EURÓPAI KÉRDÉSEK

 Pierre de Charentenay

A KERESZTÉNYEK SZEREPE
A KIBÕVÍTETT EURÓPAI UNIÓBAN

Az OCIPE által szervezett konferencia elõadása,
Budapest, 2003. március 28-án.

Európa az iraki háború gyötrelmeit éli. Mert senki sem menekülhet e háború hatásaitól. Drámai módon nyilvánult meg Európa megosztottsága. Mégis Európa folytatja fejlõdését, és az Európai Unió tagjaink száma 15-rõl 25-re emelkedik valamivel több, mint egy év múlva (2004. május 1.).

Ebben a kalandban a keresztények nagyon is jelen vannak. Ott voltak Európa építésének kezdeteinél a háború ellen és a béke mellett. Közülük egyesek, így Schuman vagy De Gasperi boldoggá avatását is elindították Rómában. A keresztények építették ezt az Európát konkrét szolidaritás által, mert úgy tûnt nekik, hogy ez a politikai építkezés a legkonkrétabb módja volt annak, hogy a jövõben biztosítsák a békét és a fejlõdést.

Ma az európai keresztények többsége a bõvítés mellett foglal állást. Akár a tagjelölt-, akár a tagországokban, néha más csoportokkal szemben, amelyek félelmüknek és nyugtalanságuknak adnak hangot a tíz új ország csatlakozása elõtt.

Most, hogy az integráció eldöntött, fontos, hogy a közvélemény is jóváhagyja azt minden tagországban, de fõleg a jelölt országokban. Itt keresztényeknek a szerepe ismét döntõ lesz, fõleg olyan országokban, ahol a következõ állomás nehéznek ígérkezik.

De a keresztények szerepe nem ér véget a csatlakozás dátumával. Mert ez az Unióhoz való csatlakozás nemcsak egy óriási munka végkifejlete, hanem fõleg kezdet; elkezdõdik minden egyes ország együttélése a 24 többi országgal.

A csatlakozás ugyanis újabb kérdéseket és újabb nehézségeket vet fel. A keresztényeknek a megoldás középpontjában kell lenniük. Három részben szólok a kérdésrõl.

1) A kibõvült közösség törékenysége

Ötven év tárgyalás és törvényhozói munka építette ki az európai rendszert (az Uniót), amelyhez tizenöt különbözõ országban 375 millió személy tartozik. 80 000 oldal törvényhozó szöveg keretezi a közös vállalkozást (gestion), amely federális módon valósult meg.

De ennek megvannak a törékeny pontjai és korlátai. Tíz tag között létrehozni a konszenzust: ez már önmagában is nehéz a vélemények különbözõsége, a politikai és társadalmi hagyományok különbözõsége miatt, és azért is, mivel az egyénre és a társadalomra vonatkozó filozófiai nézetek néha egymással ellentétesek.

Tíz új tag csatlakozásával a különbözõség sokkal nagyobb, az Európához való tartozás hagyományai nem ugyanazok, az idegen országokkal való szövetségek maguk is különbözõk. Az iraki háború nyilvánvalóvá tette az ellentétes nézeteket olyan alapvetõ kérdésekben is, mint a konfliktus idején való döntés. Mély megosztottságot érzünk, amely gátat vethetne Európa jövõjének. Valójában ez a konfliktus csak felszínre hozta azokat a megosztottságokat, amelyek régóta léteztek. Az Unió velük élt régóta, és továbbra is ezt teszi.

Mégis, ma különösen nagyon erõsek a széthúzó, megosztó erõk Európában:

– Számolni kell a nemzetek egoizmusával, vagyis azzal, hogy a nemzeti érdeket helyezik az európai érdek elé. Nehéz megmagyarázni sok mai állampolgárnak, hogy helyi, regionális vagy nemzeti érdekeiket jobban megvédik együtt európai szinten, mint elkülönülve, helyi szinten. A függetlenség és az önálló döntés akarásának mély érzéke megnehezíti a közös érdek tudatosítását. Franciaország, miként Lengyelország, meg akarja védeni földmûvelését. Anglia meg akarja védeni adórendszerét, miként Luxemburg. Spanyolország meg akarja védeni strukturális alapjait.

