Joseph Ratzinger bíboros

ÖRÖMÖTÖK SZOLGÁJA

Elmélkedések a papi lelkiségrõl

(Három fejezetet közlünk a bíboros könyvének megjelenés elõtt álló magyar szövegébõl. A fordítást Szabó László piarista készítette. A mû eredetije: Diener eurer Freude. Meditationen über die priesterliche Spiritualität. Herder, Freiburg–Basel–Wien 1988.)

Elsõ helyen az odafigyelés

„És hívta azokat, akiket akart.” (Mk 3,13–19)

Nagy öröm számomra, hogy köszönthetlek benneteket – az egyházmegye jelöltjeit –, és veletek ünnepelhetem a szent Eucharisztiát. Jó látni, hogy ma ezek a fiatalemberek felkerekednek, azért, hogy Krisztus hívását kövessék: Azt akarom, hogy emberhalászok legyetek. Jó tudni, hogy Isten, „aki megvidámítja az ifjúságot” (Zsolt 42,4), ma is ifjakat lelkesít, és kedvet ébreszt bennük, hogy elhagyják a polgári élet, a család, a nagy jövedelem keresésének hálóját, hogy a másoknak is elvigyék Istent. Jó dolog megtapasztalni, hogy a fiatalemberekben maga az Egyház is fiatal marad, illetve újra és újra megfiatalodik. A ti hálótokkal éri el az új idõt, az új eszméket, az új tapasztalatokat és felismeréseket a hit területén. Így marad a kezdet is mindig jelenvaló. Mert egy papi szeminárium bizony azt jelenti, hogy az Úr ma is a hegyen áll, és meghívja azokat, akiket akar. A galileai reggel nem távoli múlt: itt van elevenen jelen, vele mindig újra kezdõdik az Egyház napja, pontosabban: Jézus Krisztus napja kel fel, míg egyszer el nem jön a végsõ reggel, amely többé nem alkonyodik be, mert az Õ napja – amely örökre kinyilvánítja a háromságos Isten szeretetét – nem nyugszik le soha.

Megállt egy hegyen

A szeminárium a hegy, amelyen megáll Jézus, hogy hívjon. A Márk-evangéliumnak eme kis szakaszában minden szó tele van jelentéssel. Ezért közvetlenül hozzánk szól, mert nem olyan szavai vannak, amelyeket nekünk nehezen, mintegy a távoli messzeségbõl kellene életünkbe átültetnünk. Ami itt áll, az egészen közvetlenül vonatkozik ránk – ez a mi életünk, a mi jelenünk. Jézus megáll a hegyen: Szerette a hegyeket, ahogyan szerette a tengert, a mezõ virágait és az ég madarait is. Szerette a teremtést, mert az az õ megtestesült szava, annak az isteni titoknak tükrözõdése volt, ahonnan õ jött. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy Jézus barátságához hozzátartozik a teremtésen való örvendezés, az öröm annak eredeti pompázásán, a Világegyetem kis és nagy csodáin.

De ha a meghívás a hegyen történik, akkor azt sem feledhetjük, hogy a hegy az imádkozó Jézus helye. Magányának helye, Atyjához fordulásának helye. A magasság kifejezése a hegy, kiemelkedés a hétköznapok nyomasztó gondjaiból. A tanítványok meghívása Jézus és az Atya beszélgetésébõl születik. Csak akkor tud megfoganni bennünk, ha lelkünkben kísérjük a feltámadt Jézust. Ha meg akarjuk találni hivatásunkat, ha el akarjuk fogadni, és meg akarjuk érlelni, akkor bizony meg kell találnunk Jézus hegyét: a mindennapi gondoktól való szabadulás, a csönd, az összeszedettség, a szeretõ Istenhez fordulás hegyét. El kell jutnunk arra a nyitottságra és magasságra, hogy meghalljuk magunkban Jézus suttogó hívását.

 . . . és akiket kiválasztott, magához hívta

Akkor most így tovább mehetünk: azokat hívta magához, akiket akart. A papság csak akkor lesz lehetséges, ha megtanuljuk meghallani az õ halk hangját. Ez párbeszédes kapcsolaton alapul, legfõképpen pedig az õ kezdeményezésén. A Márk-evangélium megfogalmazása itt nagyon nyomatékos: Azokat hívta, akiket akart – nem egyszerûen azt, aki maga esetleg kívánkozott volna.

A papságra nem létezik semmiféle jogosultság. Nem lehet úgy választani, mint ahogy bármilyen állást szoktunk. Ezt nem mi, emberek választjuk – õ az, aki választ. Papnak lenni nem tartozik az emberi jogok közé, ezért senki sem panaszkodhat, ezt a tényt el kell fogadni. Azokat hívja meg, akiket akar. Van olyan emberi jog, amely az embert istenarcúsága folytán alapvetõen megilleti, ezért a jogért feltétlenül kezeskednie kell mindannak, aki hisz a Teremtõben. De az Úrnak is van joga – arra, amit akar. Aki ezt a meghívást kapja, számára ezt jelenti: Õ akar engem. Ez Jézus akarata velem. Ebbe az akaratba kell beállnom, és ebben kell megérlelõdnöm. Ez életem helye. Az élet úgy válik teljessé, szabaddá, ha minél inkább egyek leszünk ezzel az akarattal, amelyben benne van önmagunk legmélyebb igazsága.

Beiktatta a Tizenkettõt

Egész röviden nézzük csak a következõ két szót: Kiválasztott tizenkettõt. Ez a kifejezés még egyszer hangsúlyozza, hogy a papságot Jézus „csinálta”. Nem saját emberi elhatározás eredménye; nem is csupán egy közösség elhatározásából származik. Senki sem mondhatja magától azokat a szavakat, amelyek csak Õt illetik meg: Ez az én testem. Ez az én vérem. Megbocsátom bûneidet. Semmilyen közösségnek sincs erre hatalma, csak Õ teheti ezt. Az egészben éppen az a hatalmas és vigasztaló, hogy itt valami olyasmi lépett a történelembe, ami elõtt minden képességünk meghátrál.

Éppen az összes tudásunk eme átlépésére várt szívünk, erre várt a történelem mindig is: a teljhatalomra a bûnbocsánat ajándékozásához, a múlt átalakításához; a megoszthatatlan szeretetet termõ teljhatalomra. A tizenkettõ Izrael törzseinek száma, de az év ritmusát szabályozó csillagképek száma is.

Így világos, hogy itt egy új Izrael építésének szándékáról van szó. Egyúttal az is világos, hogy ez a nép hangolja össze az eget és a földet: legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Az út, amely itt nyílik, egyaránt szól a mennyrõl és a földrõl. Ez a nép érinti össze az eget a földdel. A tizenkettõ, akiket itt hívott, a történelem új világképei lesznek, akik évszázadokon keresztül mutatják nekünk az utat.

Hogy egy legyenek Vele

Ha itt hirtelen megnyílik egy horizont, amelyet túl nagynak és merésznek látunk, akkor a következõ szavak ismét gyakorlatiak lesznek. Arra a kérdésre válaszolnak: mire hívta ezeket az embereket? Mi Jézus kifejezett akarata velük? Kétféle válasz lehetséges: „arra, hogy vele legyenek”, és „azért, hogy küldje õket”.

Elsõ hallásra úgy tûnik, hogy ez ellentmondás. Jézus vagy azt akarta (gondoljuk mi), hogy a kiválasztottak alkossák kíséretét, és mindig vele legyenek; vagy olyan embereket akart, akiket küldetéssel tud megbízni, és akik persze bizonyos idõnként vele vannak. Ha átültetjük ezt a kérdést egy késõbbi terminológiába, akkor arra jutunk, hogy itt tûnik a monasztikus, a kontemplatív és az apostoli hivatás összehangoltnak. Mi ezzel szemben mégis különbséget szoktunk tenni köztük – úgy gondoljuk, hogy homlokegyenest különbözõ dolgokról van szó.

De Jézus itt útbaigazít bennünket. Csak az tud küldetésbe menni, aki közösségben van vele. De az van vele igazán közösségben, aki hagyja, hogy küldje, aki továbbadja üzenetét és szeretetét. Természetesen különféle állapotok vannak: a hivatás különféle formái, valamint az apostolság és a Jézushoz tartozás különféle módozatai. Ezt egyáltalán nem akarom elvitatni. De mindenekelõtt és -mellett ez a különbség egy elszakíthatatlan fundamentális egységben gyökerezik. Az apostolok szem- és fültanúk. Csak az tudja Jézust mások felé hitelesen közvetíteni, aki ismeri, aki tisztában van szavaival és tetteivel, aki vele élt, õt figyelte hosszú napokon és éjszakákon keresztül. Ez ma is érvényes. „Hogy vele legyenek” – ez a papi hivatás elsõ és legfontosabb komponense.

Vele lenni az imában

Bármikor utánajártam – akár most mint püspök, akár korábban mint egyszerû paptestvér – annak, miért van az, hogy egy kezdeti hivatás a maga lelkesedésével és reményével lassanként szétesik, akkor újra meg újra arra a szomorú meglátásra jutottam, hogy valamikor abbamaradt a csöndes imádság – lehet, hogy csupán a puszta igyekezet miatt. A lelkesedés egyszer csak kiüresedett, mert elvesztette belsõ tartását. Valamikor abbamaradt a személyes gyónás, vele pedig tovatûnt a következményekkel való szembesülés és a bocsánat megtapasztalása, egy belsõ megújulás az Atya tekintete elõtt, ami pedig elengedhetetlen. „Hogy Vele legyenek.” Erre a „vele” valóságára nem csak kezdetben van szükségünk, hogy késõbb tudjunk rá építeni. Mindig ez legyen a papi szolgálat szíve! De ezt gyakorolni, tanulni kell, hogy ezáltal elérjünk egy biztos könnyedséget és magától értõdést, mellyel aztán a nehéz idõkben is ki tudunk tartani. Szívbõl kérlek benneteket, hogy a szemináriumban és késõbb a papi években a legalapvetõbb feladatotok ez legyen: Legyetek Vele! Tanuljátok meg Õt figyelni; gyakoroljátok a ráhallgatást; egyre mélyebben ismerjétek meg az Urat az imában és a Szentírás csendes olvasásában.

Biztos nem csak akkor imádkozunk, ha örömet okoz. Amint az emberi életben sem lehet semmi nagyot alkotni rend és módszeresség nélkül, úgy a belsõ életben is szükség van mindkettõre. Ha egy nagy mûvészt hallgatunk, aki mesterien uralkodik hangszerén, akkor magával ragad a könnyedség, a látható magától értõdés és az oldottság, ami egyszerûen beszélteti a mû szépségét. De éppen azért, hogy végül szárnyalhasson ez a könnyedség, melyben a tisztaság és õszinteség nagysága fejezõdik ki, hosszú, fegyelmezett munkát kell végeznie. Nem szabad, hogy a belsõ élet kisebb érték legyen, mint bármi más tennivaló vagy sport vagy technikai tudás. A „belsõ ember növekedése” a mi letéteményünk: a világnak szüksége van olyan emberekre, akik belsõleg éretté és gazdaggá válnak; az Úrnak szüksége van rájuk, hogy hívni és küldeni tudja õket.

Igehirdetés és teljhatalom

Szövegünk végezetül megjegyzi az apostoli és papi küldetés két lényeges tartalmát: prédikálni küldte õket, és hatalmat adott nekik, hogy kiûzzék a gonosz szellemet. Igehirdetés és teljhatalom – szó és szentség, mindkettõ alapvetõ pillére a papi szolgálatnak. Azok is maradnak minden idõben. A papi mindennapokban ennek a két feladatnak többféle arculatával találkozunk. A szónak sok formája van prédikációtól, oktatástól egészen a személyes beszélgetésig. A szentség sem szorítkozik csupán a liturgikus végrehajtás pillanatára. Egyaránt kívánatos a kiszolgáltató belsõ felkészülése és a befogadó ráhangolása is. De biztos, hogy ügyelni kell, nehogy bármi is elterelje figyelmünket ezektõl az alapvetõ feladatoktól.

