E SZÁMUNK ELÉ


NEGYVEN ÉVVEL A ZSINAT UTÁN

A negyven évvel ezelõtt megnyitott II. vatikáni zsinat XXIII. János pápa szándéka szerint „lelkipásztori” zsinat akart lenni, azon túl, hogy célul tûzte ki az egyházi törvénykönyv reformját és a keresztények egységének elõmozdítását. A négy évig tartó zsinati munkák során kikristályosodott az az alapvetõ szándék, amelyet az 1965. dec. 7-én közzétett Presbyterorum ordinis, a papi élettel és szolgálattal foglalkozó határozat így jelöl meg: „A zsinat most lelkipásztori célkitûzéseire gondol: miként újítsa meg belsõleg az egyházat, hogyan biztosítsa az evangélium elterjedését az egész világon, és mit tegyen annak a párbeszédnek a sikeréért, amelyet a mai világgal kell folytatnia.” (PO 12)

Az egyház megújulása téma gyakran visszatér a zsinati dokumentumokban. Az 1964-ben megszavazott, az egyházzal foglalkozó Lumen gentium kezdetû dogmatikai konstitúció (talán a legfontosabb a 16 okmány között) 8. pontjában az egyház kettõs arculatáról, látható és kegyelmi valóságáról szólva hangsúlyozza: a Szentlélek által éltetett kegyelmi közösség és egyben hierarchikus szervekkel ellátott, látható társaság; szent, mert a Fõ, Krisztus „szent, ártatlan és szeplõtelen” (Zsid 7,26), de – mivel bûnös tagokat foglal magában – folytonos megtisztulásra is szorul, a bûnbánat és a megújulás útját járja szüntelen itt a földön vándorolva.

A zsinat pápái, XXIII. János és VI. Pál, majd jelenlegi szentatyánk, II. János Pál számtalan rendelkezése, körleveleik, beszédeik mind-mind ezt a zsinati „aggiornamentó”-t (korszerûsödést), a megújulást és a párbeszédet célozták, erre szolgáltak a különféle titkárságok (ma tanácsok), bizottságok, a püspöki szinódusok, a pápai utak stb. 1983-ban tették közzé az új egyházi törvénykönyvet, amely „pontosan követi a II. vatikáni zsinat tanítását; szövegének alapját is jelentõs mértékben ennek a zsinatnak az okmányai képezték” (Erdõ Péter bevezetõje az 1986-os magyar kiadáshoz). 1992-ben pedig, a zsinat megnyitásának 30. évfordulóján, II. János Pál Fidei depositum kezdetû konstitúciójával útjára bocsátotta A Katolikus Egyház Katekizmusát, amely szintén „a II. vatikáni egyetemes zsinat nyomán készült”.

A zsinat mindenekelõtt történelmi esemény volt, korszakváltás a katolikus egyház történetében. Hogy ez mit jelentett világviszonylatban, és mit Magyarországon (miként más kommunista országokban), erre a következõ tanulmányokban és még karácsonyi számunkban is kitérünk, mérlegelve a zsinat recepcióját, fogadtatását.

De lényegesek a zsinat „aktái”, a 16 dokumentum szövege is. A világegyházban ezeket az okmányokat gyorsan közzétették, éspedig jegyzetekkel, kommentárokkal. Magyarországon, a politikai helyzet miatt, az összes dokumentum egy kötetben csak a zsinat bezárása után tíz évvel jelent meg. Mivel 1950-ben szétszórták a szerzeteseket, mivel az egyház kezében nem voltak kommunikációs eszközök, mivel a nevelést a pártállam ellenõrizte, az idevonatkozó dokumentumok kiadására 1975-ig várni kellett. Érthetõ tehát, hogy a zsinati tanítás is csak lassan válhatott ismertté. Külföldi kiadványok, folyóiratok, és nem utolsósorban a Vatikáni Rádió magyar adásai segítettek megismertetni a zsinati tanítást a hazai és külföldi magyarokkal.  Az ökumenizmust fékezte a „divide et impera” elv alkalmazása. A világiak bevonása az apostoli munkába, amelyet annyira sürgetett a zsinat, szintén igen lassan történhetett meg; ez is erõsítette azt a benyomást, hogy a magyar egyház „klerikális” maradt évtizedeken át. De a katekézis „szabályozása”, a hit korszerû bemutatását célzó kiadványok hiánya, az ifjúsági lelkipásztorkodás ellenõrzése, a kisközösségek elnyomása stb. mind-mind akadályozta az „aggiornamento” megvalósulását Magyarországon.

Karácsonyi számunkban majd beszámolunk arról, hogy a nyolcvanas évek második felétõl, és fõleg a rendszerváltás óta, egyre nagyobb lendülettel folyik egyházunk megújulása, még ha a múlt sebei érezhetõk is bizonyos területeken.

Magyarországon és a volt kommunista országokban igen erõs volt egy bizonyos teológiai-egyházfegyelmi konzervativizmus, még ha hazánkban nem alakult is ki olyan szakadék a haladók és konzervatívok között, mint a „nyugati” világban, tehát nem volt olyan erõs a polarizálódás. A Rómához, egyházhoz hûséges papok és hívek talán a változ(tat)ást hûtlenségnek érezték. Megõrizni, megtartani (=„konzerválni”) egyet jelenthetett a hûséggel. Pedig, ahogy a nagy jezsuita teológus, zsinati szakértõ, késõbb bíboros, H. de Lubac írta: az igazi hûség a helyes változásban van; mert aki mereven ragaszkodik a múlthoz, esetleg éppen azt árulja el, amit meg akar õrizni.

Minden nagy egyetemes zsinat recepciója hosszú idõt, évtizedeket vett igénybe. Negyven év nem nagy idõ, bár sok mindent meg lehetett valósítani a helyzetektõl és emberektõl függõen. Valamennyien felelõsek vagyunk a zsinati megújulás munkálásáért. A megtérést magunkon kell kezdenünk – Krisztus Szentlelke erejében.