MÉDIA – TÁVLATOK


Az elõzõ számban már jelzett „elõevangelizáció” a média területén akár kevésnek is tûnhet, inkább „elõ-elõevangelizációról” kellene beszélnünk, mert a kulturális életnek ezen a területén jobbára még közös fogalmaink sincsenek azokkal, akikkel pedig értõ és termékeny párbeszédre törekednénk. Márpedig megfelelõ, tiszta, világos és konszenzusos fogalmak nélkül nemigen lehet közös nyelvrõl álmodozni. Ennek a fogalmi elidegenedésnek, amely az egyházias értelmiség médiareflexiója és a hivatalos médiaértelmezõk között áll fenn, egyik oka az, hogy az európai (és egyéb) médiafolyamatok lassú és sokszor egyoldalú magyarországi követése nem különbözik attól, ahogyan – mondjuk – átalakuló társadalmunk a szegénység, a siker, a karrier vagy a szolidaritás kérdésével szembesül, azt integrálja, majd értelmezi. Nálunk szerencsésebb történelmû országok elmondhatják magukról, hogy szervesen kialakuló médiaértelmezõ közösségek egymás mellett, egymással vitában építik be a társadalmi közízlés, közbeszéd világába a felmerülõ, médián keresztül tudatosuló kérdéseket. Nálunk részben történelmi okokkal magyarázható („piaci körülmények”, „átmenet”, „szervetlen politikai, társadalmi fejlõdés”, „a demokrácia elsajátítása” stb.) a média vadkapitalizmusának kontroll nélküli tombolása. De csak részben. Nem menthetik fel magukat az egyház kisebb és nagyobb közösségei sem akkor, amikor ennek a hazai, ellenõrzés nélküli, önmagát autonómnak feltételezõ médiaõrjöngésnek valamiféle civilizált, megengedõ, de ugyanakkor korlátozó kereteket szeretnénk találni. Felajánlhatunk az egyházzal kapcsolatban lévõ médiaértelmezõ csoportok tapasztalatairól építkezve olyan képi és más beszédmódokat, melyek a szubkultúrák sajátosan részleges emberképei és médiaértelmezései között számolnak az emberi lét teljességével, és nem tekintik azt pusztán szociológiai, politológiai, esztétikai vagy põrén fogyasztói alanynak.

Lázár Kovács Ákos Christopher Lasch egyik nagysikerû könyvét ismerteti. Lasch mûve amerikai keretek között ugyan, de a nálunk éppen most, az amerikaihoz hasonlóképpen zajló folyamatoknak adja értõ elemzését. Vég Adrienn írása a vallási elemek médiatizálódását vizsgálja, míg P. Szilczl Dóra a siófoki Pax Romana-kongresszuson (2001. ápr. 20.) elhangzott elõadásának írott változata a szükséges elemzések mellett tanúságtételre is szólít. Úgy tûnik, ez az elem a média világában sem mellõzhetõ.

(Szerkesztõség)

Lázár Kovács Ákos

AZ „ÉN” ELVESZTÉSE

Christopher Lasch
Az önimádat társadalma címû könyvérõl

Christopher Lasch angolul (The Culture of Narcissism címen) 1978-ban megjelent, magyarul másfél éve (1999) újra kiadott kötete ma sem kisebb intellektuális esemény, mint elsõ kiadásakor (1984) volt. Az Európa Könyvkiadó akkoriban már piaci fogásokkal dolgozó szakemberei megértették az amerikai piacról átemelt könyv nagyléptékû elemzéseinek sürgetõ következményeit, amelyek érvényessége – úgy tûnik – az azóta eltelt másfél évtized múltán is fennáll. A hozzáértõ szakemberek magukra ismertek, és a fordítás kiadásával ezredvégi átalakulásunk egyik elemeként beépíthették az amerikai Lasch belátásait saját önreflexiójuk horizontjába, amit aztán olvasóik számára felajánlhattak mint intellektuális csemegét, szociológiai kihívást, szellemi örömöt. Mik is ezek a belátások, és milyen érvényességgel bírnak ma, amikor ismét fél emberöltõvel szegényebbek lettünk? Valamint: érvényes-e még/már az amerikai élet kritikája amerikásan globalizálódó európai öntudatunk hórukkos megfelelni akarásának elemzéseiben?

Mielõtt belemennék a könyv rövid ismertetésébe, megemlítem a könyv magyar címében fellelhetõ – gyakorlati szempontból természetesen elfogadható – félreértést, pontatlanságot, fordítói (szerkesztõi?) értelmezést. A nárcizmus nem (csak) önimádat, és a kultúra sem (csak) társadalom. A szöveg fogalmi építkezése is meggyõzhet errõl a belátásról, hiszen e leleplezõ tanulmányfüzér lépésrõl lépésre kidolgozza azt az összetett folyamatot, amely az „én” elvesztésétõl egészen a mindent lenyúló és ehhez kellõen erõszakos „szakértõi bürokrácia illuzórikus fantazmagóriáinak” lepusztulásán keresztül elvezet a „hozzáértés közösségeinek” anti-(?), posztkapitalista felépüléséig. A szöveg nem titkolt célja „a jobb társadalom felépítésének szándéka”, vagy legalább segítség e cél elérésének szellemi elõkészítéséhez. Az önimádat, önzés, öntetszelgés kultúrájának elemzése után valami más megfogalmazása és megvalósítása lehetne az értelmiség feladata. Ezt a célt, mármint a jobb társadalom mibenlétét Lasch körülírja ugyan, de azt nem dolgozza ki. Módszere inkább a jelenig elvezetõ múlt analízise, mint a jövõre vonatkozó feltételezések igazolása. Szándéka beváltásának sikere kérdéses, a kifejtés módszerének következetes érvényesítése és eredményeket produkáló termékenysége viszont követendõ vállalás.

A nárcizmus mint helytelen önszeretet

A tanulmány elõszavában a szerzõ világossá teszi saját múltértelmezésének szellemi következményét: „A kapitalizmus politikai válsága a nyugati kultúra általános válságát tükrözi, azt a kétségbeejtõ felismerést, hogy a modern történelem menetét sem megérteni, sem ésszerû irányba terelni nem lehet.” A történelmi idõ (Proust) érzékelésének halványulása politikai csõdöt eredményez, amit a modern kor ideológiájának, a liberalizmusnak csõdje követ. Itt az új önimádót már nem a bûn kísérti, hanem a szorongás (Kierkegaard). Az amerikai válság a liberalizmus válsága is, ami átitatja a személy lelki-szellemi alaprétegét és a társadalom mikro- és makrostruktúráit is. (E. Hall., E. Aronson)

