KULTÚRA ÉS ÉLET

Forrai Tamás

MOTIVÁCIÓ ÉS MINÕSÉG
A JEZSUITA NEVELÉSBEN

A másokkal és másokért élõ ember ideálja

Ha egy évre tervezel: ültess rizst.
Ha tíz évre tervezel: ültess fát.
Ha száz évre tervezel: taníts!

A tehetség kibontakozásának a klasszikus pedagógia alapján három összetevõje van: a motiváció, a kreativitás és a magas intellektus. E három összetevõt három tényezõ befolyásolja: a család, az iskola és a helyi társadalom. Jelen gondolatok az iskolai motiváció lehetõségeit vizsgálják. Kiindulópontom annak a tapasztalata, hogy ma – talán jobban, mint bármikor – a minõségi nevelés feladata a ránk bízott fiatalok segítése motivációjuk megértésében, megtisztításában. E minõség mint cél számomra nem képzelhetõ el másként, mint ahogy azt napjaink jezsuita gondolkodása megfogalmazza a másik felé nyitott, a másokkal és másokért élõ ember ideáljában. Két elõzetes megjegyzés ehhez:

a) A jezsuita nevelés mottója a „magis”, a „több”. „E dinamizmus olyan optimizmusra épül, melyet a hit tart fenn, a Teremtõ és Üdvözítõ mûvébe, a minden emberi lényben és minden teremtett dologban folyó munkájába vetett hit.” ¹ A Ratio Studiorum, a jezsuita nevelés négyszáz éve fejlõdõ dokumentuma a maga jellegzetesen a haladásban bízó szemléletével annak tudatában íródott, hogy a társadalom mindig rászorul a kiigazításra annak érdekében, hogy igazságosabb és emberibb legyen. A „magis” így kizár minden önteltséget és passzív birtoklást, és a minõség (az elit) a mások szolgálatára való legteljesebb kibontakozást szolgálja.

b) A jezsuita nevelés alapstruktúráját a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok dinamikájából veszi². Ez a dinamika a kontextus ismerete, a tapasztalatszerzés, a megfontolás, a cselekvés és a kiértékelés folyamatára épít. Az alábbiakban e lépcsõkön át igyekszem a rendelkezésre álló keretben bemutatni a jezsuita nevelés alapdinamikáját a minõség és motiváció tekintetében. Mivel nem csupán a véletlen mûve, hogy e lépcsõk megfelelnek a mai „minõségbiztosítás” gondolatainak, merem gondolataimat úgy leírni, mint a „négyszáz éves jezsuita nevelési minõségbiztosítás” adta reflexiót.

1. Nevelésünk kontextusa

Indító kérdéseink: Mit kell ismernem diákomról, mielõtt tanítani kezdem? Ki õ mint tanuló személy, mit tud már, hogyan tanul legjobban, mivel foglalkozik szabad idejében, mi érdekli. . .?

A motiváció és a tehetséggondozás minden kor nevelésének központi kérdése. Mégis napjaink különös súllyal vetik fel ennek a kérdését: oktatásunk és nevelésünk központi szlogenjévé, de valódi problémájává is kezdi kinõni magát az oktatásügy „kilátástalan” szélmalomharca a diákok érdektelenségével, pontosabban fogalmazva érdeklõdésének egyoldalú és külsõ meghatározottságú lekötöttségével. Azt tapasztalják általánosan a fejlett országokban, hogy a médiapiac által diktált passzív, fogyasztói szemlélet legjobb esetben is csak torzult, mesterségesen gerjesztett, manipulált célú cselekvést tud „motiválni”. A piac felgyorsítja, a globalizáció és média egyre áttekinthetetlenebbé teszi e divatcélok korosztályi terjedését és elhalását. Egyben azonban hasonlóak mindezek, ti. hogy fõleg rövid távú erõbefektetés útján elérhetõ, zömében mechanikus igénykielégítést szolgálnak. Ezzel szemben azonban a legprózaibban is kifejezve a minõség nem más, mint „az igények kielégítése által átadott érték”. Ez pedig ugyanúgy hiányzik abból a „létezõ piaci” folyamatból, melyben a (reklám)kínálat termeli meg a keresletet, mint az egykori megboldogult „létezõ szocializmusból”.

Baj ez? Akkor baj, ha bajnak tekintem a valós választási lehetõségek csökkenését, és ha vallom, hogy e (jó esetben) szabad választások, döntések határozzák meg személyiségünket.³ Márpedig a keresztény, így a jezsuita nevelési ideál az emberi életet ilyen szabad döntések eredõjében nézi, ahol az élet minél teljesebb kibontakozását és a valós, mély emberi igények és vágyak beteljesítését kell szolgálnia.

Az igazi motiváció tehát a teljes élet gazdagodását, az élet minõségének emelését tûzi ki céljául. Ez nem más, mint termelõ, értéket termelõ tevékeny életforma. Ezt a minõséget mint alapértéket meg lehet fogalmazni a filozófiai hagyomány nyelvén a logika igaz/hamis, az esztétika szép/csúf és az erkölcs jó/rossz megkülönböztetése alapján Arisztotelészt követve, illetve ki lehet bõvíteni a keresztény hagyomány szent/profán fogalompárjával. Amióta ember az ember, ezek az értékek teszik „fenntarthatóvá” a fejlõdést, amint ezt manapság ki szoktuk fejezni. Társadalmi szinten fenntarthatóvá, hiszen itt már nem egy oktatási kérdésrõl beszélünk, hanem egy egész társadalom jövõjérõl.⁴

Mi is hiányzik tehát fiataljainkból? Úgy érzem, bármily meghökkentõen hangozzék is ez, hogy az igényeik, valós igényeik önmaguk számára történõ megfogalmazása alapvetõen hiányzik. Mi is az igény? Nem más, mint a tudatosított és kifejezett hiányérzet. Kicsit emberibben fogalmazva: azoknak a belsõ vágyaknak, legmélyebb indíttatásainknak felszínre hozataláról van itt szó, amelyeket ha valaki megismer, nagy ajándékkal gazdagodik általa. Gondoljunk itt arra, hogy a kereszténység tapasztalata szerint éppen a közöttünk meglévõ szenvedésnek és megtapasztalt rossznak kell arra motiválnia, hogy az élet „lehetne másként is”, és saját életünkkel mi tehetjük is másmilyenné azt! Az „Édenkert” ebben az értelemben nem a múltról szól, hanem az elõttünk álló feladatról.

Ha hiányzik a valódi, mélyrõl jövõ, valóban önmagunkat megfogalmazni képes igényünk, akkor természetesen nincs is motiváció és cél életünkben. Ez pedig „halálos”, amint a depressziós-szorongásos zavarok új emelkedése jelzi térségünkben.⁵ Ha végiggondoljuk, logikus, miért kétszer olyan magas e szám a nem érettségizett, mint az érettségizett férfiak esetében: Az alacsony végzettség (kiegészülve következményeivel és velejáróival: életmód, lakáskörülmények stb.) nem tud választ adni a kor stresszére. A meg nem felelés, az értéktelenség és a magára hagyatottság érzése mind-mind a lemondáshoz, feladáshoz vezet! A krónikus stresszhelyzet ugyanis nem más, mint maga a kilátástalanságból (a „lehetne másként is” feladásából) adódó vitális kimerültség.

Nem szabad elfeledni két dolgot, anélkül, hogy túlságosan belemennénk. Egyrészt a depresszióra való hajlam alapvetõen a nárcisztikus személyiséget veszélyezteti. Ennek pedig a mutatója és melegágya: az unalom. . . Másrészt a szorongás oldásának „bevált” zsákutcái vannak, amióta csak ember az ember. Ilyen a drog, az alkohol, a cigaretta. A közvetlen fiziológiai károkon túl ezek úgy „oldják” a feszültséget, hogy közben pszichológiai függõséget okoznak, növekvõ érzéki beszûküléssel. Mind a kettõ jellemzõ tünet korunk veszélyeztetetteire.

2. A tapasztalat

Indító kérdéseink: Hogyan tudom magammal vinni diákomat a tanulási folyamatba? Egy egészséges tanulási folyamat mindig dialógus: magam nyitott vagyok-e erre? Mi határozza meg most diákjaink figyelmét, és hogyan lehet a tanulás és tanítás érdekes, meglepetésekkel telített és nyitott mindkettõnk számára?

Intézményünket ebbõl a szempontból az alábbiak jellemzik:

A családi háttérnek megfelelõen radikálisan szétválik a fogyasztó és termelõ, a tömegigényt magáévá tevõ és a belsõ igényre figyelõ diákok köre. Nevelõi munkánkat az minõsíti, hogy tudjuk-e napról napra a „jobbat” erõsíteni mind az egyes egyénben, mind az iskola szellemiségének egészében.

Tanárainkkal együtt folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy csak a legkeményebb személyes odafigyelés, személyre szabott feladatok képesek – részben? – ellensúlyozni a diákokra zúduló tömegesített piaci, elsõsorban médiapiaci igényt (igénytelenséget). Olyanfokú nyomasztó fölényrõl van itt szó, amely alapjában teszi használhatatlanná a modern kor vívmányát, a szólásszabadságot. Ameddig egy romboló hatású film társadalmi ellenszere jogi úton csak annyi, hogy „felhívhatjuk a fogyasztó figyelmét annak hatására”, addig nem érvényesül itt az európai jog olyan normája, mint az arányosság és emberi jog! Mindenki számára egyértelmû ugyanis, hogy a negatív figyelemfelhívás is reklám. . .    
Mivel természetesen a felnõtt társadalom sem mentes e nyomástól, így maguknak a tanároknak is komoly erõfeszítésébe kerül, hogy kikerüljenek ez alól. Valószínûleg ez nem is fog addig sikerülni, míg saját egzisztenciális és szellemi értéküket újra meg nem tudják alapozni.

Ma már közhelynek számít, hogy a nevelés és a kultúraátadás csõdje éppen abból adódik, hogy megszûnt a családok és kisközösségek általi spontán áthagyományozás. Ennek hiányát csak felerõsíti egy sokkal változékonyabb, sokkal inkább szolgai utánzásra nevelõ dependencia, amely kialakul(t) – elsõsorban  a média hatására – fiataljainkban. Ennek nemcsak az a velejárója, hogy etikailag és/vagy esztétikailag szemetet árul, hanem az is, hogy (szemben a hagyományos kultúrába történõ beleágyazódással) ez kifejezetten csökkenti az ellenálló képességet és kreativitást, tehát éppen két kulcsfogalmát korunknak! Ez alól mi sem tudjuk egykönnyen kivonni magunkat.

Mindamellett diákjainkat egy alapvetõ pozitív beállítottság jellemzi, törekvés egy életcél megvalósítására.⁶ Mindez azzal együtt érvényes, hogy a célok az egyetemi továbbtanulás és a karrier területén fogalmazódnak meg igazán konkrétan.

Egyházi oktatási intézményként sajátos kettõs elvárás jelenik meg velünk szemben. Egyszerre kellene „elitiskolát” nyújtanunk, és – a keresztényi alapállás: a gyengébbek felemelése alapján – felvennünk és kísérnünk a közepes képességû tanulókat. Regionális gimnáziumként és a jezsuita „magis” (többlet) szellemében mi a kettõt úgy kívánjuk összekapcsolni, hogy a teljes embert kibontakoztató kiválóságra törekvés részeként jelenjék meg diákjaink motivációjában annak tudata, hogy ez csak akkor értékes és értékteremtõ, ha mások felé nyitott, ha mások szolgálatára állhat.

3. A megfontolás

Indító kérdések: Mi motiválja azt, hogy diákunk „megharcoljon” tanulmányainak mélyebb értelmével (mintsem egyszerûen visszamondja azt)? Mi a motívuma annak, hogy a diák keresse és megtalálja a tágabb perspektívát és a lehetséges biztos fogódzópontokat tanulmányai során?

3.1 Alapfelvetésünk. A megfontolás tárgya elsõsorban az, hogy mire akarjuk felépíteni gondolatmenetünket, világképünket, életünket. Minden pozitív társadalmi vízió és a keresztény nevelés közös tapasztalata az, hogy pozitív, széles rétegek által elfogadott erkölcsi értékek szükségesek egy társadalom építéséhez. A többesszám azt jelzi, hogy az értékek pluralitása lehetséges, sõt értékes, „értékrendet” alkotó addig a pontig, amíg azok nem oltják ki egymást. Egy ilyen értékrend adja azt a kohéziós erõt, amelyet kultúrának hívunk. Egy kultúra ugyanis az, ahogyan dolgokat megértünk, ahogyan gondolkodunk, érzünk, és életünket szervezzük. Nézzük meg ennek néhány következményét.

