KULTÚRA

Nemesszeghy Ervin

AZ ÕSROBBANÁS ELMÉLETE
ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

Elõször rövid történeti áttekintést nyújtunk az õsrobbanás fizikai elméletének kialakulásáról, majd megvizsgáljuk, hogy milyen kérdéseket vet fel ez az elmélet a filozófia és teológia területén. Természetesen minden szakterületnek megvan a sajátos autonómiája, melyet tiszteletben kell tartani, mégis a természettudományos eredmények hatással vannak mind a filozófiára, mind a teológiára. Nem állítunk kevesebbet, mint azt, hogy az õsrobbanás elmélete egy olyan világképet sugall, mely istenképünket kitágítja: egy csodálatos teremtõ Isten víziója bontakozik ki szemünk elõtt, aki kezdettõl fogva úgy teremti ezt a világot, hogy az ember kifejlõdhessen, mégpedig olyan módon, melyre azelõtt nem is gondolhattunk. Éppen ezért a természettudósok és teológusok közötti párbeszéd most nagyon esedékes.

II. János Pál pápát is optimizmus tölti el a természettudósok és a teológusok közötti párbeszéd gyümölcsözõ voltát illetõen. Felhívta a figyelmet arra a hatalmas felelõsségre, mely a természettudósokat és a teológusokat terheli az emberiség sorsáért, mert a természettudomány és a vallás hatalmas befolyással van a mai ember életére. Úgy gondolja, hogy az új évezredben kívánatos lenne a természettudósok és a teológusok rendszeres párbeszéde.1

Az új fizika születése

1900-ban Max Planck a hõsugárzás és hõelnyelés jelenségét vizsgálva rájött arra, hogy az energia nem folytonos, hanem darabos szerkezetû: kis csomagokban, úgynevezett kvantumokban terjed. Számításaival képes volt megadni a  legkisebb energiacsomagnak, a kvantumnak a számértékét. A klasszikus fizikában úgy gondolták, hogy az energia nem darabos, hanem folytonos mennyiség: vég nélkül osztható éppen úgy, mint a távolság a geometriában. (Egy távolságot, bármilyen kicsiny is az, mindig el tudunk osztani például kettõvel.) Ezért volt az, hogy mind Newton, mind Maxwell folytonos matematikai függvényeket használt akár a mozgásenergia, akár a elektromagnetikus energia leírására.

Az energia kvantumos állapota egy bizonyos korlátot szab minden fizikai mérés pontosságát illetõen. Miért? Azért, mert minden mérés magával hoz egy bizonyos energiakicserélõdést a megfigyelõ és a megfigyelt esemény között. Éppen ezért magával hoz bizonyos zavaró körülményt és ezt nem lehet bármilyen kicsi mennyiségre szûkíteni. Az energiakicserélõdés nagysága legalább egy kvantum, és ennek mennyisége határt szab a mérés pontosságának, illetve a fizikai folyamat kimenetelének. Ez tapasztalatilag is igazolható, és kifejezést nyer a híres Heisenberg-féle bizonytalansági elv-ben.

Ha viszont minden fizikai mérés magában foglal egy bizonyos elvi pontatlanságot a fizikai folyamatok kimenetelét illetõen, maguk a fizikai megállapítások is pusztán valószínûségi állítások lesznek. Természetesen sok esetben a valószínûség foka igen magas. Az energia kvantumos szerkezete felvetette azt a kérdést, hogy beszélhetünk-e teljesen meghatározott, azaz determinisztikus eseményekrõl a fizikában. A determinizmus azt mondja ki, hogy a fizikában a különbözõ események úgy függnek egymástól természeti törvények szerint, hogy egy A esemény bizonyos körülmények között létrehoz egy B eseményt és csak a B eseményt. Az utóbbi kijelentésben a minõsítés „csak a B eseményt” igen fontos, mert ez teszi képessé a fizikust arra, hogy kimondja: az A eseménybõl a B esemény következik. Itt azonnal megjegyezzük, hogy amikor a filozófusok az okság elvérõl beszélnek, nem teszik meg a fentebb  jelzett megszorítást. Õk fordítva az okozatból következtetnek az okra. A modern fizika megkérdõjelezte a determinizmust, de nem a filozófiai okság elvét. A determinizmus azonban annyira része volt a fizikusok fölfogásának, hogy nehéz volt azt feladniok. Talán ironikus, hogy Albert Einstein, az új fizika egyik kiváló megteremtõje, élete végéig abban reménykedett, hogy egy új fizikai teória, mely magában foglalja a kvantumfizikát, képes lesz determinisztikus módon leírni a fizikai eseményeket. Ez azonban a fizika jelenlegi állása szerint nagyon valószínûtlen.

Einstein relativitáselmélete

Mielõtt az õsrobbanás elméletére térnénk, pár szót kell mondanunk a relativitáselméletrõl, mert az elõbbi az utóbbira épül.

A speciális relativitás elméletét 1905-ben tette közzé Einstein, az általános relativitáselméletet tíz évvel késõbb 1915-ben. Newton, amikor a testek mozgását vizsgálta, feltételezte, hogy a testek az abszolút térben és idõben mozognak. Newton nagyságát bizonyítja, hogy észrevette ezeket a feltételeket. A következõket írja Philosophiae Naturalis Principia Mathematica címû mûvében:

Az abszolút tér a saját természete folytán és bármi más külsõ dologhoz való viszonyítás nélkül mindig hasonló és mozdulatlan marad. . . Az abszolút, igaz matematikai idõ magában és természete folytán egyenletesen folyik bármely külsõ dologhoz való viszonyítás nélkül.

Ezen feltételek mellett a távolság és az idõ mérése viszonylagosan egyszerû. Egy olyan referencia-rendszert választunk, mely viszonyítva van az abszolút tér–idõ rendszerhez. De abban az esetben, ha nem feltételezzük az abszolút tér–idõt, méréseink sokkal komplikáltabbak lesznek. A mozdulatlan pont elveszti fizikai jelentését: nem tudjuk egyszerûen leírni egy részecskének a helyzetét és mozgását valamilyen mozdulatlan ponthoz viszonyítva, hanem a mozgó rendszerekben kell megtalálni az értelmes méréseknek a módszerét. Ahelyett, hogy azt mondanánk, mi történik a mozgó részecskékkel kapcsolatban, azt kell kérdeznünk, hogy mit figyelhetünk meg és melyik mozgó rendszerbõl. Mennyiségi mérések, természetesen, magukban foglalják az idõmérést is. Ha pedig nincs abszolút idõ, akkor az órák szinkronizálása szükséges a különféle mozgó rendszerekben. Ez többféleképpen történhet, például fényjelekkel; de bárhogyan is történik, a kommunikáció véges sebességgel terjed az egyik mozgó rendszerbõl a másikba. Ennek a korlátozásnak az a következménye, hogy az idõ függ annak a rendszernek a mozgásától, amelybõl a mérést végezzük.

Ugyancsak érdekes része a relativitáselméletnek, hogy a fény sebessége abszolút konstans: nem növekedhet még akkor sem, ha a fényforrást a fény sebességének irányában mozgatjuk. Tehát c + v = c  ahol a c a fény sebességét, a v pedig a fényforrás sebességét jelenti. Ez még akkor is igaz, ha a v ¹ 0.

A másik érdekes része a relativitáselméletnek, hogy az anyag tömege egyenértékû az energiával, és, fordítva, az energia egyenértékû az anyag tömegével. Ezt a híres ún. ekvivalenciaegyenlet fejezi ki:

E = mc2

ahol E az energiát, m a tömeget és c a fény sebességét jelenti.

Ebbõl az egyenletbõl világos, hogy egy kis tömeg óriási energiának felel meg, mert a fény sebességének négyzetével kell megszorozni, mely egy óriási szám. Atombombákban és atomreaktorokban mindig egy bizonyos mennyiségû anyag tömege alakul át energiává.

Végül megjegyezzük, hogy Einstein elmélete szerint a fizikai tér nem euklideszi természetû, hanem „görbült tér”. A fény útja pedig a gravitációs térben meggörbül. Ezt már tapasztalatilag is megfigyelték, amikor egy fénysugár nagy égitest közelében halad el. A fekete lyukak olyan óriási gravitációs központok a térben, hogy nemcsak minden közelben lévõ anyag, hanem még a fény is „beleesik” ezekbe a gravitációs centrumokba, és nem tud elmenekülni.

A relativitáselmélet és a kvantumelmélet a fizika alapfogalmainak olyan nagy mértékû revízióját követelte meg, hogy itt joggal alkalmazhatjuk Thomas Kuhn híres kifejezését: paradigmaváltozás.2

Az õsrobbanás elméletének eredete

Az õsrobbanás teóriája egy belga pap, G. Lemaître munkájához vezethetõ vissza, aki 1931-ben közzétett egy elméletet a fizikai világmindenség fejlõdésérõl.3 E szerint az elmélet szerint az õsatom magába foglalja az egész világmindenség tömegét, gömbformájú, a gömbnek a sugara pedig 0. Az elmélet továbbá azt mondja, hogy ez a nagyon sûrû anyag átváltozott diffúz állapotúvá három fázisban: az elsõ fázisban az õsatom atomcsillagokká oszlott szét, azaz olyan atomokra, melyek oly hatalmasok voltak, mint a csillagok. A második fázisban a tágulás lelassult. A harmadik fázisban, amelyikben jelenleg vagyunk, a tágulás ismét felgyorsul.

Az elmélet közzétételekor Lemaître nem tudott Alexander Friedmann orosz matematikus és fizikus munkájáról, aki a relativitáselméletet felhasználva matematikai modelleket készített a világmindenség kialakulásáról két speciális feltétel mellett: a világegyetem minden irányban ugyanolyannak tûnik (isotropic) nagy egészében, és a világmindenség ugyanolyannak tûnik minden galaxisról nézve is. E két feltétel mellett Friedmann három kozmológiai modellt dolgozott ki, attól függõen, hogy milyen az anyag sûrûsége a világegyetemben. Mind a három modellben a világmindenség egy végtelenül sûrû pontból (szingularitási pont) indul ki, és gyorsan tágul. Ha az anyag sûrûsége a világegyetemben egy megadott kritikus értéknél alacsonyabb, a világmindenség vég nélkül terjed egy nem euklideszi térben. Ha viszont az anyagsûrûség éppen eléri a kritikus értéket, a világmindenség egy euklideszi végtelen térben terjed vég nélkül. Ebben a modellben a galaxisok tágulási sebessége állandóan csökken, de sohasem éri el a zérót. Úgy képzelhetjük ezt a modellt, mint egy olyan világegyetemet, amely olyan sebességgel tágul, hogy az éppen nem engedi, hogy újból összezsugorodjon a gravitációs erõ hatására. A harmadik modellben az anyagsûrûség a kritikus érték fölött van, a gravitációs erõ végül megállítja a tágulást, a világegyetem újból összezsugorodik, és végül is egy újabb szinguláris pontban egyesül. Ebben a harmadik modellben a tér véges, de határtalan. A tér görbült és önmagába visszatérõ, éppen úgy, mint ahogy a gömb felülete mint kétdimenziós tér görbült, de határtalan, mert ha a gömb felületének egy pontjáról bármilyen irányban elindulunk, végül is visszatérünk ugyanarra a pontra anélkül, hogy elérnénk a gömbfelület „határát”. Valójában Friedmann egyedül ezt a harmadik modellt dolgozta ki részletesen. Munkája ismeretlen maradt a Nyugaton élõ természettudósok elõtt. (Friedmann 1925-ben halt meg tífuszban.) A kérdés tulajdonképpen az, hogy melyik modell írja le az aktuális fizikai világmindenség fejlõdését. Ez attól függ, hogy milyen sûrû a világmindenségben található anyagmennyiség, és milyen sebességgel tágul a világ.

