MAGYAR FIGYELÕ



Gábor J. Dzsingisz

MAGYARORSZÁG 2001-BEN,
KÜLFÖLDI SZEMMEL

A cím egy kicsit arrogánsan hangzik.

Fõleg akkor, ha írója 45 évvel ezelõtt serdülõ fiúként nyugatra menekült, ott megalapozta jövõjét, és most mint holland diplomata csak három éve él Magyarországon.* Milyen alapon nyilatkozhatok egy másik országról? Talán azáltal kapok felhatalmazást, hogy ez az ország nem is annyira egy másik ország számomra, hanem mindig is megmaradt szülõhazámnak. Habár a viszonyom Magyarországhoz az évek során váltakozó. Ha ezt a hozzáállást elfogadjuk, és tudomásul vesszük, hogy magánvéleményrõl van szó, akkor, úgy gondolom, mégis csak véleményt mondhatok. Véleményem mozgatóereje, hogy habár kívülálló vagyok, mindig is tudtam és éreztem, mi az, hogy szülõhaza.

Ebben az írásban vélemények, eszmefuttatások, spekulatív gondolatok és tények váltogatják egymást. Néha kénytelen vagyok nagyon visszamenni a történelemben.

Írásomat tíz tézis köré csoportosítom.


1) Elsõ tézisem az, hogy 1526 óta most van Magyarország elõször abban a helyzetben, hogy többé-kevésbé saját maga szabja meg jövõjét. A jelenlegi világpolitikai konstelláció nem sodorja az országot kényszerpályára, mint ahogy az volt a török uralom alatt, a Habsburg-korszakban, a világháborúk idején és a Szovjetunió uralma alatt.

Magyarország meglehetõsen sikeresen felzárkózott az egyetemes emberi értékeket szem elõtt tartó nyugati világhoz. A jogállamiság, a szabad sajtó, egy demokratikus többpártrendszer mûködése, az emberi jogok tiszteletben tartása: senki által sem vitatott tények manapság. S mindez pár év alatt, egy negyven évig tartó, idegen szolgálatban álló, egypártrendszerû diktatúra után. Errõl csak nagy elismeréssel lehet nyilatkozni.

Ezek a paraméterek elõfeltételei voltak annak, hogy Magyarország besorolható legyen, legalábbis formailag, a demokratikus államok közösségébe. S ezáltal megnyíljon az európai családba való visszaintegrálódási folyamat útja.


2) Második tézisem: joggal állapíthatjuk meg, hogy az 1989-ben megindult államberendezési folyamat sikerrel lezárult, és Magyarország felzárkózott a demokratikus államok közösségéhez.

Az Antall-kormány, majd azt követõen az összefogó, nemzetközi kérdésekben konszenzusra törekvõ politika, melyben minden politikai párt egyetért, már megszülte azt az eredményt, hogy Magyarország 1999 óta a világ legerõsebb katonai szövetségének a tagja.


3) Harmadik tézisem: ez az ország tehát az elkövetkezendõ 20, 30 évben egy biztonságos védelmi rendszer keretein belül építheti jövõjét. Idevonatkozóan nincsenek kételyeim.

Katonapolitikailag 1526 óta elõször tartozik az ország, szabad akaratából, a lehetõ legsikeresebb szövetségi rendszerhez. Ez annál is jelentõsebb, mert az ország a védelmi rendszerek perifériáján van. Láthatóan új geopolitikai választóvonalak és -határok rajzolódnak a térképen. Hogy pontosan hol fognak ezek a határok kialakulni, az ma még nem biztos. Európában mindenképpen Magyarország keleti határán, vagy attól keletebbre.

Nem vagyok meggyõzõdve, hogy Oroszország jelenlegi moderált külpolitikai hozzáállásával egyidejûleg gazdaságilag és társadalmilag a közeljövõben át fog alakulni demokratikus állammá. A belsõ demokratikus erõk ahhoz még nagyon gyengék. Putyin nem az a típusú vezetõ, aki a belsõ demokráciát akarja szorgalmazni, nála inkább a bomlásnak indult társadalmi berendezkedés új rendjének a helyreállítása a cél.

Mivel Oroszország a XXI. században egyike lesz a minimálisan hat nagyhatalomnak, melyek szerepet fognak játszani – annál is inkább, mert szárazföldi határa van legalább még négy másik meghatározó nagyhatalommal –, Magyarország jövõképében egyáltalán nem közömbös, hogy ott mi történik. Nem mindegy, hogy ki hova tartozik, kik a szövetségesei, mire számíthat, s milyen gazdasági, politikai és katonai rendszeren belül építheti jövõjét. Talán eddig a nagy eredmény, a NATO-csatlakozás értékelése, ez az elmúlt 11 év nagy pozitívuma.

A katonapolitikai biztonság csak egyik feltétele a sikeres jövõnek. Hátravan még a gazdaságpolitika és az ahhoz szorosan kapcsolódó társadalomberendezkedés jövõképe.

A gazdaságpolitikai témában még sok meggondolnivaló van. Az általános gazdasági jelzõk szerint az ország jól áll. Csökken az infláció, növekszik a gazdasági fejlõdés mutatószáma, ami manapság kétszerese az európai átlagnak, növekednek a befektetések, fõleg a külföldi befektetések, és reálbéremelések vannak kilátásban. Ez azonban csak egy az általános kép.

Az általános gazdasági mutatószámok csodái világának van egy másik dimenziója is: az egyedi emberek élete.

Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a nyugati jólét holmi röpke évek erõfeszítésének az eredménye, amit Magyarországon csak úgy le lehet másolni. Ez nem így van. Két-három generáció kemény munkájának eredménye az az általános jólét, amelyet a nyugati országokban láthatunk. Ez a jólét tulajdonképpen a második világháború utáni újjáépítéssel indult el, a 60-as években vált érezhetõvé, és a 80-as évektõl általános jellegû. Ne felejtsük azonban el, hogy a növekedés beindulásakor a nyugati társadalmak sokkal erõsebb erkölcsi és morális bázisokon álltak, mint most. Sokkal nagyobb volt az áldozatkészség és a közösségi szellem, valamint a felelõsségvállalás, mint ma.

A gazdasági fejlõdés belsõ dinamizmusa gondoskodik arról, hogy egyelõre még nincs visszaesés. Más tünetek persze már vészjóslóan jelzik a szellemi összeomlást. A közbiztonság nívója évrõl évre rohamosan romlik. Az idegengyûlölet már minden országban megszülte a választási sikereket, gondoljuk csak Le Penre Franciaországban, Haiderre Ausztriában, de fõleg azokra az intézkedésekre, amelyekkel Európa szinte minden országában szigorították a bevándorlást. A szociális biztonság rendszerének lassú visszaszorítása szinte minden kormányprogramban benne van. Ezzel a nyugat-európai országok az élet minõségét kérdõjelezik meg. Nem azok számára, akik jól képzettek, ketten keresnek a családon belül, harminc-negyven évesek; hanem az idõsebb generáció és azok számára, akik szükséget szenvednek, és sodródnak a megélhetés peremére.

Magyarország egy egész más szellemi és morális háttérrel indult neki a nyugati gazdasági rendszer lemásolásához. A közösségi szellem ebben az országban valóban csak „szellem”. Ami az emberek nagy részét motiválja, az valamilyen naiv hit a lehetõ leggyorsabb meggazdagodásban, lehetõleg sok erõfeszítés nélkül. A moralitás csõdje pedig a naponta észlelhetõ korrupciók számtalan változata. A korrupció és a jóléti állam viszont teljesen összeegyeztethetetlen tünemények.

Magyarországon napról napra látható, hogy mennyire növekszik a nincstelenek tábora, és hogy milyen nehezek az idõsebb generáció életkörülményei. Ugyanakkor ritkán látott luxusvillák sokasága épül. A lakosság egy kis rétege kimondhatatlan jólétben fürdik.

Ez a kiegyensúlyozatlan gazdasági kép inkább emlékeztet egy feudális világra, avagy a múlt század végi vad kapitalizmus képére, mint egy, a XXI. század küszöbén álló modern demokráciára.


