Stefan Kiechle

A KERESZT KÖVETÉSE*

„Aki tanítványom akar lenni,
tagadja meg magát, vegye fel keresztjét,
és kövessen engem.” (Mt 16,24)

Sokakban ellenállást vált ki ez a bibliai kifejezés: talán tönkre kell tennem és fel kell áldoznom magam, hogy tessem Istennek? Nem valami – korábban igencsak elterjedt, ma már ritkább – aszkézisrõl van itt szó, amely szerint lemondás és szenvedés mély értelmû és kívánatos dolog lenne? Testem természetes szükségleteit mint bûnös vágyakat el kell fojtanom? Netalán vezekléssel „bûnhödnöm” kellene bizonyos bûnök miatt? És ha rákban megbetegednék, azt mint keresztet el kell fogadnom? Komolyan elvárhat tõlünk ilyesmit egy jóságos Isten?

Hamis a túlerõltetett aszkézis

A keresztény lelkiségben a „kereszt” a lemondás, a fájdalom és a szenvedés egzisztenciális mozzanataként határozható meg, amelyet valaki Jézus követésének kedvéért vesz magára. Jézus a kereszten nem valami betegség vagy baleset, tehát valami „természetes” baj folytán szenvedett, hanem mert az emberek gonoszak voltak hozzá, tehát egy emberek közötti, „erkölcsi” baj folytán. Ha pontosak akarunk lenni, a „kereszt” fogalmát csakis olyan szenved0ésekre kell alkalmaznunk, amelyeket az emberek gonoszságuk alapján okoznak egymásnak. Betegség, természeti katasztrófák vagy balesetek tehát olyan szenvedések, amelyek a teremtés tökéletlenségébõl erednek. Magától értetõdõen ezek miatt is feltesszük Istennek a kérdést: miért? Kielégítõ válasz azonban nem lesz.

A továbbiakban tehát ezt a kérdést félretesszük, és a keresztre összpontosítunk. A kereszttel kapcsolatban nem kérdezhetjük: miért tesz ilyet az Isten? Hiszen éppen az emberek azok, akik szabadságukban gonoszat tesznek egymásnak, és ezért felelõsek. Istennek csak azt a kérdést tehetjük fel: miért teremtette szabadnak az embereket? Erre azt feleljük: a teremtésnek ezt a legnagyobb ajándékát azért adta nekik, hogy jót tegyenek. Hogy aztán õk a szabadsággal gonosz tett mûvelésére visszaélnek, az Istennek legalább akkora fájdalmat okoz, mint nekünk, embereknek.

Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos-könyvében többször is szóba kerül a kereszt, illetve a Keresztrefeszített. Az, aki a gyakorlatokat végzi, jó néhányszor tudatosan a keresztre tekint, és elmélyülten foglalkozik vele. Vessünk tehát mindenekelõtt egy pillantást a gyakorlatok állomásaira.

Választás és indifferencia

A lelkigyakorlatok elsõ hetében a lelkigyakorlatozó a világban és saját magában meglévõ gonosszal foglalkozik, tehát igazságtalansággal, erõszakkal, bûnnel, szorongással, kétségbeeséssel. Közben saját magát gyökeresen bûnösként tapasztalja meg. Szégyent és bánatot érez a gonosz miatt, amelyet elkövetett. Minden imagyakorlat végén Jézusra tekint fel, aki a kereszten függ, és úgy beszél vele, „mint baráttal” (Lgy 53k). Jézus a kereszten szabadította meg õt vétkétõl, azzal, hogy oly sok szenvedést elviselt érte. Jézus lesz számára Isten együttszenvedésének és megbocsátó szeretetének képe. Ebben a beszélgetésben hagyja az imádkozó, hogy újra ajándékul kapja a megbocsátást, amelynek ígéretét már mindig is megkapta, és a megbocsátást egzisztenciálisan befogadja. Ezt a folyamatot ugyan fájdalmasnak éli meg, lelke mélyén azonban gyógyulásnak és megszabadulásnak. Amennyiben így érzékeli, milyen nagy dolgot tett érte Isten, új indíttatást is kap, hogy õ maga életét Istenért latba vesse.

A lelkigyakorlatok abban akarnak segíteni, hogy életre szóló elhatározásokat tegyünk. Valaki például olyan döntés elõtt állhat, hogy megházasodjék, vagy pap legyen, avagy ilyen vagy olyan pályára lépjen. A lelkigyakorlatok során imádságban alaposan mérlegeljük az alternatívákat, és aztán választunk közülük. Ignác „indifferenciának” (közömbösségnek, dinamikus nyitottságnak) nevezi a jó választáshoz szükséges magatartást. Az indifferens ember kész arra, hogy elfogadja a több lemondással vagy fájdalommal járó alternatívát is, ha Istennek az az akarata (Lgy 23). Az indifferencia tehát készség arra, hogy magunkra vegyünk egy keresztet, ha az Úr úgy akarja.

Valami lemondás alapjában véve minden, az életre szóló döntésben jelen van. Aki két egyformán vonzó alternatíva között választ, leköti magát az egyik mellett, és ezzel lemond a másikról. Az egyik alternatíván érzett örömet és a kapott nyereséget meg kell fizetnie másikról való lemondás fájdalmával. Mivel az ember végtelenre van beállítva, mindent bírni akar. Teremtményi korlátozottsága miatt mégis csak véges jut neki osztályrészül. A lemondás fájdalma megmarad földileg soha egészen nem gyógyuló sebnek. Aki aztán a lelkigyakorlatokban indifferenssé teszi magát, az még egy lépéssel tovább jut: Jézusra tekintve kész arra, hogy két egyenlõtlen alternatíva közül a több lemondással járót fogadja el, ha Isten az emberek érdekében erre hívja. Kész a keresztre.

A lelkigyakorlatozónak, hogy az indifferenciát begyakorolja, tudatosan szembe kell néznie a lemondással és a kereszttel. Bizonyos idõre tehát olyan magatartást vesz fel, amelyben akarja a keresztet: például a lelkigyakorlatok elsõ hete alatt böjtöl, és ezt a lemondást fájdalmasnak tapasztalja; vagy pedig a második hét elején azért imádkozik, hogy a vívódó és szenvedõ Jézushoz hasonlóan vívódhasson és szenvedhessen. Ez a magatartás azonban, a kereszt iránti elõszeretet, csupán egy gyakorlat: azt célozza, hogy a lélekben megerõsítse az indifferenciát. Mértékkel kell rá vállalkozni, és egy józan lelkigyakorlatos kísérõ segítségével. Veszélyes volna valami túlzott aszkézisbe siklani, amely bizonyos lelki hatásokat valamiféle „áldozattal” akar kicsikarni, vagy testellenes és önkínzó vonásokat vesz fel – olyan hiba ez, amelybe maga Ignác beleesett manrézai megtérési idõszakában.

Isten nagyobb dicsõségére

A lelkigyakorlatok második hetében Jézus követésével foglalkozunk, és azzal próbálkozunk, hogy a közeli, életre szóló választást megejtsük. Nos, ebben a kereszt bizony nem fordul elõ! Nem a nehezebbet vagy a több lemondással járót, tehát a keresztet kell választanunk, hanem egyedül azt, ami Isten dicsõségéhez és az õ szolgálatához hozzájárul. Isten dicsõsége Ignác számára béke, igazságosság, szeretet és hit valamennyi ember között. Azt az alternatívát kell választanom, amelynél ezekhez az értékekhez többel tudok hozzájárulni. Csupán az említett készség fontos: készség valamely kereszt vállalására, ha Isten azt akarja. Jézus sem akarta semmiképpen a keresztet az Olajfák hegyén, hanem azt kérte az Atyától, hogy múljék el tõle a pohár. Mindazonáltal kész volt arra, hogy kiigya: „Legyen meg a te akaratod!”

A lelkigyakorlatok harmadik hetében a lelkigyakorlatozó kifejezetten azzal foglalkozik, hogy választása õt alkalmasint majd egy kereszt alá vezeti. Jézus szenvedését szemléli, és ezzel tekintetét ráirányítja a szenvedõ emberiségre meg a saját együttszenvedésére. A lelkigyakorlatozónak számolnia kell azzal, hogy Krisztus-követésében ténylegesen meg kell szenvednie valamely keresztet is, mert a jó érdekében való önbevetése, mint Jézusnál is, a gonosz ellen vívott küzdelem lesz, és ezzel a porondra hívja e világ gonosz erõinek féltékenységét, gyalázkodásait és ellenállását. Amennyiben kiteszi magát ennek a harcnak, részt kap Jézus szenvedésébõl, és ezáltal abból az életbõl is, amely az õ szenvedésébõl kibontakozik.

Miért hordozzuk a keresztet?

Ignác számára a kereszt átmeneti állomás: tekintete messzebbre néz, a feltámadásra. A lelkigyakorlatok negyedik hete kifejezetten ezt a távlatot veszi témának. Már korábban is elõkerül, például amikor a Király (képi megjelölése Jézusnak) hív: „Annak, aki velem akar jönni, velem kell fáradoznia, hogy amiként követett engem a szenvedésben, kövessen a dicsõségben is.” (Lgy 95.) Az, hogy új és gazdagabb életet kapjon, nem csupán annak sóvárgó vágya, aki Jézust követni akarja, hanem ígéret is, mely kezdettõl fogva megadatik neki, és motiválja lelki útján. Kezdeti szinten a keresztény ember már ebben az életben megtapasztalhatja az ígéret beteljesedését – például mély bensõ békében vagy sikeres keresztény közösségben –; tökéletesen majd a beteljesedéskor kapja meg ajándékul.

De miért is kell a keresztet hordozni? Nem bûnhõdésképpen! Jézus az õ keresztjén már viselte az összes emberi bûnt, és ezzel el is vette. Aszkézisból? Ha önkéntesen vezeklést és lemondást vállalunk magunkra – például böjtölünk, vagy más módon egy bizonyos idõre lemondunk a test vagy a lélek kielégüléseirõl –, azt kizárólag azért tesszük, hogy önmagunkat gyakoroljuk, hogy ezektõl a kielégülésektõl ne függjünk annyira. Gyakoroljuk, hogy indifferensebbé váljunk, tehát jobban rendelkezésére álljunk Istennek és az embereknek, szabadabbak legyünk a szolgálatra. Semmiesetre sem szabad így az egészségünket kockára tennünk.

Isten ajándékozni akarja magát

Indifferens az az orvos, aki éjjel egy verekedés után ellátja a sebesülteket. Indifferens az az anya, aki éveken át gondozza fogyatékos gyermekét. Indifferens az a pap, aki szolgálata érdekében elfogadja a cölibátussal járó lemondást. Indifferens volt az a számos jezsuita, aki hat rendtársa meggyilkolása után (1989, San Salvador) rendelkezésre állt, hogy ott tovább vigye azok munkáját, jól tudván, mennyire veszélyes egy ilyen szolgálat egy olyannyira meghasonlott országban.

Mindezek a keresztények nem keresik a „keresztjüket”, de készek arra, hogy az emberek érdekében magukra vegyék, ha Isten úgy akarja. Belátták: ha keresztény szeretetbõl segíteni akarok más embereknek, fõleg a rászorulóknak, valamit adnom kell nekik magamból: idõmet és energiámat, tulajdonomat, esetleg az életemet. Amit adok, az többé már nem az enyém, és éppen ez a veszteség az én „keresztem”. Végül Isten majd mindent visszaad nekem. . .

