KULTÚRA ÉS ÉLET


MÉSZÖLY MIKLÓS EMLÉKEZETE

 (1921. január 19., Szekszárd – 2001. július 22., Budapest)

Tavaly augusztus 5-én megemlékeztünk a Kossuth-díjas író haláláról: vázoltam röviden pályáját, majd felolvastuk Jelenits István elemzését Saulus c. regényérõl, amelyet õ maga is legjobban kedvelt, és amelyet több idegen nyelvre lefordítottak, majd egy vallomásszerû interjúból idéztem, amelyet most ideírok. – Hosszú betegsége során bizonyára sokat eszmélõdött az élet/halál mély misztériumáról. Feleségével, Polcz Alaine-nel, a tanatológia (halállal foglalkozó tudományág) egyik úttörõjével és a hospice mozgalom egyik megszervezõjével (vö. Távlatok 14/755 és Szolgálat 84/96) gyakran beszélgetett a halálra készülõkrõl, és – ahogy maga mondotta egy interjúban – megbarátkozhatott a halál gondolatával.  (Sz. F.)


1992. április 18-án V. Bálint Éva interjút készített Mészöly Miklóssal a Magyar Hírlap számára. Akkoriban jelent meg a Századvég Kiadónál Mészöly Miklós Bolond utazás címû novelláskötete. A szerkesztõ, Domokos Mátyás az életmû egészébõl válogatta a szerinte legjobbakat. Ebbõl az alkalomból kereste fel Bálint Éva az írót, akivel – minthogy húsvét táján beszélgettek – az élet, a halál és a feltámadás gondolatkörét idézték fel.

– A húsvét „tettenérhetõsége” késztet arra, hogy Mészöly Miklóstól megkérdjem: mit jelent számára az ünnep, s mit az élet meg a halál közelsége?

– Élet és halál kategóriáját sose tudtam szétválasztani. Ez a legbanálisabb összetartozás. De nem tudok magamban külön húsvétot felidézni, ahogy nem emlékszem pontosan arra sem, hol és mikor arattam gyõzelmet saját halálom felett. Az elmúlt hónapok betegsége folytán (életemben elõször hónapokon keresztül) kerültem olyan helyzetbe, hogy megértsem, bármily frivolnak vagy hencegésnek tûnik: a betegség gazdagabbá tesz, az ember tükröt tart önmaga elé, befelé fordul, s ezzel a tükörrel végsõ soron szembe kell nézni. S egy ilyen szembenézési folyamat kapcsán az ember eltûnõdik, hogy valóban fontosak-e azok a dolgok, amelyeket megírt, hol és melyek azok a fontos dolgok, amelyeket megélt. Bennünk, európaiakban, ahogy Nietzsche mondja, erõs szándék van a gyõzelemre, az egyeduralkodásra, a felülkerekedésre, szerelemben, politikában. Õ a maga végletes, metszõ logikájával úgy fogalmaz: a gyõzelem nem a kultúra eseménye. Ez a gyõzni akarás az európai civilizáció záloga, de nélkülözi azt az egyetemes befogadást és nyitottságot, amelyre a vallási rendszereken belül talán leginkább a buddhizmus képes. Személyes életem csúcspontjait mindig egy pillanatba sûrítve tudom elképzelni. A pillanatban megragadott életértelem rendkívüli módon emberi. Az írói lét alfája és ómegája, hogy a világot legközvetlenebbül és legkertelésnélküliebben szólítom meg, ahogy önmagamat. Azokat a dimenziókat, amelyek rejtve vannak bennem. Az útnak a végén már nem tudok változtatni, de a szüntelen emberi át- és belehelyezõdés mélyítése írói és emberi feladatom. Feladat, amely önmagam kiteljesítését szolgálja. A kiteljesítés az én rendszeremben a megbocsátást jelenti. A megbocsátás gesztusa nélkül egy lépést sem tudunk tenni a megértés felé, megértés nélkül pedig hogyan teljesítsük ki emberi, írói feladatunkat! Mint minden ember, állandóan sebesült vagyok. A régi mondás úgy tartja: a seb nem kifogás. Sebesültségünket, sebezhetõségünket természetesnek kell vennünk. Szeretni kell az elkerülhetetlent. Nem elviselni, szeretni kell az elkerülhetetlent.

– Mindaz, amirõl most beszél, bármennyire is tetten érhetõ munkáiban, mégis úgy gondolom, egy különleges élethelyzet, testi-lelki állapot következménye. S az emberek zöme az életét nem így éli meg. Bár az is igaz, hogy mindannyiunkkal megtörténhet valami – legyen az jó vagy rossz –, amely kizökkent a hétköznapok szabályosan megélni igyekezett monotóniájából, és elragad magasabb dimenziók felé. Elragad a szerelem, elragad a halál, elragad a születés.

– Van igazság abban, amit mond. Korántsem gondolom, hogy az életünk olyan, mint egy szüntelen egyenletes erõvel kifújt magas cé. De a lényeges, elirányító döntéseinkbe a megejtõen sugárzó gyámoltalanság, a nyitottság, az elesettség magasabbrendûvé teheti magatartásunkat. Ezt nem tudjuk életünk minden pillanatában. De mint a papíron a vízjel, végül is hitelesíti mindennapjainkat. A betegség is egy ilyen ténye, kiegészítõ szükségszerûsége az életnek, amiért csak hálás lehetek. Életismeretemet a halál szférája felé talán érzékenyebbé teszi.

Van a szenvedésnek is értelme – mondja Rilke –, mert társsá tesz a társtalanok birodalmában. Fél a haláltól?

