PAPI EGYSÉG



Erdõ Péter

PAPHIÁNY ÉS LELKIPÁSZTORI ELLÁTÁS






Erdõ Péter püspök rektor a magyar püspöki kar kérésére készített egyházjogi összefoglalást a fenti címben jelzett probléma megtárgyalásához. Tanulmánya megjelent a Kánonjog címû folyóiratban: 3(2001) 7–16. Hozzájárult, és ezt köszönettel nyugtázzuk, hogy a Magyar Papi Egység olvasóinak rendelkezésére bocsássuk a tanulmányt. Elhagyjuk a jegyzeteket, vagyis a szakirodalmi hivatkozásokat.

1. A probléma

[. . .] A gyakorlati problémát az a körülmény okozza, hogy a jelenleg hazánkban ténylegesen elterjedt „egy falu – egy plébánia, saját plébánossal” modell a papság csökkenõ száma miatt tartósan krízisbe került. Ennek súlyát minden egyházmegyénk érzi. A praktikus kérdés tehát kettõs: a mai szervezetet hogyan lehet a kánonjog szerint kevés pappal is szabályosan és eredményesen tovább mûködtetni, illetve milyen törvényes lehetõségek állnak rendelkezésre e szervezet módosítására, kiegészítésére, és ezek kihasználása milyen gyakorlati-jogi követelményekhez kell, hogy igazodjék.

Mielõtt a konkrét, hatályos jogi lehetõségeket és a velük összhangban álló lelkipásztori megoldásokat áttekintenénk, rövid történeti és teológiai reflexióra van szükség, hiszen ebben a témakörben minden gyakorlati intézkedésnek teológiailag tudatosnak kell lennie.

2. Történelmi és teológiai megjegyzések

    a) Mint közismert, a plébániarendszer a keresztény Egyházban a IV–V. században jelent meg, a VI. századra vált Nyugaton általánossá. Kialakulását az váltotta ki, hogy a hit a városokon kívül is elterjedt, s a keresztény közösségek teljes életéhez az eucharisztia végzése és a szentségi élet szervesen hozzátartozott, ezért olyan klerikusokra volt szükség, akik ezt a városokon kívül élõ hívõk számára is lehetõvé tudták tenni. A települési formák vidékenként eltérõk voltak. Egyes helyeken a tanyaszerûen települt, elszórt népesség volt a jellemzõ, akik számára csak bizonyos körzeteket lehetett kijelölni (Gaul, pieve. . .). Másutt világosan körülhatárolt faluközösségek éltek. Így Észak-Afrikában, Szicíliában és Dél-Itáliában eleinte minden falu önálló püspököt kapott, mai szóval önálló egyházmegye lett. Ezért maradt fenn annyi afrikai püspökség emléke a címzetes püspökségekben, ezért van Olaszországban, a többszöri összevonás után is, még olyan sok egyházmegye.

    A másik kísérlet Keleten bontakozott ki: a falvakba püspököket küldtek ugyan, de nem önálló egyházmegye vezetõiként, hanem a város püspökének alárendelt khórepiszkoposzként. Ezt az elnevezést Nyugaton a középkorban néha a segédpüspök megjelölésére is használták, bár a két intézmény nem volt azonos. Az ókori zsinatok tanúsága szerint a khórepiszkoposz-rendszer sok konfliktus forrása volt.

    Viszonylag nehezen szánta rá magát az Egyház, hogy a falvakban élõ közösségek vezetését éppen presbiterekre bízza, hiszen az õ tisztségük erõsen testületi jellegû volt, és összekapcsolódott a városban élõ püspök személyével és szolgálatával. Mikor azután mégis elterjedt a falusi népet gondozó presbiterek rendszere, a korábbi állandó presbitériumnak mintegy a pótlására megszületett a papok rendszeres összejövetelét biztosító egyházmegyei zsinat és a püspök körül élõ papokat egybegyûjtõ káptalan intézménye.

    b) Mint látjuk, teológiai szempontból a plébánia nem nélkülözhetetlen intézményes formája az Egyháznak. Mégis áll rá, amit Walter Kasper a püspöki konferenciákról állapít meg: olyan intézmény, melyben egy teológiailag szükséges funkció valósul meg. Valóban, a II. vatikáni zsinat és nyomán az egyházjog a plébániát nem puszta hivatalnak, területi egységnek tekinti, hanem az ott lakó katolikus hívõk összességének. A püspöknek, mivel „egyházmegyéjében nem tud mindenkor és mindenhol személyesen egész nyája élén állni, szükségképpen hívõ közösségeket kell létesítenie. Közülük legfontosabbak a plébániák, amelyek a püspököt helyettesítõ helyi lelkipásztor vezetése alatt állnak. Ezek valamiképpen a földkerekségre kiterjedõ látható Egyházat teszik jelenvalóvá.” (SC 42a) Így „Krisztus Egyháza valóságosan jelen van a hívek valamennyi törvényes közösségében: amennyiben pásztoraikhoz ragaszkodnak, õket is egyházaknak nevezi az újszövetségi szentírás. . . A püspök szent szolgálatához kapcsolódó bármelyik oltárközösség jelképe annak, »ami nélkül nincs üdvösség«: a szeretetnek és a »titokzatos test egységének«.” (LG 26a) Ez utóbbi megállapítás nem különbözteti meg élesen a plébániai közösséget az esetenként éppen jelenlévõ eucharisztikus közösségtõl. A lényeges különbség azonban a zsinat tanításában is nyilvánvaló e két valóság között. A Christus Dominus (30a) pl. kiemeli, hogy a plébános az egyházmegye valamely kijelölt részének saját pásztora. Az Apostolicam actuositatem (10c) szerint pedig a plébánia mintegy sejtje az egyházmegyének. A fentiek összefoglalásának tûnik az Ad gentes (37a) megállapítása, mely szerint „Isten népe közösségekben él, plébániákban és egyházmegyékben, és ezekben lesz valamiképpen láthatóvá; ezekre a közösségekre is tartozik tehát a tanúskodás Krisztusról a pogányok elõtt.” Így a plébánia közösségjellege már a tanúságtétel közösségi vonatkozásával kapcsolódik össze.

    A plébániáról vázolt fenti zsinati kép eredménye az az új meghatározás is, amit az 1983-as CIC adott a plébániáról. Ennek természetesen széles teológiai háttere van. Így értelmezése során ügyelnünk kell a plébániáról mint közösségrõl alkotott zsinati kép minden elemére. A plébánia a krisztushívõk olyan közössége, melyet a püspök tartósan alakít meg, és rábíz egy papra mint saját pásztorra (CD 30a). Tehát a püspök által küldött pap mint saját pásztor és a tartós megalapítás fontos ismertetõjegyei annak a közösségnek, ami a plébánia.

    c) A zsinat a plébánia funkciójáról is világosan beszél, és majdnem ugyanazokat a feladatokat tulajdonítja neki, mint magának az egész Egyháznak. Tehát Krisztus hármas küldetésébõl, a tanítói, a papi és a pásztori küldetésbõl egyaránt kiveszi a részét. A plébánosról magáról elsõ helyen, de magáról a plébániai közösségrõl is valamilyen formában állítja a zsinat, hogy részesei ennek a hármas küldetésnek (vö. pl. CD 30, 1). E részvétel módjára nézve a zsinat sajátos sémát használ, mind az egész Egyház, mind az egyházmegye, mind a plébániaközösségek vonatkozásában. Nevezetesen: ki-ki a saját állapotának megfelelõen veszi ki a részét ebbõl a közös tevékenységbõl (vö. pl. LG 9–13, 31a, 34–36; AA 2, 6, 10). Vagyis mindenkinek hozzá kell ahhoz járulnia, de mindenkinek a maga módján (vö. pl. LG 37; AA 2a). Az Egyház egészérõl szólva a zsinat sok helyütt hierarchikus közösségrõl beszél. Olyan összefüggésben is, ahol ezt a szerves mûködést akarja jellemezni. Ezekben a kijelentésekben nem a hierarchia elnevezésen van a hangsúly, hanem azon az Újszövetségbõl (vö. Ef 4,16) ismert tényen, hogy az Egyházon mint egyetlen testen belül sok tag van, és mindegyiknek megvan a maga jellemzõ funkciója. Ez a jellemzõ szerep sok forrásból fakad. Elsõsorban mégis azokból a szentségekbõl adódik, amelyek képesítést és küldetést adnak a hívõk számára bizonyos tevékenységekre.

    Elsõsorban a keresztség (LG 31a) és a bérmálás szentsége ilyen. Ezekbõl fakad a krisztushívõk egyetemes papsága és általános egyházépítõ küldetése. Belõlük forrásozik az a felszólítás is, hogy mind a három tevékenységbõl vagy küldetésbõl vegyék ki a részüket.

    A második jelentõs szentségi alap az ordo szentsége. Ezen belül különbözõek a fokozatok: a presbiteri, illetõleg a diakónusi fokozatra sajátos küldetés jellemzõ. E vonatkozásban azonban igen nagy figyelemmel kell lennünk a küldetés fogalmára. Ez mindmáig a teológusok és egyházjogászok egyik nagy problémája. Ugyanis a papok vagy a diakónusok, vagy akár a püspökök sajátos, szentségi fokozatukra jellemzõ küldetése nem merül ki abban, amire egyedül õk képesek a szentség erejénél fogva. Tehát nyilván szentségileg érvényes feloldozást tud adni az áldozópap, õ tudja konszekrálni az Eucharisztiát stb. Azonban az áldozópap sajátos, szentségben kapott küldetése nem merül ki ebben. Akár a papság szentelési szertartását vizsgáljuk meg a küldetés szempontjából, akár azt a sok helyet, ahol errõl az egyházi tanítóhivatal nyilatkozott és nyilatkozik, azt találjuk, hogy a pap pl. a tanításban is a szentség erejénél fogva különleges küldetést kap (762. k.). Ugyanakkor tanítani megfelelõ megbízás birtokában az egyházmegyében más is képes. Mégis pl. az Egyházi Törvénykönyvben azt olvassuk, hogy az isteni ige hirdetését a krisztushívõknek joguk van papoktól kérni, vagy papok szájából hallgatni, arra törekedni, hogy azt lehetõleg papoktól hallják (vö. uo.). Ehhez nyilván azért fûzõdik joga a hívõknek, mert a pap által mondott prédikáció valamilyen sajátos többletet tartalmaz. Ez még akkor is így van, ha ezt a hallgató elsõ hallásra nem veszi észre, akkor is, ha egy rátermett, fel nem szentelt személy nagyon vonzóan, érdekesen, tartalmasan tud beszélni. Mindebbõl láthatjuk, milyen sok mindent jelenthet a sajátos szentségi fokozatnak megfelelõ küldetés. Nagy teológiai és emberi érzékenységet kíván annak megtalálása, hogy – ki-ki a maga módján – hogyan veheti ki a részét – mondjuk egy plébánián belül – az Egyház közösségi tevékenységében.

