EURÓPA


EURÓPAI KATOLIKUS
INFORMÁCIÓS KÖZPONT


Megújult folyóiratunk rendszeres Európa-rovattal jelentkezik. Együttmûködve az OCIPE információs központtal – amely itt röviden bemutatkozik – az európai integrációval kapcsolatos elõadásokat, illetve más jezsuita lapokból átvett, Európára vonatkozó tanulmányokat teszünk közzé. Máris jelezzük, hogy õszi és karácsonyi számunkban közöljük a Budapesten május 10–11-én megtartott OCIPE-konferencia néhány elõadását „Az Európai Unió identitásának kérdései” témakörbõl.

 

Az OCIPE (Office Catholique d’Information et d’Initiative pour L’Europe) katolikus szervezet, melyet 1956-ban alapítottak Strasbourg-ban, és a jezsuita rend mûködteti. Kuratóriuma európai vezetõkbõl áll, és együttmûködik különbözõ ökumenikus szervezetekkel. A brüsszeli központon kívül irodája van Strasbourg-ban, Varsóban és Budapesten.

Az OCIPE öt nyelven kiadja a „Europe Infos” címû havilapot a COMECE-vel (Commission des Episcopats de la Communauté Européenne), az Európai Közösség Püspöki Konferenciáinak Bizottságával együttmûködve.

Az OCIPE központja akar lenni olyan európai kezdeményezéseknek, amelyek keresik a kapcsolatot keresztény szervezetek és az európai egyesülés között, és kritikus hangja kíván lenni fejlõdésének.

Az OCIPE Magyarország – mint magyar szervezet – aktívan részt akar vállalni egy olyan európai egység építésében, amely a szeretet civilizációját kívánja megvalósítani. Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozása során az Európa-szerte ismert humán tõkéjével, a magyar ember szárnyaló fantáziájával és nehéz történelmi tapasztalatokon edzõdött, a pozitív társadalmi értékek iránti fogékonyságával gazdagíthatja az Európai Uniót. Az Unióhoz való csatlakozást követõen a magyar nép olyan – keresztény történelmi múltra építõ – hozománnyal gazdagíthatja Európát, mely reményeink szerint jelentõsen szélesíti az egész közösség látókörét.

Az OCIPE Magyarország célja az Európai Unió szervezeteinek mûködését, a tagállamokat érintõ – keresztény szemszögbõl fontos – információk


különös tekintettel a magyar társadalom és a közjó szempontjaira.

Az OCIPE Magyarország célja az európai egységesülés – keresztény alapokon mûhelymunkával rendszerezett és kritikus szemlélettel elemzett – kérdéseinek terjesztése:

különös tekintettel az „Europe Infos” címû havilap ingyenes terjesztésére, valamint a szervezet magyar nyelvû honlapja (http://www.ocipe.org) népszerûsítésére.

Az OCIPE Magyarország célja a magyar társadalom – európai összefüggésekben fontos –, mûhelymunkában feldolgozott kérdésköreinek továbbításával és megvitatásával:


• keresztény közösségek építése,

• hozzájárulás Európa új evangelizációjához,

• Magyarország és a többi európai ország kapcsolatainak
        építése,

• a Magyarország és más európai országok keresztényei
        egységének szolgálata,

• az európai keresztény értékek megõrzésének és bõvítésének
        elõsegítése.



OCIPE  MAGYARORSZÁG

Cím: 1088 Bp., Szentkirályi u. 28. III/353 – T/F: 429 7224 – Mail: etomka@jak.ppke.hu – Ügyv. igazgató: Tomka Emil.


Joseph Doré

EURÓPA SZELLEME

2000. november 10-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, valamint az OCIPE brüsszeli központja és annak budapesti irodája konferenciát rendezett ezzel a témával: „Európa teste és lelke”, a katolikus egyház szerepe Európa fejlõdésének folyamatában. Elõadást tartott Erdõ Péter püspök, Bolberitz Pál egyetemi tanár, Pierre de Charentenay S. J., az OCIPE brüsszeli igazgatója és Joseph Doré strasbourg-i érsek. Erdõ püspök és P. de Charentenay elõadását elõzõ számunkban már közzétettük. Most Doré érsek franciául elhangzott beszédét közöljük. A tolmács által rögtönzött magyar fordítást átfésülte Szabó Ferenc a La Documentation Catholique 2000. december 17-i számában (No 2238) megjelent francia szöveg alapján.


Több okom is van arra, hogy örüljek ittlétemnek. Nagyon köszönöm, hogy meghívtak engem, és köszönöm, hogy elõadást tarthatok itt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jog- és államtudományi karán Európa szellemérõl. Magyarország jelentõs gondja a jövõbeli európai integráció. Magam nyugalmazott dékánja vagyok a párizsi Katolikus Egyetemnek, a teológiai fakultásnak. Jelenleg pedig a strasbourg-i Katolikus Egyetem kancellárja vagyok. Tehát ebben a minõségemben nagyon szorosnak érzem kapcsolódásomat a budapesti katolikus egyetemhez. Strasbourg igazában jelkép: az európai építkezésnek, az európai konvergenciának volt a fõvárosa, annak jelképe. Ezenkívül egyik elõdöm, Mons. Weber volt az OCIPE megalapítója 1955–56-ban.

Európa szellemérõl kell most beszélnem, ezt a témát javasolták, és én ezt örömmel fogadtam. Két részre osztanám a gondolatmenetet. Az elsõ részben elmondanám, hogy Európa tulajdonképpen egy örökség: lelki patrimónium a múlt és a jelen számára (I); következésképp a jövõ számára munkaterület, amely felelõsséget jelent (II).

 I. Lelki örökség (patrimónium)

1. Ami legelõször is meglep bennünket Európával kapcsolatban, az a következõ: más földrészektõl eltérõen Európának nincs semmiféle önazonossága, semmi különlegessége földrajzi szempontból, ellentétben Ázsiával, Amerikával, Afrikával. Tulajdonképpen az óriási ázsiai földrésznek egy kis nyúlványa. Európa önazonosságát, sõt létezését nem földrajzi fekvésének, hanem mindenekelõtt szellemének, kultúrájának köszönheti. Márpedig, legalábbis történelmileg, ez a kultúra vallásos, pontosabban keresztény.

Egyrészt jól tudjuk, hogy a háttér indoeurópai, és a kelták, arabok, muzulmánok jelentõsen hozzájárultak Európa identitásához. Másrészt az is kétségtelen, hogy Európa jelenlegi állapotában igen nagy eltéréseket, sokarcúságot mutat; nagy a különbség Észak és Dél, Kelet és Nyugat között. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy az európai jelennek, az európai valóságnak legközvetlenebb és legmélyebb gyökerei elõbb a görög–latin klasszikus ókor humanizmusába, azután pedig a zsidó–keresztény etnikai-vallási világnézetbe nyúlnak; de egyben mindkettõt kétségbevonta már a reformáció, és még inkább a felvilágosodás.  Tehát a reformáció és a felvilágosodás gondolkodói nem rombolták le, hanem megújították Európa szellemét.

Ebben az átfogó távlatban elég pontosan meghatározhatjuk a kereszténység sajátos hozzájárulását Európa kialakulásához és jövõjéhez.

2. Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk, három meghatározó tényezõt kell megemlítenünk Európa születésénél, és ezek keresztény tényezõk: a szerzetesség, a térítések és az egyetem.

A szerzetesség kétségkívül még a pápaságnál is jelentõsebb szerepet játszott Európa kialakulásában, a vezetõ köröknél éppúgy, mint a nép körében. Gondoljunk csak a bencés rend alapításaira, pl. Cluny tudományos, egyházi és politikai kisugárzására, vagy Cirill és Metód jelentõs és sokrétû befolyására egyrészt, másrészt Clairvaux-i Bernát személyiségére és mûvére.

