Bosák Nándor

AZ EGYHÁZKÖZSÉGEK MEGÚJÍTÁSA

Egyházmegyénket 1993-ban a jobb lelkipásztori ellátás igénye hozta létre. Néhány évi tapasztalat után, 1999-ben megtartottuk elsõ zsinatunkat, amely alkalmat adott feladataink számbavételére.

Az elmúlt évtizedet a magyar egyháztörténet bizonyára az egyházmegyei zsinatok idõszakának fogja nevezni. A zsinatok már országszerte kezdik éreztetni hatásukat. A lelkipásztori tervekben mindinkább a helyi adottságokra épülõ megoldások kerülnek elõtérbe.

Amikor egyházmegyénkben a 2002. õszi espereskerületi gyûlésekre „Az egyházközségek megújítása” témát tûztem ki, az a szándék vezetett, hogy egyházmegyei zsinatunk szellemében továbbvigyük azt a folyamatot, amit a plébániák területi átrendezésével már elkezdtünk. A külsõ feltételek módosulása ugyanis csak akkor hozhatja meg a várt eredményt, ha a belsõ, szemléleti változások is megindulnak. Az alábbiakban néhány gondolatot foglalok össze, amelyekkel irányt és segítséget szeretnék adni a megoldások kereséséhez a paptestvérek számára.

1.

 A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye helyzetét szem elõtt tartva, két tényezõre hívom fel a figyelmet.

Kisebbségben vagyunk. A népszámlálási adatok alapján – egyházmegyénk egész területét figyelembe véve – a magukat valamelyik egyházhoz tartozónak vallók aránya a következõ: 60% református, 25% római katolikus és 15% görög katolikus. Ha az egyházmegyénk nagyobb részét alkotó Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét nézzük, ott katolikus szempontból jobbak az arányok: 47% református, 30% római katolikus, 20% görög katolikus és 3% az evangélikus. Ehhez hozzávehetjük azt, hogy sokan nem nyilatkoztak a vallásukról, vagy egyenesen felekezeten kívülinek vallották magukat. Ilyen sokszínû, sokféle felfogást hordozó közegben élnek a katolikus hívek (ennek elõnyeivel és hátrányaival együtt). A kisebbség mindig veszélyeztetett helyzetben van, ezért nagyobb figyelemre, összefogásra, öntudatának erõsítésére van szükség, hogy megõrizze identitását. Ha sikerül ezeket biztosítani, akkor a kisebbségi helyzet egyenesen javára válik egy közösségnek. Lelkipásztori tervezésünkben erre figyelemmel kell lennünk.

A fentiekhez kapcsolódik az a gyakran emlegetett változás, ami végbemegy a vallásgyakorlás területén: a „népegyházi” vallásosság elsorvadása. Egyházmegyénk közösségeit ez a tendencia – a társadalmi és gazdasági mozgások következtében – különösképpen is érinti. Mi jellemezte a népegyházi formát? Csak nagyon röviden: Az emberek egy zárt közösségben éltek, a nagycsalád, a falu közösségében. Viselkedésüket, magatartásukat ezeknek a közösségeknek a szokásrendje, hagyományai határozták meg. Ebben a szokásrendben központi helyet kapott a vallás. A vallásgyakorlás része volt a mindennapi életnek. Pl. ha valaki nem kereszteltette meg a gyermekét, ha nem kötötte meg házasságát a templomban, akkor megszólták. A külsõ kontroll segített a vallásos kötelességek megtételében. Így könnyebb volt azt gyakorolni, kevesebb tudatosság is elég volt hozzá. Manapság ez a külsõ kontroll szûnik meg egyre inkább, városokban már teljesen, a faluhelyeken is kiveszõben van. Sõt azt is mondhatjuk, hogy egyenesen ellenkezõre fordult a közfelfogás, külön ellenállást kell legyõzniük a vallásukat gyakorlóknak.

A régi gyakorlatot nem tudjuk visszahozni, nem is lenne jó, de lelkipásztori munkánkban, tervezésünkben figyelni kell arra, hogy hogyan biztosítunk egy egészséges átmenetet. Keresnünk kell, miként tudnánk segíteni híveinket abban, hogy a mai körülmények között is megõrizzék az egyházhoz tartozásuk tudatát, és öntudatosabban vállalják feladataikat.