    A plébániának ez a differenciáltabb fogalma nem tévesztendõ össze a részegyház fogalmával. Tehát bármennyire is hasonlatosak a plébánia funkciói és feladatai magának az Egyháznak a funkcióihoz, mégsem mondhatjuk, hogy a plébánia részegyház. Éppezért nem mondhatjuk a szó szakkifejezési értelmében azt sem, hogy a plébánia helyi Egyház, hanem azt mondhatjuk, hogy az „egyházmegye része”. Így áll ez egész pontosan a Codexben is. Miért nem nevezhetjük a plébániát a szó teljes értelmében Egyháznak? Azért nem, mert hiányzik belõle valami, ami az ekkleziológiai teljességhez szükséges. Ez pedig a szentségi teljesség. A plébánia saját pásztora nem püspök, hanem a püspök által megbízott pap. Az ekkleziológiai teljesség akkor áll fenn, ha megvan a mind a hét szentségbõl álló teljes szentségi struktúra, benne a püspöki ordóval. Ez nem azt jelenti, hogy a püspökkel közösségben lévõ plébánián nem valósul meg a teljes szentségi élet, hanem azt, hogy ez nem önállóan, függetlenül történik. Tehát az Egyház elnevezés ebben a szakkifejezési értelemben a részegyházakra (egyházmegyékre, illetve annak megfelelõ szintû közösségekre) illik. Arra is fel kell figyelnünk, hogy a zsinat és az egyházjog a részegyház esetében is közösségrõl beszél (CD 11; 369. k., 381. k. 2. §). Tehát nemcsak a plébánia a hívõk közössége, hanem az egyházmegye is, de ez utóbbi élén saját pásztorként püspök áll (vö. 369. k.). Az egyházmegye egyháztani teljessége abban ragadható meg, hogy saját pásztorként püspök irányítja, mégpedig áldozópapokból álló presbitérium (az egyházmegye papjainak összessége) segítségével, az evangélium és az Eucharisztia révén a Szentlélekben egybegyûjtve Isten népének a püspökre bízott részét (uo.). Ebben a teológiai összefüggésben az Eucharisztia tartós és autonóm jelenléte és a püspöki rend mintegy kölcsönösen feltételezik egymást. A püspökre való rábízottság egyben az egyetemes Egyház közösségébe való bekapcsolódást, a püspök törvényes kinevezését is magában foglalja. A plébánia viszont csupán az egyházmegyének egy része. Ám a jog szerint különleges része, hiszen az egyházmegye plébániákra való felosztása kötelezõ. Vezetését a megyéspüspök felügyelete alatt végzi a lelkipásztor (374. k. 1. §, 515. k. 1. §).

    Nem tévesztendõ össze a plébánia a pillanatnyi eucharisztikus közösséggel sem. A teológia szerint a szentmisében valamilyen módon realizálódik, megjelenik az egész Egyház. Hiszen Krisztus és az egész Egyház cselekménye a szentmise akkor is, ha éppen kevesen vannak rajta jelen. Ez a pillanatnyi eucharisztikus közösségben megjelenõ Egyház viszont nem azonos a plébániával. Más kérdés, hogy ideális esetben a plébániai közösség eucharisztikus közösség is. Azonban a gyakorlati életbõl tudjuk, hogy ma is túl nagyok a plébániáink ahhoz, hogy egyetlen szentmisén az egész plébánia összes híve ott legyen. Sajnos vannak olyan helyek is, ahol annyira kevesen gyakorolják a vallásukat, hogy egy szentmisén is elférnek. A plébániának viszont, bár élõbb tagjai a templomba járók, tagja minden katolikus, aki annak területén lakik (518. k.). Így noha nem azonos a plébánia és a pillanatnyi eucharisztikus közösség, mégis az Eucharisztia az a kötelék, amely a plébánia híveit különösen is összefûzi egymással és a plébános személyével.

     Az 1983-as Codexben szintén megtaláljuk a zsinati meghatározást a plébániáról mint közösségrõl, amelyet a püspök egy papra bíz mint saját pásztorra, és amely általában területileg van körülhatárolva (515. k. 1. §; 518. k.). Lehetséges azonban az is, hogy a plébániai közösséget a püspök nem területileg, hanem személyi szempontok alapján határolja körül (518. k.). Személyi plébániák alapítása elég gyakori, mégpedig különféle szempontok alapján. Lehetõség van erre pl. rítus szerint. Ez olyan egyházmegyékben aktuális, ahol ugyanarra a püspökre többféle saját jogú rítus szerinti egyházhoz tartozó hívõk is rá vannak bízva mint saját pásztorukra. A megyéspüspöktõl különbözõ rítusú híveknek ugyanis az ilyen területeken nincs saját hierarchiájuk. Így Magyarországon ez nem a görög katolikus hívek és a latin megyéspüspökök viszonyát érintõ kérdés, hiszen a Hajdúdorogi Egyházmegye és a Miskolci Exarchátus saját plébániái lefedik az egész ország területét. Viszont pl. a budapesti örmény katolikus közösség az Esztergom-Budapesti Fõegyházmegyéhez tartozik. Számukra a fõegyházmegye tart fenn személyi jellegû plébániát. Itt tehát a rítus (vagy a keleti Codex szavával élve: a sajátjogú egyházhoz való tartozás) szerint nyer meghatározást a plébánia híveinek köre.

    A Codex személyi plébánia létesítésének szempontjaként említi a nemzetiséget és a nyelvet is (518. k.). Az Esztergom-Budapesti Fõegyházmegyében is vannak példák a nyelvi szempontból kijelölt plébániára. Ilyen pl. jelenleg a lengyel plébánia.

    A plébániai közösségrõl, azaz magáról a plébániáról azt állítja az Egyházi Törvénykönyv, hogy az jogi személy (515. k. 3. §). Képviselõje, magánál a jognál fogva, minden jogügyletben a plébános (532. k.). Mint hivatalos egyházi jogi személy (vö. 116. k. 1. §) a plébánia magának a hierarchikus struktúrának a része. Így a plébánia tulajdonában lévõ javak egyházi javaknak minõsülnek, melyeket a plébános az Egyház nevében kezel (1257. k. 1. §; 1279. k. 1. §). A Codex leszögezi, hogy vannak olyan testületek a plébánián, amelyeket meg lehet, vagy meg kell alakítani, s amelyek a plébános munkáját segítik. Tehát az Egyházi Törvénykönyv a plébániai közösség vezetésének és struktúrájának az alapjait is tartalmazza. Felsorolja a Codex a plébános feladatait is (528–535. k.).

3. Az alapvetõ modell

A hatályos Codex alapvetõ modellje az egy papra mint saját pásztorra bízott egy plébánia. Több plébánia, ha nem is külön rendelkezés, de a feladat természete folytán összeférhetetlen tisztségeknek tûnne, hiszen pl. mindegyikben kötelezõ lenne a helybenlakás (vö. 533. k. 1. §). E szabály alól látszik kivételt tenni az 526. k. 1. §-a, mely szerint egy plébános csak egy plébánia gondozását lássa el, bár paphiány vagy más körülmények miatt több szomszédos plébánia gondozása is rábízható. Az ilyen rábízásról Jean-Claude Périsset azt állítja, hogy ilyenkor e papra nem több hivatal van rábízva, vagyis hogy ilyenkor a plébániák ideiglenesen egyetlen plébániának számítanak, melynek egyazon pap valódi, teljes jogú plébánosa. Ennek azonban ellentmond a plébánia tartós jellegû megalapításának kívánalma (515. k. 1. §), valamint az egyetlen plébánia egyetlen jogi személyisége (pl. 515. k. 3. §), mely az egyetlen papra való puszta rábízástól külön intézkedés nélkül még nem jelenik meg. Ugyanígy nem mentesül a pap a több anyakönyv és több pénztárkönyv vezetésétõl sem (vö. pl. 535. k. 1. §). Ha pedig a plébániák jogi különállása megmarad, az esetleges pusztán teológiai egyesülés nem jut láthatóan kifejezésre. Ilyen esetekben tehát indokolt az illetõ papot az egyik plébániára plébánosnak, a többire pedig plébániai kormányzónak kinevezni (539–540. k.). Ez a hazánkban legelterjedtebb módszer a paphiány miatt a lelkipásztori ellátás megszervezésére, s ezt „oldallagos ellátásnak” nevezik. Sok teológiai és gyakorlati hátránya van: nincs minden közösségnek külön saját pásztora, pedig ezt a plébánia fogalma kívánná; rendkívül sok adminisztrációs többletterhet jelent a pap számára; mivel pedig ez az intézményes forma rövid, átmeneti idõre szóló jellegû, ha tartós állapottá válik, ellenkezik a 151. k. elõírásával, mely megkívánja, hogy teljes lelkipásztori gondozással járó hivatal betöltését ne halasszák el sokáig. Márpedig a plébániai kormányzó által igazgatott plébánia jogilag üresedésben van, mert nincs valódi plébánosa.

    Világos tehát, hogy a gondot a paphiány tartóssága és várható növekedése okozza. Itt nem rövid, átmeneti megoldásokról van szó, hanem egy átmeneti forma tartóssá válásáról, ami teológiailag és gyakorlatilag eléggé tökéletlen megoldás. Ha egy papra túl sok plébánia oldallagos ellátásának terhe hárul, jelenléte egyre inkább csupán névlegessé válik. Ugyanez a papság irreális személyi túlterhelését is eredményezi, ami a papi hivatást kevésbé teszi vonzóvá, a konkrét plébániai feladatok teljesítésének számonkérését pedig kizárja, hiszen azok ellátása egyetlen pap részérõl amúgyis lehetetlen. Ennek pedig meglehetõsen demoralizáló hatása van.

4. Kisegítõ megoldások

    a) Több plébánia egy papra bízása

    A fent említett adminisztrátori kinevezésen kívül több plébániát egy papra esetleg érvényesen (vö. 10. k.) rá lehetne bízni úgy is, mint valódi plébánosra, de ez aligha volna megengedett a materiális összeférhetetlenség miatt, valamint azért, mert ebben az esetben a pap mint saját pásztor szerepe aligha volna fenntartható. Továbbá a plébánosi kinevezés egyfajta stabilitást (522. k.) ma is jelent, amit a plébános elmozdításának és áthelyezésének különleges eljárása is kifejez. Ha tehát indokolt, hogy ugyanaz a személy stabil módon nyerjen el több plébániát, feltehetõ, hogy indokolt a plébániák egyesítése is (melyrõl alább szólunk).    

b) A plébánia szerzetesközösségre bízása

    A plébániát, mint más egyházi hivatalt is, bízhat a megyéspüspök szerzetes papra, ha elöljárója ezt engedélyezi (682. k.). Ettõl eltér az az eset, amikor a püspök a plébániát tartósan, írásbeli szerzõdéssel egy klerikusi szerzetes intézményre vagy az apostoli élet klerikusi társaságára bízza (520. k.). Az ilyen rábízás lehet végleges, vagy szólhat meghatározott idõre. Nem lehet viszont mint intézményt ilyennel megbízni világi intézményeket, nem klerikusi (pl. nõi) intézményeket, lelkiségi mozgalmakat mint olyanokat, hacsak kebelükön belül nem mûködik ilyen hivatalosan megalapított klerikusi intézmény vagy az apostoli élet ilyen társasága. Ilyen megállapodások szerzetes intézményekkel hazánkban is gyakoriak, de tartós megoldást egyelõre nem hoztak, aminek részben az az oka, hogy a szerzetes papok száma is alacsony, és fogyó tendenciát mutat. Több intézmény esetén a régi plébániák újbóli elvállalása akadálya lehet annak, hogy az intézményre jellemzõ életformát és sajátos tevékenységet, saját mûveiket újra kialakítsák.