Egyre inkább látjuk azt, hogy a természetes világ ösztönös önfenntartásával szemben az emberi kultúra idõrõl idõre önpusztító módon mûködik. Ez olyan károkat okozhat a mai fejlett technikával, amelyeket már nem tud begyógyítani idõvel a természet újrateremtõ ereje. Ezért beszélünk egyre inkább a III. évezred legfontosabb globális feladata kapcsán a „pozitív összegû játék” elsajátításának szükségességérõl. Ennek a játékelméleti lényege és feltevése, hogy lehetséges és szükségszerû egy olyan világ/közösség, melyben mindenki nyer.

Világosan látszik, hogy már ezzel is az új gondolkodás túlmegy a XIX–XX. század gazdasági liberalizmusának két nagy piaci önkorlátozásán, ti. a termékfelelõsség (okozott kár megtérítése) és a fogyasztóvédelem (elmaradt haszon megtérítése) minimál programján. Az új gondolat a minõség fogalmán keresztül fogható meg legprofánabbul. Céljául azt a minõséget tûzi ki, mely az érdekelt fogyasztó (és nem az eladó) számára fontos tulajdonság nyújtását biztosítja, annak „megfelelõségét” biztosítja.

Az oktatás terén ez a tudásalapú társadalom személyi feltételét követeli meg: olyan fiatalok képzését, akik tudnak kezdeményezõen, minõségelvûen, a társadalom iránti felelõsséggel versenyképes humán forrást adni egy egyre nagyobb kihívásokat és a gyorsabb megfelelés követelményét támasztó világban.

3.2 Következmény. A fentiek alapján lehet szûkíteni az iskola, a nevelés feladatát: Önismeretet és önbecsülést, identitást kell elsõsorban életre segíteni diákjainkban. A mai – „multikulturális”, „posztmodern” – kor saját definíciója szerint sem lehet képes egy szociálisan és kulturálisan többszintû azonosságtudattal bíró egészséges fiatal felnövekedésére. Ezért hiányzik ma sok fiatalból az önmagával történõ reális szembenézésnek, a fokozatos terhelésnövekedés elviselésének és a konfliktusok feldolgozásának képessége.

A hiányzó többlethez szükséges az egyén – valóban – feltétel nélküli elfogadása. Nem a közömbös elsétálás a másik mellett, hanem az igazi szeretet és odafigyelés, amelyben megtapasztalhatjuk, hogy magunkon kívül számíthatunk és figyelhetünk másra is. Vagy megfordítva: amikor ráébredünk, hogy a másik nélkül nincs értelme életünknek.

Ennek a tapasztalatnak megfelelõ kultúrát nevezzük „értékesnek”. Ez értéket nemcsak továbbadni képes (ez se kevés!), de teremteni is. Olyan célokat tud megfogalmazni, melyek egyéneket és közösségeket értelmes célokkal tudnak ellátni: a motiváció és az érték/minõségteremtés így egy egységes folyamatot alkot. Ezt hívjuk manapság a fenntartható fejlõdésnek. Ez az új fogalom végleg rá kell mutasson az eddig csak a gazdasági növekedésre koncentráló szemlélet tarthatatlanságára: a „modern” gazdasági fejlõdés világos korlátokba ütközött, és növekvõen egyenlõtlenné vált. Az új szemlélet elsõsorban az emberi fejlõdésben gondolkodik. A fejlõdés célja és mércéje itt az egészség, táplálkozás, infrastruktúra, oktatás, környezet, demokratikus részesedés a hatalomban, lelki és szellemi növekedés. . . ⁷

4. A cselekvés

Indító kérdéseink: Hogyan változtat(hat)ja meg diákunkat a tanulás? A lexikális tudáson túl remélem-e és teszek-e azért, hogy döntéseiben elkötelezett és morális, gondolkodásában nyitottabb és kreatívabb, lélekben élettel teltebb legyen diákom a tanulás következtében?

Mit tehet mindehhez a jezsuita pedagógia szemlélete? Megfogalmazza a fentiek aprópénzre váltását egy mai keresztény perspektívából. A kifejezetten világigenlõ beállítódás a jezsuita nevelésben realista annyira, hogy tudja: csak az értelem, csak a tudás nem késztet cselekvésre. A csak „tudásra” törekvõ ember bezárkózhat, és egykönnyen önzõvé válhat. Megállhat ott, ahol a fogyasztó, csak a szükséges minimumot vállaló átlagember. Ideálunk a fogyasztói szemlélettel a megosztani tudót, a minimumot elfogadással a „magist-t”, az állandóan továbblépésre, növekedésre vágyót állítja szemben.

Küldetésnyilatkozatunk szerint nevelési ideálunk a másokkal és másokért élõ ember. Ez egyszerre kompetens tudásában és elkötelezett tenni akarásában. Nevelõi és oktató munkánk arra irányul, hogy az alábbi tulajdonságok jellemezzék és motiválják diákjainkat, mire kilépnek falaink közül. ⁸

4.1 Hitében elkötelezett: Az érettségi idejére a jezsuita diák megismerte az Egyház közösségének alapvetõ hitelveit és szokásait. Megismerte saját vallásos érzelmeit és hitét, döntött Isten iránti alapvetõ kapcsolatában, és kapcsolatot talált saját egyháza vallásos hagyományával. Ennek a hitbeli növekedés felé való nyitottságnak megvalósulását segítjük azzal, hogy tudjon lelkiismerete fejlõdésére reflektálni, morális döntéseket hozni,  miután megtapasztalja a kapcsolatot a hit és a másokért való cselekvõ élet között, miután tudja a gyakorlatban, hogy mit is jelent az, hogy „a keresztény hit igazságot szolgál”.

4.2 Szellemileg felkészült: nem elégséges az, ha egy diák csak egy részterületen ér el eredményt, de képtelen teljes tehetségét kibontakoztatni. A diák aktívan kapcsolódjon be a saját nevelésébe, és ne maradjon a tudás passzív befogadója. Legyen igénye arra, hogy megteremtse gondolkodásában azt az integritást, mely egész életét, így a hitbeli elmélyülést és az igazságosabb világért való aktivitását is magába foglalja. Legyen igényes az õt körülvevõ kultúrára és annak megválasztásában.

4.3 Elkötelezett az igazság elõmozdításában: a jezsuita diák megfelelõ ismerettel rendelkezik a szûkebb és tágabb környezete szükségleteirõl, és arra készül, amikor maga is részt vehet annak formálásában, mint kompetens, felelõs és elkötelezett felnõtt. Felismeri magában azokat az adottságokat, melyekkel maga is tehet az igazságosság elõmozdítására, és észreveszi a környezetében mûködõ igazságtalanságokat.

4.4 Nyitott a fejlõdésre: találkozott már a szeretet, gyûlölet, remény, félelem, az önérték érzése és ennek hiánya, a hazugság és igazság tapasztalatával; szellemileg, szociálisan, hitében, érzelmeiben és fizikálisan érett személyiség, aki felelõsséget vállal saját növekedésében. Megtanulta értékelni a kapcsolatok fontosságát, hiszen ezeken keresztül gazdagodik élete.

4.5 Elfogadja önmagát és embertársait: úton van saját személyiségének formálásában; az önmagára figyelésen túllépve képes kapcsolatot építeni másokkal. Ennek értelmében kész rizikót vállalni abban, hogy megnyissa magát más ember elõtt, és elfogadja a másik személy „titkát”, és szeresse e személyt. Bár túl van a gyermekkoron, még nem képes teljesen reflektálni a felnõtt szabadságával és önbizalmával.

Alapvetõen fontosnak érezzük, hogy szóval nem lehet egy fogyasztói passzivitás ellen fellépni. A diáknak magának kell megtapasztalnia és megfogalmaznia korának megfelelõen válaszait. Ez elsõsorban valódi szemléletváltozást igényel. Amit a gyerekközpontú nevelés, a jezsuita hagyomány „cura personalis – személyes odafigyelés” elve kifejez, az megjelenik explicit formában a minõségbiztosítás elvárásában. A diák itt nem fogyasztó, hanem résztvevõ. Aminek itt történnie kell(ene), az nem egy „normál” szolgáltatás, hanem interaktív, mindkét felet átalakító, transzformatív folyamat, ami „történik” a résztvevõvel. ⁹

Az iskola ehhez az impulzusokat adja, az élethelyzeteket – és igenis: a kérdéseit, kihívásait és elvárásait. Az elvárásokban pedig egy határ biztosan létezik: a közösség védelmében az egyén jogai és kötelességei világosan definiáltak.

Mit is jelent ez konkrétan? Úgy érzem, hogy a fenti céloknak a tanárokkal közös vizsgálata és kitûzése fontosabb (szemléletformálóbb), mint a puszta „módszerek”. Mindaz ugyanis, amit teszünk, talán csak annyiban több, mint máshol, hogy céltudatosan, kitartóan, újra meg újra megpróbálva keressük az általánosan ismertek és alkalmazottak közül az itt és most legmegfelelõbbnek tûnõ formákat. Példaként emelek ki közülük néhányat a diákok szintjén, egy-egy konkrét problématerületre válaszként.

Konzumszemlélet nyomása? Az oktatás melletti iskolai programjaink olyan sokszínû és széles idõskálát foglalnak le, hogy aki erre egy pontban nyitottá válik, az találkozhat egy valós alternatívával a tömegkultúra nyomásával szemben. Ebbe belefér a szakkörök, önképzõkörök, tudományos diákkörök, edzések, mûvészeti foglalkozások, szociális és karitatív munkák, klubok és szórakozási lehetõségek sora. Ezek adják meg a tapasztalat és öntevékenység kereteit.

Mindenekelõtt igyekszünk átlátható, önálló és öntevékenységen alapuló feladatokat kínálni: alapelvünk, hogy bár egy tanár segíthet elkezdeni egy programot, de azt minél elõbb a diákoknak át kell venniök. Ameddig nem veszik át – a saját szintjükön –, addig nem is fogják sajátjuknak tekinteni. Amint a Szent Ignác-i lelkigyakorlatban a kísérõnek meg kell elégednie néhány útmutatással, úgy a Ratio Studiorum szellemében a tanárnak meg kell elégednie azzal, hogy a diák önálló tevékenységét ösztönözze.

Média és reklámdömping? Szlogen, hogy információs társadalmat építünk, mely a szocializáció és identifikáció új formáit hozza magával. Feladatunk, hogy diákjaink tudják értelmezni, megítélni és ezek alapján megszûrni az információkat. Ehhez a nevelésnek kell egyrészt tanult eszközöket, használható médiaismeretet adnia, másrészt olyan referenciapontokat szolgáltatnia, melyek túllépnek a „rendszersemlegesség” korlátjain.

Kulturálisan és szociálisan leszakadó rétegek? Regionális intézményként kiemelt feladatnak tekintjük a vidéki kistelepülések kisiskoláiból jövõ tehetséges diákok felvételét és kísérését. A lelki, anyagi és kulturális támogatás legfontosabb eleme a szülõnek és gyerekének megerõsítése, hogy lehetséges legyen a felzárkózás. A lehetõség mellé mi elsõsorban a folyamatos kihívásokat helyezhetjük, amelyekben az egyedi kísérésnek fontos eleme lehet maga az iskolai és kollégiumi légkör.

Individualizmus? Igyekszünk az együttmûködéshez szükséges tereket teremteni diákjainknak. Eszköztárunkból a sport, drámajáték, színjáték, néptánc, csoportos tanulmányi versenyeken való részvétel erõteljes támogatása ehhez segíthet. Hasonlóan ide sorolhatom az önismereti és csoportdinamikai „tréningeket” is.

Tömegkultúra és passzivitás? Ennek a szabadságot bénító mivoltával szemben a közös keresést állítjuk. A diák foglalkozzon az élet értelmének keresésével, szembesüljön a világ és környezete problémáival és szenvedéseivel, illetve pozitív megoldási alternatívákkal. Ezek alapján saját világképe és hite formálódjon, mely alapján tudjon személyes és szabad döntéseket hozni életérõl.

Ennek egyik megtanítandó eszköze az ignáci megfontolás.¹⁰ Amint ezt a jelen gondolatmenetünkben követjük, úgy a diák is tanuljon meg kérdései megfogalmazása által tapasztalatait és reakcióinak jelentését felszínre hozni, azokkal szembesülni, azokat vállalni. Így jobban megértjük a tanulmányozott anyagot, érzelmeink és reakcióink forrását, az érzékelt dolgok és folyamatok hatását magunkra és környezetünkre, személyes meglátásokat nyerünk eseményekrõl és értékekrõl, illetve azok kifordításáról, és így megértjük, hogy kik vagyunk, és kivé fejlõdhetünk. A jezsuita hagyomány meggyõzõdése szerint a tanár feladata, hogy kérdéseket fogalmazzon meg, melyek a diák gondolkodását serkentik, és megfontolásra késztetik. Mindezt természetesen a tanulók szabadságának tiszteletben tartásával lehet megtenni. E szabadság tisztelete akkor is érvényes, ha a diák (idõlegesen) éppen megtagadja a fejlõdést – egészen addig, amíg mások fejlõdését nem veszélyezteti, és ameddig (bármilyen ok miatt is) nem zárul be az itteni értékek felé. Viszont a nevelés szigorával lépünk fel minden olyan eset ellen, amikor a másik egyén vagy a közösség szabadságát és becsületét nem tisztelik.

