Szabó Ferenc

AZ ISTENI ÉS EMBERI SZÓ SZOLGÁJA

Jelenits István összegyûjtött írásai:

1. Kinyilatkoztatás és emberi szó, 1999, 373 old.
2. Az ének varázsa. 2000, 550 old.
3. Küldetésben. 2000, 321 old.
4. Elõkészületben.
5. Betû és lélek. 2001, 234 old.

Az Új Ember kiadásában jelennek meg Jelenits István piarista összegyûjtött írásai Mohay Tamás gondozásában. Örömmel üdvözöljük ezt a vállalkozást, mert így könnyen megtalálhatunk, újraolvashatunk egy-egy esszét, amely újságokban (fõleg Új Ember), folyóiratokban (Teológia, Vigilia – Tótfalusy István néven –), tanulmánykötetekben, iskolai jegyzetekben látott napvilágot. A készülõ 4. kötet majd a Vatikáni Rádióban elhangzó ószövetségi perikópamagyarázatait teszi közzé.

Jelenits István a mai magyar egyház meghatározó személyisége. Jelen van középiskolákban, fõiskolákon és egyetemeken, a médiumokban, a sajtóban: mindig biztos tájékoztatási pontokat ad a keresztény világnézet idõszerû kérdéseiben, tanít és nevel, fõleg írásmagyarázataival és irodalmi esszéivel.

A sorozat elsõ kötete bibliai és teológiai tanulmányokat, elmélkedéseket foglal egybe. Mindjárt a kötet elején örömmel olvassuk újra a Rómában általunk kiadott X. Léon-Dufour-féle Biblikus Teológiai Szótár részletes és elismerõ ismertetését. Jelenits István megállapítja: „A magyar szellemi élet történetében egy-egy jelentõs fordítás sokszor játszott korszakalkotó szerepet. Érdeme szerint ez a könyv is új korszakot nyithat a papok és világi keresztények Szentírás-olvasó gyakorlatában, megtermékenyítheti egy egész nemzedék prédikácós és elmélkedõ igyekezetét.” A szótár ismertetése közben Jelenits vázolja a katolikus biblikus megújulás útját is, amely – a modernista válságon át – a II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetû konstitúciójához vezetett. (Ismeretes, hogy fõleg a bibliaértelmezés „aggiornamentó”-jában volt a legjelentõsebb a lelkiségi-teológiai megújulás.) Jelenits István – amint a most kiadott összegyûjtött írásai is tanúsítják – úttörõ volt a korszerû Szentírás-magyarázat népszerûsítésében.

De az elsõ kötet írásai nem csupán az exegézis szintjén értelmezik az írást, hanem több teológiai, krisztológiai tanulmányt is tartalmaz, tehát határozottan a biblikus teológia szintjén mozog. Pl. a „Jézus Istene” és a „Jézus istenségébe vett hitünk szentírási alapjai” c. tanulmányok összefoglalják a legújabb ide vonatkozó protestáns és katolikus biblikus teológiát. Ebben az elsõ kötetben „Üdvösség éve” címmel összegyûjtve találjuk az Új Emberben megjelent rövid perikópamagyarázatokat, valamint különbözõ lelkiségi és kulturális témákhoz fûzött eszmélõdéseket.