Együtt szenvedni Krisztussal

Mivel az emberek egymás ellen gonoszat tesznek, szenvedniök kell. Ez a szenvedés csakis azáltal távolítható el a világból, hogy elviseljük, kiálljuk, végigszenvedjük, „ki-szenvedjük”. Jézus a kereszten végigszenvedte az emberek gonoszságát. Mi ebben segítünk neki, ha az õ követésében szenvedéseket veszünk magunkra. Kölcsönös szolgálatban egymásért kereszteket viselni: ez – a kereszténység õsrégi tapasztalata szerint – gyógyítani és tisztítani képes, és képes hozzásegíteni ahhoz, hogy felépítsük Isten Királyságát.

* A német eredeti a német nyelvû jezsuiták Canisius címû lapjának 2000. karácsonyi számában jelent meg. Magyarra fordította Horváth Árpád. A szerzõ jezsuita, novíciusmester Nürnbergben.

Roska Péter

ÉLÕ PLÉBÁNIA: MEGTÉRT EMBEREK
TANÚSÁGTEVÕ KÖZÖSSÉGE*

Be kell vallanom, hogy nincsen elég nagy lelkipásztori tapasztalatom. Nem is biztos, hogy pont nekem kellene errõl a témáról beszélnem. Mégis megörültem a megtiszteltetésnek, hogy szólhatok róla, mert nagyon fontosnak tartom.

Az elmúlt évek folyamán lehetõséget kaptam arra, hogy Kárpátalján szolgálhassak elõször diakónusként, majd papként. Megtapasztalhattam, hogy mennyire törékeny és Isten kezében van a lelkipásztori munkánk, az életünk. Egy pasztorális jellegû lelkigyakorlat eredményeképpen egy-két egyházközségben átálltunk egy hagyományos jellegû lelkipásztori szolgálatról egy közösségibb jellegû szolgálatra, és csodálatos változásoknak lehettünk tanúi, melyeket a jó Isten elszánt keresztény munkatársak élete által végbevitt. De mindebbõl csupán ízelítõt kaptam, mert az idõ olyan rövid volt.

Most három dologról szeretnék beszélni:

•     Mit jelent megtérni?
•     Hogyan lehet Jézusról tanúságot tenni?
•     Milyen sajátos szerepe van a tanúságtételben a keresztény közösségnek?

Mit jelent megtérni?

Az ember teremtmény, életének forrása Isten. Teremtõje üzen neki, és közli vele, hogy szeretetbõl teremtette, közösségben akar vele élni, hogy örökké boldoggá tegye. Itt a földön a léte töredékes. Megtapasztal egy szomjúságot, egy fájdalmas ûrt, amit egyedül Isten tud teljesen betölteni (Crabb: Mélybenézõ; Közelebb Istenhez). A teremtményt életének teremtõjéhez olyan bensõséges kapcsolat fûzi, mint senki máshoz. Életének célja tehát Isten. (Még a házasság vagy a keresztény közösség, a szerzetesség vagy a papság sem cél önmagában!). Útja pedig az, hogy igazán gyermekké legyen Jézusban, a Szentlélek által megismerje az Atya akaratát, és bizalommal ráhagyatkozva teljesítse azt.

Megtérni azt jelenti, hogy az ember felismeri ezt, és megindul ezen az úton. Átveszi Jézus gondolkodásmódját, és az Ország logikája szerint rendezi be az életét. (Ehhez gyakran szükséges az a kopernikuszi fordulat, amellyel az én helyett a Te kerül a középpontba.) Hisz Isten szeretetében, amelynek alapján reménye van az örök életre. Viszonozza Isten szeretetét, és szeretetbõl cselekszik. Mindennek forrása az élõ Isten imádása (szentségimádás!). A megtért ember életében elsõbbséget ad Istennek.

Igen fontos része a megtérésnek hinni abban, hogy a Teremtõ jobban tudja, mint én, hogy mi válik javamra. A tízparancsolat olyan, mint a mosógép használati utasítása: ha valaki saját maga szabja meg, hogyan helyes használni a gépet, akkor életét a használat után rongyokban szedheti ki belõle. Különösen aktuális ez a kérdés manapság, amikor az erkölcsi relativizmus véleménydiktatúrája érvényesül a médiákban, és e rendszernek egyre több „békepapja” is van. Már Szent Pál levelei beszámolnak arról, hogy hogyan lehet megélni Jézushoz való tartozásunkat egy ilyesféle társadalomban. Ne hasonuljatok ehhez a világhoz! – figyelmezteti a rómaiakat (Róm 12,3).

Isten parancsainak elfogadása után a következõ lépés lehet az, hogy észreveszem: Õ vezet engem, terve van az életemmel. De még ez is csak kezdet ahhoz képest, amikor felismerem Õt magát, aki életem célja és beteljesülése. (A tánciskolában én elõször csak a lépésekre tudtam figyelni, aztán vettem észre, hogy milyen szép zenéhez igazodhat a mozgásom. A legnagyobb felismerés az volt, hogy van valaki, akivel én táncolok, és a tánc egyfajta párbeszéd. Életünk táncában is megtanuljuk a törvény lépéseit, majd felfigyelünk arra, hogy tervszerûség, harmónia van az életünkben, de a legnagyobb dolog, hogy létünk maga dialógus Valakivel, aki szeret és vezet minket, akire rábízhatjuk magunkat!)

Jézus követésének útja, az Atyában való feltétlen bizalom és a Neki való engedelmesség útja nem kényelmes, széles út, hanem nehéz, meredek ösvény. És bizony mi is sokszor elbukunk. Jónak és rossznak választóvonala minden ember szíve közepén végighúzódik. Csodálatos lehetõség a gyónás. (A gyóntató számára is, hiszen embertestvére megtérésének tanújává válhat.) Naponta újra felvenni a keresztjét csak az az ember tudja, aki Jézus mellett éli életét, aki mindennap keresi az Atya akaratát. Ebben nagyon nagy támasz egy jó lelkivezetõ. Életünket legközelebbrõl családtagjaink, közvetlen munkatársaink látják. Õk vajon mit mondanának, ha megkérdezném tõlük, hogy miben szorulnék rá leginkább életem megváltoztatására? Sokszor kifelé, a világ felé olyan nagyszerûnek látszunk. . .

Hogyan lehet Jézusról tanúságot tenni?

A keresztény közösségben élõ ember is ki van szolgáltatva kísértéseknek. Sokszor megnyugtatja magát az ember, amikor katolikus vagy egyházi körökben mozogva tör saját érdekei érvényesítésére. „Nagy katolikusok”, egyházi iskolába járt diákok, vallásos csoportok, közösségek tagjai, sõt papok között is megtörténik, hogy „kéz kezet mos”, az ismerõs jogtalanul elõnyt élvez, a vezetõ jó emberének elnézik a becstelenséget, az anyagi visszaéléseket. Milyen figyelemreméltó, hogy Jézus nem a bûnösöket feddte meg legtöbbször, hanem a farizeusokat, a látszatigazakat. Sokszor magukat hívõ katolikusnak vallók úsznak az árral, és a munkahelyük megtartása érdekében sok becstelenséggel együttmûködnek. Pedig Jézus a meghívásunkhoz nem tette hozzá, hogy akkor kövessetek engem, ha ez nem sérti az érdekeiteket. Egy másik nagy kísértés az ítélkezés, amikor a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiöntjük, amikor nem tudjuk élni, hogy „a dolognak ellensége vagyok, az embernek azonban barátja” (Szent Ágoston). Milyen sokszor épp azt a szálkát vesszük észre a másikban, ami magunkban is megvan (Róm 2,1).

Igazi tanúságot az tud tenni Jézusról, akinek az életén észrevehetik a mellette élõ emberek, hogy ennek az embernek az életében más törvények érvényesülnek. Talán megérzik azt, hogy ez a magatartás lenne egy igaz ember magatartása, és meg is kérdezik tõle, hogy hogyan képes rá, „mi az alapja reményének”. Bizonyosan mindnyájan ismerjük azt az örömöt, amikor látjuk, hogy valaki nehéz és éles helyzetekben tud úgy dönteni, ahogyan a helyében Jézus döntene, pedig az érdekei teljesen mást kívánnának. Számomra újra és újra nagy élmény keresztény emberekkel találkozni. Megismerhettem néhány szent életû embert is. Ezeknek az életébõl tanultam a legtöbbet Jézusról.

A mai világnak nagyobb szüksége van tanúkra, mint tanítókra. Tanú az, akinek a gondolkodásmódjáról és életérõl lerí az, hogy õ Jézus tanítványa. Nem az a fontos, hogy milyen feladata van, hogy mit tud, hanem az, hogy ki õ (szeretethimnusz). Milyen a mi gondolkodásmódunk, értékrendünk? Hiszünk-e abban, hogy legnagyobb kincsünk az örök élet? Akkor látszik ez meg, amikor választanunk kell értékek között. (Legfontosabb az egészség? Mi a „jó parti” a gyermekünk házasságánál? Kit tartok követendõ példának? Mire szánom a pénzemet, az idõmet? Ha meghal egy kedves hozzátartozóm, hogyan viselkedem?) Megdöbbentõ dolog például az, hogy sok fiatalnak azért nehéz keresztény családot alapítania, mert soha életében nem látott még igazi keresztény családot.

Milyen sajátos szerepe van
a tanúságtételben a keresztény közösségnek?

Több példán is láttam, többször megtapasztaltam, hogy a keresztény közösség mekkora támasz Isten felé vezetõ utunkban. A hittel ismerkedõ felnõtt embernek is nélkülözhetetlen szüksége van egy plébániai csoportra, ahová tartozhat. Tanúságtévõ feladatát akkor tölti be egy ilyen közösség, ha Isten felé fordítja az arcát, ha igazi Isten- és emberszeretet érezhetõ benne. Mert az még önmagában kevés, hogy jól érezzük magunkat a közös eszmecserében, segítõ szolgálatban, a liturgiában. Istent, az Atya akaratát keresni Jézussal, a Lélekben: ez teszi kereszténnyé a közösséget. Ennek a természetfölötti vonzerejét érezheti meg az Istent keresõ ember. Hadd idézzem itt egyik elkötelezett életû kárpátaljai munkatársunk levelét, amit a minap kaptam: „Az egyén nem boldogulhat egyedül. Kell, hogy legyenek körülötte segítõ szándékú emberek. Ha Egyházunk keretében mûködik egy ilyen csoport, akkor sokkal hamarabb sikerül neki ebben a csoportban tevékenykedve újra Isten felé fordulnia. Hamarabb megérzi és felfogja, hogy Isten õt is SZERETI, neki is MEGBOCSÁT, és õt is HAZAVÁRJA. Ezért kell megtennünk mindent, hogy tovább éljen és mûködjön a »csoport«.”

Sajátos tanúságtevõ feladata van a keresztény közösség vezetõinek. Ha a vezetõ élete nem tükrözi Jézus életét, akkor nagyon nehéz a közösség tagjainak. Milyen visszatetszõ, amikor például egy ifjúsági vezetõ, egy pap élete ellentétben van Jézus értékrendjével vagy az Egyház tanításával, vagy esetleg még a tanításban is igazodik a pogány világ normáihoz (az írástudók árulása). Ugyanakkor egy pap, egy püspök megtérése nagy megújulás forrása lehet az egész közösség számára. (A vezetõ tanúságtevõ élete stratégiai pont: a Gonosz itt támad a legjobban, de itt történhetnek a legnagyobb gyõzelmek is.)

A keresztény közösség: Krisztus teste. Nem érdekcsoport, ahol mindenki jól akarja érezni magát. Tanúságtevõvé akkor válik, ha ezt észreveszik rajta, ha az ég felé mutat, mint jelzõtábla. Lesz még keresztényüldözés, talán nem is olyan sokára. Megmaradna-e a mi közösségünk, az egymással és Krisztussal való közösségünk, ha létéért a munkahelyünkkel vagy netán a szabadságunkkal vagy életünkkel kellene fizetnünk, amint azt apostoli kor keresztény közösségeitõl kezdve az elmúlt „negyven év” tanúságtevõ közösségeiig olyan sok felemelõ példán láthattuk?

