SZEMLE

Etienne Gilson: A középkori filozófia szelleme. Paulus Hungarus–Kairosz, Budapest 2000, 480 o. Fordította Turgonyi Zoltán. (Kemény kötés, 3800 Ft.)

A fordító Turgonyi Zoltán ügybuzgóságának köszönhetjük, hogy most magyarul is megjelent a világhírû tomista filozófus és filozófiatörténész, Etienne Gilson (1884–1978) egyik legjelentõsebb könyve: A középkori filozófia szelleme. A szerzõ témakörök szerint csoportosítva tárgyalja a középkori filozófia legfõbb kérdéseit: lét és szükségszerûség, analógia, antropológia, perszonalizmus, szabadság stb. A függelékben bõséges bibliográfiai jegyzeteket találunk a sokat vitatott „keresztény filozófia” fogalmának történetéhez – Ágostontól Maritainig. A francia eredeti 1932-ben jelent meg: anyaga az a tíz elõadás, amelyet Gilson az aberdeeni egyetemen tartott 1931-ben. Természetesen a megújult tomizmus, majd a perszonalista és egzisztencialista filozófia, valamint az ún. „új teológia” az elmúlt évtizedek során sok szempontból megvitatta és részben módosította is a hetven évvel ezelõtti munka egyes tételeit. Gilson kereste a modern filozófia forrásait, és újra felfedeztetve Aquinói Szent Tamás eszmevilágát rámutatott arra, hogy a helyesen értett tomizmus éppúgy figyelmet érdemel, mint más filozófiai irányok.

Etienne Gilson a tamási „egzisztencializmust” és realizmust Bergson intuícióinak ihletése alatt fejtette ki középkori filozófiatörténetében és a tomizmusról írt munkáiban. A filozófus és a teológia c. önéletrajzi írásában felidézi tanulóéveit. Szerencsésnek tartja azt, hogy fiatal korában nem ismerte meg a tomizmust: a szemináriumi skolasztikus tankönyvek, a század elején bemutatott tomista bölcselet esszencializmusa alig sejtetett valamit Aquinói Szent Tamás igazi szándékából és filozófiájából. Miként Rousselot-nak (majd rajta keresztül Maréchalnak) és Maritainnek, neki is csodált mestere, Bergson nyitott új távlatokat. Élete végén felveti a kérdést: Vajon nem lett volna jobb tomista, ha keresztény módon újragondolja Bergson termékeny intuícióit a teológia számára? Gilson gyakran hangoztatta, hogy Szent Tamás – jóllehet arisztotelészi fogalmakat használ – valójában a teremtés eszméjét tette meg bölcseletének alapjává, éspedig a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás fényétõl vezetve. De ezért még nem volt kevésbé filozófus. A Sorbonne-on mesterei, akiket katolikusoknak tartottak, teljesen a hiten kívül mozogtak kutatásaikban. Gilson, aki hosszú vitákat folytatott E. Bréhier-vel és L. Brunschvicggel a „keresztény filozófiáról”, éppen a teremtéseszme filozófiai alkalmazásából kiindulva bizonyítja, hogy lehetséges a „keresztény bölcselet”; lehetséges, mert létezik Aquinói Szent Tamásnál. Ebben egyetért vele a domonkos Sertillanges is, aki a teremtés eszméjérõl írt klasszikus mûvében a bergsoni (és teilhard-i) meglátásokat aknázza ki Szent Tamás-értelmezésében.

Gilson szerint a tamási filozófia kulcsa, amelyet nem ismert Arisztotelész, az esszencia (lényeg) és az egzisztencia közötti különbség. Szent Tamás e gondolatra a teremtõ Isten kinyilatkoztatása révén jutott el. Míg a görög filozófia Istent úgy fogja fel, mint olyan esszenciát, amely formát ad a matériának, Szent Tamás Istent teremtõnek tekinti, aki létet adó Létezõ, actus essendi. Gilson a bibliai kinyilatkoztatást (Kiv 3,14: Ego sum, qui sum) a keresztény filozófia forrásának tekinti (bár azóta biblikusok vitatták, hogy Kiv 3,14-et helyesen értelmezte): „Csak egy Isten van, s ez az egy Isten a lét: ez az egész keresztény filozófia sarkköve, amelyet nem Platón, sõt nem is Arisztotelész, hanem Mózes rakott le.” (47. o.) Gilson késõbb (112) szintén az említett kinyilatkoztatásra (az égõ csipkebokor jelenetére) utal vissza, amikor a keresztény optimizmust fejtegeti. Már az anyagot rossznak tartó Plótinoszt meghaladó Ágoston így érvelt: „minden természet jó; mármost mindaz, ami jó, Istentõl való; tehát minden természet Istentõl való.” A keresztény szerint tehát mindaz, ami van, lényegileg jó; a rosszat esetlegesnek és negatívnak tartja.