Ami a térítéseket illeti: Észak- és Észak-Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa népeinek és politikai vezetõinek – Klodvig, Vencel, Vladimir, István – kereszténységre térítése lassanként olyan érzékenységet, mentalitást, kultúrát és világnézetet alakított ki, amely egyesítette e népeket a kereszténység körül, minden megmaradt részleges sajátosságaik ellenére. A térítés egyébként gyakran kapcsolódott az evangelizáló szerzetesek tevékenységéhez, tehát az európaivá válás elsõnek említett tényezõjéhez, a szerzetességhez: Márton Franciaországban, Ágoston Angliában, Bonifác Németországban, Adalbert Lengyelországban, Cirill és Metód a szláv országokban.

Az egyetemek, tágabb értelemben az iskolák alkotják a harmadik tényezõt a szerzetesség és a térítések után.  Elég, ha emlékeztetünk arra, hogy Anzelm, aki lombard származású volt, elõbb a normandiai Bec apátja lett, majd canterburyi érsekként fejezte be pályafutását. Vagy Aquinói Tamás, aki Nápoly közelében született és a halt meg, a kölni Nagy Albert mellett szerezte kiképzését, hogy a párizsi egyetem mestere legyen, majd tanított Rómában, Viterbóban, Firenzében és Nápolyban. . .

3. Ez a madártávlat is jelzi, hogy Európa milyen mértékben kötõdik egy lelki örökséghez, amelynek gyökerei vallásosak, pontosabban keresztények. De e kapcsolatnak ma is vannak világos jelei. Ezek közül kettõt említek.

Nehéz lenne kétségbe vonni, hogy Európának, miként más földrészeknek és civilizációknak, megvan az állandó és kiemelkedõ eredetisége a kulturális alkotásokban, nevezetesen a mûvészeti alkotásokban, amelyeket a századok során létrehozott, és nekünk örökségül hagyott. Akár az irodalomról vagy építészetrõl, akár a festészetrõl vagy a zenérõl legyen is szó, ki tagadhatná a keresztény vonatkozást, azt, hogy milyen fontos ihletet kapott és kap a mûvészet a kereszténységtõl? Végül is mi maradna annyi mûvészeti és irodalmi remekmûbõl, amelyekre oly büszkék vagyunk, ha elszakítanánk õket a kereszténységtõl, amely szülte õket? És vajon nem válnának teljesen érthetetlenné, ha valóban ma ama szellemtõl függetlenül akarnánk megérteni õket, amely eredetüknél ihlette õket?  

A másik tény közelebb van hozzánk: el kell ismernünk, hogy a nagy úttörõket, akik a második világháború után Európa építésére vagy újjáépítésére vállalkoztak, a kereszténység ihlette. Jól ismert nevük: Schuman és Monet, Adenauer és De Gasperi. Valamennyien mélyen tudatában voltak annak, hogy a politikai akarat és a gazdasági szervezés, a katonai együttmûködés és a pénzügyi egyesítés, bármilyen döntõek legyenek is, nem elégségesek Európa megteremtéséhez, hanem kell hozzá, sõt elsõsorban kell szellem és lélek.

De felidézhetek idõben hozzánk közelebb esõ személyeket is. Kettõt említek. Az elsõ Pfimlin elnök, aki elõbb tagja, majd alelnöke, végül elnöke volt az Európai Parlamentnek.  Nem titkolta, hogy politikai és nemzetközi elkötelezettségeit keresztény hite sugallta, amint azt én magam kiemeltem temetésekor mondott homíliámban 2000. június 23-án.

A másik név: Jacques Delors, aki a brüsszeli Európai Bizottság nagy elnöke volt. Meghívásomra tavaly decemberben konferenciát tartott a strasbourg-i székesegyházban, ahol többek között ezeket mondta: „Amikor az Európai Bizottság elnöke voltam, azt sürgettem, hogy lelket kell adnunk Európának, mert meg vagyok gyõzõdve arról, hogy csak így tudunk igazán értelmet adni a közös cselekvésnek.” Egyébként még hozzáfûztem: „Ha tíz éven belül nem sikerül lelket adnunk, lelket, jelentést adni Európának, elveszítettük a játszmát.” Delors még így folytatta: ebben a keresésben „a kereszténység hozzájárulása lényeges marad, pontosan bölcsessége révén, amely emberképében megnyilvánul, és felhívása révén, ti. arra szólít bennünket, hogy maradjunk hûségesek az evangéliumi örökségbõl kapott értékekhez.”

4. Ha ez áll a múltra és a közelmúltra, Európa kérdése a jövõ, a közeljövõ számára ugyanez. Hogyan tudjuk ezt az európai örökséget a jövõben hasznunkra fordítani? A kérdés tehát ez: vajon a keresztény és evangéliumi inspiráció képes-e továbbra is – fontos változások árán is – segíteni bennünket a jövõ építésében, felelõsségeink vállalásában?

II. A jövõ építése és felelõsségeink

Ha a kérdés az, hogy hogyan adjunk lelket, vagy hogyan adjuk vissza azt Európának, e léleknek meg kell felelnie a tényleges történelemnek, tehát Európa konkrét önazonosságának (identitásának). Ebbõl következik, mondjuk ki világosan, hogy ezt a lelket nem kereshetjük másutt, mint a kereszténység oldalán, a keresztény örökségben.

1. Értsünk szót! Nincs szó arról, hogy újraszervezzük a keresztes hadjáratokat! De végül is, ha Európa múlt történelme elgondolhatatlan a kereszténység nélkül, ebbõl az következik, hogy ugyanannak az Európának a jövõjérõl nem beszélhetünk, azt nem tervezhetjük ugyanazon kereszténység nélkül, tehát abban a szellemben kell azt építenünk, amely inspirációt merít a keresztény örökségbõl, még ha jelentõs fejlõdéssel kell is számolnunk. . .

Világos, hogy nincs szó arról, hogy visszamenjünk a múltba, mintha visszakozhatnánk az idõben! Bármilyen nosztalgiával idézzük is fel néha a hajdani „kereszténységet” (amelyet sokszor nagyon is idealizáltak!), nem lehet szó arról, hogy oda visszatérjünk. Akár akarjuk, akár nem, a világ ténylegesen sokat változott. Az európaiak ma nem keresztények vagy kizárólag a keresztény szellemtõl áthatott emberek, katolikusok, protestánsok vagy ortodoxok. Most már vannak közöttünk – a régóta köztünk élõ és, hála Istennek, ma már jobban ismert zsidókon kívül – muzulmánok, buddhisták, animisták és mások. . . És van sok nõ és férfi, aki közömbös, agnosztikus vagy ateista, akik mindenképpen távol vannak mindenfajta hitvallástól, hagyományos vagy új vallástól. Valamennyiük szabad választása vagy szabad hovatartozása tiszteletet érdemel.

Egyébként nem szabad feledni, hogy a keresztények gyakran hûtlenek voltak eszményükhöz, saját üzenetükhöz. Nemcsak nem vitték át mindig a gyakorlatba elveiket, hanem megtörtént, hogy azzal ellentétben cselekedtek, és mély megosztottságuk még ma is tart.

2. E pontosítás után úgy tûnik, nem kell sokáig keresnünk, hogy a kereszténység miként járulhat hozzá Európa építéséhez. Ez a hozzájárulás éppen az emberrõl alkotott felfogás oldalán keresendõ; e felfogást akarja megvalósítani a keresztény hit. E hit szerint az ember nem fokozható le biológiai feltételeire, gazdasági termelékenységére, társadalmi állapotára.  Minden embernek szíve és lelke van, bármilyen korú, nemû, bármilyen etnikai származása vagy társadalmi hovatartozása, vallása és kultúrája; minden ember személy, és ezen a címen teljes, abszolút tiszteletet érdemel. Nos, meg kell jegyeznünk, hogy nem minden civilizáció, nem minden vallás vallja ezt az álláspontot!