* Az esztergomi lelkipásztori napokon 2001. január 29-én elhangzott elõadás.

Gabriele Ferrari

A SZERZETESEK HÉT BÛNE

Vannak-e bûnei a szerzeteséletnek,
amelyekért bocsánatot kell kérni?*

Az igaz is vétkezik napjában hétszer

Annak elismerésén, hogy a szerzeteseknek vannak bûneik, amelyeket meg kell vallaniuk, és amelyekért bocsánatot kell kérniük a világtól, azt hiszem, senki sem csodálkozik. Még az igaz is vétkezik napjában hétszer (vö. Péld 24,16). A bocsánatkérésnek azonban nem szabad olyan könnyen mennie: azt a gyanút kelthetné ugyanis, hogy nincs itt szó semmi egyébrõl, mint a jubileumi évhez illõ egyfajta retorikáról, amely manapság nem is olyan ritka. Ennek azonban sem haszna, sem építõ ereje nem lenne. Továbbá a bocsánatkérés nem lehet pusztán külsõ ábrázatunk leporolása. Hiteles megtérésbõl kell fakadnia, a jövõ felé tekintve. Nem korlátozódhat az emlékezet megtisztítására sem – még ha ez igen hasznos is lehet –, hogy valóban kétszínûség nélkül dicsõíthessük Urunkat, s a bûneinkbõl és bûntudatunkból származó lelkiismeret-furdalás ne szennyezze be életünket.

Azt kell inkább megvizsgálnunk, nem lenne-e szükséges a levegõt megtisztítani, amelyet a körülöttünk élõk kénytelenek beszívni, és amelyet mi beszennyeztünk. Olyan komoly feladat ez, hogy nem pusztán egy esetleges döntést igényel, ámbár éppen a jubileumi idõ most ezt kéri. Természetesen meg kell ragadnunk azokat az alkalmakat, amelyeket a történelem küld nekünk: a gondviselés hangjai ezek, fontos felszólítások, amelyekre különösen nekünk, szerzeteseknek van szükségünk, minthogy „az egyház szívében” (VC 3) az a hivatásunk, hogy jelei legyünk annak a szentségnek, amelyet Isten adott népének, és amelyre minden keresztény meghívást kapott.

Remélhetõ, hogy ezt a bocsánatkérést egyetlen szerzetes sem fogja gyanakodva fogadni, és nem fog megsértõdni miatta, mintha gyarlóságunk elismerése arra indítaná a keresztényeket, hogy ne higgyenek többé a megszentelt élet evangéliumi erejében. Ilyesfajta gyanakvás és sértõdöttség volt tapasztalható ugyanis – úgy hallottam – az egyház magasabb köreiben, amikor a pápa 1994 tavaszán arról a szándékáról beszélt, hogy bocsánatot kíván kérni az egyház bûneiért, hamis tanúságtételeiért, mulasztásaiért és késedelmességeiért. Ha volt ennek a pápának bátor, prófétai, magával ragadó gesztusa, az éppen 2000. március 12-én a Szent Péter-bazilikában történt. Az a gesztus felér az egész jubileumi évvel. És remélem, hogy kitörölhetetlen betûkkel fogják beírni az egyház és a világ történelemkönyvébe, sokkal kitörölhetetlenebbül, mint sok más kezdeményezést, amelyek viszont triumfalizmusról árulkodnak.

Minden bûntudaton túl, a megtérés felé

A szerzeteséletre és annak legutóbbi idõszakaszára gondolva, úgy vélem, a szerzeteseknek is meg kell vallaniuk a maguk bûnét, hamis tanúságtételét, késedelmességét és megalkuvását. Túlságosan könnyû lenne a Sátánt vádolni, hogy ráhárítsuk felelõsségünket, azonban nem tagadhatjuk, hogy a szerzeteséletbe is befészkelte magát a Gonosz, és sikerült romlott magot vetnie Isten szántóföldjébe. Azokon a személyeken keresztül tudta ezt véghezvinni, akik – lehet, hogy a legjobb szándékokkal – olyan megújulási célokat tûztek ki, és olyan kezdeményezésekbe fogtak, amelyekrõl hamar kiderült, hogy nem a hiteles megújulást szolgálják.

Nem azért mondom ezt, hogy veszélyes bûntudatot ébresszek. Tudatában vagyok, hogy a mai korban, amikor a szerzetesélet fáradságosan törekszik arra, hogy életének és növekedésének új motívumokat adjon, egy ehhez hasonló reflexió megakadályozhatná az újrakezdést. Mégis meg vagyok gyõzõdve arról, hogy szükségünk van önkritikus reflexióra, és bûneink alázatos elismerése segítheti a szerzeteséletet, hogy olyan új horizontokra leljen, amelyek a múlt hibáival és vétkeivel ellenkezõ irányban haladva, segítenek a helyes utat megtalálni, még ha ennek a „szûk kapun át” (vö. Lk 13,24) kell is vezetnie.

Ha a megtérés hiteles, nem lenne szabad, hogy depresszióhoz vagy frusztrációhoz vezessen. Arra kellene inkább késztetnie akaratunkat, hogy örömmel és bizakodva válaszoljon azokra a felszólításokra, amelyeket Isten küld nekünk, hogy egyre inkább és egyre jobban önmagunk legyünk, olyanok, amilyenekké a Szentlélek kíván tenni, és amilyeneknek az egyház kíván látni bennünket.

1. Az evangéliumhoz való hûtlenség

„Ha tökéletes akarsz lenni. . .” (Mt 19,21). A szerzetesélet eredeténél az Úr Jézus evangéliuma áll. Ez a keresztény élet alapvetõ útja (ApCsel 9,2). Ha viszont ez így van, tegyük fel magunknak a kérdést: az evangélium volt-e mindig a szerzetesélet által követett út? Pár évvel ezelõtt egy igencsak buzgó szerzetes leszidott, mert azt találtam mondani, hogy a szerzetesélet alapvetõ szabályzatának és törvényének az evangéliumnak kell lennie, megelõzve minden konstitúciót, direktóriumot, bevett szokást stb. Ezek a múlté lennének? Egyáltalán nem gondolom. De mily sokszor mentegetõzünk és igazoljuk önmagunkat velük, csak hogy ne kelljen az evangéliumot élni sine glossa; és hányszor véljük úgy, hogy inkulturálni kell az evangéliumot, vagyis azokhoz a körülményekhez alkalmazni, amelyek között élünk: és persze nem mindig a valódi inkulturáció az, amelyre törekszünk! Bárcsak az lenne! A mi inkulturációnk gyakran az evangéliumnak és követelményeinek degradálása, redukciója, olcsóvá tétele ahhoz a világhoz – s annak értékrendjéhez és logikájához – való alkalmazkodás nevében, amelyben élünk.

Nem ritkán, úgy látom, mi szerzetesek elfelejtettük a kötelességünket, hogy eleven „evangéliumok” legyünk, és Krisztus szavának hiteles megvalósítását nyújtsuk a világnak. Gerhard Lohfink a keresztény közösségrõl írt egyik könyvében felteszi a kérdést: miért van az, hogy a mai világban a tanítványok közössége nem tesz többé csodákat úgy, amint az a kezdeti idõkben történt? Szemtelen kérdés, de megkerülhetetlen, amelyet nem szabadna hallatlanra vennünk, amikor látjuk a fiatalok érdektelenségét a szerzetesélettel szemben. A következõképpen fogalmazhatnánk át: Ez az a szerzetesélet, amelyet Jézus szeretne? Nem az történik ugyanis, hogy megrökönyödünk vagy jámborul épülünk azon, amikor hitének erejében egy szerzetes különleges tetteket visz végbe? Nem kellene mindnyájunknak szenteknek, az Úr hûséges tanítványainak lennünk? Honnan származik ez a megmagyarázhatatlan középszerûség és hûtlenség, ha nem abból, hogy félretettük az evangéliumot?

2. A világtól való elszakadás

Egyszer azt mondták nekem, hogy a szerzetesélet jellemzõje a fuga mundi. Aztán megmagyarázták, hogy ez nem is igaz. Manapság újra sokkal optimistábban tekintünk a világra, amelyet Isten szeret, és amelyben az emberiség üdvössége, üdvözülése „zajlik”. Nyilvánvaló, hogy az a világ, amelybõl a szerzetesek menekülni akartak, a constantinusi kor meggazdagodott, hatalommal rendelkezõ és elvilágiasodott klérusának világa volt. Azonban a szerzeteséletet ténylegesen és szinte egészen napjainkig az jellemezte, hogy nagyon negatív és pesszimista képet festett a világról, a mindennapi életrõl, mintha a föld nem lenne más, mint aláaknázott terület, mint ahogyan Afrika földje oly sok helyen az.

Nem hiányoznak persze kivételek és szentek, akik Isten szívével gondolkodtak, és szívesen elvegyültek az emberek között: nem kívánok hát karikatúrát festeni. És egyértelmû, hogy nem arra a helyes privacy-ra akarok utalni, amely elengedhetetlen az imádsághoz, az Istennel való kapcsolatteremtéshez szükséges összeszedettség biztosításához. Arról a világból való kivonulásról beszélek, amely a világnak – totus positus in maligno – egy nem tudatos (vajon ez mindig így volt?) megvetésébõl származott, a világ elítélésébõl és gyógyíthatatlanul romlottnak kikiáltásából. Gondoljunk csak a farizeusra, aki elítélte a templomban hátul megálló vámost (vö. Lk 18,11).

És mi történt azután? A szerzetesélet, amely mesterkélten bezárult a világ elõl, éppen annak a világi szellemnek vált áldozatává, amely hatalomra és javakra törekszik – a világ tipikus kísértései, amelyek a szent falak közé is betörnek, ahol biztonságban érzi magát az ember.

3. A strukturális és szinte törvényesített középszerûség

A szerzeteséletnek egy következõ bûne a középszerûség, amelyet bizonyos mértékben igazoltak, ha nem egyenesen szentesítettek a közösségi élettel. Természetesen létezik a buzgóságnak egy normális alábbhagyása az alapítást követõ idõszakban. Viszont van olyanfajta középszerûség is, amely szinte észrevétlenül fészkeli be magát a szerzetesközösségbe, a rutin következményeképpen. Megbízható források tanúsítják, hogy a szerzetesközösség mint olyan gyakran csak azt állapítja meg, hogy „te túl sokat akarsz”, és nem nagyon halad tovább: ez neki éppen elég. Nézzünk egy példát: egy szegény környezetben élõ közösség úgy érzi, meg kellene osztania a szegényekkel pénzének egy részét, vagy ki kellene költöznie egy túl nagy és fényûzõ házból. Mindenki, vagy szinte mindenki úgy érzi, hogy ezt a döntést meg kellene hozni, amikor egyszer csak feláll valaki azzal, hogy õ bizony nem érzi úgy, sõt egészségügyi okokra és az elõvigyázatosságra hivatkozva sikerül megakadályoznia a közösséget. Így ahelyett, hogy egy igazán evangéliumi döntést hozna a közösség, behódol a középszerûségnek. És persze nem hiányoznak a magyarázatok, amelyek jogosnak tûnnek: a közösségnek együtt kell cselekednie vagy nem? Vajon nem kell-e elkerülnünk az elitizmust? Hát nem jobb-e együtt haladni szép lassan, mint rohanva egyénieskedni?