A fentiekre is figyelemmel elsõdleges feladatunk a vallási meggyõzõdés erõsítése, hogy a külsõségek helyett belsõ meggyõzõdés vezesse híveinket. Ezt azonban csak úgy fogjuk elérni, ha sikerül az egyházi közösségeinket olyanná tenni, amelyek láthatóak, ahová szívesen csatlakoznak az emberek, és ahol segítséget kapnak, hogy vallásukat tevékenyen megéljék. (Valamivel helyettesíteni kell azt a támaszt, amit régen a népegyház biztosított a vallásosság gyakorlásához.) Ez nyilvánvalóan összetett lelkipásztori feladat, de hasznos figyelni a részletekre, és azok mentén tervezni munkánkat, hogy eredményt érhessünk el. Ilyen összefüggésben szeretném megvizsgálni az egyházközségek megújításának kérdését. Azt keresve, miként tehetnénk jól mûködõ, a vallás gyakorlatát segítõ közösséggé egyházközségeinket.

2.

Az egyház közösség, és ebben a közösségben éljük meg vallásosságunkat. Általában az ember nem valamilyen eszméhez, hanem közösséghez csatlakozik. Az egyház szervezete is így alakult ki. A legalapvetõbb egység a plébánia, az egyházközség, az egy papra bízott hívek közössége. A II. vatikáni zsinat után fölvetõdött a kérdés, hogy nem túlhaladott-e ez a rendszer, történtek is próbálkozások másféle szervezésre. Igazi megoldást nem hoztak, ezért az új Egyházi Törvénykönyv is a plébániák szerinti tagozódást erõsítette meg. Tette ezt azzal a határozott szándékkal, hogy ebben a formában kell megerõsíteni az egyházi közösségeket, és itt kell biztosítani a vallásosság gyakorlásának támaszait. Ezt a mi helyzetünkre alkalmazva így mondhatjuk: nem új formákat kell kitalálnunk, hanem a meglévõ kereteket kell igazi tartalommal megtölteni.

3.

Az Egyházi Törvénykönyv az 514–552. kánonokban írja le a plébános feladatait. Ezeket az elõírásokat olvasva világosan kirajzolódik az a cél, amit az Egyház a plébániai közösségekben el akar érni. Most arra helyezem a hangsúlyt, hogy mit tehetünk, mit kell tennünk annak érdekében, hogy ezek a feladatok ne csak a pap vállát nyomják, hanem õ a hívõ közösség részérõl egyre több és hatékonyabb segítséget kapjon. Példaként csak egyet említek: A plébánosnak „Különös gondja legyen a gyermekek és a fiatalok katolikus nevelésére” – rendelkezik az 528. kánon. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, szükséges a szülõk együttmûködése, a hitoktatáshoz megfelelõ hitoktatókra van szükség, de jó hitoktatókat képezni kell, számukra megélhetésrõl gondoskodni, stb. Látható, hogy egy-egy feladat megvalósítása mennyi tényezõbõl és több ember együttmûködésébõl áll. Nem is biztos, hogy egyszerre sikerül minden összetevõt jól megoldani, de föltétlenül látni kell a célt, és késznek kell lenni arra, hogy a most megoldható feladatot megtegyük.

Ide kívánkozik egy fontos megjegyzés. Egy ember (a pap egyedül) biztosan nem képes a közösség minden feladatát ellátni. És az is igaz, hogy a közösség minden tagját nem lehet egyformán aktivizálni. Lesznek, akik többet vállalnak a közös feladatokból, és mindig lesznek, akik csak haszonélvezõi akarnak lenni a közösségnek. Emiatt nem kell kétségbe esni, de mindent megtenni, hogy gyarapítsuk azok számát, akik segítségünkre vannak. (Martini bíboros megállapítása: Az egyházban mindig a kisebbség hordozza a többség terheit.)

4.

