LELKISÉG
Nemeshegyi Péter
A BUDDHISTA ÉS A KERESZTÉNY LELKISÉG
A Magyar Nyelv Értelmezõ Szótára szerint a „lelkiség” „valamely közösségre jellemzõ belsõ magatartást, gondolkozás- és érzésmódot” jelent. A buddhizmus és a kereszténység a két legnagyobb világvallás. Mindkettõnek sok évszázados története során árnyalataiban különbözõ számos „lelkiség” alakult ki körükben, mégis találunk olyan „belsõ magatartásokat, gondolkozás- és érzésmódokat”, amelyek „jellemzõek” vagy az egyikre, vagy a másikra. A neves történész, Toynbee szerint a 20. század történelmének legfontosabb eseménye a buddhizmus és a kereszténység közötti párbeszéd megindulása volt. Ezt a párbeszédet nem annyira a tantételek egybevetése, hanem éppen inkább a két lelkiség viszonyának tisztázása és elmélyítése tette eredményessé. Ha igazi párbeszéd folyik, akkor mindkét fél tanulni kíván egymástól. Ilyen szellemben szeretnénk itt szemügyre venni e két nagy vallás lelkiségének alapvetõ vonásait, felfedezni azok hasonlóságát, illetve különbözõségét, és megvizsgálni, hogy miben járulhatnak hozzá a 21. század emberiségének boldogulásához. Kezdjük a buddhizmussal, amely számunkra, európaiak számára kevésbé ismert. Talán az lehet a legjobb bevezetés, hogy képzeletben ellátogatunk egy japán buddhista szentélybe, és próbáljuk ott megérezni e nagy vallás sajátos lelkivilágát.
Látogatás egy buddhista szentélybe
A buddhista szentély legtöbbször a nagytermészet ölén helyezkedik el. Gyakran lankásan emelkedõ, hosszú, keskeny út vezet hozzá, amelyet jobbra és balra bambuszligetek vagy õsi fenyõfák szegélyeznek. Nyáron a cikádák (kabócák) egyhangú zümmögése tölti be a levegõt. Egyszer csak ott van elõttünk a nagy, külsõ fakapu. Jellegzetesen ívelt tetõzet fedi. Jobbján, balján egy-egy vicsorgó oroszlánkutya szobra: azért õrködnek itt, hogy minden ártó befolyást távol tartsanak a szent helytõl. A kapu mögött egy kis vízmedence. Arra való, hogy az áhítatos látogató az ott csordogáló vízzel megtisztítsa kezét, kiöblítse száját. Még néhány lépés, és kitárul a látogató elõtt a nagy, gyönyörûen gereblyézett és makulátlanul tisztán tartott kavicsos udvar. Szemben magasodik a fõépület. A lendületesen ívelõ hatalmas tetõzet szinte betakarja az egész faépítményt. Levesszük cipõnket, felmegyünk néhány fából készült lépcsõfokon, és már ott sötétlik elõttünk a félhomályban a nagy bensõ terem. Teljes a csend, mindent átitat valami mélységes béke.
Talán éppen ebben a pillanatban szólal meg a szentély harangja. A buddhista harangnak nincs nyelve, hanem a haranglábon álló hatalmas bronzharang mellé akasztott farúddal kongatják meg. Egyet szól mély hangján, visszhangzanak rá a dombok és az erdõk.
A Gion szentély harangja
minden dolog elmúlását kongatja
– mondja egy híres régi japán vers kezdõ sora. Úgy elmúlik minden evilági dolog, ahogy elhal a harang kondulása a nagy csendben.
Megilletõdve lépünk be a szentélybe. A középen ott ül lótuszülésben, zavarhatatlan nyugalmában a hatalmas bronz Buddha-szobor. Mélyen elmerült az elmélkedésbe. Szemei csaknem csukottak. Lábszárain nyugvó kezei meditációs pózban egymást érintik. Egész mozdulatlan alakján látszik, hogy befelé néz. Nem ágál, nem kiabál, nem akar meggyõzni semmirõl. Magába mélyed, de ugyanakkor úgy érzi az ember, hogy hatalmas energiák áradnak belõle, bejárják a mindenséget, és megint visszatérnek beléje. A mozdulatlanul elmélkedõ Buddha mintha nem törõdnék az elõtte álló ájtatoskodóval, de mégis azt lehet érezni, hogy jelenléte átkarol mindent.
A szentély mélyérõl hallatszanak a monoton éneklõ hangon szent szutrákat mormoló szerzetesek imái. A tömjénpálcikákról szállingózó tömjénfüst illata betölti az egész termet. Kis lámpácskák világítják meg gyéren a szentélyt. Jobbra, balra még más Buddha-szobrok állnak, ugyanolyan csendes békében. Nincs sokféle szín, csak a sötét bronz, a csillogó arany és a fa természetes színei láthatók.
Egyszerre csak megszakítja a csendes szemlélõdést a szerzeteseket imára hívó ütések zaja. Ütéseket mondok, mert nem csengõvel hívják õket, hanem azzal, hogy egy falapot fapálcával ütögetnek: kezdik erõs és lassú ütésekkel, majd egyre szaporábbak és halkabbak lesznek az ütések, míg végül szinte észrevétlenül elvesznek a csendben.
Jó még a szentély mögé kerülni, ahol csodálatos kertre találunk. Nincsenek benne színes virágok, hanem csak kis fenyõk, bambuszok, fû, moha, kövek, kavics, néha egy kis tavacska vagy csendes vízfolyás, csodálatos harmóniában. Nem arra való ez a kert, hogy látványként szemléljük, hanem hogy elcsendesedjünk, és egynek érezzük magunkat fával, fûvel, vízzel, mohával.
Ismeretes a híres haiku-költõnek, Basónak verse, amely egy ilyen templomkertben átélt élményét örökíti meg:
Öreg tó,
beleugrik egy béka,
csobban a víz.
És persze, utána még nagyobb a csend.
Lássuk most már annak a lelkiségnek fõbb vonásait, amelyet ez a szentély megsejtet.
Befelé nézés
Elsõnek említeném a belsõbe való elmélyedést. A nyugati ember érzékszerveinek, értelmének és akaratának használatával „kifelé” irányul. Valamit néz, valamit hall, valami tárgyra gondol, valaminek a fogalmát megalkotja, valamirõl ítéletet mond. Az ilyen „megkülönböztetõ értelmi tevékenység” persze fontos és hasznos. De lehet az embernek az ellenkezõ irányba is elindulnia. Nem kifelé, hanem befelé. Csökkenti, sõt leállítja érzékszerveinek, értelmének és akaratának nyugtalan folyását. Ha ez sikerül, akkor leáll a kaleidoszkóp, és elérkezik az ember énjének kifejezhetetlen mélyéhez. Ez a „mély-én” pedig csodálatos valóság. Üres, mert nem töltik be tárgyak képzetei, de ugyanakkor nyitva van minden felé, és érintkezik a lét gyökerével. „A millió létezõnek gyökere egy” – tartja egy buddhista mondás. Ez a gyökér a „nagy én”, amely felbukkan, amikor a „kis én” szorgoskodása elcsendesedik.
Nem odatapadás
A „nagy én”-nek ebbõl a megélésébõl születik az evilági, mulandó dologhoz való „nem odatapadás”. Minden elmúlik, hát akkor minek kapaszkodjunk bele? Olyan ez az élet, mint a csobogó patakokon képzõdõ bugyborékok sorozata. Alighogy megjelennek, már el is múlnak. A buddhista szerzeteseknél eredetileg elõírt teljes birtoktalanság, engedelmesség, nemi megtartóztatás, alamizsnakéregetés mind arra szolgál, hogy kiiktassák az evilági dolgokhoz tapadó vágyakat. Hiszen – a buddhizmus szerint – ezek a vágyak hajtanak bele a fájdalmas újjászületésekbe.
Egyetemes irgalom
Ez a mindentõl való elszakadás a buddhizmus történetének egyes korszakaiban másokkal nem törõdõ lelki önzéshez is vezetett: az arhátnak nevezett szerzetes csak a maga üdvösségével akart foglalkozni. Ezt a hibát azonban gyökeresen orvosolta a Mahájána-buddhizmus. Ebben a bodhiszattva-lelkiség az irányadó: a bodhiszattvák minden élõlény iránti irgalmas jóságukban elhalasztják a Nirvána boldogságába való belépést, hogy minden más élõlényt is oda segítsenek. Tulajdonságuk a nagy irgalom (mahákarúna). Viselkedésük példaértékû. A Mahájána követõi maguk is ezt a nagy irgalmat próbálják megélni.
„Bárcsak használni tudnék valamennyi létezõnek, amíg csak nem üdvözül valamennyi. Bárcsak meggyógyíthatnám a betegeket. Bárcsak bõséges étellel és itallal olthatnám mindenki éhét-szomját. Bárcsak kimeríthetetlen kincs lennék minden rászoruló számára. Teljes szívemmel a világ szolgája leszek. Meg kell szüntetnem mások szenvedését, mert az ugyanúgy szenvedés, akárcsak az enyém. Csak hamis éntudat vezet arra, hogy korlátozzam gondoskodásomat a magam testére. Az az ember szabad, aki kicserélte a másikat és önmagát. Ha magadat szereted, ne szeresd magadat. Ha magadat akarod védeni, ne védd magadat. Akik boldogtalanok e világban, mindnyájan azért boldogtalanok, mert saját boldogságukra vágyódnak. Akik boldogok e világban, mindnyájan azért boldogok, mert mások boldogságára vágyódnak.” Így ír Sántideva (685–763), egy indiai buddhista szentember.
