MAGYAR PAPI EGYSÉG




Katona István püspök

AZ ISTENI IRGALMASSÁG ÜZENETE

A szentatya Lengyelországban
(2002. július 17–19.)


II. János Pál 98. nemzetközi útja során felszentelte a Krakkó-Lagiewnikiben felépült templomot, az Isteni Irgalmasság bazilikáját.

Óriási várakozás elõzte meg a szentatya érkezését. Az egész világról jöttek bíborosok, püspökök, papok és a lengyelekkel együtt milliós számban hívek. A magyar zarándokokat Seregély István egri érsek, Márfi Gyula veszprémi érsek és Katona István egri segédpüspök kísérte el.

Biztos vagyok abban, hogy a pápa azt a három napot, amelyet Krakkóban töltött, életének és pápai szolgálatának legszebb, legkedvesebb, legboldogabb napjai között tartja számon. Én ezt azért tudom állítani, mert a pápa szíve tele van az isteni irgalmasság iránti hálával, dicsõítéssel és magasztalással, és pápai szolgálatában egyik legfontosabb feladatának tartja az isteni irgalmasság nagy misztériumának megismertetését, hirdetését, terjesztését. Aki elolvasta a Dives in misericordia – (Az irgalomban gazdag Isten) kezdetû enciklikáját, meggyõzõdhet errõl, és elfogadja ezt a megállapításomat. A kinyilatkoztatás alapján tanítja a pápa, mit jelent Isten irgalmának nagy misztériuma, mit jelent az irgalom a mi számunkra. Hangsúlyozza, hogy az egyháznak joga és kötelessége hirdetni az isteni irgalmasságot, mely Jézus Krisztus húsvéti misztériumában: szenvedésében, halálában és feltámadásában érte el a csúcspontját, ebben nyilvánult meg a maga teljességében.

A Gondviselõ Isten egy nagyon egyszerû lengyel leányt, apácát, Faustyna Kowalska nõvért választotta ki arra, hogy a kinyilatkoztatással egyidõs igazságot, Isten irgalmas szeretetének misztériumát hirdesse korunk emberei számára. Életérõl röviden csak ennyit: 1905-ben született, 1925-ben lépett be az Irgalmasság Anyja Nõvéreinek Kongregációjába Varsóban. 13 évet élt az Irgalmasság Anyja oltalma alatt. 33 éves volt, amikor 1938. október 5-én meghalt Krakkóban, életszentség hírében. Jézus kifejezett parancsára írta a Naplót, lelki önéletrajzát, életének utolsó négy évében. A Napló által Jézusnak az isteni irgalmasságról szóló üzenete elindult világhódító útjára, és a tisztelet is nagyon gyorsan terjedt az egész világon.

Karol Wojty³a, mostani szentatyánk 1940–41-ben sokszor elment a kolostor mellett, amikor a kõbányában, késõbb a vegyigyárban dolgozott. Egészen biztos, hogy megismerte Fausztina nõvér életét, naplóját. Papként és érsekként is többször meglátogatta a krakkói kolostort, és érdeklõdött a tisztelet terjedésérõl. Rómában beszámolt Ottaviani bíborosnak, a Szent Officium vezetõjének Fausztina nõvérrõl, életérõl, naplójáról. A bíboros buzdította õt, hogy minél elõbb kezdje meg a tanúk kihallgatását.

Krakkóban 1965-ben Karol Wojty³a indította el a boldoggáavatási eljárást. Ez 1967-ben befejezõdött. A Szenttéavatási Kongregáció vizsgálata, tanulmányozása és véleménye alapján kihirdetésre került, hogy Fausztina nõvér hõsi fokban gyakorolta az isteni erényeket, a sarkalatos és az ezekhez tartozó erényeket. Naplóját az Egyház elfogadta. Csodálatos gyógyulás történt. Ennek alapján a szentatya a következõket jelentette ki: „Isten nyilvánvaló csodát tett Fausztina nõvér közbenjárására.” Ilyenformán is igazolta Fausztina nõvér életszentségét és naplóját. Így lehetõvé vált a nõvér boldoggá avatása.

1993-ban, húsvét 2. vasárnapján meg is történt a boldoggá avatás. Nem véletlen a boldoggá avatás idõpontja. A szentatya nagyon jól tudta: maga Jézus kérte, hogy húsvét 2. vasárnapja az irgalmasság vasárnapja legyen. Hét év múlva, mivel újabb csoda megtörténte igazolódott Fausztina nõvér közbenjárására, a pápa a jubileumi szentévben Boldog Fausztina nõvért szentté avatta. Ez is – szinte most már természetes módon – húsvét 2. vasárnapján történt. Milyen nagy öröm lehetett a pápa számára, hogy éppen õ, a lengyel pápa emelhette az oltár dicsõségére a lengyel apácát, az isteni irgalom hírnökét.

A pápa járta a világot, végezte lelkipásztori látogatásait. Macharski bíborosnak mondta el, hogy sokfelé tapasztalta, mennyire elterjedt az isteni irgalmasság tisztelete. Manilában például négymillió ember volt jelen a szentmiséjén; az irgalmas Jézus óriási képe uralta az egész teret. Kubában szintén a képen spanyol nyelven volt olvasható a fohász: Jézusom, bízom benned! Ugyanígy a lengyel ifjúsági találkozón is. Ekkor a szentatya azt mondta Macharski bíborosnak: „Valamit még tenni kell” – azon túl, hogy megírta enciklikáját az Isten Irgalmasságról. Macharski bíboros – aki a szentatya utódja lett Krakkóban, és jelmondatként ezt választotta: Jézusom, bízom benned! – maga is buzgó terjesztõje az isteni irgalmasság tiszteletének.

1997-ben a szentatya lengyelországi látogatása alkalmával, amikor Hedviget szentté avatta, elzarándokolt Krakkó-Lagiewnikibe, és többek között ezeket mondta: „Zarándokként érkeztem erre a kegyhelyre. . . Ezen a helyen a kegyelem különösképpen megmutatkozik elõttünk. Hiszen innen indult el az Isteni Irgalmasság üzenete, amelyet maga Krisztus tett nyilvánvalóvá a mi korunk számára Fausztina nõvér által. Mindenki idejöhet az irgalmas szívû Krisztus képéhez megtapasztalni, hogyan árad Szent Szívének kegyelme. Aki õszinte szívvel mondja: Jézusom, bízom benned!, az enyhülést kap gondjaira és félelmeire. . . Ismerjék meg a világ népei ezt a szent helyet, hogy ez legyen az Isteni Irgalmasság tiszteletének központja, amely az egész világegyházra kiárasztja kegyelmi ajándékait. . .”

Most lássuk annak a három napnak, a háromszor 24 órának az eseményeit. A szentatya sokszor tett említést beszédeiben Isten Irgalmas Szeretetérõl. Sokszor ismételte a fohászt: Jézusom, bízom benned! Érdemes beszédébõl néhány gondolatot idézni. A róla elnevezett repülõtéren megérkezésekor: „Ez alkalommal csak Krakkóba jöttem el, a mostani zarándoklat mottója: az irgalomban gazdag Isten. Szent Fausztina nõvér alázatos szolgálatának, szokatlan tanúságtételének köszönhetõen itt visszhangra talált Isten Irgalmas Szeretetének evangéliumi üzenete.” A pápa örömét fejezte ki, hogy meglátogathatja az Isteni Irgalmasság szentélyét, és felszentelheti az Irgalmasság bazilikáját, amely az irgalmas Jézus kultuszának világközpontjává válik.

Szombaton, 17-én a szentatya nagy ünnepélyességgel felszentelte az új bazilikát. Kifejtette: „Szent Fausztinával együtt valljuk, hogy az isteni irgalmon kívül nincs más reményforrás az ember számára, és hittel imádkozzuk: Jézusom, bízom benned! A mindenható Isten szeretetébe vetett bizalomra különösen nagy szükség van ma, amikor az emberek a gonosz annyiféle megnyilvánulásával szemben elveszítették lábuk alól a talajt. A szenvedéssel, szorongással és bizonytalansággal teli szívekbõl szálljon fel az imádság Isten irgalmáért. Azért könyörgök, hogy ez a templom hirdesse mindig Isten Irgalmas Szeretetét, hogy legyen a megtérésnek és a bûnbánatnak, az Eukarisztia bemutatásának, az imának és Isten Irgalmas Szeretete kiesdésének helye az egész világ számára.”

A szentatya homíliájában ünnepélyesen felajánlotta a világot az isteni irgalomnak, és kifejezte abbeli reményét, hogy Szent Fausztina üzenete eljut a föld minden szögletébe, és reménnyel tölti el a szíveket. A közel három órás szentmise végén személyes emlékeirõl is szólt: „Emlékszem azokra az idõkre, a megszállás idejére, amikor idejártam az Isteni Irgalom kegyhelyére, facipõben. . . El tudják képzelni. . . Ki gondolt volna akkor arra, hogy egykor pápaként visszajövök ide, és felszentelem ezt a bazilikát. . .”

Augusztus 18-án, vasárnap a krakkói Bionie parkban a pápa hálaadó szentmisét mutatott be. Négy személyt boldoggá avatott, akiket az irgalmas szeretet hõseinek nevezett. Homíliájában kérte, hogy mindenkiért imádkozzanak, akik rászorulnak segítségre, és tetteikkel is segítsék õket.

A fiatalok határtalan lelkesedéssel ünnepelték, amikor hozzájuk szólt, és ezt ismételgették: „Maradj velünk!” A pápa, arcán huncut mosollyal, így válaszolt: „Jól van, rendben van! A fiatalok most arra akarnak rászedni, hogy lépjek meg Rómából. Nekem azonban vissza kell térnem a Vatikánba.”

Délután a szentatya meglátogatta Wawelben a székesegyházat; ennek érseki magánkápolnájában szentelte õt pappá 1946. november 1-én Sapieha bíboros. Meglátogatta Szent Hedvig sírját, és ott hosszan, csöndben imádkozott. Ezután a Rakowice temetõbe ment, ahol szüleinek és bátyjának sírjánál csöndben imádkozott, majd meggyújtott három mécsest.

