II. János Pál

„NINCS BÉKE IGAZSÁGOSSÁG NÉLKÜL,
ÉS NINCS IGAZSÁGOSSÁG MEGBOCSÁTÁS NÉLKÜL”

Üzenet a 2002. január 1-jei békevilágnapra

1. Ebben az évben a békevilágnapot a szeptember 11-i drámai események tükrében tartjuk. Azon a napon iszonyatos bûntényt hajtottak végre: néhány perc leforgása alatt különbözõ népfajokhoz tartozó ártatlan emberek ezreinek életét oltották ki kegyetlen módon. Attól kezdve a világ minden részén élõ emberek hirtelen rádöbbentek személyes sebezhetõségükre, és mostantól fogva ez idáig ismeretlen belsõ szorongással tekintenek a jövõ felé. Az egyház e szorongással szemben a reménységrõl akar tanúbizonyságot tenni, arra a meggyõzõdésre alapozva, hogy az utolsó szó nem a rosszat, a „mysterium iniquitatis”-t illeti. A Szentírásban megrajzolt üdvösségtörténet nagy világosságot sugároz a történelem egészére, és megmutatja, hogy azt mindig annak az Istennek irgalmas és gondviselõ figyelme kísérte, Aki ismeri azokat az utakat, amelyeken keresztül megérintheti még a kõkemény szíveket is, és bõséges termést tud sarjasztani még a legszárazabb és legterméketlenebb földbõl is.

2002 kezdetén az a remény élteti az egyházat, hogy Isten segítségével a világ, amelyben látszólag ismét a rossz hatalma került fölénybe, olyan világgá alakulhat át, amelyben az emberi szív legnemesebb törekvései megvalósulhatnak, és az igazi béke gyõzedelmeskedik.

A béke az igazságosság és a szeretet mûve

[. . .]

A terrorizmus jelensége

4. A nemzetközi terrorizmus ma éppen az igazságosságon és megbocsátáson alapuló béke ellen indít támadást. Az utóbbi években és fõként a hidegháborút követõen a terrorizmus a politikai, technikai és gazdasági jellegû, cinkos érdekszövetségek módszeresen kidolgozott titkos hálózatává fejlõdött, amely az országhatárokat túllépve kiterjed az egész világra. Hatalmas anyagi bázissal rendelkezõ valódi szervezetekrõl van szó, amelyek széles skálájú stratégiákat dolgoznak ki, ártatlan személyeket sújtanak, akiknek semmi közük a terroristák által kitûzött célokhoz. E terrorista szervezetek saját követõiket bevetendõ fegyverként használják fel védtelen személyek ellen; ezzel megdöbbentõ módon tanúskodnak a pusztítás hajlamáról, amelybõl táplálkoznak. A terrorizmus a gyûlöletbõl fakad, és elszigetelõdést, bizalmatlanságot, továbbá elzárkózást szül. Az erõszakhoz az erõszak tragikus örvénye társul, amely megfertõzi az új nemzedékeket is, így aztán ezek mintegy örökösei lesznek az elõzõ nemzedéket megosztó gyûlöletnek. A terrorizmus az emberi élet megvetésén alapul. Éppen ezért nem csupán tûrhetetlen bûntényeket eredményez, hanem már önmagában is az emberiség elleni valódi bûntény, amennyiben politikai és gazdasági stratégiaként használja fel az erõszakot.

5. Ezért a terrorizmussal szembeni védekezés jogos. Olyan jogról van szó, amelynek a célok és az eszközök megválasztása tekintetében morális és jogi szabályoknak kell megfelelnie. A bûnösök azonosítása megfelelõ bizonyításra szorul, mert a büntetõi felelõsség mindig személyes, nem terjeszthetõ tehát ki nemzetekre, etnikumokra, vallásokra, amelyekhez a terroristák tartoznak. A terrorista tevékenység elleni küzdelemben a nemzetközi együttmûködésnek együtt kell járnia politikai, diplomáciai és gazdasági elkötelezettséggel, hogy bátran és határozottan számolja fel a terrorizmus hátterében meghúzódó esetleges elnyomást és kirekesztést. A terroristák toborzása ugyanis könnyebb olyan társadalmi körülmények között, ahol a jogokat megtagadják, és az igazságtalanságokat túl sokáig megtûrik.