    E téren azonban vannak reményteljes tapasztalatok is. Különösen a külföldi papokkal érkezõ nemzetközi szerzetesközösségek bizonyították több helyen, hogy még a magyar nyelv is megtanulható, s hogy a missziós áldozatkészség nemcsak a harmadik világ hívei iránt gyakorolható.    

c) Egy vagy több plébánia papi közösségre bízása

    Az 517. k. kifejezetten megengedi egy vagy egyszerre több plébánia lelkipásztori ellátásának egyetemlegesen (in solidum) több papra bízását, de ilyenkor a papok egyikének a lelkipásztori munka irányítójának (moderator) kell lennie. Az egyetemleges megbízás azt jelenti, hogy minden jog és minden kötelezettség minden személyt megillet, ám az egyetlen irányítónak értelemszerûen utasítási joga van, és õ a felelõs a püspök elõtt. Egyetlen plébánián csak egyetlen ilyen irányító pap lehet (526. k. 2. §). Kérdés, hogy ki ilyenkor az egy vagy több plébánia jogi képviselõje, illetve vagyonának kezelõje. E szerepkörök ugyanis a plébánost illetik az 532. k. szerint. Úgy tûnik, mivel az 517. k. szerinti papi közösség minden tagját megilletik a plébánosi jogok, a képviselet is lehetséges, de az irányító papnak e téren is utasítási joga van. Mindenesetre ilyenkor a papi csoport tagjai közül egyiket sem illeti meg a plébános elnevezés, egyik sem birtokosa a szó szoros értelmében a plébánosi hivatalnak, viszont a tevékenységet közösen gyakorolják, s az így betöltött hivataluk hasonló a plébánoséhoz. Mivel az egyetlen pap mint saját pásztor itt sem jelenik meg, a plébánia ellátásának ezt a formáját is kisegítõ intézménynek kell tekintenünk, nem az igazi plébánosra bízással egyenértékû megoldásnak („ahol a körülmények megkívánják”).

    A gyakorlatban az ilyen közösségi megbízás hazánkban igen ritka. Nem is az a kívánatos módja, hogy több helyrõl akaratuk ellenére összeköltözzenek idõs, egyedüli életformájukat és helyüket már igen megszokott paptestvérek, hanem például egyetlen lelkiségi mozgalomhoz vagy közösséghez tartozó vagy egyetlen országból származó külföldi egyházmegyés papok foglalkoztatásának lehet ez ígéretes módja. Mivel a lelkiségi mozgalmakra mint olyanokra – nem lévén klerikusi szerzetes intézmények – plébániát bízni nem lehet, a belõlük kikerülõ papok egy csoportjára egyetemlegesen lehet rábízni egy plébániát, vagy akár egy számos plébániából álló pasztorális régiót.

    A külföldi papok fogadása jelentõs segítség lehet a paphiány megoldásában, mivel nemzetközileg a papság létszáma jelenleg nem fogy, viszont az utánpótlás rendkívül egyenlõtlenül oszlik meg. Ilyenkor a közösségileg ellátott plébánia megfelelhet a CIC ajánlásának, mely a klerikusok közös életformájára szól (280. k.). Ugyanakkor a 271. k. elõírja, hogy súlyos szükség esetét kivéve a megyéspüspök ne tagadja meg papjaitól az engedélyt, ha paphiányban szenvedõ vidékekre kívánnak költözni, hogy ott folytassák szolgálatukat. Az ilyen áttelepülés engedélyezhetõ az eredeti inkardináció megtartásával is, mind véglegesen, mind ideiglenesen vagy meghosszabbítható idõközökre (271. k. 2. §). Ilyenkor a saját püspök és a fogadó megyéspüspök írásbeli szerzõdésben kötelesek szabályozni az ilyen klerikusok jogait és kötelességeit (271. k. 1. §), így pl. díjazásukat, társadalombiztosításukat, nyugdíjjogosultságukat stb.

    Mindez hazánk mint fogadó ország számára is igen aktuális lehetne, sõt sürgõs is, mert bár Lengyelországban már nem nõ a papnövendékek száma, az még mindig olyan magas, hogy reális lehetõség volna nagyszámú fiatal egyházmegyés pap fogadására. Ám ehhez szükséges lenne, hogy egyházmegyék kössenek megállapodásokat vagy testvér-egyházmegyei szerzõdéseket megfelelõ külföldi egyházmegyékkel. Ilyenkor a CIC szerint már a szemináriumi képzés során (külföldön!) gondolni kell arra, milyen területre készülnek az illetõ fiatalok, hogy tanulhassák a nyelvet, ismerkedhessenek a sajátos pasztorális helyzettel stb. (257. k.) Itt a fogadóországban töltött pasztorális gyakorlat is hasznos lehet (258. k.). Mindebbõl látszik, hogy itt nem spontán migrációról van szó, ami inkább a kevésbé stabil egyéniségû papokra jellemzõ, hanem tudatos, missziós lelkületû feladatvállalásról, mely szervezett formában történik.

    A fogadás fõ nehézsége, hogy a magyarországi klérus díjazása és életkörülményei sem kellõen rendezettek, s e tekintetben elmaradnak a szlovákiai és lengyelországi helyzettõl is. Mégis a külföldi világi papok szervezett, csoportos fogadása reális megoldási lehetõségnek látszik. Ebben a Klérus jobb elosztásának Pápai Tanácsa is segítséget nyújthat.

d) A plébánia gondozásában való részvétel egy vagy több diakónusra vagy világira bízása

    Ezt a lehetõséget az 517. k. 2. §-a mint paphiány esetére szóló szükségmegoldást ajánlja fel. Az így megbízott diakónus vagy világi nem plébános, hiszen plébános csak pap lehet (521. k. 1. §). Az a pap pedig, aki az idézett kánon szerint a plébános hatalmával és felhatalmazásával felruházva – többnyire a távolból – a plébániai lelkigondozást irányítja, szintén nem minõsül plébánosnak. A megbízott diakónus vagy világi szerepét a CIC a plébánia lelkipásztori gondozásában való részvételnek nevezi. A jogi képviselet és a vagyonkezelés ilyenkor a szerzõk szerint ennek a papnak a feladata, tehát nem a pasztorációs feladatokkal megbízott világié vagy diakónusé. A lelkipásztori teendõk terén is utasítási joga van. Tehát téves az a vulgáris szóhasználat, amely ilyenkor világi plébánosról vagy a plébánia világi vezetõjérõl beszél. Mivel a személy a papszenteléssel a teljes hármas krisztusi küldetésben (LG 10b) lényegileg, és nem csupán fokozat szerint részesedik másként, mint a keresztség és a bérmálás által. Ezért a kormányzati feladat, az erre szóló karizma és a kánoni küldetésben erre adható hatalom terén a pap és a világi hívõ szerepe – a II. Vatikáni Zsinat által is hangsúlyozottan hirdetett teológiai igazság szerint – nem felcserélhetõ, az utasítási joggal összefüggõ irányítást a jog „világira bízott” plébánia esetén is felszentelt pap részére tartja fenn.

    Gyakorlati kérdés, hogy képzett, fõfoglalkozású világi lelkipásztori kisegítõ küldése pappal be nem tölthetõ plébániára teológiailag szükségmegoldás, hisz a plébánia lényegéhez tartozik a pap mint saját pásztor. Anyagilag szintén nehezen megoldható ez a forma, bár léteznek már rá hazánkban mûködõ példák. Sokszor nem küldeni kell vagy lehet ilyen világi kisegítõt, hanem a helyi közösség soraiból lehet megadni a bizalmat valakinek, aki amúgyis ott él, és ezt a segítséget önként vállalja.

    Teológiailag feltétlenül, munkajogilag és egyházszervezetileg nem biztosan, jobb megoldás diakónusra bízni a plébánia lelkipásztori ellátásában való ilyen részvételt, mint világira. A diakonátus ugyanis, lévén az ordo szentségi fokozata, sajátos küldetést és kegyelmet ad olyan feladatokra, melyek egyébként többnyire puszta püspöki intézkedéssel világi hívõre is rábízhatók. Ez pedig önmagában is érték az Egyház számára. Viszont az inkardináció alapján támasztható teljes eltartási igényt anyagi és egzisztenciális okból kerülni kell. Nõs állandó diakónusok hazánkban csak világi jog szerint érvényes munkaszerzõdéssel (vagy munkaviszony nélküli önkéntes, pl. hétvégi vagy nyugdíj melletti kisegítéssel) léphetnek egyházmegyei szolgálatba a 281. k. 3. §-a szerinti módon. Ez egyébként egyre inkább általánossá válik a nálunk gazdagabb vidékeken is.

    A világiakból vagy diakónusokból álló közösség megbízása a plébániai pasztorális feladatokkal üresedésben lévõ plébánia esetén különösen alkalmas forma lehet nõi szerzetes intézmények, világi intézmények vagy lelkiségi mozgalmak tagjaiból álló közösség bekapcsolására a plébánia ellátásába. Ilyenkor a püspöki megbízást nem a mozgalom kapja, hanem meghatározott tagok mint egyének.

    Ez a lehetõség nyitott a felszentelt pap által vezetett, esetleg több településbõl álló pasztorális régió mûködtetésének távlatai felé. A CIC külön hangsúlyozza, hogy a plébános a világiak, társulások részvételét is mozdítsa elõ az Egyház küldetése teljesítésében. Ennek ez kiemelkedõ formája lehet. Már az is segítség lehet, ha maga a plébános valamilyen valóban katolikus lelkiségi közösséghez vagy papi baráti körhöz tartozik. Ez papi egzisztenciáját erõsíti, még ha heti egy napon elszólítja is esetleg a plébániáról. Még hasznosabb viszont, ha a hasonló lelkiségû világiak vagy megszentelt életet élõk a plébánián vagy annak közelében segítik az ilyen papok munkáját.    

e) A plébániák összevonása

    Az eddig mondott megoldási lehetõségek egyike sem egyedül üdvözítõ. Valószínûleg ésszerû kombinálásuk jelenti a leghatásosabb segítséget. Nem lehet azonban kitérni az oldallagos ellátások fokozása helyett immár a – különösen kicsiny, vidéki – plébániák összevonása elõl sem. Ilyenkor egyetlen jogi személy jön létre. Mivel a mezõgazdasági lakosság aránya is egyre fogy, nem csupán a népesség összlétszáma, az elnéptelenedõ vidékeken – elõbb-utóbb szervesen, nem hirtelen voluntarista akciókkal – egyesíteni kell az egy központból ellátható plébániákat. Ehhez napjainkban a tervezést lehet megkezdeni, annak felmérését, hogy hosszabb távon mely plébániák hivatottak a központ szerepét betölteni. Így a felújítási munkálatok tervezésekor ezt már figyelembe lehet venni. Az egyesítés a megyéspüspök joga (515. k. 2. §). Végrehajtása során meg kell tartani a jogi személyek egyesítésérõl szóló általános szabályokat (121. k.).

    Bár vidéki önkormányzatok körében az ilyesmi népszerûtlen lehet, az európai egyháztörténelem nagy részében nem érvényesült az egy falu – egy plébánia elve, azt a késõ középkori emancipálódó jobbágyság erõltette olyan idõben, amikor igen nagy volt a papság létszáma is. Ma a lakosság mozgása más irányú, így az igazán hívõ és gyakorló katolikusokkal kell megértetni az esetleges összevonások szükségességét. Az egyházközségi képviselõtestületek Szabályzata szerint eddig is lehetséges volt a filiális községekben külön képviselõtestületet fenntartani.