Viszont ily módon szentesítik a legkisebb közös nevezõ gyakorlatát, amely mindig a kevesebbre, a kisebbre törekszik: és látván, hogy nem mindenki hajlandó, vagy nem mindenki képes azt tenni, amirõl dönteni akartak, elutasítják a javaslatot, és még az elérhetõ legkevesebbet sem törekszenek megtenni. Így nagyon gyakran a szerzetesközösségek engedtek a középszerûségnek, és a szerzetesélet szép lassan elvesztette azt a „harapósságát”, amelyet éppen a bátor és a divattal szembeni döntések kölcsönöznek neki. Az a veszély fenyegeti, hogy megelégszik a kevéssel, és kudarcot vall minden buzdítás, ösztökélés, amely a kereszténység saját logikája felé hajtaná. E sajátos keresztény gondolkodásmódot nevezte Szent Ignác a magis logikájának. Ily módon szentesítik az in medio stat virtus elvet, amelyet hétköznapi beszédstílusunkra lefordítva így mondanánk: „Ugyan már, ne vigyük túlzásba a dolgot!”

4. A szerzetesélet karizmájának eltorzítása

Elérkeztünk a szerzetesélet egyik legnagyobb és legláthatóbb bûnéhez. Az ajándék, amelyet a Szentlélek adott az egyháznak, egy szerzet saját és különleges karizmája, olyan kincs, amely nem kizárólagos birtok ezentúl, mint egyfajta örökség, amelyet az alapító ránk hagyott, s amellyel kedvünk szerint bánhatunk. A karizma olyan ajándék, amelyet a Szentlélek a „közjóra való tekintettel” (1Kor 12,7) adott nekünk: olyan érték tehát, amelyet az egyházzal és a világgal közösen kell „gondoznunk”. Nem szabad manipulálnunk és megváltoztatnunk, hanem hûségesnek kell lennünk hozzá oly módon, hogy mindig frissességében tudjuk nyújtani: a frissesség egyszerre jelent kegyelmi erõt és aktualitást, mintha az alapítás percében lennénk.

Nem hiányoznak a világos és beszédes példák erre a bûnre, mely a szerzetesélet sajátja. Elég azokra a tanító rendekre gondolnunk, amelyeket a szegény és elhanyagolt ifjúság nevelésére alapítottak, vagy gondoljunk a betegápoló rendekre, amelyek szintén a szegények szolgálatára jöttek létre, most viszont azok szolgálatában találjuk õket, akik gazdagok, mert csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy egy magániskolának (a papok iskolájának) vagy egy olyan betegotthonnak a költségeit kifizessék, amelyet az állam nem támogat. E rendeknek nem kellene feltenniük a kérdést maguknak: tényleg nincs más választásuk? Nem áll szándékomban összeveszni a magániskolákkal vagy a betegotthonokkal. Tudom, hogy összetett problémáról van szó; de akkor legalább ne beszéljenek arról, hogy a szegényeket választják, és hagyják békén szegény rendalapítójukat. Hogyan dicsõíthetnek olyan szenteket, és hogyan lehet olyan szentek hûséges gyermekeinek vallani magukat, akik néhány évszázada ténylegesen a lakosság legszegényebb rétegeivel foglalkoztak, õk pedig ma a gazdagok szolgálatában állnak? Egy alapos lelkiismeretvizsgálat bizony ránk férne! Aztán – hogy saját házam táját se hagyjam ki – egy missziós szerzet, amely arra jött létre, hogy evangelizálja a nem keresztényeket, ma pedig a keresztények lelkipásztori szolgálatát végzi, úgy érzi, a helyén van?

Az a bûnünk, hogy elvesztettük a talentumot. Meghamisítottuk vagy legalább is elrejtettük sok más ténykedésünk alá, amelyek talán „aktuálisabbak”, nagyobb megelégedettséggel járnak, az emberek jobban igénylik. Akkor vesszük csak elõ ezt a talentumot, amikor valamely afrikai vagy latin-amerikai püspök hív bennünket, és a misszióra, a szegényekre hivatkozva „tükröt tart elénk”, mi pedig elfogadjuk a meghívását, azt a titkos reményt dédelgetve magunkban, hogy így majd talán lesznek hivatásaink, amelyeknek – éppen a karizmánkhoz való hûtlenség miatt – annyira híján vagyunk.

5. A szerzetesélet abszolutizálása

Mindnyájan hallhattunk pápákat és püspököket, akik a szerzeteséletet dicsõítették: „Ez az igazán, teljes mértékben megélt keresztény élet.” A zsinat elõtt egyenesen „tökéletességi állapotnak” tekintették. Ez oda vezetett, hogy a szerzetesek a laikusokat úgy tekintették, mint az egyház proletárjait, gyanús szemmel néztek rájuk, mert hisz abban a veszélyben forognak, hogy a hármas bûnös kívánság csapdájába esnek.

A szerzetesek alkották az egyház válogatott csapatát, akik Isten országa eljövetelének szolgálatában állnak, szervezett sereg a római pápa vezérlete alatt. . . Micsoda szólamok! Ám nem pszichológiai következmények nélkül. A szerzetesek tudatában megjelenik a hatalomra törekvés, kezdik magukat a legkiválóbbnak tartani. Megjelenik a féltékenység és bosszúság, ha valaki ezt az állítólagos kiválóságot nem respektálja. Figyelmetlenségnek és udvariatlanságnak tartják, amikor például az egyházi dokumentumokban nem beszélnek eleget a szerzeteséletrõl; övéké az egyházi életben játszott fõszerep; s még nem említettük az alapítási elsõbbségrõl szóló hangzatos beszédeket stb.

Nyilvánvaló, hogy a szerzeteseknek megvan a maguk helye az egyházban, és megvan a maguk sajátos felelõssége. Van azonban még mindig sok retorika, amelyet abba kellene hagyni. Nekünk szerzeteseknek vissza kell térnünk, hogy keresztények legyünk a keresztények között, túlzásba vitt megkülönböztetések nélkül: olyan keresztényeknek, akiknek eggyel van csak több felelõsségük, ez pedig nem az, hogy mi legyünk a „megtestesült tökéletesség”, hanem az, hogy látható jel legyünk és mindenkihez szóló felszólítás az evangélium szerinti életre. Egyedül ezzel kell törõdnünk: betölteni ezt a funkciót az egyházban! Nem kellene azt követelnünk, hogy elsõk legyünk, ha csak nem az apostoli szolgálatban, a legnehezebb és az újszerû feladatok elvállalásában. Egyébként pedig egyszerû szolgáknak kellene tekintenünk magunkat, mint ahogyan Jézus mondja a szolgáról és uráról szóló példabeszédben (vö. Lk 17,10).

6. A helyi egyháztól való elszakadás

Az eddig mondottak vonalában helyezkedik el egy olyan bûn, amelyet a szerzetesélet gyakran elkövetett, s amely kevésbé hitelre méltóvá tette tanúságtételét. Ez pedig a helyi egyháztól való elszakadás. A szerzetesek mindig az egyházat szolgálták, az egyházat általában véve, és sokszor zárójelbe tették a hierarchiát. A karizmatikus szerzeteséletnek az egyházhoz mint hierarchikus intézményhez fûzõdõ kapcsolatáról sokáig nem vettek tudomást az exemptio gyakorlata miatt. Tudjuk, hogy az exemptióra azért volt szükség, hogy meg lehessen védeni a szerzetesélet sajátosságát. Ma már azonban, legalábbis elvileg, nem fenyeget ez a veszély, s mégsem léptünk még túl a kölcsönös figyelmen kívül hagyáson és közömbösségen. Bizonyos távolságtartás még mindig létezik, s olykor bizony a parallelizmus formájában jelentkezik.

A mutuae relationes még nem megszokott stílus, és együttmûködésünket nem lehet még vele jellemezni. Idõnként érezzük annak szükségét, hogy hangsúlyozzuk: újra elõ kellene vennünk a hasonló címet viselõ dokumentumot, amelyet nem éppen kedvezõ idõben, két pontifikátus között adtak ki, s amelyet még nem tanulmányoztunk kellõ mértékben.

Mindent meg kell tennünk, hogy mi szerzetesek otthon érezzük magunkat a helyi egyházban, s ha papokról van szó, akkor a helyi papság körében. Anélkül, hogy az egyetemes egyházhoz való küldetésünkre hivatkoznánk, keresnünk kell, hogyan kapcsolódhatna karizmánk és sajátos szolgálatunk harmonikusabban az egyházmegye lelkipásztori szolgálatához: tiszteletben tartva intézményünk természetét, de nem tagadva karizmánknak a helyi egyházhoz szóló küldetését és a helyi egyház lelkipásztori gyakorlatához való kapcsolódását sem.

Nem szabad azon siránkoznunk, hogy a püspökök nem ismerik a szerzeteséletet, nem vesznek figyelembe, és nem használnak bennünket, stb. Lehet, hogy ez igaz; de mi magunk készek vagyunk-e arra, hogy bekapcsolódjunk az egyház lelkipásztori szolgálatába, arra, hogy rugalmasan, készségesen és önzetlenül szolgáljuk a helyi egyház evangelizáló küldetését?

7. Az egyén elembertelenítése

Last, but not least, van egy bûn, amely véleményem szerint az összes többi foglalata. Egy olyan szerzetesélet, amely az evangélium iránt érzéketlen, elszakadt a világtól és prófétai lendület nélküli, amelyben a középszerûség engedélyezett, amelyben nem követik többé az alapítói karizmát, és amely a helyi egyháztól is elszakadt, nem lehet más, mint az egyes szerzetesek elembertelenítésének helye. Kényes kérdés ez, mert a szerzetesek életének gyökerét érinti.

Évekkel ezelõtt az egyik szerzet egyetemes fõnöknõje, aki segítségemet kérte az egyetemes káptalanjuk megszervezéséhez, megkérdezett, hogy szerintem melyik a szerzetesélet legsürgetõbb problémája ma. A fõnöknõ egy kellõen felkészült, képzett, naprakész tudással rendelkezõ személy volt, akinek az volt a szándéka, hogy szerzetét egy újfajta apostoli feladat elvállalásába vezeti, a nemzeti lelkipásztori programnak megfelelõen. Azt mondtam neki alázattal, hogy talán mindent megelõzõen és bátran a nõvérek folyamatos képzésével kellene törõdni, hogy eredményesen tudjanak majd kapcsolódni ebbe az új munkába. A fõnöknõ azonban szemlátomást nem vett tudomást errõl, s próbálta megértetni velem, micsoda új kihívások elõtt állnak. A végén kénytelen voltam visszautasítani a meghívását, mert útjaink összeegyeztethetetlenek voltak.

Nem nehéz észrevenni, hogy a közösségekben túlságosan sok olyan szerzetes él, akik néhány év után elfáradtak, belefásultak, kiüresedtek, bizalmukat vesztették, és ezért keserûen élnek, saját problémáikba zárkóznak. Mi az, ami hiányzik? Az emberi dimenzió és képzés hiányzik. Hiányzik a párbeszéd; nincsenek igazi kapcsolatok; az egyes közösségeket véletlenszerûen állítják össze, a helyezéseket anélkül végzik, hogy figyelemmel lennének az egyes személyekre, egyedüli szempont az elvégzendõ munka; vannak szerzetesek, akiket nem lehet elmozdítani egy rendházból, és hagyják õket parancsolgatni; nagyon sok a munka, és kevés a meghallgatás, kevés a személyre szánt idõ.

Túlságosan gyakran a szerzetesélet – egy anonim struktúra és a túlontúl személytelen követelmények miatt – szárnyát szegi az egyénnek, és elemberteleníti olyannyira, hogy képtelen lesz szeretni és szeretetet elfogadni. Kényes kérdés ez, de nem szabad megkerülni. Ilyen körülmények között a fogadalmak és a szent szolgálatok oda jutnak, hogy nem az emberségben való gyarapodást és a kibontakozást fogják szolgálni, hanem a személy megkeményedését: közösségi mérlegelés és párbeszéd nélküli engedelmesség; formális, pusztán engedélykérésre korlátozódó szegénység; és egy örömtelen, tágas horizontok nélküli tisztaság. Ez a szerzetesélet értéke? Nem ez talán az oka, amiért lehetetlen a mai fiataloknak ajánlanunk, õnekik pedig elfogadniuk a szerzeteséletet?