A szöveg tíz fejezetre oszlik, ahol nagy lépésekben, sajátos utat vázol fel szerzõnk. A múlthoz fûzõdõ szövevényes viszony az önélvezõ, öntetszelgõ lényben nosztalgiává silányul. Ennek elemzéséhez David Donald, Frank Kermode és Susan Sontag írásait hozza, finomítva Woody Allen, Leslie Fiedler, Tom Wolfe és Jim Hougan elemzésigényû feltételezéseivel a pszichikai önfejlesztés leleplezésérõl, a szex és a halál kultúrájának látszólag mindentõl eloldott túlzó és kizárólagos önállításáról, vagy éppen a privát teljesítmény mindenek fölé helyezett ünnepélyes öntetszelgésérõl. A  közérzet  inkább kissé hektikus, ideggondozóbeli-terápiás, mint értelmileg kidolgozott-reflektált. Tocqueville-t idézve: az „amerikai  Ádám” külsõleg szelídnek, leápoltnak tûnik, de belül forr a dühtõl. Az „üres én”, a középpont nélküli személy mint „nedves lyuk” adja az általános, ideggondozóbeli állapot lelki alapzatát, ahol minden a semmibe hullik, elemzés, értékelés, átélt érzések nélkül. Aztán mindez, a belsõ és külsõ kultúrától megszabadított, személyiséget, személyességet kiüresítõ viszony „antivallássá” kultúrátlanodik. A folyamat következõ állomásaként – a vallás kiszorítása után – következik a politika kisemmizése, eltüntetése. Itt teljesedik be az öntetszelgõ életvitel személyes tétnélkülisége, amikor is a vallomás észrevétlenül ellenvallomás lesz, és ezzel a szöveg eltakarja a kiáltó ûr felett megérzett „üres én” kimondásának és ezzel együtt megszüntetésének lehetõségét. (W. Frankl) A vallomás ebben a formában önmaga paródiája lesz. A kimondhatóság elsumákolása. A mûvészetszociológia ebben a fázisban az alkotói tevékenység eltakaró hazugságaival szembesít, ahol a mûalkotás létrehozása csak a személy reflexiójának kikerülése, menekülés mindentõl, ami vallással, politikával lehetne kapcsolatos. A „belsõ ûr” aztán mások csodálatának fényében fürdõzik. Ebben a sugárzásban „énazonosságom” önállító ereje másoktól nyeri lelkierejét, pszichikai turgorát. (Hollywood) A sztárkultusz a közéleti ember bukásáról tudósít. „A nárcizmus az erõs önszeretet szöges ellentéte.” (R. Sennett) Lasch kritikusan közelít E. Fromm „erõszakos humanista realizmusához”, és Freud alapeszméinek struktúraelméleti tisztítótüzén átment olvasatát emeli be további vizsgálódásainak legfõbb szervezõelveként. A nárcizmusfogalom elméleti megalapozásának õsfogalmai – a freudi fölöttes én, az õs–én viszony, az agresszió, a halálösztön-tematika – a társadalmat elemzõ és társadalmiságunkat újrafogalmazó törekvésében lesznek Lasch segítségére. Mindezt árnyalja Durkheim szocializált individuum fogalmával (személyiség), majd Adorno belátásain keresztül szociológiai síkra emeli a freudi (a dolog természetébõl is következõ) szûkösségeket. „A tudattalan a társadalom által módosított természetet, a civilizáció korlátjai közé zárt ösztönt képviseli.” Itt lesz a tanulmány – véleményem szerint – igen erõssé; ahol a fogalomalkotó erõ pszichológiai és szociológiai érzékenységgel párosul. A társadalom hatásösszefüggéseiben az önimádat „kiteljesedéssé” infantilizálódik, és a „túlélés eufemizmusává” lesz. Mindez rezignációt áraszt, ami nem más, mint a hitetlenek hite.

A szakértõi elit gyámkodása

Az össztársadalmi színészkedéstõl a sport lealacsonyodásán át, az oktatás új mûveletlenségétõl a tekintélypotenciál összeomlásáig, a nemek háborújának elemzésén keresztül a megifjodásba vetett hit összeomlásának elemzéséig vezet  Lasch kegyetlenül pontos gondolatmenete. Mindennek okát és létben tartó alapzatát egy újfajta gyámkodásban látja, ami a régi, hûbéri rend elvesztett, elveszett  gyámkodásának romjain épült ujjá, amely a jóléti liberalizmus áldásával nem az individualizmust, mint inkább a  szolipszizmust helyezi elõtérbe. Az itt megjelenõ gondolatmenet lényegi alapbelátásait már olvashattuk Horckheimer és Adorno A felvilágosodás dialektikája címû mûvében. Az apa nélküli gyámkodás az újgazdagok sikerrõl, hatalomról szõtt álmainak mentén, annak következményeként szervezõdik új renddé. Innen már csak egy lépés a „szakértõi elit” uralkodása, amely az új gyámkodás alaphazugságait trombitálja világgá, mindezt a haladást dicsõítõ, önimádó tetszelgésében. Szemben a kényszeres vagy hisztériás személyiség óvatosabb, vagy csapkodó, de akár még õszintébb struktúráival. A jóléti állam liberális és konzervatív kritikájának erõterében a szerzõ megfogalmaztatja a könyv alapkérdését: Hogyan lehet véget vetni a „hozzáértés lassú pusztulásának”?

Lasch konfessziónak is tekinthetõ válasza: a „hozzáértés közösségeit”, a „lokálpatriotizmussal”, az „önsegélyezés”, a „közösségi cselekvés hagyományaival” megerõsített ideálját hiszi, javasolja, ajánlja megvalósíthatónak. A gazdátlanná vált „morális fegyelem” kívánalma, mint a „munkaerkölcs” feltétele, a szerzõ szerint új tulajdonosokért kiált. Azokért, akik „komolyabban vették az ígéretet”, mint azok, akik „elõjogként” kapták azt örökül. A nagyigényû elemzés tehát egy vallomással zárul, amelynek fogalmi ereje már nem kapcsolódhat az okfejtés következetes megokolásaiba. Hitet igényel, amely a hitaktust önmagukból kipréselni képes gondolkodókért kiált. Már csak az a látszólag költõinek tûnõ kérdés, hogy ennek az ígéretnek az elõjogát bitorló örökösök vagyunk-e, vagy pedig azok, akik komolyan vették az ígéretet. A szerzõ logikáját követve ez ismét a „morális fegyelem” kérdését veti fel.






Kránitz Mihály–Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára, Szent István Társulat, Budapest 2001, 218 o. (Kemény kötés, 1990 Ft.)

A szótár régi igénynek kíván eleget tenni: teológiahallgatóknak és a vallás iránt érdeklõdõ értelmiségieknek röviden értelmezi egy-egy teológiai kulcsfogalom jelentését, sõt – ha történeti vagy bibliai vonatkozású fogalomról van szó – rövid áttekintést ad az eredetrõl és a fejlõdésrõl. Bár léteznek már magyarul is teológiai „szótárak” (Biblikus Teológiai Szótár, Rahner–Vorgrimmler Teológiai Kisszótára, A keresztény szellemiség lexikona, Liturgikus lexikon, meg a Katolikus Egyház Katekizmusa. . .), ez a tömör kisszótár hasznos a gyors tájékozódáshoz. Több mint 400 szócikk szerepel a kötetben. Azt mondhatnánk, hogy jó lett volna még bõvíteni e cikkek számát, esetleg rövidebbre fogni az egyes magyarázatokat, utalva az elõbb idézett szótárakra és lexikonokra. A valláskultúrában nem járatos nagyközönség számára fontos lenne a valóban „szótár” típusú összeállítás, amely egyben irányt mutatna a vallási kifejezések helyesírásához is (ami megszüntetne bizonyos zûrzavart e téren).