A zsinat után volt olyan vélemény, mely szerint van elsõbbrendû feladat az Isten igéjének hirdetésénél és a szentségek kiszolgáltatásánál. Némelyek úgy vélekedtek, hogy elõször egy másik társadalmat kell létrehozni, mielõtt ilyen dolgok számára ismét idõt szánnánk. Az ilyen felfogás mögött egy alapvetõ lelki vakság áll, amely csak a materiális értékeket képes szem elõtt tartani, és elfeledkezik arról, hogy az embernek mindig az egészre van szüksége; ez az egész maga a válasz a lelki és testi éhségre. Nem halogathatjuk a lélek kérdését sem. Ellenkezõleg, ennek a kérdésnek halogatása vagy megcsonkítása csak egy új problémát eredményez, és továbbra is megoldatlan marad.

Ezért az emberek elvezetése a szeretõ Istenhez soha nem fölösleges. Mindig ez az ösztönzés arra, hogy az a nagyobb erõ felébredjen az emberben, amely nélkül végsõ soron élni sem tud. Minél inkább átjár bennünket a szeretõ Isten jelenléte, annál hatékonyabban tudjuk Õt az embereknek hirdetni. Annál inkább meg is érezzük, hogy éppen az ilyen valóságos papi szolgálat nem merül ki az élet realitásaiban, hanem azt eredményezi, hogy „életünk van, és bõségben van” (Jn 10,10).

A százannyi

Végezetül a figyelmetekbe ajánlok még egy késõbbi részt a Márk-evangéliumból, amely beteljesíti az itt megkezdett vonalat (10,28–31). Jézus elérkezett földi életének végéhez; a tanítványokat nyugtalanította a kérdés, hogy hova vezet mindez. Aggódtak, hogy végül is helyesen választottak-e. Péter mondta ki azt, amire a többiek is gondoltak: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged.” Máté, azáltal, hogy hozzáfûz még egy mondatot, megvilágítja ennek a diszkrét és igen kifejezõ kérdésnek értelmét: „Mi lesz ezért a jutalmunk?” (19,27) Elvárnánk, hogy az Úr legalább korholja meg az ezen szavakból kiáltó aggodalmaskodást, a kishitûséget, vagy az alig rejtegetett egoizmust. De nem ez történik. Az Úr jogosnak tartotta azt a kérdést, hogy mire jó ez az egész, és meglepõ választ adott nekik: „Bizony, mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nõvéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nõvéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendõ világban pedig az örök életet.” (Mk 10,29 sk.)

Mi a meglepõ ebben a válaszban? Az Úr nem csak a túlvilági jutalomra utal. Mond valami nagyon merészet, már-már hihetetlent: jóllehet életüket mindig megpróbáltatások fogják kísérni – nagyon emberi élet lesz kísértésekkel és szükséget szenvedéssel –, jutalmukat nem halasztja egyszerûen a túlvilági életre. Már most egyért százat kaptak. „Isten már ebben az életben százat ad egyért” – így foglalta össze Avilai Szent Teréz Jézus szavainak tartalmát. A válasz a mindentõl való megválásra vonatkozik, amely saját akaratából választja a sokszorosat. Isten nagylelkû, és a nagylelkûségben nem tudunk rajta túltenni. Az apostoli szolgálathoz mindenekelõtt az elhagyás tartozik – a cölibátus ennek egy egészen konkrét útja, amelyen ilyen elhagyásnak kell történnie. Aki papi életének rövidebb vagy hosszabb idejére visszatekint, az tudja, milyen igaz Jézus szava. Elõször merni kell ugrani. Nem szabad megkísérelni azt, hogy egyik kezünkkel visszavesszük azt, amit korábban a másikkal már odaadtunk: A Szentlélek nem csapható be, jól tudjuk ezt Ananiás és Szafira történetébõl. De a sok megmaradó kísértés között napról napra egyre igazabb: testvérek, nõvérek, apák, anyák és gyermekek nagy családja nõ azok körül, akik a hit szavát viszik az embereknek. Isten százat ad egyért már ezen a világon is. Bátornak kell lennünk, hogy elsõre adjuk az egyet, hogy elõször ugorjunk, úgy, ahogyan Péter is ugrott, aki hivatásának reggelén még egyszer minden valószínûség ellenére visszaevezett a tóra, és megkapta az Eljövendõ jelét, a csodálatos halfogást, amely megismertette vele Jézus hatalmát.

Adjuk oda azt a szegényes egyet: képességeinket, saját világunkról való lemondásunkat; kérjük újra az Urat napról napra, hogy tudjunk bátrak lenni vele szemben, és bízzunk benne. Menjünk vele! Hagyjuk küldeni magunkat! Így jó kezekben leszünk. Ámen.

A tanúságtevõ szolgálata

„Az Úr az!” (Jn 21,1–14)

Húsvét harmadik vasárnapjának olvasmánya (ApCsel 5,27–32. 40–41) és evangéliuma tanúságtétel Jézus Krisztusról és az õ feltámadásáról. Nem a tanítványok képzelõdéseit beszélik el, mert ebben az esetben jogtalan követelés lenne ezt a tanúságtételt mint Isten akaratát az emberi akarattal szembeállítani. Ebben az esetben fölösleges is lenne a tanúságtevõnek a fogságot és az ütlegeléseket magára vállalnia. Ugyancsak semmi szükség sem lenne arra, hogy örvendezzenek a szégyennek azok, akik a nyilvánosság elõtt szenvedtek, ha ebben a szégyenben nem egy magasabb tisztesség, az Isten tisztessége és az igazság becsülete rejtõzködött volna.

Isten válaszolt

Egy puszta szóval tett tanúvallomás nem sokat nyom; lehet akár egy hamis tanúskodás is. De amikor a szenvedés tanúságtétele által az élet maga válik tanúságtétellé, akkor egészen más súlyt kap a dolog. Az apostolok életükkel vallanak Jézus mellett, mert õ maga élõ, õ az élet, és mert õk ennek teljesen tudatában vannak.

A mai nap üzenete egészen egyszerûen így hangzik: Isten válaszolt. Isten igaz Isten. Hatalma van a világ fölött, hatalma van életünk fölött és halálunk fölött is. Isten Isten. Hatalma van, és az õ hatalma a jóság; életet ad – igaz életet. Mert az apostol ezt nem csak pusztán mint teóriát tudta, hanem eleven tapasztalatként beleégett lelkébe, ezért volt telve örömmel.

Az egyház liturgiája ennek az örömnek, a megváltás örömének megtapasztalására akar elvezetni bennünket. Ezt az örömöt éljük meg a szentmisében, ahol Krisztussal találkozunk, ahol számunkra is egyértelmûvé válik, hogy él és valóban feltámadott.

Az olvasmány és az evangélium Krisztus-bizonyítékok. Õ a tulajdonképpeni alanya ezeknek a szövegeknek, ahogyan alanya liturgiánknak is. És így, ebben a Krisztusra utalásban a mai nap szövegei képet adnak Jézus tanújáról is.

Mi tartozik egy tanúhoz?

Mi tartozik a tanúhoz? Az elsõ alapfeltevés a halfogás történetébõl lesz érthetõ: Az apostolok visszatérnek a tóról.

A parton egy ismeretlen áll. A tanítvány, akit Jézus szeretett, felismeri: „Az Úr az.” Péter felpattan, ruhát vesz, és a vízbe veti magát, hogy elébe siessen. Az elsõ föltevés tehát a következõ: Aki Jézus tanúja akar lenni, annak személyesen látnia kell õt, ismernie kell Jézust. Hogyan lehetséges ez? A szeretet ismeri õt, mondja az evangélium. Jézus a parton áll; eleinte nem ismerjük fel, de az egyház jelein keresztül halljuk: Õ az. Rajtunk múlik, hogy rászánjuk-e magunkat arra, hogy fölkutassuk, és közelebb kerüljünk hozzá. Sokféle módon találkozhatunk vele: az Írás fülelésében, a szentségekkel való életben, az imában való találkozásban, találkozásban olyanokkal, akik életét Jézus tölti be, és életünk különbözõ tapasztalataiban; õ keres bennünket, és így felismerhetjük.

Jézust minél több úton megközelíteni, és szemlélését megtanulni – ez a teológiai tanulmányok legfontosabb feladata. Alapjaiban rossz a teológiai stúdium, ha tudományos megfontolásai nem életünk valóságán alapulnak. Ellenben minél inkább megismerjük Jézust, annál inkább beszélni kezdenek a hagyomány szavai, úttá válnak Jézushoz és tõle az emberekhez.

A tanúságtevõnek tehát, mielõtt bármit is tesz, legelõször valaminek kell lennie; Krisztus barátjává kell válnia, hogy felismerését ne csupán másodkézbõl adja tovább, hanem valódi tanú legyen.

Mi a teendõje a tanúnak?

Itt állunk a kérdés elõtt: mit kell tennie a tanúnak? Az evangélium három választ ad, tulajdonképpen mind a három egyetlen felelet. Mielõtt Péter megkapta volna a pásztori megbízatást, Jézus megkérdezte: Szeretsz engem? Neki szeretnie kell Jézust. Aztán ezt mondta neki: Legeltesd juhaimat! – egy pásztor feladatait kell teljesítenie. Végezetül ezt mondta neki: Korábban a saját utadat jártad, mostantól fogva más fogja kijelölni utadat, és fog vezetni; többé nem a te akaratod alakítja utadat, hanem egy más valaki akarata. Neki követnie kell; a követés a tanítványok szolgálatához tartozik – ez a szolgálat egy út.

Pásztori szolgálat

Szeretet – pásztorkodás – követés: ezzel a három címszóval írja körül az evangélium az apostoli szolgálat lényegét, és így a pásztori szolgálat lényegét is. Mivel a szeretet ott rejtõzik minden dolog mélyén, megelégedhetünk azzal, hogy a két másik alapcselekedetet vesszük szemügyre még közelebbrõl.

Kezdjük a pásztorkodással. A szó Izrael nomád korszakára utal vissza, amikor fõleg pásztorkodó nép volt. A mai evangéliumban ugyanerre találunk utalást, csak más szemszögbõl megvilágítva: Jézus tanítványai, akiket a Galileai-tengernél hívott meg, korábban halászok voltak; így tárta fel számukra jövendõ foglalkozásukat: „Mostantól emberek halásza leszel” – mondta Jézus Péter meghívásának reggelén. (Lk 5,10)

A szó általam talált értelmezései közül a legnagyobb benyomást Szent Jeromosé keltette bennem. Õ körülbelül ezt mondja: Ha a halat kihúzzák a vízbõl, ez számára életelemének elvesztését jelenti; nem képes többé lélegezni, ezért elpusztul. Ezzel szemben számunkra, emberek számára, a keresztségben, a krisztusi születésben ennek ellenkezõje történik. Addig be vagyunk zárva a világ sós vizébe; nem láthatjuk a fényt, Isten fényét; nem láthatjuk a világ tágasságát; arcunkat eltakarja a víz sötétsége, lefelé fordult, és életünk elmerült a sós víz élettelenségében. De ha a keresztség kihalász bennünket halálos közegünkbõl, akkor meglátjuk a fényt, és igazi életet kezdhetünk.