„Ahogy egy anya életének árán oltalmazza saját gyermekét, úgy nyissa meg határtalanul szívét mindenki minden élõlény felé. Sugározzon jóságot az egész világra, felfelé is, lefelé is, körbe is, határtalanul, minden gyûlölet és ellenségeskedés nélkül. A haragot gyõzzük le kedvességgel, a rosszat gyõzzük le jósággal. A világban a gyûlöletet sohasem szüntetjük meg gyûlölet által. A gyûlölet csak jóság által szûnik meg. A gonoszságot megbocsátással kell legyõzni. Aki másnak fájdalmat okoz, nem Buddha tanítványa. Ne legyen háború. Ne örüljünk a gyõzelemnek, mert a gyõzelembõl gyûlölet származik.” Mindezt egy buddhista mondásgyûjteményben olvassuk.
A minden élõlénnyel való együttérzés jellemzõ vonása a mahájána lelkiségnek. Rjókanról, egy japán buddhista szerzetesrõl jegyezték fel a következõ történetet. Egy nap észrevette, hogy egy kis bambuszka dugta ki a fejét tavasszal, éppen a cölöpökön álló házának padlója alatt. Mit csinált hát? Lyukat fûrészelt a padlóba, hogy azon keresztül a bambusz felnövekedhessék, tetszése szerint.
Végsõ reménység
A buddhista ugyanis, bár mindenütt szenvedést lát a világon, mégis otthonosnak érzi magát benne. Hiszen a felfoghatatlan buddhatermészet ott lakozik a legkisebb rizsszemben is. Ezért tisztelettel kell érinteni mindent, meg kell köszönni mindent. A buddhizmus egyik legjobb ismerõje, Heinrich Dumoulin S. J. idézi Spiritualität des Buddhismus c. mûvében az 5. században élt buddhista szerzetes, Buddhagosza szavait: „A Nirvána természet szerint a legmagasabb értelemben létezõ valami.” Ugyancsak Dumoulin idézi a Páli kánon (Udána VIII,3) szavait: „Létezik valami, ami nem született, nem jött létre, nem összetett. Ha ez nem létezne, akkor nem tudnánk kiszabadulni a született, a létrejött, az összetett dolgok világából.”
Buddha maga és a buddhisták úgy gondolják, hogy ezt a „valamit” megkülönböztetõ értelmünkkel nem lehet felfogni. Ezért is szokták „az-ság”-nak (Tathatá) vagy „üresség”-nek (Szunjatá) nevezni. Európai magyarázók ezt félreértve a buddhizmust nihilizmussal vádolták. Igaz, Buddha, a korabeli indiai bráhmánizmussal szemben, nem akart az istenségre vonatkozó teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni. Elvetette mind a kasztrendszert, mind az indiai panteon isteneinek bemutatott véres áldozatokat. Õ csak azt a „nyolcrétû utat” akarta tanítani, amely elsegít mindenkit a szabaduláshoz. A megszabadulás állapotának mikéntjérõl nem értekezett. Ezt azzal okolta meg, hogy amikor valakibe mérges nyilat lõttek, akkor az ne foglalkozzon a méreg mivoltának elemzésével, hanem gyorsan rántsa ki a nyilat, és vegye be az ellenmérget. A Nirvánának nevezett végsõ állapot mibenlétét a buddhisták nem fogalmazzák meg, de hiszik, hogy az nagyon jó lesz. Ez a remény az oka a buddhista népek sajátos derûjének.
A test fontossága a lelki életben
A buddhizmus lelkiségének leírásánál meg kell még említenünk a testre fordított figyelmet. Az elmélkedõ ember a bensõjére koncentrál, de ehhez feltétlenül szükséges a fegyelmezett testtartás, az érzékszervek elcsitítása, a szabályos lélegzés, a böjtös étkezés. A buddhizmus egyes ágainál ehhez még hozzájön a jéghideg vízbe való bemerülés vagy az azzal történõ leöntés, a napi sok órás meditációval járó egyhetes gyakorlat, amely alatt lefeküdni sem szabad, legföljebb csak meditációs ülésben maradva szabad néha kicsit szunyókálni.
A hívõ buddhizmus
Az ilyen szerzetesi aszketizmus mellett meg kell azonban említeni a buddhizmus egyik rendhagyó ágát, az Amida-felekezetet is, amely az Amida-buddha irgalmába vetett hitet és bizalmat tartja az egyetlen lényeges dolognak. Az Amida-felekezet tagjai megházasodnak, családi életet élnek, elvetik a saját erõre támaszkodó gyakorlatokat, és csak a hívõ és bizakodó imát tekintik fontosnak, mert ezzel „a másiknak (vagyis Amidának) az erejébe” (japánul: tariki) tudnak kapaszkodni.
„Még a jók is üdvözülnek,
hát akkor mennyivel inkább üdvözülnek a gonoszok”
– mondja egyik írásuk, a Tanisó. Amidának, az õsirgalom szimbólumának irgalma ugyanis végtelen. A bízó imával rá hagyatkozó emberért eljön halála óráján, és magával viszi a „nyugati paradicsomba” és onnan majd a Nirvána békéjébe.
Buddhista etika
A buddhizmus lelkiségének nagy értéke a belsõre való ráfigyelésbõl, az egyetemes együttérzõ jóságból és az evilági dolgokhoz való nem odatapadásból származó erõszakmentesség. Igaz, a buddhizmus történetében megjelentek itt-ott katona szerzetesek is, a japán szamurájok halálfélelem-mentességét a zen buddhizmusban ápolt, „az élet azonos a halállal” (japánul: szei-szoku-si) meggyõzõdés táplálta, a japán parasztlázadások halálmegvetõ bátorságát pedig az Amida-felekezet paradicsomvárása éltette. De nagy egészében a buddhizmus békés világvallásnak mondható. Erõszakos térítésektõl, vallásháborúktól mentes volt. Ma is a buddhisták nagyon aktívan kezdeményezik és támogatják a vallásoknak a világbéke elõmozdítása érdekében történõ összefogását.
Az erõszakmentességgel együtt jár, hogy lehetõleg semmilyen élõlénynek nem okoznak fájdalmat. Ezért nem táplálkoztak a buddhisták eredetileg állati táplálékkal. A növényekrõl azt gondolják, hogy azok nem szenvednek. Ezért növényi táplálékot fogyasztanak ugyan, de a növényeket is tisztelettel kezelik. Az embereket és a többi élõlényt nem választja el a buddhizmusban akkora szakadék, mint a nyugati gondolkodásmódban. Szolidárisnak érzik magukat minden élõvel, mert a világmindenség gyökerén rejtõzködõ láthatatlan, nagy Életnek a megnyilvánulását látják bennük.
A buddhista etika lényegesnek tartja a tudat megtisztítását a kapzsiságtól, haragtól, tudatlanságtól, az önközpontúság tévedésétõl. Az embernek csak így lesz kellõ motivációja arra, hogy megtartsa a parancsolatokat.
A buddhizmus öt fõ etikai parancsolatot ír elõ: 1) ne ölj élõlényeket, 2) ne lopj, 3) ne hazudj, 4) ne kövess el szexuális kihágásokat, 5) ne igyál részegítõ italokat, és ne használj kábítószereket. A világiaknak ezen felül kötelességük alamizsnával támogatni a szerzeteseket. A szerzeteseket viszont a fenti öt parancsolaton kívül több mint kétszáz elõírás köti.
Vallási gyakorlatok
A buddhista lelkiségen belül igen sokféle vallási gyakorlat virágzik. A zen felekezet meditációs módszere itt a nyugaton is jól ismert. Célja a megvilágosodás elérése, amelyben az ember megtapasztalja a valóságnak fogalmilag ki nem fejezhetõ õsmélységét. Az Amida felekezetben, mint már említettük, a bízó hittel mondott ima ismételgetése a fõ vallásgyakorlat.
Minthogy a buddhizmus szerint a végsõ valóság fogalmilag kifejezhetetlen, ezért a szimbolikus értelmû képeket, szobrokat fontosnak tartják. Szentélyeik szinte minden részletének is szimbolikus jelentése van. Nemcsak a nyilvános szentélyekben találhatók képek és szobrok, hanem a családi lakásokban is kis Buddha-szentélyt szoktak felállítani, ahol a Buddha-szobrocska elõtt naponta imákat végeznek, és csészében friss rizst tesznek eléje.
Nagyon népszerû vallásgyakorlat a zarándoklás. Gyakran láthatók a fehér ruhába öltözött zarándokok, akik bottal a kezükben járnak szentélyrõl szentélyre a szebbnél szebb hegyi tájakon. Újév nagy ünnepén pedig milliók zarándokolnak el valamelyik népszerû szentélybe, hogy ott kezüket összetéve, fejüket meghajtva, szemüket becsukva mély összeszedettségben imádkozzanak, megköszönjék az elmúlt esztendõt, és reménykedve áldást kérjenek az új esztendõre. Sokan valószínûleg nem tudnák pontosan meghatározni, hogy kihez imádkoztak, de bizonyos, hogy imádkoztak, befelé fordultak, és rábízták magukat az Õsirgalomra. Nem csoda, hogy utána arcukon vidám mosollyal térnek haza szeretteikkel a hagyományos újévi lakoma elfogyasztására.
Nagyon elnagyoltan a fentiekben próbáltam vázolni a buddhizmus lelkiségének fõbb vonásait. Most pedig röviden a keresztény lelkiségrõl szeretnék szólni.