Augusztus 19-én, hétfõn szíve szándéka szerint Kalwaria Zebrydowska kegyhely bazilikájában mutatta be a szentmisét. Gyermekkorától fogva nagyon sokszor felkereste ezt a kegyhelyet, nagyon sokszor itt végezte pénteki napokon a keresztutat, Jézusnak és a Fájdalmas Anyának szentélyében. Szentmise elõtt hosszasan, csendben imádkozott a kegykép elõtt. Biztosan visszaidézte lelkébe a múltat, gondolt a jelenre, és elõre tekintett a jövõbe. Homíliáját ezekkel a szavakkal kezdte: „Üdvözlégy királynõ, Irgalmasság Anyja, életünk, édességünk, reménységünk. . . Bizalmunk abból a meggyõzõdésbõl fakad, hogy az Anya sohasem hagyja magára gyermekeit a szerencsétlenségben, hanem elvezeti õket Fiához, és irgalmába ajánlja õket.” Homíliáját imával zárta: „Fordítsd reánk tehát, szószólónk, irgalmas szemedet, és e számkivetés után mutasd meg nekünk Jézust, méhednek áldott gyümölcsét, ó irgalmas, ó kegyes, ó édes szûz Mária.” Mindenkiért imádkozott. A püspökök számára külön kérte: „Eszközöld ki számukra a Szentlélek világosságát, hogy a föld egyházát az egyetlen és egyenes úton vezessék Fiad birodalma felé.” Végül saját magáért imádkozott. „Legszentebb Anya, Kálváriai Miasszonyunk, eszközöld ki számomra is a test és a lélek erejét, hogy a végsõkig teljesíthessem a feltámadt Krisztus által rám bízott küldetésemet. Kezedbe helyezem életem és szolgálatom minden gyümölcsét. Rád bízom az Egyház sorsát, Rád bízom nemzetemet, bízom Benned, és még egyszer kijelentem: Totus Tuus, Maria! Totus Tuus. Amen”. „Egészen tiéd vagyok, Mária, egészen a Tiéd. Amen.”

Az elmondottakból látjuk, hogy a szentatyának mennyire szívügye az isteni irgalmasság tisztelete és terjesztése. Ezzel kapcsolatban megemlítem: valamikor hazánkban a jezsuita atyák nagyon sokat tettek a Jézus Szíve-tisztelet ismertetéséért és terjesztéséért. Most ismét biblikusok, teológusok, lelkipásztorok segítségére van szükség az isteni irgalom tiszteletének ismertetésére és terjesztésére. Bízom abban, hogy lesznek erre vállalkozók. Örömmel említem meg Bálint József jezsuita atya írását; ezzel a címmel jelent meg: Hivatásunk az irgalom világrendjében. Az egyetlen járható út ahhoz, hogy „az embertelenség százada” után újra emberek lehessünk a harmadik évezredben.

Bízom abban is, hogy a krakkói bazilika altemplomában készülõ kápolna, a magyar–lengyel szentek kápolnája segít abban, hogy az isteni irgalmasság forrásához meneküljünk. Abból merítsünk erõt, kegyelmet magunk, családjaink és magyar népünk számára. Így remélhetjük Isten irgalmától a szebb és boldogabb magyar jelent és jövõt.





Nagy Ferenc

RÓMAI SZIMPÓZIUM AZ EURÓPAI IFJÚSÁGRÓL

    Április 24. és 28. között az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) Rómában szimpóziumot tartott. „A fiatalok egy változó Európában”*: így szólt a találkozás témája, ilyen alcímmel: „a hit laboratóriuma.”

    130 püspök volt hivatalos, valamint 34 fiatal az európai országok delegáltjaiként. Magyarországot a következõk képviselték: Seregély István érsek, az MKPK elnöke, Veres András segédpüspök, az MKPK titkára, Erdõ Péter segédpüspök, a PPKE rektora, valamint Tima Renáta, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom részérõl. (Vö. Új Ember, 2002. V. 12, 10. oldal.)

    Három teljes és két fél munkanapot ölelt át a program. Színhelye a szaléziak római egyeteme volt. A napi programok eucharisztiát, vesperást, elõadásokat, nyelvek szerinti csoportmunkát, közös megbeszélést, kerekasztalt, videóbemutatást és egyéb mûvészi fellépést, közös étkezéseket, két záróüzenet (egy püspöki és egy ifjúsági) megszerkesztését és elfogadását foglalták magukban.

    Elõadásokat a következõk tartottak: ápr. 25-én Cormac Murphy-O’Connor bíboros, Westminster érseke (ennek szövegét nem ismerem), ápr. 26-án Godfried Danneels bíboros, Mechelen-Brüsszel érseke, valamint Borisz Gudziak pap professzor, a lvivi teológiai akadémia rektora, ápr. 27-én James Francis Stafford bíboros, a Világiak Pápai Tanácsának elnöke (tulajdonképpen a misén elmondott homíliájáról van szó), ugyancsak ápr. 27-én mons. Sergio Lanza, a Pápai Lateráni Egyetem professzora.

    Olaszból fordítva bemutatjuk olvasóinknak a szimpózium két alapvetõ elõadását. (Szinte bizonyos, hogy egyiknek sem az olasz az eredeti nyelve; de hû és kiváló fordításoknak tûnnek.) Az, amit a nyugat-európai Danneels bíboros meg a kelet-európai Gudziak professzor elmond, tömör és meglehetõsen kimerítõ bemutatása a témának; részben fedik, részben szerencsésen kiegészítik egymást. Nekünk, magyar olvasóknak mind a kettõ hasznos és termékenyítõ olvasmány; mi valahogy mind a két Európához hozzátartozunk. Danneels bíboros szövege a Távlatokban olvasható (57. szám, 397–407; Borisz Gudziak szövege alább következik.

    Közlünk még részleteket II. János Pál pápa április 25-én olaszul elmondott beszédébõl (fordításunkhoz a Rómában készült angol és német fordítást vettük alapul).

A püspökök zárónyilatkozatában többek között azt olvassuk, hogy a fiatalok nem csupán az ifjúsági lelkipásztorkodás egy részterületét vagy sajátos témáját alkotják. Krisztus ajándéka õk Egyházának; velük együtt kell szemügyre venni a problémákat, és megvalósítani Európa új evangelizálását.

Végül – angolból fordítva – alább olvasható a fiatalok üzenete is. Hosszú munka után született meg ez az üzenet, és megtalálható benne elkötelezett fiatalok minden hite és vágya, amelyet az egyházi élet megújulása iránt éreznek. Idézek: „Olyan gondolatok, sürgetõ kívánságok ezek, amelyek tükrözik egész Európa fiataljainak érzéseit egyházunkkal és püspökeinkkel kapcsolatban, akik sokszor »politikusi« távolságokra élnek »nyájuktól«.”


*A szimpózium témája néhány világnyelven: I giovani in un’Europa che cambia; Youth of Europe in the process of change; Jugend Europas im Wandeln; Les jeunes d’Europe dans l’évolution.







Borisz Gudziak

KIHÍVÁSOK ÉS PUHATOLÓDZÁSOK A HIT ÚTJAIN

Közép- és Kelet-Európa fiataljainak hite


    I. Bevezetés


    (. . .) A rendelkezésemre álló kevés idõ nem teszi lehetõvé, hogy mondandóm teljes összefüggéseit is felvázoljam. Nyugaton az új Európai Közösségen belül lassan értékelni kezdik azt, hogy tudatossá válik az európai kontinens keleti felének földrajzi jelentõsége, kulturális különbözése, valamint társadalmi, gazdasági és politikai bonyolultsága. A Nyugat-Ukrajnában fekvõ Lvivbõl indultam (amely bizonyos számítgatások szerint pontosan a fizikai Európa közepén fekszik), hogy Rómába jöjjek; háromszor változtattam idõzónát Európa négy fõ idõzónájához képest, és átutaztam Örményországon, a legrégibb keresztény országon, amely tavaly ünnepelte 1700. évfordulóját annak, hogy 301-ben felvette a kereszténységet mint az állam hivatalos vallását. Ukrajna és Örményország történelme, mint ahogy más közép- és kelet-európai országoké is, olyan ezeréves keresztény örökség mentén fejlõdik, amely pedig ismeretlen és egzotikus, hogy ne mondjuk: idegen nem csupán a nyugatiaknak, hanem a katolikus Nyugat egyházi kiválóságainak is. E vidékek fiataljainak helyzete pedig még inkább ismeretlen.

    Ezért aztán lehetetlen, hogy a rendelkezésemre bocsátott idõben Kelet-Európáról képet adjak Önöknek, vagy teljes és tekintélyt érdemlõ elemzését végezzem annak a helyzetnek, amelyben a kelet-európai fiatalok forognak, és az õ lelki útjuknak. Még inkább nagyképûség lenne, ha megpróbálnék megoldásokat javasolni arra a sokféle és bonyolult kihívásra, amelyekkel ezeknek a fiataloknak szembe kell nézniük. Arra szorítkozom tehát, hogy néhány észrevételt tegyek (1) a történelmi összefüggésrõl (2) és az ukrán fiatalok lelki problémáiról, az elmúlt sors és a jelenlegi dilemma képviseletében; ez a dilemma kapcsolódik a posztkommunista országok európai ifjúságának hitben vándorlásához. Azután bemutatok Önöknek (3) néhány puhatolódzást, mely a kihívásokkal való szembesülésre irányul. Ezeknek a megjegyzéseknek igazán nincs olyan igényük, hogy mesterkélt módon leegyszerûsítsék a képzés útjainak-módjainak bonyolultságát az európai kereszténység harmadik évezredének hajnalán. Inkább vitára szóló ösztönzésekrõl van szó; ez tehát az indítéka annak, hogy vázlatos és kihívó módon kell megfogalmazni õket.

    II. A kortársi lelki élet történelmi és kulturális összefüggése

    Azért, hogy megértsük az ukrán fiatalok vallási életét egy pluralista Európa összefüggésében, szem elõtt kell tartanunk Ukrajna gazdag, bár másféle örökségét, melyet olyan vallási tapasztalat képvisel, amely ezer évnél régebbre visszamenõ írott dokumentumokon alapul. A keresztény etosz öröksége képviseli Ukrajna vallási hagyományának uralkodó témáját. Gyakorlatilag nem lenne megérthetõ az ország kulturális, politikai és még gazdasági életének is egyetlen szempontja sem, amely az utóbbi évezred folyamán fejlõdött ki, a keresztény egyházaknak – azok tanításának és kánonjainak, liturgikus gyakorlatainak, közösségi és személyi lelkiségének, valamint a mûvészetnek, az irodalomnak, a kereszténység szokásos gyakorlatainak és erkölcseinek – hozománya nélkül. Mindazonáltal Ukrajna dokumentált történetének kezdetei óta zsidók és muzulmánok tömeges jelenléte és egy szívós befolyás a bennszülött pogány hagyományok részérõl az ország vallási életének sokszínûségét hozta magával. Ezek a hagyományok érvényre jutottak egészen a 21. századig, és a vallásos életet továbbra is befolyásolják a gyökeres elvilágiasodás korában.

