Mádl Ferenc

 AZ EURÓPAI UNIÓ JÖVÕJE
– A MAGYAR ÁLLÁSPONT*


Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõ Urak!

Nagy öröm számomra, hogy ma éppen Rómában oszthatom meg Önökkel gondolataimat az Európai Uniónk jövõjérõl. Jól tudjuk, hogy megalapításának egy igen fontos mozzanata kötõdik ehhez a városhoz. 45 évvel ezelõtt az Örök Város adott helyt annak az ünnepségnek, amelyen hat ország, köztük Olaszország megalapította a mai Európai Unió elõdjét.

Az ezredforduló magyar nemzeti törekvéseinek középpontjában az Európai Unióhoz való csatlakozás vágya áll. Ez a politikai Európához való visszatérés és az Európa mint eszme-, érték- és intézményrendszer jövõjéhez történõ hozzájárulás igényét jelenti. Mindez több mint ezer évvel az után történik, hogy a magyar nemzet részévé vált a földrajzi, történelmi és kulturális Európának. Ezeket a törekvéseket a magyar Országgyûlés minden pártja és a polgárok döntõ többsége is magáénak vallja.

Az uniós csatlakozás számunkra az Itáliához való szorosabb kötõdés új lehetõségét is jelenti. Történelmünk ragyogó fejezetét alkották az Itáliához fûzõdõ sokrétû kapcsolataink.

Nizzában az Európai Tanács ülésén a tagországok állam- és kormányfõi fontos megállapodást fogadtak el. Ez immár az utolsó akadályt is elhárította az elõl, hogy a csatlakozási tárgyalásokat befejezzük, és Magyarország 2004-tõl az Unió tagjává váljon.

Örülünk, hogy a Laekeni Nyilatkozat nyomán létrejött Konvent munkájába a tagjelöltek és természetesen Magyarország is szervesen bekapcsolódhatott. Szándékunk és elkötelezettségünk, hogy érdemben járuljunk hozzá a testület munkájának sikeréhez.

Magyarországnak mint tagjelöltnek a Konventben nincsenek külön érdekei. Az itt megvitatásra kerülõ kérdések nem a bõvítésrõl szólnak, hanem Európa jövõjérõl. A megszületõ döntések hatálybalépésekor Magyarország – követve a közösen kialakított menetrendet – már az Unió része lesz. A Konvent munkája tehát mindannyiunkról szól. Ebbõl következik, hogy a végsõ döntések meghozatalakor már nemcsak felszólalási joggal, hanem teljes jogú tagként szeretne Magyarország helyet foglalni a tárgyalóasztalnál.

A Laekeni Nyilatkozat kontinensünknek egy globalizált világban betöltendõ új szerepérõl szól. Úgy fogalmazott, hogy Európának „olyan hatalommá kell válnia, mely etikai elvek szerint kívánja a globalizációt keretekbe foglalni”. Az Európai Unió szerepére és küldetésére vonatkozó elgondolásainknak a jövõben ebbõl a rövid mondatból kell kiindulniuk. A XXI. század elsõ évtizedei nagyban különböznek majd az európai integrációs folyamat eddigi 50 éves történetétõl. Európának új kihívásokkal, veszélyekkel és dilemmákkal kell szembenéznie.

Tudjuk, hogy a globalizáció elkerülhetetlen folyamat, melyet objektív és elvileg értéksemleges tényezõk hoztak létre és visznek elõre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennénk képesek, és ne lennénk kötelesek etikai tartalmat adni e folyamatnak. Kötelességünk, hogy erkölcsi dimenzióval gazdagítsuk a jövõ történéseit.

Európa sajátos küldetése pontosan abban kell, hogy álljon, hogy bizonyos módon emberivé, elviselhetõvé tegye a globalizációt. Tegye ezt annak érdekében, hogy az egész világ jobban részesüljön a fejlõdés kedvezõ hatásaiból.

Etikai tartalommal tölteni meg a globalizációs folyamatot, tehát emberi akarattal hatást gyakorolni az események menetére, nemcsak küldetést jelent Európa számára, hanem súlyos felelõsséget is ró rá. Tudjuk, hogy az áruk, a szolgáltatások, a tõke, valamint a személyek szabad áramlásának elve fokozatosan Európában fejlõdött ki. Itt jött létre az egységes piac. Itt teremtõdtek meg azok a feltételek, melyek Európát egy nemzetek fölött álló együttmûködés s fõként a verseny térségévé avatták.

Ugyanakkor a globalizációs utak és technikák fejlõdése Európában párhuzamosan zajlik a kontinens integrációja résztvevõinek védelmével. Kettõs szereprõl van tehát szó: egyrészt a világ számára követendõ minták kimunkálásáról, másrészt az esetleges negatív hatásokkal szembeni védelem megteremtésérõl, legyenek ezen utóbbiak pénzügyi, kulturális vagy egyéb jellegûek.

A folyamatban részt vevõ minden kis és nagy, köz- és magánszereplõ számára Európa betartandó játékszabályokat állított fel. Más szóval az európai jog, az uniós szabályozás az emberi akaratnak köszönhetõen képesnek bizonyult hatást gyakorolni az objektív folyamatokra. A jogszabályok pedig arra irányultak, és ma is arra irányulnak, hogy humanizálják, sõt, bizonyos értelemben, kordában tartsák ezeket a folyamatokat.

Tehát az Európai Uniónak a jövõre nézve még határozottabban rendelkeznie kell az e szerep eljátszásához szükséges képességekkel. Mindenekelõtt az Unióra kell ráruházni azokat a hatásköröket, melyek révén az Unió egyértelmû politikai és jogi legitimitást nyer küldetésének betöltéséhez. A belsõ hatásköröket ezért világosan körül kell határolni. Ez szükséges ahhoz, hogy minden bizonytalanság és kétség elkerülhetõ legyen az Unió nemzetközi kapcsolatokban viselt szerepére és felelõsségére vonatkozóan. Ez egy okkal több a három pillér egymáshoz való közelítéséhez és a közös külpolitika erõsítéséhez.