A keresztény lelkiség lényege
A keresztény lelkiség alapja az élõ szentháromságos Isten önkinyilatkoztatása. Nem emberi erõfeszítés, hanem isteni tett az alapja mindennek. Isten kinyilatkoztatja önmagát elõször is azáltal, hogy jóságában egy jó világot teremt a semmibõl, mégpedig azért, hogy az ebben a világban megjelenõ embernek odaadja önmagát: az örök Atya által küldött egyszülött Fiú belép a történelembe, emberré lesz, hogy mindent magában egyesítsen. Az Atya és a Fiú elküldik az Isten Lelkét, a Szentlelket az emberek szívébe, hogy õket ráhangolja Isten szívére. Általa születik meg az õt befogadó emberekben a hit, a megtérés, a szeretet és a remény. Hiszik, hogy van Isten, jó az Isten, szeret az Isten, megbocsát az Isten, hazavár az Isten. Hiszik, hogy a szeretet és annak alkotása örökké megmarad. A Szentlélek által adott isteni szeretettel: hálásan szeretik az Istent, és Istennel együtt, Isten iránti hálából az Õ szeretetével szeretik az embereket, minden embert, beleértve a gonoszokat, bûnösöket, ellenségeket is.
A keresztény hit szerint Isten „egy, de nem magányos”. Az Isten élete az Atyának és a Fiúnak örök szeretetközössége a Szentlélekben. Ez a transzcendens Isten a Fiú és a Szentlélek küldetése által immanenssé teszi magát.
A keresztény lelkiségben tehát egyaránt lényeges az „én–te”-viszony a transzcendens Istennel és a csendes ráfigyelés a bennünk lakó immanens Istenre. A keresztény ima ezért, Lisieux-i Szent Teréz megfogalmazásában, egyfelõl abban áll, hogy „fellendül a szívem, egyszerû pillantást vetek az égre, szeretetemet és hálámat kiáltom megpróbáltatásban és örömben egyaránt”, másfelõl pedig, Dijoni Boldog Erzsébet megfogalmazása szerint, „önfeledt, mozdulatlan és békés” ráfigyelés arra a szentháromságos Istenre, aki lakást vett bensõnk legeslegmélyén.
A keresztény lelkiségben természetesen központi helyet foglal el Jézus, az örök Atya Fia és Mária Fia, aki az Atyaisten szeretetének végsõ kinyilatkoztatása. Megmutatta az embernek az igazi embert, „megtestesülése által már valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS 22), meghalt és feltámadt mindenkiért. Általa a Szentlélekben mindnyájunknak szabad útja van az Atyához (Ef 2,18).
A keresztény lelkiség hangoztatja ugyan az evilági dolgokhoz való nem odatapadás fontosságát, de ugyanakkor pozitív küldetéstudata van a világ felé: hiszi, hogy az Isten ránk, szabad akarattal rendelkezõ személyekre bízta a teremtés mûvének harmonikus továbbfejlesztését. A keresztény ember tudja, hogy – Szent Irenaeus szavaival élve – „az élõ ember az Isten dicsõsége”, és ezért mindenben az „élet barátjaként” viselkedik, és – amennyire tõle telik – védi, óvja, növeli, fejleszti a testi, szellemi, lelki, isteni életet önmagában és mindenkiben. Tudja azt is, hogy elmúlik e világ és annak vágyai (1Jn 2,17), de hiszi, hogy „aki Isten akaratát cselekszik, megmarad örökké” (uo.), és reméli, hogy végül is „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).
Különbségek a két lelkiség között
Vessük össze ezt a lelkiséget a buddhista gondolkodás- és érzésvilággal. Azonnal szembetûnik néhány különbözõség.
1. A kereszténységben lényeges elem az, hogy Isten szeretetével személyesen megszólítja az embert, az ember pedig személyesen felel erre a meghívásra. Az „én–te-viszony” alapvetõ valóság. Ennek végsõ gyökere az, hogy maga az Isten örök szeretetközösség: az Atya az önkiüresítõen szeretõ, a Fiú a szeretett és viszontszeretõ, a Szentlélek pedig maga az isteni szeretetkapcsolat. Ebbõl következik az a keresztény meggyõzõdés, hogy a jövendõ örök életben az Istennel való lehetõ legszorosabb egyesülés mellett megmarad az emberi személyek sokasága és egymással való szeretetközössége.
A buddhizmus, az Amida-felekezeteket kivéve, az ilyen személyes isteni megszólításról nem tud. Még az Amida-felekezetekben is, bár Amida hangja a „túlsó partról” szólít és hív, Amidát végsõ soron – amint azt nekem egy e felekezethez tartozó buddhológus, egyetemi tanár mondta – az Õsirgalom szimbólumának értelmezik. Hasonlóképpen a Nirvána végsõ boldog állapotában sem marad meg az én–te-viszony.
2. Egy másik különbség a teremtéstanból ered. A buddhizmus szerint a világ léte nem az élõ Isten szeretõ akaratából származik, hanem valami téves vágyból, és ezért minden e világban csupa szenvedés. Ennek következtében a buddhizmus hangoztatja ugyan a minden élõlény iránti irgalmas, tevékeny jóságot és törõdést, de a teremtés mûvének továbbfejlesztését és a szociális élet igazságos és helyes kialakítását nem szorgalmazza. A buddhizmus szerint – megint az Amida-felekezet kivételével – csak a társadalomból kivonuló és mindenrõl lemondó szerzetesek jutnak el közvetlenül a Nirvánába. Ezért fordultak szembe Kínában az ember társadalmi kötelezettségeit hangoztató konfuciánusok a buddhizmussal.
3. Egy további különbség az, hogy a kereszténység Isten kezdeményezését igen erõsen hangsúlyozza. A bûnbocsánat és a megigazulás ingyenes, minden kegyelem. A buddhizmusban megint csak az Amida-felekezet tulajdonít mindent a „másik erejének”, amelyet csak bizakodva és hálásan tudunk befogadni. A buddhizmus egyéb ágai az emberi aszketikus és meditatív erõfeszítést hangsúlyozzák. Ez néha túlzott önbizalomhoz vezet. Viszont az is igaz, hogy az emberi erõfeszítést hangoztató irányzatokban, például a zen felekezetben is, az igazi nagy mesterek, mint például Dógen, a megvilágosodást ingyenes adományként élik meg.
4. A krisztusi szeretet és a buddhista irgalom hasonló ugyan, de mégsem azonos. A krisztusi szeretet kölcsönös személyes megszólítottságból születik, és a szeretett személy örök létét kívánja. A buddhista irgalom az Õsvalósággal való belsõ egyesülésbõl születik, és az egy Õsvalóságba való visszaáramlásra irányul.
5. Egy további különbséget fedezhetünk fel a megbocsátásra vonatkozólag. A keresztény hit lényeges eleme az a meggyõzõdés, hogy Isten nagy szeretettel megbocsát a megtérõ bûnösnek, és tökéletesen eltörli minden bûnét. A buddhizmusban minden cselekedet szükségképpen meghozza következményeit. Ha ki nem alszanak a vágyak, menthetetlenül tovább folynak az újraszületések a samsára fájdalmas világában. Kivételt itt is az Amida-felekezet képez, amelyben Amida végtelen irgalma a benne bízó ember minden gonoszságát befödi.
Hasonlóságok
Bizonyára lehetne még több különbséget is felsorolni, de ugyanakkor nagy örömmel állapíthatunk meg mély hasonlóságokat is.
Mind az igazi keresztény, mind az igazi buddhista tudja, hogy elmúlik e világ, és ezért nem tekinti a pénzt, az élvezetet vagy a hatalmat életcélnak.
Mind a keresztény, mind a buddhista meg van gyõzõdve arról, hogy a végsõ, örök Létezõ Irgalom és Jóság.
Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy nem szabad másoknak ártani, másokat szerencsétlenné tenni, eszközként felhasználni, vagy pláne megölni.
Mind a keresztény, mind a buddhista hiszi, hogy jónak lenni jó, és hogy csak a szeretet számít.
Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy van egy „végsõ és kimondhatatlan misztérium, mely átöleli létünket, melybõl eredünk, s mely felé tartunk” (Ad gentes, 1).
Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy „boldogok a békeszerzõk” (Mt 5,9), és ezért terjeszteni akarja a békét.
Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy minden a szíven múlik, és hogy a tiszta szívbõl születik a jó gondolat, érzés, szó és cselekedet.
Mit tanulhatunk a buddhistáktól?
De nemcsak hasonlóságokat fedezünk fel örömmel e között a két nagy világvallás között, hanem a párbeszéd révén arra is ráébred a keresztény fél, hogy sokat tanulhat a buddhistáktól.
Elõször is, megtanulhatja tõlük a minden élõlénnyel való szolidaritás érzését. Ez nagy hiánycikk a zsidó és görög forrásokból táplálkozó nyugati kultúrában. Az embernek nemcsak „uralkodnia” kell a többi élõlényen (Ter 1,28; 9,2), hanem „mûvelnie és õriznie” is kell a teremtett világot (Ter 2,15). A teremtõ Istenben hívõ ember teremtménytestvéri lelkülettel viszonyul a növényekhez, virágokhoz, bogarakhoz, halakhoz, madarakhoz, állatokhoz. Ha ilyen lelkülettel viseltetik irántuk, rengeteget tanulhat is tõlük, amint ezt Jézus mondta az ég madarairól és a mezõk liliomairól (Mt 6,26–30). Az ilyen csodálkozó és tiszteletteljes lelkület lényeges szerepet játszhat az ökológiai krízis megoldásában.
