MÉDIA – TÁVLATOK

A MÉDIA:
KORUNK AREOPÁGOSZA

Az egyház a legújabb idõkig meglehetõsen elhanyagolta korunk „areopágoszát”, a tömegkommunikáció világát, ahogy az Aetatis novae kezdetû vatikáni dokumentum – II. János Pál 1991-es Redemptoris missio kezdetû körlevelére hivatkozva – hangoztatja.

Mindez vonatkozik a magyarországi egyházra is. Nem véletlen, hogy II. János Pál az év elején, fogadva az ad limina látogatásukat végzõ magyar fõpásztorokat, a következõket ajánlotta figyelmükbe: „Az evangelizáció mûve hazátokban valóban olyan nagy, hogy minden erõtöket és energiátokat igénybe veszi. Rendelkezésre állnak a hagyományos »szószékek«, mint a prédikáció, a katekézis, a lelkigyakorlatok, a pásztorlevelek, de nagy jelentõségûek a rátok váró új »areopágoszok«, a rádió, a televízió, az új technológiák. Nehéz ugyan felhasználni és »evangelizálni« ezeket az új eszközöket, de fantáziával és bátorsággal lehetséges! Gratulálok egy katolikus rádió megvalósítására irányuló kezdeményezésetekhez. Egy ilyen intézmény, ha jól szervezik meg, és jól használják, számotokra, fõpásztorok számára egyfajta szószékké válhat, amelyrõl el tudjátok érni azokat is, akik eltávolodtak az egyháztól!”

Új rovatunkban – Radnóti Katalin és Lázár Kovács Ákos gondozásában – rendszeresen foglalkozunk a média – rádió, televízió, film, sajtó – idõszerû kérdéseivel. Tudatában vagyunk annak, hogy szekularizált társadalmunkban amolyan „elõevangelizálásra” van szükség hazánkban is, tehát azoknak is kell hirdetnünk – megfelelõ mûfajban és nyelvezettel – az „ismeretlen Istent”, akik nem járnak templomba és hitoktatásra. A hit és a tágabb értelemben vett kultúra párbeszéde alkalmas arra, hogy a nem hívõ keresõkhöz is eljusson a krisztusi üzenet. Az evangelizálás új módjának elsajátításához szükség van szakemberek képzésére, a kezdeményezések összehangolására, a feladatok tudatosítására, a már elkezdett munka kiértékelésére. Szeretnénk párbeszédet folytatni a hazai médiumokkal, az írott és az elektronikus sajtó képviselõivel. Erre törekszünk mostantól kezdve rendszeres médiafigyelõnkben. (Szerk.)

Lázár Kovács Ákos

AZ AETATIS NOVAE MINT
TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓS ALTERNATÍVA

Elõzmények

Az 1963-ban kiadott Inter mirifica (IM) kezdetû dekrétum a „tömegtájékoztatási eszközökrõl” egyike azoknak a zsinati szövegeknek, melyek már keletkezésükkor részben túlhaladott (médiaszociológiai, pszichológiai, csoportdinamikai) nézõpontot képviseltek. Szándéka természetesen jóindulatú, aminek legfõbb oka az öröm, amit afölött érezhettek a szerzõk, hogy végre már nem defenzívából akarják a médiavilágot bírálni, kerülgetni, sértõdötten megróni, hanem saját definíciós igénnyel lépnek fel a tömegtájékoztatás hitelességének és értékeinek megfogalmazásához, õrzéséhez. A paradigmaváltás lényege itt is hasonló, mint ami más szövegekben is érzékelhetõ: az atyák felfedezték, hogy a világ nemcsak tehertétel, hanem lehetõség is. A tömegtájékoztatási eszközöket üdvösségközvetítõ célra kívánják „használni” (IM 3), aminek eléréséhez imperatívuszban megfogalmazott elvek lefektetésével operálnak. A paradigmaváltás megtörtént, ennek örülnek is eléggé a szerzõk; de az elvek és a kívánalmak nem sok tekintettel voltak a tömegtájékoztatás világának finomszövetû konkrétumaira.