Világosan le kell azonban szögezni, hogy a világban létezõ igazságtalanságokat soha nem szabad felhasználni a terrorista merényletek igazolására. Meg kell állapítani azt is, hogy a rend gyökeres felborítása, amelyre a terroristák törekednek, a legtöbb áldozatot éppen azok között az emberek, férfiak és nõk között szedi, akik a legkevésbé képesek ellenállni a nemzetközi szolidaritás összeomlásának. Kifejezetten a fejlõdõ világ népeire gondolok, akik máris a túlélés keskeny határán mozognak, és akiket a legfájdalmasabban érintene a globális gazdasági és politikai káosz. Nyilvánvalóan téves felfogás tehát, hogy a terrorizmus a szegények nevében cselekszik.

Senki sem gyilkolhat Isten nevében

6. Aki terrorista akciókkal gyilkol, az megveti az emberiséget, és reményvesztettséget mutat az élet és a jövõ iránt: ebben a távlatban bármi a gyûlölet és a pusztítás tárgyává válhat. A terrorista azt gondolja, hogy az igazság, amelyben hisz, vagy az elviselt szenvedés abszolút értelemben felhatalmazza õt ártalmatlan emberi életek elpusztítására. Olykor a terrorizmus fanatikus fundamentalizmus szülötte, amely abból a meggyõzõdésbõl fakad, hogy mindenkire rá lehet kényszeríteni az igazságról alkotott saját meggyõzõdés elfogadását. Ezzel szemben az igazságot sohasem lehet senkire sem rákényszeríteni, még akkor sem, ha azt már valóban elértük. A másik ember lelkiismeretének tiszteletben tartása, akiben magának Istennek a képmása tükrözõdik vissza (vö. Ter 1, 26–27), csak az igazság másoknak való felajánlását teszi lehetõvé, amelyet aztán õ felelõsen elfogadhat. Erõszakkal rákényszeríteni azt, amit igazságnak hiszünk, azt jelenti, hogy megsértjük az ember méltóságát, végsõ soron tehát Istent, akinek õ képmása. Ezért a fundamentalista fanatizmus gyökeres ellentétben áll az Istenbe vetett hittel. Jobban megfontolva a terrorizmus nemcsak az embert, hanem magát Istent is eszközként használja fel, bálvánnyá teszi meg, és saját céljainak szolgálatába állítja.

7. Ezért egyetlen vallási vezetõ sem lehet elnézõ a terrorizmussal szemben, és még kevésbé hirdetheti azt. Aki Isten nevében terroristaként lép fel, az meggyalázza a vallást, és erõszakot alkalmaz az ember ellen. A terrorista erõszak ellentétes az embert teremtõ Istenbe vetett hittel, Aki gondját viseli az embernek, és szereti õt. De különösképpen teljesen ellentétes a Jézus Krisztusba vetett hittel, aki így tanította tanítványait imádkozni: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek.” (Mt 6,12)

A keresztények Jézus tanítása és példája nyomán tudják, hogy az irgalom tanúsítása életünk igazságának megélését jelenti: lehet és kell, hogy irgalmasak legyünk, mert erre tanít bennünket Isten, aki az irgalmas szeretet (vö. Jn 4, 7–12). Isten, aki megvált minket azáltal, hogy belépett a történelembe, és nagypéntek drámáján keresztül elõkészítette a húsvét diadalát, az irgalom és a megbocsátás Istene (vö. Zsolt 103 [102], 3–4.10–13). Jézus így válaszolt azoknak, akik azzal vádolták, hogy a bûnösökkel eszik: „Menjetek, és tanuljátok meg, mit tesz az: irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bûnösöket.” (Mt 9,13) A Krisztus-követõknek, akik az Õ halálában és feltámadásában keresztelkedtek meg, mindig az irgalom és a megbocsátás embereinek kell lenniük.

A megbocsátás szükségessége

8. De mit jelent konkrétan megbocsátani? És miért bocsássunk meg? Amikor megbocsátásról beszélünk, nem kerülhetjük meg ezeket a kérdéseket. Visszatérve ahhoz a megfontoláshoz, amelyet az 1997-es békevilágnap témájával kapcsolatban megfogalmaztam („Ajánld fel a megbocsátást, és békét kapsz”), szeretnék emlékeztetni rá, hogy a megbocsátás, még mielõtt társadalmi tényezõ lenne, mindannyiunk szíve mélyén rejtõzik. Csak olyan mértékben reménykedhetünk a „megbocsátás politikájában”, amilyen mértékben meghonosodik a megbocsátás etikája és kultúrája. Ezt a politikát pedig olyan társadalmi és jogi intézményi magatartás fejezi ki, amelyben az igazságosság emberi arculatot ölt.