A többiekkel való párbeszéd erõsítéséhez magát Európát is meg kell erõsíteni. Jobban kell képviselnie páratlan örökségén, az identitások tiszteletén alapuló sajátosságát, a sokszínûségnek e lényegi forrását. Az európaiság e sajátos üzenetének közvetítéséhez kétségtelenül egyazon hangon kell beszélnünk. Jobban meg kell értetnünk földrészünk küldetését és felelõsségét is.

Európán nem kizárólag értékrendet, hanem a gazdasági, társadalmi és politikai élet szervezésének módszerét is kell értenünk. Ez a módszer, mint Európa lelkének összes többi eleme, a kontinens történelmi örökségébõl táplálkozik. Az európai intézményekre átruházandó törvényhozói hatalom forradalmi gondolata döntõ szerepet játszott az integráció hatalmas sikerében. A közösségi jog az európai integráció evolutív, szerves és összetett folyamatának kibontakozásában elengedhetetlen eszköznek bizonyult. A római jog hagyománya közvetlenül vagy közvetve közös alapot biztosított a különbözõ nemzeti kultúrák és jogok szövevényében.

Közös gyökereink abban is segítségünkre vannak, hogy a globalizációra a válasz ne egyfajta bezárkózás, a saját identitás másokéval szembeni túlhangsúlyozása legyen. A globalizációra felelhetünk egyfajta nagylelkû és nemes egyetemességgel. Ez egyébiránt európai identitásunktól nemhogy nem idegen, de egyenesen alapvonása európaiságunknak. Többen mondták már, hogy Itália, földrajzi helyzeténél és történelménél fogva, terasz a Földközi-tengerre, ahonnan egész Afrikáig és Ázsiáig látni. Én hozzáteszem, hogy ennek a terasznak egyik konzolja a mi Közép-Európánkra épül, és kétoldalú kapcsolatainknak, közös érdekeinknek is szilárd alapul szolgál. Engedjék meg, hogy Cs. Szabó Lászlót, az emigrációjából jó néhány évet Olaszországban eltöltõ magyar írót idézzem: „az olasz nép számára az egyetemesség természetes állapot.” Az erõs identitás megengedheti magának, hogy a párbeszéd és a befogadás készségével, nagylelkû nyíltsággal forduljon a világ felé. Ennek az attitûdnek kell jellemeznie Európát, és külön-külön országainkat is ahhoz, hogy az Európai Unió bõvítése és az a küldetés, amely Európára a világban vár, sikeres legyen.

Ebbõl is folyik, hogy világossá és egyértelmûvé kell tenni az európai intézményeknek adott felhatalmazást ahhoz, hogy globális szintre vetítsék Európa lelkét. Tehát központi szerepet játsszanak a folyamat szabályozásában és humanizálásában, hozzájáruljanak a morális globalizációhoz.

Ma még mindenki elõtt nyitott kérdés, hogy a majdani kormányközi konferencián milyen formában fog megjelenni a Konvent elfogadásra kerülõ végeredménye. Lehet ez alapszerzõdés, alkotmányos szerzõdés vagy akár alkotmány is. Elnevezésétõl függetlenül is bizonyos azonban, hogy Európából senki sem kíván egységes államot csinálni, de mindenki a jelenleginél egységesebb kontinenst képzel el. Ez a közép- és kelet-európai országok érdeke is.

Véleményünk szerint a Konventnek öt olyan kérdéskörben kellene megfelelõ döntést hoznia, amelyek nélkülözhetetlenek a fent vázolt célok eléréséhez.

1. Az elsõ kérdéskör. Az Európai Unió jelenlegi intézményeinek hatásköri rendszere, meghatározottsága túlságosan összetett. Ma még ugyan mûködõképes, de nem biztosítja azt, hogy az Unió szervei a leghatékonyabban és áttekinthetõbben mûködhessenek. E tekintetben a jelenlegi intézményrendszer egyik alapvetõ fogyatékossága, hogy az érvényben lévõ Szerzõdések nem tartalmaznak megfelelõ hatásköri leírásokat. A rendelkezések jobbára csak a Közösség céljait megvalósítandó feladatokként jelölik ki a közösségi cselekvés kereteit, eszközeit. Magyarország célja, hogy a Konventben olyan javaslatok alakuljanak ki, amelyek az Unió hatékony mûködését és átlátható hatásköri megosztását biztosítják. A hatásköri rendezés kérdését célszerûbbnek tartjuk a Közösség oldaláról megközelíteni. Az integráció továbbfejlõdésére s a közösségi módszer erõsítésére ugyanis ez ad jobb lehetõséget. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor meg kell fékezni a közösségi hatáskörök parttalan bõvülését is.

Tisztában vagyunk azzal, hogy az Unión belüli egyes ágazati politikák felülvizsgálatra szorulnak. Végrehajtásukat egyszerûsíteni, áttekinthetõbbé kell tenni. Ugyanakkor a közösségi politikák renacionalizálását, különösen az agrárpolitika és a regionális politika tekintetében, nem tartjuk járható útnak. Ez ugyanis az Unió által elért integrációs szintrõl való visszalépést jelentené.

2. A második kérdéskör. A jövõbeli Európai Unió intézményrendszerének célja, hogy erõsödjön elemeinek demokratikus legitimációja. Ennek érdekében meg kell hogy feleljen a hatékony, átlátható és demokratikus döntéshozatal hármas követelményrendszerének. Alkalmasnak és képesnek kell lennie arra, hogy az akár közel 30 tagúra bõvülõ Unió a lehetõ leghatékonyabban mûködjön, és nemzetközi színtéren az EU egészének érdekeit eredményesen képviselni tudja.

Az Unió döntései csak akkor lehetnek legitimek, ha a parlamentek – mind a nemzeti parlamentek, mind az Európai Parlament – a jelenleginél nagyobb szerephez jutnak. Az Unió egyik alapelvének, a tagállamok egyenlõségének elvébõl kiindulva bízunk abban, hogy az olasz törvényhozás támogatni fogja azon törekvésünket, hogy Magyarország annyi EP képviselõt küldhessen majd, amennyi lakosságának súlya alapján megilleti.