Et alibi aliorum plurimorum. . .

Ne gondolja senki, hogy a szerzeteséletnek pontosan és csak hét bûne lenne. Amikor szemináriumban éltem, és a vacsora alatt olvastuk a római martirológiumot, elérkezvén ahhoz a mondathoz, hogy „et alibi aliorum plurimorum sanctorum martyrum et confessorum. . .”, végre fellélegeztünk: megvolt a napi adag a szentekbõl és vértanúkból, és kezdhettünk másról beszélni.

Rendben, beszéljünk másról is; de azt is vegyük észre, mi az, amiért szerzeteséletünknek az új évezred kezdetén szemrehányást kell tennie magának, és amiért bocsánatot kell kérnie. Ahhoz, hogy megújuljunk, és a mai világnak felajánljuk önmagunkat egy új és tisztább evangéliumi elkötelezettséggel, nyilvánvalóan van még mit tennünk. És pedig sürgõsen. Majd akkor talán újra eljön a hivatások korszaka is.

Nagy Ferenc

SZERKESZTÕI REFLEXIÓK

    Kaptuk és köszönettel fogadtuk Gabriele Ferrari cikkének magyar fordítását. (Az olasz eredeti lelõhelye: Vita consacrata 36, 2000, 563–571. Magyarra fordította Tõzsér Endre S.P.) Értékeljük a cikk eredetiségét, üdítõ szellemességét, bíráló szándékát és mûfaját. Többen is a szerkesztõségben mégis úgy találjuk, hogy bizonyos pontjai a mi magyar helyzetünkben nem igazán találóak, és nem is építenek. Néhány jegyzetben tehát más szempontokkal is kiegészítjük a szerzõ fejtegetéseit.

    1) Az evangéliumhoz való hûtlenség a mi esetünkben inkább az evangéliumhoz való felzárkózásnak a késése vagy hiánya. Számos friss, újabb keletû mozgalomban (mint pl. a fokoláre, a cursillo, a karizmatikusok) üdítõ, tanúságtevõ légkört tapasztalunk, amely az evangéliumhoz való egyszerû és õszinte hûség keresésébõl fakad.

    Nem csupán „szemtelen” kérdés a „csoda” számonkérése, hanem talán oktalan is. Ha a „csoda” szót szoros értelemben vesszük, akkor napjainkban sem az egyházi közösség egészétõl, sem különösen a szerzetesektõl nem kell csodákat sürgetni. Az, hogy legyünk eleven evangélium, jogos elvárás, és amennyiben teljesül, lesz hivatásébresztõ hatása a fiatalok körében.

    2) Általánosságban szólva: Hozzátartozik a teljességhez az is, hogy korunkban a kereszténységet meg a szerzetességet egyaránt kikezdte a teljes elvilágiasodás veszélye: átesünk a ló túlsó oldalára. – Nálunk, magyaroknál a világtól való helytelen elszakadás inkább a társadalomban való helykeresésünk és befogadottságunk kezdetlegessége. II. János Pál pápa mondta püspökeinknek és nekünk: „Nem vagytok a világból; de ne határoljátok el magatokat a világtól!”

    4) Alapvetõ igazság: karizmánkat „nem szabad manipulálnunk és megváltoztatnunk, hanem hûségesnek kell lennünk hozzá oly módon, hogy mindig frissességében tudjuk nyújtani.”

    Amikor nevezetesen a tanító és betegápoló közösségekrõl van szó: Minálunk lényegesen más a gazdasági és társadalmi háttér, mint számos nyugati országban. Ha kereszténységünk élni és újraéledni akar, akkor az 1956-ban és utána elvérzett vagy elpárolgott vezetõi réteget (vagyis a „gazdagokat”) kell újból felépítenünk és újjászerveznünk. A szerzetesi karizmánkat tehát ezekre a mi realitásainkra kell alkalmaznunk.

    Hazánkban a felekezeti iskolák és karitatív intézmények is kormánytámogatást kapnak: ez hozzátartozik a kép teljességéhez. (Reméljük, hogy a támogatás a nemzetközi megállapodásban meghatározott csatornákon keresztül egyre inkább meg is érkezik rendeltetési helyére.)

    Ami a szegényekkel vállalt közösséget illeti: az sikeredhet meddõ próbálkozásnak, „szegénységturizmusnak”. A jómódúak iskolai nevelésének vállalása viszont gyakran egyetemesebb jót céloz meg, és jelentõs mértékben meg is valósítja.

    5) Mint máshol is a világon, nálunk is sokszor egészen másképpen értékeli a szerzetesi életet a nagyszülõk meg az unokák nemzedéke: szélsõséges formájában a „tökéletesség állapota”, illetve egy közvetlen, meleg, erõsen horizontális baráti közösség. (Vannak aztán éppen fiatalok is, akik abszolutizálják a szerzetesi életet – talán menekülésbõl, a rájuk váró valóságok és felelõsségek kikerülésére.)

    Manapság a teológia a szerzeteséletet már egyáltalán nem abszolutizálja. Nem beszélünk már a „tökéletesség állapotáról”. A zsinattal valljuk (Lumen gentium, V. fejezet), hogy minden megkeresztelt egyaránt meghívást kapott az életszentségre. A házasságra meghívottak a házassági szerelemben élik meg Isten-kapcsolatukat, ha szerelmük nem lesz „önzés kettesben”, hanem megnyílnak mások és Isten felé. De a házasságban megélt szerelmet sem szabad abszolutizálni.

    6) A szerzeteseknek valóban sokkal jobban integrálódniuk kell a helyi (egyházmegyei) lelkipásztori életbe (és az egyházmegyének meg kell nyílnia az integrálásra). Ugyanakkor a szerzetesek továbbra is hivatottak átfogóbb, egyetemesebb, katolikusabb feladatok vállalására, országos és nemzetközi szinten egyaránt.

    7) Az egyén elembertelenedése valóban az igazán nagy veszély. Kiküszöbölésére és megelõzésére a hosszú múlttal rendelkezõ klasszikus (papi és „laikus”) szerzetek sokat tanulnak, és még többet tanulhatnak számos friss alapítás bensõséges közösségi légkörétõl, emberségétõl és lelkiségétõl.

    A zsinat megkívánta korszerûsödés, megújulás (Perfectae caritatis 2) éppen azt sürgeti, hogy a szerzetek az örökölt veszélyes magatartást gyökeresen megváltoztassák az evangélium szelleme, az alapító karizmái szerint. De nincs megújulás megtérés nélkül, ez pedig megköveteli a hitet. „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”, higgyetek Istenben, Krisztusban. Az egyre terjedõ szekularizmus légkörében a pap és a szerzetes hite is megpróbált, megkísértett hit. És ez áll azokra a szerzetesekre is, akik kolostorba zárva élnek. Lisieux-i Teréz sorsközösséget vállalt a hitetlenekkel; a hitetlenség kísértése nehéz próbatételt jelentett számára.

Dolhai Lajos

A RÓMAI LITURGIA KÖNYÖRGÉSEINEK
SAJÁTOSSÁGAI

A liturgiatörténeti kutatások alapján egyre jobban látjuk a római liturgia sajátosságait. Régen¹ is és a közelmúltban² is sokan foglalkoztak liturgiánk jellegzetességeinek megállapításával, hogy értõ módon tudjuk szeretni egyházunk liturgiáját. A mostani liturgiával és a liturgikus szövegekkel kapcsolatos nehézségeink nagy része abból adódik, hogy nem ismerjük a római liturgia szellemiségét.

B. Neunheuser³ szerint az eredeti római liturgiának három fõ sajátossága van: az egyszerûség, a rövidség és a „józanság” (semplicità, brevità, sobrietà). Ez azt jelenti, hogy a nyugati egyház liturgiája nem szubjektív gondolatokat és érzéseket akar kifejezni, nem az egyes ember aktuális pszichológiai állapotát akarja tükrözni, hanem sokkal inkább a hívek közössége nevében terjeszti kéréseit az Isten elé. A kérések tartalma olyan, amit az egész közösség mindig és minden körülmények között „tud vállalni"; olyan szándékok, amelyekkel mindenki tud azonosulni. Az Egyház imádságai nem a szubjektív érzéseket és gondolatokat akarják kifejezni, hanem objektív módon, az egyéni érzésektõl és érzelmektõl függetlenül tükrözik a Krisztusban hívõk hitét és reményét. Találóan jegyzi meg R. Guardini a római liturgia szellemiségérõl írott könyvében: „aki elõször foglalkozik a (római) liturgiával, az elsõsorban a benne rejlõ pontos teológiai tételeket veszi észre, s csak késõbb látja, hogy ezekben a finoman csiszolt mondatokban áhítat rejlik.”⁴ Legjobban a szentmise könyörgéseinél figyelhetjük meg ezt a törvényszerûséget.

Nyilvánvaló, hogy a római liturgia euchológiájának⁵ alapja a római kultúra és szellemiség. A rómaiak sajátos képességgel rendelkeztek, és azzal a nyelvvel, amely alkalmas volt arra, hogy a gondolatokat érzelmességtõl mentesen, józanul és emelkedett hangnemben fogalmazzák meg. A IV–VI. században a római püspökök környezetében fogalmazódtak meg azok az alapvetõ könyörgések, amely mintául szolgáltak a késõbbi idõk számára. Ezek az orációk, az elsõ szakramentáriumok alapanyagai mind olyan könyörgések, mint amilyenekkel manapság találkozunk a liturgiánkban. Már ekkor is jellemzõ rájuk a világos megfogalmazás, az ünnepélyesség, a hitigazságok pontos megfogalmazása, az alapvetõ vallásos érzések szélsõségektõl mentes kifejezése. Guardini szerint „a logosz elsõsége az ethosz fölött”.⁶

Jó példa erre a II. vatikáni zsinat elõtti liturgiából húsvét vasárnapjának elsõ könyörgése (collecta). Ez a könyörgés önmagában bemutatja a római liturgia euchológiájának sajátosságait, erényeit és fogyatékosságait:

Deus,
qui hodierna die per Unigenitum tuum
aeternitatis nobis aditum
devicta morte reserasti,

vota nostra,
quae praeveniendo adspiras,
etiam adiuvando prosequere –

per Dominum nostrum Iesum Christum . . .

 A könyörgés lényegre törekvõ megfogalmazása az elsõ részben – egy mellékmondat formájában – dicsõíti az Atyaistent. Ez a kijelentés, egyszerûbb megfogalmazásban így is hangozhatnék: „Istenünk, te húsvétkor, amelyet ma ünneplünk, Fiad által megváltottad az emberiséget.” Isten üdvözítõ mûvét azonban nem ilyen rövid, egyszerû formában fejezi ki a könyörgés, hanem összetettebb, képi formában: „Istenünk, ki a mai napon Egyszülötted által a halált legyõzted, és az örökkévalóság kapuját számunkra megnyitottad.”