Nevelésünkben így együtt növekszünk diákjainkkal. Ennek eredménye az lehet, hogy a diák növekvõ önállósággal bíró, aktív formálója legyen saját és környezete életének. Míg a tanár szerepe így csökken (megtanító Þ tanító Þ együttmûködõ Þ képessé tevõ), addig a diák szerepe, aktivitása növekszik (befogadó Þ elfogadó Þ követõ Þ független tudáskeresõ).¹¹ Csak így lehet egy fiatal felkészítve arra, hogy saját válaszait hatékonyan megtalálja a kor kihívásaira, hogy újra örömét lelje a tanulásban.

Kettõs nevelés? A serdülõkor alapvetõ veszélye, hogy egy idõre (rossz esetben: végleg) rohamosan lecsökken a korábbi referenciaszemélyek (szülõk, tanárok) hatása. A tanulmányi eredmény ezzel párhuzamos csökkenésének mértékét nagyban befolyásolja, hogy milyen – informális, baráti – környezet veszi körül diákjainkat. Ez minden gyereknél erõs identitáskrízist okozhat.¹² Egy egyházi intézmény sajátos és felerõsített kihívással küzd. Olyan értékeket tekint ugyanis mérvadónak, melyeket az „utcán” a többségi társadalom nem gyakorol. Sõt mi több, diákjaink családjainak nagy részénél is hiányzik ezen értékek aktív megélése a hétköznapok szintjén. Ha korábban arról beszéltek, hogy mennyire veszélyes és kontraproduktív volt a „kommunista” iskola és a vallásos család nevelési csatája, úgy mára ez a harc az utcára helyezõdött át: gyökeresen mást tapasztalnak diákjaink, amint kilépnek az iskola kapuján. Feladatunk, hogy egyrészt úgy adjunk valós védõburkot diákjainak, hogy az ne tegye tönkre immunrendszerük alkalmazkodóképességét, másrészt, hogy értékorientált céljainkat és elveinket láthatóvá tegyük. Iskolánk vállalja, hogy értékrendjével befolyásolja diákjait.

5. A kiértékelés

Indító kérdéseink: Nemcsak a tanulmányi elõremenetelt, hanem az emberi növekedés teljes skáláját tekintve is – a lelkesedni tudástól a precíz analízisig és problémamegoldásig – mit értünk el közös munkánkkal? Milyen mértékben vált befogadóból valóban önálló keresõvé diákunk?

Bár a jezsuita iskolarendszer négyszáz éves, intézményünk még csak a hetedik évét tapossa. Így korai lenne többrõl, mint részeredményekrõl beszélni. Ami számunkra kezdetektõl fontos, az az, hogy a „számonkérés” érintse a diákot és tanárt egyaránt. Figyelmeztesse a részeredményekre, és bátorítsa a továbblépésre a folyamat mindkét résztvevõjét. A fentiekbõl természetesen valljuk, hogy a kiértékelés messze több, mint a „tanulmányok” visszakérdezése. A diák egyéni, teljes fejlõdését szem elõtt tartva kell újra meg újra az alapvetõ döntésre, életcélokra és elkötelezettségre is kitérnie a reflexiónak. A „magis” akkor valósul meg, ha a tanár és diák felfedezi a növekedés lehetõségét és szükségességét életében.

¹ Peter Hans Kolvenbach SJ: „Nevelni Szent Ignác szellemében.” A Toulouse-ban 1996-ban elhangzott elõadást a Távlatok 1998-ban közli (558–567. oldal).

² A könyvtárnyi ezzel foglalkozó tanulmány közül egyet emelek ki: Ignatian Foundational Insights (Australian Jesuit Education Office, 1986.).

³ Dr. Kovács Károly és dr. Veress András – egy novemberi konferenciára elõkészített – elõadása a „Minõség, megbízhatóság, kultúra, értékrend” címmel ezt fejti ki meggyõzõen a minõségbiztosítás szempontjából.

⁴ A középiskolai oktatás nyelvén a minõség és minõségbiztosítás tartalmát ezekben a hónapokban kezdi megfogalmazni az Oktatási Minisztérium sokéves Comenius I–II. programja. Míg a felsõoktatás minõségi rendszerének elvei kezdenek hozzáférhetõvé válni, addig középiskolai szinten ez a Comenius-program mostani kísérleti fázisával együtt épül csak ki. A felsõoktatás mint minta megjelenik jól Veress András A felsõoktatási intézmények minõségmenedzsmentje címû munkájában (Bp., Mûszaki K., 1999.)

⁵ Dr. Kopp Máriának és a SOTE Magatartás-tudományi Intézete munkatársainak kutatása bizonyítja, hogy hazánkban új népbetegség mutatható ki: ez a középkorú férfiak hirtelen megnõtt és mára ijesztõen magas halálozási aránya!

⁶ Egy ilyen, intézményünkben végzett kutatás eredményét elemzi Kisvárdai Zoltán, „Jövõkép – vizsgálat egy gimnáziumban” címû tanulmánya a Miskolci Pedagógus 10/2000. számában, a 33–36. oldalon. Meghatározó motívumok fontossági sorrendben: továbbtanulás 100%; család: 63%; érettségi: 37%; gyerekek 32%; hit: 26%. Beállítottság szerint: 84% optimista; 16% semleges; 0% pesszimista.

⁷ Az EU ún. „Delors Report”-ja egészen világosan megfogalmazza ennek az átmenetnek állomásait és feladatait.

⁸ A magyarul elérhetõ legfontosabb dokumentum a 90-es évek elején, egy nemzetközi team által összeállított anyag. Ez a Ratio Studiorum egyfajta modern alkalmazásának is tekinthetõ azzal, hogy – a nagy különbségek és regionálisan eltérõ hagyományok és igények miatt – sokkal inkább szemléletformálást, mint konkrét tantervet és módszertant szeretne kézbe adni a világ másfélmillió jezsuita diákját oktató pedagógusnak. Ld. A jezsuita nevelés jellemzõi és az ignáci pedagógia (Bp., JTMR, 1998.)

⁹ Veress András: A  felsõoktatási intézmények minõségmenedzsmentje címû munkájában (Bp., Mûszaki K., 1999. 37. o.)

¹⁰ A jezsuita nevelés jellemzõi és az ignáci pedagógia (Bp., JTMR, 1998. 112–119. o.)

¹¹ Veress András: A  felsõoktatási intézmények minõségmenedzsmentje (Bp., Mûszaki K., 1999., 109. o.)

¹² A „tehetséges” gyerekek esetében mutatkozó hatásokról ír értékes és saját régiónkra támaszkodó, gyakorlatias cikket Molnár Marianna: Áldás vagy átok? Gondolatok a tehetséges gyerekek személyiségfejlõdésének nehézségeirõl. (in: Tehetséggondozás Sárospatakon az ezredfordulón, Sárospatak, 2000, 5–6. o.)

Fasang Árpád

IGYEKEZZÜNK HELYESEN
GONDOLKODNI A KULTÚRÁRÓL*

„Travaillons donc à bien penser,
voilà le principe de la morale.”

„Törekedjünk hát helyesen gondolkodni, hiszen ez a moralitás alapja.”

            (Pascal: Pensées, 347)

    Konferenciánk témája – Kultúrák, multikulturalitás, alternatív kultúra – talán túl általános, és az alcím is – A kultúra átadása ma – számos interpretálási, értelmezési kérdést vet fel. A magyar címben egy konkrét akcióról van szó: valamit (valamilyen terméket) másnak átadunk. Az alcímet egyébként így is átalakíthatnánk: a kultúra áttétele és átvétele, vagy a kultúra szétterjedése – terjesztése – ma. Én az utóbbira szavaznék, mert úgy vélem, hogy a kultúra értékei, lényegi ismérvei nemcsak azok átadását, hanem terjesztését, kisugároztatását is megérdemlik.

    Szerintem az imént elmondottak nem pusztán teoretikus kérdések, hanem nagyon is reális problémák, amelyek a kultúrák „interpretálásának”, a kultúrák egyik idegen nyelvbõl a másikba való átültetésének kérdését is fölvetik. A teológusok, az egzegéták számára evidencia, hogy a dolgok, jelenségek interpretálása ilyen fontos problémákat vet fel.

    Ha különbséget kívánunk tenni a természettudósok és a szellemtudományok mûvelõi, pl. a filológusok között, akkor ez a különbség az észlelésben, a percepcióban érhetõ tetten. Egy természettudós a tényeket, a materiális anyagot vizsgálja. A tények, az anyagok önmaguktól nem beszélnek, értelmük azok interpretációjában található. Az interpretáció (tolmácsolás, értelmezés) viszont a szellemtudósok (társadalomtudósok) specialitása. Az értelmezés fontossága jól megnyilvánul pl. a Biblia különféle magyarázataiban. A szöveg, az írás ugyanaz (vagy majdnem ugyanaz), de azt a keresztények, zsidók, mohamedánok másként értelmezik.

    Ugyanezzel a jelenséggel állunk szemben a kultúra világában is, egy még összetettebb problémával megtetézve: beszélhetünk-e kultúráról vagy különféle kultúrák együttesérõl?  Szerintem a kérdésre adott válaszban mindkét felfogás helyes lehet, amennyiben az értelmezésünk korrekt. A lehetõ legtágabb értelemben kultúrán az egyetemes értékek kifejezõjét és hordozóját értjük.  A másik megközelítés a specifikumok fontosságát hangsúlyozza, következésképpen megkülönböztet. A két különbözõ megközelítés mutatja az irtózatosan nagy nehézséget azok számára, akik rendet próbálnak tenni a kultúra értelmezésével kapcsolatban. Ezért is választottam Pascal jeligéjét: „Törekedjünk a helyes gondolkodásra.” Mindenekelõtt az agyunkban kell rendet teremtenünk. Ezért is szükséges, hogy ismételten végiggondoljuk mindazokat a problémákat, amelyek a XXI. század hajnalán valóban igazi kihívásoknak bizonyultak.

A kultúra: cél vagy eszköz?

Talán segít a tájékozódásban, ha egy régi mondást idézek: A kultúra olyan, mint a lobogó fáklya. Teleszórhatja fénnyel, világossággal az emberek vándorútját, bevilágíthatja a legszegényebb kunyhókat, viskókat, de felgyújthatja a békés házak ereszét is. Csupán az a kérdés, hogy kinek a kezében van a fáklya. Ha méltatlan kezekbe kerül, akkor a kultúra legdrágább, legáldásosabb ajándékai is átokká válhatnak.

    Nos, a kultúra cél-e vagy eszköz?  Könnyû egyfajta dialektikus választ adni – amely különben igaz is –, hogy mindkettõ.  De nem osztom azok nézetét, akik szerint a kultúra (a szépség) meg tudná menteni a világot. Keresztények számára ez evidencia. Már meg vagyunk mentve Krisztus szenvedése, kereszthalála és feltámadása által. Következésképpen a kultúra igazi értékei és valódi gyümölcsei csak úgy és annyiban gazdagíthatják az emberi életet, mint „a megmunkált (kulturált) föld termékei”.  Nos, jelenleg melyek a legfõbb akadályai ennek a gazdagodásnak?

    Mindenekelõtt a kultúra és a politika közötti zavaros kapcsolatrendszer. Nélkülözhetetlen, hogy a politika és a kultúra között új típusú, egymásrautaltsági viszony jöjjön létre – azaz fokozatos eltávolodás az autoriter, alávetettségi állapottól –, valamint egymás felségterületének tiszteletben tartása.

    Hogy egy konkrét példával éljek, az egyetemi autonómiának a demokratikus országokban való kialakulására szeretnék hivatkozni. Ismeretes, hogy ezeken a helyeken a rektor engedélye nélkül a rendfenntartó szervek nem léphetik át az egyetem küszöbét, területén a rendõrök saját belátásuk szerint nem nyomozhatnak. A feltétlen alávetettség idejét tehát (amely az autoriter rezsimekre jellemzõ) a kölcsönös egymásra utaltság korszakának kell felváltania, amelyben a felelõsségi körök világosan szétválaszthatók (a demokratikusan mûködõ társadalmak e felismerésnek is köszönhetik prosperitásukat).

