RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ




II. János Pál

ECCLESIA IN EUROPA

(Európa keresztény gyökerei)

Az Európával foglalkozó, 1999 októberében megtartott második különleges szinódus eredményeit összefoglaló apostoli buzdítást 2003. június 28-i keltezéssel tette közzé II. János Pál. A pápa szándéka az volt – ezt 1996. június 23-án Berlinben jelentette be –, hogy felmérjék az európai egyház helyzetét, és elõmozdítsák a földrész új evangelizálását. Az egyes földrészekkel foglalkozó különleges szinódusok mintegy elõkészítették a 2000. jubileumi évet. Az elsõ Európa-szinódust 1991-ben, a vasfüggöny ledöntése után tartották. Közben Európa arculata sokat változott. A második szinódus témája ez volt: „Jézus Krisztus, Egyházában élve, a reménység forrása Európa számára.”



II. János Pál a bevezetõben részletezi a szinódus „útját”, illetve a most ismertetett dokumentum megszületését. Az egyes fejezetek mottójául a Titkos Jelenések könyvébõl idéz verseket.

1. Jézus Krisztus a mi reménységünk. (6–22. pontok.)

2. A reménység evangéliuma a harmadik évezred Egyházára van bízva. (23–43.)

3. Hirdetni a reménység Evangéliumát. (44–65.)

4. Ünnepelni a reménység Evangéliumát. (66–82.)

5. Szolgálni a reménység Evangéliumát. (105.)

6. A reménység Evangéliuma az új Európa számára. (106–121.)

Végkövetkeztetés: Felajánlás Máriának.



A következõkben néhány fontos bekezdést idézünk (fõleg az elsõ és az utolsó fejezetbõl), amelyeket Európa keresztény múltjáról, illetve az egyesülõ Európa „lelkérõl”, a keresztény „gyökerek” felélesztésérõl ír a pápa. A készülõ EU-alkotmány körüli viták különösen idõszerûvé teszik a szentatya apostoli buzdítását. Megjegyezzük: az idézett gondolatokat a pápa már sokszor hangoztatta különféle megnyilatkozásaiban.

(Szabó Ferenc)

A reménység elhomályosulása (7. kk.)

„A szinódus alkalmával is bõven emlegetett szempontok közül szeretném felidézni az emlékezet kihagyását és a keresztény örökség elveszését, amelyet egy bizonyos gyakorlati agnoszticizmus és vallási közömbösség kísér, és ezért sok európai azt a benyomást kelti, hogy spirituális háttér nélkül él, mint olyan örökösök, akik elherdálták a történelem által rájuk bízott örökséget. Ezért nem nagyon meglepõek már azok a kísérletek, amelyek a vallási örökség kizárásával alakítják Európa arculatát, különösen is kizárva a mély keresztény lelket, és úgy akarják megalapozni a népek jogait, hogy a kereszténység éltetõ nedvétõl megfosztott törzsbe akarják azokat oltani.

Az európai földrészen kétségkívül nem hiányzanak a keresztény jelenlét nagyszerû szimbólumai, de a szekularizmus lassú és fokozatos felerõsödésével ezek a jelképek könnyen a múlt puszta nyomaivá válhatnak. Sokaknak nem sikerül integrálniuk az evangéliumi üzenetet a mindennapi tapasztalatba; egyre nehezebb lesz megélni a Jézusba vetett hitet olyan társadalmi és kulturális környezetben, ahol a keresztény élet szándéka kihívásokkal és fenyegetésekkel találkozik; az embernek a közéleti környezetben köny- nyebb agnosztikusnak, mint hívõnek vallania magát; az a benyomásunk, hogy nem hinni magától értetõdik, míg a hitnek szüksége van társadalmi legitimációra.” (7. pont)

Népek közössége (12)

