MAGYAR KÉRDÉSEK

„EMELKEDÕ NEMZET”

Gondolatok az országgyûlési választások után

Pünkösd ünnepén írom ezt a jegyzetet, amikor már kihirdették a választások hivatalos végeredményét, és megalakulóban az új kormány. Elcsitult a meglehetõsen „viharos” kampány; most majd az új országgyûlésnek arra kell törekednie, hogy a sok szép ígéret valóra váljék, és hogy hazánk – Németh László szavaival – „emelkedõ nemzet” legyen. Meg kell céloznunk azt az eszményi hazát, amelyrõl a most „százéves” Illyés Gyula „Haza, a magasban” címû verse szól.

A Távlatok húsvéti száma különbözõ szempontokból felmérte és értékelte hazánk gazdasági-politikai-kulturális helyzetét, mérlegelte az egyes pártok programját, esélyeit. Most nem térünk vissza ezekre az elemzésekre. A katolikus egyház hívei – püspökeink útmutatása szerint – általában olyan irányokat (pártokat) részesítettek elõnyben, amelyek programjukban és ténylegesen is az „egydimenziós ember” – a termelõ-fogyasztó állampolgár – látóhatárán túlra tekintettek. Mert az egyház szociális tanításának sarokpontja az Isten képére teremtett ember személyi méltóságának védelme és – földi boldogulásán túl – természetfeletti hivatása teljesítésének segítése. Isteni életre hivattunk; a vallási-erkölcsi dimenzió nélkül emberlétünk be van zárva véges, földi létünk szûk világába.

Most már le kell zárni a választások körüli, nem teljesen tisztázott vitákat, és elõre kell tekinteni: építeni azt a jövõt, amely már elkezdõdött. Nagyon reméljük – és ezért imádkozunk –, hogy a közélet felelõsei a hatalmi versengést feledve valóban a köz javát akarják szolgálni. Ez vonatkozik minden irányra. A keresztény világnézet képviselõire fokozottabban. Hiszen attól még többet várnak az állampolgárok, aki keresztény értékekre hivatkozik. Az új társadalom építése mindenki feladata. A katolikusokat így figyelmezteti a zsinat (GS 75): „Tudja meg tehát minden állampolgár, hogy a közjó érdekében joga és egyben kötelessége a szavazás szabad lehetõségével élni. [. . .] Mindenki tartozik az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, amelyeket a közjó megkíván.  [. . .]

Krisztus összes hívei érezzék át, hogy különleges és csak általuk betölthetõ hivatásuk van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, és hogy odaadóan szolgálják a közjót.”

Megnyugtató érzés és tudat, hogy az ország fele olyan politikai irányra – a Fidesz-MDF szövetségre – adta le szavazatát, amelynek célja „a szabad, független, gyarapodó, mûvelt, egységes magyar nemzet volt és marad”, és amelynek kormányzása során „az elmúlt négy évben megszületett a szeretet, az összefogás, a szorgalom, a család és a haza értékei által egybekapcsolt nemzeti, politikai közösség”. Orbán Viktor beszédét idéztem, amely a választások második fordulójának éjszakáján a Millenáris Parkban hangzott el. (Magyar Nemzet, 2002. április 13.)

Most még ismét a leköszönõ miniszterelnök szavait idézem, aki a budai Várban a polgári összefogás nagygyûlésén vissza és elõre tekintett (Magyar Nemzet, 2002. május 9.). Utalt arra, hogy az elmúlt négy évben „országunk olyan gazdasági növekedésen, kulturális fejlõdésen, olyan erkölcsi megerõsödésen ment keresztül, mint azelõtt évtizedekig sem”.

Ha most – csekély többségi szavazattal – a polgári összefogás kezébõl kivették a kormányzás lehetõségét, ez a próbatétel azért következhetett be, mivel „talán még nem volt bennünk elegendõ hit, elegendõ remény és elegendõ szeretet. Nem az ellenfeleinkhez képest, hanem inkább azokhoz a célokhoz mérve, amelyeket meg akartunk valósítani. Ama értékek mércéjével mérve, amelyekre a közös jövõnket akarjuk építeni. [. . .] Márpedig mi magasabbra akartuk emelni hazánkat. Magasabbra, hiszen közös meggyõzõdésünk, ha tágasabb jövõt akarunk, akkor felfelé, az ég felé kell építkeznünk. Mi teljes jólétet, anyagi és lelki jólétet akarunk teremteni. A jólét sokak számára kenyeret jelent, munkát, iskolát, autót, nyaralást. De a jólét számunkra családot, gyermeket, barátokat, nemzeti büszkeséget, szeretetet, összetartozást, ünnepeket is jelent. Mi a kettõt együtt akartuk. . .”