Másodszor, az Õsirgalomról szóló buddhista meggyõzõdés segítheti a keresztényt abban, hogy Istenrõl alkotott felfogását ne a Szentírásban is több helyen fellelhetõ tökéletlen istenkép szerint alakítsa, hanem a jó Istenrõl, az Abbáról szóló jézusi kinyilatkoztatás legyen számára az egyetlen mértékadó. Ezt nagyon jól tudták a régi görög egyházatyák, akik minden erejükkel azon voltak, hogy az egész Szentírást „Istenhez méltóan” értelmezzék, ahhoz az Istenhez méltóan, akinek végérvényes kinyilatkoztatója Jézus Krisztus, és akit János levele így határoz meg: „Szeretet az Isten.” (1Jn 4,8)
Harmadszor, a buddhista erõszakmentesség segíthet abban, hogy a keresztények megértsék Jézusnak az erõszakmentességrõl szóló tanítását (Mt 5,38–48), és merjék követni azt. Hányszor elfelejtik a keresztények, hogy Jézus országa nem olyan, amiért szolgáinak harcra illik kelniük (Jn 18,36)! II. János Pál pápa nyomatékosan kért bocsánatot a keresztényeknek azon bûnéért, hogy erõszakkal akartak érvényt szerezni az igazságnak. „Istenben nincs erõszak (görögül: bia)” – mondja a Diognétoszhoz írt levél (7,4). Szégyenünkre szolgál az erõszakmentesség mesterének, Gandhinak mondása: „Ha nézem az európai keresztény népek történetét, az a benyomásom, hogy õk sohasem olvasták Jézus Hegyi Beszédét.”
Negyedszer megtanulhatjuk a buddhistáktól, hogy az összeszedett testtartás nagyon fontos a lelki összeszedettséghez. A liturgikus testtartásokban rögzített régi keresztény hagyományban megvolt ez a tudás, de napjainkban bizony feledésbe ment.
Ötödször megtanulhatjuk a buddhista lelkiségbõl a csend kultúráját. Ezt is régen ismerték a keresztények. Nemcsak a karthauziak, hanem sokan mások is nagyra értékelték a silentiumot. Manapság ez a kultúra eltûnõben van közöttünk. Állandóan lármakulisszákkal vesszük körül magunkat. A templomban is állandóan valamit mondani vagy énekelni kell. Pedig a csendben hallatszik jól Isten suttogása.
Hatodszor megtanulhatjuk a buddhista lelkiségtõl az egyszerûséget. A bennünket állandó imára buzdító Jézus is óv a bõbeszédûségtõl (Mt 6,7). Nem a díszek halmozása, nem az imaszövegek retorikus kidíszítése, nem a teológia bonyolultságai, nem a szabályok sokaságai vezetnek közelebb az Istenhez, aki maga az Egyszerûség. Minden, ami isteni, csodálatosan egyszerû. Hiszen megmondta Jézus is: „Csak egy a szükséges.” (Lk 10,42) Loyolai Szent Ignác pedig így fogalmaz: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensõleg érzékeli és ízleli.” (Lelkigyakorlatok, 3)
Végül, hetedszer, Buddhának az Abszolútumra vonatkozó hallgatása megtaníthat arra, hogy az Istenrõl szóló minden beszédünk végtelenül elmarad az Õ valósága mögött. Istenrõl vallott mondásunknál állításaink és az Isten közötti hasonlóságnál mindig nagyobb a különbözõség (maior dissimilitudo), mondta már a IV. lateráni zsinat (DS 806). A régi egyházatyák szerint csak a csendhallgatás dicséri illõen a minden beszédet meghaladó Istent. Mi, keresztények, hisszük, hogy Isten szólt hozzánk, és ezért merünk róla beszélni, vagy inkább: imádkozva hozzá beszélni, de ugyanakkor tudjuk, Ágoston szavaival élve, hogy „Isten mindig nagyobb” (Deus semper maior).
Ez a „nagy Isten” ugyanakkor „jó Isten”. Keleten is, nyugaton is minden jóság tõle származik, és õt dicséri. Adná Isten, hogy a világvallások párbeszéde ennek a jóságnak kiáradását segítse. Nagy szüksége van erre a mai világnak.
Hans Schaller: Útkeresés. Segítség a keresztény életvitelhez. Korda Kiadó, Kecskemét, 1998. 160 lap.
Hans Schaller: Hit, hûség, hivatás. Ideál vagy túlzott elvárás? Korda Kiadó, Kecskemét, 2001. 168 lap.
A szerzõ, 59 éves svájci jezsuita, 1977-tõl 1985-ig Baselben volt egyetemi lelkész, 1993-tól 2000-ig pedig a római Német-Magyar Kollégium (papi szeminárium) lelki vezetõje. Minden bizonnyal ezen és egyéb lelkipásztori tevékenységeibõl, olvasmányaiból, reflexióiból született meg két könyve, amelyeket Komáromi Attiláné kiváló magyar fordításáben ismerhetünk meg. Rövid bemutatásukra nem tudnék igazabbat és szebbet írni, mint ami hátsó borítólapjukon olvasható.
Az elsõ kötet „keresõ embereknek, elsõsorban fiataloknak íródott, akik a hit alapján szeretnék megérteni és értelmezni tapasztalataikat. Olyan központi, keresztény életvitellel kapcsolatos problémákat vet fel, mint önmagunk elfogadása, romboló ideáljaink, hangulataink kezelése; emellett szól az ima, a megélt hit, valamint a szabadság és bizalom összefüggésének kérdéseirõl is.”
,,A hûség az emberi élet különbözõ területein alapvetõ kívánalom. Ennek megfelelõen számos témát taglal ez a [második] könyv, úgymint: az életre szóló döntéseket, a fájdalmas elbizonytalanodást, a hûség megtartásához szükséges emberi és hitbeli feltételeket, a lelki növekedés törvényeit, a partnerkapcsolatokat. Egész gondolatmenete a hûség elkötelezett védelmérõl tanúskodik, s a szíve mélyén igazából minden ember erre vágyakozik.”
Nagy Ferenc
Gaudens
RENDHAGYÓ TÖRTÉNET
Ez a történet egyedi. És hihetetlen.
Ez a történet korántsem egyedi. És éppen ezért hihetõ.
Ez a történet velem történt. Tehát csak rám tartozik.
Ez a történet, úgy vélem, bárkivel megeshet. Tehát, úgy vélem, mindenkire tartozik.
A kezdet
Azért olyan nehéz elkezdeni, azért „dadognak a szavak”, mert azt sem tudom, mikor kezdõdött. Talán mindig is hittem Istent, akkor is, amikor úgy véltem, nem hiszek. Nem, nem ez a pontos meghatározás. A pontos meghatározás az, hogy mikor nem hittem is, éreztem Isten jelenlétét. Csak nem akartam tudomást venni róla.
És még az sem teljesen igaz, hogy ateista közegben nõttem fel. Édesapám nem volt hívõ, legalábbis nekem ezt mondta, s nincs okom arra, hogy kételkedjem ebben. Õ maga nem teljesen ép bõrrel, de megúszta a munkaszolgálatot és a hadifogságot. Mire hazatért, megtudta, hogy egész családját, köztük feleségét és kilenc éves kisfiát elhurcolták és megölték valamelyik haláltáborban. Volt, aki az ilyen megrendítõ csapások miatt vált hívõvé. Édesapám, gondolom én, talán emiatt lett (maradt?) hitetlen. Édesanyám sem gyakorolta a vallást, de õ gyerekkoromban nagyon sokat mesélt nekem a Bibliából. Számos történetet mondott el, az Ószövetség szinte minden közismert történetét, s az Újszövetségnek azokat a részeit is, amelyek megmaradtak benne abból az idõbõl, amikor felkészítették a keresztségre. Mivelhogy 1944-ben, az üldözéstõl való félelmében megkeresztelkedett. Tõle tanultam a miatyánkot is, igaz, nem egészen pontosan jegyeztem meg, mert nem tanította, de úgy emlékszem, többször is elmondta nekem. Arra már nem emlékszem, miért. Úgy értem, nem tudom az okát. Hiszen, mondom, nálunk senki sem gyakorolta a vallást.
Igaz, szüleimen kívül az egyetlen, az üldözést túlélt rokonomnak, általam rajongva tisztelt nagybátyámnak (édesanyám öccsének) és feleségének is vallásos zsidó temetése volt, de ezt én inkább a származás okán értelmeztem akkor, s nem a vallásnak tudtam be. Igazából ma sem tudom biztosan, hogy nagybátyám és nagynéném hívõk voltak-e. Azt hiszem, igen.
Feltétlenül szólnom kell a gimnáziumról, ahová négy évig jártam, s ahol érettségiztem. A budai II. Rákóczi Ferenc Gimnázium, az Egyetemi Katolikus Gimnázium utóda, nagy hatással volt rám. Ma is állítom, hogy amit tudok, s nem „szakmai” jellegû, azt a középiskolának köszönhetem, közvetlenül vagy közvetve: a felkeltett érdeklõdés, az értékes és az értéktelen közti különbségtétel képességének kialakítása miatt. Drága osztályfõnököm, akirõl akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer majd a keresztapám lesz, Szerdahelyi Andor tanár úr ragyogó pedagógus, nagyszerû példát mutató ember. Úgy érzem, õ volt az, akinek (noha sem õ, sem én nem tudtunk róla) elsõ lépésemet köszönhetem Isten felé. „Cox”, ahogy mi hívtuk, latint, ógörögöt és matematikát tanított, ezenkívül emberséget, értékrendet, magatartási normákat – lényegében keresztényi értékeket, persze nem nyíltan és kimondva (ezt állami iskolában nem lehetett), de sokunkra életre szóló hatással. Annyit mindannyian tudtunk, hogy erõs szálak fûzik a római katolikus egyházhoz. Azt nem, hogy pappá szentelését az Állami Egyházügyi Hivatal akadályozta meg, életre szóló bánatot okozva a tanár úrnak.