„Ha Európát mint polgári közösséget tekintjük, nem hiányoznak a reménységre hangoló jelek: ezekben – bár a történelmi ellentmondások közepette – a hit szemével észrevehetjük Isten Lelke jelenlétét, aki megújítja a föld színét. A szinódusi atyák a következõképpen írták le munkájuk végkövetkeztetését: »örömmel állapítjuk meg a népek növekvõ kölcsönös nyitottságát, a hosszú ideig egymással szemben ellenséges nemzetek kiengesztelõdését, a fokozatos egységesülés kiterjedését a kelet-európai országok felé. Elismerések, különféle együttmûködések és cserék vannak kibontakozóban, így lassanként egy európai kultúra, sõt öntudat jön létre, amely remélhetõleg növelni tudja különösen a fiatalok körében a testvériség érzését és a megosztás szándékát. Pozitívként regisztráljuk azt a tényt, hogy mindez a folyamat demokratikus módszerek szerint megy végbe, békés módon és a szabadság szellemében, amely tiszteletben tartja és érvényre juttatja a jogos különbözõségeket, fokozva és segítve Európa egyesülési folyamatát. Megelégedéssel üdvözöljük azt, amit az emberi jogok tisztelete szempontjából, annak feltételeit és módozatait illetõen pontosítottak. Végül a jogos európai gazdasági és politikai egység összefüggésében tudomásul vesszük a reménység jeleit a jogok védelmét és az életminõség javulását tekintve, és nagyon reméljük, hogy – földrészünk humanista és keresztény hagyományához való kreatív hûséggel – biztosítják az etikai és spirituális értékek elsõbbségét.«” (12)

„De fel akarom még hívni a figyelmet a sajátosan egyházi életben mutatkozó néhány pozitív jelre. Mindenekelõtt a szinódusi atyákkal ismét mindenkit emlékeztetni akarok, hogy ne merüljön feledésbe, a reménységnek arra a nagy jelére, amelyet a keresztény hit sok tanúja mutat fel, akik az utolsó században Keleten és Nyugaton éltek. Õk magukévá tudták tenni az evangéliumot ellenséges környezetben és üldöztetésben, sokszor vérükkel pecsételve meg tanúságtételüket. Ezek a tanúk, különösen azok, akik – oly sokan – a vértanúság próbáját vállalták, beszédes és nagyszerû jelek, amelyeket szemlélnünk és követnünk kell. Õk tanúskodnak az Egyház életerejérõl. . .” (13)

Jézus Krisztus reménységünk

Jézus Krisztus a reménységünk, mert Õ kinyilatkoztatja a Szentháromság misztériumát. Ez a keresztény hit középpontja, amely még ma is, miként a múltban, nagyban hozzájárulhat olyan struktúrák építéséhez, amelyek, az evangéliumi értékektõl inspirálva és azokkal szembesülve, elõmozdítják az európai földrész különféle népeinek életét, történelmét és kultúráját. Számos eszményi gyökér járult hozzá életnedvével az emberi személy értékének és elidegeníthetetlen méltóságának elismeréséhez; az emberi élet szent volta, a család központi szerepe, az oktatás fontossága, a gondolat-, a szólás- és vallásszabadság, az egyének és csoportok törvényes védelme, a szolidaritás és a közjó elõmozdítása, a munka méltóságának elismerése – mind-mind e gyökerekbõl fakadt. E gyökerek kedveztek annak, hogy a politikai hatalmat alávessék a törvénynek, a személy és a népek jogai tiszteletének. A következõket kell megemlítenünk: az antik Görögország és a rómaiság szelleme, a kelta, germán, szláv, finnugor népek hozománya, a héber és az iszlám világ kultúrája. Mégis el kell ismerni, hogy ezek az inspirációk történelmileg a zsidó–keresztény kultúra hagyományában találtak olyan erõt, amely képes volt õket összhangba hozni, megszilárdítani és fejleszteni. Olyan tényrõl van szó, amelyet nem lehet felejteni (ignorálni); ellenkezõleg »a közös európai ház« építésének folyamatában el kell ismerni, hogy ennek az épületnek olyan értékekre is kell támaszkodnia, amelyek a keresztény hagyományban találják meg teljes kivirágzásukat. Ha ezt figyelembe veszik, ez mindenkinek javára válik.” (19)