3. A harmadik kérdéskör. Az Unió hatékony mûködésének egyik feltétele az áttekinthetõ és a jelenleginél egyszerûbb, ugyanakkor bizonyos rugalmasságot engedõ közösségi szabályozás. A közérthetõség fokozása érdekében az egyes jogszabályokat tartalmi, nyelvi tekintetben és szerkezetük tekintetében felül kell vizsgálni. Az Európai Unió jelenleg rendkívül túlburjánzó eszközrendszerrel mûködik. Ezt az új célokhoz kellene igazítani.

4. A negyedik kérdéskör. Az Európai Unió döntéshozatali mechanizmusával szembeni, leggyakrabban felhozott kritika a kellõ hatékonyság hiánya és az átláthatatlanság. Az elõbbi rontja az Unió érdekérvényesítõ képességét mind nemzetközi, mind pedig belsõ ügyekben. Az utóbbi pedig fokozza az Unió szerveinek eltávolodását a tagállamok polgáraitól. A kibõvült Unióban is hatékonyan meghozott, átlátható döntésekre van szükség, és az intézmények szerepét e folyamatban szintén transzparensebbé kell tenni.

5. Az ötödik kérdéskör. Az alapító szerzõdések jelenlegi rendszere az elmúlt évtizedekben számos módosítás során alakult ki. A szerzõdési rendszer bonyolult, túlságosan tagolt, a szerzõdések felépítése nem következetes.

Ezért az Unió mûködésének átláthatósága és erõsítése érdekében szükséges a Szerzõdések egységes, ellentmondásmentes, könnyebben érthetõ szerkezetbe foglalása, újrakodifikálása. Az alapszerzõdés véleményünk szerint felosztható lenne két részre. Egy alkotmányos részre, amely a kormányközi konferencia keretében szokásos nemzetközi jogi eljárások mellett változtatható. És egy nem alkotmányos részre, amelyet az intézmények maguk módosíthatnának.

Reális esélyt látunk arra, hogy a közeljövõben egy alkotmányos jellegû szerzõdés megalkotására kerüljön sor. Elfogadhatónak tartjuk, hogy az európai integráció fejlõdése egy uniós (európai) alkotmány elfogadásának irányában folytatódjék.

Ugyancsak elképzelhetõnek tartjuk, hogy mind a pillérrendszer, mind pedig az Unió és a Közösségek közötti megkülönböztetés fokozatosan megszûnjék.

Nem látjuk akadályát annak, hogy az Alapvetõ Jogok Chartája – a szükséges jogi pontosításokat követõen – kötelezõ érvényû uniós dokumentummá váljon. Tudvalevõ, hogy a Chartában megfogalmazott elveket és jogokat más formában, más dokumentumok már korábban rögzítették. Ezek nem ellentétesek a magyar elképzelésekkel. Ugyanakkor lehetõséget látunk a Charta tartalmának további gazdagítására. Így elképzelhetõnek tartjuk, hogy a Charta a nemzeti kisebbségekhez tartozók jogainak védelmére is kiterjedjen.

Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Képviselõ Urak!

Az elmúlt percekben a gondolataimat az Európai Unió jövõjérõl igyekeztem megosztani Önökkel. A vita errõl a témáról kontinens-szerte folyik. Még távol vagyunk attól, hogy megjósoljuk a végeredményt. Annyi azonban bizonyos, az az alapvetõ cél, melyet Alcide De Gasperi már ötven évvel ezelõtt, 1952-ben megfogalmazott, nem változhat. Ez így szól: „Európa uniójának meg kell õriznie demokratikus életstílusunkat, civilizációs hagyományainkat és a szabadságot, továbbá meg kell erõsítenie szabad intézményeinket.” („Lo scopo fondamentale dell’unione dell’Europa deve essere quello di preservare il nostro stile democratico di vita, le nostre tradizioni di civiltà e di libertà e di rafforzare le nostre libere istituzioni.”). Igen, Tisztelt Képviselõ Urak, nem kétséges, hogy az Uniónak a szabadságot is hordoznia kell.

Alig több mint fél évvel ezelõtt Casini elnök úrnak köszönhetõen ebben a teremben magyar és olasz politikusok, közemberek közösen ünnepelték meg az 1956-os forradalom 45. évfordulóját. Talán emlékeznek, Áder János, az Országgyûlés akkori elnöke az alkalomból a szabadság üzenetét tolmácsolta Önöknek. Magyarország 1956-ban fegyverrel küzdött a szabadságáért, 2002-ben pedig – De Gasperihez hasonlóan – úgy érzi, szabadságát az Európai Unió tagjaként teljesítheti ki.

Bevezetõmben az Örök Városra utaltam, ahol aláírásra került az Unió eredeti szerzõdése. Magyarország és Róma kapcsolata még régebbi idõkre nyúlik vissza. Hazánk területének egy része, Pannónia, valamikor a Római Birodalom része volt. Kapcsolatrendszerünk és együttmûködésünk azóta is folyamatos és állandóan bõvül. Bízom abban, hogy a közeljövõben, immár az Unió keretein belül, ez az együttmûködés még szorosabbá válik. Közösen munkálkodhatunk majd az Európai Unió építésén. Ehhez a munkához kérem mindnyájuk támogatását.

Köszönöm a figyelmüket.






Christoph-E. Palmer

A KERESZTÉNY TÉNYEZÕ EURÓPÁBAN

    Dr. Christoph-E. Palmer Baden-Württenberg kormányának tagja, az európai ügyekért felelõs miniszter. 2002. június 8-án Münchenben az európai jezsuita folyóiratok szerkesztõinek találkozóján tartott elõadásának csekély mértékben rövidített magyar fordítását adjuk. Ebben a formában egyidejûleg megjelenik a müncheni jezsuita folyóirat (Stimmen der Zeit) hasábjain is. A szögletes zárójelbe tett elsõ bekezdés csak az élõ elõadásban szerepelt. Magyarra a tanulmányt Nagy Ferenc fordította.