Gratulálunk a fordítónak és a kiadóknak. Kívánatos lett volna egy rövid utószóban bemutatni Gilson életmûvét, és elhelyezni õt a modern tomizmus áramlatában. Bár az is igaz, hogy a szakemberek megtalálják ezt filozófiatörténeti mûvekben.

Szabó Ferenc

1. Borovi József: A szórványban élõ magyar katolikusok lelkigondozásának története. Szent István Társulat, Budapest, 2000., 220 lap (136 lap+84 lap dokumentáció).

2. Borovi József: A franciaországi magyar katolikus lelkészségek története. I. 1925–1945, Szent István Társulat, Budapest 2000, 280 lap (184 lap + 96 lap dokumentáció)

1. Az egyháztörténeti kutatásaival jelentkezõ egyházjogász professzor ezúttal a nehezen megfoghatót, a Nyugat-Európában élõ magyar katolikus szórvány lelkipásztori gondozásának jogi történetét mutatja be, a XIX. század közepétõl, kitér azonban a korábbi kezdeményezésekre, illetve a más kontinenseken folytatott magyar nyelvû pasztorációs szolgálat jogi megoldásaira is.

Az elsõ jelentõs igények a határon kívüli magyar katolikus tömegek lelkipásztori ellátására Bukovinában, Moldvában és a Havasalföldön jelentkeztek. A következõ ilyen csoport a századforduló táján Amerikába kivándoroltak voltak. A püspökök küldtek néha lelkészeket is a kivándorolt csoportokkal, de az intézményes gondoskodást az anyanyelvi pasztoráció biztosítására csak az 1861-ben megalakított Szent László Társulat vállalta magára, és teljesítette is több-kevesebb sikerrel. Az 1948-as kommunista hatalomátvételt követõen a Magyarok Világszövetsége, melyet tudvalevõleg a külföldi magyarok ellenõrzésével, illetve befolyásolásával bíztak meg, elõször magyar együttmûködést keresett a Szent László Társulattal, majd – a külföldi magyarok vallási megkülönböztetése ellen tiltakozva, vagy más okokra hivatkozva – akadályozni igyekezett a Társulat tevékenységét. Az állandósuló zaklatások miatt 1950. december 12-én maga a Társulat mondta ki feloszlását.

A háború megszûnése után a milliós számú menekült lelki gondozására elsõnek a Szentszék tett lépéseket. Magyar papok utaztak Rómából vatikáni megbízatással, hogy adjanak szociális gondozást a menekülteknek; illetve volt katonalelkészekkel és külföldön tanuló papokkal szervezzenek lelkipásztori szolgálatot a pap nélküli magyar hívõknek. A Vatikáni Misszió elsõsorban Ausztriában és Németországban fejtett ki jelentõs aktivitást. Magyar papok Landshutban (Németország) jelentõs menekült keresõszolgálatot is mûködtettek, mely mintegy 100 ezer esetben tudott segítséget nyújtani.

A menekültkérdés rendezõdése után sem szûnt meg a külföldi magyar pasztoráció iránti igény, mert új feladatot kapott a letelepedett menekültek helyi integrálódásának segítése terén. A Vatikán az új feladatot nemzeti delegátusok kinevezésével és számukra egy központi római tanács szervezésével próbálta megoldani. Az itt szerzett tapasztalatok alapján született meg az elsõ menekültügyi, már általános római rendelkezés, az Exul Familia apostoli konstitúció (1952). Ez a menekültek és idegen nyelvûek lelki gondozását a helyi fõpásztorok hatáskörébe helyezi, és felszólítja az elvándorló helyek püspökeit, hogy küldjenek a külföldön élõ honfitársaik gondozására misszionáriusokat, ha a helyi püspök kéri.