    Alapvetõ tényezõ volt, amely befolyásolta az ukrán fiatalság vallási életét, a 20. század drámája – terror és megrázkódtatások története. Számítások szerint Ukrajnában a 20. században kb. 17 millió személy halt meg erõszakos vagy nem természetes halállal. Két világháború a hozzátartozó áldozatokkal, erõszak a polgári lakossággal szemben és fajirtás, az elsõ világháború utáni éhínség és az 1933-as kényszerû ördögi nélkülözés (6–7 millió áldozattal), a sztálini uralom politikai tisztogatásai – a kommunista hiten lévõ aktivisták, az értelmiségiek, a vallási vezetõk, a hadsereg magas rangú tisztjei, sõt még a népi zene mûvészei is, akiket a húszas évek vége és a második világháború között akaratuk ellenére elhurcoltak, ezzel a háború utáni években áldozatok és szenvedések valóban leírhatatlan mérlegét okozva. Minden ukrán személyes életét érintette a rövid évszázad brutalitása. Mivel a volt Szovjetunió korában elfogadhatatlan volt nyilvánosan elismerni az elkövetett barbárságokat, és még négyszemközt sem önthették ki szívüket e drámával kapcsolatban, azért a halottakat nem siratták el, az erõszakot és a bûntényeket nem bocsátották meg, a pszichés és lelki sebek nem hegedtek be. Maguknak a történelmi eseményeknek a szociológiai, pszichológiai és lelki következményeit, az ukrán népességre gyakorolt hatását alaposan nem elemezték ki. Amikor az ukrán fiatalok problémáiról és küzdelmeirõl, konfliktusairól, elégtelen társadalmi integrációjáról beszélünk, soha nem szabad elfelejteni, miben is áll a modern totalitárius erõszak öröksége.

    Egy harmadik tényezõnek, amely hasonló módon befolyásolta Ukrajnában a korunkbeli ifjúság vallási életét, köze van a 20. században elterjedt erõszakhoz: ez pedig az eltökélt vallásüldözés. Az ukrán történelem szovjet korszaka idején tudatosan és eltökélten megkísérelték lerombolni a vallási kultúrát, továbbá megsérteni, elhomályosítani és végül megszüntetni a különféle vallási érzékenységeket. Durvasága ellenére ez a kísérlet meglehetõs sikerrel járt. A Szovjetunió igen nagy összegeket fordított az iskolákban, az egyetemeken és a munka világában folyó ideológiai nevelésre. Az ortodoxiát, a katolicizmust és valamennyi többi vallást szisztematikusan üldözték, földalatti életre kényszerítették vagy kiküszöbölték. Azok a vallási közösségek, amelyek e tisztogatás elõl megmenekültek, évtizedeken át titokban kényszerültek élni. Azok a nemzedékek, amelyek következtek, meg voltak fosztva a kultuszszabadságtól, ezzel igen régi hithagyományok hanyatlását okozva. Így a mai fiatalok arra készülnek fel, hogy a hit útját olyan pillanatban járják meg, amikor az egyház(ak) éppen csak kezdi(k) újra felépíteni infrastuktúrái(ka)t olyan új apostoli szolgálatok segítségével, amelyek egy teljesen különbözõ korszakra alkalmasak.

    Végül ahhoz, hogy megértsük az ukrán fiatalok vallási életét a 21. század hajnalán, fontos dolog nem elfelejtenünk a 80-as évek végét és a 90-es évek kezdetét. A peresztrojka után, Ukrajna újjászületésének korában, az életstílus gyors liberalizálódása valósult meg, gyors kulturális és ideológiai változás. Létrejött egy lélektani nyomáscsökkenés, magával ragadó és lelkesítõ atmoszféra teremtõdött. A pluralista dimenzióra áttérõ jókedvû átváltás jellemezte az ország életének valamennyi szempontját. Ez nagyobb nyitottságot hozott magával a Nyugat felé, részvételt a globalizációs folyamatokba a kommunikációs eszközök, a zene (különösen a rock), a nyomtatott papír, a képek, az internet hatékonysága révén. A globális üzletelés érkezését és rákövetkezõ uralmát elõre jelezte a tehetõsebb és híresebb multinacionálék gyors befolyása. Lviv városa például teljesen felfordult nyolc hónap leforgása alatt, 1994 és 1995 között, a Coca-Cola-ikonográfia miatt, amelyet kinyomtattak reklámfalragaszokra, az üzletek kirakataira és a Mercedes új teherautóira, amelyek ezt a „Real Thing”-et (hamisítatlan terméket) leszállították az ukránok új nemzedékének.

    Mindazonáltal érthetõ módon értékelni kell a kulturális és társadalmi újraéledést, azt az újjászületést, izgatottságot és frusztrációt, amelyet új szabadságok, kinyilatkoztatások, lehetõségek, csapdák és fosztogatók keltettek. Azok a szédületes ugrások és fantasztikus mellérendelések, amelyek jellemzik az átmeneti fejlõdéseket, tömör halmazállapotúak. A posztmodern tények és értékek teljes színképe lassan kezdett körvonalazódni az ukrán társadalmon belül, amely még nem lépett be a modernségbe. Elég a Kárpátokra felkapaszkodó falvakra gondolnunk, amelyeknek házaiban nincsenek fürdõszobák vagy csõvezetékek, a tetõn viszont ott trónol egy nagy mûbolygóantenna. A korunkbeli hollywoodi, berlini, tókiói, New York-i, római popkultúra gyümölcseinek élvezetes és mérgezõ nektárja végül is elözönöl egy lényegében premodern típusú világot. Önként születik egy kérdés: lehetséges-e kikerülni, hogy megrészegedjünk tõle? MTV, NBC, CNN, RAI1 hirdetik az örömhírt egy elektronikus tabernákulumból, amelynek a mai ukránok mindennap több órán át hódolnak. Az utóbbi három vagy négy évben a World Wide Web vonzotta megbabonázó labirintusaiba gyermekek és egyetemisták egyre nagyobb számát. Ezek az új ingerek egyszerre súlyos traumát okoznak és energiát gerjesztenek, formát adva a mai fiatalok szellemi világának.

    Az új ukrán állam megteremtése új kormányzati felállást hozott magával; ez próbált kigondolni és kidolgozni egy sor rendelkezést, amely szabályozza a társadalmi élet minden szféráját, beleértve a vallást. A kormány arra hivatott, hogy küzdjön a nehézségek ellen (olykor hiába, olykor sikerrel), infrastruktúrákat teremtsen polgárai életének vezetésére. Mindazonáltal ezeket az infrastruktúrákat aránytalanságok jellemzik a káderek számában és szakmaiságban, és számos szinten mélyen megrontja és hitelüktõl megfosztja õket a sikkasztás meg a korrupció rákfenéje. A politikai osztály növekvõ cinizmusa sok kárt tett az oktatásnak, a kultúrának és az emberi fejlõdésnek. Bár II. János Pál tavaly júniusi látogatása bizonyos figyelmet keltett az állam vallási élete iránt, mindmáig tart bizonyos markáns tompultság. Több évtizedes erõszak után és a vallás népszerûsítése után a közületi szektorban, a kormányban, az értelmiségiek köreiben és a kommunikációs médiák világában tartja magát az egyházakkal szembeni érzékenység és megértés erõs hiánya, valamint általában a lelki élettel kapcsolatos kérdések tekintetében bizonyos nehézség és elterjedt hozzá nem értés.

    Mindezek a tényezõk – a hagyomány, a 20. század megrázkódtatása és terrorja, a vallás üldözése, a gyors változás, az állammá válás elérése, az átmeneti állapotban lévõ Ukrajna gazdasági és társadalmi nehézségei – azok a feltételek, amelyek között a fiatalok lelki élete az utóbbi években fejlõdött. Jutott tér reményeknek, várakozásoknak, de hatalmas szorongásoknak és félelmeknek is. Mindent egy szóval összefoglalva: azt az összefüggést, amelyben élünk, nagy intenzitás és folytonos változások jellemzik.

    Kevés érdemleges szociológiai tanulmány létezik, amely megvizsgálta volna az ukrán fiatalok vallási életét. Úgy számítják, hogy az ukrán fiatalok kb. fele/kétharmada határozza meg magát hívõként. És arra hajlanak, hogy a saját világlátásukból sokat megosszanak azokkal, akik nem tekintik magukat ilyeneknek. Egy tanulmányban a megkérdezetteket három kategóriába osztják: hívõk (54%), nem hívõk (28%) és bizonytalanok (18%). A hívõk 79%-a ortodoxnak, 9%-a katolikusnak és 7%-a más keresztény felekezetekhez tartozónak vallotta magát. Kevesen mondották magukat muzulmánnak, zsidónak és olyan új „szekták” vagy „kultuszok” tagjainak, amelyekre a hagyományos egyházak figyelmet fordítottak, és amelyeknek száma növekedõben van. Érdekes megjegyezni, hogy a nem hívõknek több mint egyharmada azt reméli, hogy saját gyermekeinek majd alkalmuk lesz vallásos képzést kapni (szemben a hívõk 79%-ával). A hívõk és a nem hívõk többé-kevésbé az értékeknek ugyanazt a skáláját idézik: 1) boldogság a családban (79% és 63%), 2) siker a munkában (36% és 41%), 3) „szabadság és függetlenség a személyes döntéseken és kezdeményezésekben”. A gazdagság utáni vágy hasonló mind a két csoportban (27% és 29%), aminthogy csekély érdeklõdés mutatkozik a hatalom és a hírnév irányában (4% és 1%). Mindkét kategóriának csupán 13%-a reméli, hogy „országának javáért dolgozik”. A vallásgyakorlás szintén csekély; a megkérdezett fiatalok 6%-a jár rendszeresen templomba, 32%-a alkalomszerûleg, 46%-a ritkán, és 16%-a soha.