Sõt, a kereszténység szerint minél gyengébb, fenyegetettebb, félreismert vagy elvetett az ember, annál inkább tiszteletet, segítséget, támogatást érdemel. Ezt elfelejtették a hatalmasok és a türelmetlenek, akik végig a századokon tönkretették az egyéneket és a népeket. Az emberi személyt vetették meg a nemzetiszocialista és a kommunista totalitarizmusok, amelyek vérrel áztatták Európát és a világot.

Velük szemben ezt tanították és gyakorolták azok, akik elültették a kereszténységet Európában, még mielõtt szétsugározták volna azt e földrészen túlra is. Következésképpen ehhez kell visszatérni, és erre kell hivatkozni, ha lelket és szellemet akarunk találni Európa számára. Európa nem csupán mint politikai, gazdasági és pénzügyi közösség épül meg, hanem a jog és az etika, a lélek és a szellem Európája lesz – vagy pedig egyáltalán nem lesz, nem marad fenn, nem lesz maradandó. . .

3. Azt gondolhatná valaki, hogy amit javasoltunk, nagyon szerény: mert vajon a kereszténység csak „emberképet” tud felkínálni Európa lelkéhez, szelleméhez? Hogy e kérdésre válaszoljunk, megismételhetjük azt, amit az elõbb mondtunk: ti. hogy ez a kevés valójában már sokat képvisel. Tény ugyanis az, hogy a rendszeres vizsgálat könnyen feltárhatná, hogy nem minden civilizáció és vallás vélekedik ugyanúgy az emberrõl, mint a kereszténység. Ezért már itt eredeti látásmódot kell tulajdonítanunk  a kereszténységnek.

De még egy lépést kell tennünk elõre. Ezt az eredeti víziót az emberrõl a kereszténység nem önmagában kínálja, hanem annak alapjára hivatkozik. És ez az alap nem pusztán „lelki” vagy „etikai”, mint azt egyesek vélik, hanem sajátosan vallási, sõt teológiai rendbõl való.

Közismert, hogy nemrég, amikor arról volt szó, hogy megszövegezzék Európa számára az alapvetõ jogok Chartáját, a francia miniszterelnök azt hangoztatta, hogy „a laikus Franciaország számára az Európai Unió vallási örökségre való hivatkozása elfogadhatatlan”! Nincs itt hely arra, hogy megvitassuk ezt az álláspontot. De legalább annyit megkérdezhetünk, hogy miképpen lehet visszautasítani egy tényt: ki látott olyat, hogy valaki megválaszthatná saját múltját? És azután a következõ megfontolásra szólíthatnánk: kétségtelen, hogy a vallási választás és a hívõ magatartás szabad; de hogyan, fõleg kinek a nevében  lehetne másképp, mint a vallás és a hit által, megalapozni a jogot, hogy ne legyen puszta elõírás vagy kategorikus tilalom az, amit mindaddig el se képzeltek vallási, transzcendens és teológiai alap nélkül? Jól látjuk mindenesetre, milyen nehezen tartható egy pusztán „laikus morál” a tiszta „laikus humanizmus” nevében. És még világosabb, hogy amennyiben mégis fönntartják, ezt nem teszik olyan –„értékekhez” vagy „eszményekhez” való – kötõdés és hûség nélkül, amely, akár beismerik, akár nem, hitbõl fakadó eljárás sajátosságait viseli magán. Ez legalább vitaindító lehet!

4. Még pontosabbnak kell-e lennünk a megvalósítás eszközeit és módozatait illetõen? Ezt röviden megtehetjük minden nehézség nélkül.

Máris azt mondhatjuk, hogy itt nem csupán elméletrõl vagy világnézetrõl van szó, hanem gyakorlatról, cselekvésrõl. Az egyházak és hívõ tagjaik csakis megvalósítva elveiket felelõsségük konkrét gyakorlásában  segítik Európát, hogy megtalálja lelkét, és aszerint éljen. Mert csak ily módon  tudják kinyilvánítani, hogy ez a lélek létezik, és hogy ténylegesen lehetséges aszerint élni.

Hozzátehetjük még, hogy amikor így elkötelezik magukat az emberrõl alkotott felfogásuk szerint és az emberért, a keresztények és szóvivõik nem rejthetik el, hogy e víziójukat az Istenbe és Krisztusába vetett hittõl kapják. Megelégszenek azzal, hogy egyszerûen elõterjesztik ezt a hitet, kifejtik és felkínálják, ahogy a francia püspökök 1996-os levele javasolja a katolikusoknak. Önelégültség és mások elítélése nélkül. Elfogadják a vitát más hitekkel, vallásokkal vagy nem vallásos világnézetekkel, és partnereik szabad választására bízzák a választ.

Még pontosíthatunk: a párbeszéd és a vita ilyen magatartásában a keresztények különösen figyelnek arra, hogy gyakorolják a keresztények közötti ökumenikus párbeszédet.  Elõször is természetesen a nyugati kereszténységen belül, hiszen ismeretes, hogy a protestánsok és katolikusok közötti történelmi ellentétek mennyire elmérgesítették a feszültségeket, sõt háborúkat idéztek elõ Európában és azon túl is.  De tudják azt is, hogy  ígéretes ez a párbeszéd, amint azt tanúsítja pl. a katolikusok és lutheránusok augsburgi megegyezése a hitbõl eredõ megigazulás központi kérdésében.

Az ökumenizmust gyakorolni kell Kelet és Nyugat között is. Mert ha igaz az, hogy maga a kereszténység is világosan jelzi, hogy Európát nem lehet nyugati részére redukálni, világos, hogy a jövõ Európájának egyesítését sem lehet megvalósítani anélkül, hogy ne fokozódna egyrészt a katolikusok és protestánsok, másrészt a katolikus egyház és az ortodox pátriarkátusok kölcsönös megismerése és együttmûködésük. II. János Pál ilyen értelemben gyakran beszél az egyház „két tüdejérõl”.

Végül azt mondhatjuk, hogy ha az Egyház akar és tud arra a lelki alapra építkezni, amelyet a keresztény emberkép és üzenet inspirál, ezt csak úgy teheti, hogy törõdik azokkal az emberekkel is, akik a világ más részein élnek, vagy akik másutt születtek, de Európába érkeznek, hogy menedéket és otthont kapjanak. II. János Pál pápa e téren is sürgetõ felhívást intézett, különösen is a jubileumi évben, az emberiséghez, miként ezt a nemzetközi szervezetek is tették.

Úgy tûnik, hogy nem lenne jobb végkövetkeztetésem, mint hogy idézem Pierre Pfimlin ama beszédének zárószavait, amelyet 1997. február 5-én az Európa Tanácsban mondott, amikor 90. születésnapját ünnepelték: „Ami Európa egységét alkotja, az a közös szellemi örökség, az az emberre összpontosuló civilizáció, amelyet a keresztény humanizmus és a reneszánszból, valamint a felvilágosodásból eredõ humanizmus együtt, a kölcsönös tiszteletben sugallt. Ami engem illet, aki megszabadult minden mandátumtól és szereptõl, tovább küzdöttem ezért az eszméért, amennyire erõm engedte. Közeleg az idõ, amikor át kell adnom másoknak a hit és a reménység fáklyáját, amelyet igyekeztem hordozni. Azt kívánom, hogy ez a fáklya világítson azok útján, akik arra hivattak, hogy építsék a következõ század Európáját: a jólét Európáját, a hatalom Európáját, de fõleg azt az Európát, amely képes lesz a világ szemében biztosítani a szellem értékeinek elsõbbségét.”



