Gyorgyovich Miklós

LELKISÉGEK, MOZGALMAK,
KÖZÖSSÉGEK, UTAK

1. „A zsinati tavasz gyümölcsei”

A katolikus lelkiségi mozgalmakról, különösen a II. vatikáni zsinattól kezdve, egyre erõsödõ hangok, vélekedések fogalmazódtak meg az egyházban. II. János Pál pápa a zsinati tavasz gyümölcsének nevezi õket. Az 1985. évi püspöki szinódus pedig záródokumentumában ezt rögzíti: „Az apostoli mozgalmak és az új lelkiségi mozgalmak, ha az Egyházzal teljes közösségben maradnak, a jövõ igen nagy reménységeivé válhatnak.” Néhány pap és fõpap véleménye szerint viszont az lenne a legjobb, ha az egyház szervezetével azonosulva visszatérnének a plébániai életbe, oda integrálódva hasznosítanák magukat anélkül, hogy saját identitásukat hangsúlyoznák. Eme különféle vélekedések között élnek és alkotnak a katolikus lelkiségi mozgalmak. Miképpen álljunk meglétükhöz, hogyan tekintsünk rájuk: velük vagy nélkülük? Jelenlétük erõteljesen meghatározza egyházunk jelenét és várhatóan egyre inkább a jövõjét.

VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetû apostoli buzdítása a bázisközösségekre vonatkozó kritériumokat (EN 58) a következõkben rögzíti:

„– Ha Isten szavában keresik az eligazítást, nem pedig szélsõséges politikai eszmékben, vagy divatáramlatokban, amelyek mindig szívesen ki fogják használni rendkívüli emberi hatásukat;

– Ha elkerülik az állandó kísértést, hogy rendszeresen kontesztáljanak, vagyis ha felhagynak a minden ellen tiltakozó epés kritikával, amelyet azzal akarnak igazolni, hogy õszinteség és segítõkészség vezeti õket;

– Ha hûségesen ragaszkodnak helyi egyházukhoz, amelyhez tartoznak, és az egyetemes Egyházhoz. Csak így kerülhetik el a nagyon is erõsen fennálló veszélyt, hogy teljesen elkülönülnek, és azután azt képzelik, hogy õk Krisztus igazi Egyháza, és anatémát mondanak a többiekre;

– Ha megõrzik az õszinte közösséget püspökeikkel, akiket az Úr állított Egyháza élére, és az egyházi Tanítóhivatallal, amelyet a Szentlélek a püspökökre bízott;

– Ha nem tekintik magukat az evangélium kizárólagos címzettjének vagy hordozójának – sõt esetleg magának az evangélium egyetlen birtokosának! –, hanem tudatában vannak, hogy az Egyház sokkal nagyobb és sokkal változatosabb, és sok egyéb módon is testet ölthet, mint éppen az õ közösségükön belül;

– Ha egyre inkább fokozódik felelõsségtudatuk, buzgóságuk, kötelezettségvállalásuk, missziós szellemük;

– Ha minden vonatkozásban »egyetemesek«, és nem szektásan beszûkültek.

Nem könnyû feltételek, de ha ezek megvannak, a bázisközösségek betölthetik alapvetõ hivatásukat: különleges talajai lehetnek az evangéliumi üzeneten alapuló evangelizációnak, és õk maguk is az evangélium hirdetõivé válnak.”

Felidézését azért tartom fontosnak, mert minden mozgalom, út, katolikus társulás stb. – amelyekrõl tehát e cikk szól – jól teszi, ha megvizsgálja idõnként magát a fent rögzítettek szerint, s szembesül e kritériumrendszerrel. Életbevágóan fontos ugyanis, ha úgy tetszik, eminens érdeke, hogy egységben legyen a Krisztus alapította egyházzal, s kapcsolódjon hozzá, mint szõlõvesszõ a szõlõtõhöz. Csak így hozhat jó gyümölcsöt.

Még kiegészítésül néhány gondolatot idézek ide A katolikus egyház katekizmusából (KEK 2684): „A szentek közösségében az egyházak hosszú történelme folyamán különbözõ lelkiségek fejlõdtek ki. Isten emberek iránti szeretetének egy tanúja a maga személyes karizmáját átadhatta úgy, mint ahogy Illés átadta »lelkét« Elizeusnak és Keresztelõ Jánosnak, hogy a tanítványok is részesüljenek abból a lélekbõl. Egy lelkiség mindig más liturgikus és teológiai áramlatoknak is az egybefolyása és tanúja a hit inkulturációjának (a kultúrába való belegyökeresedésnek), egy bizonyos emberi környezetben és annak történelmében. A különféle keresztény lelkiségek az ima élõ hagyományának részesei, és nélkülözhetetlen vezetõk a hívõk számára. A maguk gazdag változatosságával káprázatos színekké bontják fel a Szentlélek tiszta és egyetlen világosságát.”

A katolikus mozgalmak létének fontosságát igazolja az a tény, hogy a legnagyobb példányszámú katolikus hetilap, az Új Ember, 2002 tavaszától kezdve mindmáig hetente mutat be egy-egy katolikus lelkiséget, mozgalmat. Mi is annyira fontosaknak tartjuk ezeket a közösségeket, hogy az eddigiek során már több ízben szántunk helyet a mozgalmak bemutatásának, bemutatkozásának. Így helyet kapott a Távlatokban két magyar alapítású mozgalom: a Regnum Marianum (25/577; 581) és a Bokor (26/764; 28/157; 161; 41/455), valamint a német eredetû Schönstatt (49/410) is. Több cikkben írtunk a jezsuita KALOT-ról (23/476; 7/346; 47/163), sok cikkben beszámoltunk a mozgalmakról általánosabb formában, és kötelességünknek érezzük, hogy egyszer majd részletesen írjunk a katolikus karizmatikus megújulásról is.

Jelen gyûjteményünknek az ad különleges aktualitást, hogy a MKPK-nak szeptembertõl lelkiségi mozgalmakkal hivatalból is törõdõ püspöke van, valamint az, hogy a PPKE JÁK európai tanulmányi központja, valamint az OCIPE Magyarország Európai Katolikus Információs Központ szervezésében 2002. október elején egynapos konferencia foglalkozott a lelkiségek és a közös Európa összefüggéseinek a kérdésével („»Értékrendek Európája«: a lelkiségi mozgalmak szerepe Európa integrációjában”).

Még néhány megállapítás
a közösségekrõl, mozgalmakról

Az elõadások ismertetése elõtt egy csokorba gyûjtve összegezzük mindazon gondolatokat, melyek felmerültek bennünk a lelkiségi mozgalmakat szemlélve.

A mozgalmak jelenléte tény, tehát realitásként kell számolni velük. Hatnak az egyházra mint intézményre, és az egyház visszahat a mozgalmakra. Új mozgalmak keletkeznek, a korábban keletkezettek közül egyesek elmúlnak. Bizonyos fokig úgy viselkednek, mint pl. a mûvészetek. A konkréttól indulnak (alapító felismerése, karizmája, világlátása), és az absztrakt felé mozdulnak el (intézményesülés, jogi bejegyzés, szabályzatok), míg csak el nem halnak (ha csak egy bizonyos kornak szólt mondandójuk), hogy az adott kor kihívásának megfelelõbb alakulatoknak adják át a helyüket, és kezdõdik a kör elölrõl, vagy talán még inkább: folytatódik a spirál magasabb szintjein.

Vannak köztük hazaiak és külföldrõl hozottak és meghonosítottak. Akad köztük alig néhány tagot számláló, és vannak ezreket, sõt tízezreket felvonultató, megmozgató, hatókörû közösségek is. Súlyuk tehát nagyon eltérõ.

Jelenlétük nagyon is valóságunkhoz tartozik, és bizonyos tekintetben úgy viselkednek, mint a gazdasági-szellemi élet megnyilvánulásai. Jellemzi õket a specifikáció. Ahogyan a foglalkozások, szakmák, tudományok elkülönülnek egymástól a szükséges mértékig, és felhasználják az egyes emberek, egyes közösségek (teamek) speciális képességeit, úgy van ez az egyházon belül is. Az egyes emberek és közösségek, a különféle életállapotú személyek karizmáik szerint rendezõdnek egy-egy vezetõ köré, és próbálják meg a társadalomban érvényesíteni erjesztõ kovász-szerepüket, próbálnak a tehetségükhöz leginkább igazodó módon törekedni a szentté levésre. Útjuk valamennyire elkülöníti õket a többiekétõl, egyszersmind lehetõvé teszi azt is, hogy a bárhonnan jövõ érdeklõdõk rajtuk keresztül orientálódjanak a kinyilatkoztatás felé, nyissanak az Isten felé. Ily módon valósítják meg az evangelizálást és az új evangelizálást a világban.