    III. A kihívások

    A mennyiségi adatok azonban csupán felületes képet nyújtanak az ukrán fiatalok vallási világáról. Ezért integrálni kell õket és értelmezni minõségi észrevételek segítségével, különösen ha a mai fiatalok lelki életének többé-kevésbé megbízható értékelésérõl át akarunk térni a lelki életnek az egyház részérõl történõ tényleges elõmozdítását célzó javaslatokra. A statisztikák azt mutatják, hogy az ukrán fiatalok jelentõs része nyitott a hittapasztalatra. Személyes tapasztalatom, amelyet a fiatalok, fõleg egyetemisták között végzett több mint tíz éves munka alkot, arra tanít, hogy van valami, amirõl azt hittem, az ukrán világ sajátossága, de valójában közös vonása a volt Szovjetunió valamennyi utódállamának, Fehéroroszországtól Oroszországig, Georgiáig, Örményországig és Azerbajdzsánig; ez pedig abban áll, hogy a fiatalok arra hivatottak, hogy fölébe kerekedjenek néhány akadálynak, hogy biztosítsák egy gyökeres hitélet kibontakozását. Három ilyen akadályra szeretném összpontosítani a figyelmemet.

    a) A remény kihívása

    Nyugat-Európában az Ukrajnát illetõ információk általános hiányát az utóbbi években kiegyenlítette az ukrán bevándorlók növekvõ száma, akik elárasztották a nyugati országokat. Ennek az áradásszerû távozásnak országunkból olyan nagy a sodra, hogy pl. Portugália legnépesebb etnikai kisebbségét éppen ukránok alkotják, és ez így van Olaszországban (háromszázezer), Spanyolországban, Görögországban és egyéb országokban, az Európai Unió tagjelöltjeiben (Magyarország, Csehország, Szlovákia és Lengyelország). Nem a szerencsehajhászás indít annyi embert arra, hogy elhagyja saját otthonát, saját családját, saját országát és saját kultúráját.

    A törvényes és törvénytelen elvándorlás csupán egyetlen tünete a társadalmi depressziónak. A születési arányszám csökkenõben van, mint ahogy az életbe vetett remény is, közben pedig növekszik az öngyilkosságok száma. Az egészségvédelem elmaradottsága, az abortuszok megdöbbentõ száma és a gyermekhalandóság magas arányszáma miatt Ukrajna igazi és súlyos demográfiai válságon megy keresztül. A legutóbbi öt-hat évben a népesség kb. kétmillióval csökkent. Bárki, aki Ukrajnában fiatalokkal dolgozik, számtalan példáját tudja idézni annak a megalázottságnak, amely érte õket, és annak az elterjedt meggyõzõdésnek, hogy a hazában „nincsenek kilátások”, ahogy mondani szokták a serdülõk és országunk fiatal felnõttjei.

    A fiatalok kevés lehetõséget látnak maguk elõtt, nemcsak arra nézve, ami a professzionális önmegvalósítást illeti, hanem az egyszerû túlélés viszonylatában is. A korrupció árnyéka lebeg felettük. A kevés lehetséges kiút csupán azoknak van fenntartva, akik befolyásos szülõkkel rendelkeznek; ezek tehát gyermekeiknek biztosítani tudnak foglalkozást személyes barátságaik révén, sõt esetleg munkahely „megszerzésére” dugott kenõpénz révén. A teljes idõs foglalkozás kezdõ bére nem haladja meg a havi harminc amerikai dollárt. Falusi zónákban a bérmunka szinte hiú ábránd. Ezen oknál fogva az ukrán vidék falvaiban igen nehéz olyan fiatalokat találni, akik tanulmányaikat befejezték. Ifjú család számára lakást szerezni városban szinte még nehezebb. Természetesen vannak tehetséges és indítékoktól vezetett fiatalok, akik hisznek a kemény munka és a személyes képességek érvényességében; de bizonyosan nem ezek vannak többségben.

    Ez a növekvõ beletörõdés, amely gazdasági és társadalmi téren egyre inkább terjed az országban, nyomasztó hatást gyakorol a lelki életre. A fiatalok elõvigyázatosak és gyanakvók a kockázatos javaslatok iránt, és tudatosan vagy öntudatlanul ezekhez hasonlítják a keresztény hivatást is. Ugyanakkor a csüggedés idõleges reflexei arra serkenthetnék õket, hogy könnyû megoldásokat vagy felületes látszatmegoldásokat keressenek annak a fájdalomnak csillapítására, amely a remény hiányából és a belsõ ürességbõl ered. Alkohol, kábítószer, nemi promiszkuitás, törvénytelen vagy bûnözõ tevékenységek enyhülést, könnyû ingereket vagy hasznot ígérnek. A keresztény életnek az a meredek és járhatatlan útja, amelyet romantikusan meg lehet csodálni messzirõl, sokak számára távolinak és lehetetlennek tûnhet.

    b) A világosság kihívása

    A fiatalok sosem fognak tudni Krisztushoz jönni, ha senki sem lép oda hozzájuk, hogy beszéljen róla oly módon, hogy megérthessék, és érdeklõdést, csodálkozást tapasztalhassanak. A fiatalok nagyobb része keres valamit. Tapogatóznak válaszokat keresve olyan abszolút kérdésekre, amelyek szívük mélyébõl születnek. Meg vannak zavarodva. Nem kérnek mást, mint türelmes magyarázatot, és valakit, aki megmutassa nekik a hitbeli zarándoklás útját. Az a vágy, hogy nekivágjanak a keresztény életnek, még bajosabbá vált azzal, hogy könnyen hozzáférhetõ és hiteles magyarázatok hiányzanak a keresztény életre vonatkozóan, és hogy ez az élet mit hoz magával.

    A fiatalok nem tudnak Krisztushoz jönni, ha olyan valaki vezeti õket, aki egyáltalán nem hasonlít keresztre feszített és feltámadott Urunkhoz. Nem tudják megismerni az Atyát, ha nem mutatják meg nekik a tékozló fiú irgalmas atyjának képét, aki nagylelkû szenvedésében, a megbocsátás szeretetében. Õsi babonák vagy jámbor moralizmus, amelyeket Ukrajnában túlságosan gyakran összecserélnek a keresztény üzenettel, egyáltalán nem tükrözik az örömhírt, amely szerint „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki hisz benne, meg ne haljon, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). A szentbeszédek (ahol mondanak) és a katekézis (ahol megvan) nagyobb részben ritkán felelnek meg céljuknak, és gyakran leverõnek, ha nem éppen megtévesztõnek bizonyulnak. Az egyház egyéb gyengeségei – mint a tévedésekkel teli vezetése, az egyházi kapzsiság, a korlátoltság és a különféle képmutatások –, amelyek emberemlékezet óta jelen vannak, téves üzenetet adtak tovább, és megbotránkoztatták azokat, akik még nem rendelkeztek azzal a lelki érettséggel, amely vezethette volna õket. Az egyház üzenetének gyengesége nem valami abszolút minõséget képvisel, hanem egy relatív valóságot. Az egyház igehirdetése, ha összehasonlítjuk a patinás folyóiratokkal, a csiklandozó mozgóképekkel, a zene átható ritmusával és az internet látszólag végtelen ölelésével, a fiatalok szemében gyengének, elavultnak és jelentéktelennek körvonalazódik. Igazában az egyház nem tudná – és nem is kellene, hogy próbálja – felülmúlni a világ hangját, hogy annál csábítóbbnak tûnjék. Prédikálni egyáltalán nem azt jelenti, hogy kizárjuk hatékony és lebilincselõ módszerek használatát. A posztszovjet korban az egyház még mindig keresi annak a módját, hogy hallassa hangját a társadalomban. Idõre van szükség, hogy ezt megtegye. Eközben a fiatal nemzedékek képzési évei gyorsan elszaladnak.

    c) A bizalom kihívása

    Amennyiben a posztszovjet kor fiataljának sikerülne felülkerekednie a kezdeti kihíváson, amelyet a remény képvisel, hallgatná és elfogadná a hiteles örömhírt, a zavargás zaja ellenére, amely a lelki igazság természetét körülveszi, a fiatal szemben találná magát a keresztény élet következõ döntõ próbájával: a keresztény hivatás teherbíró-képességével. A szovjet korszak durva keménysége után úgy tûnt, hogy az eufória magja – az ukrán egyház felszabadulását (1989) követõ évek meg az új kulturális szabadság eufóriájáról van szó: ez utóbbit végül a politikai szabadság követte (1991) – hogy tehát az eufória magja „köves helyre” esett; rögtön kicsírázott, „de amikor felkelt a nap, megégett, és mivel nem volt gyökere, elszáradt” (Mt 13,5–6).

    A 20. század megrázkódtatásai mélyrehatóan befolyásolták sok ukrán állampolgár bizalmát. A történelem vitathatatlanul kegyetlen volt. A veszély váratlanul minden oldalról felbukkant, egy halálos veszély. A kapcsolatokat, a beszélgetéseket, a barátságokat, sõt még a családi kötelékeket is rendszeresen elárulták. A rendszer minden iskolában és minden munkahelyen informátorok és kémek hatékony hálózatát mozdította elõ. Több mint egy fél évszázadon át a 14 éves Pavlik Morozovot, aki saját szüleit kiszolgáltatta a hatóságoknak, mert „a nép ellenségeinek” tartotta õket, a szovjet gyermekek követendõ mintaképnek tekintették. Nem lehet csodálkozni azon, hogy annyira megrendült a bizalom, amely minden emberi kapcsolat számára alapvetõ. A gyanú elõfeltétele lett az életben maradásnak, normális és szükséges eszköz a mindennapi élet számos területén. Nem lep meg az a tény, hogy az Istenbe vetett bizalmat, amely a lelki élet érlelõdése szempontjából nélkülözhetetlen, oly nehéz megtalálni az ukrán fiatalokban. Ha a lelki élet útján tett elsõ félénk lépések után a fiatalok nehéz vagy járhatatlan területre találnak, gyakran próbálnak visszakozni. Az Úr hívása, amely ismételten visszhangzik II. János Pál szavaiban: „Duc in altum” (Evezz a mélyre!), meggondolatlannak tûnik sok fiatal fülében, akik elbizonytalanodnak a viharzó vizek láttára. A posztszovjet korszak fiataljainak, a Kaszpitól a Balti-tengerig, igazi komoly kihívás, hogy megtartsák és bátorítsák az Istenbe vetett bizalmat, mely szükséges ahhoz, hogy bátran viseljék a keresztény tanítványsors nehézségeit, türelmesen viseljék a házasság vagy a szerzetesi élet elkötelezettségét, próféta módjára cselekedjenek szegénység, igazságtalanság és korrupció idején, hirdessék a békét kényszerû átköltöztetés, erõszak és reményvesztés körülményeiben.

    IV. Puhatolódzások

    Az akadályok meredekek, nehezek. De maguk Ukrajna körülményei arra bátorítanak, hogy haladjunk elõre.