Az elméleti számítások végeztével a tapasztalati megfigyelések és mérések már az 1920-as években megkezdõdtek. Edwin Hubble, amerikai csillagász felfedezte más galaxisok létezését, és fontos méréseket tett ezen galaxisok sebességét és távolságát illetõen. A várakozással ellentétben úgy találta, hogy ezek a galaxisok távolodnak tõlünk, és minél nagyobb távolságra vannak tõlünk, annál nagyobb sebességgel távolodnak. Számításait az ún. Doppler-effektusra alapozta, mely azt mondja, hogy ha egy fényforrás távolodik tõlünk, a fény hullámhossza növekszik, vagyis eltolódik a vörös felé. Ha pedig a fényforrás közeledik hozzánk, a fény hullámhossza csökken, azaz eltolódik a kék felé. A Doppler-effektus névadója egy osztrák fizikus, aki már a XIX. század elsõ felében felfedezte a róla elnevezett törvényszerûséget. Ez a törvényszerûség érvényes nemcsak az ún. transzverzális hullámokra (mint a fényhullámok), hanem az ún. longitudinális hullámokra (mint a hanghullámok) is. Az utóbbit napról napra tapasztaljuk, amikor egy gyorsan mozgó autó (vagy repülõgép) közeledik felénk, majd távolodik. Közeledéskor az autó zúgása egyre magasabb hangot ad, távolodáskor pedig a hang magassága csökken. Mindenesetre nagy felfedezés volt, amikor a távoli galaxisok fényének spektroszkopikus vizsgálata kimutatta a vörös felé tartó eltolódást, és bizonyította, hogy a világmindenség tágul. Ez az eredmény jól egybeesik azzal a feltételezéssel, hogy fizikai világunk egy hatalmas robbanással kezdõdött, és ezért tapasztaljuk a világ óriási tágulását.

Az 1930-as években a fizikusok tovább fejlesztették Lemaître, Friedmann és Hubble munkáját. Itt meg kell említenünk Maria Mayer, Teller Ede, George Gamov, Alpher és Herman nevét. Ebben az idõszakban, pontosabban 1932-ben fedezték fel a neutront, és megtörtént az elsõ nukleáris reakció létrehozása a laboratóriumban. Gamov és munkatársai már nem beszéltek õsatomról, hanem egy hihetetlenül sûrû és nagyon forró anyagról a fizikai világ kezdetén. Õk voltak az elsõk, akik a hihetetlenül nagy robbanást „big bang”-nek (nagy bumm) nevezték el. Ez a humoros kifejezés lassan elfogadottá vált komoly tudományos folyóiratokban is. De a fizikusok magát az õsrobbanás teóriáját nem fogadták el olyan könnyen. De facto egy új rivális teóriát tettek közzé: az állandó állapotú (steady state) elméletet.

Az állandó állapotú keletkezés elmélete

1948-ban Hermann Bondi, Thomas Gold és Fred Hoyle egy alternatív elméletet proponáltak az õsrobbanás elmélete helyett. Eszerint a világ valóban tágul, de a tágulás sebessége és az anyag sûrûsége a világban állandó. Ez azért lehetséges, mert elméletük szerint az anyag állandóan teremtõdik. Tehát a tágulás oka nem egy õsrobbanás, hanem a semmibõl teremtõdött anyagnak a létrejötte. Ezt az elméletet azonnal megtámadták azért, mert ellene mondott az anyag-, illetve energiamegmaradás törvényének, de azért is, mert látszólag nem fizikai fogalmat, ti. a semmibõl való anyag teremtõdését használták az elmélet proponálói. Valójában az állandó állapotú anyagsûrûség-elmélet felállítói úgy gondolták, hogy elméletük nem tartalmaz metafizikai vagy teológiai kategóriákat. Szerintük az anyag teremtõdését a semmibõl fizikai fogalomként kell felfogni. Valójában nem ezek az elméleti viták, hanem egy új fizikai felfedezés húzta ki a talajt ezen elmélet alól: a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás (cosmic background microwave radiation).

Már 1948-ban Alpher és Herman kimutatta pusztán elméleti számítások alapján, hogy ha volt õsrobbanás, akkor mikrohullámú kozmikus háttérsugárzásnak kell lennie. Ez utóbbi úgy fogható fel, mint egy szunnyadó maradéka az õsrobbanásnak. Ugyanakkor az állandó állapotú keletkezés elméletének nincs ilyen következménye.

A. Penzias és R. W. Wilson gyakorlati kísérleteket végeztek a Bell Társaság rádióantennájával 1964-ben. Az volt a céljuk, hogy több információt juttassanak el egy mûholdra mikrohullám frekvenciát használva. Ehhez a kísérlethez ki kellett küszöbölni minden „zajt”, vagyis minden más sugárforrást. Nagy bosszúságukra képtelenek voltak megszabadulni egy bizonyos háttérsugárzástól, mely minden irányból jött. Nem gondoltak arra, sõt tudomásuk sem volt arról, hogy ennek a háttérsugárzásnak az értéke megegyezett Alpher és Herman számításainak értékével. Késõbb két csillagász, Dicke és Peebles felhívta a figyelmüket erre a megegyezésre. Hasonló kísérletek megmutatták, hogy felfedezték a kozmikus háttérsugárzást, mely az õsrobbanásnak a következménye. Penzias és Wilson 1978-ban Nobel-díjat kaptak felfedezésükért.

Ennek az új felfedezésnek a jelentõsége nagy volt. Kétség nélkül megmutatta, hogy az állandó állapotú elméletet fel kell adni, és az õsrobbanás elméletét kell elfogadni. Ahogy már elõzõleg említettük, ez a sugárzás az õsrobbanásból maradt szunnyadó izzás következménye, amikor a kozmosz még nagyon forró és sûrû volt. Azért vagyunk képesek észlelni ezt az izzást, mert a fénysugarak világunk nagyon távoli részeibõl éppen hogy csak hozzánk érkeznek. Ennek a fénysugárzásnak igen erõsen kell eltolódnia a vörös felé a világ nagyon erõs tágulása folytán. Valójában ez a sugárzás annyira a vörös felé tolódik, hogy úgy tapasztaljuk, mint mikrohullám-sugárzást. Újabb mérések a COBE nevû mûhold által megerõsítették, és nagyobb pontossággal bizonyították a kozmikus mikrohullám-sugárzás létezését.

Új, atomon belüli részecskék felfedezése

Az 1960-as években új részecskéket fedeztek fel a fizikusok. 1964-ben Murray Gell-Mann és Zweig kimutatta, hogy a protonok és a neutronok is kisebb részecskékbõl állnak. Ezeket „kvark”-oknak nevezték el. Érdekes tulajdonsága a kvarkoknak, hogy elektromos töltésük az elektron töltéséhez viszonyítva törtszámmal fejezhetõ ki. Az elmélet szerint minden eddig ismert atomon belüli részecske visszavezethetõ hat különféle kvark kombinációjára. Minden kvarkhoz hozzárendelhetõ egy antikvark, melynek ugyanaz a tömege, de ellenkezõ az elektromos töltése. Ha egy bizonyos kvark antikvarkjával lép reakcióba, energia sugárzása alakul, de néha egy új elemi részecske jelenik meg, melyet „mezon”-nak neveztek el. A mezon néhány százszor nehezebb, mint egy elektron, de könnyebb, mint a proton vagy neutron. A mezonok igen instabil részecskék: a másodperc elenyészõ részének ideje alatt elbomlanak elektronra és más részecskékre.

Ahhoz, hogy kimutassák a kvarkok létezését tapasztalati úton, a fizikusok a Stanford Linear Gyorsítót használták Kaliforniában 1969-ben. Felgyorsították az elektronokat a fénysebességhez közeli sebességre, és protonokat bombáztak velük. Észrevették, hogy az elektronok pályája erõsen megváltozott, amikor sikerült ütközést elérni. A megváltozott pálya szögébõl kimutatták, hogy ez a változás csak akkor lehetséges, hogyha a protonokban olyan részecskék vannak, melyeknek elektromos töltése +2/3 vagy –1/3. Ezek a kísérletek bõséges evidenciát szolgáltattak a kvarkok létezéséhez, de felmutattak egy különbözõséget azok mozgásmomentumát illetõen. A kísérletek azt mutatták, hogy a kvarkok momentuma pontosan fele volt az elméletileg várt értéknek. Ez megkívánta, hogy feltételezzünk egy új részecskét, melynek a „gluon” nevet adták. Ez az új részecske felelõs a kvark momentumának a kísérletekben mutatott hiányáért. Ahogy a gluon neve már jelzi, ez az új részecske „ragasztja össze” a kvarkokat a protonokban, a neutronokban és a mezonokban. A gluonoknak nincsen elektromos töltésük, és igen nagy számban vannak jelen még egyetlen protonban is, hogy képesek legyenek szolgáltatni a kvarkok momentumának a hiányzó 50%-át .

Murray Gell-Mann Nobel-díjat kapott 1969-ben a kvarkok felfedezéséért.

Négy alapvetõ fizikai erõ és egyesítésük

A jelen korban a fizikusok 4 alapvetõ erõt különböztetnek meg az univerzumban: a gravitációt, az elektromágneses erõt, a gyenge magfizikai erõt és az erõs magfizikai erõt. Az elsõt Newton fedezte fel a XVII. században. A gravitációs erõ hatására hullik a földre egy érett alma az almafáról, ugyanez az erõ tartja mozgásban a bolygókat a Nap körül. Az elektromágneses erõ mozgatja a villanymozdony kerekeit és az elektronokat az atommag körül. A gyenge magfizikai erõ hozza létre a radioaktív sugárzást. Az erõs magfizikai erõ tartja össze az atommagokban az elemi részecskéket. Ez az erõ szabadul fel az atombomba és a hidrogénbomba robbanásakor.