Európa spirituális hivatása

„Az európai földrész történelmét megjelölte az Evangélium éltetõ befolyása. (Amint a pápa a szinódust bezáró homíliájában mondotta:) »Ha tekintetünket a múlt századokra fordítjuk, hálát kell adnunk azért, hogy a kereszténység földrészünkön a népek és a kultúrák közötti egység elsõdleges tényezõje volt: az ember és jogai teljes elõmozdítását segítette!« – Biztosan nem lehet kételkedni abban, hogy a keresztény hit gyökeresen és meghatározó módon az európai kultúra alapjaihoz tartozik. (. . .) A mai Európa viszont, ebben az órában, amikor megerõsíti és kiterjeszti gazdasági és politikai egységét, az értékek mély válságáról tanúskodik. Jóllehet hatásosabb eszközökkel rendelkezik, azt a benyomást kelti, hogy hiányzik neki a lendület, hogy a közös tervet megvalósítsa, és állampolgárainak számot adjon a reménységrõl.” (108) „Az átalakulás folyamatában, amelyet most átél, Európa mindenekelõtt arra van hivatva, hogy újra megtalálja igazi önazonosságát. Mert jóllehet nagyon változatos valóságot kell alkotnia, a különbözõségben megvalósuló egység új modelljét kell megalkotnia: a nemzetek közösségét, amelyek kiengesztelõdtek és nyitottak más földrészek felé, amelyek szintén részesei a globalizálódás jelenlegi folyamatának.” (109)

„Az európai intézményektõl és Európa egyes államaitól, a szinódusi atyákkal együtt, azt kérem, hogy ismerjék el: a társadalom jó rendjének az igazi etikai értékekben kell gyökereznie, amelyeket a lehetõ legjobban elismernek az állampolgárok, minthogy ezek elsõsorban a különbözõ társadalmi testületek örökségét alkotják. Fontos, hogy az intézmények és az egyes államok elismerjék, hogy a társadalmi testületek között ott vannak az egyházak és egyházi közösségek, valamint más vallási szervezetek. . .” (114)

„Annak fényében, amit az elõbb hangsúlyoztam, még egyszer a leendõ európai Alkotmány szerkesztõihez fordulok, hogy abban szerepeljen utalás Európa vallási örökségére, különösen a keresztény örökségre. Teljesen tiszteletben tartva az intézmények laicitását, fõleg azt kérem/remélem, hogy elismerjenek három egymást kiegészítõ elemet: az egyházak és egyházi közösségek joga, hogy szabadon szervezkedjenek, saját statútumaik és meggyõzõdésük szerint; a vallási felekezetek sajátos önazonosságának tisztelete, valamint az Európai Unió és az említett felekezetek közötti párbeszéd lehetõsége; ama jogi statútum tisztelete, amelyet az egyházak és vallási intézmények már élveznek az Unió tagállamainak törvényhozása erejében.” (114)


II. JÁNOS PÁL 100. ÉS 101.
NEMZETKÖZI APOSTOLI ÚTJA

Június 5. és 9. között került sor II. János Pál pápa 100. apostoli útjára: ezúttal Horvátországba látogatott, éspedig immáron harmadszor. Az elsõ alkalommal, 1994. szeptember 10–11-én kereste fel a fõvárost, Zágrábot; másodszor 1998. okt. 2–4-én ismét Zágrábban találkozott a lakossággal és a kultúra képviselõivel, Marija Bistricában pedig boldoggá avatta Aloijzije Stepinac bíborost, a horvátok Mindszentyjét. Most júniusban is sor került Dubrovnikban egy boldoggá avatásra: az 1966-ban elhunyt, a Keresztrefeszített Jézusról nevezett Marija Petkoviæ nõvért iktatta a boldogok sorába. Ezenkívül még Eszéken és Fiuméban egy-egy ünnepi szentmise keretében találkozott a horvát katolikusokkal, akik az ország 4 600 000 lakosának mintegy 80 százalékát teszik ki.