Paul Poupard

FELRAGYOGTATNI EURÓPÁT
SZELLEMI DIMENZIÓJÁBAN

Paul Poupard bíborost, a Kultúra Pápai Tanácsának elnökét a Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktorává avatta. A március 1-én lezajlott átadási ünnepség során a bíboros elõadást tartott a címben jelzett témáról. A magyar fordítást Martonyi Éva professzor asszony készítette. Az elõadás eredeti szövegének lelõhelye: La Documentation Catholique 98 (2001) 316–320; ebbõl a kiadásból vesszük a címet és az alcímeket.


Eminenciás Úr, Excellenciás Uraim,
Tisztelt Dékán Asszony és Dékán Urak,
Tisztelt Professzor Urak,
Tisztelt Hallgatók,
Hölgyeim és Uraim,
Kedves Barátaim!

I. A budapesti katolikus egyetem:
Összehasonlíthatatlan küldetés

Mélyen megindít az az alkalom, mely arra érdemesített, hogy az önök fiatal egyetemének vendége lehetek mint a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke, illetve engedelmükkel úgy is, mint annak a párizsi Institut Catholique-nak Rector Emeritusa, ahol egykoron örömmel fogadhattam Magyarországról fiatal hallgatókat, s akik mára az Egyház felelõs beosztásaiba emelkedtek.

Úgyszintén örömmel töltött el az a tény, hogy szülõföldemen, Aurillacban, mint II. János Pál pápa személyes küldötte elnökölhettem annak a Szilveszter pápának ezredévi ünnepségein, aki létrehívta Magyarország egyházmegyéit és egyházi hierarchiáját, valamint aki értékes koronát küldött Szent István királynak. Nemkülönben örömömre szolgált, hogy részt vehettem a római jubileum ünnepségein, mely az önök hazája számára kettõs jelentéssel bírt: egyrészt megemlékeztünk Krisztus születésérõl, másrészt pedig a magyar állam Szent István király által történt megalapításáról. Ez az ezer esztendõ dicsõ és fájdalmas perceket egyaránt hozott, s hozzájárult egy sor drámai, festészeti, szobrászati, építészeti, irodalmi és zenei mû megszületéséhez, mégpedig a kultúra és a hit olyasféle ragyogóan termékeny szimbiózisában, mely éppen az önök egyszerre európai és keresztény identitását képezi.

Ki kell fejeznem Önöknek azt az örömöt, amely a Budapest szívében mûködõ, még fiatal és máris ígéretes katolikus egyetem alapításakor töltött el, valamint azt a büszkeséget, amely az önök egyetemi családjába való fölvételkor, vagyis a tiszteletbeli doktori cím átvételekor ma szívemet átjárja. Engedje meg, Fõtisztelendõ Rektor úr és valamennyi igen tisztelt oktatási hatóság, illetve különféle egyetemi tisztségviselõk, hogy kifejezzem szívbõl jövõ, mélységes hálámat, illetve szívélyes, legmelegebb jókívánságaimat azért a munkáért, amelyet a kultúra, az Egyház és a magyar nép szolgálatában kifejtenek, itt, Európa szívében, a harmadik évezred hajnalán.

Az önök katolikus egyeteme tehát ilyesfajta keretek között teljesíti összehasonlíthatatlan kulturális küldetését.

II. Egymáshoz társítani
Európa különbözõ összetevõit

A Kelet és a Nyugat keresztezõdésében az önök kettõs kulturális és spirituális öröksége valódi hidat képez azon egység felé, amelyre áhítoznak, s amelyre törekednek az európai népek. Az új évezred küszöbén az utak találkozásánál elhelyezkedõ Európa arra vágyik, hogy helyükre kerüljenek végre azok a dimenziók, melyek voltaképpen földrajzi és történelmi adottságok. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, rá kell találnia a közjónak a nemzetállamok javánál tágasabb értelmére, amely nélkülözhetetlen egységbe fûzi a regionális részérdekeket és az egyes nemzeti identitásokat, valamint összekapcsolja a saját nemzeti kultúra preferenciáját ugyanazon nagy család egyéb összetevõi iránt megnyilvánuló tisztelettel. A katolikus egyetemnek az a hivatása, hogy miközben maga is részese a már eddig is hosszú és gazdag történelemnek, ezeket az igencsak különbözõ összetevõket egymáshoz társítja.

A kereszténység, miközben a görög–római civilizáció legjavát közvetíti, a nemzeti értékek iránti tisztelete révén ennek a kulturális identitásnak olyasféle olvasztótégelyévé vált, melyet a népek nélküle sohasem hozhattak volna létre. Egyszerre vetette meg a közös európai civilizáció alapját, és szilárdította meg minden egyes nép saját identitását. Nemkülönben képez élõ kapcsot is, amely a nemzeti különbözõségeket, azok teljes tiszteletben tartása mellett, egységbe forrasztja. Éppen ezt az egyensúlyt kell a katolikus egyetemnek elõmozdítania, mint a közösségi nagy együttlétben élõ népek közötti harmónia föltételét. Európa identitásáról van szó. Maholnap a brüsszeli üzletemberek Európája az euróval még nem lesz Európa, s még kevésbé volt valódi Európa a múltban Jalta politikai Európája. Csak európai Európa létezik, mely a latin Nyugat és a bizánci Kelet együttes örökségét hordozza. Az új évezred küszöbén kizárólag ennek az alapvetõ egységnek termékeny fölelevenítése teremti meg Európa kisugárzó teljességét. Európának ez a víziója korántsem utópia, hanem olyan ideál, amely a Krisztust inspiráló Szentlélek pünkösdi univerzalizmusának teljes értékû humanizmusához tartozik. Az európai emberek tudatát nemegyszer a megoszlás árnyékolta be, olyannyira, hogy elfelejtették, mi köti össze õket: nevezetesen alapvetõ összetartozásuk. A jelenlegi történelmi pillanatban a kegyelmek kairoszában, a kegyelmi idõszakban, jelentésektõl és föladatoktól gazdagon, kihívások és reménységek terhe alatt Krisztus bennünket megszabadító szeretetének terve olyan fölhívásként zeng, mely a keresztények teremtõ szabadságára szólít, hogy fölragyogjon az új Európa a maga lényegi, spirituális dimenziójában. A kereszténység modellezte Európát, az Evangélium pedig eltörölhetetlen jegyet hagyott az európai ember identitásán. Az európaiak olyan közösséget alkotnak, mely a saját hagyományában gyökerezik, s amelyben az Evangéliumnak meghatározó szerep jut, még az egyéb spirituális mozgalmak körében is. A kereszténység fölvétele olyan ténynek bizonyult, hogy az évszázadok folyamán bekövetkezõ konfliktusok, az ezzel a hagyománnyal éles ellentétben álló törekvések is mindenkor a kereszténységhez viszonyítva határozták meg magukat.

Isten Fiának megtestesülése, az Örökkévaló „inkronizációja”, azaz idõbelivé válása alapvetõen meghatározta Európa kultúráját, s úgy irányítja az ember és a történelem sajátos látásmódját, hogy megnyitja számukra az öröklét perspektíváit. Az európai ember, homályosan ugyan, de tudatában van annak, hogy isteni szikrát hordoz magában: az öröklétet kapta hivatásul. Krisztus üzenete föltárja számára, hogy Isten a Szeretet, és hogy õ maga is Isten képmására lett teremtve. Az európai kulturális örökséget a személy fogalma határozza meg: emberen nem valamit, hanem valakit értünk, aki Isten gyermeke, a hozzá hasonlóknak testvére, s aki szabad, felelõs, értelmes, szeretni képes. Ez a kivételes viszonyulás Isten és ember között irányítja a teljes egyéni és közösségi életet. A halál és az élet új értelmet nyert a megtestesült Ige által: az ember az Öröklétre teremtetett. Személyes kiteljesedése nem puszta nem-halandóság, hanem teljes átalakulás, föltámadás, megdicsõülés. Egyes filozófiai iskoláktól különbözõen, a kereszténység sohasem becsülte le a halál drámai jellegét: az ember vagy üdvözül, vagy elkárhozik, ám Krisztus révén a halál nonszensz volta átalakul, mégpedig olyan úttá, mely az öröklétbe vezet. Az európai kultúrát is a „választás spiritualitása” jellemzi: az ember ebben az életben választja meg, mi akar lenni az örök életben.

