MAGYAR FIGYELÕ


Nemeskürty István

EPPUR SI MUOVE

„Minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek. . .”

Jókai Mór: Eppur si muove,
Utóhang, 1873.

A keresztény Magyarország ezeréves fennállásának ünnepét minden falu, város, felekezet, intézmény, egyesület, társaság a maga módján, a maga választotta módon és idõpontban ünnepelte meg. A kormány az ünnep emlékére e célra tervezett millenniumi emlékzászlót adományozott, s ezt a kormánynak a helybéliek által meghívott tagja, megbízottja adta át. A zászló ünnepélyes átvételét a legtöbb közösség templomban, istentisztelet keretében szervezte meg. A misére meghívták a protestáns lelkészeket, a protestáns istentiszteletre pedig a katolikus plébánost. A zászlót megáldották, a megválasztott helybéli zászlóanya szalagot kötött rá, s így helyezték el a falu vagy város polgármesterének hivatalában.

Mindegyik önkormányzat ünnepi eseménnyel készült. Költeményekbõl, zenemûvekbõl, táncokból állt a mûsor. Ezt a mûsort is a helybéliek állították össze, senkitõl sem kértek tanácsot. Elfeledettnek hitt verseket, énekeket hallottunk. Elõkerültek az eredeti népviseletek és szokások.

A falut vagy várost feldíszítették. Csaknem mindenütt sor került a közterület rendezésére, parképítésre. Tehetõsebb közösségek szobrot állítottak, vagy kifestették a templomot. Ehhez állami támogatást kaphattak az országgyûlés által e célra megszavazott összegbõl. A közösség által kiválasztott mû esztétikai kivitelezésébe senki se szólt bele, a mûvészeket is a falu vagy a város bízta meg. Több száz település helybéliekkel megíratta a saját történetét.

A kormány természetesen szervezett néhány országos ünnepi eseményt is; ezekhez zeneszerzõket, képzõmûvészeket kért fel. A miniszterelnök kezdeményezésére családi olvasókönyv készült, melyet kettõezer tavaszán és kettõezeregy tavaszán valamennyi elsõ osztályos tanuló kézhez kapott.

A legfontosabb központilag szervezett esemény a Szent Korona parlamenti elhelyezése volt, valamint hogy 2001. Nagyboldogasszony napján a Szent Korona jelen volt az esztergomi ünnepi szentmisén.

Magyarországon ma kerekítve háromezer-kettõszáz önkormányzat mûködik. A millenniumot, szabad elhatározásából, háromezernél több önkormányzat ünnepelte meg. Cáfolhatatlan tény tehát, hogy Magyarország lakossága vállalja keresztény nemzeti voltát, ismeri történelmét, és ennek tudatában készül a jövõre.

Az ünnepeken sehol, semmiféle zavarkeltés nem történt. A millenniumot ellenzéki falvak és városok is megünnepelték. Felekezeti vagy nemzetiségi ellentétnek nyoma sem volt.

Az ünnepléstõl tartózkodó önkormányzatokat nem faggattuk távolmaradásuk okáról, tiszteletben tartottuk demokratikus jogaikat.

Ebben a tényszerû beszámolóban kerülöm a felejthetetlen élmények sokaságának leírását.

Aki jelen volt ilyen ünnepen, tapasztalhatta a bensõséges örömet, néha viharos lelkesedést; az ötletgazdagságot, mellyel egyik falu vagy város a másikat igyekezett túlszárnyalni.

A millenniumnak ez a húsz hónapon át tartó, egyedülállóan szokatlan, decentralizált megünneplése számos következtetésre kényszeríti a haza sorsáért felelõs kormányt, politikusokat és egész népünket.

1) Egyetlen más európai ország sem ünnepelte ilyen hosszan és szervezetten a kereszténység millenniumát.

Már csak azért sem, mert – noha ezt a tényt szinte soha nem szokás leírni – ezer évvel ezelõtt Magyarország volt az egyetlen, máig létezõ szervezett állam Európában. A német-római, illetve a bizánci császárság fogalom volt inkább, semmint egységes állam. Franciaország és Anglia akkor fejedelemségek és királyságok lazán összefüggõ sorából állt. Olaszország 1861 óta állam a mai formájában.

Ezer évvel ezelõtt a mai magyar köztársaság egyetlen szomszédja sem létezett független államként. De még csak államféle szervezõdés állapotában sem volt. Kivételként kezelhetõ a Bizánc függõségétõl szabadulni igyekvõ horvát királyság, melynek felelõs vezetõi nem véletlenül csatlakoztak Szent István halála után 53 évvel perszonálunióban Magyarországhoz.

Ausztria 1919 óta létezik önálló államként. Csehszlovákia úgyszintén, Ukrajna a Szovjetunió szétesése óta, a Román Királyság és a Szerb Királyság pedig 1878 óta (Jugoszlávia néven 1929-tõl).

A magyar nemzet tehát ezer év óta él egységes, nemzeti létének tudatában.

2) Joggal gyaníthattuk, hogy a nemzeti önérzet kihunyt, vagy legalábbis háttérbe szorult.

Mindezzel számolva, a háromezer-néhányszáz polgármesterhez kormánybiztosként írott tájékoztató felhívásom után, nagyjából az 1998-as választások arányában voltak várhatók visszajelentkezések. A háromezres szám váratlan siker.

Ma, 2001 novemberében tehát eldöntött tény: a nemzet önérzetesen vállalja keresztény önmagát.

3) De ha így van, mi magyarázza a hírlapok és képsugárzó vállalatok ellenséges tartózkodását? Az ország közvéleménye magánúton, a hírek szóbeli terjedésével értesülhetett arról, hogy mindenütt ünnepeltek, különféle kis és nagy települések egyaránt. Hírlapok, képsugárzó intézmények legföljebb imitt-amott emlékeztek meg a háromezer ünnep valamelyikérõl. S ha igen, akkor is ellenségesen. Mondhatnánk, hogy ez az ellenzék demokratikus megnyilvánulása. Igen ám, de a háromezerben a politikai ellenzékre szavazott önkormányzatok is bennefoglaltatnak. Tehát a millennium politikai párt- és nézetkülönbségektõl függetlenül lett az egész nemzet (társadalom, nép, országlakosság) ünnepe.

Ezt az ezer évünk során egyedülálló ünneplési módot – húsz hónapra elosztva, háromezernél több helyi ünnep – az 1998-ban hatalomra szavazott kormány tette lehetõvé. A miniszterelnök óhajára a határokon túli magyarság is megülhette a maga millenniumát, oda is jutott zászló és családi olvasókönyv.

Az igazi érdem mégis együttesen a nemzeté. Bármennyit fecsegtek is elfecsérelt milliárdokról, tény, hogy az egyes önkormányzatok, falvak és városok lakói a sajátjukból többet áldoztak a millenniumra, mint amennyit az országgyûlés megszavazott. Magukra költöttek, magukat ünnepelték. A kormány tagjai csak vendégek voltak körükben.

Az új évezred elején tehát történt valami. A nemzet, mint már István király idejében is, elhatározta, hogy megmarad. Az ország népe megmozdult. Kigyúlt egy fény, a remény fénye.

Számolnunk kell azonban azzal, hogy az ünnepek elmúltával elõtérbe nyomulnak a gondok. A legtöbb gond elõzõ kormányok nehezen felszámolható öröksége. Ne hagyjuk, hogy jogosnak vélt napi gondok, sértõdések vagy hamis ígéretek visszahúzzanak a régi állapotba, melybõl 1998 után kivergõdtünk.

Jókai a reformkor újakat akaró ifjúságáról írott regényének az Eppur si muove címet adta. És mégis, mozdulunk.

„Minden emelkedik az ég felé” – írta Jókai e mûvének utószavában.

Emelkedjünk együtt. Sursum corda.













Gyorgyovich Miklós

VIII. KATOLIKUS CSALÁDKONFERENCIA

A máriabesnyõi lelkigyakorlatos-ház adott helyet annak a mûhelyjellegû többnapos konferenciának, mely nyolcadik alkalommal próbálja áttekinteni a magyar családok helyzetét, s kíséreli meg körvonalazni a soron következõ tennivalókat.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a rendezvényt, ez a szó a találkozások volna. Találkozott az egyház hivatalos tanítása befogadó közegével, a családügyekért felelõs püspök szakreferenseivel, a szaktárca képviselõi a velük együtt tenni akarókkal, a határainkon túl élõ közösségek képviselõi a hazaiakkal, az elõadók a közönséggel, a lelkiségek – mindnyájan egymásnak többé-kevésbé ismerõs arcok – egymással.