Ezt az eltúlzott és elnagyolt parancshalmazt próbálja a Communio et progressio (CP) címû lelkipásztori határozat (1971) kivonni és méregteleníteni a „használat” szó „alkalmazásra” cserélésével, valamint azzal, hogy nem tömegtájékoztatásról beszél, hanem tömegkommunikációról. Egység és haladás, mindez a tömegkommunikációs eszközök segítségével. A CP szövege szinte leírja és értelmezi a világegész médiaállapotát, érintve a „közvéleményt”, „oktatást”, „szórakozást”, „reklámot”, „képzést”, „filmgyártást” – mindent. Azzal, hogy leíró hangot üt meg a korábbi, normatív, sõt regulatív beszédmóddal szemben, azt mutatja, hogy az addig eltelt 8 év óvatosságra intette a szerzõket, aminek elõzménye lehetett problématudatuk felébredése. Sajnos, az általánosságokban mozgó szöveg, minden alkalmazhatóságra törekvése ellenére, összességében nem sok valódi belátással gazdagítja médiaképünket; de arra mindenképpen jó volt, hogy hidat képezzen a paradigmaváltás fölött érzett öröm általánossága és az azt követõ 20 év bonyolódó folyamataira reflektáló Aetatis novae konkrét feladatmegjelölései között.

Tehát az 1963-as dekrétum és az 1971-es lelkipásztori határozat továbbgondolása, kiegészítése az 1991-ben kiadott Aetatis novae (AeN) címû lelkipásztori határozat. A „tömegkommunikációs eszközök használatáról húsz évvel a Communio et progressio után” alcímû határozat már címében ötvözi a két korábbi határozat szempontjait: megtartja a tömegkommunikációt, és visszaemeli a használatot. (A „használat” szóról még alább,  Médiatévelygésünk forrásvidékén címû fejezetben.) Pasztorális következményekrõl kíván értekezni, mert érzékeli, hogy „a tömegkommunikációs eszközökkel kapcsolatos problémákban” nagyobb érzékenységre, megértõkészségre és „megvalósítható javaslatokra” van szükség ahhoz, hogy a „beláthatatlan láncreakció”, amely a kommunikáció technikai alapzatába kódolva van, ne borítsa el a másvilági törekvések – természetüknél fogva – diszkrét hangoltságait. Végre egy naprakész, óvatos, de konkrét szöveg!

Gittegylet vagy hatékony közösség

E hosszadalmas, de szükséges bevezetõ után nézzük meg nagy vonalakban, hogy hol tart az Aetatis novae felõl szemlélve a jelenlegi, magyarországi médiakommunikációban az egyházi szempontú megközelítés. Mindezt annak reményében, hogy alternatív médiajelenlét fogalmazódhat majd meg ott, ahol az egyház médiabeli szereplésérõl gondolkodunk. Jó lenne, ha végül nem gittegyletnek mutatkoznánk, ahol a médiasirámok keserûségein rágódnánk, és egymást okolnánk mindannyiunk tehetetlenségéért. Az Aetatis novae határozat a keresztények számára a hiányzó információk megjelenítését tûzi ki feladatul, azzal a szándékkal, hogy „szóhoz juttassák az elnémítottakat” (AeN 4). Az információban szegények mellé áll a hírek birtoklóival és leosztóival szemben. Hatékony egyházi médiajelenlétet sürget, ami számol az egyház közösségértelmezésével.

Egy tavalyi konferencia egyik szünetében, ahol a média hatását vizsgáltuk a gyermekek szellemi-lelki fejlõdésére, elbeszélgettem egy amerikai családi tévétársaság képviselõjével. Don A. Judd, aki a Features Films For Families vezetõje, érzékelve a magyarországi helyzet fonákságait, azt mondta, hogy amíg nincs egy jól körvonalazható és szándékait markánsan megjelenítõ csoport, addig nem fog változni a magyarországi média szabadkapitalizmusa. Egyszerûen azért nem, mert nem érdeke. A televíziós társaságok, de más médiumok tulajdonosai is a mesterséges fogyasztási igények és ideálok képviseletére törekednek, mindezt akár a tematikai minõség rovására is, a népszerûség, a hirdetési és egyéb bevételek növelésének érdekében. A privatizált médiumok hajlamosak a sikert a nyereség, nem pedig a szolgálat alapján megítélni. A multinacionális cégek nincsenek tekintettel a helyi sajátosságokra – miért is lennének? Szerintük ez nem feladatuk. Hol van tehát ebben a térben, hogyan artikulálódik a Magyar Katolikus Egyház médiajelenléte? Sikerül-e hatékonyan megjelenítenünk személy- és közösségképünk sajátosságait, számot adnunk reménységünkrõl?