– Kíváncsi vagyok. Ez gondolkodásom egy másik alapmotivációja, ami végigkergetett az életen, akkor is, amikor olvastam, s akkor is, amikor magam vetettem papírra a sorokat. Írásaimnak leghitelesebb mozgatója a kíváncsiság. A kíváncsiság elvesztésével elveszíteném a holnap felé forduló emberi minõségemnek minden perspektíváját. Az életet olyan forrón kell szeretni, hogy hasonló forró kíváncsisággal forduljunk az ellentettje felé is. Korunkban úgy akarják az élet–halál érméjét megismerni, hogy mindig csak az egyik oldalát tartják a kezükben, mintha nem is létezne a másik. És akkor azt mondják: gyõztem. Nincs gyõzelem. Élet és halál tökéletesen egybecseng egymással, letagadása hiba, kitérés, pszichológiai leárnyékolás. Hadd mondjam el egy személyes élményemet. Basch Loránd, az ügyvéd, akinek házában évtizedek óta lakom, már igencsak közel állt a halálhoz, tudott róla, amikor összetalálkoztunk, és megkérdezte tõlem: mi van a Saulussal? Ha van gyõzelem egyáltalán a halál felett, akkor az ilyen magatartás a gyõztes. Az utolsóknak kimért pillanatokban is képes az élet dolgai felé fordulni. Néhány nappal a halála elõtt kérdezte ezt, ragyogó, de számon kérõ arccal. Ez a fajta kíváncsiság az, ami lehetetlenné teszi, hogy a „halhatatlanságtól holtan” éljük le az életünket. Nem érdekel a halhatatlanság. Az élet érdekel. A halál vetületében is.






Czigány György

SZIGORÚSÁG ÉS VÍZIÓ

Mészöly Miklósról

Készült olyan tévéfilm szerencsére, több is, mely megörökíti Mészöly Miklós szavait, gesztusait. Játékfilm is, méghozzá remek, mely nagynovellájának ihletése. (Gaál István: Magasiskola.) S tudok, tudhatok meg nem valósult dokumentumfilmrõl, mely a szigorúság és vízió szótlan képi mûfajával szerette volna az író mûveinek sokat emlegetett közérzetét sugallni. Film nem, de a terv élményébõl tárcanovella mégis született. (Akkor még élt: éppen nyolcvanesztendõs volt Mészöly Miklós.) A tárcát fiatal író-filmrendezõ írta; talán elõzetes epizódjaként Mészöly és jövendõ olvasói találkozásának. A szerzõ új novelláiban Zebegényinek nevezi magát, így az említett tárcában is, melybõl szívesen idézek néhány mondatot:

„Zebegényi azt szerette volna, ha itt sétál az író a feketén fénylõ, meztelenül megmerevedett ágak alatt, az átnedvesedett, szétcsúszó avarhalmok mellett. Elkapott képsorok lettek volna, keskenyfilmes amatõr-kamerával fölvéve, fekete-fehérben. Esetleges mozdulatok, félképek, életlen felvételek. Mégis, Zebegényi számára benne lett volna sok minden más is, valahogy úgy mozdult volna a kamerával, mint festõ az ecsettel, ha fölismerésrõl akar festeni. Benne lett volna az is, mikor Zebegényinek elakadt a szava kislánya ágyán a mese olvasása közben, mert megértette, hogy a gyermekek elõtt elmondhatatlanról, tisztán, mint egy csengõ c hang, kimondható szavakkal szól Jamma meséje. Bizonyára benne lett volna az is, ahogy a Városmajorban kislányával többször fölmásztak az elsõ világháborús szobor magas talpazatára, hogy lánya a kongó fegyveres alakot paskolhassa, Zebegényi pedig újból és újból meggyõzõdhessen róla, valóban levágták a szobor fejét, hogy az uralkodó hatalomnak megfelelõ sapkát hordjon a katona, s jól látható nyakán a hegesztés nyoma.” [Czigány Zoltán tárcája „Ha nincs film” címen 2001 januárjában jelent meg.]

A film, a forgatókönyv szinte jelzésekig csupaszított tárgyilagossága, a kamera képkivágásai, lassú mozgásai, nyitások és közelítések szenvtelen látomásai hozzátartoztak Mészöly írói módszerének eszköztárához. Mándy Iván is a filmbõl tanulta az írás, a novellaszerkezet vágásait, a sûrítést, a kihagyásos technikát. Mészöly pedig – mint feljegyezte valahol – szívesen építkezett szigorúság és vízió dinamikus kettõsége jegyében. A fegyelem, a ráció rideg kényszerûségének meglelt formái, és a részvét, a kíváncsiság szemérmesen rejtezkedõ indulatai együtt jellemzõk a Mészöly- életmû sorsára.

Különös útja zenének és irodalomnak a 20. század második felében az, ahogy a versvilág objektivizálódik. Nemes Nagy Ágnes egyszer fölvetette: a vers objektív lett, de a próza ezalatt nem vált-e szubjektívebbé? És Mészöly prózája is? Abban az értelemben talán igen, hogy elszakadva a történet, a mese, az anekdota kívülrõl való láttatásától, õ maga mozgatja írói kameráját, persze személytelenül is heves indulatok kényszerére. És persze láthatatlanul jelen a képzeletforgatás helyszínein. Más hasonlattal: az írói módszer, a mészölyi írásmûvészet bensõ törvényeinek fölismerésével „szakmai” munkát vállaló nem rendõrnyomozó: író végzi a helyszínelést létezésünk baleseteinek konkrét helyzeteiben. A helyszín maga a történet. A tájkép nála cselekmény, a figyelem pedig erkölcsi vállalás. Pontosságának etikai értelme van: a stílus ebbõl fakad.

Mészöly megjárta az eddigi legnagyobb háború frontját, megtapasztalta a szökések kockázatát, izgalmát, az életveszélyt, mely állandósul a tudatban, mert hiszen, ha nem szögesdrót zár be, akkor a szív akad el maga. . .

Mészölynek is voltak természetesen mesterei. Nem is a meseírás évein túl, az 1957-ben megjelent Sötét jelek, ha úgy tetszik „hagyományos” novellalátomásaiból, filmjeibõl – hanem a késõbbi írásokból derül ki, miért fontos számára például Dürer vagy Bartók. Mert „olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig”. És mert õ is a jelenségek szerkezetét kutatja írásaiban, mint Bartók-esszéje jól sejteti. (A tonalitás és atonalitás közérzetérõl.) Kisfiúként Bartók Béla elsõ feleségétõl (Ziegler Mártától) kapott zongoraleckéket, így õ is, mint Bartók fia, Péter, a Mikrokozmosz füzeteinek darabjain át látta meg a zene világát. Úgy érzem – írta Mészöly –, hogy a Mikrokozmosz egyszerûsége mûfajokon túlmutató egyszerûség. A hangismétlés, a szinkópák, az imitáció és fordítása, a sorozat legtöbbje szerintem nem csupán zenetechnikai megoldási séma. Legalább annyira és legáltalánosabb értelemben a jelenségek szerkezetét adják, mûvészetben az elemit. Zenei atomkutatás ez.