Ha ezt a programot, amelynek egy része máris valósággá vált, ahhoz hasonlítom, amit a hatalomra törõ „baloldal” a kampány alatt hirdetett és ígéreteibe foglalt, akkor itt valóban az „emelkedõ nemzet” és a „haza, a magasban” eszményét látom, sõt az evangéliumi ihletésû társadalmi-kulturális-erkölcsi célkitûzésekkel találkozom. Ezért mondok igent az ilyen távlatokat képviselõ politikai irányra.

(Szabó Ferenc)

Lázár Kovács Ákos–Radnóti Katalin

ÖKUMENIKUS DÍJ ÉS EGYÉB KÉRDÉSEK
A MAGYAR FILMSZEMLÉN

A Faludi Ferenc Akadémián került sor arra a beszélgetésre, amelynek szerkesztett kivonatát közöljük. A beszélgetés résztvevõi: Tóth Erzsébet, a Magyar Mozgókép Közalapítvány fõtitkára; Szomjas György filmrendezõ, a Magyar Filmmûvész Szövetség elnöke; Mispál Attila filmrendezõ; Radnóti Katalin filmesztéta (Távlatok); Lázár Kovács Ákos egyetemi adjunktus, a Faludi Ferenc  Akadémia igazgatóhelyettese.

Sz. Gy.: Kicsit kiestem az elmúlt hetekben a filmszakmai munkából, úgyhogy nem tudom igazából, hol tartanak a dolgok. Tudom, hogy van egy kezdeményezés arra, hogy az egész Filmszemlét más strukturális alapokra helyeznénk, de ez semmiképp sem politikai jellegû.

K. Á.: Ezek lényegi változások lennének, vagy pedig csak formaiak?

T. E.: Nem lényegi a változás, inkább csak bebiztosítása annak, hogy a Filmszemle önálló, és az egyik legfontosabb rendezvénye a magyar filmszakmának, aminek legyen egy külön szervezete. Ha lehet, emellé legyen stabil anyagi háttere is, amellyel úgy tudjuk megrendezni a Filmszemlét, hogy az minden évben kiszámítható legyen, saját arculata legyen, és legyen egy személy, a felelõs vezetõje, aki akár egész évben tud a Filmszemle érdekében itthon és külföldön tevékenykedni. Ez mind természetesnek tûnik, de eddig nem volt egészen így. Minden évben nagyon nehéz volt a forrásokat elõszedni, már régen benne voltunk a szervezésben, amikor kiderült, hogy van-e rá pénzünk, vagy nincs, és ha igen, mennyi van. Másrészt nem volt önálló szervezet, és nem volt folyamatos munka, mivel a szemlét egy társadalmi bizottság vezette. Szakmai vezetõk javasolták, hogy legyen a szemle gazdája egy közhasznú társaság. Tehát nem lényegi változások következnének, inkább a szemle menetét tennénk átláthatóbbá. Reméljük, hogy garanciákat jelent majd ez a szervezet. Egyelõre az elsõ számú garancia továbbra is a Magyar Mozgókép Közalapítvány, mert a drága kollégák szerint a pénzügyi hátteret a Mozgókép Közalapítvány biztosítja, az infrastruktúrát és a közhasznú társaság mûködésének forrását is. Ez így is lesz, ha megérkezik az Alapítványhoz az a várt és remélt támogatás, amelyben évek óta reménykedünk. Az fog eldõlni, hogy annak, ami ennek a Közalapítványnak a feladata, amit 1992-ben az akkori kormányzat és 26 filmszakmai szervezet jelölt meg – az alapító okiratból idézek: „a Magyar Mozgókép Közalapítvány a magyar filmszakmai támogatások letéteményese” legyen –, hogy ennek a feladatnak meg tudunk-e felelni. Az 1992-es támogatás összege azóta nem nõtt, és ez a mi számításaink szerint ma körülbelül az egyhatodát éri az akkori összegnek. Ez mindenképp politikai döntés, tudjuk, hogy ezt mi befolyásolhatjuk, de a döntéshozók nem mi vagyunk. Kérdés, hogy a mindenkori magyar kormányzat mennyi pénzzel kívánja támogatni a nemzeti filmgyártást, és a másik kérdés, ami több cikluson keresztül mindig vita tárgya volt, hogy ezt a támogatást milyen módon kívánja elosztani. Nagyon sokan úgy gondoljuk a szakmában, hogy a jelenlegi közalapítványi forma alkalmas ennek az elosztására. Errõl voltak vitáink, elõször egymással, és aztán amikor egymással megvívtuk a csatákat, akkor pedig a döntéshozókkal. Most ott tartunk, hogy ezt a kérdést minden új kormány esetében föl kell tenni, nekik meg kell adni a választ, hogy mekkora összeget kívánnak a filmszakmai támogatásra fordítani, és hogy milyen szervezeten keresztül. Az Alapítvány a saját hatáskörében nagyságrendekkel nagyobb támogatást is el tud majd osztani, mint a mostani.

