Szabó Ferenc

XII. PIUS ÉS A HOLOKAUSZT

Széljegyzetek Costa-Gavras „Ámen” címû filmjéhez

Az elmúlt héten Budapest néhány mozijában vetítették a baloldali görög rendezõ, Costa-Gavras 2001-ben készült „Ámen” címû filmjét, amely külföldön nagy vitát váltott ki, mindenekelõtt plakátjával, amely a kereszt és a horogkereszt kombinációja. A forgatókönyv Rolf Hochhuth A helytartó c. drámája alapján készült, amely 1963-ban nagy port vert fel. Azóta számtalan alkalommal megismételték Hochhuth vádját: XII. Pius hallgatott, pedig megmenthette volna sok zsidó életét, ha nyilvánosan elítéli a náci emberirtást.

Ezt a vádat lényegében megismétli Costa-Gavras új filmje is, bár árnyaltabban, mint ezt általában tenni szokták azok, akiket a katolikus egyház elleni elõítéletek vezérelnek. A két elbukó pozitív szereplõ: a fõhõs, Kurt Gerstein SS-tiszt, vegyészmérnök (Ulrich Tukur) és a másik fõszereplõ, Riccardo Fontana jezsuita, berlini nunciatúrai titkár (Mathieu Kassovitz) kiválóan alakítják szerepüket. Maga a film is, amelyet tegnap megnéztem a Puskin-moziban, a maga nemében sikeres alkotás; sajnos, hatásos egyházellenes propagandára lehet felhasználni.

Azoknak, akik nem látták a filmet, röviden felidézem annak cselekményét. Kurt Gerstein vegyészmérnök, vallásos protestáns, történelmi személy; felfedezéseinek eredményeként az SS tagja lesz. Kezdetben nem tudja, hogy a „fertõtlenítés”-technika kidolgozása, majd a Cyklon B-gáz szállítása a zsidók tömeges kivégzését szolgálja. Amikor felfedezi a rettenetes tényt, mindent megtesz, hogy legalább lassítsa az akciót.

Költött szereplõ viszont a berlini nunciatúra fiatal jezsuitája, Riccardo Fontana, akinek apja a pápai udvarban szolgál. Õ Rómába megy az SS-tiszttel; találkozik a pápával, és közli vele a Gersteintõl szerzett információkat a zsidók elgázosításáról, de a Vatikánban provokációnak veszik az SS-tiszt megjelenését. Mire a fiatal jezsuita reverendájára tûzi a sárga csillagot, és elkíséri a zsidókat a vesztõhelyre. Kurt Gersteint is leleplezi diabolikus fõnöke, a Doktor, elviteti, majd elengedi. A franciák fogságában összeomlik, a börtönben felakasztva találják. De elõbb már beszámolt az internáló táborok szörnyûségeirõl. Gonosz fõnöke pedig – minthogy a háború befejezõdött – menedékjogot kér a Vatikánban, ahol elõzõleg sok zsidót rejtegettek. A Doktor majd Argentínában folytatja orvosi mûködését. A film cinikus-tragikus megoldása tehát ez: a két jó szándékú, zsidókat menteni akaró hõs elbukik, vállalkozásuk kudarccal végzõdik, a fõgonosz pedig megmenekül. A nézõ azzal a benyomással távozik, hogy a pápa mégiscsak többet tehetett volna. . .