A megbocsátás mindenekelõtt személyes döntés, a szív választása, amely legyõzi azt az ösztönt, hogy a rosszért rosszal fizessünk. Ez a választás Isten szeretetében talál hasonlóságra, aki bûneink ellenére elfogad bennünket, legfõbb példája pedig Krisztus megbocsátásában rejlik, aki a kereszten így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23,34)

 A megbocsátásnak tehát isteni gyökere és mértéke van. Ez azonban nem zárja ki, hogy értékét értelmes emberi megfontolásokkal is meg tudjuk ragadni. Elõször is annak a tapasztalatnak alapján, amelyet a rosszat elkövetõ ember megél, aki felfogja saját gyöngeségét, és azt reméli, hogy mások elnézõk lesznek vele szemben. Miért ne tegyük meg tehát másoknak azt, amit magunknak elvárunk? Minden emberben él a remény, hogy új életet kezdhet, és nem marad örökké saját hibái és vétkei rabja. Arról álmodik, hogy elõtte áll a jövõ, a bizalom és elkötelezettség perspektívája.

[. . .]

A megbocsátás a helyes út

[. . .]

11. A megbocsátás témája kapcsán nem feledkezhetünk meg néhány tragikus konfliktushelyzetrõl, amely oly régóta mélységes és marcangoló gyûlöletet táplál, személyes és kollektív tragédiák feltartóztathatatlan örvényével. Elsõsorban arra gondolok, ami a Szentföldön történik, Isten és az emberek találkozásának áldott és szent helyén, Jézus, a Béke Fejedelme életének, halálának és feltámadásának helyszínén.

A kényes nemzetközi helyzet késztet, hogy megújult erõvel sürgessem az arab–izraeli konfliktus megoldását, amely immár ötven éve tart, váltakozóan súlyos és kevésbé súlyos idõszakokkal.

A terrorista akciókhoz vagy háborúkhoz való állandó folyamodás, amely egyre kritikusabbá és kilátástalanabbá teszi a helyzetet mindenki számára, adjon végre helyet a megoldást hozó tárgyalásoknak. Ha mindenkiben felülkerekedik az igazságosság és a kiengesztelõdés akarata, akkor mindenki jogainak és igényeinek helyet lehet biztosítani. Újból teljes szívvel felhívást intézek ezekhez a szeretett népekhez, hogy fáradozzanak a kölcsönös tisztelet és építõ egyetértés új korszakának beköszöntésén.

Egyetértés és együttmûködés a vallások között

12. A vallási vezetõkre sajátos felelõsség hárul ebben a nagy erõfeszítésben. A keresztény közösségeknek és az emberiség nagy vallásainak együtt kell mûködniük a terrorizmus társadalmi és kulturális okainak megszüntetésében. Azt kell tanítaniuk, hogy az emberi személy nagy méltósággal rendelkezik, és hirdetniük kell az emberi nem egységének tudatát. Az ökumenikus és vallásközi párbeszéd számára és a vallásoknak a népek közötti béke érdekében tett szolgálata számára ez sürgetõ feladatot jelent.

Meggyõzõdésem, hogy fõként a zsidó, keresztény és muzulmán vallási vezetõknek azzal a kezdeményezéssel kell elõállniuk, hogy nyilvánosan elítélik a terrorizmust, és megtagadják annak bármilyen formájú vallási és morális igazolását.

[. . .]

Imádság a békéért

14. Pontosan emiatt a békéért folytatott imádság nem olyan elem, amely a békéért vállalt elkötelezettség „után” következik. Ellenkezõleg, a békének a rendben, az igazságosságban és a szabadságban történõ építésének a szívét alkotja. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy kinyitjuk szívünket Isten megújító hatalma elõtt. Isten, kegyelmének éltetõ erejével, távlatokat nyithat a béke elõtt ott, ahol csak akadályok és bezárulások mutatkoznak. Megerõsítheti és kiszélesítheti az emberi család szolidaritását a megosztottság és a küzdelmek hosszú történetével szemben. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy imádkozunk az igazságosságért, a nemzeteken belüli rendért és a nemzetek egymás közötti kapcsolataiért. Azt jelenti, hogy imádkozunk a szabadságért, fõként a vallásszabadságért, amely alapvetõ emberi és polgári jog minden egyén számára. Imádkozni a békéért azt jelenti, hogy elnyerjük Isten megbocsátását, és ugyanakkor növekedünk bátorságban, amely elengedhetetlen azok számára, akik meg akarják bocsátani az elszenvedett sértéseket.