Három területet jelölhetünk meg, ahol az egyházközség hívei (papjuk vezetésével) a közösséghez való tartozásukat kifejezhetik, megvalósíthatják. Az egyházközség egyszerre liturgikus közösség, szolgáló közösség és javakkal gazdálkodó közösség.

Liturgikus közösség: azt foglalja össze, ami a templomhoz kapcsolódik: a liturgikus cselekményeket, az igehirdetést, az imádságos életet. Ebben éli meg a hívõ ember az Istennel való kapcsolatát, és ebbõl merít táplálékot életéhez. A legtöbb ember számára ez jelenti a kapcsolódást a templomhoz, a templomi közösséghez, az egyházközséghez. Gondoskodni kell arról, hogy ennek gazdagságát minél teljesebben fölkínálhassuk a híveknek. Ebbe beletartozik a liturgia szép végzése, a tartalmas igehirdetés, de a templom tisztasága, rendje, ízléses berendezése is. A mi helyzetünkben különös gondot kell fordítani arra, hogy megfelelõ munkatársak legyenek ezen a téren, hogy a hívek – pap jelenléte nélkül is – tudjanak közösen imádkozni, vagy megfelelõen elõkészítsék azokat a szertartásokat, amelyeket a pap végez.

Szolgáló közösségen azt értjük, hogy az egyházközség tagjai törõdnek egymással. A rászorulók kapnak segítséget a többiektõl. Minden egyházközségben jelen kell lenni a karitatív gondolkodásnak és valamilyen konkrét megvalósulási formájának is. Ez az egyik leghatékonyabb közösségformáló tényezõ.

A harmadik közösségi megnyilvánulás így írható le: az egyházközség javakkal gazdálkodó közösség. Van az egyházközségnek temploma, vannak alkalmazottai, vannak bevételei és kiadásai stb. Ahogyan az anyagiakat kezelik, felhasználják vagy elõteremtik, ahogyan ezek szükségességét tudatosítják a tagokban, vagy tájékoztatják õket, az egyfajta megvalósulása az összetartozásnak. Pl. ha rendezett egy egyházközségnek az anyagi helyzete, az anyagiakat megfelelõen kezelik, akkor a közös felelõsséget és az összetartozást erõsíti; ha problémák vannak ezen a téren, akkor pedig a széthúzás forrása lesz. Egy közösségen belül nagyon fontos, hogy az anyagiak kezelése átlátható legyen, a közös céloknak megnyerjék az embereket, és a hozott áldozatot megbecsüljék, megköszönjék.


 5.

Az elõzõ évben az egyházközségek új beosztásának elkészítésével egy programot kezdtünk el azzal a céllal, hogy miként tudnánk a ránk bízott területen élõ híveinket a meglévõ papi létszámmal a lehetõ legjobban ellátni. A területi beosztás ennek csak az elsõ lépése, az igazán lényeges cél az, hogy az egyes egyházközségek szervezettebben mûködjenek, erõsödjön az összetartozás tudata, és egyre hatékonyabban segítsék a lelkipásztor munkáját. Ebben két fontos feladatot látok.

Egyik a tudatformálás, a meggyõzés. Nagyon fontos feladatunk, hogy híveinket a szokáson alapuló, gondolkodást nem igénylõ vallásosságból átvezessük egy öntudatosabb vallásgyakorlatba. A tudatformálás kitartó munkát igényel. Ennek meg kell keresni az igehirdetésen túli plébániai eszközeit is. Ahol mód van rá, külsõ eszközöket is igénybe lehet venni, pl. az egyházi vagy világi média hatékony formáit, de az egyházmegye is tud segíteni továbbképzések, lelkigyakorlatok, kurzusok indításával.

Egyházmegyei szinten erre adnak lehetõséget a Cursillo lelkigyakorlatok, a hitoktatók továbbképzései, a képviselõtestületi tagok továbbképzõ napjai stb. Nagyon ajánlom, hogy az esperesi kerületekben a képviselõtestületi tagokat rendszeresen hívják össze, és ott tervszerûen képezzék õket. Segítséget ehhez központilag is adunk, de az esperesek legyenek mozgatói. Nagyon jó hatása volt az egyházközségi lelki napoknak a jubileumi év kapcsán. Ezt továbbra is folytatni kell. Minél több plébánián tartsanak ilyen lelki napot. (Felföldi László és munkatársai szívesen nyújtanak ebben segítséget.)