– Az iraki háború tudatosított egy másik nehézséget is: az Európai Unió tagországai régóta attól félnek, hogy elveszítik megszokott egymás közti tárgyalási szokásaikat, és meg kell nyitni a tárgyalásokat új tagok felé. Ez a félelem élesen megnyilatkozott – élesen és botrányos módon – J. Chirac elnöknek a jelölt országokra vonatkozó szavaiban. Miért beszélt „rosszul nevelt országokról”? Miért hányta szemükre, hogy hangot adtak véleményüknek? A demokráciának való megnyílás a miniszterek tanácsán belül mindenképpen megváltoztat sok dolgot. Franciaország és Németország ezentúl nem tudják egyedül irányítani az Európai Uniót. Számolni kell új szempontokkal, meg kell hallgatni új javaslatokat. És talán bele kell törõdni, hogy saját javaslataik nem valósulnak meg teljesen.

– A harmadik nagy ismeretlenje a széthúzó erõknek a tagországok közötti növekvõ különbözõség. Máltán és Finnországban, Szlovákiában és Írországban nagyon különbözõ hagyományok vannak – különbözõ világok. Ezt látjuk az Egyesült Államokkal való szövetség kérdésében is. A hagyományok nem azonosak; gyökeresen szemben állnak egymással, és szinte kettéosztják Európát. De más megosztottságok is problematikusak, még ha rejtettebbek is: a gazdasági liberalizmus, az egyházakhoz és a vallási értékekhez való viszony, a személyes és családi erkölcsrõl alkotott felfogás. Mindezek a témák nem tartoznak mindig az Unió illetékességi körébe, de befolyásolják az ítéleteket, amelyeket egyes országok a közös tervekrõl alkotnak.

Vajon mindezek alapján arra kell következtetnünk, hogy e nehézségek miatt az európai építkezés lehetetlenné válik, és le kell mondani valamennyi tagország teljes integrációjáról, hogy csupán a szabadpiacra korlátozódjék az egység?

Ez a végkövetkeztetés nekem teljesen tévesnek tûnik. De kétségtelen, hogy a 25 tagból álló közösség új körülményei miatt újra kell alapítani ezt a közösséget. És itt van kétségtelenül az a szerep, amelyet a keresztényeknek be kell tölteniük ma és holnap.

2) Az újraalapítás szükségessége

Újra kell tehát alapítani az Uniót a meglevõ építmény kritériumaival, de új összefüggésben. Ezt az utat követi a Konvent, amely Brüsszelben megvitatja Európa jövõjét, és amely magában foglalja valamennyi tag- és jelölt országot, a holnapi és holnaputáni Unió 28 országát. Valéry Giscard d’Estaing összefoglalta a már elfogadott nagy irányelveket: megõrizni azt, amit megvalósítottak, nem menni visszafelé, de nem hozni újat sem, kivéve a közös külpolitika területén.

Ebben az újraalapításban mindenekelõtt meg kell védeni Európa építésének értékeit, mert azok az Egyház szociális tanításának egyenes vonalában vannak. Ezek a szolidaritás és a szubszidiaritás.

Hála a szolidaritásnak, amely létezett ötven év óta valamennyi tagország között, a legnagyobb nehézségekkel küzdõ országok rendkívüli módon tudtak fejlõdni és biztosítani a demokratikus intézményeket, amelyeket nehezen tudtak helyükre tenni; gondolok pl. Görögországra és Spanyolországra. De Írország is a maga részérõl hasznot húzott az egységbõl elannyira, hogy életszínvonala magasabb lett, mint Angliáé.