R. K. Az elmúlt négy évben a döntéshozók, úgy tudom, Rt.-t akartak, de a filmszakma ragaszkodott a közalapítványi formához.

T. E.: Igen, ez volt a vita lényege, a következõ kormányzat elõtt is ez a kérdés áll, és végül is mi abban bízunk, hogy erre elég hamar megkapjuk a választ, mert az elmúlt idõszakban minderrõl felfokozott és nagyon kemény viták folytak. Biztos, hogy nem lehet elodázni a választ.

M. A.: Ha megszületne az a bizonyos Filmtörvény, akkor szûnne meg ez a függõség a mindenkori kormánytól. Csakhogy, amíg ez a politikai döntés nem születik meg, addig mindig külön alku szükséges az éppen aktuális kormányzattal.

Sz. Gy.: Különösen az elmúlt idõszak vitái erõsítették meg – amire Erzsi is célzott – a szakmai alapítók egységét és felsorakozását az Alapítvány mellett. Kiderült, hogy ez valóban mûködõképes struktúra, ezért mindenképpen megõrzendõ és továbbfejlesztendõ. A döntéshozókkal szemben, ha nagyon kellemetlen viták során is, de sikerült valamennyire megvédenünk ezt az álláspontunkat. Elég agresszív támadás volt, az Alapítványtól konkrét összegek elvétele is napirenden volt már. Sikerült visszaverni ezeket a támadásokat, de sajnos mindig csak azon a bizonyos 92-es szinten tudtuk a támogatást megõrizni. Ennek pozitív hozadéka az, hogy a szakmai alapítók felismerték ennek a jelentõségét, és hogy egyértelmûen az Alapítvány mellett állnak. Az új Filmtörvény és az új struktúra mindenképpen tud építeni a közelmúlt tárgyalásaira, melyeket egyrészt a kormányzattal, másrészt a Kulturális Bizottsággal folytattunk, és ahol a Bizottság támogatta a szakma elképzeléseit. Tehát nem kell nulláról indulni, hanem, remélhetõleg, viszonylag hamar születik valamilyen eredmény. Mindenképpen az Alapítványt szeretnénk meghatározó szervezetként látni ebben a struktúrában. Amikor létrehoztuk az Alapítványt, 1990-91-ben a szakma szinte egész keresztmetszete képviselve volt benne. Ez a körülbelül harminc alapító szervezet nagyjából lefedte a filmes szakma akkori struktúráját. Ugyanakkor ezeknek az embereknek nagyon komoly élményeik voltak arról, hogy milyen is az, amikor a politika rajta tartja a kezét a pénzelosztáson. A fõ cél tehát az volt, hogy a politikától függetlenné váljon ez a rendszer. Szerintem sikerült egy kiváló szerkezetet létrehoznunk, amelynek meg kell felelnie az alapítványi törvénynek, tehát független kurátorok és független kuratóriumok döntenek egyfajta morális és kulturális tekintélyt képviselve. Másrészt bizonyos értelemben egyfajta morális és kulturális tekintélyt is képviselnie kell. A szakmai alapítók, akik jelen vannak az Alapítványban, nem gyakorolhatnak közvetlen befolyást az elosztásra, mert ez összeférhetetlen lenne, de azért az egész struktúrának a fenntartásában és a stratégiai kérdések vonatkozásában rendszeresen konzultálnak, vitáznak, javaslatokat tesznek és a kurátorokat is õk kérik fel. Véleményem szerint ez nagyon pozitív és nagyon elõremutató rendszer, és ennek is köszönhetõ, hogy az Alapítvány most már több, mint tíz éve mûködik, és nagyobb balhék, botrányok nélkül, korrupció gyanúja pedig föl sem merült. Ezekre hivatkozunk, amikor azt mondjuk, hogy szeretnénk ide egy nagyobb összeget, és hogy, igenis, mi bebizonyítottunk valamit, különösképpen, ha (mondjuk) mindezt összehasonlítjuk a különbözõ kormányzati szervek – és most nemcsak a közvetlen elõzõ kormányról beszélek – hozzá nem értõ és lehetetlen intézkedéseivel.

