ZSENGÉK

A Távlatok ezzel az új – nem állandó – rovatával néha helyet ad fiatal, kibontakozó tehetségek írásainak. Nem vagyunk önképzõköri lap, ezért csak egészen kiváló dolgozatokat fogadunk el. A most közölt három tanulmány mindenképpen figyelmet érdemel.

Az elsõ egy szegedi egyetemista, Oros Sándor elemzése Fekete István Tíz szál gyertya c. elbeszélésfüzérérõl. Fekete István (1900–1970) József Attila-díjas (1960) író. Elbeszélései, állatregényei tették népszerûvé (Ballagó idõ, Tüskevár, Vuk, Lutra). A Lutra filmváltozata is sikert aratott. Fekete István hívõ katolikus volt. Mint minisztériumi tisztviselõt a kommunisták nyugdíjazták.

A két következõ Prohászka-tanulmány pedig az év elején meghirdetett és április 23-án egy Prohászka-ünnepség keretében kiértékelt Prohászka-pályázat két elsõ díjazottjának, Martí Tibor és Finy Alexandra egyetemistáknak az esszéje. Mindketten tavaly érettségiztek a budakeszi Prohászka Gimnáziumban, most pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói. Az Ottokár Püspök Alapítvány és a budakeszi Prohászka Gimnázium pályázatára beérkezett tizenkilenc dolgozat biztató jele annak, hogy a fiatalabb nemzedék is érdeklõdik a székesfehérvári püspök, a II. vatikáni zsinat elõfutára gazdag szellemi öröksége iránt. „Prohászka ébresztése” – hála Istennek – szépen kibontakozik. (Lásd még Távlatok 27. szám.)

Horváth Árpád magyar jezsuita tanuló rendtag, bölcseleti licenciátusra készül Münchenben.

Oros Sándor

TÍZ SZÁL GYERTYA

 Fekete István ismeretlen elbeszélésfüzére

„Ég a gyertya asztalomon és emlékeztet.
[. . .] Meleg, meleg, sok melegség van
ebben a kis gyertyában. Az élet és a jövõ
melege.”

1. A könyv 1947 késõ õszén – 1948-as évszámmal – elõször az Új Idõk Irodalmi Intézet kiadásában látott napvilágot. Fekete István ekkor már ismert író; tizenöt esztendõ óta folyamatosan publikál, pályázatok nyertese, a Kisfaludy Társaság tagja. Gárdonyit, Tömörkényt, Móra Ferencet és Krúdyt, helyenként Márait idézõ elbeszélésköteteinek és regényeinek középpontjában az esendõ ember áll, illetve a társadalom, melyben élni kényszerül. A történelem és az ország ismerete, a környezet aprólékos leírása, az ábrázolás lélektani hitelessége, a hangulatfestés és a nyelv fölényes birtoklása jellemzi e munkákat. A Tíz szál gyertya szervesen illeszkedik ebbe a sorba. Benne ugyancsak emberi sorsokat ismerhetünk meg, mégpedig az ún.  „átlagember”-ét, minden erényével és hibájával. Bepillanthatunk egy második világháború elõtti kisváros mindennapjaiba, szembesülhetünk az ott élõ emberek problémáival, gondjaival, fájdalmával és örömével.

    A kötet értelmezése szempontjából nem játszik döntõ szerepet, hogy melyik is ez a város. Az életrajzíró Valló László szerint Fekete István gyermekkorából Kaposvár. Ezzel azonban vitatkoznék. Véleményem szerint e település az életútban sokkal közelebbi Ajka lehet, ahol az író és családja 1929 és 1941 között élt. Feltételezésemet a tájutalások, például a Balaton és a Szent György-hegy emlegetése, illetve az emberi problémák egyaránt megerõsítik. A kötet Naplótöredéke és a tizedik novella helyszíne Budapest, így esetükben a helyszín kérdésessége fel sem merülhet.

    A Tíz szál gyertya szerkezete mindennél lényegesen fontosabb kérdéseket vet fel: Mit tartunk a kezünkben? Elbeszélésgyûjteményt? Regényt? Vagy valami mást? A bibliográfiák „elbeszélések”-et emlegetnek, ugyanakkor az elsõ kiadás 183. oldalán Fekete István mûvei között a kötetet  „regény”-ként sorolja fel a kiadó. Látszólag e mûfajmeghatározást erõsíti az a „Vége” felirat is, amellyel az elõzõ lapon a gyertyák története zárul. Tizenöt esztendõvel a megjelenés után Fekete István azt írja egyik levelében, hogy  a „Tíz szál gyertya nem regény, hanem egy furcsa formájú novellás kötet, amelyet a gyertyák tartanak össze”.¹ Nos, mi is valójában ez a „furcsa formájú” novelláskötet, melyrõl egészen bizonyosan állítható, hogy nem regény? Tanulmányom alcíme már megelõlegezte a választ, miszerint elbeszélésfüzért, illetve novellaciklust tart kezében az olvasó.

    E meghatározásból egyértelmû, hogy itt olyan novellákról van szó, amelyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz. De mi is köti – vagy ahogyan az író fogalmazta meg: tartja – össze a Tíz szál gyertya elbeszéléseit? A feleletet már a kötetcím sugalmazza, jelezve, hogy benne tíz gyertya történetérõl lesz szó. E gyertyák a kisváros Lakos-féle vegyeskereskedésébõl kerülnek az egyes elbeszélések szereplõihez. A vásárlás körülményei és a boltos neve, illetve személye a kötet visszatérõ, kapcsolódást és folytonosságot egyaránt jelképezõ motívuma. A biztonságosabb petróleum- és gázlámpák korában, a villanyvilágítás terjedése idején a gyertya hagyományos szerepe háttérbe szorult, évezredes jelentõsége érvényét vesztette, jelentése átértelmezõdött. A fény hordozója mindinkább a Fény szimbólumává vált. A Krúdyt idézõ oldalnyi bevezetõ szerint a gyertyákat ekkoriban már „nem vették tucatszám, mint régen, csak egy-egy szálat. S a gyertyák elindultak erre-arra, örömre, sírásra, bánatra, vígságra. Világítottak élõknek és holtaknak, utaknak és emlékeknek, szegénynek, gazdagnak, tivornyának és áhítatnak. Világosságuk rongyot és selymet egyformán érintett, és lángjuk puhán imbolygott könnyes és nevetõ szemek tükrében. Fehér, hideg aszkétatestükben a világosságot hordták, de õk nem dicsekedtek vele, és a polc többi lakója nem tudott róluk semmit.”

    Segítségükkel egy kisváros panoptikumába kalauzolja el olvasóját az író. A tíz gyertyagyújtás nyomán – mintegy megvilágítva a társadalom keresztmetszetét – ugyanennyi otthon mindennapjaira, bánatára és örömére derül fény. A jelentéstöbbletük révén már-már varázserõvel rendelkezõ gyertyák elõtt semmi sem maradhat láthatatlan. Valósággal megelevenednek, látnak, éreznek és gondolkodnak. A gyertyafényben nem csak arra figyelhetünk, ami körülöttük zajlik, hanem arra is, ami a lángot lobbantókban történik, a töprengéseiket, az érzelmeiket, a múltjukat és esetenként a jövendõt is.

    Bár a Tíz szál gyertya elbeszéléseit alapvetõen a gyertyák és a Lakos-féle vegyeskereskedés folyamatos jelenléte tartja össze, némely alak ismételt feltûnése is biztosítja a kohéziót. Közülük Tóbiás János kap kiemelt jelentõséget, ugyanis õ az elsõ és a cikluszáró novellában egyaránt szerepel. Tehát a kötet valójában keretes elbeszélésfüzér. S mivel a ciklus elsõ és utolsó novellájában ugyanazon gyertya világít ugyanannak az embernek, voltaképpen nem tíz, hanem kilenc gyertya történetével ismerkedhetünk meg. Így önkéntelenül is adódik a kérdés, hogy a szerzõ vajon miért adta a Tíz szál gyertya címet a kötetnek? Nos, az egyes elbeszélések középpontjában valójában nem a gyertyák, hanem a gyertyagyújtások állnak, vagyis olyan sorsdöntõ események, amelyek fordulópontnak bizonyulnak egy-egy ember életében. Tehát kilenc gyertya tûnik fel ugyan a mûben, de ezeken összesen tíz alkalommal lobban fel a láng, vagyis éppen annyiszor, ahány novellából a ciklus áll.

    Az elbeszéléseket nem csak a gyertyák fûzik össze, hanem a sajátos Fekete István-i természetlátásból eredõ, a világ állandóságát kifejezõ, az idõ múlását és múlhatatlanságát érzékeltetõ évenkénti körforgás, a hónapok és évszakok vált(ak)ozásai is. Az egyes novellák egymásutániságát hangsúlyozza az idõ múlásának mindvégig jelzett nyomatékosítása. Bár egyetlen helyen megtörik az idõrend, ezt leszámítva éppen kilenc hónap egy-egy történetét meséli el a narrátor. S e számnak a szimbólumokra építkezõ Tíz szál gyertya esetében célszerû kiemelt jelentõséget tulajdonítani. A kilenc hónap minden ember életében sorsdöntõ idõszak, ugyanúgy a lét és nemlét emlékeztetõje, miként a gyertyaláng. Elgondolkodtató, hogy a kötet értelmezõi közül mindezidáig senki sem figyelt fel erre, sõt akadt olyan is, aki a ciklust kifejezetten idõtlennek minõsítette. Bár egyetlen szöveg kivételével a Tíz szál gyertya elbeszélései valóban nem kötõdnek meghatározható dátum(ok)hoz, a jelképes idõnek, egészen pontosan: az Idõ jelképiségének mindegyikben döntõ szerepe van.

    Az elsõ novella azzal a megállapítással kezdõdik, hogy „március volt és tizenharmadika”, míg az utolsóban a „Hányadika van ma?” kérdésre a „Tizenharmadika” válasz hangzik el, melyhez az elbeszélõ azt is hozzáfûzi, hogy „dermedt december volt”. A figyelmes olvasó számára egyértelmûek ezek az utalások. Mire a „vége” felirathoz ér, világossá válik, hogy a szerzõ az elsõ, a márciusi születést és az utolsó, a decemberi halált ábrázoló történet között az emberi élet jellegzetes pillanatait villantja fel, helyenként kifejezetten Krúdyt idézõ érzékletességgel.

    Az elbeszélések hangulatai – a sajátos szerzõi eszményeknek és gondolatvilágnak megfelelõen – az adott hónap, illetve évszak jellegzetességeit idézik. S ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy az ember nem létezhet a természet nélkül. Fekete István e mûvében is plasztikusan, hol „képzõmûvészeti”, hol pedig „filmes” eszközökkel ábrázolja hõseinek környezetét. Valósággal megelevenednek a hónapok és az évszakok, éppen úgy, mint más írásaiban, például a Köd és az Õszi vásár címû gyûjtemények elbeszéléseiben.

2. A kötet tehát egy bevezetõbõl és tíz „hozzáfûzött” novellából áll. Az oldalnyi felvezetõ szövegben az elbeszélõ – nyilvánvalóan Fekete István – azt fejtegeti, hogy mit is jelenít meg a gyertya. Mindezt röviden, hiszen nincs szükség szimbólumlexikonra ahhoz, hogy minden emberben felidézõdhessen: milyen érzelmeket ébreszt benne a gyertyaláng, a Világosság és a Fény. Mindannyian egyetértünk azzal, hogy a hivalkodó, ugyanakkor élettelen villanyvilágítással szemben a gyertyák fénye mindig is „élõ láng volt”, miként azzal is azonosulni tudunk, hogy „fehér, hideg aszkétatestükben a világosságot hordták, de õk nem dicsekedtek vele”.² A láng élõ, mert a gyertyák élnek, és „elindultak erre-arra, örömre, sírásra, bánatra, vígságra”. S velük útjára indul az elbeszélésfolyam is.

    E lírai bevezetõ Fekete István számtalan változatban megfogalmazott mûhelytitkát idézi. Egy 1942 õszén készült interjúban például határozottan kijelentette: „nem szeretek napvilágnál írni. A napfény éles világa nekem túlságosan erõs, éles fényt vet arra, amirõl írok. Az én igazi elemem a köd, a színes vagy borús párák, az ólmos õszi esõ, a hosszú téli alkonyatok és sûrû esték. . . A szürke ködbõl csak úgy rajzanak elém a mesék, igaziak, szépek, leírnivalók. A meseszerûség és az írás összefüggõ fogalmak számomra. A napfény elûzi a csodákat, amelyek a ködben várnak reám. . . A Zsellérek címû könyvemet augusztusban írtam, de fenemód sok gyertyába került, megvallom. Mert becsuktam a spalettát, hogy kizárjam a napvilágot, és inkább egy szál gyertya mellett körmölgettem.”³ Vagyis Fekete István számára az irodalom éppen úgy a gyertyalánggal kezdõdik, mint az emberi élet. S e hitvallás a Naplótöredékben ugyancsak felbukkan, amikor szerzõje ezen tûnõdik: „szeretek gyertya mellett írni öreg házban, hol kõkockák vannak az ámbituson, és bolthajtás õrzi a lakók álmát; szeretek gyertya mellett írni, hol álmosan dörmög a kályha, és vén kutyák vakkantanak céltalan, õszi estéken; szeretem a gyertya puha fényét, hol gondtalanul alszik a kert, az öreg fenyõk, és az aggódás fényei megbújnak hideg padlásokon – de most –, most ez a puha kis láng embertelenséget, félelmet és kilátástalan másnapokat jelent.

    Fényében mégis remény van, hogy világossága nem lobbanik el teljesen, és imbolygó fénye távoli, meg nem született, boldog emberekre világít.”

    Már említettem, hogy a nyitóelbeszélés cselekménye a létezés elsõ ünnepe körül bonyolódik, melyen a kis Tóbiás Jánost, a vasúti raktáros fiát elõször viszik templomba. Nem véletlen, hogy éppen keresztelõvel indul a kötet, mert a ciklus gyertyái az emberi élet zegzugaira világítanak rá, melynek elsõ fontos állomása a szenteltvíz alá tartás. Ez a Tíz szál gyertyában is kiemelt jelentõségû esemény nyomatékosítja, hogy a gyertyaláng értelmezésekor célszerû szem elõtt tartani a szerzõ vallásosságát, a hithez és Istenhez fûzõdõ sajátos kapcsolatát. Fekete István olyan korban, olyan társadalomban nõtt fel, amikor ez magától értetõdõ volt, ezért természetes, hogy késõbb sem tudott lemondani róla; nem tagadhatta meg önmagát. (Beszédes, hogy a Vigiliának és az Új Embernek haláláig munkatársa maradt.) Meggyõzõdése a második világháború utáni politikai és erkölcsi változások láttán, a ciklus összeállítása idején tovább erõsödött. Errõl árulkodik, hogy a hit – miként az ez idõ tájt keletkezett egyéb írásokban is – a kötet legtöbb elbeszélésében megjelenik.

    Az elsõ novellában egy tipikus magyar família életének bensõséges ünnepével, és ezen keresztül magával a családdal ismerkedünk meg. Tóbiásék nem a „szent család”-ot idézik elénk, hanem a család szentségét. Átlagos emberek, akik a kisszerû intrikáktól sem mentesek, ám gyermekük keresztelésének környezetüket megmozgató eseménye meggyõzõen szemlélteti azt a rejtett kapcsolatrendszert, amely boltost, utcaseprõt, állomásfõnököt, sekrestyést és papot egyaránt összefûz. Az elbeszélésben egy kispolgári, de reményekkel kecsegtetõ élet indul útjára a vidáman világító gyertya fényében. S vele olyan folyamat veszi kezdetét, amely az utolsó novellában sem ér véget. Már itt, a legelején megfogalmazódik, hogy a gyertya a fény, a fény pedig végtelen, mert „a gyertya túlnézett az embereken, önmagán, és az idõ végtelen szalagján önmagát égette”. Ez a gondolat a ciklus minden darabjában megismétlõdik, mintegy önmagát igazolva.

    Március van, az újjászületés hónapja. S útjára indul egy élet, egy gyertya – egy könyv.