    [Ilyen fontos témánál megéri, hogy elõször valahogy nekikészüljünk. Eközben majd megmutatkozik, hogy a kereszténység Európával, annak történelmével és jelenével a legszorosabban összefügg. Eközben azonban azt is látni fogjuk, hogy Európa vallási, mondhatnám keresztény összetevõje egyéb tényezõkkel és fejlõdési folyamatokkal érintkezésben, versengésben, sõt ellentmondásban áll.]

    A nem mindig kielégítõ európai hétköznapok helyzetében, amikor „a lapály veszõdségei” (Bertold Brecht) elhatalmasodni látszanak, rendszerint felhangzik a magasabb európai értékek utáni kiáltás, vagy pedig keresésére indulunk Európa gyökereinek, amelyeket jó lenne ismét feltárni. A konkrét intézményi reformokat átgondolni és adott esetben még el is határozni aztán sokkal de sokkal nehezebb.

    Mielõtt a vallás legmagasabb magaslataira felhágnánk, elõbb tegyünk fel egy egészen alapvetõ kérdést: Egyáltalán létezik Európának egy – politikai, kulturális, természetes – magja, amelyre a mai Európa-politikában is visszatérhetünk, és amelynél a vallás szerepet játszik? Létezik európai önazonosság? Én határozottan ezen a véleményen vagyok, de talán egy valamennyire más értelemben, mint ahogy ezt országszerte látják: Ténylegesen létezik valami sajátosan európai. Ez azonban nem statikus dolog, nem múzeum, amelyben gyönyörûségünkre sétálni indulhatunk, nem is telekkönyv, amelybe minden idõkre bevezettük a birtokunkat. Európa mindig mozgásban volt, és van ma is, folyton átalakul, olyan ellentétek által tûnik ki, amelyek állandóan kölcsönösen megkérdõjelezik egymást, és egymást tovább fejlesztik.

Tér – történelem – kultúra

    Hogy mindjárt azzal a térséggel kezdjük, amelyet Európának nevezünk: Afrikától és Amerikától eltérõen itt aligha beszélhetünk természetes határokról. Egyetlen ilyen jellegû határ nyugaton van az Atlanti-óceánnal, és ott is alig észleljük ilyennek. Anglia Észak-Amerikával, az ibér félsziget államai Latin-Amerikával „különös kapcsolatban” összefûzve érzik magukat.

    Ha külsõleg a körvonalak elmosódnak, belülrõl a helyzet annyival gazdagabb körvonalakban. Akkor is, ha egy egyesült Európa célkitûzésére való tekintettel ez meghökkentõen hangzik: „Európát, ahogy ma a világtérképen megjelenik, úgy tekinthetjük, mint egy sor kettéosztottság eredményét vagy maradványát.” [Rémi Brague: Europa: Eine exzentrische Idee (Frankfurt 1993) 10.]

    Az ókorban ott van a görög–római Nyugat meg a Kelet közötti megoszlás. Az elsõ évezredben következett a keresztény Észak meg az iszlám Dél, a katolikus Nyugat meg az ortodox Kelet közötti megoszlás, az újkor kezdetén aztán a protestáns Észak és a katolikus Dél közötti megoszlás. Hogy a képet még tovább zavarják, ezek a határok mindig újra keresztezik egymást. Így a Kelet és Nyugat közötti megkülönböztetés nem esett egybe a római vagy késõbb keresztény megkülönböztetéssel, bár a megjelölések azonosak voltak.

    Ha arról van szó, hogy kidolgozzuk azt, ami Európa tulajdonképpen, ezeket a határmeghúzásokat szem elõtt kell tartanunk. Ezek ugyan ellentéteket is kiemelnek ahhoz, ami Európa. De arra is rámutatnak, hogy Európa minden más, csak nem egységes. „Európa tehát egy forradásoktól megbélyegzett arcot mutat nekünk; ez az arc azoknak a sebeknek a nyomait viseli, amelyek azzá teszik, ami.” (Uo. 16.) Európa ezzel egy keresztül-kasul változó fogalom. Valaki lehet így vagy úgy „európai”. Különösen érdekesek aztán az átmenet övezetei is.

    Ha Európa már mint földrajzilag azonosítandó hely – mint „edény” – több mint bizonytalan, ez hasonlóképpen vonatkozik Európára mint tartalomra is. Beszélhetünk ugyan „európai tudományokról” (Husserl), sõt még „nyugati metafizikáról” is (Heidegger). Ez mind igaz. Hamis lenne azonban, ha erre az állományra mint valami szilárdan rögzítettre akarnánk hivatkozni. Európai filozófia, európai tudományok semmi általánosan kötelezõt nem jelentenek; az értelmezés és változás belsõleg hozzájuk tartozik. Nem létezik és nem létezett egy szinte vallásjellegû dogmaépítmény; a kánon, sajnos, igazán önkényes.

    Kifejezõdése ennek pl. a számos reneszánsz. Mindig újra voltak a sötétség (állítólagos) idõszakai, amelyeknek fölébe kellett kerekedni a múlthoz az új világosság céljával történõ visszanyúlásban. Beszélünk a 9. század karoling reneszánszáról és a 12. századi reneszánszról; ezek még megelõzték a 15. és 16. század itáliai reneszánszát. Winkelmann-nal kezdve aztán a 18. századi Németországban az ókori Görögország vált eszménnyé, amelyet a weimari klasszika Németországban újra fel akart éleszteni. A palladianizmus Vitruv megfontolásait új virágzásra vezette, a francia forradalom megittasodott az antik Róma republikánus történelmétõl; a „Horatiusok esküje” a forradalmárok ikonjává vált. Poroszország vagy Franciaország klasszicizmusa a görög vagy római példaképekhez való visszanyúlást jelentette.

    A múlttal folyó, teremtõ vitán túlmenõen még egy második dolog is jellemzi az európai kultúrát. Az európai kultúra mindig ismét tükrözõdik az idegen elem magáévá tételében. Montesquieu „Perzsa levelei”-ben Európa megkísérli önmagát az idegen ember szemével látni. Ez az önmagára reflektálás ugyancsak tipikus ismertetõjegye annak, amit európai kultúrának nevezhetünk. Hölderlin írja, hogy az európai ember csak a megelõzõ meg az idegen dolgokon keresztül vezetõ kerülõ úton jut el ahhoz, ami sajátja.