Médiatévelygéseink forrásvidékén

A „szakmaiságot” – mint valami pajzsszerû varázsszót – mindenek elé helyezõ médiaguruk a szakmai kompetencia egyoldalúságaiba rögzülve, kapásból döntik el, hogy mi szakszerû, és mi nem. Ez a kõkemény magatartás, magabiztosság gyanús, mert nem számol azzal az eredendõ problematikával, ami teljes emberségünkbe van kódolva, ami inkább elesettség, mint mindent legázoló önállítás bennünk. Pontosabban: a magabiztosság álarca éppen a kínzó elesettség eme beismerésének az elfedésére szolgál. Minden kompenzáció egyben túlkompenzáció is. Az egyházi orgánumokban dolgozó kevés, de létezõ médiaszakember feladata többek között az is, hogy a conditio humana teljességét képviseljék, még akkor is, ha hangjuk egyelõre nemigen hallatszik ki a médiapiac szakszerûnek látszó, de egyoldalúságoktól terhelt nyüzsgésébõl. A médiapiacon legitimált emberképek mellé odaállíthatjuk a miénket is, ha tényleg van ilyenünk. Nekünk nem lehet megúsznunk az egész ember szükségszerû komplexitásának beismerését, annak az emberi hangoltságnak a jelenlétét bárminemû cselekvésünkben, ami nem hiányozhat az egyházi mûsorkészítõk emberképébõl sem, és amit fel szeretnénk ajánlani kortársainknak a vándorlásban. Amikor egy püspök egy hirtelen jött riport szemmel látható kényszerében zsebre tett kézzel válaszol a kérdésekre, akkor az egész ember lesz zsebre téve, nem csak a kézfeje.

A szöveg hangsúlyozza, hogy ha „az egyház párbeszédet próbál kezdeni a modern világgal, a felelõseivel is õszinte és tiszteletteljes dialógust kell folytatni”. (AeN 8) Az egyházi szervezeteknek a  magyar „médiavilág” felelõseivel folytatott párbeszéde nem létezik. Õszinteségrõl és tiszteletrõl nem is beszélve. Nehéz egy nem létezõ partnerhez õszintének és tiszteletteljesnek lenni. Ezért további türelemre van szükség ahhoz, hogy a lassú és szívós helyi építkezések eredményeként szakmailag és egyéb szempontokból is partnerszámba jöhessenek az egyházi orgánumok munkatársai, akik ebben a dialógusban a fõszerepet játsszák. Mert nem a püspök vagy  hierarchia jeleníti meg a másik oldal felé (ez a másik oldal a dialógus értelmében képzõdik) az elsõdleges partnert, hanem az újságíró, tévés, aki az egyházi mûsorokat készíti, aki teológiailag tájékozott, és belsõ elkötelezettséggel dolgozik, és aki teljes emberségével van jelen a szakmai munkálkodásaiban (is).

Sajnos, a „használat” szó többször kétértelmûségekre ad okot a szövegben. Mindvégig jelen van a „tömegkommunikáció” és a „használat” kifejezés, többnyire elég közel egymáshoz, ami azt a benyomást kelti, hogy a vatikáni dokumentum szerzõi is úgy gondolkodnak, mint a magyar egyházban a klerikusok és laikusok közül oly sokan. A lelkipásztori határozat azonban tudatában van a „médiahasználat” kifejezés elégtelenségének, amit (sajnos, csak a szöveg végén) ki is fejez a Redemptoris missio (RM 37, in: AAS 82, 1991, 285. o.) egy részletére utalva: „nem elég a tömegkommunikációt csak a krisztusi üzenet és az egyház tanításának hirdetésére használni, hanem magát az üzenetet kell ebbe a modern kommunikáció által teremtett »új kultúrába« integrálni . . . új nyelvvel, új technikai eszközökkel és újfajta lelki magatartással.” (AeN 11) Ez egészen új megvilágításba helyezhetné itthoni, egyházi „médiahasználatunk”  elégtelenségeit.