És még egy élmény: Balatonlelle. Középiskolás koromban édesapám munkahelyének üdülõjében, Lellén töltöttünk két nyári hetet. Az üdülõ mellett volt egy kis kápolna, a kápolna mellett lakott egy plébános, akit (soha nem felejtem el) Pascal Arany Jánosnak hívtak. Édesapám (a hitetlen!) nagy tisztelõje volt a tisztelendõ úrnak. Bíztatott arra, hogy beszélgessek vele. Magam latinos lévén, gyakran társalogtunk az ókorról (különösen emlékszem egy beszélgetésünkre Vergiliusról), de persze nem csak arról. A tisztelendõ úr alaptermészetét illetõen vidám, a világra nyitott ember volt, így sok minden szóba került. Õ magyarázta el nekem például a tokaji borok „puttonyos” elnevezésének okát, a borcsinálás módját. Szerette az életet. Felnõttként kezdtem el gondolkodni ezen: hát miért is ne szerette volna Istennek e (tán legnagyobb) ajándékát? Nemegyszer végighallgattam a szabad ég alatt, a kápolna elõtt tartott szentbeszédeit. A tisztelendõ úr utána mindig kíváncsi volt a véleményemre. Pedig világnézeti ügyekrõl nem is vitáztunk. Tudta, hogy hitetlen vagyok. Vagy tudta, hogy nem vagyok az, csak annak hiszem magam. Így, annyi évtized után visszagondolva, bizonyos, hogy valamilyen módon ez is hatással volt a késõbbiekre.
Édesanyámat, aki hetvenöt évesen, édesapám halála után néhány évvel újból férjhez ment, s még tíz évig élt boldog házasságban, a római katolikus szertartás szerint temették. Õ akarta így, hogy férje mellett nyugodhasson, ami kisvártatva valósággá lett, mert a drága Pali bácsi nemsokára követte õt.
Én meg maradtam hitetlen. Úgy értem, azt sikerült elhitetnem magammal, hogy hitetlen vagyok. Nem csupán leckeként tanultam meg a közgazdaság-tudományi egyetemen a dialektikus és a történelmi materializmust, hallgatói szlengben a „dialmatot” és a „törtmatot”. Úgy hittem, mély meggyõzõdésem, hogy a világ alapvetõen anyagi jellegû, megismerhetõ, s mint ilyen, felismerhetõ törvények szerint mozog.
Megtanultam a filozófiajegyzetben bemutatott istenérveket és az ellenük való érvelést, és úgy véltem, el is hittem azt.
„Saulus” voltam?
Na, az azért mégsem.
Középiskolás korom óta vonzódtam a katolikus egyházi kultúra minden formájához, az építészethez, a képzõmûvészethez, a zenéhez és az irodalomhoz. Roppant módon érdekelt a kolostorok világa. Néha szinte irigyeltem azokat, akik képesek voltak, vagy megtehették, hogy egész életüket az elmélkedésnek vagy bizonyos dolgok elmélyült tanulmányozásának, megvalósításának (azaz voltaképp önmegvalósításnak) szenteljék, s közben nem kellett az élet egyéb vonatkozásaival törõdniök. Félreértés ne essék: tudtam, hogy az az életforma, a pár (és saját család) hiánya miatt nem nekem való, de azért az intellektuális kíváncsiság megvolt bennem. És valami elvont vonzódás is a tiszta intellektus, a tiszta szellemi tevékenység iránt. A napokban némi meglepõdéssel hallottam a televízióban egy ismert (és saját bevallása szerint korántsem aszkétikus természetû) költõtõl, hogy a legszívesebben egy kolostorban élne valamelyik égei-tengeri szigeten. És elmélkedne és olvasgatna és szemlélõdne. Persze. Közelebb akar kerülni Istenéhez. De hiányzik hozzá a merészség. Végül is emberileg tökéletesen érthetõ.
Ami pedig engem illet, „hitetlenségem” idején: nincs olyan katolikus templom, ahová ne mentem volna be, ha mód adódott, beleértve az egészen kis kápolnákat is. Valami vonzott feléjük. A spiritus loci. Vagy még inkább valami egészen más szellem. Abban az értelemben tehát nem voltam soha „Saulus”, hogy egy percre is ellenszenvet érezzek a vallásos vagy (maradjunk a példánál) keresztény hívõk iránt – sõt. Eleinte kimondatlanul, késõbb kimondva is irigyeltem õket. Évekig hangoztattam azt a véleményemet, hogy milyen jó annak, aki tisztán, érdek nélkül tud hinni valamiben, illetve Valakiben, s hozzátettem, hogy én, sajnos, képtelen vagyok rá. Ez persze nem volt igaz.
És megnõsültem, és édesanyám (1944-es) keresztanyjának unokáját vettem feleségül. Gyerekkori ismeretség. Véletlen. Tényleg? Ez a véletlen harminckét éve tart. Két felnõtt gyermekünk rajta a korona.
És voltam nagyon nehéz helyzetben is. Errõl most nem akarok beszélni. Tény az, hogy e helyzetben ösztönösen Istent hívtam, foglalkoztam a megtérés gondolatával, de aztán, ahogy a helyzet elmúlt, úgy éreztem, elmúlt a gondolat is. Hát nem múlt el. Igazából sose múlt el teljesen, csak – hogy is mondjam – fiókban volt. A fiókot pedig, úgy hittem, bezárták.
Az érintés
Most ugorjunk jó nagyot, és térjünk a tárgyra.
1995-tõl, már nem elõször, a magyar külképviseleten teljesítettünk külszolgálatot Skandináviában. 1999 karácsonyára sikerült Koppenhágából hazautaznunk Pestre, hogy az ünnepeket gyerekeinkkel tölthessük. Minden rendben volt körülöttünk, nem kellett izgulni, szorongani semmiért, békésen teltek a napok. Ezt csak azért mondom, nehogy azt a látszatot keltsem: valamilyen válsághelyzetben váltam hirtelen hívõvé. Talán az sem volna bûn, de talán kevésbé volna szokatlan.
És megéreztem az érintést.
Mint késõbb Szerdahelyi tanár úrnak levélben megírtam: elõször azt hittem, meghibbantam. Magam sem tudom ugyanis, mi történt. Úgy értem, nem tudom leírni.
Hittem Istent.
Õszintén szólva, abban sem vagyok biztos, hogy ez 1999 karácsonyán kezdõdött. Amellett, hogy – mint utaltam rá – vonzódásom már korábban is megvolt, október 6-án megemlékezést tartottam Koppenhágában a helyi kis magyar közösség hívõinek az aradi vértanúkról. Erre páter Horváth Kálmán jezsuita atya, a skandináviai magyarok lelkipásztora kért fel. Mint mondta, azért, mert hallotta augusztus 20-án a koppenhágai magyarok klubjában, az õ fölkérésükre tartott kis beszédemet, s nagyon megtetszett neki.
A megemlékezés elõtt feleségemmel együtt részt vettem a kápolnában tartott szentmisén (akkor még persze passzív szemlélõként), majd a rendház egy másik helyiségében elmondtam rövidke beszédemet.
A feleségem késõbb azt mondta, hogy ezt követõen jól észrevehetõ volt rajtam a változás. Talán ott, a kápolnában, a mise alatt történt velem valami. Nem tudom. Nem éreztem én akkor semmit. Csak utána. Fokozatosan.
De nem akárhogyan. Egyre erõsebben. És soha egy perc kétségem nem volt, hogy római katolikus módra hiszek.
Régebben, amikor még tudatom alján talán motoszkált a hit valamilyen csírája, akkor is azt mondtam magamban, hogy Istent (elvileg) még csak talán, de Krisztust nem fogom tudni elfogadni. Nem is igen értettem, ki õ, miért hisznek benne. Természetesen ismertem a fogalmakat, és gyakran beleolvastam Károli Gáspár Biblia-fordításába is (kamaszkoromban vettem, amikor még nem árultak a könyvesboltban ilyesmit, a házmesterünktõl, használtan, na, ezt se felejtem el soha – pontosan száz forintért). Tehát én, aki úgy véltem, hogy nem fogom megérteni Krisztust, egyszer csak megéreztem Õt.
Az érintés, vagy hívás, nevezzük is akárhogy, szelíd, mégis erõteljes, egyúttal félreérthetetlen volt. Természetesen nem volt olyan drámai, mint Saul esetében, de meggyõzni sem akart senki. Az sem volt tiszta bennem, hogy kívülrõl („ki vagy a mennyekben”), vagy belülrõl („Isten országa tibennetek van”) jött-e a hívás. Valószínûleg mindkét helyrõl egyszerre.
Imádkozni kezdtem. Minden este. Eszembe jutottak a miatyánk sorai, amelyeket még édesanyám mondott el nekem jó pár évtizede. Mivel az érintés Pesten történt, minden külszolgálatra magammal vitt Bibliám (lám, a hitetlenség ellenére is mindig velem volt, azon könyvek között, amelyeket külszolgálatra magammal viszek), tehát a Biblia Koppenhágában maradt, úgyhogy fejbõl imádkoztam. Mikor visszatértünk Dániába, megnéztem a szöveget Máté és Lukács evangéliumában is, s azt láttam, hogy majdnem hibátlanul tudtam. (Egyébként késõbb Horváth atyától azt is megkérdeztem, miért van a két evangelista által leírt ima között különbség.)
Pedig hát soha nem imádkoztam azelõtt.
Rádöbbentem viszont, hogy Istenben hinni: öröm. Örültem a hitemnek. Jó volt hinni. Mintha egyszerre tisztábbá váltam volna. Igen, olyan volt, mint amikor friss fürdõt vesz az ember. Megújul, ez a helyes kifejezés. Ha Istenre gondoltam, s ezt a gondolatot már nem tudtam elválasztani Krisztustól (a Szentháromságtant csak késõbb kezdtem tanulmányozni), valami földöntúli boldogság töltött el, s ez az érzés természetesen ma is ugyanígy megvan. Az az érzés, hogy az ember soha nincs egyedül. Hogy nem magára hagyott. Hogy nem kiszolgáltatott.