Ezen okokból meghívtam Assisibe, Szent Ferenc városába, január 24-ére a világ vallásainak képviselõit, hogy imádkozzunk a békéért. Ezzel azt akarjuk tanúsítani, hogy a tiszta vallási érzés a népek közötti tisztelet és harmónia kimeríthetetlen forrása: sõt az erõszak és a konfliktusok megelõzésének legbiztosabb ellenszere.

[. . .]

II. János Pál

BÉKEZARÁNDOKLAT ASSISIBE

A  pápa beszéde 2002. január 24én (részletek)

1. Békezarándoklatra jöttünk Assisibe. A különféle vallások képviselõiként vagyunk itt, hogy Isten színe elõtt megvizsgáljuk a békére irányuló elkötelezettségeinket, hogy kérjük tõle a béke ajándékát, hogy tanúsítsuk közös vágyunkat egy igazságosabb és szolidárisabb világ iránt.

Hozzá akarunk járulni ahhoz, hogy eltávolítsuk a terrorizmus, a gyûlölet, a háborús konfliktusok felhõit, amelyek az utóbbi hónapokban különösen is összesûrûsödtek az emberiség láthatárán. Ezért meg akarjuk hallgatni egymást: már ez is – érezzük – a béke jele. Már ebben is válasz van a minket nyugtalanító kérdésekre. Már ez is arra szolgál, hogy ritkítsa a gyanúsítás és a meg nem értés ködét.

A sötétséget nem lehet szétoszlatni fegyverekkel; a sötétség akkor szûnik meg, ha fényt gyújtunk. Néhány nappal ezelõtt a Szentszék mellett akkreditált diplomáciai testülethez szólva emlékeztettem arra, hogy a gyûlöletet csakis szeretettel gyõzhetjük le.

2. Assisiben találkozunk, ahol minden a béke egyedülálló prófétájáról beszél: Ferencnek hívják. Õt nemcsak a keresztények szeretik, hanem sok más hívõ is, és olyan emberek is, akik bár távol vannak a vallástól, az általa vallott igazságosság, kiengesztelõdés, béke eszményeiben magukra ismernek.

Itt Assisi Szegénykéje mindenekelõtt arra szólít bennünket, hogy a hála énekét zengjük Istennek minden ajándékáért. (. . .)

Maga Isten helyezte az ember szívébe az ösztönös lendületet, hogy békében és harmóniában éljen. (. . .)

3. A béke! Az emberiségnek mindig szüksége van a békére, de most fokozottabban, a tragikus események után, amelyek megrázták bizalmát, és a pusztító viszályok tovább tartó tûzfészkei miatt, amelyek döbbenetben tartják a világot. Január 1-jei Békeüzenetemben két „oszlopot” emeltem ki, amelyekre a béke támaszkodik: elkötelezettség az igazságosságért és készség a megbocsátásra. (. . .)

A vallások a béke szolgálatára vannak. Rájuk, fõleg vezetõikre hárul a feladat, hogy terjesszék korunk emberei körében annak megújult tudatosítását, hogy sürgetõ feladat a béke építése.

4. Ezt elismerték annak a vallásközi összejövetelnek a résztvevõi, amelyet 1999 októberében tartottunk a Vatikánban: azt állították, hogy a vallási hagyományok rendelkeznek a szükséges erõforrásokkal, hogy felülmúlják a széttöredezéseket, és elõsegítsék a kölcsönös barátságot és tiszteletet a népek között. (. . .)

Szükséges ezért, hogy a vallásos személyek és közösségek kinyilvánítsák:  határozottan és gyökeresen elutasítják az erõszakot, minden erõszakot, kezdve azon, amely a vallásosság köntösében mutatkozik, amikor Isten szent nevére hivatkozik, hogy megsértse az embert. Az ember megsértése végsõ soron Isten megsértése. Nem létezhet olyan vallási cél, amely igazolhatná az ember ember ellen elkövetett erõszakos cselekedetét.