4) Negyedik tézisem tehát az, hogy Magyarországon jelenleg nincsenek meg azok a feltételek, amelyek szükségesek egy szociálisan is demokratikus állam kialakulásához. Miért használom ezt a kifejezést: szociálisan is demokratikus? Mert el akarom magam határolni attól a tévhittõl, hogy a demokrácia kizárólag egy politikai struktúra és játékszabályok összessége. Szociális társadalmi berendelkezés nélkül ugyanis nincs mûködõ demokrácia. A demokrácia akkor csak látszat.

A gazdasági javak egyenletes elosztása tehát szintén meghatározója a demokrácia minõségének. A szabad, felelõsségteljes, független önálló polgári társadalmak közössége, mint például az Európai Unió nem lesz sikeres, ha a szociális igazságosság kérdését nem oldja meg.

Lehet piacgazdaság, lehet egy gazdaságilag globalizált jövõ, a termelékenységre alapozott jutalmazási rendszer; de az ember egyik legfundamentálisabb joga, létfenntartásához való joga, nem kezelhetõ kiegyensúlyozott, a polgárok gazdasági egyenjogúságára alapozott gazdasági berendezkedés nélkül.

A keresztény és humanista örökség, amely Európa eszmevilágát, civilizációját még ma is, habár egyre kevésbé, meghatározza, alapvetõen különbözik a más geográfiai egységek tradíciójától, hozzáállásától. A nyugat-európai civilizációban a személyi szabadságot csak a mások szabadsága megsértésének esetén szabad korlátozni. Ez olyan emberfogalmon alapszik, amely szerint minden egyes személy képes önállóan ítélni a saját és a közösség ügye felett.


5) A magyar társadalom még mindig átmeneti fázisban van. A folyamat még nem zárult le, nincsenek még végleges határok és keretek. Így hangzik az ötödik tézis.

A nyugat szinte szolgai lemásolása eddig a társadalom további atomizálódásához és materializálódásához vezetett! A megosztó vonal nemcsak a gazdag és a szegény között húzódik meg, hanem a generációk között is. A fiatal generáció elõtt nagy lehetõségek vannak: pénzügyi felemelkedés, nyelvtudás, a nyugati vérkeringésbe való bekapcsolódás lehetõségei. Az idõsebb generációnak, a szülõknek ez nem adatik meg. Mi a kiút ebbõl? Egy emberközpontú társadalom tudatos építése. Meg kell kérdezni az embereket. Sokkal emberközpontúbb társadalmat kell építeni. Ez a beállítottság nem jön önmagától létre, mint a gazdasági mutatószámok végeredménye. Ellenkezõleg: a gazdasági törvények kizárólagos alkalmazása szinte kizárja ennek a létrejöttét. Itt kell a társadalomnak közbeszólni, korrigálni, kiegyensúlyozni. De ehhez egy sokrétû, polgári szervezetekre alapozott struktúrára van szükség. A magyar gyakorlat ezzel ellentétben még mindig egy felülrõl irányított, tekintélyuralmi orientáltságról tesz tanúbizonyságot.

S itt ki kell térnem a politikai élet jellegzetességeire. Aki olvassa az újságot, az szinte hetente értesül egy államtitkár lemondásáról, egy miniszter távozásáról, egy fõtisztviselõ visszavonulásáról vagy egy parlamenti képviselõ lebukásáról. Furcsának tûnik ez az állandó „dinamizmus”, az emberek ilyen felõrlése. Ezt persze sokféleképpen lehet magyarázni. Kétségtelen, hogy ez a folyamat nem járul hozzá ahhoz, hogy a választópolgárok bizalommal legyenek a hatóságok iránt. Márpedig a megbízhatóság, a szavahihetõség a polgári demokrácia fundamentumai. Az embernek az az érzése, hogy hatalmi kategóriákban gondolkozva döntenek karrierekrõl, életpályákról. Egy emberközpontú társadalomban ez elképzelhetetlen.

Az nem lehet, hogy annyi embert alaptalanul kértek fel egy funkció elvégzésére. Az nem lehet, hogy annyi felkért ember rosszul végzi a munkáját. Itt valami másról van szó.

A korrupciók láncsorozata arra mutat, hogy egyesek a politikai életet személyi meggazdagodásuk biztosítékának tekintik. Amíg az egyéni, anyagi érdek fûzõdik és fûzõdhet a politikai karrierhez, addig a dolgok nincsenek rendjén.

A politika nem más, mint a közösség szolgálata. A legnemesebb formában „pro Deo” (Istenért). Aki túlságosan függ az anyagi körülményektõl, az megvehetõ, az korrumpálható, zsarolható, és az csak rombolja a politika ázsióját.


6) Egy átalakulóban lévõ társadalomban nagyobb szerepviselésre van szükség azoktól, akik önzetlenek, áldozatkészek, és a közérdeket helyezik a középpontba. Ez a hatodik tézis.

Hogy a társadalmi átalakulás megakad-e a jelenlegi meglehetõsen tartózkodó, passzív formában, vagy minõségileg felértékelõdik, az attól függ, hogy azok a polgárok, akik õszintén elkötelezik magukat a közjó iránt, részt vesznek-e és milyen mértékben a jövõ alkotásában. Az uralkodó politikai stílus egyelõre még arra mutat, hogy túl kevesen vannak azok, akik túl tudják magukat tenni az elmúlt 50 év szellemi örökségén.

Ez megint csak úgy van, hogy ennek az országnak a polgárai saját maguk fogják eldönteni, hogy milyen társadalom alakul ki. Itt nincs kényszerpálya; az emberektõl, saját maguktól függ, mi az ország jövõje. Az elvekért természetesen, mint mindig, áldozni kell.

Egy emberközpontú társadalomban az államhatalom és a személy szerepe egymástól elhatárolandó. Ez jellemzi az európai polgári társadalmakat. Az orosz modell, amely Európában a keleti ortodox egyházi modellel van összefüggésben, ezzel egyenesen szemben áll. Nem a társadalom alkotja az államot, hanem az állam formálja állandó jelleggel a társadalmat. Ezért érdemes behatóbban foglalkozni a jövõ évszázad világának az alakulásával, ha feleletet akarunk adni Magyarország jövõbeli képére.

Jelenleg még nincsenek meg azok a feltételek, amelyek szükségesek egy demokratikus polgári állam kialakulásához. Érdemes felülvizsgálni, hogy ez miért van így.

A már klasszikussá váló felelet, amelyet szinte mindenütt emlegetnek, rendszerint utal az elmúlt 40 év pusztítására. Hozzátéve, hogy a nemzettestbõl sok tehetséges ember az elmúlt évszázad során kivándorolt, elhagyta az országot. Lásd azt a sok sikert, amelyet a magyarok az egész világon elértek.

Valóban van ebben sok igazság, de ennél többrõl van szó. Tovább kell kutatni az okokat.

Ami a külföldi sikeres magyarokat illeti, véleményem szerint négyszer annyi tehetség van még ebben az országban. De a körülmények mások. Míg a nyugati társadalmi környezetben még a közepes tehetségû emberek is jól érvényesülnek, addig Magyarországon még a kiváló tehetségek sem, mert nincs meg az a társadalmi infrastruktúra, amely szükséges az érvényesüléshez. Ezt kizárólag 40 év kommunizmusával magyarázni nem kielégítõ. A helyzet, sajnos, az, hogy a magyarok, bármennyire szeretnék is, nem minden szempontból tartoztak és tartoznak kizárólag a nyugati világhoz. Ez vonatkozik egész Közép-Európára.


7) Hetedik tézisem: Európa e része szellemileg és kulturálisan mindig is a nyugathoz tartozott, szociális és társadalmi berendezkedése azonban nem.

A szociális és a társadalmi berendezkedés szempontjából a közép-európai országok hol ide, hol oda tartoztak. Itt elnézést kérek a következõ történelmi visszapillantásért, de lényegesnek tartom.