Gárdonyi Máté

A KAPOSVÁRI EGYHÁZMEGYE
PLÉBÁNIASTRUKTÚRÁJÁNAK ÁTALAKÍTÁSA

Balás Béla kaposvári megyéspüspök 2002. január 1-i hatállyal az egyházmegye 156 plébániájából megszüntetett és fíliává minõsített 55-öt, ugyanakkor továbbra is meghagyott a megüresedett plébániák közül 19-et oldallagos ellátásban.1 A döntés alapos elõkészítés után született meg: a 2001. tavaszi espereskerületi koronákon a papság megvitatta az irányadó szempontokat, az Egyházmegyei Papi Szenátus, a Tanácsosok Testülete, valamint a Gazdasági Tanács pedig 2001. november 26-i együttes ülésén a konkrét tervezetrõl foglalt állást. Az érintett települések polgármesterei a fõpásztorral találkozva megismerkedhettek a határozat hátterével és gyakorlati következményeivel. A koronákon a téma elõadói Erdõ Péter püspök jogi és Bosák Nándor püspök lelkipásztori szempontú elõterjesztésére támaszkodhattak, amelyek a Magyar Katolikus Püspöki Kar 2000. nyári, illetve õszi ülésén kerültek tárgyalásra.2 Emellett feltérképeztük más helyi egyházak ilyen irányú kezdeményezéseit, hiszen a plébániastruktúra reformja a világegyházban olyan trendnek tûnik, amelyet nem a „központból” vezényelnek.3 A Kaposvári Egyházmegyében a plébániahálózat racionalizálása a papság helyeslésével találkozott, s biztató jel – más egyházmegyék számára is –, hogy a határozat kihirdetése után az érintett hívek is elfogadták azt.

Az alábbiakban a kaposvári tapasztalatok közül a régi szerkezet kialakulását és „korhoz kötöttségét”, majd az átszervezés szempontjait mutatjuk be.

A 2001 elõtti plébániahálózat kialakulása

A mai, elavult magyarországi plébániahálózat lényegében az 1960-as évek állapotait tükrözi, amikor a harmincas-negyvenes évek nagy létszámú szemináriumi évfolyamainak és a szerzetesek részleges egyházmegyei beosztásának köszönhetõen lényegében minden plébánosi, lelkészi, kápláni hely be volt töltve. Ez az a „régen”, amire sokan nosztalgiával emlékeznek – már ami a papság létszámát illeti. Vizsgálódásunkat azonban célszerû kiterjeszteni a jelenlegi plébániaszerkezet kialakulására, különös tekintettel az utóbbi száz év során beállt egyházi közigazgatási változásokra s ezek mozgatórugóira, hogy így rámutassunk a plébániák számának és területi beosztásának esetleges, korhoz kötött voltára.4

Ha az 1901-es (az 1993-ban felállított Kaposvári Egyházmegye területére vonatkozó) adatokat összevetjük a jelenlegi helyzettel, azt a meglepõ következtetést vonhatjuk le, hogy a száz évvel ezelõtti plébániaszám közel megegyezik a ma betöltött plébániák, illetve az aktív papok számával. 1901-ben 92 plébánia állt fenn (ugyanennyi plébánossal), 2000-ben a 156 plébániából 82 volt betöltve, az aktív papok száma pedig 95 volt (a nyugdíjasokkal együtt a klérus létszáma 114). Igaz ugyan, hogy száz éve 39 káplán teljesített szolgálatot, ma pedig csak 8 káplán és 2 diakónus, ám a plébánosi munkakör külsõ feltételei egy évszázad alatt lényegesen módosultak: a plébánosnak nem kell gazdálkodnia, a fíliák autóval könnyebben elérhetõek, a Somogyra jellemzõ népes pusztákat felszámolták, a lelkipásztorkodást világi hitoktatók, munkatársak segítik.

Az 1901-ben mûködõ plébániák három fázisban jöttek létre. A legtöbb, 92-bõl 58 a Veszprémi Egyházmegye török utáni újjászervezésének idején, 1700 és 1773 között alakult meg, Széchenyi Pál, Volkra Ottó János, Acsády Ádám, Padányi Biró Márton és Koller Ignác tevékenysége révén. A következõ csoportba a II. József (1780–1790) egyházi reformjával kapcsolatba hozható plébániaalapítások tartoznak (18), amelyeknek anyagi alapját részben a feloszlatott szerzetesrendek vagyonából létrehozott Vallásalap biztosította. Végül 1790 és 1900 között került sor további 16 plébánia létrejöttére. Ha az alapító és fenntartó kegyurak összetételét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy az elsõ idõszakban többnyire világi földesurak vállalták a terheket (33 világi kegyúr 19 egyházi mellett – 6 plébánia idõközben püspöki szabadadományozású lett), a második csoportban a jozefinista egyházpolitika jegyében a Vallásalap terhére történt az alapítások jelentõs része (világi: 6, egyházi: 4, szabad adományozás: 1, Vallásalap: 7), míg a XIX. században nagyjából kiegyenlítõdtek az arányok (világi: 6, egyházi: 5, szabad adományozás: 4, Vallásalap: 1). Összesítve: 1901-ben 45 plébániának világi, 28-nak egyházi kegyura volt, 8-ban a Vallásalap gyakorolta ezt a jogot, 11 plébánia pedig püspöki szabadadományozású volt. A legjelentõsebb egyházi kegyurak a vizsgált területen a következõk voltak: veszprémi püspök, veszprémi káptalan, piarista és bencés rend.

A kegyuraság (patronátus) intézményével kapcsolatban megállapítható, hogy míg a XVIII. században elõmozdította a lelkipásztorkodás gyors újjászervezését, addig a XIX. században szerepét kevéssé töltötte be, hiszen a plébániaalapítások nem tartottak lépést a lakosságszámnak (és ezen belül a katolikusok számának) növekedésével. A kegyúri rendszer így inkább gátló tényezõvé vált, egyrészt mert az egyházi közigazgatást nemcsak a valós igényekhez, hanem a földesúri érdekekhez kellett szabni (pl. nem abban a faluban alapítottak plébániát, ahol a legtöbben éltek, hanem ott, ahol a földesúr házat és földet ajánlott fel), másrészt mert a plébánosbemutatás joga akadályozta a papság hatékony helyezését. Ugyanilyen problémát okozott, hogy a birtokok tulajdonosváltása miatt nem egy esetben másvallású vagy kifejezetten egyházellenes személy vagy intézmény gyakorolta a kegyúri jogokat, akiket nemegyszer csak perrel lehetett kötelességeik teljesítésére szorítani. Mivel világegyházi szinten is hasonló nehézségek jelentkeztek, ezért az 1917-es Egyházi Törvénykönyv megtiltotta új kegyuraságok alapítását, s kívánatosnak tartotta, hogy a patrónusok legalább a bemutatási jogról mondjanak le (1450–1451. kánon). Magyarországon azonban még késõbb is alapítottak – szentszéki engedéllyel – kegyúri plébániákat; nálunk az egész rendszer 1945 után szûnt meg a földbirtok-kisajátítások miatt.

A fentiek fényében nem meglepõ, hogy a XX. század nagy veszprémi püspökei (Hornig Károly bíboros, Rott Nándor, Mindszenty József, Bánáss László, Badalik Bertalan) arra törekedtek, hogy a kegyuraság kiiktatásával korszerûsítsék az egyházmegye plébániastruktúráját. A XX. században a mai Kaposvári Egyházmegye területén 64 plébániát alapítottak (két új kaposvári plébánia kivételével 1901 és 1959 között), ami négyszerese a XIX. századi alapítások számának (16), de meghaladja a XVIII. századi fundációk számát is (58). Érdemes azonban megjegyezni, hogy az újonnan létrehozott plébániák anyagi alapját igen sok esetben nem tudta megfelelõen biztosítani sem az egyházmegye, sem a hívõ közösség – 1945 után a kisajátítások és az egyházellenes adminisztratív intézkedések miatt.

A XX. századi plébániaalapítások is több csoportba oszthatók. 1901–1943 között az elõzõ kétszáz év alatt bekövetkezett népesedési változásokhoz igazodva 17 falusi plébánia jött létre. Külön csoportba sorolható a somogyi Balaton-parton kialakult üdülõövezet lelkipásztori ellátását szolgáló 7 plébánia (1920 és 1943 között alapítva). A XIX. század végén fejlõdött az agrárvidék két központjává Kaposvár és Nagykanizsa, ezt a pasztoráció megszervezése is követte (1928 és 1990 között 7 új plébánia). Mindszenty József – amint arról emlékirataiban is megemlékezik5 – rövid veszprémi püspöksége során (1944–45) elsõsorban olyan településeken alapított plébániákat, amelyek ugyan eredetileg protestánsok voltak, ám idõközben megnõtt vagy egyenesen többségbe került bennük a katolikus lakosság (18 plébánia). A késõbbi hercegprímás Zalában püspöki biztosként szerezte tapasztalatait, és példaképét, Padányi Biró Mártont követte programjában. A lelkipásztorok megélhetésének anyagi alapját úgy kívánta elõteremteni, hogy a püspöki nagybirtok 2/3-át felparcellázta volna, ám az 1945. évi földreform ezt a tervet elsodorta. Utódai, Bánáss László és Badalik Bertalan folytatták tevékenységét, és jó néhány falusi lelkészséget hoztak létre (1945 és 1959 között 15 plébánia).

Az ily módon megnövekedett számú plébániát „ideálisan” be lehetett tölteni a harmincas-negyvenes évek nagy létszámú szemináriumi évfolyamainak, valamint az egyházmegyébe felvett szerzeteseknek a munkába állításával. 1963-ban mind a 154 plébánia be volt töltve, emellett 46 kápláni státus is volt a vizsgált területen. Ugyan 1975-ben is csak 10 üres plébánia volt, a káplánok száma azonban 19-re zuhant. 2000-ben 156 plébániából már csak 82 rendelkezett helyben lakó plébánossal, õket 8 káplán és 2 állandó diakónus segítette. A papság átlagéletkora 1995-ben 55,7 év volt, többségük legaktívabb éveit a „sekrestyébe szorított egyház” szolgálatában, vagyis részleges passzivitásra kárhoztatva töltötte.

A fenti adatokból világosan kitûnik, hogy a papság létszáma és a plébániahálózat között komoly aránytalanság keletkezett, amelyet mindenképpen idõszerû volt megszüntetni. Nem egyszerûen arról van azonban szó, hogy a papi hivatások csökkenése (jelenleg stagnálása) idézte elõ a fenti aránytalanságot. Nagyobb távlatból szemlélve a plébániastruktúra kialakulását beláthatjuk, hogy a magyar egyház életében – a kvantitatív lelkipásztori ellátottság szempontjából – a hatvanas évek teljes lefedettsége volt inkább a kivételes, „kegyelmi” állapot, a jelenlegi helyzet pedig a több évszázados arányoknak felel meg. Emellett azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy – bár egyházmegyénk hagyományos agrár-, falusias-kisvárosi jellege nem változott – a társadalom átstrukturálódása alapjaiban megváltoztatta a demográfiai viszonyokat. Az elvándorlás, a népességfogyás – a két nagyobb város, Kaposvár és Nagykanizsa, valamint a Balaton-part kivételével – az egész régiót jellemzi (s talán a somogyi reformátusságot nehezebb helyzetbe is hozta, mint a katolikus egyházat). Nem véletlen, hogy a plébániaalapítások két csoportja mondható egyértelmûen sikeresnek: a nagyobb városok és a Balaton-part, 7–7 XX. századi alapítású plébániája a régebbiekkel együtt ma is be van töltve. A többi csoport esetében a következõ arányokat találjuk: az 1901 elõtt alapított 92 plébániából megürült 34, az 1901 és 1943 között létrehozott 17 falusi plébániából 13, Mindszenty 18 alapításából 15, az 1946–1959-ben alakult 15-bõl 10. E „sikertelenség” okát azonban nemcsak demográfiai okokkal magyarázhatjuk, hanem azzal is, hogy ezeken a helyeken nem sikerült – részben az egyházüldözés következtében – megfelelõ infrastruktúrát és eltartóképességet biztosítani a plébániák számára. Mindezek a szempontok tehát azt javallják, hogy megérett a helyzet az egyházi közigazgatásnak a mai magyar valósághoz történõ igazítására.