Valamiképp Mészöly is megjárta a 20. századi konkrét zene meg a szeriális technika adta lehetõségek útját a maga eleven módon analitikus prózájában. Utolsó éveiben pedig e szigorú alkotáslogika inspirációinak meghaladása is jelentkezik nála, ami éppúgy nem visszahajlás valami egykor túlhaladottnak látszó írásmódhoz, hanem ezeken túl a hagyományosnak újként való hiteles felmutatása. Érzelmei nem lettek hûtlenek a szigorúsághoz: gyöngédség fölfedezhetõ bennük, lázadásmentes meditáció is, de semmi nosztalgia. Persze szinte filmjelenetként jut eszembe Mészöly néhány sora: „Vakítóra világosodik a kép: a homokon napozó tömeg . . . legalább egy arcot szeretnél közülük, valami cinkosságot kicsikarni . . . valamiféle képtelen szeretetet!”

Számára természetesen „emberi helyzet, hogy sem a hit, sem a ráció nem tudja hibátlan egyensúlyba hozni magát. Mindkettõ szenvedéstörténet.”

Egy éve lesz, hogy Mészöly Miklós (81 éves korán túl néhány hónappal) meghalt. Sajnálom, hogy nem tudom felidézni magánbeszélgetéseink konkrétumait, csak a nevetgélések közbeni komolyságát, az igazmondás erkölcsi kényességét minden szavában és a helyszínt: a Bródy Sándor utcai Háry-borozót a hatvanas évek közepén. Egy szép, vörös hajú zsidólánnyal évõdtünk, és hallgattuk a vak hárfás könnyûzenéit.

A Molnár nevet hamar Mészölyre cserélte, de ifjan csak álneveken jelentethette meg novelláit. Fiatal ügyvédként megment egy gyilkost a halálos ítélettõl. Azután munkás lett: volt malomellenõr, burgonyabiztos, terménybegyûjtõ, bábszínházi dramaturg, és a diktatúra mesékbe, metaforákba rejtezõ szelíd, konokul elszánt ellenfele, és minden valódi vagy vélt szabadságkorlátozás elleni szószóló, nem is annyira a „chartákban” – inkább a mûvek hitelében, nyugalmában.

Kiemelések. Amikor a próza folyamában kis szigetek, makacs zátonyok keletkeznek; csupasz és megrendítõ kiemelkedések a sodrásból – ezek számára a versek. (Mándy Iván néhány novellarészlete is bekerült költõi antológiákba!) A sûrítés, az elvontság szikár szavaival írt Mészöly költeményeket: írásjel nélküli sugárzó jeleket, félsorokat, kimerevített filmkockákat, röntgenleleteket alkotva meg a nyelv költõi áldozatára. Olyan prózazenék ezek, melyeknek olvastán Webern néhány taktusnyi, roppant koncentrált darabjai jutnak az ember eszébe.

Mészöly Miklós mûveiben együtt van rejtelem és evidencia: táj, tárgyak, testek, arcok elesett nyomorúságában és méltóságában.





Gyorgyovich Miklós

IN MEMORIAM HETÉNYI VARGA KÁROLY

Január másodikán hazaérkezett Teremtõjéhez Hetényi Varga Károly. Alábbi sorainkkal annak az embernek állítunk emléket, aki maga több mint ezerötszáz, üldöztetést szenvedett egyházi személyrõl emlékezett meg hatalmas dokumentumköteteiben.

Hetényi Varga Károly 1932-en született Hosszúhetényben. Középiskoláit a pécsi Piusban kezdte, de kicsapták, mert nem írta alá a Mindszenty bíboros letartóztatását szorgalmazó ívet. A Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizik, majd a pécsi Pedagógiai Fõiskolát végzi el: magyar–német szakos tanár lesz. Komlón tanít, majd politikai meggondolásból rokkantnyugdíjazzák. A hetvenes évektõl kezdõdõen folyamatosan összegyûjti az egyház papjai ellen elkövetett politikai (náci, kommunista) atrocitásokat. Több terjedelmes kötetbe foglalja a vonatkozó dokumentumokat: Akiket üldöztek az igazságért (1985); Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában I (1992), II (1994), III (1996); Szerzetesek a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában (1999). Több kiadást megért szép imádságos könyve: Beszélgetés a Mesterrel, amely F. Lelotte belga jezsuita könyvének átdolgozása.

Tiszteletünk jeléül megismételjük azon sorokat, melyeket egyik könyve megjelenése kapcsán lapunkban szerzõjükrõl közzétettünk.

 „Hetényi Varga Károly felesége segítségével emberfeletti munkát végez a magyar közelmúlt e keservekkel teli területének feltárásával. Évtizedek óta széles körû hazai és külföldi könyvtári és levéltári kutatások, kiterjedt levelezés, személyes interjúk alapján s az információszerzés számos más lehetséges módját felhasználva, minden adatát pontosan dokumentálva állította össze e könyvét is éppen úgy, mint az elõzõket. Hatalmas anyagának összegyûjtését, rendszerezését és feldolgozását, sajtó alá rendezését egymaga végezte. . . S Hetényi Varga Károly terjedelmes munkája eredményeinek közreadására sem a múltban, sem a jelenben nem talált kiadót. Sem egyházi, sem világi kiadót, nyilván piaci meggondolásokból. Ezért saját maga adta ki elõzõ köteteit, ezt is, néhány »egyszerû« ember, pap és hivatal anyagi segítségével támogatva. Ezért nem csupán a szerzõ tudományos köztörténeti-egyháztörténeti teljesítménye érdemel igen magas fokú elismerést, de emberi-erkölcsi elkötelezettsége, felelõsségteljes magatartása, óriási erõfeszítése és áldozatvállalása is tiszteletet vált ki az olvasóból. . . Hetényi Varga Károly kötetei nélkül aligha érthetõ meg igazán a hazai, illetõleg az európai köztörténet sem;  . . . kijelenthetõ: nélkülük katolikus iskolákban nem tanítható meg hitelesen a 20. század történelme a tanulóknak.” (Távlatok, 2000/2, 273–278.)