A többnapos tanácskozás során Radnai Jenõ családreferens elõadásban elemezte a tavaszi – Neveléssel a boldogabb családokért! címmel megrendezett – konferencia tapasztalatait és az ott megjelölt irányokat. A további elõadások és megbeszélések arra az aprómunkára tértek ki, amely a családreferensek munkáját segíti, akik viszont megkísérelik eljuttatni a keresztény tanítást a társadalom legkisebb egységeiig, a családokig, a családcsoportokig. Farkas István piarista személyes hangvételû beszéde az iskola zsilipjellegérõl szólt, mely segíti és átemeli a  család fiait a társadalmi valóságba. Horváth Szabó Katalin elõadása pedig a döntésre nevelés kérdését járta körül tudományos alapossággal. Feltétlenül szót érdemel Andrásfalvy Bertalan néphagyományainkat ismertetõ beszéde. A hetvenéves professzor saját kutatási anyagaiból merített, és tette közkinccsé ily módon is annak eredményeit. Ugyancsak figyelemreméltó volt Szemkeõ Judit beszámolója a Szociális és Családügyi Minisztérium aktuális feladatairól, a magyar társadalomban helyenként jelenlévõ torzulásokról, defektusokról. Tekintettel arra, hogy a Familiaris consortio kezdetû pápai körlevél megjelenésének húszadik évfordulója jegyében került meghirdetésre a kongresszus, a leghangsúlyosabb elõadás is ehhez kötõdött, ezért az alábbiakban kissé részletesebben ismertetem.

Bíró László püspök Húsz éves a Familiaris consortio címû elõadása annál is inkább a családokkal foglalkozó mûhely érdeklõdésének a középpontjában állt, mivel évek óta nem lehet hozzájutni a pápai körlevélhez írásos formában. (Jelenleg csak az internetrõl tölthetõ le.) Emiatt a családfelelõs püspök beszédének elsõ felében részenként ismertette a körlevél egyes pontjait.

A Familiaris consortio egy évnyi munkával készült, 1981. Krisztus Király ünnepén tette közzé a szentatya. Bíró László kiemelte, hogy a pápa eme körlevele számunkra keletkezése idején és ma is vezérfonal. Olyan alapmû, mely húsz év után is próféciaként hat. Sok olyasmit tartalmaz, ami meg nem valósításának a következményeit szenvedjük. Aki a családról akar megnyilatkozni, jól teszi, ha elõtte újra és újra átelmélkedi a FC pontjait. A családnak ugyanis a mai világban is Isten tervét kell megvalósítania. Az egyháznak a családokhoz kell eljuttatni az evangélium üzenetét, és ezt csak akkor teheti eredményesen, ha tisztában van a családok mai helyzetével.

A szentatya ötféle aggasztó jelrõl írt. Ezek: a felek individualizmusának túlkapásai, szülõ és gyermek viszonyában a túlzott gyermektisztelet, a családok objektív értékeinek elhallgatása, a válások aggasztó száma s végül a gyermekellenes felfogás, sterilizálás, magzatelhajtás.

További két probléma, hogy a harmadik világban képtelen egzisztálni a család, az élenjáró országokban pedig a fogyasztói magatartás dolgozik a családok ellen.

Mint Bíró püspök rávilágított: a kongresszus egyik célja éppen az, hogy jel legyen a társadalom számára. Nem az anyagiak féktelen hajszolása, hanem a szeretet boldogítja az embert!

Új humanizmusnak kellene létrejönni, amelyben a lelki kultúrát átjárja az evangélium, amelyben az igazi javak az elõbbre valók, ahol a férfiak és a nõk jogait biztosítják, s ahol igazságosabb társadalmi struktúrák vesznek bennünket körül. Ez a humanizmus az Istenhez közel hozza az embert. Megjegyezte a püspök, hogy a házas csoportok belsõ életén túl a társadalmi szerepvállalásuk nagyon fontos. Ez a fajta társadalmi jelenlét, sajnos, még gyerekcipõben jár.

Sajátos szempontok: A püspök úr szükségesnek tartotta a jelenlévõk figyelmét felhívni a KEK azon megfogalmazására, mely a laikusok hitérzékét méltatja: Az egyház a maga evangéliumi ítéleteit nemcsak a pásztorok révén hozza meg, akik Krisztus nevében és hatalmával tanítanak, hanem a laikusok által is. Krisztus számukra is elrendelte, hogy tanúi legyenek, õket is felruházta a hit érzékével, a beszéd adományával, hogy így is nyilvánuljon meg az evangélium ereje a mindennapi életben a családokban és a társadalomban.

A pápai dokumentum újdonsága, hogy a fokozatosság elvét használja fel. Elsõsorban a megtérésre vonatkoztatja: „Folyamatos és szüntelen megtérésre van szükség, amely megköveteli ugyan, hogy az ember bensõleg minden rosszal szakítson, és adja oda magát a jónak, annak teljessége szerint, a valóságban azonban e megtérés fokozatosan valósul meg.” (6) Ugyanígy a nevelés fokozatosságát is hangsúlyozza. A nevelés szolgálatát Aquinói Szent Tamás a papi szolgálattal hasonlítja össze. A családi életnek a gazdagon kifejtett humanitásnak és Krisztus-követésnek az iskolájává, a gyermekek számára az evangélium elsõ hirdetõjévé kell lennie. Miként a nagy egyház, a családegyház is Isten országának a történelemben való fölépítésének a szolgálatát kapta hivatásul. Tudatosítani kell: a házasság, a család Isten országának megjelenítése a társadalomban. A házasság és a család ilyen módon nemcsak személyeknek szóló ajándék, hanem az egész egyháznak szóló. Üdvözített és üdvözítõ közösséggé kell lenniük a családoknak. (49) Az egyház két lábbal áll a földön, de az égben gyökerezik. Ez áll a házasságra, családra is. Ez a családegyház lényege.

A körlevél kiértékelése: A FC a pápa legmeghatározóbb írásai közé tartozik. Elõremutató a megtérésben a fokozatosság elvének hangsúlyozása. Aki megszenvedi mindennapos megtérése buktatóit, és nyitott az Isten kegyelmére, az másokhoz is, saját gyermekeihez is türelmesebb lesz. Tekintetünk a tökéletességre néz, de fokozatos és toleráns a magatartásunk. Az egyház szeretne hatni a családegyházra és viszont. A körlevél értéke, hogy eszményt állít elénk, irányt mutatva cselekvéseinkhez, döntéseinkhez. A pápa az FC megjelenésének 20. évfordulójára írt üzenetében rögzíti: „Nem szabad, hogy a társadalomban és a politikában az egyes polgár legyen az egyedüli mérce”, mert így a család szenved hátrányt. Ne az egyes polgár legyen hát a mérce, hanem az Isten legyen az! – zárta elõadását Bíró László.

* * *

Egy ilyen fontos eseménysorozat hatásait valószínûleg nem  lehet maradéktalanul felmérni. Biztosra vehetõ, hogy a hasonló kérdésekkel foglalkozó emberek beszélgetései kölcsönös megerõsítést nyújtottak egymás számára. Kitapinthatóvá lett az is, hogy a családokért felelõsséget érzõ kormány mennyire együtt kíván dolgozni mindazokkal, akik maguk is a családot tekintik a legfontosabb társadalmi tényezõnek. A jelenlévõk megtapasztalhatták, hogy amit tesznek, igen nagy jelentõségû folyamatos munka, olyan, amely elindult, de talán soha sem ér véget. Sok a tennivaló, de e munkában nem vagyunk egyedül, érzékelhetõ, hogy az Isten gondviselõ szeretete vesz bennünket körül.

A konferencia egyik gyakorlati eredményeként regisztrálható az is, hogy az évek óta hiányzó Familiaris consortio a Szent István Társulat gondozásában újra meg fog jelenni.

Bíró László püspök még néhány lényeges szempontra kitért a vele készített, alább közölt interjúnkban.

 


HÁZASSÁG ÉS CSALÁD NAPJAINKBAN

Interjú Bíró László püspökkel
(Kérdezõ és szerkesztõ: Gyorgyovich Miklós)

1) Püspök Úr! Egy széleskörû – Európában és Észak-Amerikában végzett – szociológiai felmérés szerint az európaiak mindenütt messze elsõ helyre teszik az értékek rangsorolásában a családot; ezután következnek: munka, barátok, szórakozás, vallás, politika. . . Ha ez a tény, miként magyarázható, hogy mindenfelé a házasság és a család válságáról beszélnek?