Ezzel párhuzamos feladat, hogy megkeressük azokat az embereket, akikre a közösségi munkában számíthatunk. Ennek jegyében rendeltem el azt, hogy minden egyházközségben újítsák meg a képviselõtestületet. Ez lehetõséget ad arra, hogy a testületekbe olyan embereket válasszunk, akik akarnak is és tudnak is a fent megjelölt célokért dolgozni, segítségére lenni a plébánosnak. Határozottan kérek minden plébánost, hogy ezt a feladatot körültekintéssel, föltétlenül végezze el.

Az egyházközségi képviselõtestületek megújulásának egyik feltétele, hogy azokba alkalmas emberek kerüljenek. De legalább olyan fontos, hogy ezt a testületet megfelelõen vezessük, és bánni tudjunk velük. Ezen a téren pedig nekünk papoknak kell önvizsgálatot tartani és tanulni.


MIGRÁCIÓS IRODA ÉS CIGÁNY-
PASZTORÁCIÓS IRODA AZ OLI-BAN

Létezik egy olyan pápai tanács, melynek a hatáskörébe tartozó kérdésekkel hazánkban a jelenben és még inkább a jövõben két iroda fog foglalkozni. Ennek a pápai tanácsnak a neve: Vándorlók és Útonlévõk Pápai Tanácsa. A vándorlásnak, az úgynevezett migrációnak Európában és hazánkban is jelenleg két nagyobb vonulata van és egy kisebb: a cigányság, a turizmus és a menekültügy.

Vándorlónak kell értékelnünk a még ma is nomád, félnomád életet élõ vagy nem túlságosan régen letelepedett romákat, vándoroknak tekintjük a turistákat is. A turizmus világszerte akkora divattá lett, hogy szakosodás figyelhetõ meg benne. Ilyenformán beszélhetünk vallásos turizmusról. A migrációs iroda feladata tehát a turizmus egyházi vetületébõl következõ feladatok összehangolása, megoldása, ellátása is.

Vegyük sorra a cigánypasztorációt és a migráció egyéb egyházi vonatkozású területeit.

A nem túl megbízható statisztikák szerint Európában 3,5–5 millió cigány él. A hasonlóan bizonytalan adatok szerint Magyarországon 600 000-re tehetõ a romák száma. Jelentõs részarányuk a legnagyobb kisebbséggé teszi õket. A magyar valóságba történõ sokszerû belegyökereztetésük nemcsak állami feladat, hanem egyúttal egyházi is, annál is inkább, mert hitetlen roma úgyszólván nincs. Ha pedig hívõk, hitük ápolása olyan fontos apostoli feladat, melynek tennivalói egyre sürgetõbb feladatává válnak egyházunknak, olyannyira, hogy a roma lelkipásztorkodást a kispapok képzésébe kívánja az egyház integrálni a sajtó értesülése szerint. Lapunk több ízben foglalkozott a romák pasztorációjával. Elõször Várnagy Elemér írt A cigányok és a katolikus egyház címen (26/825). A spanyol lelkipásztori tapasztalatokról a Távlatok 41. száma tudósít (41/437). Legutóbb Györgydeák Márton, az OLI fõtitkára írt a cigánypasztorációs tanács megoldandó feladatairól, korunk kihívásairól (47/45). Azóta létrejött a migrációs iroda, és jelenleg folyik a kettéválása a tevékenységek szakjellegének megfelelõen cigánypasztorációs, illetve migrációs irodára. A látszólag bürokratikus lépések nagyon szükségesek annak érdekében, hogy az egyház erõit a legcélszerûbben vonja össze sokszínû feladatainak megoldására. A Távlatok Gyorgyovich Gábornak, a migrációs iroda vezetõjének a segítségével egy kis áttekintést nyújt a szervezés jelenlegi folyamatairól. (Gyorgyovich Miklós)

Gy. G.: A Vándorlók és Útonlévõk Pápai Tanácsának ajánlásával és anyagi hozzájárulásával 2001. április 2-án kezdte meg mûködését a migrációs iroda. Dr. Keresztes Szilárd püspök úr döntése alapján elhelyezést az Országos Lelkipásztori Intézetnél nyert, feladatainak ellátására pedig magam kaptam megbízást. A folyamatban lévõ ügyeket Györgydeák Márton atyától vettem át.