Hisszük, hogy az „igen magas fokú elismerést” azóta elnyerte a minden vigasztalások Urától, mindnyájunk szeretõ és gondviselõ Atyjától. Isten adjon örök nyugodalmat és soha meg nem szûnõ boldogságot neki!





 Klebelsberg Éva

 HETVEN ÉVE HALT MEG
GRÓF KLEBELSBERG KUNÓ

A Bethlen-kormány legnagyobb formátumú minisztere gróf Klebelsberg Kunó volt. Az akkori hivatalos megnevezés szerint az oktatás- és vallásügyi tárca volt az övé, azonban a mai miniszteriális területfelosztás szerint igen jó gazdája volt a kulturális ügyeknek, a tudomány ügyének, az ifjúság- és sportügynek, az egészségügynek, a szociális ügyeknek, a kulturális örökség ügyének – többek között.1

56 évesen távozott az aktív politikusi élet porondjáról, és 57 évesen ragadta el a halál. Halálának 70. évfordulójára való megemlékezésként mondom el gondolataimat halálával kapcsolatosan nagybátyámról, a kultuszminiszterrõl és a köznapi politikán túli államférfiúról.

Váratlan halála tragikusan érintette az egész nemzetet. Birtokomban levõ, száz fölötti számú gyásztávirat, melyek közel sem formális megnyilvánulások, bizonyítja ezt. Országos hatáskörû megemlékezés volt a társadalom legszélesebb rétegeinek részvételével a Nemzeti Múzeumban felravatalozott miniszter koporsójánál való tiszteletadás, a Szegedi Dómban celebrált gyászmise, és az altemplomban történt végsõ nyugalomra helyezés. Ha életmûvét csak a bevezetõben említett összefoglaló területekkel jellemezzük, vagy a most is épülésünkre és hasznunkra levõ számtalan alkotását tekintjük, és arra gondolunk, hogy minderre 1922 és 1931 között tíz év állt rendelkezésére, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy ilyen fiatalon ragadta el a szívroham. Ez igaz is meg nem is! Hiszen halálának oka közvetlenül szívroham, viszont igazi okozója elhanyagolt paratifuszos fertõzése volt, melyet alföldi útján szerzett, majd elhanyagolta azt, teljes szervezetét megtámadta, legyengítette a betegség. Az antibiotikumok korában is egy hosszadalmas betegségrõl lett volna szó, de akkoriban ezen gyógyszerek híján különösen fontos volt a korai stádiumban való kórházi kezelés. Erre igazán lett volna módja, ha nem szólították volna el feladatai.

Természetesen az eltelt, igen intenzíven megélt évek is sokat fogyaszthattak amúgy egészséges életenergiáiból, és károsíthatták egészségét. Vegyük azt is figyelembe, hogy nem akármilyen tíz év volt ez a magyar történelem és egy megszállott, felelõsségteljességgel megáldott politikus számára. Trianon üszke a lelkekben és a maga konkrét valóságában iszonyatos volt. A Trianon utáni helyes kultúrpolitikát sok cikkében és beszédében megfogalmazta Klebelsberg Kunó. Témájával mindig bensõ érintettséggel foglalkozott, de nemcsak a szavak szintjén. Most álljon itt egy részlet a sok közül.

„Ez a nagy történeti tény (Trianon), ami jövõnket determinálni fogja, és ezért a kultúrpolitika sem folyhat légüres térben, hanem számolnia kell a trianoni gazdasági leromlás következményeivel. Persze nagyon primitív elgondolás lenne, ha Trianon okozta gazdasági válságunkból azt a következtetést vonnánk le, hogy elszegényedtünk, tehát ne tanuljunk. Kevesebb költséget, tehát kevesebb iskolát, tehát kevesebb tudást. A gondolatmenet logikusnak látszik, de követése posványba vezet. A helyes Trianon utáni kultúrpolitikai gondolatsor az: nagyobb nehézségekkel kell az életben megküzdenünk, amihez nagyobb tudás kell, de nem a fellegekben járó és a földön csetlõ-botló impraktikus irodalmi mûveltség, hanem gyakorlati kultúra.”

A miniszteri tíz év utolsó harmada a világgazdasági válság romboló hatása által meghatározott idõszak volt. Hitre ekkor is nagy-nagy szükség volt, hiszen a nagyvonalú koncepciózus gondolkodás és gyakorlat, mely a kulturális építkezés alapelve, pazarlásnak minõsült a politikai ellenfelek szemében. Az ilyen ellenfelekkel is folyton meggyõzésre törekedett, illetve vitatkozásra kényszerült:

„Ma megint a létkérdés elé vagyunk állítva. Súlyos helyzetünkben csak az menthet meg bennünket, ha felszívódik az emberiség köztudatába az a meggyõzõdés, hogy Európa keletén az emberi mûvelõdés nagy munkájában nélkülözhetetlen munkások vagyunk, s hogy kidõlésünk esetén az emberi kultúra pótolhatatlan veszteséget szenved.”

„Egyik szomorú tünete közéletünknek, hogy bizony elég sok az olyan gazdasági tényezõ, akinek a maga mûködése terén a többtermelés megvalósítása nem sikerül, e gazdasági balsikereire gyógyírt a szellemi kevesebb termeléstõl vár.”

„Hanyatló korokban egyes emberek egészen jóhiszemûen, ösztönszerûen éppen azoknak a tényezõknek mennek neki, amelyek a pozitív gondolatot képviselik, amelyek a hanyatlás továbbterjedésének gátjai. Minthogy pedig a kultúrában rejlik a záloga annak, hogy még a legnagyobb katasztrófák után is új élet és új fejlõdés sarjadhat, azért a hanyatló korok szükségképpen kultúraellenesek, és akiknek lelkén a hanyatló korok szelleme igazában erõt vesz, azok a világtörténelem tanúsága szerint egyenesen rohamokra indulnak a mûveltséggel szemben.”

1931-ben lemondott a Bethlen-kormány. Klebelsberg Kunó viszont nem maradt munka nélkül; az Alföld-ügy, mely számára annyira fontos volt, gyakori utazásokat jelentett neki az Alföldre, az általa létrehozott alföldi egyetemekre, Alföld-konferenciákra, de kisiskolákba, kis tanyákra is. Az utóbbi helyszíneken végre nyugodtan beszédbe elegyedhetett a helyiekkel, és meleg barátságos természete érezhette a helyiek háláját. Mert nem véletlenül mondta:

„Az ember valahogy úgy van megszerkesztve, hogy sóvárog a megértés után.”