Ha globalizálódó világunkból keresünk szerepükre hasonlatot, úgy viselkednek, mint a szupermarketek szállítói. A marketing ismeri a niche (fülke) fogalmát. Minden cég törekszik arra, hogy az általa reklámozott-favorizált terméknek helye legyen minden jelentõsebb üzletházban. A rá jellemzõ dizájnnal kialakított rakodópolcot, fülkét küldi mindenhová, amelyre a saját termékei kerülnek. Hasonló helyfoglalással találkozhatunk a mozgalmak életében is. Megkeresik – és meg is találják – helyüket az egyházak intézményeiben, fõleg a plébániákon, de eljutnak többé-kevésbé szervezett módon a szociális intézményekbe s a társadalom különféle pórusaiba.

* * *

Az októberi konferencia számos elõadása közül közreadunk kettõt: Erdõ Péterét, aki segíti olvasóinkat eligazodni a katolikus lelkiségi mozgalmak sokféleségében (e-mailen megküldött anyagát változtatás nélkül közöljük), valamint az általam szerkesztett formában Szabó Tamásét, aki az MKPK-n belül segíti a mozgalmakat, a gazda szemével tekint az egyház eme friss és régebbi sarjaira, hajtásaira. Az õ szemléletmódjának a megismerése azért kiemelten fontos, mert elõsegítheti és továbbfejlesztheti az intézményes egyház és a karizmák spontánabb megnyilvánulásait viselõ és képviselõ mozgalmak kapcsolatrendszerét. Ezeket egészítem ki egy egy általam szerkesztett anyaggal, mely Puchard Zoltánnak a HÁLÓ-ról szóló elõadásából készült.

Erdõ Péter

LELKISÉGI MOZGALMAK EURÓPA EVANGELIZÁCIÓJÁBAN¹

1. A lelkiségi mozgalmak fogalma és sajátosságai

A lelkiségi mozgalmak európai evangelizációs szerepérõl szólva elõször az ilyen mozgalmak fogalmát kell tisztáznunk. Sokat beszéltek már errõl a kérdésrõl, és nagy irodalma is van a témának, mégis szólnunk kell róla, mert újra és újra téves elképzelések bukkannak fel e mozgalmak fogalmát illetõen. Az utóbbi évtizedek egyik sajátos jelenségérõl van szó az Egyház életében. Tehát olyan mozgalmakról beszélünk, amelyek fõként a II. világháború óta kezdtek megjelenni, megerõsödni, jellemzõvé válni az Egyházban. Ugyanakkor természetesen meg kell jegyeznünk, hogy a keresztény lelki élet és a keresztény hit által gerjesztett közösségi mozgalmak vagy lelkiségi irányzatok egyáltalán nem újak az Egyházban. Gondoljunk az ókeresztény remeték mozgalmára. Micsoda lelkiségi mozgalom volt az annak idején! Vagy a kolduló rendek megszületésére. Milyen hatásos, egész Európát megrázó lelki mozgalom volt az a XIII. században!

Miben áll ezeknek a mai lelkiségi mozgalmaknak a sajátossága? Elsõsorban azt kell kiemelnünk, hogy a társadalom és a jog érintkezési pontján állnak, élnek és mûködnek ezek a mozgalmak. Még az Egyházon belül is igaz ez, az egyházi társadalom, az egyházi közösség spontán életének és a jogilag szervezett, intézményes egyházi valóságnak – amely kettõ egymástól el nem választható – valahol mégis a határmezsgyéjén mozognak. Milyen módon nevezik magukat, milyen módon fogják fel magukat? – Vannak, akik büszkén vallják magukat mozgalomnak. Vannak olyanok, akik visszautasítják, hogy õket mozgalomnak nevezzék, és például új közösségeknek hívják magukat. Vannak, akik lelkiségnek nevezik magukat, bár ez a szó félrevezetõ, mert a lelkiség önmagában egy puszta stílus, a lelki élet egy puszta módja is lehet. Itt azonban közösségekrõl van szó, amelyek közösségi formában járják a lelki élet egy-egy sajátos útját. Vannak aztán olyanok is, amelyek teljesen új formának értelmezik önmagukat az Egyház életében, és keresik azt az intézményes megoldást, amely az õ karizmájuknak megfelel. Említhetünk például egy sajátos kategóriát: van olyan közösség, amely saját magát „út”-nak nevezi. Gondolhatunk a neokatekumenátus útjára vagy a „chemin neuf” mozgalomra. Ha pedig azt kérdezzük, hogy egyesület vagy társulás, vagy a megszentelt élet intézménye, avagy mozgalom-e az adott közösség, általában „nem” a válasz. Nem, mi „út” vagyunk. Tehát egészen különleges mûfajmegjelölések is felbukkanhatnak. Aztán van olyan közösség, amely éppen az Apostoli Szentszéktõl kéri, hogy õt új jogi formaként ismerjék el, például a megszentelt élet egy új típusaként, amely se nem szerzetes intézmény, se nem világi intézmény, se nem az apostoli élet társasága, hanem valami más, aminek azonban mégis helye van az intézményes Egyház kategóriái között².

Ezeknek a mozgalmaknak a társadalmi valósága azonban sok tekintetben nagyon hasonló. Közös tevékenységgel – mégpedig olyan közös tevékenységgel, amely az Egyház céljának valamilyen részletére irányul – együttmûködõ emberekrõl van szó, akik katolikus hitüket sajátos módon élik meg. Közösségi struktúrákat képviselnek, közös célokra szervezõdnek. Tehát rendszeres összejövetelek vagy bizonyos liturgikus imádságok és egyéb tevékenység – akár karitatív tevékenység – keretében mutatkozik meg ez a közös cselekvésük. Mégsem elégszenek meg azzal, hogy a megszentelt élet valamelyik intézményének a formáját fogadják el a maguk számára. Tehát nem merül ki a létük – mondjuk – egy világi intézmény vagy egy szerzetes intézmény, illetve az apostoli élet valamelyik társasága jogi keretei között. Ugyanakkor a puszta egyesület vagy társulás kategóriáját sem érzik a legtöbben elegendõnek a maguk számára. Még kevésbé érzik elegendõnek a hagyományos állami és egyházi jog határán szervezõdött társadalmi egyesületeknek, vallásos jellegû, keresztény jellegû egyesületeknek a formáját. Úgy gondolják, hogy ez nem fejezi ki eléggé azt az intenzív, sajátos lelki élményt, amelyet átélnek, és azt a lelki életet, amelyet folytatnak. Ennyiben tehát valóban újak.

Van azonban más újdonságuk is. Jellemzõjük, és ez lehet talán a második sajátosságuk, az elmélyült, intenzív, nagyon intenzív, közösségi vallási élet, amely elemi erõvel hatja át a mindennapjaikat. Ez nagyon fontos dolog, mert amint hallottuk a bevezetõben is, a hívõ ember ma Európában kognitív kisebbségben él. Hiába mutatják azt a statisztikák – szerencsére – sok országban, hogy a lakosság többsége meg van keresztelve, sõt katolikusnak van megkeresztelve, azért a ténylegesen életre váltott és gyakorlatban is kifejezõdõ hit az emberek kisebbségére jellemzõ. Mondhatjuk tehát azt, hogy a középkorban az Egyház volt Európa lelke, de ehhez hozzá kell, hogy tegyük: minden változás ellenére, másik lelke ma sincs Európának. Tehát különleges helyzet ez a kognitív kisebbségi helyzet, mert mögötte azért ott áll a társadalom szélesebb köreit is elérõ kulturális háttér. Ez mindenképpen felhívás egyfajta misszióra, egyfajta új evangelizációra.

Éppen ez a kognitív kisebbségi helyzet az, ami szükségképpen vezet oda, hogy sokkal intenzívebben kell megélni a hitünket, sokkal erõteljesebb közösségi szerkezetben, ami persze azt is jelenti, hogy emberileg áttekinthetõ, átérezhetõ méretû közösségekben kell a vallási életünk egy részét legalább megélnünk és megvalósítanunk. Ugyanakkor felhívja a figyelmünket arra, hogy kereszténynek lenni, katolikusnak lenni nem pusztán és nem is elsõsorban közéleti vagy társadalmi állásfoglalás, nem pusztán egy kategóriához való tartozás, hanem nagyon erõteljes, személyes elkötelezettség.