    Az egyik alapvetõ kérdés, hogy milyen lesz a szerepe a kultúrának a XXI. század (fõleg politikai) arculata formálásában. A politikai élet szereplõi közül nem kevesen a kultúrát a politika szolgálóleányának tekintik, s akként bánnak vele. Pedig a kultúra egyetemesebb, átfogóbb fogalom, mint a politika. A politika és intézményei fontos, de nem egyedül meghatározó elemei az adott társadalom kultúrájának. A „rész” és az „egész” kölcsönhatása ebben az esetben is pontos útmutatást ad a politika és a kultúra kapcsolatára vonatkozóan. A kultúra és a politika közötti új érdekviszonyt, s következésképp a kultúra pozíciói erõsödésének szükségességét érdemesnek tartom egy kicsit részletesebben is kifejteni.

    Napjainkban, a demokratikus elvek szerint mûködõ magyar társadalomban is, ma még általánosan elterjedt és elfogadott az a vélekedés, hogy „minden politika!”, vagyis hogy a mindennapi élet parányi rezdüléseit is a politika szempontjai határozzák meg. E felfogás csak ott és akkor lehet magától értetõdõ, ahol a politika mindeneket elsöprõ akaratérvényesítése jelenik meg. Amikor a hitvesi csók és mosoly is a politika által irányított és ellenõrzött. (Lásd Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról címû versét.)

    Ahol a valódi demokrácia szellemisége beívódik a társadalom tagjainak idegsejtjeibe, ott „a kultúra mindenek elõtt!” elvnek mindeneket megelõzõ elsõbbsége van. Azért, mert az emberi érintkezés, cselekvés megannyi megnyilvánulása egyúttal kultúrát, kulturálódást is kifejez, közvetít. E szemlélet elterjedésének legnagyobb akadálya, hogy korunkban a kultúra szóval óriási visszaélések történnek.

    A kultúra fogalma – világszerte – hihetetlen mérvû devalválódáson és deformáción, torzításon ment keresztül. Sokszor felesleges és túlzott használata miatt nemcsak kiüresedett, megkopott, hanem több esetben, eredeti értelmét elvesztve, önmaga ellentétébe csapott át.

Hogyan lehetne a kultúra szót
és magát a kultúrát rehabilitálni?

Ma már ott tartunk, hogy mindenre, amivel jobbat, különbet, „extrát”, „szupert” akarunk kifejezni, odabiggyesztjük a kultúra szót. A köznyelvben így jelenik meg például az öltözködési kultúra, az üzleti (piaci) kultúra, a magatartás-kultúra, az étkezési és táplálkozási kultúra, a munkakultúra, a „békekultúra”, a szexkultúra, a pornokultúra (?) stb. S akkor mit szóljunk az olyan összetett szavakhoz, hogy elitkultúra, popkultúra, multikultúra, alternatív kultúra? Az ember csak fogja a fejét, és valósággal beleszédül abba a zsibvásárba, amely a kultúra piacán körülveszi. Hogyan lehet rendet teremteni ebben az iszonyatos rendetlenségben? Esetleg úgy, hogy visszatérünk a szó eredeti értelméhez. Esetünkben a latin nyelv, a latin kultúra olyan tüneményével állunk szemben, amelynek titkainál érdemes egy pillanatra elidõzni.

    A latin colo, colere, colui, cultus azon kevés igék egyike, amelyek az emberi élet teljességét magába foglalják, az embert a földdel és az éggel, a mindenséggel kötik össze. Íme a szó jelentésének szinte végtelen színskálája. Legfõbb jelentése, hogy földet mûvel. Azon kívül a következõket fejezi ki: lakik, gondját viseli valaminek, ellát, ápol, díszít, nemesít, erényt gyakorol, hûségesen kitart, becsül, nagyra tart, tiszteli a szent dolgokat, s végül (de nem utolsó sorban) vallásos eseményen, liturgikus szertartáson vesz részt.

    Mint köztudott, az ünnepek az ókorban a vetéshez, a betakarításhoz és számos egyéb mezõgazdasági munkához kötõdtek. Igazodtak a természet ciklikus körforgásához, rendjéhez. A kultúra tehát elsõ értelmében az embernek ebben az évente megismétlõdõ életfolyamatban való aktív részvételét jelenti. Másik értelemben: az ember a létfenntartás dolgait és titkait (a születést, a halált, a táplálkozást, a biológiai-lelki egészséget stb.) transzcendens magasságokba emeli, s ennek igényével igyekszik az életét is megszervezni.  Nem kétséges, hogy mára a kultúrának a földet és az eget összekötõ jelentéstartalma erõsen megkopott.    

    Az  imént említettek fontosságára való tekintettel egy zárójeles megjegyzést szeretnék tenni. Ismeretes, hogy a nagy világvallások egyúttal civilizációk és kultúrák létrehozói is. A történelem megtanította õket arra is, hogy korunkban elsõdleges (vallási) hivatásukra koncentráljanak. Viszont rendkívül nehéz a határvonalat meghúzni a tisztán vallási és a kulturálisnak tekinthetõ tevékenységek között. Sõt néha teljességgel lehetetlen azokat szétválasztani egymástól. Ugyanakkor korunk óriási és sokféle problémája e vallásokat arra kötelezi és kényszeríti, hogy múltjuk értékeit védelmezzék. Ez a magatartás pedig a szó legigazibb és legtisztább értelmében vett konzervativizmus. De az Egyházak kulturális misszióját a transzcendens irányultság és aspiráció kell, hogy áthassa, nem elfeledve a buzdítást: „Sursum corda!”

    Különben a kultúrának van egy másik értelmezése is, amely független az eddig elmondottaktól. E meghatározás szerint kultúrán mindazon materiális (tapasztalati) és spirituális értékek együttesét értjük, amelyeket az emberiség történelme folyamán létrehozott. Könnyítene a fogalmak tisztázásán, ha kultúrán – közös megegyezéssel – mindössze mûveltséget, mûvelõdést értenénk.

Közmegegyezést a közízlés megóvása érdekében

    A probléma megértéséhez a következõ analógiát szeretném például felhozni. Az egyes államoknak van belsõ, saját jogrendszerük. Mégis a nemzetközi együttélés parancsolóan megköveteli a nemzetközi jog megalkotását, normáinak betartását. Ennek értelmében elmondható, hogy bár a Föld népei kialakították a maguk kulturális, mûveltségi normáit, jogos a kérdés: nem kellene-e mégis a korszerû mûveltségeszményt nemzetközi szinten is – legalább ajánlások formájában – megfogalmazni és terjeszteni?

    Az internet és internetetika korszakában az általános mûveltség tartalmi jegyeinek kutatása és definiálása nagyon is aktuális. Annál is inkább, mert a mûveltség tartalmi változása egyben a közízlés átalakulását is maga után vonja. A mûveltség és a közízlés közötti kapcsolat vizsgálata azért is aktuális, mert létezik egyfajta, nem intézményesített, mégis létezõ nemzetközi ízlésformáló internacionálé, ez pedig napjainkban a televíziók programjaiban érhetõ tetten.

    A kereskedelmi televíziók kínálata nem egy esetben az igénytelenség és az ízléstelenség irányába nivellál (lásd a horror- és akciófilmek s más, az erõszakot propagáló mûsorok sokaságát), ahelyett, hogy a nézõt minél magasabb szellemi teljesítményû mûvekkel ajándékozná meg. A közszolgálati televíziók pedig – attól való félelmükben, hogy a nézõcsalogató versenyben lemaradnak – kénytelen-kelletlen maguk is igazodnak a magán-televíziók diktálta „iramhoz”. S mivel ez világjelenség, ezért csak nemzetközi összefogással lehet – talán – e problémára hathatósan, pozitív módon válaszolni. A durvaság elleni védekezés módszertani kidolgozása és koordinálása pedig – szerintem – az UNESCO illetékességébe tartozik. Ha valahol, akkor ezen kérdések ismételt újragondolása révén kell egy új úton elindulnunk, amikor a világszervezet megújulásának megannyi lehetõségeit igyekszünk számba venni.

Tiszteljük az „oratóriumot”

    E témák feszegetése szerintem messze túlmutat az aktuálpolitikai kérdések vizsgálatán. Ráirányítják a figyelmünket az egyetemes (és a magyar) kultúra elõtt álló veszélyekre. Kinek a kezében van az a bizonyos fáklya?  Figyelmeztetõ jeleket kellene leadnunk, s azt a felismerést kellene szüntelenül hangoztatnunk, amelyet Albert Einstein nagyon szellemesen fogalmazott meg, amikor a laboratórium és az oratórium szavak párosításával fejezte ki azt, hogy mitõl is féljünk. „Jelzést akarok adni arról, hogy bár az emberiség laboratóriumokból él, és nem oratóriumokból, vissza kell kapnia oratóriumait, ha nem akarja, hogy belepusztuljon laboratóriumaiba.”

    Az ember, különösen ha értelmiségi, arra törekszik, hogy megértse azt a világot, amelyben él, amely õt körülveszi. Németh László szerint az a mûvelt ember, „aki azt a történeti helyet, melyre került, fejlõdésében is érti, s a Föld felületén folyó munkákról (amennyire ez lehet) élményszerû képet szerez”, azaz megszerzett mûveltségének elemeit beépíti a saját egyéniségébe. Így színesedik, gazdagodik a világ. Már csak azért is, nehogy Einstein megállapítása valósággá váljék. Nem kell ahhoz Cassandra-jósnak lenni, hogy a fenyegetõ veszélyekre magam is felhívjam a figyelmet. Különben megtette ezt már helyettem Fejtõ Ferenc a következõ írásában:

    „Megvallom õszintén, hogy én félek. Nagyon félek az információrobbanástól, a robotizálástól, a mechanizálódástól, a Huxley-féle szép új világ és az orwelli ellenutópia megvalósulásától. Félek az anarchiától, az erkölcsi bomlástól, ami egyre jobban érzékelhetõ, a terrorizmustól, és attól, hogy a nyugati technika a harmadik világ kalandorainak kezébe kerül, s akkor sakkban tarthatják az egész civilizációt. Vannak már elõjelei az atomterrorizmus szárba szökésének. Félek, hogy az élet 18. és 19. századból megmaradt kellemességének még itt-ott (Franciaországban, Hollandiában és más, fõleg kisebb államokban) fellelhetõ szigetei eltûnnek. Attól is félek, hogy legjobb esetben egy új vaskor fog bekövetkezni. . . S amit minden bûnével együtt annyira szeretek: a görög–latin–zsidó–keresztény európai civilizáció és kultúra el fog süllyedni.”

    Félreértés ne essék, ez nem egy pesszimista, hanem egy optimista ember vallomása, mert Fejtõ tanulmánya végén a következõket írja: „Nem szabad elcsüggedni. Ezt a tanulságot vonom le változatos fordulatokban meglehetõsen gazdag életem tapasztalataiból . . . »Mi dolgunk a világon? küzdeni Erõnk szerint a legnemesbekért« . . . Egy a materializmustól megfertõzött korban az értelmiség feladata rehabilitálni az idealizmust, s a velejáró – a realitásokkal számolni tudó –, a »gyümölcsözõ eszmék« vereségébe bele nem nyugvó optimizmust.” [Az (magyar) értelmiség hivatása. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1997. 225. és 227. old.]

    Hölgyeim és Uraim,    

    Beszédemet illõ lenne befejezni. Tudom, hogy a fõ kérdésre – a kultúra átadása ma – nem tudtam teljesen, hanem csak részben válaszolni. Különben is ez olyan kérdés, amelyre soha nem lehet megadni a teljes választ. Három szóban viszont talán ki lehet fejezni a számunkra járható utat: tanúság, hûség, remény. Fölösleges hangsúlyoznom, hogy e szavaknak milyen mély teológiai tartalmuk van. Általuk igyekeztem érzékeltetni, hogy a teológusok nem feltûnõsködõ, hanem szerény és folyamatos jelenléte a kultúráról szóló vitákban nagyon is szükséges.

    Az emberi élet a szent és a profán együttélésével is jellemezhetõ. De ha a profán megpróbálja uralma alá hajtani (monopolizálni) az egész életet, az nagy veszélyeket rejt magában. Általa az élet harmóniája felbomlik, sõt megszûnik létezni. Megszólaltatni a harmóniát: „ez a mi munkánk, s nem is kevés”, ahogy József Attila írta.  A bajok és a gondok nagyobb aktivitásra és személyes részvételre szólítanak fel minket, azért, hogy kertjeinkben – a szellem világában úgyszintén – minden szépen és ékesen virágozzék.

Köszönöm megtisztelõ figyelmüket.

^* Elõadás a Pannonhalmi Apátságban rendezett „Kultúrák, multikulturalitás, alternatív kultúra” címmel megrendezett nemzetközi konferencián. (2001. március 29.)