Azt hiszem, manapság egyáltalán nem nehéz felismerni, mekkora igazság rejlik ebben. Az élet Isten nélkül és Isten ellen, ami elsõre oly csábítónak és megszabadítónak tûnik, a valóságban csupán egy nagy szomorúságot és növekvõ dühöt okozott. Az ember lázad a társadalom ellen, a világ ellen, önmaga és mások ellen; élete úgy jelenik meg elõtte, mint egy hibás konstrukció, az ember mint az evolúció egy tévedése. Elveszítette valódi értelmét, így minden sósnak tûnik számára – halálnak és keserûségnek. Az ember úgy van megalkotva, hogy az örök élet végtelenségét lélegezze; ha erre nem képes, akkor börtönben van, és fény nélkül él. Csak a hit vezet el a végtelenbe, ahogy a zsoltárok mondják.

Mit jelent tehát „embereket halászni”? Embereket a szabadságra vezetni, Isten végtelenségébe, abba az életelembe, ami számára eleve adott. Persze aki kiszakad szokásainak közegébõl, eleinte mindig védekezik, mint ahogy azt Platón a barlanghasonlatban oly nyomatékosan leírja. Aki hozzászokott a tengerhez, és a fényre húzzák, eleinte úgy érzi, hogy elvették tõle az életet. Beleszeretett a sötétségbe. Így érthetõ, hogy emberhalásznak lenni egyáltalán nem kényelmes vállalkozás – de amit ad, az a legnagyszerûbb és emberi szemmel nézve a legszebb. Sokszor képtelen ötletnek tûnik a kihajózás, ez biztos. Ennek ellenére csodálatos feladat embereket kísérni a fény és a végtelen felé vezetõ úton; õk Isten fényét és Isten végtelenségét ismerik meg. Amikor 35 éve kezdtem, féltem, tudom-e jól csinálni. De újra és újra megtapasztaltam, milyen igaz az Úr ígérete, hogy már ezen a világon a befektetés százszorosát visszafizeti – ha küzdelmek között is, de teljesíti ígéretét.

Még egy dolgot meg kell gondolnunk: az emberhalászat mûvészetének tulajdonképpeni lényegét. Az evangéliumi részletben Jézus kenyeret és halat ad enni tanítványainak. Mindkettõ õt szimbolizálja. Amint õ az elhaló búzaszem, úgy õ a hal is. Õ maga alászállt a tenger mélyébe. Egész életével megfelelt Jónás jelének, befogadtatta magát a tenger gyomrával. Csak az tud jellé válni, aki magát adja, állapítottuk meg az elõbb. Csak aki Jézushoz hasonlóan maga is „hallá” válik, tud emberhalász lenni.

Követés

Ezzel lényegében már a követést is érintettük. Mert képek nélkül ez egészen egyszerûen azt jelenti: A pásztorkodás és pásztori szolgálat lényege a követés. Elöl megy a pásztor, ahogyan a János-evangélium mondja. Csak akkor terelgethetünk másokat, ha mi magunk megyünk elöl. Ugyanakkor csak akkor megyünk elöl, elsõként, ha azt követjük, aki mindannyiunkat megelõz: Jézus Krisztust.

Az evangélium éppen Péter alakjával kapcsolatban különbözõ utalásokat ad, amelyek fényénél szemléletesen kifejezõdik, mit is jelent a követés. Ezeknek a nyomatékos történeteknek egyike közvetlenül Péter hitvallása után játszódik, ahonnan a primátus is származik. Királyságának sajátosságát az Úr szenvedésének megjövendölésével magyarázta. És ahogy az imént Péterbõl több szólt, mint hús és vér, úgy jutott most szóhoz teljes erõvel a hús és a vér: Péter megdorgálta az Urat beszéde miatt. Jézus válasza szokatlanul kemény: „Távozz tõlem, Sátán!” (Mk 8,33) Péter önmagát követte akkor, amikor Jézus útját akarta alakítani. A követés azt jelenti: többé nem kutatom utamat. Ez annyit tesz: akaratomat Jézus akaratába helyezem, és így igazán elsõbbséget adok neki.

Egy másik aspektus lesz érthetõ történetünkben: Péter a tengeren, Jézus a szárazföldön. Péternek ahhoz, hogy odamenjen hozzá, gyorsan a vízbe kell vetnie magát. Ezzel a történettel rokon az a másik kivételesen szép elbeszélés, amikor Péter kiszáll a csónakból, hogy odamenjen az Úrhoz, aki vízen közeledik feléjük. Ameddig Péter Jézusra tekint, zavartalanul tud a vízen menni. De abban a pillanatban, amikor figyelme a szélre és a hullámokra irányul, süllyedni kezd. (Mt 14,28–32) Olyan utat jár, amely szemben áll a nehézségi erõvel. Addig tud ezen az úton járni, míg hagyja magára hatni Jézus Krisztus közelségének új és erõsebb nehézségi erejét, szó szerint: „Bízzatok, én legyõztem a világot.” (Jn 16,33) Egymással küzd itt a nehézségi erõ és a kegyelem.

Jézus Krisztus követése azt jelenti, hogy olyan úton kell járnunk és tudunk járni, amely szemben áll a természetes nehézségi erõ törvényeivel; ilyenek: az egoizmus lehúzó ereje, a puszta materiális értékek utáni kutatás, és a legtöbbre való vágyakozás lehúzó ereje, amit gyakran összetévesztenek a szerencsével. A követés egy út a felkorbácsolt viharos tengeren keresztül, amelyen csak akkor tudunk járni, ha Jézus Krisztus szeretetének elemi erejében élünk, tekintetünket reá szegezve, és annak a kegyelemnek új erejétõl vonzva, amely lehetõvé teszi számunkra az utat az igazsághoz és az Istenhez – ezt az utat mi a magunk erejébõl nem vagyunk képesek végigjárni. Ezért Jézus Krisztus követése több, mint egy meghatározott program jóváhagyása, több, mint szimpátia és szolidaritás egy emberrel, akit példaképnek tekintünk. Mi nem csak Jézust, egy embert követünk, mi a Krisztust követjük, az élõ Isten Fiát. Egy isteni úton járunk.

Hová vezet Jézus útja? Ez az út a feltámadáshoz, az Atya igazságához vezet. Amikor Krisztus követésérõl beszélünk, akkor erre az egész útra gondolunk. Csak ezen az úton teljesedik be az ember hivatása, csak ezen az úton ér el az igazi célba, az oszthatatlan és elpusztíthatatlan boldogságba. Csak innen érti az ember, hogy a követéshez miért tartozik hozzá a kereszt is (Mk 8,34): A feltámadásra, az Istennel való közösségre nem tudunk másképpen eljutni. Ezen az egész úton kell végigmennünk, ha Jézus Krisztus szolgái és tanúi akarunk lenni. És minden egyes lépésünk aszerint alakul, hogy elfogadjuk-e az egész utat, vagy csak egy emberi pártprogram részeként szabdaljuk. Csak akkor tudunk Krisztushoz eljutni, ha van bátorságunk a vízre lépni, és rábízni magunkat az Õ vonzására, a kegyelem vonzására.

Oda vezetnek, ahová nem akarod

Történetünk végén felbukkan még egy másik, igen érdekes kép a követésrõl: Kiterjeszted kezeidet, más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod (Jn 21,16). Ez valószínûleg egy utalás Péter kereszthalálára, amelyet Jézus követése miatt fog elszenvedni: kezeit kiterjesztik és megkötözik. Az, ami a szenvedés megjövendölése körül a Péter és Jézus közötti nézeteltérésben elõször fölkeltette az érdeklõdést, most itt egészen érthetõvé válik: Péternek le kell mondania akaratáról, többé nem rendelkezhet önmagával. Más fogja felövezni.

Eme történet kapcsán mindig eszembe jut egy kis szertartás, amely papszentelésemkor igen mélyen lelkembe vésõdött. Akkoriban az volt a szokás, hogy kezeinket a megkenés után összekötözték, és ilyen összekötözött kezekkel fogtuk meg a kelyhet – a kezek és bennük a tulajdon létünk úgy tûntek, mintha össze lennének kötve a kehellyel. A kehely – errõl Jézusnak Jakabhoz és Jánoshoz intézett kérdése jut eszembe: Tudtok inni a kehelybõl, amelybõl én iszom? (Mk 10,38)

Az eucharisztikus kehely, mint a papi élet középpontja, mindig erre a kérdésre emlékeztet. Aztán pedig az összekötözött kezek a messiási olajjal és krizmával megkenve. A kezek önrendelkezésünk, erõnk kifejezései: segítségükkel tudunk közbelépni, birtokba venni és védekezni. Az összekötözött kezek az erõtlenséget és az erõrõl való lemondást jelzik. Azt mondhatjuk: így fejezõdik ki, hogy az Eucharisztia a papi élet középpontja. De az Eucharisztia több, mint ceremónia és liturgia. Az Eucharisztia egy életforma. Kezeim össze vannak kötve: nem tartozom többé magamhoz. Hozzá tartozom, és rajta keresztül másokhoz. A követés készenlét a megkötözésre, a végérvényességre – úgy ahogyan Õ végérvényesen hozzánk kötözte magát. Az összekötözött kezek igazság szerint kitárt kezek – kinyújtott kezek, ahogy az evangélium mondja. A végérvényes összekötözöttség bátorsága, a teljes igen – ez a követés. Csak ennek a teljes igennek kimondásával járjuk az egész utat, amelyrõl az imént beszéltünk. Csak az egész út az igaz út, mert az igazságot és szeretetet nem lehet megosztani. Kérjük az Urat, hogy egyre mélyebben értesse velünk a követés eme titkát.

Kérjük tõle azt a bátorságot, amellyel kiszállunk földi megerõsítéseink és fenntartásaink csónakjából, és életünket kockáztatva vízre lépünk. Kérjük õt, hogy a kellõ pillanatban nyújtsa felénk kezeit, vegyen kezébe bennünket, és szálljon be csónakunkba. Adjunk hálát neki, hogy arra hívott, hogy mögé álljunk, és õt szolgáljuk. Ámen.

Nélküle minden hiábavaló

„Megyek halászni” (Jn 21,1–14)

Ritkán érezni annyira közvetlenül egy bibliai szövegben a tanítványok húsvéti örömét, mint Jézus Tibériás-tavi megjelenésének evangéliumi részében. A reggel frissessége a Galileai-tónál érezteti velünk a születõ egyház ébredezõ örömét, amelyben benne van minden indulás, kezdet, remény. A végtelen tenger, melynek vize a horizonton összemosódik az ég kékjével, az egyház tágra nyílt jövõjének képe, ahol a távolban az ég és a föld érintkezik; nyugodtan és reménykedve megkísérelhetjük az indulást az eljövendõ idõ tengerére, mert Jézus áll a parton, és szava kíséri utunkat.

Az õ szavára

Az evangélista számunkra feltárt emlékezésének képeibe ezúttal beleszövi az egyház egész képét, amely egyszerre ígéret és utasítás is. Ez a kép igen sokrétû; csak két vonatkozását szeretném kiemelni. Elsõként ez egy találkozás Jézussal, egy igen hosszú és sikertelen éjszaka után. Õ áll a parton – átment az idõ és a halál vizén; most az örökkévalóság partján van, és onnan tartja szemmel övéit, velük van. Megkéri a tanítványokat, hogy egyenek valamit.

Ez Jézus titkához tartozik, a Feltámadottéhoz, Isten alázatához: Arra kéri az embereket, hogy segítsenek neki. Szüksége van igenjükre. Az Úr azt kéri, menjünk ki érte a vízre. Arra hív, hogy legyünk halászai. Azt kéri tõlünk, hogy bízzunk benne, és szavainak utasítása szerint cselekedjünk. Bízik abban, hogy ezt a szavát fontosabbnak tartjuk, mint tapasztalatainkat és felismeréseinket. Azt kéri, hogy szava szerint cselekedjünk és éljünk.