Médiatévelygésünk okairól

Nem lehet eltekinteni a mai magyar, egyházi tömegkommunikációs potenciált sújtó katasztrofális aránytévesztés, tévelygés fõ okairól sem. Az elsõ a már elõbb említett: nem a hierarchia jeleníti meg a párbeszéd egyik oldalát, hanem az egyházi médiagyalog, aki közöl, értelmez, elemez, kérdez. Nem szabad összetéveszteni a közlés formáját annak tartalmával. A kamera, a számítógép kegyetlen eszköz, nem figyel semmi másra, csak arra, amire ráállítják. A híradás tárgya nem azonos annak megjelenítésével. A kettõ nem választható el büntetlenül egymástól, de különbségük a mûsorkészítõ számára nyilvánvaló. Nem elég a Szentírást idézni, mert még a Szentírás is lehet csizma az asztalon, ha ízléstelenek vagyunk. A püspök, egyházi elöljáró, intézményvezetõ – akik ilyenkor akarva-akaratlanul az egyház hivatott megjelenítõi, ikonjai – többnyire még azt sem tudatosítják (tisztelet a lassan növekvõ számú kivételnek), hogy a médiabeszéd nem a megszokott plébániai beszédmód. (AeN 11) Ennek is szabályai vannak, aminek õk többnyire nem szakemberei. A szabályok nemcsak külsõk, de belsõk is. (A Távlatok 2000/4-es számából [598. o.] Georges Cottier domonkos szavait kellene most idézni, aki pontosan és világosan fogalmaz a  Dominus Iesus nyilatkozat felemás kihirdetésével kapcsolatban. Szerinte sem elegendõ az, hogy nekünk mondanivalónk van. Jó lenne tudni azt is, hogy hogyan mondjuk ki ezeket a szavakat.)

A sajtóapostolság régebben komolyan vehetõ foglalkozás volt, ami kultúrát, egyházi kultúrát teremtett a kulturális élet minden területén. Kár lenne ezt az igényességet mosdatlan szájú evangelizációval eltompítani, megszüntetni, kiherélni. A szenteléssel nem jár együtt a megfelelõ minõségû médiaismeret és kommunikációs kultúra. (A kommunikációszakos diplomával sem, természetesen.) Sorban „leszereplünk”, ha nem tudatosítjuk ezt a különbséget. És miért ne kérnénk segítséget azoktól, akik értenek a dologhoz? És miért ne azokat kérjük, akik a már mûködõ egyházi szerkesztõségekben, stúdiókban dolgoznak, vagy akik eddig se juthattak szóhoz, mert olyan szobrokat készítettek, képeket festettek, amelyeken egyesek szerint túl sokszor került elõ Jézus, Mária vagy az angyalok? (Miért nem vették igénybe az óriásplakát kampány szakmai részének megtervezésekor ezeknek a szakmailag és emberségükben is kipróbált mûvészeknek a segítségét? Miért nem lehet egy ilyen horderejû ügy mindannyiuk felelõssége – legalább egy vita vagy mûhelybeszélgetés hasznosnak tûnõ illúziójának erejéig?  A plakát amúgy rendben van, éppúgy, mint egy intimbetét-reklám. Csak sugárzik róla valami személytelen, átélés nélküli idegenség. „Értünk és velünk” nem egy szoborszerû, triumfáló alak és arctalan tömeg él, ráadásul mindez ebben a merev szembenállásban és hamis perspektívában, hanem papok, püspökök, a pápa, szerzetesrendek és gyaloghívõk, akik vállalják a Krisztushoz tartozás személyes és ezért kikerülhetetlen elkötelezõdését.)

A másik ok ebbõl következik: be kell látni végre, hogy visszamaradott (úgy tûnik, mindannyiunkban többé-kevésbé továbbélõ) klerikalizmusunk legitimál olyan személyi döntéseket, melyek nem szolgálják az egyház megfelelõ minõségû médiajelenlétét. Nem szabad a szakmai szempontokat abszolutizálni; de az sem helyénvaló, hogy pusztán azért tölt be itt-ott klerikus pozíciót, mert azt hisszük, hogy ezt csak ontológiai többlet birtokában teheti meg valaki. Az ontológiai szempont önmagában nem médiakompakt. Ez a tény a hierarchia részérõl önmérsékletet és bizalmat, a laikusoktól pedig türelmet és megértést igényel.