R. K.: A Közalapítvány és a szakma is kézzel-lábbal tiltakozott az Rt. formáció ellen, mert az Rt. gazdálkodása nem átlátható, nem nyilvános. A Közalapítványnak viszont beszámolási kötelezettsége van, tehát minden fillérjérõl el kell számolnia, és meg kell indokolnia, hogy miért oda tette, ahova tette. Amit György mondott, azzal nem vitatkoznék most, mert a függetlenség kérdése örök kérdés. Az eddig kiküzdött és elért eredmények után – hogy harminc plusz két játékfilm került bemutatása a Szemlén –, lehet-e bizonytalan az Alapítvány jövõje ?

T. E.: A kollégákkal abszolút egyetértünk abban, hogy csak szakmai és demokratikus alapú elosztási rendszert tudunk elképzelni. Szerintem ennek a próbáját az Alapítvány kiállta. Egy közalapítványnak – ezt talán a laikusok is tudják – minden pályázata nyilvános, az alapítvány pályázati regisztrációt vezet, minden döntése nyilvános, és minden, a gazdálkodásával kapcsolatos dolog nyomon követhetõ bárki számára. Az Európai Unió is pont ezeket a nyilvános, átlátható rendszereket kéri számon a saját finanszírozásában. Azt hiszem, hogy az Alapítvány munkája ezeknek az elvárásoknak megfelel. Azt hiszem, ha végignézzük az elmúlt tíz év játékfilmjeit, az értékrendek, a kulturális kötõdések ezer változata van jelen. Az elsõ filmesek, a független filmesek között, akik már bekerültek a szakmába, szintén nem volt politikai szempontú kiválasztódás. Ez is nagyon biztató. Ugyanakkor ez az elosztási rendszer, amelyet az Alapítvány képvisel, tulajdonképpen mindig elkedvetlenítette a politikát attól, hogy ide jelentõs támogatást adjon, mert itt valóban nem lehetett politikai dimenziókat bevinni a döntéshozatalba. Amikor a tavalyi nagy vitáink folytak, akkor is azt mondtuk, hogy várjuk azt a politikai struktúrát, amely eljut ugyanoda, ahova 1992-ben már eljutott, hogy állami kötelezettségvállalás van a filmszakmai terület finanszírozására, és az elosztást hajlandó kiadni a kezébõl a szakmai szervezetek számára. Amikor az Alapítvány 1992-ben létrejött, azzal párhuzamosan gyakorlatilag az államigazgatás leépítette a filmmel kapcsolatos döntési mechanizmusát. Ma a Kulturális Minisztériumban egyetlenegy ember foglalkozik mozgóképpel, így értelemszerûen a filmmel kapcsolatos döntéseket a Minisztériumon kívül kell meghozni, és ahol ezeket meghozzák, oda kell a forrásokat terelni. Várjuk azt az önmérséklõ politikai struktúrát, amelyik ezt belátja. Amelyik tíz év után újra méltányolni fogja azt, amit 1992-ben már egyszer a politikum méltányolt, és meg is adta hozzá a forrásokat.

R. K.: Az Alapítvány beadott a döntéshozóknak egy filmtörvénytervezetet, amelyet, ha jól emlékszem, mint miniszteri biztosnak neked volt feladatod elkészíteni, elkészíttetni. Ez eurokonform volt, ésszerû volt, a döntéshozók mégsem fogadták el. Tettek-e azóta másik javaslatot, és ha igen, mire?

T. E.: 2000 júniusában született egy – a filmszakma jelentõs részének konszenzusát bíró – törvénytervezet, megjegyzem, komoly szakmai kompromisszumokkal. Ez akkor érdemi bírálat, tehát érdemi válasz nélkül maradt. Ezzel szemben elõkerült egy másik javaslat, amely arra vonatkozott, hogy egy részvénytársaság legyen a filmszakmai támogatás letéteményese. Erre mi mondtunk nemet. Tehát: egyrészt egy részvénytársaság a közpénzek felhasználásában nem áttekinthetõ, a döntési szerkezete autokratikus, hiszen egyszemélyi felelõse van minden döntésnek, és ez a társaság nem tud széles szakmai alapot képezni; másrészt pedig mi nem üzleti alapon képzeljük el az állami finanszírozást.