Na, de van itt egy igen érdekes dolog. Amikor a tanítványok visszajönnek, Jézusnak nincs szüksége a halaikra. Õ már elkészítette a reggelit, és most meghívja õket; õ a vendéglátó, aki enni ad. Az ajándék titokzatos, de nem nehéz megfejteni. A kenyér õ maga: „Én vagyok az élet kenyere.” Õ az elhalt búzaszem, amely most százszoros termést hoz, és bõvelkedik mindenben egészen az idõk végezetéig. Keresztje, amin önmagát adta, a csodálatos kenyérszaporítás, amely az ördögi kísértés isteni túlhaladása: embereket megnyerni kenyérrel és szenzációval. Csak a szeretet képes ezt a csodálatos kenyérszaporítást kieszközölni. Az anyagi javak, a mennyiség a megosztással egyre kevesebb lesznek.

A szeretet mindig növekszik, minél inkább elajándékozza önmagát. Jézus a kenyér és õ a hal is, amely értünk alászállt a halál vizeibe, hogy ott megkeressen és megtaláljon bennünket. Így utal az Eucharisztiára ez a reggeli, amelyet Jézus az idõ és örökkévalóság határmezsgyéjén önmagából kínál. „Gyertek és egyetek!” Ezt mondja nekünk, és ezzel már átvitt bennünket az idõ és örökkévalóság határán.

Mindent odaadni, hogy mindent megkapjunk

Ez úton kirajzolódik egy elsõ kép az egyházról: az egyház mindenekelõtt eucharisztikus közösség. Ott történik az a merõben új dolog, ami az egyházat minden más közösségtõl megkülönböztette. Az Isten megérint bennünket. Az Isten önmagát adja nekünk. Az Isten kenyerünkké lesz, úgyhogy mi elkezdünk belõle élni, és ezáltal igazából élni. Idõ és örökkévalóság eggyémosódnak; idõnkbe belépett az, ami erõsebb mint a halál. Kapunk egy táplálékot, amely nem merül ki az életben, halálban, növekedésben, fogyásban, hanem ami megmarad, és bennünket a maradandóba vezet el. És így leszünk mi közösség: az Eucharisztiából, az elhaló búzaszem húsvéti titkából.

De mit jelent mindez? Hogyan lehetséges ez? Amikor erre a gyakorlati kérdésre helyesen akarunk válaszolni, akkor fontosnak tûnik az a paradoxon, amelyrõl az elõbb volt szó.

Elõször arra kéri Jézus a tanítványokat, hogy egyenek valamit – ki kell menniük a vízre, a szavai szerint cselekedniük, hogy ennek a kérésnek eleget tegyenek. Hazatérvén az mutatkozik meg, hogy õ az adakozó. Ez a látszólagos ellentmondás nem az elbeszélõnek, még kevésbé Jézus logikájának hiányossága. Ez az ellentmondás bemutatja az Eucharisztia és a krisztusi élet belsõ dimenzióit. Ez nem egyfajta üzleti kényszerhelyzet: elõször adnotok kell, hogy kapjatok valamit. Sokkal inkább egy olyan belsõ összefüggésrõl van szó, amelyrõl nem mondhatunk le, és amelynek megint több síkja van. Ezek közül csak egy párat tudok felvázolni egészen röviden.

Amikor Jézus a tanítványokat kérte, még nem ismerték föl. Az ismeretlen éhezõnek kellett adniuk. Csak mikor magát ezt az adást tanulják, érlelõdik bennük a szeretet, amely képessé teszi õket az egészen új kenyér befogadására, amelyben az Isten maga lesz számunkra kenyérré Krisztusban. Az Eucharisztiára a szociális dimenzió nem kívülrõl van ráaggatva, hanem az a tér, amely nélkül az Eucharisztia nem képes kialakulni.

Így volt ez a kenyérszaporítás esetében is: A kisfiúnak elõször az édesanyjától kapott finom falatokat kellett szétosztania; aztán minden egyes embernek abból, ami, úgy tûnt, csak számára elegendõ, még tovább kellett adnia. Így történt a kenyérszaporítás. Így történik mindig. És ebben egy még mélyebb dolog történik: A tanítványoknak, akik kimennek halászni Jézusnak, tulajdonképpen önmagukat kell adniuk. Csak aki magát adja, fedezi fel, hogy õt már elhalmozták ajándékokkal, hogy mindig csak ad: „de tuis donis ac datis” – abból, amit õ maga is kapott. Elõször magunkat kell adnunk, hogy aztán Isten adományát elfogadhassuk. Végtére is minden Istentõl származik. Csak akkor nem tud bennünket elérni Isten adománya, ha nem adományozzuk elõször magunkat. Végül is minden kegyelem – a világ nagy dolgai, az élet, a szeretet, Isten –; ezeket nem lehet megcsinálni, csak ajándékba lehet kapni. Csak akkor tudunk ajándékot kapni, ha mi magunk válunk ajándékozóvá. Csak ajándékozás közben ajándékoztatunk meg; csak a követés közben leszünk szabadok; csak áldozat közben kapjuk meg azt, amit semmivel nem érdemelhetnénk meg.

Így ebben az egyszerû történetben egy kérdés is tisztázódott, amely a reformáció évszázada óta feszült helyzetekhez vezetett a kereszténységen belül. Mindent adni, és mindent elfogadni – nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ez látszik itt. Elõször is az az alapvetõ igazság, hogy Krisztus áldozata egyszeri és értünk mindenkorra elegendõ volt. Mindannyian csak részesedhetünk belõle, és jogtalan követelés lenne az, ha valamit is hozzá akarnánk illeszteni. De ellentmondás nélkül igaz az is, hogy Krisztus áldozata csak akkor lehet a mienk, ha magunk kievezünk a tengerre, hogy mindent odaadjunk Krisztusnak. Az, hogy Krisztus áldozata ajándékba adta magát nekünk az egyház áldozatában, Krisztus érdemeit nem kisebbíti, hanem csak emberségének nagyságát teszi láthatóvá, hiszen Isten emberi módon cselekszik. Isten éppen a legnagyobb titokba fogadta el és fogadja be a legmélyebb emberi lényeget.

De térjünk vissza az evangéliumhoz. Azt állítottuk: az emlékezés képeinek új meggondolásában Jánosnál a lényegi és a maradandó dolgok képei bukkannak fel. A Galileai-tenger reggele az egyház reggelére hívja fel a figyelmet, a krisztusi élet lényegére. Az elsõk közül való ez a kép az egyházról, amit találtunk, éppenséggel utalás az egyház eucharisztikus középpontjára. Az egyház eucharisztikus közösség. Egység az Úrral. Ugyanakkor láthatóvá vált az is, hogy a Feltámadott egyszerû szavai az emberi és isteni valóság mélységeit járják át: Jöjjetek és egyetek!

Az Eucharisztiában való részesedés annyit jelent, hogy az emberi lét minden dimenzióját végigjárjuk; csakis akkor részesülünk belõle, ha Jézus velünk közölt húsvéti titkának egész útját mi is végigjárjuk. De nem csak liturgia és lelki dolgok tartoznak ide, hanem látszólag egészen világi dolgok is: Az a készségünk, hogy gondoskodjunk azokról, akiket nem ismerünk, de rászorulnak segítségünkre. Mert az Eucharisztia annyira átfogja az egész emberi létet és Jézus Krisztus egész valóságát, csak ezért tud egy olyan egyházat felépíteni, amely több, mint egy szabadidõklub – egy közösség, amely belenyúlik az örökkévalóságba.

Bõség és egység

Szeretnék még az egyházkép egy másik vonatkozására is rámutatni, amelyet ezen evangéliumi elbeszélésben látni vélek. Itt van ez az igen érdekes történet a százötvenhárom halról. Biztosra vehetjük, hogy János nem pusztán anekdotázó kedvbõl vette ezt a számot evangéliumába. Evangéliuma és sokkal inkább az Apokalipszis ismételten a szám szimbolizmusával beszél, és így az atyáknak bizonyára igazuk volt akkor, amikor az után a jelentés után kutattak, melyet az evangélista a szám mögé akart elrejteni. Az értelmezés helyességérõl valószínûleg soha nem nyerhetõ végsõ bizonyosság. Ez ellentmondana a szimbolizmus üzenetlényegének, amely nem áll másban, mint hogy arra hívja fel a figyelmet, amit nem lehet egzakt fogalmakban rögzíteni. Azok az értelmezések sincsenek messze az igazságtól, amelyek megegyeznek az evangélium belsõ irányának egészével, nem hoznak újat, hanem a közöset egy új oldalról világítják meg. Ezzel a mértékkel tûnik számomra mindkét következõ értelmezés elfogadhatónak.

Ezek egyikét már az atyák képviselték, náluk többször is elõfordul, hogy a százötvenhármas szám alapja a tizenhét. Éppen tizenhét népet említ Lukács a pünkösdi beszámolóban. Ez a szám a teljességet, az egész-séget jelképezi. Ahogyan a pünkösdi tudósítás tizenhét népe a sok népbõl álló egyházra utal, úgy a százötvenhárom hal Jézus Krisztus egyházának tágasságát jelenti, amelynek mindenfajta halat be kell fogadnia, mindnek helyet kell adnia. Ez az egyház katolicitásának képe, azé az egyházé, amelyben sok lakás van: helye van mindenkinek. A sok lakás egyháza – a sok hal egyháza, melyektõl a háló félõ, hogy szét fog szakadni – milyen szép és ugyanakkor igényes kép. Ez tehát mindenekelõtt azt jelenti, hogy Isten elsõ gondolata az egyházról nem a helyi közösség, hanem a katolikus egyház a maga teljességében és egységében.

Az egyetemes egyház nem a közösségek összessége, amelyek a nagyobb hatékonyság vagy más meggondolás céljából fognak össze; az egyetemes egyház volt elõbb, és belõle származnak a gyülekezetek. Lukács pünkösdi beszámolójának üzenete egészen világos: még mielõtt gyülekezetek voltak, már volt katolikus egyház, a minden népek egyháza. A háló a százötven hallal Szent János szimbólumnyelvében is elõfordul, ami ugyanazt a felismerést ismétli meg. Elõször van az egység; ez szüli a többféleséget, és ez ad az egésznek értelmet.

Ez tulajdonképpen egészen világos, ha belegondolunk az egyház eredetébe. Krisztus nem úgy viszonyul az egyházhoz, mint egy társaságalapító a társaságához. Mai exegéták rámutatnak, Jézus nem egyesületnek alapította az egyházat. Nem külön aktussal alapozta meg az egyházat, hanem saját létével, mint a meghaló búzaszem; hiszen ez akkor egy egészen más vonatkozást jelent. Krisztus nem egy egyesületalapító, akinek akaratára alkalmanként emlékeznek, hanem az egyháznak az Eucharisztiában jelenlévõ eredete. Ezért elsõsorban nem ilyen-olyan jogrendeletekkel van hozzákötve az egyház, hanem Krisztus hordozza létében. Pál ezt egészen odáig viszi: Egyáltalán csak egyetlen választott van, de mi egyek vagyunk a Krisztussal. (Gal 4,15–29)

Mindez a külsõ eredeztetésbõl is következik: Az egyház egyáltalán nem Jézus új alkotása. Isten népe Ábrahám óta úton van, és mindig csak egy tud lenni; Jézus csupán a határcövekeket tolja ki a földkerekség végéig, és üti mélyebbre – egészen Isten szentháromságos szeretetébe. Míg Lukács Jézus nyilvános mûködésének kezdetén egy elsõ kihajózásról tudósít, amikor szakadoztak a hálók, János így beszél: A nagy fogás ellenére a hálók nem szakadtak szét (21,11). A hálónak nem szabad szétszakadnia. Az egyház egy, és Jézus Krisztus minden halának kell, hogy legyen hely: A Keresztre szögezett, felszaggatott teste, ami nem töretett össze, a mi egységünk helye.