5. Most egész különleges módon hozzátok fordulok, keresztény testvéreim. Mesterünk és Urunk, Jézus Krisztus arra hív bennünket, hogy a béke apostolai legyünk. Magáévá tette az ismert antik bölcsesség aranyszabályát: „Amit akartok, hogy nektek cselekedjenek az emberek, ti is cselekedjétek nekik!” (Mt 7,12; vö. Lk 6,31), és Mózes parancsát: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (vö. Lev 19,18; Mt 22,39), amelyet teljességre emelt az új parancsolatban: „Szeressétek egymást úgy, ahogy én szerettelek titeket!” (Jn 13,34) (. . .)

6. Ha a béke Isten ajándéka, és Õ annak forrása, hol kereshetnénk azt, és hogyan építhetnénk, ha nem maradunk bensõséges, mély kapcsolatban Vele? Építeni a békét a rendben, az igazságosságban és a szabadságban ezért azt követeli, hogy elsõsorban az imádságban kötelezzük el magunkat: ez pedig nyitottság, meghallgatás, párbeszéd és végeredményben egység Istennel, aki a béke õsforrása.

Imádkozni nem jelenti azt, hogy elmenekülünk a történelembõl, el a benne felmerülõ problémáktól. Ellenkezõleg: azt jelenti, hogy szembenézünk a valósággal, de nem egyedül, hanem a Felülrõl jövõ erõvel, az igazság és a szeretet erejével, amelynek végsõ forrása Isten. (. . .)

7. (. . .) És Assisi ma, mint 1986. október 27-én, újra a békéért imádkozó megszámlálhatatlan tömeg „szíve” lesz. (. . .)

Menjetek elõre a jövõ felé magasra emelve a béke fáklyáját. A világnak szüksége van fényére! (. . .)

Rik De Gendt

A PÜSPÖKI SZINÓDUS:
SZEGÉNYES VÉGEREDMÉNY*

Az utolsó püspöki szinódust 2001. szeptember 30. és október 27. között tartották Rómában. Nem fogja elérni azokat az eredményeket, amelyet várni lehetett egy olyan tanácskozástól, amely négy hétig tartott mintegy 250 püspök és vallási vezetõ részvételével. A téma ez volt: „A püspök személye és szerepe a harmadik évezred kezdetének távlatában (fényében)”; gazdag és idõszerû kérdésekrõl szólt, de a szinódus elavult és megkövesedett módszere és vezetése megakadályozta az igazi vitát, és kizárt minden kreativitást. Régi panaszról van szó, de most az elsõ ízben nemcsak érezték, hanem nyíltan ki is fejezték. Ez a pont pozitív.

A püspöki szinódus állandó intézmény, 1965. szeptember 15-én hozta létre VI. Pál, eleget téve a II. vatikáni zsinat atyái kívánságának: elevenen meg kell õrizni a zsinati tapasztalat szellemét. Azóta tíz általános rendes összejövetelt tartottak (ide tartozott az utolsó, a 20. a zsinat óta), két rendkívüli és egy különleges szinódust (1980-ban Hollandiáról), és hét különlegest vagy regionálist. A mostani, témájánál fogva – hivatalos megfogalmazásban: „A püspök: Jézus Krisztus evangéliumának szolgája a világ reménységéért” – természetszerûen következett az elõzõek után: „A világiak hivatása és küldetése az egyházban és a világban” (1987), „A papképzés a jelenlegi körülmények között” (1990) és „Az Istennek szentelt élet és küldetése az egyházban és a világban” (1994).

A „szinódusi atyák” többsége (a nõk nincsenek képviselve) a püspökkari konferenciák küldöttje volt. Svájcot Mgr Norbert Brunner sioni püspök képviselte; Mgr Amédée Grab churi püspök pedig mint az Európai Püspökkari Konferenciák (CCEE) elnöke vett részt az összejövetelen. Jelen voltak még szinóduson a szerzetesrendek képviselõi, a keleti egyházak pátriárkái és metropolitái, valamint a Római Kúria bíborosai. Végül a pápa személyesen meghívott néhány püspököt, mintegy harminc férfi és nõi megfigyelõt, szakembereket és más egyházak „testvéri képviselõit”. [. . .]

A szinódus eljárásmódja és levezetése nem változott mintegy 30 év óta. Az elsõ két hét során minden tag bemutatja a többinek saját részegyháza helyzetét. Utána a szinódus általános referense megfogalmaz egy sor kérdést, amelyeket megvitatnak a kiscsoportokban. Beszámolóikat felolvassák a teljes ülésen. Végül a kiscsoportok megfogalmaznak konkrét javaslatokat és hozzászólásokat: ezekbõl állítják össze a „javaslatok végleges listáját”, amelyet az utolsó napokban megszavaznak. A propozíciókat átnyújtják a pápának, aki ezek alapján megírja a szinódus utáni dokumentumot (buzdítást).