Vég Adrienn

(IGE)HIRDETÉS ÉS REKLÁM(VALLÁS)

A nem kérdezés mint módszer

Minél inkább a részek részeinek vizsgálata felé halad a tudomány és a technika, minél inkább hangsúlyos a felbontás (például a számítástechnikában a monitorra vonatkozó, bûvös dot/inch varázsszavak, vagy a digitális fényképezés fejlesztése), annál valószínûbb az átfogó, egységes világmagyarázat teljes hiánya, parancsoló, követelõzõ teremtési igénye. A tudósok elkészítették az ember genetikai térképét – tehát nincs rajta „fehér folt” –, de hogy hogyan olvassuk ezt a maximális felbontású biológiai terepet iránytû és irányok nélkül, arra ne kérdezzünk rá. („A mire jó ez?” nem igazán ildomos kérdés. Miért jó az, ha reprodukálni tudjuk a szomszéd kutyáját, önmagunkat? Miért jó, ha kifejlesztenek egy új csodafegyvert?) Az egyik autógyártó cég (Opel) piacra „dobta” új váltóját (a kifejezés eredetét érdemes megvizsgálni: dobni, mint a koncot a kutyáknak, hogy összemarakodjanak rajta), „Two in One – Easytronic” néven. A kettõ az egyben már a samponok világából ismerõs kifejezés, a „multifunkcionalitás” elengedhetetlen epitheton ornansa a kornak. Ennek reklámszórólapjából idézem: „Ön a feladat nélkül maradt bal lábával önfeledten dobolhatja a rádióból áradó zene ütemét.” És ez mire jó? És ha nem akarja bömböltetni? És ha nem akar dobolni? Valóságos azonban a feladat nélkül maradt ember, akinek dolgát a gépek veszik át. Mit kezdjen magával? „Önfeledten” – feledkezzen meg önmagáról. Feledkezzen meg arról, hogy gondolkozzon. Dübörögjön, mert a csendben gondolatai támadhatnak. Kell a zaj, hogy eszébe ne jusson, jól elvolt a bal lába eddig is a kuplungon. A szórólap szövege így folytatódik: „Egyérintõs varázslat. Az Easytronic kezelése páratlanul egyszerû. Ráadásul, az új váltónak mintha lelke is volna. Pontosan megérzi, mikor van Önnek különösen sietõs dolga, (. . .), még kézi üzemmódban is olyan intelligens, hogy (. . .) Tapasztalataink szerint a tesztvezetések során a leendõ vásárlók szinte rabjává válnak az új váltónak. (. . .) Számtalan új Corsa várja a nagy találkozást az Opel márkakereskedõknél.” A dõlt betûkkel a csábítás kulcsszavait emeltem ki: ki ne vágyna a nagy találkozásra, egy egyszerû, intelligens, empatikus, rabul ejtõ mivel is? Emberrel vagy géppel? Ez a váltós példa a fejlõdés szimbóluma is: nem igazán világos, mi a célja, mennyiben hasznos. Ha pedig tényleg „feleannyiba kerül és kétszer annyit tud”, felébred bennem a gyanakvás, hogy miért nem ezt szerelik minden autóba.  (A váltó televíziós reklámváltozata a bömböltetés illusztrációja: semmittevõ ember Bon Jovi „It’s my life” címû dalát üvöltve [ld. kareoki], rángatózva halad láthatóan a semmibõl a semmibe, a cél csupán a megmutatás, a feltûnés. Ahogy az egyik vetélytárs, a Citroën mondaná: Der Weg ist das Ziel!) Az autónál maradva, az elõbbi váltó sem jelzett valóságos „váltást”, az õrült reklámhõs céltalanul, rángatózva rohant a semmibe, monoton ritmust dobogva, mint a diszkókban techno zenére magukat öntudatlanra táncoló fiatalok, tehát igazából a valóság egy létezõ szeletére reflektált idealizált formában, vágyott célként feltüntetve a céltalanságot.

Személyes lét helyett fogyasztás

Az ember külsõ megjelenítõdése már nem korlátozódik a ruházatra, napszemüvegre, cipõre. Az autó a személyes lét tere is. Fegyverek kellenek és szkafanderek. A fegyver: mobiltelefon. A védõburok: autó. Korántsem véletlen az autósok hihetetlen agressziója. A védõburokból, a megnövelt felületbõl könnyebb szabadon engedni az indulatokat, a civilizált magatartás határai felpuhulnak. A testséma elvesztéséért az autó nagyobb méretei kárpótolnak. Amit elvesz a fogyókúra, az önsanyargatás, a korlátozás, azt visszahízza a négykerekû testburok. Egy társadalom, amely oly nagy becsben tartja a megjelenést, a szép külsõt, a behorpadt karosszériában, a szétzúzott autóban vesz revansot. Míg az egyik oldalon az ember halálra zabálja magát (illetve nem eszik, vagy hány, anorexiás vagy bulimiás), és szennyezi a gyorsétkeztetéssel a környezetét, a másikon a takarékos, keveset fogyasztó, kevés káros anyagot kibocsátó autóról ábrándozik. Az ember beleteszi a mesét, a természetet, a szerelmet az autóba, és azzal utazik. Aztán ha tényleg a természetbe ér, eldobálja a szemetet, sóhajt egyet, és visszatér. Már nem igazán tud gyalogolni. Az egyik reklámban beszélõ aranyhalat szállítanak, a másikban medvét, a harmadikban a végzet asszonyát soha el nem olvadó Magnum jégkrémmel. A Medve sajt reklámja különösen érdekes: az autózást a lassúsággal kapcsolja össze. A Medve sajt mint termék rövidzárlatot okoz, a család kikerül a rohanás körébõl – az autópályáról nem olyan könnyû kiszállni –; a dolog paradoxona, az, hogy a rendõr a lassúságért akar büntetni, fel sem tûnik. Kötelezõ rohanni. A Magnum – ami már önmagában pisztolyt jelent – kétféle módon célozza meg a potenciális fogyasztókat. A férfiakat egy magányos tengerpart tikkasztó napsütésébe invitálja, ahol a hátsó ülésen megjelenõ vamp nõ-ábránd-alak nem „az irgalomnak marék havát”, hanem jégkrémet nyújt a férfinak. A magányos zabálás – bûn, melyet csábító megoldásként kínálnak megvételre, mintha földre hullt manna volna. A nõknek kínált verzió még rosszabb. Az óriásplakátokon felbukkanó borotvahabos, szivarozó nõk után a reklámkampány utolsó darabját már csak tinédzsereknek szánt magazinokban merték megjelentetni. A deréktól lefelé ábrázolt hölgy bugyijába belerakott jégkrém még a leggyengeelméjûbb nézõ szájába is belerágja – ehhez adódik még a sorozatot bevezetõ képek ereje –, hogy mivel is találkozik.