    A Tíz szál gyertya szimbolikus idõszerkezetének folytonossága – mint erre már utaltam – egyetlen helyen törik meg. Az egyes gyertyatörténeteket arab számok választják el egymástól, kivéve a nyolcadikat, mely alcímet is kapott, mégpedig azt, hogy Naplótöredék. E szöveg megformálásakor a szerzõ egy valóban létezõ háborús naplót használt fel nyersanyagként. Az eredeti egyes részleteit az író halálát követõen az özvegye közölte. Ez alapján valószínûsíthetõ, hogy a Tíz szál gyertya alapötletét az a szimbolikusan is értelmezhetõ esemény adta, miszerint Budapest romba dõlése idején, mivel az áramszolgáltatás megszûnt, Fekete István éppen egy „sírgyertya” fénye mellett készítette magánfeljegyzéseit. Az eredeti napló következõ részlete mintha a majdani kötet szüzséje lenne: „Most már nyugodt vagyok. Van múltam, és van saját sírgyertyám. Nem függök senkitõl. Akkor világítok magamnak sírom éjjelén, amikor akarok. [. . .] A sírgyertyában azonban mégis van meleg, kalóriában alig kifejezhetõ. Lágy lobogásuk a szeretet soha el nem múló melegét sugározza, a viaszba öntött kegyeletet, a mindenszenteki esték meg nem született könnyeit, az emlékezés hétköznapi gyaloglását az ünnepek felé, a misegyertyákat, az ünnepi gyertyákat, a bábosok gyertyáinak eljövendõ hitét, a nyári búcsúk aranyporát, a sátrak szakadt vásznát, a hetykeség fiatal lángolását, a szûzi titkok vágyait – és annyi jóságot sugároz, hogy azt sem leírni, sem érezni egyszerre nem is lehet. Ég a sírgyertya asztalomon és emlékeztet. Sírásokra, melyek hidegen hulltak a szívemre, ma mégis melegem van tõlük, éjszakákra, amikor a láz forró keze markolászta a szívemet, és éjszakákra, amikor a gyertyafény hívogatott valahova, ahol szerettek. Meleg, meleg, sok melegség van ebben a sírgyertyában, az élet és a jövõ melege.”⁴

    A Naplótöredék bevezetõje szerint az elbeszélõ a világháború alatt valamely dunántúli kisvárosban egy szál gyertyát vásárolt, melyet a Lakos nevû kereskedõ azzal a megjegyzéssel nyújtott át neki, hogy „le volt csúszva a pult mögé. Ilyen gyertyát ma már nem gyártanak. Lehet talán negyven éves. . . Tessék, ez az utolsó.” A fikció szerint a napló – villanyvilágítás híján – e különös gyertya fényénél íródott 1944. december 25. és 1945. január 25. között. Ez az elõzõ novellák kisvárosára és az azokban ismételten feltûnõ boltosra történõ utalással a ciklusba illesztett szöveg Budapest ostromának – Márai Sándor naplóira emlékeztetõ – kordokumentuma. Általa a Tíz szál gyertyában eggyé válik élet és irodalom. Míg a novellák egy letûnt világ szépirodalmi eszközökkel megrajzolt rekviemjének (is) tekinthetõk, addig a személyes feljegyzésként közéjük szerkesztett szöveg mindennek nyomatékosítása. E „magánfeljegyzésekben” is a hétköznapok emberének töprengéseivel szembesülünk. Egy kisember gondolatai ezek, egy érzõ és gondolkodó lényé, akinek meggyõzõdése, hogy a világháborúval valami végérvényesen elveszett. A naplóból nem az eljövendõ új világba vetett bizalom, hanem aggodalom és félelem árad. Kétség és gyötrelem („Hát van még Ég?”), remény és bizakodás („Van!”), ugyanakkor a mindenkori háborúk megválaszolhatatlan – a kötet megjelenési idejét tekintve, inkább: megválaszolatlanul hagyott – örök kérdése: „Lesz még egyszer ünnep a világon?”

    A szerzõ e szövegben is jelentõséget tulajdonít a pillanatnyi történések és az Idõ szimbolikus egybeesésének. A kezdõpont karácsony, a Fény, a Béke ünnepe; ezzel indul Budapest ostromának krónikája. A befejezõ dátum pedig január 25., vagyis az a nap, amikor Fekete István a negyvenötödik életévét betöltötte. E napon a gyertya, melynek fényénél a naplóját írta, kihuny.

    A ciklusban ez a legszomorúbb hangulatú és a legzaklatottabb hangvételû szöveg. Míg a többi elbeszélés, még a melankolikusak is, kiegyensúlyozottságot sugallnak, addig ez inkább kétségbeesést és kilátástalanságot. Nem pusztán „napló”, hanem társadalomkritika, politikai vitairat és lesújtó hangú bírálat is, annak a felismerése, hogy „milyen hatodrangú féreg az ember!”. A gyertya egy repülõgép-támadás közepette lobban el, és ez mintha azt fejezné ki, hogy nincs remény.    

    A Naplótöredék komor sejtelmét Fekete István a kötet utolsó elõtti novellájában sem oldja fel. Ebben ismét egy olyan keresztény ünnep idézõdik fel, amelynek éppúgy része a gyertya, mint a karácsonynak és a születésnek. Halottak napján indul a történet, amikor az eltávozottak emlékére gyújtunk gyertyát. A történet ezúttal két szálon fut. Az egyikben az idegenben meghalt fiának gyertyát gyújtó asszony mindennapjait részletezi az elbeszélõ, melyhez elválaszthatatlanul kapcsolódik a másik, a fiú története, aki fényes karriert futott be, ám egy külföldi kutatóút során eltûnt. Ezért az érte gyújtott gyertya is csupán jelképes sírnál éghet. A félárva gyermeket egyedül nevelõ anya fájdalmas alakja az egész elbeszélést uralja. A láng ismét közvetítõ lét és nemlét, élet és halál, evilág és a túlvilág között. S az elbeszélés végére ismét kihuny egy gyertya.

Az utolsó novellában a kiterített vasútigazgató elröppenõ lelke elé keresztelõjének – az elsõ novellában megismert – képeit idézi az újból meggyújtott gyertya. Köztük egy bölcs utcaseprõ ismételten elhangzó mondását, mely szerint „vénasszonyok meg utcaseprõk, keresztelõk meg temetések mindig lesznek a világon. . .” A kör és a novellaciklus ezzel bezárul. Az emlékezés – Márai regényét is idézõ – elsõ és utolsó gyertyája „már csonkig égett, és fáradt lobogása bóbiskoló szelíd álommal küzdött”. A Tíz szál gyertya záródarabja a kötet egészének üzenetét nyomatékosítja, miszerint Fény, Idõ és Idõtlenség, múlt, jelen és jövõ elválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz.

    December van. Az elmúlás hónapja.

3. Tanulságosnak tartom röviden bemutatni a kötet fogadtatását. Ehhez hét kortárs és két – a hetvenes évekbõl származó – szöveg áll rendelkezésemre a Tíz szál gyertyáról.

    Az elsõ kiadás kritikai visszhangjának bemutatását Fekete István vadász- és írótársának, Sólyomnak a könyvismertetésével célszerû elkezdeni.⁵ Egyrészt az idõrend miatt, másrészt egy helyreigazítás kedvéért, ugyanis a szakirodalom ezen álneves szerzõt tévesen Kittenberger Kálmánnal azonosítja. A „Sólyom” szignó azonban ezúttal Láng Rezsõt takarja, aki a mosonmagyaróvári Kegyesrendi (piarista) Római Katolikus Gimnázium rendes tanára volt. Világi emberként tanított, és emellett rendszeresen publikált a Nimród Vadászlapban, melynek – Kittenberger társaként – a vezércikkeit is írta.

    Láng Rezsõ bevallottan elfogultan nyilatkozik a Tíz szál gyertyáról, a kortársai közül szinte egyedül elismerõen. Szerinte ez a könyv „nemcsak jó, hanem a legjobb, a legértékesebb” könyvek közé tartozik.

    A baloldali Bóka László ezen ismertetõ megjelenésével azonos napon nyilvánított véleményt a kötetrõl, mégpedig határozottan elítélõen.⁶ E bírálat szerzõje a szerkezet különlegességével nem törõdik, a mû tartalmát pedig leplezetlenül a saját politikai meggyõzõdése szerint értékeli.

    Lõrincz Mária kritikája, mely ugyancsak inkább a bírálat, mintsem a könyv szerzõjérõl árulkodik, egy nappal késõbb jelent meg.⁷ A recenzens szerint Fekete István mondanivalója meglehetõsen homályos, ám hogy ez mi alapján jelenthetõ ki, magyarázat nélkül marad. E bírálat is elfogult, mégpedig Fekete István feltételezett politikai felfogásával szemben, ugyanakkor lekezelõ, hiszen Lõrincz Mária summás összegzése szerint leginkább „marad a stílus, amely ugyan elvitathatatlan, csak éppen önmagában nem elég. Különösen Fekete Istvántól, aki ennél sokkal többet tud”.

    Az elõzõvel azonos napon látott napvilágot Demeter Imre elismerõ könyvismertetése, mely szerint a „kis vidéki város boltjából indul el útjára a tíz szál gyertya”, és ezek „a lángok egy-egy történetet mesélnek el, és fölhasználva a kitûnõ alkalmat, bölcs tanulságokat vonnak le az élet dolgairól”.⁸ Demeter Imre a Világosságban éppen azt dicséri, amit utóbb említett kritikustársai elítélnek. Véleménye szerint a Tíz szál gyertya szervesen kapcsolódik Fekete István életmûvébe, mely a magyar irodalom számontartandó jelensége.

    Karácsonykor a Szabad Nép kritikusa is elítélõ véleményének adott hangot könyvismertetésében.⁹ Nemes Györgyöt a Naplótöredék kifejezetten felháborítja, mert vele „satnya kispolgári siránkozást kell végighallgatni”, miközben nem hangzik el benne egyetlen „komoly, megrovó szó [sem] a barbár fasizmus felé”. E megállapítások és a hozzá hasonlók Nemes György bírálatát a politikai indíttatású nyilvános véleményformálás beszédes kortörténeti példájává teszik.

    A következõ esztendõ elején Pándi Pál is fanyalog a Diáriumban.¹⁰ A Tíz szál gyertya alapvetõ hibájának „a gyertyatulajdonos-társadalom összetételé”-t tartja. A bíráló itt is politikai nézõpontból vizsgálta és mutatta be a kötetet, és ezt Nemes Györgyékhez hasonlóan ugyancsak leplezetlenül és a baloldali propaganda retorikáját idézve teszi.

    Vargha Kálmán 1948 márciusában azt fejtegeti a Vigiliában, hogy „Fekete István egyéni látásmódja, korábbi köteteibõl ismert hangulatfestõ készsége, kiforrott, könnyed stílusa fûzi kerek egységbe a tíz elbeszélést”.¹¹ A bíráló ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a Tíz szál gyertya szerzõjének társadalomszemlélete „derûsen fatalista”, és ez nem felel meg a kor elvárásainak. Ugyanakkor a bíráló az aktualitást is hiányolja a kötetbõl.

    Végezetül azon véleményekrõl essék szó, amelyek 1972-ben, a második kiadás megjelenését követõen láttak napvilágot. Az elsõ edíció óta eltelt negyed században Fekete István neve széles körben ismertté vált. Bár ekkor már nem él, az ifjúsági irodalom halhatatlan szerzõjeként tiszteli a közfelfogás, és az irodalomtörténet-írás is e címkét ragasztotta életmûvére. Újabb munkái, így a Tíz szál gyertya is a Móra Könyvkiadónál jelentek meg, mégpedig „mûvészi hitelû ifjúsági” mûként, ahogyan Hegedûs András megfogalmazta.¹²

    E Kincskeresõben publikált ismertetõ szerzõje szerint „Fekete István a legolvasottabb ifjúsági írók egyike”. Novellaciklusában „hétköznapi, mindennapi emberek eseményei peregnek elõttünk, nincs semmi rendkívüli, kiagyalt, romantikusan színezett az életükben. [. . .] Az író mesélõkedve, képekben gazdag, látható stílusa, természetábrázolásának sokszínûsége, emberlátásának finom árnyaltsága a reális világ új és új vonásait, meglepõ titkait tárja fel elõttünk. Az akkori [1945 elõtti] világ sokféle arculatát tájban, szituációban, emberben.” Hegedûs András a kötet kompozíciójának különlegességére is felhívja a figyelmet. Ismertetését azonban azzal a megállapítással zárja, hogy a Tíz szál gyertya „a rangos, mûvészi hitelû ifjúsági mûvek közé tartozik”. Vajon mi alapján sorolta Hegedûs András az „ifjúsági” irodalom alkotásai közé a kötetet? Ennek magyarázatával adós maradt, ráadásul ezzel a könyv befogadástörténetének alakulását is tévesen befolyásolta.

    E kiadás másik recenzense, Ábel Péter igyekezett túllépni a szokásos könyvismertetésen, amikor értelmezni is próbálta az egyes elbeszéléseket, melyekben a szerzõ „örök, emberi gyarlóságokat pécéz ki”.¹³ Mindezt azonban jobbára elnagyoltan tette; bírálatában elsõsorban a stiláris szépségekre hívja fel a figyelmet. Ábel Péter ráadásul az elsõ kiadás fogadtatásának meghatározó kifogásaival zárja recenzióját, mondván, „a Tíz szál gyertya nem ad magvas társadalombírálatot”, szerzõje nem jut el benne a „kibékíthetetlen ellentétek megértéséhez”.

4. A mû az elsõ megjelenését követõen mintegy negyedszázadig (1972-ig) nem jelent/jelenhetett meg. Ekkor azonban elsõ kiadásként! Itt fontos megjegyezni, hogy a szöveggondozó jelentõs változtatásokat hajtott végre az eredeti megjelenéshez képest, amiket aztán a késõbbi kiadások követtek. Ez meglehetõsen nehezíti az értelmezést, és hozzájárulhat egy hibás Fekete István-kép kialakításához.

A Tíz szál gyertya az elmúlt közel harminc esztendõ során számos kiadásban látott napvilágot. Mindebben jelentõs szerepe van annak a Véber Károlynak, aki évtizedek óta szöveggondozója és szerkesztõje a Fekete István-köteteknek, így – az özvegy mellett – elsõsorban az õ érdeme a Fekete István mûvei az ifjúságnak címû sorozat és a Fekete István életmûsorozat is. Azonban Véber Károly hatalmas munkáját szemlélve, számos bántó fogyatékosság zavarja a kötetek maradéktalan élvezetét.

    Az életmûsorozat a Nesztor Kft. gondozásában jelenik meg. A kiadó egyes kötetei egy nagyváradi nyomdában, mások pedig egy dabasiban készülnek. Ez nyilván gazdasági okokkal magyarázható, azonban a valószínûleg ezekbõl is következõ minõségi hibák, eltérések és következetlenségek semmivel sem menthetõk; az egész vállalkozás hitelét rontják!

Az eddig említetteknél is komolyabb zavart okoz a kiadói koncepció megannyi következetlensége, melyek a Tíz szál gyertya újabb kiadásait is érintik. Már az életmûsorozat elindulása elõtt is megfigyelhetõ volt, hogy számos olyan írás, amelyet eredendõen a szerzõ rendezett kötetbe, utóbb több válogatásban is megjelent. Ez pedig teljességgel érthetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy Fekete István novellásköteteinek kompozíciója átgondolt, és nem esetleges. Ezekbe a megszerkesztett kötetekbe belenyúlni pedig már több, mint hanyag szöveggondozás. Erre pedig azért tartom érdemesnek felhívni a figyelmet, mert az író elbeszéléseinek önkényes válogatása az életmûsorozat kezdete óta mind gyakoribbá vált! Gyakran magyarázat nélkül szembesülünk azzal, hogy némely elbeszélés ismételten felbukkan, sõt az is elõfordul, hogy egy gyûjteményes kiadásba olyan írás kerül, amely Fekete István egyik saját maga által szerkesztett kötetébõl lett kiemelve. Ilyen például az Egy délelõtt címû novella, mely elõször a Ködben látott napvilágot, utóbb azonban a Nesztor egyik kiadványában, A három uhuban is felbukkant.

    Fekete István munkái esetében is elengedhetetlenül fontosnak tartom azt az alapvetõ szerkesztõi gyakorlatot, mely szerint – ha nyomós érvek ennek félretételére nem késztetnek – az ultima manus elve alapján célszerû sajtó alá rendezni a szövegeket. S ez a Tíz szál gyertya esetében ugyancsak döntõ szempont. Az újabb edíció hiteles szövege csakis az elsõ, 1948-as évszámmal ellátott kiadás alapján készülhet.

¹ Fekete István levele Mancsik Ferencnéhez. H. és é. n. [Budapest, 1962 júniusában.] In: Töredékek Fekete István levélhagyatékából és írásaiból. Ajka, 2000. 77–78. S. a. r.: Gáspár János.

² A második kiemelés tõlem. O. S.

³ Harsányi Gréte: Bizalmas beszélgetés Fekete Istvánnal. Új Idõk, 1942. nov. 14. 577–580.