A szentatya Horvátországban (miként jún. 22-én Bosznia-Hercegovinában is) meg akarta erõsíteni a balkáni háborútól szenvedett lakosságot a reménységben, kifejezte atyai szeretetét, és a kiengesztelõdésre buzdított. Josip Bozaniæ, a Horvát Püspöki Kar elnöke szerint a pápa látogatását úgy lehet értelmezni, hogy meg akarta erõsíteni a horvát katolikusok önazonosságát, akik közül az elmúlt századok során oly sok vértanú adta életét Krisztusért, és buzdítani akarta az országot, hogy folytassa a megkezdett gazdasági-politikai-demokratikus fejlõdést. A nemzetközi sajtó felfigyelt arra is, hogy II. János Pál a fiumei repülõtérre (Krk szigetére) érkezve erkölcsi támogatást adott szavaival Horvátország leendõ európai uniós csatlakozásához. A pápa örömmel állapította meg, hogy Horvátország az elmúlt évtizedben a szabadság és a demokrácia útjára lépett, bár még láthatók a közelmúlt fájdalmas jelei. Eszéken, ahol sok magyar is részt vett a pápai misén, a szentatya ezeket mondotta: „A háború kemény idõszaka után, amely e régió lakosain súlyos és ma sem teljesen begyógyult sebeket ejtett, a hit szellemétõl vezetett emberekre vár a feladat, hogy a megbékélés, a szolidaritás és a társadalmi igazságosság megteremtésén fáradozzanak, hogy bátran megnyíljanak a testvéri szeretetre és az Isten képére teremtett ember méltóságának védelmére.” A pápa itt szólt még a különbözõ etnikai és vallási közösségek közötti párbeszéd szükségességérõl. (Eszék néhány kilométerre van Vukovártól, a rommá lõtt várostól, ahol a szerb katonák embertelen mészárlást végeztek!) Pünkösdvasárnap Rijekában (Fiumében) a szentatya a család problémáiról beszélt: Isten terve szerint tanúskodjanak a házasság értékérõl, törekedjenek a hûségre, a gyermekek keresztény nevelésére. A mai válságos  idõben a családok ne engedjenek a fásultság kísértésének, a szétziláló szellemnek, legyenek a reménység népe.

A pünkösdi mise végén, a Regina coeli elimádkozása elõtt, a pápa a fiatalokhoz fordult rövid felhívással: „Kedves Barátaim! Tudjátok, hogy a pápa bízik bennetek, és most megújítja felhívását: legyetek a hajnal õrszemei, a boldogságok népe, amint mondottam az ifjúsági világtalálkozón. Most a családi életre és hivatástokra készültök: nagy felelõsség hárul rátok a polgári és az egyházi közösség javáért. Emlékeztetlek benneteket, hogy az ember értékét az adja, ami, nem pedig az, amit birtokol. Kis célok nem elégítik ki szívetek boldogság és teljesség utáni szomját – a Gondviseléstõl rátok bízott küldetést senki más nem teljesítheti helyettetek. Az Úr Jézus, akit mint Mestert hallgattok és követtek, legyen útitársatok!”



II. János Pál pápa horvátországi útja után, június 12-én külön kihallgatáson találkozott azokkal az újságírókkal, akik – mint mondta – „kiváltságos tanúi péteri szolgálata e különleges gyakorlásának”, külföldi apostoli látogatásainak. Negyedszázados pápasága alatt ez volt a 100. apostoli út.