A háborús akadályok, korlátozások megszûnésével addig soha nem látott „népvándorlás”-szerû turizmus indult meg a világ nagy részén, mely már nemcsak a menekültek igényéhez szabott keretek között és sokkal szélesebb körben megkívánta az idegen ajkúak között a szórványpasztorációs munkát. Ezzel a kérdéssel a II. vatikáni zsinat is foglalkozott, és kérte, hogy Róma adjon ki az új követelményeket szemmel tartó rendelkezést. Ennek az igénynek felelt meg VI. Pál pápa Pastoralis migratorum cura kezdetû, az elvándorlók lelkipásztori gondozásával foglalkozó rendelkezése (motu propriója) (1969). „A menekülteket, hadifoglyokat felváltották a vendégmunkások, az alkalmazottak, a diákok, a turisták, a vándorlók, és ezzel egy-egy ország sokféle nép- és hivatáscsoport gazdag tárháza lett – írja Borovi József. – Ezzel az idegen nyelvû népcsoportok lelkipásztori ellátása eddig megszokott rendjének is meg kellett változnia. A változás új és más feladatokat rótt a vándorlókat kibocsátó és az õket befogadó helyi egyházak vezetõire. Ehhez központi egyházi döntésekre volt szükség, melyeket nem lehetett a helyi egyházak vezetõinek, a püspököknek egyéni belátására bízni.”

Az új rendelkezés szerinti felelõs vezetõk László István eisenstadti megyéspüspök és Ádám György lettek. 1982-ben Róma ennek a feladatnak ellátására egy közvetlenül Rómától függõ segédpüspököt nevezett ki Irányi László piarista atya személyében, majd annak elhunyta után, 1989-ben Miklósházi Attila jezsuita teológiai tanárt.

2. Borovi József jogászprofesszor többéves munkával kutatta az országhatárokon túli magyar katolikus pasztoráció történetét. „A szórványban élõ magyar katolikusok lelkigondozásának története” c. kötet után megjelent a monográfia jellegû, „A franciaországi magyar katolikus lelkészségek története. I. 1925–1945” címû újabb kiadvány is. Ezt, a címbõl következtethetõen, egy második „francia kötet” fogja kiegészíteni, mely a háború utáni eseményekkel foglalkozik.

Az elsõ kötet, melyet most bemutatunk, a bevezetõ fejezetben utal a történelmi okokból a múltban nem egészen felhõtlen francia–magyar viszonyra és az elsõ magyar pasztorációs kísérletekre Franciaországban; majd a franciaországi magyar központokban hivatalosan felállított elsõ három lelkipásztori állomás (az ország központjában Párizs, az északi iparvidéken Lille és délen Lyon) keletkezésének körülményeit, munkásságát tárgyalja a második világháború végéig.

„A magyar katolikus lelkész kiküldetését Párizsba . . . tulajdonképpen a Magyar–Francia Irodalmi társaság indította el . . . Honfitársaink közül . . . több, mint 20 ezer él állandóan Párizsban, hova túlnyomórészt a trianoni béke következményeképp elõállott munkanélküliség nyomása alatt vándorolt ki – írta Pekár Gyula Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszternek 1925. május 11-én. – Ez a jelentõs magyar tábor szétszóródottan küzd odakünn a megélhetésért, s ebben a küzdelemben ki van téve a világváros erkölcsi és politikai mételyének, s a nagy számban kinn élõ bolsevik magyar honpolgárok káros befolyásolásának úgy, hogy a legnagyobb aggodalommal szemléljük helyzetét, s joggal tartunk tõle, hogy a számottevõ magyar kolónia elõbb-utóbb elvész a magyar nemzet számára.” Klebelsberg magáévá tette az ügyet, és a kérést a Püspöki Karhoz továbbította. A dolog újszerûsége és a feltételek biztosítása miatt azonban még két évre volt szükség, míg Mikes János szombathelyi püspök papját, Sarlay Gézát elküldhette Párizsba, aki aztán 1927 novemberében nemcsak a párizsi, hanem a Franciaországban élõ összes magyar katolikusnak lett elsõ hivatalosan kinevezett magyar papja.