Bírálták a mozdulatlanságot

Már korábban jelentkezett az elégedetlenség, a tehetetlenség érzése és a mozdulatlanság kritikája, de egészen a szinódusig ezeket nem fogalmazták meg hivatalosan. Az viszont igaz, hogy már 1985-ben, a II. vatikáni zsinat  lezárásának 20. évfordulója alkalmával rendezett rendkívüli szinóduson Godfried Danneels belga bíboros, e szinódus általános referense, felvetette a szinódusi eljárási módszer problémáit. Azóta gyakran megismételte ezt a következõ  szinódusokon, amelyeken részt vett,  illetve a sajtókonferenciákon és ülésközi beszélgetésekben. 2001 májusában, a rendkívüli konzisztóriumon elmondott hozzászólása a pápa és valamennyi bíboros jelenlétében bombaként hatott. Végre valakinek van bátorsága hangosan kimondani azt, amit sok testvére gondol! Ez volt a reakciója sok megfigyelõnek.

Danneels bíborost mindenfelé kérdezgették, és pontosította véleményét. Kritikái fõleg két pontra vonatkoznak. Elsõ: a felszólalások minden szinódus elején (minden szinódusi atyának nyolc perc felszólalási ideje van), ezek különbözõ tartalmúak; a bíboros szerint a sokfajta tapasztalatról szóló beszámolók egymás mellé helyezése sok idõt vesz igénybe, zavaros és kevéssé gyümölcsözõ. Második: a szinódusi titkárság mûködési módszere, ahogyan összefoglalja a hozzászólásokat, és megírja dokumentumait: alig egy nap alatt kell összefoglalni néhány oldalon mintegy száz hozzászólást, javaslatot és módosítást – igazi hõstett!

A szinódus más résztvevõi is bírálják azt a módszert, ahogyan az általános titkárság „manipulálja” a szövegeket. „Amikor látom, hogy kit hívott meg a pápa, és fõleg amikor megállapítom, miként söprik le szégyenletes módon és mellõzik azokat a javaslatokat, amelyek nem illenek bele a Vatikán centralista szemléletébe, megértem, hogy egyes szinódusi atyák érdeklõdése és elkötelezettsége miért csökken” – mondotta egy résztvevõ, aki Rómában közelrõl követte az elõkészületeket.

Danneels bíboros javaslatai

Danneels bíboros legutóbbi szinódusi felszólalása alkalmával megismételte kritikáit, és mindjárt hozzácsatolt néhány javaslatot: „A szinódusnak, mint minden élõ szervezetnek, fejlõdnie kell lassan, bölcsen, fokozatosan, de biztosan. Egy szabályzat is változhat, mert csak a halottakat õrzik hideg kamrában.” A bíboros bevallja, hogy ezt a reformot nem lesz könnyû kijelölni és egyengetni: „Kétségkívül ez a leendõ titkársági tanács feladata lesz, vagy még inkább egy erre kijelölt bizottságé. Nehéz és költséges lenne például a szinódust két idõszakban megvalósítani. Mindenesetre biztosítani kell azt, hogy a szinódusi atyák szabadon beszélhessenek, függetlenül minden nyomást gyakorló illetéktelen külsõ csoporttól, és hogy mindenki mindig és mindenrõl szabadon beszélhessen. Az elsõ két hét során a világ püspökeinek felszólalásai a problémák érdekes térképét nyújtják. De bizonyos felszólalások teológiai tartalmú ismétlések olyan kérdésekrõl, amelyeket már sokkal pontosabban és teljesebben tárgyalt az Instrumentum laboris (munkadokumentum). Mások buzdító, épületes szavakat intéznek püspöktestvéreikhez. Ismét mások beszélnek célirányosan és a lényeget érintõen.