A kétezredik esztendõ történelmi fordulóján a Katolikus Egyetemnek az a hivatása, hogy mindezt ismét az ember emlékezetébe idézze. Az európai ember különösen akkor kutatja aggodalommal eltelve saját gyökereit, amikor súlyos zavarok lényegesen eltorzítják arcát, amikor népek ébrednek saját identitásuk tudatára, illetve amikor totalitárius ideológiák kovácsolta erõszakolt szövetségek bomlanak alkotóelemeikre. Ilyenkor intuitív módon ébred rá arra, hogy identitása tovatûnhet, s megtapasztalja azt a zavarba ejtõ érzelmet, hogy elveszítheti lelkét. A keresztény hagyomány voltaképpen Európa anamnézise, titokzatos jelenléte pedig a nyelvek és a gondolkodásmódok különbözõségében azt a szülõházat testesíti meg, melyben a személyi és közösségi identitás megerõsödik és megújul, s amely az új Európa, a nemzetek titokzatos közössége számára elõre jelzi az új pünkösdöt. A katolikus egyetem egyrészt örökséget hagyományoz, másrészt jövõt tár föl.

III. Az európai keresztény kultúra
szemközt a modernséggel

Az európai keresztény kultúrát gyakorta úgy tekintették, mint ami szemben áll a modernitással. Igaz ugyan, hogy a modernitás bizonyos ismérvei a kereszténységgel való nyílt szembenállás során alakultak ki, s hogy ezek a konfliktusok mély és maradandó sebeket hagytak a történelmen. Az a válság, melyet a modernitás a saját fejlõdésével idézett elõ – s amelyet siettetett azon rendszerek bukása, melyek Isten és az Egyház elleni bajnokokként léptek fel –, súlyos következményekkel járhat Európára és a világra nézve. A modernitás jogtalanul kobzott és torzított el számos evangéliumi értéket, tett nevetségessé keresztény gondolatokat annak érdekében, hogy szembeállítsa õket az Egyházzal: a tudományos és technikai kreativitást, az egyéni, a társadalmi és a politikai emberi jogokat, a szabadság szellemét, a bensõ világ sérthetetlenségét, a jogállamiságot, a demokráciát, a szolidaritást. Mindezen értékek a kereszténység kebelében látták meg a napvilágot, még ha késõbb a kereszténység ellenében használták is föl õket. Az európai kulturális örökségnek módjában áll a kontinens valamennyi polgárának új, az egyének, a közösségek és a nemzetek közötti szövetséget kínálni föl, szövetséget emberrõl, világról, Istenrõl tanúságot tévõ igazság és szabadság között. Isten transzcendenciája pedig Jézus Krisztusban, a szabad ember mintaképében emberi arcot öltött. Az Önök küldetése az, hogy a tudás minden területén, termékeny és igényes inter- és pluridiszciplináris párbeszédben õt képviseljék.

A kereszténység korántsem ideológia. Az egység és a sokszínûség forrásaként az európai kulturális örökség táptalaját képezi, illetve megtermékenyíti az olyan népek kulturális zsenijét, melyek képesek voltak az évszázadok folyamán saját, önálló történelmüket megírni anélkül, hogy leváltak volna a közös törzsrõl. A kereszténység anélkül egyesít, hogy uniformizálna. Szolidáris egyénekbõl álló közösséget formál anélkül, hogy elszemélytelenítené õket. A közelmúlt és a jelenkor egyaránt arra figyelmeztet, hogy a gyökerek elfeledése és az emlékezetkiesés veszélybe sodorhatja a kontinens törékeny egyensúlyát. Az európai népeknek saját kultúráik tarkaságában is harmonikus mozaikja darabjaira hullhat szét. Míg a nemzeti kultúrák jelentik gazdagságunkat, alapvetõ egységünket s az egyetemesség felé nyitottságunk zálogát, addig a nacionalizmus magában hordja bukásának csíráit, amennyiben nem tisztult meg attól az intellektuális bûntõl, mely azt az illúziót kelti, hogy kizárólagos igazság birtokában van, illetve az erkölcsi bûntõl, mely abból az illúzióból táplálkozik, hogy felsõbbrendû másoknál.

Kilépni Isten elfeledésébõl

A Katolikus Egyetem felelõs a keresztény emlékezetért. A kérdés, melyet II. János Pál pápa intézett Franciaországhoz: „Egyház legidõsebb leánya, hû vagy-e megkeresztelkedésedkor tett ígéreteidhez?” – egész Európának szól. Az európai ember – miközben felelõs a keresztény emlékezetért, mely lényegét adja – a válaszúthoz érve elfogadhatja vagy visszautasíthatja, gazdagíthatja vagy kiforgathatja a keresztény emlékezetet. Egy tragikus század után, melyet az egyaránt ateista nácizmus és marxizmus-leninizmus tartósan megbélyegzett, már nem lehetnek illúzióink: Európa az Atlanti-óceántól az Urálig valóságos elkereszténytelenedést él át. Az újraéledés jelei az idõvel bizonyára megsokszorozódnak, de egyelõre alig láthatók. Azok a népek, melyek újra fölfedezik a vallásszabadság áldásait, nincsenek védve az alattomos szekularizáció gonosztetteitõl, a szekularizmus sodrától. Egész Európának szüksége van arra, hogy kitörjön az istenfeledésbõl, és hogy újra meglelje ezeréves létének alapvetõ lényegét.

Mindazonáltal Európa még a legkevésbé keresztény vidékein is megõrzi Isten jelenlétének értelmét, mely megóvta belsõ azonosságát az azt veszélyeztetõ totalitárius rendszerrel szemben. Az evangélium nem alkalmi vagy felületes hatással volt Európára. Megmintázta Európa arcképét, és összecsiszolta a kultúrákat. Megtisztította, megtermékenyítette és jellegzetes egésszé kapcsolta õket össze, mely kultúrájával és filozófiai gondolkodásával továbbra is jelentõs hatást gyakorol a történelem menetére. Dinamizmusának okát kétségkívül ebben a többre való törekvésben, ebben a közvetlen horizontot túlszárnyalni akarásban, ebben a Végtelen felé nyitottságban kell keresnünk, mely az evangéliumi forrásból táplálkozó kultúrának azt a képességet nyújtja, hogy asszimilálni képes az idegen filozófiai és kulturális áramlatokat, hogy általuk is saját örökségét gazdagítsa. A keresztény Európa létezik. Mi, Krisztussal, mindannyian a polgárai vagyunk. Önök az örökösök. Legyenek hát építõivé, és ne féljenek néhanapján egy erõsen szekularizált kultúra árjával szemben haladni.