Ezen alföldi útjai során a fertõzött tanyai kutakból származó víz következtében – mellyel szemben nem volt ellenálló képessége, nem úgy, mint a helyieknek – paratífuszfertõzést kapott, betegségét nagymérvû elfoglaltsága miatt elhanyagolta, munkáját és utazásait folytatva. 1932. szeptember elején Szegeden tartózkodott. Ezután betegsége súlyosbodott, de otthon még betegen dolgozott. 1932. október 2-án a Korányi Klinikára szállíttatta magát, ahol orvosbarátja, Korányi professzor megállapította szervezete általános leromlottságát, különös tekintettel a fertõzés által igénybevett szívre. Október 11-én 4 óra 45 perckor szíve felmondta a szolgálatot, holott még elõtte röviddel közeli terveirõl beszélt.

Tehát szó sincs arról, hogy a lemondása utáni idõszak tétlenül telt volna számára. Ellenkezõleg, könnyed eleganciával ír arról, milyen elõnyei vannak a politika sûrûjébõl való kikerülésnek. Az általa létrehozott Alföld Bizottság harmadik szegedi vándorgyûlése kapcsán megjelentetett cikkében ír 1932-ben a Délmagyarország c. napilapban az Alföld védelmében és fejlesztése érdekében. Kedvenc témáját, a decentralizáció szükségességét taglalva egy korábbi megfogalmazását idézi 1928-ból: „Ha Budapestet egyoldalúan továbbfejlesztenénk, másfelõl a vidéki városokat tovább sorvasztanók, akkor a trianoni Magyarország is egyetlen elhanyagolt terület lenne, élén egyetlen várossal: Budapesttel. Az a beteg helyzet állana elõ, hogy az egész ország egy megye lenne, és benne egy város. Ez a magyar nemzet egész szociális struktúrájának, társadalmi szerkezetének eltorzulásához, a tõsgyökeres magyar szellem elapadásához vezetne. Ezért a mi kultúrpolitikánknak s ezzel összhangban a városi politikánknak sem lehet más jelszava, mint suum cuique, vagyis megadni azt, ami jár a fõvárosnak, de nem a vidék és a vidéki városok rovására.” Majd a jelenbe lép át, mint a közvetlen miniszteri hatásgyakorlástól távoli személy, aki viszont igen tudja, hogy mi viszi elõre az Alföld és az egész ország fejlõdését: „Mikor mint miniszter részt vettem az ország tanácsában, és közvetlen befolyást gyakorolhattam az állami ügyek vitelére, akkor miért tartottam még ráadásul decentralizációs beszédeket, miért írtam ilyen irányú cikkeket? Mert azt láttam, hogy a nemzet gondolkozásába a lefolyt 50 év alatt valósággal beidegzõdött a centralizáció. A minisztériumok bürokráciáját, amelynek óriási a tényleges befolyása, a fõvárosi sajtót valósággal dominálja a centralizációs gondolat. Ehhez járul azután a fõvárosi közgazdasági tényezõknek, a nagybankoknak és a nagyipari vállalatoknak az érdeke. Mindennek összhatásaként a közvélemény egészen természetesnek találja, ha valamely közintézmény Budapesten jön létre, mégpedig egészen állami költségen. Viszont természetesnek tartja azt is, hogy a vidéki városoknak telken felül még pénzbeli hozzájárulást is kell adniok. A magam részérõl persze úgy a svábhegyi csillagvizsgáló, mint a margitszigeti födött uszoda létesítésénél a fõvárost is bevontam a költségek viselésébe.”

Látható, hogy ereje teljében, a politika nyomásától függetlenedve sokat szeretett volna még tenni az ország felvirágoztatásáért. Cikkét így zárja, a sértettség nyomát sem érezheti az olvasó, csak a rá jellemzõ pozitív cselekvõkészséget: „A napi és pártpolitika tõlünk teljesen távol áll; nem azt keressük, ami elválaszt, hanem ami az Alföld lakosságát, társadalmát összeköti.”

Halála az egész nemzet számára nagy veszteséget jelentett, hiszen céltudatos és szorgalmas természete bizonyára még számos alkotáshoz segítette volna hozzá országunkat a kultúra, az oktatás, a vallásügy és a tudomány ügye terén. Az elmúlt évtizedek sokat romboltak az említett területeken, sõt az általa létesített, illetve felfejlesztett kiváló egyházi iskolákat, gimnáziumokat teljesen tönkretették. Ezért különös kötelességünknek kell tudjuk a széthordott értékek és a tönkretett jól mûködõ rendszerek, intézmények részbeni helyreállítását, részben pedig azoknak a leghûbb szellemben a mai igényeknek megfelelõ újraalkotását. Ebben a munkában pedig minden felelõsségteljes és kreatív értelmiségi megtalálja a maga cselekvési területét.

Megemlékezésem egy, az értelmiség hivatását megfogalmazó, 1929-bõl származó Klebelsberg-idézettel zárom:

„Száz év elõtt, amikor a vezetett tömegek szellemi szintje sokkal alacsonyabb volt, a súlypont a vezéregyéniségekre esett. Ma a kor sokkal demokratikusabb, s a szellemi irányítást, az új korszellem kimunkálását inkább az értelmi középosztály kollektíven végzi el. Az a sorsdöntõ kérdés, hogy a magyar értelmiség tud-e olyan szellemi atmoszférát kifejleszteni, amelyben megszülethetik, kifejlõdhetik, megerõsödhetik, tetté érlelõdhetik az az alapgondolat, az a vezéreszme, amelynek követése üdvöt hozhat az országra.”