Vajon nem lenne jobb, ha írásban adnák oda az atyáknak ezeket a hozzászólásokat már a szinódus elsõ napján, hogy magukban elolvashassák õket? Így aztán összpontosíthatnák a figyelmet közvetlenül néhány fontos témára egy kérdéssorozat segítségével: ez lenne a Lineamenta második változata. Egyébként a Lineamenta kérdései alkalmasabbak a vitára, mint az Instrumentum laboris, amely gyakran figyelemreméltó és lényeges tanbeli hátteret nyújt, de kevésbé alkalmas anyagot szolgáltat a vitákhoz. Szükség esetén az elnökség és a referens magára vállalhatná e feladatfüzetnek a megszerkesztését.”

A belga katolikus egyház feje még más javaslatokat is tett: „Egy másik út lehetne: kevesebb szinódust tartani, és különleges szinódusokat szentelni egy-két pontosan meghatározott témának. Vajon gondoltak-e arra, hogy elektronikus eszközök révén (internet, e-mail) a világ minden püspökét meg lehet kérdezni bizonyos kérdésekrõl egészen rövid idõ alatt? Még ha a kollegialitás nem technikai eszközök révén valósul is meg, ezeket is fel lehetne használni?

Megmenteni a kollegialitást

Mgr Amédée Grab felszólalását ugyanaz a gond ihlette: „Az elsõ felszínre jövõ nehézség az idõhiány, hogy sikerüljön kidolgozni valóban szinodális módon, egységesen és az alapvetõ témát szemmel tartó teológiai elemzés révén a hozzászólások elemeit, a teljes ülések és a csoportos megbeszélések anyagát. . .  A második nehézség egyrészt a szinódus illetékes szerveinek (személyek és bizottságok) feladata, másrészt a tényleges szinódusi folyamat közötti viszony. Tudatában vagyunk annak, hogy milyen értékes munkát végeznek a referensek és a végleges szöveget megfogalmazó bizottságok, de e munka kockázata az, hogy a szinódusi munkák túlságosan személyesek lesznek.”

G. Danneels és vele sokan mások azért bírálják a szinódus mûködését, mert szerintük fõleg a kollegialitás megmentésérõl van szó, „mivel a püspöki szinódus intézménye a legalkalmasabb – és mind ez ideig az egyetlen – eszköz a kollegialitás megmentésére. A belga bíboros, amikor a kollegialitást állítja a viták központjába, az utolsó szinódus központi témáját – a püspöki szolgálatot – érinti, és ugyanakkor a katolikus egyház hitelre méltóságát.

A püspöki szinódus üzenete Isten népének, amelyet 2001. október 25-én a szinódus befejezésekor hagytak jóvá, nemcsak a püspök eszményi képét rajzolja meg, hanem meglepõ módon kiemeli az egyház és vezetõi felelõsségét a világ mai aggasztó problémáival szemben: terrorizmus és háború, éhínség és teljes szegénység, menekültek és kiûzöttek, az AIDS terjedése, a jövõ kilátástalansága sok gyermek és fiatal számára, a nõk kizsákmányolása, kábítószer- és fegyverkereskedelem. . . „A lista nem kimerítõ” – jelzi az üzenet.

A szinódus második záródokumentuma, a Propozíciók listája „titkos” marad. 67 javaslatot foglal magában, amelyeket az elõzõ 285-bõl és néhány száz módosítási javaslatból állítottak össze: a szinódusi atyák megszavazták, és átnyújtották a pápának, hogy ezek alapján megírják a szinódus utáni dokumentumot.

Itt rejlik a szinódusi folyamat másik gyengesége. A szinódus utáni tanács feladata, hogy megszerkessze ezt a dokumentumot: ezt a tanácsot megválasztották, de a tapasztalat azt mutatja, hogy e munka bizonyos idõbe telik, így elveszíti a kapcsolatot magával a szinódussal. (Az Óceániával foglalkozó 1998 novemberi, decemberi szinódus dokumentumát most tették közzé; az Európával foglalkozó 1999-es szinódusét pedig még nem tudni, mikor jelentetik meg.) Ez a tény azt a benyomást teszi sok megfigyelõre, hogy a püspöki szinódus jelenlegi formájában aránytalanul sok befektetést igényel eléggé szerény eredményért. . ., hogy a vatikáni hegy vajúdásából egérke születik.

Szükség lesz tehát a szinódusi folyamat reformjára, nem csupán azért, hogy eloszlassák az ellenvetéseket, hanem fõleg azért, hogy megmentsék a kollegialitást.

* A szerzõ jezsuita, brüsszeli újságíró; cikke a genfi Choisir 504. (2001 decemberi) számában jelent meg (14–18. old.). Franciából magyarra fordította Szabó Ferenc.