Ebben a képi megfogalmazásban figyelemre méltó, hogy a plasztikus „megnyitni” kifejezést nem a „mennyország kapuját” formulával folytatódik – ahogyan azt várnánk –, hanem az „örökkévalóság” fogalmával, amely elvont és nehezen megfogható számunkra. Továbbá az is tanulságos, hogy a „megnyitni” szó nem az „Egyszülött”-re vonatkozik, hanem az Atyára,⁷ ahogyan azt a teológia is tanítja, hiszen az Isten mint Atya vált meg bennünket az egyszülött Fiú által. Ez a törvényszerûség azonban megakadályozza azt, hogy a keresztény ember elõtt megdöbbentõbben ott álljon annak a Krisztusnak a képe, aki szenvedése, halála és feltámadása által legyõzte a halált, és megnyitotta számunkra a mennyország kapuját. A könyörgés világosan kifejez egy teológiai igazságot, de a latin liturgiára jellemzõ módon az értelemhez kíván szólni, és nem az ember fantáziája segítségével akar rádöbbenteni hitünk húsvétkor ünnepelt nagy igazságára.

Ugyanez a jellegzetesség figyelhetõ meg a könyörgés második részében is, amelyben azt kérjük Istentõl, az Atyától, hogy a megváltás mûve mellett egy szerényebb ajándékban is részesítsen bennünket. Az Isten, aki megelõzõ kegyelmével segített húsvéti fogadásaink – az imádság és a felajánlás – megtételére, segítõ kegyelmével kísérjen minket, hogy tökéletesen el tudjunk végezni. Itt is ugyanazt látjuk, mint a könyörgés elsõ részében. Nem a mindennapi élet tapasztalatából kiindulva kérünk valamit az Istentõl, hanem a teológiából kölcsönvett fogalmakkal öntjük formába kéréseinket. Szt. Ágoston, a pelagianizmussal szembeni vitában, határozta meg a megelõzõ és a kísérõ kegyelem (gratia praeveniens és concomitans) mibenlétét és fontosságát. A könyörgés megfogalmazója jól ismerte e kegyelemnek ezeket az Ágoston által fontosnak tartott fajtáit. Nyilvánvalóan azt akarja hangsúlyozni, hogy a felajánlásaink (vota) teljesítéséhez szükségünk van Isten megelõzõ és kísérõ kegyelmére.

Ha a vallásilag kevésbé képzett ember számára akarnánk megfogalmazni a könyörgés mondanivalóját, akkor ma így fogalmaznánk:

Istenünk,
te ma
Egyszülött Fiad által
legyõzted a halált,

és számunkra ismét megnyitottad
az örökkévalóságba vezetõ utat:

add, hogy imádságunkat és felajánlásunkat,
amelynek megtételéhez megelõzõ kegyelmed
vezetett el,
segítse és tegye tökéletessé
a te tetteinket is kísérõ kegyelmed –

a mi Urunk Jézus Krisztus által. . .

Ennek a könyörgésnek az elemzése is eléggé világossá teszi számunkra, hogy milyen jellegzetességei, illetve elõnyei és hátrányai vannak a nyugati liturgia euchológiájának.

A római liturgia könyörgései, a megszólítás utáni elsõ részben, valamely alapvetõen fontos teológiai igazságokat tartalmaznak, és azt nagyon pontosan, szinte jogászi pontossággal fogalmazzák meg. Ez a hitigazság alapozza meg és motiválja kérésünket, amely a könyörgés második részében található. Az elemzett példánkban is ezt láttuk: mivel Isten az elsõ húsvétkor megváltásunk érdekében olyan nagy dolgot cselekedett, reméljük, hogy a húsvét megünneplésekor megadja nekünk azt a sokkal kisebb adományt is, amelyért aktuálisan könyörgünk. Kérésünket is egyértelmûen és pontosan fogalmazzuk meg: a teológiára is jellemzõ fogalmi gondolkodás segítségével, sõt teológiai szakkifejezések felhasználásával. Tudatában vagyunk annak, hogy szándékaink megvalósításához szükség van az Isten kegyelmére. Ezért szívesen magunkévá tesszük a kegyelemtan megállapítását, amely azt tanítja, hogy a segítõ kegyelem nemcsak olyan, ami az emberben az üdvösség vagy az Istennek tetszõ cselekedetek mûvelését készíti elõ (gr. praeveniens), hanem kíséri is Isten tetszését elnyerõ tevékenységeinket (gr. concomitans). Tehát a felajánlás elõtt és közben egyaránt szükségünk van rá.

Ha a római liturgia sajátosságairól beszélünk, s az elõnyeit akarjuk hangsúlyozni, akkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ez a stílus a liturgikus év folyamán hitünk minden fontos hitigazságára felhívja a figyelmünket, és így nagyon alkalmas arra, hogy a hívek értelmébe és emlékezetébe vésse az Egyház hitét. Ugyanakkor az imádságnak ez a formája arra is alkalmas, hogy különösebb „magyarázkodás” nélkül rádöbbentsen a teremtõ és üdvözítõ Isten nagyságára, és ezzel kapcsolatban a teremtett és megváltott ember kicsinységére és Istentõl való függõségére.⁸

A római liturgia sajátos stílusának nemcsak elõnyei, hanem hátrányai is vannak. Ezek a könyörgések (és általában a liturgikus formulák) elsõsorban az értelemhez szólnak, az ember érzelmeit legfeljebb csak közvetve érintik meg. Jól tudjuk azonban, hogy az ember nemcsak értelem, hanem érzelem, akarat is és egyéb képességek elválaszthatatlan egysége. A liturgia hatékonysága kárt szenved, ha nincsenek más eszközök (ének, szimbólumok stb.), amelyek az ember „szívét” is megérintik. A liturgikus szövegek emelkedett, teológiai nyelvezete is bizonyos veszélyeket hordoz magában. Ezek az imádságok nem a mindennapi ember nyelvén fogalmazzák meg a mondanivalójukat, ami a dolog természetébõl kifolyólag természetes és szükséges, de már a IV–VI. századtól kezdõdõen meg lehet figyelni, hogy az átlagos vallásos mûveltséggel rendelkezõ keresztények nem voltak mindig képesek azt megérteni és követni.⁹

Még egy hátrányt feltétlenül meg kell említenünk a nyugati liturgia stílusával kapcsolatban. A nyugati egyházatyák beszédei, mint például Ambrusé és Ágostoné, érezhetõen a Szentírásból „táplálkoztak”, a szentírás gondolati és nyelvi közegében lettek megfogalmazva. Éppen ezért beszédeikben és írásaikban könnyen felfedezhetjük a biblikus kifejezéseket és gondolatokat. Sajnálatos módon a nyugati liturgia megfogalmazásaiban a szentírási nyelvezet és képiség elég kevés helyen fedezhetõ fel. A teológia nyelvezete háttérbe szorította a biblia nyelvét.¹⁰

Az elõbbiekben, amikor a római liturgia s fõként a collecta pozitívumairól és negatívumairól beszéltünk, megállapítottuk, hogy a római birodalom végnapjaiban a keresztényeknek valószínûleg nem volt könnyû megérteni az imádságok teljes jelentését. Az euchológia nem a köznyelv szavaival lett megfogalmazva, sõt jelentõsen eltért attól. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy napjainkban is találkozunk ugyanezzel a nehézséggel. Sõt még a liturgia és a latin nyelv szakértõi is küszködnek ezzel a problémával, amikor a nemzeti nyelvekre fordították, illetve fordítják le a Római Misekönyv orációit.¹¹ Nem véletlen tehát, hogy a liturgikus latin a filológia egyik szakága lett. Nyelvészeti, liturgikus és teológiai ismeretek szükségesek ahhoz, hogy hûségesen tudjuk visszaadni a szentmise könyörgéseinek az értelmét a mai ember számára is, vagy pedig megállapítsuk, hogy vannak olyan szavak a latin liturgikus nyelvben, amelyeknek értelmét képtelenség tökéletesen visszaadni. A példaként említett könyörgésben szinte megoldhatatlan feladat a „vota” szó fordítása. A szó nem „fogadást” (fogadalmat) jelent, mint ahogyan azt fordítani szokták. Még az „imádságaink” vagy a „vágyaink” vagy a „szükségeink” fogalom tartalmánál is többet akar mondani. Azt, amit a könyörgés mondani akar, nagyon sok más szóval lehetne talán közérthetõbben kifejezni még a latin nyelvben is. A latin nyelvbõl talán az actio, clementia, confiteri, devotio, dignitas, disciplina, dispensantio, effectus stb. szavak azok, amelyek jobban kifejezik, hogy mit is akarunk kérni húsvét vasárnapján a mise könyörgésében.

A. Daniels az, aki a „devotio” fogalmával kapcsolatos kutatásaival¹² meggyõzõen igazolta azt, hogy mennyire nélkülözhetetlen a római liturgia liturgikus szótárának összeállítása és a latin liturgikus alapfogalmak tudományos elemzése. Feltétlenül tudnunk kell, hogy közvetlenül a II. vatikáni zsinat elõtt Christine Mohrmann vezetésével tudományos filológiai kutatóközpont alakult a liturgikus latin nyelv tanulmányozására.¹³

Végezetül mindazoknak, akik értõ módon akarják szeretni a római liturgiát, kiemelten is figyelmükbe ajánljuk R. Guardini klasszikus mûvét, amely napjainkban is képes arra, hogy felfedeztesse velünk a nyugati liturgia „szellemét”.¹⁴

¹ Vö. Guardini, A liturgia szelleme, Korda Budapest, 1940.

² Vö. Dobszay L., Abaújszántói elõadások I., in Magyar Egyházzene VII (1999/2000-1) 3–13.

³ Vö. Storia della liturgia attraverso le epoche culturali, Roma 1977, 64.

⁴ Guardini, A liturgia szelleme, 18.

⁵ Az „euchológia” (a görög eukhé=imádság és a logosz=tudomány szavak összetételébõl) a liturgikus könyvekben elõforduló imádságok összességét jelenti, illetve a liturgikának azt a részét, amely az Egyház imádságait tudományosan elemzi.

⁶ Guardini, uo., 95.

⁷ Az „Isten” és az „Atya” nemcsak az újszövetségben, hanem a liturgikus nyelvben is ugyanaz a személy. A latin egyház könyörgéseiben a „Deus” szinte mindig az Atyát jelenti.

⁸ Vö. Bishop E. – Wilmart A., Le génie du rit romain, Paris 1920; Guardini R., A liturgia szelleme, Korda, Budapest 1940.

⁹ Vö.: Ellenbracht M. P., Remarks on the Vocabulary of the Ancient Orations in the Missale Romanum (= Latinitas christiana primaeva, 18), Nijmegen 1963.

¹⁰ Vö. Klausner, Th., La liturgia nella chiesa occidentale, LDC Torino, 1971, 60. (fordítás németbõl)

¹¹ Vö. a nehézséggel kapcsolatban: Botte B., Principi della traduzione, in Rivista Liturgica 52 (1965) 5-11; Marsili S., La traduzione delle orazioni del messale, uo., 151-172.

¹² Daniels A., Devotio, in Jahrbuch für Liturgiewissenschaft 1 (Münster 1921) 40-60.

¹³ Kutatási eredményeik megkerülhetlenek lettek a liturgiatörténészek számára, vö. Mohrmann CH., Etudes sur le latin des chrétiens, Ediz. di Storia e Letteratura, Roma, 3 kötet: Le latin des chrétiens, Roma 1960; Latin chrétien et médiéval, Roma 1961; Latin chrétien et liturgique, Roma 1965.

¹⁴ Vö. A liturgia szelleme, Korda Budapest, 1940.

Nagy Ferenc

A FELTÁMADÁSI KÖRMENET ÜNNEPLÉSE

    Két budapesti plébánossal folytatott eszmecserétõl ihletve írom le ezt a pár gondolatot. Nem a liturgia megreformálásának, hanem közös fejtörés és felelõs mûhelymunka ihletésének szánom.