Ez alkalommal köszönetet mondott az isteni Gondviselésnek, hogy lehetõvé tette e fontos lelkipásztori terv megvalósítását. „Mindezeken az utakon zarándoknak éreztem magam, aki meglátogatja azokat a különleges szentélyeket, amelyeket Isten népe alkot. . . Most elvonul szemem elõtt a számtalan találkozás és azok valamennyi résztvevõje: most mindnyájukat szeretném még egyszer átölelni, mindenkit biztosítani újra a pápa szeretetérõl és imájáról, mindenkit újra felszólítani: »Tárjátok szélesre az ajtókat Krisztusnak!«”

II. János Pálnak megválasztása napjától, 1978. október 16-tól szeme elõtt lebegett a Mester parancsa: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” „Kötelességemnek éreztem, hogy kövessem Péter apostol példáját – aki az Apostolok Cselekedetei szerint körbejárt, mindenhova ellátogatott, hogy lendületet adjon az egyháznak –, hogy mindenkinek elmondjam: Isten, az Egyház és a pápa szeret benneteket, ugyanakkor én magam is erõt merítsek az õ jóságukból és hitükbõl. . .”

A szentatya közvetlenül megtapasztalhatta püspöktestvérei gondjait, megismerkedhetett a különféle földrészek keresztényeivel, nehézségeikkel, szenvedéseikkel és örömeikkel. A nagy szertartások, az ünnepi szentmisék kitörölhetetlen emlékként élnek lelkében. Mindig az a meggyõzõdés vezérelte, amit elsõ körlevelében hangoztatott: az ember az Egyház elsõ és alapvetõ „útja”. Látogatásai során építeni akarta a kapcsolatokat a többi keresztény egyházzal, valamint a zsidósággal, az iszlámmal és más vallásokkal. A szentatya a mindenható Isten gondviselõ szeretetére bízza azokat a magvakat, amelyeket 100 nemzetközi apostoli útja során – elsõ, mexikói útjától az utolsóig, a horvátországiig – elhintett, hogy az õ kegyelmével bõséges legyen a termés az egyház és a világ javára.

* * *

A pápa Bosznia-Hercegovinában
(2003. jún. 22.)

Két héttel horvátországi látogatása után II. János Pál a bosznia-hercegovinai Banja Lukában találkozott a többségükben horvát hívekkel, és a boldogok sorába iktatta Ivan Merz világi apostolt. Hat évvel szarajevói látogatása után az 1996-ban véget ért balkáni háborúban lelkileg és fizikailag sokat szenvedett ország nemzetiségei és felekezetei közötti kiengesztelõdést akarta segíteni. Repülõtéri beszédében hangsúlyozta: az ország újjáépítése, az újrakezdés áldozatot követel; szükség van a megbocsátásra és az emlékezet megtisztítására.

„Az emberi szívben fészkel ugyanis minden jó, de, sajnos, éppúgy minden rossz gyökere is. Ott a szív mélyén kell tehát megtörténnie annak a változásnak, amely révén lehetségessé válik a társadalom szövetének megújítása és az emberi kapcsolatok helyreállítása az ország különféle erõi között.”

A boldoggáavatási mise homíliájában többek között ezeket mondotta:

„Ebbõl a városból, melyet történelme során oly sok szenvedés és vér pecsételt meg, a Mindenható Istenhez fohászkodom, hogy az embernek méltósága és szabadsága ellen a katolikus egyház fiai által is elkövetett vétkeiért bocsásson meg, és mindenkit töltsön el a kölcsönös megbocsátás óhajával. Csak az igazi kiengesztelõdés légkörében nem lesz hiábavaló a megannyi ártatlan áldozat emlékezete, és így az áldozatuk arra bátorít bennünket, hogy a testvériség és a megértés új kapcsolatait építsük” – mondta a pápa, majd rámutatott: a boldoggá avatott Ivan Merz példája azt tanítja, hogy „az isteni világosságtól áthatott »igaz ember« válik valóban világító és meleget adó fáklyává”.