A fizikusok jelenleg azon dolgoznak, hogy egy törvénybe foglalják össze a négy alapvetõ erõ megnyilvánulásait. Ez az egységesítõ munka már komoly eredményt ért el. 1977-ben Stephen Weinberg és Abdus Salam Nobel-díjat kaptak az ebben a munkában elért eredményeikért. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a gravitációs erõt a legnehezebb egyesíteni a többi három alapvetõ erõhatással. Ez azonban nem meglepõ, mert a gravitációs erõhatás igen gyenge, szinte elhanyagolható nagyon kis tömegû testek esetében (pl. protonok és neutronok között), amikor a magfizikai erõhatások már nagy jelentõséggel bírnak.

Remény van arra, hogy olyan elméletet lehet felállítani (GUT – Grand Unification Theory), melyet alkalmazni lehet mind a négy alapvetõ erõhatásnál, az atomi részecskék világánál éppúgy, mint a kozmogónia területén, beleértve az õsrobbanás elméletét is.

Penrose és Hawking munkássága

Bár az õsrobbanás elméletét a vezetõ fizikusok mindjobban elfogadták az 1960-as években, mégis maradt egy furcsa sajátossága ennek az elméletnek, mely sok vita tárgyát képezte. Ezt a furcsa sajátosságot az õsrobbanást leíró matematikai képlet szingularitáspontjának nevezzük, és úgy értelmezhetjük, hogy az õsrobbanás pillanatában az egész univerzumban lévõ anyag egy pontban sûrûsödött össze, vagyis az univerzum anyagsûrûsége végtelen volt. Ez az értelmezés viszont nehezen érthetõ. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor 1965-ben Roger Penrose angol matematikus-fizikus kimutatta, hogy ha egy csillag összeomlik saját gravitációs súlyától, a fizikai tér egy bizonyos részén az ezt a területet körülhatároló felület zéróvá zsugorodik, és a benne lévõ anyag sûrûsége végtelenné válik. Más szóval a szingularitás nem pusztán egy olyan furcsa és egyedi jelenség, mely csak az õsrobbanás pillanatában lép fel, hanem felléphet bármikor a tér különbözõ pontjain, amikor egy csillag a gravitációs erõhatás által önmagába összeomlik. A térnek ezeket a helyeit fekete lyukaknak hívjuk. Talán érdekes megjegyezni, hogy Stephen Hawking, az egyik legkiválóbb elméleti fizikus jelenleg azon dolgozik, hogy kikü- szöbölje a szingularitásokat az õsrobbanás és a fekete lyukak elméleteibõl. Azt reméli, hogy ha a kvantummechanikát össze lehet hangolni a gravitációs erõtér elméletével, ez maga után vonja a szingularitások kiküszöbölését.

Már az 1960-as és 1970-es években Roger Penrose és Stephen Hawking pontos számításokat végeztek, hogy milyen volt a világunk az õsrobbanás elsõ másodperceitõl (sõt a másodperc tört részeitõl) egészen a jelen idõkig, mely 10-15 milliárd évre tehetõ az õsrobbanástól számítva. Ezek a számítások azt is megmutatták, hogy a világunk finoman hangolt az ember kifejlõdésére olyan értelemben, hogy a fizikai állandók (konstansok) minimális változtatása olyan óriási változásokat idézne elõ, hogy az élet és még inkább az értelmes élet (homo sapiens) nem jöhetett volna létre. A fizikai világ ezen ráhangoltságát az ember létrejöttére nevezzük anthropic princípiumnak. Ennek két fajtáját különböztetjük meg: az erõs és a gyenge anthropic princípiumot. Mindkettõ arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért olyan emberre hangolt a világ, amilyennek észleljük. A gyenge princípium azt mondja: azért, mert mi emberek létezünk. Az erõs princípium  pedig: azért, mert ha más lenne, mi sem  lennénk itt.

Hawking írt egy népszerû könyvet az õsrobbanásról. Könyvének ezt a címet adta: Az idõ rövid története. Könyve elõször New Yorkban 1988-ban jelent meg. Azóta már tízszer kiadták 9 millió példányban, és negyven idegen nyelvre fordították le.  A londoni Sunday Times „best-seller” listáján 237 hétig volt. Hawking bizonyára azért nevezte könyvét Az idõ rövid történetének, és nem Az univerzum történetének, mert hangsúlyozni akarta, hogy nemcsak a világ, hanem az idõ sem létezett az õsrobbanás „elõtt”. Hawking úgy gondolja, hogy könyve azért lett minden várakozáson felül népszerû, mert az embereket ma is érdeklik az alapvetõ kérdések: Honnan jöttünk? Miért olyan a világ, amilyen? Hogyan fejlõdött ki a világ, és benne az értelmes ember?

Határkérdések a különféle diszciplínák között

 Megkérdezhetjük, hogy a fenti kérdések a fizika vagy a filozófia vagy a teológia területére tartoznak-e. Természetesen a fizikus szeretne a fizikai szaktudománya területén maradni, és elsõsorban olyan választ vár, amely fizikai természetû. Az õsrobbanás elmélete az idõ és tér fogalmait fizikai módon fogja fel. De ez az elmélet, éppen úgy, mint más fizikai teória, feltételezi, hogy van egy értelmes rend (rational order) a fizikai világban, mely felfogható egy értelmes megfigyelõ által. Ezért van az, hogy fizikai törvényeket fedezhetünk fel, melyeket alkalmazva fizikai hatásokat kontrollálhatunk és felhasználhatunk. Úgy tûnik, hogy a világunkban feltételezhetõ értelmes rend (rational order) érvényessége már nem természettudományos, hanem filozófiai természetû. Vagy mégsem? Több természettudós úgy gondolja, hogy számára most az értelmes rend feltételezése csupán egy munkahipotézis. Csak annyiban fogadja el, amennyiben hasznosnak látszik munkájában, és amennyiben azt fizikai események igazolják. Azaz az értelmes rend feltételezése inkább egy gyakorlati, heurisztikus princípium, inkább egy politikai, illetve pragmatikus magatartás, és nem egy általános filozófiai elv, vagy nem hit kérdése. Mindenesetre a fizika területén kívül esõ feltevések természete vitatott kérdés. Éppen ezért az interdiszciplináris dialógus a természettudósok és a filozófusok vagy teológusok között nagyon fontos, és véleményünk szerint mind fontosabb lesz a mai korban. Biztosan mondhatjuk, hogy az õsrobbanás elmélete sok olyan határkérdést vet fel, melyet lehet akár fizikai, akár filozófiai vagy teológiai kérdésként értelmezni. Stephen Hawking fentebb említett kérdéseire is érvényes ez az állítás. Valójában Stephen Hawking könyvében többször is említi Isten nevét, könyvének utolsó fejezetében szám szerint hétszer. Ezek közül egy alkalommal pedig használja az Isten, a Teremtõ kifejezést. Hadd idézzem szó szerint ezt az utóbbi szakaszt:

Az általános relativitás elmélete szerint kellett, hogy legyen egy végtelen sûrûségi állapot a múltban, az õsrobbanáskor, mely az idõ effektív kezdetét jelenthette. Hasonlóképpen ha az univerzum újból összeomlik, ismét lesz egy ilyen végtelen sûrûségû állapot a jövõben. De még ebben az esetben is, ha az univerzum nem omlik össze, lennének szingularitások helyi régiókban, ahol fekete lyukak képzõdnek. Ezek a szingularitások az idõ végét jelentenék azok számára, akik beleesnének egy fekete lyukba. Az õsrobbanáskor és más szingularitásokkor az összes fizikai törvények érvényessége megdõlne, tehát Isten teljes szabadsággal választhatja, hogy mi történt, és hogy hogyan keletkezett a világ. . .   De ha az univerzum teljesen zárt önmagában, minden szingularitás vagy határ nélkül, és teljesen leírható egy egyesített elmélet által, ez mély következményeket zár magában az Isten mint Teremtõ szerepét illetõen .4

Hawking kifejti továbbá, hogy ha mi megtaláljuk a teljes, egységesített elméletet a fizikában, akkor mi mindannyian – filozófusok, természettudósok és mindannyian egyszerû emberek – tudnánk, hogy miért létezünk, és miért létezik a világ. Ez szerinte az emberi ész végsõ gyõzelme lenne, mert tudnánk az Istennek a tervét.

Hawking ezen megállapításai a következõ kérdéseket vetik fel:

•     Hawking a végsõ után kutat a fizikában, amikor a teljes egységesített elméletrõl beszél?
•     Nem keveri-e össze Hawking a fizikát a teológiával, illetve filozófiával, amikor Istenrõl és az Isten tervérõl beszél egy olyan könyvben, mely az õsrobbanásról szól?
•     Lehetséges-e a végsõ után kutatni a fizikában, és továbbra is a fizika területén maradni?

Ezeket a kérdéseket tárgyaljuk a következõ szakaszban.

Kutatás a fizikában a végsõ után

A végsõ utáni kutatás a fizikában több dolgot jelenthet. Elõször is jelentheti a kutatást a legkisebb, a legalapvetõbb részecske után az anyagi világban. A XIX. század végéig a fizikusok úgy gondolták, hogy az atomok alkotják az anyagi tárgyak legkisebb építõ elemeit. A XX. században felfedezték, hogy az atomok is kisebb részecskékbõl állnak: protonokból, neutronokból, elektronokból, ezek pedig  kvarkokból, mezonokból, antirészecskékbõl és gluonokból. Itt meg kell említenem, hogy az 1980-as évek közepétõl kezdve „string”-elméletek váltak népszerûvé. Ezek az elméletek úgy írják le az atomon belüli részecskéket, mint hullámokat a „string”-eken. Érdekes sajátossága ezeknek az elméleteknek, hogy a „string”-ek egydimenziósak, azaz úgy képzelhetjük el, mint „vonalak”-at, azaz csak hosszúságuk van, de sem szélességük, sem mélységük nincs.

Ugyancsak a XX. században az energiának is felfedezte a legkisebb csomagját, a kvantumot Max Plank. Érdekes következménye volt ennek a felfedezésnek, hogy amint haladunk a legkisebb anyagi részecskék vizsgálata felé, ezek az anyagi részecskék úgy viselkednek, mint hullámok, a hullámok pedig, mint anyagi részecskék. Ezt a kettõsséget nem sikerült feloldani máig sem.