    A 80-as évek közepén szomorú gyászszavak célpontja lett az ukrán-görög katolikus egyház. Ötvenéves totalitarizmus után hõsiesen életben maradt a katakombákban – a világ legnagyobb egyházi közössége, amelyet valaha is számûztek. Mi maradhatott meg egy olyan egyházból, amelyet szinte három nemzedéken keresztül hasonló kérlelhetetlen üldözésnek vetettek alá? És mégis, a 80-as évek végén újra felmerült, mint Jónás a bálna gyomrából. A csodás feltámadás és a lelkes újjászületés szépen bontakozott – nem ugyan problémák, sõt súlyos problémák nélkül, amelyekrõl az elõbb már szóltam. A szemináriumok telve vannak, három szeminarista pályázik minden felszabaduló helyre. A szerzetesi közösségekben az átlagos életkor alatta van a 35 évnek. A szabadság elsõ évtizedében ötszáznál több papot szentelt egyedül Lviv püspöke. Tizenöt évvel ezelõtt nem volt semmiféle válság. Paraszti nyelven szólva: eljutottunk a fejállomásra. Tudván, hogy korunkban ugyanúgy, mint régebbi korokban az Úr kinyújtotta kezét, és kiszabadította népét a fogságból, kétségbe vonhattuk-e, hogy ezt még megteszi?

    Ilyen szellemben szeretném bemutatni három tapogatódzó megközelítését azoknak a súlyos kihívásoknak, amelyekkel fiataljainknak szembe kell nézniük.

    a) Személyes találkozás Krisztussal a példaadás révén

    A fiatal ma remény nélkül él, megrémülve a múlt pszichológiai, lelki és társadalmi sebhelyeitõl, és elnyomva a jelen igazságtalanságától. Ma a fiatal forrón óhajtja megismerni Istent, aki meghódította minden szenvedésünk forrását – a bajt és magát a halált. Olykor az Úr közvetlenül beszél hozzánk. Gyakrabban Istennel való találkozásunkat könnyíti vagy közvetíti egy más személy vagy egy más közösség. Egy fiatal kész arra, hogy hallgassa Krisztus bátorítását, és szemlélje az Úr ragyogó arcát, ha egy testvér (férfi vagy nõ) lehetõvé teszi ezt a találkozást. Az Istentõl kimondott szeretetszavaknak kifejezésre kell jutniuk. Gyakran azonban a fiatalok arról tanúskodnak, hogy egy pap vagy velünk egykorú tanár vagy egy jó barát példája önt belénk erõt ahhoz, hogy szembenézzünk a remény képviselte kihívásnak. A szeretet egy jele, a bátorítás vagy rokonszenv egy gesztusa, egy õszinte bûnbánati aktus, egy bátor és ugyanakkor nyugodt tanúságtétel az igazságról – ez többet ér annyi sok szónál, mert Krisztust jelenvalóvá teszi az emberek között. Olyan keresztény vezetés, amely a lehetõ legjobban személyessé vált eme példa erejében, azt valósítja meg, hogy a megrémült szívek ismét elevenen verjenek, és a többieket hozzásegítsék, hogy a dolgokat új fényben lássák. Ahhoz, hogy ezt a példát nyilvánvalóvá és érthetõvé tegyük, az kell, hogy közeledjék a fiatalokhoz, az Isten gyermekeire annyira jellemzõ sebezhetõség feltételének érvényesülésével.

    Személyes találkozás Krisztussal csak akkor lehetséges, ha Krisztusban élünk. A fiataloknak segítségre van szükségük, hogy a lelki életnek ehhez a modelljéhez közeledjenek: hogyan maradni az Úrral, hogyan hallgatni az õ szelíd szavára, hogyan észrevenni az élet döntõ pillanatait, hogyan eltölteni napjainkat, hogyan dolgozni, pihenni és játszani az õ jelenlétében, hogyan elviselni a nehézségeket és a csalódásokat az õ segítségével. Az Istennel való közösségben, jó és balsorsban, eltöltött élet példája arra szolgál a fiataloknak, hogy új reményeket tápláljanak, és nyújtsanak a többieknek. A fiatalok vágynak arra, hogy megtanuljanak imádkozni. Szükségük van püspökökre és papokra, akik imádkozzanak velük – és ne csupán misét szolgáltassanak, hanem imádkozzanak. Mikor fordult elõ utoljára, hogy valakinek segítettem az imádság nehézségei fölé kerekedni? Igyekszem-e ezt tudatosan megtenni, példát adva, és nem csupán szavakkal? Ha arra gondolok, hogyan foglalom le idõmet mint pap és rektor, észreveszem, hogy nem egyszerû megtartani az egyensúlyt adminisztratív szerepem és a fõiskolásokkal való közvetlen kapcsolatom között, amely kapcsolat közel visz engem a fiatalok személyi problémáihoz. A volt Szovjetunió elsõ katolikus egyetemének akadémiai adminisztrációjával kapcsolatos terhek óriásiak. Mindazonáltal a hallgatók kifejezett vágya – akik azt kérik, hogy legyek ott köztük, beszéljek velük, osszam meg velük gondjaimat –, megértette velem, hogy ha a hitnek egy fõiskoláján kell tanítanom, akkor a hallgatókkal kell lennem, éspedig nem csupán azért, hogy tanítsak, hanem hogy tanuljak is.


    b) Lelki atyaság/vezetés

    A keresztény tanítványi mivolt egy megtanulás jellegû tapasztalat, amely az élet kérdéseire adott, bizalmat érdemlõ válaszokat tételez fel. Mindazonáltal nem csupán akadémiai gyakorlatról van szó. Szónoki beszédek, amelyek teológiai szempontból kifogástalanok, nem szükségképpen adják át a keresztény üzenet teljességét; ezt az üzenetet nem lehet beszéddel kifejezni, ez inkább adományok kölcsönös cseréjét teszi szükségessé. A fogalmak és az eszmék a lelki élet fontos szempontjait alkotják, de végeredményben nem egyebek, mint kapcsolatok. Egy keresztény vezetõ nem csupán „tanító”, hanem „atya” vagy „anya” is. Ma inkább, mint valaha – ma, olyan korban, amikor megosztott vagy az apától megfosztott családok egyre inkább a megszokott helyzetté válnak, mintsem kivételt alkotnának – Isten gyermekeinek megszületniük és „növekedniük” kell az õ királyságában. Semmiféle könyv, semmiféle látási vagy komputeres eszköz (legyen mégannyira agyafúrt és pontos) nem helyettesítheti azt a vezetést és nevelést, amelyet csak egy lelki atya vagy anya adhat meg. Természetesen az lenne az eszményi helyzet, ha minden kereszténynek lehetne személyes lelki vezetõje. Ilyen típusú gyakorlatok gazdag örökséget hagytak a keleti monasztikus hagyományban kezdeteitõl fogva (Egyiptom, Palesztina és Szíria sivatagjaiban és remeteségeiben) egészen a modern idõkig (Görögországban, Bulgáriában, Szerbiában, Romániában, Oroszországban, Fehéroroszországban és Ukrajnában). Valójában, tekintettel hatásos lelki vezetõk csekély számára, nem is szólva az igazi „öregekrõl” (gerón vagy sztarec) a szó keleti értelmében, csak kevesen élvezhetnek hasonló eszményi helyzetet.

    Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy valamennyi hívõnek, különösen a fiataloknak, szükségképpen a lelki atyaság hiányával kell szembesülniük. Egy lelkipásztor vagy egy püspök valóságosan képviselhetik az atyát sok egyén, sõt nem egy közösség számára. Amikor egy püspök atyja lesz a papjainak, az atyai érintkezés részévé válik a helyi egyháznak, és a végén valamennyi tagja észreveszi. Olykor egy fiatalnak olyan lelki vezetõre van szüksége, aki hosszú ideig mindig mellette áll. Más esetekben, amint a sivatag szerzeteseivel történt, egyetlen „szó”, amelyet a lelki atya vagy anya kimond, hónapokig, sõt évekig mûködik vezetésként. Akkor is, ha a lelki atyaság javára fordított idõ és erõfeszítések feltétlenül fontosak, termékenysége mindenekelõtt atyai jellegének egyedülállóságához kötõdik. A fiatalok nem élvezhetik teljesen a vallásos élet jótéteményeit, ha az egyház erõforrásai, szerkezete, politikája és programjai nem megfelelõk. Az idõ és az erõfeszítések pontos megtervezése és ügyvezetése szükséges. Mindazonáltal az eredményeket ezeken a területeken nem lehet megvalósítani egy lelki vezetés vagy egy személyek közötti, viszonyulásos és dinamikus igazi atyaság megtakarításával; ez a kapcsolat alkotja a keresztény élmény sarkpontját, amint azt végeredményben a Szentháromság állítja elénk.


    c) A hit iskolájaként élni a húsvéti élményt: meghalni, hogy új életet adjunk

    Ha a személyes példa megkönnyíti a fiataloknak Krisztussal való találkozását, és a lelki vezetés vagy atyaság beléjük önti Isten ismeretét, és kíséri õket Isten Országában, a húsvéti misztérium gyökeres hívása megerõsíti és érleli bennük a keresztény zarándoklást. A keresztény élmény középpontjában ott van a Kereszt, amely elviszi õket a szentsírba. Utolsónak maradni, hogy elsõk legyünk, meghalni, hogy éljünk, elszenvedni a szegénységet, az éhezést, az üldöztetést az áldott Úr szerelméért – ezek azok a paradoxonok, amelyeket minden keresztény fiatalnak meg kell értenie, hogy a hitben felnõtté váljék. Ama nehézségek, amelyek gyakran arra ösztönzik a fiatalokat, hogy meginogjanak vagy meghátráljanak, alkalmul szolgálhatnak a valós növekedéshez is. Nem létezik a képzésnek és az üdvösségnek egyéb útvonala, csak az, amely a húsvéti misztériumon át halad – Krisztus és mindegyikünk útvonala. Amikor hozzásegítjük a fiatalokat, hogy személyesen találkozzanak Krisztussal, és amikor a kereszt meg a feltámadás dinamikájának szabad elfogadására kapnak irányítást, kételyeik és gyanakvásaik átalakulnak Istenbe vetett hiteles bizalommá. Ez a bizalom kíséri õket minden nehézségen keresztül.

    Amikor reflektálnak a fiatalok lelkipásztori körülményeire meg a szükségleteikre, a lelkipásztorok nagyon gyakran próbálják úgy bevonni a fiatalokat, hogy a dolgokat könnyebbé tegyék, a keresztény hivatás radikális természetét bagatellizálják. A lelki élet nem valami tréfa, még kevésbé szórakozás vagy játék. Mégis a komolyságát, sõt súlyosságát nagy öröm és teljességérzés kíséri. Amint úszni megtanulni csak úgy lehet, hogy egyedül vízbe vetjük magunkat, úgy teljesen megérni a hit iskolájában csak úgy lehet, hogy magunkhoz öleljük a húsvéti misztériumot. A misztagógia (a misztériumokba való beavatás) prioritásait fenn kell tartani. A Keresztet csak a szentsír erejében hirdethetjük. Ha Krisztus azért viselte a kereszt terhét, hogy feltámadjon, nekünk elõször az õ feltámadása tanúinak kell lennünk, és csak akkor lesz erõnk, hogy saját keresztjeinket viseljük. Nem a mi keresztutunkon keresztül jutunk el az õ feltámadásához, hanem az õ feltámadása adja meg nekünk a bizalmat és bátorságot ahhoz, hogy éljük saját hivatásunkat, amely kikerülhetetlenül kereszteket hoz magával. Ezen oknál fogva örömkiáltással köszöntsük fiataljainkat: „Krisztus feltámadt! Khrisztosz aneszti! Khrisztosz voszkresz! Christus resurrexit!”