Az 1994-es felmérés tanúsága szerint – ha jól emlékeszem – Magyarországon a megkérdezettek 87%-a nyilatkozott úgy, hogy boldogabb az, akinek gyermeke van, mint akinek nincsen; de el kell mondani azt is, hogy pár évvel késõbb körülbelül 60%-ra zuhant vissza ez az arány. Tehát nálunk is egyre erõteljesebb hatása van a fogyasztói szemléletmódnak, amely minden mást elõnyben részesít a családdal szemben. Arra a kérdésre pedig, hogy miként magyarázható a házasság és család válsága, ha ennyire nagy a respektje, magam osztom a szentatyának abbeli véleményét, miszerint nem a házasság van válságban, hanem az ember van válságban. Nem is szeretem, hogy válságról beszél a tömegkommunikáció avagy szószékérõl a pap, mert félrevezetjük az embereket, és azok malmára hajtjuk a vizet, akik szeretnék elhitetni a társadalommal, hogy a család elavult intézmény. Ez természetesen nem igaz. Egy másik felmérés tanúsága szerint az élettársi viszonyban élõk, vagy akik sokadik házasságban élnek, és esetleg tudatosan magányosan vállalnak gyermeket, õk is a házasságról álmodnak, csak sikertelenül. Ez is adalék ahhoz, hogy nem a házasság, nem a család, hanem az ember van válságban.

Az ember válsága egy római konferencia szerint abban nyilvánul meg, hogy fogyatéknak tekinti a személyiséget. Ez a leépülés abban ragadható meg, hogy értelem helyett emóciók, pillanatnyi hangulatok mentén, valamint rövidtávú érdekek mentén dönt, és nem ésszerûen. Közéletünk racionálisan szervezett, s nagy távlatokban gondolkodik, magánéletünkben pedig mintha kirándulnánk ebbõl az ésszerûségbõl, és pragmatikus szempontok és érzelmi indítékok mentén döntenénk.

Másfelõl a testi dimenzió túlhangsúlyozása vezet a személyiség leépüléséhez, a lelki-szellemi értékek rovására. Szeretem idézni azt a kijelentést, hogy a mai ember individuumtudata felülmúlja személytudatát, és mind e fölé emelkedhet a biológiai lény tudata. És ahol ez így van, ott az emberek csupán egymás mellett élnek, mint a tárgyak. Ütköznek, koccannak, keverednek, de nem találkoznak. Az individuális találkozás nem több, mint mikor a zsúfolt tömegközlekedési eszközökön utasként összeütõdik a vállunk. Fizikailag találkoztunk, de semmiféle személyes találkozás nem történt. Ezt az állapotot illusztrálja Andorka professzor ezzel a mondattal: „A mai nárcisztikus ember képtelen a gyászra”, mert nem tudja, hogy kit gyászol, hogy milyen örömei, fájdalmai voltak annak az illetõnek, akit eltemetett, talán akkor sem, ha a legközelebbi hozzátartozója volt az.

A személyes kapcsolat mindig osztozkodás, amikor is részt veszünk egymás életében. Számomra Jézus szavai fejezik ki legjobban a személykapcsolat lényegét: „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és lakást veszünk nála.” Akit szeretek, az lakást vesz nálam, annak mozgástere van bennem, mennél inkább szeretem, annál inkább nagy a mozgástere. A személyes találkozáskor valaki a szívem mélyén lakást vesz bennem. Ahol a biológiai lény felülmúlja a személyest, ott pedig a házastársi egyesülés nem több, mint biológia, az így fogant élet is a biológiai aktusnak egy nem kívánt mellékterméke, amit biológiai úton likvidálhatunk.

Az ember személy, lelki-szellemi valójából fakad az az ajándék, hogy képes odaadni magát a másiknak. S amikor az ember lemond a valódi, személyes találkozásról, az ember voltáról mond le, arról a kiváltságáról, hogy odaadja magát a másiknak, és ebbõl sok baj származik: a magányosság, s az, hogy nem tud megszületni az élet. Ha nem tudja odaadni magát társának az ember, nem tudja ajándékként elfogadni az új életet, és nem tudja odaajándékozni magát az új életnek. Azután képtelenné válik az ember a házasságra a szabadság helytelen megélése miatt is, mert akarata megsemmisül.

Nevelés közben hányszor mondjuk: adjuk meg a gyermeknek, amit kíván, ne nélkülözzön a gyermek. Ám így nem épül bele a lemondásnak a képessége. Ráadásul nem szerez tapasztalatot az ajándékozás örömérõl, ezért nem képes magát ajándékozni felnõtt korában házastársának, nem tud adni a másiknak, se öregedõ szüleinek, se házastársának, se születendõ gyermekeinek. Felnõttként aztán így fogalmaz: Szabad vagyok, ha betölthetem a vágyaimat. Aki így él, az ugyan betöltheti vágyait, de nem alakul ki a lemondás képessége, vagyis szeretetre képtelen, mert a szeretet mindig kiszolgáltatottá tesz az iránt, akit szeretek. Ha az emberbõl kiesik az értelem és az akarat, nem képes ragaszkodni még saját döntéséhez sem.

A házasság akkor kerül válságba, ha eltünteti a különbözõségeket, elsõsorban az életkorbeli különbözõségeket. Amikor a tini kislány ruháit felveszi az anya, mert a barátnõje akar lenni, valójában se barátnõje nem lesz neki, sem anyja, s így a gyereket megfosztja attól, hogy legyen kihez fordulnia. Csorbul az ember személyisége akkor is, ha elveszti a lét értelmébe vetett hitét. Ha elfeledkezik saját istenképmásiságáról, akkor értelmetlenné válik számára megházasodni, hosszú távon családra berendezkedni. Trujillo bíboros úgy fogalmazta meg, hogy a mai ember úgy éli meg önmagát, mintha egy hatalmas temetés felé menetelne. Az elkötelezettségre való képesség mintha kiveszne némelyik emberbõl.

Visszatérve az elõzõekhez: a magyar ember a házasságra mint értékre tekint, vágyik utána, gyermekrõl álmodik, olyan gyermekszámról, mely képes reprodukálni a nemzetet – és az egészbõl mégsem lesz házasság, és mégsem születik meg az élet, részben objektív körülmények miatt, de leginkább azért, mert személyiségünk elszegényedett.

2) A Magyar Katolikus Püspöki Kar két évvel ezelõtt A boldogabb családokért! c. körlevelében ráirányította a hívek és minden jóakaratú ember figyelmét a családproblémákra, leírta a helyzetet, a család katolikus szemléletét, vázolta a tennivalókat. Püspök Úr mint a családpasztoráció felelõse miként látja e körlevél hatását, miként teljesíti az egyház feladatait e téren?

A körlevél reálisan mérte fel a családok helyzetét, világos antropológiát ad, amelyre a család felépül, és egyfajta gyönyörû víziót ad a keresztény házasságról, továbbá megfogalmazza a társadalmi és kormányzati teendõket. Az a sokéves munka, amellyel próbáljuk segíteni a családot, egyre határozottabban körvonalazódik. Lassanként megtermi gyümölcsét. Mi is történt?

Felállt egyházmegyénként az országos referensi hálózat. Ez egyre inkább rátalál saját identitására, konkrét kezdeményezései vannak. A családcsoportok bátorítást kapnak a találkozásra. Majálisokat szerveznek, lelkinapokon vesznek részt, nyári táborok során cserélik ki tapasztalataikat. Országos családcsoportvezetõ-képzõ alakult. Három ilyen vezetõképzés indult. A debreceni egyházmegye éppen e hónapban kezdi a kurzusát. De létezik animátorképzés is, tanácsadók képzése, megcélozva a házasságra elõkészítést, a házasság kísérését. A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi kara is komoly képzési programmal rendelkezik, a válságba jutottak tanácsadására képez szakembereket. A neveléssel a boldogabb családokért jegyében megtartott májusi konferencia kezdeményezései is sokfelé visszhangra találtak, egyre világosabban fogalmazódik meg a családi életre nevelés tartalmi és metodikai iránya.  Tényként fogadhatjuk el, hogy a perifériáról egyre inkább az egyház szívébe került a házasság-  és családpasztoráció.

3) A társadalom, az állam és a jogrend feladatait is jelezte a körlevél. Errõl egy állami felelõst, a Szociális és Családügyi Minisztérium helyettes államtitkárát is meg fogjuk kérdezni. Püspök Úr szerint kialakulóban van az a családbarát társadalmi légkör és politika, amelyrõl a körlevél beszélt?