Az autós reklámok más fajtái is az önmagáról való megfelejtkezés erotikus vagy vallási élményére épít, ráadásul például a gyermekét kaktuszra cserélõ megbabonázott nõ a becserélhetõség, azonosság érzetét is kelti. („A kocsit vagy gyereket” hétköznapi áldilemma képi megfogalmazásaként egyértelmûen az elõbbire szavaztat, hiszen a gyerek valami kis szúrós izé, kaktusz, amivel csak gond és probléma van, szemben az álomautó szigorú funkcionalitásával, ami helyesen és hibátlanul mûködik. Tehát nem véletlen a kaktusz szerepeltetése, hiszen a gyerek „szúrós”, bepisil, éhes, nem tökéletes mûködésû.)

Az autós reklám végsõ becserélõdésére jó példa az a szandálreklám, amely „Rover” márkajelzéssel, légpárnákkal és egyéb autós szakkifejezésekkel, afféle tudományos anatómiai atlaszként kínálja megvételre a lábbelit azoknak, akik soha nem engedhetnének meg maguknak egy autót, azaz a szegényeknek, azzal az ügyes illúzióval kecsegtetve õket: birtokosai lehetnek egy presztizstárgynak. A presztizstárgy kreálása a legügyesebb reklámfogás: ha egy gyereknek nincs például „Pokemonos” kártyája, akkor kiközösített – ezáltal állandóan szinten tartható a folyamatos, felesleges fogyasztás, hiszen senki nem akar „megfosztott” lenni. Ezzel magyarázható a szegények bevásárlókosarát teletöltõ chipsek, kólák és egyéb dolgok tömkelege: valamiféle javakból õk is szeretnének részesülni, akkor is, ha ezzel az egész havi kosztpénzt verik el felesleges, nem tápláló és egészségtelen dolgokra.

Ne kérdezzünk az egész jelentõségére!

Az, hogy az ember lényegét illetõ dolgok és a létezésére vonatkozó kérdések távol esnek eme vizsgálódás körén, egészen nyilvánvaló, hiszen mindezek nem foghatóak a bizonyíték és cáfolhatatlanság hálójába. A tudomány úgy fejlõdik tovább, hogy a fejlõdésnek csak iránya, de értelme nincsen. Az éhezés, háború, halálos betegségek kérdései nem oldódtak meg, s miközben az élet meghosszabbításának vagy megrövidítésének jogi és morális kérdéseirõl vitatkoznak, magáról az életrõl, erkölcsrõl és jogról nem esik szó. Magától értetõdõen használunk olyan fogalmakat, melyeknek elhomályosult, módosult vagy megszûnt a jelentése.

A társadalmi életet is (értelmezhetjük így is) a felbomlás jellemzi, a szélsõségesen individualisztikus kultúra elérte terjeszkedésének szélsõ határait, ahonnan csak szétrobbanással vagy szétbomlással léphet tovább. A reklám mint jelenség, afféle állatorvosi lóként, a technika, a tudomány, a jog, az etika, az esztétika, a filozófia, a kommunikációelmélet, a szociológia, a politikatudomány és a vallás kérdésfelvetései felõl is problematizálható. A tudományágak természetébõl fakadóan azonban vagy a „hogyanon”, vagy a „miérten”, vagy a „milyen hatásfokon” van a hangsúly, az egészre való rákérdezés gyermekien álnaivnak, vagy túlzott mohóságában: leegyszerûsíthetõnek tûnhet. A reklám a technikából él, ez teszi lehetõvé a képek manipulációját, azt, hogy a képrõl már nem tudjuk, mit ábrázol, eldönthetetlen, mennyiben „eredeti”, és mennyiben számítógépek által létrehozott az idealizált eredmény. A reklám régóta alkalmazza a plasztikai sebészetet (az elsõ retusálás óta), a génmanipulációt, hiszen csak a standard szeplõtelenség és forma juthat el a fogyasztókhoz. A mesterségesen meghosszabbított combcsont, kiszõkített haj, megkékített szem, hibátlanná varázsolt bõr valóságosnak tûnik, minket is manipulál, így tartva fenn az igényt az egész szépségiparra, arcszabászatra, a „fogyasztásra”. (A szó másik használata is árulkodó: nem fogyunk immár, hanem pénzért fogyasztják a súlyfölösleget, ami merõ képtelenség az éhezés és a túlzabálás kettõs terhét és kísértését figyelembe véve.) A „fáradozásnélküliséggel”, „szenvedésmentességgel” jó modellt kapunk az élet más területeire is. . . A „fájdalommentes szõrtelenítés” nem áll távol a fájdalommentes szüléstõl – ennek legújabb módozata szerint a gyereket császármetszéssel is a világra segítik, akkor is, ha természetes módon megszülethetne, mindezt természetesen pénzért – és nem áll távol a fájdalommentes halálba segítéstõl. Egy nagy közfelháborodást kiváltó eset, a Fekete Angyal esetében is érdemes a „manipulációhoz való jogot”, a fájdalommentességet végiggondolnunk kicsit részletesebben, illetve az „élethez való jogot” az abortuszról és az euthanáziáról szóló viták metszetében. A Fekete Angyal nem a semmibõl születetett Terminátor, nagyon is e kultúra következetes szülötte, akinek valóságosságát éppen a közfigyelem fókuszálása bizonyítja leginkább. A téma félresiklatása, ha csak az egészségügy és a jog felõl közelítjük meg; az igazi probléma az, hogy mennyiben vagyunk magunk is manipulátorok és manipuláltak.

Az értelem nélküli reklámetika

A jog is csak irányt ad, hogy mit is kellene tenni; de a végrehajtásért senki nem vállal felelõsséget, illetve senkit nem érdekel. Erre álljon a legjobb példaként a januárban hozott törvény az erotikus reklámok tilalmáról, ami egyszóval: nevetséges. Menjen csak ki bárki bátran az utcára: a nõi mellet formázó rádió, a földre gravitálódó bugyi, a Magnum félreérhetetlen reklámja, a fehér férfi hátán lovagoló pucér fekete nõ, az egymással csókolózó két nõ, mind-mind nem erotikus reklám. Feltétlenül nekünk és gyermekeinknek is részesülnünk kell belõlük köztereinken, a médiában. Kínáljunk bátran leszbikus és homoszexuális modelleket a fiataloknak a reklámplakátokról, a homoszexuálisok jogainak torz értelmezése miatt! (A fenti mondat bátran félreinterpretálható.) Csak annyit szerettem volna mondani, hogy a nyelvüket nyílt színen egymásba fonó két nõ mást jelent egy gyerek és egy felnõtt számára; a valóságról való tapasztalatok, ismeretek különbözõségének okán. Ugyanezért problematikus a „49 éves vagyok. 10 éve sikeres üzletember. 5 éve képtelen a szexre. Uram, ne hagyja annyiban!”, illetve második verzióban „49 éves vagyok. Két hónapja újra képes a szexre. Az orvosom tudta a megoldást!” szövegû reklám is. Itt, ebben a tanulmányban elemezhetném mindezt akár egy impotens, sterilizált kultúra szimptómájaként. Megkérdezhetném: miért lett vajon impotens, és mit kezd majd a visszanyert férfiasságával? Arra azonban ki ad választ, hogy miért kell minden olvasni tudó gyereknek kisilabizálnia ezt a méteres médiaüzenetet? Mit ért belõle? És a felnõttek? Hogy csak ez is egy olyan szerv, melyet orvosi felügyelet alatt karban kell tartani, és helyesen mûködtetni? Mûködtetni a mûködésért, mint egy sikeres vállalkozást? És itt minek nevezzük a profitot? De uram, miért kell ezt nekem néznem? A „jogszerûség” csak a reklám részérõl merül fel: „L’Oréal, mert megérdemlem!” A reklámetika is csupán fedõnév, hadmûvelet, a stratégiák és fegyverek egybevetésére. Ilyen stratégia az összehasonlító reklámok tilalma is. Ne mossunk pénzt hagyományos mosóporral, mert kiszõkül! A pénz, a profit a reklámbevétel fõ célja, a többi: maszlag, amit szépen, engedelmesen lenyelünk. Jog és etika: nem létezõ kategóriák. A pénz viszont igen, sok-sok pénz.