Errõl sokat lehetne beszélni; befejezésképpen még a százötvenhármas szám második magyarázatát illesztem ide, ami ugyanerre mutat rá, ugyanakkor elõvételezi az evangélium folytatását. Az elképzelés Robert Eisler zsidó tudóstól származik, aki arra lett figyelmes, hogy a százötvenhárom összege a Simon (76) és az Ichtys (77) számértékének. Ez a magyarázat új oldalról mutat rá az egyház egységére és katolicitására, de pontosan megvilágítja az egység történelmi mivoltát. Az egyház tulajdonképpeni egysége mindig az egy hal, Jézus Krisztus. De õ magát és egyházának egységét hozzákötözi ahhoz, akit Péternek, kõsziklának nevezett. Az egész beszámoló ténylegesen Péter megbízatásában végzõdik: Péterre bízatott Jézus Krisztus nyájának legeltetése, amely nyáj egy és oszthatatlan.

Péter és Krisztus összetartoznak: Péter csónakjából Krisztus hajója lett. Péter kezeskedik Krisztusért. Ha el akarom fogadni õt, el kell fogadnom az egyház konkrét közösségét, melynek pásztora Péter. Éppen így teljesedik be újra meg újra a húsvéti út. Hiszen csak ha mi egészen eddig a konkrétságig igent mondunk Krisztusra, csak akkor kötözzük hozzá magunkat, és nem a mi akaratunkat követjük, hanem hagyjuk, hogy az õ akarata vezessen. Elválaszthatatlanul összetartoznak a látszólag egészen jogi, konkrét, valamint a legmélyebb, a kinyilatkoztatás középpontja. Hiszen Isten konkrét, és éppen ebben a konkrétságban mutatja önmagát isteninek.

Kérjük az Urat, ajándékozzon meg bennünket azzal, hogy ott lehetünk elszakíthatatlan hálójában a százötvenhárom hal között. Kérjük õt, ajándékozzon meg azzal, hogy hozzá kötözhetjük magunkat, és akaratunk ellenére az õ akarata vezessen bennünket. Kérjük, hogy nyíljék meg szemünk, és mint Péter, tanuljuk meg felismerni õt, és örömmel kiáltani feléje: Az Úr az. Ámen.

Józef Glemp

LENGYELEK ÉS MAGYAROK

Egyesülés Jézusban és Máriában

A lengyel bíboros Budapesten, 2002. október 26-án a lengyeleknek mondta el ezt a homíliát.

Örömmel tölt el bennünket, hogy újra találkozhatunk itt, e gyönyörû Duna-parti fõvárosban.

A lengyelek és a magyarok a társadalmi élet számos területén érintkeznek egymással, de a találkozás legteljesebb formájában a hit egységében bontakozik ki, s az Egyházban, mely olyan értékrendet állít fel számunkra, mint az eucharisztikus áldozat, az evangélium, az Egyház útmutatása szerinti élet vállalása. Ezek nem új felfedezések. Régi évszázadokra nyúlnak vissza hagyományai, amikor nemzeteinket összekapcsolta a keresztény hit. Európa társadalmi életének alapja volt a vallás, melyet gyakran hercegi vagy királyi trónon helyet foglaló szentek ápoltak. Mi lengyelek jól emlékszünk még a Magyarországról érkezett szentekre és boldogokra: Kingára, Hedvigre, Szaloméra, Jolánra vagy Erzsébetre, e rendkívüli asszonyokra, akik hitre és keresztényi könyörületességre tanítottak minket.

A II. világháború kezdetétõl a kommunista rendszer leomlásáig eltelt évtizedek Európa számára az ideológiai terror idõszakát jelentették, amikor az emberek kénytelenek voltak eltitkolni, hogy kik õk, mire gondolnak, és miben hisznek. Kötelezõ volt a hitnélküliség mint az állampolgári magatartás helyes mintája és mindenfajta elõmenetel feltétele. Emlékezzünk ezekre az idõkre, mert tudnunk kell róluk, hogy megérthessük mostani, gyógyulásra szoruló sebeink eredetét. A két nemzet és a két Egyház sorsa egészen 1956-ig párhuzamosan alakult. A háború után a szabadság fokozatos korlátozása, megvonása egészen a kommunista rendszer 1948–1956 közötti években történõ következetes bevezetéséig ugyanolyan ütemben, ugyanarra a mintára történt az összes, Szovjetuniónak alárendelt államban. Ellenben míg Lengyelországban 1956-ban ideiglenesen enyhült a rendszer szorítása, Magyarországon szörnyû tragédia történt: harc és mészárlás. Több száz ember vesztette életét, sokan megsebesültek, kb. 200 000-en elhagyták az országot. Az ifjú értelmiség színe-java elmenekült Magyarországról.

[. . .] Mária tisztelete elkísérte a magyarokat egész történelmük során, amely nem volt könnyû számukra. Lengyelországot a szomszédos nagyhatalmak darabolták fel; Magyarország az ottomán birodalom rabigáját nyögte. Néhány templomban istállót rendeztek be a szultáni ménesnek. A magyarok belekóstoltak a keserû rabságba, és éppen ezért meg tudják becsülni a szabadság ízét.

Ha már beszéltem a Szûz Mária magyarországi kultuszáról, szólnom illik arról is, hogy mi lengyelek éppen a magyaroktól tanultuk meg az õ tiszteletét. A pálos atyák remeterendje 1215-ben alakult meg Magyarországon, Lengyelországban Opolei Ulászló sziléziai herceg telepítette le õket 1382-ben Czêstochowában, a Jasna Góra-i területeken. Itt helyezték el a felbecsülhetetlen értékû kincset – a Szûzanya évszázadok óta nagy tisztelettel övezett kegyképét –, s bár a politikai helyzet arra kényszerítette a pálosokat, hogy felhagyjanak magyarországi tevékenységükkel, a rend Lengyelországban tovább virágozhatott. Ma is sok szerzetes indul útnak a Jasna Góra-i kolostorból, hogy hirdesse a Szûzanya tiszteletét.

A Jasna Góra-i kolostorban sokszor elhangzik a galileai kánai menyegzõrõl szóló evangélium, amelyen a Szûzanya veszi elsõként észre, hogy a vendégek szûkölködnek, és segítséget kér Fiától. A Fiú nem tagadja meg Anyja kérését, ám az Anya figyelmeztette a szolgákat, hogy tegyenek a Fiú akarata szerint. (Jn 2,1–12) A Szûzanya, Lengyelország királynõje, a Magyarok Nagyasszonya – Magna Hungarorum Domina – egyházmegyéinkbe, plébániáinkra, családjainkba látogat. A boldogság és a szomorúság pillanataiban jön el hozzánk. A tanácsa mindig ugyanaz: „Tegyétek, amit a Fiam mond!” (Vö. Jn 2,5) A Fiút halljuk az Egyház szavában, a pápa felhívásaiban. S amit II. János Pál pápa mond, meg kell jegyezni. Az elsõ gondolat, amit érdemes megfogadni: „Ne féljetek!” Mi mindig mindentõl félünk, és nem akarjuk bátor õsatyáinkat utánozni. A másik gondolat pedig: „Evezz a mélyre!” Megint szükségünk van bátorságra. Evezz a mélyre, azt jelenti, hogy ne a kis vízben álldogálj. Azt jelenti, hogy legyen meg benned a hajlandóság jót tenni. Természetesen magunknak ezt egyedül, önerõbõl véghezvinni igen nehéz. De csodálatos dolgokat vihetünk véghez Krisztus segítségével. Tehát a harmadik, II. János Pál pápától származó gondolat, amelyet meg kell jegyeznünk: „Tárjátok ki az ajtót Krisztusnak!” S eljött az az idõ, amikor abban az erkölcsi válságban, amelyben az egyedül anyagi javakat szem elõtt tartó emberek minden örömüket és reményüket elveszítik, ki kell bátran mondanunk: „Krisztus urunk, megnyitjuk elõtted ajtóinkat, árasszon el minket a te erõd.” Szeretnénk kievezni a mélyre! Nem félünk az új élettõl, amely családunk, gyermekeink újjászületését eredményezi, amely megmutatja az ima értékét. Minél közelebb kerülnek egymáshoz a nemzetek, annál eredményesebben tudják majd segíteni egymást. A Magyarországon élõ lengyeleknek kötelességük e csodaszép ország gazdagságát felhasználva megmutatni a lengyeleknek mindazt, ami szép és jó Magyarországon. A jószomszédi viszonnyal barátságos Európát, egymásnak kölcsönösen segítõ országokat teremtünk. Megtehetjük ezt azáltal, hogy elfogadjuk Jézust. Õ mindig meghozza számunkra az örömhírt, és ez az evangélium.

Ámen.

EMLÉKEZTETÕ EGY PAPI TALÁLKOZÓ NYOMÁN

A találkozó a szeged-csanádi egyházmegye 15 papjának részvételével Gyulán 2002. június 13-án volt.

Kedves Paptestvérünk!

Arra gondoltunk, hogy egy rövid összegzést készítünk, és eljuttatunk minden paptestvérhez a jún. 13-i papi napról. Ha részt vettél a találkozón, akkor talán jó föleleveníteni az ottani élményeket, gondolatokat; ha – különbözõ okok miatt – nem tudtál eljönni, akkor hasznos lehet megtudni, mi is volt Gyulán.

A nap lefolyásáról röviden.

A tertia elimádkozása után Kondé Lajos és Kiss Imre vezette be az együttlétet: Lajos a nap születésének történetét, elõzményeit elevenítette föl, Imre pedig néhány bevezetõ gondolatot mondott, mely megalapozta a délelõtti csoportbeszélgetéseket.

Kovács József atya finom ebéddel látta vendégül a 15 résztvevõt. Az ebéd alkalmat adott a családias ünneplésre. Köszöntöttük az Antalokat, a születésnaposokat, a gyémántmisés Marci bácsit, és hálát adtunk papszentelésünkért, hiszen legtöbbünknek ezekben a hetekben volt a szentelési évfordulója. Ebéd után szentséglátogatást tartottunk.

Késõbb a plénumon a kiscsoportok beszámolói után igen sok aktuális, a papságunkat érintõ kérdésrõl tudtunk beszélgetni.

A kiscsoportos beszélgetéseket a következõ kérdések segítették:

1.) Mik a legnagyabb nehézségeid?

2.) Miben vagy felelõs? (egy dolgot nevezz meg!)

3.) Mit változtatnál? Milyen lépéseket kellene tenned, tennünk?

Négy csoportban folyt a beszélgetés, melyek életkor vagy szentelési idõ szerint alakultak. Az egy órás beszélgetésre jellemzõ volt az õszinteség, a személyesség és a nyíltság. Jórészt a kérdéseknek köszönhetõen nem a másik felelõsségére, hanem a sajátunkra irányította a figyelmet.

Visszanézve a napra a következõ gondok és meglátások fogalmazódtak meg, melyeket szeretnénk megosztani.

Elõször a gondok.

Általában szenvedünk a magányosságtól, olyan értelemben,

– hogy mindent magunknak kell csinálnunk (háztartás, adminisztráció, épületfölújítás stb.),

– hogy nincs kivel megbeszélnünk kudarcainkat, élményeinket, döntéseinket.

További gondjaink:

– A legtöbb plébánián nemcsak házvezetõ, de háztartás sincs, hiányzik egy jó értelemben vett „komfort”, rendezettség, ami mint háttér segítené a lelkipásztori munkát. (Otthonosság és praktikusság!)

– A plébániai munkatársak, ha vannak is, nem alkotnak közösséget. Hogyan segíthetnénk ezen? Vezetési stílusunk? (Tanulni a vezetést.)