Hála Istennek, erre a kérdésre egyértelmû igennel tudok válaszolni. Boldogan állapíthatjuk meg, hogy Európában alig van olyan kormány, mely ilyen egyértelmûen állna ki a házasság és a család mellett, melynek a házasságról és családról alkotott fogalma egészen megközelíti a keresztény házasság- és családfogalmat. A társadalom örül annak, hogy a kormány szereti a családokat és a házasságot. Van a társadalomnak olyan rétege, amely egyáltalán nem mondható családbarátnak. Nagyon kár, hogy a tömegkommunikációs eszközökrõl sem mondható el egyértelmûséggel, hogy családbarát volna. Jó lenne, ha jobban számíthatnánk az õ segítségükre. De aki az országért felelõsséget érez és vállal, az mind családbarát és házasságpárti, és egyre inkább átjárja a társadalmat ez a fajta gondolkodás.

A családbarát politika a részmunkaidõ elterjesztésével fokozható volna. Hogy az édesanyák számára a munka lehetõség, nem pedig anyagi kényszer volna. Családbarát program lenne a munkaidõ megreformálása, hogy a családanyáknak ne kelljen hétvégén és ünnepeken dolgozniuk, hogy az ünnepnapok és a pihenõnapok valóban a családoké lehessenek. Ugyanígy családbarát az a társadalom, mely az embert nem csak individuumnak tekinti, hanem személynek, aki relációiban él édesanyaként, édesapaként, szülõként. Meg kellene találni a módját annak is, hogy az öregek családjuk körében készülhessenek a nagy utazásra, és nem kórházban vagy elfekvõben, kegyetlen magányban.

4) Karácsony közeledik; számunk a karácsony ünnepére jelenik meg. A Szentcsalád légköre – Betlehem és Názáret szelleme – intés és példa a keresztény házasok és családok számára. Hogyan fogalmazná meg Püspök Úr karácsonyi üzenetét?

A karácsony családi jellege újkori jelenség. Abban a korban vált ilyenné, amikor a családok kezdtek szétesni, kicsit azért, hogy kampányszerûen, egy-két napra tegyük olyanná a családot, amilyennek mindig lennie kellene. Valaki azt mondta: A szimpatikus ember azért van, hogy mutassa, ennyire kellene szeretni az antipatikus embereket is. Karácsony azért van, hogy tudjuk, mennyire kellene szeretnünk egész évben családtagjainkat, mennyire kellene családcentrikusnak lennünk. Ha a karácsonyt erre használjuk, akkor nagyon szép karácsonyunk lesz; de ha csak kampányszerûen letudjuk a család iránti gyengédséget, szeretetet, figyelmet, akkor nem jól ünnepeltük a karácsonyt. Hogy a karácsonyt helyesen ünnepeltük, az azon mérhetõ le, hogy mit tettünk az idei és a jövõ karácsony között a családunkban és egész kereszténységünkben.

A másik gondolat, hogy Mária és József eljegyzése Mária igenje által változik házassággá. Minden szentségi házasság mögött ott van az igen, amelyet a házasulandók a Szûzanyához hasonlóan a Szentlélek erejében mondanak ki. Ez az igen, amelyet a házasság szentségének kiszolgáltatásakor kimondtak, egy szüntelenül mélyülõ és táguló igen szeretne lenni. Ha válsághelyzetekben van bátorságunk megismételni a bennünk élõ Szentlélek által kimondott igent, akkor ez az igen egyre mélyül, egyre szilárdabb lesz, egyre inkább el tudja hordozni a társat, a családot. Ha megtorpanunk az igen újra és újra való kimondásától, akkor a házasságunk kötelékei egyre gyengébbek lesznek, mi válunk akadályaivá annak, hogy a szentség kiszolgáltatásakor mondott igen életünk hordozójává legyen. Ugyanakkor a szüntelen távolodó, kimondott igenünkbe beleférnek gyermekeink. Fontos, hogy beleférjen a háromgenerációs család. A gyermekek profitálnak ebbõl a legtöbbet, ha a szülõk dinamizmusa, az öregek bölcsessége áthatja. Engedjük, hogy ez a kimondott igen egyre mélyüljön és egyre kiteljesüljön. Arra is érdemes odafigyelni és a Szent Családtól megtanulni, hogy az a család benne élt kora társadalmában, együtt élt vallásával, mindenben a törvény szerint cselekedett, Isten akaratára figyelt. Kevés szava van a Szent Családnak, de konkrét tettekben fejezõdött ki szeretete mind Isten, mind a család iránt. Kevés szóval hûségesnek lenni Istenhez, tenni azt, amit a konkrét helyzet, Isten akarata megkíván. Ez is családerõsítés.

A szentcsalád vasárnapi evangélium a Szent Család egyiptomi menekülését állítja elénk. Annak idején a menekülés iránya Egyiptom volt. Napjainkban a menekülés iránya nem Egyiptom, hanem a másik családja, a másik házassága. A keresztény házasság induljon a másik keresztény felé, legyen egyik házasság a másik erõsítõje, éljenek a keresztény családok egymásért, érezzenek felelõsséget egymás iránt. A házasság szentsége nemcsak a házasulandó félnek szóló ajándék, hanem az egész egyháznak szóló ajándék akar lenni. Csak úgy tud megerõsödni az egyes házasság, ha nyitott tud lenni a másik öröme, gondja iránt; egymás örömeit és gondjait megosztva kinek-kinek a saját házassága is erõsödni fog.

Néhány nagyon fontos feladatot látok napjainkban: A katolikus családok egyre mélyüljenek befelé, éljék meg a családegyház valóságát. Legyenek hitelesen keresztények a családok, neveljék gyermekeiket keresztény módon, mert az ifjúság egyre inkább elbizonytalanodik. A becsület, hûség, kitartás mint érték legyen jelen valóságukban. Készítsék fel fiataljainkat az Istentõl nekik álmodott életállapotra. Induljanak el a családok egymás felé, alkossanak csoportokat, legyen egyre több kikiristályosodási pont számukra, hogy megerõsödhessenek a hitben, a jóban, a hûségben, és így egy boldog magyar jövõ épülhessen.

A család nemcsak szociológiai tényezõ, hanem „felette nagy titok” (Szent Pál). Az életszentségre törekvés és a szeretetben való növekedés összetartoznak. Aki életszentségre törekszik, az egyre közelebb kerül Istenhez, aki maga a Szeretet. Az Istennel való egységünkben képes megújulni a szeretetünk, képes megújulni a házastársunkhoz, gyermekeinkhez való viszonyunk is.   










mérleg

Lapok és könyvek szemléje

Fõszerkesztõ: Boór János

Negyedéves folyóirat

Megrendelhetõ: MÉRLEG Expedíció

2484 Agárd, Moha u. 16.

T./Fax/Ür.: 06-22-371-763

E-mail: [email protected]






Gyorgyovich Miklós

PRESSZIÓ A DEPRESSZIÓRA

Orrlógató nemzet vagyunk? Mit tegyünk?

Francia nemzetiségû vejem egyszer megjegyezte: A tévében sugárzott magyar népmesék legtöbbje így kezdõdik: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Néhányuk pedig így folytatódik: Nem volt mibõl megéljen. Micsoda lehetetlen perspektíva, milyen ellehetetlenítése a felemelkedésnek ez a fajta megközelítés!

Elkezdtem ezen gondolkozni, mert egyes szakemberek véleménye szerint a fél ország depressziós.

Hozzáláttam tehát ahhoz, hogy feltérképezzem azokat az okokat, melyek a depresszió ilyen mértékû elharapódzásához vezethettek. Megpróbáltam elgondolni a számba jöhetõ megoldásokat is. Szeretném a lelket felrázni az emberekben, szeretném, ha a társadalom felét kitevõ depressziósok – magukhoz térve, felocsúdva – derûsen feszülnének a jövõnek, fittyet hányva kegyetlen történelmi múltunknak.

Eddig összegyûjtött tapasztalataimról az alábbiakban számolok be.

 1. Mi elég jó az embernek? – tette fel a kérdést Alapy-Szabó Emese, innsbrucki pszichiáter egyik szekcióülésen, a KMÉM lillafüredi találkozóján. Meg is válaszolta: Az embernek csak az elég jó, ha szeretik. Szeretik testestül-lelkestül, hiszen amíg él, a kettõ (a test és a lélek) csak elméletileg választható el. Valójában egy megbonthatatlan egységet alkot. A krisztusi aranyszabályt ilyen egyértelmû magyarsággal megfogalmazni még senkitõl nem hallottam. Pedig milyen egyszerû a dolog. Egyszerû volna, ha nem hatna ellenében rosszra hajló természetünk. Folyamatos önlegyõzést kíván a mások szeretete, mely el- és befogadást feltételez, és ezzel párhuzamosan folyamatos önlegyõzést, a magunk elõtérbe tolásának folyamatos legyõzését. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nehéz ez nekünk, individualizmussal fertõzötteknek, és hogy milyen nehezünkre esik környezetünk egyes tagjait elfogadni – pusztán, mert különböznek tõlünk. Továbbá a másik két isteni erényt is feltételezi: a reményt, hogy a kifelé irányuló szeretet visszhangra talál és viszonzásra; és kitartó hitet is feltételez, hogy amennyiben mégsem találna viszonzásra a szeretet, mégis kitartson benne, a szeretetlenség ellenére.