    Nekünk azonban nem csupán Európa lezárt eszméjétõl kell tartózkodnunk, amikor kontinensünk történelmét és kultúráját szemléljük. Kifelé is elmosódnak a körvonalak. A 19. század óta Európa nemcsak árukat, hanem eszméket is exportált. Politikailag, szellemileg, kulturálisan – Európa világméretre szélesedett. Nincs pl. az európai politikai gondolkodásnak tisztább terméke, mint az 1789-es amerikai szövetségi alkotmány. Szinte úgy tûnik, hogy az európai szellem alaprétegét kintrõl jobban fel lehet ismerni, mint a saját világrészbõl.

Európa mint folyamat

    Ezek a rövid észrevételek már mutatják annak nehézségeit, hogy eljussunk egy európai eszme világos körvonalaihoz. Nem sikerül, hogy megállapítsuk akár az alapítás idõpontját, akár egyes összetéveszthetetlen sajátosságokat. Nem létezik európai õslényeg vagy õs-szubsztancia. Kibékíthetetlen ellentétek és különbözõségek adják azt, ami – empirikusan megállapítható módon – Európát megkülönbözteti. Ilyenformán talán európai önazonosságként azt jelölhetjük meg, ami az európai ember számára idegen.

    Pozitívan megfogalmazva: Európa bonyolultságával tûnik ki. Közös mozzanat az a folyamat, amely ezt a különbözõséget mindig ismét újra csoportosítja és továbbfejleszti. Európa kezdettõl fogva olyan fejlõdésben van, „ahol a folyamat minden pillanata, minden alkotórésze és minden instanciája a többi pillanatok, alkotórészek és instanciák terméke és egyben termelõje.” [Edgar Morin: Europa denken (Frankfurt 1991) 22.]

    Kulturálisan Európa ilyenformán mindenekelõtt fejlõdés: a teológiából vált ki a filozófia, és ebbõl a természettudományok meg a technika. A politikai tényezõ függetlenült a vallásitól. Ezt az állandó mozgást általános elvnek lehet tekinteni. Karl Jaspers mondja, hogy Európa vitte meg a világnak a történelem eszméjét. Kétségtelenül nem különösen bátorító elgondolás ez, ha az Európában fellelhetõ vallási tényezõt akarjuk megközelíteni. Nem talán az európai történelem korábbi korszakához való visszanyúlást jelent ez?

    Ami fontos az európai kultúrában, az nem csupán a kétségtelenül meglévõ, kifejlesztett és továbbadott kulcseszméi (kereszténység, humanizmus, értelem, tudomány), hanem az a tény is, hogy mindezekhez az eszmékhez ellentétek is léteznek. Jellemzõ nem csupán a sokféleség és a változás, hanem az ezen a sokféleségen belüli párbeszéd – a véget nem érõ problémafelvetés, amely végeredményben a változáshoz vezet.

    Döntõ dolog tehát Európa számára nem az egyik vagy másik kulturális csúcsteljesítmény, hanem a folyamat, amely állandóan tovább fejlõdik. És ez a folyamat mindig újra ellentétpárokban nyilatkozik meg. Pascal szemben áll Montaigne-nyel, Hobbes Locke-kal, Newton Descartes-tal, Rousseau Montesquieuvel, a felvilágosodás a romantikával, az ész az érzéssel, a logika az empíriával. Ilyenformán Európát egy bevallottan nagyon kihegyezett értelmezésben úgy lehet jellemezni, mint „kavargó és kaotikus építkezési munkahelyet, ahol semmi sem folyik elõre elkészített terv vagy program szerint”. (Uo. 126.)

    Ez az európai dialektika – egészen Hegel értelmében – a jó öreg Európát ugyan egyfelõl vonzóvá teszi minden keresõ szellem számára. A mindenféle árnyalatú hívõk számára azonban Európa ezzel nem igazán nyer a körvonalak élessége, illetve elfogadása dolgában.

    Ez a folyamat kétségtelenül nem csupán szóban és írásban, könyvekben és mûalkotásokban mutatkozik meg. Ellenkezõleg: Az európai örökséget nem szabad rózsapirosra festeni. A jénai és auerstedti, austerlitzi és lipcsei, sedani és königgrätzi, ieperi és verduni ütközetek is bevésõdtek Európa mai arculatába. És milyen elfajulásokra és borzalmakra nem volt képes a késõi 20. század? Az Auschwitz és Gulag szinonimák jótállnak Európa különös elfajulásaiért a 20. században, még akkor is, ha a történészvitákban olykor-olykor mindkettõt a gyökerei szerint „ázsiainak” minõsítik.

    „Európa” pontosan abban az idõben kezdte elnyomni a „kereszténység” fogalmát, amikor az elsõ államok elnyerték korlátlan szuverenitásukat. A 17. század folyamán érvényesült a fogalom a köznyelvben, nyugatról keletre elõrehaladva, kiindulva 1630 és 1660 között Angliából, Franciaországból és Hollandiából.

    Az állami szuverenitás fogalma nem egy tekintetben egyenesen ellentétben áll a vallásival. A felekezeti polgárháború megtapasztalásából eredõ reakció és következmény, ahogy ezt a háborút megharcolták Franciaországban, Angliában és Németországban a 17. században.

    A nemzeti államok Európája akkor kétségtelenül éppenséggel a háborúk Európája volt. Ezek a háborúk akadályozták meg egy egyetlen uralkodóhatalom létrejöttét, és tartották fenn az európai policentrizmust (többközpontúságot). A nemzeti államokkal ezek a háborúk átfogják az egész nemzetet. Nép, állam, nemzet Európa alakító rendjévé válnak, amely a világháborúk szakadékába vezet. Nemzetek feletti állameszméknek, mint a Német Nemzet Szent Római Birodalma vagy a Négynemzetû Habsburg Monarchia, a nacionalizmus lobogója alatt semmi esélye sem volt.

