Távlatok/52 – 2001. Péter Pál

MÚLT ÉS JÖVÕ KÖZÖTT

Az ezredfordulón mélyebben átéljük azt, hogy emberi létünk és magyar történelmünk a múlt és a jövõ között feszül; a jelenben adjuk át a jövõnek a múlt örökségét, a hagyomány kincseit. Csakhogy manapság éppen a hagyomány folyama szakadt meg. Szakadék keletkezett a múlt és a jövõ között, ahogy a neves történelemfilozófus, Hannah Arendt magyarázza Múlt és jövõ között címû tanulmánygyûjteményében (Osiris, Bp., 1995). A modern kor egyik jellemzõje, hogy megrendült mindenféle tekintély. A századok során a fejlõdés elsõsorban a vallást és a hagyományt rendítette meg. A vallás igazságában való kételkedés (elsõsorban az intézményes vallásról van szó) kihatott a társadalmi életre, behatolt a politika világába is. Bármint értelmezik is a tekintély megrendülését (és ezzel kapcsolatban az engedelmesség és a szabadság problémáját) – akár pozitívan (liberalizmus), akár negatívan (konzervativizmus) –, azt elfogadják, hogy a zsarnokságtól, a totalitárius uralomtól való megszabadulás elõrelépés. Más kérdés, hogy az úgynevezett demokrácia mennyiben hozta el a szabadságot mindenkinek, hogy a hatalmi harc (pártok versengése), az önzésbõl eredõ korrupció, a nyereségvágyból fakadó, igazságtalan „szabad piacgazdaság”, egyáltalán az erõszak különféle formái miként szüntethetõk meg a fokozatos demokratizálódással.

A pesszimisták azt vallják, hogy a modern világban is – a közelmúlt totalitárius rendszerei:  a hitlerizmus és a sztálinizmus után is – a politikai vállalkozástól elválaszthatatlan a rossz, az erõszak. Mások, az optimistábbak hisznek abban, hogy az ember, még ha gonosz is, „nevelhetõ”, javítható, tehát az ember kialakíthatja a „humánus” társadalmat. Kérdés az, hogy az ember mennyire lehet független a környezettõl, megromlott „természetétõl” (áteredõ bûn következménye) avagy pusztán „állati” ösztönösségétõl, mennyire felelõs egy adott politikai gépezetben („parancsra tettem!”).  A XX. század tragikus tapasztalataiból (Auschwitz, gulág) tanultunk-e, tudunk-e tanulni?

De nem csupán a közelmúltról van szó, hiszen az elmúlt húsz évszázad a háborúk, az erõszak, öldöklés, az embertelenség egymást követõ hullámaival „haladt elõre”! És itt a vallások múltja, a keresztények története sem kivétel. Az ölõ hitek, eretneküldözések, keresztes háborúk, inkvizíciók története, de a keresztény vértanúk hosszú kálváriája is egészen a mai napig, mind-mind arról tanúskodik, hogy a történelem szenvedéstörténet, hogy „ember embernek farkasa” (Hobbes). II. János Pál pápa a jubileumi évben bocsánatot kért mindazokért a bûnökért, amelyeket az egyház tagjai a múltban elkövettek. Ez a gesztus, az „emlékezet megtisztítása” egyben figyelmeztetés is: ilyesminek nem szabad a jövõben megtörténnie. Krisztus tanítványainak példát kell adniuk nemcsak a vallási türelem terén, hanem a mások meggyõzõdésének, hitének teljes tiszteletében, a békesség munkálásában, a szolidaritás és a szeretet tetteiben.

De ha a vallások, az egyházak keretein belül is oly sok a teendõ az „igazságosabb és testvériesebb világ” elõkészítésében, mennyivel bizonytalanabb a szekularizált demokratikus társadalmakban, a modern politikai életben! Hogyan szabadulhatunk meg a hatalmi visszaélésektõl, a korrupciótól, a javak igazságtalan elosztásának gyakorlatától? A hatalommal hatalmat állítunk szembe, hogy mérsékeljük a másik párt (pártok) visszaéléseit? Avagy a szabadság nevében semmiféle korlátozást nem foganatosítunk? Nem megoldás az, hogy a „cél szentesíti az eszközt” elv alapján erõszakot alkalmazunk, hogy a vélt vagy valós igazságot és igazságosságot diadalra vigyük (fõleg ha a saját igazunkról van szó)?

A XX. század tragikus tapasztalatai (Hitler, Sztálin, Pol Pot gyilkos rendszerei) figyelmeztetnek, hogy nem ringathatjuk magunkat illúziókba. Egyetlen intézmény, politikai rendszer, párt sem teljesen védett a korrupciótól, még ha demokratikus jogrendet fogadott is el a társadalom. Az intézmény kopása vagy kifáradása, a vezetõk tehetetlensége a döntéshozatalban, a pénz általi korrupció, a globalizáció világhatalmától való kényszerû függés, az egyéni önzés és kapzsiság stb. – mind-mind a modern „politikai rossz” fogalma alá sorolhatók; szétmarják a társadalom egészséges szövetét. (Bõvebben lásd: Paul Valadier S. J.: „Le mal politique moderne”, Études, février 2001.)