R. K.: A támogatásra fordítható összeg elosztásának helyességét/igazságosságát milyen biztosítékok garantálják?

Sz. Gy.: Nagyon fontos dolog, hogy itt végül is a legjobb írókat, filmes szakembereket és másokat hívtunk meg ezekbe a zsûrikbe, nem úgy, mint például a televíziónál, hogy innen-onnan-amonnan összerángatott emberek ülnek a kuratóriumban. Úgy választunk, hogy egyénileg becsüljük annyira az illetõt, hogy oda delegáljuk, másrészt azt is tudjuk, hogy a zsûrinek, amelybe meghívjuk, mint egységnek is mûködnie kell.

K. Á.: Az ökumenikus díjjal kapcsolatos kérdésfelvetés idekapcsolódik, hiszen kulturális téren is átrendezõdés zajlik. Az átmenet országaiban, hogyha valaki kívülrõl igyekszik szemlélni ezt a szakmainak nevezhetõ kulturális mezõt, ahol ezek a különbözõ erõk mozdulnak, akkor érzékelhetõ, hogy az elmúlt idõszak anorganikus fejlõdése kitermelt bizonyos anomáliákat, amelyek teljesen logikusak, hiszen ha van egy hatás, akkor van ellenhatás is. A kérdésem arra vonatkozik: hogyan lehetne azokat az embereket, akik talán nincsenek szakmaközelben, hiszen esetleg be se juthattak a fõiskolákra, egyetemekre, vagy különbözõ okoknál fogva esetleg filmet se készíthettek, vagy nem tudhattak kulturálisan „lépést tartani”, vagy netán az országot is el kellett hagyniuk, hogyan lehetne õket ezzel a díjjal filmközelbe hozni, megszólítani, és egyáltalán lehet-e? A szakma, amely az elmúlt ötven, negyven vagy tíz évben munkája, teljesítménye révén, a mûvek minõsége okán szerezte meg a legitimitását, szerintetek erre a nézõpontra vagy erre a sajátos szempontra, amely e díjban érvényesülne, fogadóképes-e?

T. E.: Magyar filmek nagyon-nagyon sok ilyen díjat nyertek a világban. Az elmúlt idõszakban éppen Fekete Ibolyának a Chico címû filmje nyert egy önálló díjat, és aztán az egész évre szóló ökumenikus díjat is megkapta a Berlini Filmfesztiválon. Az értékrend, amelyre talán gondoltál, amely hiányzik vagy hiányozhat, hiszen Szõcs István óta bizonyos tematikájú és értékrendû filmek nehezen vagy nagyon-nagyon töredékesen tudtak megjelenni a magyar filmmûvészetben, az azért minden idõszakban meg-megjelent egy-egy példában. Az az értékrend, amely most úgy tûnik, hogy hiányzik, mert mintha mindig kisebb teret tudna magának megjelölni, és ennek az érvényesülését is ugyanaz az elosztási rendszer garantálja.

M. A.: Kiegészíteném, amit Erzsi mondott a magyar filmek által nyert ökumenikus díjról. Pár évvel korábban például Mészáros Márta nyert ökumenikus díjat az elõzõ filmjével, Gyarmathy Lívia is nyert, és azt hiszem, Szabó István is. Szóval külföldön a magyar filmek elég szépen, fura módon pont ezeket a díjakat hozzák el, itt nálunk azonban nem volt eddig ilyen díj. Tehát valahogy mégiscsak ebben gondolkodtunk. Még valami eszembe jutott ezzel kapcsolatban. Hogy például a legutolsó filmszemlén volt egy film,¹ ami szerintem méltó lehetett volna erre a díjra, különösen a színészi teljesítmények miatt. Mármost egy ilyen jellegû zsûri, egy ilyen jellegû filmet, biztos észrevesz.

Sz. Gy.: Nem biztos, hogy a konkrét példában egyetértek, de természetesen nagyon örülnék, ha lenne egy ilyen díj, ez elfogadhatónak látszik. Az az érzésem, hogy Ákos a filmes szakma, a filmek valamilyen egyoldalúságára célzott. A Szövetség részérõl, úgy érzem, megteszünk mindent annak érdekében, hogy világnézeti vagy esztétikai egyoldalúság ne alakulhasson ki a szakmában. Ezt jó szívvel mondom. A Szövetség értékrendjében az alkotók és az alkotók teljesítménye az, ami elsõrendû, és semmi más. Tehát minden, ami készül, és minden, ami történik, az alkotóktól kell, hogy kiinduljon. Mi pedig azért vagyunk, hogy ennek a lehetõségét biztosítsuk. Különösen az utóbbi években, de a múlt rendszerben is a 80-as évektõl már viszonylag szabad volt a témaválasztás, és elsõsorban az alkotóktól függött. Úgy érzem, hogy nem nagyon lehet bennünket egyoldalúsággal vádolni. De nagyon jó lenne, ha pont egy ilyen ökumenikus díjnak a kapcsán (mondjuk) egyházi vagy más, ahhoz közelálló körök felfedeznék a magyar filmet és annak értékeit.