A második kötet (Az ének varázsa) számomra a legérdekesebb és legérdekfeszítõbb gyûjtemény: verselemzések, írói arcképvázlatok, irodalmi tanulmányok. Jelenits István – a „tanár” – fõleg itt remekel. Az irodalmi „exegézis” nagymestere. Nem ideologizál, mint a marxista irodalomkritika tette, nem „belemagyaráz”, hanem a szövegbõl – a teljes szövegbõl és az író/költõ teljes mûvébõl – „elemzi ki” az üzenetet. „Az ének varázsa” (Arany János) megragad bennünket egy-egy – sokszor nehéz – költemény elemzésekor. A filológus, az irodalmár és a katolikus teológus egyszerre jelen van, értelmez, megláttat, és közben – diszkréten – neveli is a diákot, olvasót. Milyen szerencsések, akik Jelenits tanár úr diákjai lehetnek! A kötetbõl kiemelném a Rónay Györgyrõl és Pilinszky Jánosról szóló esszéket. Pilinszky életmûvét talán senki sem ismeri olyan mélyen és teljesen, mint Jelenits István. A Pilinszky-kötetekhez írt kommentárok, verselemzések, megemlékezések (14 esszé!) a kötet „törzsanyagát” alkotják. A Pilinszky ravatalánál mondott rövid imádság mintegy összegezi a több évtizedes kutatást és a barátság révén szerzett ismereteket. Idézek belõle: „Milyen ámuló szemmel nézett körül, milyen érzékeny és sebezhetõ vadként élt közöttünk. Botladozva, tétován, és ugyanakkor könnyedén, váratlan biztonsággal. Hogy értett ahhoz, hogy a nyomorúság limlom tájain megfigyelje és megünnepelje a teremtett lét rejtõzködõ fönségét, a parányi jeladásokat, amelyek átvérzik a mindennapok szövetét, és a világban Rólad tanúskodik. A Bárányra figyelt, tudta, hogy csak õ nyithatja meg a könyvet. Edzett volt a halálra, s amikor irgalmasságod ítélõszéke elõ lépett, hisszük, nem kellett lesütnie szemét.”

Milyen csodálatos empátiával ír József Attila hívõ hitetlenségérõl („. . . hogy valljalak, tagadjalak. . .”)! Vagy kellõ kritikával a tisztelt rendtárs, Sík Sándor költészetérõl. Rámutat arra – Ratzingert idézve –, hogy a mai ember hite „megkísértett hit”, tehát más, mint a prohászkai „diadalmas világnézetet” képviselõ Sík Sándoré. Annak idején, 1976-ban, a Sík Sándor összegyûjtött versei c. kötet utószavaként megjelent tanulmányt élesen bírálta Kardos Klára, aki volt „Gazdája”, Sík Sándor irányában meglehetõsen elfogult volt. Én magam a Vatikáni Rádióban Jelenitsnek adtam igazat: „Sík Sándor alapmagatartásában nagyon sok a XIX. századi örökség, a nemzeti klasszicizmusnak az a tiszteletreméltó, de bénító s nem szárnyat adó tanító felelõsségtudata, amely már Aranyban is régimódi volt. E költõi magatartás hatása, következménye verseinek legkisebb önálló életet élõ részeiben is megfigyelhetõ, s a mai olvasó számára menthetetlenül idegenszerû.” Majd késõbb, utalva Hans Urs von Balthasar megállapítására, hogy a nagy XX. századi keresztény katolikus írók/költõk (pl. a francia konvetiták) megtermékenyítették a megmerevedett teológiát, hozzáfûzi: „Sík Sándor költészete a katolikus hit, világlátás szempontjából nem fogalmazott meg lényegesen új, elõremutató igazságokat, nem termékenyítette meg eredeti meglátásokkal a teológiát.” (134–136. old.)

A sorozat harmadik kötete (Küldetésben) fõleg a nevelés kérdéseivel foglalkozik: az iskolai, családi és a szélesebb közösségekben folyó, keresztény szellemû neveléssel, amely „az ember Isten felé növelését szolgálhatja”. „Középiskolás korú fiatalokról kellene írnom, de annyira közöttük élek, hogy objektív, kívülrõl látott képet nem tudok alkotni róluk. [. . .] Tanáruk, nevelõjük vagyok, sokuknak lelkiatyja. Hitük szolgálata hivatásom, bele kell avatkoznom életükbe, küszködnöm kell velük, csak úgy segíthetem õket, hogy rátaláljanak önmagukra és életük végsõ értelmére. [. . .] Úgy szeretném, hogy fölmérések és statisztikai adatok helyett valami igaz »lírai hitel« adjon súlyt annak, amit leírok.” („Fiatalokkal a hit vándorútján”, 9. old.)