2. Az említett krisztusi aranyszabály némi kiegészítéssel a következõ: Tedd azt másnak, amit szeretnél, ha mások tennének neked. Kiegészítése: Empátia kell ahhoz, hogy a másiknak olyat tegyünk, ami neki tetszik, s nem olyat, ami nekünk. Hadd világosítsam meg egy példával: Hiába viszek gyümölcsöt ajándékba annak, aki pénzt szeret kapni, és viszont hiába adok pénzt annak, aki a virágot kedveli, és nem a pénzt. Azt hiszem, hogy ez valóban nagyon fontos. Gandhitól tanultam, aki így figyelmezteti hallgatóságát: Ha egy hindu örökbe fogad egy mozlim gyermeket, mozlimként kell nevelnie, s nem a hindu vallás tanítása szerint.

3. A fél pohár víz. Az orrlógatás vagy az önérzetesen emelt fej pusztán szemléletmód kérdése. Fél pohár víznek ugyanúgy lehet örülni, mint bánkódni miatta. Aki örömben él, örömét fogja találni egy félig telt pohár vízben; örül, mert félig tele van! Aki a mélabúra hajlamos, annak a szeme a rosszat látja meg; el fog keseredni tapasztalván, hogy a pohár félig üres! És ennek nem a fél pohár víz lesz az oka, hanem a szemléletmód begyakorlása. Egy pszichológusnõ hívta fel figyelmemet erre a szindrómára. Véleménye szerint az orrlógatás tanult, bevésõdött, begyakorolt viselkedésmód. Ugyanígy az ellenkezõ magatartásmód is megtanulható. Tréningeken tanítják annak elsajátítását, hogy automatikusan optimista módon reagáljunk a környezetünktõl érkezõ hatásokra. Magától ez nem megy, csak gyakorlás, tanulás, bevésés, sok-sok ismétlés útján, míg készséggé nem válik. Ez figyelmeztetés is a kedves olvasónak; nem elég olvasni e témáról, csak a készség elsajátítása hoz változást.

4. Ki is kell tehát mondani mindazt a jót, amit tapasztalunk. Kevés az értelmi belátás is, kevés könyvben, cikkben olvasni róla. Ismételgetni kell: jaj, de jó, hogy. . . Az a jó ebben, hogy . . . Hogy legalább vissza-visszaidézzük magunknak mindenben a pozitívum meglátását, jelmondatul választhatjuk: Értékelem a fél pohár vizet!

5. A humor oldja a görcsöket, de – tapasztalatom szerint – nem mindig. A humorban van egyfajta öngúny, könnyek között való nevetés. Így benne van ebben a mentalitásban a belenyugvás, a nyomorúságba való beletörõdés is. „Nincs mit tenni, ilyen vagyok, és kész.” Ettõl pedig bizonyos fokig óvakodnunk kell. A saját hiányosságomon való nevetés valószínûleg nem a változtatásra való készségemet erõsíti, hanem a beletörõdést. Ezért csak óvatosan a humor bizonyos fajtáival.

6. A letargiára való hajlamnak lehetnek testi vonatkozásai is. Nem zárható ki esetleg az örökletesség sem. Maradjon e cikkben ez csak a felvetés szintjén, hiszen szakemberek munkáját igényelné annak kiderítése, hogy vannak-e ténylegesen ilyen összefüggések a depresszió és a sejtelemek összetevõi között, mik azok, és van-e mód korrigálásukra. Elég itt annyi, hogy a gének nem teljesen megváltoztathatatlanok. Inkább a jövõtõl, mint a jelentõl remélhetjük a pozitív kutatási eredményeket.

7. Hasznos lehet feltárni mindazon sebeket, melyeket neveltetésünk, környezetünk, nevelõink, szüleink, testvéreink, hozzátartozóink, tanáraink, munkatársaink, a nagypolitika stb. okoztak. Ezeket jó kiírni magunkból, Isten elé vinni, vagy valaki elé, akihez bizalmunk van.

8. Jó lenne, ha mindenkinek lenne jó értelemben vett „szeretõje”, „angyala”, akinek õ a mindene. Vigasztalást kaphat a hívõ, aki eljuthat annak megélésére, hogy személyesen szereti õt az Isten, tenyerén hordozza, mert értékesnek, fontosnak, szeretetreméltónak és szépnek alkotta az embert, minden embert. Ezért ugyanazzal a szeretettel szeret mindenkit, mint tulajdon fiát, Jézus Krisztust. Az ember bizalommal fordulhat Istenhez mint Gondviselõjéhez, akinek a tudta nélkül senki fiának haja szála sem hullik le. Kinek-kinek saját embersége kibontakozása miatt is elemi és jól felfogott érdeke tehát a személyes Istenhez kötõdni, és minél szorosabban, tudva, hogy Isten szeret, önfeledten szeret, elõbb szeret, és irgalmasan szeret. „Ha anyád elfeledkezne is rólad, én nem feledkezem el” – ismerjük az Ószövetségbõl.

9. Szoros kapcsolatot jó kialakítani Jézus Krisztussal. Õ mutatja az utat a szeretet felé, az Atya felé, Õ visz bennünket a szeretõ Isten színe elé.

10. Hasznos lehet megismerkedni az emberi méltóság és szükségletek összefüggéseivel, forrásaival, s tudatosítani istenarcúságunkat, megismételhetetlenül páratlan voltunkat, céljainkat. (Korábban a Távlatok elõzõ, 53. számában írtam errõl.)

11. A kapcsolatölõ/építõ magatartásmódok megnyilvánulásain is érdemes elgondolkozni.

Kapcsolatromboló viselkedésmódok, melyek külsõ kontrollt jelentenek: a másik viselkedését akarom megváltoztatni  kritikáimmal, szemrehányásokkal, hibáztatással, panaszáradattal, zsémbelõdéssel, kifogásolással, fenyegetõdzéssel, büntetéssel, megtorlással, a kapott sebek visszaadásával. Ezeket tudatosan kerülnöm kell.

A kapcsolatépítõ viselkedésmódok önkontrollt jelentenek: csak a magam viselkedését akarom megváltoztatni meghallgatással, odafigyeléssel a másikra, a másik támogatásával, bátorításával, eredményei méltányolásával, figyelmességgel, iránta való bizalommal, elfogadásával, egyezkedéssel, ellenvéleménye megtárgyalásával, közös álláspont kialakítására való õszinte törekvéssel. Az utolsó három már kölcsönösségben valósul meg, s nem egyoldalú lépésként. A bekezdésben foglalt viselkedési módok gyakorlása kívánatos és szükséges, mert ezek kapcsolatainkat segítõ, jó irányban elõmozdító, építõ viselkedési módok.

12. Visszatérõ gondolatom, hogy a magyar nyelv is hozzájárul ahhoz, hogy depresszióssá legyen a nemzet. Mégpedig a magyar hanglejtést okolom érte. Hangsúllyal kezdi a szavakat, és erõtlenül fejezi be õket. A kijelentõ mondatok hanglejtése egyértelmûen ereszkedõ, függetlenül attól, hogy viszonylag monoton a beszédünk.

A nyugati nyelvekben a szavak ejtése véghangsúlyos, vagy akörüli (utolsó elõtti szótagra esik a hangsúly). Ez szerintem feltörekvést hordoz. A beszédbeli hanghordozás általánosságban éneklõ. A mondatok hanglejtése nem ereszkedõ. Ezek színessé teszik a társalgást a tartalmuktól függetlenül. Lehet, hogy nem kellene erõltetnünk a hangsúlyos és monoton beszédet, mert vissza-visszarángat a letargiába. Lehet, hogy nem kellene tiltani az „éneklõ” beszédet, mert színesíti a beszédet. Érdemes lenne ezt a kérdést is alaposabban megkutatni.