Szükséges tehát, hogy a szolidaritás szellemét megtartsák. És amint II. János Pál pápa írta Sollicitudo rei socialis kezdetû enciklikájában, ezek nem szétfolyó eszmék és érzelmek, hanem konkrét valóságok. Mindegyik országnak meg kell tehát fizetnie részét az európai költségvetésben, és a közvéleménynek meg kell értenie, hogy ez a közösen végzett munka feltétele. Ezeket a kérdéseket már nagyon konkrétan felvetették Franciaország vagy Németország  közvéleményének,  hogy  támogassák  a  bõvítést és a pénzalapok átvitelét Közép- és Kelet-Európa felé. Az új tagországok közvéleményétõl is azt kellene kérni, hogy értsék meg: mindent nem lehet két vagy három év alatt megvalósítani.

Ami a szubszidiaritást illeti: ez nehezen használható politikai fogalom. Meg kell védenie a tagországokat minden túlzott európai centralizálástól. De nem lehet felhasználni arra a célra, hogy megakadályozzák a megosztást a szuverenitás szûk felfogása nevében. A növekvõ individualizmus korszakában nehéz megvédeni a közjót nem csak egy államon belül, hanem még inkább Európa kontinentális keretei között. Még gyakran a nemzeti logika vezérel bennünket. Nem értettük meg, hogy a globalizáció nemzeteken túlmutató reflexiót követel: a kontinentális egységek több nemzetet csoportosítanak. Az Európai Unió a legjobb példa erre a nemzeteken túlmutató kontinentális szuverenitásra, amelyet meg kell valósítani.

Mindezeket a kérdéseket most vitatják a Konventben, ahol Európa jövõjét alakítják, és megszövegezik az alapvetõ szerzõdést Valéry Giscard d’Estaing elnöklete alatt. Ez a vita pozitív, és remélhetjük, hogy új intézményes építményt eredményez. A több mint egyéves viták eredményei az európai hagyomány vonalában helyezkednek el, nagyon közeliek a keresztény értékekhez. De állandóan õrködni kell azon, hogy az õket vezérlõ sugallat eleven maradjon. Ezért van szükség arra, hogy újraalapítsuk, mélyen átalakítsuk az Uniót. Meg kell vitatni alapelveit, értékeit, indokait, amelyek az Unió alakítását mozgatják. Új európai szellemre van szükség, amelyben a keresztényeknek aktívan és állandóan részt kell venniük. A mostani Konvent egyedülálló esély az újra alapításhoz. Eddig jól zajlott; reméljük, hogy így folyik mindvégig.

Újra kell tehát alapítani az Uniót, de állandóan kontrollálni is kell. A keresztényeknek aktívaknak kell lenniük ezen a területen, hogy az Unió megõrizze nagy alapelveit. Például õrködni kell a szubszidiaritás fölött: hogy az Unió ne avatkozzon bele olyan területekbe, amelyek nem tartoznak illetékességi körébe, nevezetesen a személyes erkölcsöt érintõ kérdésekbe. A keresztények õrködjenek a közjó tisztelete fölött is, és hogy a legszegényebbek megkapják a szükséges szolgálatokat: vízellátás, egészség, iskolázás stb. Legyenek figyelmesek a szociális Európa dimenzióira, hogy Európa ne váljon vak szabadpiaccá!

Az Uniót fenyegethetik a hatalmi törekvések és az emberi személyekrõl való megfeledkezés veszélye. A 25 különbözõ ország közel 500 millió lakosának együttesében a keresztényekre hárul az a feladat, hogy emlékeztessenek ennek az építkezésnek alapvetõ elveire, hogy mindig olyan értékek felé irányuljon, amelyeket meg tudunk védeni.

3) Új szellem inspirálói

Hogy ezt a folyamatban levõ európai építkezést a közösségi szolidaritás szellemében megtartsuk, szükséges, hogy minden szereplõje, különösen is a közvélemény, tudatosítsa felelõsségét a jelenben és a jövõben.