Az átszervezés szempontjai6

A plébániastruktúra átalakításának elvi alapja az a belátás, hogy az egyházi közigazgatásnak a valós helyzet szolgálatában kell állnia. Mivel megszûntek azok a körülmények, amelyek az ilyen irányú döntést korábban megnehezítették (kegyúri rendszer, javadalmak, majd félelem attól, hogy a kommunista rendszer nem enged alkalmasabb helyen plébániát alapítani), a megyéspüspök – élve az Egyházi Törvénykönyv adta jogával (515. kánon 2. §) – szabadon alakíthatja a lelkipásztori szolgálat kereteit. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a radikális változtatást célszerû az érintettek minél szélesebb körével megtárgyalni, ügyelve a sajátos érzékenységre, amely a tradíciók kapcsán papok és hívek részérõl egyaránt megnyilvánul. Ennek érdekében ki kellett dolgozni azt a módot, amely a helyi közösségeknek továbbra is biztosítja az önállóságot ügyeik intézésében. Mint a bevezetõben utaltunk rá, a tájékozódás és tájékoztatás a megfelelõ fórumokon megtörtént, s nagy meglepetésre a döntés lényegében egyöntetû helyesléssel találkozott (egyetlen esetben kérték a határozat megváltoztatását).

A koronákon az a vélemény fogalmazódott meg, hogy azok a külföldi példák, amelyek az egész területi alapon álló és plébánoscentrikus plébániaszerkezet reformját tûzik ki célként (pl. kooperative Pastoral), a mi helyzetünkben nem követhetõk. Ennek oka, hogy a vidéki jellegû egyházmegyében, ahol a lakosság falvakban és kisvárosokban él, s ahol a pasztorális igények a népegyházi modell fennmaradását vetítik elõre, továbbra is a hagyományos plébániarendszer tûnik járható útnak. A magyar viszonyok között ugyanakkor felesleges, a plébániákat valamilyen szinten fenntartva (pl. társplébánia), valamifajta „szuperplébánia”-rendszer meghonosítása, hiszen a helyi közösség önállóságát az egyházközségi keretek a jövõben is biztosítják. Mindebbõl látható, hogy esetünkben tulajdonképpen nincs szó reformról, csupán az egyházi közigazgatás racionalizálásáról és az adottságokhoz történõ igazításáról.

Alapvetõ célként fogalmazódott meg, hogy mindenképpen csökkenteni kell a papok adminisztratív túlterheltségét és az áttekinthetetlen bürokráciát, amit a korszerûtlen szervezet okoz. Az egyházmegyei hatóság részérõl viszont az a jogos igény merült fel, hogy a központi forrásokat hatékonyabban lehessen elosztani, illetve hogy átláthatóbbá váljék az anyagi javak kezelése.

A megszüntetendõ és a megmaradó plébániák számának megállapításakor több szempont érvényesült. Az egyházmegye megalakulása óta évi 3-4 szentelés történt, s a nyugdíjba vonulók, aktív korukban elhalálozók száma is körülbelül ennyi. Mivel kialakult egy bizonyos stabilitás, a plébániák számát a papság várható létszámával kellett összhangba hozni. Ugyanakkor célszerûnek tûnt néhány, jelenleg betöltetlen plébániát funkciójában fenntartani, az esetleges dispozíciós lehetõségek miatt. Itt elsõsorban azok a nagyobb helységek jöttek szóba, amelyekre a népességfogyás kevéssé jellemzõ, van infrastruktúra, iskola, közélet, illetve ahová „a fõpásztor helyezne papot, ha lenne”. A megszüntetésre ítélt plébániák legtöbbjében ezek a feltételek már régen nem állnak fenn, néhány helyen a plébánia épületét is eladták vagy elhanyagolták, és évtizedek óta nincsen helyben papjuk.

A tradíciók megõrzése és az érintettek érzékenysége miatt különös hangsúlyt kapott, hogy az egyházközségi keretek továbbra is biztosítják az önállóságot a helyi közösségnek. Így tehát nem arról van szó, hogy hátrányosabb helyzetbe kerülnek a plébánia megszüntetésével, hiszen a fontos és a közösségre tartozó döntések a jövõben is helyben születnek, és az ingatlanok tulajdonjoga is az egyházközségé marad. Tehát az élet nem áll meg, de talán egyszerûbb és korszerûbb lesz.


Függelék:
Balás Béla kaposvári megyéspüspök határozata

AZ EGYHÁZMEGYE PLÉBÁNIÁINAK ÁTRENDEZÉSE

A múlt század 40-es éveiben, amikor a veszprémi szemináriumban szép létszámban voltak kispapok, majd 1950-ben a szerzetesek lelkipásztori munkába állása miatt, nagyon sok falu kapott plébániarangot és papot. A nehéz közlekedés (kerékpár, lovaskocsi) nem is tette volna lehetõvé egy pap által több falu lelkipásztori ellátását.

Közben elmúlt fél évszázad. Történelmi idõket éltünk, a falvak átrendezõdtek, népük elfogyott, a papság létszáma is felére csökkent. Nem lehet a korábbi plébániai beosztást fenntartani. Nem látszik pl. értelmesnek olyan plébániát fenntartani, melynek 30 vagy esetleg 40 éve nem volt papja, vagy a mai számítás szerint a jövõben sem lesz helyben lakó plébánosa.

2001. nov. 26-án közös gyûlésre hívtam egybe az Egyházmegyei Papi Szenátus, a Tanácsosok Testülete és a Gazdasági Tanács tagjait. A fenti testületek tagjai együttesen megszavazták az egyházmegye plébániáinak átrendezését. Az egyházmegye eddig összesen 156 plébániára tagozódott, ebbõl csak 82-ben mûködik plébános, a többi oldallagosan ellátott. Elfogadva a fenti testületek ajánlását, 55 plébániát fíliává minõsítettem, ezek az õket eddig is ellátó plébánia fíliájává lettek. 19 egykori plébánia rangja továbbra is megmarad oldallagosan ellátottként. Viszont minden volt plébánia egyházközsége és képviselõtestülete mint tulajdonos továbbra is megmarad, az adószámuk továbbra is él.

A fíliává minõsített plébániák anyakönyvezése az ellátó plébánián történik.

Egyházmegyei támogatást csak a 82 élõ plébánia kap, négyszázezer forint összegben. Az eddigi 156 plébániára kiosztott támogatást a továbbiakban a 82 ellátó plébánia kapja meg. Az egyházmegye elengedi a központi hozzájárulás befizetését, így az helyben marad. A Gazdasági Tanács ismételt meghallgatása után esetleg még más kedvezmény is várható.

Mivel a teljes támogatást az ellátó plébánia kapja, ezért sem az oldallagos plébániáknak, sem a fíliáknak nem kell hozzájárulniuk annak fenntartásához (víz, gáz, telefon, villany, étkezés), csupán a plébános fizetéséhez járulnak hozzá, és a gépkocsi kilométerköltségét fizetik. Így az oldallagos plébániák és a fíliák bevétele jórészt saját templomuk fenntartására marad.

Az Egyházmegyei Papi Szenátus, Tanácsosok Testülete, és a Gazdasági Tanács ajánlását elfogadva, 2002. jan. 1-jei hatállyal az alábbi eddigi oldallagosan ellátott plébániákat fíliává tettem: Fonó, Juta, Bárdudvarnok, Magyaratád, Kercseliget, Bõszénfa, Somogyszentpál, Szabás, Gadány, Szenyér, Csákány, Sávoly, Nagyszakácsi, Darány, Csököly, Mike, Hedrehely, Homokszentgyörgy, Somogyhárságy, Ordacsehi, Balatonfenyves II., Ádánd, Kötcse, Vörs, Bálványos, Pusztaszemes, Somogyegres, Zics, Ságvár, Bábonymegyer, Felsõmocsolád, Büssü, Ráksi, Somogyszil, Nágocs, Somogyacsa, Somogygeszti, Szentgáloskér, Somogyjád, Pusztakovácsi, Somogyfajsz, Somogybükkösd, Zalamerenye, Nagybakónak, Zalavár, Orosztorony, Pölöskefõ, Háromfa, Iharosberény, Nemesdéd, Nemesvid, Somogytarnóca, Tarany, Bolhó, Zákánytelep.

Oldallagosan ellátott plébánia marad: Zselickislak, Taszár, Mesztegnyõ, Böhönye, Tapsony, Karád, Balatonkeresztúr, Balatonszárszó, Balatonberény, Kapoly, Törökkoppány, Szõlõsgyörök, Belezna, Gelse, Homokkomárom, Somogyudvarhely, Csurgó II., Csokonyavisonta, Gyékényes.

Fenti határozatomról minden érdekelt plébánia külön iratot fog kapni.


Jegyzetek:

1 Kaposvári Egyházmegye Körirata 2001/IV. 2000–56/2001. – Lásd a függelékben.

2 Erdõ Péter: Paphiány és lelkipásztori ellátás. MKPK 2000. nyári konferencia (június 6–9.) 1. melléklet (lásd fentebb, a 2–13. lapokon); Bosák Nándor: A paphiányból adódó feladatok. MKPK 2000. õszi konferencia (szeptember 5–6.) 2. melléklet.

3 Az Il Regno folyóirat 1999–2000-ben cikksorozatot közölt a helyi egyházak kezdeményezéseirõl (Le parrocchie in mutazione), amelybõl tájékozódni lehet a francia, olasz, német, svájci, egyesült államokbeli és brazil tervekrõl, illetve tapasztalatokról.

4 Az elemzés a Veszprémi Egyházmegye 1901., 1963. és 1975. évi, valamint a Kaposvári Egyházmegye 1995. évi sematizmusa alapján készült.

5 Mindszenty József: Emlékirataim. Bp., 1989. 36.

6 E rész megírásához nagy segítséget kaptam Mons. Wirth János általános helynök úrtól, aki a téma elõadója és az átszervezés gyakorlati lebonyolítója volt. Segítségét köszönöm.



Alább következõ írásaink a mai magyarországi lelkipásztorkodás kérdéseit életszerû gyakorlatiassággal veszik szemügyre. Szeretnénk remélni, hogy hasonló írásokat a jövõben is kapunk leközlésre.Gyürki László

EGY PLÉBÁNOS TÖPRENGÉSEI

Újra átolvastam Balázs Pál írását. Nagyon alapos tanulmány, és fontos lenne, ha minden püspök elolvasná, és közösen döntenének.