A harmadik jellemzõje ezeknek a mozgalmaknak és közösségeknek a komplementaritás. Ez az a törekvés, amely – úgy tûnik – a XX. század Egyházát a legjobban jellemzi. Tehát ha azt kérdeznénk, hogy „mit mond a Lélek az egyházaknak” ma, akkor az egyik válasz, szinte félreismerhetetlen módon, éppen ez lenne. Mit jelent ez a komplementaritás? Jelenti azt, hogy a különbözõ életállapotú krisztushívõk közösen a sajátos hivatásukban egymást támogatva élik meg a kereszténységüket. Tehát a klerikusok, a megszentelt életet élõk és a világiak a közös lelkiségben összetalálkozva, egymáshoz rendelve és egymásért mûködve valósítják meg a hívõ életüket. Ennek a sajátos komplementaritásnak számos intézményes következménye van. Lehetséges olyan forma, amelyben maga az egész közösség különbözõ társulásoknak, különbözõ egyesületeknek, egyházi társulásoknak a szövetségeként jelenik meg. Nem egyetlen társulásként, hanem különbözõ fajta társulásokban összekapcsolódva. Lehetséges az is, hogy a mozgalom vagy annak egy része dolgok együttesén³ alapuló jogi személy alakját ölti. Aki ismeri például azt az új szabályzatot, melyet az egyik nagy mozgalom* számára a Szentszék az idén nyáron hagyott jóvá, az tudja, hogy ott arról van szó, hogy lelki javaknak felfogott dolgok összessége az a tárgyi alap, amelyre helyenként ennek a mozgalomnak a jogi személyisége alapul. Olyan, mintha alapítvány lenne, mégis a mozgalom egésze nem minõsül alapítványnak. Különleges formával állunk szemben.

Nagyon gyakori az is, hogy a megszentelt élet valamely intézményes formája, például egy világi intézmény és a krisztushívõknek különbözõ társulásai egymással szövetséget alkotnak, egyazon lelkiség jegyében⁴. Így támogatják egymást. A társulások között lehet olyan, amely csak világiakból vagy családokból áll, lehet olyan, amely papokból áll, akik ennek a lelkiségnek a jegyében élik meg a papi hivatásukat is, és lehetnek olyan közösségek is a mozgalmak keretében, amelyek tagjai az evangéliumi tanácsokat az Egyház által elfogadott formában vállalják.

Van olyan közösség, amely a személyi prelatúra formáját vette fel**. Ugyancsak technikai gondot jelent, vagy kihívást jelentett, hogy a sajátosan ilyen lelkiségben élõ papok, az evangéliumi tanácsokat vállaló fel nem szentelt személyek és a világban élõ világiak milyen módon kapcsolódnak egymáshoz ebben a lelkiségben.

Lehetséges és elõfordul olyan megoldás is, hogy van intézményesen szervezett magja a közösségnek, amely valamilyen, az Egyház által felkínált intézményes formában éli meg a saját lelkiségét, és ehhez az együttmûködõknek, a szimpatizánsoknak széles köre csatlakozik, akik azonban nem valamiféle tagsági formában teszik ezt, hanem a mozgalom valódi dinamikája szerint. És vannak – ahogyan már korábban említettük – olyan közösségek is, amelyek mindeme komplementaritásra tekintettel a megszentelt élet új formájaként⁵ kérték – és nyerték is el egyesek – az Apostoli Szentszéktõl elismerésüket. Így olyan forma is jóváhagyást nyert, amely se nem szerzetes intézmény, se nem világi intézmény, se nem az apostoli élet társasága, hanem például „lelki család”. Ilyen mûfajmegjelöléssel kapott elismerést, de úgy, hogy benne az evangéliumi tanácsok hivatalos vállalása valódi egyházi jogkövetkezménnyel is jár. Olyan lehetõséget is kaphat egy ilyen „lelki család”, hogy papokat inkardináljon. Ez egyébként olyan probléma, mely a legtöbb lelkiségi mozgalomnak épp ebbõl a komplementaritásából adódik, tehát abból, hogy a felszentelt személyek is részt vesznek ugyanabban a lelkiségben. Ilyenkor ugyanis örök probléma, hogy a saját püspökük vagy a területileg illetékes egyházmegyei hatóság és a mozgalom sajátos lelkiségen, tevékenységen alapuló közössége hogyan tudja összeegyeztetni szempontjait. Erre is gazdag tapasztalatok állnak már rendelkezésre. Lehetséges olyan megoldás, hogy a papságnak egy szûkebb köre például klerikusi világi intézményként⁶ hivatalos alapítást nyer, akár inkardinációs joggal is. Ugyanakkor egy tágabb köre, megmaradva az egyházmegye szolgálatában, klerikusi társulásként kapcsolódik hozzá ugyanabban a lelkiségben⁷. Lehetséges olyan forma is, amelynek keretében nincs inkardinációs jogú egysége a mozgalomnak, ellenben vannak úgynevezett jóindulatú püspökök, akik vállalják – teljesen törvényesen – azt, hogy a világi pap az õ egyházmegyéjükben nyer inkardinációt, és bizonyos egyházmegyei feladatokat bizonyos ideig elvégez, idejének a többi részében pedig az adott lelkiségi közösségnek a szolgálatára áll, annak a sajátos apostoli tevékenységébõl veszi ki a részét. Ennek is lehetnek különféle – eléggé bevált – formái.

Egy újabb sajátos vonása – már a negyedik – ezeknek a mai lelkiségi mozgalmaknak a missziós jelleg. Éppen mert intenzívebb a hit megélése az ilyen közösségekben, és éppen mert a világiak is nagyobb mértékben, nagyobb intenzitással vesznek részt az életükben, ellenállhatatlanul érzik azt a kihívást, hogy a távolállók felé, a nagyon távol állók felé is elvigyék a keresztény üzenetet. Ez egyrészt a társadalmon belüli missziós mentalitást jelent, másrészt földrajzi értelemben is jelent egy bizonyos missziós elkötelezettséget. Nem véletlen, hogy következõ sajátos jellegzetességként – immár ötödikként – csatlakozik ehhez a nemzetköziség. A nagy lelkiségi mozgalmak elõbb-utóbb nemzetközivé válnak. Olyan mozgalmak is, melyek például a szocializmus idején Szlovákiában alakultak, rendkívül nagy nyomás alatt és korlátozott körülmények között, még õk is átlépték saját országhatáraikat, és Ukrajnától Szibériáig nagyon sok helyen fejtik ki azt a missziós tevékenységet, amellyel egyébként a helyi püspök bízza meg õket.

A nemzetköziségnek sokféle oka és sokféle következménye van. Okai közül az egyik az, hogy ha egyszer olyan intenzív a vallási megragadottság, olyan intenzív a katolikus hit megélése abban a sajátos lelkiségben, akkor nagyon sok minden másodlagossá válik. Újra érezzük az Újszövetségbõl ismert helyzetet, hogy nincs többé se görög, se zsidó, se rabszolga, se szabad, de mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban. Ez az érzés pedig, minél intenzívebben ragad meg valakit a hit élménye, annál inkább hatalmába keríti az embert. Segít abban, hogy esetleg leküzdje a távolságokat, leküzdje az elõítéleteket, a társadalmi különbségeket. Persze ez nem a fõ célja, hanem az egyik gyümölcse, az egyik legszebb gyümölcse az ilyen fajta közösségi életnek. Van aztán a nemzetköziségnek egy másik, nagyon értékes velejárója is, mégpedig az, hogy az Apostoli Szentszékhez a legtöbb mozgalmat különleges kapcsolat fûzi. Ez természetes dolog, hiszen ahogyan a nemzetközi társulások⁸, ahogyan a pápai jogú szerzetesintézmények⁹ vagy az ugyanilyen világi intézmények is közvetlen kapcsolatban vannak az Apostoli Szentszék illetékes hatóságaival¹⁰, hasonlóan a mozgalmak közül is mindazok, amelyek már valamilyen jogilag megragadható módon léteznek¹¹, megtalálják ezt a sajátos kapcsolatot. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyházmegyékben, a plébániákon beleilleszkedve a részegyház életébe, egyszersmind képviselni tudják – mégpedig különbözõ országokban körülbelül egyformán, egyenlõ jelleggel – ugyannak a lelkiségnek a stílusát és az értékeit is.