Végül az ötödik kötet (Betû és lélek) az elõször 1978-ban, majd még kétszer megjelent nagysikerû könyvet adja ki újra, hogy az életmû teljes legyen. Ezek az újszövetségi perikópamagyarázatok (amelyeket majd megelõz a negyedik kötetben közlendõ, a Vatikáni Rádióban elhangzó, ószövetségi perikópamagyarázat) elmélkedéshez, lelkigyakorlathoz, homíliakészítéshez nyújtanak segédanyagot.

Jelenits István jövõre lesz 70 éves. Segítse az Isten, hogy még sokáig taníthasson és nevelhessen, hogy továbbra is az isteni és emberi szó hûséges szolgája legyen mindannyiunk örömére!



Pilinszky János. Bibliográfia. Összeállította: Bende József–Hafner Zoltán, Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 427 o.


„. . . Pilinszky János. Még a Válaszban tûnt fel néhány verse, reménytelenül kemény vonalak közt egy finom, beszorult idegrendszer vibrálása. . . . Vásárhelyen találkoztunk 1947-ben, amikor az Újhold írócsapatával együtt õ is elmondta egy-két versét a városháza dobogóján . . . finom muzsikus arc, rendkívül vékony csontok, a nagy szenvedõ lélek s kisfiús magatartás résztvevõ keveréke. Megkértem, nem olvasná-e föl néhány versét a tanítványainknak. . . Gyönyörûen olvasta a költeményeit, a karbunkulusszemû besenyõ lányok még napok múlva is a számukra megfoghatatlan tüneményt emlegették a szünetekben. Énnekem a meghajlás maradt meg örökre az emlékezetemben, ahogy a tornaterem-ajtóból kisfiús félszegséggel, mégis meghatottan, a száz szemmel rajongó, ünneplõ, mosolygó arcokra visszaköszönt; az Égetõ Eszterben ezt a meghajlást örökítettem meg a Wiesmayerék gyermekzsúrjára bekerült csodahegedûsben. Úgy hittem, mélyebben éreztem az embert, mint bárki más, késõbb Pesten is találkoztunk, volt valami öcs–báty a viszonyunkban, mintha csak az én húsz év körüli életem folytatta volna, megváltás nélkül, egy még érzékenyebb lélek, a szemérem még jobban rádermedt lárvája alatt. . . S Jánost nemcsak alkatilag éreztem rokonnak, beszélgetéseinkben a gondolatok is összecsiszolt fogaskerekekként illeszkedtek egymásba. . . De meg milyen más mûhely is volt a kettõnk agya . . . én az újkor szellemének próbáltam az új történeti helyzetben is érvényt szerezni, neki, a katolikusnak, nem mondott semmit ez a híg, optimista vallás, éppúgy, mint az egész történelem sem – õ a maga üdvösségét, transzcendens honosságát próbálta e sötét világból kimenteni” – idézte meg páratlan pontossággal Németh László életrajzi visszaemlékezésében fiatal pályatársa alakját és kettejük barátságát. (Homályból homályba, Magvetõ–Szépirodalmi, 1977. 158–160.)

A bibliográfia a legszemélytelenebb mûfaj, amely elrejteni látszik az alkotó embert, azt, akirõl Németh László oly megindító személyességgel, szeretettel szól. Mégis, ez a szikár rend, ha nem sajnáljuk a fáradságot arra, hogy elmélyedjünk benne, biztos „szamárvezetõként” szolgál az életmû megismeréséhez. Különösen, ha olyan áttekinthetõ, „egyszerû” szerkezetû, mint Bende József és Hafner Zoltán munkája.