Magam olyan plébánián vagyok (Körmend), amely kiemelten megmarad, akármilyen nagy lesz is a paphiány. Most próbálom egy kicsit modernizálni. A legrégebbi része az 1600-as évek második felében, a másik 1808-ban épült, így nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Tervezem, hogy egy közösségi házat is építek. A terv kész, talán majd pénz is lesz hozzá.

Plébániáim? Hozzám tartozik (Körmendhez van már csatolva – 5 km távolságra esik) Horvátnádalja, mintegy 1200 hívõvel, ennek fíliája 150 hívõvel. Ez plébánia. – Ezenkívül Pinkamindszent mindössze 182 hívõvel. Õsi nagy plébánia, de teljesen az osztrák határ mellett fekszik, ezért teljesen elnéptelenedik. Keresztelés évek óta nincs, csak temetünk. Kemestaródfa filiális község Vasaljához tartozott, de én látom el. Anyakönyvi bonyodalmak járnak ezzel, meg hát hova is soroljam egyházközségi szinten? – Magyarszecsõd Körmend mellett van – 5 km –, õsi plébánia, a faluban református templom és lelkész is van. Nagyon gyenge a hitélet. A plébánialakás üres. Ehhez tartozik még Molnaszecsõd, ahol nincs templom, és misézõhely sem. Szinte semmi élet sincs. 418 lakosából több mint a fele katolikus.

A szentmiséket úgy oldjuk meg, hogy 2-2 községben 3 hetente igeliturgia van, a többi vasárnapokon szentmise. 26 világi hívem lett beosztva egész évre. Tudják elõre, hova mennek. Ez jól bevált, és már 4 éve mûködik. A hívek eleinte idegenkedtek tõle, de ma jól megy. Várják azokat, akik végzik a liturgiát. Nekik pedig nem teher, mert szinte 3-4 alkalommal szolgálnak évente, s lehetõleg más-más templomban.

Nálunk az adó ,,csekkes” megoldása nem menne. Egyszerûen nem vennék a fáradságot, hogy kitöltsék és feladják. Másrészt meg azt írnának rá, amit akarnak, és nem tehetnék ellene semmit. Az adószedõnek megéri, hogy többször is visszamenjen hozzájuk, ha szükséges, mert megkapja a százalékot.

Az ,,oldallagos” helyeken meg a képviselõk szedik be az adót. Két éve tértünk át a 1/2%-os adóra. Döcögve megy, de jóval több, mint ha egységesen határozunk meg egy összeget.

A plébánialakások kérdése nagyon nehéz kérdés. Ha kiadom – már ahol lehet –, lelakják, nem törõdnek vele. Ha nincs lakójuk, akkor meg azért mennek tönkre, fõképpen a régi plébánialakások. Egyik helyen – itt két éve nem én vagyok a plébános – már 28 éve nincs ott lakó plébános. Eredetileg is régi volt a plébánia. Ezt csak lebontani lehet. Ez viszont már ,,kótyavetyélésnek” számít. Kinek kell egy elöregedõ faluban? Esetleg városiak veszik meg, de nagyon áron alul. Még itt Körmenden sem tudom eladni a régi iskolaépületet, amit visszakaptam. – Pinkamindszenten elég új a lakás, de fele a falu házainak lakatlan. Ezt sem nagyon lehetne eladni értelmes módon. Ha meg várunk vele, akkor csak romlik az állaga.

Mindenképpen helyeslem a központi plébániák kijelölését és tudatos fejlesztését, berendezését. Amint említettem, ezt próbálom tenni Körmenddel. Sürgõsen kellene ezeket a plébániákat kijelölni, és úgy kezelni, hogy itt mindig lesz pap.

Természetes, hogy a templomokat, misézõhelyeket mind igyekeztem rendbe hozni, el vannak látva vagy gáz-, vagy villanyfûtéssel (persze sok helyen a nagy templomot nem lehet igazában befûteni).

Nagyon jó munkatársam van. Ha lehet, okosabb lenne a nagyobb területeken is, ha együtt lenne két pap. Nagy segítség, ha ki akar mozdulni valamelyik. Ha egyedül van, szinte lehetetlen elhagyni a nagy plébániát.

A pénztárkönyv vezetésével teljesen egyetértek. 4-5 plébániának a pénztárkönyvei nagy megterhelést jelentenek a plébánosnak. Mivel õ tudja igazában kézben tartani a dolgokat, itt nem nagyon tudnak neki segíteni. Amíg megmagyarázom vagy megértetem a könyvelõvel, hogy miért kell ezt most így csinálni, addig magam is megteszem.

Óriási probléma a valóban lelkipásztori feladatok ellátása. Képtelen vagyok még a templomba járókat is megismerni. Nem tudom a nevüket sem. Papi mûködésem kezdetén – 40 évvel ezelõtt lettem önálló plébános – két hónap múlva mindenkit ismertem. Most 16 év után Körmenden alig ismerek valakit. Hogyan lehet így igazában lelkipásztorkodni? Keresztelünk, temetünk, misézünk. . . Ezen viszont nem tudunk segíteni semmiféle jó elgondolás szerint sem. Nagyon szép gondolatokat ír le a szerzõ a megújulás spirituális követelményeirõl. Két kispapunk is van – hála Istennek. Úgy látszik, hogy jó papok lesznek, ha Isten megtartja õket.

Teljesen egyetértek a szerzõvel, hogy püspökeink utánozzák a Szentatyát. Nem fûzök hozzá semmit, csak kifejezem forró óhajomat.



Balázs Pál

A KAPOSVÁRI
EGYHÁZMEGYE ÁTALAKÍTÁSÁRÓL

a. A kaposvári egyházmegye átalakítása egy határozott, bátor és elõremutató tett volt. (Nagyon örülök annak, hogy Balás Béla püspök úr felkérésére magam is aktívan részt vehettem benne: 2001 májusában Kaposváron és Nagykanizsán az egyházmegye egész papsága részére továbbképzéseken ismertettem a plébániareform történelmi hátterét, elméletét, gyakorlati lépéseit és spirituális hátterét.) A megvalósítás gyors elkezdése számomra is meglepetés volt. Úgy vélem, addig a határig mentek el a reform útján (bár maguk sem nevezik reformnak, hanem csak „az adottságokhoz való igazítás”-ról beszélnek), ameddig pillanatnyilag a bátorságuk lehetõvé tette. Okoson ügyeltek az érzékenységre, és igyekeztek meggyõzni az érintetteket. Egyértelmûen dicsérendõ, hogy van(nak) egyházmegye(gyék) Magyarországon, amely(ek) szembe mer(nek) nézni korunk követelményeivel, és cselekedni is képes(ek).

  b. Második lépésként figyelni kell, hogy az élet mit igazol vissza. Nem hosszú, de legalább két-három évnyi megfigyelésre, majd kiértékelésre lesz szükség. Arról szó sem lehet, hogy visszatérjenek a múltba, mert „a múlt” állapota nem létezik. Viszont az sem következhet be, hogy, most „az új struktúrák” közepette ráüljenek a babérjaikra, mert egyrészrõl tényleg korszakalkotó tett (elsõ lépése) volt, amit megtettek (és amire mások még gondolni sem mernek. . .!), másrészrõl pedig olyan rendelkezésrõl van szó, amelynek már legalább 30 éve meg kellett volna történnie. (Ilyesmit azért merek írni, mert káplánként mûködtem Kaposváron és Tabon, illetve még a nagy veszprémi egyházmegyében központi [aulai] szolgálatot teljesítettem Kádár és Paskai püspök urak mellett, és ezért a déli részeket kétfajta tapasztalatból is jól ismerem.)

c. Harmadik lépésként tovább kell folytatni (2-3 év múlva) a reformot. Ennek szükségességét az alábbiakban látom.

aa. Bármennyire nagyvonalú lépés volt is a kaposvári egyházmegye átalakítása, az jelenleg nem több, mint a „status quo” rögzítése.

bb. Félreérthetõ az az értékelés, miszerint száz évvel ezelõtt körülbelül ugyanannyi plébánia volt, mint ma, tehát a közben keletkezett többletet meg kell szüntetni, és máris szinte helyreáll a normális állapot. Ez így pillanatnyilag jó megoldásnak tûnhet (mert a jelen állapot alapos mérlegelése elõzte meg), de nagyon hamar bebizonyosodik, hogy elégtelen. Ugyanis nem számol a szekularizált világ külsõ és belsõ kihívásaival!

cc. A mai megmaradt plébániák hatása a környezetükre és a környezet viszonya a plébániához lényegesen megváltozott az utóbbi száz évben. (Erre utal Gyürki László is: „40 évvel ezelõtt lettem önálló plébános – két hónap múlva mindenkit ismertem. Most 16 év után Körmenden alig ismerek valakit.”) A mai betöltött  –  egyszemélyes  –  plébániák sokszor az üresség, elhagyatottság, hidegség vagy bezártság képét mutatják. Egyáltalán nem vonzók.

dd. Kizárt dolog, hogy 82 plébánia fenntartható lesz a kaposvári egyházmegyében hosszú távon. A jelenlegi „egyensúlyi helyzetnek” – véleményem szerint – két oka van: az egyik az, hogy a nagy veszprémi egyházmegye kettéválasztásakor a fiatalabb papság délen maradt, a másik pedig a jelenlegi püspök úr közép-európai hivatásgyûjtõ tevékenysége, így – sajnos – az utánpótlás nem „hazai termés”. Vagyis az oldallagos plébániák száma újból szaporodni fog, a megmaradók gyengülése mellett.

ee. Feltétlenül szükség lenne két-három papos plébániák létrehozása, amelyek a környék egypapos plébániáinak is „erõt tudnának kölcsönözni”. Ilyen szerepet tölthetne be egy-két, pasztorációval foglalkozó szerzetesközösség is.

ff. A reformlépés igazi nyertese a püspöki aula, mert a jövõben kevesebb plébániegységet kell nyilvántartania, és a központi forrásokat kevesebb helyre kell szétosztania.

gg. A plébánosok adminisztratív terhei alig csökkentek, mert csak az anyakönyvezés került összevonásra, az anyagi dolgok intézése plébániai szinten továbbra is decentralizált maradt.

hh. A filiálisok „önállóan gazdálkodhatnak”: ez jól hangzik, de veszélyes. A bevételeiket elvonásmentesen használhatják fel (csak plébánosi fizetéskiegészítést és útiköltséget kell fizetniük), de ugyanakkor semmilyen támogatásban sem fognak részesülni. Vagyis magukra lesznek hagyva. Tudni kell, hogy az elnéptelenedõ és viszonylag szegény filiálisok lakossága alig fizet egyházi adót, a perselybevétel pedig – a nagyon kevés szentmise miatt – igen csekély. Mindez azt jelentheti, hogy a pár ezer forintos bevételeikkel szabadon tengõdhetnek (de továbbra is a plébános marad az egyszemélyû felelõs mind az egyházi, mind a világi hatóságok elõtt!).

ii. A plébánia 5-6 helyen kezelt pénzeit nem lehet gyümölcsözõ módon kamatoztatni, és nem használhatók ki a pályázati lehetõségek, mert külön-külön mindegyikük anyagi forrása kevésnek fog bizonyulni. A közösség (plébániaközösség) szövetségi erejét nélkülözni fogják, cserébe pedig a filiálisokban néhány erõs természetû ember fog uralkodni a megmaradt szegénységen. Ezért a filiálisok jelentõs részében komoly fejlesztést sohasem tudnak majd végrehajtani.

jj. A plébánia-egyházközség és a filiális-egyházközségek életét nem a pénzügyi-gazdasági meg tatarozási ügyeknek kell kitölteniük, hanem a lelki-spirituális kapcsolatok kimûvelésében kell megélniük, amit aztán a világban (családban, baráti körökben, a társadalmi élet területein), mint kovász a tésztában kell a híveknek kiteljesíteniük. Ebbõl következik, hogy az egyházközségi élet elsõdleges színterei maguk az egyes egyházközségek, amihez a plébánia adja a jogi, anyagi és adminisztratív hátteret, sokszor észrevétlenül és tapintatosan, hogy inkább segítse, mint megzavarja a közösségek életét.