Másodszor a végsõ utáni kutatás a fizikában jelentheti a kutatást azon egységes és teljes fizikai elmélet után, amely leírja a négy alapvetõ erõhatást és ennek következtében minden fizikai jelenséget. Hawking szerint ha ez megtörténik, megkapjuk a választ arra is, hogy miért létezünk, és mi az Isten terve mivelünk. Véleményünk szerint Hawking álláspontja teljesen utópisztikus.  Nincsen remény arra, hogy megtaláljuk a teljes egységes fizikai elméletet az elõre látható jövõben. Ám tegyük föl, hogy mégis ez megvalósul. Ez akkor sem jelentené, hogy választ kapnánk minden történésre a világban. Ehhez az lenne szükséges, hogy minden ismeretet a fizika területére lehessen visszavezetni. De tegyük föl, hogy ez a redukció mégis sikeres lehet. Még ebben az esetben sem tudnánk megadni a választ, hogy miért létezünk. Ezek a kérdések ugyanis filozófiai vagy teológiai természetûek. Hogyan tudna egy fizikai elmélet választ adni olyan kérdésekre, amelyek már nem tartoznak a fizika területéhez? Mindazonáltal valaki azt mondhatná, hogy az összes emberi ismeretnek az eredményes visszavezetése a fizika területére képessé tenne bennünket éppen erre a lehetõségre. De még ebben az esetben sem tudnánk megismerni teljesen Istennek a tervét, annak az Istennek, aki transzcendens, és minden emberi tudás fölött áll. Hawking véleménye arra a nagy utópiára emlékeztet, mely a XIX. században volt divatos, és melyet Laplace így foglalt össze:

Egy értelem, amelyik az idõ egy pillanatában ismerné a természetben ható összes erõket, és ugyanakkor a világban létezõ összes dolgoknak a helyét, amelyek a világot alkotják, föl tudná fogni a világ legnagyobb égitesteinek és  a legkisebb atomoknak  mozgását egyetlen képletben, föltételezve, hogy elég ereje lenne arra, hogy minden adatot elemzés alá vegyen – számára semmisem volna bizonytalan, a jövõ és a múlt is jelen lenne szeme elõtt. (Laplace, P. S., Théorie analytique des probabilités, Paris, 3r^d ed. 1820).

Harmadszor a végsõ utáni kutatás a fizikában jelentheti a kutatást azon feltételek és feltevések irányában, amelyeket a fizikusok legtöbbször hallgatólagosan elfogadnak, amikor a munkájukat végzik. Ilyen föltételezés például, hogy van egy értelmes rend (rational order) a természetben, mely megismerhetõ, illetve felfedezhetõ. Egy másik ilyen föltételezés, hogy van egy tudományos módszer, melyet alkalmazni kell, és amely meghatározza, hogy egy tevékenység melyik tudományághoz tartozik, például a fizikához. Ennek a tudományos módszernek azt is meg kell határoznia, hogy milyen bizonyítási folyamat (verification process) szükséges és elegendõ ahhoz, hogy egy tudományos állítás elfogadottnak tekinthetõ-e vagy sem. Azt mondhatjuk, hogy mindaz, amit a jelenlegi tudományos paradigma (scientific paradigm) magába foglal, és amelyben valami végsõ, illetve elsõdleges, hozzátartozik ehhez a kutatáshoz. De mindezek – legalábbis részben – történelmileg és kulturálisan kondicionáltak. Ennek pedig az a következménye, hogy a kutatás a végsõ után a fizikában állandó feladat marad.

Azt mondhatjuk tehát, hogy legalább háromféle módon értelmezhetjük a kutatást a végsõ után a fizikában. De bármelyik értelmezést vesszük is, úgy látszik, nem tudunk találni teljes megoldást. Biztosan mondhatjuk, hogy az õsrobbanás elmélete olyan határkérdéseket vet fel, amelyek miatt nehéz eldönteni, hogy a fizika vagy a filozófia vagy a teológia területére tartoznak. Éppen ezért most röviden megvizsgáljuk, hogy hogyan viszonyulnak a különféle diszciplínák egymáshoz.

Hogyan viszonyulnak
a különféle diszciplínák egymáshoz

Minden diszciplína egy sajátos kultúrában gyökerezik. A kultúrát a Rövidebb Oxford Szótár szerint így határozhatjuk meg: „Az emberi elme, az emberi ízlés és eljárásmód kimûvelése és kifinomulása, annak az állapota, hogy ezek így kimûvelve vannak, a civilizációnak az intellektuális oldala.” Hozzátehetjük, hogy a kultúra magába foglal szokásokat, társadalmi habitusokat, a beszélt és írt nyelvet, a mûvészeteket, a tudományt, a filozófiai eszméket, a vallást, a törvényes rendet, az elfogadott és megosztott szimbólumokat és értékeket; röviden: egy életmódot, melyet nagy egészében öröklünk, és rend szerint elfogadunk annak megkérdõjelezése nélkül. A kultúra társadalmi jelenség, melyet egyének sajátítanak el és adnak tovább. A nevelés fontos szerepet játszik a kultúra átadásában. A kultúra, éppen úgy, mint a nyelv, dinamikus valóság: fejlõdhet, virágozhat, visszafejlõdhet és elpusztulhat.

Mindegyik diszciplínának megvan a sajátos autonómiája, amelyet tisztelni kell és meg kell õrizni. De mindegyik diszciplína, ahogy már említettük, egy kultúrában gyökerezik, és ezen keresztül egymással kapcsolatban van. A közös kulturális örökség, a nyelv, a problémák megfogalmazása és kezelése folytán mindegyik diszciplína befolyással van a másikra legalább indirekte. Ez a befolyás talán akkor érezhetõ leginkább, ha ellentmondások – akár valóságosak, akár csak látszólagosak – mutatkoznak a különféle diszciplínák eredményei között. Példaként itt megemlíteném Charles Darwin elméletét a fejlõdésrõl, amelyik prima facie ellentmondott a bibliai teremtéstörténetnek, és sok teológiai problémát vetett fel5. Egy másik példa a genetikus manipulációknak a lehetõsége, az élelem, az állatok és az emberi lények genetikus változtatása, mely egy sereg erkölcsi, orvosi és társadalmi problémát vet fel.

El kell ismernünk, hogy nagyon sok ember belsõ igénye, hogy egységes világképet alakítson ki magának6. A különféle igazságoknak hierarchiája van, és nagy intellektuális kihívás ezeket az igazságokat harmóniába hozni. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a természettudományok és a többi diszciplínák is történelmileg és kulturálisan kondicionáltak. Ennek a ténynek az a következménye, hogy mi sohasem tudjuk definitíve és visszavonhatatlanul eldönteni, hogy hol vannak a különféle diszciplínák határvonalai. A különféle diszciplínák új fejlõdése és a kulturális  tényezõk, illetve föltételezések megváltoztathatják az eddigi nézeteket, és az egységesítõ munkát állandó feladattá teszik.

Végkövetkeztetés

A fizika új fejlõdése a XX. században a végsõ utáni kutatást különösen is érdekessé teszi. Az õsrobbanás elmélete, melyet a fizikusok nagy egészében elfogadtak az 1970-es években, alapvetõ kérdéseket vet fel a világ eredetére és az ember kifejlõdésére vonatkozóan. Ezeket a kérdéseket értelmezhetjük vagy mint fizikai, vagy mint filozófiai vagy teológiai kérdéseket. Ebben a helyzetben a végsõ keresése a fizikában azt jelentheti, hogy olyan kérdések után kutatunk, amelyek a fizika, a filozófia és a teológia területeinek a határain húzódnak. Azt láttuk, hogy bármilyen értelemben is vegyük a végsõ értelmét a fizikában, az ezek után való kutatás vég nélküli feladat, mert a fizikai tudomány mûvelése történelmileg és kulturálisan kondicionált. Ez az állítás igaznak tûnik nemcsak a fizikára, hanem más diszciplínára vonatkozóan is. Ezért a végsõ utáni kutatás a fizikában közvetlenül nem vezet egy végtelen Lény létéhez, ahogy ezt egyesek gondolhatják, hanem a mi törekvéseink elégtelenségéhez. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a végsõ utáni kutatás értelmetlen vagy nem szükséges. Csupán annyit jelent, hogy a mi tudásunk mindig töredékes marad. Ez a következtetés jól illeszkedik az Isten keresztény fogalmához, azaz olyan Isten fogalmához, aki transzcendens, tehát túl van minden emberi erõfeszítésen, mely szükségszerûen véges, de mindig nyitott az emberi megismerés újabb horizontjára.

Jegyzetek

1 II. János Pál levele George Coyne jezsuita atyának. Megtalálható: Physics, Philosophy and Theology: A Common Quest for Understanding. Szerkesztõk: Robert J. Russell, William R. Stoeger, S.J. és George V. Coyne, S.J. Vatican City State, Libreria Editrice Vaticana, elõszavában.

2 Kuhn, T. 1996. The Structure of Scientific Revolution. Chicago. 3rd edition, University of Chicago Press.

3 Lemaître, G. 1950. The Primeval Atom, Toronto-New York-London, Van Nostrand Co.

4 Hawking, S. 2000. A Brief History of Time. New York-London. 10th edition, pp. 189–190.

6 Nemesszeghy, E.–Russell, J. 1972. Theology of Evolution. Corc. The Mercier Press. p. 10.

7 Fransen, P. 1957. Toward a Psychology of Grace. Lumen vitae p. 204.

Szabó Ferenc

KIADATLAN MÉCS-LEVELEK

(Adalékok egy régi polémiához)

Tamásiban, a Könnyü Lászlóról elnevezett városi könyvtárban érdekes dokumentumokat találtam a város szülöttje, Könnyü László író/költõ hagyatékában. Az értékes Mécs-dokumentumokra Csa- póné Gyarmati Irén könyvtáros hívta fel a figyelmemet; a könyvtár igazgatója, Miskolczi Zoltánné szívesen hozzájárult három fontos Mécs-levél közléséhez. Ezek közül az 1969. V. 20-it Könnyü közzétette 1973-ban a Saint Louisban általa szerkesztett Amerikai Magyar Szemlében; ugyancsak itt az 1972. aug. 3-i hosszú levél elsõ kb. 10 sorát, de a hosszú levélnek a Vigilia szerkesztõire vonatkozó része kiadatlan, és teljesen kiadatlan az 1969. márc. 26-i levél. A Könnyü-hagyatékban van még egy önéletrajzi részlet: „Találkozásom Móricz Zsigmonddal” és három Mécs-vers. Ezek megjelentek Könnyü Szemléjében.