(Az eredetileg francia nyelven készült és elmondott elõadás magyar változata)

OLVASÓI LEVELEK

Két elõfizetõnk – Lieskovsky-Belánszky Vladimir és Széll Tamás, mindketten több évtizedes amerikai állampolgárság és kutatói, illetve professzori tevékenység tapasztalataira támaszkodva – néhány kifogást tesz szóvá Grynaeus András hozzászólásával kapcsolatban (51. szám, 23–29). Kivonatos rövid összefoglalást adunk.

– „Úgy tûnik, hogy az oktatást és a nevelést a levélíró bizonyos fokig elválasztja, holott az egy és ugyanazon tevékenységnek két arculata, bensõ egységben.” (SzT)

– „A fontos szempontok között hiányoltam a fegyelem említését. Pedig az talán a legfontosabb céljaink egyike. A diáknak magáévá kell tennie, hogy céljai azonosak a tanáréval; csak így lehet õt motiválni, »közelharc« nélkül.” (SzT)

– „Valóban fontos szempont az anyagi megbecsülés, azaz a fizetés. Ezen sok a javítanivaló. A miniszter, bízom benne, további javításokért küzd a kétségtelenül lemaradt fizetések terén. Azok, akik 20-szor annyit keresnek, mint egy tanár, talán nem az államtól kapják fizetésüket.” „Mikor 1950-ben tanársegéd voltam, vegyészmérnök kollégáim, volt évfolyamtársaim zöme, lényegesen jobban kerestek, mint én, aki kevesebbet kaptam, mint 700 Ft (kb. hét pár olcsó cipõre futotta belõle). Amikor 20 év múlva már kandidátusként az ENSZ Nemzetközi Iskolájában tanítani kezdtem New Yorkban, kiderült, hogy negyedmagammal fizetésembõl lehetetlen megélni; vegyész feleségemnek állást kellett vállalnia. Ezt csak azért említem, mert még Amerikában is gyengén kerestek a tanárok, különösen a magániskolákban.” (SzT)

– „El kellene kerülni az afféle becsmérlõ vagy xenofóbiás, a mondanivalóhoz szorosan nem tartozó kitételeket, hogy egy óra »hasonlít az elprimitívesedõ amerikanizálódás ama tipikus esetére, amikor az autó visszapillantó tükrére felkerül a figyelmeztetõ felirat: A tükörben látott autó Ön mögött van.«” (SzT) „Itt nem gyárilag alkalmazott felírásról van szó, hanem vicces boltban árusított címkérõl, hogy a vezetõt megnevettesse. Grynaeus úr nem érti az amerikai humort, és következésképpen a vélt magyar szellemi felsõbbrendûségének bizonyítására lenézi az amerikait.” Azon kellene elgondolkodni: „miért bontakozik ki nemcsak a magyar, de más európai is az amerikai légkörben?” (LV)

Somos Róbert

    PAULER ÁKOS KATOLICIZMUSA

    Századunk elsõ harmada magyar filozófiai életének legnagyobb hatású gondolkodója Pauler Ákos volt. A századforduló táján beértek a korábbi kezdeményezések, új intézményi struktúrák alakultak ki és izmosodtak meg, s a magyar filozófiai élet példátlan felvirágzásnak indult. Talán elfogultság nélkül állítható, hogy az elsõ világháború kitöréséig tartó korszak az egyik legtermékenyebb szakasza volt a magyar filozófiai életnek, melyben Pauler Ákos munkássága egy markáns irányt, a logikai idealizmust képviselt. Pauler magyar és német nyelvû – nem lebecsülendõ nemzetközi elismertséget is hozó – publikációi, oktatási és tudományszervezõ tevékenysége révén késõbb, a két világháború között, vitathatatlanul a kor princeps philosophorumának számított Magyarországon. Halála elõtt két évvel egy interjúban saját filozófiai törekvéseit immár „metafizikai-teisztikus irányzatként” jelöli meg.¹ A „teisztikus” megfogalmazás egyértelmûen arra utal, hogy a metafizikai princípiumok élén egy személyes, teremtõ és gondviselõ lény áll.

Hogyan jutott el ehhez a filozófiai állásponthoz Pauler Ákos? Milyen motívumok adhatták számára azt a meghatározó lökést, amely nyomán korábbi, teisztikusnak éppen nem mondható bölcseletét módosította? E kérdések megválaszolása lényegében teológia és filozófia egymáshoz való viszonyának meglehetõsen bonyolult problémáját s Pauler Ákos filozófiai munkássága egészének elemzését igényli, melyre itt most nincs módunk.² Ehelyett most az emberi, személyes, vallási hátterét szeretném megvilágítani annak a folyamatnak, amelynek során egy igen határozott pozitivista, sõt biologista filozófus ifjúkori teisztikus eszméihez, a kereszténységhez, konkrétabban a katolicizmushoz visszatért.

    I.

    Pauler Ákos 1876. április 9-én született szülei budai várbeli Dísz téri házában. A nyugodt, biztonságot adó, az elvégzett munka alapján értékelõ s a tudományos munkásság kibontakozására szinte predesztináló családi légkör már korán megérlelte benne az elhatározást, hogy filozófus lesz. Tizenhét éves korára megtalálhatók könyvtárában a klasszikus szerzõk, akiket Naplói tanúsága szerint szorgalmasan el is olvasott. Az olvasónaplók emellett jeleznek egyfajta orientációt is, fõleg a kanti hagyományokon alapuló, mindenekelõtt német nyelvû modern filozófiai irodalom túlsúlyát, illetve a magyar fordításirodalmat. Kornis Gyula a következõképp jellemzi a gyermek Paulert: „. . . mélyen vallásos szellemben nevelt, a skolasztikus metafizikáért melegen lelkesülõ” ifjú.³ Nincs nyoma annak, hogy oly szigorú lett volna a Pauler család katolicizmusa, hogy az valamilyen skolasztikus metafizikával kapcsolódott volna össze. Pauler Ákos Naplói inkább olyan családi hátteret tükröznek, amely Károlyi Árpád visszaemlékezései szerint⁴ egyrészt õrizte a katolikus hagyományokat, emellett pedig liberális szellemiségû volt, s hagyta érvényesülni a tehetséges és szorgalmas gyermek vágyait, aki természetes módon vallásos volt, hitt a túlvilági boldogság ígéretében.

Pauler késõbbi visszaemlékezéseiben a következõképp nyilatkozik gyermekkoráról: „Már gyermekkoromban elbúsított minden, ami elromlott vagy elveszett. Nevetséges kis példa, amit mondani fogok, de ez érzékelteti legjobban természetem alapvonását. A cukrot, amit gyermekkoromban kaptam, sose ettem meg rögtön, sokáig õrizgettem, annyira irtóztam valaminek az elvesztésétõl. De késõbb is mindennel így voltam. Még az öreg kabátomtól való megválás is nehezemre esett. . . Ha jól megvizsgálom magam, rájövök, hogy gyermekkoromban a vallás hatása is a mulandóság szempontjából vált elhatározóvá rám nézve. Már akkor az állandóság jegyét kerestem benne. Isten örökkévaló, mondták nevelõim. És én minden reményemet ebbe az örökkévaló lénybe helyeztem, jóllehet fogalmam sem lehetett az örökkévalóság lényegérõl.”⁵

Késõbb láthatóan erõs hatást gyakorolt az ifjú Paulerre Schopenhauer, aki igazán nem tekinthetõ skolasztának, sõt egy, a gyermek olvasmányait cenzúrázó szigorú vallási szempontokat elõtérbe helyezõ pedagógiai attitûddel aligha egyeztethetõ össze a Schopenhauer-lektûrök engedélyezése. Pauler a filozófiában a tiszta szemlélõdést kívánja megtalálni, feltûnõ kamaszos ellenszenve a szexualitás, a nõi nem iránt s vonzalma a sztoikus apatheia-tanhoz mind arra mutatnak, hogy Schopenhauer-olvasmányai mélyen érintették. A gyenge fizikumú, túlerõltetés okozta szorongásra hajlamos fiú számára a filozofikus élet mindenekelõtt rendszeres dolgos életmódot jelent. 1892–1893-ban ismerkedik meg Aquinói Tamás és Arisztotelész, Platón és más klasszikusok mûveivel. Kilencvenhárom májusában már tervezett Kant-tanulmányához gyûjti az anyagot.

    A gimnazista Pauler Ákos elutasítja a filozófiai pozitivizmus és materializmus jegyében születõ Athenaeum folyóirat szellemi orientációját. 1892. október 12-én ezt írja naplójába: „Ma reggel Pauer Imre küldte papának az Athenaeum kezdettõl fogva megjelent számait. Nekem sehogysem tetszik annak a szelleme. A legpiszkosabb materializmus hirdetõje. Hogy nem akarják belátni a pszichofiziológia meddõ voltát!”⁶ Az bizonyos, hogy a tizenéves Pauler Ákos szeme elõtt egy új metafizika létrehozásának ideája lebegett, ám ez a metafizika a mindenkori olvasmányélmények által meghatározottnak tûnik, s körvonala annál jóval elmosódottabb, hogy „skolasztikának” lehessen értelmezni.

    Nem tekinthetõ azonban elmosódottnak az ifjú Pauler vallási értelemben vett identitástudata. 1893-ban XIII. Leó pápa és a modern korszellem címmel írt egy ránk nem maradt esszét, melyet – Naplója szerint – a királyi katolikus iskola vezetõi megcenzúráztak annak politikai és felekezeti mondandója miatt: a gimnazista Pauler az államot egyházellenességgel vádolja, lesújtó véleménye van a protestantizmusról és a szabadkõmûvességrõl. Elsõ terjedelmes tanulmányát, a „Kant-tanulmányok” címû dolgozatot is a skolasztikus Bölcseleti Folyóiratnak küldi el.

II.

Ezt az ifjonti felekezeti jellegû vallásos lelkesedést és metafizikai optimizmust törik meg az egyetemi évek.

    Érettségi után Pauler 1894 szeptemberében beiratkozik a budapesti egyetem bölcsészkarára, ahol filozófiát és klasszika-filológiát tanul. Ekkora már ismeri a klasszikus szerzõket, a Magyarországon megjelent fontosabb filozófiai mûveket és a külföldi, elsõsorban német filozófiatörténeti munkákból sokat. Az egyetemen  tanárai közül leginkább Medveczky nyeri el a tetszését, akinek elõadását úgy jellemzi, hogy formailag „csúnya, de tartalma jóval becsesebb a Pauerénál”⁷, mégpedig azért, mert gondolkodásra indít. Pauler késõbb is csupán Medveczkyvel tart fenn szorosabb kapcsolatot, aki a következõ évben viszont nem tanít az egyetemen.

    Az egyértelmûen pozitivista elkötelezettségû professzorok hatására – márpedig ez áll minden ekkor Pesten tanító oktatóra – Pauler is pozitivistává válik. Nyilván be kellett látnia, hogy korábbi metafizikus kísérletei sikerteleneknek bizonyultak, s végeredményben megrekedtek egy, a kritikai filozófiánál korábbi, dogmatikus fokon. Bizonyára az érvek gyõzték meg, s nem a divat vagy a tekintélyek.

    Ezt a szellemi orientációt erõsítik Pauler 1898-as lipcsei és 1900-as párizsi tanulmányútjain szerzett tapasztalatai. Az egyéves lipcsei tartózkodás a kísérleti pszichológiával való foglalkozás jegyében telt, ezalatt kétszer látogatást tesz az egyébként megközelíthetetlen Wilhelm Wundtnál.

    Pauler Párizsban is mindenekelõtt kísérleti pszichológiával foglalkozik Pierre Janet mellett. A külföldön töltött két év idejét jellemzi, hogy egyetemi pszichológiai demonstrációk, fõleg patologikus esetek leírásai töltik ki a Napló lapjait.     

    Ha témájuk szerint megnézzük, miket írt ekkor Pauler, akkor úgy látszik, mintha nem is filozófus, hanem pszichológus tollából születtek volna ezek a munkák.

    Ez azonban csak látszat. Pauler több, kifejezetten filozófiai, ismeretelméleti munkát írt Párizsban, melyeket nem jelentetett meg, másrészt a következõ években publikált tanulmányait jórészt már ekkor megírja.