    Néhány megoldandó probléma

    A feltámadási körmenet létrejöttében és népszerûségében jelentõs szerepe volt annak, hogy évszázadokon át, egészen a 20. század közepéig, a húsvéti vigíliát szombaton délelõtt és latinul ünnepelték. Urunk feltámadása este és népnyelven tartott paraliturgiával jelentett élményt a magyar (és más közép-európai) katolikusoknak.

    Ma is nagyon sok katolikus vágyik arra (és sokszor nem többre), hogy szombat esti körmenettel ünnepelje meg a feltámadást, utána pedig, ugyancsak az évszázados hagyománynak megfelelõen, elkölthesse a húsvéti sonkát. – Mások (pl. aprógyermekes családok) nem képesek a húsvéti vigílián végig részt venni, viszont a körmenet nekik is színes, mély vallásos élményt jelent.

    A legutóbbi évtizedekben a megújult húsvéti liturgiával nem mindig és nem igazán sikerült összhangba hozni a feltámadási körmenetet. Ugyanakkor a húsvéti vigíliának a hívek nagy többsége körében nem sikerült döntõ vonzóerõt biztosítani (amely vetekedhetne a karácsonyi éjjeli [nem feltétlenül éjféli!] misével).

    Helyes és szerencsés megoldásnak tekinthetjük azt, ha a körmenet vagy a vigíliamiséhez, vagy húsvét napján az ünnepi miséhez kapcsolódik befejezésként; viszont a húsvéti ünneplésbe összevisszaságot visz, ha a körmenetet szombat este, a vigília elõtt és attól elszakítva tartják.

    Püspökeink nemrég ad limina látogatáson jártak Rómában. Az Istentiszteleti Kongregációban szóba került a húsvéti vigília és a feltámadási körmenet is. (Lásd Konkoly István püspök beszámolóját az Új Ember február 25-i számában, a 7. oldalon, a középsõ oszlopban lent.)

    A megoldás egy-két jelentõs szempontja

    A húsvéti vigília szombat este az éj beállta után kezdõdik (elõbb nem szabad kezdeni), és legkésõbb húsvétvasárnap hajnalára befejezõdik (tehát nem szabad késõbb kezdeni, mint másfél-két órával, vagyis a teljes lebonyolításhoz szükséges idõvel a hajnal kezdete elõtt). – A naplemente meg a napkelte idõpontját bizonyos naptárak egész esztendõre elõre megadják. Számolni kell azzal, hogy az éj beállta a naplementénél késõbbre, a hajnalhasadás vagy virradat a napkelténél korábbra esik.

    Két megoldási javaslat következik. Mindkettõnek alapgondolata az, hogy az egyetemes vigíliaszertartás elsõ fõrészébe (a lucernáriumba, fényünnepségbe) fakultatív liturgikus szertartásként sorolja be a feltámadási körmenetet.

    Mindegyik megoldás konkrét módja nagy mértékben függ attól, milyen és mekkora templombelsõ és templom körüli tér áll rendelkezésre. Elõnyt jelent, ha a templom elõtere tágas, belseje pedig nemcsak tágas, hanem differenciált is.    

    Elsõ megoldási javaslat

    Lényegében abból áll, hogy a tûzszentelés meg a húsvéti gyertya elõkészítése utáni körmenetet kiszélesítjük feltámadási körmenetté.

    1) Tûzszentelés és a húsvéti gyertya elõkészítése. A meggyújtott (elég nagy) tûz körül a közösség családok, egyesületek stb. szerint csoportosítva gyülekezzék.

    2) Feltámadási körmenet. A természetes közösségek lehetõleg maradjanak együtt. A résztvevõk végigjárják a feltámadási körmenet szokásos útvonalát, utána vonulnak be a templomba. Valószínûleg az Oltáriszentség körülhordozása nem illene bele ebbe a szertartásba; a Feltámadottat az égõ húsvéti gyertya jelképezi, és körülveszi a róla meggyújtott sok kis gyertya. Ha a templomtér kiképzése lehetõvé teszi, a kisgyermekes családok, valamint azok a személyek, akik a folytatásra talán nem kívánnak maradni, olyan helyre kerülnek, ahol a gyermekek viselkedése és személyek távozása nem zavarja a szertartás folytatását.

    3) Húsvéti örömének.

Van olyan (bizonyára nem gyakori) lehetõség is, hogy egymáshoz közeli városi plébániák egyetlen tûzszentelést tartanak, együtt készítik elõ húsvéti gyertyáikat; a közösen elkezdett feltámadási körmenet aztán részekre oszlik, és mindegyik közösség megy a saját templomába a vigília folytatására.

    Második megoldási javaslat

    A vigília-szertartás elsõ fõrészének felépítése így fest:

    1) tûzszentelés és a húsvéti gyertya elõkészítése,

    2) bevonulás a templomba a húsvéti gyertyával,

    3) húsvéti örömének,

    4) feltámadási körmenet (a templomon kívül, a világ
nyilvánossága elõtt).

    A körmenethez liturgikus kiindulásként több minden adva van: a) a nagycsütörtök esti misében konszekrált és monstranciában szentségimádásra kitett ostya, a húsvéti misztérium egységének és folyamatosságának eleme (amelyet talán imádás céljából nagypénteken a szent sírra is kitettek, és esetleg éppen onnan vesznek most fel); b) a húsvéti gyertya, a feltámadott Krisztus szimbóluma; c) a húsvéti gyertyáról meggyújtott körmeneti gyertya minden hívõ kezében.

    A körmenetet mint a vigília részét (amely után igeliturgia következik) nyilván nem szentségi áldással kellene befejezni, hanem pl. egy húsvéti könyörgéssel.

    Kiegészítõ megjegyzések

    Ez a három-, illetve négyrészes lucernárium (a vigília elsõ fõrésze) kifejezõ, gazdag tartalmú, a közösségtõl tevékeny részvételt kívánó megünneplése Urunk feltámadásának. Aki (egyelõre, a keresztény közösséghez tartozásának jelenlegi foka vagy családi állapota szerint) többre nem képes, többre nem vágyik, az a körmenet után szépen hazamegy sonkát enni, vagy a gyerekeket lefektetni.

    A közösség folytatja a húsvéti vigíliát a következõ három fõrésszel: II) igeliturgia, III) a keresztség liturgiája, IV) az Eucharisztia liturgiája.

    Közvetlen tennivalók

    Ahhoz, hogy valami újítás, módosítás az egyháziasság és a liturgia szellemének megfelelõen történjék, a püspökök engedélyezõ és bátorító kezdeményezésére szükség lesz.

    Jó lenne az engedélyezett kísérletezéshez ideiglenes liturgikus és lelkipásztori irányelveket közzétenni.

    Egyszerû, lényegre törõ, nem túlságosan terjedelmes vitafórumhoz lapunk szívesen ajánlkozik.

A kísérleti ünneplések tanulságai alapján minél hamarabb össze kellene állítani a szertartáskönyvet és benyújtani római jóváhagyásra.

A RÓMAI MISEKÖNYV ÚJ FORDÍTÁSA II.

Folytatjuk az elõzõ számban megkezdett javaslatainkat.

D) Az eucharisztia meg a zsolozsma könyörgéseinek sajátos teológiájáról olvashatunk Dolhai Lajos tanulmányában, annak negatív szempontjairól is. Ellensúlyozásként azt lehetne tenni, hogy a hagyományos könyörgések fordítása mellett (más modern – pl. az angol és a német – nyelvû misekönyvek mintájára) alternatív könyörgéseket illesztenének be a miseformulákba. Persze ezt a munkát nagy hozzáértéssel és körültekintéssel kellene elvégezni. Az alternatív könyörgéseknek néhány alapvetõ jellemzõje lehetne: 1) nem annyira a teológia (az ágostoni teológia), mint inkább a Biblia, a II. vatikáni zsinat, a mélyebb modern lelkiség ihletné gondolatait és szókincsét egyaránt; 2) nem csak (vagy elsõsorban) a keresztényekért imádkoznánk (a „mi” üdvösségünkért), hanem – amint ez néhány modern votív misében már érvényesül – a világ evangelizálásáért, a missziókért, közösségvállalásunkért az egész mai emberiségben; 3) a felajánlási könyörgésekben a kenyeret meg a bort nem neveznénk tévesen „áldozati adománynak”. (Nemeshegyi Péter S.J., Nagy Ferenc S.J.)

E) A liturgikus könyvekben számos esetben elõfordul a „minden” meg az „összes” szót követõ többesszámú fõnév. Ez igazában latinizmus, és ellentétben áll a magyar nyelvhasználattal. Magyarban e szavak után egyesszám áll. (Schunk János plébános, Budapest.) – Általában tényleg latin vagy német hatásra kerültek nyelvünkbe, és olvashatók még 19. századi nagy íróink mûveiben is ilyen kifejezések: „sok emberek”, „számos évekig.” Néhány bevett és ma is gyakran használt fordulatot magyartalannak érzünk: „háromkirályok”, „mindenszentek.” Más kifejezéseket viszont nem feltétlenül ítélnénk el: „minden körülmények között”, „minden idõk legnagyobb hittudósa”, „az összes érvek”, „összes mûvei”, „a többi halandók.” Végül is a finnugor nyelvek õsi sajátossága a „minden”, „összes” típusú mennyiségjelzõk után a jelzett szó egyesszámú használata; ezt a sajátosságot a magyarosság érdekében érvényesíteni kell. (Nagy Ferenc S.J.)

F) A Római Misekönyv Általános Rendelkezéseinek 29. jegyzetében a Magyar Katolikus Püspöki Kar meghatározza, hogy az eucahrisztikus közösség mikor álljon, és mikor térdeljen. Ez az alkalmazás a rendelkezések 29. pontjának felhatalmazása alapján történik. Úgy tûnik azonban, hogy a szentmise bizonyos részeinek (közösen mondott vagy megválaszolt himnuszoknak és könyörgéseknek) liturgikus természetét nem tartjuk tiszteletben, ha az üldögélést javasoljuk megfelelõ testtartásnak; ilyen részek az Uram, irgalmazz!, a Dicsõség a magasságban, a mise könyörgése, a felajánló könyörgés, az áldozás utáni könyörgés. – Valószínûleg a püspöki kar jó tíz évvel késõbb egyszerûen szentesített kialakult helytelen szokásokat. Ezek megváltoztatásához (ha ilyen szándék egyáltalán felmerül) nyilván arra lesz szükség, hogy kifejezetten, kellõ megindoklással, nyomatékosan sürgessék a helyes szokások bevezetését. (Nagy Ferenc S.J.)

5) „Potus spiritalis” (vö. már 3). A kifogásolható magyar fordítás („a lélek itala”) módosításához jó mintákat nyújtanak más európai nyelvel formulái: „az üdvösség itala” (olasz, spanyol), „az örök Királyság bora” (francia), „a mi szellemi italunk” (angol), „az üdvösség kelyhe” (német), „az örök élet itala” (holland). (Nagy Ferenc S.J.)

6) „Et cum spiritu tuo.” A piarista Elõd István, még fiatal hittanárként, évtizedekkel ezelõtt, arra tanította ministráns diákjait, hogy ez a köszöntõ válasz azt jelenti: „És veled is.” Ma még inkább, mint akkor, azzal kell számolni: aki nem nõtt bele az egyházi szóhasználatba, mint a mai fiatalok és kevésbé fiatalok óriási többsége, az a hagyományos fordítást („És a te lelkeddel!”) nem érti, és teljesen idegennek, elidegenítõnek érzi. (Kollár Ferenc mérnök, Budapest.) – A szemita észjárásnak megfelelõ válaszköszöntés értelme valóban az: „és veled is (szellemi, lelki, Isten Szellemétõl átjárt mivoltod szerint).” Az angol liturgikus fordítás tényleg így adja vissza: „És veled is.” Érdekes viszont (és, úgy látszik, az emberek számára nem érthetetlen vagy meghökkentõ), hogy az olasz, a francia, a spanyol, a német, a holland fordítás megõrzi az eredeti fordulatot (a francia meg a holland önözõ formában): „És a te szellemeddel!” A holland liturgia tartalmaz egy alternatív formulát is, mely szolgai fordításban így hangzik: „Az Úr lesz önöknél!” „Az Úr majd megõrzi önt!” (Nagy Ferenc S.J.)

