EURÓPA
Nemeshegyi Péter
AZ EURÓPAI UNIÓ-S IDENTITÁS
KERESZTÉNY KÉPE
Óriási feladat áll elõttünk a 3. évezred küszöbén: fel kell építenünk, elõször a világtörténelemben, egy egyesült, békés, boldog Európát, és ezen keresztül egy egyesült, boldog, békés világot. Ez megfelel Isten teremtõ akaratának: õ azért teremtette meg szeretetbõl a világot, hogy a létezõk sokan legyenek, és – sokaságuk megõrzésével – eggyé legyenek a szentháromságos egy Isten mintájára. Jézus ezért imádkozik az utolsó vacsorán: „Atyám, könyörgök, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy õk is egy legyenek mibennünk.” (Jn 17,21.)
Ez az egység korunkban szükségesebb, mint valaha. Hiszen a tudomány és technika fejlõdésével az emberiség olyan harci eszközökre tett szert, amelyekkel képes kiirtani minden életet a földön. Feltétlenül szükséges tehát az emberek és népek közötti egység, amely megakadályoz ilyen öngyilkos háborút. Nem lehet megvalósítani ezt az egységet egy csapásra az egész világon, de jó kilátás van arra, hogy Európában néhány évtizeden belül megvalósuljon. Hiszen már születõben van az egységes Európa. De ha megszületik az egységes Európa, olyan lesz-e, hogy békéje és boldogsága tovább terjed az egész világra? Errõl kell ma mindenkinek gondolkodnia.
„Historia est magistra vitae” – mondta Cicero. Ezért érdemes röviden végigfutni Európa születésének és egységesítésének történelmén.
Európa születése
Európa történelmi gyökerei Görögországban vannak. Maga az Europé szó is görög. Eredete bizonytalan. Sokan a görög mitológiában szereplõ föníciai királyleány, Europé nevébõl származtatják. Õt Zeusz ragadta el bika formájában, és vitte Krétába, ahol Europé három fiút szült neki. Az Európa névnek ez a származtatása azonban valószínûtlen. Valószínûbb, hogy az Európa és Ázsia nevek a semita ereb és aszu szavakból származnak, amelyek a föníciaiak révén jutottak el a görögökhöz. Ereb sötétséget, nyugatot, aszu pedig fényességet, keletet jelent. Annyi bizonyos, hogy a görögök az Égei-tenger keleti partján fekvõ tartományt Ásziának, a nyugati parton fekvõ Acháját pedig Europénak nevezték. Hérodotosz már három földrészként emlegeti Európát, Ázsiát és Lybiát.
A név eredeténél fontosabb az, hogy a perzsa háborúk korában ébred rá a görögség az ázsiai perzsa diktatúrával szemben a szabad, demokratikus görögség identitására. Aiszkhülosz írja Perzsák címû drámájában: „Mi görögök nem vagyunk egy embernek sem a szolgái, nem vagyunk egy embernek sem alattvalói.” Szókratész, Platón, a nagy drámaírók, a csodás szobrászok segítségével olyan áttörés jött létre az emberiség történelmében, amelyre alig van másutt példa. Az egyedi ember szabadsága, egyenlõsége, méltósága, az örök igazra, jóra, szépre való ráirányítottsága, a lélek halhatatlanságáról való meggyõzõdés annak a kultúrának lettek alappillérei, amely Európa történelmét évszázadokon keresztül formálta.
Európa kulturális változásainak elemzésére jó támpontot nyújtanak az Oroszországban született, de az amerikai Harvard egyetemen mûködött Pitirim A. Sorokin (1889–1968) ismeretszociológiai kutatásai. Sorokin a kultúrának hullámszerûen egymást követõ három típusát különbözteti meg, amelyeket sensate culture, ideational culture és idealistic culture nevekkel illet. Az elsõt értelemszerûen „érzékelési kultúrának”, a másodikat „tisztán vallási kultúrának”, a harmadikat „vallásos-racionális kultúrának” lehetne nevezni. Az elsõ típusú kultúrában az embereket az érzékszervekkel megismerhetõ valóság érdekli, a másodikban kizárólag az isteni kinyilatkoztatáson vagy misztikus élményeken alapuló láthatatlan valóságot tekintik fontosnak, a harmadikban az örökkévalóságra irányuló vallásosság megõrzése mellett az érzékszervek általi ismeretet és a természetes ész általi megismerést is értékelik és mûvelik. Sorokin szerint a legrégibb krétai görög mûveltség az érzékelési kultúra típusához tartozott, az i. e. 8–6. századbeli görögök a tisztán vallási kultúrát mûvelték, az 5–4. századbeli görögök a vallásos-racionális kultúra korát élték, az i. e. 4. századtól az i. sz. 4. századig terjedõ hellenisztikus-római kultúra pedig újból az érzékelési kultúra típusához tartozott. Sorokin az egyes korok mûvészeti alkotásainak, filozófiai írásainak, természettudományos mûveinek, etikájának és társadalmi viselkedéseinek részletes áttanulmányozásával meggyõzõen tárta fel ezeknek a kultúráknak egymást követõ hullámait.