Kevesen olvassák el a XII. Pius szerepére vonatkozó újabb irodalmat, fontolják meg azokat az érveket, amelyekbõl néhányat maga a film is felhoz a pápa álláspontja mellett: hogy XII. Pius – mint a nagyvilág – késõn ismerte meg a valóságot (a deportált zsidók elgázosítását); hogy nem akart közvetlenül beavatkozni a politikába, hanem diplomáciai úton (nunciatúrái révén) szervezte meg a zsidók mentését; Hitler és Sztálin barbárságát egyaránt elítélte, de mivel a bolsevista szörnyûségek elõbb napfényre kerültek, talán remélte, hogy Németország leveri az ateista kommunizmust; stb. A Népszabadság cikkírói (2002. XI. 16.) a filmet kommentálva joggal jegyzik meg: A zsidók haláláért „Hitler és a nácik mellett inkább vádolhatók hazájuk kormányai és hatóságai, a legtöbbször közömbös vagy éppen antiszemita társadalmi közeg, sõt azok a szövetségesek is, akik az egész háború folyamán egyetlen katonai akciót sem hajtottak végre a halálra ítélt milliók érdekében. (. . .) Egyetlen brit, amerikai vagy orosz deszantegység sem vágta át valamelyik tábor drótjait, a sok tízezer közül pedig egyetlen repülõ sem bombázta a gázkamrákat.”

De hogy ne maradjunk az általánosságok szintjén, néhány konkrét történelmi tényt szeretnék is felsorakoztatni a kérdéskörrel kapcsolatban. Forrásom az olasz jezsuiták La Civiltà Cattolica címû folyóiratának ez évi május 4-i számában megjelent, jól dokumentált tanulmány, amelynek szerzõje Giovanni Sale jezsuita. Tanulmánya elején egy tucatnyi új könyvet jelöl meg, amelyek XII. Pius és a világháború, illetve a pápa és a zsidók viszonyával foglalkoznak.

XII. Pius (1876–1958) politikai tevékenységében a részre nem hajlás, „semlegesség” alapelvét követte. Nem ítélte el nyilvánosan Hitlert és a Reichet Lengyelország megszállásáért, de diplomáciai csatornákon keresztül mindent megtett, hogy ez ne történjék meg. 1939 augusztusában, két nappal azután, hogy kitudódott Molotov és Ribbentrop között a megegyezés a „lengyel kérdés”-ben, a pápa rádióüzenetében arra szólította fel a feleket, hogy folytassák a tárgyalásokat az igazságos megoldás érdekében, hogy elkerüljék a háborút. Ekkor ejtette ki híres mondatát: „Semmi sem vész el a békével, de minden elveszhet a háborúval.” A nácik mindent megtettek, hogy a Szentszéket távol tartsák a „lengyel ügyektõl”, mivel tudták, hogy az egyház ellensége a náci rendszernek. Köztudott, hogy a zsidókon kívül sok ezer papot és szerzetesnõt öltek meg a náci táborokban; a katolikus papokat a legfõbb veszélynek tartották a náci rendszerben.

XII. Pius végleg meggyõzõdött arról, hogy eredménytelen a nyilvános fellépés a nácik ellen, amikor Hollandiából elhurcolták a katolizált zsidókat is. 1942 júliusában a hollandiai katolikus püspökök és protestáns vezetõk táviratban tiltakoztak a zsidókkal elkövetett barbárság miatt. A náci válasz az volt, hogy a katolizált zsidókat megkímélik, ha a holland egyházak ezután nem avatkoznak bele az ügybe. De a vallási vezetõk pásztorlevelet bocsátottak ki, amelyben leleplezték az elhurcolt zsidók, a munkaszolgálatosok szomorú sorsát. A következmény az volt, hogy a katolikussá lett zsidókat is elhurcolták. XII. Piust annyira meglepte a hír, hogy elégette azt a dokumentumot, amelyben elítélte „a zsidók kegyetlen üldözését”. A dokumentumot a La Civiltà Cattolicában szándékozott közölni. (Ezt a tényt Pasqualina Lehnert nõvér, a pápa bizalmasa tanúsította.)