Ez a szellem hiányzott az utóbbi években. Mindegyik ország becsukódott nemzeti önzésébe, a saját érdekeit védte a nagy európai együttesben, vagy a lehetõ legtöbb hasznot akarta húzni az integrációs tervbõl. A keresztényeknek aktívaknak kell maradniuk az alapvetõ európai értékek megõrzésében. Itt azokról az értékekrõl beszélek, amelyek az Unió illetékességi körébe tartoznak. Nem beszélek tehát a személyes erkölcsrõl, az orvosi bioetikáról, a válásra vagy az abortuszra vonatkozó törvényhozásról, amelyek az egyes tagországok hatóságaitól függnek. Tehát csak az Unió illetékességi körérõl beszélek. Ez a pont nagyon fontos. Nem szabad a tématévesztésbe esnünk. Itt három értéket említenék:

– A keresztényeknek meg kell védeniük a demokratikus eszmét Európában, amely szerint lényeges, hogy minden állampolgár tájékoztatva legyen a reá vonatkozó politikai terveket illetõ döntésekrõl. A jó tájékoztatás ugyanis megteremti a felelõsséget és a választás lehetõségét az állampolgárok számára. Az igazi demokratikus szellem tiszteletben tartja mindenki szabadságát és minden személy méltóságát. Nem lehet elfogadni, hogy az adminisztráció vagy a bürokrácia, még ha illetékes is, mindenki nevében döntsön, mert így nem tartja tiszteletben a személyek méltóságát és szabadságát. Ez a demokratikus elv tehát alapvetõ.

– A második eszme, amelyet a kereszténynek meg kell védenie: a közösségi szellem. Ez az európai építés alapja, de állandóan veszélyben forog. Márpedig európai jövõnk szükségszerûen közösségi: a béke építésében is meg a fejlõdés elõmozdításában is. A beszûkült nemzeti eszme, az egyéni érdekek, a becsukódás a részleges kultúrába a legrosszabb ellenségei Európának.

– Harmadik eszme: Európa szerepe a világban. Természetesen itt vagyunk leginkább megosztottak. Az iraki háború ezt felszínre hozta szomorú és drámai módon. Most feladatunk van ezen a ponton: összefogni, hogy közösen szemléljük a világot, hogy a harmadik világgal kapcsolatban dolgozzunk, közösen vitatkozzunk az amerikaiakkal, továbbra is hinni az ENSZ-ben, dolgozni a békéért. De nehéz együtt megélni ezt a látásmódot/szellemet, mivel valamennyiünknek különbözõ múltja van, különbözõk a kapcsolatok hagyományai. Közép- vagy Kelet-Európa országai ötvenéves tapasztalatot éltek meg, amelyet nem tudnak feledni, de errõl is vitatkozni kell. Senkinek sincs se nyugaton, se keleten tökéletes elgondolása Európáról. Mégis Európának már vannak sajátos értékei, amelyeket megvédhet a világban, amint ezt megteszi már a nagy nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon, vagy a nagy csúcsértekezleteken, ahol a fejlõdésrõl vagy a környezetvédelemrõl tárgyalnak. De Európának dolgoznia kell sokat egy olyan külpolitikán, amely jobban megvédi a nemzetközi közösség stabilitását. A keresztényeknek ezen a területen is aktívaknak kell lenniük, hogy széles távlatokban szemléljék a világhelyzetet, és nem szabad belemerülniük veszélyes vitákba.

A pápa álláspontja a békét illetõen példa az etikai távlatra, amely mindenekelõtt az emberi életet védi, sokkal inkább, mint bármilyen részleges érdeket. Elmélkednünk kell errõl.

Végkövetkeztetés: Ha a keresztények valóban jelen vannak a kibõvült Európa építésében, a 25 ország életében, az új Európai Unió, amely a jövõ évben megszületik, talán emberibb és szolidárisabb lesz. Ha Robert Schuman és barátai nem vetették volna fel az Egyesült Európa eszméjét/tervét, talán még a gyilkos konfliktusoktól szenvednénk. Ezek az ötven évvel ezelõtti keresztények példaképek maradnak a mai keresztények számára.

(Fordította Szabó Ferenc)

II. János Pál pápa

1985. május 20-án az Európai Közösség brüsszeli székházában megismételte azt az 1982-es felhívását, amelyet Compostelából intézett Európához: „Találd meg újra önmagad! Légy önmagad! Fedezd fel újra eredetedet! Éleszd fel gyökereidet! Alapítsd jövõdet az ember igazságára, tárd ki kapuidat az egyetemes szolidariáts felé!”