A magyar kormány a Franciaországban élõ magyarok helyzetének segítésére 1929 novemberében Párizsban létrehozta a negyedik Magyar Házat, mely otthona lett a magyar egyesületeknek. A magyar élet fellendülése azonban „túl sok” volt a hivatalos francia köröknek, és akadályokat gördítettek a kibontakozás útjába; a Franciaországban élõ magyar szociáldemokraták és kommunisták, valamint a Magyarországon feloszlatott magyar szabadkõmûves páholyok Párizsba áttelepült tagjai pedig kihasználták a hivatalos körök hangulatváltozását a lelkipásztori munka akadályozására. A kezdeti nehézségek azonban elmúltak, s elviselhetõ volt a helyzet mindaddig, míg a magyar katolikus egyházközség mögött a Magyar Ház, a magyar külügyminisztérium és a magyar állam állt. A magyar állam azonban 1946-ban beszüntette a franciaországi magyar katolikusok támogatását, akik, sajnos, nem voltak felkészülve arra, hogy megálljanak a saját lábukon, mint a laicizált Franciaország többi katolikus egyházközsége, és nehezen szokták meg, hogy intézményeiket maguk tartsák fenn. Az anyagi gondok mellé jött a lelkipásztorok számára a szélsõbaloldali izgatás, mely a nemzeti alapon álló magyarok egységét zavarta, de zavarta õket a harcos laicizmus szelleme is, melyet a franciaországi jakobinus irányzatú szabadkõmûvesség magyar tagjai próbáltak érvényesíteni az egyház „elõretörésével” szemben. A magyar papra várt még az, hogy miként mérsékelje az ellentétet a különféle magyar csoportok között. Fájdalmasan érintette õt továbbá, hogy a magyar katolikus egyháznak nem voltak szórványhagyományai, s érzése szerint a kis létszámú egyházi közösségek magyarországi vezetõi többet törõdtek a diaszpórákkal, mint a Magyar Katolikus Püspöki Kar.

A második és a harmadik magyar lelkészség 1928-ban, illetve 1934-ben kezdte meg mûködését. A lelkészségek elindításának oka hasonló volt, mint annak idején Párizsban; a belsõ és külsõ problémák se különböztek lényegesen a párizsiaktól. Északon a magyar lelkészség felállításhoz hozzájárult az a helyi körülmény is, hogy a belgiumi Enghienben tanuló magyar jezsuita atyák (Horváth Sándor, Herpi Károly, Kardas József, Varga László) átjártak lelkipásztori munkát végezni az észak-franciaországi magyarokhoz, és mikor a kisegítéseket végzõ atyák befejezték tanulmányaikat, a hívek maguk kérték, hogy õk is kapjanak hivatalosan magyar papot.

Az 1939-ben kitört háború, majd Franciaország német megszállása tovább nehezítette a magyar misszió életét.

András Imre

Bodnár Dániel: Genesius, a színész (történelmi regény). Szent István Társulat, Budapest, 2000. 157 o.

A szerzõ a római korba kalauzolja olvasóit, Diocletianus korába. A történet egy színész életében azon változásnak a bemutatása, amikor is Krisztus ellenségébõl keresztény mártírrá lesz. Két tábor feszül egymásnak e könyvben is. Az egyik az ókori világváros, Róma társadalma, a plebejusoktól a patríciusokig, a másik a prosperálásnak induló, de utolsó üldöztetését elszenvedõ õskereszténység. Az elõzõbõl tart a fõszereplõ Genesius, a híres mimus az utóbbiba. A regény az ünnepelt színész belsõ átalakulását mutatja meg, mégpedig lelkének lassú átalakulását. Hiszen csak az utolsó néhány lapon gyorsulnak fel a belsõ történések olyan viharosan, hogy mire felocsúdik az olvasó, Genesius már vértanúvá lesz.

A mû szerkezetében rokon vonásokat mutat fel Sienkiewicz Quo vadis-ával. Bizonyos értelemben romantikus. Sokan meghalnak, de a szeretett lány megmenekül. A keresztények sorsa is utóbb jobbra fordul.

Maga a mese fonala lassan szövõdik, s ebben Kodolányi interpretálási módjához hasonló. Bodnár ismeri a kor történelmét, ismeri a lehanyatlófélben lévõ, züllött társadalmat. A szokásos írói gyakorlattól eltérõen a szerzõ a szereplõket saját hangjukon szólaltatja meg. A regényben a pogány alakok kendõzetlen, mocskos szájú kifejezései egymást érik. Már-már a pornográfia határát súrolva sokszor kifejezetten brutális hangon szólalnak meg, igen erõs kontrasztban a hõsök másik táborával, melynek tagjai lelki finomságról, igaz keresztényi türelemrõl, szívtisztaságról tesznek tanúbizonyságot. Ennek a nagyon szélsõséges kettõsségnek az egyensúlya teszi mégis hitelessé a szerzõ mondanivalóját. Elhisszük neki, hogy az emberi tisztesség és az erkölcstelenség ilyen széles skálája létezett egymás mellett a birodalom fõvárosában. Az elõzõekben részletezettek miatt kiskorú olvasóknak nem ajánljuk a könyv olvasását!

Viszonylag keveset tudunk meg a világváros hétköznapjairól. Inkább csak fûszerezi a szerzõ a napi eseményekkel azt a gondolati fejlõdést, melyet Genesius felmutat, vagy amelynek éppenséggel keményen ellenáll.