    Mindenesetre a pszichológia melletti elkötelezettség természetes módon összekapcsolódott az annak mûvelését akadályozó intézmények kritikus szemlélésével. Paulernak egyéb, etikai kutatásai során is rá kellett jönnie, hogy a magyarországi elmaradott jellegû valláserkölcsi nevelés nem éri el célját, és a filozófia autonómiáját veszélyezteti. Katolicizmusát az új hatások kikezdik, s az 1900-as évek elejétõl publikált tanulmányaiban már jócskán találunk a kereszténységgel összeegyeztethetetlen megjegyzéseket. A pedagógiai szempontú szemléleti módszer, azaz hús-vér emberi minták fölmutatása alkalmat ad Paulernek arra, hogy kifejtse, Jézus Krisztus ember volt.⁸ A keresztény vallást egyszerû ideologikus kivetítésnek tartja, olyan stádiumnak, melyet régen meghaladott a pozitív tudomány kora. Az idealisztikus pozitivizmus Pauler esetében ugyanúgy, mint August Comte-nál szinte privát vallási meggyõzõdéssé vált.

    Az 1912-es keltezésû pauleri Vallásbölcseleti propedeutika címû kézirat már azzal számol, hogy az ember elemi törekvése a boldogságvágy. Élet úgy lehetséges, ha hiszünk abban, hogy a harmónia valahogy aktuálisan vagy potenciálisan jelen van a világban. Ez a tágan értelmezett misztika és vallás alapja. „A vallás tehát elemi szükségletet elégít ki, épp ezért nem pótolható mással, s valamiféle formában mindig meglesz.”

    Pauler a vallás lényegét antropológiai, saját megfogalmazása szerint pszichológiai okokkal igyekszik megmagyarázni.        

    Mik a fõbb alapelemei a vallásnak? Egyrészt az a meggyõzõdés, hogy „. . . van bensõ harmónia a világfolyás lényege és legbensõbb vágyaink között.” E meggyõzõdést maguk a vallási dogmák tartalmazzák. A második alapelem azon bizalom, miszerint hathatunk e harmóniára, elõidézhetjük azt. Ez cselekvést jelent, területe a kultusz (áldozat, mágikus cselekedet, szentségek). Végül vágyainkat tudomásul hozhatjuk (ima). „Mindhárom féle kultuszcselekményt alapjában azon meggyõzõdés jellemzi, hogy a világfolyás menete természetfölötti beavatkozással átalakítható. E meggyõzõdés – vagyis a csodában való hit – nélkül nincs igazi kultuszcselekmény – enélkül a kultuszcselekmény merõ konvencionális szimbólummá válik, mely már csak látszat szerint kultusz, vagyis vallási cselekmény.”

    Az elõadás-kézirat kétségtelenül legérdekesebb része a befejezõ, tizedik elõadás, mely a vallás jövõjével és a kereszténység lényegével foglalkozik.

    „A kereszténység lényege a megváltás eszméje. Ez viszont tipikus zsidó koncepció: benne van a zsidó fajnak egész kimondhatatlan sóvárgása a jobb iránt.” Ez az eszme ugyanakkor rendkívül illik a nyugati világ lelkületéhez, a modern haladási tendenciákhoz. „A legmodernebb vallási ideák a haladás eszméje, melyet mint tényt tudni nem lehet, csak hinni. Ez a kereszténység eszméjének végsõ modern fejleménye, mely a jövõ vallásának csíráját is rejti magába.” A fiatal Pauler maga is egyfajta vallási lelkesedéssel viszonyult a pozitivizmus haladáskoncepciójához. Talán ez is oka lehet annak, hogy a kereszténységtõl való ifjúkori eltávolodása nem mutat mély törést személyiségében. Még a pozitivizmus feladása után is egyfajta enthuzianisztikus, társadalmi reformokat célzó radikalizmust és optimizmust képvisel, amelynek alapja az általa felmutatott kapcsolat a jobb iránti keresztény sóvárgás és a nyugati haladáseszme között.

    A kereszténységben tehát magában megvan az a mozzanat, ami továbbfejlõdése irányába mutathat. E továbbfejlõdés pedig abban áll, hogy bizonyos, a modern embert már nem kielégítõ vonása a kereszténységnek átadja helyét valami másnak. Az elsõ vonás az etikai heteronómia tana, szemben az etikai autonómiával, a második pont, ahol élesen szemben áll a modern gondolkodás a hagyományos katolicizmussal, a történetiség, ill. történeti módszer. A katolicizmus „ugyanis azt kívánja, hogy kicsinyes történeti tárgyakat apriori bizonyosaknak, s a reájuk vonatkozó vitát a priori befejezettnek” tartsunk. Pauler szerint a modern történettudomány elé nem lehet ilyen akadályokat állítani. A harmadik mozzanat a modern természettudomány és kereszténység ellentéte, melynek centrumában a csoda kérdése áll. Pauler megfogalmazása szerint „nem annyira a csoda abszolút lehetetlenségét, mint inkább a csoda kauzalitásának lehetetlenségét kell vallanunk az újkori tudomány alapján.” A csodát magát a vallási miszticizmus elengedhetetlen tartozékaként tekintette Pauler. Itt sem a csoda elvi lehetetlenségérõl van szó, inkább egy olyan csodahitrõl, pl. a megváltás tényébe vetett hitrõl, amelyet nem szükséges megokolni, racionalizálni. Ahogy a pauleri filozófiában az igazság és érték abszolút volta nem jelent létezést, hanem léttõl független fennállást, s utóbbi alapja az erkölcsi autonómiának, ennek analógiájára a csoda ténye is közvetlen adottságként ragadható meg. Pauler szerint a katolicizmus ki nem elégítõ volta magán az egyházon belül is jelentkezik, mégpedig a modernizmusban, ami csak ideig-óráig nyomható el. Összhangban a korábbiakban ismertetett elképzelésével a jövõ új vallását is vallásalapító személyéhez köti, anélkül azonban, hogy vizsgálná azt a kérdést, nem pusztán a kereszténység kisebb reformjával lenne-e dolgunk ebben az esetben. Azon koncepciója alapján, mely szerint a vallások között fejlettség tekintetében különbség van, hogy a személyes isten koncepciója s a monoteizmus jelenti e fejlõdés csúcspontját, mely más tekintetben is bensõ összhangban van a nyugati emberiség aspirációival, továbbá azon elgondolása alapján, miszerint csak a jelzett három pont tekintetében szükséges a klasszikus kereszténységgel, a katolicizmussal szakítani, úgy tûnik, inkább egy vallási reformer válthatja be Pauler szemében a jövõ vallásának ígéretét, semmint egy új vallásalapító.

    A vallásfilozófiai propedeutika bizonyos elmozdulást jelez Pauler korábbi álláspontjától a vallás irányában. A távolságtartás az általa mindig is a legkifejlettebb formációnak tartott katolicizmus irányában félreismerhetetlen; új vallásalapító ténykedéséhez kapcsolja a jövõ vallását. A vallási miszticizmus antropológiai szükségletekbõl történõ magyarázata kétarcú; úgy tûnik, a filozófusnak nem feltétlenül van szüksége vallási értelemben vett stimulusokra. Pauler filozófiai fejlõdésének ezen stádiumában a nem létezõ, de fennálló igazságok a tiszta megismerés lehetõségét biztosítják, ami tökéletesen elég a filozófus számára. Sok idõnek kell még eltelni, míg az említett igazságok birodalma valamiféle isteni jelleget öltsön magára.

III.

Paulernek a vallással kapcsolatos személyes viszonya döntõen a világháború után változik meg. A katolicizmushoz történõ visszatérésében az idealisztikus ontológián keresztül s a racionális teizmushoz való fokozatos közeledésén kívül az 1918–20 közötti idõszak politikai eseményeinek igen fontos, sõt meghatározó szerepe volt. Pauler fiatal korától haláláig rendszeresen vezetett Naplója nem szubjektív vallomás. Ugyanakkor bizonyos belsõ változásról tanúskodnak ezek a feljegyzések. Dokumentálják, Pauler a forradalmak idején kilép a szakfilozófia nyújtotta szerepkörbõl. Trianont olyan súlyos csapásként éli meg, hogy a Naplóban felbukkannak a fohászjellegû megnyilatkozások. Legjellemzõbb talán az 1920 szilveszterén kelt bejegyzés: „Véget ért tehát ez az esztendõ is sok-sok bánatával. De az isteni jóságba vetett hitünk megengedi, hogy bizalommal nézzünk a jövendõbe, mert hiszen ez az egyetlen dolog, ami sohasem múlik el.”⁹ Rendszeres templomlátogató lesz, 1921-ben pedig a várbeli katolikus hitközség tanácstagjává s más konzervatív egyesület tagjává válik. Hogyan értékelhetjük ezt a folyamatot? Pauler egyetemi funkcióiból adódóan akkor, midõn a forradalmi politika betör az egyetem falai közé, kénytelen feladni a külsõ szemlélõ pozícióját. Állást kell foglalnia, s õ állást foglal az egyetemi autonómia mellett a Károlyi-kormány beavatkozása ellen, ezzel együtt a forradalmakat megelõzõ státus quo mellett. A Monarchia iránti nemesi-kispolgári lojalitásánál fogva elutasítja a forradalmi eszméket, eleve meglévõ zsidóellenes gyanakvásait igazolódni látja, s a kereszténységben véli felfedezni azt a megtartó erõt, amely reményt nyújt egy megcsonkított ország érdekében való erõkifejtésre. Utóbbival kapcsolatban Pauler Szkladányi Máriának a következõképp nyilatkozik: „Engem késõbb arisztokrataimádattal vádoltak egyesek. Miért? Csak érthetõ, hogy beálltam az ország szellemi építõinek sorába. . . Zichy Rafaelné meg tudta értetni velem minden különösebb magyarázat nélkül, hogy nem elégséges elszigetelt szellemi hatásokkal dolgozni akkor, amikor az ország sorsa lehanyatlik. Ez csak jól magyarázza, nemde, hogy visszavonultságomból némi engedményt tettem.”¹⁰ E vallomásból látható, Paulernek a gyakorlati életben való részvétele az egyetemi környezetén túlmutat, s a Klebelsberg Kunó támogatta erõsen vallási alapon szervezõdõ arisztokrata szellemi körhöz kapcsolódik.

    Pauler Ákos tehát az ifjúkori vallásosságát legyõzõ biologista pozitivizmust rég elhagyva már a tízes évek közepén a keresztény katolicizmust tekinti par excellence vallásnak, de annak alapvetõ reformját jósolja. A tiszta elméleti filozófia képviselõje számára a világ külsõ szemlélete a kitüntetett vonatkozási pont. Pauler feladván e tiszta elméleti perspektíva kizárólagosságát vallástipológiai felfogása, családi neveltetése, a hagyományok iránti tisztelete és nyilván egy csomó személyes élmény, értékelés és döntés nyomán a gyakorlati élet szférájában egy közösségi életben szervezett vallási álláspontra helyezkedik. Korábbi optimisztikus ontológiai elgondolásokon alapuló világszemlélete megváltozik, tragikus színezetet ölt, s a jövõ egy vallási természetû hit tárgyához válik hasonlóvá. A húszas évek elejére tehát a katolicizmushoz való visszatérés folyamata lezárul.

    A húszas–harmincas években bomlik ki az a vallásos-életfilozófiai karakter Pauler munkáiban, amely korábban nem jelenhetett meg. Filozófusunk továbbra is magányos, emberkerülõ, sõt egyesek szerint mizantróp marad, de egyre erõsebb életfilozófiai vonások jelennek meg munkáiban. Ezek közül a leglényegesebb a Liszt Ferenc gondolatvilága címû esszé. Több forrásból tudjuk, Pauler számára Liszt Ferenc mint ember életminta volt. Nyilatkozata szerint: „Minden jók között, mi embernek adatott, Lisztnek kijutott a legdicsõségesebb sors: az alkotás, a hitbuzgóság és a szerelem. És mindez tökéletes egyensúlyban.”¹¹ Mit takar e hármasság? Az alkotást filozófusunk mûvészi alkotásként, ihletett állapotban történõ nemes munkálkodásként fogja fel. Romantikus kedélyvilága szinte követeli az egyetemes jelentõségû mû létrehozását, mely az õ esetében nem lehet érzéki – hisz valósággal idegenkedett minden érzékiségtõl –, hanem elvont logikai maszk mögé rejtett mû. A hitbuzgóság vallási követelmény. Pauler élete vége felé úgy értékelte, a papi eszmény mindig lényeges irányítószereppel bírt életében. „Sose hittem, hogy elkerülöm a papságot. Életem minden szakában, kivétel nélkül, szinte kényszerítõen ragadott meg az isteni közelségben teljesíthetõ szolgálat bensõséges varázsa.”¹² Úgy találja, hogy a magafajta magányos életet élõ ember Istenre van utalva, a nagy útra vállalkozó ember nem térhet el az isteni törvények világától. Úgy érezte, a másoknak való közvetlen szolgálat, a feltétlen önátadás képessége hiányzott belõle ahhoz, hogy tényleg pap legyen. Mindenesetre már külsõ megjelenése is papos volt, sokan egyházi kötelékbe tartozó embernek vélték. A hitbuzgóság a filozófusi hivatás betöltésében, a rendszeres templomlátogatás, gyónás és áldozás gyakorlatában érhetõ tetten nála. S végül a szerelem, mely Liszt életében annak hétköznapias formájában játszott jelentõs szerepet, Paulernél egy szublimált plátói vonzódást jelentett Zichy Raffaelné irányában, mely voltaképp a vallási misztikumban oldódott fel.