A társadalmi célú reklám legfõbb definíciója: olyan reklám, amelyért nem fizetnek mûsorperceket, azaz nem hoz rögtön profitot. Ettõl annyira el kellene érzékenyülnünk, hogy rögtön karitatív vonásokkal ruházhatnánk fel a reklámot, pedig ezekben a reklám önmagát is reklámozza. A színtiszta reklám archetípusaként, mely csak gyönyörködtetni, felhívni, tájékoztatni akar. „Segíteni.” Ez már a reklámvallás transzcendenciája. Innen már csak egy logikai bakugrás, és eljuthatunk oda, hogy az összes reklám segíteni akar. Tájékozódni és tájékoztatni a vásárlásban. Eligazítani a hétköznapokban. Esztétikai örömöket gerjesztgetni. Gyönyörködtetni a szépben, jóban, rendezettben. Megszépíteni a mindennapokat. Felvértezni a hétköznapok monotóniája, tülekedése, rohanása, szorongása ellen. Újjávarázsolni a tûzfalakat, a tûzhelyet, a konyhát, a hajunkat. A lelkünket. Csak azért bátorkodik félbeszakítani a filmeket, hogy szerényen megjegyezze: érdemes még költekeznie. Vegyen fel hiteleket, vásároljon, vásároljon, sokat, nehogy megálljon egy pillanatra is, mert véletlenül még elgondolkozna! De elfeledkezhet magáról, mindenrõl, a gyerekérõl, családjáról, önfeledten belemerülhet a termék csodálatába! Legyen kapzsi, legyen irigy, szerezzen meg mindent magának, amire nincs is szüksége! Ne legyen résen a közértben! Tegyen mindent a kosarába, amit csak a reklámokból ismer, és fizesse meg a kasszánál a beépített reklámköltséget! Csomagoljon jó édes üdítõitalokat a gyerekének, hiszen olyan drága, és rendezze meg a születésnapját a McDonald’s-ben, hogy megtakaríthassa az idejét, amit a szendvicsek kenegetésére szánna, meg fárasztó takarításra, nem is beszélve a hamburgerhez csatolt cseppet sem reklámértékû mütyürrõl, mely az éppen divatos Walt Disney rajzfilmhez kapcsolódik! Ne izguljon, kamaszként majd egyedül is oda fog menni, és kiadja a napi ezrest a tárcájából, mert joga van hozzá, hogy a napi hamburgeradagját megehesse! Vigye hát gyerekét multiplexbe, tömje pattogatott kukoricával és kólával. Részesedjen a szupermarketek ingyenes elõadásaiból! (Itt is elcsurran-cseppen majd egy pár forint.) Szoktassa be minél hamarább a gyerekét a nagy centerekbe, ott a játékbarlang, hogy idejét eltölthesse!1 Tanítsa meg gyermekét unatkozni, fetrengjen a tévé elõtt, és kenjen mindent magára! Vegyen chipset, a Pokemon Tazo papírkorong miatt – ha nem szerette eddig, majd rájön az ízére! Ha még mindig ellenáll, ne féljen: elõbb-utóbb óvodába, iskolába kerül a gyereke, és megismerkedik mindennel. Végül csak kiközösítik amiatt, ha nem megy a McDonald’s-be, vagy nem gyûjt Pokemonos kártyát! Hát nem érti, hogy a reklám csak jót akar?! És nem hat. Semmire és senkire. Nem akar semmit, csak tájékoztatni, hogy mit érdemes vásárolnia. „Van választása” – az egyik cigaretta reklámszöveg cinizmusa, mert valójában nincsen is választás. (Lényegtelen, hogy 1 mg vagy 2 mg nikotint tartalmaz a reklámozott termék, a valódi választás a tüdõrákról való lemondás lenne.)

Vallás – mûvészet – reklám

A reklámkészítõk is rossz lelkiismeretüktõl hajtva a „technikai haladásra” hivatkoznak, azaz arra, hogy az õ munkájukra szükség van, hiszen a reklámra sok pénz jut, és az ott kikísérletezett újítások a filmmûvészetet gazdagítják majd.2 Vagy azt mondják, hogy a reklám „alkalmazott mûvészet”, melyben az alkotói szándékot csak a megrendelõ akadályozza (meg a reklám tárgya és célja). Ilyen diskurzus nem is jöhetett volna létre, ha a mûvészetet a szakralitás felõl értelmezhetnénk, de a modern mûvészetbe, pontosan e hiány okán, minden belefér. „A mûvészet eget verõ reklámja közvetlen kapcsolatban áll mindenfajta esztétikai értékelés lehetetlenségével. Az érték az értékítélet hiányában lobog. Ez az érték extázisa. (. . .) Minthogy a mai mûvészet túl van a szépen és a csúnyán, a piac túl van a jón és a rosszon.”3 A vallás helyébe lépett a mûvészet mint a világ lehetséges értelmezése, majd pedig ennek helyébe léphet a reklám. Ennyit jelent az „alkalmazott mûvészet” besorolás: a deszakralizált világ (mûvészet) pszeudo-újraszakralizálási kísérlete (reklám). „A mûvészet jelenségei és az ezzel összefüggõ problémák napjainkban olyan széles körben keltenek érdeklõdést, amire a korábbiakban nemigen volt példa. (. . .) Nemigen foglalkoztatják ennyire az embert – legalábbis a mi nyugati világunkban – vallási, politikai kérdések, és ezért is állítják többen, hogy a mûvészet sokak szemében a vallás helyébe lépett. Hogyan képes erre a mûvészet, mely lényegi vonásában rejlik ez a képesség? Az újkorban – tehát az itáliai reneszánsz óta – a mûvészet folyamatosan a tárgyak, cselekedetek és magatartások lehetséges értelmének magyarázata. A mûvésznek, akinek a valóság feltáratlan aspektusai iránt érzéke van, aki kiszakítja azokat a jelenségek zárt, értelem nélküli, »kontingens« sokaságából, és értelmezi õket, a mai emberek különleges hatáskört és különleges fontosságot tulajdonítanak. Az átfogó világmagyarázatok, melyekkel a mûvészt is szembesítették az élet nála hatalmasabb erõi, az ez idáig érvényben lévõ dogmák elvesztették mindenki számára kötelezõ érvényüket, de persze nem egy szkeptikus vagy »egzisztencialista« filozófia aktivitásának köszönhetõen – hiszen ezek maguk is inkább a szellemi szituációt tükrözik, annak kifejezõdései. Sosem érezte még az ember ennyire kiszolgáltatottnak magát az értelemadások, magatartások és cselekedetek lehetséges sokféleségének, melyek mintha mind tisztességgel választhatók volnának.”4 A reklám kapcsolata a posztmodern mûvészettel mindenütt tetten érhetõ, kötelezõ elem a nyelvi lelemények, nyelvjátékok alkalmazása, az állandósult szókapcsolatok eredeti jelentésére való visszautalása. (Igyunk erre! – irányként értelmezve, Földet érõ álom! – telekvásárlás-hirdetés landoló ejtõernyõssel, Az élet habos oldala – szójáték, Szép telek, szép nyarak – itt a telekre mint földdarabra is utal.) A vallás nyelve elõbb mûvészetté, majd a reklám mûvészetévé vált.