    V. Befejezés

    Olyan korban, amikor egy változó Európa keresztény örökségét súlyos fenyegetés éri, nem egyszerû dolog kigondolni vagy létrehozni a hit iskoláját az európai fiatalok számára. Egy sokszerû világrész bonyolult történései, együttvéve a globális mûvelõdési folyamatok európai megtestesüléseiben mutatkozó sokféle kihívásokkal, az európai fiatalokat nehéz próbatételeknek vetik alá az érett keresztény élet felé tartó zarándoklásukban. Ugyanakkor a múlt történelme telve van az Úr tevékeny közbelépéseinek világos jeleivel. A világ üdvösségének története és a földrész egyes országainak és egyházainak üdvösségtörténete bátorságot önt belénk a hit új útjainak keresésében. A húsvéti Úrba vetett remény és bizalom, amelyet a keresztények a szovjet Ukrajnában, Örményországban és egyéb köztársaságokban nyilvánítottak drámai körülmények között, ma a közép- és kelet-európai egyház újjászületésének magjává lett. Reménykedjünk továbbra is, és bízzunk ezen helyek fiataljaiban, hogy ne csupán megtalálhassák a helyes módját annak, hogy szembenézzenek az akadályokkal, amelyekkel útjukon találkoznak, hanem hogy segítsék is nyugati és az egész világról való testvéreiket. Biztos vagyok abban, hogy az Úr segítségével megteszik ezt.






II. János Pál

BESZÉD AZ EURÓPAI IFJÚSÁGI
SZIMPÓZIUM RÉSZTVEVÕIHEZ

    1. [. . .]

    2. Különös jelentõségû a jelen 10. szimpóziumra választott téma: „A fiatalok egy változó Európában – a hit laboratóriuma.”

    Minden lelkipásztor tudja, elsõrangú feladata az, hogy hozzásegítse a híveket a Krisztussal való találkozáshoz. Olyan találkozás ez, amely az elmúlt két évezred során Európában embermilliók és egész nemzedékek életét átalakította. Hogyan tudnánk figyelmen kívül hagyni azt a nagy felelõsségünket, hogy megõrizzük ezeket a keresztény gyökereket?

    Valóban mindenekelõtt a fiatalok óhajtják, hogy az evangéliumot ma új módon vessük el szívükbe. Éppen õk, olykor igen nyomatékosan, juttatják kifejezésre az örömhír utáni vágyukat. Igen, kedves [püspök] testvérek, tudatában vagyunk annak a sürgetõ szükségnek, hogy az új nemzedékeknek mint az emberiség egyetlen Megváltóját hirdessük Jézust, aki mint igaz Isten szeretetbõl magára vette a történelem sebeit egészen a kereszten megélt teljes önátadásig.

    Válaszul az értékvesztésre és azokra a mélyen érintõ egzisztenciális kérdésekre, amelyeket a mai társadalom felvet, nekünk hirdetnünk és tanúsítanunk kell, hogy Krisztus magára vette minden korok emberiségének kérdéseit, vágyakozásait és még szenvedéseit is. Feltámadásával teljes egészében lehetõvé tette az életre és halhatatlanságra irányuló ama vágy megvalósulását, amely ott lakik minden ember, és különösen a fiatalok szívében.

    Európának sürgetõ szüksége van arra, hogy ezzel az Istennel találkozzék, aki az embereket szereti, és jelen van minden emberi megpróbáltatásban és kínlódásban. Hogy ez megtörténhessen, a híveknek feltétlenül készeknek kell lenniük arra, hogy életükkel tanúskodjanak hitükrõl. Akkor majd érett egyházi közösségek fejlõdnek, amelyek készek és készségesek arra, hogy minden erejükkel bevessék magukat az új evangelizálásba.

    3. Szeretettel köszöntelek benneteket, kedves fiatalok! Különösen jelentõsnek találom, hogy ti – az egyház és Európa reménysége – részt vesztek ezen a szimpóziumon. Közelrõl érint titeket, hiszen a jelenlegi társadalmi összefüggésben ti vagytok azok, akikre az egyház különös figyelemmel tekint. Olyan egzisztencia ajándékát várja tõletek, amely teljesen hûséges Krisztushoz és üdvözítõ üzenetéhez.

    Ebben a liturgikus idõszakban, amely a feltámadt Krisztus fényétõl tündököl, azt remélem, hogy Õ megadja nektek békéjét. Legyen Õ mindegyiktek számára a Mester, amint az volt az emmauszi tanítványoknak. Ti pedig, kedves barátaim, kövessétek Õt hûségesen, lelkesen és állhatatosan. Ne hagyjátok, hogy ne vegyék Õt figyelembe! Az evangélium nélkülözhetetlen a kultúra megújulásában; elengedhetetlen egy igazi békével átitatott jövõ felépítéséhez Európában és az egész világon. A ti feladatotok, kedves fiatalok, hogy ezt a hozzájárulást szolgáltassátok. Ne habozzatok tehát, hogy igennel válaszoljatok Isten hívására!

    4. [Egyéb egyházak és egyházi közösségek küldötteinek köszöntése.]

    5. Kedves testvérek, ezekben a napokban és életetek minden pillanatában töltsön el benneteket az Úr, a Szentlélek ereje által, gazdag adományaival: a szeretet, az öröm és a béke adományaival! Kísérjen benneteket Mária, az Egyház Édesanyja, és védelmezzen benneteket Szent Márk evangélista, akinek ma ünnepét üljük. [. . .]



A FIATALOK LEVELE AZ EURÓPAI PÜSPÖKÖKHÖZ

Kedves Püspökeink!

    Fiatal keresztények vagyunk, az európai földrész különféle országaiból. Különféle társadalmi és egyházi valóságokból jövünk. Közösségünket azonban Krisztusban találjuk.

    Eme jelentõs napok után, amelyeket Önökkel együtt töltöttünk, mindenekelõtt köszönetet akarunk mondani azért, hogy szóhoz kívántak juttatni 35 ifjú embert ezen a 10. szimpóziumon.

    De még inkább kötelességünknek érezzük, hogy mindnyájuknak köszönetet mondjunk kitartó készségükért arra, hogy meghallgassanak minket, nem csupán a plenáris megbeszéléseken, hanem minden egyéb alkalommal is, amelyet a szimpózium idején a naponkénti tapasztalat felkínált. Egyszerû, együtt elfogyasztott étkezés, közös ima vagy fesztelen beszélgetés alkalmul szolgált mély és ösztönzõ személyes találkozásokhoz, amelyek annak megértésére képesítettek, milyen mély egység kapcsol össze az Út, az Igazság és az Élet keresésére irányuló utunkon.

    E szimpózium végén õszintén  állíthatjuk, hogy számunkra értékes alkalom volt arra, hogy legyõzzünk minden lehetséges távolságot, amely, úgy tûnt, beékelõdött közénk. Megteremtettük a barátság és a nyitott, építõ és eleven párbeszéd légkörét.

    Ezért nem búcsúzhatunk el anélkül, hogy megosszuk Önökkel megfontolásaink gyümölcseit.

Szeretnénk biztosítani Önöket:

    hogy nem habozunk igent mondani Istennek, aki arra hív, hogy újra felfedezzük Európa keresztény gyökereit mindennapi életünkben;

hogy a párbeszédet folytatni kívánjuk Önökkel, hogy azt egyházmegyéink és közösségeink szolgálatába állítsuk;

hogy ezért az Önök oldalán fogunk tevékenykedni azzal, hogy segítünk az egyház közös felépítésében;

hogy mindenkinek, akivel találkozunk, tanúságot teszünk arról a közösségélményrõl, amelyben ezekben a napokban részünk volt;

    hogy hozzá  fogunk járulni egy emberibb és keresztényibb „közös európai otthon” felépítéséhez. (Elkezdtünk összeállítani egy dokumentumot, amelyet igyekszünk megosztani közösségeinkkel. Szeretnénk elkészíteni az Európai Püspöki Karok Tanácsának októberi teljes ülésére.)



    Hogy mindennek véghezvitelére képesek legyünk, úgy érezzük, szükségleteinket is ki kell fejeznünk.

Érezzük

annak szükségét, hogy rendszeresen találkozzunk Önökkel, hogy megosszuk az örömöket és a nehézségeket, és hogy Önökkel együtt járjuk utunkat a keresztény élet megtapasztalásában;

annak szükségét, hogy szélesebb lehetõségeink legyenek a keresztény képzésre és nevelésre, hogy aztán közösségeinkben több felelõsséget vállalhassunk;

annak szükségét, hogy Önök bátorítsanak minket, hogy hivatásunkat és felelõsségünket éljük gazdasági, politikai és társadalmi téren azokban az összefüggésekben, amelyekben élünk;

azt az óhajt, hogy ugyanazon szellemben éljünk Önökkel, amely az elsõ keresztény közösségeket lelkesítette;

annak szükségét, hogy tanítsanak minket imádkozni, imádkozzanak velünk és értünk, és segítsenek minket, hogy újra felfedezzük és megéljük a liturgia igazi értelmét;

annak vágyát, hogy életünket az evangélium újdonságához alakítsuk, az egyház szent hagyományának örökségéhez való kapcsolatban;

annak vágyát, hogy legyenek alkalmak közös találkozásokra (konferenciák, szinódusok, szimpóziumok . . .), hogy képesek legyünk folytatni az ezen a szimpóziumon elkezdett párbeszédet;

annak szükségét, hogy Önökben lelki vezetõre találjunk, aki nem csupán tanító, hanem tanú, aki kísérõként jön velünk a Krisztussal való személyes találkozásra.


    Szeretnénk megköszönni Istennek, hogy képessé tesz az egymással való találkozásra, és Õrá bízzuk közös utunkat.


    „Evezz a mélyre!” (Lk 5,4)


Róma, 2002.  április 28.