A harmadik ok mindennek a következménye: nem lehet megengedni, hogy az egyházi médiagyalog küzdelmeiben egyedül maradjon. Õ is kellõ méltósággal rendelkezik ahhoz, hogy elhiggye önmagáról, hogy neki is köze van az egyházhoz (AeN 10). Ebben megerõsítheti õket a lelkipásztori határozat 19. része, valamint  a 20. A püspökök és a felelõsek feladata: „a püspököknek és mindazoknak, akik felelõsséggel döntenek az egyház korlátozott emberi és anyagi eszközeinek és tartalékainak elosztásáról, azon kell fáradozniuk, hogy a konkrét nemzeti, helyi és egyházmegyei körülmények figyelembevételével ezeknek az igényeknek elsõbbséget biztosítsanak.” (AeN 20) Világos beszéd. Nem lehet tovább várni arra, hogy erõs, meggyõzõ és hiteles egyházi média teremjen a sivatag közepén. 12 évvel a rendszerváltoztatás után el kell kezdeni (ennek egyik támogatandó és igenelhetõ eredménye dr. Veres András kinevezése) szakmai alapon tevékenykedni, ami azt is jelenti, hogy az autóverseny nem papírhajó-hajtogatás. Vagy bennmaradunk a médiatérben, vagy végképp plakátokra szorulunk. Élõ, beszélõ embereink vannak, akik médiagyalogokként arra várnak, hogy felnõttszámba vegyék õket. Viszont nettó 35 ezer forintból nem lehet családot fenntartani (esetleg még könyveket is vásárolni). A homokozóban nyalókát szopogatni és egyházi médiajelenlétrõl álmodozni lehet, de ez még nem kommunikáció, evangélizáció. Magyarul: pénz kell, sok-sok pénz. Most már a könyörgés is késõ: nem templomok kellenek, hanem emberek, közösségek, akik nem takarítják meg egész emberségük odaadásának kockázatát, helyek, ahol szakszerû és emberi hangon szólaltatják meg az evangéliumot. Ennek elsõ feltétele, hogy legyen pénz, sok pénz. Legyenek stúdiók, helyiek és országosak, szakemberek, akik örömmel dolgoznak majd, mert becsülik elszántságukat, hívõk, püspökök, papok, akik megértették, hogy a tömegkommunikáció fontos, de nem olcsó mulatság.

Nincs idõ stratégiákkal szöszölni
– alternatív kommunikáció kell

„Tarthatatlan, hogy a kommunikáció szabadságának gyakorlása a gazdagságtól, a neveléstõl vagy a politikai hatalomtól függjön” – mondja az Aetatis novae 15 része –, valamint: „. . . nemcsak azért, hogy a szegények és erõtlenek is információhoz jussanak – ami egyéni és társadalmi fejlõdésükhöz nélkülözhetetlen –, hanem azért is, hogy biztosítsák számukra a lehetõséget, hogy a médiumok tartalmának meghatározásában és az országos kommunikációs intézmények rendszerének és politikájának kialakításában valós szerepet vállalhassanak.” Ez azt is jelenti, hogy saját véleményünket nem fogja senki más artikulálni helyettünk. Ha viszont nincs (szakszerû) véleményünk, akkor nem szólhatunk semmit a szemünk elõtt változó magyar médiavilág – önálló elképzeléseinket is igénylõ – hosszú távú folyamatairól és napi aktualitásairól. Kommunikációs és információs rendszerekkel kellene rendelkeznünk, olyanokkal, „amelyek képesek megvédeni õket (mármint bizonyos népeket és népcsoportokat  L. K. Á. ) a külföld vagy saját honfitársaik manipulációi ellen”. (AeN 16) A fejlett és fejlõdõ országok, valamint ezen országok egyes kisebbségeivel  kapcsolatos gondokról beszél a határozat, de hazai médiaképünk sem fest ennél sokkal vidámabban.

Nem idézem a határozat utószavát, mert végképp elkeserednénk annak láttán, hogy milyen távlatokban gondolkodik a szöveg, és hogy milyen nyomorúságos jelenlegi helyzetünk. (A szöveg elolvasható: Egyházi megnyilatkozások a médiáról, MKPK Tömegkommunikációs irodája, MAKÚSZ, Budapest, 1997.) Pénz nélkül nem kell médiával foglalkozni. Esetünkben az imádság már a fejek homokba dugása, önmagában elégtelen halogatás. Nem kell rádió, tévé, újság, ha nem tudjuk jobban csinálni, vagy ha nem azok csinálják, akik értenek hozzá, és belsõ elkötelezõdéssel teszik. Már 12 éve elérkezett, és azóta is folyamatosan itt van az a pillanat, amikor lépnünk kellett volna. Késlekedésünkért nem okolhatunk másokat, mint ahogy senki sem ment ki bennünket jelenlegi helyzetünkbõl, csak mi magunkat. Nem köldöknézés kell vagy kapkodás, hanem oda kell mennünk egymáshoz, kérnünk kell egymástól ezt-azt: hozzáértõ segítséget, tanácsokat, feladatokat, emberi fizetést, bizalmat, türelmet, meg még valamit, ami valóban alternatív kommunikációnk lehetne, ha felnõnénk hozzá, mert: „A kommunikáció több, mint gondolatok közlése és érzelmek jelzése. Legmélyebb szintjén saját magunk ajándékozása a szeretetben. Krisztus kapcsolatteremtése (kommunikációja) valóban lélek és élet volt. (Jn 6,63).” (CP 10).