Természetesen a nemzetközi mozgékonyság a misszió számára is rendkívül hatékony. Lehetõvé teszi más országban lévõ részegyházak számára vagy missziós tevékenységre papok, megszentelt életet élõk, sõt akár világiak átirányítását, rendelkezésre bocsátását is. Például vállalkozó szellemû világi családok vagy egyedülálló fiatalok az életükbõl néhány évet erre ajánlhatnak fel. Ez nagyon hatékony és értékes formája lehet a keresztény missziónak. Ismeretes, hogy Latin-Amerika több országában bizonyos észak-amerikai kisegyházak, az egyébként hagyományosan katolikus dél-amerikai területeken évente, két-három évente váltott egyetemista fiatalokból álló csoportokkal viszik elõre a saját közösségük terjesztését, miközben a Katolikus Egyház nem rendelkezik kellõ számú pappal, képzett világival az adott területen. A lelkiségi mozgalmak nagyon jelentõsnek tûnnek ebbõl a szempontból is.

Külön értékük – és ez vonatkozik a nemzetközi misszióra¹² éppúgy, mint a belsõ, országon belüli misszióra –, hogy a klérus jobb csoportosításának, jobb elosztásának az egész Egyház által fontosnak tartott szempontja¹³ ezeknek a közösségeknek a világában érvényesülni tud. A Szentszék ugyanis évtizedek óta hangsúlyozza – az Egyházi Törvénykönyvben is¹⁴ –, hogy a klérust nemzetközi méretekben jobban kell elosztani: ahol többen vannak, segítsenek azoknak az országoknak, ahol nagyobb a paphiány. Ez a mozgékonyság egyházmegyei papok esetében is lehetséges, de igen nagy szervezést kíván, és igen nehéz megtalálni azt a módot, ahogyan õk közösséget alkotva tudnak az idegenben otthonra találni, és értékesen mûködni. Az ugyanis világos, hogy például a pap teljesen izoláltan nem tud sokáig hatékony apostolságot kifejteni. Tehát minél nehezebbek a körülmények, annál inkább rá van utalva arra, hogy papi közösségben éljen, annál inkább rá van utalva arra, hogy ugyanabban a lelkiségben vele szót értõ világiak is segítsék az apostoli munkáját és a személyes életét. Ha például az egyházmegyében puszta papírforma szerint sorolnak egymás mellé papokat, és azt kívánják tõlük, hogy formáljanak közösséget, ez nem mindig hatékony. Ha azonban ugyanabban a lelkiségben már ismerik egymást, már összetartoznak, már világiakkal is megvan az együttmûködésük és a szerves kapcsolatuk, akkor missziós szempontból rendkívül erõteljes és hatékony közösségként tudnak megjelenni. Éppen ezért a Világegyház néhány nagyon fontos szándékát kiemelkedõ módon tudják megvalósítani. Mindez azt is eredményezi, hogy ezek a lelkiségi mozgalmak rendkívül mozgékony valóságok, amelyek az Egyház különbözõ pontjain, az élet különbözõ területein tudnak megjelenni.

2. A lelkiségi mozgalmak és Európa

Európa ma kétértelmû kifejezés. Sokan felületesen csak az Európai Unióra kezdik használni, amit mások – teljes joggal – tévesnek és igaztalannak éreznek, hiszen Európa kulturális valóság, és ez a történelmi és kulturális valóság túlterjed az EU határain. Európa keleti és nyugati fele között a párbeszéd, az integráció, a nemcsak kulturális, hanem emberi, hitbeli egység, közeledés, az új evangelizáció olyan erõk, amelyek a kontinenst újra szervesebb egységgé formálhatják. Nem csupán a különbözõ rítusú katolikusok, nem is csupán a különbözõ felekezetû keresztények közti együttmûködést tekintik sokan a mozgalmak közül sajátos hivatásuknak, hanem a nem keresztényekkel való párbeszédet is. Miért van ez így? Egyrészt a missziós lendület és lelkesedés miatt, másrészt pedig azért, mert a mindennapok megszentelése olyan törekvés, amely szükségképpen találkozáshoz vezet mindazokkal, akik a gyakorlati, evilági életben körülöttünk vannak. Közös platformokat teremt, megmutatja azt, hogyan lehet az adott helyzetet keresztény emberként megélni. Ebbõl pedig párbeszéd következik. Ez sem újdonság az Egyház életében. Ha megnézzük az Egyházi Törvénykönyvet vagy a II. vatikáni zsinat missziókkal kapcsolatos tanítását, különösen az Ad gentes kezdetû határozatot vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy az elsõ lépés mindig a másik kultúrának a megismerése, akár egyazon országon belül is. Ezután következik a nagyon türelmes dialógus, amely eleinte a bemutatkozások sorából áll, de késõbb megérhet a helyzet arra, hogy immáron a hit nagy ajánlatát vagy nagy kincsét is be tudjuk mutatni, fel tudjuk kínálni azoknak, akik valamikor nagyon távol voltak. Tehát ezt a klasszikus missziós dinamikát, úgy tûnik, sok katolikus lelkiségi mozgalom nagyon is eredményesen valósítja meg.

Van azonban egy további nagyon fontos eleme ennek a lelkiségi mozgalmakkal kapcsolatos egyházi fejlõdésnek: a krisztushívõk joga a saját lelkiségükhöz. Az Egyházi Törvénykönyv – ismét csak zsinati alapon; nem kifejezetten alapvetõ jogként, de az összes krisztushívõk közös jogainak sorában – deklarálja azt, hogy a krisztushívõnek joga van a saját rítusa szerinti lelki életre (pl. keleti katolikusok, de latin katolikusok esetében is) és a saját lelkiségre¹⁵. Ez a jog akkor is fennáll, ha ez a lelkiség nincs jogilag megszervezve. Természetesen hitelesen katolikus spiritualitásról beszélünk minden esetben. A tanítás tekintetében a tanítóhivatal vezetésének elfogadása az, ami a katolikus lelkiséget mindig jellemzi¹⁶. Ugyanakkor látszik az is, hogy ez a sajátos lelkiségi stílus vagy ezeknek a gazdagsága egy további feladatot jelent mind a püspökök, mind a plébánosok számára, akiknek a küldetéséhez tartozik, hogy integrálják az ott élõ katolikusok egész közösségét. Így valamiképpen nemcsak a plébániának, de az egyházmegyének is a közösségek közösségeként kell megjelennie. Ez pedig nemcsak területileg értendõ. Az egyházmegyét kötelezõ a mai egyházjog szerint területi plébániákra felosztani¹⁷. De lehetnek személyi alapon kialakított plébániák is a hívek egy-egy kategóriája számára. Elméletileg nem tilos, bár nagy ritkaság lehet, hogy az egyazon lelkiségi mozgalomhoz tartozás alapján alakítsanak személyi plébániát. Ennél sokkal gyakoribb egy másik megoldás. Olyan lelkiségi mozgalmak, amelyekhez papok is tartoznak, vagy különösen olyanok, amelyekhez egy klerikusi társulás vagy egy klerikusi jellegû világi intézmény is tartozik, vállalkozhatnak, és a püspöktõl megbízást kaphatnak egy plébánia ellátására¹⁸. Ebbõl természetesen adódhatnak konfliktushelyzetek is. Egyrészt a pap vagy a papok, amikor hasonló lelkiségû világiak támogatásával dolgoznak, erõsebbek, aktívabbak tudnak lenni, mint egy esetleg magára maradt pap, ugyanakkor a plébánia hívei között lehetnek sokan, akiknek a lelkiségnek ez a formája nem szimpatikus, akik nem tudnak erre a hullámhosszra ráállni. Nagyon fontos dolog az, hogy maguk a lelkiségi mozgalmak ezt a jelenséget tudják kezelni, tehát ha papjaik megkapták egy plébánia vezetésére a megbízást, akkor tudjanak azoknak is a szolgálatára állni, akik nem ebben a lelkiségi stílusban élik meg a hitüket. Egyébként ezek sem példátlan dolgok. Újra csak a missziók történetére kell utalnunk, vagy akár a magyar korai barokknak a történetére, a török idõk utáni helyzetre. A ferencesekre rábíztak plébániákat, sõt Dél-Amerikában egyházmegyéket is. De más szerzetesrendek is kaptak ilyen megbízásokat. Nyilvánvaló, hogy a saját lelkiségük jegyében, a saját stílusuk szerint végezték a pasztorális munkájukat. Tehát amennyiben ez egyházilag legitim, akkor önmagában még nem lehet alap a kifogásra. Igaz, hogy nem lett azért a hívek közül mindenki ferences harmadrendi, de nyilván egy ferences rendre bízott plébánián többen csatlakoztak a ferences harmadrendhez, mint másutt, ahol õk kevésbé voltak jelen. Úgy tûnik, a tapasztalatok lassan ezt a kérdést, ezt a sokszor látszólagos feszültséget is oldani tudják¹⁹.