Összegzés

A reklám olyan társadalmi térben jön létre, melynek szervessége felbomlóban van (nemi, életkori különbségek összemosódása, multikulturalitás, vallások összemosódása stb.), olyan természeti környezetben, mely értelemzavarokkal szennyezett, az ember által manipulált, áttechnicizált. A mûvészet deszakralizálódott, és a világnak csak lehetséges interpretációját adja (azt is sok idézõjelben), ugyanakkor az egész élet átesztétizálódott (minden és semmi sem mûvészet). A tudomány felfedezései a fejlõdés megszállottjainak fegyvertényeiként nem feltétlenül javítanak az emberi élet „minõségén”, csupán a két végpontján igyekszenek nyirbálni vagy hozzátoldani. A génmanipuláció lehetõségével a tudomány elõbb-utóbb eljátszhatja az isteni teremtés utánzatát, melynek következményei beláthatatlanok. A készen kapott válaszok elfogadhatatlannak vagy hamisnak bizonyulnak, de idõközben leszoktunk a kérdezésrõl. A reklám feladata fenntartani és növelni a fogyasztást olyan cikkek iránt, melyekre alig vagy semmilyen szükségünk nincsen. Célját azonban el kell hogy érje, ezért manipulálnia kell bennünket, hitegetni, ha pedig hit sincs, akkor úgy manipulálni, hogy a csõbehúzás saját választásnak tûnjön. A képek, amikkel hatni akarnak, maguk is manipuláltak, nincs tárgyuk, sem alanyuk. A képek sokasága miatt – a radikális obszcenitások szélsõségességei ellenére is – a kép ereje meggyengül, erejét veszti, ezért olyan nagy hatású, egységes szimbólumrendszerre, átfogó világmagyarázatra szorulnak, amelyet csak a vallás nyújt. A mûvészet jelképei, eszközei elernyednek. Minden, ami õsi, erõs, friss, nem impotens, steril, minden vad és szenvedélyes, minden spirituális, transzcendensre utaló felértékelõdik a reklám szempontjából. Ha az – elkoptatott – hasonlat szerint világunk a platóni barlang, melyben a világ megkettõzõdött, látszatra és valóságosra hullott szét, akkor a reklám számára az ideaelemek válnak fontosakká, a legszékebb szék, a legnõbb nõ, a legkenyérebb kenyér, mindezek ideája, amelyeket csak a ráemlékezés révén tudunk felidézni. Fontos motívum lesz az álom, az emlékezés. Az emlékezés, mint a hitaktus, ami vásárlásra indít a már ismerõs (ideális) felé. Az ideáltipizálást már régen megkezdték, a képmanipuláció az esetleges, a szabálytalan lemetszését jelenti. A reklám a valóságban nem szabályozható a joggal, nincs lelkiismerete, ezért nincs dolga a reklámetikával. A reklámkészítõk viszont szakmai és politikai kérdésnek tüntetik fel, ha ténykedésükre rákérdeznek. A reklám kacsintva, de megengedi nekünk a jog és a szabályozás kategóriájának használatát mindaddig, amíg hagyjuk, hogy saját önfelfogásának (önhittségének) érvényesítésével a mi életünket szabályozza. Nincs olyan kormány, nincs olyan tévécsatorna, mely lemondana a reklámbevételekrõl. Ha a reklám a vallás eszközeit használja, ha vallásos világmagyarázatként kíván érvényesülni, akkor ennek mi lesz a következménye? Mi vagy kik lesznek a szolgálóleányai?



1 „Kid gloves, advertising to children” (in The Economist, January, p58) A gyermekek fogyasztását célzó kampányokat a hirdetõk cinikusan „nag and whine”-nak (szekálj és nyafogj) nevezik, azaz céljuk a gyermekek – és általuk a szülõk – manipulálása.

2 Filmvilág, 1999. október, 33. o.

3 Jean Baudrillard: A rossz transzparenciája, Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám–Intermedia, Budapest, 1997, 22. o.

4 Azonos-e a szép területe a mûvészetével? In: Ernesto Grassi: A szépség ókori elmélete, Bp., Tanulmány Kiadó, Pécs, 1997, 18–19. o. Ugyanez a fogalom Mc’Intyre írásaiban a „rivális értékkatalógusok”, avagy a Karneválból ismerõs „sorskatalógus” Hamvas Bélánál.



August Franzen: Kis egyháztörténet. Agapé, Szeged 1998, 464 o. – A híres német egyháztörténész világhírû egyháztörténetét Fejérvári Boldizsár fordította magyarra. A könyv kiegyensúlyozott, világos és tömör áttekintést nyújt a katolikus egyház múltjáról. A politikai, szociális, szellem- és kultúrtörténeti összefüggéseket is megvilágítja. Szerencsésen kiegészíti az Adriányi Gábor által összeállított Az egyháztörténet kézikönyve c. kötetet (1975-ben jelent meg Münchenben, és kevesekhez juthatott el), amelyet erõsen befolyásolt a protestáns Eric Peter rövid egyháztörténetének kritikus hangja. Egyébként Adriányi megjegyzi: „August Franzen zseniális Kleine Kierchengeschichte-je többször is példaképemül szolgált.” Franzen sem hallgatja el az egyház történetében jelentkezõ gyöngeségeket, bûnöket és árnyakat, mert nem akarja meghamisítani a valóságot. Ugyanakkor érzékelteti az egyház mindkét arcát: az emberi mögött az istenit, a kegyelmi valóságot is.



Kardos Klára: Auschwitzi napló. Szent Gellért kiadó, Budapest 2001, 108 o. – Ebben a kis füzetben az 1984-ben Klagenfurtban elhunyt Kardos Klára auschwitzi élményeit rögzítõ jegyzeteket tette közzé a Szent Gellért kiadó. Nemeshegyi Péter S. J. elõszava tájékoztat a napló szerzõjérõl és a mû keletkezéstörténetérõl. A Szolgálat c. folyóirat belsõ munkatársa hosszú éveken át nagy szolgálatot tett a magyar egyháznak, amikor vállalta a szerkesztés, a fordítás, a könyvkiadás feladatait. A kézirat a Szolgálat archívumában maradt fenn. Kardos Klára ugyanis nem akarta, hogy életében közzétegyék ezt a naplót, amely egyesek kritikájára számíthat. Mindenesetre a beszámoló ragyogó tanúságtétel arról, hogy valaki hogyan maradhat ember az embertelenségben, ha a krisztusi hitbõl merít erõt. (Sz. F.)