E teljességre törekvõ regiszter az 1937–2000 között nyomtatásban megjelent, Pilinszky János által írt mûveket, azok fordításait és a vonatkozó szakirodalmat tárja fel. A három fõ rész tematikus alfejezetekre bomlik, melyekben a tételek az idõrendet követik. Az elsõ fõ fejezet Pilinszky kötetben, periodikumokban, antológiákban megjelent mûveit – részletes tartalomelemzéssel ellátva – és azok ismertetéseit veszi számba, valamint a vele készült interjúk, az általa készített mûfordítások, a szerkesztésében megjelent munkák, végül mûvei megjelent fordításainak adatait közli. A második fõ rész a Pilinszkyrõl szóló szakirodalmat tartalmazza, melynek végén a visszaemlékezések és a pályatársakkal, barátokkal készült interjúk forrásmegjelölései állnak. A Függelék az életmû szempontjából fontos, ám a bibliográfia szokványos tematikájától eltérõ dokumentumok – hang- és filmfelvételek, a Pilinszkyrõl szóló vagy neki ajánlott szépirodalmi alkotások – jegyzékét közli. A kötetet a szinte minden kutatási szempontot figyelembe vevõ, kiszolgáló mutatók zárják. A szokványos név- és címmutatón kívül például a Pilinszky-levelezés iránt érdeklõdõ fontos adatokhoz juthat, hiszen a bibliográfia készítõi – elegáns gesztusként – a szakirodalmi fejezet szövegközléseibõl vagy rejtett közléseibõl származó leveleket sorolják fel a címzettek, illetve a levélírók betûrendjében. Külön mutató segíti azokat, akik a nyomtatásban megjelent kézirathasonmások, illetve a Pilinszkyrõl készített fényképek s fotográfusaik iránt érdeklõdnek. A szerzõk nemcsak a rendelkezésre álló, nyomtatásban megjelent bibliográfiák, repertóriumok, a Pilinszky-hagyaték kézirattári katalógusának információit építették bele nagy gonddal, alapossággal készített munkájukba, hanem saját gyûjtésükkel egészítették ki azokat, elsõsorban az 1991–2000 közötti évekre vonatkozóan.                       Róna Judit



Somos Róbert: Az alexandriai teológia, Paulus Hungarus/Kairosz Kiadó, 2001, 306 oldal.


A pécsi tudományegyetem patrisztikai központja, a Paulus Hungarus és a Kairosz Kiadó  közös monográfiasorozatának, a „Catená”-nak elsõ köteteként megjelent mû kiváló alkotás. Benne igen jól megismerkedhetünk az ókori alexandriai teológiai iskola nagyjaival, Philónnal, Alexandriai Kelemennel, Órigenésszel és fõbb követõivel, Héraklasz és Dionüsziosz püspökökkel, Vak Didümosszal és Evagriosz Pontikosszal. Az ókori alexandriai teológia nemcsak a zsidó hagyományból született kereszténységnek a görög gondolatvilágba történõ bámulatos „inkulturációját” valósította meg, hanem a II. vatikáni zsinatot elõkészítõ teológiai megújulást is inspirálta. Nem véletlen, hogy e megújulás kezdeményezõi, Jean Daniélou, Henri de Lubac és Hans Urs von Balthasar Órigenész teológájáról írott mûveikkel készítették elõ annak a „ressourcement”-nak (forrásokhoz való visszatérésnek) talaját, amelybõl a zsinat táplálkozott.

 Somos Róbert kiválóan ismeri az általa feldolgozott szerzõket és a róluk szóló szakirodalmat. Értékelései helyesek és világosak. A mû nagy érdeme, hogy a szerzõ szimpátiával fordul a régi nagy mesterek felé, beleéli magát történelmi helyzetükbe, és felcsillantja idõtálló teljesítményeiket.