K. Á.: Valószínû, hogy mindannyiunknak vannak elkötelezõdései, akár kimondva, akár kimondatlanul, és ezek a hétköznapi életünket is szervezik. Az ökumenikus díjat fontosnak tartom, bár csak közvetve, a mûvek esztétikai hátterénél fogva vagyok érintett. A filmalkotói munkával nem állok szerves kapcsolatban, de azt azért érzékelem, hogy a nézõk és a szakma tekintetében is az ökumenikus díj viszonyítási pont lehetne. Olyan kis szálka ebben a nagy magyar „filmes tenyérben”, amely ezt a szempontot ott állandóan, húsba vágóan képviselné. Kérdésem: hogyan lehetne továbblépni ebben az ügyben?

T. E.: Egy ökumenikus díj mindenképp emberi és erkölcsi értékrenden való ítéleten, és nem politikai értékrenden alapuló döntésben születhet meg. Remélem, nincsen köztünk ebben félreértés. Egyébként azért a Detre-film kapcsán, ott azért a szeretet meg a szolidaritás. . . Szóval én azzal egyetértek, amit Attila errõl mondott.

M. A.: Egy ökumenikus zsûri legalább megemlítette volna.

Sz. Gy.: Nem hiszem, hogy bárki ellenezné a szakmában egy ilyen díj létesítését. A szervezése nem könnyû. Egyrészt, hogy ennek a háttere hogyan alakul ki, másrészt, ami ezzel összefügg, hogy a Filmszemle szervezõ képessége és kapacitása nagyon is véges. Sajnos, a Filmszemlével általában a fõ baj az, hogy mindenki túl sokat vár tõle, és ahhoz képest borzasztó kevés pénzbõl dolgozik, és kicsi az apparátusa, rövid idõ áll rendelkezésre, stb. Óriási szervezési problémák vannak. Az igazság az, hogy itt majdnem minden díjat, nem véletlenül, egy zsûri oszt ki. Ez racionális okoknál fogva is így van, mert azt viszonylag könnyen meg lehet szervezni, hogy egy zsûri megnézzen egy filmet, de ha már több zsûrirõl van szó, például a diákzsûrinél, már elég nagy gond van. De azok, mondjuk, diákok, tehát azt lehet nekik mondani, hogy kaptok egy pár jegyet, és aztán nézzetek azt, amit akartok.

M. A.: Már nagyon sokakban és sok fórumon megfogalmazódott, hogy valószínûleg az egész szemlének használna az, ha lenne egy gazdája, aki felelõsséget vállal, meg aki arcot ad. Mert van ugyan a Filmszemle Tanács, amely nyilván a lehetõségeihez, meg idejéhez mérten maximálisan foglalkozik a Szemlével, de ez mégiscsak egy 5-6-7 fõs testület, akik idõszakosan dolgoznak, és mindig a szemle elõtti két-három hónapra szól csak a megbízatásuk. Ennél valószínûleg hatékonyabban tudna egy személy felelõsséget vállalni. Ami korábban egyébként volt, aztán nem lett, és most évek óta megint nincs. A tavalyi Filmszemlén volt szerencsém részt venni a zsûri munkájában, és ott megfogalmazódott egy olyan ötlet vagy tanulság a látott filmek kapcsán, hogy esetleg el kéne azon is gondolkodni, hogy ne csak a rövidfilmeket és a dokumentumfilmeket elõzsûrizzük, hanem a hosszabb terjedelmû munkákat is. Több esetben elõfordul az, hogy azért olyan terjedelmûek bizonyos anyagok, mert így elõzsûri nélkül be tudnak kerülni a fõprogramba. És ezek helyenként felhígítják a programot, ott méltánytalanul nagy helyet foglalnak el, és a mindenkori, bármilyen zsûrinek a munkáját is nehezítik. Tehát örültünk volna, ha kevesebb filmet kellett volna megnézni. Olyan filmeknek, amelyek nem valók oda, mert nem ütnek meg bizonyos mértéket, nem biztos, hogy ott kéne lenniük, legalábbis a versenyprogramban. Szintén elõzsûrizés kérdése a kisjátékfilmek elõzetes minõsítése. Most ezzel kapcsolatban volt egy összetûzés, azt hiszem a Filmszemle elõtt, bár ezt most annyira nem követtem figyelemmel. . . Eléggé könnyen behatárolható azoknak a szervezõdéseknek vagy mûhelyeknek a köre, amelyek például a kisjátékfilmeket készítik vagy gyártják. Esetleg érdemes lenne az õ véleményüket kikérni, amikor egy ilyen elõzsûrit kijelölnek, és akkor tényleg nem mutogathatnak senkire, hogyha kizsûrizik a filmjüket, és nem kerül be.