Összefoglalásul: a lelkiségi mozgalmak és az értékek kapcsolatára kell még utalnunk. Ez a vonatkozás ugyanis konkrét hatásukat is jellemzi Európa szempontjából.

Értékek közvetítésére minden hiteles lelkiségi mozgalomban sor kerül. De ez az értékközvetítés nem személytelen dolog. A Krisztussal való személyes kapcsolat adja meg igazán az értékekbe vetett hitünk alapját.

Európában a felvilágosodás kora óta volt egyfajta természetjogi konszenzus, ami az alkotmányok megfogalmazóit, az állami jogszabályok megalkotóit vezette. Ez a konszenzus elszakadt már a tételes vallások világától, de hallgatólag mégiscsak az evangéliumi értékekre, a keresztény és a zsidó kultúrának az értékeire épült. Azonban az idõ teltével megmutatkozott, hogy cseppfolyóssá kezd válni ez a konszenzus. Tehát ahogyan olyan értékeket is kezdenek egyes törvényhozók zárójelbe tenni vagy radikálisan átértelmezni, amelyekben eddig minden jóérzésû ember egyetérteni látszott, úgy döbben rá a közvélemény arra, hogy nagyon nehéz lett világnézeti párbeszéd, világnézeti töltés nélkül puszta értékekben stabil egységet teremteni, és fõként erre késõbb egy egész európai szervezetet, egy egész európai jogrendet építeni. Éppen ezért a stabil értékminimumnak a vágya nem elegendõ Európa számára sem, hanem szükség van arra, hogy megragadott emberek, õszinte hittõl vezetett emberek jussanak el az emberi értelembe vetett bizalomra, és ahogyan II. János Pál pápa tanítja a Fides et ratioban, ennek a hitnek az alapján épülõ emberi gondolkodás már elegendõ lesz arra, hogy valóban logikus, valóban meggyõzõ, valóban többek által is elfogadható értékeket fogalmazzon meg. Tehát nem hit nélkül, nem személyes megragadottság nélkül, hanem ennek az egzisztenciális értéknek az alapján tudunk mi akár mások számára is elfogadható értékeket megfogalmazni. Keresztény hitünk alapján ugyanakkor bízhatunk abban is, hogy ezek az értékek egyben alkalmasak a más világnézetû emberekkel szükséges párbeszédre, hiszen a kinyilatkoztatást nem ismerõ ember is szívébe írva hordja Isten törvényét (Róm 2,14–15).

A Gondviselés ajándékai tehát az Egyház számára, az Egyház jövõje számára a hitelesen katolikus lelkiségi mozgalmak. Tisztelni kell õket, és egyben gondozni is. Õk sem „egyházak az egyházban”, nekik is szükségük van arra, hogy az egész Egyház közössége, élén az Apostoli Szentszékkel és a püspökökkel, segítse munkájukat, legyen egyfajta tükre a tevékenységüknek, és ugyanakkor legyen olyan rezonanciaközeg, amely az általuk érkezõ értékes indításokat az egész hívõ közösség testébe elviszi. Ilyen bizalommal nézhetünk a lelkiségi mozgalmakra, akár Európa jövõje szempontjából is.

Jegyzetek

¹ Elhangzott az OCIPE és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Európai Tanulmányi Központja közös kongresszusán 2002. október 4-én.

² Vö. CIC 605. Kán. – ³ Vö. CIC 115. kán. 3. §.

* A neokatekumenátusról van szó. [Szerk.] – ⁴ Vö. CIC 303. és 725. kán.

** Személyi prelatúra az Opus Dei. [Szerk.]  – ⁵ Vö. CIC 605. kán.

⁶ Vö. pl. CIC 713. kán. 3. §, 715. kán. – ⁷ Vö. CIC 302. kán., 725. kán.

⁸ Vö. CIC 312. kán. 1. § 1. – ⁹ Vö. CIC 589. kán. – ¹⁰ Vö. CIC 593. kán.

¹¹ Az analógiához, illetve az egyes intézményesen megszervezett mozgalmak vagy mozgalmon belüli részlegek kapcsolatához a Szentszékkel lásd CIC 312. kán. 1. §, 313. kán., 314. kán., 315. kán., 317. kán., 318. kán., 319. kán., 320. kán.

¹² A missziós tevékenység fogalmáról és rendjérõl, az egyes egyházi hatóságok irányító szerepérõl lásd pl. CIC 781–792. kán.

¹³ CIC 257. kán. 2. §, 271. kán.

¹⁴ CIC 271. kán.; Presbyterorum ordinis 10; MP Ecclesiae sanctae, 1966. VIII. 6, I, 3 § 2; Sacra Congregatio pro Clericis, Notae directivae Postquam apostoli, 1980. III. 25, nr. 26–27.

¹⁵ CIC 214. kán.; Orientalium Ecclesiarum 4, stb.

¹⁶ Vö. pl. CIC 214. kán.  – ¹⁷ CIC 374. kán. 1. §; 518. kán.

¹⁸ Ez az adott szervezet jellegének megfelelõen különbözõ módokon történhet. Vö. CIC 517. kán. 1. §, 520. kán.

¹⁹ Vö. pl. Esztergom-Budapest Fõegyházmegye Zsinati Könyve, Budapest 1994, 3309–3322. pont, 65. §.

II. János Pál az olasz parlamentben

Amikor november 14-én a pápa hivatalos látogatást tett az olasz alsóház és szenátus közös gyûlésében, az elnökök üdvözlõ szavai kifejezésre juttatták a kereszténység jelentõségét a mai Európában.

Pier Ferdinando Casini, a képviselõház elnöke: „Nagy tisztelettel vesszük fontolóra azokat a szavakat, amelyeket több ízben elmondott annak szükségességérõl, hogy megõrizzük Európa és az európai népek szellemi matricáját; olyan lelkület ez, amely lényegében keresztény, annak számára is, aki maga nem keresztény.”

Marcello Pera, a szenátus elnöke: „Éppen ezért – hogy az intézményeket megtegyük mindenki közös javának, és megvédjük minden egyes személy krédóját – mi az autonómia és a laicitás elveinek tiszteletében cselekszünk. Ezeket az elveket is a kereszténység örökségének tekintjük.”

Szabó Tamás

MAGYARORSZÁGI LELKISÉGI MOZGALMAK

Hadd mondjam el, hogy a katolikus tábori püspökség vezetését bízta rám a szentatya, egy hónappal ezelõtt pedig a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia megbízott a magyarországi lelkiségi mozgalmak és közösségek püspökkari képviseletével.

Hogy ez mit jelent? Én is sokat törtem a fejem azon, hogy mi lehet a feladatom, hiszen egyfajta önmeghatározást kellett adnom ehhez a munkához, ugyanis precedens nélküli. Ilyen megbízás még nem volt a püspökkari konferencián belül.

Amikor ezen gondolkoztam, elsõ gondolatom az volt, hogy az a terület, amelyet talán a legjobban ismerek, a katolikus karizmatikus megújulás, és ezen belül sok úgynevezett gazdátlan csoport van, melyek nélkülözik a lelkipásztori jelenlétet, vezetést.

Megmutatkozott ez abban a lelkiségben is, melyhez több mint 8 éve tartozom. Nagyon sok kérdést intéztek hozzám, elsõsorban mint paphoz, és elsõsorban doktrinális téren. Eligazítást kértek arról, hogy mit tanít az egyház az adott kérdésrõl; mely szolgálatokat engedi, melyeket nem az egyház a híveknek; milyen feladatok vannak felszentelt személyeknek fenntartva. Pl. hogyan és mit lehet imádkozni egy gyógyító vagy egy szabadító szolgálat alkalmával.

Ezek a kérdések azért voltak fontosak, mert azokat a törekvéseket fejezték ki, hogy ezek a közösségek szeretnének a katolikus egyház keretén belül mûködni. Erre azért volt és van nagy szükség, mert nem szabad elfelejteni, hogy a XX. századi karizmatikus megújulás a század elején protestáns kisegyházakban indult meg. Csak majd a 60-as évek második felében, a 70-es években érte el a katolikus egyházat, és éppen ezért a katolikus egyházon belül nagyon sokáig – tartok tõle, hogy még napjainkban is – vannak olyanok, akik ezt egyfajta szektásodásnak értékelték, protestáns jelenségnek, amely behatolt a katolikus egyházba, és szakadást idéz elõ. Sokan gyanakvással szemlélték az imacsoportok megalakulását. Ezért nagyon fontos üzenetek voltak számomra a csoportoktól érkezõ kérdések, hogy hogyan tegyék dolgukat, hogy imádkozzanak úgy, hogy az egyház elfogadását elnyerjék.