 A recenzenst legjobban az alexandriai teológusok legnagyobbjáról, Órigenészrõl szóló fejezetek érdekelték, minthogy annak idején õróla írta doktori szakdolgozatát. Somos történelmileg helyesen írja le az alexandriai didaszkaleion történetét, nagyon alaposan taglalja Órigenésznek a különféle görög filozófiai iskolákkal való viszonyát, és röviden, de pontosan bemutatja teológiájának alapvetõ vonásait. Teljesen egyetértek Órigenészt méltató következõ szavaival: „(Órigenész) megalapozta és létrehozta a keresztény teológiát mint tudományt, minden idõk legnagyobb exegétája, a keresztény apologetika mûfaját csúcsára juttatta a Kelszosz ellen írt munkájában, tárgyilagos vitapartner, aki érvekkel próbálja igazát érvényre juttatni akár a keresztényellenes pamfletíróval, akár a gnósztikus eretnekekkel vagy Herakleidésszel vitázik, a rendszeresség és az alaposság jellemzõ jegyei mûveinek.” (174. old.)

 A nagy alexandriai teológiai iskola sorsának szomorú kicsengését ecsetelik a könyv záró sorai: „A IV. század második felében az alexandriai teológiai iskola fokozatosan szerzetesi iskolává vált, püspöki támogatásban nemigen volt része, s lassan elhalt. Az V. század elejétõl kezdve, Theophilosz, majd Kürillosz püspöksége idején az egyház vezetése hatalmi harcokkal volt elsõsorban elfoglalva. Természetesen Órigenész hatása még sokáig meghatározónak bizonyult az egész patrisztikus teológia, szerzetesi spiritualitás és egyháztörténet-írás területén, név szerint azonban egyre ritkábban hivatkoztak rá, bizonyos megállapításait pedig igyekeznek elfeledni.” (283. old.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy Justinianus császár idejében a császári teologizáláshoz erõszak járult, Órigenészt elítélték, Hitvalló Maximoszt pedig megkínozták és megcsonkították, akkor kézzel fogható a tragikus hanyatlás. A vélt igazság érdekében kifejtett erõszak, sajnos, az egyháztörténelem folyamán tovább folytatódott. II. János Pál pápa kért érte nyomatékosan bocsánatot. Bárcsak napjainkban az alexandriai teológusokhoz hasonlóan mélyen hívõ, életükben Jézust követõ, de ugyanakkor tárgyilagos és udvarias hangon vitatkozni tudó és minden erõszakot és hatalmi eszközt kerülõ teológusok és egyházi vezetõk folytatnák az evangéliumnak a különféle kultúrákba és a mai posztmodern kultúrába történõ „inkulturációját”!

 A Somos által felhasznált és idézett bõséges irodalom jegyzékében (288–298. old.) hiányoltam két mûvet. Az egyik Henri de Lubac könyve: Histoire et esprit, L’intelligence de l’Ecriture selon Origène, Paris, 1950, amely Órigenész teológiai alapállásának legjobb megfogalmazását nyújtja. A másik az én doktori tézisem: La Paternité de Dieu chez Origène, Paris 1960, amely talán kissé segített volna Órigenész központi teológiai felismerésének világosabb kiemeléséhez.

Nemeshegyi Péter



Haiman György–Muszka Erzsébet–Borsa Gedeon: A nagyszombati jezsuita kollégium és az egyetemi nyomda leltára, 1773. Balassi Kiadó, Bp. 1997, 312 old., 17 képmelléklet.