A X. és a XV. század között a lengyel királyság a Piast- és késõbb a Jagelló-dinasztia alatt, a cseh királyság a Premyslidák alatt, a magyar királyság az Árpád-ház alatt egyértelmûen minden szempontból a nyugathoz tartozott, habár a társadalmi berendezkedés törékeny volt.

Míg azonban Nyugat-Európa koloniális hódításai révén megbirkózott a különbözõ társadalmi krízisekkel, és kialakította városait, ahol a gazdasági élet új erõre kapott, Közép-Európának nem volt meg ez a lehetõsége; a nagybirtokosok azzal próbálták magukat a krízisbõl kimenteni, hogy egyre jobban megterhelték a föld megmunkálóit. Ez mint a kétszeres hûbériség rendszere ismeretes a XVI. századból.

Tehát Közép-Európa szociális és gazdasági fejlõdése megakadt. Ez a nagy, még most is érezhetõ választóvonal Nyugat- és Közép-Európa között. A véletlen úgy akarta, hogy ez a választóvonal egybeessék a volt Varsói Szerzõdés határaival.

Nyugat-Európával ellentétben Közép-Európában a nagybirtok megtartotta domináns szerepét. A polgári réteg mindig is nagyon kicsi volt, és nem kapott politikai hatalmat. Ezt a légüres teret külföldiek vagy jogaikban megrövidített zsidók töltötték be, politikai hatalom nélkül. Míg nyugaton a széles polgári társadalmi réteg lesz a politikai hatalom birtokosa, addig ebben a térségben a vidéki nemesség, a földbirtokosok a politikai hatalom birtokosai. Ez a magyarázata annak, hogy Közép-Európában miért az állam a modernizáció, a társadalmi megújulás hajtóereje. Ezekben a katonai, bürokratikus, nagy impériumokban, mint Oroszország, az ottomán birodalom és az osztrák birodalom, a XVIII. és fõleg a XIX. században az állam egyre aktívabban vesz részt a gazdasági életben: utak, vasutak kialakításában. Az állam nemcsak a lehetõséget teremti meg, hanem mint nagyvállalkozó maga is részt vesz a gazdasági életben. Ez persze növekvõ bürokráciát hoz magával, és nem járul hozzá, hogy kialakuljanak az államhatalmat kiegyensúlyozó erõk.

Röviden fogalmazva a kérdés az, hogy hogyan lehet áthidalni azt a nagy szakadékot, amely a nyugati szellemi és kulturális eszmékkel való azonosság és a társadalmi, szociális, valamint politikai elmaradottság között tátong. A megoldás nem kívülrõl jön, hanem, mint elsõ tézisemben említettem, Magyarország majdnem 500 éve most van abban a helyzetben, hogy saját maga alakítsa ki jövõjét.


8) A legnehezebb feladat a polgári társadalom infrastruktúrájának a kialakítása. Ez a nyolcadik tézis. Ehhez tartoznak a társadalmi szervezetek sokaságai, az erkölcsi és a morális értékrendszer kialakítása, ami magával hozza a megbízhatóságot. De ezt csak hosszú távon lehet kialakítani: kemény és odaadó munkával, elvi hozzáállással, önfeláldozással a jövõ generáció érdekében.

Mint tudjuk, az a szellemi mozgalom, amely a hitélet és az erkölcs megtisztítását, továbbá az egyházi tekintély helyreállítását célozta, a clunyi bencés kolostorból indult ki a X. században. Ez a mozgalom olyan erõvel robbant ki, hogy néhány évtized alatt elárasztotta egész Európát. A mozgalom zászlóvivõi a Szent Benedek-rend tagjai voltak, akik, rendalapítójuk intenciója szerint, komoly gazdasági, karitatív, oktatási és tudományos munkát végeztek. Ezek a bencések voltak Szent István tanítómesterei és munkatársai. Õ a középkori keresztény király mintaképe: keménykezû, akaraterõs, igazságos, sokszor kíméletlen és jóságos egy személyben, konstruktív, hatalmas koncepciójú és reális politikus. Nem tétovázott idegen eszméket, intézményeket és szervezeteket átültetni a magyar talajba, amelyekbe aztán magyar szellemet vitt, de minden régi intézményt, õsi formát meghagyott, amely életerõs és fejlõdõképes volt.

Véleményem szerint ismét ugyanazt a munkát kell végezni, amit Magyarország legnagyobb királya végzett.


9) Tehát – és ez a kilencedik tézis – nem szabad szolgailag lemásolni az egyik vagy másik nyugati példát, hanem a magyarországi körülményekhez illõ sajátos képet kell kialakítani.

Ha ez a hozzáállás kibontakozik, akkor, de csak akkor Magyarország az Európai Unió oszlopos tagjaként, ezen évszázad tavaszán, az élvonalban fogja elfoglalni helyét. Ha nem, akkor másodrangú szereplõként fog statisztálni az európai színpadon, és fogja magát alávetni a nyugati pénzáramlat diktátumainak.

Tíz évvel ezelõtt világos volt, hogy merrefelé kell menni. A demokratikus folyamat felgyorsítása, a nyugat volt a cél. Azóta, remélem, Magyarország megismerte a nyugatot, még a negatív oldalakat is; a fogyasztói társadalmat én nem tartom követendõnek.

10) Még egy nézõponttal kell a mozaikot kiegészíteni, hogy teljes legyen a kép a jövõt illetõen. Magyarország a kialakuló új európai konstelláció peremén fekszik. Ezért fokozott figyelemmel kell kísérni a környezõ országok fejleményeit, hovatartozását. Mivel a gazdasági jólét pozitív értelemben el fog térni a közelben lévõ országok helyzetétõl, az ország komoly bevándorlási nyomás alá fog kerülni. Oly mértékben, amilyenre ma még nem is gondolunk.

A várható következmények világosak. Más beállítottságú embertömeg befogadására ez az ország nem nagyon képes. Hiszen már ma sem képes a különféle keletrõl beszivárgott maffiák ellen fellépni. De ez csak egy kis része annak, ami még be fog következni. Jelenleg ez még szervezett formában jelenik meg. Ez késõbb sokkal megfoghatatlanabb és tömegesebb lesz. Van ezzel a problémával kapcsolatban már kialakult koncepció? – kérdezem én. Az Európai Unióba való belépésnek ez mindenképpen, valószínûleg íratlan formában, elõfeltétele lesz. Itt is a magyar hozzáállás lesz a meghatározó. E téma lebecsülése vagy nem felismerése kíméletlen konzekvenciákat von maga után.

Az ország akkor elbalkánosodik. Ami teljesen aláássa a modern jóléti demokratikus kibontakozást. Ez a tizedik tézisem.


Távolról, akadémikusan könnyû a jövõrõl beszélni. Nem is merném megtenni, ha nem kizárólag pozitív beállítottságból tenném, bízva egyben a megoldások lehetõségében.




* A cikkíró 16 éves volt, amikor 1956. november 4-én nyugatra menekült. Nem kalandvágyból, hanem mert nagyon pontosan tudta, hogy jövõje ebben az országban akkor kilátástalan volt.

Hollandiában egy jezsuita középiskolai kollégium elvégzése után a tilburgi katolikus egyetemen tanult, a közgazdasági fakultáson, és a „doctorandus” fokozatot szerezte meg. Pályafutása elsõ éveit a gazdaságügyi minisztérium európai integrációs osztályán kezdte. Majd a polgármesteri hivatalt vezette Hágában. Közben városi tanácstag és megyei tanácstag, késõbb Haaksbergen polgármestere. Azután a holland kormány tagja mint mezõgazdasági és természetvédelmi államtitkár. S végül a kereszténydemokrata párt parlamenti képviselõje.

Most Hollandia budapesti nagykövetségének mezõgazdasági attaséja. Tanulmányát magyarul írta.