13. A negatív kifejezési formák begyakorlása, így a káromkodás, a szitkozódás, a közönséges mosdatlan beszéd mind-mind tehetetlenségünk kompenzálása. Megfigyelésem szerint nem köthetõ nemhez a csúnya beszéd, bár kétségtelen, hogy azon férfiak körében a legáltalánosabb, akik agresszivitásukat nem képesek hasznos cselekedetekben levezetni. Ilyenkor marad a bizonyítás szörnyen torz formája, a mocskos beszéd. Ha visszagondolunk arra, hogy történelmünk során mennyi külsõ agressziót, ellehetetlenítést kellett elszenvednünk, akkor megtaláljuk a gyökerét a magyarok csúnya beszédének. Prohászka még azt jegyezte fel naplójában az elsõ világháború idején, hogy az a nép, amely ennyit káromkodik, nem nyerhet háborút. Ha akarom, tehetetlenségünk elismerése volt ez a szent életû püspök részérõl. Le lehet errõl szokni, ugyanúgy a tréninghez kell folyamodni. Eleve kerülni kell a másokat szidalmazó kifejezéseket, de még a „nem” szó túlságos használatát is. Hátha van megoldás, hátha valamire – ha fenntartásokkal is – igent lehet mondani. Igent az életre, a lehetõségekre, a szeretetre, igent a kitörési lehetõségekre, az állandó megújulásra. Hátha le lehet vezetni a felgyülemlett mérget valamilyen hasznos munkában. Annyi még a tennivaló ebben az országban.

14. Senki sem boldogíthatja magát. Elismerésre vágyik többé-kevésbé mindenki. Különösen is a depressziósok. Igazán az volna jó, ha mindegyikük mellett egy „õrangyal” állna, aki a legkisebb pozitív rezdülésüket is jutalmazná. Hogy érezze a letört ember: van értelme annak, amit csinál, szüksége van másoknak rá és tevékenységére.

15. A Szív c. jezsuita folyóirat októberi számában lehozta észrevételeimet himnikus énekeink sok negatívumot tartalmazó voltáról. Itt csak dióhéjban utalok a felvetettekre.

A millennium évében igen sokszor elénekeltük a Himnuszt és többféle himnikus szenténekünket. Ezek szinte mindegyikében találkozhatunk valamilyen önmarcangoló kitétellel.  Pl.:


„Ah, hol vagy magyarok Tündöklõ csillaga,
. . .
Gyászos öltözetben Teelõtted sírván.
Rólad emlékezvén csordulnak könnyei,
Búval harmatoznak szomorú
mezei,
lankadnak szüntelen vitézlõ karjai,
nem szûnnek iszonyú sírástól
szemei.”

És így tovább:

„ . . . bús magyar fiaid,
. . . árva maradékid,
. . .  szomorú hazádra.”

Eme dalszövegek újra meg újra tehetetlenségünkkel és elesettségünkkel szembesítenek. Lélektani szempontból tartom õket túl negatívaknak. (Hogy érzelmeinkre milyen erõs hatással vannak a szöveges dalok, hadd jegyezzem meg, hogy a New Yorkot ért terrortámadást követõen az Egyesült Államokban 150 dal rádióbeli sugárzását megtiltották negatív kicsengésû szövege miatt 1200 adóállomás számára!)

Búsmagyarkodó szövegeinkkel ellentétben Radnóti egyik versrészlete arra világít rá, hogy nem vagyunk alávalóbbak egy nemzetnél sem. És igaza van.


„Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,
világít bennük
, õrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.”

Mit tegyünk hát?

Javítsuk át a negatív szövegeket a szükséges mértékben pozitívabb kicsengésûre. Javítsuk ki a zsinat elõtti megfogalmazásúakat a zsinat szellemének megfelelõekre. Jó lenne, ha a zsinat Lélektõl átjárt hangvételét tükröznék dalaink, a minket szeretõ Isten átölelõ jelenlétét, Jézusét, aki barátunknak tart minket, nem pedig kifejezetten haszontalan szolgáknak. Ám ez nagy munka, melyhez természetesen kellene egy néhány teológusból, költõbõl álló team, amely e munkát elvégezze.

Szeretet az Isten – olvassuk Nemeshegyi Péter jezsuita könyvének címét. Mindenki levonhatja ebbõl azt a következtetést, hogy jó a vallásos embernek, mert a kinyilatkoztatásból tudja: szeretet az Isten, és szeretett bûnös õ maga. Emiatt kizárható lenne, hogy a vallásos emberek között depresszió elõforduljon. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez nem így van. Mi ennek az oka? Alighanem az, hogy a vallásos emberek egy részének hite nem személyes hit, továbbá, hogy rosszra (is) hajló természetük állandóan végigkíséri hétköznapjaikat. Másképpen fogalmazva: ellentét áll fenn hitük és cselekedeteik között. (Már Szent Pál  is panaszkodott eme benne lakó kettõsség miatt.) Ha sikerülne megélt hitük szerint cselekedni, eltûnne ez a feszültség. Ám ez nem egyszerû.

Jó a vallásos embernek, rögzítettem; de mindjárt hozzá kell tennem, hogy sokan nem vallásosak. S ha megpróbálom feszegetni, hogy mi számít pozitívnak az emberek szemében, Ed Dienert kell segítségül hívni. Az Illinois Egyetem „boldogságkutató” professzora a Metro c. napilap október 5.-i számában röviden összegezi megállapításait. Õ ilyeneket tapasztalt: A boldogsághoz a jólét, demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása, az infrastruktúra színvonalassága és a hosszú élettartam szükséges, kiegészítve kulturális tényezõkkel. Megállapítása szerint a spanyolokat derûs életszemléletük az anyagiaktól viszonylag függetlenül is boldoggá teszi. Ez a fejtegetés azért érdekes, mert a köztudottan vallásos spanyolok nem az anyagi biztonságot tekintik boldogságuk alapjának, hanem istenhitük adja derûjüket. A vallástalanok az evilág kínálta értékek birtoklásától lesznek boldoggá. Tehát minden ember attól boldog, ha hite szerint élhet, és meg is éli hitét? Azt gondolom, hogy oldja a depressziót, ha a magát megismert ember meg is éli önmagát, cselekedetei összhangban állnak vele. Ezzel párhuzamosan a hitébõl következõ valóságot éli meg. Hite és cselekedetei szintén összhangban állanak. E kettõ pedig úgy foglalható egybe, hogy az érett személyiség életét éli tartalmas kapcsolatban környezetével és Istennel.

Meggondolásaim a teljességnek még az igényét is nélkülözik. Mégis érdemes gyakorolnunk a pozitív irányulásokat, hogy – mint az autóvezetés mozdulatai – beidegzõdöttekké, reflexszerûekké, ösztönösekké váljanak. És akkor tényleg elmondhatjuk, hogy pressziót gyakoroltunk a depresszióra.







Dizseri Tamás

NÉHÁNY GONDOLAT
HITRÕL, EGÉSZ-SÉGRÕL, EGYHÁZRÓL

Hála Istennek, egyre gyakrabban fordulnak elõ olyan alkalmak,* amikor a felekezeti határokat túllépve közösen gondolkozhatunk nagyon fontos egzisztenciális, lelki, morális, szakmai kérdésekrõl. Korzenszky Richárd apát úr felkérése olyan tág ölelésû témát fogalmazott meg, hogy az elõadás csak eklektikus lehet, és valószínû hasonló lesz egy összerakós puzzle-játékhoz, amelynek igen sok eleme van, de a játék végére többé-kevésbé kirajzolódik egy felismerhetõ kép, s remélhetõleg az est végére nálunk is így lesz.

Az elõadás hangsúlyai, a felvetett témák szubjektívek, személyes vallomások lesznek akkor, amikor azt keresem, melyek a legizgalmasabb súlyponti etikai, bioetikai, spirituális és orvosszakmai kérdések napjainkban. Ezeknek a kérdéseknek pusztán a tematizálása lefoglalhatna egy egész estét, ezért „in medias res” szeretném elkezdeni Jeremiás szavaival:

„Mert kétszeres rosszat cselekedett népem:
Elhagytak engem, az élõ vizek forrását,
Hogy kutakat ássanak magoknak,
És repedezett kutakat ástak, amelyek nem
tartják a vizet.”

                                (Jeremiás 2.13)

Néhány évvel ezelõtt Peter Eicher svájci teológus, a freiburgi egyetem dogmatikatanára fogalmazta meg: „gyermekeink már nem osztoznak az egyházzal kapcsolatos gondjainkban. Olyannyira szegényesnek érzékelik az egyház és az evangélium viszonyát, hogy minden további nélkül elboldogulnak a közjogi testület értelmében vett hierarchikus egyház sugallta életpraxis nélkül. Gyermekeinket valójában más problémák foglalkoztatják, és másként kommunikálnak, mint mi. Olyasmirõl sem hallgatnak, amirõl mi úgy tanultuk, rejtegetni való. Idegennek érzik maguktól a mi egyházi világunkat, és azt az utat követik, amely biblikus nyelven szólva az életre, a közösségvállalásra, a szolidaritásra vezet. Nem tehetek mást, mint csodálattal adózok nekik. Gyermekeim, akik öten vannak, azt kérdezik: hogyan lehetsz te még mindig katolikus?”