A merõben adminisztratív-statisztikus cím mögött valóságos kincsestár sorakozik föl. Egy érthetetlen és tragikus esemény: a Jézus Társaságát 1773. július 21-én a „Dominus ac Redemptor noster” kezdetû brévéjével XIV. Kelemen pápa föloszlatta. Eltörölte azt a roppant szellemi-lelki erõkoncentrációt, amely a katolikus egyház leghûségesebb és legképzettebb seregét jelentette, s ez mindeddig is ható fájdalmas következményekkel és veszteségekkel járt. Magyarországi viszonylatban a császárnõ, Mária Terézia végrehajtotta a rendelkezést az év szeptember 21-én. Úgy tûnt, ezzel – emberileg szólva – megpecsételõdött a rend sorsa. Igen nagy erudícióval írja le ennek a folyamatnak történetét a könyv elsõ részeként Muszka Erzsébet. A történet hiteles, a következtetések pontosak, s hûen követik a rendelkezések útját, következményeit. Itt még a pénzügyi-gazdasági vonatkozások is egy regény érdekességével hatnak. A leltár és az ún. inventárium nyelvi, szerkezeti elemzései roppant értékesek. A kollégium(ok) és a templom leírásai plasztikusak. A részletezés sem töri meg a leírás „irodalmiságát”. Elszomorító az elbeszélés, amely a gyûjtemények és a könyvtár felosztásáról, illetve szétszórásáról szól. Ezek mögött a sorok mögött elénk áll a rend hatalmas és hatékony törekvése, magas igényû és mindenre kiterjedõ munkája.

Az 1773. évi leltár tükrözi a nagyszombati egyetemi nyomdának, ennek a kiváló intézménynek az egész országra kiható mûködését, alakulását és sorsát. Hatalmas gazdagsága és fölszereltsége ismét csak erõsíti a „miért”-re vonatkozó elemzéseink szükségességét. Haiman György igen tiszteletreméltó szaktudással írta le a mûhely részleteit, fölszerelését. Azt írja: „A feloszlatás elõtti negyven évben Nagyszombat tehát nem egyszerûen az egyik legnagyobb nyomda lett a többi között, hanem a magyar könyvmûvészet meghatározó, stílusalakító mûhelyévé vált.”

Szakembereknek, de kutatni vágyó érdeklõdõknek is csemege Borsa Gedeon részletezõ, szakszerû leírása, az egyetem könyvraktárának leltára. A nyomda produkciója „mind mennyiségi, mind minõségi szempontból egyaránt jelentõsen meghaladta az õt követõ valamennyi magyarországi (például a pozsonyi Royer-Landerer vagy a kassai jezsuita) nyomdáét”. A listát két fõ részletre osztották az illetékesek: kötött könyvek,  illetve „krúdák”, amelyek nyomtatott ívekben õrzött kiadványok voltak. Beszédes adat, hogy „a jegyzékben olvasható és azonosított legrégibb kiadványt 1679-ben állították elõ, ez tehát a leltározás idején csaknem százéves volt”. Elemzései és következtetései az anyagot illetõen is igen tanulságosak és jellemzõek. A leírt anyag tekintélyes részét (169–284. old.) teszik ki a leltárak tartalommutatói, az alaprajzok és a függelékben közölt bibliográfia, a kéziratok és levéltári anyagok mutatói. Szól neves betûöntõkrõl, nyomdászokról, rézmetszõkrõl. A könyvet 17 fekete-fehér kép (metszet) egészíti ki. Érdemes, értékes, gazdag ismeretanyagot vehetünk hát kézbe, használhatunk, és folytathatjuk az elemzést.

Dékány Endre



Molnár Imre: Esterházy János 1901–1957, NAP Kiadó. Dunaszerdahely, 1997. 336. o.


Az MDF országos választmánya javasolja parlamenti képviselõinek: Orbán Viktor miniszterelnököt kérjék meg, hogy járjon el gróf Esterházy János rehabilitációjának ügyében a Szlovák Köztársaság kormányánál. A Magyar Nemzet 2001. március 26-i számában megjelent rövidhírbõl még megtudjuk, hogy ez a mártír sorsú fõnemes a felvidéki magyarság antifasiszta mártírja, a kommunista diktatúra áldozata volt. A rá való emlékezésnek az ad aktualitást, hogy száz esztendõvel ezelõtt született.