    Európa fejlõdése azonban – ezt elõbb már felvázoltam – mindig új metamorfózisokon (átalakulásokon) át vezet. Így a nacionalizmusra és annak háborús jellegére való ellenreakcióként jött létre az Európai Egyesült Államok álma, amely már 16. századi utópiákban felcsendült. Victor Hugo már a 19. században megjósolta az Európai Egyesült Államok jövõbeli megteremtését mint egy eljövendõ, megbékélt emberiség elsõ lépcsõfokát.

Esély egy újrakezdéshez

    1945 aztán igazi törés. A második világháború romjaiban egy régi Európa meghalt. Az azonban, ami a háború elõtti években inkább csak egy bizonytalan eszme volt, politikai hátszelet kapott – a blokkokra szakadás háttere elõtt is. A nemzetiszocializmustól és fasizmustól hátrahagyott romokon mindenekelõtt német, francia és olasz kereszténydemokraták használták ki egy újrakezdés lehetõségeit. Csupán egy szûk évtizeden belül az út elvezetett a hágai európai kongresszustól és egy európai mozgalom létrejöttétõl (1948) az Európa Tanács megalapításán át (1949) az Európai Gazdasági Közösségig (1957).

    Nagy Károly birodalmi eszméje, a keresztény nyugat gondolata, amely egy új keleti fenyegetésnek látta magát kitéve, motiváló tényezõkké váltak. Ámde már kezdetben világossá vált, hogy a nemzeti államok – a mély megrázkódtatások ellenére, amelyeket a világháborúk magukkal hoztak – nem voltak készek arra, hogy szuverenitásuk lényeges területeit átengedjék. Az Európai Védelmi Közösség meghiúsulása (1954) baljóslatú intõjel volt.

    Ezért az európai integráció mindenekelõtt gazdasági-technikai szempontokra korlátozódott. Ennek megfelelõen aligha lehet bírálni azt, hogy az európai egyesülés hosszú ideig a technokraták munkája maradt. Robert Schuman, Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi, Paul Henri Spaak és Jean Monnet messzire tekintõ eszméi mindenekelõtt csupán gazdasági visszhangra találtak.

    A gazdasági integráció elõrehaladását 1993-ban a belföldi piac, most pedig a valutaunió mérföldkövei jelezték; e haladással párhuzamosan kétségtelenül még valami mást is meg lehetett állapítani. A belföldi piac elérésével messzemenõen teljesültnek tûnt egy elsõsorban a gazdaságra irányított európai egyesülés célkitûzése. Egyes polgárok (és politikusok) szemében az Európai Közösség már ezzel szinte kimerítette jogosultsági hitelét.

    Ezt nem csupán belsõ eredetû tényezõk okozták. Az 1989-es év korfordulója, amely a külsõ integrációs nyomást megszüntette, egész bizonyosan nagy szerepet játszott itt. Az Európai Közösség – amely elérte, hogy gyakorlatilag évtizedeken át túlnyomóan a közigazgatásból és gazdaságból származó szakemberek számára legyen téma, amelynél a politika átvedlett közigazgatássá – hirtelen szemben találta magát, valamennyi tagállamban, egy ugyancsak kritikus közvéleménnyel.

Állam és egyház az európai alkotmányokban

    Használ itt a visszanyúlás a kereszténységhez? Nem akarok most utánanyomozni a 21. század európai társadalmaiban továbbra is mûködõképes keresztény kötõerõknek, hanem mindenekelõtt csupán megnevezni néhány jelentõs jogi támpontot Európa alkotmányos rendszereiben a helyi érték számára.

    Az európai alkotmányokban az állam és egyház közötti kapcsolat szabályozásai „tipikusan európai” modellsokféleség képét nyújtják. Az állam és egyház szigorú szétválasztása mellett a legváltozatosabb szabályozások mutatkoznak arra nézve, melyek az egyházak feladatai a társadalomban, és milyen jogokkal rendelkeznek az állammal szemben.

    A Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényében ott van mintegy központi bevezetõ mondatként, hogy a német nép „Isten és az emberek elõtti felelõsségének tudatában” adta magának az alkotmányt. Baden-Württenberg tartományi alkotmánya pedig egyenesen így fogalmaz: az ember arra van hivatva, „hogy az õt körülvevõ közösségben adományait saját és mások javára kibontakoztassa szabadságban és a keresztény erkölcsi törvény teljesítésében”.

    Míg Franciaország nem csupán elválasztja az egyházat az államtól, hanem kifejezetten „laicista köztársaságként” jelöli meg magát, addig Németországban, például az új tartományok alkotmányaiban is, „az egyházak és a vallási közösségek nyilvánosan rájuk ruházott szerepeit” találjuk. Olyan országok, mint Svájc, Portugália, Olaszország vagy Spanyolország alkotmányaiban szintén hidakat építettek, amelyek az egyházaknak és más vallási közösségeknek figyelembevételt biztosítanak, és lehetõvé teszik az állammal való együttmûködést. Hasonlóan a jelenlegi közép- és kelet-európai alkotmányszövegek az egyházakat és vallási közösségeket olyan intézményekként rögzítik, amelyek állami ügyekbe az összlakosság javára befolyhatnak.

    További alapok azonban közvetlenül az európai törvényalkotásban is találhatók. Az Európai Bíróság már 1976-ban elismerte a vallásszabadságot. Mindenekelõtt azonban az EU-Szerzõdés preambuluma fogalmazza meg a tagállamok történelmének, kultúrájának és hagyományainak tiszteletben tartását. Ugyanazon szöveg 6. cikkelye az Uniót a „nemzeti azonosság” tiszteletben tartására kötelezi. A német tartományok Baden-Württenberg javaslatára azt akarják, hogy a jövõben éppen ebben a 6. cikkelyben az egyházak és vallási közösségek mindenkori jogi helyzetét az eljövendõ európai alkotmány kifejezetten szabályozza. Ezzel tiszteletben tartják az egyes államoknak az egyházaikhoz és vallási közösségeikhez fûzõ szabályozásainak sokféleségét.