⁴ Fekete István: Karácsony, 1944. In: Fekete István: Tarka rét. Bp., 1973. 312–323. A naplórészlet ezen megjelenését egy folyóiratközlés elõzte meg. (Vigilia, 1971/12. 827–832.) Mivel ennek hibás szövegét az özvegy késõbb javítva válogatta kötetbe, az idézet ez utóbbiból való.

⁵ Sólyom [Láng Rezsõ]: Tíz szál gyertya. Fekete István könyve. Nimród Vadászlap, 1947. nov. 15. 350.

⁶ Bóka László: Magyar gondok és örömök. Új Magyarország, 1947. nov. 15. 11.

7 Laurentius [Lõrincz Mária]: Irodalmi krónika. Magyar Nemzet, 1947. nov. 16. 4.

⁸ Demeter Imre: Fekete István: Tíz szál gyertya. Világosság, 1947. nov. 16. 2.

⁹ (nem) [Nemes György]: Fekete István: Tíz szál gyertya. Szabad Nép, 1947. dec. 24. 4.

¹⁰ Pándi Pál: Fekete István: Tíz szál gyertya. Diárium, 1948/1. 28.

¹¹ Vargha Kálmán: Tíz szál gyertya. Fekete István elbeszélései. Vigilia, 1948/3. 192.

¹² Hegedûs András: Fekete István: Tíz szál gyertya. Kincskeresõ, 1972/6. Hátsó borító.

13 Ábel Péter: Fekete István: Tíz szál gyertya. Magyar Hírlap, 1972. szept. 9. IV.

Martí Tibor

PROHÁSZKA OTTOKÁR, A POLITIKUS

A közélet apostola

„A véres sár üvöltõ tengerén
Egetkérõ kolosszusmódra állsz.
A századnak kiáltó Jele vagy,
Fáklyája te az evangéliumnak,
Amelyet Isten élõ ujja gyújtott,
Hogy lomhanyíltú kishitû szemünk
A titkok arcát lássa mély tüzednél.”¹

„Prohászka olyan magyar katolikus egyházi férfiú, akirõl napjainkban nyugodtan mondhatjuk, hogy számunkra a legnagyobb magyar katolikus alakja volt századunknak” – írja Gergely Jenõ Prohászka Ottokár címû könyve bevezetõjében.²

Dolgozatom tiszteletadás kíván lenni a szent életû püspök elõtt, „kit Isten homlokon jelölt a kiválasztottság fényes jelével”. Prohászkában a keresztény politikus közéleti szerepét, tevékenységének iránytû jellegét, a közélettel kapcsolatos felfogását vizsgálom. Tanulmányozom, hogyan töltheti be a mélyen vallásos keresztény felelõsséggel és küldetéssel hivatását, és mit üzen korunknak. A feladat nagyságára tekintettel az 1890-es évek, illetve a századforduló éveinek vizsgálatára szorítkozom, valamint az ebben a korszakban megfogalmazódó, kialakuló politikai, szellemi irányzatok ismertetésére.

Prohászkát ébreszteni: nagy és nemes feladat. Hatalmas életmûvével ismerkedve az az érzése támad az embernek, mintha õ ébresztene minket; számtalan gondolata, meglátása nemhogy érvényét vesztette volna, hanem idõszerûbbé vált.

Prohászka Ottokár a nemzet apostola volt. Egy értékvesztett világban képviselte az erkölcsöt, és azokat az értékeket, amelyek a keresztény Magyarország fennmaradásának, illetve a nép jólétének feltételei voltak. Olyan korszakban volt iránytû, amelyben a társadalomnak égetõ szüksége volt arra, hogy a tévutakkal, a hamis ideológiákkal szemben az utat mutassa valaki. Irányt mutatott: az utat az emberi élet, a kereszténység mint társadalmi ideál felé. Biztos iránytût adott az ember kezébe. Schütz Antal a Tudományos Akadémia 1936 májusi nagygyûlésén állapította meg, hogy „Prohászka a legnagyobb látók közül való, . . . aki szuverén biztonsággal értelmezte az idõk jeleit. . . Arra van hivatva, hogy a jelen és jövõ magyarságának egyetemes tanítómestere legyen.”³

Tiszta, nemes lelkülete mûveibõl tárul elénk. Az igazság napszámában dolgozott fáradhatatlanul, világosságot mutatva a sötétségben. „Nincs ennek a kornak egyházi, társadalmi, szociális, nemzeti, sõt politikai kérdése és eseménye, nincs kultúrproblémája és ténye, melynek jelentõségét õ meg ne látná, velejét föl ne tárná, és felülrõl jövõ megvilágítását meg ne adná. (. . .) Korunk lelkét a vátesnek biztonságával érezte ki és éreztette meg; a kor akarásaiban, tétovaságában és tapogatózásaiban iránytû a szava; a modern probléma, a mai szétszaggatott társadalom legégetõbb kérdése, a munkáskérdés nem hagyja pihenni. De nincsenek lánglelkétõl távol a konkrét napi kérdések sem, amint azokat egy nép élete folyton fölveti; beleáll itt is az igazság napszámába” – méltatja Schütz Antal.⁴

Korunkra is jellemzõek hamis, torz eszmék, melyeket fel kell ismernünk, és el kell utasítanunk, a helyes utat választva. Prohászka ebben lehet segítségünkre, idõszerûsége vitathatatlan. „A hazánkban lezajlott rendszerváltás ui. a polgári demokrácia, szocializmus, liberalizmus problémáira irányították jelentõsen a figyelmet, s ezek elvi tisztázásához, elemzéséhez, de a gyakorlati politikában a keresztények közéleti felelõsségének tudatosításához is Prohászka nálunk a leggazdagabb és máig hiteles forrás” – írja Koncz Lajos⁵.

 A közvéleményt formálta. „Prohászkától megtanulhatjuk, mekkora erõt ad a híveknek a hierarchia jelenléte. (. . .) Nem azért özönlöttek rendszeres konferenciabeszédeire és lelkigyakorlataira, hogy lássák vagy szép hangját hallják (. . .) Az emberek érezték: küldetéses ember, aki az ellenszélben is rendületlenül hirdette Krisztus igazságát, s milliók képviseletére vállalkozott.”⁶

Mi az az új, ami Prohászka kortársaihoz az élõ egyéniség nyelvén szólott? – teszi fel a kérdést Schütz Antal. „Új volt a katholikumnak mint egyetemes életelvnek az a következetes és diadalmas fölvonulása az egyéni és közösségi létnek egész vonalán, mely a jozefinizmusból még ki nem lábolt és a liberalizmusban megrekedt magyarok lelkére mint az elfeledett szülõfalunak újra megszólaló harangszava hatott.”⁷

 Prohászka közéleti, politikai tevékenységétõl elválaszthatatlan az Istennel telített lelki ember és apostol. Küldetése volt, hivatástudata, mely erõs jellemet kívánt. 1883. október 7-én írt errõl naplójába: „Én a kor rettenetes állapotát fölfogni törekszem, s annak borzalmas veszélyeit, melyekben máris milliók el-elsüllyednek, lelkem elõtt tartom. Íme a te munkád, a te föladatod! Szívedben felébredt a borzalom; öntudatod elé idéztetett a rémületes helyzet. Segíts magadon, segíts társaidon, annyi millió lelken. Tudod, mennyire távoztatok Isten és a parancs útjából? Tanuld azt, nézd azt, ne felejtsd, hogyan kellene lenni, és szólj úgy, ne gyáván, de ültesd a meggyõzõdést homlokod- és ajkaidra. Imádkozzál és tûrj lelkedben. Ez a tûz a forró kívánság heve lelkemben; száll belõle az ima; de a tûz éget és emészt! Ó, csak emésszen; ily nagy célokért e pillanatban áldozom föl életemet. Mint a háborgó tengeren, a halál öntudatával állok a veszély elé; látom, amint süllyed millió lélek, s mennyi menthetõ. Egy örökkévalóságra szóló mûhöz fogtam. Keresztülviszem az utolsó pontig, éltem végsõ leheletéig, az utolsó csepp föláldozásáig.”⁸

Prohászka sorait olvasva lehetetlen nem átlelkesülni és hûvös tárgyilagossággal szemlélni az apostol alakját. A lelki nemesség, a szavak tiszta hangzása magával ragadja az embert. Ennek a fönséges hivatásnak a szolgálatában élt, és már fiatal korában erre készült, tanult hihetetlen buzgalommal: „Tanulni nyakra-fõre a korunkban elkelõ tudományokat! Hadd nyíljék most föl szívem, (. . .) lelkem huszonnyolcadik évében!” (ÖM 23, 93) Schütz Antal írja: „vonzották a korszerû kérdések és tudományok, amennyiben azok akár elméletileg, akár gyakorlatilag a hitélettel függnek össze: a kultúrtörténet, (. . .) mely akkoriban kezdett világnézeti tudománnyá lenni; a természettudományok, nevezetesen a fejlõdéstan, melyeknek hitromboló világnézeti erõfeszítései éppen túl voltak ugyan a delelõn, de nálunk a szellemi áramlatok megkésett fázisa miatt éppen akkortájt nem kis mértékben járultak hozzá az értelmiség hitbeli elközönyösítéséhez; s végül a törtetõ fiatal  szociológiai tudományok, melyeknek a marxista szociáldemokrácia félelmes térfoglalása végzetes korszerûséget adott.”⁹

Szellemi nagysága – többek között – abban mutatkozik meg, hogy korának valamennyi eszmei irányzatát tudatosan megismerte és megvizsgálta. Szellemi felkészülésére nyilvánvalóan hatottak a századforduló nagy eszmeáramlatai. Behatóan foglalkozott Bergsontól a darwinizmusig a modernizmus köntösében jelentkezõ szellemáramlatok minden jelentõs kérdésével. Ahogy a Szentírásban olvashatjuk, mindent meg kell vizsgálnunk, a jót pedig meg kell tartanunk. Amit elutasítunk, ami ellen állást kell foglalnunk, azt ismernünk kell, különben nem tudunk világosan és meggyõzõen érvelni. Ha pusztán érzelmeinkre hagyatkozunk, az ellenféllel való vitatkozás során könnyen elõfordulhat, hogy szégyent vallunk. Prohászka – közélettel, illetve világnézettel kapcsolatos mûveiben – mindig objektív; nem az érzelmekre, hanem az észre apellál. Erénye, hogy nem teljességében utasítja el a helytelen szellemi irányzatokat, hanem kritikus szemmel csak a tévedéseket, elismerve a bennük lévõ igazat. Példaértékû minden kor közéleti szereplõi számára.

Nemzeti elkötelezettségét meg sem lehet kérdõjelezni: „Aki erõs nemzeti keresztény életet sürget, s Szent István hagyományait tiszteli, annak ezt a népet emelnie kell (. . .) Fel kell emelni az istenifjuság méltóságára, és a nemzeti öntudat magaslatára.”¹⁰   

Prohászka lelkét és lelkiségét is ismernünk kell, mert életmûve – így politikai, közéleti szereplése is – onnan forrásozott. „. . . írásai és apostoli munkássága csak e mélységekbõl magyarázhatók. »Egzisztenciális« gondolkodó volt olyan értelemben, hogy számára a tett fontosabb volt, mint a szó: a tapasztalat és tanúságtétel elõbbre való, mint a tan hirdetése vagy a propaganda. De ugyanakkor jól használta az írott és az élõ szó eszközeit is” – állapítja meg Szabó Ferenc.¹¹ Az írásról így vall naplójában Prohászka: „Szeretnék úgy írni, amint érzek. Vastollal sziklalapra; oly erõvel, oly mély vonással.”¹²

Az embernek a politikáról a rengeteg visszásság, becstelenség, korrupció jut az eszébe; elsõ hallásra talán meg is ütközünk: hogyan vehetett részt a politikában a mélyen vallásos, szent életû püspök? Hogyan viszonyuljunk hívõként a közélethez? Milyennek kell lennie a keresztény politikusnak? „Vallás és politika, közélet és erkölcs, állam és evangélium, földi lét és túlvilági motívum, hazaszeretet és egyházi érzület: szervesen összetartozó és az életben mégis sokszor szétágazó fogalmak. Aki ezeket a fogalmakat és tényeket egy nagy szintézisbe tudja foglalni, az az igazi katolikus politikus” – fogalmazza meg Lotz Antal¹³. „Aranyszájú Szent János konstantinápolyi püspökkel és egyházatyával valljuk, hogy a politika a legnagyobb mûvészet. (. . .) A politika nem foglalkozás, hanem elhivatottság, nem mesterség, hanem mûvészet.” Lelkiismeretesség és megingathatatlan jellem kívántatik hozzá.

Mi volt a nemzet apostolának programja? „. . . a hitetlenségbõl és hitközömbösségbõl fölrázni és ismét termékeny és öntudatos hitéletre vezetni az intelligenciát, talpraállítani a népnek elhanyagolt vallási életét, mindkettõbe lendületet és következetesebb természetfölöttiséget vinni; aztán a gazdaságilag és társadalmilag elhanyagolt, politikailag elnyomott népet az evangélium szellemében, XIII. Leó keresztény-szociális programja szerint az egész vonalon emelni, és az így újjászervezett sereggel erõteljes kísérletet tenni a nyilvános életnek is visszakeresztényesítésére.”¹⁴ Megkeresztelni a közéletet . . . és az igazságot keresni: „Van számunkra valami nagyvilág: az igazság országa, melyet elfoglalunk az ismeret által. Ismerni . . . ismerni: minden arra hív és késztet (. . .) Minden, ami körülöttünk van, az enyészet s a romlás alatt áll, de mi ebben az enyészetben és romlásban örök szükséges valóságot emelünk ki: az igazságot. (. . .) S mi magunkba vesszük, élünk belõle: értjük Szent Ágoston szavát: quid enim fortius desiderat anima, quam veritatem? (Mit kíván erõsebben a lélek, mint az igazságot?)”¹⁵ Hiszen Szent János is vallja: „Az igazság tesz szabaddá titeket.” (Jn 8, 32)

Prohászka Ottokár közéleti szereplése a múlt század végén, az 1890-es években kezdõdött. Ekkor jelentek meg a keresztényszociális eszmék, s ez volt a liberális kapitalizmus porondra lépésének ideje is. Prohászka már Rómában elkötelezte magát XIII. Leó programjával, a keresztényszocializmussal. 1891-ben lefordította XIII. Leó pápa szociális és politikai kérdésekkel foglalkozó beszédeinek és leveleinek gyûjteményét. Így a korszakos jelentõségû szociális enciklikát, a Rerum novarumot elsõként Prohászka közölte magyar nyelven. Az esztergomi Magyar Sionban tette közzé elméleti jellegû írásait, melyeknek központi problémája az egyház új közéleti szerepvállalása volt. A publikációknak nagy volt a hatása. „. . . jóvoltukból megindult az a szellemi felzárkózási folyamat, amely a magyar egyházat is átvezette a XX. század, a »modern katolicizmus« Prohászka által kezdettõl áhított világába”¹⁶ – olvashatjuk Rónay László írásában.

Szemléletváltozást sürget az egyházi felfogásban: „Az egyházi akció modorában konzervativizmust nem ismerünk; a modor s a taktika változik, az nem lehet konzervatív, konzervatív csak az elv.”¹⁷ A millenniumi ünnepségek idején, 1897-ben jelent meg Az Egyház demokráciája címû tanulmánya. Ebben is az Egyház átalakulását, a korhoz történõ illeszkedését szorgalmazta. Abból indult ki, hogy az Egyház mindig is konzervatív volt, de „a konzervativizmus . . . nem jelenthet mást, mint történeti alapokon álló, szerves fejlõdést, szemben a romboló liberalizmussal. . . De ha a haladás vezércsillaga alá áll az egyház, akkor fõ feladata megismerni a kort és szükségleteit, hiányait és bajait; fölismerni az eszméket, melyek uralkodnak, melyek megértek a történelmi fejlõdés izzó napsugarai alatt, hogy érett gyümölcsként áldásos intézményekben hasznára váljanak az emberiségnek. Mert biztos, hogy a megért eszmék szerint alakul a világ, s az eszme-nyílás irányában indul meg a haladás. Mi pedig a mai kor megért, ragyogó eszméje? Merre felé tart a világ haladása? Ezt az eszményt, ezt az irányt egy szóval jelezhetem, s e szóba van beleolvasztva a nemzeteknek, a politikának, az egyháznak is összes modern teendõje; ez a szó: gyerünk a néphez. A demokrácia, ez képezi a kor ragyogó eszméjét; a demokrácia a haladás zodiákusának uralkodó állatjegye; ez állatjegyben áll az emberiségnek emelkedõ napja, s nincs hatalom a földön, mely azt a napot megállítsa. . . az újkori egyház nõjön bele a demokráciába. Olvadjon föl a népben; forrjon össze, azonosítsa magát a néppel; fektesse bele erejét, szellemét, lelkét a nép érdekeibe; erjessze életképes szervezetté természetfölötti hatalmával a népek tömegét; fejtse ki áldásait itt és most, hogy a modern korban is kivegye érdemét mint a népek emelõje, dajkája, reményüknek letéteményese, mint igazán isteni, tehát legnépszerûbb intézmény. Ezt kívánja mindenekelõtt az emberiség haladásának törvénye.”¹⁸ Aligha lehet ennél jobban megfogalmazni az egyház és a társadalom korunkbeli kívánatos kapcsolatát, Prohászka elkötelezettségét a haladás és a demokrácia mellett.     