7) „Oremus.” A „könyörögjünk” fordítás hagyományos és érthetõ; a mai nyelvérzék számára azonban kissé ódon, és értelmi árnyalatában is van valami mellékzönge, amelyet egyéb ódon szavakkal érzékeltethetünk („esedezzünk, rimánkodjunk”). Az „imádkozzunk” fordítás kevésbé lenne patinás és fennkölt; viszont megfelelne a szó igazi értelmének, valamint a jelen és az (elõrelátható) jövõ szóhasználatának. (Nagy Ferenc S.J.)

8) „Filii tui.” A helyes fordítás gyakran nem „fiaid”, hanem „gyermekeid”. Ezt nem csupán az értelem, hanem olykor a jóhangzás is megkívánja, mint a következõ példából kiderül: „testévé és vérévé legyenek szeretett Fiadnak, Jézus Krisztusnak, akiben mi is gyermekeid [nem pedig: fiaid] vagyunk. Ámbár a halál fiai [vagy inkább: gyermekei?] voltunk” (VI. eucharisztikus ima). (Nagy Ferenc S. J.)

Könyvjelzõ

Bendász István: Öt év a szögesdrót mögött. Egy kárpátaljai pap a Gulág munkatáboraiban. Lámpás Kiadó, Abaliget. 2000, 230 oldal.

Lehet-e újat mondani arról, milyen is a szovjet cseka által meghurcolt emberek élete? Igen, lehet és kell is. Nyilvánosság elé kell tárni a munkatáborok minden kínszenvedését, mementót kell állítani mindazoknak, akik elszenvedték, hogy mindig emlékezzen a világ azokra a szörnyûségekre, melyeket a szovjet hatalom zúdított az emberiségre.

Ezt teszi egyedülálló módon e dokumentumkönyv szerzõje is. Hetényi Varga Károly jóvoltából hazakerültek Bendász István naplói, melyeket a Gulág-táborokban vezetett krimibe illõ körülmények között. A parochust 1949-ben letartóztatták a szovjet hatóságok, és 25 évi kényszermunkára ítélték, mert minden csábítás és fenyegetés ellenére hû maradt a római katolikus anyaszentegyházhoz, és nem csatlakozott a Moszkva irányítása alatt álló görögkeleti, pravoszláv egyházhoz Az író szociográfiai pontossággal, tárgyilagossággal és visszafogott érzelmekkel rögzíti papírra, milyen is volt sorsuk elõzetes letartóztatásuk, kihallgatásuk alatt és késõbb, mikor kirakatperekben hozott ítéletüknek megfelelõen ártatlanul elszenvedett büntetésüket töltötték. Figyelemreméltó az a pontosság, amellyel törekszik Bendász István fényt deríteni azon személyekre, akik mártírsorsukat töretlenül végigszenvedték, és külön azokra, akik többé-kevésbé megalkuvóknak mutatkoztak. A szerzõt élete végéig megfigyelés alatt tartották. A jubileumi évben közzétett 2. kiadás bõvített és pontosított változata az elsõnek.

Kereszty Rókus: Sugárzó lelke tovább világít. ‘Sigmond Lóránt írásai. Zirci könyvek 1. Szent István Társulat, Bp., 2000. 294 oldal.

Lapunk olvasói elõtt ismerõsen cseng ‘Sigmond Lóránt neve, hiszen korábban (Távlatok 22. sz., 200.) Kereszty Rókus tollából már megismerkedhettünk a ciszterci rend elöljárójának életével. Az ötvenes évek legvadabb korszakában, Endrédy Vendel apát úr letartóztatása miatt rendjének apáti helytartója lett. Ez az imádságos, összeszedett lélek, a legkisebb feltûnést is elkerülve, a legnagyobb összeszedettségben élt, és szervezte az akkor 230 fõt számláló és szétszóratásban élõ rendtársai „illegális” életét. Csak ilyen karizmatikus egyénnek sikerülhetett tizenegy évig irányítania a rendet anélkül, hogy letartóztatták volna. Utóbb mégis megtörtént bebörtönzése. Az elöljáró szenvedéseit példás türelemmel viselte haláláig. Mint Pálos Antal és társai a jezsuita rend történetében, ‘Sigmond Lóránt személyes törõdése ugyanúgy hozzájárult ahhoz, hogy 1989-ben a ciszterciek eredménnyel újra kezdjék közös életüket.

Hogy miben állt Lóránt atya összeszedettsége, azt segítik megmutatni lelkiségi írásai, s levelezésének egy része, melyet elöljárójával, rendtársaival, illetve rokoni körben folytatott. Hûség, okosság, szeretet fémjelzik ezeket az írásokat.

Mészáros István: „Állok Istenért, egyházért, hazáért.” Írások Mindszenty bíborosról. METEM Könyvek 28. Budapest, 2000. 222 oldal.

A neves egyháztörténész professzor többször jelentetett meg írást lapunkban is Mindszenty bíborosra emlékezve (Távlatok 5/41 és 42/618.). A tõle megszokott tárgyilagossággal és biztos tudással kezeli e könyv témáját is. A hitvalló és hányatott sorsú, boldoggá avatás elõtt álló bíborosunk egyik híressé vált mondatát adta jelen kötete címének a szerzõ. A fõpásztor személyiségének karakterével ismertet meg bennünket az elsõ részben. Ezt követi 3 Mindszenty-írás alapos és sokoldalú elemzése. Végül megismertet bennünket a fõpásztor halála utáni idõszakban végzett kutatási munkák haladásával.

Sok máig ható, jó és rossz szándékú félreértést kell eloszlatni a legszélesebb tömegek tudatából, mert a jelként élõ és haló krisztusi embert többnyire teljesen megalapozatlan vádakkal kívánták ellehetetleníteni. Ezért volt szükség arra, hogy a hõs életû magyar fõpap portréját eredeti fényébe visszaállítsa az igaz és helyreigazító szavak kitartó hangsúlyozásával. A még ma is (pl. tankönyvekben) olvasható torzítások miatt is szükséges volt megjelentetése. Jó szívvel ajánljuk mindenkinek, aki tisztán szeretne a Mindszenty-üggyel kapcsolatban látni, mert ez a mû megtisztít és láttat.

Mészáros István: Ismeretlen vértanúk. Az Esztergom-Budapesti Fõegyházmegye és a Szent Gellért Kiadó és Nyomda közös kiadása, 2000. 185 oldal.

A szép kiállítású, kemény kötésû könyv keletkezését a szentatyának az a szándéka ihlette, hogy a jubileumi évben mind több, eddigelé ismeretlen szent életû nõ és férfi sorsa publikáltassék. A Tertio millennio adveniente kezdetû apostoli levélben kifejezetten is kérte, hogy „a helyi egyházak mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy a szükséges dokumentáció összegyûjtésével megõrizzük vértanúink emlékezetét.” (37. o.) Ebben a könyvében Mészáros István olyan mártírok életérõl tudósít, akiknek még a nevét sem volt ildomos említeni a rendszerváltás elõtt. Nemcsak azok szenvedéseirõl emlékezik meg a szerzõ, akik életüket adták Krisztusért, hanem azokéról is, akik valamilyen módon tanúságot tettek Krisztus iránti hûségükrõl az adott korban, adott foglalkozást ûzve, adott életállapotukban. Nagyon sokan tartoztak ebbe a kategóriába. Hogy a magyar mártírok neve is bekerüljön az összeállítandó martirológiumba, e könyvet megküldték a szentatyának.

Gunhild Sehlin: Mária kis szamarával Egyiptomban. Szent Gellért Kiadó és Nyomda, é. n. 135 oldal. Fordította: Bogláryné Mailáth Edina.

Sokakban felmerül az a kérdés: vajon a lelkipásztor elsõsorban a gyerekek felé forduljon, s rajtuk keresztül nyerje-e meg az õket hittanórára kísérõ szülõket, vagy éppen fordítva, a szülõk buzdítása hasson oda, hogy az újabb generációk átlépjék Isten hajlékának a küszöbét? Ez a kis könyvecske eszköze lehet annak, hogy a hittanos gyermekeket és a szülõket összehozza, mégpedig a bibliai tájakon. A rövid történetek a szamár szemszögébõl tekintenek a Szentcsaládra, és mutatják be, miként viselkedtek, éltek az Egyiptomba menekülés idején. A szórakozva mûvelõdés kezdeteit jelentheti a történetek felolvasása esténként, s a mesék lényegének oldott formában történõ megbeszélése. Talán mint pedagógiai módszer is a leghatásosabb, ha együtt válik két generáció élményévé.

Gyorgyovich Miklós

PAPSZENTELÉSEK 2000-BEN

    Március 4-én Budapesten a kármelita templomban: Tóth Fülöp kármelita (Spányi Antal)

    Április 29-én Budapesten a VIII. kerületi jezsuita templomban: Kovács Lajos jezsuita (Miklósházy Attila)

    Május 1-én Keszthelyen a kármelita templomban: Vörös András kármelita (Szendi József)

    Június 14-én Szombathelyen a székesegyházban: Kiss László Gábor és Tóth Tibor szombathelyi egyházmegyések (Konkoly István)

    Június 16-án Szegeden a székesegyházban: dr. Dévényi Ferenc szeged-csanádi egyházmegyés (Gyulay Endre)

    Június 17-én Esztergomban a fõszékesegyházban: Czap Zsolt, Harmai Gábor, Kis-Maly László, Neruda Károly, Pokriva László, Szûcs Balázs és Udvardy Tamás esztergom-budapesti fõegyházmegyések (Paskai László)

    Június 17-én Kaposváron a székesegyházban: Fábry Kornél, Istvánka Vince, Molnár Endre, Orvos Levente és Róka Dániel Celesztin kaposvári egyházmegyések (Balás Béla)

    Június 17-én Debrecenben a székesegyházban: Bakos Sándor és Mák Zsolt Ferenc debrecen-nyíregyházi egyházmegyések (Bosák Nándor)

    Június 17-én Budapesten a kármelita templomban: Szabó Kristóf kármelita (Takács Nándor Jusztin)

    Június 24-én Székesfehérváron a székesegyházban: Kurucz Zoltán és Radnics Zoltán szákesfehérvári egyházmegyések (Takács Nándor Jusztin)

    Június 24-én Vácott a székesegyházban: Csiba Tibor, Hugyecz János, Rólik Róbert és Tibay László váci egyházmegyések (Keszthelyi Ferenc)

    Június 29-én Kalocsán a fõszékesegyházban: Földi Tibor és Vincze Attila kalocsa-kecskeméti fõegyházmegyések (Bábel Balázs)

    Június 30-án Nyíradonyban: Véghseõ Tamás hajdúdorogi egyházmegyés (Keresztes Szilárd)

    Augusztus 6-án Máriapócson a kegytemplomban: Urgyán Antal hajdúdorogi egyházmegyés ás Tyukodi Attila, a Miskolci Exarchátus papja (Keresztes Szilárd)

    Október 3-án: dr. Janka Gábor, a Miskolci Exarchátus papja (Keresztes Szilárd)

    Október 15-én Montréalban a magyar plébániatemplomban: Orbán Mihály jezsuita (Miklósházy Attila)

    December 26-án Kalocsán a fõszékesegyházban: Földvári József kalocsa-kecskeméti fõegyházmegyés állandó diakónus (Bábel Balázs)