Radnóti Katalin

MÉDIA – TÁVLATOK

A Távlatok legutóbbi számában olvashattuk Czigány György és Csiszér Ferenc (a Magyar1 Vallási Mûsorok Szerkesztõségének vezetõje) párbeszédét a vallási mûsorokról, az eltelt évtized tapasztalatairól. Megtudhattuk, hogy a szerkesztõség havi 40 órás adásideje mára 200 órányira bõvült, és hogy az egyházi események közvetítésén kívül portréfilmek, bibliamagyarázat, dokumentum- és ismeretterjesztõ mûsorok is készülnek ebben a mûhelyben. Utóbbiak a nem hívõ közönség érdeklõdésére is számot tarthatnak, ez pedig nagy jelentõséggel bír az ezredforduló elektronikus médiájának életében.

Úgy lehet: fölnõttünk. Nem csupán egymás között beszélgetünk az Isten képét hordozó, Istennek élõ ember nyavalyáiról, örömeirõl, ünnepeirõl és hétköznapjairól, hanem kivisszük mindezeket a világba, ahol élünk. A magát folytonosan megújítani képes Egyház komolyan veszi a média szerepét: újabban igyekszik hitelesen megmutatni magát és munkáját, dr. Veres András püspök vezetésével. A „Velünk és értünk ezer éve a Katolikus Egyház” szlogennel megjelent óriásplakátot és reklámfilmet ugyan kemény kritikával illették néhányan, kifogásolva a mûfajt – ez az útkeresés periódusa? Eddig mindenesetre megszoktuk, hogy reklámozni árut kell, nem hitet és hovatartozást. Hogy utóbbit hogyan lehet hatékonyan propagálni a minket folyamatosan és agresszívan ostromló hirdetésáradatban? Szabó Ferenc „Kultúraközvetítés és párbeszéd: média” címû tanulmányában olvasom: „. . . végsõ soron nem az igazság propagandistáinak kell lennünk, hanem tanúságot tenni a megélt igazságról.”

Ez pedig halk és bensõséges hangot föltételez, egy szemlélet, egy szempont-rendszer makacs képviseletét.

A föntebb emlegetett beszélgetésben Czigány György mondja a legkézenfekvõbb receptet: „. . . fontos lehet az, hogy milyen módon szólalnak meg ezek a mûsorok, . . . hogy milyenek, mennyire jó televíziómûsorok.” A nézõt elsõsorban a magas színvonallal illik megtisztelni. Ehhez kiváló szakemberek kellenek, akik tisztában vannak a vallási-egyházi fogalmakkal is. Akkor nem fordulhat elõ, hogy evangélikus szentmisérõl, katolikus tiszteletesrõl vagy református fõtisztelendõrõl beszélnek a képernyõn.

 Az ezzel együttjáró hitelvesztés azért sem engedhetõ meg, mert annak a csöndes, meghitt hangnak, amely a hitrõl beszél, egész zenekarnyi cintányér és rézfúvós között kell hallatszania.

A UPC Mûsorszóró Társaság éppen a közelmúltban állt át a csillagpontos továbbítási rendszerre, amely lehetõvé teszi, hogy 48(!) csatorna mûsora legyen fogható a készülékeken, ezenkívül külön elõfizetési díjért az HBO és a Sport1. A teljesség igénye nélkül: van hír-, rajzfilm-, komolyzene-, slágercsatorna, van utazási, romantikus történeteket bemutató, régi magyar filmeket sugárzó, állattartási, háztartási, egzotikus õserdei és még ki tudná felsorolni, mennyi mindenféle tv-csatorna a közszolgálati Magyar1, -2 és a Duna tévé mellett.

A magyarországi kereskedelmi televíziók jelenlétét és koncepcióját pedig lehet szidni, de mindenképpen kénytelenség tudomásul venni ugyanúgy, mint teszik másutt szerte a világon. Nevezetesen, hogy õk nem nézõket kívánnak magukhoz csábítani, hanem vásárlókat, akik a mûsorok között reklámozott árukat megveszik. A hirdetõ számára ugyanis egyes-egyedül a nézettségi index fontos, az, hogy a reklámja mennyi potenciális vásárlóhoz jut el. Ezért nem „célcsoport” a tizennyolc éven aluli és a negyvennyolc éven felüli korosztály.