P. Szilczl Dóra

HITELESSÉG ÉS TANÚSÁGTEVÉS*

Minden keresõ ember központi kérdése, hogy létezik-e Isten, és létezését hogy ismerhetem fel. Ez a kérdés az egyházválasztás vonatkozásában gyakran úgy jelenik meg: Hol találok szavahihetõ tanúkat? Hol találkozhatom olyan emberekkel, akik hitelesek lehetnek számomra? A személyek behatása és a vallásos intézmények kategóriájának ilyetén összemosása nem meglepõ, hisz nem vonatkoztathatunk el attól, hogy az intézmények bizonyos szempontból személyek gyûjteményének tekinthetõk. Amikor az egyházak a feléjük kívülrõl forduló emberek felé szolgálnak, ezt a kérdést nem szabad elfelejteniük. Talán tradíciójából fakadóan az egyházban az elmúlt idõkben dominánsabb szerepet kapott a teologizálás, mely legfõbb feladatának a hitrõl való elmélkedést tartja. S az, hogy a saját egyházunkról mint a hit letéteményesérõl beszélünk, talán még inkább magától értetõdõnek mutatta a hívek megszerzését (a beleszületés révén). Így maga az Egyház is kevesebbet szánt a kívülrõl jövõk evangelizálásának a gyakorlatára, és nem szívesen nézett szembe az ezzel szorosan összefüggõ hitelesség problémájával. Amikor ma az egyház(ak) kommunikációjáról beszélünk, szólnunk kell arról is, hogy az egyház – mondjuk a római katolikus – hogyan szólítja meg az embereket, tud-e egyáltalán szólni az egyház a falain kívül levõkhöz, egyáltalán hiteles-e a mai kor embere számára mindaz, amit mond, és az, aki mondja. A szavahihetõség, a hiteles beszéd, a megszólítás, a tanúságtevés olyan feladatok, melyekkel az egyházaknak ma feltétlenül szembe kell nézniük. Néhány gondolat erejéig ebben az írásban ezeket a kérdéseket igyekszem érinteni.

Mit jelent a szavahihetõség?

Azt mondjuk szavahihetõnek, hitelesnek, aki a hitét és meggyõzõdését komolyan gondolja, azaz a szavahihetõség egyrészt a hit és az egyén kapcsolatára vonatkozik. Másrészt az  szavahihetõ, akinek érdemes a szavát hinni, az általa elmondottak „megállják helyüket a világban”. És nem azzal függ össze, hogy az egyén vagy a közösség mit gondol magáról, azaz a szavahihetõség nem egy lelkiállapot, hanem valami olyan, amit az egyén vagy közösség megteremt és folyamatosan fenntart. A fenntartás viszont nem kontextusmentes, meghatározza az a társadalmi közeg, mely az egyén vagy közösség akcióit körülveszi. A szavahihetõségnek pedig a változó körülmények közepette is stabil állandónak kell maradnia. A kereszténységen belül ezt a szavahihetõséget két dolgon keresztül teremtették meg és tartották fenn: az egyik az üzenet, a másik a közvetítõ személye. A Római Katolikus Egyház, más egyházakkal egyetemben, ennek a szavahihetõségnek a fenntartását végzi. Üzenetet hirdet. A kérdés, hogy hogyan valósítja meg ezt a funkcióját napjainkban.

Nap mint nap szembesülünk az egyházat érõ kritikákkal. Nyelvében, liturgiájában, társadalmi akcióiban elmarad, elidegenedett a társadalomhoz, illetve a társadalom felõl érkezõ igényekhez képest. Most azon vagyunk, hogy ezt a sokszor behozhatatlan hátrányt valamiképp ledolgozzuk. Nem szeretnék itt most csatlakozni ezen elementáris problémák felsorolásához. A helyzetet egy másik oldalról szeretném nézni, és ehhez a szavahihetõség problematikáját vettem elõ. Fõ kérdésként azt nézve meg, mit tud felkínálni az egyház a kívüllevõk számára, meg tudja-e mutatni, s hogyan mutatja meg a hitét.

Minek az eredménye az, hogy a hit fontossá válik, meghatározó lesz az ember számára? A szociálpszichológia három szintet kiemelve beszél az elkötelezettség megteremtésérõl egy csoport irányában. E három: a szociális, a kognitív és az affektív szint. Erõs elkötelezõdésrõl e három komponens együttes meglétekor beszélhetünk. Errõl azért tartom fontosnak beszélni, mert a minél erõsebb elkötelezettség megteremtése lehet az elsõdleges cél a hívek szerzésében és megtartásában. Nézzük meg ezeket a katolikus egyház vonatkozásában részletesebben.

Csak hivatalosan

A szociális elkötelezõdésrõl szólnék elsõként. Túl sokat nem szeretnék mondani evvel kapcsolatban, hisz a mostani egyházzal kapcsolatos megnyilatkozások domináns témája leginkább az, hogy miként nem mûködik a vallási szocializáció, vagyis miért is van válságban az egyház. Az biztos, hogy a vallási szocializáció területén még mindig – generációváltásig mindenképp – jelentõsebb mértékben van jelen a tradíció, a megszokás szerinti cselekvés, a szentségek – vagy inkább mondjuk úgy: a szentségekkel való szelektív élés: keresztelés, temetés, esketés. A szocializáció más formái mellett, bizonyos vonatkozásban azt is mondhatjuk, még mindig dominánsan e három fõ alkalom köré csoportosul az egyház felé csak formálisan elkötelezett egyén megszólíthatósága. Ezek a helyzetek viszont jellegüknél fogva magukban hordozzák, mivel funkciójuk egy életszakaszjelzõ rítus is egyben, hogy az üzenet nehezen jut csak el – ha egyáltalán ez az üzenés ma használható fóruma – az érintett személyekhez. Tehát az intézményes oldalról a kívülmaradtak megszólítása kevésbé hatékony, formális, és jobbára néhány alkalomra korlátozott. Az egyház a hitmegmutatásban valódi hatékonyságot csak elkötelezett híveitõl remélhet. A személyes életbizonyságok, a jellegzetes életvitel jelként funkcionálhatnak, és szimpatikussá tehetik az adott vallást a nem hívõ emberek számára. Ezért érzem úgy, hogy ma az egyháznak eme személyes tanúságtevés szerepét hangsúlyoznia kell saját gyakorlatában. S itt azt szeretném ismételten kiemelni, hogy fontos tudomásul venni azt, hogy egy vallási intézmény: személyek közössége. Azaz számolni kell az egyháznak tagjaival.