„. . . a politikusnak látnia kell. Látnia a kor nagy problémáit, a nemzet vitális érdekeit érintõ kérdéseket és szükségleteket, a célt, mely felé a népet vezeti, s az utakat és eszközöket, amelyekkel célját elérni igyekszik. A katolikus politikus azonban nemcsak lát, hanem az apostol szemével lát, az evangélium távlatából. . .”¹⁹ Prohászka látta és érezte, hogy „az anyagi érdekek felkarolásában kell kimutatni a kereszténység életrevalóságát. Ismétlem, azé a jövõ, ki az emberekhez érthetõ nyelven szól; (. . .) A társadalom nagy osztályainak forrongó nyomorán enyhíteni . . . ez képezi a katolikus akciónak legszükségesebb s legnehezebb pontját. Ez alapon emelkedhetik nálunk is nagy keresztény néppárt . . . Nincs ugyanis modernebb, idõszerûbb gondolat, mint a legveszélyeztetettebb érdek fölkarolása; következõleg párt sem lehet korszerûbb, népszerûbb, mint a szociális reform pártja.”²⁰

A Katolikus Néppárt megalakítására 1895 januárjában került sor, Prohászka Ottokár az alapítók közé tartozott. Az 1896-os választásokon a vágvecsei kerületben a néppárt zászlaja alatt indult harcba a mandátumért „a nép nevében és a nép érdekében”. A néppárti program három alapelvét emelte ki: 1. a kereszténységet; 2. a király iránti lojalitást; és 3. a nép szükségleteinek orvoslását. A harmadik pontot így fejti ki: „Ha igazán a népnek pártja a néppárt, segítsen a népnek jelenlegi bajain; érezze a magyar nép sérelmeit minden téren, a közigazgatás terén éppúgy, mint a gazdasági téren. Ha igazán a népnek pártja a néppárt, hangoztassa a nép óriási zömének óhajait, s ne néhány vezetõnek kedvteléseit; tegye fülét a nemzettest szívére, járjon a nép kunyhóiba, s amit ott látott, azt vesse fel az ország színe elõtt. Legyen szócsöve a népnek, mely az igát húzza s a terhet viseli, s éljen vele a szív s a gondolat meleg közösségében. Ilyen akar lenni a néppárt.”²¹ Szomorú, hogy a néppárt vezetõi alkalmatlanoknak bizonyultak választóik képviseletére. Nem Prohászka hibája okozta, hogy elbukott a kormányzópárt jelöltjével szemben.

A keresztényszocialista világnézet népszerûsítésében, terjesztésében a papságra támaszkodik (nem a struktúrakonzervatív klérusra), hiszen rajtuk keresztül lehet építeni a társadalom lelki kultúráját. Vallásossá kívánta formálni az emberek világnézetét, ennek feltétele pedig a képzett papság. Tudta, hogy „igazi theológiai képzettség nélkül nincs biztosítva a papnak minden vihar és megpróbáltatás közt helytálló hitélete és apostolkodásának hódító ereje (. . .) sürgette a theológiai tanításnak a modern tudományokkal, nevezetesen természettudományokkal való elevenebb kapcsolatát.”²² Prohászkának életszentségben tündöklõ, evangéliumi szegénységet élõ, buzgó és elszánt papság volt az ideálja. A papnevelés ügyét mindig szívén viselte. A papság számára három feladatot fogalmaz meg az 1894-ben írt, A papság föladata a szociális kérdések körül címû tanulmányában²³: 1. „Érdeklõdjék a társadalmi bajok pusztítása s az iparosok és munkások s a föld népének szenvedései iránt.” 2. „A papság mindenütt pártolja azokat az intézményeket és eljárásokat, melyek a munkásosztály javára létbe hívatnak.” 3. Vegyenek részt a gyakorlati munkában: a fentieket megvalósító szervezetek alakításában.

Prohászka észrevette az egyházra, illetve az egész társadalomra leselkedõ veszélyeket. Látta, hogy a liberalizmus az Istentõl és az Egyháztól való szabadulásban valósul meg, és ki kell állni az Egyház védelmében. Figyelmeztet, ahogy Szent Pál is teszi a kolosszeiekhez írt elsõ levelében: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen bölcselettel és hamis tanítással, ami emberi hagyományon s e világ elemein alapul, nem pedig Krisztuson.” (Kol 2,8)

1895-tõl az általa alapított Esztergom címû folyóiratban írta liberalizmusellenes cikkeit. Publikációit olvasva az energikus Prohászkát ismerjük meg. Keserû ítéletet mond a századvégi liberalizmus fölött: „Jelenleg a »szabadság« nevével túl lehet magát tenni a tízparancsolaton, túl az igazságon, túl a jogon, túl Istenen, hiten és erkölcsön . . . ez már nem szabadság, de valóságos szamárság.”²⁴ Nem is lehet meglepõdni azon, hogy a megfertõzött közélet nem mûködik jól. „A liberálizmus rothadt gerendái nem bírják hordozni a társadalmat, s ha a nemzetben nincs annyi erkölcsi erõ, hogy a rothadt penészfészkeket kidobja, elsüllyed a lemondás és erkölcsi krach sírjában.”²⁵ Lelkiismeretlen kizsákmányolás, vallási és erkölcsi közömbösség jellemzi ezt a szellemi irányzatot.

 „Prohászka kora liberalizmusát is fõleg materializmusa és szociális igazságtalansága miatt bírálja, elítélve a pénzgazdaság erkölcstelen kinövéseit, a magántulajdonnal való visszaélést, vagyis elsõsorban a keresztény és »liberális« világnézet ellentétét hangsúlyozza” – állapítja meg Szabó Ferenc.

1905-ben nevezték ki székesfehérvári püspöknek. Elsõ fõpásztori szónoklatában így fogalmazta meg programját: „Dolgozni jöttem. Dolgozni akarok a züllésnek indult magyar nép megmentésének nagy napszámában, a kor bágyadtságától beteg lelkeknek meggyógyításán, a szenvedélyek lázától elgyötört bûnösök megtérítésén. Mindezt Jézus nevében, Jézus erejével.”²⁶

Szociális érzékenysége mindvégig megmutatkozott közéleti pályáján. Tisztában volt vele, hogy az emberi méltósághoz bizonyos létfeltételek tartoznak: „. . . ha ki akarjuk fejleszteni emberségét a nemes öntudat s az erényesség irányában, akkor távolítsuk el az akadályokat, melyek akaratát gyöngítik s törekvéseit bénítják. Ha jó embereket akarunk, adjuk meg nekik az emberi lét föltételeit.”²⁷ Rómából hazatérve XIII. Leó szociális elveit hirdeti (õ készítette el a Rerum novarum kezdetû enciklika kivonatos fordítását). Nem fél a radikalizmus vádjától: „Aki ezzel vádol, annak azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van emberhez méltó életre, joga van az otthonra, a család fönntartására, a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésére. (. . .) Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét; nem valljuk a plutokrácia rettenetes uzsoráinak, nem a közjóval ellenkezõ terjeszkedésnek jogait. . .”²⁸

„Bátran hirdette a szocializmusban rejlõ igazságmagvakat (Marx értékelméletét például alaposan tanulmányozta, észrevette annak pozitívumait és tévedéseit.) (. . .) De nemcsak hirdette a szociális eszméket, hanem saját püspöki birtokain kezdte megvalósítani az örökbérleteket” – írja Szabó Ferenc²⁹. „Küzd a proletariátusért, a szegényekért, a gyámoltalanokért s emberséges bánásmódért, harcol a kapitalizmus, a kizsákmányolás és robot gépmunka ellen, de – az Evangéliumra mutat (. . .) szociális kereszténységet hirdet.”³⁰ Valóban, Prohászka az evangélium szellemében politizált. Elmélkedések az Evangéliumról címû mûvében írja, hogy „az erõnek, a hatalomnak arra kell törekednie, hogy minél több etika s minél kevesebb erõszak legyen a világon!”³¹  

Rámutat a tévedésekre, és figyelmezteti a befolyásolható tömegeket, melyek nem látnak tisztán: „A (marxista) szociáldemokrácia éles ellentétben áll hittel, vallással, lélekkel s örökélettel. (. . .) Az ateista világnézet propagandájában ölt testet a szenvedély; a hittagadás az a lendítõ s gyújtó ideológia, mellyel kiszakítani remélik a munkásrétegeket a történelmi hagyományok talajából s a társadalomnak erkölcsi kapcsolataiból.”³² A kommunizmus megzavarja az emberek gondolkodását, hiszen az „osztályharc” értelmetlen emlegetésével elidegeníti az embereket egymástól; Prohászka joggal bírálja és ítéli el a kommunizmust éppúgy, mint a liberalizmust. „Ezt utópiának tartjuk. A mi lobogónk a történeti realizmus, mely hisz a fejlõdésben, de éppúgy hisz a lélek, a szellem s a szabadság reális erõiben!”³³

Meglátta a modern szociális kérdés lényegét, mely szerinte abban áll, hogy „a fejlett, magasfokú szabadság megóvása mellett, miképpen lehetne eleven közösséget képeznie a társadalomnak.”³⁴ Többször is felveti ezt a kérdést. Egy helyen még élesebben körvonalazza a szociális problémát: „A mi álláspontunk nem a verekedõ osztályok egyoldalú s egymást legyûrõ gyõzelme, hanem a különféle osztályok igaz, jogos és szimmetrikus elhelyezkedése.”³⁵ A járható út a kereszténység, hiszen „a kereszténység teremtette meg azokat a föltételeket, melyekbõl a társadalmi osztálykülönbség letörése lélektanilag keletkezett”³⁶; „ami minket mint modern katholikusokat nézeteinkben és törekvéseinkben jellemez, az éppen a társadalmi fejlõdésnek jobb s tüzetesebb megértése s alkalmazása.”³⁷

Hogyan lehet a társadalomban a kiegyensúlyozottságot biztosítani? Mindig idõszerû a kérdés. Kiegyensúlyozottság a gazdasági javak elosztásában, a társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyában, jogokban és kötelességekben. Prohászka azt mondja, hogy a jövõ társadalmi és gazdasági életének eszménye s így minden politikának célja csak az lehet: „a társadalom minden rétegének jobb, emberségesebb kultúrélet biztosítása”; meglátja az ebben mutatkozó nagy értékeket. Egyrészt azt, hogy „ez a program kizárja a megtévesztõ indulatok s a fölkavaró társadalmi szenvedélyek frazeológiáját”, másrészt, hogy ez a program a modern ember problémáját és vágyait szolgálja, „produktív munkát, biztosítottabb boldogulást, emberhez méltó életet s vagyonosodást ígér és sürget.”³⁸ Ugyanakkor „fontos felismerése Horváth Pálnak, hogy Prohászka (. . .) a modern társadalom bajait gazdasági eredetûeknek látta”, de „világossá teszi azt is, hogy a gazdaság kisiklásai mögött erkölcsi kiúttalanság, emberi egyoldalúság, eszmény- és Isten-nélküliség rejtõzik.”³⁹ Milyen idõszerû! Nem véletlenül véli úgy Sík Sándor, hogy „Prohászka legnagyobb, egyetemes jelentõsége az a nagyszerû szintézis, (. . .) amellyel kibékítõ feleletet adott a korabeli ember legégetõbb problémáira.”

Mindkettõ (a szocializmus, illetve a liberalizmus) elveszi az ember méltóságát, lealacsonyít, és mindkettõ „kihúzza az ember lába alól a talajt”, hiszen a nemzeti hovatartozás, az identitás, egyáltalán az öntudat értékét veszíti ezeknél az irányzatoknál. „A materializmusban nincs Isten, nincs lélek, nincs örökélet, hogyan lehessen akkor vallás benne? A materialistának ideáljai mind a földi életben gyökereznek, nincs elõtte érték, melyet nem a földi életben keressen. Neki nincs külön lelkivilága, melyben szabadságát s emberi egyéniségének méltóságát kivívhatná még akkor is, ha rabszolga; hanem õ ezt a méltóságot csakis az emberhez méltó társadalmi s gazdasági állapotok megteremtésében véli érvényesíthetni.”⁴⁰

Feltehetjük a kérdést: miért tolja hát félre a történelmi materializmus filozófiája a szociális fejlõdés, a kultúra és civilizáció elmélyítésének útjából az Istent, a hitet, a vallást? Mi az oka a vallásgyûlöletnek? Prohászka így válaszol a kérdésre Kultúra és terror címû mûvében⁴¹: „Az állam inkább paktál velük, a társadalom kitér útjukból, – nos és az egyház? Itt az ellenség, itt a veszedelem. Ellenség, aki nem verekszik, de aki nagy befolyással lehet a munkásokra. A szülõi ház nevelése, az ártatlan kor emlékei, a keresztény szokások, a lélek mélyében pihenõ vallási tudatok s vágyak önkéntelen zsongásai, az áldozások, az istentiszteletek, a meghatottságok emlékei mérséklõ s józanító befolyást gyakorolnak az elvbõl nekidühített emberek lelkére. Csökkenthetik a fanatizmust, s több szeretetre s nagyobb igazságszolgáltatásra inthetik még az elkeseredetteket is.”

Egyik irányzat sem kedveli, ha gondolkoznak az emberek, és hallgatnak a lelkiismeretükre. A kommunizmus azért nem, mert könnyen rá lehet jönni a szép eszmék mögött húzódó embertelenségre; a kapitalizmusnak pedig azért nem áll érdekében a gondolkodó ember, mert az sohasem válik szürke fogyasztóvá, kizsigerelhetõ rabszolgává. Ezekkel a megállapításokkal semmi újat nem árultam el, mert – sajnos – a XX. század eseményeibõl, tragédiáiból egyszerûen beláthatók az elõbb felvázoltak. „Ezek az egyoldalú s indulatos ideológiák, mivel világreformátorok akarnak lenni, egyszersmind világnézetekké tágulnak ki. Azt a gazdasági vagy társadalmi uralkodó eszmét megtalpalják egy kis metafizikával, kevernek bele idealizmust vagy materializmust, s csinálnak belõle hitet és etikát. (. . .) . . . a szociáldemokrácia nem érte be nemzetgazdasági tételekkel, hanem megfejelte azokat materializmussal s vallástalansággal, s hogy etikája is legyen, a jólétre törekvõ emberiség ösztöneibõl és indulataiból csinált etikai rendszert.”⁴²

Mindkettõnek a tömeg kell, egyik sem becsüli az embert mint olyat, csak kihasználja, értékeitõl megfosztja (szellemi-anyagi javaitól egyaránt). Ezzel szemben a „keresztény morál, keresztény kultúra nagy szó; bizonyára nem tömegproduktum s nem is tömegek jellege; hanem egyéni, részletekig kidolgozott világ, mely csak individuumokban lehet; tömegekben nem lehet.”⁴³

Mindkettõ kizsákmányoló jellegû; ugyanakkor egyiknél sem találjuk meg a szeretetet, „mely mozgat napot és minden csillagot.” (Dante) A keresztény világnézet egészen más: „. . . az embert s az emberiséget fizikai s morális erõinek megfeszítésére kell indítanunk, s hogy azt mindig s minden esetben a jónak szeretetére s a kereszt viselésére s a legnyomorúságosabb körülmények közt is a tiszta s nemes lelkiség kifejtésére kell buzdítanunk.”⁴⁴

A vallásos embernek nem kisszerûek a célkitûzései, sõt ellenkezõleg: az ember kiteljesedése, boldogulása, lelkületének nemessége szoros kapcsolatban áll a vallásossággal. A hívõ ember nem zárkózik el a világtól, hanem szerepet vállal, betölti hivatását, akár a közéletben is: „Mi mûvelt, fejlett vallásosságot sürgetünk. Tehetségeinkkel és ösztöneinkkel benn állunk a világban s érvényesülnünk kell; ki kell azokat fejlesztenünk, vagyis jó, ha sokat tudunk, minél többet, ez a tudomány; alakítanunk kell a világot gondolataink, eszményeink szerint, ez a technika s a mûvészet; jót kell tennünk s nemesen élnünk, ez az erkölcs; a végtelen Istennel, Urunkkal s Atyánkkal viszonyba kell lépnünk, s nemcsak nemesen, de istenileg kell élnünk, ez a vallás. Négy eleme a belsõ világnak; négy szeráfszárnya a léleknek. Mind a négynek össze kell fognia, hogy gazdagon és szerencsésen alakíthassa az életet. Tudni, ismerni kell az igazat, alakítani a szépet, gyakorolni a jót s átélni az Istent.”⁴⁵

A nemzet történelmének talán legválságosabb és legkilátástalanabb korszakát élte meg 1918–19-ben. A Mohácshoz hasonlatos tragédiát követõen az egyháznak meg kellett szólítania a társadalmat, irányt, illetve utat mutatva. A Tanácsköztársaságnak lényegében nem volt egyházpolitikája, az elképzelések arra irányultak, hogy lehetetlenné tegyék az egyházak mûködését. A helyi direktórium ellenszenvvel viseltetett a püspök iránt. Kényszerlakhelyet jelöltek ki számára, s birtokait szocializálták.