Balázs Pál

PÜSPÖK, PRESBITÉRIUM, PAPI HIVATÁSOK

Szent meggyõzõdésem, hogy nem szükségszerû, hogy ma ilyen iszonyú paphiánnyal kelljen küzdenünk. Csak igen röviden utalok a probléma lényegére. (Tapasztalataim forrása: 1974-tõl 79-ig a kispapok és a papok kezelésének mikéntjét figyelhettem a veszprémi aulában, 1976-tól 81-ig hivatásgondozás területén dolgoztam, 1979-tõl 96-ig szeminárium tanár, a növendékek prefektusa, tanulmányi igazgató, késõbb fõiskolai rektor voltam.)

Nagyon sok jó szándékú „szalmaláng” törekvésnek voltam a tanúja, viszont következetes, szilárd, egyértelmû törekvést nem tapasztaltam. Mind a kispapokat, de fõleg a papokat „fojtogatta” a közöny és a nemtörõdömség lélekölõ érzése. Gyakran kísértem püspököt olyan plébániára, ahol 10-15 éve járt utoljára püspök, de konkrétan emlékszem olyan fogadtatásra is, amely körülbelül így hangzott: 25 év után nagy örömmel köszöntünk püspököt plébániánkon. Távol álljon tõlem, hogy ezt burkolt vagy nyílt vádként fogalmazzam meg fõpásztorainkkal szemben; közelrõl láttam a reájuk nehezedõ terheket és az õ erõfeszítéseiket is. Egyetlen dolog vezet ennek a leírásában: tanuljunk a múlt hiányosságaiból, ismerjük fel, hogy áttörésre van szükség.

Püspökeink érezzék át, hogy az õ munkájuk eredményessége (emberi szinten) papjaikkal való minél gyümölcsözõbb együttmûködésben van. Úgy vélem, püspökeink fõ feladata (Jézus nyomán) a hivatások összegyûjtése, nevelése és a papjaik lelkével való törõdés. Az éremnek van egy másik oldala is: a magukban hivatást érzõ személyekre, de fõleg a papokra hasonló felelõsség hárul. A „hit szemével” tekintsenek püspökeik hivatására. Könnyítsék meg apostoli munkájukat, ne engedjék, hogy akár csak a szívükben is valami vagy valaki éket verjen közéjük.



Balázs Pál

EGYHÁZI HOZZÁJÁRULÁS BEFIZETÉSE CSEKKEN

Érdekes, hogy nagyon sok plébános értetlenül és elutasítóan fogadja az „egyházi adónak” „csekkeken” történõ beszedését. Teszik ez annak ellenére, hogy igen csekély bevétellel rendelkeznek, amely méltatlanul kevés az egyházközség(ek) normális mûködésének biztosítására. Hosszú fejtegetés helyett leírom a magam tapasztalatát, majd pedig a bevezetés módját.

a. 1989-ben kerültem Balatonkenesére plébánosnak. Az év elsõ hat hónapjában az összes egyházi adó 26 ezer forint volt. A második félévben – a csekkek bevezetése után – 143 ezer forint. A következõ években fokozatosan és meredeken emelkedett a bevétel, mára elérte a hárommillió forintot. – Ha valaki azt gondolja, hogy ez egy gazdag egyházközség, akkor nagyon téved. Csakhogy az emberek ma már szinte mindent csekken fizetnek be, és javult az arányérzékük, mert a sok csekk között mégsem tûnik tisztességesnek, hogy az egyházának 4-5 deci tej árát fizesse havi átlagban . . .!  – Közben a plébániámhoz csatolták Balatonvilágos filiálist. Aliga és Világos egy hevenyészett település, amely a közelmúltban kapott „község” rangot. Területén mûködött a nagy pártüdülõ, valamint egy nem kevésbé befolyásos állami gazdaság, a területen pedig a „puszták népe” lakott. Szóval úgy vettem át ezt a filiálist, hogy egyetlen egyházi adó befizetésérõl sem tudott elõdöm beszámolni. Ma már kb. 30-an vannak két-háromszáz forintos évi hozzájárulással.

b. A módszerrõl pedig a következõket. Szó se legyen arról, hogy a jelenlegi rendszert egy csapásra meg kelljen szüntetni. Lehet a pénzbeszedõket is ellátni csekkel, postán is el lehet juttatni a hívekhez, meg a templomi asztalkára is ki lehet helyezni. Sõt aki akarja, az a plébániára is behozhatja adományát (egyházi adóját). – Most azonban egy még jobb módszert ajánlok. A plébánia minden évben adjon ki egy Tájékoztató füzetet, amelyben valóban sok mindenrõl értesítjük a híveket, ami az õ vallási, egyházközségi, továbbtanulási, szociális stb. életükkel foglalkozik, beleértbe a „személyes” adatokat is (kereszteltek, elsõáldozók, bérmálkozók, házasultak, elhunytak neveit stb.). A legfontosabb kérdésekrõl rövid értekezéseket is meg lehet jelentetni. A füzet végén ismertessék a keresztény ember „anyagi felelõsségét”, amellyel egyházának tartozik, közöljenek egy táblázatot, ami a jövedelem 1%-ának (egyházi adó mértéke) megállapításához segítséget nyújt, tegyenek a füzetbe egy csekket, és juttassák el minden családhoz. A többit –  a fentiek érvényben hagyásával  –  bízzák rájuk. Minden évben gyarapodást fognak tapasztalni, amit mindenkinek szívbõl kívánok. (És csak zárójelben jegyzem meg, hogy el fognak maradni az adószedõvel folytatott intrikus beszélgetések, az alkalmatlan idõben való zaklatások, a beszedés költségei sem fogják terhelni az egyházközséget, és a befizetett összeg azonnal kamatozni kezd, stb., stb.)









Horváth Zoltán

VÁLASZTÁSOK UTÁN
az egyház szempontjából nézve

Miért vesztettünk?

Miért nem nyertek az utóbbi négy évben kormányzó pártok, amelyek gyõzelmét a legtöbben szívesen láttuk volna? Milyen mulasztásokért vagyunk felelõsek mi?

1) Az egyház régóta nem tudja megszólítani az egyszerû embereket. Ahol a népi vallásosság összeomlott (ez az ország nagyobbik része), nem alakult ki helyette új vallásossági forma. A munkásosztály, az egyszerû közalkalmazott már rég nem a jobboldal embere. A templomba járó réteg ma az értelmiségi, és a hagyományos népi vallásosság képviselõje. Mutasson valaki egy szakmunkásképzõbõl templomba járó fiatalt vagy templomba járó munkás férfit – nem talál. Az iskolai végzettség növekedésével nõ a vallásosság aránya; ez jó, de kevés.

2) Nem elég polgárokról, polgárságról beszélni. Az egyszerû emberek nagy része ezt nem érti, hisz az elmúlt rendszerben más szóhasználathoz szokott. Akármilyen furcsán hangzana is, a polgárság mellett kell a magyar nép megszólítás is. De nem értik persze sok más érvünket sem, más a felfogásuk.

3) Nagyon kevés konkrét, egyszerû fogalmazás, állásfoglalás jutott el a négy év alatt az emberekhez. Az emberek nagy része nem tudja, hogy a pápáknak voltak szociális enciklikái, szociális tanításuk, mivel mi papok sem adtuk tovább; ebbõl következik: a gyakorlatban ennek a tanításnak nyoma sincs magyar egyházunkban.

4) Nem volt elég számú körlevél, állásfoglalás keresztény értékek mellett; egyszerûen megfogalmazva, hogy ma is érvényes a tízparancsolat, érvényes a házasság, nem jó a vasárnapi munka. Egyes vidékeken ma már alig kötnek házasságot, az ünnepnapok tekintélye elveszett. Pedig ha jó a megfogalmazás, a többség azért családpárti lenne. Az embereket rá lehet ébreszteni: a vasárnapi munka csak kizsákmányolás, ellenben a munkás védelme az, ha õ is megfelelõ szabadnapot kap, és a vasárnapi szabadnap mellett megfelelõ bért kap. Mondjuk el, hogy mi ezáltal mindenki jogait akarjuk védeni.

5) Az egyház, mint a múltban, ma is sokszor igen rossz munkáltató. Nem kell csodálkozni, hogy még Esztergomban is (és a püspöki székhelyek többségében) a baloldal gyõzött.  Hogyan várhatjuk el, hogy – noha például a katolikus iskolákban jó 20%-kal kevesebbet keresnek, mint az önkormányzati iskolákban – a nálunk dolgozó legyen elkötelezett, sõt végezzen több munkát a kevesebb pénzért. Jobban kell megbecsülnünk alkalmazottainkat, akármilyen teher, be kell jelenteni, példát kell adni a jó munkaviszonyból és méltányos bérbõl!

6) Ha az egyház négy évig nem szólalt fel, nem foglalt állást, akkor visszatetszést kelt, hogy a választások idején rögtön megszólal. Nemcsak a kampányidõszakban, hanem a törvénykezési idõben is kell az állásfoglalás. Mert úgy tûnik: minden jól megy, hangját sem hallatja egyházunk – és most egyszerre állást foglal. Így nem érheti el a célját.

7) Még mindig nagyon kevés az öntudat a híveinkben. Kevés a kiscsoport, a jól képzett keresztény. Pedig tudjuk, hogy egy jól mûködõ imacsoport, bibliakör, felnõttkatekézis, nyugdíjasklub, lelkiségi mozgalom milyen lehetõséget ad, hogy a hívekkel megismertessük az egyház szociális tanítását, aktivizáljuk õket.

8) Tudomásul kell vennünk: az ország nagyobbik része nem a keresztény erkölcsök szerint él (még a hívek nagy része sem!), mert 50%-a elvált, mert a liberális média hatása alatt áll. Ha letámadjuk õket, félnek: õk nem akarnak templomba járni, nem fognak házasságot kötni – nem tudnak családtámogatási hitelt fölvenni, mert nem családban élnek. Féltik a szabados életmódjukat: õk maximum csak szolgáltatást várnak az egyháztól; ha bármi mást teszünk, nekik nem szimpatikus. Õket elõször meg kell nyernünk, éreztetnünk kell velük, az egyházban nincs elõítélet, a tévelygõk, bûnösök is megtérhetnek.

Mit kell tennünk?

1) Tudomásul kell vennünk: a katolikus egyház a legnagyobb kisebbség ebben az országban. Nem beszélhetünk erõbõl, nem beszélhetünk a többség nevében, hisz jól tudjuk, a templomba járó kisebbség sem biztos, hogy mindenben hallgat ránk. A legnagyobb kisebbség helyzetébõl kiindulva kell védeni jogainkat, az erkölcsöt.