Könnyü László (Tamási, 1914–Saint Louis, 1992) költõ, író, irodalomtörténész 1945-ben került Ausztriába, onnan pedig 1949-ben az Egyesült Államokba települt. Több oklevelet szerzett, 1967-ben doktorált a kansasi egyetemen. Különféle tevékenységet folytatott, többek között 1963–74-ben az Amerikai Magyar Szemle kiadója és szerkesztõje. Ebben az idõszakban került kapcsolatba a Pannonhalmán élõ papköltõvel, Mécs Lászlóval. Könnyü egyik 1968-as cikkében felidézi a 30-as években lezajlott heves vitákat Mécs László költészetérõl, nevezetesen a Nyugatban megjelent Illyés- és Babits-kritikát. Mécs László itt közölt leveleiben visszaemlékezik ezekre az évekre, a meglehetõsen durva támadásokra, és – szelíd humorral, bölcs fölénnyel – idézi fel európai sikereit, kicsit oldalba bökve a hajdani kritikust, Illyést, aki – a Szabad Európa Rádiója híradása szerint – (csak!) 80 angliai magyar elõtt „szavalta” verseit. . . Mécs levelei egyben saját küldetéstudatát is megvilágítják, és életmûve lényegi jellemzését adják.

Széljegyzetek egy hajdani vitához

Az ún. „Mécs-problémával” kritikusan foglalkozott Rónay György az Aranygyapjú c. Mécs-válogatás bevezetõ tanulmányában (Mécs László, 1970). Erre utal Mécs. Rónay kitért a Nyugatban megjelent Illyés- és Babits-támadásokra is, mérlegelve, hogy mennyiben volt jogos az irodalmi szempontokat figyelembe vevõ kritika, és – más szempontból – mennyiben túlzó, igazságtalan. Röviden emlékeztetek a tényekre.

Illyés Gyula a Nyugat 1933. április 1-i számában tette közzé „Katolikus költészet” címû tanulmányát, amely újra megjelent az Ingyen lakoma I. kötetében (1964, 174–193. old. – erre hivatkozom). Felidézi a megújuló francia katolikus irodalmat, és ezzel szembeállítja az akkori szegényes magyar katolikus költészetet, amelyet fõképp a „papköltõk”, Sík, Harsányi, Mécs, Kocsis stb. képviselnek. Miután röviden jellemezte az Ady-hatásra író Sík Sándort („inkább hazafi, mint katolikus”), majd Harsányiról tesz említést, kemény – és igazságtalan – megjegyzést tesz Prohászkára, a „középszerûre”, aki „nem varázsló, aki vizet fakaszt a sziklából” (179–182). Ezután ismét kitérõt tesz a francia katolikus írókra (182–185), majd visszakanyarodik a hazai helyzethez. Itt következik a Mécs-ellenes kirohanás (186–192). Íme néhány bekezdés e kritikából, amely egész életére megsebezte Mécs Lászlót.

 „Az újabb nemzedékbõl csak két nevet látunk figyelemre méltónak: Mécs Lászlóét és Kocsis Lászlóét. Mindkettõ pap, egyelõre ez az egyetlen jelleg, ami közös bennük. Katolikussá mindkettõt látszólag a hivatás teszi; papok, mint ahogy más hivatalnok, és verselnek – vajon így verselnének-e, ha nem volnának papok? Egyikben sem érezzük a hit olyan szükségletét vagy elemi bugyogását, mint némely franciáknál láthatjuk. [. . .] Kettejük közül Kocsis természete áll közelebb a katolicizmus világához. Alázatos s a külvilág iránti érzéseiben van valami Szent Ferenc állandó meghatottságából. [. . .] Nem úgy Mécs László. Jellegzetesen pap õ is, de a hangos szónokok fajtájából. Versei gáttalanul ömlenek, és neki épp ez a fogyatkozása. Mûvére igazán áll, hogy kevesebb több lett volna. De hírnevet épp bõbeszédûségével hódít. Noha tehetségével is hódíthatna. . .” Majd még folytatja a kritikát. Mécs költészetét jellemzi „a modor, a cifraság, a prófécia, az olcsóbb fajtájú szimbólum és a tetszelgõ elhivatottság és vezérkedés, amit már Ady is másodkézbõl, a romantikusoktól vett, akik valóban politizáltak, és volt is szavuk a politikában. . .”

És itt következik a leginkább igazságtalan kritika, amely szíven szúrta Mécset. Hiszen kétségtelen, hogy Mécs azt a „keresztényszocializmust” képviselte és hirdette verseiben, amelyet – ezt kifejezetten is elismerte – Prohászka kisugárzó hatásának is köszönhetett. Igenis, õszintén „forradalmár” volt, bár a „vörös börtönöket” elítélte. Talán fõleg ez nem tetszett az akkor baloldali Illyésnek, aki a „Legyen világosság” c. versét félremagyarázza (189–190), és így következtet: „Bocsásson meg Mécs László. Jó memóriám van; nekem nem azért keltette fel azt a munkást, hogy világosság legyen, hanem hogy a helyét átengedje.”

Miután még ismét bírálta Mécs retorikáját, képzavarát stb., Illyés végül elismeri: „Költészete még ott a legsikerültebb, ahol semmi prédikáció, semmi megújhodási nagyot akarást és titánkodást nem kever bele, ahol szerény, mint a jó hívõkhöz illenék. – Versei az utóbbi években egyszerûsödnek, lassan veszíteni kezdik sallangjaikat. Magam is, aki fájdalommal írtam e sorokat, mert szigorúságomat a jó ügyért ahhoz a lármához kellett mérnem, mely költõt, közvéleményt egyaránt megzavar, ezen az úton biztatom õt. Egyszerûségre, szerénységre, önbírálatra és a külsõségek helyett elmélyedésre, bensõ hitvallásra, ahogy azt a katolicizmus megkívánja, melynek irányelveibõl az õ költészetében ez ideig vajmi keveset fedeztünk föl.” (192)

Illyés metszõ Mécs-kritikája nagy visszhangot keltett: pro és kontra foglaltak állást a kortárs írók. Korábban (1921) Kárpáti Aurél, most Babits Mihály Illyés „pártján” állt, míg Reményik Sándor és Gyergyai Albert Mécs védelmére kelt. Babits kétszer is foglalkozott a papköltõkkel, nevezetesen a Mécs László körül kialakult vitával. A Nyugat tekintélyes fõszerkesztõje 1933. május 1-én „Katolikus költészet” c. jegyzetében (szövege a Könyvrõl könyvre c. gyûjtõkötetben, Magyar Helikon 1973 – erre hivatkozom: 137–141. old.) elõször arról eszmélõdik, hogy mit jelent a „katolikus”, ki katolikus: „Katolikus, aki általános (értsd: egyetemes, Sz. F.), mindenütt érvényes törvényekben hisz, vagy ilyen hitre vágyik: a hit az élet véletleneinek dolga lehet; a vágy lelkünk változhatatlan mélyeibõl tör föl. Katolikus, akiben az élet szépségének és bûnösségének ösztönös érzései harcolnak; kinek erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem. Katolikus, akinek belseje az akarat drámájának, a bûn és bûntudat párviadalainak izgatott színpada, s nem a predesztináció vagy fatalisztikus bizalom »erõs vára«. Mindez független lehet a hittõl és felekezettõl (noha egyik felekezet hitrendszeréhez és értéktáblájához közelebb áll, mint a másikéhoz). Ez velünk születik. Katolikus az is, aki rossz katolikus, mint Baudelaire vagy Verlaine. [. . .] Az egyházi és teologikus szempont bizonnyal egészen más; de Illyésnek tökéletesen igaza van, mikor az irodalmi katolicizmus lényegét itt keresi, s nem a tudatos, felekezeti hitvallásban. . .”

Babits ezután a „papköltõk” nehézségérõl szól: „az a katolikus költõ, akit egyházához érdekek és viszonyok láncolata fûz (mint persze elsõsorban a papköltõket), könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sõt politikai pártnak. . .” Babits ezután igazat ad Illyés Gyulának (akit „az igazi katolicizmus”, a tágabb értelemben vett katolicizmus poétájának tart), aki az új magyar katolikus költészetet irodalmi szempontú kritikának vetette alá, tehát – bár itt nem nevezi meg Mécs Lászlót – a Mécs-ellenes kritikát is magáévá teszi.

Amikor aztán fellángol a polémia Mécs körül, 1933. június 16-án (Könyvrõl könyvre, 151–152), a Mécs védelmére kelt protestáns Reményiknek és a konvertita Gyergyainak válaszol; ez utóbbinak azt veti szemére, hogy pontatlanul idézte elõzõ kritikáját. Mindezt a most közlendõ Mécs-levelek jobb megértése végett írtam. Az utolsó levélben szereplõ nevekhez néhány megjegyzést fûzök még. (Vö. Rónay László: Mécs László, Balassi 1997, 136kk. A Vigilia indulásáról és elsõ munkatársairól részletesebben lásd: Possonyi László: Tettenérés, 1980, 189–235.)

1935 gyertyaszentelõjén indult el a „reformkatolikusok” folyóirata, a Vigilia, amelynek szerkesztõgárdája éppen az Illyés és Babits által is emlegetett francia katolikus írókat/költõket tekintette példaképnek. Possonyi László, Aradi Zsolt, Balla Borisz, Horváth Béla, Just Béla tartoztak e körhöz. Mécs László is szerepet vállalt verseivel, késõbb prózájával is. Mécs pályája ekkor már magasra ívelt: külföldi és hazai, illetve erdélyi elõadókörútjain páratlan lelkesedés kísérte. (Erdélyrõl vö. Rónay L. i. m. 108–111, Dsida Jenõ beszámolójával és 136–138.)

De mindennél „diadalmasabb” volt Mécs franciaországi, belgiumi és hollandiai szavalókörútja (Rónay L. , i. m. 144–153). A párizsi vendégszereplést Molnos Lipót szervezte meg, akit Mécs az alább közölt egyik levélben emleget. Errõl az 1938-as „diadalmenetrõl” beszámolt a francia és a belga sajtó, a Prágai Magyar Hírlap és a Pesti Napló. És maga Mécs is Diadalmenet c. hosszú versében. Elsõ versszaka így szól:

Három hétig verseket szavaltam
franciáknak majdnem szakadatlan.
Jót húztam a dicsõség borából,
piros ruhát adott rám a mámor.
S kissé talán meg is részegülten
hazajövõ gyorsvonatra ültem.

Ismeretes, hogy Mécs a magyarok („nyugatosok”) által szinte imádott, szkeptikus francia költõt, Paul Valéryt is meghódította, aki azt a híres bevezetõt írta egy 1944-es francia Mécs-válogatáshoz, amely magyarul is megjelent az 1968-as Torontóban kiadott (Vörösváry) angol-magyar Mécs-válogatás élén. (Errõl morfondírozott Vas István 1969 júliusában a Kortársban megjelent „Mogorva jegyzetei”-ben.)