Bittsánszky Géza

A PRIVATIZÁCIÓRÓL – TÁRGYILAGOSAN

A diktatúrából a jogállamba és a tervutasításos gazdaságból a piacgazdaságba történt békés átmenet máig is legtöbbet vitatott eseménye a privatizáció, az állami (államosított) vagyon magántulajdonba kerülése. Az erre vonatkozó törvények megszületését korántsem kísérte akkora közérdeklõdés, mint ami a privatizáció folyamán kibontakozó vitákban és elégedetlenségben újra meg újra megnyilvánult. Választási kampányok vissza-visszatérõ és hálás témája a privatizáció során elkövetett törvénytelenségek felülvizsgálatára vonatkozó ígéret.

Bármennyire vitatott is a privatizáció, a magántulajdon léte és védelme a piacgazdaság nélkülözhetetlen feltétele: magántulajdon nélkül nem létezhet piacgazdaság. Azonban a magántulajdonhoz való jog nem korlátlan, s itt méltányos utalni Mindszenty bíboros annyiszor – és éppen ellenkezõ értelemben – felhánytorgatott mondatára, miszerint a magántulajdon szociális érdekek által helyesen és igazságosan korlátozható, amint ez mind a mai napig valamennyi magyar politikai erõ által célként megjelölt szociális piacgazdaság mûködõ példáiban meg is valósul.

Ahhoz, hogy a magyar privatizációról reális és mértéktartó véleményt alakíthassunk ki, fel kell idéznünk, illetve át kell tekintenünk

a magyar gazdaság privatizációt megelõzõ állapotát,

a privatizáció lehetséges lebonyolítási módozatait, külföldi példáit akár a mûködõ piacgazdaságokban, akár pedig a többi átalakuló országban,

a privatizáció által elérni kívánt, adott esetben rangsorolandó célokat,

a külföldieknek történõ vagyoneladás kérdését,

a közvéleményt borzoló jelenségek okait és megszüntetésüknek lehetõségeit,

a jogállamiság és a privatizációs tranzakciók felülvizsgálatának lehetõségeit,

végül, de nem utolsó sorban az elõbbiekhez kapcsolódóan is a bankrendszerben sokak által felháborítónak talált jelenségeket (konszolidáció, külföldieknek történõ eladások).

Mindezek alapján foglalhatjuk össze a privatizációra vonatkozó megállapításainkat.

A magyar gazdaság a rendszerváltozás elõtt

A privatizáció reális megítéléséhez nélkülözhetetlen a magyar gazdaság állapotának áttekintése a rendszerváltozás elõtt.

Elõször is nyomatékosítani kell, hogy a magyar gazdaság szükségszerûen nyitott gazdaság, vagyis mûködésében nem önellátó, elsõsorban energiaszükségletének biztosításában külföldrõl importra szorul, de a lakosság fogyasztási cikkekkel történõ ellátásában is jelentõs a behozatal. A behozatalhoz azonban javak kivitelével, exporttal kell ellentételezést teljesíteni.

Az 1970-es évek óta már viszonylag önálló utakon járó magyar gazdaság továbbra is a KGST kereteibe ágyazottan mûködött, bár exportjának mintegy harmada a KGST-n kívüli, többnyire nyugat-európai országokba irányult. Az így megszerzett keményvalutát azonban szinte teljes egészében az exportált termékekhez szükséges alkatrészek, félkésztermékek és alapanyagok fejlett országokból történõ beszerzésére kellett fordítani. Mivel az export (élelmiszer, gépipar, elektronika, haditechnika, gyógyszerek) nagyobbik része a KGST-övezetbe irányult, a magyar gazdaság voltaképpen dollár- és egyéb keményvaluta-szivattyúként mûködött a KGST irányába, ugyanis a KGST-országokba irányuló export barter(árucsere)-, illetve rubelelszámolás alapján történt: a keményvaluta-tartalmú termékekért rubellel fizettek. Tovább fokozta ezt a jelenséget a 70-es évek két olajárrobbanása, ami arra késztette a Szovjetuniót, hogy a magyar gazdaság mûködéséhez szükséges energiahordozókat (olaj és földgáz) egyre növekvõ arányban csak keményvalutáért szállítsa.

A KGST-országoknak a magyar gazdaság külkapcsolataiban mutatkozó túlsúlya és a rubel át nem válthatósága keményvalutára (ami önmagában is a KGST-gazdaságok világpiaci versenyképtelenségét mutatta) egyfajta bezártságra kényszerítette, késztette a rubelövezetbe tartozó országokat, „megvédve” azokat a világpiaci versenytõl és ezzel a technológiai fejlõdéstõl, a jó minõségre és a gazdasági hatékonyságra irányuló kemény küzdelemtõl. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a gazdaság mûködtetése egyre drágábbá vált (energiahordozók árnövekedése), fejlõdése lelassult, az életszínvonal növekedése megállt, majd csökkenésnek indult.

A gazdálkodó szervezetek túlnyomó többségét a versenyképtelenség, a technológiai korszerûsítés elmaradása, a krónikus forgótõkehiány (vállalati körbetartozások), a nyugat-európai recesszióból következõ piacvesztés, a hazai kereslet visszaesése sújtotta.

 Hová tûntek a dollárkölcsönök milliárdjai?

A gazdasági növekedés csökkenésével párhuzamosan megindult az ország külsõ eladósodása, ugyanis a gazdaság korszerûsítésére, struktúraátalakítására és így a vállalatok versenyképességének javítására külföldi bankoktól évi rendszerességgel kölcsönfelvételre került sor.

A további állítások és következtetések szempontjából érdemes hangsúlyozni, hogy már ekkor nyilvánvaló volt (a kölcsönt folyósító bankok szakszerû hitelvizsgálaton alapuló döntései is alátámasztják), hogy a gazdaság korszerûsítése, teljesítménynövelése, versenyképességének javítása jelentõs tõkebevonást igényelt!

A kölcsönöket azonban zömmel nem ezen célokra, hanem a gazdaság akut teljesítményhiányának pótlására, az életszínvonal fenntartására, majd pedig romlási ütemének fékezésére használták fel. Végül már évi kétmilliárd dollárnyira duzzadt a kölcsönfelvétel (ami megközelítõleg az akkori költségvetések hiányával volt egyenlõ), de a kölcsönfelvételek eredeti céljából, a gazdaság fejlesztésébõl szinte semmi nem valósult meg, hanem a felvett hitelek a gulyáskommunizmus fenntartására szolgáltak. Ennek tükrében jórészt megalapozatlanok azok a vélemények, miszerint a hitelek a rendszer urainak és holdudvaruknak a zsebébe vándoroltak; hiszen a hiteleket voltaképpen a lakosság „megette”.

(Mutatis mutandis, végeredményüket tekintve, hasonló folyamatok zajlottak le a KGST-országokban is, bár a nagymérvû külsõ eladósodás csak Lengyelországra volt jellemzõ: a gazdaságok teljesítménye stagnált, világpiaci versenyképességük csökkent, a lakosság életszínvonala nem növekedett, vagy ugyancsak csökkent, a társadalmi elégedetlenség fokozódott, még az ország nyugati felébõl érkezõ támogatásokban részesülõ akkori NDK-ban is.)

Magyarországon a 80-as évek végére a felvett hitelek már 20 milliárd dollárra növekedtek, s a hitelezõ bankok (ezekrõl jó tudnunk, hogy a közkeletû vélekedésekkel szemben a hiteleket nem saját pénzeszsákjaikból, hanem azon betéteseik pénzébõl nyújtják, akik felé visszafizetési kötelezettségük van) egyre bizonytalanabbnak látták a kölcsönök visszafizetését. Ugyanis a gazdasági korszerûsítés – ami a visszafizetés garanciája lehetett volna – nem történt meg.

A hitelforrások ezért elapadtak, majd eldugultak, a gazdaság teljesítménye pedig tovább romlott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a „gulyáskommunizmusnak” vége, a húsosfazekak kiürültek. Ez pedig drasztikus életszínvonal-csökkentést vetített elõre, amit a visszafizetendõ adóssághalmaz csak tetézett. Az ország ily módon szinte nyugati függõségbe került.