Viszont furcsa is volt, mert egyúttal szégyelltem is magam. Elvégre milyen dolog az, hogy az ember ötvenkét (majdnem ötvenhárom) éves korára lesz hitetlenbõl hívõvé? Ráadásul tudtam, hogy a kereszténység többek közt, de tán fõképpen nem más, mint életforma, méghozzá magas erkölcsi maximájú életforma, na már most, miért csak „túl az ember életútjának felén” fogadtam el?
Aztán meg arra gondoltam, hogy a kereszténység életelveit én már régen elfogadtam, csak nem tudtam róla. Nyilván nem éltem tökéletesen keresztényi életet, ám törekedtem rá, anélkül, hogy errõl tudomásom lett volna. Elolvastam a hegyi beszédet (vagy, ha szabad ilyet mondanom, „kedvenc” evangelistám, Lukács szerint „Krisztus mezei prédikációját”), és komolyan meghatódtam. Azokat az életelveket olvashattam, amely szerint mindig is élni szerettem volna.
Nem szóltam senkinek, még imádott feleségemnek se, aki egyébként szerény vallásosságban élt mellettem. Eleinte õ is azt hitte magáról, hogy hitetlen, bár római katolikus szellemben élte gyerekkorát. Aztán hívõvé vált. Errõl nem beszélt, de onnan sejtettem, hogy valahányszor megnéztünk egy híres templomot idehaza vagy külföldön, õ mindig úgy lépett be, ahogy a hívõnek kell, s gyertyát gyújtott elhunyt szerettei emlékére. Mindazonáltal nem járt templomba, mert ugye, kivel ment volna oda.
Még Pesten, a karácsonyi könyvvásárlás keretében megvettem a Beszélgetõkönyvecskét, Várszegi Asztrik és Lengyel László társalgásairól. Bevallom, fõként a fõapát mondandója érdekelt. Szinte faltam a könyvet. És sajnáltam, hogy vége, mikor befejeztem. (Azóta is bele-beleolvasok!)
Pedig (természetesen) nem adott minden kérdésemre választ (merthogy hirtelen sok-sok kérdésem lett), de sok szempontból újraalkotta a katolikus egyházra vonatkozó elképzelésemet. Ha szabad így mondanom, nagyon megtetszett a fõapát által bemutatott kép a római katolikus egyház egészérõl, annál is inkább, mivel a II. vatikáni zsinat eredményeit nem ismertem. Megragadott Várszegi Asztrik szemlélete, nyitottsága, más vallások iránti türelme és egyáltalán, a kereszténységnek az a mélységesen igaz és tiszta szelleme, ami a szavaiból áradt. Magával ragadó az ökumenizmusra való törekvése is. Idõnként úgy éreztem, õ ül mellettem, és beszél nekem, a megtérõnek. Magyaráz. Elmagyarázza a hit lényegét és katolikus egyháznak a modern világra adott és adható válaszát. Krisztusról vallott felfogása pedig egyenesen csodálatos. Ha Krisztus korábban megszólalt bennem (mint ahogy megszólalt), a fõapát felerõsítette ezt a hangot.
Ez egyben választ adott arra is (bár igazán komoly kétségem soha nem volt azóta, hogy megéreztem az érintést), hogy meg kell-e térnem. Ez talán így furcsa, mert Várszegi Asztrik gyakran hangsúlyozza magának a hit elsõdleges fontosságát. Én azonban úgy éreztem, abban az egyházban a helyem, ahol olyan emberek vannak, mint Várszegi Asztrik. A hitrõl és az egyházról általa elmondottak annyira közel álltak hozzám, hogy nem is vártam sokáig a megtérés kezdeményezésével.
Azt is hozzá kell tennem, hogy II. János Pálnak a zsidóságról mint „idõsebb testvérrõl” elmondott szavai, a náci népirtással összefüggõ eseményekre vonatkozó megítélése és hatalmas lelkierõrõl tanúskodó, az egyház szerepére vonatkozó, az önvizsgálat elemeit sem nélkülözõ értékelése is szerepet játszott abban, hogy végképp kimondjam: kérnem, kopogtatnom kell. A Szentatya megerõsítette bennem azt a meggyõzõdést, hogy bármilyen népcsoport bármilyen alapon való üldözése, megkülönböztetése halálos bûn Isten ellen, Krisztus tanítása ellen, s így aki elköveti azokat, kizárja magát a kereszténységbõl. Ma is meggyõzõdésem, hogy (miközben természetesen törekedni kell a megbocsájtásra magunknak is) az ilyen bûnnél különösképp csak Istennél van végsõ bocsánat. Nem igaz tehát, hogy zsidóság elleni bûnöket keresztények követték el. E bûnök a kereszténységgel szemben álló bûnösök tettei. (Ezt a felfogásomat egyébként fényesen igazolódni láttam, mikor keresztelésemkor, a budapesti Jézus Szíve templom kápolnájában megláttam egy jezsuita atya képét, aki azért halt mártírhalált a nácik keze által, mert zsidókat mentett meg a pusztulástól.)
Kértem tehát. És kopogtattam. S „aki kér, az mind kap.” És reméltem, hogy aki kopogtat, azt beengedik. Pedig én talán többet kértem három kenyérnél.
A megtérés
Még Pesten fölkereshettem volna Szerdahelyi tanár urat, ám akkor még magam se egészen értettem, mirõl van szó. Az érintésbõl azonban hívás lett, és egyre erõsödött. Meg akartam térni.
Hogy miért éppen a római katolikus hitre, arra azt hiszem, már választ adtam az elõbbiekben. Arra kaptam meghívást.
Koppenhágából írtam ezért levelet Szerdahelyi tanár úrnak, leírva, mit érzek, s hogy van itt egy magyar jezsuita páter, akitõl talán tanácsot kérhetnék. A tanár úr azt írta, hogy kérjek a pátertõl lelki vezetést. Így aztán nagyon hamar megkerestem Horváth Kálmán atyát. Az 1948 óta külföldön (elõbb Belgiumban, majd Belga-Kongóban, késõbb Norvégiában, majd Dániában) élõ pátert elõzõ koppenhágai külszolgálatom idején ismertem meg, de úgy adódott, hogy még csak szót sem váltottunk akkor egymással. Második dániai külszolgálatom idején aztán rendszeresen jártunk az ottani magyarok klubjába (feleségem egy ideig még a pénztárosi teendõket is elvállalta), s ott találkoztunk az atyával. Így került sor arra a bizonyos október 6-ára, ezért bizalommal hívtam fel, és jeleztem, hogy szeretnék tõle beszélgetést kérni. Azt is elmondtam, hogy miért. Soha nem felejtem el az atya elsõ reagálását.
– Gratulálok – mondta –, keveseknek adatik meg az ilyen élmény.
S természetesen szívesen fogadott. A nyolcvan éves páter elsõ megbeszélésünkkor lejött elém a harmadik emeletrõl. Gyalog. A rendházban, ahol lakott, nincs lift. Kezdtem egyre többet érteni a kereszténység lényegébõl.
Hónapokig jártam az atyához egy-egy, több órás beszélgetésre. Kérdezgettem én mindenfélét, persze elõzõleg gondosan összegyûjtve a kérdéseket. Közben elsõsorban a Szentírást olvastam, majd késõbb az atya által adott könyveket, így például egy Frossard nevû francia értelmiségi megtérésének történetét is. Miután (további öt idegen nyelv mellett) dánul is tudok, nem zavart, hogy az olvasmányok egy része dánul vagy (ha jól emlékszem) norvégül íródott.
Az atya fáradhatatlan volt. Õ már a sokadik szereplõje e történetnek, akinek a megtérésemért köszönetet kell mondanom.
Kérdéseim zöme természetesen nem a hit lényegével volt közvetlenül kapcsolatos, hiszen én azt már tisztáztam. Nem világnézeti kérdéseket tettem tehát fel, hanem „konkrétabb” problémákat vetettem fel, nem ritkán az Újtestamentum szövege alapján. Kíváncsi voltam a hétköznapi élettel összefüggõ megítélésre, véleményre, magatartási szabályokra is (pl. a böjt gyakorlata, a búcsú szerepe stb.). Kértem, fejtse ki a megváltás lényegét. Kérdezgettem a Szentháromság felõl. Semmiképp nem akartam felkészületlenül megtérni, úgy „tanultam”, mintha valamilyen vizsgára készülnék, és persze egészen másként.
Az atya, bevallottan a Skandináviában eltöltött évtizedek hatására, azt a nekem nagyon is szimpatikus egyházi felfogást képviselte, amely Várszegi Asztrik szavaiból árad: az egyház nem a szigor és büntetés, hanem a jóság, a megértés – és (Uram, bocsá ) a vidámság is. Hinni jó. Az egyházhoz tartozni jó. Kereszténynek lenni persze felelõsség, de azért jó, következésképpen életigenlõ, vidám dolog is.
És persze volt úgy, hogy jókat kacagtunk. Szinte azonnal megmondtam származásomat, mire az atya azt mondta: „Várjon, mutatok én magának valamit.” Azzal a szekrényhez lépett és elõvette azt a kipát (zsidó fejfedõt), amit Izraelbõl hozott magával, ott kapta ajándékba. A beszélgetés egy része alatt a fején is tartotta.
Na, aztán eljött a nap, mikor megvallottam a feleségemnek, mire készülök. Ez úgy történt, hogy egyszerûen odaadtam neki annak a levélnek egy példányát, amit Szerdahelyi tanár úrnak írtam, mondván, hogy írni sokkal egyszerûbb volt errõl, mint beszélni. Nagy megdöbbenésemre igazán meg se döbbent. Mondtam, több mint harminc éve élünk együtt. Már karácsony elõtt, sõt október óta észrevette rajtam a változást, csak nem tudta, mire vélje.