2002 januárjában, a Magyar Kultúra napján



                            

1 Minisztersége alatt épült 5000 népiskolai egység, tanyai iskolák nagy sportpályával, tankerttel. Sok-sok polgári iskola, állami fiú- és leánygimnázium létesült. Vidéki egyetemeink közül a szegedi, a pécsi egyetem. A debreceni egyetem nagyrészt ekkor létesült, illetve épült. Sok egyházi nyolcosztályos gimnázium épült templommal, rendházzal, nagyméretû díszteremmel, sportpályákkal. A gimnáziumok egy részét kéttannyelvûként mûködtették rendi paptanárokkal és külföldrõl jött anyanyelvi tanárokkal. Sárospatakon, az angoloktatás egyik fellegvárában külön intézmény létesült a Református Kollégiumhoz csatlakoztatva, az Angol Internátus, kiváló magyar és angol tanárokkal, számtalan sportpályával. Nagyon fontosnak tartotta a leendõ értelmiségiek és kutatók számára az élõ idegennyelvek elsajátítását. Külföldön Collegium Hungaricumokat létesített, melyek a tudományos kutatás és magas szintû továbbképzés fellegvárai voltak fiatal magyar tudósok számára. A kiküldendõ ösztöndíjasok kiválasztásánál nagy súlyt fektetett arra, hogy csak a tehetség érvényesüljön, a protekciónak nagy ellensége volt. A Római Magyar Akadémián a képzõmûvészetek fiatal tehetségei tölthettek el több ösztöndíjas évet a mûvészetek fõvárosában. Ugyanebben az épületben, az elegáns Falconieri-palotában kapott helyet a Papi Osztály. Itt dolgozhattak az egyháztörténet vatikáni kutatói is. Számos tudományos intézmény létesült minisztersége alatt. Ekkor épült fel az Országos Levéltár impozáns épülete, és alakította át Klebelsberg az intézményt igazi tudományos mûhellyé. A Magyar Tudományos Akadémiát háború utáni csõdhelyzetébõl kisegítvén, újra talpra állította, anyagi stabilitását és a tudósok függetlenségét biztosította. Az orvosi egyetemeken számos új klinika létesült, melyek a gyógyítás mellett a kutatás helyszínei is voltak, hiszen azt vallotta, hogy egyetem kutatás nélkül lesüllyedés a fõiskola színvonalára. Ekkor létesült a Tihanyi Biológiai Intézet, települt át és modernizálódott a Sváb-hegyi Csillagvizsgáló. A Margit-szigeti Sportuszoda ekkor épült, és ekkor létesült a Testnevelési Fõiskola. A neves mûemlékek renoválása és a körültekintõ városfejlesztés városaink színvonalának emelését és a turizmus fejlesztését voltak hivatva segíteni. Az elsõ világháború alatt gróf Tisza István államtitkáraként többek között a rokkantügy felelõse is volt, mikor is olyan összefüggõ rendszert alkotott a háborús sebesültek számára, mely a szociális, egészségügyi, oktatási és gazdasági problémáiknak végiggondolását és ennek következményeként kórházakat, átképzõ iskolákat, termelõmûhelyeket és szociális foglalkoztatókat eredményezett.






Gy. Pethe Ferenc

IMMÁR HAZAI FÖLDBEN
A SZÁMKIVETETT BARANKOVICS IS

Motto:

Dilexi iustitiam,
odi iniquitatem,
propterea morior in exilio
(Szerettem az igazságot,
gyûlöltem a hamisságot,
ezért halok meg számkivetésben.)


Éppen 10 évvel ezelõtt tért haza holtában megdicsõülve a kommunista diktatúra elleni harc megalkuvás nélküli szimbóluma, Mindszenty József esztergomi prímás, bíboros érsek, akinek emberi sorsa, gondviselésszerû élete az ezeréves magyar történelem felemelt jubileumi ünnepségein is igazolódott: az, hogy a négy és fél évtizedes ateista diktatúra jármából felszabadult magyar nemzet sorsa, jövõje az isteni Gondviselés tervei szerint a Magyarok Nagyasszonyának oltalma alatt áll!

December 13-án temettük el az 1949-ben amerikai számkivetésbe kényszerült Barankovics Istvánt.

Barankovics a Polgár községbeli katolikus elemi iskola kántortanítójának a fia, az egri cisztercita fõgimnázium fényes tehetséggel megáldott diákja volt. 1925 õszén iratkozott be ösztöndíjasként a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára, és egyetemi évei alatt a Szent Imre Kollégium lakója volt. Már ott jelentkezett közélet iránti érdeklõdése és nem mindennapi írói tehetsége. 1928-ban a Magyar Katolikus Diákszövetség fõtitkára; a Diákszövetség lapjában a Vox Academicában kezdett publikálni. Pázmánynak a magyar köznyelvet megteremtõ barokkos és Prohászkának szubtilis, lírai hangú prózája, valamint a népi írók – mindenekelõtt Németh László, Kovács Imre, Illyés és Féja – írásai nyomán alakult ki Barankovics publicisztikájának igényes, míves stílusa.

Nagyon szoros eszmei és emberi kapcsolatok fûzték Széchenyi Györgyhöz, a Prohászka Társaság elnökéhez, Szekfû Gyulához, Grieger Miklóshoz, Sík Sándorhoz. Barankovics egy ideig Dessewffy Gyula Kis Ujságja külpolitikai rovatának a vezetõje is volt. Pethõ Sándornak, a Magyar Nemzet fõszerkesztõjének, a zseniális magyar publicistának tragikus halála után, 1943 májusában Barankovics István vette át a nagynevû magyar sajtóorgánum szerkesztését.

Azt is meg kell talán itt említeni, hogy Barankovics nagyra értékelte Bethlen István államférfiúi képességét, Apponyi Albert áldozatos közéleti szerepét és bölcsességét.

Ragyogó vezércikkeiben a Magyar Nemzetben – valamint az Ország Útja c. folyóiratban és a szellemi ellenállás egyik fórumának, a Magyar Történelmi Bizottságnak a tagjaként – feltûnõ bátorsággal, nyíltan és egyértelmûen állást foglal a német nácizmus diktatúrája és a germán Übermensch fajmítosza ellen. 1944-ben a lapot a német megszállók nyomására betiltották. Barankovics a német letartóztatás elõl menekülve az utolsó pillanatban a budai ferenceseknél talált menedéket. Ferences csuhába öltözve vészelte át az üldözést és az ostromot is.

