E SZÁMUNK ELÉ

VISSZAHAJOLNI HITÜNK FORRÁSÁHOZ

A jubileumi év legalapvetõbb felhívása az egyház minden tagjához ez volt: belsõ meggyõzõdéssel és növekvõ bizalommal újítsuk meg a Jézus Krisztusba vetett hitet. Visszahajolni életünk forrásához, elmélyíteni Jézus Krisztus élõ ismeretét és szeretetét, mert csakis az eleven Jézus-kapcsolatból fakadhat a lendület az új evangelizáláshoz. Ezt hangsúlyozta a bíborosok májusi összejövetelének záróüzenete is.

A XIX. század végén és a XX. század elején Németországban, de csakhamar szerte Európában ezt a kérdést vitatták a Krisztus-hívõk: mi a kereszténység lényege. Igazában a protestáns A. von Harnack (berlini professzor) elõadássorozata, majd könyve volt a kiindulópont, késõbb következett a francia exegéta pap, A. Loisy válaszkísérlete,  illetve a szélesen kibontakozó „modernista válság”, amelynek szele megcsapta a fiatal Prohászka Ottokárt is; a modernség (fõleg a történetiség) kihívásaira keresték a választ. Minden kérdésessé vált: a történelemben sodródó egyház dogmái is. Változik a hitünk? Ha igen, mi az állandó, mi az a lényeg, ami a történelmi kereszténységben szilárd marad?

A „modernizmust” 1907-ben elítélte X. Pius, de ezzel a válság idején felvetett problémák nem oldódtak meg. A két háború között kibontakozó teológiai megújulásra ismét téli idõszak következett: a század elején felvetõdött problémákat megoldani igyekvõ úgynevezett „új teológiát” megtorpanásra ítélte XII. Pius Humani generis kezdetû (1950) körlevele, mígnem a II. vatikáni zsinat polgárjogot adott az egyház teológiai és gyakorlati korszerûsödésének. A zsinat utáni forrongás, a haladó és maradi erõk ütközése jelzi, hogy a modernista válság még nem zárult le (E. Poulat tétele). Ha nem is adunk igazat a zsinat utáni forrongást túl negatívan szemlélõ J. Maritainnek – a mostani válsághoz (betegséghez) képest a modernizmus csak amolyan „szénanátha” volt –, vagy még kevésbé a teológus L. Bouyer-nak, aki a „katolicizmus felbomlásáról” beszélt, struccpolitika lenne, ha az egyház „posztmodern” válságát eltussolnánk.

Bármint legyen is a hit korszerû bemutatása, bizonyos hitigazságok újraértelmezése és „inkulturációja” (fõleg Ázsiára és Afrikára kell itt gondolnunk), a keresztény hit lényege mégiscsak Jézus Krisztus marad – nincs másban üdvösség, mint a kereszten meghalt és feltámadt Jézusban, az õ evangéliumi üzenetében. Az evangélium az egyetlen szükségeset mondja ma is nekünk: Jézus Krisztus a világ világossága és életforrás. Jézus Lelke az örök életre szökellõ vízforrás; ez a Lélek élteti az egyházat, e kegyelmi forrásból merítenek a hívõk.

II. János Pál pápa A harmadik évezred közeledtével kezdetû apostoli levelében azt kötötte lelkünkre, hogy az ezredfordulót „tegyük a hit megerõsítésének és a keresztények tanúságtételének” rendkívüli idejévé. A magyar millennium is figyelmeztetett, hogy a Szent István-i örökséget nemcsak õriznünk kell, hanem aktualizálnunk, itt és most az új evangelizálás révén elevenné tennünk. A pápa levele a magyar katolikusokhoz (augusztus 15-én felolvasták az esztergomi bazilikában a millennium egyházi lezárásakor) éppen az imában kifejezõdõ hitet és eleven Isten-kapcsolatot emelte ki Szent István példáját idézve. Az imádság a hit gyakorlása és kifejezése, odahajlás a hit forrásához.

Az egyre terjedõ szekularizmus (teljes evilágiság) és ateizmus korában mi lenne sürgetõbb feladatunk, mint az, hogy tudatosítsuk: kinek és miért hiszünk, és hogy Krisztus-hitünkrõl tanúságot tegyünk a világ elõtt. Nem a hit propagandistáinak kell lennünk, hanem tanúságtevõknek. A Krisztusban kapott igazságot fel kell tárnunk minden prozelitizmus, „vakbuzgóság” nélkül: senkit sem szabad kényszerítenünk a hitre (el kell kerülünk bizonyos szektások erõszakosságát!). A kegyelem csakis a tiszta szabadsággal léphet frigyre. Részt kell vennünk a jóakaratú emberek keresésében, párbeszédet folytatni velük. E párbeszédben pedig legyen vezérelvünk a XIX. századi domonkos (a Notre Dame híres szónoka) mondása: Nem a magam igazáról akarom meggyõzni a másikat, hanem igyekszem egyesülni vele a teljesebb igazságban. A teljes Igazság Jézus Krisztus, akinek misztériumát mindig csak megközelíthetjük, ki nem meríthetjük. De az Õ Lelke elvezet bennünket a teljesebb igazságra, és az egyházakat és a keresztényeket a Benne való egységre. „Hogy a világ higgyen. . .”