Az európai püspökök 10. szimpóziumán
jelenlevõ fiatal küldöttek





Csiszér Albert

A HETEDIK A HÁZASSÁG

(Elsõ fejezete egy több – mintegy hét – részbõl álló sorozatnak, amely fõleg a fiatal házasulandók képzésére szolgál.)



Minden gondolkodó ember elõtt világos, hogy nem csupán ezred-, de korfordulóban vagyunk. Az elsõ keresztény évezred végén élõ népek legjobbjai a keresztény Európa megteremtésén dolgoztak. A tennivalók forgatókönyvét a dél-franciaországi Cluny nagyálmú bencés szerzetesei írták meg, és tették rá életüket, s a letelepedett új népekkel, kiknek vére tiszta és dús élet ígéretét hordozta, megteremtették a keresztény Európát. A megújulásnak e szelleme a Kárpátok gerincén leállott. Azontúl Bizánc hatósugarában éltek a népek, ahol a fejlõdés az egyházszakadással sajátosan keleti irányt vett.

Ma is újat akar a világ. Fõként a fiatalok, akik táncoló jókedvük közben is ég felé emelt lengõ karjaikkal ösztönösen azt a hiányérzetet fejezik ki, amitõl leginkább szenvednek: szeretetre vágyunk! A hiteles szeretetnek pedig gyújtópontja és menedékhelye mindig a család volt, s ma az is válságban van, mint minden. A házasság és család úgy jelenik meg a nyilvánosság elõtt, mint az ivarsejtek a génsebész elõtt, amely sejtekben sûrûsödik az egész emberi élet, sõt nemzedéksor értéke és selejtje. Valóban a házasságban bomlik ki mindaz az élményanyag, amely az ember történelmi útját tarkítja. Ugyanakkor a házasságban fakad az emberi közösség megújhodása nem csupán fiziológiai, de erkölcsi értelemben is. Ha ez a forrás elapadna, a megújhodás reménye is odaveszne.

A házasság életfájának négy gyökérszála van: 1) Szexus-nemiség, 2) Genus-fajfenntartás, 3) Erosz-szerelem, 4) Ethosz-erkölcsiség. Válságtól terhes korunk beteges tünetei mindegyiket kikezdték. Vegyük sorra.

1) Nemiség, nemi vonatkozás: A Julianus-féle törvénykönyv így határozza meg a nemiség lényegét: „Viri et feminae naturalis conjunctio” – Férfi és nõ természetes kapcsolata, egysége. Ezzel együtt jár a kölcsönös hûség: a házas férfi és nõ kölcsönös nemi joga egymáshoz. Ezzel szemben a tudomány nevét is felhasználva terjesztik, hogy a nemi ösztön voltaképpen poligám, s akkor a természet törvénye ellen vétünk, amikor Krisztusra hivatkozva monogámiás életet követelünk. A biológiai szempont mellé lélektani szempontot is adnak, éspedig: a személyiség kibontakozásához való jogot. Eszerint a nemi ösztönnek vannak jogos igényei, melyek a monogámiás keresztény házasság keretei között nem férnek el, s a nemi élet végül is minden velejárójával együtt az egyén ügye. Következésképp a nemi vonatkozás csak addig kötelezõ két személy között, sõt addig jogosult és erkölcsös, amíg fennáll a kölcsönös rokonszenv és egyetértés, s így mindkét fél számára az egyéni kibontakozás és boldogulás eszköze tud lenni. Amint ez megszûnt, válásra érett a házasság.

Hiábavaló szócséplés volna tudományosan igazolt igazságokkal perlekedni. Tény, hogy a hím ivarmirigyek szüntelenül termelik az ivarsejteket. Ez már magától beszél: a férfi nemi beágyazottsága biológiai szemszögbõl nézve mintha „poligám” lenne. Kérdés azonban, emberrõl lévén szó, lehet-e leegyszerûsíteni csupán biológiára. Az állatok esetében kizárólagos jelleggel bír a biológiai szempont, mert az állat nem személy.

A nõ nemi beágyazottsága ugyan „monogám”, hisz havonta egy gamétát termel. Ellenben a nõ érzelmi világát a természet szélesebb skálára hangolta be, s ha ezen sebet ejt a fajtalanság, nyomában istenostorok suhognak az emberiségen! Jogos a kérdés: szabad-e olyan láncreakciót elindítanunk, amelyet aztán nem áll módunkban leállítani?

Ami pedig a személyiség kibontakozását illeti, ezt senki inkább nem óhajtotta, mint Jézus Krisztus, akirõl Szent János feljegyzi: „Õ tudta, mi lakik az emberben.” (Jn 2,25) Tehát nem volna semmi okunk éppen az Úrtól félteni személyiségünk kibontakozását; de szóljon a lélektan.

Tény, hogy az ember „TE”-re utalt pszichoszomatikus lény. A „TE” felõl jövõ szeretet éltetõ melegében tud személyiségünk kibontakozni.

A szerelem természetrajzához tartozik, hogy kizárólagos. A tizenévesekre jellemzõ a futó szerelem, s ennek is megvan az értelme.

További jellemzõje a szerelemnek, de minden õszinte szeretetnek is, hogy élõ. Élet ott van, ahol fejlõdés van. A szellem világa a végtelenre nyitott. Az érett ember szerelmében a szeretett személy titka a végtelen dimenziójában ragyog fel, és ez hozza lendületbe egész lényét. Ebben a dimenzióban állnak a jegyesek, amikor házasságra lépnek.

Ezzel szemben a divatos program kölcsönös rokonszenvet említ. Erre építeni életet, hihetetlenül felületes dolog. A rokonszenv az ösztönbõl fogan, az ösztön a mozgatója. Mihelyt kielégült, törvényszerûen kialszik, s aki erre alapoz, amikor házasságra lép, az a házasság természetszerûleg kiürül. Jön a közöny, a megszokás, az unalom, az elidegenülés és végül a gyûlölet. Az ilyen fiatalok ott lépnek csapdába, hogy bíznak a rokonszenv tartósságában, s csak fogyasztják a szerelmet, de nem építkeznek. Ebbe az ösztön fogantatású körbe bezárkózva a személyiség kibontakoztatása szóba se jöhet.

2) A házasság nemzõ életközösség: az emberiség életfája azzal a hivatással, hogy új embereket, új erõket, új reményeket állítson sorba. Nagyobb boldogság nincs a természet rendjében, mint gyönyörködni az életünkbõl fakadt életek szép fejlõdésében. Ezzel szemben egyre terjed egy életellenes közhangulat, az önzés terjedésének arányában. Ugyanez a szellem mindent elkövet annak érdekében, hogy amit a természet évmilliók alatt egybekapcsolt, azt a legrafináltabb praktikák alkalmazásával szétválassza, mindig a nõk kárára. A kusza helyzet kimunkálója ez az õrületes szexhullám, mely a másik személyben élvezeti tárgyat lát, akit a végsõkig kihasználhat. Ezért nem tud sok fiatal lelkében megérni az igazi, felelõs szerelem, amelynek szakaszai így állíthatók sorba: I. Megismerkedéstõl a jegygyûrû váltásig. A II. szakasz a jegygyûrûtõl a házasságkötésig. III. szakasz a házasságkötéstõl az elsõ gyermek érkezéséig. Ez az összehangolódás és fészekrakás ideje. A további születések ismételten újjászülik a szülõket is, miközben szerelmük egyre mélyül, gazdagodik, s megérnek lelkükben a házasság alappillérei: az egység, a kizárólagosság és a hûség. Ha ezt a természetes kibontakozást a fiatalok megzavarják a házasság elõtti nemi élettel, ez úgy hat szerelmük fejlõdésére, mint a májusi fagy a fakadó bimbókra.

3) Egészen sajátos szeretetközösség. Azért sajátos, mert gyökere a nemi szeretet, az erosz, a szerelem. Az éretlen ember ízléstelensége az erosz fogalmát megfosztotta eredeti érelmétõl. Az erosz ugyanis azt a nemes vágyat jelenti, mely a másik félben, a jegyesben, a hitvesben a maga nemileg jellegzett énjének kiegészítõjét keresi nem csupán fiziológiai, hanem pszichikai és etikai téren is, s ezt úgy, hogy tulajdonképpen adni akar, és nem minden áron kapni. Az erosz feladata megteremteni a legbensõségesebb, leggazdagabb vonatkozású, legboldogabb emberi közösséget. Ennek beérését fojtják el nagyon sokan, amikor a megismerkedés alkalom egymás kiélésére, aminek a vége az említett unalom, elhidegülés. Végkifejlete az, amit Tolsztoj a Kreutzer szonátában nagy realitással ír le. Nem fantázia szülte, hanem az élet. „Mit az ember vet, le is aratja. Aki tehát testébe vet, testébõl le is aratja a romlást.” (Gal 6,8)

4) A házasság valláserkölcsi közösség, mert az embert átjárja minden vonatkozásában. Lényege: személyek legszemélyesebb önátadása és kölcsönös lekötése, melyet megpecsétel a gyermeknemzés és nevelés felelõs szent feladata. Ez a feladat csupán a felbonthatatlanság csillagjegye alatt valósítható meg. Ezzel szemben terjed az úgynevezett élettársi viszony divatja, mintha a mai ember irtózna a teljes, visszavonhatatlan elkötelezõdéstõl. Mindenbõl csak azt akarja, ami nem jár áldozattal. E jelenség gyökerei a családba vezetnek vissza, ahonnan kikerülnek ezek a nemzedékek. Családok, amelyekben a gyermek nem találkozik az önfegyelmezés örömével, s nagy valószínûséggel a szülõk sem adtak erre nézve mintákat; annál inkább az önzésre. A kép teljességéhez tartozik, hogy a házasságok 50%-a az elsõ tíz év alatt felbomlik. Egy másik lesújtó tény a születések katasztrofális alázuhanása az utóbbi évtizedben, de ugyanígy a házasságkötések számadatai is errõl beszélnek: a fiatalok az élet kultuszától a halál kultuszához kötik életük szekerét. Más szóval: az élet szolgálata helyett a szexnek élnek. Ez zsákutca!


Valamennyi válságjelenség igazi oka nem az anyagiakban rejlik, hanem sokkal mélyebben. Éspedig: az emberi dolgok abszolút érték rangjára történõ emelése, az infantilizmus, melynek kétségtelen jele sokak reklámfüggõsége és ennek logikus folyománya, a szív beszûkülése és a feltétlen bizalom hiánya.

Most válaszút elõtt áll az emberiség. Vagy megy ezen az úton tovább, és saját pusztulásán munkálkodva kiéli e folyamat irracionáléját. Vagy vált: a teremtett dolgokat életében a helyére teszi, s visszatár az élõ és életet adó Istenhez.