Az iroda feladata kezdetben a cigánypasztorációban résztvevõk munkájának összefogása, az e területen folyó tevékenység menedzselése, hazai és külföldi képviseletének ellátása volt. Ehhez elsõ lépésben szükség volt a kapcsolatfelvételre az egyházmegyei referenseknél, illetve e kapcsolatok fenntartására, folyamatos ápolására. További feladata még a referensi hálózat mindenkori mûködõképességének biztosítása a személyi, tárgyi és pénzügyi feltételek kialakítása útján. Fontos, hogy az országos jelleg mindenkor érvényesüljön e hálózatnál, ezért az iroda feladata alkalmanként javaslatot tenni a püspöki hivataloknál a referensek körének szükség szerinti kiegészítésére, módosítására.

A döntõen 1999. évi kinevezéseken alapuló referensi hálózat idõközben az említett céloknak megfelelõen több személyi változáson ment keresztül. A korábban 16 fõs lista 7 személy tekintetében változott meg, ezenkívül további 3 fõvel bõvült. Ebbõl 1 fõt a gyõri egyházmegye két személy részére adott kinevezése indokol, további 2 fõ pedig a nõi és férfi szerzetesrendek képviseletében vesz részt ez év közepétõl a munkánkban.

Dúl Géza atya nemzetiségi lelkészi kinevezése új lendületet adott közös munkánknak.

Kezdettõl fogva úgy éreztük, hogy az egyházmegyei referensi hálózaton túlmenõen célszerû lenne a cigánypasztorációban valamilyen formában részt vevõ valamennyi egyházi és világi közremûködõ megismerése, összefogása. Ezért elhatároztuk, hogy a jelenlegi hazai állapotot feltérképezzük, és tevékenységünk során igyekezni fogunk minden jóakaratú kezdeményezést segíteni, bátorítani, erejére támaszkodni.

Összejöveteleinket ezután is évente 2-3 alkalommal, illetve szükség szerint tervezzük megtartani. A szokásos tapasztalatcsere és az aktuális feladatok megtárgyalásán kívül ezentúl minden megbeszélésünkre közös döntés alapján meghívunk egy olyan elõadót, akinek a cigányság körében végzett munkája kiemelkedõ.

A legközelebbi találkozónkon dr. Anton Gots atya fog tájékoztatást adni munkájáról.

Gy. M.: Most beszéljünk a migrációs irodáról. Miben látod az MKPK migrációs irodájának legfontosabb feladatait?

Gy. G.: Ennek az irodának saját magának kell kiépítenie a mûködéséhez szükséges kapcsolatrendszert, nem támaszkodhat egyházmegyei referatúrára. E tekintetben kiindulási pontot jelentenek

– a turizmus pasztorációjával foglalkozó irányelvek, melyeket a Vándorlók és Útonlévõk Pápai Tanácsa 2001-ben adott közre,

– az egyes országok hasonló katolikus szervezetei és a már létezõ nemzetközi formációk (a turizmus világnapja szeptember 27.),

– hazánk közigazgatási és társadalmi szervezetei, melyek a turizmushoz valamilyen módon kötõdnek,

– egyházi intézmények (búcsújáróhelyek, idegenforgalmi célpontok, templomok, kolostorok, egyéb mûemlékek) vezetõi, felelõs megbízottak,

– egyházi kezdeményezések a hozzánk látogató turisták fogadása és a kiutazók körében,

– a külföldön szolgálatot teljesítõ magyar papság.

Az iroda elsõ és legfontosabb feladata a használható adatbázis kialakítása. Ebben nagy hangsúllyal kell szerepelnie a már létezõ hazai kiadványoknak is.

A második feladat valamilyen laza információs és érdekvédelmi szövetség létrehozása az érintettek között.

A harmadik feladat célszerû kiadványok gondozása, megjelentetése.