Mi következik mindebbõl? Csakis új emberekkel lehet új társadalmat építeni. A rendszerváltozás hosszú folyamat: a családi és vallásos nevelés, az erkölcsi értékek átadása az iskolákban és a médiumokban: mind a demokratikusabb és szolidárisabb társadalom építését szolgálják. Ehhez pedig szükség van hitre és Isten kegyelmi segítségére. Szükség van, hogy „Krisztust állítsuk az egyéni és társadalmi élet középpontjába” – ahogy II. János Pál megjelölte a hívõk számára a kezdõdõ évezred keresztény programját.

Figyelemre méltó, amit Orbán Viktor miniszterelnök mondott 2000. október 30-án, a „Tíz éve szabadon – átmenet és konszolidáció Közép-Európában 1990–2000” címû konferencián tartott elõadásában. A teljes diktatúra után, az egypártrendszer helyett a választásokra épülõ parlamentáris demokráciát hozták létre, és átalakították a gazdasági rendszert. A bukott rendszerben egyetlen ideológiát erõltettek rá az ország szellemi életére: „a közép-európai átmenet, a közép-európai diktatúrák ennél is mélyebbek voltak, és a mindennapi élet alapvetõ erkölcsi viszonyait is megpróbálták átalakítani, méghozzá gyökeresen. Ennek az volt a lényege, hogy a kommunista diktatúrákban a jó és a rossz közötti hagyományos különbségtételt elutasították, másképpen fogalmazták, a tízparancsolatot, nemcsak annak vallási, de erkölcsi tartalmát tekintve is, teljes egészében elutasították, és annak megsemmisítésére törekedtek. Az eredmény az lett volna, hogy helyette egy új erkölcs és egy új embertípus jön létre. Ez volt a cél. A valóság azonban más volt. Új erkölcs, új embertípus nem jött létre, ellenben a régi erkölcsöt, a régi fölfogásokat sikerült üldözni, lejáratni, szétrombolni, ismert képviselõit és közösségeit fölszámolni. Márpedig, ha ez volt a kommunista rendszer természete, akkor az azt követõ átmenet sem korlátozódhat tehát csak politikára, hanem ki kell terjednie annak a gazdaságra is és a szellemi élet egészére, sõt mi több, a mindennapi erkölcsi viszonyokra is.” – Így Orbán Viktor.

Igen, bonyolult folyamat ez. Tegyük hozzá: az új embert – ha evangéliumi és páli értelemben értjük a szót – csakis Krisztus Lelke alakíthatja ki. Ha a családban, az iskolákban, a közéletben, a politikai pártokban is a tízparancsolat szelleme érvényesül, ha legalább az evangélium által is megerõsített aranyszabályt követjük – „Amit akartok, hogy nektek tegyenek az emberek, ti is tegyétek nekik!” –, akkor kialakulhat az új embertípus. Nem új erkölcsre van szükség, hanem a régi erkölcs tettekre váltására. Ez elsõsorban Krisztus tanítványainak a feladata, akár a családban, akár az iskolában, a médiumokban vagy a parlamentben tevékenykednek. Ehhez segít hozzá az egyház az új evangelizálással, a neveléssel, a karitatív szolgálattal. Ez a feladat valamennyiünket elkötelez.

Az itt vázolt távlatokban helyezkednek el azok az írásaink, amelyek – most negyedik alkalommal – a magyar millennium kapcsán támpontokat, szempontokat kívánnak adni a tájékozódáshoz a magyar gazdasági,  politikai, kulturális, egészségügyi, vallási stb. helyzet felméréséhez. Keresztény szemmel nézzük azt a valóságot, amelyben élünk, és amelyet alakítani szeretnénk: áthatni az evangéliumi kovásszal.

A négy millenniumi szám mintegy távoli elõkészületnek is tekinthetõ a parlamenti választásokhoz. Következõ számainkban – szakemberek közremûködésével – visszatérünk egy-egy idõszerû kérdésre, hogy még jobban segítsük a tájékozódást. Tudjuk, hogy a bonyolult helyzetekben lehetséges a különbözõ értékítélet és a különbözõ döntés is: se az erkölcsi életben, se a politikában nincsenek kész receptek: a kellõ tisztánlátás után, a keresztény hit fényében a lelkiismeret dönt felelõsen egy-egy konkrét kérdésben. De a lelkiismereteket lehet és kell tájékoztatni, nevelni is, helyes döntéshez segíteni. Ehhez kívánunk mi is hozzájárulni.