Minden férfi az otthon melegére vágyik. Számára az otthon a boldogság oázisa kell hogy legyen, ahová örömmel vonul vissza az élet küzdõterérõl.

A nõ biztonságos védettségre vágyik. Ha ez biztosítva van, csak akkor tud kibontakozni boldogságteremtõ készsége, feltéve, hogy jó természete van, és nem hisztérika.

Ezek a szempontok komoly megfontolásra kell hogy késztessék az érett embert, mert az élet mindenki számára egyszeri és megismételhetetlen kaland, s ezért nem lehet vele játszani.



EGY NAGY PÜSPÖK VALLOMÁSAI

Shvoy Lajos: Önéletrajz. Szerkesztette, a bevezetõt írta, jegyzetekkel ellátta, a mutatókat összeállította Mózessy Gergely. Kiadja a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár. Székesfehérvár, 2002. 180 o.

Számos olyan munka látott napvilágot az utóbbi években, mely hosszú, kényszerû hallgatást követõen be-bevilágít a pártállam által többé-kevésbé terrorisztikus eszközökkel hallgatásra ítélt egyház hétköznapjaiba. Ezek sorába illeszkedik Shvoy Lajos önéletrajzi írása. Hézagpótló a mû, mert az 1879-ben született Shvoy Lajos igazán nagy idõk látó tanúja. Prohászka tanítványa az esztergomi szemináriumban; ott bábáskodik a száz éves Regnum Marianum alapításakor, sokáig hû irányítója; Prohászka halála után (1927) utódja a püspöki székben. Itt érte a II. világháború, a Rákosi- és a Kádár-korszak, hiszen 1968-ban hunyt el.

Olyan titokban készült ez a rendhagyó írásmû, hogy ma sem ismeri senki annak a nõnek a nevét, akinek a püspök úr lediktálta az életében elõforduló jelentõs személyes és tárgyában érdekes egyháztörténeti eseményeket. Az olvasó lélekben jelen lehet Shvoy püspökkel küzdelmeiben, páratlan szépségû hivatásának egyes állomásain, és több politikai korszakot tekinthet át a püspök úr aspektusából személve. Talán személyessége is teszi, hogy rendkívül vonzó a kötet. Haszonnal forgathatják mindazok, akik érdeklõdnek a XX. század eseményei iránt, a legrégebbi magyar lelkiségi mozgalom (Regnum Marianum) élete iránt, a püspök által bevezetett egyházközségi reformok iránt, melyekkel úgyszólván egyedül áll hazánkban a II. vatikáni zsinat elõtt.

A kötetet fényképmelléklet egészíti ki. Igen hasznosak azok a regiszterek is, melyek a könyv végén felsorolják az egyházmegye bebörtönzötteinek, kényszerdiszpozícióban, kongruaelvonásban, a mûködési engedély megvonásában részesültjeinek névsorát, amelyek továbbá részletezik az egyházmegye fõpapjainak, papjainak életrajzi adatait.


Gyorgyovich Miklós

 

PAPSZENTELÉSEK 2002-BEN

Esztergomban a fõszékesegyházban június 15-én: Dankó Ferenc, Kálmán Antal, Kálmán József, Kónya Attila, Sárhegyi Zoltán, Szõcs László, Tampu Ababei József, Vénusz Gellért és Zsiga Péter (Paskai László)

Pozsonyban a társszékesegyházban június 15-én: Myjavec Pál (Ján Sokol).

Kassán a fõszékesegyházban június 15-én: Fábry Péter (Jozef Tomko).

Veszprémben a fõszékesegyházban június 21-én: Szijártó László (Márfi Gyula).

Gyõrött a székesegyházban június 21-én: Bodó Zoltán, Maróti Gábor és Németh Gábor (Pápai Lajos).

Szegeden a székesegyházban június 22-én: Joó Balázs, Pálfalvy Zoltán és Serfõzõ Levente (Gyulai Endre).

Vácott a székesegyházban június 22-én: Farkas László, Gyõri Csaba, Kovács Sándor, Petõ Gábor, Rados László és Szederkényi László (Keszthelyi Ferenc).

Szombathelyen a székesegyházban június 26-án: Páli Zoltán (Konkoly István).

Máriapócson a bazilikában augusztus 4-én: Máté Csaba (Keresztes Szilárd).

Egerben augusztus 24-én: Amászka László minorita (Kovács Endre).


Belgrádban: Alexander Nonkovic.

A debrecen-nyíregyházi egyházmegyében: Fodor János, Papp László.

Egerben a fõszékesegyházban: Koós Ede, Nagy Krisztián és Varga András.

A munkácsi latin egyházmegyében: Losák István.

Rozsnyón: Fábián Péter.

Székesfehérvárott: Linde László.

Szlovákiában: Határ Márk, Nagy Tibor.HALOTTAINK

    Czumbil János 1999. jan. 26-án Gross-Gerauban (Hessen, Németország).

    Hámor József (85, 59, szalézi) febr. 13-án Edmontonban (Kanada).

    Schrek Mihály (88, 62, verbita) márc. 21-én Mödlingben (Ausztria).

    Csizmazia Placid (84, 59, ciszterci) okt. 30-án Irvingben (TX, USA).

    Hardy Gilbert (76, 53, ciszter) 2000. márc. 26-án Magyarországon.

    Spaits György (83, 57; volt magyar lelkész Philadelphiában) márc. 29-én Warminsterben (PA, USA).

    Skrapits János (75, 49; magyar plébános Buffalóban) márc. 29-én Buffalóban (USA).

    Szarka Boldizsár (75, 51, ciszterci) ápr. 1-én Irvingben (TX, USA).

    Holovács József (1924, 1947, 1983; munkácsi gör. kat. segédpüspök) jún. 18-án.

    Örley Richárd (50, 23) jún. 20-án Clevelandben (USA).

    Dániel József (79, 50, szalézi) szept. 10-én Benediktbeuernban (Bajorország).

    Dr. Major Márk (77, 51; esseni magyar lelkész) nov. 3-án Essenben (Németország).

    Dr. Gróh Béla (1911, 1934, szombathelyi; ny. innsbruccki magyar lelkész) dec. 23-án Innsbruckban (Ausztria).

    Gombos Mihály (szalézi) dec. 31-én Edmontonban (Kanada).

    Molnár István (81, 55; ny. calgaryi lelkész) 2001. február 22-én Calgaryban (Kanada).

    Kiss Máté (72, 46, ferences) márc. 3-án Cattskillban (NY, USA).

    Juhász Marc-François (67, 16, domonkos) nov. 13-án Párizsban.

    Feuerbach Péter (1908, 1931, pécsi) dec. 13-án Bad Sodenban (Hessen, Németország).

    Dr. Jaszovszky József (95, 71) 2002. jan. 3-án San Franciscóban (USA).

    Kopácsi János Lóránt (1914, 1937, premontrei, szombathelyi; ny. gimn. tanár, plébánoshelyettes) ápr. 3-án Pannonhalmán; tem. Csornán ápr. 11-én.

    Pohly János (1914, 1937, pécsi; ny. plébános) ápr. 7-én; tem. Pécsett ápr. 15-én.

    Reizer Pál (1943, 1967, 1990; szatmári megyéspüspök) ápr. 18-án Debrecenben; tem. Szatmárnémetiben ápr. 24-én.

    Páskai István (1919, 1942, egri, debrecen-nyíregyházi) ápr. 27-én Nyíregyházán; tem. ugyanott máj. 3-án.

    Mellen József (1912, 1938, szalézi; Wekerle-telepi lelkipásztor) ápr. 28-án Budapesten; tem. az Óbudai temetõben máj. 7-én.

    Fényi Sándor (1910, 1934, pécsi; kanonok, ny. plébános) máj. 13-án Pécsett; tem. ugyanott máj. 22-én.

    Dr. Gyulai Ferenc Illés (1919, 1943, ferences, egri; ny. mezõkeresztesi plébános) máj. 25-én Mezõkövesden; tem. ugyanott.

    Németh Ferenc (1932, 1968, veszprémi, székesfehérvári; ny. úrhidai plébános) jún. 27-én Székesfehérvárt; tem. ugyanott jún. 21-én.

    Raschka Lajos (93, 69, rozsnyói; ny. püspöki tanácsos) jún. 8-án; tem. Losoncon jún. 11-én.

    Sály Miklós (1931, 1962, egri; ny. pétervásári plébános) Miskolcon; tem. Pétervásáron júl. 3-án.

    Kõvári Károly (1921, 1951, jezsuita; ny. lelkipásztor, lelki író) jún. 22-én Hamiltonban (ON, Kanada); tem. Courtlandon (ON, Kanada) júl. 2-án.

    Dr. Iharos Gyula Alfonz (1910, 1934, premontrei, veszprémi, kaposvári; ny. gimnáziumi tanár, plébános) jún. 27-én; tem. Balatonfenyvesen júl. 5-én.

    Jeszenszky Zsigmond (1920, 1947, váci; ny. plébános) jún. 29-én; tem. Újpesten júl. 18-án.

    Tornyos Árpád Kálmán (1919, 1944, ferences; helyettes tartományfõnök) júl. 8-án; tem. a pesti ferences templomban júl. 18-án.

    Dr. Temesi József (1920, 1943, veszprémi, jezsuita; a lelkigyakorlatos-ház munkatársa) júl. 20-án Leányfalun; tem. a Kerepesi temetõben júl. 30-án.

    Kaposi István (1933, 1957, váci, esztergom-budapesti; templomigazgató Rákosszentmihályon) aug. 2-án; tem. Kispesten aug. 14-én.

    Dr. Csábi József (1926, 1951, esztergom-budapesti; lelkész Németországban) aug. 6-án.

    Raáb Alajos (1909, 1932, esztergom-budapesti; ny. plébános) aug. 17-én; tem. szeptember 6-án a Farkasréti temetõben.

Cserjés József (1929, 1952, egri; ny. plébános) aug. 22-én; Székesfehérvárt; tem. Károlyfalván szept. 9-én.

    Dr. Cseh Sándor (1913, 1938, gyõri; székesegyházi kanonok) aug. 27-én Gyõrött; tem. ugyanott szept. 2-án.

    Nemes Antal (1912, 1938, veszprémi; ny. nagygyimóti plébános) szept. 1-én Veszprémben; tem. ugyanott szept. 10-én.

    Maitz Imre (1941, 1964, gyõri; hegykõi plébános) szept 1-én Sopronban; tem. ugyanott szept. 5-én.

    Farkas István (1909, 1936, veszprémi; ny. ukki plébános) szept. 5-én Sümegen; tem. Ukkon szept. 12-én.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!