Epilógusként még csak annyit, hogy az idõs Illyés Gyula 1978-ban látogatást tett Pannonhalmán Mécs Lászlónál, aki ott a Szociális Otthonban töltötte élete utolsó szakaszát. Mintegy megkövette a „papköltõt” (aki az ötvenes években megjárta a börtönt is koholt vádak alapján) 1933-as szigorú cikkéért. Látogatás Pannonhalmán c. jegyzetében így számol be Illyés e találkozásról: „Most már kéz-kézben állok az ágya mellett. Pehelyfehér, pehelykönnyû és puhaságú kezet tartok a kezemben. De már mentegetõzve, hogy zavartam, s búcsúzóul szorítva meg azt a csonttalan kezet. . . Ez november harmadikán délelõtt volt. Mécs László rá három napra halt meg; szenvedés nélkül; öntudatlanul.” (Idézi Rónay László az Üzenet címû 1982-es Mécs-válogatás utószavában, 315. old.)

* * *

Három Mécs-levél

Mécs László Könnyü Lászlónak  (kézírás)

(Kiadatlan)

Pannonhalma. 1969. III. 26.

Kedves Druszám,

megtisztelõ és praktikusan hasznos leveledre ha nem is rögtön, de mégis válaszolni kezdtem, [másfél sor áthúzva] amikor rámtörtek mint valami baráti rablók hárman: egy úr és két férfi: „Adunk három percet, tessék velünk jönni szalonkázni a Duna-kanyarban lévõ nógrádi erdõbe. . .” Soha se láttam õket, autójukba ültem és . . . „játszottam” mint egész életemben mindég. Játszottam, mikor Kassán rövid ideig tanítottam; játszottam, mikor Nagykaposon 10 évig, Királyhelmecen 17 évig pasztoráltam; játszottam, mikor verset írtam (nem szerkesztõk sürgetésére!); játszottam, mikor pódiumokra szólított a magyar kisebbségi . . . Csehszlovákiában, majd Erdélyben majd Csonkamagyarországon. Majd Párisban, Lille- ben, Namurben, Berlinben stb. stb. – Fontos és hasznos levelet írtál, – mégis csak most kapsz rá választ. Ne haragudj! 1937-ben levelet kaptam Dr. Molnos Lipót volt pécsi egyetemi magántanártól, – a Párisi Magyar Tanulmányi Központ igazgatójától, hogy õ már rendezett egy Ady-estet (Ady nélkül); megalapította egy francia hölggyel a Francia-Magyar-Liszt Ferenc-Társaságot stb. – hogy bebizonyítsa a franciáknak, hogy Magyarországon nemcsak Bugac, Csárda, töltött káposzta, nyereg alatt puhított hús stb. van, de valami más is. „Most téged szeretnélek felléptetni, hogy a magyar nyelv zenéjében gyönyörködjenek” – írta. Te, minden magyar költõ négykézláb ment volna Párisba, ha valaki a Sorbonne-on 700-as teremben közönséget biztosított volna neki. (A Szabad-Európa rádióban hallottam tavaly, hogy Illyés Gyula 60. életévét megünnepelték valahol Angliában és egy 80 férõhelyes teremben „szavalta” verseit.) – Nos, én a nyár végén kaptam kézhez Molnos levelét és . . . játszottam tovább vadászattal, versírással stb. stb. Elmúlt a szeptember, az október, november; Lipi nem haragudott meg, de fájt neki; írt öcséméknek dec. elején Budapestre, hogy nem érti . . . Öcsém és felesége is csúnyán rámmásztak egy-egy levélben. Ádvent jött, karácsony, – végül januárban válaszoltam Lipinek: már márciusban szavaltam a Sorbonne-on a Paris-Clubban, a Katolikus Egyetemen (Institut Catholique), Roubaix-ban a magyar bányászoknak stb. Három év múlva már az Egyetemi Város színházában szavaltam, majd Lille-ben szintén az egyetem rendezésében. Majd Namurben, Hollandiában. . . Ezeket azért írtam le Neked, hogy ne neheztelj. Viszont: nagyon megörültem levelednek, ajánlatodnak; a verseket majd Brudi Zsuzsától fogod kapni. Persze a Szerzõi Jogvédõ Iroda cenzúrájával (!). A tavaly megjelent bilinguis könyv is az õ engedélyükkel jelent meg Torontóban, miután sorokat kellett átalakítanom, strófákat, egész verseket kellett kihagynom. Brudi Zsuzsa Nagyszebenben hallott szavalni (Sibiu Erdélyben) mint fiatal kálvinista lány. Miután elutaztam, a Mécs-est hatása alatt katolizált, bár nem beszéltem vele. 30 év múlva az operában megszólított. Most 63 éves hajadon és összes dolgaimat intézi. Mivel rossz levelezõ vagyok, Wass Albert is, Dr. Kardos Talbot is vele levelez, ezt ajánlom neked is, ha valamit gyorsan meg akarsz kapni. (Címe: Bpest, XI. Villányi út 6. földsz. 7.) Bocsánatot kérve a késésért szeretettel köszöntlek.

Mécs László

Mécs László Könnyü Lászlónak

(Kézírás)
Pannonhalma, 1969. máj. 20.

Kedves Laci Barátom,

mikor még vadásztam, egyszer egy díjat-nyert drótszõrû foxit vittünk magunkkal vaddisznó-vadászatra. Cserkelés volt; a kis drótszõrû nekiment egy vadkannak, beleragadt a zsacskójába, az csapkodott jobbra-balra, hogy lerázza, végül is a vadászok odaértek és lelõtték. Ez a jelenet merül fel emlékezetemben, ahányszor elmegyek íróasztalom mellett, melyen ott van az 1968. nov. 23-án megjelent cikked: „Illyés Gyula a mérlegen”. Megvallom, mindég elkacagom magam vagy legalább is elmosolyodom a cikk közepén levõ „zûsz szépfiú” képed láttán. Mulatságos, ahogy a kicsi, de kemény „drótszõrû” beleharap a Behemód [sic!] zsacskójába. Talán sántít a hasonlat, de igaz. Valamikor, vagy 30–35 évvel ezelõtt a Kemény Zsigmond Társaság rendezésében szavaltam Marosvásárhelyt a Bernárdy polgármester-építette gyönyörû kultúrházban. Mécs-est volt, de Tamási Áron is felolvasott egy novellát. Másnap nézegettük a várost; velünk volt az „Erdélyi Helikon” humoristája, Molter Károly is. Sörözések, kvaterkázások alkalmával megkértek, hogy menjek el szavalni egy zsidó szoc. dem. vezetõ-politikusnak, aki betegen feküdt lakásán és nem mehetett el a Mécs-estre, viszont nagyon szeretett volna látni. Persze, hogy elmentem és az ágy végében állva szavaltam a betegnek éppoly erõvel, mint elõzõ este a Kultúrház közönségének. A beteg megkönnyezte a legmagasabb Humánum (Evangélium) hangszerelésével írt „szociális” verseket. Mikor „hazafelé” mentünk, hozzám fordult Molter Károly: „Te, mi eddig azt hittük, hogy te amolyan zûsz fiú vagy”. – Hát nem voltam az; de a felfokozott emberi Jóság: erõ életben és versben. Bátorság! A Szépség lépvesszõje lepkék és szívek számára. – Pár gimnáziumi és fõiskolai tanár ragyogó szemmel olvasta cikkedet. Igaz, én nem József Attilát tartom a legkitûnõbb újabb költõnek, de Erdélyi Józsefet és Illyés Gyulát. Kár, hogy ez a „Nyugat” címû lap receptje szerint felfújta magát Vadkannak és mindenható Behemódnak. – Igen: A Nyugat receptje. E szerint Reményik Sándor soha se volt igazi „költõ”; Áprilyról is csak a kommunizmus idején kezdtek jót írni, – fõleg fia, Jékely Zoltán „befutása” után, már amennyire engedték az irodalombócherek, akiket a Nyugat szelleme nevelt, excluzivitása bátorított fel. Móricz Zsigmond mondta egyszer nagykaposi lakásomon Rácz Pál ungvári szerkesztõ, regényíró jelenlétében, hogy Babits Mihály elájult a Nyugat szerkesztõségében, mikor egy jó, elismerõ cikket olvasott rólam. – Illyés Gyula nem lett nagyobb költõ azáltal, hogy Legyen világosság c. hatodik kötetemet (1933) lepocskondiázta a Nyugatban s fõképp: kifigurázta szociális érzésemet, jelezve, hogy a III. osztályú vasúti kocsiban nem azért költöttem fel a padon elnyúló munkást, hogy éljen: szenvedjen, örüljön, legyen világosság, – de azért, hogy helyet csináljak magamnak. Hát így van az, Laci! Lehet írni így is, úgy is, – de minden gonosz indulat visszafizetõdik egyszer. Engem a Kisebbségi Sors a Pódiumra helyezett 1923. jan. 1-én a Petõfi-centenáriumkor Ungváron; ebbõl jött ki történelmileg, hogy a szétszórt magyarság Család-összehozó karácsonyfás újításaira engem hívtak meg 20 éven keresztül, hogy megkiáltsam titkos és nem titkos emberi és magyar vágyaikat – és nem mást. Ezt elõször sugdolózva tették röhögés tárgyává, késõbb írásban az Illyés-félék. Nos pár hónappal ezelõtt a Szabad-Európa Rádióban hallottam, hogy Illyés Londonban zsúfolt teremben adta elõ a maga verseit 60. születésnapját ünnepelve; a terembe nyolcvanan voltak összezsúfolva. . . Nos, Laci, én soha senkinek se válaszoltam piszkolódásaira: se Kárpáty Aurélnak (1931. Üveglegenda), se Illyésnek, se a félmûvelt Veres Péternek tavaly elõtt. Az Isten válaszol! – Köszönöm, hogy most Te is segítettél Neki! Szeretettel ölellek. Mécs László.