2) Minél több templomi kisközösség kell, elkötelezett vezetõkkel. A templomba meg kell hívni, nemcsak az eddig aktív híveket, hanem a félig-meddig szimpatizánsokat is! Kell szervezni: nyugdíjasklubot, filmvetítést, karitásznapokat, szeretetvendégséget: Szent Erzsébet napjára, Szent Anna napjára, karácsonyra, húsvétra. – Bátorítani kell a lelkiségi mozgalmak terjedését: cursillo, házas hétvége, Kolping, fokoláré stb. megalakulását minél több plébánián.

3) Az egyházat nyílttá, befogadóvá kell tennünk. Egyrészt keményebb feltétel, következetes értékrend kell, hogy kit lehet megkeresztelni, megesketni, ki lehet bérmálkozó; higgyük el, a következetes követelmény nem taszító, hanem vonzó! Ha nincs követelmény, miért legyen valaki keresztény? Attól, hogy nem csal, nem lop, lehet jó ember az egyházon kívül is. Igenis, meg kell mutatni, hogy mi milyen értékekben különbözünk a közömbösektõl, ateistáktól, „liberálisoktól”.

4) Meg kell újítani az egyházközségi képviselõtestületek fogalmát, mûködési területét, más választási módszerekkel, de úgy, hogy aktívabb közösség jöjjön létre. Gyakorlatilag az utcafelelõsök és munkaköri felelõsök révén minden körzetbe jusson el a plébánia üzenete.

5) Üzenetünket el kell juttatni a hívekhez: az Új Ember vagy a Keresztény Élet 45 000-es példányszáma ehhez nem elég. Kell támogatni a plébániai újságokat, talán úgy is, hogy központi, helyi papírokat kellene nyomtatni, pl. egy A3-as vagy A4-es lapot, melynek egyik oldala központi, a másik oldalára a helyi plébánia nyomtathatná híreit, hetente, kéthetente! – Ne sajnáljuk a pénzt! Évente egy-két alkalommal minden postaládába küldhetünk ismertetõt, amelyben meghívjuk programjainkra a híveket és hozzátartozóikat (össze lehet kötni a kellemest a hasznossal; az ismertetõ mellé lehet mellékelni a plébánia csekkjét, megéri!!!). Meg kell gondolni a katolikus rádió létrehozásának szükségességét, illetve rendezvényeinkre meg kell hívni a sajtót. Tapasztalat bizonyítja, hogy nagy országos rendezvényekre sincs a sajtó meghíva. Pedig még a plébániai ünnepségekre is el kellene hívni!

6) A misszióból kifolyólag fogadnunk kell a templomba nem járót is. Nem biztos, hogy rögtön a szentségek felvételére kell késztetnünk (elõkatekumenátus), nem kell mindjárt áldozásra gondolnunk azért, mert házasságra készül; ellenben hívjuk meg ünnepségeinkre, nyugdíjasklubunkba, közösségeinkbe. Vigyük el a gyerekeket táborozni, szervezzünk plébániai sportnapot, vetélkedõt, akár hittanos–nemhittanos összecsapást. Szervezhetünk nyári gyerekmegõrzõt, napközit a plébánián, nem nagy pénz, és akár a nem hittanosoknak is hirdethetjük! Távolról kell elkezdeni a gyûjtést, nem várhatunk rögtöni eredményt! (Egyébként önkormányzatnál, pályázatoknál elõny, ha azt mondjuk, hogy nem csak híveket hívunk, hanem mindenki számára nyitott.)

7) Ne a számokban gondolkodjunk! Ne szégyelljük, hogy a legnagyobb kisebbség vagyunk! Ne szedjünk össze a bérmálásra 100 fiatalt, ha csak 20-30 aktív gyerekünk van! Gondoljuk meg: a legtöbb helyen a katolikusnak megkereszteltek 10-15 százaléka jár rendszeresen templomba, és másik talán 20% igényli szolgáltatásainkat, de õk már nem hallgatnak ránk.

8) A pártokkal való egyezkedés, a parlamentben való érdekképviselés a jobboldali keresztény képviselõk és a püspöki kar gondja. A következõ négy évben azokat az erkölcsi kérdéseket, melyekre az SZDSZ miatt nem várható jó döntés, nem kell napirendre tûzni. (Pl. nem kell erõltetni a médiában a gyermekek védelmérõl szóló törvényt. Jobb a törvény nélküli állapot, mint egy rossz liberális törvény.) Ellenben, ami össztársadalmi probléma, abban egyeztetni kell minden párttal, és kivívni a keresztény erkölcs, hagyomány érvényre jutását!

9) Tudomásul kell venni, hogy a legtöbb közvetlenül minket érintõ ügy helyben döntõdik el. Ezért nagy erõvel kell készülni az õszi önkormányzati választásokra. A helyi közösségtõl függ, milyen támogatást kap a plébánia, a katolikus iskola stb. (A törvények rendelkezésre állnak, és ezeket talán nem vonják vissza.)

A) Hiteles képviselõket kell találnunk, akik emberileg, erkölcsi szempontból feddhetetlenek. Nagyon gyakran az érezhetõ, hogy a jobboldali képviselõ nem elég aktív, nem látogatja körzete embereit, nem tart fogadóórát, stb.

B) Ezért embereket: hívõket kell küldeni a pártokba! Jelenleg alig van párttagság! Gyakorlatilag mióta a KDNP összeomlott, a Kisgazdák megszûntek, azóta nincs pártalapszervezet (a Fidesznek alig van tagsága). Buzdítani kell az embereket, lépjenek be valamelyik pártba. Nem körlevélben, utasítással, hanem személyesen lelkesítve. Például a püspök vagy a helynök vagy más alkalmas súlyú ember, felkeresve az egyházközségeket, buzdítson aktív részvételre, az MKDSZ-be vagy Fideszbe vagy MDF-be való belépésre! Ha nincs megfelelõ tagság, egyrészt nem megfelelõ emberek fognak a helyi választásokon indulni, másrészt szintén nem érjük el az embereket! Kell, hogy a párttagság is kinyújtott karunk legyen az emberek felé. Ezenkívül bátorítani kell társadalmi szervezetek alakítását is!

10) Helyi szinten, akármelyik oldal gyõzött, törekedjünk erõs befolyásra: szeretettel, de határozottan hallassuk véleményünket! Például hívjuk meg a nagyobb plébániákra az országgyûlési képviselõt az egyháztanács tagjai elé. Ha szocialista párti az illetõ, annál inkább hívjuk. Kérdezzük meg tõle, mit kíván tenni a kerületért, az egyházért. Mondjuk el neki, milyen erkölcsi kívánalmaink vannak: család, haza, oktatás stb. védelme. Állapodjunk meg vele, hogy évente beszámol az egyháztanácsnak, mit tett azért, hogy mindenki képviselõje legyen. Adjunk neki feladatot; ne õ diktáljon, mi mondjuk meg neki, mit kérünk tõle! Kérjünk bátran segítséget templomépítéshez, közösségeinkhez, rendezvényekre. Kérjük meg, segítsen a pályázatok elnyerésében. Már a pályázatok megfelelõ kiírásában is segédkezzen, hogy az egyház beleférjen a keretekbe, utána segítsen pályázati információkkal. Kérjük meg, lobbizzon a helyi egyházért. Ha a szocialista nem jön el, vagy nem teszi meg kérésünket, ügyünk nem omlott össze; ha együtt tudunk vele mûködni, az csak jó!

11) A másként gondolkodót, a másra szavazót ne szégyenítsük meg, ne rekesszük ki. (Mézzel több legyet lehet fogni, mint ecettel!) A választások elmúltával kerüljük a pártpolitikát, viszont az erkölcsi kérdésekre minél inkább hívjuk fel a figyelmet.

12) Önmagunkba kell tekintenünk: hitelesek vagyunk-e? Nem éltünk-e vissza a négy év alatt a jobboldal védõszárnyai alatt helyzetünkkel? Tudunk-e minden jó ügyben együttdolgozni másokkal? Védjük-e az egyház ügyét (vajon én nem szidom püspökömet, elöljárómat)? Mit teszünk az egyház egységéért? (Nem mondok róla kifelé rosszat, kétértelmû kritikát.)

13) Karl Rahner mondta pár évtizeddel ezelõtt: a XXI. század kereszténysége vagy misztikus lesz, vagy semmilyen. Nekünk túl kell lépnünk a szolgáltató egyházon (a világ ezt várná tõlünk, a szolgáltatást), de túl kell lépnünk még a vértanúság nehéz terhén is, mert a mai terroristák már ezt is lejáratták. A legnehezebbet kell vállalnunk: misztikusnak kell lennünk. Imádkozó, Isten felé forduló, a világért engesztelõ keresztényként kell hitelesen követnünk Krisztust. Ekkor mindegy, hogy melyik párt fog gyõzni, mert a mi hitünk lesz az erõsebb: „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyõztem a világot.” (Jn 16,33)

Budapest, 2002. április 22.


HALOTTAINK 2001-BEN ÉS 2002-BEN



Frey Mátyás (1918, 1943, veszprémi; ny. városlõdi plébános) okt. 2-án Pápán; tem. Gannán okt. 11-én.

Hegyaljai László (1912, 1937, váci; ny. plébános) jan. 2-án; tem. Székesfehérvárt jan. 14-én.

Hazai János (68, 44, gyulafehérvári; fõesperes, segesvári plébános) jan. 18-án; tem. Szentkatolnán jan. 22-én.

Barabás József (74, 45, gyulafehérvári; ny. egrestõi plébános) jan. 23-án Csíkszeredában; tem. Bétában jan. 25-én.

Dauner János (1915, 1942, szalézi; tanár, karnagy) jan. 28-án Budapesten; tem. Péliföldszentkereszten febr. 9-én.

Hádám Imre (1911, 1935, szombathelyi; ny. plébános) febr. 4-én Szombathelyen; tem. ugyanott febr. 8-án.

Doszpot Ferenc (1910, 1935, veszprémi; ny. kehidai plébános) febr. 6-án Székesfehérvárt; tem. ugyanott febr. 18-án.

Katona József (1914, 1940, szalézi; ny. karnagy és lelkipásztor) febr. 13-án; tem. Óbudán febr. 21-én.

Noga Mihály (1915, 1938, gyõri; ny. plébános) febr. 16-án Székesfehérvárt; tem. ugyanott febr. 25-én.

Dr. Ruzsik Vilmos Ambrus (1913, 1938, lazarista; volt kolumbiai szemináriumi tanár és elöljáró, majd párizsi lelkész) febr. 18-án Párizsban; tem. ugyanott febr. 21-én.

Marosvölgyi István (1912, 1936, egri, debrecen-nyíregyházi; ny. plébános) febr. 19-én Nyíregyházán; tem. Vencsellõn febr. 22-én.

Varga László (1927, 1955, piarista; gimn. tanár, volt tartományfõnök) febr. 19-én Budapesten; tem. az új köztemetõben márc. 5-én.

Solymár József Nándor (1914, 1944, kapucínus; zárdalelkész); tem. Máriabesnyõn márc. 6-án.

Fényi József Ottó (1917, 1939, premontrei; ny. tanár, rendi elöljáró) márc. 6-án; tem. Gödöllõn márc. 14-én.

Dr. Oross István (1912, 1936, veszprémi; ny. plébános) márc. 28-án Veszprémben; tem. Mosonban ápr. 5-én.

Kovács Ferenc (1921, 1947, gyõri; kanonok, komáromi fõesperes) ápr. 1-én Gyõrött; tem. ugyanott ápr. 7-én.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!