Az ember méltó helye

Ha egy kultúra értékeiben elbizonytalanodik, akkor ezzel megkérdõjelezi életének és az abban való reményének értelmét, holott ezek nélkül létezésének sincs értelme. Sziszüphosz alakja sosincs messze Prométeusz alakjától. Egy kulturalista kultúra terméketlen visszatükrözõdések sorában enyészik el, a jelentéktelenségbe süllyed. A fasizmus, a nácizmus, a marxizmus a történelem tragikus voltára figyelmeztet. Az erõszak zajában, a konfliktusok kereszttüzében, a nukleáris korszak apokaliptikus félelmében a modern embernek rá kell döbbennie arra, hogy a lét tragikumára a válasz nem politikai jellegû és nem is idõbeli, hanem spirituális és vallási. Az évszázados vallások drámai kudarca nyomán újra elõtérbe került az etika, és az az alapvetõ vágy, hogy olyan értékeket fedezzünk fel ismét, melyek egyéni és társadalmi létünk szilárd alapjait képezik. Az igazságtalansággal szemben folytatott harc, az emberi méltóság tisztelete, az emberi jogok védelme, különösen a szegényeké és az elnyomottaké, a béke és a népek békés egymás mellett élésének kitartó keresése, a nemzeti értékek tisztelete, a természet újra felfedezése mind az egymással együtt élni akarásnak olyan konkrét jelei, amelyekben a megújulás ígérete erõsebb a halál lehetõségét hordozó kezdeményezéseknél. Mindez azt bizonyítja, hogy az elvégzendõ munka mennyire sürgõs: a diákok számára olyan globális világképet kell adni, amelyben az ember megtalálja méltó helyét mind embertársai, mind a természet körében, azok között, akiket szerethet, és a természetben, melyet mûvelhet.

Ez az az európai kulturális örökség, amelyet a katolikus egyetemnek magáévá kell tennie. Egy olyan emberkép kialakítására kell törekednie a mûvészet, a tudomány és a technika, a gazdaság és a politika területén, melynek lényege, misztériuma csak Jézus Krisztusban lelhetõ fel. Ebben a világban, melynek kereteit mértéktelenül kitágították az ígéretes tudományos felfedezések, a szemkápráztató technikai újdonságok, különösképpen a társadalmi kommunikáció eszközei, vissza kell térnünk a lényeghez, vagyis magához az emberhez, úgy, amint az Istennel és embertársainkkal való egyesülésben megmutatkozik. A kommunikációs eszközök hallatlan fejlõdése, a biológia tudományának meglepõ felfedezései, a társadalomtudományok rohamos fejlõdése mind olyan utakat nyitnak meg ma számunkra, melyek egy autentikusan emberi európai kultúra alapjai lehetnek. „A világ jelenlegi helyzete olyan egységes cselekvést követel, mely a gazdaság, a társadalom, a kultúra, a spirituális élet minden aspektusát figyelembe veszi. A történelemben élõ Egyház nyújtja azt, ami mint az emberiség ismerõjének amúgy is sajátja: az emberrõl, az emberiségrõl alkotott globális víziót.” (VI. Pál pápa Populorum progressio kezdetû enciklikája, 1967. március 26. 13. sz.).

IV. Megtalálni az értelem és a szeretet új egyensúlyát

A modern embernek, ennek az óriásnak, aki felelõsségének súlya alatt roskadozik, szüksége van arra, hogy megtalálja súlypontját az értelem és szeretet új egyensúlyában, egy olyan mély bölcseletben, melyben az ember egyre inkább emberivé válik. Az uralkodó kultúrákat mély frusztrációk és tehetetlenség jellemzik. Ezekkel a csalódottságokkal szemben a katolikus egyetem a szeretet civilizációját hirdeti, egy valóban emberi kultúráét, vagyis az egész emberét és minden emberét, a homo faberét és a homo sapiensét, a homo oeconomicus mellett a homo religiosusét. Olyan értékek, mint az igaz, a jó, a szép, valamint az igazság és egyenlõség gondolata az a táptalaj, melyen ez az átfogó, személyes és közösségi fejlõdés végbemehet, ahol mindenki megtalálja azt a helyet, mely számára a népek nagy közösségében kijelöltetett. A kritikai értelemben vett oktatás és a tudományos módszerek elsajátíttatása az Önök elsõdleges feladata. De ugyanennyire fontos napjainkban, hogy a hallgatók személyes véleményt tudjanak formálni, hogy szert tegyenek esztétikai ítéletre, hogy fejlesszék erkölcsi ítélõképességüket, hogy felfedezzék a kontemplációt mint értéket, a rácsodálkozás, az áhítat erejét, és elmélyítsék a vallás fogalmát, amely nélkül az emberiség pusztán földi értékekhez kötötten embertelenné válik.

    Semmiféle nagy dolog nem jött létre terv nélkül. Az európai ember szelleme az a Periklésztõl örökölt meggyõzõdés, mely szerint a szabadság forrása a bátorság. Mi Európa eszméje, ha nem a magvetõ merészsége, a földmûves kitartása, az alkotó zsenialitása és a kertész szeretete? Mert csupán a bölcsesség parancsolhat a puszta értelemnek. De a bölcsesség a meggyõzõdéseket egyedül a szeretet által irányíthatja. Már Saint-Simon is úgy gondolta, hogy „a fegyverek ropogásán és a gépek zaján túl az emberi szív dobogása hallható”. Paul Valéry pedig azt mondta: „Európa ott van, ahol Eukleidész és Arkhimédész, Arisztotelész és Platón, Traianus és Vergilius, Mózes és Szent Pál neve jelentéssel bír és hatást gyakorol.” Vagy amint a cseh filozófus, a Charta 77 szóvivõje, Jan Patocka vallotta, a rendõrség kínzásai után is: „Európa valójában olyan fogalom, melynek spirituális alapjai vannak.” A katolikus egyetem célja ennek a küldetésnek segítése és beteljesítése.

    A modern társadalmakat kulturális, vallási és erkölcsi pluralizmus jellemzi. Egyetlen intézmény, egyetlen Egyház, egyetlen párt sem rendelkezik többé domináns szereppel az erkölcs, a teóriák vagy ideológiák területén. A szabad társadalmakban a pluralizmus a modern kultúra permanens velejárójává vált. A körülményekbõl következõen ez a pluralizmus pozitív vagy negatív aspektusok hordozója lehet, etikai vagy vallási választást fejezhet ki. De a pluralizmus közönyt vagy passzivitást is jelenthet a vallási ideológiák sokszínûségével szemben. Ugyanakkor a pluralizmus a nyitottság és a tolerancia szinonimája is lehet. Létezik viszont olyan pluralizmus is, mely az etikáról való lemondást foglalja magában.

    Ebben a pluralista társadalomban a katolikus egyetemnek mások által be nem tölthetõ szerepe van. Nem szabad megelégednie azzal, hogy olyan világnézetet közvetítsen a hallgatók felé, mely csak egy a többi között. Nemcsak lelki küldetésébõl fakadó kötelességének megszegése lenne, hanem az egész emberi társadalommal szemben elkövetett vétek is, ha lemondana önmaga azonosságáról, felelõsségének vállalásáról, mely ebben a hangzavarral fenyegetõ világban kötelességeként jelenik meg. Az identitás megõrzése, a krisztusi üzenet átadása, a közéletben való részvétele révén segítenie és védenie kell az emberi személyiség jogait és tiszteletét. Az Egyháznak életszemléletet kell nyújtania, s ez a katolikus egyetem szerepét még sürgetõbbé teszi, harmonikus küldetését megszabja.

Vetni az evangéliumot

Az állandó változások, átalakulások lényegileg módosították modern társadalmaink kulturális összefüggéseit. Az értékek, modellek, ideák referenciaváltásai létrehozták azt, amit „szekularizált vallásnak” nevezünk. De megjelentek az „új bálványok” is. A kultúrát az anyagiasság és a mennyiségi szemlélet, a szubjektivitás és az érzékiség uralma jellemzi. Ebben az összefüggésben a katolikus egyetemnek az a célja, hogy kiemelje az ember lelki nagyságát és természetfeletti dimenzióját, hangsúlyozza személyének méltóságát, mely Istenhez való hasonlóságán alapul, és ily módon az a feladata, hogy emberi adottságainak kifejlesztése révén gazdagítsa a számára adott közösséget. A tanárokból, hallgatókból, dolgozókból álló egyetemi közösség lehetõséget ad az önzõ „én” (moi) túlkapásainak megfékezésére, az „én”(je)tudat szeretetközpontú fejlesztésére, mely az isteni „Te” (Tu) és az emberi „én” (moi) dialógusán alapul.