A perzsa háborúk korában a görög kultúra a szintetikusnak mondható vallásos-racionális kultúra stádiumában volt, és e háborúk kimenetele jól megmutatta ennek a kultúrának hatalmas erõforrásait. Amikor Dárius hatalmas perzsa hadserege i. e. 490-ben Marathónnál, I. Xerxész óriási flottája pedig 480-ban Szalamisznál a görögöktõl döntõ vereséget szenvedett, olyan fény gyulladt ki a történelemben, amelynek emléke évszázadokon keresztül lelkesítette az európai fiatalokat. Az európaiak szabadságvágya annak egész történelme folyamán minden elnyomó diktatórikus hatalommál erõsebbnek bizonyult. Hiába rontottak rá tatár seregek, hiába ostromolták az arabok és törökök, hiába tört európai egyeduralomra a Habsburg-ház, hiába rohanta le Európát Napóleon, hiába igyekeztek maguk alá gyúrni Európát Hitler és Sztálin, valamennyien lesodródtak a történelem porondjáról.
Sõt nemcsak az európaiak nem tûrték az idegen elnyomást, hanem megfordult a kocka, és a görögök törtek keletre: Nagy Sándor hadai verték tönkre Isszosznál a perzsákat, és alakították ki a hellenisztikus birodalmakat az egész Közel-Keleten.
A hellenisztikus korszak azonban nagy kulturális változást hozott magával. Az emberek elvallástalanodnak, az örök és transzcendens értékeket ápoló „vallásos-racionális” kultúra helyébe egy „érzékelési kultúra” lép, és a természettudományok virágzanak. Ezen a Római Birodalom kialakulása sem változtatott. A késõ ókori Róma társadalma: fáradt társadalom, és az „érzékelési kultúra” elöregedésének jeleit mutatja. A mûvészet hanyatlik, nagy gondolkodók nem lépnek fel, a vallások babonaságba és szertartásokba fulladnak, nincsenek ideálok, az erkölcsök elzüllenek, csak a rendõrállam erõszakossága tartja fenn ideig-óráig a birodalmat. A császárság kialakulásával járó borzalmas polgárháborúk szenvedései és a népvándorlás törzseinek betörései lerombolják az emberek jólétét, és az „érzékelési kultúra” iránytalansága közepette újra jelentkezik a „tiszta vallási kultúra” típusa: az emberek újra a vallásokban keresnek menedéket.
Itt lép be a krisztusi hit Európa történelmébe. Az idõszámításunk kezdete körül az evilági boldogság szétporladását megtapasztaló emberek a transzcendens, a misztikus, az örök, a másvilági iránt érdeklõdnek. Az akkor egymással versengõ új vallások között a kereszténység lesz uralkodóvá. Minden üldözés ellenére keresztény hitre tér a római birodalom lakossága. Az emberek számára most már csak az Isten és a lélek örök sorsa a fontos. Az Istentõl származó erkölcsi normák irányítják az életet. Egybekapcsolódik a platóni és a keresztény ideál: az emberek a megistenülésre vágyakoznak. Nem a vágyak fokozása és kielégítése, hanem azok aszkétikus korlátozása a cél. E világ iránt kevés az érdeklõdés, a természettudományok stagnálnak. Ágoston egyik mondása jellemzõ e kor felfogására: „Deum et animam scire cupio. – Nihilne plus? – Nihil omnino.” (Az Istent és a lelket kívánom ismerni. – Semmi többet? – Semmi többet!)
A kereszténység az egyes ember értékét a görög filozófusok felfogásánál is mérhetetlenül jobban emeli ki. Jézus szavai: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért” (Mk 2,27), meg az általa kétszer is idézett ózeási mondás: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” (Mt 9,13; 12,7. vö. Óz 6,6) a vallástörténelem legfontosabb igéi közé tartoznak. A platóni (és hinduista, buddhista) megistenülésvágy pedig Istennek Jézusban történõ ingyenes megemberesülése (megtestesülése) és az isteni Lélek kiáradása által nyer megvalósulást.
Ennek a keresztény, „tisztán vallási kultúrának” is megvolt a maga hatalmas belsõ ereje. Bár a népvándorlás rohamai összezúzták az elgyengült Nyugatrómai Birodalmat, az új, fiatal népek átvették a kereszténységet és annak kultúráját, és megszületik a keresztény Európa.
Az Európa-tudat születése
Ebben a korszakban születik meg igazán az a történelmi és kulturális valóság, amit Európa-tudatnak nevezhetünk. A Keletrómai Birodalom saját életformáját éli változatlanul, de egyre inkább szorongatják a muzulmán seregek. A Közel-Keletet, Közép-Ázsiát és Afrikát meghódítják a muzulmán arabok. De a 800-ban a pápa által császárrá koronázott frank király, Nagy Károly birodalma magát Európának érzi. Az arabok ostromát Tours-nál és Poitiers-nél visszaverõ Martell Károly seregeit európaiaknak nevezték. Nagy Károly címe: pater Europae, Európa atyja.
Nagy Károly halála után az Európa nagy részére kiterjedõ karoling birodalom szétesett ugyan, de a német-római császár és a pápák vezetésével Európa egységes történelmi valóságként megmarad. A 9. században végveszély fenyegette ezt a kultúrát: északról a vikingek, keletrõl a magyarok, délrõl a szaracénok szorongatják. De a szaracénokat visszaszorítják, a vikingek és magyarok pedig kereszténnyé lesznek, és beleilleszkednek az európai kultúrába.
A középkori keresztény Európának volt „lelke”. A csodás székesegyházak, a fenséges liturgia, az egyházi ének, az iskolák, az egyetemek, a pápák, püspökök, papok, az új meg új szerzetesrendek szökõárszerû terjedése mutatja e kultúrának bensõ erejét. A 12–13. században a „tisztán vallási kultúra” átalakul „vallásos-racionális kultúrává”. A skolasztikus filozófia és teológia szintézise az isteni kinyilatkoztatás mellett megadja az érzékszervek által közvetített ismeretnek és az intellektuális ismeretnek is az õket megilletõ helyet.
Persze nem szabad elhallgatnunk ennek a kultúrának árnyoldalait sem. Ahogy a régi görög kultúrának szégyene volt a rabszolgaság intézménye és a belháborúk, úgy a középkori keresztény kultúrának is voltak nagy hiányosságai. Nem valósították meg Jézusnak a szegényekkel való törõdésrõl és az ellenség szeretetérõl szóló tanítását. Az egyháziak egyre nagyobb hatalomra és gazdagságra törekedtek. A pápa és a császár az evilági elsõbbségért harcoltak egymással, és e viszályban mindkettõ kivérzett. Az egyéni szabadságot túlzottan korlátozó egyházi és világi törvények, a vallási bûncselekménynek minõsített tettek és szavak üldözése és kegyetlen büntetése, az inkvizíció, a boszorkányégetés távol álltak mind Jézus evangéliumától, mind az európai népek szabadságvágyától.
Nem csoda, hogy a görögök kora óta a szabadságot nagyra értékelõ európaiak ez ellen a rendszer ellen fellázadtak. A 16. században következett be a robbanás. Luther a laeta libertas (vidám szabadság), a Freiheit des Christenmenschen (A keresztény ember szabadsága) szavakat tûzte zászlójára.
Az ebbõl a robbanásból származó felekezeti megosztottság és az abból eredõ véres vallásháborúk aláásták az isteni kinyilatkoztatásra hivatkozó keresztény kultúra tekintélyét, és a felvilágosodással az európai kultúra hullámvonala elkezd süllyedni az „érzékelési kultúra” hullámvölgye felé, amely a 16. századtól a 20. századig uralta Európát.
Az európai „érzékelési kultúra” krízise
E kultúra nagy és maradandó értékeit nem szabad lebecsülni. Az evilági dolgok felé való fordulás és a kutatás szabadságának biztosítása révén a természettudomány, és nyomában a technika, soha nem látott fejlõdésnek indult. Az ebbõl származó erõfölény következtében az európai hatalmak gyarmatosítják szinte az egész földkerekséget. Megfogalmazódnak az általános emberi jogok. A francia forradalom eszméi: szabadság, egyenlõség, testvériség futótûzként terjednek. Ugyanakkor a vallási értékek iránti bizalom meginog. Marx, Nietzsche, Freud, „a gyanakvás mesterei” (Ricoeur) az istenhit gyökereit támadják. Egyre inkább terjed a materializmus, a relativizmus. Csak azt becsülik az emberek, ami hasznos és kellemes. Az etikai törvények relativizálódnak. A jogszabályokat csupán emberi meghatározásnak tekintik. A gondolkodók a szabad szerzõdést próbálják az emberi együttélés (család, társadalom, állam) normájaként felértékelni, de ha a szerzõdés megtartásának kötelessége is csak relatív, akkor ez sem hoz megoldást. Bizonyítják ezt az egyre szaporodó válások és a nemzetközi szerzõdések rendszeres megszegése. Minthogy nincsenek transzcendens, örök eszmék és ideálok, semminek sincs értelme. A 19. és 20. század embereinél az „érzékelési kultúra” végsõ stádiumát jellemzõ „értelemvesztés” lesz uralkodóvá. Ezt az értelemvesztést harsogja az abszurd festészet, szobrászat, színdarab, a kakofonikus zene, ezt taglalják a posztmodern filozófusok.
Ha az ilyen kivérzett „érzékelési kultúra” egyeduralkodóvá válik, semmilyen társadalom sem tud fennmaradni. A 20. század Európájának két nagy robbanása mutatta ezt meg látványosan: két világháborúban szétmarcangolta Európa önmagát, sõt háborúját exportálta az egész világra.
Az egységes Európa felé
E tragédiák megrázkódtatásai adtak tápot annak az erõs vágynak, hogy az ilyen öngyilkos háborúkat megakadályozó egységes Európa épüljön. A gondolat nem új. Pierre Dubois a 14. században, Sully herceg a 17. században, Kant a 18. században, Mazzini és mások a 19. században már megfogalmazták az egységes Európa ideálját. Különös említést érdemel Richard Nikolaus Coudenhove-Kallergi gróf. Õ Ausztriában élt, apai ágon régi flamand nemesi családból származott, anyja japán volt, nagyanyja pedig görög. 1923-ban indította meg a Páneurópa mozgalmat, amely nagy visszhangra talált, de a nemzetállamok önzõ politikája miatt átütõ sikert nem tudott elérni.
Kellett még egy hatalmas megrázkódtatás, hogy az egyesült Európa álma kezdjen megvalósulni. Amikor a világháború után újra kezdtek jelentkezni a nemzeti ellentétek, három katolikus politikus: Robert Schuman, Konrad Adenauer és Alcide De Gasperi bátran elkezdték építeni az egyesült Európa házát. Nem részletezem itt azokat a lépéseket, amelyeken keresztül az európai közösség szervei fokozatosan megteremtõdtek. (E kérdésekkel a Távlatok a korábbiakban már foglalkozott: pl. a Doré-cikkben.) Ma már ott tartunk, hogy az Európai Uniónak van közös gazdasága, közös piaca, közös törvényszéke, közvetlenül demokratikusan megválasztott parlamentje, sõt közös pénzneme is.
Ez azonban nem elegendõ az új egyesült Európa megvalósulásához. Ha az európai kultúra megmaradna az „érzékelési kultúra” végsõ, kivérzett stádiumában, vagyis ha az emberek csak az érzékszervek és az azok által verifikálható értelmi ismeretek által feltárt valóságot ismerik el igazi valóságnak, akkor Európa a személyes és nemzeti egoizmusok káoszába fog fulladni. Nagyon igaza van Jacques Delors-nak, a brüsszeli Európa Bizottság volt elnökének: „Ha tíz éven belül nem sikerül lelket és jelentést adnunk Európának, elvesztettük a játszmát.” Ugyanezt mondja Carlo Maria Martini, milánói érsek: „Európa új háza vagy egy új kultúra alapján fog megszületni, vagy egyáltalán nem fog megszületni.”
Az egyesült Európa új kultúrája
Milyen lesz ez az új kultúra? Gyökeresen másnak kell lennie, mint a közelmúltig uralkodó „érzékelési kultúrának”. Ha nincs semminek értelme, ha minden relatív, ha az ember egyetlen célja a véges javak (pénz, hatalom, élvezet) korlátlan birtoklása, ha ez a cél szentesít minden eszközt, ha elõnyökért tülekedõ és lobbizó csoportok csatatere lesz Európa, ha Európa jóléte a világ többi népének nyomorára épül, akkor homokra épül Európa háza.
Tehát vagy a „tisztán vallási kultúra”, vagy a „vallásos-racionális kultúra” értékeinek kell újra erõre kapniuk. Szükséges a feltétlen erkölcsi értékek elismerése, az igazság tisztelete, a szeretet által alkotott viszonyok, az emberi személy méltósága iránti csodálat és tisztelet, az egyetemes szolidaritás stb. Ezeknek az értékeknek végsõ alapja az Abszolút örök valóság, akit a keresztények Istennek neveznek. Más vallások is (az iszlám, az indiai vallások, a buddhizmus stb.) az Abszolútumra támaszkodnak, de Európában befolyásuk oly csekély, hogy nem járulhatnak hozzá lényegesen Európa új lelkének megteremtéséhez.
Ezért, amint szintén Jacques Delors mondja, „a keresztény hozzájárulás lényeges”.
Ennek két módja lehetséges. Az egyik a „tisztán vallásos kultúra” típusához tartozó fundamentalizmus terjedése. Az „érzékelési kultúra” iránytalanságából és értelmetlenségébõl való kiábrándulás miatt ennek erõsödésére számítanunk kell. A fundamentalisták, akár katolikusok, akár protestánsok, akár más valláshoz tartozók, a szent iratok szó szerinti értelmének tévedhetetlenségét vallják, minden kérdésre megvan az isteni kinyilatkoztatáson alapuló válaszuk, a teljes igazság birtokában érzik magukat, erkölcsi elveik világosak és szigorúak, fölöslegesnek tartják a másokkal folytatott párbeszédet, az igazság gyõzelmének érdekében szívesen folyamodnak hatalmi eszközökhöz, nem kedvelik a vallás- és véleményszabadságot. Minthogy erõs összetartozási élményt adnak, és a vélemények mai zûrzavarában világos és biztos útmutatást nyújtanak, sok ember számára vonzóak.
A fundamentalizmus értékeinek elismerése mellett én mégsem hiszem, hogy az új Európa építésére õk lennének képesek. Az elmúlt négy évszázad szellemi értékeit nem szabad semmibe venni. A történelem óráját nem lehet visszafordítani.
Ezért azt hiszem, hogy a „vallásos-racionális kultúra” elveit követõ keresztényeknek lesz döntõ szerepük Európa új lelkének megformálásában. Aquinói Tamás, Nicolaus Cusanus, Newman és más szellemi óriások nyomán, ezek a keresztények hisznek Istenben, tudják, hogy az életnek és mindennek van értelme, követik Jézus szeretetparancsát, de ugyanakkor szeretik az Isten által szépnek és jónak teremtett világot, tisztelik az emberi észt, elismerik az újkori fejlõdés vívmányait: az általános emberi jogokat, a demokráciát, a vallásszabadságot, hisznek az igazság és a szeretet csendes erejében, és ezért nem támaszkodnak az erõszakra. Készek mindenkivel párbeszédet folytatni, készek mindenkitõl tanulni, és velük együtt vándorolni a teljesebb igazság felé.
Feladataink
Próbáljuk konkrétabban megfogalmazni a teendõket:
1. Igen fontos a keresztény „ellenkulturális tanúságtétel” (countercultural testimony), vagyis a még uralkodó „érzékelési kultúra” elveivel ellentétes módon élõ és cselekvõ keresztény egyének és csoportok létezése és mûködése. Ezeket a csoportokat nem az érdek, hanem a szolidaritás és szeretet érzése vezeti, nyitottak, befogadók, nem a birtoklásvágy, hanem a szegényes egyszerûség szeretete vezeti õket. Nem azt keresik, ami a különbözõ embereket szétválasztja, hanem azt, ami õket összekapcsolja. Igyekeznek Isten országát és annak értékeit a társadalomban megjeleníteni.
E feladat betöltésénél lényeges szerepet játszhatnak a lelkiségi mozgalmak, a hívõ családok csoportosulásai, az élõ és hiteles szerzetesrendek és a legkülönbözõbb kis közösségek. De természetesen nagyon kívánatos lenne, ha a pápa, a püspökök és a papok által vezetett katolikus egyház és a többi keresztény egyházak a maguk egészében „ellenkulturális tanúságtételt” tennének a halódó „érzékelési kultúrával” szemben, vagyis ne a pénzvágy és a hatalomvágy, hanem a szeretõ szolgálat és a testvéri szolidaritás tereit teremtenék a mai világban.
2. A 3. évezred európai keresztény egyházainak tudniuk kell, hogy elkötelezett híveik száma most már kisebbséget képez a társadalomban. Ezért félre kell tenniük a múltból fennmaradt minden nagyzoló pompát és hatalomfitogtatást. Elsõsorban az egyetemes szeretet által vezetett tetteikkel kell hirdetniük a krisztusi evangéliumot, mert – amint Hans Urs von Balthasar egyik könyvének címében mondja – Nur die Liebe ist glaubwürdig (Csak a szeretet hitelre méltó).
3. A tettek azonban nem elegendõk. Sohasem lesz olyan a keresztény közösség, hogy a Jézus által kinyilatkoztatott Szeretet-Istent tökéletesen tükrözze. Ezért van feltétlenül szükség az evangelizáló szavakra is. A 3. évezred európai evangelizálásánál rendkívül fontos, hogy komolyan vegyük II. János Pál pápának az „új evangelizálás” értelmét meghatározó szavait: „Az evangelizálás új minõségérõl van szó, amely az üdvösség örök üzenetét a mai ember számára új és meggyõzõ szavakkal tudja elõadni.” Az „új evangelizálás” tehát nem a régi megfogalmazások hangosabb megismétlésébõl álló „újra evangelizálás”, hanem valóban „új evangelizálás”, vagyis egy olyan evangelizálás, amely a krisztusi örömhír lényegét új módon ragadja meg és fejezi ki. Ez nagy feladatot ró a mai teológusokra: úgy kell felcsillantatniuk az önmagát a világnak odaadó szentháromságos Isten szeretetét és ennek az önátadásnak Jézus élete, halála, feltámadása és a Szentlélek küldése által történõ megvalósulását, hogy ez – idejétmúlt rárakódásoktól megtisztulva – lelkesítõ örömhírként hatoljon a 3. évezred európai embereinek a szívébe. Minthogy a halódó „érzékelési kultúrában” élõ emberek egyre inkább vágyódnak a transzcendenciára és a lelkiségre, és minthogy az Igazság Lelke minden ember szívében mûködve az igaz Isten felé vonzza õket, ennek az evangelizálásnak meg is lesz az eredménye.
Soroljunk fel még néhány súlypontot a 3. évezred keresztényeinek feladatkörébõl.
4. Feltétlenül szükséges, hogy a keresztények, a teremtõ és üdvözítõ Isten példájára, „az élet barátai” (Bölcs 11,27) legyenek, építsék az „élet kultúráját”: járjanak elöl a bõséges gyermekáldás elfogadásában, az éhezõk táplálásában, a betegek gyógyításában, a haldoklók segítésében, a magzatvédelemben, a terrorizmus és a halálbüntetés elleni tiltakozásban. Védelmezzék és harmonikusan fejlesszék a föld flóráját és faunáját.
5. Segítsék a családi életet és a családok boldogulását, hiszen a hiteles családi életben alakulnak ki azok az erények, amelyek a szeretet civilizációjának felépítéséhez szükségesek. A VI. Pál és II. János Pál pápák által meghirdetett „szeretet civilizációja” akkor fog megvalósulni, ha nem kényszer vagy puszta szerzõdéses kötelezettségek, hanem családias, testvéri szeretet által teremtett viszonyok hálója fogja össze a társadalmat.
6. A 3. évezred keresztényeinek határozottan szabadságpártiaknak kell lenniük. A szétesõ „érzékelési kultúrában” a szabadsággal történõ visszaéléseket látva nagy a kísértés arra, hogy – fundamentalista módon – egyesek újra erõszakos eszközökkel akarjanak rendet teremteni. De – amint a nácizmus és a kommunizmus példája is mutatja – az ilyen „orvoslás” nagyobb bajt okoz, mint a betegségek. Az ember alapvetõ jóságába és a Szentlélek mûködésébe vetett bizalom alapján mondja a II. vatikáni zsinat: „Meg kell õrizni a társadalomban a csorbítatlan szabadság gyakorlatát, amely abban áll, hogy az embernek a szabadság maximumát biztosítják, és szabadságát csak szükség esetén és csak a szükséges mértékben korlátozzák.” (DH 7)
7. A totalitarizmusok által az emberiségre mért határtalan szenvedések tapasztalatán is okulva, a 3. évezred keresztényeinek a demokrácia mellett kell kiállniuk, amely minden ember egyenlõségén alapszik, és elvet minden hátrányos megkülönböztetést.
8. A jogállamiságot kell támogatni: az emberek nem puszta alattvalói, hanem sérthetetlen emberi jogokkal felruházott polgárai az államnak. Nagyon örvendetes, hogy az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Európa Bizottság 2000. december 7-én kihirdette az Európai Unió által elismert alapvetõ emberi jogok Chartáját. A katolikus egyház ezekkel a jogokkal teljesen egyetért, és hozzáteszi, hogy az emberi személy sérthetetlen méltóságán alapuló jogoknak alapja az Isten, aki minden embert a maga képére és hasonlatosságára teremtett, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát odaadta érte, aki meghalt és feltámadt minden egyes emberért.
9. A 3. évezred európai keresztényei számára feltétlen követelmény az ökumenizmus elõmozdítása. A 2. évezred szomorú szakadásai után abban kell reménykednünk, és arra kell törekednünk, hogy Jézus tanítványai újra „egy legyenek”. Az Európai Egyházak Konferenciája és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa által 2001. április 22-én kihirdetett Charta oecumenica megmutatta a követendõ irányt.
10. Ahogy ez a Charta is mondja, az európai keresztényeknek megértõ és szeretõ párbeszédet kell folytatniuk az Európában jelenlevõ más vallások, különösképpen az izraelita vallás és az iszlám híveivel. Feltétlenül szükséges a kölcsönös bocsánatkérés és megbocsátás. Az ilyen megbékélés mindig csoda, de a Jézus errõl szóló tanítására elkötelezett keresztényeket a Szentlélek képessé teszi e csodára. Ha õk is harag és bosszúvágy ördögi körébe bonyolódnak, már nem mondhatják magukat Jézus tanítványának.
11. Említsük még meg, hogy a 3. évezred keresztényei elismerik az egyház és az állam szétválasztását, és a vallásszabadságot nemcsak a maguk egyháza számára, hanem minden vallás követõi számára követelik meg.
12. Egy további fontos pont a nemzeti kulturális különbségek megõrzése és a más nemzetek iránti megbecsülés és szolidaritás. Érdemes idézni Babits Mihály vallomását: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el; a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha nem õrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni! Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet.” Az Európai Unió és a világ uniója kedvéért a nemzetállamoknak bizonyos jogokat át kell engedniük a demokratikusan választott és mûködõ nemzetközi szerveknek, de ez ne jelentse a sokszínû kulturális értékek elhalását. A megkülönböztetett nyelv, történelem, zene, érzésvilág, szenvedés olyan kincsek, amelyek nélkül az egyetemesség sekélyessé és gyökértelenné válik. A katolikus egyház a II. vatikáni zsinat óta bátran hirdeti, és igyekszik megvalósítani az egy krisztusi evangélium inkulturációját a különféle népek kultúrájába. Európa és a világ egységesítésének is hasonló elvek alapján kell történnie.
Az Atlanti-óceántól az Urálig
Még egy utolsó kérdést kell felvetnünk: hol vannak Európa határai? A nyugati, északi és déli határok világosak. A keleti határ viszont mindig bizonytalan volt. A görögök valahol a Don folyónál képzelték Európa keleti határát, a középkor Európája a nyugati egyház határainál végzõdött. Az újkorban fogadták el azt a nézetet, hogy Európa keleti határa az Urál hegységnél húzódik. E felfogás szerint az Európai Unióba Kelet-Európának is bele kell tartoznia. II. János Pál pápa erõteljesen támogatja ezt a nézetet. Szent Benedek mellé Szent Cirillt és Metódot tette meg Európa védõszentjeivé, gyakran hangoztatja, hogy a keresztényeknek „két tüdõvel”, vagyis a nyugati egyház és a keleti egyház tüdejével kell lélegezniük, sokszor emlegeti Európa új házát, amely Atlanti-óceántól az Urálig terjed.
Idén vallotta meg egy újságírónak az 1989-es eseményekben döntõ szerepet játszó Gorbacsov, hogy II. János Pál pápával akkor történt találkozását élete legfontosabb eseményének tekinti. Bevallotta, hogy a lengyel pápának Európa két tüdejérõl szóló felfogása megváltoztatta életét, és hozzátette: „Hiszem, hogy minden, ami történt – kezdve a berlini fal ledõlésén –, nem történhetett volna meg a kereszténység óriási ereje nélkül.”
Az európai uniós törekvés tehát nem nyugodhat, amíg egész Európára ki nem terjed. Szent István kora óta kelet és nyugat között a híd szerepét játszó Magyarországnak ebben a folyamatban igen nagy szerepe lehet.
Hogy egy legyen a világ
Persze az egyesült Európa megteremtése sem lehet végállomás. Az egész világon kell megszületnie egy olyan békés és egységes társadalomnak, amely – XXIII. János pápa szavai szerint – az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság négy pillérén nyugszik.
Jézus tanítványai a remény emberei: feladatuk ennek az egységnek és békének építése. Jézus biztosítja õket, és õk hiszik, hogy „az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló” (GS 38). Hiszen ígéretet kaptunk, hogy végül „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28), és így a szeretet lesz minden mindenben. Ez a mi reményünk.
Irodalom:
Pitirim A. Sorokin, Social and Cultural Dynamics, 4. kötet, New York, 1937.
Pitirim A. Sorokin, The Crisis of Our Age, New York 1941, 7. kiadás: 1956.
Carlo Maria Martini, Sogno un’Europa dello Spirito, Casale Monferrato, 1999.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Szív
A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.
Megjelenik minden elsõ pénteken.
Kiadja: a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya
Elõfizetés egy évre 1308 Ft.
Megrendelhetõ: 1026 Budapest; Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054, 200-9476;
Fax: 275-0269
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Pierre de Charentenay
AZ ALAPVETÕ JOGOK CHARTÁJÁNAK
EMBERSZEMLÉLETE
Az Európai Unió 50 éves fejlõdése során a gazdasági ember, a fogyasztó és a termelõ iránt érdeklõdött. Hangsúlyozta a személyek, a javak, a szolgáltatások és a tõkék szabad áramlását. Gondoskodott az ember egészségérõl és munkahelyi biztonságáról. Úgy tekintette az európai embert, mint állampolgárt, ehhez az európai együtteshez tartozó embert, akinek jogai és kötelességei vannak Európában, munkásnak, aki felett õrködni kell. De úgy tûnt neki, hogy nehezen mehetne ennél tovább. Megrekedt a homo oeconomicus-nál, akinek fõ gondja életszínvonala és fejlõdése volt.
Az 1997-es Amszterdami Szerzõdésben (6. és 7. cikkely) egészen új fogalmak jelennek meg: „Az Unió a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az alapvetõ szabadságok tisztelete, valamint a jogállam elvein alapul; ezek az elvek közösek minden tagállam számára.”
Számos társadalmi és nevelési témát érintettek. Az ember nevelés és képzés alanya lesz, de legtöbbször a munkában tanúsított nagy hatékonyság a cél. Így az európai ember demokratikus és képzett munkás lesz, ember a társadalomban, aki alkalmazza az emberi jogokat, védi a szabadságot, és akinek gondja van a jó munkakörülményekre. Az Európai Unió politikai és szociális Európa lesz. De itt is a cikkelyek és a szövegek nagyon rövidek ahhoz, hogy megismerhetnénk az Unió szándékait.
A harmadik állomás, a legújabb és a legfontosabb, az alapvetõ jogok chartájának megszövegezése, amelyet 2000. december 6-án nizzai csúcson hirdettek ki. (Lásd Távlatok 51/60–68.) Ez a szöveg, amely valószínûleg egy alkotmány elsõ része lesz, nagyon kidolgozott és nagyon teljes. Olyan képet fest az európai emberrõl, amelyet még sohasem valósítottak meg.
A chartát különféleképpen értékelték: egyesek bírálták a szövegben túlságosan jelen levõ liberalizmust, mások azért támadták, mert szerintük nagyon kommunista, illetve szabadkõmûves. Egyik nézõpont (értékelés) sem igaz. Közelebbrõl meg kell vizsgálni a szöveget.
Fontos kiemelnünk, hogy itt az Európa Tanács 1950-es szövegét vették át, amely az emberi jogok európai törvényszékének szolgál alapul az ítélethozatalban. Az Unió chartája sok hasonlóságot mutat az Emberi Jogok Európai Egyezményével, de ugyanakkor megvan a sajátossága, nevezetesen nyitottsága az újabb jelenségek felé, amelyeket a tudományos és technikai fejlõdés eredményezett.
I. Az emberi személyre központosított charta
Mindenekelõtt hangsúlyozni kell azt a tényt, hogy a charta valóban az emberi személyre, annak méltóságára összpontosul. Amint az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, és mint a II. vatikáni zsinat jelentõs szövege a vallásszabadságról, a charta is ezen a ponton (az emberméltóságon) alapul. A charta elsõ része leírja e méltóság következményeit. A bevezetõ hangsúlyozza ezt a pontot; „Az Unió az emberi személy, a szabadság, az egyenlõség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul.” E bevezetõ továbbá állítja: „az emberi személyt tevékenysége szívébe helyezi.”
Az emberméltóságról szóló fejezet cikkelyei védik az életet és a személy sérthetetlenségét. Igaz, e cikkelyek nem határozzák meg pontosan a személyt és az életet. De az egyes államokra hárul e fogalmak pontosítása.
II. Az ember liberális szemlélete
A szabadságról szóló fejezet a legjobban kidolgozott a charta valamennyi fejezete között. Ez nem véletlen. A szabadság idejét éljük minden területen. Ezt itt nagyon világosan megfigyelhetjük.