– Bár erõlködünk, rohanunk, kifáradunk, de nagyon alacsony hatásfokú a tevékenységünk. (Hatékonysági tréning?)

– Sokszor „szenvedünk” a kiüresedett formák miatt. Máskor attól, hogy készületlenek vagyunk, fõleg bizonyos (gyakorlati) feladatokra.

– Türelmetlenek vagyunk, gyors sikereket várunk.

– Szenvedünk a nagyon nem papi munkáinktól, melyek – ha túlsúlyba kerülnek – belsõ ürességhez, identitásválsághoz vezetnek.

– Ez fölveti a kérdést: melyek az igazán, tipikusan papi munkák, feladatok – amelyeket tõlünk várnának, amelyeket csak mi tudunk elvégezni, amelyekre a szentelésünk szól? (Pl. lelkivezetés, pásztori szolgálat.)

– Az iskolai hittan nagyon sok helyen nem mûködõképes!

– Fiatal papok: fiatalon megterhelõ feladatokat kapunk. Hamar mélyvízbe kerülünk!

– Ugyancsak fiatal papoktól: Egy törés számunkra a nagy plébánián lévõ káplánság és viszonylag nyüzsgõ élet után a több vidéki plébánia egyidejû és minden típusú ellátása érdektelen (olykor értetlen, ellenséges) hozzáállású környezetben, munkatársak nélkül.

– Papok egészségi állapota nagyon rossz.

Javaslatok:

– A magányosságra egyik megoldás a nagyobb papi összetartás keresése – talán elsõsorban környezetünkben (pl. kerület).

– Újabb formák keresése. Ilyenrõl számolt be Laczkó István: a 10 éven belül szentelt papok havi találkozója.

– Munkatársak képzése, „kinevelése” – amiben szintén segíthetnénk egymásnak.

– Esetleg olyan továbbképzésben lehetne gondolkodni, mely úgy képzés jellegû, hogy pl. közösségvezetésre stb. begyakorlással, tréninggel fölkészítene.

– Isten-kapcsolatra komolyan gondot fektetni!

– Papi életünk három pillérét folyamatosan karbantartani: 1. Isten-kapcsolat, 2. hívekrõl való lelkipásztori gondoskodás, közösségépítés, 3. paptársakkal igazi testvéri, baráti közösség megélése. (A 2. és 3. ugyanolyan fontos, mint az 1.)

– Külföldi spirituálisok, püspökök megnyilatkozásait hallva, talán nekünk is szükséges komolyan venni a heti pihenõnapot, az évi szabadságot, az egészséggel való törõdést. (Sokszor szervezés kérdése és a mentalitás alakításáé.) Nem magunkért! Nem önféltésbõl, nem kényelembõl vagy lustaságból. Mert „nem a magunkéi vagyunk”. Hosszabb távon kell gondolkodni . . . Isten elõtti és a hívek iránti felelõsséggel. (Mint ahogy egy családapa is felelõs egészségéért a családja miatt.)

Jó volt, hogy az irodaigazgató és a szeminárium elöljárói is mind részt vettek a papi napon. Igazán egynek érezhettük magunkat a lelkipásztorkodásban vagy más beosztásban szolgáló papok. Az elöljárók tájékoztatták a többieket a szeminárium jelen helyzetérõl, gondjairól, koncepcióiról. (Igen sok kérdés volt a szemináriummal kapcsolatban.)

Közelrõl megismerhettük a katolikus Gyula TV-t és annak távlati terveit. (Fölvételt is készítettek a papi napról.)

Többen kifejezték szóban, levélben, e-mailben köszönetüket a találkozóért, és a vágyukat, hogy folytassuk.

Kovács József atya rögtön meghívott bennünket, hogy jövõre is találkozzunk Gyulán, vállalja a házigazdaságot.

Mádi György atya pedig ezt írta: „A húsvétot folytatni kell! – írja Kerekes atya egyik versében. Ezt a mai kezdeményezést is folytatni kell! Köszönjük neked és barátaidnak, hogy összehoztátok. A lényeg elhangzott: Ez az ügy elsõsorban Urunk Jézus ügye, mi rendelkezésére állunk, bennünket is felhasznál Országa építésére, és nekünk is részt ad örömében, békéjében. A kisebbrendûség érzése máris elpárolog életünkbõl. Van jövõképünk, távlatunk. Õ mondta: »Bízzatok, én legyõztem a világot.«”

Még egyszer köszönünk mindent!

Folytassuk a beszélgetést, közös gondolkodást és a közösség építését Zöldfáson a Szent Gellért-naphoz kapcsolódó rekollekción!

Szeretettel üdvözlünk: Kiss Imre, Kondé Lajos, Kopasz István, Mátyás János, Veréb László, Laczkó István

Somogyi Sándor

IN MEMORIAM TABÓDY ISTVÁN

(1921. ápr. 1–2000. szept. 25.)

1954 õszén kezdtük el az elsõ évet a Budapesti Központi Szemináriumban. Évfolyamunkban volt egy nálunk jóval idõsebb társunk. Tornacipõben, feltûnõen egyszerû öltözetben. Tabódy István. Késõbb elmondta, hogy nem ismerte, milyen a szeminárium. Úgy vonult be, mintha remetének menne. Lassan megtudtuk életének néhány részletét. Ludovikát járt huszárszázados volt. Karját Varsónál lõtték meg az oroszok. 1947-ben jogerõs bírói ítélet nélkül Kistarcsára internálták. Az internálás kegyetlen szenvedései közben találkozott Istennel, aki „beszorította õt”: a szilaj katonát papjának hívta. Az internáló tábor elkülönített részében „házi” volt, aki takarított, vizet, küblit hordott. Ezt használta fel, hogy gyónásban segítse társait. A ház WC-jének udvarra nézõ ablakából nézett ki a gyónó. Bûneit egy cédulára írva Tabódy vitte ki a papnak, az felírta az elégtételt, majd az udvarról feloldozta õt. Az Eucharisztiát kis darab kenyérként õ vette át a papoktól, és a zárka kis ajtaján keresztül áldoztatta az elkülönített rabokat.

1948. aug. 20-án szökni próbált, ezért 5 és fél hónapig a „torony”-ba zárták. Egyedül, éhezett, fázott. Idõnként lázadt Isten ellen, de megdöbbentõ válaszokat kapott. Isten ezt az idõt választotta kegyelmi üzenetére. [Egyszer egy kis Bibliát kapott titokban. Azt olvasgatta naponta. De hosszú éhezés után, dermesztõ hidegben földhöz vágta a könyvet, és magában így perelt Istennel: „Hát így eteted te az ég madarait?” – Alighogy kimondta, nyílik a zárka ajtaja: „Csomagot kaptál otthonról.” Benne bejgli, pecsenyezsír és más finomság. Sírva fakadt a válaszra. De 2 hét után újabb jelet kért Istentõl, hogy biztosan nem véletlen. Szombaton, amikor semmi forgalom nincs. Alighogy kimondta, jön a házi, hoz egy darab kenyeret. Egy társuk kiszabadult, õrá hagyta adagját.] Isten megtalálta a módját, hogy lassan egészen magához szelídítse.

1950-ben a recski haláltáborba került. Itteni társai mind kiemelik keménységét, szolidáris viselkedését társai iránt. Itt próbálta ki a valóságban, melyik erõsebb: a szeretet vagy a gyûlölet. A tábor párttitkára, hírhedt kegyetlen õr, egy alkalommal a fogdában kinyitotta az ajtót, és megkérdezte: – Tabódy, ha én a maga helyébe kerülnék, hány bõrt húzna le rólam? – Egyet sem. Nézze, én keresztény ember vagyok, nekem mindenkit szeretnem kell. – Maga engem szeret? – Szeretem magát. – Erre iszonyúan megverte, és berúgta a zárkába. Következõ õrségváltásban (4 óránként volt) megint jött: – Tabódy, még mindig szeret engem? – Igen. – Ismét összeverte, és berúgta a zárkába. Éjszaka is eljött. Megparancsolta, hogy fogja meg a bokáját. Volt ott egy gúzsbakötéshez használt seprõnyél. Megkérdezte: – Még mindig szeret engem? – Szeretem. – Teljes erõvel végigvágott a fenekén. Utána újra kérdezte: – Még mindig szeret? (Tabódy magában már arra gondolt, hogy ha még egyet üt, itt helyben agyonvágja.) De mondta neki: – Szeretem magát. – Erre az õr leeresztette a botot, és láthatóan iszonyúan elszégyellte magát. Másnap reggel kiszólította a zárkából, és megkérte, mossa fel az irodáját. Ott volt vajaskenyér és paprika. Csendesen mondta: – Menjen, egye meg. (Ha megtudják, az õr is lebukik!) Attól kezdve az õr mindenütt megvédte, nem engedett senkit sem hozzányúlni.

A szemináriumban nem fejezhette be az elsõ évet. 1955. május 3-án az ÁEH kitiltja azzal az indokkal: Nincs remény, hogy a demokrácia hû papja legyen. Visszament a toronyépítõ vállalathoz, fizikai munkára, de tovább tanult. Püspöke és bérmaapja, Shvoy Lajos saját papjaira bízta tanítását, és maga is többször jelen volt vizsgáin. 1956 elején enyhült a levegõ. Tabódy kemény levelet írt Hegedûs András miniszterelnöknek, mire október 11-én visszavették.

1956. november 3-án Mindszenty bíboros kérésére néhány kispappal az ÁEH irattárát akarta biztosítani, de másnap bejöttek a szovjet tankok. (Késõbb emlegette: Ha akkor marad még 3 napja, néhány békepap nem jutott volna oly magas egyházi tisztségbe. – Ugyanis megtalálta volna iratait.) 1957 márciusában diakónussá szentelték. Májusban kezdik letartóztatni a kispapokat, szám szerint tizenkettõt, fõleg azokat, akik a forradalom után írásban terjesztették Mindszenty bíboros rádióbeszédének hiteles szövegét. Tabódyt is elvitték. Elég tapasztalt volt ahhoz, hogy ne tudjanak sokat rábizonyítani. Viszonylag rövid ideig volt bent, december 17-én szabadult.

1958. július 13-án Shvoy Lajos püspök Székesfehérvárott pappá szenteli. A szentelés napján jött be a Központi Szeminárium rektorához az ÁEH budapesti megbízottja, és azt mondta a rektornak: – Tabódyt nem engedjük szentelni. A Rektor válasza: – Most szentelték pappá. – Alszik az a fehérvári megbízott? – csattant fel az ÁEH embere. De a szentelést már nem lehetett visszavonni.

Közben 1958. május 19-én már lezajlott az elsõ békegyûlés, amelyre a kispapok nem voltak hajlandók elmenni, mert a kiközösített Beresztóczy Miklós volt az elõadó. Két kispapot ki akartak zárni, de Endrey Mihály püspök, aki „speciális delegátus” címen kormányozta a Fõegyházmegyét, még meg tudta menteni õket. Õszre Endrey püspököt már félreállították. Helynöke, Schwarz-Eggenhofer Artúr vette át nehéz örökségét.

1958 õszén Tabódy is bevonult a szemináriumba. Püspöke levélben kérte a rektort, hogy tekintettel meghurcoltatására, tartsa távol õt minden szerepléstõl. Mégis fõduktorrá nevezték ki.