Sz. Gy.: Ezek a szakmai kérdések a Szövetségen belül megbeszélésre kerülhetnek. El fogjuk dönteni, hogy mi a legracionálisabb megoldás. Külföldön minden fesztiválnak van igazgatója – de hát azok fesztiválok, ez pedig szemle. A legtöbb helyen, például Németországban, Olaszországban, Franciaországban, általában van jó néhány fesztivál, és ehhez képest kézenfekvõ, hogy mindegyiknek legyen valamilyen saját arculata, amit egy saját igazgató reprezentál. Nálunk a legfontosabb szempont az, hogy ez egy szemle, tehát itt minden értékes dolognak, ami a magyar mozgóképiparban megjelenik, itt is meg kell jelennie. És erre a nyitottságra kell a legjobban figyelni. Ennek két oldala van: egyrészt a szakmai része, hogy itt ne tudjon kialakulni valamiféle ízlés-monopólium; másrészt pedig, sajnos, voltak rossz tapasztalataink, hogy a politika megpróbál idõnként rátelepedni a Szemlére, és ezt egy személy nem tudja kivédeni. Ebbõl a szempontból nagyon bevált ez a Szemletanács-szisztéma, mert egy több tagú Szemletanács, amely egy évre van felkérve, mindenképpen a legalkalmasabb arra, hogy kivédjen ilyen intervenciókat. Ez mûködik is, tehát ezt meg kell szerintem tartani. Ha anyagilag és politikailag is konszolidáltabb helyzet alakul ki – reméljük így lesz –, akkor van lehetõség talán arra, hogy ebbõl a sündisznó-pozícióból egy kicsit kimozduljunk. És akkor esetleg valóban meg lehet ezeket a dolgokat oldani. Egy kvalitásos embert egész évre megfizetni, ez anyagi kérdés. De most nem csak az õ fizetésérõl van szó, hanem egy csomó dologról, amit ez magával hoz. Nemcsak arról van szó, hogy legyen egy személy, hanem arról is, hogy bizonyos dolgok mûködjenek, és ez biztos, hogy pénzbe kerül.

T. E.: Igaz, könnyû letenni a garast amellett, hogy legyen egy szemleigazgató meg egy cég, de azért tényleg azokkal a kitételekkel differenciáltabb az ügy, amit a Gyuri mondott. Én 4-5 éve átélem ezeket a szemletanácsi helyzeteket, amikor alulról is meg fölülrõl is rettenetes nyomás van. Egyrészt az alkotói körbõl, hiszen mindenki szeretne ott lenni a megmérettetésen, rengeteg a fellebbezés a szelektálás ellen, amit ki kell védeni. A másik nyomás a zsûri és a zsûri döntéseinek a megvédése – ugyebár egy zsûri általában, ahogy mondani szokták, „nem tud jól dönteni”. És a harmadik a politikai nyomás. Mindegyikben volt részünk az elmúlt idõszakban, és mindegyiket kezelni tudta a Szemlebizottság. Ugyanakkor azért az operatív részben, ahogy Attila mondta, nagyon sok hiányosság volt, mert ott nincs meg az a folyamatosság, amelyet a feladatok egy kézben tartása oldhatna meg.

M. A.: Szerintem volt egy nagyon jó kezdeményezés: hogy a vidéki városokra is kiterjedt valamelyest a filmszemle légköre, láza, legalábbis a díjazott filmek vetítésének formájában. Nem tudom, milyen sikerrel mentek a filmek és milyen nézettséggel, de biztos, hogy ezt érdemes folytatni.