    A katolikus egyetem az isteni Ige révén alakítja ki eszmeiségét, mely felszabadítja az embert, és visszahelyezi igazi dimenziójába, az istenfiúság állapotába. Az oktatók az Evangélium magvetõi egy olyan talajon, mely termékeny ugyan, de amely a szekularizáció gyomnövényeivel borított, melyek azzal fenyegetnek, hogy elfojtsák a magasra törõ értékeket, és eltorzítsák az emlékezetét vesztõ, némaságra kárhoztatott tudatot. A Jézus Krisztussal való találkozás révén a fiatalok és a felnõttek megtapasztalják az önmagukká válás lehetõségét, annak mértékében, ahogyan befogadják az emberré lett második isteni Személyt (le „Tu” divin), akinek révén az egész ember és minden ember az istenfiúság méltóságába emelkedhet fel.

    A katolikus egyetem Egyháztól kapott feladata a teremtõ Ige hirdetése, egy új kultúra létrehozása által. Sõt, ezen isteni kinyilatkoztatás révén fedeztetheti csak fel a valódi kultúrát, melyben a krisztusi kegyelemben való részvétel révén az ember felelõs személyiséggé válik, miközben felszabadult módon hoz létre autentikus hit-, remény- és szeretetközösségeket.

V. Az egyetem: hatékony kulturális szerkezet
a kultúra továbbadására

Az egyetem az egyik leghatékonyabb eszköze a kultúra terjesztésének. Meghatározza környezete gondolkodásmódját, de fõként a jövõre van nagy hatással, mert közvetlen módon hat a fiatalok szívére és szellemére. Innen ered az oktatók nagy felelõssége. A keresztény társadalom tudatában van e felelõsségnek. Jelenléte vagy jelenlétének hiánya a különféle oktatási formákban jelentõs következményekkel jár. A katolikus egyetemnek elõtérbe kell helyeznie az oktatásban a másikra való figyelést, miközben tiszteletben tartja egyediségét, továbbá viszonyait a neveléshez, a munkához, az élethez és a hithez.

    A katolikus egyetemeknek a társadalom értékvédõ központjaivá kell válniuk, ebben a harmadik évezredben, amely szerepre az Egyház kétezer éves történelme jogosítja fel õket. A kereszténység által formált kulturális örökség olyan nagy horderejû értékeket közvetít a fiatalság számára, melyeket az Evangélium emberközpontú világnézete hat át. Nem elég csak szakmai profizmussal rendelkezni. Egy olyan laikus társadalom, mely kizárólag a tudományok és a technológia eredményére alapoz, emberileg elégtelennek bizonyul. Bár hozzájárul az életkörülmények javításához, nem kedvez az ember kiteljesedésének, emberi, szellemi, szabad és felelõs személyisége kialakításának. Nagy szükség van autentikus lelki környezetre, ahol a nevelés magába olvaszthatja a lelkiség minden dimenzióját. Önök minden bizonnyal képesek lesznek arra, hogy a hallgatóknak egy olyan „pluszt” nyújtsanak, ami a szív nevelését jelenti, az Evangélium szemléletének beolvasztását az oktatásba, hogy létrejöhessenek azok a központok, ahol a szeretet civilizációja megszülethet. Egyedül a szeretet képes az értékek teljes körének felölelésére, nevezetesen az irodalom és filozófia, a tudomány és a technika területén. Az önök egyetemének sikere ékesen bizonyítja, hogy ez a képzés nem az életbõl kiszakítottan létezik. A szeretetre nevelés egyet jelent az igazságosságra és szolidaritásra neveléssel, a világban való béke megteremtésével.

    Kedves Barátaim, amikor arra vállalkozunk, hogy meghatározzuk a katolikus egyetem kulturális missziójának szerepét e pluralisztikus világban, ez annyit jelent, hogy el kell gondolkodnunk a rendkívüli mértékben különbözõ kultúrák és a hit kapcsolatán, ami igazi kihívást jelent e történelmi fordulóponton. Egy olyan pluralista és szekularizált társadalomban, melyet a tudományos és technikai racionalitás hat át, és így lassanként eltávolodik az Evangélium szellemiségétõl, a katolikus egyetem a Jó Hír hirdetõje, amikor azt vizsgálja, hogyan nyilatkozik meg az emberiség történelmi fejlõdése során Istennek és Országának titokzatos üdvözítõ jelenléte.

    Vajon a világ kezdete óta nem Krisztus munkálkodik-e? Vajon nem az igazság és világosság szellemében helyezte-e minden jóakaratú ember szívébe az „Ige mustármagját”? Azok az értékek, melyek az emberek, családok, közösségek és nemzetek életében alappillérként mûködnek, megmutatkoznak a családok vallásosságában, a házastársi szeretetben, az élet tiszteletében, a jól végzett munka érzésében, a szép megtapasztalásában, a jó keresésében, az igazságra való törekvésben, a tudomány felépítésében, a barátság megteremtésének képességében, egyszóval mindabban, ami lehetõvé teszi a kontemplációt és az elragadtatottság érzését, a világ emberarcúvá formálását és azt a képességet, hogy túllássunk az embereket elválasztó határokon. Mennyi kitartóan folytatott keresés, mennyi érdektelen célkitûzés, mennyi napról napra végzett munka révén épül fel az az emberi haza, mely nem áll távol az isteni haza képétõl, melynek élõ alkotóköveivé válunk, s melynek alapköve maga Krisztus.

    Ez, kedves Barátaim, katolikus egyetemük küldetése. Ne felejtsék el soha: „A jövõ azoké, akik a ma élõ generációk számára képesek megadni az értelmet és a reményt.” (Gaudium et spes, 31,3.)


AZ EURÓPAI JEZSUITA
TARTOMÁNYFÕNÖKÖK NYILATKOZATA Brüsszel, 2000. december 5.

A Jezsuita Menekültszolgálat megalapításának huszadik évfordulóján írjuk sorainkat. Ezt a szolgálatot kifejezetten a menekültek segítésére és képviseletükre alapítottuk. Abban az idõben írunk, amikor az egész világon körülbelül ötvenmillió menekült él, és nincs jele annak, hogy ez a szám csökkenne. Azzal a meggyõzõdéssel írunk, hogy az emberi méltóságnak és a világszolidaritásnak ezt a hatalmas gyalázatát vissza kell utasítanunk. A kétezredik, jubileumi évben írunk azzal a meggyõzõdéssel, hogy a keresztény hit, amelybõl rendünk megalakult, és amelybõl mi tevékenységünk alapját merítjük, megszólalásra kötelez bennünket. Azért írunk, mert vissza kell utasítanunk azt az elfogadhatatlan szakadékot, amely a között van, amit társadalmunk megtehetne, ha akarná, és a között, amit valóban tesz.

Európa útkeresztezõdésben áll: a Kelet és a Nyugat földrajzi útkeresztezõdésében, különbözõ európai kultúráink útkeresztezõdésében, és a gazdagok és a szegények, az Észak és a Dél, a fejlettek és a fejletlenek közötti útkeresztezõdésben. Az ilyen útkeresztezõdések összeütközések és feszültségek forrásai lehetnek; az elmúlt évszázad tanúja annak, hogy mi történhet akkor, amikor ezek a feszültségek gyûlöletté és erõszakká fejlõdhetnek. De ezek az útkeresztezõdések a kreativitás és az idealizmus forrásává is válhatnak; földrészünk nagy kulturális teljesítményei mutatják, hogy mi tehetõ akkor, amikor az emberiség igazi méltóságának megvalósítása felé törekszik.