Prohászka püspök mindvégig következetes maradt és kitartott a modern katolicizmus mellett. Errõl tanúskodik 1919. július 7-én keltezett naplójegyzete, melyben keresi az egyház holnapi küldetését: „Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égbõl jött s mint isteni erõ lépett a világba; szellem és lélek és élet volt, s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve elhelyezkedett. . .”

A magyar püspöki kar 1919. augusztus 22-i értekezletén elfogadta egy közös pásztorlevél fogalmazványát, amelyet Prohászka Ottokár készített el. E körlevél leírja a Tanácsköztársaság pusztításait, majd megjelöli a teendõket a jobb jövõ építéséhez.

A közös pásztorlevél az elsõ feladatnál hangsúlyozza: „Hát álljunk ellent a rossznak, s fogadjuk meg, hogy csak olyan képviselõjelöltekre adjuk szavazatunkat, kik a keresztény hit alapján állnak, kik a hitvallásos iskoláknak hívei, kik a keresztény elveket az élet egész vonalán érvényesíteni akarják; mert az a meggyõzõdésünk, hogy Isten, lélek, vallás s erkölcs nélkül mindenünk romba dõl, s mert az a tapasztalatunk, hogy e rombadõlésnél azok szaladnak el elsõnek, kik az alapok aláásásából a leglelkiismeretlenebbül vették ki részüket. Segítsünk tehát önmagunkon, s ne higgyünk azoknak, kik rontani igen, de építeni sehogysem tudnak.”⁴⁶

Nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a figyelmeztetés mennyire idõszerû, különösen a közel félévszázados kommunista elnyomás után, a választások közeledtével. Szabó Ferenc rávilágít, hogy „Prohászka már a múlt század végétõl, alighogy Rómából hazatért, hirdette a feudális Magyarországon azt, amit a pápák körlevelei egy évszázadon át kifejtettek a Rerum novarumtól a Centesimus annusig. Ma is megszívlelendõ, amit fél évvel halála elõtt a katolikus nagygyûlésen mondott”⁴⁷: „A katolikus akciónak minden áron a kapitalista termelésnek mai anarchikus módja ellen kell irányulnia, s világosan kell látnia, hogy a kapitalizmust más termelési módnak kell fölváltania, mely a munka és a tõke új kapcsolatán, a munkásnak s a tõkésnek közösségén épül. (. . .) Ne féljünk itt a radikalizmus vádjától. Aki ezzel vádol, annak mi azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart. (. . .) Hinnünk kell, hogy a kereszténységnek, ahogy missziója volt egészen az új korig kultúrát teremteni, úgy van missziója most is az isteni erõket a világba állítani. (. . .) Nem a tizenkét apostol térítette meg a világot, hanem minden megtért apostol lett, tüzet fogott a lelke s gyújtott. Lélek kihatott lélekre. Voltaképpen embereket másképp, mint lélekkel fogni, hódítani, emelni s vezetni nem is lehet. (. . .) Katolikus emberek kellenek a mai világba, magas mûveltséggel, de ugyanakkor az örök s végtelen távlatok fényével szemünkben! . . .” (ÖM, 13, 285–289)”

Prohászka alakja azt példázza, hogy nemes lelkülettel, Istenben bízva érdemes a kereszténységért, a hazáért, a nemzetért, az emberibb életért küzdeni. Életútja azt bizonyítja, hogy „a katolicizmus nem léphet fel eredményesen, semmilyen vele ellenkezõ vagy vitázó eszme, ideológia ellen, ha nem egységes, ha legjobb gondolkodóinak és áldozatos, hivatott képviselõinek nemcsak világnézeti ellenfeleikkel kell megküzdeniük, (. . .) hanem attól kell tartaniuk, hogy hátulról, a sajátjuknak hitt táborból éri õket a súlyos sebet ütõ golyó.”⁴⁸

A Tanácsköztársaság bukása után kelt pásztorlevélre visszatérve: van benne egy olyan megállapítás, amelyen „érdemes eltûnõdnie minden komolyan gondolkodó, a társadalomban, annak alakításában szerepet vállaló kereszténynek. A proletárdiktatúra megszületésének okait elemezve nem azt állította, hogy bûnei miatt sújtott le Isten a magyarságra, hanem »magából a társadalomból, a köztünk felgyülemlett szeretetlenségbõl, igazságtalanságból s elkeseredésbõl fakadt mindez a förtelem.« Nem kísért-e ma is az akkori szeretetlenség és igazságtalanság? – teszi fel a kérdést Rónay László⁴⁹ – Nem magukat gyengítik a keresztény jelszavakat hangoztató pártok, amikor újjászületésük szükségességét hangoztatva a pártbeli ellenfelek marakodását tárják híveik elé?”

 Prohászka indexre tételének körülményei elkeserítõek. Szomorú, hogy az egyházban is voltak ellenfelei, akik nem érezték át szerepének jelentõségét, hanem személyes ellenszenvüktõl vezérelve igyekeztek elhallgattatni. Nem látták át, hogy a papnevelés lelki reformjának kezdeményezésével kora közömbös keresztényeit is felrázta.

Érdemes végigtekinteni a magyar történelmet, mellyel az egyház az államalapítástól kezdve szorosan összekapcsolódik. Isten gondviselését látom abban, hogy a válságos idõkben a Magyar Katolikus Egyháznak olyan kimagasló alakjai voltak, akik utat mutattak mind erkölcsi, mind pedig szellemi értelemben. Tomori Pál a vészterhes idõkben mindent megtett az ország érdekében; Pázmány Péter protestáns országban született, és katolikus országban halt meg; Apor Vilmos életét áldozta fel; Mindszenty hercegprímás két szörnyû hatalommal szemben is vállalta a meghurcoltatást, amiért felemelte szavát a hit és a nép mellett; és még sorolhatnánk a rengeteg bátor szívû, hõsies papot, akik szilárd jellemmel, kimeríthetetlen hittel helytálltak. Prohászka is, felismerve a téveszméket, világos szóval figyelmeztetett. Fekete reverendában, vonaton érkezett Székesfehérvárra, amikor elfoglalta a püspöki széket. Nem hivalkodott, nem szerette a fényûzést, annak ellenére, hogy a XX. század szellemóriása volt.

Prohászkának elsõsorban halála után jutott osztályrészül az üldöztetés: 54 esztendeje, hogy néhány radikális fiatal ledöntötte szobrát, Károlyi Mihály követelésének eleget téve. Hosszú évtizedekre számûzték a köztudatból egyháztörténetünk egyik legnagyobb lángelméjét. Csatlakozom Rónay László godolatához⁵⁰: „Az elmúlt évtizedek társadalomromboló hatása miatt különleges jelentõsége van annak, hogy megkeressük a módját, miképp lehetne erõink összefogásával megbecsülést és népszerûséget szerezni a katolicizmus értékeinek. Rendkívüli szükségünk van olyan apostoli lelkületû példaadókra, amilyen Prohászka Ottokár volt.”

Prohászka politikai nagyságát abban látom, hogy a jövõbe látott; világosan érezte és tudta, hogy mitõl kell óvnia a nemzetet, mely a századfordulón ünnepelte millenniumát. Magyarország apostola és tanítómestere volt. Olyan veszélyes szellemi és politikai irányzatokkal szemben akarta felvértezni a magyarságot, amelyek – mint az a késõbbiek során beigazolódott – kikezdhették a Szent István-i ezeréves államot: rombolni és pusztítani igyekeztek azt, a társadalmat, a morált éppúgy, mint a kultúrát.

Ma is isszuk a levét a közel félévszázados társadalomromboló munkának, mely rendkívül ádáz és alapos volt. Eltûnt a magyar polgári középosztály, mely a nemzet gerincének tekinthetõ. A keresztény kultúra, a magyarságtudat hordozója volt ez a társadalmi réteg. Napjainkban is folyik a pusztítás, csak most nem a kommunizmus, hanem a liberalizmus zászlaja alatt.

Ha Prohászka Ottokár egy évszázaddal elõre látott, és felismerte a szociális eszmék jelentõségét és a föntiekben jellemzett politikai, gazdasági és szellemi irányzatok romboló erejét, akkor mi miért nem ismerjük fel napjainkban? Legalább a XX. századból, ami már megtörtént, elmúlt, legalább abból okulnánk! De nem, a téveszmék itt vannak köztünk; Prohászka figyelmeztet, közel egy évszázad távlatából, szinte napjainkra vonatkoztatható aktualitással, mégis az emlékezés homályában porosodnak az apostol intõ szavai, akár a könyvtárakban az a 25 kötet, mely életmûvét tartalmazza. Azért kell Prohászkát ébreszteni, hogy felébressze a rengeteg botorkáló, bizonytalan embert, akik hit és szilárd értékrenden alapuló meggyõzõdés hiányában tévelyegnek, közömbösnek mutatkozva Isten, haza s nemzet iránt.

Nem titkolom, Prohászka mûvei nagy hatással voltak rám; megdöbbentett, hogy valakinek az elõzõ századfordulón ekkora éleslátása volt. Szociális, politikai programja, melyet Schütz Antal összefoglalásában ismertettem, iránytûként kell(ene), hogy szolgáljon; nem csak ma, a jelenben, de a jövõben is, mert tiszta eszméi  sohasem fogják érvényüket veszíteni. . .

¹ Sík Sándor: Köszöntés a hatvanéves Prohászkának = Élet, X., 1918. október 13. 939.

² Gergely Jenõ: Prohászka Ottokár, „a napbaöltözött ember”, Gondolat, Bp., 1994, 10.

³ Koncz Lajos: Prohászka korszerû és teljes értékelése felé = Jel, VII., 1995/2, 48.

⁴ Schütz Antal: Prohászka pályája, Bp., 1929, 4.

⁵ Koncz: i. m., 48.

⁶ Rónay László: „A napbaöltözött ember” = Új Ember, 1994. október 9., 2.

⁷ Schütz: i. m., 8.

⁸ Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek 1, szerk. és jegyz. ell. Barlay Ö. Szabolcs, Szeged-Székesfehérvár, 1997, 114. – ⁹ Schütz: i. m., 39.

¹⁰ Prohászka Ottokár: Összes munkái 25, (Sion hegyén), 290.

¹¹ Szabó Ferenc: „Prohászka idõszerûsége” = Új Ember, 1994. október 23., 2.

¹² Prohászka  Ottokár: 8. jegyzetben i. m., 174.

¹³ Lotz Antal: Miben uralkodhat a vallás a politikában is, Különlenyomat az Egyházi Lapok 1932. évf. 12. számából, 2.  – ¹⁴ Schütz Antal: i. m., 34–35.

¹⁵ Szabó Ferenc SJ: Magyarország apostola és tanítómestere = Új Ember, 1997. március 30., 6.  

¹⁶ Rónay László idézete: Az „evangéliumi ember ébresztése” = Árgus, IX., 1998/6. 56.

¹⁷ Prohászka Ottokár: Összes munkái 11 (Kultúra és terror), 63–64.

¹⁸ Uõ.: Az Egyház demokráciája = Prohászka  Ottokár: Modern katolicizmus, szerk. Koncz Lajos, Bp., 1990, 171–172.

¹⁹ Lotz: i. m., 4. – ²⁰ Prohászka, 17. jegyzetben i. m., 68. – ²¹ Gergely Jenõ: 2. jegyzetben i. m., 62. – ²² Schütz Antal: i. m., 42.

²³ Gergely Jenõ: Prohászka Ottokár közéleti mûködése = Prohászka ébresztése I., szerk. Szabó Ferenc, Bp., 1996, 181.

²⁴ Prohászka Ottokár: Összes munkái 21, (Az igazság napszámában), 44. – ²⁵ Uo., 6. – ²⁶ Rónay László: Fejezetek Prohászkáról = Vigilia, LX., 1995/8, 597.

²⁷ Szabó, a 15. jegyzetben i. m., 6.

²⁸ Prohászka Ottokár: Összes munkái, 13, 286.

²⁹ Szabó, a 11. jegyzetben i. m., 2.

³⁰ Zulawski Andor: „A diadalmas világnézet”, Stádium, Bp., (1932), 79.

³¹ Prohászka Ottokár: Elmélkedések az Evangéliumról, 1924, 230.

³² Uõ.: Magánügy-e a vallás a szociáldemokráciában? = Élet, X., 1918. szeptember 22., 866. – ³³ Uõ.: 17. jegyzetben i. m., 288.

³⁴ Uõ.: Az evangélium és a szociális fejlõdés (A diadalmas világnézet, XXV. fejezet)  = Prohászka  Ottokár: Modern katolicizmus, szerk. Koncz Lajos, Bp., 1990, 187.

³⁵ Uõ., 17. jegyzetben i. m., 81. – ³⁶ Uo., 25. – ³⁷ Uo., 86. – ³⁸ Zulawski: i. m., 81.

³⁹ Rónay: 16, jegyzetben: i. m., 56. – ⁴⁰ Prohászka: 16. jegyzetben  i. m., 866.

⁴¹ Prohászka: 17. jegyzetben i. m., 50.

⁴² Prohászka Ottokár: A szociáldemokratikus etika fogyatékossága = Élet, X., 1918. július 21., 650. – ⁴³ Uo., 653. – ⁴⁴ Uo.

⁴⁵ Prohászka  Ottokár: Modern katolicizmus = Prohászka  Ottokár: Élõ kereszténység, szerk. Frenyó Zoltán, Kairosz Kiadó, 1998, 109.

⁴⁶ Szabó Ferenc SJ: a 15. jegyzetben i. m., 6. – ⁴⁷ Uo.

⁴⁸ Rónay: a 6. jegyzetben i. m., 2. – ⁴⁹ Uo. – ⁵⁰ Uo.

Felhasznált irodalom

Élet, X., 1918. október 13-i (jubileumi) születésnapi száma, 937–968.

Gergely Jenõ, Prohászka Ottokár, „a napba öltözött ember”, Gondolat, Bp., 1994.

Koncz Lajos, Prohászka korszerû és teljes értékelése felé = Jel, VII., 1995/2, 48–52.

Lotz Antal, Miben uralkodhat a vallás a politikában is, Különlenyomat az Egyházi Lapok 1932. évf. 12. számából.

Magass Miklós, A politikus Prohászka, A Szt. Istvánról nevezett esztergomi õsrégi Papnevelõ Intézet Magyar Egyházirodalmi Iskolájának 1936-37. évi munkássága, Esztergom, 1937, 26–32.

Prohászka Ottokár, Élõ kereszténység, szerk. Frenyó Zoltán, Kairosz, 1998.

Uõ., Elmélkedések az Evangéliumról, Bp., 1924.

Uõ., Világosság a sötétségben, Összegyûjtött munkái, IX. kötet, Bp., 1928.

Uõ., Kultúra és terror, Összegyûjtött munkái, XI. kötet, Bp., 1928.

Uõ., Az igazság napszámában, Összegyûjtött munkái, XXI. kötet, Bp., 1928.

Uõ., Iránytû, Összegyûjtött munkái, XXII. kötet, Bp., 1928.

Uõ., Modern katolicizmus, szerk. Koncz Lajos, Szt. István Társulat, Bp., 1990.

Uõ., Naplójegyzetek, I. kötet, szerk. Barlay Ö. Szabolcs, Szeged-Székesfehérvár, 1997.

Uõ., A szociáldemokratikus etika fogyatékossága = Élet, X., 1918. július 21., 650–653.

Uõ., Magánügy-e a vallás a szociáldemokráciában? = Élet, X., 1918. szeptember 22., 866–869.

Prohászka ébresztése, I. kötet, szerk. Szabó Ferenc, Bp., 1996.

Rónay László, Az evangéliumi ember ébresztése = Árgus, IX., 1998/6, 55–59.

Rónay László, Fejezetek Prohászkáról = Vigilia, LX., 1995/8, 596–599.

Rónay László, „A napbaöltözött ember” = Új Ember, 1994. október 9., 2.

Schütz Antal, Prohászka pályája, Bp., Stephaneum, 1929.

Szabó Ferenc SJ, Prohászka önmagáról, Agapé, Szeged, 1999.

Szabó Ferenc SJ, Magyarország apostola és tanítómestere = Új Ember, 1997. március 30., 6.

Szabó Ferenc SJ, „Prohászka idõszerûsége” = Új Ember, 1994. október 23, 2.

Vigilia, 39. 1974. 12., 793–831.

Zulawski Andor, „A diadalmas világnézet”, Stádium, Bp., (1932).

Finy Alexandra

PROHÁSZKA OTTOKÁR NÉZETEI
A FORRADALOMRÓL (1919)
ÉS A TÁRSADALMI ÁTALAKULÁSRÓL

Égbe kapaszkodva és a Földet átölelve

„A véres sár tengerében
Egetkérõ kolosszus módra állsz.”¹

    Nehéz Prohászka mûveit olvasni. Többször elbizonytalanodtam, eltévedtem a sorok leveles sûrûjében bolyongva. Elõször a lüktetése fogott meg; mint valami gyors folyó zuhog minden írásában az Istenhez közelálló ember lendülete. Minden mondatában képfolyam nehezíti meg és teszi csodálatossá botorkálásaimat. Egy ámuló gyerek tágra nyílt szemével néztem a sorok közül kibontakozó püspököt. Távolinak éreztem, éginek, áttetszõnek és könnyûnek. Olyannak, mint akin Isten színei ragyognak át. De egy idõ múlva újra elbizonytalanodtam, már nem a szavait éreztem nehezen olvashatónak, hanem lépteit nehéznek és bizonytalannak. Nem értettem, miért kellett leszállnia a földre, miért kellett a világ dolgaival foglalkoznia, amikor világ porondján sokszor „vad hahota várja, / s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.”²

    Belon Gellért tanulmánya³ mutatott utat Prohászka megértéséhez az útvesztõkben. Belon Prohászka nagyságát apostolságában fedezte fel, és rámutatott arra, hogy ezzel az ízig-vérig apostolsággal együtt jár az égben való elragadtatás mellett a gyöngeség is. Pál apostolt idézte: „Mindenkinek szolgájává lettem, hogy minél több embert megnyerjek. A zsidók között zsidóvá lettem, hogy megnyerjem a zsidókat. . . A törvényen kívül állók között, mint aki a törvényen kívül áll . . . csak hogy megnyerjem a törvényen kívül állókat. A gyöngék közt gyöngévé lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek.” (1 Kor 9,19–22)

    „Aki apostol akar lenni, annak nemcsak küldõje eszmevilágában kell otthonosnak lennie, hanem azok világában is, akikhez küldetik.”⁴ Ez lehet a válasz arra, hogy miért vállalta Prohászka a támadások tüzében is azt, hogy a kor forrongó eszmeáramlatai, a változó politikai rendszerek örvényében is a közélet – sokszor forgó – színpadán szerepet vállaljon. Prohászka Ottokár püspök nem zárkózott el a világtól. „Nem hagyja vesztébe rohanni az emberiséget, nem tartja Noé bárkájának az egyházat, amelynek – magába zárkózva – nincsen köze a fuldokló világhoz, eltévelyedett kultúrájához, az elpártolt emberiséghez.”⁵ Bármilyen mocskos ár zúdult a népre, nem ítélte el a népet a szennyes vízzel együtt. Vízre szállt velük, hogy a kellõ idõben kivezethesse az embereket a szennyvíz mocskából a tiszta forráshoz. Átérezte, hogy „van az emberiségben mindig elég pogányság, de van benne jó is; az egyiket úgy kell üldözni, hogy fölemeljük a pogányt a kereszténységbe.”⁶

A szociális kérdés megjelenése a századfordulón

„S a század lelke sír föl szózatán,
és benne zúgnak az örök szavak”

    A társadalmi átalakulás és a szociális kérdés fontossága Prohászka Ottokárt már a századfordulón foglalkoztatta. Az egyik 1894-es cikkében (Mi az a szociális kérdés?) rámutat arra, hogy a szociális kérdés társadalmi kérdés, és nem csak „gyomorkérdés”, de a „gyomorból származik; az volt az elsõ, amely elromlott a nagy társadalmi testben, s a gyomor romlásával szédülni kezdett a fej, egész az agy megzavarodásáig; reszketni kezdtek az idegek és az izmok; félelmetes idegesség vett erõt a testen; undor és elsavanyodás váltakoztak a düh és rombolás mániájának kitörésével.”⁷ Figyelmeztet Prohászka Ottokár arra, hogy ez a düh és elkeseredés, amely a gyomor- vagyis a kenyérkérdésbõl alakult ki, táptalaja a szocialista szervezkedésnek.

    A társadalmi változást szem elõtt tartva egyrészt cikkeivel próbálja a közvélemény figyelmét e problémára irányítani, másrészt gyakorlati tettekkel segít a szegény munkásrétegen. A szociális problémák orvoslására irányuló cselekedetei szorosan összefonódtak az egyházi életet gyógyító szervezkedéssel. Egy katolikus reneszánsz kibontakozásnak lehetünk tanúi ebben az idõszakban.

        1. Prohászka Ottokár elengedhetetlennek tartja, hogy a közvéleménynek bemutassa az „új szekta”, a szocializmus részigazságait (a szociális kérdés felkarolása) és hibáit egyaránt. A szocializmus veszélyét abban látja, hogy „sehol sem hiányzó jellege az Isten-tagadás, s azzal együtt mindazon elvek elvetése, melyek a hitbõl folynak”, és a „fönnálló rend gyûlölete”⁸. A szocializmus az elszegényedésben és a vallástalanságban gyökeredzik. Mert a „negyedik rend” nyomorult helyzetben tengõdik, ezen „társadalmi osztályok a legsiralmasabb szegénységben nyögnek”, és a „bûnnek sötét angyala a szegénység nyomában jár”; így válik az állapotok természetes és „bûzhödt kifolyásává” az erkölcstelenség⁹.

        Cikkeivel elsõsorban a papságot akarja felrázni és a nép segítésére buzdítani. Felismeri, hogy elõször a szegények kenyérkérdését kell megoldani, és csak ezután lehet nekik Istenrõl prédikálni. Hisz „mit segít a nyomorultakkal szemben a szellemes filozófia és theológia; õk egyet akarnak, hogy ne legyenek nyomorultak.”¹⁰ Ezért új nyelvre tanítja Prohászka a papságot, ez az új nyelv „a praktikus cselekvés és tevésnek, a gyakorlati szeretetnek a nyelve”¹¹. A szociális kérdés felkarolása azért is fontos, mert ha „az egyház nem pártolja igazán a szegényeket nemcsak alamizsna által, hanem a szegények jogainak érvényesítése által: akkor a szegénység otthagyja az egyházat faképnél, s igaz, hogy szerencsétlenségére, de mégis természetszerûleg a túlzó, fantasztikus szociáldemokratákhoz szegõdik”¹².

        Prohászka elsõnek ismertette Marx Tõkéjét Magyarországon; megmutatta azt, ami Marx tanában pozitívum, részigazság, és emellett jelezte a marxizmus tévedéseit és hibáit is. Elismeri, hogy a „liberalizmus bolondgombái” veszélyesek, „a népeket kifosztogató liberalizmus teremti meg az elkeseredett munkásokat”¹³, és erjesztett gombái által az „anarchizmus bombái”¹⁴ pusztíthatnak. Prohászka is azt hirdeti, „hogy harcoljunk a pénzgazdaság ellen”, és „szervezzük a munkásokat hatályos és egységes föllépésre”¹⁵, õ is azt szeretné, hogy igazságosabban legyenek felosztva az anyagi javak az emberek között, de ezt nem szocialista, hanem keresztényszocialista módon szeretné megvalósítani. Ebben a kérdésben a struktúra konzervatív papokkal is szemben áll, mert azt mondja, hogy „az egyházi akció modorában konzervativizmust nem ismerünk; a modor s a taktika változik; az nem lehet konzervatív; konzervatív csak az elv”¹⁶. A társadalmi átalakulás zajló forgatagában, ha a nép csak a traktorok látványát bírja elviselni, akkor lecseréli az egyház a hintóit traktorokra, de az evangéliumot mindenképp elviszi az emberekhez.

    2.     1890-tõl Prohászka Ottokár lett az esztergomi szeminárium spirituálisa; papnevelési programot dolgozott ki. Lefordítja XIII. Leó pápa beszédeit és leveleit 1891-ben, majd a Rerum novarumot is (apostoli körlevél a munkások helyzetérõl). 1894-tõl a fiatal papok, volt növendékei kérésére megkezdõdnek a rendszeres papi lelkigyakorlatok. 1901-tõl férfikonferenciákat tartanak. Szaporodik a katolikus nagygyûlések száma is. Férfi és nõi lelkigyakorlatokat tart Magyarország minden részén. 1901-ben megalakult a Regnum Marianum; itt tartotta Prohászka az elsõ férfikonferenciáit. Itt született meg a Zászlónk, itt vett országos lendületet a középiskolai ifjúsági kongregáció – teljen Prohászka szellemében. És itt született meg a magyar cserkészmozgalom a Zászlónk toborzása nyomán. A középiskolás ifjúság mellett az egyetemi ifjúságnak is volt szervezete, a Szent Imre Kör.     

    1894–1896 között aktívan részt vett a Katolikus Néppárt megalakításában. (1896-ban néppárti programmal föllépett a vágvecsei kerületben, de a Bánffy-terror megbuktatta.) Támogatta a Keresztényszocialista Pártot 1907-tõl. Katolikus Sajtóegyesület, Pázmány Egylet, az Esztergom c. néppárti politikai hetilap alapítója és fõ munkatársa, a Magyar Sionban már 1882-tõl folyamatosan publikál. Elindítja az Élet c. katolikus szépirodalmi folyóiratot 1909-ben. Támogatta a tulipánmozgalmat, amely a magyar nemzeti munkát, a nemzeti ipar megteremtését, a magyar termékek pártolását tûzte ki céljául az idegen – fõleg az osztrák – behozatal iparcikkeivel szemben¹⁷. 1912–15 között megalakult a Szociális Missziótársulat; Farkas Edith az alapító, de Prohászka a sugalmazó. A katolikus reneszánsz kibontakozását jelképezik még a leánypanziók, a Collegium Marianum, a Katolikus Háziasszonyok és a Cselédintézet létrejötte.¹⁸

Kultúra és terror

„A századnak kiáltó Jele vagy”

    1918. február 3-án alakult meg a Keresztény Szociális Néppárt az 1894-tõl mûködõ Katolikus (késõbb Országgyûlési) Néppárt és az országos Keresztény Szocialista Párt egyesülésébõl. Programjának központi váza a katolikus egyház szociális tanítása volt. Erre a megújulásra szükség volt, mert sokan kiábrándultak a Néppártból, ill. a háború alatt a Magyar Szociáldemokrata Párt támogatóinak száma jelentõsen megnõtt. A szociáldemokrata párt jól szervezett korszerû tömegpártként mûködött. (A szakszervezetek taglétszáma 1917 végén 217 000, 1918 októberében már 300 000 fõ volt¹⁹.) Az Élet 1918. okt. 13-án jubileumi számot jelentetett meg Prohászka Ottokár Élet-beli cikkeibõl, és kiadta Kultúra és terror címen. Ez a kötet igyekezett a háború megpróbáltatásai miatt feldúlt lelkeket visszairányítani a keresztény alapokon nyugvó szocializmushoz.

    Prohászka szerint a legnagyobb veszély abban rejlik, hogy a háború viharától feldúlt lelkekben, a testi szükségletekkel küszködõ szegény néptömegben az elkeseredés, mint a puskapor – „mely pici apró szemekben pereg s gyülemlik föl valahol, s amely ha szikra éri, a levegõbe röpít mindent, szépet és csúnyát, ártót és ártatlant”²⁰ – úgy fog robbanni. Prohászka Ottokár elismeri a társadalmi változásoknak a szükségességét, mélyen átérzi a meggyötört szegény rétegek indulatainak túlcsordulását, de nem akar forradalmat.

    Attól a forradalomtól, amely a szociáldemokrácia vezetésével jöhetne létre, különösen félti a népet. Irtózik a szocializmustól, mert az gyûlölettel, terrorral, erõszakkal akarja megváltani a világot. Veszélyesnek érzi ezt az „internacionális sündisznót”²¹, mert a világot megtisztítani akaró forradalmi vize piszkos, amelyben csak a mocskos embereknek van kedvük úszkálni.²² Az erõszakos és gyûlölettel terhes forradalom bírálatánál megidézi a nagy francia forradalom tanulságait. Rámutat arra, hogy hangzatos és szép eszmékkel teleaggatott zászlókat lobogtatva is lehet csõcselékuralmat létrehozni. A „minden ember szabad” és „minden ember egyenlõ” címkék mögött megbújva a „szabadságnak nevezett erõszakoskodásban és zsarnokoskodásban csorbult ki a guillotine is”²³.

    A terror és az erõszak veszélyei mellett még két nagyon fontos és elkeserítõ jellemzõjét elemzi a szocializmusnak Prohászka. Az egyik az internacionalizmus, a másik pedig az egyházat támadó fanatikus ellenségeskedés. Prohászka Ottokár az osztályharcos szemlélet nemzetköziségével szemben szeretné megerõsíteni az emberekben a nemzeti összetartozás tudatát, mert a nemzeti eszme tömörítõ elv és erõ lehet, a „nemzetközi bomlasztó befolyásokkal szemben, melyek a proletár rétegeket fölösleges s erõt pazarló ellentétbe hozzák a legtermészetesebb érzésekkel, milyenek haza, szülõföld, nemzet”²⁴.

    S hogy miért utálja az egyházat a szociáldemokrácia? Egyik oka az, hogy filozófiai alapja a történeti materializmus, és híveit a materialista világnézetre kötelezi, a második oka annak az „izzó gyûlöletnek, mellyel a szociáldemokrácia az egyház s általában a kereszténység ellen viseltetik, a párttaktikában rejlik”²⁵. A pártnak a hatalom megszerzéséhez tömeg kell, mégpedig egy olyan tömeg, amely az eddigi társadalmat (az egyházat is mint társadalmi tényezõt) elvetemült bandának nézi, és csak gyûlölettel gondol rá. A szociáldemokraták a vallás helyett földi paradicsomot ígérnek a kiábrándult, meggyötört, lerongyolódott tömegeknek. „E mozgalomnak sötét dogmatikája van, neki a tõke az ördög, a kapitalizmus az õsi bûn, melytõl meg kell váltani az emberiséget.”²⁶ Azt hirdetik, hogy ha „a kapitalista Dragon a porba hull”²⁷, akkor minden jóra fordul.

    Prohászka rámutat arra, hogy utópisztikus elképzeléseivel a szociáldemokrácia is vallás. Ottokár püspök képtelenségnek tartja, hogy az egész életet csak a produktív, gazdasági munkával azonosítsák, hogy a földi paradicsom délibábját ûzve boldogok legyenek a munkások. „Minden ember, aki magába tekint, érzi, hogy neki nemcsak az a »paradicsom« kell, mely majd akkor lesz, mikor minden embernek a földön jó lakása, jó ebédje s színházi páholya lesz, hanem hogy õ most is kapcsolatban áll egy csodálatos világgal.”²⁸ A szocializmusban azt az egyoldalúságot támadja, hogy csak a külsõ világra figyel, a belsõ világ pedig nem érdekli.

    Prohászka önkritikát is gyakorol, felhívja a figyelmet arra is, hogy a nemcsak a szociáldemokrácia, hanem a keresztényszocializmus is egyoldalúságban szenved. „A szociáldemokrácia félreértette az embert, és a vallástalanságot, a hitetlenséget, a szellem tagadását vette fel programjába; ebben nincs igaza, s ezen tönkre fog menni; ugyanakkor a keresztény szocializmusnak gyönge oldala, hogy a gazdasági kultúráért s a munkásélet nívójának elismeréséért nem veti magát azzal az elszántsággal a küzdelembe, hogy a tömegek megérezzék: ez jót akar nekünk, egész jót, jót testünknek és lelkünknek! A szociáldemokráciának a filozófiai ballasztot kellene elhagynia, a keresztény szocializmusnak pedig a felháborodás szélvészét kellene vitorlái mögé fognia, akkor nem is volna köztük különbség, s egységesen szolgálhatnák a jó ügyet.”²⁹

    Prohászka megújulást szeretne, mert új cégér kell majd a háború után, új célokat, eszményeket kell állítani a nép elé. Mert az embereknek „realitás kell; kell a »szabadság, egészség, vagyonosság«³⁰, de kell a lelkiség, bensõség, mély vallásosság is. Ez a kettõ együttvéve a mi kultúrprogramunk. A hívõ modern ember mind a kettõt vállalja. Tudja azt, hogy a mai emberiség számára a produktív munkának s a technikának áldásait kell biztosítanunk; de tudja azt is, hogy ezek a gyakorlati értékek ki nem töltik a lelket.”³¹ Segíteni kell a nyomorultakon, hogy ne lakjanak pincelakásokban, de arra is vigyázni kell, hogy „miután a proletariátus pincelakásaiból s lebújaiból kijöttünk, ne vetõdjünk ismét a lelki világ pincelakásaiba, a hitetlenségébe és cinizmusába.”³²

A polgári demokratikus forradalom

„Mának eleven Evangéliumja,
Tiport szívünket hadd hozzuk neked!”

A háborút követõen a magyar társadalom minden rétege békét és társadalmi–politikai változásokat akart. A gyõztes forradalom (1918. október 31.) a polgári demokratikus követelményeket és a földkérdést írta zászlajára, és feladatává vált a magára maradt Magyarország területének védelme, valamint független államiságának megteremtése. A független állam szerkezetén kívül ehhez egyelõre még hiányzott a hadsereg, a külügyi apparátus és a saját pénz.

        A Károlyi vezette politikai csoportot nagy lelkesedés és várakozás vette körül. A parasztok várták a földreformot, a munkások az általános választójogot, a foglalkoztatottságot és a jó béreket, a közép- és felsõ rétegek pedig azt, hogy Károlyi megmenti az országot a már sejtett szétdarabolástól. Prohászka is elfogadta a demokratikus forradalmat. Egyházmegyei körlevelében eligazítást adott a tanítóknak, ebben boldogan köszöntötte az ország függetlenné válását, mert „ezzel elértük végre azt, hogy új életet kezdhetünk, amelyben a népért együtt fogunk dolgozni a néppel, és amelyben a kötelességtudás és a megértõ szeretet lesznek vezéreszméink”³³.

        A földreform késlekedése és végül elmaradása, a rendfenntartó közegek elégtelensége (vagy inkább teljes hiánya), az ország több részében véres eseményekhez, fosztogatásokhoz, gyújtogatásokhoz vezetett. Az általános és titkos választójogról március 5-én kiadott néptörvény gyakorlati megvalósulása elmaradt. Az ország megélte a hadsereg szétzüllesztését (a leszerelés erõltetett végrehajtásának sem volt semmiféle kényszerítõ és még kevésbé ésszerû oka), és területének drasztikus beszûkülését.

        Ebben a tehetetlen helyzetben Bangha Béla jezsuita páter decemberben felkérte Prohászkát, hogy segítsen egy keresztény-nemzeti front létrehozásában. Bangha szerint a keresztény szocialista zászlókat már nem lehet használni, új keresztény szervezkedésbe kell kezdeni, hogy fel lehessen lépni a forradalom ellen. Bangha azt írta a püspöknek: „Mindenki, akinél összejövök: katona és civil, protestáns és katolikus, régi és újdonatúj emberek, vallásosak és nem-zsidó szabadgondolkozók: mindenki csak egy nevet ismer, csak egyben bízik: Prohászka Ottokárban. Kegyelmes Úr az egyetlen, aki ma tömörítheti a keresztény középosztály óriási tömegeit. . . Esdve kérem excellenciádat, ne hátráljon meg az elsõ akadálytól, jöjjön, hozzon 30–40 embert, mi kicsinyek, de sereghajtók, milliós tábort fogunk hozni a kibontott zászlóhoz . . . tegyen valamit, lépjen a mozgalom élére.”³⁴ De Prohászka ezt ekkor nem vállalta el. (A Tanácsköztársaság bukása után vállalt politikai szerepet.)

A Tanácsköztársaság

„Egyetlen csillag az öngyilkos éjben,
Mosolyogj ránk és maradj itt velünk.”

    Prohászka Ottokár püspöknek az 1919-es Tanácsköztársaságról alkotott véleményét naplójából tudhatjuk meg. Ezek sokszor indulattól fûtött és elkeseredett bejegyzések. Ez érthetõ, hiszen Prohászka Ottokár évtizedekig azért harcolt, hogy ne kelljen az országnak egy szociáldemokrata, pláne egy kommunista forradalmat elszenvednie. Azok a félelmek, amelyek már a századfordulón megfogalmazódtak benne, valóra váltak.

    A Prohászka által megidézett internacionalista sündisznó a valóságban is megszületett, és túlszárnyalta megidézõjének merész elképzeléseit. „Világ proletárjai, egyesüljetek!” lett a jelszó, amikor a nemzeti összetartozás lett volna a legfontosabb. Lenin elvtársnak lelkesen írta Kun Béla: „Helyzetünk kritikus. De bármi történjék is: minden lépésünket a világforradalom érdekei fogják vezérelni. Egy pillanatig sem gondolunk arra, hogy a nemzetközi forradalom egy részének érdekeiért feláldozzuk a világforradalom érdekeit . . . nekünk még nagyobb nehézségeink vannak, mint annak idején Önöknek Oroszországban; de kérem, hogy legyen irántam továbbra is bizalommal. Én sohasem fogok jobbra tolódni, baloldali kommunizmus viszont azért nem lehetséges nálunk, mert annyira baloldaliak vagyunk, hogy további balratolódás lehetetlen.”³⁵

    Szamuely Tibor gondoskodott a Vörös Õrséggel együtt arról, hogy Prohászka rémképe a pusztító, fanatikus terrorról beigazolódjon. Szamuely azt mondta a gyõri húsvéti népgyûlésen, hogy „a magyarországi proletariátus eddigi gyõzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértõl nem kell félni. A vér acél: erõsíti a szívet, erõsíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, ami az igazi kommünvilághoz elvezet.”³⁶

    Nem csoda, hogy Prohászka „hóhéroknak” és „bohócoknak” nevezi õket. Prohászka „mindenkinek mindene” próbál lenni, de a „csatornatörvénnyel, szennyvízcsõcselékkel kooperálás lehetetlen. Tele van abszurditással, alávalósággal. Cinizmussal.”³⁷ Pedig Prohászka megpróbált mindent, a legvégsõ lelkiismereti határig elment. Pásztorlevelet írt az egyházmegye papságához, a legpokolibb idõkben is azt hirdeti, hogy „ne legyen szakadás nép és lelkipásztora között”³⁸, próbálja megragadni a forradalomban rejlõ pozitív törekvéseket, és erre irányítja a figyelmet. De a pásztorlevelet a fehérvári népbiztos nem engedélyezte volna, csak egyetlen kikötéssel, ha egy „míg”-et „mert”-re cserél abban a mondatban, hogy „tartsuk meg a forradalmi rendeleteket, míg azok hitünket és erkölcsi törvényeinket nem sértik”³⁹. De ezt a változtatást Ottokár püspök nem vállalhatta.

    A püspök, aki szenvedélyesen lángolt a lelket átformáló, új világot teremtõ Szentlélek pünkösdi tüzéért, szomorúan látja, hogy a kommunisták pusztító, emésztõ tüzet gerjesztettek. Elkeseredve kérdezi, hogy „mit csinál itt ez a rablóbanda, ez a proletár (szemétdombi) diktatúra? Ezzel a folyamatos gúnnyal, durvasággal, üldözéssel a vallás megvetését bizonyítja, de egyszersmind tehetetlenségét mások megnyerésére és megértésére. Ez a hatalom nem épít, csak pusztít; nem egyesít, hanem keserít.”⁴⁰

    Ottokár püspök nem magát a forradalmat mint újítást ítéli el, hanem ennek elfajult változatait, mint amilyenné a proletárforradalom vált Magyarországon. Azon háborodik fel, hogy „a szocializmus gubóját átrágták az orosz zsidók⁴¹, s kirepült nagy kecsesen, s piszkosan a kommunizmus”⁴². Egy rendszer jött létre, melynek célja „a kapitalista termelési és társadalmi rend megszüntetése és a szocialista termelési és társadalmi rendszer megteremtése”⁴³ úgy, hogy a dolgozók uralmát biztosítják a „kizsákmányolók” felett. Az egész rendszer élet- és emberidegen lesz onnantól kezdve, hogy kizsákmányolónak tünteti fel a lelkészeket és szerzeteseket; ezzel egy majdnem ezeréves hagyományt rúgtak fel pár nap alatt, ráadásul mindezt abban az idõszakban, amikor a háborútól meggyötört népnek, a területeiért küzdõ országnak leginkább hitre, vallásra és belsõ lelki egyensúlyra lett volna szüksége.

    De Prohászka – ahogy már megszokhatta tõle az ember – a Tanácsköztársaság alatt sem siránkozik. Nem a múlton rágódik, hanem – bár néha keserûen kifakad az igazságtalanságok miatt – már a proletárdiktatúra alatt azon gondolkozik, hogy hogyan lehetne ez után a pusztítás után megújítani az egyház romos oszlopait, hogy újra támaszkodhassanak rá a hívek. Elengedhetetlennek tartja a „nagy mûveltséget, apostoli szellemet és bátor, nemes kollegialitást a papságban”⁴⁴, jó papnevelõ intézeteket akar, olyanokat, amelyek nem csak könyvekbõl nevelnek; azt szeretné, hogy a klérust ne válassza el fal a hívektõl, ne a tekintély, hanem a szeretet dirigáljon, a nép nyelvét használják a liturgiában. Szeretné a papság és a nép közötti szakadékot megszüntetni. Ha már nem tehet semmit a kommunizmus tatárjárása ellen, akkor próbálja megtalálni az isteni kegyelmet a forradalom pusztításában is, Isten célját a megpróbáltatásokban.

A kommunizmus bukása után

„Keresztények ha mostan nem lehetnénk,
A borzalom közt nem látnánk sugárt!”

    A kommunizmus bukása után Ottokár püspök pásztorlevelet írt a híveknek, amelyben az eltévedt és megrettent nyájat újra összetereli. Prohászka röviden értékeli a kommunizmus szomorú emlékeit, majd a múlt helyett a jövõre irányítja a figyelmet, és buzdít az újrakezdésre, a belsõ-külsõ megújulásra. A jövõre irányuló programja egyrészt a kommunizmus utáni magatartást határozza meg, másrészt a régi – századfordulós, 1918-as – elképzelések jelennek meg újra mondanivalójának középpontjában.

    Prohászka a legfontosabbnak azt tartotta, hogy „elõször is biztosítsuk munkás-testvéreinket, hogy mikor a bolsevizmus s annak tatárjárása ellen küzdünk, az nem annyit jelent, hogy a munkásosztálynak bármilyen, még a legkisebb elnyomására is gondolnánk”⁴⁵. „Ne akarjon itt letörni senki munkást, senki szegényt és proletárt!” Abban látja a kommunizmus után a veszélyt, hogy a valós szociális problémák (melynek orvoslását már évtizedek óta szorgalmazza Prohászka) nem oldódnak meg, ha a munkásság egészét azonosítják a kommunizmus tatárjárásával. A püspök próbálta csitítani a szenvedélyeket, figyelmezteti a népet, hogy „nem gyõzték itt le s nem is akarták legyõzni a munkásságot”⁴⁶, és „igazságot és nem népdühöt”⁴⁷ akar. Nem akar önkényes megtorlásokat, azt mondja, hogy „nekünk zsidó Lenin-fiúk helyett nem kellenek katolikus Lenin-fiúk, hanem nekünk elszánt, jellemes, keresztény magyar társadalom kell”.

    A kommunizmus bukása után újra szeretné kezdeni a szervezkedést, keresztény nemzeti alapon szeretné megújítani az országot. Minden társadalmi rétegnek érdekképviseletet szeretne. A társadalmi feszültségek enyhítésére azt ajánlja, hogy az új rendben ügyeljenek arra, hogy legyen egy vezetõ réteg, amely felkarolja a népet, de ez a réteg ne uralkodó, hanem vezetõ osztály legyen. Elengedhetetlennek tartja, hogy a két fél (nép és a vezetõ réteg) ne egymást gyötörve, hanem egymást erõsítve éljen egymás mellett méltányosan, jóindulatúan, igazságosan.

    A Tanácsköztársaság alatt a vallásoktatást betiltották, ezért Prohászka fontosnak tartja, hogy biztosítsák a keresztény valláserkölcsi alapot a nevelésben, oktatásban. Kéri, hogy az iskolákba vigyék vissza a leakasztott kereszteket, az emberi szívekbe pedig költöztessék vissza Krisztust, mert „a magyar nép keresztény, viselje hát magát így, álljon ki meggyõzõdése mellett, s tessékelje ki körébõl azokat az elemeket, melyek istenkáromló merényleteiket hite s vallása ellen meg-megújítják”⁴⁸. A körlevélben Prohászka a lelkipásztorokat is buzdítja, hogy „legyenek igazi pásztorai népünknek, neveljék, tanítsák, szervezzék, vezessék”⁴⁹. Újra – mint olyan sokszor tette már – kéri a papságot, hogy változtassanak, ismerjék híveiket, látogassák meg õket, s „az élet minden körülményi közt lelki s társadalmi s gazdasági tekintetben irányítsák”⁵⁰; úgy vezessék a népet, ahogy a jó pásztor tette.

    S hogy miért vállalt politikai szerepet Prohászka a Tanácsköztársaság után? A válasz nagyon egyszerû: végre úgy érezte, hogy keresztény és nemzeti alapon kezdõdhet el Magyarország újjászervezése. Úgy gondolta, hogy sikerülhet egy olyan Magyarországot felépíteni, amilyenért évtizedek óta küzdött. Aktív politikai szerepet nem akart vállalni, a felajánlott miniszterelnökséget el is utasította, képviselõ azért lett, mert a népnek szüksége volt rá⁵¹. Ahogy Bangha írta 1918 decemberében, 1919 nyarán is mindenki a püspökre figyelt, benne látták a tájékozódási pontot.

     Az, hogy nem úgy valósult meg az ország újjászületése, ahogy azt a püspök szerette volna, az már nem Prohászkán múlt⁵². Két év után úgy állt fel a politika asztalától, hogy felszabadult a fojtogató légkör alól. Mert mivé is vált a „Keresztény kurzus”? „»Keresztény kurzus« kereszténység és keresztények nélkül! Ez a baj: hogy a hordónak nincs feneke; e pártnak nincs alap, szirt a lába alatt. Azok az emberek nem keresztények. Igaz, hogy elvben, theoriában elfogadják a kereszténységet. De tettekben nem vallják.”⁵³ 1922-ben Prohászka visszavonult a politikától, de amíg képviselõ volt, addig küzdött, harcolt elveinek érvényesítéséért, mert a politikusok közt politikusnak kellett lennie, hogy megnyerje ügyének a politikusokat is. Mindenkinek mindene lett, hogy mindenkit megmentsen.

Prohászka Ottokár aktualitása

„Egyetlen dallam a pokoli zûrben,
Szólj, szólj nekünk és énekeld belénk
Az élõ Jézust s zengõ lelkedet.”

    Magyarországon a (II. világháború utáni) kommunizmus több mint 40 éve alatt a hazugságokban és az elhallgatásokban nem az volt a legkárosabb, hogy nyomukban haza- és nemzetismereti hiátusok keletkeztek, hanem sokkal inkább az az erkölcsi lepusztulás, „nemzeti” nihilizmus, amely a letagadott vagy meghamisított történelem, politika- és kultúrtörténet okozta tudati vákuumba fészkelte be magát⁵⁴. Elkeserítõ látni, hogy vannak olyan generációk, amelyeknek a hazaszeretet úgy csöng a fülében, mint a „ténsasszony” vagy az „urambátyám”. Az a veszély fenyeget, hogy egy összeterelt fogyasztói csürhe elemeként, individuális barmokként, összetartozás nélkül – csak az anyagi javak megszerzését szem elõtt tartva – fogunk élni.⁵⁵

    Ezért úgy érzem, igazán eljött az ideje, hogy felébresszük önmagunkban Prohászka Ottokárt. Nem egyszerûen csak egy ismeretlen és elhallgattatott író megismerésérõl van szó Ottokár püspöknél. A gondolkodásmódjának alapvetõ elemeit kell megértenünk és átgondolnunk. A püspök életének egy piciny tükörszilánkját elemeztem. Ez a kicsiny szilánk mutatja be a hazája és az emberek iránt érzett felelõsségvállalását, szeretetét életének legviharosabb idõszakaiban. Szerintem ez az egyik legaktuálisabb üvegszilánk a Prohászka-tükör cserepei közül. Generációm közönyös, sokszor teljesen nihilista. A püspök írásai aktuálisak, segíthetnek abban, hogy puhatestûvé lazult életünk visszakapja azt a csontvázat, azokat a tartópilléreket, amelyek nélkül elveszünk a hullámzó csõcselékben.