A búcsújárás hagyományos és újszerû gyakorlatának feltérképezésével bizonyára lehetõség nyílik majd szakmai konferencia szervezésére. Ennek hangsúlyosan az újraevangelizálás kérdéseire szükséges irányulnia.

A nemzetközi keresztény fórumokon és kapcsolatokban a hasznos információcserén túlmenõen a turizmus lehetõségeit igyekszünk ugyancsak az újraevangelizálás szempontjából kiemelni.

(Megjegyzem: hazánkban jelenleg a menekültügy nem tartozhat ennek az irodának a feladatkörébe. A menekülttáborok lelkipásztori ellátása plébániai, illetve egyházmegyei feladat. A menekülõk céljai és vallási elkötelezõdése szempontjából nincs szükség önálló etnikai lelkipásztorkodás megszervezésére. A problémák jelenleg leginkább szociális jellegûek.)

Gy. M.: Milyen új feladatai lesznek az önálló cigánypasztorációs irodának?

Gy. G.: A hely, a technikai feltételek biztosítása, az emlékeztetõ elkészítése, a levelezési, postázási feladatok megoldása mindenkor az iroda feladata volt és marad. A jövõben – döntésünk értelmében – tevékenységünknek nagyobb publicitást kell adnunk, ezért a katolikus sajtóval, médiával jobb kapcsolatokra törekszünk.

Mint az eddig elmondottakból is kitûnik, az iroda feladata nem kifejezetten terepmunka, de ahhoz szorosan kötõdõ kapcsolatépítõ, szervezõ tevékenység.

Ezt alátámasztandó megemlítem, hogy eddigi másféléves mûködése alatt számos hazai és külföldi kapcsolatfelvételre került sor a cigánypasztoráció és a migráció, valamint az ezen kérdéskörökhöz sorolható területeken tevékenykedõkkel.

Csak néhány intézményre utalnék, természetesen a teljesség igénye nélkül: Iustitia et Pax, Kolping, szeretetszolgálatok, Sz. Cs. M., NEKH, Oktatási Minisztérium, Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal, Nemzetközi Migrációs Intézet. Ezenkívül említhetem a katolikus sajtó, a vallási turizmus, a lelkiségek és mozgalmak, a cigány szervezetek, a börtönpasztoráció, ill. más felekezetek munkatársainak, munkájának megismerését.

Gy. M.: Hadd kérdezzek rá az elõbb említett kapcsolatfelvételek részleteire. Milyen utakat, rendezvényeket jelentett számodra?

Gy. G.: Több hazai és külföldi konferencián, rendezvényen, zarándoklaton, búcsún vettem részt az iroda képviseletében, Budapesten, Pécsett, Máriabesnyõn, Rómában, Strasbourg-ban, Bécsben, és legutóbb Saintes Maries de la Mer-ben.

Meggyõzõdésem, hogy az eddig kialakított és fenntartott kapcsolatok mindenkor jól fogják szolgálni az iroda által képviselt érdekeket.

Folytatva a jövõbeli feladatok sorolását fontosnak tartom a referensek támogatását, melynek elsõsorban a részükre elengedhetetlen technikai háttér biztosításában és mobilitásuk elõsegítésében kellene megmutatkoznia.

A személyi feltételeken túl az irodának létre kell hoznia információs adatbázisát, könyv-, folyóirat- és videotárát, meg kell szerveznie sajtó- és pályázatfigyelõ tevékenységét. Az eddiginél markánsabban hozzá kell járulnia a munkavégzéshez szükséges anyagi eszközök elõteremtéséhez, tehát a vezetéssel elõzetesen egyeztetett témákban a pályázati lehetõségeket kell felkutatnia, és a kiírási feltételeknek megfelelõ dokumentációt elkészítenie.

Tovább kell bõvítenie kapcsolatait a cigány-önkormányzati és -kulturális szervezetekkel. A munkában való jártasság megszerzéséhez az eddiginél több idõt kell eltöltenie terepmunkával.