    1925-re datál Szkladányi Mária egy jelentõs karakterváltozást filozófusunkon. Pauler már korábban beszél egy õt magát szimbolizáló Napimádó alakjáról, aki „a fény embere, a lélek ideálalkotó vágyainak embere, a részvétlen igazságokat illúziók meleg sugárözönébe öltöztetõ mûvészi lélek.”¹³ 1925-tõl azonban egy rejtélyes Stella Marius nevû alakra ruházza Pauler saját vonásait. Szkladányi szerint a következõ pauleri nyilatkozatok világítják meg e szimbolikus személy lényegét: „Stella Marius érzékelteti számomra a legnagyobb õshatalom: a szerelem lényegét. . . A szerelem dinamikusabb formája a szeretetnek, ugyanaz, mint a lassan fejlõdõ eszmék között a forradalom.”¹⁴ Szkladányi Mária utal arra, hogy Pauler nyilvánosság elõtt, Zichy Rafaelné grófné egyik összejövetelén is kifejtette egy elõadásban azt, hogy az élet értelme a szeretet.¹⁵ Nos, a szóban forgó elõadásra 1926. május 15-én került sor; Pauler Naplójában ennek vázlatát is nyújtja: „A hedonizmus és eudaimonizmus önellentmondás. De minden értékelés két preszuppozíciója: 1) igazság vallása kötelesség, 2) erkölcs szeretete, kötelesség és szeretet: ez az élet értelme. Szeretetre legméltóbb az, ami minden érték foglalata: Isten.”¹⁶

    Ezek az évek már elõvetítették Pauler Ákos viszonylag korai halálának árnyát. A végzetes cukorbetegség ekkortól rendszeresen kínozza, s a filozófus egyre többet foglalkozik a halál gondolatával. Ez élet teljességét a szeretetben, mindenekelõtt az Isten iránti szeretetben találja meg. A Pauler Ákos mûveiben háttérbe szoruló, de személyiségében mindig igen erõsen jelenlévõ, csúcsokra törõ öntudat, a nagyot alkotás önbízó értékelése, kiválasztottságérzés helyét egy a korábbiaknál intimebb alázat karaktere foglalja el: „A gyónás biztos gyógyszere lelkünk gõgös magárautaltságának. Minél többet tartunk magunkról, annál mélyebben bástyázzuk körül magunkat a magánnyal. Nos, ennek véglete már bûn. Föl kell áldoznunk saját önelégültségünket, mellyel önmagunk számára elégségesnek bizonyultunk, ki kell nyilatkoztatnunk, hogy az alázat legfõbb ékességünk.”¹⁷ Az utolsó években Pauler legkedvesebb gondolkodójává Augustinus válik, s hû társa marad 1933. június 29-én bekövetkezett haláláig.

1. Nemzeti Újság 1931. április 26. Pogány Kázmér interjúja a „Tudományos életünk” rovatban.

2. Monográfiámban remélhetõleg választ talál erre a kérdésre az olvasó: Pauler Ákos élete és filozófiája, Budapest, Paulus Hungarus-Kairosz Kiadó, 1999.

3. Kornis Gyula: Kezdet és vég: Ath 1933. 197. o.

4. Pauler Gyula emlékezete. MTA Emlékbeszédek, Budapest, 1913, Akadémia, 19. o.

5. Szkladányi Mária: Pauler Ákos életmûvészete, Budapest, 1938, Franklin-Társulat 185. o.

6. Napló I. 44.

7. Napló 1894. 09. 24 (I. 141)

8. A szemléleti módszer az erkölcsi képzésben: Ath 1899, 60. o.

9. Napló III. 214. Ne felejtsük el, Pauler életében magában a határon túlra került területek mint személyes terek játszottak szerepet; Pozsonyban és Kolozsvárott volt tanár pályája kezdetétõl 1915-ig, a nyári programjai, vitorlásútjai pedig Fiumébõl indultak ki.

10. Szkladányi Mária: Id. mû 97. o.

11. Szkladányi Mária: Id. mû 61. o.

12. Szkladányi Mária: Id. mû 28. o.

13. Szkladányi Mária: Id. mû 148. o.

14. Szkladányi Mária: Id. mû 153. o. Érdemes idézni egy két oldallal korábban található passzust: „1925 nyarán azt mondja egy alkalommal meglepetésszerûen, minden elõzetes sejtetés mellõzésével az igazságok központi erejében hívõ Pauler Ákos: »Tulajdonképpen semmi ellentmondás nincs abban, ha valaki, aki egész életén át az igazságot szolgálta, végül is megállapodik a lélek igazságánál: a szeretetnél.« Majd ezt fûzi hozzá: »Ha valaki, miként én, állandóan kopár hegycsúcsokon járt, nem természetes-e, hogy végre meg akar pihenni egy kis zug barátságos melegében?« Késõbb így szélesíti a problémát, s itt már kiviláglik, hogy nagy belsõ fontolgatás eredményeit szûri le szavaiban: »Tulajdonképpen nem a szeretet az, ami egész létünket mozgatja? Már magában az, hogy valamivé lenni kívánunk, nem a vonzalom egyfajta önkisugárzása? És ha ez így van, akkor törekvéseink, amikkel önmagunkat és a világot fejlesztjük, nem egyfajta vágy, vonzalom, szeretet kifejezõi-e?« De még tovább is lendül, s azt állítja: »Egész életemben a vágyak embere voltam. Semmit sem tettem puszta megszokásból. Egyre unszolt, kergetett a belsõ forrongás a felé, amiben az élet célját láttam. Ha jól meggondolom, mindent a szeretet révén alkottam.« Majd a legjellemzõbb vallomása erre vonatkozólag: »Az ember sokáig balgán abban a véleményben él, hogy értelmének hajtóerejével építi a tudományt. Mekkora tévedés. Az értelem mindig csak segítõ eszköz. A világ egész gépezetét a szeretet mozgatja, az a belsõ sóvárgás, amely megismerni, alkotni, átlényegülni késztet, ami a vonzalom jegyével kívánatosnak, követendõnek, bírásra érdemesnek mutatja az életünk értelméül szánt dolgokat.«” (150–151. o.)

15. Szkladányi Mária: Id. mû 151. o.

16. Napló IV. 80.

17. Szkladányi Mária: Id. mû 206. o.

Jakab Gábor: Mindannyiunk hitvallása. Gloria, Kolozsvár, 1999. 149 o.

A szerzõ korábban megjelent Mindannyiunk Miatyánkja c. kiadványa után, mintegy annak folytatásaként tekinthetõ a mostani. Jakab Gábor elmélkedésre és meggondolásra buzdító könyve ismerteti a hitvallás több változatát, majd sorra veszi az ágazatokat. Minden fejezet néhány idézettel indít, majd pedig ezeket a szerzõ gondolatai követik a hittételek kifejtéseképpen. Sokszerûen alkalmazza az írott sajtó természetének megfelelõ mûformákat. Igyekszik szép képekkel, himnuszokkal, szentírási szakaszok, a II. vatikáni zsinat és a Katolikus Egyház Katekizmusa tanításainak megidézésével elérni, hogy a mondottak naprakésszé váljanak bennünk, olvasóiban. Nagy szeretettel megírt könyvét leginkább sajtó útján közzétett lelkigyakorlathoz tudnám hasonlítani, vagy olyan prédikációsorozathoz, amely igyekszik teljes emberségünk megragadása által Istenhez lendíteni minket. Könyvének olvasása csendes összeszedettséget igényel, de cserében nagyon sokat nyújt. (Gyorgyovich Miklós)  Szabó Ferenc

KÖLTÕK KÖZÖTT

(Olvasónapló)

Mintegy tizenöt újabb verseskötet gyûlt össze pár év alatt – baráti dedikációkkal – könyvállványomon. Az ünnepek alatt – pihenésképpen – költõket olvastam, felejtve a sürgetõ feladatokat; bár kicsit nyugtalanított a gondolat: recenziót kellene írnom e kötetekrõl. Ez lehetetlen. Ezért az olvasónapló mûfajt választottam. Igazában nem tárgyilagos kritikát akarok írni, hanem inkább elmondani azt, hogy mi tetszett az újabb magyar lírában. Némiképpen megpróbálom elhelyezni újabb költõinket az európai lírában, bár erre irodalomtörténészek hivatottak. Minthogy fõleg a franciákat ismerem, elsõsorban rájuk hivatkozom.

A líra halála?

„A líra elhal, néma ez a kor”, panaszolta Babits a húszas évek elején. „Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók / nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk / s mit ér a szó, amely csupán tiéd [. . .] önzõ a világ: / csak közös inség, közös láz, közös / zavar dadog, – a többi csönd s magány.” (Régen elzengtek Sappho napjai) Babits Mihály, akit a l’art pour l’art költõjének tartanak, felpanaszolja, hogy a költõk önzõn magukba csukódnak, nem törõdve a világ gondjával-bajával.

Kétségtelen, hogy a vers lehet „osztályharcos”, lehet társadalmi kritika, politikai tiltakozás – miként egyes magyar költõk versei a közel fél évszázados kommunista elnyomatás idején; lehet tanító-nevelõ, magyar öntudatra ébresztõ, lehet vallomás és hitvallás. . . De újabban mintha öncélúvá válna a költészet, kedvtelés és játék, „nyelvi játék”; nyelvelemzésbõl kiinduló (pesszimista) filozófia, posztmodern „destrukció”. Ez inkább a „nyugati” költészetre, nem pedig a magyarra áll, bár a nyugati hatás egyre inkább érzõdik az avantgárdot ismerõ, mûfordításokat is készítõ ifjabb nemzedéknél. Ugyanakkor náluk eleven még a hagyományos szimbolizmus vagy a mérsékelt szürrealizmus.

Már a XIX. század végén beszélt Mallarmé a vers krízisérõl: a klasszikus francia költészet kezdett felbomlani: az alexandrinok helyett megjelentek a versek prózában, a szabad versek: Baudelaire, Rimbaud, majd Saint-John Perse és Claudel formabontó, lüktetõ ritmikus versei,  illetve a szürrealisták, Éluard, René Char, P. Reverdy és újabban Yves Bonnefoy prózaversei . . . Ugyanakkor tovább él még a klasszikus hagyomány is, a tiszta formamûvészet pl. Valérynél vagy részben Pierre Emmanuelnél.

Az újabb nyugati költõknél kísért az egysíkú strukturalizmus és a nyelvfilozófiából kinövõ tétova értelemkeresés-értelemtagadás. A posztmoderni irodalmat így jellemzi a Filozófia és irodalom címû tanulmánygyûjteményben Jacques Sojcher: „Írni arra, ami összeomlik. Mert nincs többé semmi állandó, biztos, hihetõ, hiteles, nincs semmi elvihetõ, szeretnivaló. Mert a közeli és a távoli kinyílik és becsukódik, mint a nevetséges színház súlyos függönye, történelem nélkül, kegyelem nélkül. Mert nincs többé történelem, alany, a világ lelke, létezõ, isten vagy ördög. Mert nincs többé ok, terv, távlat, emlékezet és hûség. Mert nincs választás, etika, felelõsség, erõ, bölcsesség, szépség.”

A helyzetkép azonban ma nem ilyen sötét. Úgy tûnik, túljutottunk a nihilizmuson. (Lásd Szabó Ferenc: Napfogyatkozás, Róma, 1991, 311–331.) Annak idején a szürrealizmus ideológiát dolgozott ki: „kopogtatni a teremtés ajtaján!” – Szét akarta zúzni az isteni teremtést, hogy az ember maga alkossa meg világát. Sötét, Isten-tagadó metafizika volt ez, a modernség egyik jellemzõje, amelyet a nietzschei metaforával jelöltek: „Isten meghalt.” De ez a divat is elmúlt. Elmúlt az abszurd színház és irodalom divatja is. Mi maradt végül az Isten és az ember halála után? Megmaradt az alkotás, az írás, az irodalom, a mûalkotássá emelt szépség (vagy rútság) bálványozása. A hitetlen írók az irodalomban találták meg az Ersatzot, miként J-P. Sartre a hosszú ateistává válás után. Bár élete végén õ is megtagadta abszurd írásait, és valami pozitívabb perszonalizmust kezdett vallani.