Most azért esett kétségbe, mert hát akkor õ hiába élt bûnben harminc éven át. Hiszen mi nem kötöttünk, nem is köthettünk egyházi házasságot. A másik kétsége az volt: mit szólnak majd ateista mód nevelt felnõtt gyerekeink? Csaknem egy egész éjszakán át beszélgettünk errõl kettesben. Persze elhatároztuk, hogy egyházi házasságot is kötünk a kereszteléskor. És még azt is mondtam: lehet, hogy épp ezért kellett velem élnie egyházi házasság nélkül annyi ideig, hogy megtérhessek. Kíváncsi lett persze arra, hogy milyen szerepet játszott õ ebben a folyamatban. Hiszen soha nem beszéltünk errõl, ez egyszerûen nem volt téma. Nem õ volt tehát az, aki megtérített. Errõl szó sincs, sõt õ kész lett volna így leélni az életet. Azt válaszoltam az igazsághoz híven, hogy az õ (azóta is alapvonásként meglévõ) tisztasága az, amibe évtizedekkel ezelõtt beleszerettem, s ez minden bizonnyal döntõ szerepet játszott elhatározásomban. Meg persze, önzõ módon, az is, hogy ha egyszer majd meghalunk, egymás mellé temessenek bennünket. De persze ez utóbbi csak amolyan kiegészítõ szempont, következmény, nem pedig ok.
És még azt kértem tõle, hogy járjunk el vasárnaponként a kevés koppenhágai római katolikus templom egyikébe, a Jesu Hjerte (Jézus Szíve) templomba, természetesen a jezsuita rendház mellett. És jártunk. Nem voltam még megkeresztelve, de belsõ „kényszert” – dehogy kényszert –, lelki szükségét éreztem annak, hogy ha nem is minden vasárnap (a külképviselet elvben s néha gyakorlatban is 24 órás „üzem”), de csaknem mindig, mikor tehettük, részt vegyünk a misén. Feleségem persze örömmel követett. A prédikáció lényegét õ is megértette dánul, imádkozni meg hát persze magyarul imádkoztunk. Azaz, én idõnként latinul is, mert a mise nyelve nem ritkán latin volt, s én (megint csak belsõ parancsra) megtanultam latinul a Miatyánkot. Néha ma is elmondom, csak úgy, a magyar nyelvû ima után. Remélem, Isten nem veszi üres dicsekvésnek, netán hiúságnak.
Sok mindent nem tudtam persze, s egy csöppet ma is irigylem azt, aki római katolikus hitben nevelkedett, hogy olyan természetesen viselkedik a szertartásokon, meg olyan . . . fesztelenül. Én egy picit, bevallom, még mindig meghatódott vagyok a templomban. Meg olyan . . . csetlõ-botló. Legalábbis néha úgy érzem. Meg néha tudatlan. Koppenhágában például 2000 húsvétján egyedül mentem templomba, mert a feleségem egy hétre hazajött Pestre ügyeket intézni. Nos, nagypénteken kezemet, mint máskor, bemártottam a szenteltvíztartóba, aztán megdöbbentem, hogy üres. Még jó, hogy senki nem vette észre tudatlanságomat. (Tudhattam volna, hogy nagyszombaton szentelik a vizet.) Vagy most, húsvét elõtt egy budai templomban elvégeztem a szentgyónást, de az atyának kellett azt az egyik imát elõttem mondani, mert kénytelen voltam bevallani, hogy csak a miatyánkot és az üdvözlégyet tudom. Igaz, hogy mindjárt az elején elmondtam a gyóntató atyának a történetemet néhány mondatban, úgyhogy inkább örvendezés volt, úgy láttam, mintsem helytelenítés.
Felvéve a fonalat: elbeszélgettünk aztán megfontolásainkról Horváth páterrel is, akivel gyakran találkoztunk. Még vidéken is jártunk együtt. Úgy döntöttünk, hogy a gyerekeinknek természetesen elmondjuk, mirõl van szó. Pontosabban, elmondom én, hiszen velem történt az, ami történt. És valóban: néhány hónapra rá, mikor az öt éves külszolgálat befejeztével, feltehetõen néhány évre ismét hazatértünk, s kitûztük a keresztelés augusztus 20-ai idõpontját, szinte azonnal elmondtam gyerekeinknek, mi a szándékunk. Õk (feleségemtõl eltérõen) nagyon meglepõdtek, de azért jelen voltak a keresztelési szertartáson. Tiszteletben tartották elhatározásomat. Korrektül viselkedtek és viselkednek ma is e tekintetben. Csak remélni tudom, hogy egyszer majd õk is eljutnak (ahogy egy kedves ismerõsöm nevezi) a „tudás fölötti állapotba”, a tudásnál magasabb szintre. A hithez. S hogy a római katolikus egyházat választják. Annál is inkább, mivel menyemet erre a vallásra keresztelték. Viszont nem erõltetek rájuk semmit. A szelídség alapvetõ vonása a kereszténynek. Ha erõ kell, hasson az Úr ereje.
A keresztelést természetesen Horváth atya végezte. Keresztapámul Szerdahelyi tanár urat kértem fel. A házasságot megerõsítõ fogadalmunknál feleségem egy közeli rokona volt a tanú.
Az atya akkoriban települt végleg haza, s azóta is többször találkoztunk, rendszeres a kapcsolatunk. Remélem, pünkösdkor felvehetem a bérmálás szentségét is, hogy teljes legyen a szentségek sora. Errõl már beszélgettünk az atyával, aki megteszi a szükséges elõkészületeket, lépéseket, s – velem együtt – reméli, sikerrel.
Hitemet, megtérésemet egyébként csak a szûk család tudja. Nem tettem „közhírré”. Szerintem olyan ez, mint a szerelem. Mindenkinek magának kell megélnie, és az érzést nem oszthatja meg igazán mással, csak Istennel.
De attól még mást is érdekelhet.
Budapest, 2001. húsvét
Nemes Ödön
JEZSUITÁK EURÓPAI KONFERENCIÁJA
A LELKIGYAKORLATOKRÓL
Róma, 2001. február 21–26; március 12.
Örömmel osztom meg a Távlatok olvasóival ennek a tanácskozásnak tapasztalatait, mert bepillantást nyerhetnek a lelkigyakorla- tokkal kapcsolatos európai helyzetbe.
Elõször történt meg több száz év után, hogy minden európai tartomány küldött tapasztalt lelkigyakorlat-kísérõket erre a konferenciára azért, hogy lássuk, mi történik ezen a földrészen a lelkigyakorlatokkal kapcsolatban. A 60 résztvevõ 21 nemzetet és 30 rendtartományt képviselt. Volt bõven mit megbeszélni, hiszen már 40 év telt el azóta, hogy elkezdõdtek a személyesen kísért lelkigyakorlatok, 20 éve adnak lelkigyakorlatokat lelkigyakorlatos-házakon kívül a mindennapi életben, és már több éve majdnem minden országban világiakat is képeznek a lelkigyakorlatok kísérésére.
Az összejövetel célja nem az elvont elméleti ismeretek bõvítése volt, hanem elsõsorban lelkigyakorlat-kísérõk tapasztalatainak megosztása. Ez a módszer minden résztvevõt segített abban, hogy még jobban használja a lelkigyakorlatokat az Isten Szíve szerinti társadalom építésében. Érdekes volt felfedezni, hogy melyek a közös irányzatok egész Európában a lelkigyakorlatok adása terén:
A személyesen kísért lelkigyakorlatok vannak a központban.
Sok világi kap képzést a lelkigyakorlatok kísérésére. Vannak rendtartományok, ahol a világi kísérõk sokkal többen vannak, mint a jezsuiták.
A mindennapi életben végzett lelkigyakorlatok mindenütt elterjedtek, fõleg a világiak között. Katolikusok és nem katolikusok százai végzik így a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat.
A legtöbb esetben több kísérõ dolgozik együtt a lelkigyakorlatok adásában.
Nehéz lenne mindazt összefoglalni, amit hallottam, de nagy általánosságban a következõkrõl volt szó:
Elõkészület szükséges a lelkigyakorlatokra, mert a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok gyümölcsözõ megtapasztalására nagyon kevés európai ember van mostanában felkészülve.
Sok szó esett arról, hogy kik, milyen szükségletekkel jönnek manapság a lelkigyakorlatokra. Ennek tanulmányozása azért fontos, mert a Lelkigyakorlatos-könyvet alkalmazni kell minden esetben a lelkigyakorlatozó adottságaihoz, körülményeihez és szükségleteihez.
Megbeszéltük, hogy tkiket szeretnénk meghívni lelkigyakorlatokra. Itt szó esett a társadalom peremére szorultakról és a szekularizált világban az Egyháztól eltávolodott emberekrõl és a nem keresztényekrõl is.
Sok különféle formájú lelkigyakorlat került bemutatásra. Ennek kapcsán természetesen felmerült a kérdés, hogy mikor nevezhetõ egy lelkigyakorlat Szent Ignác-inak, és melyek a legfontosabb elemei a lelkigyakorlatoknak.
Ugyancsak meg kellett tárgyalnunk, hogy milyen kísérõ mondható Szent Ignác-inak.
Sokan hangsúlyozták a lelkigyakorlatok kiértékelésének szükségességét mind a kísérõ, mind lelkigyakorlatozó részérõl, mert nem elegendõ csak arról beszélni, hogy mi lenne jó, ha megtörténne a lelkigyakorlatok alatt, hanem azt is meg kell vizsgálnunk, hogy valójában mi is történt.
Sok idõt szenteltünk a lelkigyakorlatokat kísérõ világiak képzésének.