Külön fejezetet érdemelne annak elemzése, hogy a reklám mint mûfaj több szempontból is erkölcstelen. Elõször, mert azt igyekszik elhitetni, hogy önzetlenül jót akar, holott csak árusítani szeretne, éspedig sikeresen. Másodszor: az eszközei hamisak, hiszen senki nem gondolja komolyan, hogy a képen szereplõ maneken attól a bizonyos krémtõl lett sugárzóan szép és fiatal, a ruha attól a bizonyos mosóportól lett makulátlan fehér. Sokkal inkább valószínû, hogy egy szép és fiatal hölgyet, valamint egy teljesen fehér ruhát használtak fel a meggyõzés érdekében.

Mindenesetre azt is kénytelenség elfogadni, hogy a mai üzleti világ kíméletlen harcai közepette már nem érvényes a régi magyar mondás: jó bornak nem kell cégér. Aki talpon kíván maradni, nem válogathat a módszerek között.

Korunk televíziónézõje tehát jámborul elviseli, hogy válogatott (vagy inkább válogatás nélkül, prepotens következetességgel alkalmazott) eszközökkel manipulálják. Hogy meg ne nyomja a csatornaváltó gombot, mindent elébe tálalnak: botrányt, vért, erõszakot, szexet, ami csak „szem-szájnak ingere”. És végül elhiszi, mert kényelmes elhinnie, hogy remekül szórakozott. Legkedvesebb tanárom, Fövény Ibi mondta: „Az az információ, az az élmény, az a tudás, amely nem gazdagítja a személyiséget, amely nem épül be a lélekbe, nemesebbé téve azt, a leghiábavalóbb dolog a világon. Könyvtárnyi ismeret lehet a fejetekben, nem ér semmit, ha nem lesztek jobbá általa.” Évtizedek távolából kívánkozik ide ez a figyelmeztetés, mert az egy kaptafára „gyártott” verekedéseket, a piros festéktõl csöpögõ gyilkosságokat, a bárgyú szerelmi konfliktusokat, az együgyû, olcsó katarzisokat, amelyeket a képernyõ elõtt átélhetünk, másnap reggelre rendszerint elfelejtjük. Kivéve talán a brazil sorozatok sztoriját, mert arra külön fölhívják a figyelmünket újságban, mûsorajánlóban, sõt tippelhetünk is arra, ki kivel vész vagy házasodik össze az aznap esti adásban. De ezekben nincs erõszak, csak lebilincselõ igénytelenség, és e mûvekkel párhuzamosan mindig megjelenik az üzlet. Nyerhetünk pólót, CD-t, arany karórát, álomutazást . . . csak maradjunk meg állhatatos nézõi hûségünkben.

Igaz is: mostanában új kifejezéseket tanítanak nekünk, mint álomlakás, álompár, álomautó. Minden, amire vágynunk illik – de, persze, legtöbben hiába vágyunk, ami viszont arra ösztönöz, hogy az infarktusig dolgozzunk érte –, az álom kategóriába soroltatik. Rossz álom ez. A látszólag ártalmatlan folytatásosok mind azt sugallják, hogy az ideális amerikai nagypolgári életforma elérésére kell törekedni: nagy kertben villa, úszómedence, mindenkinek saját autó, kutyák, esetleg lovak. . . Hatmilliárd földlakónak persze képtelenség megvalósítania ezt az álmot. Kötelezõ-e vajon mindenkinek elégedetlennek, boldogtalannak lennie emiatt? De egyéb területen is hatással van a társadalmi értékrend alakulására a kereskedelmi média. Bálványokat teremt a kedves közönségnek. Bizony, tízezres tömeg várta Ferihegyen Natalia Oreirót, a Vad angyal fõszereplõjét, akit Lagzi Lajcsi hívott meg Budapestre a szilveszteri mûsorába. A bulvárlapok aztán kitûnõen profitálnak a bálványok körüli botrányokból, szenzációkból. A sztárok férjhez mennek, elválnak, visszavonulnak, újra megjelennek a közvélemény színe elõtt, megbetegednek, sõt: meghalnak, mint más emberfia. A szerencsétlenül járt Diana hercegnõ körüli sajtóõrület mellett apró betûs hírnek számított Teréz anya halála.