    És tulajdonképpen a Konventra vonatkozó megbeszéléseinkben is tudnunk kellene érvényesülni. Mert már az amszterdami szerzõdésben ez áll az egyházak és világnézeti közösségek státusát illetõ nyilatkozatban: „Az Európai Unió tiszteletben tartja azt a státust, amelyet az egyházak és vallási egyesülések az egyes tagállamokban élveznek azok jogi elõírásainak megfelelõen, és ezt a státust nem korlátozza.”

    Németországot illetõen – az õ az egyházaknak a közjogban biztosított sajátos szerepével, az õ (ugyan félreérthetõen így megjelölt) „államegyház-jogával” – ez a pluralista szabályozás a szubszidiaritás elvére utal, amikor olyan közfeladatokról van szó, amelyeket az egyházak látnak el.

    Ennek az „európai vallási alkotmányos jognak” [vö. P. Häberle: Europäische Verfassungslehre (Baden-Baden 2001) 512kk] további fontos részét teremtette meg az Európai Unió alapvetõ emberi jogoknak szentelt chartája. Még ugyan nem hatályos, de az esélyek jól állnak ahhoz, hogy egy az egyben az európai alkotmányos szerzõdés alkotórészévé váljanak. Ott a preambulumban a „szellemi-vallási és etikai örökségrõl” van szó. A további szövegben is a vallásnak a 10. és 22. cikkelyben kifejezetten és a kulturális sokféleség megbecsülésével összefüggésben helyet biztosítanak az európai alkotmányjogi rendben. Az egyház nevû „intézmények” legalább formai-jogi biztosítása tehát jó úton halad és sikerülhet.

Útban egy európai értékmegegyezés felé

    Mindezen messze túlmenõen azonban felvetõdik – éspedig közvetlen döntési szükséglettel, túl minden szemlélõdõ vizsgálaton – a kérdés arra nézve, mi lesz a keresztény valóság tartalmi helyértéke egy jövendõ nagy európai rendezésben. Itt mindenekelõtt bizonyos elõvigyázatra kell felhívni a figyelmet. Az az értékalap, amellyel Európában rendelkezünk, talán nem ingadozó, de mégis fazettákban [sokszögûre metszett lapocskákban] meglehetõsen gazdag. Értékelgondolások dolgában jó alapra az Európai Unió összefogásához, semmi kétség, kényszerítõ szükség van. Abban, amit rendszerint olyan értékmegalapozásnak tekintünk, amelyre az Európai Unióhoz szükségünk van, persze osztozunk valamennyi demokratikus és jogállami közösséggel a világon.

    Ezt semmi esetre sem szabad félreérteni, mintha síkraszállás lenne egy „értékszabad” európai alkotmányi rendezés mellett. Csupán el kell ismernünk a határait. Olyan határokat, amelyek magában a dologban rejlenek, abban a különbözõségben, amely Európa öröksége. Óvni kell tehát egy a medrébõl kilépõ értékkatalógushoz való elsietett visszanyúlástól, mindenekelõtt pedig értékeknek aprópénzben nap nap után történõ kifizetésétõl. Az kell, hogy a keresztény hit központi üzenetérõl legyen szó. Itt pedig semmit sem használnak a legszebb preambulum-megfogalmazások, ha konkrét jogi aktusokkal a keresztény õsréteget kikaparják. Itt mindenekelõtt veszélyek fenyegetnek a nemzeti jog felõl.

    Példa erre a halálba segítésrõl folyó jelenlegi vita. Hollandia és Belgium messzire elõre szaladt. Az emberi élet vége immár éppen olyan robbanékony a vitákban, amint éveken át az emberi egzisztencia kezdete volt. Félnünk kell attól, hogy az életrõl szóló döntés mint egy úgynevezett „liberális” törvényhozás eredménye majd oda vezet, hogy az anyaméh meg a hospice Európa veszélyes helyeivé válnak.

    Vagy hogy egy német vitába szálljunk be: A házasság és a család fogalmak fenyegetõ önkényes felcserélhetõségében a társadalom megalapozása fenyeget elenyészéssel. Annak elõmozdítását, ami valaha eszménynek számított az egészséges és szépen boldoguló társadalom javára, és szükséges feltétel a tartós szolidáris közösség számára, most diszkrimináció okának tekintik.

    Ha aztán valaki nem a direkt és ebbõl kifolyólag különösen szemléletes példákkal szeretne dolgozni, az egy másik szemszögbõl kiindulva is érvelhet: Az egyre jobban elharapózó erõszak- és szenvedélyáradat társadalmunkban nemde olyan szabados, feslett társadalmak következménye, amelyek azt a veszélyt hordozzák, hogy az embert megilletõ tiszteletet és alázatosságot viszonylagossá teszik?

    Szeretném remélni, hogy sikerül ismét erõsebben megvilágítanunk – szubsztanciális európai értékegyesség folytán, a tagállamok nemzeti jogainak biztosító óvásával – a (régimódian megfogalmazott) keresztény erkölcsi törvény gyakorlati jelentõségének tudatát.

    Az egyházak a maguk összességében fontos részét alkotják az európai nyilvánosságnak. Ha mármost érvényesül az, hogy a polgári társadalmat betagoljuk az Unió újjáalakításába, ez az egyházak számára is azt jelenti, hogy közös követelésekkel csoporttá alakulnak. Egyfelõl arról van szó, hogy az Európai Unió számára olyan belsõ rendezettséget teremtenek, amelyet az emberek elfogadnak. Ehhez jön azonban még egy másik dolog is: A vasfüggöny leomlása óta államok egész sora áll az Európai Unió ajtaja elõtt, köztük hagyományos nemzetek, mint a lengyelek, magyarok, csehek, amelyek ugyanolyan jogon állíthatják, mint a nyugat-európaiak, hogy részei Európának. Némileg vakmerõ dolognak tûnik, hogy egy Európai Uniónak, amely önmaga biztosítása és helyzetének meghatározása után kutat, most meg kell nyílnia újabb tagok elõtt, amelyek – ez egészen bizonyos – egész sorozat új problémát hoznak magukkal.