* * *

Barankovics politikai hitvallásának lényegét a Szent István-i keresztény állameszme alkotja. Az 1947-es híres gyõri zászlóbontó ellenzéki programjában tömören, de világosan kifejti, hogy a Szent István-i állameszme megvalósulását célzó keresztény politika középpontjában elsõsorban az ember, annak evilági boldogulása áll, éspedig a közjó megvalósítása által. Olyan társadalmat kell tehát megteremteni, amelyben ezek a célok megvalósulhatnak. Ez viszont csak az emberi szabadságjogokat biztosító alkotmányos demokráciában lehetséges. A kereszténydemokrácia többlete abban áll, hogy a szabadság, párosulva a felelõsséggel, nemcsak a politikai jogokban, pl. a választás és a választhatóság jogaiban jut kifejezésre, hanem maradéktalanul érvényesülnek benne a társadalmi igazságosság és szolidaritás, a gazdasági élet egyensúlya és a kulturális élethez való jogosultság.

Barankovics elvet minden téves ideológiákra épült szélsõséges politikai megoldást. Mint már utaltunk is rá: a természet törvényeit lábbal tipró fasizmust elveti, éppen úgy, mint a XX. sz. másik veszedelmes ideológiai és politikai eretnekségét, a szovjet-orosz marxista bolsevizmust. Két okból:

– elsõsorban: mindkét diktatúra megsemmisíti az emberi szabadságjogokat, és kegyetlen következetességgel likvidálja a természetes közösségeket – a családot, a társadalmat és a nemzetet – megtartó morális és etikai értékeket, valamint a vallást, erkölcsöt, tisztességet, becsületet, magántulajdont, a tisztes haszon fogalmát stb.

– másodsorban: a diktatúra az erõszak eszközeivel felfüggeszti a nemzeti függetlenséget, elsorvasztja a nemzettudatot, kiüresíti a magyarságszemléletet, és likvidálja a nemes patriotizmust.

* * *

A már említett gyõri programban megfogalmazott, a trianoni Magyarország sajátságos és idõszerû, feszítõ társadalmi sorskérdéseit felölelõ keresztény politika alapja Barankovics szemléletében a XIII. Leó pápa „Rerum novarum” kezdetû nagyjelentõségû enciklikája és az idõközben kialakult keresztény társadalomtudomány volt. Az enciklikát még Prohászka Ottokár, Székesfehérvár püspöke, Pázmány Péter óta az újkori magyar katolikus egyháztörténelem legnagyobb, karizmatikus alakja ismertette meg a magyar társadalommal. A zseniális szónok a Rerum novarum szellemében következetesen követeli a feudális neobarokk, a liberalizmus szellemiségétõl sem mentes magyar egyház konzervatív püspökeitõl, hogy a földkérdést, a magyar szegény nép egyéb sorskérdéseit, valamint a kapitalizmustól szenvtelenül kizsákmányolt munkásság szociális problémáit (munkaidõ, munkabér, fizetett szabadság, tisztességes nyugdíjellátás) példaadóan elöljárva segítsenek megoldani.

A másik nagy, látnoki képességekkel megáldott, nagy mûveltségû gyõri prelátus, Giesswein Sándor az elesett, szegény rétegek, a kivándorlók családjainak nagy mentora 1907-ben ebbõl a célból megalakítja az elsõ magyar keresztényszocialista pártot. Sajnos, Giesswein részben a háború miatt, aztán a kapitalista liberálisok és a szociáldemokraták össztüze között, de fõként az egyháziak meg nem értése miatt nem tudta megvalósítani a nagyreményû keresztény pártnak a céljait. Végül is Prohászka és Giesswein emberi nagysága és szellemi hagyatéka határozták meg Barankovics politikai hitvallását.

1943-ban lefordítja Röpke híressé vált mûvét: „A harmadik út”-at. Ebben a nagy feltûnést keltõ munkában az „aurea mediocritas” elve alapján Röpke felvázolja a szélsõséges elméletek logikátlanságát és veszedelmét. A gazdasági és szociális problémák megoldásának lehetõségét egy ún. harmadik útban – sem kapitalizmus, sem kommunizmus – jelöli meg.

Barankovics Röpke harmadikutas koncepciójában igazolva látja politikai hitvallását. De a gyõri programban benne vannak a 30-as évek hazai reformtörekvései is, mint Széchenyi Györgynek a Prohászka Társaság elnökének magvas reformgondolatai, de fõként Kerkai Jenõ jezsuita atya által létrehozott KALOT-mozgalom ígéretes programja: a parasztifjúság számára alapított népfõiskolák, korszerû mezõgazdasági szaktanfolyamok, „az emberebb embert, magyarabb magyart” (Teleki Pál) szellemében. Egy keresztény és demokratikus reformmozgalom körvonalai bontakoztak ki, amelyet a II. világháború, majd a szovjet-orosz „felszabadítás” és a kommunista párt terrorszervezete, az ÁVO felszámolt.

Mint ismeretes, a Barankovics-párt, a Demokrata Néppárt csak 1947-ben indult az utolsó, relatíve még szabad választásokon. A híres-hírhedt kékcédulákkal elkövetett választási csalások ellenére a Néppárt a magyar parlament legerõsebb ellenzéki pártja lett 16,4%-os eredménnyel, 60 mandátummal.

Barankovics és pártja az egyre elhatalmasodó terror közepette nem megvetendõ bátorsággal, következetesen képviselte az alkotmányos parlamentáris demokrácia egyre szûkülõ eszközeivel az elcsigázott, de még mindig reménykedõ magyar nép nagy többségének igazi akaratát. A Demokrata Néppárt a nemzet igazi érdekeiért és a nemzeti közösséget megtartó, hagyományos értékekért, korszerû keresztény programért küzdött az országgyûlésben.

Barankovics másfél éves parlamenti szereplése során mindig egyértelmûen foglalt állást a kommunista irányítás alatt álló koalíciós kormány rendeleti kormányzása ellen, szóvá tette az alapvetõ emberi és politikai szabadságjogok sorozatos és durva megsértését, és különös nyomatékkal védelmezte az egyházak jogait.

Egyik legjelentõsebb megnyilatkozása volt a felekezeti iskolák államosításáról szóló törvényjavaslat tárgyalása során elmondott nagyhatású beszéde a parlamentben. Ebben a retorikailag is klasszikus, mindvégig tárgyilagos beszédben a cáfolhatatlan argumentumok logikájával szinte „pozdorjává” zúzta a kommunista törvényjavaslatot.