(Ide is kívánkozik egy közkeletû vélekedéshez – miszerint Magyarország elmulasztotta a lengyel példa követését: a devizakölcsönök átütemezését, illetve elengedésének kieszközlését – fûzött megjegyzés: a Magyarország által felvett kölcsönök mögött nem állt olyan kormánygarancia, mint amilyen a lengyelek által felvett kölcsönök vissza nem fizetése esetére megvolt; pl. a kölcsönöket folyósító német bankok így elszenvedett veszteségeit a német kormány átvállalta.)

A politikai átmenet gazdasági mozgatórugója

Eltekintve a szuperhatalmak közötti – mindmáig homály fedte – megállapodásoktól, e megállapodások szabta kereteken belül kellett az alábbi dilemma megoldását megtalálni.

A katasztrofális gazdasági helyzet diktálta életszínvonal-csökkenést

vagy az állampárt maga hajtja végre, szembenézve annak beláthatatlan társadalmi és politikai következményeivel (amibõl ízelítõt adott az 1990 õszén kirobbant taxislázadás, még akkor is, ha azt csupán a társadalom kis része támogatta),

vagy pedig, visszatérve a jogállami alapokra, demokratikus választások útján felhatalmazással bíró felelõs kormányra bízza a hálátlan feladatot.

Szerencsére az állampárt nem kockáztatott (már csak azért sem, mert szovjet katonai segítségre már nem számíthatott), s így a nemzeti kerekasztalnál kimunkálták a békés politikai átmenet végrehajtását, s ennek eredményeként felállt a legitim magyar kormány, amely a társadalomban élõ illúziókkal szembesülve méltán vette magára a kamikáze jelzõt.

A magántulajdon megteremtése a piacgazdaság feltétele

A demokratikusan választott parlamentnek – sok más mellett – sürgetõ feladata volt a privatizáció törvényi kereteinek megteremtése, majd parlamenti felhatalmazás alapján a kormánynak meg kellett kezdenie a privatizációt. A feladat valóban példátlan volt. Gondoljuk meg, hogy a nemzeti vagyon szinte teljes – minden erkölcsi és erõsen vitatható jogi alapot nélkülözõ – államosítására volt már példa, azonban ennek fordítottjára, a teljes vagyontömeg törvényes privatizációjára nem. Pl. az egymást váltó angol kormányoknál vissza-visszatérõ teendõ volt az államosítás, majd a privatizáció, ez azonban a nemzeti vagyon legfeljebb néhány százalékát érintette (pl. szénbányák).

Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy már 1987 óta folyt a vállalatok saját hatáskörben végrehajtott ún. spontán privatizációja, ami lehetõvé tette a gazdálkodó szervezetek – csoport- vagy egyéni érdekeknek megfelelõ – törvényes magánkézbe jutását, s azokból a vagyon és a jövedelmek kiszivattyúzását. Ezt a folyamatot csak erõsítette a vállalatok gazdasági társaságokká alakítására vonatkozó 1988. évi VI. törvény. A spontán privatizáció – gyakorlatilag ellenõrzés nélkül – a vállalati vezetõk által irányítottan folyt, ugyanis még nem mûködött az állami vagyont felügyelõ szervezet. Megjegyzendõ az is, hogy már 1990 elõtt is történtek jelentõs és pozitív gazdasági hatással járó, kormányzati döntésen alapuló privatizációs lépések, amelyekben azonban már megmutatkozott a hozzá nem értés, vagy felsejlhetett a sandaság gyanúja. (Pl. a Tungsram esetében, ahol az elsõ vevõ, egy osztrák bank 110 millió dollárral szerezte meg a többségi tulajdont, s rövidesen 150 millió dollárért adta tovább ugyanezt.) A spontán privatizáció nagy és igen kedvezõtlen reakciót váltott ki a közvéleményben (kilopták a vagyont!), noha ez a privatizációra váró vagyonnak csupán kis hányadát érintette. Értékénél fogva a HungarHotels spontán privatizációja hívta fel a figyelmet az állami privatizációs stratégia égetõ szükségességére.

Gazdasági és társadalmi hatását, erkölcsi megítélését tekintve sokkal jelentõsebb volt az a sokkal korábban megindult folyamat, melynek során a különféle vállalati gazdasági munkaközösségek (VGM), ill. gazdasági munkaközösségek (GM), amelyek, egy-egy vállalat árnyékában vagy azon belül megbújva, megszerezték (privatizálták) az illetõ vállalat megrendelõit, piacát. A tervutasításra kondicionált, a piac fontosságára vajmi kevéssé ügyelõ közvélemény erre a jelenségre mindmáig nem figyelt fel.

Privatizáció vagy reprivatizáció

Az államosítás égbekiáltó igazságtalanságait (pl. a kártalanítás mellõzését) tekintve sokan (pl. a Kisgazdapárt) jogosan vetették fel a reprivatizáció – vagyis a javak eredeti tulajdonosaiknak történõ visszaadása – szükségességét. Erre azonban végül is nem került sor, mert

a közvéleményben megkopott a magántulajdon jogosságának gondolata,

a kormányzó koalíció vezetõ pártjában a népi írók szellemi örökösei nem  elhanyagolható erõt képviseltek, s emellett a politikai változások szinte magasztos átélésének idején, illetve a társadalom egészét érintõ egyéb jogsérelmek mellett a reprivatizáció elmaradása – még az érintettek körében is – megértésre talált,

a reprivatizáció technikai lebonyolítása (többszörös jogszerû, ill. jóhiszemû  tulajdonváltások; pl. már évek óta zajlottak az állami tulajdonú lakások  eladása a bérlõknek, ráépítések stb.), illetve annak államot terhelõ vonzatai ellehetetlenüléssel fenyegettek,

végül a reprivatizáció a magyar társadalom általános elszegényedése folytán  nem oldhatta meg a gazdaság mûködésbe hozatalához, elengedhetetlen korszerûsítéséhez, versenyképessé tételéhez szükséges beruházások finanszírozását.

Ezért járhatónak látszó közbülsõ megoldás született: az államosított vagyon nagyságához viszonyítottan degresszíven növekvõ kárpótlásban, a kárpótlási jegyek ellenében részesedhettek egykori tulajdonosok az állami vagyonból. E folyamatban már megmutatkozott a privatizációs folyamat nehézsége; a kárpótoltak jelentõs része felkészületlen volt a privatizációban való részvételre, amit csak tetézett, hogy az állami vagyon értékesítésével megbízott ügynökség, illetve utódszervezetei csak lassan és lökésszerûen kínálták fel a privatizálandó vagyont. Azok viszont, akik idejében felismerték a privatizációban rejlõ lehetõséget – nem ritkán a többiek felkészületlenségét kihasználva –, viszonylag csekély saját erõvel („csak az elsõ egymillió megszerzése nehéz!”) könnyen megvagyonosodhattak. Ily módon a privatizáció nagyban hozzájárult a társadalom vagyoni differenciálódásához.

A privatizálási feladat súlyának érzékeltetésére álljon itt néhány számadat. A privatizálandó vállalatok száma mintegy 2000, a privatizálással megbízott Állami Vagyonügynökség munkatársainak létszáma 56 fõ volt, s még 1994-ben sem érte el a 400 fõt. Összehasonlításul: az egykori Kelet-Németország vagyonprivatizációját lebonyolító szervezet, a Treuhandanstalt 10 000 alkalmazottat foglalkoztatott! (S ha már ez a szervezet szóba került, érdemes megemlíteni, hogy vezetõje a privatizáció során állásukat vesztõk felháborodásával összefüggésbe hozható merénylet áldozata lett.)