Molnár Imre kötete történészi hûséggel veszi sorra Esterházy János életpályáját. A gróf nevéhez számos, a szórványmagyarság túlélését elõmozdító tett fûzõdik (pl. a magyar házak építésének programja),  de politikai beszédei, politikai magatartása is ezt volt hivatott elõmozdítani. Vágyott rá, hogy kölcsönösen biztosítsák a szomszédos országok (Magyarország és Csehszlovákia) a kisebbségi létet alapvetõen meghatározó jogokat. Mint mondotta: „Az igazságos nemzetiségi politika biztosabb minden Maginot-vonalnál, mert semmi sem erõsít meg egy államot jobban, midõn abban nemcsak a többségi, de a kisebbségi állampolgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat.” Ugyancsak õ volt az, aki 1942-ben a szlovák parlamentben egyedüli képviselõként ellene szavazott a zsidók deportálásáról szóló törvénynek. Bújtatta is az üldözötteket. Mindezek ellenére letartóztatták (1945), Gustav Husak átadta a szovjeteknek. Koholt vádak alapján tíz évi munkatáborra ítélték.

A kötetbõl megismerjük a békeszeretõ gróf kálváriájának részletes történetét. A Szovjetunió egyik legészakibb részén a gulágban igen mostoha körülmények között eltöltött évek során tbc-s lesz. Így kerül Csehszlovákiába 1949-ben, ahol életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. A morvaországi mirovi börtönben leli halálát 1957. március 8-án.

Molnár Imre bõségesen idéz a forrásanyagokból. A kötet végén kapott helyet a jegyzetanyag, az irodalomjegyzék, valamint azok a dokumentumok is, melyek Esterházy János parlamenti beszédeibõl valók, és itt találjuk a képmellékleteket is.  (Gy. M.)




 A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával
megjelent kiadványokból:

1. Apor Vilmos Gyulán (Válogatott dokumentumok) Gyula, 2000, 334 o. Összeállította Erdmann Gyula és Merényi-Metzger Gábor.

A kettõs jubileumi évben számos helytörténeti munka, tanulmány jelent meg az NKA támogatásával. Ezek közé tartozik a Gyulai Füzetek 11. tagjaként kiadott vaskos kötet is. A helyi levéltár igazgatója, dr. Erdmann Gyula szerkesztette és látta el bevezetõvel városuk egyik leghíresebb polgáráról, a bárói családból származó Apor Vilmosról szóló dokumentumgyûjteményt.

A mártírhalált halt és boldoggá avatott gyõri püspök 1915 és 1940 között élt hivatásának, híveinek Gyulán káplánként, majd plébánosként.

A kötet nagyon sok hasznos részlettel gazdagítja a szent életû püspökrõl szóló tudásunkat. A magyar kortörténeti eseményekbe ágyazottan ismertet meg bennünket azzal a családi háttérrel, melybõl Apor Vilmos származott.

A plébános úr vezette évtizedeken át (1918–1941) a gyulai Historia Domust. A kötetben teljes terjedelmében megtaláljuk ennek anyagát. Talán még nagyobb jelentõségû azoknak a leveleknek a megismerése, melyeket Apor Vilmos írt a legkülönfélébb egyházi és világi személyiségekhez. Szépen egészítik ki e dokumentumokat azok a visszaemlékezések, melyeket saját kortársai vetettek papírra szeretett atyjukról. A kötetet fényképmelléklet és a fontosabb személyiségekrõl közölt rövid leírások teszik teljessé. Igaz szívvel kijelenthetõ, hogy hiánypótló mûvet alkottak a szerzõk.



2. Egyházak, Korok, Világképek; a Szent Ignác Szakkollégium diákjainak tanulmányai. Budapest, 2001, 262. Szerkesztette: Keller Márkus és Terdik Szilveszter. Studia Ignatiana I.