Igen! Egy mélyen hívõ keresztény ember hite és katolikus meggyõzõdése kellett ahhoz, hogy a kommunista képviselõk hangos gúnyos közbeszólása és példátlan lármája közepette belsõ fegyelemmel mondja el ezt az egyik legjelentõsebb parlamenti beszédet.

A törvényjavaslat – hangsúlyozta Barankovics – egy ezeresztendõs nevelési és oktatási jogot kíván hatálytalanítani, mikor a nemzet köznevelésének és közmûvelõdésének egy olyan tényezõjét akarja a jövõ alakításából az iskolák terén kikapcsolni, amely évszázadokon át nevelte népünket európai kultúrnemzetté. Ez a törvényjavaslat kifejezésre juttatja az államnak azt a szándékát, hogy elvegye a közösségek, a szülõk és az egyház küldetésétõl elválaszthatatlan tanítási és nevelési jogát.

* * *

A Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer-párt) látványos, brutális likvidálása után napirenden voltak a magyar közvélemény megfélemlítését célzó letartóztatások és kirakatperek, és az egyre elfajuló hajsza a bíboros személye ellen. 1948 júniusában történt meg a Szociáldemokrata Párt felszámolása és bekényszerítése a kommunista „testvér”-pártba. A nagy tehetségû, megalkuvást nem ismerõ bátor Matheovics, pécsi ügyvéd és az ugyancsak kemény kötésû Kovács József, néppárti képviselõk letartóztatása, késõbb további 9 képviselõ, dr. Varga László, neves pesti ügyvéd és Belsõ Gyula képviselõ emigrációja jelezte a Barankovics-párt sorsát.

Barankovics a reálpolitikus lényeglátásával tudta, hogy a Jaltában történt hatalmi érdekfelosztás következtében Magyarország is a sztálini szovjet-orosz hatalom érdekszférájába került. Azt is tudta, hogy Magyarország bolsevizálásának forgatókönyve már ott fekszik Rákosi Mátyás íróasztalán. 1948. december elején Rákosi egy nagy beszédben bejelentette az ún. klerikális reakció felszámolását. Karácsonykor az ÁVO letartóztatta Mindszenty bíboros, esztergomi érseket. A lehetséges utolsó pillanatig küzdött pártja élén az emberi jogokért és a demokratikus kormányzásért.

Barankovicsot Rákosi utolsó drámai megbeszélésük során felszólította, hogy a Demokrata Néppárt nyilvánosan foglaljon állást Mindszenty ellen. Noha köztudottan taktikai okokból nem volt a bíborossal mindig azonos véleményen, Barankovics ezt kereken megtagadta. – Majd azt követelte tõle, hogy a diktált feltételek értelmében oszlassa fel a Néppártot, amely szerinte nem egyéb, mint a reakció melegágya. Amikor Barankovics ezt is megtagadta, Rákosi megfenyegette, és közölte vele, hogy nincs tisztában helyzetével, és makacsságát meg fogja bánni. Barankovics erre így válaszolt: „Tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de én a becsületet választom!”

* * *

Barankovics elkötelezett, bátor ember volt. Nem a haláltól félt, hanem attól, hogy az ÁVO terrorszervezete a maga diabolikus eszközeivel megsemmisíti benne az én-tudatát,  személyiségét. 1949. február 2-án, a Mindszenty-per elõestéjén, az utolsó pillanatban amerikai segítséggel emigrált. Barankovics nagyon nehezen viselte az emigrációt. Sokat csalódott, és szemmel láthatóan szenvedett a hazáért és a magyar nép embertelen sorsáért. Komoly lelkiismeret-furdalást érzett, ha tudomására jutott üldözött, deportált és bebörtönzött politikai barátairól szóló hír. Hozzám intézett leveleibõl az is kitûnik – ha közvetve is –, hogyan gyötrõdött a honvágy kínjainak terhe alatt, mint mindnyájan, akiknek a hosszúra nyúlt, évtizedes számkivetés lett az osztályrészünk. A honvágy soha nem múló keserveit még a befogadó ország biztosította relatív jólét, a menedékjog, majd idõvel az állampolgárság sem tudták megszüntetni.

„Emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerül” – írta Barankovics naplójában. Mély hitét érzékelteti annak a levelének a tartalma, amelyet 14 éves kis gimnazista fiam tragikus halála után írt hozzám. Mélységesen keresztény hitének alázatával próbált vigasztalni bennünket, elismerve a szülõi gyász terhét és keresztjét, „Az Élet és Halál Urának [az] életünket és halálunkat markában tartó isteni Gondviselés misztériumába beágyazott tervét, a bölcsõ és koporsó közé szorult arasznyi embersorsunkban itt a Földön – írta – nem látjuk, nem észleljük, s megérteni alig tudjuk. Mindez emberi függvénysorsunk következménye. A veszteség, a gyász és a tragédia óráiban a pesszimizmus kerít bennünket hatalmába, és megkérdõjelezi az emberben az élet értelmét és célját. Együttérezve Veletek a nagy gyászban, mit is merjek mondani? Talán annyit: Amit a kereszténységben felismert örök érvényû igazságok szellemében megtehetünk, azt meg kell tennünk, amire pedig véges emberi erõnkbõl nem futja, azt a bibliai Jób alázatával viseljük, és mondjuk vele: »Isten adta, Isten elvette, legyen áldott szent neve!« Hiszen a remény, emberi életünk eme szubsztanciális eleme és az a hit s szeretet, hogy a »Benne bízóknak minden a javára válik!«, átsegít bennünket evilági sorsunk sivatagján.”

Barankovics 1974-ben, március 13-án hunyt el New Yorkban.

Az államférfiúi képességekkel megáldott, nagyreményû közéleti férfiú hamvait a nemzet kegyelete hazahozatta, és december 13-án, 95. születésnapján méltó módon temette el immár hazai földbe s örök nyugalomra a Fiumei úti nemzeti sírkertben.

Mint Barankovics sorstársa a számkivetésben azt kívánnám, hogy fennkölt, puritán egyénisége legyen példakép, jelentõs szellemi hagyatéka pedig nemzeti örökség a jövõ magyar nemzedékek számára.