Nem hagyható említés nélkül a privatizálandó vagyon értéke, amit akkoriban 1500 milliárd Ft-ra becsültek. Ez az adat azonban jogosan vitatható, hiszen nem álltak rendelkezésre reális vagyonértékelési módszerek, a korábbiakban szokásos, könyv szerinti érték a piacvesztett, ezért önmagában csak veszteségtermelõ vállalat jellemzésére alkalmatlan volt. Ezért a vevõnek számításba kellett vennie (ha úgy tetszik, le kellett vonnia) a versenyképesség helyreállításához, megteremtéséhez szükséges beruházási tõkeráfordításait is. Különösen kockázatos volt az esetleges (de korántsem ritka) környezetszennyezés okozta károk elhárításának, a rehabilitációnak a tulajdonost terhelõ költsége – erre nézve példa a Jászberényi Lehel Hûtõgépgyár.

Privatizációs modellek a posztszocialista országokban

A privatizáció végrehajtásának szükségességével és nehézségével valamennyi piacgazdaságra áttérõ egykori szocialista ország szembesült. Három modell kapott ebben jelentõséget:

piaci alapon történõ értékesítés,

a vállalat vezetõinek és dolgozóinak történõ eladás,

az ún. kuponos privatizáció, melynek során a vállalati részvények ingyen kerülnek az állampolgárok tulajdonába.

Mindhárom modellnek vannak elõnyei és hátrányai, de egyik sem bizonyult vitathatatlannak. Pl. a kuponos privatizáció (Csehszlovákiában) – amelyet nálunk nem alkalmaztak – arra volt hivatott, hogy az állami vagyon szétosztásával az állampolgárok vagyoni egyenlõségét megteremtse. Azonban ezt a célt valójában nem érte el, sõt végül éppen ellenkezõleg: nagymérvû vagyonkoncentrációval járt. (Gondoljunk pl. a Kassai Vas- és Acélmûvek szûk és politikailag elkötelezett tulajdonosi körére.) A kuponos privatizáció nem tette lehetõvé a szükséges tõkebevonást sem (mert a lakosságnak nem volt tõkéje), és megnehezítette a külföldi befektetõk tulajdonszerzését, a külföldi tõke beáramlását is.

A piaci alapon történõ értékesítés (beleértve a kárpótlási jegyek ellenében történõ tulajdonszerzést) dominálta a magyar privatizációt, noha a vállalati vezetõknek és dolgozóknak történõ eladásra is sor került. Ez utóbbi célja a hazai széles tulajdonosi réteg kialakítása volt, s ezt a célt jól is szolgálta (Munkavállalói Résztulajdonosi Program, MRP), különösen a rásegítõ mechanizmusokkal együtt (Start hitel, Egzisztencia/E hitel stb.).

    A piaci alapon történõ privatizáció elõnyei:

valódi tulajdonosok kezébe kerül a vagyon, és az állami beavatkozás nem zavarja a hatékonyságot biztosító piacgazdasági mechanizmus mûködését,

kialakul a gazdasági szervezetek piacgazdasági követelményeknek megfelelõ irányítási gyakorlata,

a költségvetés bevételhez jut,

ösztönzi a külföldi tõke beáramlását,

javítja a nemzetközi fizetési mérleget.

Az elõnyök mellett a hátrányok sem elhanyagolhatók:

a tõkeerõs külföldi befektetõk elõnyösebb helyzetbe kerülnek, emiatt

a modell nem hozza helyzetbe a tõkeszegény hazai vállalkozókat és kisbefektetõket, s ezért nem mozdítja kellõképpen elõre a hazai tulajdonosi réteg kialakulását, a középosztály gazdasági megerõsödését,

a kuponos privatizációhoz képest lassabban bontható le az állami vagyon (noha a kuponos megoldás esetén az állami tulajdonban lévõ bankok által irányított befektetési alapok – amelyek összegyûjtötték a kuponokat – a tényleges állami beavatkozást sokkal tovább fenntartották).

Tehát a piaci alapon történõ privatizáció nem tekinthetõ egyértelmûen elõnyösnek, s éppen a hátrányok kiküszöbölése, illetve csökkentése érdekében alkalmaztak más technikákat is. Mégis, a hazai gazdaság állapotát tekintve különösen, de nemzetközi összehasonlításban is a magyar privatizáció sikeresnek tekinthetõ. Ennek alátámasztására érdemes megvizsgálni a privatizációval kapcsolatban a közvélekedésben megfogalmazott kritikákat, azok jogosságát.

A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni az elsõ szabad parlamenti választásokat követõen (Soros György–Sarlós András által) felvetett, de a kormány által elvetett – és a Magyarország külföld felé fennálló nagymérvû eladósodottságára alapozott – ötletet, amely az adósságot mindennemû piaci alapú értékesítés, illetve a nyilvánosság megkerülésével állami tulajdonú gazdasági társaságok részvényeire cserélte volna.

Kritikák és ellenérvek

Mára már kikristályosodni látszanak azok a fõbb kritikai megállapítások, amelyek a közvéleményben alappal vagy alaptalanul leülepedtek, illetve a gyakorlatban is helytállónak bizonyultak.

Tõkehiány

Elsõként a hazaiak rovására történt nagyarányú külföldi tulajdonszerzést kell megemlíteni. Ez tény. Azonban – mint már említettük – a gazdaság versenyképessé tételéhez nagyarányú tõkeinjekció és – az exportfüggõségbõl következõen – felvevõ piac, illetve piaci behatolás megteremtésére volt szükség. A hazai potenciális tulajdonosok összességükben ezek egyikével sem rendelkeztek. Választani kellett: vagy a hazai tulajdonosok kezébe kerül az állami vagyon zöme, de annak versenyképes mûködtetése és így a magyar gazdaság egészének fejlõdése sokkal, de sokkal késõbb indul meg, s ezzel esetleg a felzárkózás esélye egyszer s mindenkorra elvész; feltéve pedig, hogy a felzárkózás egyáltalán sikeres lesz, addig is beláthatatlan méreteket öltõ társadalmi problémákkal (munkanélküliség, életszínvonal-zuhanás stb.) kell együttélni, illetve azokat kezelni; vagy pedig külföldi mûködõ tõke bevonásával mielõbb nemzetközi versenyre alkalmassá tenni a magyar gazdaságot, s így a lehetõ leggyorsabban túljutni a társadalmi és politikai nyugtalansággal fenyegetõ idõszakon. (Gondoljunk csak a jogállamiságot fenyegetõ – akár a Kádár-rendszert visszakívánó, akár pedig a szélsõséges – megnyilvánulásokra, amelyekre a leghatásosabb ellenszernek mégiscsak a gazdasági növekedés mielõbbi megindítására építõ politika volt.)

Itt vált valóban kegyetlen valósággá az egykori akasztófahumor megfogalmazása: Marx nagy bûne volt, hogy Nyugatra hagyta a Tõkét, ránk pedig a Kommunista Kiáltványt. Márpedig a nemzetgazdaságot csak tõkével lehetett talpraállítani!

Nem kétséges, hogy egyes, sõt számos esetben is vitatható volt a külföldieknek történt eladás, hiszen a tõkehiány általában jellemzõ volt ugyan a gazdaságra, azonban akadtak kivételek is. (Méltán említhetõ a növényolajipar azóta is keserûen vitatott privatizálása, vagy a stratégiai jelentõségû áramszolgáltató erõmûvek – nyugat-európai országokban is megrökönyödést kiváltó – privatizációja, ahol jogosan merül fel a kérdés, hogy az új, német állami tulajdonos mennyivel jobb, mint a korábbi magyar állam volt.)

Tehát a kritikák egy része kivédhetetlen, azonban a feladat példa nélküli volta, a gyakorlatlanság, a piacgazdasági vagy akár a tulajdonosi szemléletben mutatkozó fogyatékosságok, s nem utolsó sorban az idõvel való versenyfutás mindenképpen és szükségszerûen enyhítik a privatizációs folyamat megítélését. A sikertelen privatizációs kísérletek (pl. Ikarus vagy a Diósgyõri Acélmûvek) további érveket jelentenek a kritikákkal szemben.