Amikor a referens püspök feladatát kerestem,  akkor levelet írtam Bronis³aw Dembowskinek, Wroc³awek püspökének, aki ugyanezt a megbízást kapta, csak sokkal régebben. És õ nagyon röviden azt válaszolta, hogy feladatának tekinti eme mozgalmak és közösségek egyháziasságának a felügyeletét és biztosítását.   

A püspök referensnek egy másik feladata a közvetítés. Számos lehetõség kínálkozik a közösségnek az egyház küldetésébe való erõteljesebb és „hivatalos” bevonására, tehát ezek a közösségek ne spontán, a maguk kezdeményezése alapján végezzék tevékenységüket, hanem a hierarchia meghívására, felkérésére.

Csak utalok itt rá, hogy az Emmánuel közösség ilyen felkérést kapott négy nagyváros – Bécs, Brüsszel, Lisszabon és Párizs – bíboros érsekétõl, pátriárkájától úgynevezett nagyvárosi evangelizáció folytatására. A következõ 4 évben évente másutt fog hát sor kerülni e közösség ilyenfajta evangelizációjára.

Ami a közösségeket illeti, az OLI 1994-ben füzetet jelentetett meg LELKISÉGEK – MOZGALMAK a magyarországi katolikus egyházban címen. Ebben abc-rendben 31 mozgalom és közösség szerepel, részletezve az egyes közösségek története, célja, karizmái, sajátos küldetésük az egyházban, magyarországi képviselõjüknek a neve, elérhetõsége. Nagyon hasznos kiadvány volt. Bár viszonylag jól használható még nyolc év elteltével is, de újabb közösségek is megjelentek az azóta eltelt idõben.

Abbéli feladatomban, hogy mérjem fel a magyarországi közösségeket, nagy segítséget nyújtott az a körlevél, melyet az egyházmegyékhez intéztem. Számos egyházmegyébõl pontos létszámadatokat kaptam. További segítséget jelentett a budapest-esztergomi fõegyházmegye pasztorális szakterületének a referatúrája, amely összeállította a közösségek névsorát naprakész formában. Ebben már 50 (!) olyan közösség szerepel, amely általában világiakból, vagy részben világiakból, részben pedig a megszentelt életet élõk körébõl áll.

Vannak közöttük apostoli élet társaságai, világi intézmények magántársulásai, sõt több egyházi iskola volt diákjainak a szövetsége is ide soroltatik. Más forrásból (e-mail) jelzést kaptam a közelmúltban alakult kisebb létszámú közösségekrõl. Ezek zömmel alulról szervezõdõ közösségek, tehát hívek csoportjai indultak meg a közösségképzés útján, melyek hetente-kéthetente találkoznak, imádkoznak, és plébániai vagy azon kívüli szolgálatokat teljesítenek (kórházlátogatás, beteggondozás és -látogatás, karitatív-szociális munkák, pasztorális ifjúsági nevelõi munkák stb.).

Megpróbáltam valamilyen módon csoportosítani az egyházi közösségeket. Munkám eredményeit a teljesség igénye nélkül szeretném itt közreadni, elnézést kérve azoktól a közösségektõl, amelyeknek a neve itt most nem szerepel.

Két csoportot állítottam fel alapvetõen: a hagyományos és az új közösségekét. Amikor a hagyományos jelzõt használom, nem pejoratív értelemben teszem. Egy meghatározás szerint a mozgalmak a II. világháború után alakultak, és valóban a zömük a negyvenes években keletkezett, de vannak köztük hivatalosan bejegyzett és már korábban is mûködõ közösségek. A 70-es évekre teszem a nagy robbanást, amikor az új típusú egyházi közösségek megalakultak.

Sok közösség a kommunista idõszakban lappangott, olyik átmenetileg megszûnt, s a 90-es évektõl újraindult tevékenységével. Ilyen úgynevezett hagyományos közösségeket alkotnak a harmadrendek, az oblációk. Egyesek közülük több száz éves hagyománnyal rendelkeznek (ferences, bencés, domonkos közösség, ciszterci obláció, piarista testvériség). Más hagyományos közösségek nem szerzetesrendhez kapcsolódva keletkeztek, hanem valamilyen lelkiség mentén jöttek létre, illetve valamilyen szakpasztorációt tûztek ki célul. Tehát egy társadalmi, egyházi csoportnak speciális lelkipásztori ellátását célozták meg. Ilyen közösség pl. a Vinculum Caritatis nevû világi közösség, a Regnum Marianum, a legismertebbek egyike azok közül, amelyek korábban alakultak; ezek lappangva folytattak tevékenységet a kilencvenes évekig, amikor is színre léptek. Itt világi és papi csoportok léteznek egymás mellett, és ifjúságpasztorációval foglakoznak. Idesorolnám a KALOT-ot, a KALÁSZ-t, a cserkészeket, a Kolping Szövetséget is.

Megfigyeltem, hogy egyes közösségek nem szerepelnek ebben a felsorolásban, jóllehet bejelentett egyházi közösségek, ilyen pl. a Központi Oltáregylet, de ilyenek a rózsafüzér társulatok is, melyek talán nincsenek bejegyezve, de mégis nagy embertömeget mozgatnak meg.

Az új típusú közösségek a II. világháború után, de a legtöbbjük a hetvenes években keletkezett. Ezeket leginkább jellemzi az alulról jövõ szervezõdés.  Nem püspök, vagy pap alapítja meg hivatalosan, hanem hívek egy csoportja a Lélek indítására egyfajta tevékenységbe kezd; többnyire együttes imádkozás ez, melynek során felismerik a sajátos hivatásukat, melyet Isten rájuk akar bízni.

Fontos szokott lenni e mozgalmak életében az egyéni életszentség munkálása, mely ilyenkor nem magányos küzdelem, hanem egy közösség támogatásával történik. A mozgalmak küldetésüket megfogalmazzák, s idõvel szabályzatban rögzítik. Azon közösségeknek, melyeknek nincs szabályzatuk, nehezebb dolguk van, amikor elfogadtatásukat kívánják hivatalos formában.

Jellemzi az új közösségeket a komplementaritás, a különféle életállapotú tagok közösségalkotása: egy szabályrendszert követ pap, szerzetes, egyéni életet élõ és családos ember

Nagy hangsúlyt kap bennük a szentírás és az evangelizáció. (A protestánsokat jellemezte korábban, hogy Isten igéje az, ami áthatol és megszólít.) Az evangelizáció pedig Krisztus parancsa: Menjetek, s az egész világnak tegyetek tanúságot! [. . .]  E folyamatnak soha nincs vége (vö. új evangelizálás).

Újabb sajátossága eme közösségeknek a vallásosság kifejezésének új formái a Szentlélek vezetése alatt. Ez sokakban megütközést kelt, és „megkülönböztetést” igényel, ezért is van olyan nagy szükség a lelkipásztorra ezekben a közösségekben, hogy ti. mi az, ami a Lélektõl jött. Pál mondja: vizsgáljatok meg mindent, s ami jó, azt tartsátok meg, ami nem az, azt vessétek el.

Más területek is nagy hangsúlyt kaptak a közösség szolgálatában, pl. az ökumenizmus szolgálata. Gondolhatunk a Taizéi Közösségre vagy a Fokoláre Mozgalomra (Mária Mûve közösség), melyek a keresztények egységét tekintik megvalósítandó egyik céljuknak. Van olyan közösség, amely a béke szolgálatát célozta meg, hiszen Jézus Krisztus a béke fejedelme. Ez a Szent Egyed Közösség, amely számos országban (pl. Albánia, Ruanda) békemissziót folytatott, s amelyet ezért felterjesztettek Nobel-békedíjra. Mondhatni hát, hogy világi oldalról is hangsúlyos elismerést kap ez a szolgálat.

Bár számos országban önálló közösségként tartják nyilván a katolikus karizmatikus megújulást – pl. Dembowski püspök úr azt írta a levelében, hogy õ az egyházi közösségek és mozgalmak püspökkari referense, ugyanakkor lelkipásztori felelõse a katolikus karizmatikus megújulásnak –, ám ez a mozgalom nem egy közösség, hanem inkább egy lelkiségi irányzat, amelyet számos közösség a sajátjának tekint, ugyanakkor több, korábban létezõ – hagyományos – közösség lelkiségét újította, termékenyítette meg.