1958 õszén választási nagygyûlésre hívták a kispapokat, most a rektor közbenjárására csak a szavazati joggal bíró ötöd- és hatodéveseket. Nem mentek. Az ÁEH ezután beszélgetésre hívta a kispapok képviselõit. Évfolyamonként 4-4 kispapot választottunk. A szempont: Olyan legyen, aki nem ijed meg, de diplomatikus. Az V. év egyik küldöttje Tabódy volt. A találkozáson az ÁEH a Szentírásból, szenthagyományból és pápai megnyilatkozásból érvelt, a mieink Marx, Engels mûveibõl és a Népszabadság cikkeibõl. Tabódy „fõduktor, aki e kérdésben okosan igyekszik viselkedni, abban foglalta össze [a kispapok problémáit], hogy a kispapság nem zárkózik el az új élet eszméinek megismerése elõl, de kéri, hogy minden aktuális kérdésrõl a Szeminárium épületében tartandó külön gyûléseken kapjon a kispapság kioktatást, éspedig olyan papi egyénektõl, akik ellen az Egyháznak nincs kifogása.” (Potyondy Imre rektor beszámolója Grõsz József kalocsai érseknek, 1959. január 15. Iktatószám 77/1958–59.)

Tabódy jóval tapasztaltabb volt, mint kispaptársai. Bérmaapja, Shvoy püspök is sok mindenrõl tájékoztatta, amit mi kispapok nem tudhattunk. Így egyrészt higgadtan visszatartott minket a meggondolatlanságoktól. Másrészt felkészített a várható következményekre, hiszen a börtön világa már megérintette a kispapokat. Mesélt börtönélményeirõl, elmondta, mi a sorsa annak, akit rá tudnak venni, hogy besúgó legyen (pl. a lépcsõházban egy rabtársa lábában „véletlenül” megbotlik, és a földszintig gurul…). Azt is magyarázta, hogyan kell szemtelenül tagadni, amikor a nyomozók terhelõ adatokat kérdeznek… (A nyomozók ugyanis azzal kérkedtek, hogy mindent tudnak, de csak az lehetett bizonyíték, amire vallomást tudtak felmutatni. – A vallásos embereknek azt magyarázták, hogy nem szabad hazudni. De a koncepciós perek lényege az, hogy itt az igazság senkit sem érdekel, csak arra törekednek, hogy a vallomás szavait kiforgatva vádat tudjanak kovácsolni, valamint hogy minél több személyrõl szerezzenek terhelõ adatot, akár csak azzal, hogy kapcsolatban állt a vádlottakkal.)

Következett a harmadik békegyûlés, 1959. január 23-án. Az ÁEH jelezte, hogy most már nem tréfál. A kispapok szokás szerint kurzusgyûléseken beszélték meg az ügyet. Arra jutottak, hogy mindenki lelkiismerete szerint cselekszik. (Nem is ítéltük meg azt a néhányat, aki elment.) Tabódy az utolsó este a vacsorán kijelentette: Mindenki gondolja meg, mert a keresztet már nem az elmélkedéseken, hanem saját vállán kell vinnie. Majd felszólította a kispapságot, hogy imádkozzanak a kápolnában, és csendben feküdjenek le.

Másnap 3 kispap ment el.

Kezdõdtek a tárgyalások. Látták, hogy együtt nem bírnak velünk, egy hónap szünetre küldték a kispapokat, és utána 14 fõt, köztük Tabódyt, nem hívták vissza a szemináriumba. A kispapok kint összejártak. Megegyeztek, hogy bevonuláskor megállapítják: 14-en hiányoznak, s erre szolidaritásból hazamennek. De ebben nem volt egység. Csak a fele indult haza. Ezért a többiek utánuk mentek, és visszahívták õket. Kezdõdtek a kurzusbeszélgetések: mitévõk legyünk. Végül Tabódy, aki néha bejött a szemináriumba, egy szöveget hozott. A püspöki karhoz írt memorandumot. Benne a kispapok elmondják, hogy õket nem is lehetne meghívni a békegyûlésekre. (A fennmaradt írások mind csak az elöljáróság meghívását említik. A kispapokról – jellemzõen – csak szóban intézkedett az ÁEH.) Panaszolják azt is a kispapok, hogy õket befeketítik. (Utalás Semptey vicerektorra.) Majd kijelentik, hogy elemi erõvel tör fel belõlük a békevágy. Még a betegek is elmennének olyan gyûlésre, amelyet a Pax Christi keretében a püspöki kar hív össze, és emelvényén csak a püspöki kar tagjai ülnek.

Ezt a szöveget a kispapok 69 szavazattal 9 ellenében elfogadták, és hitelesítésként minden egyházmegye képviselõje aláírta. (Így nem lehetett „felbujtókat” kiemelni.) A válasz nem maradt el. Végül 85 kispapból 75-öt kivágtak a szemináriumból.

Tabódy felkarolta a kispapokat. Állást, lakást szerzett nekik. Shvoy püspök kinevezte rektornak. Megszervezte a tanulást. Rédly Elemér és Nagy Imre már licenciátust tett, õk korrepetálták õket. Állami nyomásra kirúgott nagy nevû volt professzorok vállalták a vizsgáztatást. (Mócsy Imre SJ-nek „csak” filozófia- biblikum- és morálisképesítése volt. Korábban már a kistarcsai internálótáborban megszervezte az ott lévõ kispapok tanulását. P. Petruch SJ jogot tanított…)

A pápa a Vatikáni Rádió latin adásán keresztül áldását küldte a kispapokra, és üzente: imádkozik értük, hogy kitartsanak hivatásukban. Tabódy külföldi ismeretségei révén (a francia nagykövetségen is dolgozott ismerõse) felvette a kapcsolatot a bécsi nunciuson keresztül Rómával. Róma azonnal pénzt küldött a kispapok támogatására. Mindent engedélyezett, csak írást nem adott (nagyon bölcsen).

Néhány püspök és helynök az ötödéves diákonusait felszentelte, de a többi sorsa bizonytalan volt. Tabódy végül megkereste Endrey püspököt, aki megadta a szentelési engedélyt. Majd személyes ismerõse, Zadravecz István volt tábori püspökhöz fordult. Õ Zsámbékon élt számkivetésben, és aki hozzá ment szentelési engedéllyel, azt fölszentelte. (Legalább 200 papot.)

1960. március 17–18–19-én volt az elsõ titkos szentelés: A negyedéveseket Endrey püspök átvette az Esztergomi Fõegyházmegyébe. Tabódy lakásán (ma Károly krt. 10.) Zadravecz püspök szentelte õket 3 este szubdiákonussá, diákonussá, pappá. Késõbb az egyik kispap mátyásföldi lakásán a többi diákonus is megkapta a papszentelést Zadravecz püspöktõl.

Eleinte otthon miséztünk, majd Tabódy eldugott vidéki helyeket keresett kisegítésre. Õszig kitudódott az ügy, elsõsorban azon püspökök meglepetésére, akik akkor már fel akarták szentelni volt diákonusaikat. A fiatalabbak zömét õsszel visszavették vidéki szemináriumokba.

1961. február 7-re virradó éjszaka volt a nagy letartóztatási hullám. A kommunista hatalom addigra nagyjából végzett az 56-osokkal, most fel akarta számolni a háznál és kirándulásokon, táborokban végzett „illegális” hitoktatást. A kirúgott szerzetesek és néhány közösség (Regnum Marianum, Mária Légió, cserkészek, más önálló csoportok) így fogták össze a keresztény fiatalokat. Tabódyt is elvitték. Lakásán lehallgató készülék volt, a követségrõl kapott pénznek sorszámát felírták. Kezdõdött a nagy per.

Nemzetközi „összeesküvést” akartak összehozni, amelyben Tabódy volt a hiányzó láncszem, hiszen neki a luxemburgi herceggel is volt ismeretsége. Mindenáron rá akarták bírni: valljon Shvoy és Endrey püspökre, hogy õk is tudtak külföldi kapcsolatairól. Püspökséget is ígértek neki, ha vall. Tabódy mindent tagadott, akit csak tudott, védett. (Egy kispap mondta: Kihallgatásakor a nyomozók említették, hogy õ Tabódyval összeveszett. Ezt azonban csak azért vallotta Tabódy, hogy mentse õt.)

Ezek után „csak” országos összeesküvést tudtak összehozni egy koncepciós perben. Tabódyt külön ítélték el 12 évre, „külföldi hatalom [a Vatikán] javára végzett kémkedésért”. (Ez katolikus embernek a pápával való természetes kapcsolatára mindig ráhúzható volt. Valamint „összeesküvés” szervezésével vádolták, amihez elég volt annyi, hogy a kispapok felszentelésével „alkalmas elitet akart kinevelni, az általa kívánt rendszerváltozás esetére”. Ez akkor is bûnnek számított, ha maguk nem is akarták a rendszert megdönteni. – Én szintén Istvánnak köszönhetem szentelésemet. Nekem ez olyan emlék, mint akinek édesanyja belehal a szülésébe.) A többiek jó része 1963-ban, a nagy amnesztiában szabadult, bár többen késõbb újból börtönbe kerültek. Tabódy néhány hónap híján leülte 12 évét.

A börtönben továbbra is „huszárosan” kemény volt. Egyszer a börtönparancsnok elvette az addig engedélyezett breviáriumát, erre a könyv tokját is a fejéhez vágta. Máskor házi gyártmányú parányi rádiókészüléket találtak nála. A motozást végzõ durva õröket felindultságában késsel zavarta ki. Ezért kapott még 3 hónapot.

Közben figyelemmel kísérte a kinti eseményeket. A rádió, és az idõnként újabban letartóztatott papok is, hoztak információt. Az egri helynöknek, aki már a kispapok ügyében is gyászosan szerepelt, kemény hangú levelet írt. Egy szabaduló társával eljuttatta neki. Emiatt nagyon dühösek voltak rá. Közben több püspök próbálta meglátogatni lecsukott papjait, de nem engedték. Casaroli bíboros tárgyalásai idején az állam az egri helynökbõl érseket akart csinálni. Hogy jó pontot szerezzenek neki, beengedték a papokhoz látogatóba. Bizonyára kíváncsiak voltak, mit szól hozzá Tabódy. De õ a klasszikus egyházi illem szabályai szerint kezet csókolt neki. (Casarolit az orránál fogva vezették: a helynökbõl valóban érsek lett.) Tabódynak végül Casaroli bíboros közbenjárására elengedtek néhány hónapot. Így 2 hónap híján 19 év fogságban töltött év után 1972. december 30-án szabadult.

Elõször Székesfehérvárott kapott beosztást, ahol plébánosának szobájában lehallgató készülék volt. Majd Csabdira, késõbb Bicskére került plébánosnak. Idõs fejjel is buzgón gondoskodott híveirõl. A rendszerváltás után tábori püspöknek jelölték, de ezt megakadályozták azok, akikrõl sokat tudott. Katonai szolgálata alapján kárpótlásul vezérezredesi rangot kapott. Így nyugdíjazásakor nem szorult az egyházmegye pénzére. Utolsó hónapjaiban szellemi képességei már lehanyatlottak. Hívei szeretettel jártak be hozzá a Székesfehérvári Papi Otthonba, hálásan emlékezve arra, amit egészségesen tett értük.

Tabódy szentírási jelszava volt, amit a fõduktori csengõbe is bevésetett: Erõs Isten. A szilaj huszárnak az erõs Isten mutatta meg erejét, hívta papi szolgálatra. Õt választotta ki eszközéül, hogy a magyar kommunista egyházüldözés nagy botrányában, a kispapok elárulása során végrehajtsa akaratát. Annak idején a szemináriumban szójáték járt a kispapok száján: Nem akarunk (minden) ároni papok lenni. Isten általa mutatta meg, hogy ha valóban papnak hív, akkor fejre állhat az összes ávós és békepap, mégse tudja keresztülhúzni tervét.

Puss Sándor

JÁN MALLÝ ESZTERGOMI KANONOK (1829–1902)

Ján Mallý esztergomi kanonok – nemzetébresztõ, publicista, egyetemi tanár, könyvkiadó – 100 éve, 1902. szeptember 19-én halt meg Esztergomban; ebben az évben egy rövidebb megemlékezést olvashattunk a „Viera a Život” (Hit és élet) szlovákiai katolikus, negyedévenként megjelenõ magazinban.¹ Az évfordulóval kapcsolatban több adatot is sikerült összegyûjtenem, melyeket itt szeretnék a Távlatok olvasóinak bemutatni.