Az idén tízéves szakkollégium fiatal értelmiségiek tucatjait indította el pályájukon, megadva nekik a katolikus alapozást, a nyelvi jártasságot s a tudományos életben való eligazodáshoz a legfontosabb tudnivalókat. Bizonyos, hogy a kollégisták közül sokan szereznek hírnevet maguknak és az intézménynek is. A kötet a kollégium pályakezdõ diplomásai közül nyolcnak hozza le vizsgadolgozatát. Nyilvánvalóan a legjobbak közül válogattak a szerkesztõk,  illetve az õket felkérõ kiadó, a kollégium vezetõje, Tomka Emil. Jó ez az érdeklõdõknek, mert érdekes és informatív anyagokat találnak a könyvben. Jó a szerzõknek, mert nyilvánosságot kap erõfeszítéseik gyümölcse, s nem utolsó sorban jó a kollégiumnak is, mert a külsõ szemlélõ átfogó képet alkothat magának eme írások alapján az ott folyó szellemi élet színvonaláról.

Gy. M.


„Újat és régit” – Szennay András pannonhalmi fõapát úr 80. születésnapjára. (Festschrift Andreas Szennay OSB zum 80. Geburtstag.) Közreadják: Rendtársai. Pannonhalma, 2001.


Impozáns kötetben ünnepli a pannonhalmi bencések nemes közössége immár nyugalomban lévõ fõapátját, aki a legnehezebb idõkben tudott „újat és régit” (Mt 13,52) alkotni rendjében és közösségével Pannonhalma szent hegyén és a rend mûködésének többi helyén. Õt köszönti dr. Paskai László bíboros prímás és dr. Notker Wolf, a bencés rend prímás apátja is. Valóban szívbéli méltatást ír bevezetésül az utód, dr. Várszegi Asztrik fõapát, püspök. A tanulmányok hosszú sora elõtt olvashatjuk a Mérleg c. folyóirat interjúját az ünnepelttel. Szavainak õszintesége, a kritikai meglátások jellemzõek a 18 éven át a sors különféle fordulatait megélt fõapátra. Sürgette és napirenden tartja a „nyitott kapuk egyházának” épülését, s leszögezi, „hogy ahhoz még sokat kell tennünk”. . . A tanulmányírók között német nyelvûek is szerepelnek, s a kötetnek van német tartalomjegyzéke is. Az elsõ fejezetek személyre szóló és személyes megnyilatkozások, a Bibliographica Szennay irodalmi munkásságát ismerteti. A további összefoglaló fejezetek címei jelzik a keretükben megjelenõ tanulmányok jellegét: Hungarica Congregatio Benedictina, Philosophica, Psychologica, Biblica, Hermeneutica, Oecumenica, Theologia spiritualis, Historica s végül Varia. 44 bencés, egyéb szerzetbeli és világi szerzõ írásai sok és értékes tanulságot tartalmaznak, és kapukat tárnak a jövõ felé is. Ezt szolgálja a bennük megjelenõ kritikus és önkritikus hang is. Mi is, volt fõapátján keresztül is, ünnepeljük a bencés rendet, a magyar nép legrégibb Magiszterét!

Dékány Endre



Kodolányi János: Julianus barát I–II. Szent István Társulat, Budapest 2001, 419,  illetve 376 old.


A XX. századi magyar mûvelõdés történetének klasszikus alakja, Kodolányi János (1899–1969) világirodalmi rangú prózaepikus. Mindig kereszténynek, magyarnak és szociális elkötelezettségû embernek vallotta magát. Életmûvét a Szent István Társulat új kiadásban adja közre. A sorozat gondozói és szerkesztõi filológiai hûségre törekvõ és igényes kiállítású, szép könyveket ígérnek az író régi és új híveinek. A kiadó egyik célja az eddigi sorozatos vagy egyedi kiadásoknál hitelesebb, teljesebb szövegek rekonstruálása. A másik: ismeretlen vagy elfelejtett mûvek és mûfajok bemutatása, emlékezetbe idézése. Folyik a hatalmas esszéírói és publicisztikai munkásság összegyûjtése, és a levelezés mûfajának géniuszaként is bemutatják Kodolányit.

                       Gy. M.