Amint említettem, a közösségek szolgálatában jelentõs helyet foglal el az evangelizáció. Ez az egyház alapvetõ küldetése, és szentatyánknak, II. János Pál pápának is szívügye. Az evangelizáció a különféle közösségekben különféle szinteken és formákban folyik. Vannak preevangelizációs módszerek, vannak továbbá a kereszténységben elmélyítõ iskolák, kurzusok. Pl. az alfa-kurzus tízhetes, s a kereszténységbe való bevezetés a célja. De ilyenek az úgynevezett KE-KA-KO (mozaikszó = kérügma, karizma, koinónia) iskola kurzusai is. Ilyen szolgálatokat végez pl. az Emmausz közösség.

Már-már szakpasztorációs munkaként értékelhetõ a Házas Hétvége, illetve az Emmánuel közösség ehhez hasonló programja, vagy a Családok Jézusban Közösség szolgálata. Más közösségek ifjúságpasztorációval foglalkoznak. A hagyományosak közül említettem a Regnum Marianumot, az új típusúak között feltétlenül szót érdemel az Antióchia Közösség. Vannak azután olyan közösségek, amelyek felvállalják a fogyatékosok, peremre szorultak, szegények szolgálatát. Ilyenek: a Hit és Fény, a Regina Pacis. Igen érdekes a Cursillo olyan szempontból, hogy alapkarizmájával párhuzamosan a plébániák megújítását szorgalmazza. A cursillót végzett emberek az adott plébániához kapcsolódva kívánják élõbbé tenni azt. A sajtó és nyomtatványok készítésében az Emmausz közösség jeleskedik – könyvek és folyóiratok kiadásával.

Az új közösségek gyógyító és közbenjáró szolgálatokat is folytatnak, továbbá szentségimádásokat, böjtöket, virrasztásokat szerveznek és gyakorolnak. Számos, az egyházban már korábban is megvolt érték felragyogtatása történik mostanában megújult formában.

A Magyarországon általam ismert mozgalmak és közösségek jelentõs része külföldrõl jött be, elsõsorban Francia-, Olasz- és Spanyolországból, kevesebb féle Németországból. Emiatt feladatunk a sokszor idegenül ható lelkiség inkulturációja. Egyes közösségeket bírálat ér amiatt, hogy az idegen dallamvilágból táplálkozó dalokat énekeli. A vallás egyéb területein is adódnak idegenül ható elemek. Ezeket érdemes megvizsgálni, és esetleg a lényeg érintetlenül hagyása mellett módosítani rajtuk. A kétségtelen hiányosságok mellett azonban sokkal jelentõsebb az a hányad, amely változtatás nélkül felvállalható. Pl. a szentírás szerepe az életünkben, a szentmise, a szentségek vétele, szentségimádás, rózsafüzér, Szûzanya-tisztelet.

Mint említettem, ezek az új közösségek idegen országokból érkeztek hozzánk, s így természetesen európai kapcsolatainkat is gazdagítják, és erõsítik. Szerepük annál inkább is fontos, mivel az elmúlt években felerõsödött az a tendencia, hogy az európai kapcsolatokat nagyrészt gazdasági területen erõsítették, illetve hangsúlyozták. Az Unióhoz való közeledésben szinte kizárólag gazdasági és jogi szempontok kerültek elõtérbe, miközben feledésbe merült – netán kényszerült – a közös európai lelki alap, a keresztény hit. Úgy vélem, hogy a keresztény közösségek megjelenése Magyarországon az egyik lehetõsége annak, hogy eme közös alap rehabilitációja megtörténjék.

(Az elõadás hanganyagát lejegyezte és szerkesztette
Gyorgyovich Miklós)

Puchard Zoltán

MAGYARORSZÁG ÉS AZ EURÓPAISÁG
SZOLGÁLATA A HÁLÓ MOZGALOMBAN

A Háló tizennégy éves. Egyik lényeges eleme az út- és hídépítés a különféle magyar és Kárpát-medencei közösségek között. . . Hét országban terjed ki az ott élõ magyarokra. Ez az egymásra figyelés, ez a Kárpát-medencei nagycsalád, ez a Háló lényege. Minden más ebbõl következik. A Háló nem szív el tagokat más mozgalmakból, hanem azt üzeni nekik, hogy idõnként ki-ki nézzen ki abból a mozgalomból, amelynek tagja, mert az is csak egy „ketrec”. Mindenkinek tartozni kell valahová, de akkor tudjuk megismerni egymást, ha túllátunk a szokásos körökön, ahol a hozzánk hasonlóak vannak. Nekem van például számos erdélyi fokolárés barátom, s magam is egy regnumi közösség tagja vagyok immár évek óta.

Tehát a magyar katolikus kultúra a mi családunk. Jelenits tanár úr mondta Zánkán, hogy „a jól elhatárolt határok közelebb visznek egymáshoz”. Elõször tartoznom kell valahova (család, közösség, lelkiség), s ha igazán odatartozom, akkor tudok igazán a másikhoz közeledni. Ez a Háló üzenete. . . Ha mi bátran merünk magyarok lenni Európában, akkor a románok is bátran lesznek románok Európában. . . Ha Krisztushoz megtért emberek vagyunk, akkor bátran merjük vállalni a másikkal való közösséget, és ez lehet a keresztény Európa üzenete.

Jogunk van hát megérteni, hogy mi is a Szent István-i örökség, amely a mienk. És nem a szlovák testvéreink ellenére, megalázásukra a mienk, hanem éppen értük a mienk. Valahogyan õk is ennek részesei.

Minden mozgalomnak van egy szóban kifejthetõ lényege. A fokolárénak az egység. A Hálóban pedig a találkozás ez az egy szó. A találkozás, melynek „szentségét” újra meg újra átéltük. Ha úgy tudok figyelni a másikra, ahogy a Háló-találkozókon sokszor megtörténik, akkor nemcsak az elõadóink üzennek nekünk, nemcsak nekik van becsületük, hanem annak a moldovai néninek is, aki az õ megnyomorított magyarságával érkezik, becsülete van. Ha az õ több száz éves magyarságukat visszük Európába, akkor nagyon sokat vittünk.

Egymástól is sokat tanulunk. A 70-es évektõl divat Erdélyt járni. Csíksomlyón talán az ebben a teremben ülõk már mind voltak, de el kellene jutnunk a szórványmagyarsághoz is. Hiszen felelõsek vagyunk egymásért.

Nemcsak mi vagyunk felelõsek értük, õk is felelõsek értünk. Sokat kaptam, és sokkal többet, mint amit vinni tudtunk a határon túlra. Mi már megtanultuk, hogy hogyan lehet magyarnak lenni. (Budapesten a legnehezebb.) Mikor pedig megyünk Európa felé, nehogy elfelejtsük magunkkal vinni a határon túli magyarokat. Élmény a Háló-találkozókon a „katolikus ökumené” átélése. Különféle lelkiségek találkozói ezek, különféle végzettségû ember találkozói. Egyszerûen izgalmas egy pozsonyi egyetemi tanár és egy csángó néni, vagy egy délvidéki suhanc és egy felvidéki plébániai közösségbõl jött ember találkozása.

Kb. 800 közösséggel van kapcsolatunk! Sokukban még él a saját tradíció, de már kezdenek átmenni egy újfajta közösségbe, s már nemcsak azért vannak benne, mert a papa küldte õket, hanem mert megértették, hogy szükségük van rá.

Nyáron, Zánkán 1500 ember a Háló-táborban nyolc különféle programot élt át, és választhatott közülük. De talán az elõadásoknál is fontosabbak voltak a kiscsoportos megbeszélések. Ahol a másik – aki ugyanolyan, mint én – elmondja, hogy hogyan részese a királyi papságnak. Paphiányos helyzetünk elõnye – számos hátránya mellett –, hogy mindenki érezheti felelõsségét az egyházban. Van, aki halászlét fõz, van, aki az internethez ért, más pedagógusként szolgálja az Urat. Nagyon sokféle út van. A Háló-találkozók feladata, hogy minden résztvevõ ráérezzen: „Menj vissza, és érezd a felelõsségedet.”

Krisztusra közösség nélkül nagyon nehéz rátalálni. A Háló-találkozó nem titkolt egyik célja, hogy sikerüljön a közösség nélkül élõknek a nekik leginkább megfelelõ mozgalomra rátalálni.

Felelõsek vagyunk hát egymásért. Számos híd épült közöttünk az elmúlt tizennégy évben. Felvidékiek mennek Erdélybe, õk pedig pl. Kárpátaljára.

Amikor a Délvidék bombázása elindult, Kárpátaljáról hívták a helyieket, s erõsítették meg õket megígérve, hogy imádkoznak értük. Magyarországról is sokan hívták õket, de a kárpátaljai üzenet, ha lehet, még nagyobb megerõsítést jelentett számukra.