A két szerzõt hosszú évszázadok választják el egymástól, mégis aggodalmukban igen sok a hasonlóság, és felismeréseiknek napjainkban is jelentõs aktualitása van. Krisztus-hitünk, amellyel a világ felé közeledünk, és ebben a világban megpróbálunk jellé válni, hatalmas kísértéseknek, zavaró gondolatoknak, eszméknek van kitéve. Lassan mindennapos érzéssé vált bennünk, hogy keresztyénségünk a szó átvitt és gyakorlati értelmében már-már katakombákba szorult vissza. Úgy tûnik, környezõ világunk egyre inkább önmaga mértéke akar lenni, s ezt már Prótagorasz így fogalmazta meg: „mindennek mértéke az ember.” Lassan évszázadok óta sajnálatos élményünk, hogy a modernitás, a tudomány, a társadalom, az ember újra és újra, más és más összefüggésben önmagát teszi arra a helyre, ahol mi évszázadokon át az Istent gondoltuk.

Tudjuk jól, hogy az Istentõl való elfordulásnak, sõt az elvallástalanodásnak évezredes hagyományai vannak, hiszen az Ószövetség könyveiben is számos helyen olvashatunk arról, hogy Isten népe elfordult Teremtõjétõl.

Jeremiás könyvében az idézett részben megfogalmazódik egy transzcendens gondolat a Túlnaniról, a Mennyei Gazdáról, és megjelenik egy immanens üzenet az evilági dolgokkal kapcsolatban. Nem elég, hogy a nép elfordult Istentõl, s hûtlenné vált, hanem még szakmáját, emberi dolgait sem végezte jól. Aki ismeri a Közel-Keletet, tudja: ha a kutak repedezetté válnak, az a közösségek, az élet végét is jelentik. Ez a helyzet jól jellemzi napjainkat is. Elfordultunk Istentõl, hitünk meggyengült, s munkálkodásunk eredményeképp kútjaink repedezettekre sikerültek. Egyre többen érzékelik ezt a gazdasági, társadalmi, tudományos életben is. Ez a felismerés indította el a minõségbiztosítási rendszerek kétségbeesett kísérletét arra, hogy munkánk, tevékenységünk a „kutak repedezését” meggátolja. Érthetõ ez az igyekezet, de sajnálatos módon hiányzik belõle az az indulat és szándék, amely visszavezethet bennünket a gondviselõ Istenhez, hogy ne legyen repedezett a világ, amely körülvesz minket, mindennapjaink pedig ne a halált, hanem az életet szolgálják.

Eicher gondolatai azért is izgalmasak, mert érezhetjük, az egyház sok tekintetben ma is erõsen tradicionális, reflexei, útkeresései, válaszai hagyományosak. Mindezzel nem csupán Nyugat-Európában, de Magyarországon sem tud mit kezdeni a legfiatalabb vagy fiatal generáció. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a történelem során még soha nem volt olyan mély a generációs konfliktus, mint napjainkban. Akik gyermekekkel, fiatalokkal foglalkoznak, megerõsíthetik, hogy milyen mély szakadék alakult ki az ötven-hatvan évesek vagy idõsebbek kultúrája, értékrendje, világlátása és a tízen-huszonévesek között. Egy orvosegyetemi professzor ezt úgy fogalmazta meg: tudomásul kell vennünk, hogy mi vagyunk az utolsó generáció, amelyik elfogadja a sarutlan karmelita szerepét, és amelynek az ember (beteg) üdve a legfõbb törvény.” Az új generáció ezt már alig vállalja. Sikeres akar lenni, önmagát akarja megvalósítani, miközben világot lát, és kevés befektetéssel, munkával nagyon messzire akar jutni, és szeretne nagyon jól élni. Nem könnyû helyes válaszokat adni ezekre a helyzetekre és kérdésekre.

Szûkebb szakterületemhez térve néhány gondolatot szeretnék megosztani Önökkel elsõsorban arról, hogy milyen szerepe lehet a hitnek, az evangéliumi üzenetnek, az egyháznak az egészségügyben.

Kilenc évvel ezelõtt egy fõvárosi önkormányzati képviselõ a Bethesda Kórház reprivatizációja kapcsán azért aggódott: „ha az egyház átveszi a szakmai irányítást, akkor mûtétek helyett a papok imádsággal fognak majd gyógyítani?”

Nem volt könnyû bemutatni a világnak, hogy a magas színvonalú orvosszakmai tevékenység és a lelki, spirituális, emberi elkötelezettség, az imádság nem egymás ellenségei, hanem a teljesség, az egész-ség szimbólumai, alapjai. És ez nem az ezoterikus, zavaros, természetgyógyító praktikák holisztikusnak mondott szemlélete. Világosan és határozottan kellett megfogalmaznunk és az elmúlt években bemutatnunk, hogy a gyógyítás, az egészségügy területén a gyógyító Krisztus példája ma is vonzó lehet, de még szenvedése és halála is tanít bennünket. Feltámadásáról pedig mi magunk is reménységet tudunk sugározni az élettõl búcsúzó embertársainknak, barátainknak, testvéreinknek. Ha jól végezzük tevékenységünket a Szent Ferenc Kórházban, az Irgalmasrendieknél, a Bethesdában, akkor az irgalmasság, az áldozatvállalás, a másikért végzett szolgálat nem csupán a vasárnapi prédikációk témája lesz, hanem intézményes életgyakorlattá is válhat. Keresztyénségünk pedig nem egy a sokféle vallás és valláspótlék között, hanem számunkra maga az élet.

De kell-e valami mást, valami többletet mutatni az egyházi egészségügyi intézményeknek? Úgy hiszem, igen, hiszen Krisztus missziói parancsa – „tegyetek tanítványokká minden népeket” – ezen a területen is jól értelmezhetõ. A gyógyítás, az ápolás szakmai útja Krisztus-követõként is gyakran gyötrelmes, nehézségekkel és feszültségekkel terhes, de ezt élte meg Jézus is, amikor tanított, prédikált és gyógyított.

A tanító és prédikáló Krisztus életgyakorlata és megrendítõ példázatai máig tanulságosak: hogyan lehet okosan, bölcsen, hatékonyan és érthetõen tanítani, és hogyan lehet hittel és hûséggel szinte minden percben vallást tenni a Mennyei Gazdáról.

Nagyon szomorú, hogy napjainkban a tudomány és a technika széles körben elhomályosítja a gyógyító Krisztust, jobb esetben reménytelen és terminális helyzetekben megengedi az egyházi embereknek a „lelki vigaszt, a pszichésen hasznos fohászt”. A példa nélkül álló technikai tudományos fejlõdés hamis biztonságot és torz emberképet is eredményezett a kétségtelenül jelentõs felismerések mellett. Miközben az egészségügy szolgáltatóiparrá vált, s a tényeken alapuló orvoslás, a specialisták határozzák meg a gyógyítás egzisztenciális alapjait, egyre kevesebb azoknak a szakembereknek és tudósoknak a köre, akiknek látásuk és fogalmuk van az egészrõl, akiknek fontos, hogy az embert teljességében lássák, és sokoldalúan próbálják segíteni. Az orvosi technológia idõnként szinte gólemként magasodik a szenvedõ ember fölé, s a gyakran lenyûgözõ tudományos felismerések, gyógyszerek, terápiás lehetõségek mögött szinte eltûnik a segítségre szoruló, meggyötört ember. Mára széles társadalmi körben az az illúzió alakult ki, hogy urai lettünk az életnek, a halálnak, „a mindennek, a mindenségnek”. Az ember úgy hiszi, a Teremtõre immár nincs is szüksége. Akik a betegágy mellett dolgoznak, és résztvevõi voltak számos emberi krízishelyzetnek, azok pontosan tudják, mennyire hamis, veszedelmes és céltalan a gondviselõ Isten megtagadása. De betegként is hamar megélhetjük, hogy a technika, a tudás nem minden, és nem elégséges ahhoz, hogy választ adjon az alapvetõ egzisztenciális kérdésre: ki vagyok én, és mi a dolgom a világon? Erre sem a laborvizsgálatok, sem a gyógyító technokraták nem tudnak választ adni. Az ember elõbb-utóbb rádöbben, hogy egészsége, fiatalsága bizony elillan, s lelkiekben egyre komolyabb terheket hordoz, testét pedig számos nyomorúság sújtja. Isten kegyelmébõl ekkor élhetjük át teljes mélységében azt, hogy a medicina istenhit nélkül milyen szerény válaszokat tud adni az igazán lényeges kérdésekre.