Köztudott, hogy a Szentszék milyen zsidómentõ tevékenységet folytatott a németek által elfoglalt országokban diplomáciai képviseletei, illetve a katolikus papok, szerzetesek, intézmények révén. Itt csak Magyarországra térek ki. Angelo Rotta apostoli nuncius ilyen irányú tevékenységét ismerjük. 1944 márciusában a németek megszállták Magyarország, és elkezdték a zsidók deportálását. Júniusban a pápa táviratot intézett Horthy Miklós kormányzóhoz, arra kérve õt, hogy „minden lehetséges eszközt használjon fel, hogy e nemes és lovagias nemzetben ne súlyosbodjanak a már úgyis nehéz szenvedései azoknak a szerencsétleneknek, akiket nemzetiségük vagy fajuk miatt üldöznek”. A kormány végül is csak a budapesti katolizált zsidók deportálását tudta megakadályozni.

XII. Pius mindent megtett, hogy oltalmazza Róma városát és annak lakóit, beleértve a zsidókat is. A következõ tényrõl nem tesz említést a Civiltà most ismertetett cikke, de érdemes felidéznünk. Costa-Gavras filmje franciaországi bemutatása után a sajtó sokat foglalkozott XII. Piusszal. A Le Figaro cikkírója felemlíti a következõ, egyébként ismert tényt: Amikor a Rómát megszálló németek 50 kg aranyat követeltek a zsidóktól, és azok csak 35 kg-t tudtak összegyûjteni, Zolli fõrabbi a pápához fordult segítségért. XII. Pius beolvasztatta a római plébániák szent aranyedényeit, hogy segíthessen. Ez a tény közrejátszott abban, hogy a már korábban Jézushoz „megtért” Zolli fõrabbi, amikor a háború után megkeresztelkedett, felvette az Eugenio, Jenõ nevet (a pápa nevét).

Meg kell említenem a Civiltà nyomán XII. Pius 1942-es ünnepélyes karácsonyi rádióüzenetét, amelyet Costa-Gavras filmjében a jezsuita és az SS-tiszt együtt hallgatnak titokban, de kiábrándulva állapítják meg, hogy a nácik leleplezése elmaradt. Valójában van egy kitétel az üzenetben, amely elítéli a zsidóüldözést: „Ezzel a békeakarattal az emberiség tartozik annak a sok százezer személynek, akiket nemzetiségük vagy fajuk miatt halálra vagy fokozatos pusztulásra szánnak.” A célzást megértette a német kormány: von Ribbentrop külügyminiszter rögtön megbízta a német követet, hogy közölje a következõ közleményt a Vatikánnal: „Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a Vatikán el akarja hagyni normális semlegességi álláspontját, és Németország ellen akar állást foglalni. Tájékoztatjuk, hogy ebben az esetben Németországnak meglesznek az eszközei a megtorlásra.”

* * *

Végül még idézünk három tanúságtételt (vö. Távlatok, 1999/1, 130):

Pinhas Lapide, kiváló zsidó tudós, Izrael volt milánói fõkonzula 1986-ban ezt nyilatkozta: „A zsidók összlétszáma, akik részben a keresztény segítségnek köszönhetõen túlélték Hitlert a nemzetiszocialisták által elfoglalt Európában, Oroszország kivételével, mintegy 945 ezer volt. Hivatalos adatok szerint 700 ezren vannak azok a zsidók, akiknek megmentéséhez hozzájárult a katolikus egyház, de lehetséges, hogy számuk 860 ezer.”

Elio Toaff, római fõrabbi 1958. október 10-én, XII. Pius halálakor így nyilatkozott: ,,Jobban, mint bármikor, alkalmunk volt megtapasztalni e nagy pápa nagy részvétét és nagylelkûségét az üldözések és a terror éveiben, amikor úgy tûnt, hogy számunkra már nincs semmi remény.”

Golda Meir, akkori izraeli külügyminiszter – késõbb miniszterelnök – részvéttáviratában ezekkel a szavakkal fejezte ki elismerését: ,,A háborúktól és az egység hiányától sújtott világban XII. Pius képviselte a béke és a részvét legfõbb eszményeit. Amikor a nemzetiszocialista terror évtizedében népünket rettenetes vértanúság sújtotta, a pápa felemelte hangját az áldozatok érdekében.”

2002. november 18.