A polifon zenében az amatörizmustól ott válik el a profizmus, amikor a zene testet ölt, és nem hallatszanak a szólamok külön-külön. Bodnár profizmusát dicséri, hogy az olvasó elõtt testet öltenek a szereplõk, s egyre inkább kirajzolódik önálló, egyedi arcuk. A fõhõsön kívül jól rajzolt portrét kapunk a keresztény Violáról, a fõcsászár Diocletianusról, Sartoriusról, az újgazdag bankárról, de a többi szereplõrõl is.

Mit akarhatott Bodnár Dániel elmondani nekünk ezzel az ezerhétszáz éves történettel? Megerõsít bennünket abban, hogy a történelem ismétli önmagát, a társadalmi méretekben elharapódzó elerkölcstelenedés a meghasonlás kezdete, mely végzetes következményekkel járhat, és általában jár is. Érzékletesen megmutatja a keresztény értékrend és a „dolce vita” hajszolásában jelentkezõ különbségeket. Abban a korban a Krisztus-követésért, még ha átmenetileg is, ólombánya és kínhalál járt. Másoknak pedig meggazdagodást hozott a spekuláció, a „megveszlek kilóra”-mentalitás. Számomra a legfontosabb üzenet, melyet a könyv s a történet hordoz a maga oldott formájában, annak az alapvetõ igazságnak a kibontása, hogy a birodalmak, rendszerek, ideológiák rendre megbuktak, mert tartósan egy sem tudott az igazság és az élet ellenére fennmaradni.

(Gy. M.)

Országos Katolikus Névtár II: szerzetesi kötet. Budapest, 2001.

Az I. kötet* után éppen egy évvel megjelent az Országos Katolikus Névtár II. kötete. Az új kiadvány a tavalyi, elsõsorban az egyházmegyei struktúráról adott leírást egészíti ki a szerzetesrendek bemutatásával. Ezt a kötetet a Püspökkari Titkársággal egyeztetve a nõi és férfi szerzetes-elöljárók konferenciája szerkesztette. A Névtárnak nem készül III. kötete, hiszen a MKPK 2005-ben egységes kiadványt tervez a magyar katolikus egyház bemutatásával.

A kötethez Paskai László bíboros írt bevezetõt, amelyben kifejti, hogy az adatok megértéséhez elengedhetetlen az elmúlt fél évszázad szomorú történetének ismerete. A kommunista diktatúra 1950. szeptember 7-i hatállyal „megvonta a szerzetesek mûködési engedélyét”, vagyis feloszlatta azokat. Ezt a belügyi szervek fizikailag is foganatosították. 1989 júniusában a tiltó rendeletet a kormány hatályon kívül helyezte, és megindult a rendek újjászervezõdése.

A szerzetesi közösségek többsége igen kevéssé ismert a közvélemény elõtt, ezért az egyes rendek leírását rövid bemutatkozás vezeti be. Informálódhatunk a vezetõségrõl, az egyes rendházakról, a fenntartott intézményekrõl, és megkapjuk a rendtagok névsorát is. A munkából megtudhatjuk, hogy hazánkban 59 nõi és 27 férfi szerzetesrend, valamint 4 katolikus társulás alkotja a szerzetesség szervezeti kereteit. A szerzetesek 150 helyen vesznek részt a plébániai lelkipásztorkodásban, ezek mintegy fele plébánia. Megtaláljuk a szerzetesek által fenntartott 13 óvoda, 22 általános iskola, 34 gimnázium, 12 szakképzési intézmény, 4 mûvészetoktatási intézmény és 29 kollégium címét. A kiadvány függeléke hozza a név szerinti, település szerinti mutatót, a plébániai lelkipásztorkodás és a fenntartott intézmények mutatóját.

A szerzetesrendek önállóan szervezik életüket. Együttmûködésük formája a nõi.  illetve férfi elöljárók konferenciája, amelyrõl a kötet végén szintén találunk leírást.

A kötetet a Szent Gellért Kiadó adta ki 3500 példányban, amelybõl elõfizetéssel 540 példány már elkelt. Kiskereskedelmi ára 2800 Ft. A katolikus egyház intézményei, azok személyi összetétele folyamatosan alakul, hiszen e rugalmasság nélkül korunkban nem létezhetne. A Névtár ezért nem lehet több, mint pillanatfelvétel – de így lehet fontos dokumentuma a magyarországi szerzetesség életének a Magyar Millennium és a kereszténység 2000. évének nagy jubileuma esztendejében.

Várnai Jakab OFM

* A kötetet Nagy Ferenc ismertette a Távlatok 50. számában (651–653. o.)