    Az egyházak ama kihívás elõtt találják magukat, hogy erre az új helyzetre beálljanak. A katolikus világegyháznak különösen tisztáznia kell a maga számára, mennyire viseli el õt Európa. Az ortodoxiával és hosszabb lejáratban még az iszlámmal is (például Boszniában) határos kultúrkörök most ugyanúgy európai jogi elismerésben részesülnek, mint a református, a lutheri és az anglikán egyház.

    Ma egy olyan folyamat kellõs közepén találjuk magunkat, amely újra csak megváltoztatja jövõbeli Európánk arculatát. Szükséges azon európai társadalmi szerzõdés megújítása, amely – mindenesetre Nyugat-Európában – több mint fél évszázada békét és stabilitást biztosított. A társadalmi szerzõdés újbóli elkészítésének ezen vállalását az Európai Konvent az egykori francia államelnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetésével végzi. A német landok részérõl Erwin Teufel baden-württenbergi miniszterelnök mûködik közre. Az egyházaknak megadatik itt a lehetõség, hogy tartószerepüknek a társadalomban kellõen megfeleljenek.

    A demokrácia szétválaszthatatlanul össze van kötve a keresztény tanítással. Akkor is, ha a kereszténység nem az elégséges elõfeltétel a demokrácia számára, létrejöttéhez mégis alapvetõ volt. A politikai tudomány heidelbergi mûvelõje, Manfred G. Schmidt megállapította, hogy a jelenleg 88 „szabadnak” besorolt demokráciából 79 keresztény országokban létezik. Megjegyzi, hogy a demokrácia mindenekelõtt olyan országokban gyökerezik, „amelyek kulturálisan a kereszténység pecsétjét viselik, és amelyek abból vezetõ elgondolásokat vettek át és fejlesztettek tovább”. Schmidt szerint ezekhez a vezetõ elgondolásokhoz tartozik „az egyénnek és egyben a hívek közösségének nagyra értékelése”.

    Körülbelül így ered az emberi méltóság sérthetetlensége az embernek Istennel való hasonlatosságából. Ugyancsak megtalálható mindez – a Szentírásban ugyanúgy, mint a modern alkotmányokban – az ember gyarlóságával és megváltásra utaltságával, a felebarátnak kijáró tisztelettel és az embernek saját felelõsségében való szabadságával kapcsolatban.

    Egyes demokráciák, mint ahogy az Európai Unió rendszere is, közvetlenül is visszanyúlnak keresztény alapokra. Az európai mozgalom az európai gondolat közvetítõjeként – ugyanúgy, mint a kereszténydemokrácia is – mindig hivatkozott a keresztény tanításra a politikai rendnek a háború utáni kor nyugat-európai államaiban való újjáalakításánál. Így a páneurópai mozgalom atyja, Coudenhouve-Kalergi gróf Szent Ágostont idézte, amikor a jövõ államrend iránti óhajáról beszélt: „In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus caritas.” „A szükséges dolgokban az egység, a kételyekben a szabadság, mindenben a szeretet.”

    Ugyanez és nem más a sokféleségben rejlõ egység gondolata, a közösséghez való hûség, az egyén korlátozott felhatalmazása – röviden: a szubszidiaritás. A szubszidiaritásnak mint Európa építési elvének utána lehet nézni a katolikus szociális tanításban, illetve az evangélikus szociáletikában. Az egyházak részt vettek a nyugat-európai közrend alapjainak kialakításában. Minthogy egy új közösség van keletkezõben, az egyházak elõtt megint ott áll a kérdés. Az egyházak együttmûködése az alkotmányokból eredõ feladatként merül fel, és az egyházak részvétele civiltársadalmi súlyuknál fogva több mint jogszerû. Mégis: A kereszténység együttmûködése az akaratképzésben, valamint a politika irányulására gyakorolt ráhatása éppenséggel csak közvetve tûnik lehetségesnek.

    Még az istenfélõ hívõ is bizalmatlanná válik, ha a vallásban valami profánul politikai szándékot szimatol; ezt már Heinrich Heine is tudta. Ezzel azt fejezte ki, ami az újkori állam jellegzetessége: hogy a politikai meg a vallási elemnek intézményi szempontból egymástól elválasztva kell lennie.

    Az uralkodás teóriájának fejlõdése következménye a megélt kereszténységnek. Hogy azonban az „igazság etoszának” uralmából a „többség etoszának” uralmába való átalakulás során maga ez a többség elidegeníthetetlen igazságokat átvesz, nos, ez a kereszténység vívmánya. És fontos az, hogy mindig újra tudatosul bennünk a korábbi német szövetségi alkotmánybíró, Ernst-Wolfgang Böckenförde megfogalmazása: hogy ti. a szabadelvû újkori állam olyan elõfeltevésekbõl él, amelyeket nem maga teremtett.


    Itt vége van a közlésre szánt tanulmánynak. Az élõ elõadás rövid befejezésébõl még idecsatolunk három kis bekezdést.


    Két dolog kétségtelenül jó és helyes: egyfelõl az, hogy a keresztény tényezõt érvényre segítsük a társadalom közepette egy élõ egyház által, másfelõl az, hogy határozottan megmutatkozzunk ott, ahol alkotmánycikkelyek és kormánytárgyalások nem elégségesek.

    Németországban az Európai Unió jövõjének megalkotásába örömmel és buzgón betársulhatunk, mert tudatában vagyunk közösben birtokolt kincseinknek. Mert azonosulni tudunk az Unióval, és mert a nagy európai ügy nélkülözhetetlen jogalapító (konstitutív) része vagyunk.

    Kérem Önöket, befolyásukkal vigyék tovább a nagy keresztény örökséget. Kísérjenek minket az ökumené erejével, hogy az európai civil társadalomban a keresztény tényezõnek megadjuk azt a helyet, amely – a szerzõdésszövegeken messze túlmenõen – tegnap és ma megilleti: jótállás a népek állományának békés összeforrásáért, és alapvetés egy eleven Európa számára.