Bukovinaiak laknak az al-dunai Sándoregyházán. Idén, 2002-ben jártak elõször otthon Székelyföldön. Így valósul meg a „Haza, a magasban”. Érzékelhetõ, hogy ilyen közvetítõk szeretnénk lenni. Egyes munkacsoportjaink Európának ezeket az õsmagyar értékeket tudják felmutatni, s felfedeztetni velük, hogy igenis van még néphagyomány, csodás a nyelvünk, büszkék lehetünk a Kárpát-medencei kultúrára.

Nem egyesületi formát öltõ közösségeinket is hordozzuk. Ha baj van, akár éjszaka is felhívhatjuk testvéreinket. Sok plébániai közösségben ez ugyanígy él.

Európától viszont megtanulhatjuk az együttdolgozást, a kemény felelõsségvállalással együtt, a pontosságot, a többteljesítményt, a jobb egymásra figyelést, az emberi szolidaritást, a testvériséget. Hogy gondolok a másikra, ha adódik egy munkahely. Ez a világ nemsokára meg fog érkezni Romániába, Szlovákiába. Egyszer talán Ukrajnába is. Testvéreink ezt tanulják most a katolikus közösségekben is, hogy a szó az szó, az üzenet az üzenet. Ezeket meg kell tanulnunk, és akkor sokkal jobban fel tudjuk venni a lépést ezzel a világgal. Pályázni kell a közösségeknek is, az internetet is meg lehet szentelni, és segítségével képesek vagyunk átlépni a schengeni határokat. E dolgokban közvetítõk lehetünk Magyarországon. Vannak olyan nyugat-európai barátaink, akik fontosnak tartják ezeket a dolgainkat. Nagyon is szeretik a kissé megnyomorított Kárpát-medencei magyarságunkat. Egy skót és egy angol barátunk pl. összeszedett saját egyházközségükben egy alapítványra való pénzt, s jóvoltukból most tizenöt kárpátaljai gyerek tanulhat otthon, aki egyszersmind úgyszólván családfenntartó is, hiszen akkora ott a nyomor. A fokolárétól is tanulva keresztényként megpróbálunk gazdasági lépéseket tenni: vállalkozóknak kívánunk piacot teremteni, hogy hazájukban termelhessenek, s ha jó a minõsége, nálunk is elhelyezhessék terméküket. Mert fontos, hogy a minõségi emberek maradjanak otthon. Próbálunk hát a pedagógusok között kapcsolatot építeni, és pl. a média területén a plébániai lapok szerkesztõi között kapcsolatot teremteni, hogy tanuljanak egymástól. De a hírek továbbítása is személyes kapcsolatokat igényel. Hiszen arról tudok írni, akit ismerek. Valószínûleg egyre több európai látogatást eredményeznek ezek a Kárpát-medencei látogatások.

A Hálótól én személyesen azt kaptam, hogy egy mosolygó Kárpát-medence néz vissza rám. Egykor csak nevek voltak a térképen azok, akik – legalább ezer ember – most ajándékok számomra. Persze befogadóképességünk véges, de milyen szép lenne, ha Európa más országaiban lévõ testvéreinknek is sok-sok ilyen arca lenne.

Egy szép idézettel szeretnék elbúcsúzni. Jézus azt mondta Péternek: „Hagyd el a hálódat, és kövess engem.” . . . A Hálót hát nagyon szeretem, és odafigyelésben életemnek a felét biztos, hogy kiteszi, de eszköz ahhoz, hogy az Urat kövessem, kövessük együtt.

(Az elõadás hanganyaga alapján kissé rövidítette, szerkesztette: Gyorgyovich Miklós)

Függelék a rovathoz: Idézetek egyes
lelkiségi mozgalmak képviselõitõl kapott levelekbõl

Mind az általánosságban tett megállapításaimat, mind az elõadásokban elhangzottakat alátámasztják azok a levelek is, melyeket a mozgalmak néhányának képviselõiétõl kértem és kaptam, és amelyekbõl igazolásul és a példa kedvéért lényeges kitételeket ideidézek, miközben ezúton megköszönöm minden kedves válaszadónak értékes és tanulságos sorait.

 „Közösségünk három alapkegyelme: az adoratio, a compassio, az evangelizáció. Pilléreink: az imádság és a közösségi alkalmak. Utóbbiak heti találkozásokból állnak és havi egy hétvégébõl. A találkozásokon a csoport tagjai kb. két órát imádkoznak, tanításokat hallgatnak, közbenjárnak egymásért. A közösségi hétvégéken imádásban, dicsõítésben, tanúságtételek hallgatásában töltik együtt a napot. Adott szolgálatok: lelkigyakorlatok szervezése évente három alkalommal, olykor Paray le Monialban is.” (Emmánuel közösség, Marik József)

„A kültagok munkája nem látványos. Háttérmunkások. Ott segítenek, ahol és ahogy tudnak. A közszellemformálást nagyon hivatásuknak tartják. Van, aki politikai vonalon, más »rablót« pasztorál (szegedi börtönnel levelez), mások zsíros kenyeret kennek õsztõl tavaszig, a Nyugati pu. Magyar Karitász szobájában, nyári táborokban háziasszonykodást vállalnak; van, aki hivatalosan szociális munkás, más könyvkiadásban talált megoldást. Vannak, akik betegeket gondoznak, a fiatalabbak gyermekeiket nevelik, az idõsebbek a hitoktatásban jeleskednek.” (Kara Zsuzsanna, Szociális Testvérek Társasága)

  „Felelõsségünk kiterjed nemcsak saját csoportunkra, hanem egész közösségünkre, az egyházi közösségre, az egész egyházra és minden jóakaratú emberre.” (Horváth Ilona, Keresztény Élet Közössége, KÉK)

„A Ferences Világi Rend karizmái: bûnbánat, evangélium szerinti élet, szegények segítése. Aktuális kihívásként szándékunk részt venni a közéletben, ebbõl pl. az életvédelem, az ökológia kiemelkedõ módon a mi feladatunk.” (Vajnai Sándorné, FVR)

„A mozgalom azokra irányul, akik eltávolodtak az egyháztól, akik nincsenek kellõen evangelizálva és kateketizálva, akik mélyíteni és éretté akarják tenni a hitüket, ama szerzetesek és klerikusok, akik a neokatekumenátuson keresztül kívánják újraéleszteni a keresztség ajándékát, azok, akik a katolikus egyházzal nem teljesen egységben lévõ keresztény felekezetekbõl jönnek, akik nincsenek megkeresztelve.” (Walton Gusztáv, Neokatekumenális Út)

„Kentenich atya fõ karizmája a Gondviselésbe vetett gyakorlati hit, mely a személyek, dolgok és történések mögött felfedezi az Istent, és az ily módon létrejött kapcsolatban elidõzik Nála, meghallja az útmutatását, és készséges igennel megy bele abba, amit kíván tõle. Az életállapot (házas, egyedülálló, pap), valamint a közösséghez való kötõdés, az aszkézis és az apostoli feladatvállalás módja mint rendezõ elvek alapján több mint 20 nemzetközi vagy nemzeti szinten szervezõdõ közösség jött eddig létre, melyek egysége a közös lelkiségen és célon alapul. Így mindenki megtalálhatja a mozgalomban a helyét, aki becsületesen akar és képes is a jóra törekedni, és megérzi, hogy ebben a közösségek közösségében van a helye.” (Gódány Rita és Róbert, Schönstatt)

„Közösségünk hetente kétszer közös imádságot tart; heti rendszerességgel vagy ritkábban szolgálja a szegényeket (állami gondozottak, szociális otthonok lakói, hajléktalanok), havonta elemzi a szegények szolgálatát, havonta két ízben a szentírásról folytat közösségi beszélgetést; évi 5-6 alkalommal szervez elõadást aktuális társadalmi kérdésekrõl. Kihívásaik: a béke építése a világban, különös tekintettel a Szentföldre.  Afrika szegény országainak a támogatása, az AIDS-fertõzöttek kezelése (idén két magyar fiatal részvétele Mozambikban), az európai társadalmak szociális érzékenységének, a világ szegényebb népei iránti szolidaritás értékének erõsítése.” (Klemencz Zsuzsa, Sant’Egidio Közösség)

Azt gondolom, e levélrészletek is megerõsítik, hogy szolgálataik által a katolikus lelkiségek, mozgalmak és közösségek, utak a II. vatikáni zsinat eszméinek a gyakorlatba való átültetését végzik. Isten áldja meg ebbéli munkájukat, és õket magukat is.

(Gy. M.)