Versenyfutás az idõvel

Az idõvel való versenyfutás némi magyarázatra szorul. Bár – mint említettük – a külföldrõl felvett hitelek rendeltetése a gazdaság, elsõsorban az ipar, azon belül is a feldolgozóipar korszerûsítése, versenyképessé tétele, illetve a gazdaság szerkezetátalakítása (a vas és acél országa maradványainak eltakarítása, és helyébe a tudásigényes iparágak, pl. információtechnológia, biotechnológia) meghonosítása, elterjesztése, fejlesztése volt, azonban a hitelek csak kisebb részükben szolgálták ezt a célt.

Vagyis az, ami privatizálásra várt, általában elavult, a versenypiacokon már egyre nehezebben eladható termékek gyártására szolgáló korszerûtlen technológia és annak gyártóberendezései, épületei voltak. Az idõ múlásával ez a helyzet rohamosan romlott – ami elavult volt, az még inkább az lett –, a piacvesztés feltartóztathatatlanul gyorsult. Tehát az állami tulajdon eladása során a jobb vevõ, a magasabb ár reményében való kivárás éppen ellenkezõ hatással járt volna, hiszen a vagyon egyre kevesebbet ért, valójában tehát a kivárás jelentette volna az elkótyavetyélést. Visszatekintve: az ún. könyv szerinti értéken nyilvántartott gyártóberendezések piaci értékükhöz viszonyítottan túlértékeltek, az ingatlanok (különösen építmények nélkül) alulértékeltek voltak. Mindezt bizonyítja, hogy a külföldi beruházók gyakorta inkább létesítettek ún. zöldmezõs beruházást, semmint az azonos profilú vállalatok megvásárlását és korszerûsítését. Nem árt ennek kapcsán megjegyezni, hogy az összes külföldi befektetéseknek fele vagy 2/3-a kapcsolódott az állami tulajdon privatizációjához, a többi vagy új beruházás volt, vagy pedig korszerûsítés.

A rendszerváltó kormány harca az idõvel más szempontból is drámai volt. Ne feledjük, hogy folyt a már a pártállami idõkben lehetõvé tett, minden állami ellenõrzést nélkülözõ spontán privatizáció. Nem volt ritka a privatizálandó vagyon szándékos leértékelése, a vállalatok szándékos csõdbe vitele (vevõk elriasztása, piacok szétzilálása stb.), s az így visszamaradt romhalmaz potom áron történõ megvásárlása. Elõször tehát meg kellett teremteni a privatizáció állami ellenõrzésének törvényi kereteit (az Állami Vagyonügynökségrõl és az állami vállalatokra bízott vagyon védelmérõl szóló törvények megszülettek már 1990-ben), s a privatizáció általános és ágazati-szakmai stratégiáit is ki kellett dolgozni. Ez szükségszerûen idõigényes volt, s végül 1991 õszére készült el. Addig is megindulhatott a kiskereskedelmi és vendéglátó vállalatok kisebb kockázattal járó tömeges privatizációja az ugyancsak 1990-ben meghozott elõprivatizációs törvény alapján.

A hazai tulajdonosi réteg megerõsítése

Ebben a konstrukcióban sikeresen érvényesült a hazai széles tulajdonosi réteg kialakítására irányuló kormányzati szándék, ugyanis az elõprivatizációból a külföldi befektetõket kizárták. Jellemzõ módon az (élelmiszer-)kereskedelemben külföldiek csak a másodlagos privatizáció – vagyis az állami tulajdonból elsõként bevásárlóktól történt vétel – útján jutottak tulajdonhoz (pl. a bp.-i Közérthez így jutott a SPAR, továbbá a munkavállalók által kivásárolt Centrum Áruházakhoz a német Tengelmann csoport), vagy pedig zöldmezõs beruházással szálltak be a kereskedelembe (Cora, Auchan, Metro stb.). A kormányzat által már nem befolyásolható másodlagos privatizáció egyébként az élelmiszeriparban és a vegyiparban is jelentõsen növelte a külföldiek tulajdonszerzését.

A másodlagos privatizációban megnyilvánuló külföldi befektetõi aktivitás nem jelenti feltétlenül az ún. stróman-kivásárlást (külföldi befektetõk megbízásából a hazai befektetõk kedvezményeket igénybe véve szereznek tulajdont, majd pedig készpénzért továbbadják azt). Ugyanis a másodlagos privatizáció idején – 1995-tõl – az amerikai és a nyugat-európai gazdaság már fellendülõben volt, ezért megnõtt a befektetési kedv. Ugyanez a körülmény, illetve a 90-es évtized elsõ felében ezekben az országokban kibontakozó gazdasági visszaesés csak növelte az elsõ szabadon választott kormány privatizálási feladatainak nehézségét, az állami tulajdon jó áron történõ értékesítését.

A hagyományos keleti piacok „leépítése”

Akkoriban gyakori volt a közvéleményben (késõbb pedig politikai szinten is) megfogalmazott kritika, miszerint a kormányzat veszni hagyta, sõt leépítette a hagyományos KGST-piacokat. Csak emlékeztetõül: 1990 õszén a kormány valóban leállította a Szovjetunióba irányuló kivitelt, azonban ennek oka az volt, hogy a korábban kivitt termékeket sem fizették ki, és semmi remény nem mutatkozott arra nézve, hogy a további export ellenében fizetni fognak. Lényegében ugyanilyen jelenségek jellemezték a volt KGST-piac egészét. Tehát a vádakkal ellentétben nem a magyar kormány(ok) építették le a hagyományos piacokat.

A csõdtörvény

Ide illik a csõdtörvény, valamint a külkereskedelem liberalizálása, amelyek a kedvezõtlen külgazdasági klímával együtt sokkolták a gazdaságot. Ez a sokkhatás brutálisan hozta felszínre az utóbbi évtizedben felhalmozódott problémákat, sorozatos felszámolásokat eredményezve. Ha a csõdtörvény kíméletesebben bánt volna az érintett vállalatokkal, akkor ezek egyike-másika számára túlélési lehetõség nyílt volna, azonban a hosszan elnyúló agónia gátolta volna a gazdaság talpra állását, egyúttal felmérhetetlen nehézségeket jelentett volna a bankrendszer – utóbb így is szinte elviselhetetlen terhekkel járó – bankkonszolidációjában. A bankrendszerben csapódott le, és vált a piacgazdasági körülmények között láthatóvá a tervutasításos gazdaságban felgyülemlett veszteségek nagy része.

A külkereskedelem liberalizációja – az akkori várakozásokat visszaidézve – az Európai Unióhoz való gyors csatlakozás reményében fogant, rákényszerítve a vállalatokat a világpiaci versenyhez való alkalmazkodásra. Nehezen válaszolható meg a kérdés, hogy mi lett volna, ha a liberalizációra nem, vagy csak fokozatosan kerül sor.

Reorganizáció

Felvetették azt is, hogy a privatizációs bevételekbõl miért nem korszerûsítették a még állami tulajdonban lévõ vállalatokat (reorganizáció), hogy majd az így felértékelõdõ vagyont privatizálják jó áron. Bár voltak is erre irányuló kísérletek, azonban a költségvetési hiány, az adósságszolgálat, az életszínvonal-csökkenés mérséklése (pl. a fiatal demokráciát fenyegetõ esetleges társadalmi nyugtalanság megelõzése érdekében, amire a taxislázadás intõ jelet szolgáltatott) szinte teljes egészében elvitte ezeket a forrásokat.

Visszaélések

Nem tagadható, hogy a privatizáció jogi kereteit folyamatosan finomították, egyfelõl úgy zárva el az utat a visszaélések elõl, hogy a folyamat elhúzódását elkerüljék, másfelõl, hogy a hazai kistulajdonosi réteg tulajdonhoz juttatását számos kedvezménnyel mozdítsák elõ.