A nemzetközi kapcsolatok közül kiemelném a Szentszék által is ismert és elismert C.C.I.T.-t (Comité Catholique International pour les Tsiganes). A napokban került szóba az általuk szerkesztett, félévente megjelenõ újság próbaként történõ magyar nyelvû kiadása az iroda segítségével. Meg kell még említeni a 2003 júliusában hazánkban megrendezésre kerülõ nemzetközi cigánypasztorációs kongresszus témáját is. Az egy hétre tervezett találkozó, melynek megközelítõleg 200 meghívottja lesz, a szervezési és lebonyolítási feladatok végrehajtásában – úgy gondolom – feltétlenül számítani fog többek között irodánk közremûködésére is.


Gy. M.: Köszönöm a tájékoztatást, annak a reményében, hogy a jövõ nyáron egy sikeresen lezajlott kongresszusról tudósíthatok majd.



Tordon Ákos: Korkóstoló. Szent István Társulat, Budapest. 2002. 279 o. 1800 Ft.

A szerzõ korábban publikált cikkeinek tematikus rendbe szerkesztett gyûjteménye viseli a fenti, pontos címet, mert valóban a XX. század sokféle, elsõsorban politikai eseményeibõl kap ízelítõt az olvasó. Kordokumentum is lehetne a kötetcím, és teljesebbé is tette volna e munkát, ha a felvett írások megjelenési helyét és idejét feltüntették volna az esszék után vagy a tartalomjegyzékben.

Tordon Ákos stílusa engem leginkább Fekete Gyuláéra emlékeztet. Kesernyés humorral szól lényeges politikai, gazdasági kérdésekrõl, saját életérõl, kisemberek sorsáról, mindennapos társadalmi jelenségekrõl. Sokszerûen mutatja meg a valóságot azon elmélázva, hogy miért nincs rend, tisztesség, erkölcs, megértés a világban. Fejtegetései igazak. Meglehetõsen sok mai próféta szerepel írásaiban, aki valamiféleképpen megérzi a jövõ történéseit: így saját maga, a fia, anyjának barátnõje, patikába betévedt fiatal cigányasszonyok csoportja, Ország Lili mûvésznõ, de még hû kutyája is ráérez a jövõre.

A kötetben találunk nyitva hagyott kérdéseket is. Nem tudom, hogy szándékosak-e ezek, vagy sem. A szerzõ valamilyen okból a választ nem kívánta közzétenni az írásmû születésekor. Ám a politikai változások folytán talán ma már közölhetõ, hogy ki volt D., Masaryk elnök unokatestvére, aki saját nevén nem publikálhatott íróként; vagy pl. hogy hol található az a fénykép 1956-ról, amelyen egy orosz tiszt lelövi kiskatonáját, amiért az nem hajlandó utasításra ölni. (Októberi imák) Utóbbi kérdésem a levegõben maradt. Jelentõségét elhomályosította a valóság. A fenti írást olvastam ugyanis éppen a július 4-én, a budapesti tüntetés napján. Az esti híradóban pedig láttam azt a képsort, melyen egy rendõr pisztolyt ránt az egyik fegyvertelen tüntetõre. Aktualitásánál fogva hadd idézzem ide Tordon Ákos Szellemsztori címû írásának egy mondatát: „Sok-sok ember szemébõl tekint ma ránk a Vörös Szellem ádázul, gyûlölettel s elkeseredetten.”

És még egy kísérteties hasonlóság. Tordon Ákos leírja, hogy általános iskolás kislányok alsónadrágjában turkáltak provokáló ávósok 1957-ben, súlyos abúzusnak kitéve õket, azzal a koholt kitalációval, hogy ott rejtegetnek fegyvert, röpcédulát, akármit a kisgyerekek. Nos, a törvénytelenül elõzetes letartóztatásba helyezett B. M.-t, a Millenáris Kht. vezetõjét a fogdában a rendõrök éjjel kétszer is hasonló megaláztatásoknak tették ki – írja a MN okt. 5-i száma.

Lám, nagyon is naprakész a Korkóstoló címû könyv, melyet olvasva elelmélkedhetünk azon, hogy a rendszerváltozás után 13 évvel hová durvultak a közállapotok, milyen könyörtelen még mindig a valóság, és azon is, hogy mit kezdjünk a mindent átható cinizmussal.                                             Gy. M.