K. Á.: Végezetül még egy kérdés: tegyük fel, hogy ez az ökumenikus díj a szervezés szintjére kerül, hiszen hihetetlenül erõs az igény az egyházban élõk részérõl arra, hogy adassék meg számukra is a felelõsségvállalás lehetõsége, ami azt jelezhetné, hogy a Filmszemle az õ ügyük is. De úgy, hogy mindez ne legyen tolakodó. Itt tulajdonképpen csak egy elõzetesnek az elõzetese zajlik. Lehet, hogy nem is a következõ filmszemlén kerül sor az elsõ ökumenikus díj átadására, hiszen hosszabb távú, tehát 15, 20, 30 éves tendenciák lennének fontosak. Mert ebben a szándékban van ízlésigény is, meg van egy esztétikai ethosz is. Szerintem sokak számára fontos volna egy ilyen díj, és a társadalom jelentõs része érezhetné még inkább magáénak a Filmszemlét. A szakma számára is fontos, hogy ez a periféria, szubkultúra részt vegyen abban, ami itt történik, nyilván azokkal a kitételekkel, amelyekre a szakma hivatkozhat. Valamilyen kimosdatott formában mégiscsak meg kéne jeleníteni ezt a szempontot.  Mi ennek a módja?

T. E.: Szerintem elõször azt a nemzetközi szervezetet kell megkeresni, amelyik a világon mindenütt ezt koordinálja, mert akkor tudunk majd kompatibilisek lenni ezzel a rendszerrel. Velük mindenképp föl kell venni a kapcsolatot. Szerintem az õ metodikájukat kell követniük az itthoni egyházaknak is, és innentõl kezdve már csak annyi a teendõ, hogy befogadjuk ezt a díjat.

M. A.: Írni kell egy levelet, megfelelõ helyekre, képviselettel. Valamilyen módon hitelesítve kellene, hogy legyen ez az okmány, és akkor ez az okmány megfelelõ pillanatban, október tájékán az addigra már várhatóan összeülõ Filmszemle Tanács elé kerülhetne. Gondolom, lesznek tárgyalások, egyeztetések, de már ez a dokumentum tartalmazhatja, hogy mi ez a díj, mekkora összeg, ki adja, milyen szempontok alapján, és esetleg azt, hogy kikbõl állna a zsûri.

T. E.: Határozottan azt gondolom, nem lehet, hogy ezt a díjat egyfajta frusztráció motiválja. Ez a díj nem kompenzáció. Önmagában érték, hogy ezek a szervezetek, ezek az egyházak úgy gondolják, hogy van véleményük a mindenkori magyar filmgyártásról.

K. Á.: Szerintem az a frusztráció, amelyrõl beszélünk, fontos tényezõ, amely egyébként nemcsak az egyházban van meg, hanem mindenkiben – valamiképp. Az anorganikus fejlõdés, amelyben benne voltunk történelmileg, nemcsak az egyházat sújtotta. Itt kölcsönös szükség alakult ki, kölcsönös egymásra utaltság van, amibõl a politikai és a kulturális viták jelentõs része származik. Tehát kár volna ezt a frusztrációt kiosztani valakinek. Az más kérdés, hogy közösen kell feldolgoznunk. Az ökumenikus díj többek között ebben lehet segítségünkre.

 ¹ Dettre Gábor Felhõ a Gangesz felett címû filmje. (A film fõszereplõi: Ternyák Zoltán és Tóth Ildikó.)

* * * * *

Szabó Ferenc: Két kiáltás között. Válogatott és új versek. Agapé. Szeged, 2002. 119 o. A Táncsics-díjas jezsuita költõ-fõszerkesztõ az idei Szent István-könyvhétre új verskötettel lepte meg az érdeklõdõket. Szokásához híven „kincseibõl régit és újat hoz elõ”. Az új versek megértését segítik a korábban megírt költemények. A költõ visszanyúl emlékezetében gyermekkorába, feleleveníti azokat az idilli történéseket, melyek alapélményekként kísérik élete útján. Megelevenedik elõttünk a poéta egykori göcseji környezete: tájak és emberek. Majd a szerelem és elmúlás érintéseit ízlelgethetjük ihletett verseiben szemezgetve: „Két kiáltás között reszket a röpke emberi lét. Egy-egy sikoly a kezdet és a vég.” Új versei szintén az élet-halál kérdéseivel foglalkoznak. Távlatai az univerzum határait feszegetik, a Szeretet-Istenig tágulnak. „Tudom, hogy egyedül a szeretet marad meg” – vallja könyvében Szabó Ferenc.

(Gyorgyovich Miklós)