Hallottunk két nagyon értékes elõadást. Az elsõ arról szólt, hogy mi tesz egy lelkigyakorlatot Szent Ignác-ivá. Marc Rotsaert atya, az európai rendtartomány-fõnökök konferenciájának moderátora kifejtette, a lelkigyakorlatok könyvét alkalmazni kell a lelkigyakorlatozó személyes szükségleteinek megfelelõen. Nem lehet az eredeti 30 napos gyakorlatokat 8 napra összesûríteni, ha azt akarjuk elérni, amit Szent Ignác akart. A lelkigyakorlatok lényege az, hogy segítsenek jó döntés, jó választás felé Krisztus életének szemlélésén és a lelkek megkülönböztetésének gyakorlatain keresztül. Szent Ignác elgondolása szerint minden lelkigyakorlatozónak legyen személyes kísérõje, aki alkalmazza a könyvet a lelkigyakorlatozó személyes szükségleteinek megfelelõen. Elengedhetetlen, hogy a lelkigyakorlatozó igyekezzen eltávolítani azokat a gátakat, nehézségeket, amelyek megakadályozzák azt, hogy felismerje: Isten közvetlenül szól hozzá a gyakorlatok alatt. Szükséges, hogy a lelkigyakorlatozó visszatekintsen minden egyes gyakorlatra, belsõ megmozdulásain keresztül hallja meg Isten szavát, és tudatosítsa, mi érintette meg lényének legmélyebb pontján. Szent Ignác eredetisége nem a lelkigyakorlatok anyagában található meg, hanem abban, hogy azt hogyan állította össze, milyen célra irányít mindent, és hogyan segíti a lelkigyakorlatozót élete rendezésében. A lelkigyakorlatok anyagát tekintve van egy különlegesség is. Szent Ignác korában nem találunk olyan írott anyagot, ahol a feltámadás misztériumait ajánlják szemlélõdés anyagául. Az õ korában Jézus szenvedése állt a középpontban.
A második elõadás a Lelkigyakorlatos-könyv alkalmazásáról szólt. A lelkigyakorlatok azt a célt szolgálják, hogy segítsék a lelkigyakorlatozót felismerni Isten munkálkodását. Ez akkor történik meg, ha a lelkigyakorlatozó képes tudatosítani legmélyebb vágyait és élettapasztalatait, mert azokon keresztül is szól hozzá Isten. Ebben az elõadásban hallottunk a történelmi háttérrõl is, arról például, hogy az elsõ jezsuiták milyen formában végezték a lelkigyakorlatokat. Nagyon érdekes statisztikát hallottunk Jerónimo Nadalnak (Szent Ignác legközelebbi munkatársának) felmérése alapján, amely bizonyította, hogy sokkal több formában végezték a lelkigyakorlatokat a fiatal rendtagok, mint mostanában. Érdekes volt hallani Nadal atya válaszát, amikor megkérdezték tõle, kinek lehet adni a lelkigyakorlatokat: „katolikusoknak, protestánsoknak és pogányoknak.”
Érdekes volt látni, hogy Európában milyen változatos formában adják a lelkigyakorlatokat.
Münchenben a nagyböjt alatt 7000 ember végzi a lelkigyakorlatokat kis csoportokban, ahol kapnak anyagot imára és gyakorlatokra, van közös megosztás, és ha szükséges, személyes kísérés is. „Utcai lelkigyakorlatok”-nak hívják ezt a mozgalmat. A kísérõk jól képzett világi emberek.
Minden országban képeznek kísérõket. A kísérõknek, annak ellenére, hogy hosszú képzést kapnak, van személyes szupervízoruk, akinek rendszeresen beszámolnak tapasztalaikról, mindarról, amit a kísérõ észlel önmagában. Ez azért szükséges, hogy helyesen tudják végezni ezt a nagyon személyre szabott szolgálatot. A Lelkigyakorlatos-könyv, a kísérõ és a szupervízor biztosítja a hiteles Szent Ignác-i lelkigyakorlatok adását. Ez segít kiértékelni, hogy valójában mi történt a lelkigyakorlatok alatt.
A börtönben raboknak adott lelkigyakorlatok alatt a kísérõ gondosan ügyel arra, hogy ki lenne képes közülük lelkigyakorlatokat adni rabtársaiknak. Õket hosszabban kiképzik, és ennek befejezése után szupervízióval rendszeresen adnak gyakorlatokat a börtönben.
Több helyen alkalmazzák a lelkigyakorlatokat a homoszexuális beállítottságúak és a gyógyulófélben lévõ drogosok számára, akik nagyon jó eredménnyel tudják végezni a lelkigyakorlatokat, mert érzékenyek, nyitottak, sok tapasztalattal rendelkeznek, és vágynak komoly lelkiségre. Vannak jezsuiták, akik rendszeresen adnak lelkigyakorlatokat cigányoknak.
Angliában a lakosságnak alig 10%-a jár templomba, de az emberek 75%-a vágyódik komoly lelkiségre. Ezért nem katolikusok között is terjednek a lelkigyakorlatok. Már több mint 600 világi kísérõ van kiképezve különbözõ felekezeteket is beszámítva.
Az internet segítségével sokan végzik a lelkigyakorlatokat a mindennapi életben. Írországban naponta 3000 ember használja ezt a lehetõséget.
Szó esett természetesen a lelkigyakorlatok kísérésében tapasztalt nehézségekrõl is. Különbözõ kérdések fogalmazódtak meg:
Milyen mértékben kell a kísérõnek aktívnak vagy passzívnak lennie? hiszen a leglényegesebb Isten mûködése a lelkigyakorlatozóban, és Isten közvetlenül is tud szólni hozzá.
Hogyan tudja a kísérõ segíteni a lelkigyakorlatozót mély, erõs vágyainak felismerésében? Ez azért fontos, mert a lelkigyakorlatokban igen nagy szerepet játszanak a vágyak.
Mit tud tenni a kísérõ akkor, amikor a lelkigyakorlatozó megmerevedik, nem tud elõrehaladni? Se õ, se a kísérõ nem tudja mi a nehézség, és egyikük sem látja, hogyan tovább.
Hogyan lehet segíteni azokat a lelkigyakorlatozókat, akiknek nem helyes az istenképe, akik csak az értelmükön keresztül vannak kapcsolatban Istennel, és nagyon kevés a személyes istentapasztalatuk?
Hogyan lehet megszólítani a társadalom peremére szorítottakat, akik teljesen elvesztették kapcsolatukat az Egyházzal, akik már nem értik a mi szóhasználatunkat?
A legtöbb kérdésre nem kaptunk kielégítõ választ; de többet ezek közül alaposan átbeszélgettünk.
Az összejövetel alatt külön idõt szenteltünk annak, hogy milyen képzésre van szükségük a kísérõknek. Felsoroltuk az alapelveket, amelyeket szükségeseknek tartunk:
Több elõkészítõ tanfolyamra, mûhelyre van szükség, hogy a részvevõk is és a képzõk is lássák, hogy kik alkalmasak az ilyen szolgálatra.
Önismereti csoportokban és egyéb mûhelyekben meg kell tanulniuk jól kommunikálni. Különösen fontos, hogy képesek legyenek másokat igazán meghallgatni. Ehhez érzékenységre van szükségük.
Minden jövendõ kísérõnek szükséges elvégeznie a 30 napos lelkigyakorlatokat vagy zárt formában, vagy a mindennapi életben.
A képzés alatt és után egyaránt fontos, hogy mindenkinek legyen személyes szupervízora és lelkivezetõje.
Csak az segíthet másokat imában, akinek van rendszeres, komoly személyes imaélete.
Alapvetõ teológiai ismeretek is szükségesek. Ezeket azonban ne a képzés elsõ szakaszába illesszék be, mert akkor túl elvont ismeretanyag lenne. Miután a képzésben lévõ kísérõk kisebb gyakorlatokat már vezettek, és szupervízió mellett kísértek is már egy-két lelkigyakorlatozót, sokkal gyümölcsözõbben képesek részt venni az elméleti képzéseken.
A Szent Ignác-i lelkiségnek ismerete és szeretete.
Házasoknál elengedhetetlen a jó, megalapozott házastársi kapcsolat. Amennyiben lehetséges, mind a férj, mind a feleség vegyen részt a képzésben, és végezzék együtt a kísérõi szolgálatot. Náluk vigyázni kell, nehogy ez a szolgálat a kapcsolatuk kárára legyen.
A Lelkigyakorlatos-könyv elméleti és történelmi ismerete.
A képzés alatt is legalább egyszer, de különösen a végén a résztvevõk értékeljék ki egymást kis csoportokban abból a szempontból, hogy akarnának-e lelkigyakorlatokat végezni a csoporttárs kísérésével, alkalmasnak tartják-e erre a szolgálatra négy kategória szerint: a) nagyon alkalmas, b) alkalmas, c) gyenge, d) alkalmatlan. Ugyanígy a képzõk is adjanak véleményt a képzés résztvevõirõl.
Végül szeretnék egy-két személyes benyomást is leírni errõl az összejövetelrõl:
Nagy öröm volt számomra hosszú órákon keresztül hallani más országokban lelkigyakorlatokat adó kollégáim tapasztalatait, és megosztani velük 57 év alatt szerzett lelkigyakorlatos tapasztalataimat. Ritkán adatik ehhez hasonló alkalom. Igazán életadó volt mélyen elbeszélgetni arról, ami számomra mindig a legfontosabb apostoli szolgálat volt. Sok területen kaptam megerõsítést, de több új szempontra is felhívták figyelmemet, amelyeket ezentúl jobban fogok alkalmazni.
Kaptam egy összképet arról a nagyon is erõteljes és sokakat megmozgató törekvésrõl, amely a lelkigyakorlatokkal kapcsolatban erõteljesen halad elõre egész Európában. Hihetetlenül sokszínû, kreatív és mélyre menõ kezdeményezésekkel találkoztam. 50–60 évvel ezelõtt ki gondolta volna, hogy ennyire elõrevisz bennünket a Szentlélek!