Sikerre törekedve

Az érv, a logika – mint a modern kor verbalitásának két prominens kategóriája – igen fontos szerepet tölt be a vallásos hit kialakulásában, de a hitnek ez az intellektuális megerõsítése nem feltétlen garantál komolyabb elkötelezõdést. Racionális alapon felépített, de ugyanakkor a tényállások függvényében bármikor módosítható világképet jelent. Tapasztalataim szerint igen nehezen lehet a hitet csak racionális döntésként felfogni, pont a transzcendensrõl való meggyõzõdés episztemológiai mássága miatt is. De ha megnézzük, a szellemi szabadpiacon is jobbára ilyen elsajátítható ismereteket kínálnak fel. Vallásokat, amelyekkel bármire képesek lehetünk: élményeket idézhetünk elõ, különbözõ módokon léphetünk kapcsolatba bármivel, ami a transzcendensbe belefér. Meggyõzéstechnikák, kurzusok, tréningek állnak tehát az egyik oldalon, melyek azt a hitet kezdik alátámasztani, hogy a transzcendens racionálisan kezelhetõ. Itt a sikeresség mint alapszabály jelenik meg. Ha megnézzük a modern vallások némelyikét, feltûnik, hogy a túlvilágról igencsak az evilágra, de fogalmazhatnánk úgy is, hogy az evilágiakra helyezõdik a hangsúly. A középpontba már nem Isten, az áldozat, a kegyelem, hanem az ember, az önkiteljesítés, a pozitív gondolkodás kerül. Az ilyen sikervallások születése az egyházak számára versenyhelyzetet teremt. De nem csak vallások konkurálnak egymással.

A mai világ PR-ja a kevésbé HIT-szerû aktusokat is úgy kezeli, mintha azok valódi erõs érzelmi meggyõzõdéseken nyugodnának, s mintegy vallásos színezetet adnak neki; gondoljunk csak a reklámokra, illetve a reklámozás technikáira, az ügynökök hadjáratáról nem is beszélve. Nap mint nap találkozhatunk cégek „funkcionáriusaival”, akiket „véleménymeghatalmazottaknak” is nevezhetnénk. Ezek – és a megvásárolt termék után járó tapasztalat – gyakran erõsítenek meg minket abban, hogy kifejlesszünk egy védekezõtechnikát, ami ezeket a helyzeteket megítélni és kezelni tudja. Közben folyton az a kép tárul elénk, hogy valójában küzdünk azzal: ki mond igazat, hihetünk-e neki? Funkcionárius, mediátor jó vagy rossz értelemben? Ezt a mindennapokból leszûrt sémát gyakran visszük át más területekre is az életünkben, például a vallásra. S teszi ezt méginkább a vallási lényegre nem szocializált, sõt az ilyen vonalon érintetlen kívülálló. Aki, mikor szembetalálkozik azokkal, akik a mosópor, a fogkrém, a sampon, az autó reklámozása mellett a vallásról beszélnek neki, vagy a vallást „reklámozni” próbálják, hajlamos valamiféle „tradicionális véleményszolga” vagy ügynökkategóriát alkalmazni rájuk. Ez a fajta nyilvános megjelenés nem eredményez valódi hitbeli meggyõzõdést (talán csak az amúgy már hívõk körében jelent identitásmegerõsítést), a kívülállók részérõl nagyon gyakran pusztán úgy csapódik le, mint a befolyásolás ügyesen gyakorolt módszere, de amellyel amúgy nem tudnak, vagy nem akarnak azonosulni. Így az elutasítás sokszor annak a kontextusnak szól, amelyben a dolgokkal találkozunk.

Ennek a versenyhelyzetnek a folyamatos fenntartása és megerõsítése, úgy látszik, a mai élet szerves része. Azt kell látnunk, hogy a mindennapi létfenntartás cikkeit ugyanolyan, ha nem nagyobb impulzivitással reklámozzák és hirdetik, mint a hitet, s mivel e reklámok narratívái hasonló sémára épülnek, ezek versenyezni fognak egymással. Helmut Thielicke az „Elveszett szó keresése. Gondolatok a kereszténység jövõjéhez” címû könyvének 4. fejezetében ezt írja: Szt. Johanna sem beszélhetett elragadtatottabban eksztatikus pillanataiban, mint a tévé képernyõjén felbérelt háziasszony, amikor egy mosópor láttán látnoki szavakban tör ki: „Életem legragyogóbb fehérsége!” – Mintha a hetedik mennyországot látnánk – teszi hozzá epésen a szerzõ. Ezek az „álszakrális” hangok bukkannak fel mindenütt. S mit tesz ebben az esetben az egyház? Az esetek többségében úgy próbálja fenntartani hitelét, hogy az ünnepélyességet kultiválja. Ezzel viszont még messzebb kerül a közvetlenségtõl, a kollokviális hangtól, mely felé a modern kor egyre inkább terelõdik. A tartalmi másságra, az üzenet fontosságára ez a mindennapi kommunikáción kívül rekedt közeg megszorítóan hat. Így az egyház szerencsétlenül konkurál a többi felhívással és ajánlattal. A sikerességet etalonként tartó ember számára pedig nem vonzó egy sikertelen egyház.

Vannak dolgok, amikrõl csak hitelesen
lehet és szabad beszélni. . .

A legerõsebb kötõdést egy vallás irányában – mutatnak rá a szociológusok – az érzelmi oldalon való megszólítottság, a személyes érintettség eredményezi. Ez teremti meg a hívek számára az Istenhez tartozás fontosságát, azaz errõl tudnak hitelesen beszélni. Ezek a személyes átélések a tanúságtevés gyakorlatában megoszthatók másokkal. Az egyház kommunikációja kapcsán éppen errõl az affektív oldalról való beszédet lényegesnek tartom. Ez a terület a világi és az egyházi emberek közös missziója.

Valahogy belénk ivódott, hogy az ember cselekedetei tisztábban demonstrálják a hitét, mint a szavai. A hitnek ez a manifesztációja gyakran elválasztódik a verbális hittõl és a hit mindenfajta verbális kifejezésétõl. Pedig ma a verbalitásnak ismét komoly szerep jut. A viselkedés – minden látszat ellenére – nem tévedhetetlen bizonyítéka a hitnek, hiszen a vallásos viselkedés gyökere lehet a reflexszerûvé vált szokásokban is, melyek sokszor belsõ lényegi tartalmukat vesztve kiüresednek. Ezek a szavahihetõség szempontjából sokszor negatív kommunikátumok. A hit akkor válik teljessé, ha a személyes meggyõzõdés beágyazott egy viselkedés-, cselekvésorientált hitbe, és ez az összkép tud a hitelesség révén meggyõzõvé, példaértékûvé, akár elmondhatóvá válni a kívülálló szemlélõ számára. Ennek a fóruma a tanúságtétel. A személyes meggyõzõdés, a tanúságtevõ hívek az egyházi kommunikáció fontos részét kell, hogy alkossák. Az embernek pedig szavahihetõnek kell lennie, hogy meggyõzõdését komolyan vegyék. Ennek a tanúságtevésnek a gyakorlatát, motiválását pedig a jövõ egyházának, egy vonzó egyháznak mindenképpen fel kell vállalnia.



* Rövidített változata elhangzott a Pax Romana Fórum 43. kongresszusán Siófokon, 2001. április 20-án. A teljes szöveg megjelenik a konferenciakötetben.