Költõk között

Amikor most az újabb magyar költõket olvasom, nem akarom besorolni õket az izmusokba, a megszokott kategóriákba: a Nyugat elsõ, második, harmadik, negyedik nemzedéke stb. Ez úgyis erõltetett. A kommunista irodalomkritika különben is meghamisította a költõk értékelését (a lukácsi „kritikai realizmus” kánonja szerint. . .). Politikai vagy más elõítéletek miatt nem mutatták meg egyes költõink igazi arcát (pl. Adyt vagy József Attilát).

Nem keresem most a hagyományos kritika kódexe szerint az egyesek „mondanivalóját”, tematikáját,  illetve formamûvészetük jellegzetességeit. Lehet nagy témákról, egzisztenciális kérdésekrõl is gyenge, banális verseket írni, és lehet egy jelentéktelen mindennapi eseményt, tárgyat, jelenséget látomássá, metafizikai metaforává emelni. Végül is a modern költõk legtöbbje megegyezik abban, hogy a mûalkotás, képzõmûvészeti tárgy vagy költemény valamiképpen abszolút új, kezdet, alkotás, amely mögött nem kell keresnünk semmi mást. Ahogy Mallarmé írta a festõ Degas-nak: „Nem eszmékkel, hanem szavakkal írjuk a költeményt!” Igen, a költemény elsõsorban egy bizonyos rendbe szedett szavak eredménye; egyetlen szó meghamisíthatja az alkotást. Bizonyos tárgyak, jelenségek, élmények „költõiek”, de a szó, a kép, a jelkép, a metafora megfelelõ alkalmazásával nemesülnek költeményekké, költészetté (pl. a Mirabeau-híd Apollinaire költeményében). Reverdynek nem volt szüksége semmire, hogy Reverdy legyen; elég volt neki egy manzárdszoba, egy ablaknyílással az ég felé és egy kegyelmi pillanat, hogy megírja költeményeit.

Ha valaki antológiát állít össze költõkbõl, az mindig szubjektív lesz: saját maga számára válogat, a neki tetszõ versekbõl. Ugyanígy, ha egy meghatározott költõ kötetét ismerteti, saját ízlése szerint idéz: ami neki tetszik, amit szépnek talál. Kivéve persze, ha „tárgyilagosan” kell bemutatnia a szerzõt (pl. tankönyvet ír), vagy egy tematikát illusztrál, vagy bizonyos világnézeti-hitbeli vallomást keres a szerzõ mûvében. Én most nem ezt teszem, hanem felvillantok néhány idézetet (azt hiszem, jellemzõk az illetõ költõre), amelyeket szépnek, mûvészinek találok, akár a képalkotás, akár a hangzás vagy eszmei tömörítés szempontjából. Olyanokat idézek, ahol a látvány látomássá magasztosul, ahol a kép rávilágít az „elsõ naivságra”, a vers születésére; amikor az intuíció, vagyis a rokonszenvbõl fakadó látás révén megindultan újraéljük az élményt, csodálkozó örömmel egybeesünk a teremtõ mozdulattal. Egy festõt idézek még bevezetõül. Van Gogh kijelentése-szándéka a költõkre is áll: „Kifejezni a reménységet egy csillag által, a lét lángolását a lenyugvó nap ragyogása által.”

* * *

1. A fiatal Lackfi Jánosnál nem nehéz felfedeznünk a francia és belga költõk hatását, akiket magyarra ültetett át. Verseiben „az értékõrzõ nyugatos hagyományt a nyelvfilozófia legfrissebb eredményeivel ötvözõ észjárás összetéveszthetetlenül egyénített beszédmódot talált. . . Mondattöredékek, áthallások és  áttördelt reminiszcenciák összeépítése teremt itt organikus szövegtesteket.” (Hosszú öltésekkel, a borító szövege.) Amit Pierre Reverdy Üvegtócsák címû (Orpheusz, 2000) válogatott verseihez írt utószavában kifejtett, azt Lackfi jórészt a saját költészetében is megvalósítja, bár kevésbé szürrealista és kubista, kevésbé törekszik „az Én számûzésére”. Faludy György találóan írja róla egyik bevezetõjében: „Tehetségének egyik, jellemzõ titka az, hogy zománcdarabokról, csiganyomról, ágytakarókról, füvekrõl, békákról és sok más apróságokról úgy tud írni, hogy ezekbõl váratlanul és félreérthetetlenül tükrözõdik alkata, transzcendens lénye és, bizonyos mértékben, az õt körülvevõ világ.” – Ízelítõül álljon itt az idézett kötet utolsó verse:

         Esti dallamfoszlányok

1     Levélnek denevérek
            csüggeszkednek az ágra
            A zuhanyrózsa válladra
            hullatja szirmait

2     Madarat vonz
            a lombok mágnese
            Egyetlen érintésre
            virágot bont a csillár

Lackfi Reverdyrõl közöl egy statisztikát (Vajda András készítette a francia költõ Plupart du temps kötetérõl); a ház, fal, ajtó, ablak szavak, szinonimákat nem számítva, 247 alkalommal fordulnak elõ a 191 versben! Ez a költõ kubizmusára vall. Lackfinál is a különbözõ tárgyak, madarak, fák, állatok, esõ, hó stb. jelennek meg, kis finom rajzokban, de – ahogy Lator László írta (Illesztékek borítója) – „a kis képekben egész világ feszeng. Belátjuk, hogy ez a kisrealista író igazából az ezredvégi ember egzisztenciáját írja körül.” Hasonlóképpen Rába György így jellemzi: „Tárgyak, helyzetek összefüggések: a mindennapok jelenségeit és feltételeit járja körül a költõ, romantikátlanul, mindamellett tapasztalaton, pillanaton túltekintve, a lét teljességének igézetében.”

Mindez fokozottabban megvalósul – éspedig a kubista vonások mellõzésével – az Öt seb c. kis kötetben (Belvárosi Könyvkiadó, 2000), amely öt Szent (Szent Pál, Remete Szent Antal, Szent Ágoston, Szent Ferenc és Szent Margit) legendája ürügyén rajzol meg, finom vonásokkal, légies jeleneteket, impresszionista képeket. Íme néhány kép, megkapó metafora.

        Egy ágon körbefordul
            egy levélen elbillen
            a mindenség
            Azt az ágat keresd meg
            azt a levelet keresd
            a szélborzolta fán

    (Szent Pál apostol legendájából)

    Mint tóba szórja belém
    pazarolja magát a lét
    bõröm fülem szemem
    mélybe rántják kavicsait
    s visszaáramlik onnan
    tudattá rendezõdve
    e kova-ragyogás
    belõlem ezer szemmel
    néz felfelé a világ

      (Szent Ferenc legendája)

    A mezõn két egyforma fa
    egy fekete és egy fehér
    egymásra hajtja ágait
    egyik árnyék másik a fény
    egyikük a másik ruhája
    de melyikük nem tudni már
    ha kihúzzák a fát alóla
    a hó törékeny szerkezete
    tán önmagában is megáll

        (Ugyanaz)

2. Vasadi Péter 1995-ös, A viola hatalma címû kis kötetében keresi a maga helyét költészetünkben. A borítón olvasom: „V. P. a hagyományos költészet elkötelezettje. Verseiben a megszólalás közvetlensége, természetessége ragadja magával az olvasót, és megkérdõjelezi a költészet körül újra és újra feltámadó, úgymond korszerûségi viták értelmét: ha ilyen »egyszerû«, magától adódó lehet a költõi út, mi is lehet valójában az a sokat emlegetett lírai valóság?” Vasadi költeményeiben az alapvetõ emberi szenvedélyek, gondolatok, helyzetek szólalnak meg költõi nyelven. Örömmel látjuk, hogy visszatért (némi avantgárdkísérletezés után) a „második naivság”-hoz, az egyszerû „dikcióhoz”. Íme, ars poeticája: „A sugarat átengedni magunkon, / lombtól / venni példát. Megremegni benne, / mint / a levelek. Nézni, hogy játszik / árnyékunk az aljnövényen, fényt / engedve oda, hol nem szeretik. / Nyitogatni alsó hidegét a léleknek, / hadd melegedjék. . .” (Átengedni magunkon)

3. Gergely Ágnes (Necropolis, Bp, 1997) címû kötete a tizedik verseskönyvei között. Sokat fordított, fõleg angolszász költõktõl. „A költõnõtõl megszokott mûgonddal és tudatossággal megszerkesztett, százhuszonhat verset tartalmazó kötet alkotói pályájának bizonyára egyik legjelentõsebb állomása. A magány, a depresszió és a halálgondolatok tengermélyén, sivatagában, romjain kivirágzott versek” – olvasom a borítón. Részben hagyományos, kötött formában áradó líra ez, de ugyanakkor a tömörítés mûvésze is megszólal (Máglya-ciklus). Az itáliai versek közül álljon itt a csodálatos kétsoros A Pietà elõtt:

Tartottál félholt kicsi testet a béna karodban?
    Bújhatsz. Benned a csont, mely levezekli a bûnt.

4. Sajgó Szabolcs S. J. is újabb kötettel jelentkezett. Még csak péntek este (Kecskemét, 2000). Nyilasi Tibor illusztrációival jelent meg. Elsõ kötetét, az Elárult látomás, 1987-ben adta ki  Kanadában. Azóta hangja letisztult, kevesebb az avantgárdutánzat: az élmény és a látomás, az érzelem és a képalkotás, a gondolat és a sajátos, lüktetõ-szabadvers-forma harmóniába olvad. A költõ hivatásánál fogva kitárul az emberi dráma fájdalmas tényei felé, hittel és a transzcendenciára utaló vallomással összekapcsolja a földi és égi távlatokat. Meglehetõsen sötét világának égboltja. Távol áll tõle a hajdan sokat bírált „papköltõk” póza és „prédikáló” magatartása. Szemmel láthatóan kedve telik a szójátékokban, néha a modoros „modernkedésben” is. De ez inkább ritka a kis kötetben. A könyörgés, a türelmesen, az áldás, a virradat télen vagy a tény az is az újabb magyar spirituális költészet nagyversei. Ilyen a címadó is:

            Péntek este  

lehull a röppenõ kéz
elhallgatnak a talpak

és lecsukódnak a szemek
és bezárulnak a fülek
és a nyelv még egyszer megvonaglik

egy ajtó nyitásra vár
valaki kerülgeti szíved

és befészkeled magad sebeibe
és kiállsz oldalából mint a lándzsa
és szög leszel lábaiban

elvérzik kereszteden
miért vársz már ma harsonákat
ma még csak péntek este

Húsvétra jelent meg Sajgó Szabolcs fordításában Jan Twardowski lengyel papköltõ válogatott verseinek kötete (egy remete skrupulusai, Manréza, Dobogókõ, 2001). Tereza Worowska értõ utószavából megtudjuk, hogy hihetetlen sikere van hazájában a 85 éves papköltõnek, aki nem sokat ad a külcsínre: gondolati költõ, tele paradoxonnal és bölcs humorral. Szabadverseit „darócba” (Babits) öltöztette. A Naphimnusz szent költõjének szelleme lengi át „a jóság morzsáit”. Észreveszi az élet örömeit éppúgy, mint a szomorúságot, a sok-sok szenvedést. Sajgó Szabolcs, aki érezhetõen beleélte magát Jan atya világába, Tereza Worowska nyersfordításait „tette át” költõi nyelvre. Darázs Bódog illusztrációi díszítik a kötetet.

5. Molnár Attila Benedek Veronika-kendõ (Accordia, Bp. 1999) címû kis kötete is ehhez a spirituális vonulathoz tartozik; de derûsebb színeket sugároz nála a szerelem. Impresszionizmusa a Pilinszky-féle szürrealizmushoz társul, tömörítése azonban nem olyan hermetikus, mint mesteréé.

Credo no.1.

         Pilinszky Jánosnak

    miféle hamvasság borítja homlokod
    mi ez a párnák közti csend
    kövek között egy falat kenyér
    mely kitágítja a végtelent

És idézem még a Dienes Valéria emlékének ajánlott verset:

                     érkezel

                                       „Jöjjön el a te országod”

     eszmélésünk az idõbe metszve:
    egy kert, virág, vesztõhely;
    ezüstökre váltott szeretethiány.

    mégis cselekszel.        

    Isten gondolata mozdulatlan
    születendõ szerelmed forrása, legbelül.
    veled élek
    mindennapi kenyerünkbe zártan,
    kínzó éhségemben immár egyedül.

A szép kis kötet Kertész Gilda rajzaival jelent meg. Molnár Attila Benedek újabb magyar líránk ígéretes tehetsége: a metafizikai kérdéseket feszegetõ és a transzcendencia felé kitáruló iránynak máris jeles képviselõje. Nekem szóló dedikációjában ezt írta: „az ihletettségem: kegyelem. Isten-szomjúságom: ajándék.” Adja Isten, hogy kamatoztassa ezt az ajándékot és kegyelmet!

(2001. vízkereszt–nagyböjt)