Mécs László Könnyü Lászlónak

(kézírás)

Kedves Druszám,

VII. 4-én írt leveled meglepetést és fokozatos örömöket hozott. Meglepetést is, bár több száz levélválasszal tartozom, így a neked-valóval is. Te, lám, mégse neheztelsz, sõt alaposan megbélelt levelet küldtél. Óvatosan bontottam fel, elõször egy francia vers került kezembe finom, franciás (Verlaine-es) valami. Jobban megnézve láttam, hogy a Te versedrõl van szó, még jobban megnézve láttam, hogy könyved van franciára fordítva: J’accuse mon époque. No nézd, ez túl akar licitálni engem. Utána bontottam fel leveled. Persze angol, német fordításaid is vannak. Utána kaparásztam elõ az Aranygyapjúról írt kritikádat. Csak annyit: magam sem tudtam volna korrektebb, igazabb képet adni magamról különösen most hogy 30 éve nem jelent meg tõlem verseskönyv Édes Hazámban, ami pedig most jelent meg végre: egyezer példányban, abban több a bosszúság, mint az öröm; akkor íratták velem alá a szerzõdést nov. 11-én, mikor a könyvbõl már minden példány elfogyott. . . A szerzõdésben biztosított 17 db tiszteletpéldány maig se került a kezembe. A Rónay Gyurka 40 oldalas (!!) bevezetõjében majdnem 20 oldalon bizonyítja, hogy nem voltam antiszemita, mintha úgy kínálná valaki egy tokai paraszt borát, hogy a paraszt nem antiszemita. Nos, amikor még a Vigiliára ezt írta Just Béla (Rábstern) boszorkamester, hogy: Szerkesztõbizottság: Aradi Zsolt, Balla Borisz, Possonyi László stb., – Balla Borisz ki akarta magát küldetni Portugáliába sajtóattasénak, Gömbösékkel: éppen egy versemet adta be öcsém a Vigiliának, Parasztok címût; nos, (itt törlés), és („rosszak a tollaim”), akihez soha semmi közöm nem volt. A nyilas idõkben Balla Borisz tényleg attasé lett; Just-Rábstern nem hordta a sárga csillagot, de bevonult a Borisz lakásába (telefon stb.) és onnan dirigálta az ún. katolikus irodalmat; lesodorta a Vigíliáról a „szerkesztõbizottságot”, odaírta: szerkesztõ: Mécs László (minden megkérdezés nélkül!) – leközölt Horváth Bélától egy ilyen piszok cikket: „Ki a zsidó írókkal!” Ezt én máig se olvastam, de mindenki a túloldalon a „szerkesztõre” köpött, vagyis rám. Horváth Béla beépített ember volt a Szabad Európa Rádiónál; mikor forró lett alatta a talaj, hazajött; az állomáson, a határon autóval várták stb. Most is szerkesztõ valahol. Engem az Élet és irodalom c. lapban egy E. Fehér Pál nevû zsidó író piszkolt. A Vigilia nem volt hajlandó helyreigazító közleményt lehozni stb. Megértheted, Rónay Gyurka oldalakon keresztül miért bizonyítja, hogy nem voltam antiszemita. Mindegy: Rábstern nem is említi, viszont ennek a jobb kezébõl, Possonyiból hõst hazudik. Akkoriban adták le a Vigiliában Hitler-ellenes versemet, engedélyem nélkül, és hajszálon múlt, hogy nem kerültem Auschwitzbe stb. (Imádság a nagy Lunátikusért.) Mindegy. Túl vagyunk már ezeken a piszkos dolgokon. Horváth Richárd azt hazudta nekem, hogy azért adta ki csak egyezer példányban az Aranygyapjút, mert nem volt papírja; elhiszed? Az Elnöki Tanács tagja, országgyûlési képviselõ, az Eccl. c. kegyes bolt igazgatója – stb., stb., és: nincs papírja, csak egyezer példányra!! Mennyivel becsületesebb volt a zsidó kiadó 1941-ben; ún. összkiadásomat adta ki az Athenaeum: 23 ezer példányt aláírtam, mind elfogyott (csillagászati szám a magyar verstörténetben!) Most néha, ha például amerikai barátaimnak akarok küldeni egy-egy ily összkiadást (a kötet egyben), csak a templomajtókban vadászik rá Zsuzsa [Brudi], és néha 500 forintért veszi meg a templomajtók bejáratánál, ha elszegényedett családok ott jó áron eladják. – De elég most ennyi ebbõl. – Még egyszer köszönve a levéllel szerzett meglepetést, szeretettel ölellek

Mécs László               
Pannonhalma, 1972. aug. 3.

Gergely Jenõ

A  PROHÁSZKA-KUTATÁSRÓL

Barlay Ö. Szabolcs új könyve kapcsán*

Barlay Szabolcs atya a megváltozott politikai körülmények között, a szellemi szabadság adta lehetõségeket felismerve, de a sors által nem kímélt gazdag szellemi és lelki élet bölcsességének birtokában, igaz, már túljutva az emberélet delén, állt bele munkásnak a szõlõbe: lett a Prohászka-kutatás „spirituálisa”. Mindig csodáltam, titokban irigyeltem is azt a hitet, amelyet mások talán fanatizmusnak vélnének, amely az atya elõadásain, írásain átragyog: amit nevezhetnénk Prohászka-szeretetnek, rajongásnak, imádatnak? Nem. Sokkal inkább azt hiszem, hogy nála a karizmatikus Prohászkával való találkozás élményét érhetjük tetten. Munkásságának és most méltatandó legújabb kötetének elsõsorban erényei, de bocsánatosnak mondható fogyatékosságai is ebbõl erednek.

Ízlésemnek és nyelvérzékemnek rokonszenvesebb lenne „Az alkotó Prohászka” cím ennek a nagy intuícióval írt könyvnek a borítóján. (Mert ahogy van, esetleg még félreérthetõ.) Mindjárt a címen fennakadva azért vetjük fel ezt a kérdést, mert maga a könyv egy percentnyi kritikával sem illeti sem az alkotót, sem az általa véghezvitt alkotást. Pedig hát tökéleteset maga a Teremtõ sem alkotott (szerencsére), hiszen milyen unalmas is lenne a világ, ha abban minden tökéletes volna. S itt eljutunk a Prohászka-irodalom egyik alapkérdéséhez.

Miért van az, hogy a történelmi személyiség (jelen esetben egy fõpap, akinek életmûve messze túlmutat egyháza keretein, mert nemzeti jelentõségû) életútjának rekonstruálásában, szellemi fejlõdésének bemutatásában, munkálkodásának mérlegre tételekor vagy csak szuperlatívuszok nyernek polgárjogot, vagy az ellenfelek, netán ellenségek tollából sommás elmarasztalások olvashatók csak? A fehéren-feketén láttatás történelmietlen módszer az egyháztörténetben is, mert óhatatlanul apológiához vezet. Barlay írásai ezt a csapdát igyekeznek elkerülni, nem mindig sikerrel.

Néhány szót kell ejtenünk általában is a „Prohászka-kutatásról”, amelynek újbóli elindítója, összefogója és irányítója a korszerû, európai nívójú teológiai-filozófiai képzettségû P. Szabó Ferenc S. J., akinek ösztönzése nélkül a Barlay-mûvek sem, vagy legalábbis nem így születtek volna meg. A tudományos kutatást annak tárgya és a kutató munka hozadéka, a jelennek és jövõnek szóló üzenete minõsíti, pontosabban legitimálja. Abban ma már bizonyára konszenzus tételezhetõ fel, hogy Prohászka nélkül a polgári kori magyar katolicizmus nem értelmezhetõ. Ez ab ovo máris igazolja a Prohászka-kutatást mint olyant. Azonban az is kétségtelen, hogy Prohászka mûködése, életmûve és hagyatéka sem mutatható be, értékelhetõ reálisan az adott kor hazai katolicizmusának, sõt mi több a korabeli magyar köztörténetnek figyelembe vétele nélkül. Úgy vélem, hogy éppen csak ebben elhelyezve, és nem önmagában véve van esélyünk a reális történeti megközelítésre.

Lehet, hogy a teológia, a filozófia vagy egyéb, Prohászkához kapcsolható diszciplínák más törvényszerûségeket követnek, de azok sem negligálhatják a történetiség valamilyen fokát. A Prohászka-kutatás véleményem szerint csak akkor lesz eredményes és maradandót alkotó, ha továbbra sem zárkózik be valamely egyházi(as) tudomány(ág) elefántcsonttornyába. (Aminek veszélyeit Szabó páter eddig sikerrel elhárította.) Ezzel nem vonnám kétségbe, hogy az egyházi megközelítés felõl a teológiai szempontok kerüljenek a középpontba; de azt igen, hogy ezekkel teljes feleletet lehet adni a „Prohászka-problémára”. Amint vice versa is igaz: ezek mellõzésével még kevésbé közelíthetjük meg a prohászkai jelenség lényegét, transzcendens voltát és irányultságát.

De éppen Prohászka van segítségünkre, amikor az igencsak profán dolgok szerepét, jelentõségét taglalja a hit, az egyház témakörében. (Vö.: „Az emberiség ma egy dolgot ért csak: érdekeink. . .”) Õ szerintem soha nem látott e kétféle megközelítés között antagonizmust (amint számos klerikus és világi kortárs avagy késõi kutatója), hanem egységben, a totalitás igényével tudta kezelni nem csak a teoretikus, hanem a módszertani különbözõségeket is. (Vö.: „Meg akarom érteni a modern ember lelkivilágát. . .”)

Amikor Barlay Ö. Szabolcs nekilátott egy teljes Prohászka-monográfia anyagának összegyûjtéséhez, majd megírásához, majdhogynem „pozitivista” történészként a bölcsõvel kezdte, és hõse halálával szándékozott (gondolom én) befejezni. Hogy ebbe a két objektív tény – a születés és az elmúlás – által behatárolt intervallumba mindent elmondjanak, elmondjunk Prohászkáról, valljuk meg õszintén, eddig igazából senkinek sem sikerült. Tartok tõle, hogy nem is sikerülhet, mert maga a „matéria” nem tûri az ilyen monografikus kalodát.

Itt nincs hely és lehetõség, hogy Barlay atya eddigi Prohászka-publikációit számba vegyük; de úgy tûnik, hogy a most közreadott „Prohászka az alkotó” kötetben tett kísérletet arra, hogy összegezze, legalábbis tanulmánycsokorba gyûjtse kutatási eredményeit és Prohászka-élményeit, és ezeket átnyújtsa az olvasónak. A mû így torzóban is impozáns, még akkor is, ha a leginkább neuralgikus idõszakok és problémák kívül esnek a szerzõ mostani vizsgálódási körén. (Pl. a professzorság, a püspöki kinevezés körülményei, még inkább az index és a modernizmus problémája, nem is szólva 1918–19-rõl, vagy az ellenforradalomról és Prohászka akkori szerepérõl, írásairól.) Ennek ellenére Barlay könyve megkerülhetetlen alapmû több szempontból is. Maga a gyermekkor, a tanulóévek (akár az ifjú Wertheré) igencsak meghatározók a késõbbi pályakép alakulásában. A családi kapcsolatok fontossága mellett persze a család társadalmi elhelyezkedése és nexusai talán több figyelmet érdemelnének. Valóban igaza van Barlaynak, hogy Prohászka legtermékenyebb évtizedei Esztergomhoz, a szemináriumhoz kötõdnek; szerintem is ekkor volt szellemi teljesítõképessége, alkotóereje teljében. Ekkor lett kovásza a katolikus megújulásnak, ébresztõje a katolikus reneszánsznak, ami nélkül nehezen képzelhetõ el a 20. századi hazai katolicizmus.