A sztárimádat és a sztár halála fölötti hisztérikus gyász, ami az ünneplés negatív formája, õsi emberi lelki szükségletet elégít ki. Igazában valláspótlékról van szó. Erre épít mindenütt a világon a médiaüzlet, saját sajtóorgánumának olvasottsága, nézettsége, tehát sikere érdekében. Az emberi közösségek igénye, hogy maguk fölött tudjanak egy náluknál különbet, kövessék õt, és higgyenek az általa képviselt értékekben, majd lássák bukását, bizonyítékul, hogy íme, hozzájuk volt hasonló: õ, akiért rajongtak, akivel azonosulni tudtak, sebezhetõnek, halandónak bizonyult. Emígy alkalom nyílik saját haláluk fölött még életükben keseregni. (Bizony, a húsvét titka nélkül a keresztény üdvtörténet legfontosabb fejezete is a fönti mintára példa.)

A média megsokszorozza azt a jelenséget, amely a történelemben mindig is jelen volt (szakrális királygyilkosságok stb.). Ezáltal ma már ideológiák nélkül, hatványozottan van jelen. Ennek következménye az értékrendben keletkezõ zûrzavar vagy annak teljes felborulása. Más oldalról maga a választott bálvány sokszor nem képes hosszú távon alkalmazkodni a reá osztott istenszerephez, lelki egyensúlya meginog, ezért torkollik gyakran tragédiába az élete. Ezután még hosszú ideig kiváló üzleti lehetõség a róla megjelenõ könyv, az emlékének szánt koncert, CD, a képével díszített póló, jelvény, kulcstartó stb.

Egy történelmi korszakra pedig mi sem jellemzõbb, mint az, hogy milyen példaképeket választ magának, hogy az ideálnak miféle sikereket kell felmutatnia ahhoz, hogy értékeljék személyét és teljesítményét. Ezzel kapcsolatos a befogadó: olvasó, nézõ felelõssége.

Vajon nõ vagy csökken a szemünkben annak a hírneves mûvésznek az ázsiója, aki a Heti hetesben trágárkodik? Tiszteljük merészségéért, szókimondásáért, vagy berzenkedünk a jó ízlés nevében?

Megvan-e a véleményünk, ha gyermekeket a nyilvánosság elõtt faggatnak igencsak felnõtt kérdésekrõl, vagy mi is együtt nevetünk a mûsorvezetõvel, ha valami pikáns részlet szóba kerül? A médiatörvény keretein belül az újságírók, mûsorkészítõk azt tálalnak nekünk, amit csak akarnak. Akinek nem tetszik, ne olvassa, ne nézze. Csakhogy a cigaretta dobozára kötelezõ ráírni, hogy a dohányzás káros az egészségre; a pornográfiát árusító boltok külsõ portálján semmi „vendéghívogató” jel nem szerepelhet. Aki dohányzik, vagy aki ilyen üzletbe ellátogat, az tudja, mit tesz, mit akar, és úgy teszi, hogy legalább másokat ne zavarjon vele.

A tévékészülék ezzel szemben fõ „bútordarab” a legtöbb háztartásban. Puszta ottléte felhívás. Íme, az instrumentum korlátlan lehetõségeket kínál. Minden attól függ: kik és hogyan használják. A felelõsség nagyrészt a média szakembereié, hiszen a legtöbb olvasó, nézõ nem elemez, nem elmélkedik, hanem elsõsorban olvas és néz. És várja, hogy kiszolgálják. Az öbölháború idején olyan idõpontokban indították a repülõgépeket, hogy az amerikai polgár asztalára a reggelihez már megérkezzenek a friss szenzációk az újságok hasábjain. A CNN World Report pedig a balkáni háború alatt állítólag tízezer dollárt fizetett egy percnyi „megrázó” videofelvételért. Természetesen a sugárzás kizárólagos jogáért!

Fenti jelenségeket pontosan látni, a „helyükre tenni”, és minél szélesebb körben ismertetni valódi motivációikat és hátterüket, kiemelkedõen fontos feladat. Hiszen ezekkel párhuzamosan, „ezekhez képest” kell végezni a vallási szerkesztõségek munkáját. Önálló vallási csatorna nincsen. Következõleg arról szeretnénk elsõsorban szólni, hogy a színvonal mellett a mûfaj megválasztása a hatékonyság legfõbb eszköze. És arról, hogy a kifejezetten a hitrõl, az Egyházról készülõ mûsorokon kívül hogyan jelenhet meg az a szemlélet, amelyet az Istent szolgáló emberek képviselnek.