Az európai ember ragaszkodik szabadságához, magánéletéhez, e magánélet védelméhez, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz, a szólásszabadsághoz, a társulási szabadsághoz, a magán- és a közélet minden szabadságához. De gazdasági szabadságot is akar foglalkozása gyakorlásában, vállalkozása intézésében és a tulajdonában is.
A hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó cikkelyek erõs hangsúlyozása még jobban kiszélesíti minden életmód és minden viselkedés lehetõségét Európában. Ez a minden kényszer és keret nélküli ember filozófiai víziója. Ez problémát vet fel a bioetika területén. A charta minimális állásfoglalása a klónozással kapcsolatban csak a reprodukciós klónozást tiltja meg.
Egyébként a gyermekek, az idõs személyek vagy a fogyatékosok jogainak védelme még tovább bõvíti minden személy elfogadását és jogaik védelmét.
Az európai embernek nincs védelemre szoruló sajátságos jellege. Nyitott minden faj, minden vallás, minden életmód felé – a legtágabb tolerancia szellemében.
III. Szolidáris emberkép
Az európai ember szolidáris polgártársaival. Ez az a pont, amelyet legnehezebb volt elõbbre vinni. A charta megszövegezése alatt ugyanis úgy tûnt, hogy minden társadalmi csoport igyekezett elfogadtatni saját üzenetét, és biztosítani akarta különleges érdekei védelmét. Megvolt a veszélye annak, hogy olyan chartát dolgoznak ki, amely a Brüsszelben lobbizók különleges érdekeit gyûjtötte volna egybe. Ez katasztrofális lett volna. Nem lehet emberi társadalmat alkotni magánérdekek gyûjteményével.
Végül is a viták utolsó hetei során az európai ember sokkal szolidárisabb vízióját fogalmazták meg. Ez a szolidaritás elsõsorban a munkában fejezõdik ki. A charta elfogadta az a nagyon európai hagyományt, amely az embert mint dolgozót tekinti. A munkában fejezõdik ki ez a szolidaritás: az igazságos munkafeltételek révén, a munkások tájékoztatása és megkérdezése, a tárgyaláshoz való jog révén.
De fõleg a társadalombiztosításhoz és a szociális segélyhez való jog révén fejezõdik ki. Ezek a jogok igen kiterjedtek, sokkal inkább, semmint azt kezdetben remélni lehetett, Nagy-Britannia és Írország ellenállása miatt. Az Egyesült Államokétól nagyon különbözõ társadalmi modellt nyújt, a szociális védelemhez való nagyon széles joggal. Ennek részét alkotja a kirekesztés meg a szegénység elleni küzdelem.
IV. Az ember az európai politikai közösségben
E charta sajátossága az, hogy mindenkinek elõirányozza az állampolgárságot és a hozzá kapcsolódó politikai jogokat: szavazási jog, jog a jó adminisztrációhoz, jog az információhoz. Olyan új állampolgársági összkép alakul ki, amely már nem a tagországok szerinti nemzeti együttes. Az európai állampolgárság ugyanazokat a jogokat biztosítja egész Európa területén, tehát lehetõvé teszi a szabad közlekedést. Ez az alakuló politikai közösség magában foglalja mindazokat, akik itt laknak, akár tagjai az Európai Uniónak, akár azon kívüli országokhoz tartoznak.
Ez a közösség az igazságszolgáltatás jó mûködése révén is épül; ez a tárgya a charta VI. fejezetének. Az igazságszolgáltatás biztosítja a személy és szabadsága tiszteletét. Biztosítja a jogállamiságot egész Európában.
Végkövetkeztetés
Az Európai Unió új chartája (az alapvetõ emberi jogok chartája) az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezménye vonalában helyezkedik el. Még ha pontosít is bizonyos új jogokat, nem hoz forradalmi változásokat; de jól jelzi, hogy az európai ember nem amerikai vagy ázsiai. Nyugati hagyomány szerint a személyre és annak szabadságára összpontosul, de megtalálta az egyensúlyt az egyén és a közösség között, ami jellegzetesen európai. Így tehát az európai ember megtalálja önazonosságát sajátosságaival.
Mint keresztények örülhetünk annak, hogy a charta annyira hangsúlyozza az emberi személy méltóságát. Ez sérthetetlen és lényeges alap. Örülhetünk annak is, hogy nagyobb súlyt helyeztek a szociális és gazdasági jogokra, amelyek védelmezik társadalmaink legszegényebbjeit.
Ezenkívül világosan kifejezést nyert a lelkiismereti és vallásszabadság. Ha nem említi a charta az egyházakat, ez azért van, mert az egyházak helyzete nagyon különbözõ az egyes országok szerint. Egy európai chartának számolnia kell minden helyi hagyománnyal.
Ez a charta nem vallásos európai embert ír le, de helyet hagy a hiteknek és az egyházaknak. Az egyházakra tartozik, hogy elfoglalják helyüket, elmondják üzenetüket, intézményeket hozzanak létre, és kifejezzék hitüket. A mai embernek adott teljes szabadságot nem könnyû megélni; az egyházaknak nagyobb a felelõssége, mint valaha is volt.
(Magyarra fordította Szabó Ferenc)