Mondottuk, hogy hitünk középpontjában Jézus Krisztus személye és üzenete áll. Mindig ügyelnünk kell arra, amit a II. vatikáni zsinat kijelentett az ökumenizmusról szóló határozatában (11. pont): „a katolikus tanítás igazságainak megvan a maguk hierarchiája (rangsora) aszerint, hogy más és más – közelebbi vagy távolabbi – kapcsolatban állnak a keresztény hit alapjaival.” Világos, hogy a búcsúkról vagy akár az angyalokról szóló tanítás távolabb áll a központtól, mint mondjuk Krisztus feltámadása vagy Krisztus valóságos jelenléte az Eucharisztiában.

Minthogy a diaszpórában élõ keresztények ki vannak téve a hitetlenség kísértésének – számtalan negatív hatás éri fõleg a fiatalokat –, hasznos, ha röviden kitérünk arra, hogy a kételkedés nem olyan hiba, mint a közömbösség. Aki kételkedik, még nem utasítja vissza Krisztust; habozik, vár, nem foglalt állást. Ezekkel az õszinte keresõkkel folytatunk párbeszédet. Akit viszont nem érdekel Isten léte és saját halhatatlansága, aki „szórakozásba” menekül, azt Pascallal „szörnyszülöttnek” nevezhetjük. (Persze sohasem tudjuk, hogy valaki teljesen közömbös-e. Hiszen Isten mindig nyugtalanítja az emberi szívet.) A magukat hitetleneknek vallók is sokszor csak a maguk alkotta „Istent” és az „infantilis” hitet utasítják el. Kortársaink közül sokan azért maradnak meg a bizonytalanság állapotában a keresztény hitigazságokkal szemben, mert lelkiismeretükben nem tehetnek mást, hiszen a hitnek értelmes aktusnak kell lennie. Mindenki joggal igyekszik megérteni azt, amit mint hitigazságot elébe tárnak. Nem vagyunk fideisták, nem vak hitet kér tõlünk az egyház. De azért nem az abszurdumba „ugrunk” bele, nem értelem nélküli döntésrõl van szó. A fideizmus – megalapozatlan hit – éppúgy tönkreteszi a hitet, mint a tradicionalizmus (merev konzervativizmus) a hagyományt. Persze a hit több, mint hitigazságok elfogadása. Az egész lényünk teljes elkötelezésérõl van szó.

Ami pedig a tisztességes kételkedõket illeti, Varillon nyomán Aquinói Szent Tamásra hivatkozhatunk (Summa Theol. I–II, q. 19, a. 5.): „Krisztusban hinni önmagában véve jó dolog, de erkölcsi hiba Krisztusban hinni akkor, ha az értelem úgy véli, hogy ez az aktus rossz; mindenki köteles lelkiismeretének engedelmeskedni, még akkor is, ha lelkiismerete téves.” Varillon azokról beszél, akik azért kételkednek, mert mindenekelõtt tisztességesek akarnak maradni, akik nem elégszenek meg a keresztények középszerûségével.

F. Varillon SJ így folytatja eszmefuttatását:

„Azok, akik becsületesen, tiszta lelkiismerettel kételkednek, nem hajlandók addig elfogadni a hitigazságokat, amíg nem látnak tisztán, nem hajlandók beérni valamiféle naiv, hogy úgy mondjam prekritikus hittel. Csak az a fontos, hogy ezek az emberek ne sétáljanak el a Himalája mellett azzal, hogy ott nincs semmi érdemleges látnivaló. Mert nem lehet nem észrevenni, hogy a nagy zsidó–keresztény vallási mozgalom Ábrahámtól kezdve jelentõs kincseket õriz birtokában. A fent említett kételkedõktõl annyit meg kell kívánnunk, hogy legalább csodálni tudjanak, de ugyanakkor nekünk is meg kell értenünk, ha csodálatukat nem kíséri okvetlenül meggyõzõdés, és vonakodásukat még nem kell feltétlenül gyanúsnak tekintenünk.

Az õszinte kételkedõ nem azonos a szkeptikussal, aki a bizalmatlanságból elvet csinál, ami az értelem, az intelligencia egyik betegsége; sem az elkötelezettségtõl riadozó emberrel, aki félelme miatt elméleti kételkedésbe menekül, ami az akarat betegsége. Önök azért kételkednek, mert félnek elkötelezni magukat? A hit elkötelezettség, nem egyszerûen vélemény: Isten létezésében nem azzal a hittel hiszünk, mint abban, hogy vannak-e repülõ csészealjak, vagy nincsenek. Ha Isten létezik, akkor alapvetõen fontos, hogy elkötelezzük magunkat mellette, mégpedig lényünk lényegével.

Nyilvánvaló, hogy ma sok embernek beteg az értelme, soknak meg az akarata. Az igazi baj azonban az, hogy az ember nem figyel oda, nem hagyja felszínre jönni alapvetõ kíváncsiságát az emberi lét végsõ értelme iránt, vagy – ami ugyanaz – nem igyekszik kibogozni a hit lényegét.”

(F. Varillon önmagáról, Róma 1990, 72–73.  o.)