A privatizációt szinte szükségszerûen lengte körül a visszaélések, a korrupció árnya. Szükségszerûen azért, mert pl. a versenytárgyalásos privatizáció, eladás során vesztesek (s ilyenek általában többen voltak, mint az egyetlen nyertes) – már csak lélektani okokból is – szívesen hivatkoztak visszaélésekre. Ezt csak erõsítette a szocializmusban meghonosodott, a magyar lélek pesszimizmusra hajló volta által is táplált bizalmatlanság, a jóhiszemûség hiánya. Nem is beszélve az egy idõben meg-megismétlõdõ véres leszámolásokról, amelyek minden esetben a vállalkozói körhöz kapcsolódtak. Mindez a tulajdont szerzett vállalkozót általában is a bûnözéssel hozta kapcsolatba. Jellemzõ volt az angliai hivatalos látogatáson lévõ Antall József miniszterelnöknek egy, az új tulajdonosi réteg milyenségét firtató kérdésre adott válasza, miszerint az angliai milliomosok nagyszüleinek, sõt már az amerikai milliomosok szüleinek viselt dolgait sem kívánatos felhánytorgatni.

A privatizáció gyorsításának szándéka tette lehetõvé az ún. önprivatizációt. A közepes (1000 fõnél kevesebb dolgozót foglalkoztató, 1 milliárd Ft-nál kisebb vagyonnal rendelkezõ) vállalatokat az Állami Vagyonügynökség által kiválasztott, átruházott tulajdonosi jogokat gyakorló tanácsadó cégek privatizálták. A tanácsadó az eladásból származó összegbõl részesült ún. „sikerdíjban”. A Tocsik-ügy rávilágított az önprivatizációban rejlõ visszaéléseknek és azok felderítésének lehetõségeire, illetve nehézségére. Az önprivatizációból származó bevétel egyébként nem haladta meg a másfél milliárd forintot.

A vállalatok vezetõinek szerepe – bennfentességük, összehasonlíthatatlanul jobb helyzetismeretük, illetve a vállalat pozícióinak alakításában játszott szerepük, a számukra kívánatos tulajdonossal kialakított korábbi kapcsolataik révén – piaci alapú, külföldieknek történõ értékesítés esetén is meghatározó volt, és visszaélésekre adott lehetõséget még akkor is, ha a Vagyonügynökség a legmesszebbmenõ gondossággal igyekezett eljárni.

Úgy tûnik, hogy a morális szempontból kifogástalan privatizációt az adott körülmények között nem lehetett megvalósítani. Csekély vigasz, hogy a magyar átalakuláshoz képest sokkal de sokkal kisebb feladatot jelentõ aktuális ügyekben a nyugati féltekén is megmutatkozik a korrupció (Német- és Franciaország, Belgium, USA).

Mindmáig aktuális kérdés a privatizációs visszaélések visszamenõleges felülvizsgálata, a szerzõdések érvénytelenítése. Ezzel a kérdéssel elõször az Antall-kormánynak kellett szembesülnie. A kormány 1990 augusztusában elfogadott, privatizációval foglalkozó dokumentumában egyértelmûen a jogbiztonság elsõbbsége mellett foglalt állást, mivel csak így válhatott az ország megbízhatóvá és továbbra is vonzóvá a gazdasági talpra állás szempontjából nélkülözhetetlen külföldi befektetõk számára. Ez azonban nem zárta ki a megkötött szerzõdésekben vállalt kötelezettségek vevõ általi megszegésének jogi úton történõ orvoslását.

Piacvásárlás

Gyakran hangzanak el vádak a külföldi szakmai befektetõk piacvásárlási törekvéseivel szemben (növényolajipar, cukoripar, cementipar, szolnoki papírgyár), azonban ez a szándék viszonylag ritkán bizonyítható; több esetben ugyanis példák sorolhatók arra, hogy a méretgazdaságos termelés érdekében más magyarországi telephelyen bõvítést, korszerûsítést hajt végre a tulajdonos (pl. a növényolajiparban Martfûn). A piacvásárlás jelentõsége azonban ellenkezõ elõjellel is felvethetõ, amikor a megszûnt munkahelyek sokszorosa létesülhetett a külföldiek által történt vállalatvásárlás révén.

Ugyanis a külföldiek által történt vállalatfelvásárlások nem csupán jelentõs fejlesztésekkel, termelésbõvítéssel és termékskála-szélesítéssel jártak (Electrolux, General Electric, Siemens, Unilever, Knorr Bremse stb.), hanem az új tulajdonos világméretû értékesítési hálózatának megnyílását, annak felhasználhatóságát is jelentették, egyébként nem, vagy csak nagy nehézségek árán és hosszú idõ után megvalósítható piacbõvülést is eredményeztek.

Ennek jelentõsége nem hangsúlyozható eléggé a magyar gazdaságnak a nélkülözhetetlen import ellentételezése miatt óhatatlanul szükséges erõs exportorientáltságát tekintve. Egyébként, ha a külföldiek piacvásárlására gondolunk, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ez egyúttal a hagyományos keleti piacokra való visszakerülést is jelentette, tehát a piacvásárlás sokkal inkább jelentette a vállalatok hagyományos – és hirtelen elveszített – keleti külpiacainak megvásárlását, illetve visszahódítását.

Összefoglalás

A – fõként utólagos – kritikákat illetõen nem hagyható figyelmen kívül

a hatalmas feladat megoldásában megmutatkozó gyakorlatlanság,

a termelõszervezetek általánosan leromlott állapota,

a hazai tõke hiánya,

a nyugati világban a 90-es években kialakult recesszió, s az ezzel együtt járó befektetési kedv hiánya, ami nyomott privatizációs árakat eredményezett,

az idõvel való versenyfutás,

a tulajdonszerzésben mindig is meglévõ mohóság törvényszerû felülkerekedése, a korrupció megjelenése. (A bûnözõk mindig egy lépéssel elõbbre járnak, mint üldözõik, különösen akkor, ha az utóbbiak nem ismerhetik az üldözendõk útjait.)

Mégis a magyar privatizáció – a felmerült kritikák részben jogos voltát elismerve – egészében, és különösen a hasonló feladatokkal megbirkózó, sõt gyakran még csak a jövõben megbirkózni kénytelen országokhoz viszonyítva, sikeres volt:

Viszonylag gyorsan, de a gyorsasággal járó veszélyek nagy részét elkerülve olyan valódi tulajdonosokat teremtett, akik a gazdaság motorjává váltak;

7 milliárd dollár tõkét hozott a gazdaságba, ami stabilizálta a gazdaságot (fizetési mérleg javulása);

Új termékeket, technológiákat, vállalatszervezési ismereteket, szemléletmódot honosított meg és terjesztett el;

Új piacokat, piacbõvülést, és ezáltal stabil munkahelyeket teremtett;

Növekedett az ország biztonsága, ugyanis a külföldi és tõkeerejük révén politikai befolyással bíró vállalatok maguk is érdekeltté váltak az ország biztonságában (NATO-tagság);

Minden nehézség ellenére jelentõs arányban szereztek tulajdont hazai vállalkozók és befektetõk, akik többnyire, de nem kizárólag mint kis- és közepes vállalkozók megtalálták helyüket a gazdaságban, akár a piaci résekbe behatolva, akár pedig mint nemzetközi vállalatok beszállítói (a látszat ellenére pl. még 1997-ben is a kettõs könyvelésre kötelezett összes vállalkozás árbevételének 35%-át kizárólagosan magyar tulajdonban lévõ vállalkozások adták);

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az idõközben felhalmozásra kerülõ hazai tõke (pl. a nyugdíjpénztárak erõsödésével) a másodlagos privatizáció során is lehetõséget kaphat a tulajdonszerzésre;

Mindez együttesen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar gazdaság elsõként az Európai Unió gazdaságának részévé válhasson.










                    Karácsonyi számunk tartalmából


Szabó Ferenc: A keresztények közéleti felelõssége

Kovács K. Zoltán: A maritaini perszonalizmus Barankovics István eszmevilágában

Hugo Schwendenwein: Az európai identitásról – az Európai Unió távlatában

Erdõ Péter: Kulturális és emberi helyzet Kelet-Európa egyetemein

Hernádi Mária: Jung – válasz Jób könyvére

Szentmártoni Mihály: Szeretet, öröm, béke a Szentlélekben

Alberto Bobbio (Jesus folyóirat): Medjugorje – húsz év után