Hogy a magyar katolikus egyház vezetõi egykor mennyire toleránsak voltak a más nemzetiségû papokkal szemben, azt ékesen bizonyítja a száz évvel ezelõtt elhunyt Mally János esete is. Hisz szlovák származása ellenére az egyházi ranglétra magas fokára léphetett, s ugyanakkor nemzete szellemi javát szolgálta, a szlovákság jogaiért harcolt.²

 1829. augusztus 26-án született a Nyitra vármegyei Szakolcán – Skalica – munkáscsaládban. Alapiskoláit szülõvárosában végezte, majd Pozsonyba került középiskolai tanulmányai végett. 1846-tól a Nagyszombati Egyetemen filozófiát tanul. 1850–1852 között a bécsi Pazmaneumon tanul teológiát, és 1852-ben pappá szentelik. Selmecbányára kerül káplánnak. Tanulmányai alatt szolid filozófiai és társadalmi ismereteket szerzett, több akkori világnyelvet bírt. Késõbbi diplomáciai kapcsolatainak köszönhetõen olyan áttekintésre tett szert az akkori politikai légkört illetõen, hogy ennek köszönhetõen a szlovák nemzet ébresztõjének tekintik.³

1850-tõl kiadja társaival (Palárik) a Cirill és Methód c. folyóiratot, és felvázolja egy össznemzeti egyletnek lehetõségeit.⁴ A Peštbudínske vedomosti (Budapesti híradás) c. folyóiratban elemzi az akkori társadalmi helyzetet, lehetõségeket a szlovák önálló kulturális fejlõdés elõmozdítása érdekében. Kritikus szemmel tekintette a Matica slovenská (szlovák nacionalista társulat) alakulását és a szélsõséges nemzeti követelményeket az akkori uralkodó réteg iránt. Ehelyett a becsületes és szorgos munkában, a gazdasági függetlenségben látta a kedvezõ lehetõségeket népe felemelkedése érdekében.⁵ 1856-ban teológiai doktorátust szerez és tanár lesz, majd 1858-tól tanulmányi prefektus a Pazmaneumon. 1859-tõl a Tereziánum professzora lesz. A bécsi Koburg nemesi családnál nevelõ, Koburg Ferdinándnak, a késõbbi bolgár cárnak is a nevelõje volt.

1864-ben kiadja a Die Wahre Rechts-Kontinuität in der Ungarischen Frage c. füzetet Bécsben, melyben egyetért a monarchia eszméjével, Magyarország integritásával, aggódva követeli azonban a nemzetek egyenlõségét. Respektálta az osztrák–magyar kiegyezést s az új nemzetiségi törvényt, de követelte a szlovákok memorandumában megfogalmazott jogok megtartását.⁶ 1865-ben a túrócszentmártoni nemzeti mozgalommal egyesülve keresi az együttmûködést a magyar liberális mozgalommal, ahol a demokratikus elveket akarja érvényesíteni. Moyzes S. halála után, a besztercebányai püspöki szék betöltése kérdésében aláírásgyûjtést szervez annak érdekében, hogy szlovák nemzetiségû fõpapot kapjanak (70 000 aláírás). 1868-ban fordításokkal is foglalkozik, kiadja Szakolcán (Skalica) C. Robertától a Turecký Slovania, Srbi, Èernogorci, Bosniaci, Albánci a Bulhari, ich sila, snaha a úspech (Törökök, szlávok, szerbek, feketehegyiek, bosnyákok, albánok, bolgárok, erejük, igyekezetük és sikereik). 1871-ben kiadja Bécsben az Über das Gebet und den Gesang Annas der Mutter Samuels. 1872-ben a Slovenské noviny (Szlovák újság) fõszerkesztõje lett. 1875-tõl, amikorra belátta a „kiegyezési törekvések” lehetetlen voltát, egy össz-szlovák Nemzeti Párt létrehozásán kezd fáradozni. Hamarosan távozik a politikai színtérrõl, de nem szûnik meg támogatni a nemzeti mozgalmat.

1882-ben pápai kamarássá, egyben a Pazmaneum prodirektorává nevezték ki, 1885-tõl pozsonyi kanonok, majd pedig 1888. február 12-én az esztergomi székeskáptalanban kanonok lett, elfoglalta a mesterkanonoki stallumot. 1889-ben kinevezték Keresztelõ Jánosról elnevezett zsámbéki c. prépostnak. Ekkor jelenik meg az õ kiadásában szülõvárosában, Szakolcán a Katolícky dom je skutoène dom Bozí (A katolikus templom valóban Isten háza) c. könyve. 1890-ben jelenik meg Esztergomban a Historia sacra Antiqua Testamenti.

1892-ben elõléptetéssel sasvári fõesperes lett. 1902. október 12-én hunyt el Esztergomban, s a bazilika kriptájában temették el.⁷ 2002 szeptemberében arról olvashatunk egy közismert szlovákiai teológiai lapban, hogy ideje lenne végre elzarándokolni a szlovákoknak Esztergomba, Mally sírjához.⁸

Egyéb kiadványai, fordítások: J. Löbétõl: Hlavné pravidlá po¾nohospodárstav (A mezõgazdaság fõbb elvei), 3 kötetben, CH. Schmidtõl: Šmidové spisy pre milú mládez a dospelitý ¾ud (Schmid írásai a kedves fiataloknak és felnõtteknek). Radovánky pre dobré školské deti v pouèných príkladoch (Vidám és tanulságos történetek iskolás gyermekek számára, 1865-ben).

Az erényes életre való nevelés céljából saját kiadásában jelentek meg: Tetka trápelka alebo zlý jazyk a jeho následky (A szerencsétlen nénike, avagy a rossz nyelvek és annak következményei). (1864). Cesty bozie v ¾udskom zivote 1–4 (Isten útjai az ember életében). Svetluša strázovie (Világító „õrzõ fény”), Lutomíra, sluzobné dievèa (Lutomíra, a szolgáló leány), Janko Kalina, nešastný opilec (Kalina János, a szerencsétlen alkoholista) (1864).

A Szlovák Pedagógiai Enciklopédia a „múlt rendszerben” sötét fénybe állította, burzsoá politikusként, íróként, tanárként és népmûvelõként említi kiadványában.⁹

¹ Fordinálová, E.: Ked nomen nie je omen (Amikor a „nomen” nem „omen”) old. 396–400). Viera a Zivot címû szlovákiai teológiai magazin 2002. (XII. évfolyam, 4. szám): Kiadó: a Jézus Társaság Szlovák Rendtartományának hivatalos kiadója, a Dobrák Kniha, Trnava/Nagyszombat székhellyel.

² Csáky Károly: A magyar fõpap és szlovák hazafi, Mally János, in: Remény katolikus hetilap 16/2002, 7. o.

³ Fordinálová, Eva: Mallý Ján, in: Lexikón katolíckych kòazských osobností, Bratislava: Lúè 2000, 870. o.

⁴ Cf. Hecko, Ivan: Osobnosti Banskej Štiavnice a okolia, Banská Štiavnica, 1995, 152. o. – ⁵ Fordinálová, uo.

⁶ Cf. Hajki, Vladimír a koll.: Encyklopédia Slovenska. K.-M. Bratislava, 1979, 480. o.

⁷ Bár Fordinalová szerint szeptember 19-én halt meg, a magyarországi források szerint október 12-én  Szinnyei József: Magyar írók. . . VIII. kötet. Budapest, 1902, 456., Beke Margit: Esztergomi kanonokok, Unterhaching, 1989, 36. o., Zellinger Alajos: Egyházi írók csarnoka, Nagyszombat, 1893, 315. o.

⁸ Fordinálová, in: Viera a Zivot, XII. évf. 4. szám, 396. o.

⁹ Pavlík, Ondrej a koll.: Pedagogická encyklopédia Slovenska, Bratislava: 1984, 432. o.

PAPSZENTELÉSEK 2002-BEN

    Pécsett a székesegyházban június 16-án: Csizmadia Zoltán és Rosner Zsolt (Mayer Mihály).

    Temesvárt a székesegyházban október 12-én: Baricz Róbert és Dorin Gyula (Martin Roos).

HALOTTAINK 2002-BEN

    Dr. Csábi József (1926, 1951, esztergom-budapesti; német szolgálatban Münchenben) aug. 6-án; tem. Csitáron aug. 10-én.

    Gindele Tibor (62, 38, szatmári; fõesperes, máramarosszigeti plébános); tem. Máramarosszigeten aug. 17-én.

    Sarlós Mihály (1913, 1936, szombathelyi; ny. plébános) szept. 1-én Tapolcán; tem. Hévízen szept. 9-én.

    Dr. Bánk József (1911, 1936, 1964; ny. váci érsek püspök) szept. 7-én; tem. Vácott szept. 17-én.

    Bazsó Vendel (1915, 1941; esztergom-budapesti; ny. plébános) szept. 8-án Székesfehérvárt; tem. Dejtáron szept. 19-én.

    Rabai Antal (1928, 1954, esztergom-budapesti; ny. plébános) szept. 9-én; tem. Budapesten szept. 20-án.

    Dr. Mehrle Erik Tamás (1912, 1935, domonkos; ny. dogmaprofesszor, volt svájci magyar fõlelkész) szept. 12-én Fribourg-ban (Svájcban); tem. ugyanott szept. 16-án.

    Babicz János (1916, 1941, váci; ny. plébános) szept. 13-án; tem. Mogyoródon szept. 23-án.

    Tomózer Lajos (1908, 1936, veszprémi, kaposvári; ny. plébános) szept. 16-án Székesfehérvárt; tem. szept. 24-én.

    Dr. Bognár Lajos (1923, 1947, esztegom-budapesti; ny. plébános) szept. 18-án Budapesten; tem. Pesthidegkúton okt. 5-én.

    Hanzséros György (1937, 1967, gyõri; bôi plébános) szept. 24-én Szombathelyen; tem. Fertõszéplakon okt. 1-én.

    Ternyák Géza (1918, 1945, esztergom-budapesti; ny. budatétényi plébános) szept. 25-én Gyõrött; tem. Fertõszentmiklóson szept. 30-án.

    Szigeti István Kerény (1916, 1941, bencés) okt. 15-én; tem. Pannonhalmán okt. 19-én.

    Dr. Kovács Mihály (1920, 1943, piarista, szeged-csanádi; ny. csanádapácai plébános) okt. 23-án Szegeden; tem. ugyanott okt. 31-én.

    Takáts Béla (1915, 1940, veszprémi, kaposvári; ny. szõlõsgyöröki plébános) okt. 26-án Mosonmagyaróváron; tem. ugyanott okt. 31-én.

    Dr. Kelemen János Szulpic (1909, 1934, bencés) okt. 27-én Pannonhalmán; tem. ugyanott nov. 2-án.

    Dr. Naszályi János Emil (1910, 1935, ciszterci, lelki vezetõ) nov. 7-én; tem. Érden nov. 13-án.

    Paxy László (83, 59, pozsony-nagyszombati; egyházfai plébános) nov. 10-én Egyházfán, vasárnapi misére készülve; tem. ugyanott nov. 14-én.

    Bajtai Zsigmond (1916, 1939, pécsi; ny. véméndi plébános) nov. 10-én; tem. Véménden nov. 15-én.

    Henye Géza (1926, 1951, gyõri; ny. lelkész) nov. 14-én Kapuvárott; tem. ugyanott nov. 21-én.

    Pfeiffer Ferenc (1932, 1956, gyõri; himódi és höveji plébános) nov. 15-én Gyõrött; tem. Himódon nov. 22-én.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!