Az egyházi egészségügyi intézmények igen komoly missziót végezhetnek azzal, hogy a korszerû szakmaiság mellett újra és újra bemutatják a melléálló gyógyítói, ápolói krisztusarcú magatartást. Ezt tanulhatjuk meg többek között a Bethesda tavi történetbõl, melyben a 38 éve beteg ember kiáltása – „Uram, nincs emberem!” – nekünk is szól. Szinte minden segítõ szolgálat alapvetõ paradigmája ez, hiszen arról szól, hogyan lehetünk melléálló társai egy lehetetlen helyzetben lévõ, szükséget szenvedõ embertársunknak.

Évszázadok óta az orvos legfontosabb kötelességei közé tartozik, hogy szakmai tevékenysége során legyen társa, embertársa is a betegnek. Ekkor a másik ember, a TE lesz fontos, és jó esetben háttérbe kerül az orvos személyes érdeke. Igazából egy dolog lesz csupán fontos számára, hogy segítsen a másiknak, s ennek során nyújtson valamit abból a többlettudásból, többleterõbõl, többletlehetõségbõl, amivel õ rendelkezik. Talán soha nem volt annyira aktuális az irgalmas szamaritánus története, mint napjainkban. Olyan helyzetbe kerültünk, melyben a fiatalabb generáció már nem is érti az irgalmasság fogalmát. Ha a szót ismeri is, nem tudja igazán a jelentését. Nekünk, keresztyéneknek is sokkal többet kellene foglalkoznunk ezzel a kérdéssel. A világ számára újra és újra világossá kellene tennünk, hogy az irgalmasság az emberi közösségek, az ÉN–TE kapcsolat egyik tartópillére, s ez nem más, mint a szeretetbõl fakadó, érdek nélküli cselekvés a szükséget szenvedõ embertársunk irányába. Gyötrelmesen nehéz feladat ez, hiszen az egyéni érdekek, az önérdek széles körben társadalmi normává emelkedett, de ezt az üzenetet sokkal komolyabban kellene felekezeteinknek is megélni. A korai keresztyénséghez hasonlóan határozottabban kellene szerepet vállalnunk az egészségügy, a karitász, a diakonia területén. Ha ez nem történik meg, hitbeli tanításaink is könnyen hiteltelenné válhatnak. Bár templomaink, parókiáink állapota szépen rendezõdik, egyházi iskoláink szerte az országban egyre meghatározóbb szerepet játszanak, az egészségügy területén jelentõs fehér foltjaink vannak, pedig a cselekedni is képes „gyümölcstermõ” egyházat jól hitelesítené, ha diakoniai, egészségügyi elkötelezettsége határozottabban jelenne meg. A lelkipásztori liturgikus és egyéb tevékenység a beteg ember mellett fontos, de gyakran esetleges, formális, személytelen, pedig ebben a helyzetben lehetne igazán megjeleníteni a másik ember mellé való odaállással a gyógyító Krisztus üzenetét.

Mára a pszichológusok külön technikákat dolgoztak ki arra, hogyan lehet elkerülni azt, hogy a gyógyító, segítõ személyzet ne kerüljön emberi, érzelmi kapcsolatba a rászorulókkal. A mai világ a segítõ szakmákban is azt sugallja, hogy nincs közöm hozzád; ha kell, a szolgáltatást szakmailag korrekten, jogilag rendezetten elvégzem, de kapcsolatunk nem érintheti meg lelkemet, szívemet, egzisztenciámat. Ezzel szemben a Krisztus-követõ embereknek megalapozott reménységgel igazi gyógyítói alternatívájuk van.

A biológiai és egészségügyi tudományok területén is egyre több etikai és morális kérdés vár megválaszolásra. Mindenekelõtt határozottabb figyelmet kellene szentelnünk az élet kezdetének s az élet végének, mert mindennapos gyakorlati kérdéssé váltak a határok, a határhelyzetek akkor, amikor például a gyermekek jelentõs része már nem természetes úton fogant meg, s a géntechnológia hihetetlen mélységû beavatkozásokat tesz lehetõvé. Mikor kezdõdik az élet, az úgynevezett õssejtek milyen keretek között és hogyan manipulálhatók, gépeinkkel, terápiáinkkal meddig lehet és szabad fenntartanunk a testi életfunkciókat – és folytathatnánk a sort.

A lét és nemlét határán az orvoslás csak korlátozottan tud válaszokat adni. Nem kerülhetjük meg a kérdést: mi az élet értelme, mi a viszonyunk Teremtõnkhöz? Megtehetjük, mert szabadságunkban áll, hogy Mennyei Gazdánktól elfordulunk, és immanens, evilági válaszokat keresünk. Ennek következményeivel mindannyian napról napra szembesülhetünk.

Tíz évvel ezelõtt a Bethesda Kórház újraszervezésekor az elmondottakat sokszor átgondoltuk. Tudatosan úgy indítottuk el az intézményt, hogy a Bethesda az egyház és a világ számára spirituális, szellemi, szakmai és etikai mûhellyé válhasson. Fontos volt számunkra a missziós parancs komolyan vétele, de a Jézustól tanulható türelemmel. Hittük azt, hogy kórházunknak küldetése van, s ehhez lehetõségeket, erõt és munkatársakat is kapunk. A súlyos mûszaki állapotban lévõ intézményt elkezdtük körültekintõen megújítani, miközben nem feledkeztünk meg arról, hogy a lelki-szellemi rekonstrukció a legfontosabb kihívásunk. Szerettük volna, hogy lassanként kirajzolódjon: nálunk valami más értékrend és valaki más is munkálkodik. Mi ez a másság? Végiggondoltuk, mi a dolgunk a világon, és konkrétan a Bethesdában. Megfogalmaztuk etikai kódexünket, melyben lefektettük tevékenységünk és missziónk kereteit. Komolyan vettük azt, hogy nem rekeszthetünk ki embereket, csoportokat, hiszen a megváltás róluk is, nekik is szól. Ennek érdekében az elmúlt 10 évben nagy rendszerességgel találkoztak kórházunk munkatársai csendes hétvégéken, lelki konferenciákon, kedves közösségi alkalmakon (táborok, kirándulások, koncert- és színházlátogatások stb.).  Mindez annak érdekében is történik, hogy ne csupán szakmai teamekben gondolkozzunk, hanem a munkatársak emberileg is közelebb kerüljenek egymáshoz, mert ha társai lesznek egymásnak, akkor innen már csak egy kis lépés, hogy az eddigieknél mélyebb és sokoldalúbb legyen a betegekhez fûzõdõ viszonyuk is. Ha ezt kis betegeink és családjaik a gyógyítás során megtapasztalják – azt, hogy személyesen fontosak számunkra –, akkor az örömhírbõl is megtapasztalhatnak valamit.

Záró gondolatként szeretném elmondani, hogy véleményem szerint a világban eltûnõben vannak a felekezeti határok, s a határok inkább ott jelentkeznek: komolyan vesszük-e a Krisztus-arcúságot, a Krisztus-követést, vagy pedig a krisztusi élet számunkra szenvtelenül távoli, üres vallási kategória. Hitüket hitelesen megélõ katolikus testvéreimmel közelebbi és mélyebb a kapcsolatom, mint azokkal a református testvérekkel, akik számára a felekezetiség csak kultúrprotestáns hagyomány. Ebben a hitelességben küldetésünk értelemszerûen közössé válik, és ebben a közösségben egymást erõsítve, nyílt szívvel kutathatjuk, hogyan lehet a világ számára értéket adni, értéket teremteni, a világ feladataiban cselekvõ felelõsséggel részt venni.


* 2001 tavaszán a Tihanyi Tetõtéri Esték keretében elhangzott elõadás írásos formája.

Dizseri Tamás, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának fõigazgatója.












Húsvéti számunk tartalmából:

Nemeshegyi Péter SJ: Jézus és a politika

A szerkesztõség körkérdése a politikai helyzetrõl

Szabó Ferenc SJ: A püspöki szinódus mérlege

Orbán J. G.: Keresztények elleni erõszak

Czigány György: Mészöly Miklós emlékezete

Kiss Ulrich SJ: A kommunikáció teológiája

Szentmártoni Mihály SJ: Szeretet, öröm, béke  a Szentlélekben