Az esztergomi évekbõl kiemelt kulcskérdések – a papnevelés reformja, az egyház belsõ megújulásának igen bonyolult problémája, a társadalmi-szociális reformprogram, s végül a napi politikába történõ, kudarccal végzõdõ elegyedés – Barlay kötetében egy-egy tanulmány erejéig, ráadásul vissza-visszatérõ formában is, kellõ súllyal vannak jelen. De nem egészen érthetõ, hogy ma, a 21. század elején is, miért ragaszkodik esetenként a szerzõ azokhoz a neobarokkra emlékeztetõ „epitheton ornans”-okhoz, amelyek nem kifejezik, hanem inkább elfedik a lényeget.

Prohászka Ottokár közéleti-politikai szerepét tárgyaló, sokszínû és alaposan dokumentált fejezetnél tartjuk magunkat talán autentikusnak, hogy kitegyük a kívánkozó kérdõjeleket. Ezek közül itt most csak egyet kockáztatnánk meg: az egyházpolitikai törvények és az ehhez való „prohászkai viszony” leírásánál. Véleményem szerint Prohászka értette és megértette az „idõk szavát”, a polgári fejlõdés konzekvenciáit az egyházra nézve, így nem volt ab ovo elutasító a kereszténydemokrácia elõfutárának bizonyuló liberális katolicizmus iránt sem. Hanem elutasította annak a nagy reformnemzedék hagyatékát mellõzõ, századvégi „korcs” változatát, de nem Deák Ferenc vagy Eötvös József liberális katolicizmusát. Ha pedig az 1894/95-ös egyházpolitikai törvények körüli konfliktust nézzük, akkor is az volt és azóta is evidens, hogy ezek nem az egyház, még kevésbé a hit ellen irányultak. Éppen ezért többen azt is kétségbe vonják, hogy mindez nálunk nevezhetõ-e Kulturkampfnak. Több mint száz év távolából ki akarná kétségbe vonni a polgári házasság és anyakönyvezés bevezetésének elõremutató voltát vagy a zsidó emancipációt, nem is szólva a vallásszabadságnak Európában is szinte egyedülállóan progresszív szabályozásáról. Miért kellene vagy lehetne az egyházpolitikai törvényeket a szabadkõmûvesek, zsidók és liberális protestánsok „bûnéül” betudni? Mindez a kereszténydemokráciának és hazai nagyjainak – Giesswein Sándornak, Barankovics Istvánnak, Antall Józsefnek – egyaránt programja volt. Ez a legeklatánsabb példa arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha a Prohászka-kutatás figyelmen kívül hagyja az objektív történelmi folyamatokat és tényeket. Az ilyen történelmi konstellációkat és konfliktusokat aligha lehet feloldani és megoldani a teológia eszközeivel és módszereivel.

Ha már történészként akarunk méltatást írni Barlay Prohászka-könyvérõl, ki kell térnünk a szerzõ forrásaira is. Maga sem titkolja, hogy primer kútfõje a Soliloquia, a benne olvasható prohászkai istenélmény. A másik evidens bázis a Schütz-féle összegyûjtött munkák, illetve a székesfehérvári egyházmegyei levéltárban õrzött Prohászka-hagyaték. Rendjén is van, hiszen ezek szisztematikus számbavétele, elemzése és felhasználása sem történt meg eddig. Helyenként és esetenként a szerzõ túllép a korabeli sajtó és a könyvészeti források felé. Miután nem jegyzetelt szakmunkáról van szó, nem egészen világos a kutatás bázisa. Hiszen aligha nélkülözhetõk az Esztergomi Prímási Levéltár fondjai, az állami levéltárak, elsõsorban a kultuszminisztérium iratai, hogy a Vatikáni Titkos Levéltárról ne is szóljunk. De nem áll (még) rendelkezésre egy hozzávetõlegesen teljes Prohászka-bibliográfia sem, hiszen a Schütz-féle gyûjtemény nyilvánvalóan hiányos.

Barlay Szabolcs atya könyvével ki akarta jelölni a jövõ Prohászka-kutatás kontúrjait, mégpedig a következõ útmutatás szerint: „Bárhogy viszonyuljon valaki a hithez, a vallásossághoz, Prohászkát történeti hûséggel (kiemelés tõlem – G. J.) csak az képes »megérteni«, megközelíteni és tárgyilagosan ábrázolni, aki maximális készséggel iparkodik beleélni magát a Soliloquia lapjain olvasható istenélménybe, sõt a misztika nyelvén megfogalmazott kegyelmi eksztázisaiba.” (300. old.) Egyértelmû álláspont, amelyet az egyházban bizonyára nem kérdõjeleznek meg. Ám az egyháztörténelmet mûvelõk – és azon kívüliek – abban mégis egyetértenek, hogy az egyháztörténet mint teológiai diszciplína sem képzelhetõ el a laikus történettudomány objektív szempontjainak és módszereinek alkalmazása nélkül. A „történeti hûség” valóban csorbát szenvedne a Barlay Szabolcs által definiált elvárások nélkül, de hogy ez önmagában elégséges lenne a történeti hûséghez, kétségbe vonható.

Az egyház önmagában mint olyan vizsgálható és vizsgálandó, de az egyház a mindenkori társadalomban volt, van és lesz, amely rányomja bélyegét erre az intézményre épp úgy, mint a vallásra, anélkül, hogy örök lényegét, üzenetét megváltoztatná. Ha ezt elfogadjuk, akkor a Prohászka-kutatás – amelyet a jövõben remélhetõleg fiatal, jól felkészült szakemberek, egyháziak és világiak konszenzusa alapján folytatnak majd várhatóan gazdag eredményekkel – Prohászka, az egyház és a haza üdvére válik.

* Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka az alkotó. Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2000. 336 old.

 „AZ EGYHÁZ SZÍVÉBEN VAGYTOK. . .”

Hármas jubileum a 2001. év elején

II. János Pál pápa a rádióadások megkezdésének 70. évfordulóját ünnepelve február 13-án fogadta a Vatikáni Rádió munkatársait. Beszédében többek között idézte VI. Pál pápát: „Létezett-e valaha nagyszerûbb szolgálat annál, mint amelyet ti, akik a szó szolgálói vagytok, végeztek az evangélium és az egyház ügyéért?” Majd kifejtette: „Hozzátok is azt a buzdítást intézem, melyet a Novo millennio ineunte apostoli levelemben megfogalmaztam: . . . Evezzetek mélyre, és ne féljetek ti sem, akik a Vatikáni Rádió nagy családját alkotjátok . . . Az egyház szívében vagytok, amikor szolgáljátok a hitet és a keresztények egységét, védelmezitek az életet és az emberi jogokat, hirdetitek a békét minden jóakaratú embernek. Jelen vagytok szeretetemben és mindennapi imádságomban is” – tette hozzá a pápa, aki a munkatársaknak, hozzátartozóiknak és mindenütt élõ hallgatóiknak apostoli áldását adta.    

A most hetven éves Vatikáni Rádió a pápa rádiója. A magyar adás jelenlegi szerkesztõje P. Vértesaljai László SJ. Az õ tolmácsolásában érkezett meg a Vatikáni Rádió köszönete Szabó Ferenchez, aki negyed századon keresztül teljesített rádiós szolgálatot. II. János Pál pápa nevében pedig Leonardo Sandri érsek, államtitkár-helyettes küldött táviratot fõszerkesztõnknek. Idézem: „II. János Pál pápa õszinte örömmel gratulál fõtisztelendõ Szabó Ferenc jezsuita atyának 70. születésnapja alkalmából. Hálát adva a jó Istennek, minden jó adományozójának és teremtõjének az elmúlt évtizedek odaadó szolgálatáért a Vatikáni Rádió  magyar adásának élén, és az Úr hûséges követéséért a jezsuita rend tagjaként. Õszentsége a jövõben is jó egészséget, lelki békességet és eredményes tevékenységet kíván professzori, kiadói, szerkesztõi munkaterületén. Erre adja szívbõl különleges apostoli áldását, amelybe rendtársait, családtagjait és barátait is belefoglalja, személyes jókívánságokkal.”

Üzenetben köszöntötte Szabó Ferencet Roberto Tucci jezsuita bíboros, aki az ünnepelt közvetlen elöljárója volt a rádió fõigazgatójaként.

A Távlatok szerkesztõi, a két jezsuita, szintén 1931 elején született. Nagy Ferenc január 8-án, s alig egy hónapra rá Szabó Ferenc, február 4-én. Sorsuk annyiban is közös, hogy mindketten munkatársai voltak a Vatikáni Rádiónak is.

Lapunk mindkét szerkesztõjét köszöntötte Ádám János tartományfõnök és a Távlatok is rendkívüli szerkesztõbizottsági ülés keretében.  Az utóbbi megemlékezésbõl idézek alább:

„A mostani alkalom arra indít, hogy egyszerre és egyben emlékezzem meg az életkor-idõ megállásra késztetõ pontján két Ferencrõl. A most hetven éves két Ferencünk, Nagy Ferenc és Szabó Ferenc élete valóban tekinthetõ párhuzamos életrajznak, ám mégsem az. . . A két Ferenc életsorsa . . . egymást kiegészítõ. A bölcs ember tudja, munkáját akkor teljesíti helyesen, ha önmagát nyújtja benne. A hallgatag szerkesztõ alakja ismert a magyar szellemi múltból is. Nagy Ferenc tolla azért néma, hogy mások beszélhessenek, hogy mások szóhoz juthassanak. Szabó Ferenc pedig azért »hangos«, hogy szavával másokat is szólásra, gondolkodásra késztessen. Ugyanannak a célnak a szolgálatában a szellemi akarat két oldala így harmonizál egymással.” (Részlet Róna Juditnak az ünnepi szerkesztõségi ülésen elhangzott köszöntõjébõl.)

Hadd egészítse ki e sorok írója a köszöntõben elhangzottakat azzal, hogy Nagy Ferenc tollából számos írás is születik folyamatosan. Csak a Távlatok számaiban közel negyven anyagot szerkesztõnk jegyez, s jelentõs mennyiségû publikációja látott napvilágot az egyéb – fõleg katolikus – sajtóorgánumokban is.   

Fõszerkesztõnk születésnapjára könyvvel kedveskedtünk: Idõ a mûvészetben. A 70 éves Szabó Ferenc köszöntése. (Agapé, Szeged, 176 old.)  Szerzõk: a Távlatok szerkesztõsége, a Vatikáni Rádió magyar munkatársai és P. Szabó barátai. (Szerkesztette: Gyorgyovich Miklós)

-ich

* A magyar adás 2000 óta napi húsz percre emelkedett. Az adásidõ változatlan: naponta 19,10–19,30-ig, ismétlés másnap 5,40–6,00. Sávok: középhullám: 1530 kHz (196 m); rövid hullám:  5880 kHz (49 m), illetve 7250 kHz (41 m), 4005 kHz (75); DUNA tévé h–p. 5,10; sz–vas. 6,10.