¹ A fejezetek elõtti idézeteket Sík Sándor A hatvanéves Prohászkának (1918. október 10.) c. versébõl ragadtam ki.

² (Baudelaire: Albatrosz) Kárpáti Aurél is albatroszhoz hasonlítja a püspököt, amikor 1927-ben a haláláról emlékezik meg: „Csak felvillanásaiban nagyszerû ez az utolsó felvonás, amelynek a legnagyszerûbb befejezés adatott. Baudelaire Albatrosza jut eszembe, az eget hasító madár, amellyel otromba hajósok csúfolódnak, mikor a fedélzetre hullottan óriás szárnyaitól nem tud mozdulni.” Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus Válogatás Prohászka mûveibõl, szerk. Koncz Lajos, Bp., Szt. István Társulat, 1990, 42.

³ Belon Gellért; Prohászka tragédiái = Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus: Válogatás Prohászka mûveibõl, szerk. Koncz Lajos, Bp., Szt. István Társulat, 1990, 385–402. – ⁴ I. m. 387.

⁵ Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus: Válogatás Prohászka mûveibõl, szerk. Koncz Lajos, Bp., Szt. István Társulat, 1990, 50.

⁶ Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka-Interjú, Bp., Szociális Misszótársulat, 1998, I, 89.

⁷ Prohászka Ottokár: Mi az a szociális kérdés? (1894)= Kultúra és terror: A társadalmi kérdés, kiad. Schütz Antal, Bp., Szt. István Társulat, 1927 (Prohászka Ottokár összegyûjtött munkái, 11), 27.

⁸Prohászka: Az új szekta (1893) = Kultúra és Terror . . ., i. m. 6. – ⁹ Uo. 17.

¹⁰ Prohászka: A papság föladata a szociális kérdések körül (1894) = Kultúra és Terror . . ., i. m. 47. – ¹¹ Uo. 48. – ¹² Uo.

¹³ Prohászka: Az anarchia logikája (1894) = Kultúra és Terror . . ., i. m. 58. – ¹⁴ Uo. 59.

¹⁵ Prohászka: A pénzgazdaság tarthatatlansága (1898) = Kultúra és Terror . . ., i. m. 216.

¹⁶ Prohászka: Keresztény szocialista akció (1894) = Kultúra és Terror . . ., i. m. 64.

¹⁷ E tevékenysége miatt emlegette I. Ferenc József „Tulpenbischof” néven.

¹⁸ A szociális kérdés megoldására és a katolikus megújulásra irányuló tetteinek adataira a Koncz–Vass tanulmány alapján hivatkozom. Koncz–Vass: Prohászka pályája és személyisége Naplóinak tükrében = Modern katolicizmus . . ., i. m. 15–45.

¹⁹ Gergely Jenõ: Magyarországi forradalmak (1918–1919), Bp., IKVA, 1992, 15.

²⁰ Prohászka: A mi kultúrprogramunk = Kultúra és Terror . . ., i. m. 234.

²¹ Prohászka: A szociáldemokrácia ellenségeskedése a kereszténységgel = Kultúra és Terror . . ., i. m. 265. – ²² Uo. 258.

²³ Prohászka: Kultúra és terror = Kultúra és Terror . . ., i. m. 269.

²⁴ Prohászka, A szociáldemokrácia filozófiája = Kultúra és Terror . . ., i. m., 287.

²⁵ Prohászka: A szociáldemokrácia ellenségeskedése a kereszténységgel = Kultúra és Terror . . ., i. m. 263.

²⁶ Prohászka: Lelki kultúra és tömegmozgalom = Kultúra és Terror . . ., i. m. 240.

²⁷ Uo. – ²⁸ Uo. – ²⁹ Uo. 243.

³⁰ Méhely Kálmán mutat rá a francia forradalom jelszavainak elégtelenségére – „a szabadságból az igazi szabadságot megsemmisítõ szabadosság származik, az egyenlõség természettudományi abszurdum, a testvériség követendõ, de sehol el nem érhetõ utópia” –, és új eszményt állít fel: „szabadság, egészség, vagyonosság.” Méhely Kálmán: A munkáskérdés lényege.

³¹ Prohászka: A mi kultúrprogramunk = Kultúra és Terror . . ., i. m. 237.

³² Prohászka: Honnan vegye kultúrmunkánk az eszményiségét? = Kultúra és Terror . . ., i. m. 256.

³³ Egyházmegyei körlevél a tanítókhoz 1918 novemberében; Prohászka: Modern katolicizmus . . ., i. m., 205.

³⁴ Bangha Béla levele Prohászka Ottokár székesfehérvári megyés püspökhöz, 1918. december 8. Gergely Jenõ: Magyarországi . . ., i. m. 49–50.

³⁵ Vörös könyv 1919, szerk. Gelencsér Miklós, Lakitelek, Antológia, 1993, 114.

³⁶ Uo. 107.

³⁷ Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek, szerk. Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán, Szabó Ferenc, Szeged–Székesfehérvár, Agapé Kft, 1997, III, 33.

³⁸ Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus . . ., i. m. 207. – ³⁹ Uo.

⁴⁰ Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek . . ., i. m. III, 67.

⁴¹ Prohászkát késõbb vádolták antiszemitizmussal. Prohászkának a zsidókérdés mindig magyarkérdés volt. A századfordulón a cionista, kozmopolita zsidóságot, 1919-ben pedig a kommunista, internacionalista zsidókat támadta nemzetellenességük miatt. A magyarrá lett zsidókkal soha semmi baja nem volt a püspöknek. – ⁴² Uo. 25.

⁴³ Tanácsköztársasági Törvénytár: A Forradalmi Kormányzótanács és a népbizottságok rendeletei, szerk. Pongrácz Jenõ, Bp., A Magyarországi Szocialista Párt, 1919, I, 43. – ⁴⁴ Uo. 29.

⁴⁵ Prohászka O. pásztorlevele 1919-ben = Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek . . ., i. m. III, 352. – ⁴⁶ Uo. 353. – ⁴⁷ Uo. – ⁴⁸ Uo. 355. – ⁴⁹ Uo. – ⁵⁰ Uo.

⁵¹ Csak úgy nyerhetett Székesfehérváron a keresztényszocialista jelölt a kisgazda jelölttel szemben, ha Prohászka indul a képviselõválasztáson, mert õt választási harcok nélkül, egységesen elfogadták.

⁵² Prohászka másképp gondolkodott, mint a KNEP (Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja), a földkérdésben is. A KNEP nem merte programjába felvenni a földreformot; pedig Prohászka az õ következetesen vallott keresztényszocialista értékrendjével – már 1916-ban is javaslatot tett az Omge (Országos Magyar Gazdaszövetség) gyûlésén az örökbérletrõl, és akkor 1500 holdat fel is parcellázott püspöki birtokaiból – sürgette a földreformot, és példamutatóan 1000 holdat fölparcellázott a püspöki javadalmakból.

⁵³ Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek . . ., i. m. III, 151.

⁵⁴ A kommunizmus káros hatásainak ezt a megközelítését Kajetán Endre fogalmazta meg A második Mohács bevezetõjében. Kajetán Endre: A második Mohács, Bp., Szenczi Molnár Társaság, 1992.  –  ⁵⁵ Uo.

Irodalomjegyzék:

Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka-Interjú, Bp., Szociális Misszótársulat, 1998, I–II.

Kajetán Endre: A második Mohács, Bp., Szenczi Molnár Társaság, 1992.

Prohászka Ottokár: Kultúra és terror: A társadalmi kérdés, kiad. Schütz Antal, Bp., Szt. István Társulat, 1927 (Prohászka Ottokár összegyûjtött munkái, 11).

Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus: Válogatás Prohászka mûveibõl, szerk. Koncz Lajos, Bp., Szt. István Társulat, 1990.

Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek, szerk. Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán, Szabó Ferenc, Szeged–Székesfehérvár, Agapé Kft, 1997, I–III.

Sík Sándor összegyûjtött versei, Bp., Szent István Társulat, 1976.

Tanácsköztársasági Törvénytár: A Forradalmi Kormányzótanács és a népbiztosságok rendeletei, szerk. Pongrátz Jenõ, Bp., A Magyarországi Szocialista Párt, 1919, I–III.

Vörös könyv 1919, szerk. Gelencsér Miklós, Lakitelek, Antológia, 1993.

Horváth Árpád

ARVO PÄRT

Bummeln – mondja a német, ha valaki egy nehéz nap után, mondjuk egy vizsga után, vagy egy kiállhatatlan fõnökkel való találka után hazafelé a földalatti helyett inkább csak úgy gyalogosan megy át a városon, kellemes-kínos fáradtan, gondolatok, feladatok, minden nemesebb cél nélkül. Ilyenkor még a kirakatok sem bámulnak rám, a közömbösség a társam, túl korai még a tovább, nincs még itt az újrakezdés ideje: hallgat az ember. Mégsem teljesen meddõ percek ezek, gyakran jövök rá ilyenkor valamire – valamire, ami a lábam járásával majdnem egészen biztossá izmosodik bennem. És hogy az a kicsi híja is meglegyen, néhány napnak még ugyan el kell telnie, de hogy ki is mondjuk ama gondolatokat, szavakat, melyek megértek bennünk, azt hiszem, ez már egészen mellékes.

Egyszer, egy ilyen müncheni csámborgásom alkalmával, egy melódiára lettem figyelmes. Olyan zene volt ez, ami észrevétette magát. Valami egészen más volt, mint a fáradtságomban és elegemben megtámasztó város lüktetése, a világnak e közömbös menedéke. Egy hanglemezboltból jött ez az annyira más zene. Bementem az üzletbe, de az eladó nem tudta megnevezni a szerzõt. Matatott a lejátszó körül, nyilvánvalóan a CD dobozát kereste, majd a kezembe is nyomta. Egy uralkodóan kék kép volt rajta, némi piros folttal, sárga foszlánnyal, szürkével, pontosan meg nem határozható alakokkal. Cover Painting: Gegenstandslose Komposition. Felette egy név: Arvo Pärt. Õ a zeneszerzõ – gondoltam –, hiszen így logikus, ha már a CD dobozán szerepel. Korábban nem hallottam ezt a nevet. Aztán az is kiderült még a dobozról, hogy a zenét a Magyar Állami Operaház Zenekara játssza. Nyilván ezért kerül csak tíz márkába. Megvettem.

Utána jártam ennek az Arvo Pärtnek. Észt zeneszerzõ, a nyolcvanas évektõl kezdve Nyugat-Berlinben él. Szakmai körök szerint is az egyik legeredetibb, legnagyobb kortárs komponista. 1935-ben született. Munkásságában egymástól több világosan elkülöníthetõ szakasz  követi egymást. Vannak korai, késõbbi és mai mûvei. A kezdetiek Prokofjev és Sosztakovics hatásáról tanúskodnak, erõs expresszionizmus jellemzi õket. A késõbbieket mind egyénibb vonások. Egyszerûsödnek a kompozíciók olyannyira, hogy végül már csak néhány alapmotívum marad. A zenei élményhez  szükséges változatosságot – mivel egy-két hang még aligha nevezhetõ zenének – és a monotonitást elkerülendõ a különbözõ hangszerek biztosítják: ugyanazt az alapmotívumot szólaltatják meg, variálják. Ez legjobban a Fratres címû darabban figyelhetõ meg. Ennek nyolc különbözõ változatát hallhatjuk különbözõ hangszer-kombinációkban. A dallam tulajdonképpen ugyanaz, a zenei élmény mégis rendkívül eltérõ aszerint, hogy milyen hangszerek szólalnak meg. Tulajdonképpen a hanghatások különbözõsége adja az élményt. Pärt a vonós hangszerek mellett gyakran alkalmaz gongokat, illetve harangokat. Ez egyedülállóan szép például a Kantus zum Gedenken Benjamin Brittens címû alkotás esetében (amit egyik legjobb barátja halálakor írt). A kritikusok újabban ezt nevezik Pärt egyik legkifejezõbb és a rá legjellemzõbb darabjának. Az ismételt témavariációk során egyfajta minimalizmusra törekszik, sejtetve a már jelenlévõ vég egyszerûségét. A néhány vonós hangszer véget érni nem akaró fájdalma, a háttérben megszólaló egy-egy harang kongása sugallja az elkerülhetetlen végtelenséget.

„Ha az embernek nem volna szuverén joga, hogy a szemét újra és újra becsukja, végül már azt sem venné észre, ami pedig igazán érdemes arra, hogy meglássa.” René Char mondatának analógiájára, Arvo Pärt zenéjével kapcsolatban talán elmondhatjuk: ha valami érdemeset akar hallani az ember – fõleg egy zeneszerzõ –, tudnia kell, hogy mi a fül böjtje. Azt hiszem, ez az észt komponista tudja: mi az távolságot tartani a tumultus világától, a nyüzsgéstõl, a méltatlan lobbanékonyság és igaz ok nélküli robbanékonyság világától. Talán távol, de akkor honnan, honnan ez a zene, amely felrázza valóságunkat? Nem lehetett-e már ezt a zenét a gótikus templomokban hallani, a még Istenben hívõ és emberben bízó reneszánsz templomokban, a római katakombákban, netán Dániel oroszlánbarlangjában? Arvo Pärt zenéje nem agitatív, nem akar legyõzni, legyûrni, nem követel, nem is kér, csak szól. Hatása a másságában van. Ez a másság azonban ismerõs nekünk valahonnan, mintha már valamit hallottunk volna ebbõl, valahogy megsejtjük, hogy nem minden a tevékenység, hogy mégsem feltétlen a „kell” parancsa, hogy van megállás, hogy a kicsi, az egyszeri, az üresség is lehet szép. Ez a zene megsejtet bennünk valami olyat, amit valószínûleg már elveszítettünk, egy olyan világot tár fel, amelyet lefedett már annyi minden, de amely mégiscsak itt van.

Hol az az út, mely visszavezet a békéhez, hogyan lehet prófétája valaki annak, ami van, és még sincs, és mi az ára ennek? Nem, Arvo Pärt sem sebek nélküli, sõt, ellenkezõleg: az õ élete is, éppúgy, mint a zenéje, arról szól, hogy a fájdalom szüli a szépet. A szenvedés kapukat nyithat, olyan alap lehet, amely által új teremtés születik, olyan új, ami nem tagadja meg a már „van”-t, a meglévõt, de megváltja azt.

Arvo Pärt egyszer a következõket mesélte egy találkozás élményérõl:

„Egyszer, még a Szovjetunióban, módomban volt egy szerzetessel beszélni. Megkérdeztem tõle: Hogyan tudnék-e én, mint zeneszerzõ, jobbá lenni? Õ azt válaszolta erre igen szárazon, hogy nem tud erre semmi okosat mondani. Aztán tovább erõltettem a dolgot, és mondtam neki, hogy én imádságokat is írok ám, komponálok zenét az imádságok szövegére, zsoltárokat teszek élõbbé ily módon. Azt kérdeztem, hogy segít-e ez nekem, jobb lehet-e ettõl nekem, enyhülést, megváltást remélhetek-e tõle? Erre azt válaszolta a szerzetes, hogy nem, nem így van ez, hogy teljesen tévedek, hogy ez az út, amelyen járok, sehová sem vezet. Minden imádság meg van már írva – mondta. Nem kell, hogy én újabbakat kitaláljak. Minden, ami szükséges, megvan már, csak én, nekem kell hogy fölkészüljek rá. – Azt hiszem, van ebben valami igazság. Számolnunk kell azzal is, hogy a mi zenénk is véget ér egyszer. Talán egyszer még a legnagyobb mûvész is megéli azt a pillanatot, amikor úgy érzi, hogy képtelen már újat alkotni. És talán éppen ez az a pillanat, amikor a legértékesebb az alkotása. Ez a több születésének az ideje, olyan alkotásénak, amely túlnõ rajtam és a dolgon, ami készül, amelybe beletestesül a tõlem több, nagyobb.”

„A távol maradni tudás a szépnek a lelke.” Aki ezt írta – Simone Weil –, azt is tudta, hogy „nekünk nincs módunkban a megváltó eszközökben válogatni, csak egyetlen egy valami teszi elviselhetõvé a monotóniát, mégpedig az örökkévalóság megcsillanása: a szép”. A szép, ami kiemel, ami magához térít, ami váratlanul mélységet adhat, ami ingyenes, de nem olcsó, ami a lét ajándéka. És ahogy a francia származású zsidó gondolkodónak, úgy az észt zeneszerzõnek is világos, hogy erre a fajta szépségre, az örökkévalóság megcsillanására, az embernek legalább annyira szüksége van, mint a kenyérre, a szentségre.