Okok

A menekültkérdés okai összetettek, ugyanakkor nagyon egyszerûek: háború, egymás iránti embertelenségünk, fajgyûlölet, éhínség és égetõ szegénység. Elszomorító, hogy a világ egyik felén tapasztalható nagyarányú mûszaki fejlõdés és anyagi jólét mellett a világ másik felén ennyire komoly szenvedéssel találkozunk.

Az idõk jelei

A menekültkérdésnek ma több olyan oldala van, amely különleges aggodalomra késztet bennünket.

Gátlástalan emberkereskedelem: Minthogy törvényes lehetõségük nincs rá, az elkeseredetten Európába igyekvõk önkéntelenül is a gyakran gátlástalan embercsempészek kezére kerülnek. Miközben az európai kormányok az embercsempészet leállítására törekednek, az illegális embercsempészet egyre veszélyesebbé és drágábbá válik. A közelmúltban Doverben történt eset, ahol 58 ember fulladt meg egy konténerben, mindnyájunkat megrázott. Azonban nekünk cselekednünk kell. Nem hagyhatjuk, hogy az 58 halál mindössze gyorsan elfelejtett napihír legyen.

Egész Európát érintõ kérdés: Mivel a nyugat-európai országok határai le vannak zárva, a gond keletebbre tolódik. Lengyelországba, Magyarországra és Csehországba egyre több Srí Lanka-i, szudáni és más nemzetiségû érkezik. Sokan közülük munkát keresnek, sokan biztonságot, a legtöbbjük azonban tovább szeretne menni Nyugatra.

A globalizáció megnyitja a piacokat, de nem nyitja meg a határokat: A globalizáció megnyitotta a határokat az információ, a tõke és a javak elõtt, de nem az emberek elõtt. A cél: a menekülteket és a bevándorlókat távol tartani. A jövevények távoltartására kifinomult jogi eszközök kitalálása van folyamatban. Ezek: szorosabb vízumkövetelmények; elrettentés, például fogvatartás, szociális kedvezmények megvonása; olyan jogszabályok, amelyek segítségével az állam elhárítja a felelõsséget, például visszafogadási egyezmények, ideiglenes védelem, „biztonságos származási ország” és „biztonságos harmadik ország” elvek. Különösen figyelemre méltó a menedékjogot kérõk és a jövevények egyre nagyobb arányú fogvatartása.

A média erõsítheti a sztereotípiákat: A médiának tudnia kell, hogy képes könnyen felszítani a gyûlölet lángját és növelni a már egyébként is túlzott félelmet. Ez pedig a gyûlölet és a bizalmatlanság megnyilvánulásához, sõt a jövevények elleni támadásokhoz vezethet. Ez különösen a már nélkülözõ városi környezetben igaz, ahol a lakosság – tévesen – úgy véli, hogy a menekültek elõnyben részesülnek, miközben maga áldozattá válik. És viszont: ahol a média tudósítása kiegyensúlyozottabb, ott nagyban hozzájárulhat a menekültek, a jövevények és a helyi lakosság integrációjához. Elismeréssel szólunk azokról az esetekrõl, amelyekben ez történt.

A szegénység elõl menekülõknek is könyörületes válaszra van szükségük: Különbség van azok között, akik az életük védelmében, és azok között, akik a szegénység elõl menekülnek. Mindazonáltal a menekülés a szegénység elõl jogos, és szintén választ érdemel mind hosszú távon – jól irányzott támogatás elõmozdításával a fejletlen országok számára –, mind rövid távon – könyörületes válasz formájában az ezekbõl az országokból érkezõ egyének számára.

Bevándorlókra szükség van: Egyes európai országok rájönnek, hogy szükségük van bevándorlókra, mint a demográfiai csökkenés következtében lényeges gazdasági erõforrásra. Azonban a jövevények nem tekinthetõk pusztán kényelmes gazdasági eszközöknek, hanem jogokkal rendelkezõ emberi lényeknek. Továbbá, ha a fejlett országok gazdaságai a fejlõdõ országokból a legokosabbakat és a legjobbakat vonzzák – sõt nemegyszer tevékenyen toborozzák –, akkor ezek az elmaradottabb országok éppen azok nélkül – legtehetségesebbjeik nélkül – maradhatnak, akik növekedésükhöz leginkább hozzájárulhatnának.

Szükséges lépések

1. Üdvözöljük az Európai Unió tagállamainak Tamperében tett elkötelezõdését az 1951-es Genfi Egyezmény teljes körû alkalmazására.

2. Az Európai Unióba érkezõ jövevények jogi helyzetének rendezése – ez a többek között Belgiumban, Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban már tapasztalható pozitív folyamat – megkönnyítené a jövevények és a nem kitoloncolható elutasított menedékkérõk nehézségeit.

3. A bevándorlás és a menedékjog szabályozásának összehangolása ne csak a biztonságon és az igazságosságon, hanem a jövevények emberi szükségletein is alapuljon. A jövevények befogadása nemcsak az erõszakos kiutasítás megállítását jelenti, hanem a lakhatás, a szociális szolgáltatások, az oktatás és a családi találkozások biztosítását is.

4. A média pozitív és alkotó szerepet játszhat a professzionális információszolgáltatásban. Sürgetjük egész Európa médiaszakembereit, hogy állítsanak fel egy protokollt a menekültügyek tudósítására, és ennek megalkotásához mûködjenek együtt a JRS-szel, az UNHCR-rel, az ECRE-vel és más testületekkel. Sürgetjük õket, hogy kerüljék az olyan megfogalmazásokat és szövegkörnyezetet, amelyek valószínûleg növelik az idegengyûlöletet.

5. Az oktatásban részt vevõk kulcsszerepet játszanak abban, hogy az eljövendõ nemzedékek felelõsségteljes és tájékozott állásfoglalással közelítsék meg a menekülteket és a menedékkérõket. Ehhez megfelelõ programok kidolgozását sürgetjük az oktatás minden szintjén.

A számok

1999-ben az Európai Unió tizenöt tagállama nagyjából 360 000 menedékkérelmet fogadott. Abban a világban, amelyben körülbelül 50 millió hazájából elûzött ember él, ez nagyon alacsony arány, és létfontosságú, hogy legyen arányérzékünk.

Nem szabad felednünk továbbá, hogy a múltban az európaiak is jövevények voltak. 1800 és 1940 között mintegy 50 millió ember vándorolt ki Európából, ebbõl 17 millióan az Egyesült Királyságból és Írországból, 10 millióan Olaszországból, 6,5 millióan Spanyolországból és Portugáliából és 6 millióan Németországból. Ez a kivándorlás néhány országban – például Spanyolországban, és Írországban – egészen az 1970-es évekig folytatódott.

Befejezés

A menekültek ma a legsebezhetõbb emberek közé tartoznak. Elhagyták otthonukat, családjukat, és tulajdonukból alig visznek magukkal valamit. Talán egyedül az emberi lényként õket megilletõ méltóságuk maradt meg. Nekünk tisztelnünk és oltalmaznunk kell ezt a méltóságot, és erõsítésén kell tevékenykednünk. Ezen az úton járva saját méltóságunkat gazdagítjuk, elõmozdítjuk az emberi szolidaritást, és közös jövõt építünk.

Világunk ma választás elõtt áll. Építhetünk válaszfalakat, kizárhatunk egyeseket, és befogadhatunk másokat. Emelhetünk falakat, amelyeket egyre magasabbra kell majd építenünk, ahogy a kívülrekedtek moraja növekszik. De egy olyan átfogó világrenden is dolgozhatunk, amelyben igazságosság és egyenlõség uralkodik; ahol a közös emberiségbe vetett hitünket kegyelettel õrizzük, és társadalmunk szerkezetében megtestesítjük. A történelem megmutatta számunkra, hogy az elsõ választás háborút és erõszakot szül, míg a második békét és fejlõdést.

Röviden: