Julius Döpfner bíboros


HOGYAN TOVÁBB?


A vasárnapi közösségi istentisztelet jövõjérõl


    München érseke (1913–1976) élete utolsó pásztorlevelének a fenti címet adta. Az imaórák liturgiájának német nyelvû kiadása a páros évekre a 26. évközi hét szombatján ennek a levélnek egy részletét tartalmazza (a Judit-könyv utolsó elõtti fejezetével együtt).

    Püspöki karunk jelenlegi lelkipásztori programjához kiváló elmélkedési anyagot szolgáltat a pásztorlevél. Magyar fordítás Nagy Ferenctõl.

    Bármennyire fájdalmas is, ki kell mondanunk, hogy belátható idõn belül nem válik lehetségessé egyházmegyénk minden egyes közösségében minden vasár- és ünnepnapon megünnepelni a szent Eucharisztiát. Ezt annál inkább sajnálnunk kell, mert az Eucharisztia ünneplése mindig is az Egyház és a közösségek középponját alkotta. Hiszen az Egyház kezdeti korától fogva a keresztények vasárnaponként összegyûlnek az Eucharisztia megünneplésére, és így teljesítik az Úr meghagyását: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” A Német Szövetségi Köztársaság egyházmegyéinek közös szinódusa ezt újból megerõsítette. „A vasárnap – így fogalmaz az istentiszteletrõl szóló határozatában (2.1. pont) – az a nap, amelyen a keresztény közösség Urára emlékezik, aki halála és feltámadása által bement a beteljesedésbe, Isten dicsõségébe.”

    A vasárnapi eucharisztiaünneplés lelkipásztori jelentõsége korunkban, amikor a hit annyi más támasza már nincs meg, korábbi nemzedékekkel szemben nagyobb jelentõségre tett szert. Ezért egyházmegyénk papjai, mint eddig, ezután sem riadnak vissza a fáradságtól, hogy az Eucharisztia megünneplésére és Isten szavának hirdetésére vasárnaponként kétszer vagy háromszor is készen álljanak, hogy minél több közösségnek lehetõvé tegyék az Eucharisztia megünneplésén való részvételt. Eltekintve attól, hogy az egyházi rendelkezés nem engedi meg, hogy egy pap vasárnaponként háromnál többször misézzen, ez egyáltalán nem is lenne kívánatos. Mindenki megérti ezt, aki kicsit is elgondolkodik a kihatásokról.

A szükséghelyzetnek azonban, amelynek számos közösségünk ki van téve, semmi körülmények között sem szabad odavezetnie, hogy a közösségek egy hónapban csak egyszer vagy kétszer vagy talán még ritkábban gyûljenek össze istentiszteletre. Ez a közösségek és a hit széteséséhez vezetne. Minden erõnkkel védekeznünk kell ilyen elhalás ellen. Ezért a közösségeknek olyan vasárnapokon is, amikor eucharisztiaünneplés nem lehetséges, össze kell gyûlniök istentiszteletre: igeliturgiára, amelyet egy diakónus vagy egy meghatalmazott világi keresztény vezet, és amelynek során áldoztatni is lehet. Ilyen keretben is a közösség összegyûlik Ura körül.

„Akkor is, ha egy ilyen gyûlés csupán ige- és áldozási liturgia formáját ölti magára, mégis ebben az ünneplésben a közösség megéli az Úr többi közösségével való összetartozásának és egységének a tudatát; Isten igéjének hallásából útmutatást kap életéhez és a hit mellett szóló tanúságtételhez; találkozik Krisztussal, és veszi õt igéjében és az eucharisztikus adományokban; tiszteli Istent, és együttmûködik az emberek üdvösségén; az imában tudatára ébred Istentõl való függésének és Isten hûségének; megvallja hitét, és dicséri Istent.” (Szinódusi határozat az istentiszteletrõl, 2.4.3. pont.)

    Így tehát egy ilyen istentiszteletben is az Úr jelen van, a közösség pedig valóban liturgiát ünnepel.





A RÓMAI MISEKÖNYV ÚJ KIADÁSA


Rómából eredõ híradások szerint kiadásra készítik elõ a Missale Romanum bõvített és részben módosított változatát. A hivatalos, latin nyelvû új kötetet új népnyelvi kiadások követik majd.

Az, hogy az új magyar fordítás megjelenjen, bizonyára még jócskán várat magára. Maga a már meglévõ fordítás javítása, új részeinek elkészítése elég hosszadalmas folyamat lesz.

Azt gondoljuk, hogy ebbe a folyamatba hasznosan kapcsolódhatunk be minél többen, éppen olyan folyóirattal, mint a Magyar Papi Egység. Elhatároztuk, hogy rovatot nyitunk, amelybe összegyûjtjük, olvasóink hozzászólásaiból és saját meglátásainkból, a miseszövegek jobb, szerencsésebb magyar fordítására vonatkozó javaslatainkat. Hasznosnak, sõt szükségesnek tûnik, hogy az ilyen jellegû eszmecsere nyilvánosan történjék, és minél több személyt meggondolkodtasson.

Kérjük tehát olvasóinkat: keressenek meg bennünket (lehetõleg röviden megfogalmazott) javaslataikkal.


Megszívlelendõ az, amit VI. Pál pápa 1965. november 10-én mondott egy római kongresszus tagjaihoz, a liturgikus szövegek népnyelvi fordításainak készítõihez: „a fordítások részei lettek maguknak a szertartásoknak, az Egyház szava lettek.”

1969. január 25-én a Szentszék utasítást tett közzé a liturgikus szövegek fordításáról. Ennek az utasításnak az 6. és 7. pontjában olvassuk: „A fordításoknak a liturgiában az a céljuk, hogy szolgálják az üdvösség jó hírének hirdetését a hívek számára, továbbá hogy kifejezzék az Egyháznak az Úrhoz intézett imáját. . . E cél elérésére nem elégséges csupán annyi, hogy amikor liturgikus használatra fordítást készítenek, egy másik nyelven kifejezzék az eredeti szöveg betû szerinti tartalmát és eszméit; hanem erõfeszítést kell tenni annak érdekében is, hogy egy adott népnek és e nép saját nyelvén hûségesen közöljék azt, amit az Egyház az eredeti szöveggel közölni akart egy másik népnek és egy másik nyelven. Egy fordítás hûségét tehát nem lehet megítélni az egyes szavakból vagy egyes mondatokból kiindulva, hanem a liturgikus közlés pontos összefüggésének megfelelõen kell megítélni, összhangban a természetével és sajátos módjaival.” „A liturgikus kommunikálásban ugyanis nem elég arra tekinteni, amit az eredeti betû szerint mond. Látni kell azt is, ki beszél, kinek beszél, és hogyan beszél. Így tehát egy fordítás elõkészítésénél ügyelni kell arra, hogy biztosítsuk az üzenet hûségét sokféle szempontja szerint, nevezetesen: A) tekintettel arra, amit közölni kell, B) tekintettel azokra, akikhez a közlés irányul, C) tekintettel a közlés módjára és formájára.” Az utasítás számos további részletelvvel és konkrét példákkal világítja meg és bontakoztatja ki a liturgikus szövegek fordításának mûvészetét.


Gyûjteményünkben megszámozva közöljük a konkrét szövegekre szóló javaslatokat, elõbb pedig egymást követõ nagybetûkkel az átfogó jellegû megjegyzéseket csoportosítjuk.


A) Fontosabbnak az tûnik, hogy a naponta használt alapszövegek (eucharisztikus imák, a mise rendje) jó és szép fordítását szorgalmazzuk. (Nagy Ferenc S.J., Budapest.)

B) Az egyes misék könyörgéseinek fordítása, megítélésem szerint, sokszor követhetné közelebbrõl a (nemegyszer klasszikus) latin eredetit. Fontos ugyanakkor az is, amit a fentebb idézett római utasítás megfogalmaz és megvilágít. (Nagy Ferenc S.J.)

C) A bibliai olvasmányok használatban lévõ magyar fordítása meglehetõsen sok kívánnivalót hagy maga után. Sok szöveg majdnem annyira parafrázis, mint amennyire fordítás. Erre nézve az említett utasítás a 31. pontban fontos alapelvet mond ki (még a nehéz szövegekbõl is fordítást, nem pedig parafrázist kell készíteni), a 32. és 33. pontban pedig további irányelveket és példákat nyújt. (Nagy Ferenc S.J.)


1) A bor konszekrálásához használt magyar szövegrõl már írtam folyóiratunkban (Távlatok 1991, 2, 55–56). Úgy találom, hogy az elsõ és ideiglenes fordítás jobb volt, mint az új, második fordítás, egyetlen szó („sokakért” helyett „mindenkiért”) kivételével. Én (a francia, a spanyol meg az angol liturgikus fordítás nyomán) a teljesen szabatos és jó hangzású magyar szöveget ilyennek gondolnám: „Vegyétek, és igyatok ebbõl mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új év örök szövetség vére, mely értetek és mindenkiért kiontatik a bûnök bocsánatára.” 1991-es írásomban eléggé hosszan megindokoltam e fordítás minden egyes elemét. (Nagy Ferenc S.J.)

2) A III. eucharisztikus imában az átváltoztatás után így imádkozunk: „amely által kiengesztelõdni akartál.” Ez ugyan hû fordítása a latin eredetinek („cuius voluisti immolatione placari”); viszont az angol, a német, a holland liturgikus szöveg így fogalmaz: akinek halála kiengesztelt minket veled, illetve: akinek halála által kiengeszteltél minket önmagaddal; vagyis ezek a fordítások a páli teológiát érvényesítik (2Kor 5,18–19; Róm 5,10), tehát hogy a kiengesztelõdés nem Isten irántunk való megenyhülését jelenti, hanem azt, hogy Isten minket szelidít magához. (Nemeshegyi Péter S.J., Budapest)

3) A bor felajánlásakor a magyar fordítás szerint ezt mondjuk: „ebbõl lesz számunkra a lélek itala.” Két kifogás is megfogalmazható: a „potus spiritalis” nem ezt jelenti; egyébként pedig a léleknek nincs itala. A latin eredeti ilyesmit jelent: „szellemi ital”; de magyar fordításnak ez sem lenne éppen jó. Volt japán misszionáriusoktól hallom: „ebbõl lesz számunkra az üdvösség itala.” (Nagy Ferenc S.J.)

4) „Uram, nem vagyok méltó. . .” Ennek az áldozás elõtti imának hosszú évszázadokra visszamenõ története van. Mindazonáltal meg lehet kérdõjelezni. a) Egy a baráti körömhöz tartozó család hároméves kislánya ezzel a kérdéssel fordult szüleihez: „A lélek beteg? Azért mondjuk, hogy meggyógyul az én lelkem?” Remek kérdés, amely mutatja a kifejezés közvetlen és helyes érthetõségének hiányát, amelyre azonban egy apró gyermeknek nem könnyû megfelelni. A szülõk a bûn okozta betegséget próbálták kislányuk gondolatvilágához közelebb vinni. b) A neokatekumenok következetesen elhagyják ezt az imát, mint amely nem illik az összefüggésbe. A megindokolás alighanem igaz, az eljárás azonban, mivel a Szentszék beleegyezését nem kérték, és nyilván nem is kapták meg, visszaélésnek minõsülhet. c) Az evangéliumi verset több hebraizmus félreérthetõvé teszi; a helyes inkulturáció jegyében a francia, az angol, az olasz, a holland liturgikus fordítás egyszerûbb és közvetlenül érthetõ szöveget tartalmaz: „Uram, nem vagyok méltó, hogy magamhoz vegyelek (hogy hozzám jöjj, hogy asztalodhoz üljek), de mondj csak egy szót, és én meggyógyulok.” d) A japán nyelvû miseliturgia a Szentszék engedélyével egy másik, jobb bibliai szöveget imádkoztat: „Urunk, te vagy Isten Fia, Krisztus, az örök élet kenyere; kihez mennénk, ha nem hozzád?”  (Nagy Ferenc S.J., Nemeshegyi Péter S.J.)




Tûzkõ Lajos


EGY  ÁLDOZATOS
LELKÛ  PAP  EMLÉKEZETE


Tudtuk, hogy betegsége végzetes lehet, mégis reménykedett mindenki. Isten azonban nyilván úgy látta, hogy vetésének és aratásának nagy munkálkodója már begyûjtötte csûrébe, ami tõle telt. 1990. augusztus 30-án délután Hódmezõvásárhely belvárosi templomának homlokzatán fekete zászló szívszorító lobogása jelezte, hogy Nagy Elek fõesperes, c. prépost, plébános árván hagyta egyházközségét. A hír felekezeti különbség nélkül gyásszal töltötte el a város lakóit.

A lelkünkre még mindig szomorúsággal telepedõ évforduló alkalmából felidézzük példás életútját.

Szentpéterúron született 1910. április 12-én. Hivatását követte már ifjan, és késõbb is. 1933-ban szentelték pappá Vácott. A Gondviselés arra választotta ki – õ pedig mindenkor követte hívó szavát –, hogy országunk sok helyén hirdesse ékes, megragadó szavával és élete példájával az örök élet igéit. Hitoktató káplánként tevékenykedett Kiskunhalason, Kunszentmiklóson, Nagykõrösön, Szentesen, Csongrádon és Hódmezõvásárhelyen. Karkáplán lett Vácon, majd plébános Szegváron, Tószegen, Jászkarajenõn, végül 1957-tõl  33 éven át Hódmezõvásárhelyen, régebbi állomáshelyén. A belvárosi – Szentháromság – templomhoz fûzõdik tehát tevékeny papi életének több mint fele.

Amikor most, egy évtized után, emberi tanúságot teszünk róla, lélekben felidézzük a mindenki által csak „Elek atyának” hívott buzgó lelkipásztor közvetlen szeretetreméltóságát és derûs egyéniségét. Hogy csaknem hat évtized alatt mi mindent tett Urunk dicsõségére és számtalan hívének épülésére, annak kellõ méltatása lehetetlennek tûnõ vállalkozás lenne. Túlzás nélkül és teljes joggal illethetjük a „korunk apostola” megtisztelõ és elismerõ címmel.

Saját közlése szerint édesanyja imái segítették az oltárhoz; ugyancsak õ egyengette fiai útját további imádságaival, amikor ez a hõs lelkû édesanya, aki öt gyermeke közül három papot adott Istennek, éltes korában fiai gondozására szorult.

Az imádsággal kiesdett  kegyelem erejére és támogatására is szorult, hiszen a kiemelkedõ buzgósággal elvégzett munkálkodása állandó szálkaként meredezett az akkor intézkedésre jogosultak szemében. Plébánosból vissza kellett térnie káplánnak. Isten akaratával egyesülve alázattal vállalta megpróbáltatásait.

Ezután került az alföldi városba, Hódmezõvásárhelyre. Imádságos élete példamutatást jelentett  a vegyes vallású helység lakói számára is,  még azoknak is, akik nem álltak pásztori vezetése alá.

A felkelõ nap már ébren találta: imádkozott, elmélkedett, vagy – ha sürgetõ tennivalója akadt – szorgosan munkálkodott. Amint a halála elõtt három hónappal vele készült beszélgetésben olvashattuk (Új Ember, 1990. június 3.): „Élõ Biblia” volt.  Aki csupán rövid ideig került is kapcsolatba vele, megérzett valamit a túlvilág lelkületébõl. Prédikációi, lelkigyakorlatai nemcsak a helyi híveket vonzották mindig nagy számban, hanem a környékrõl is érkeztek, sõt régebbi állomáshelyérõl is sokan ide zarándokoltak, hogy lelki élményekkel gazdagodva térjenek haza. Igehirdetésének lenyûgözõ bizonysága összegyûjtött prédikációinak és egyéb megnyilatkozásainak 85 kötetnyi, egyenként 300–400 gépelt oldalas anyaga, továbbá az általa összeállított énekeskönyve.

Az Országos Liturgikus Tanács tagjaként fáradhatatlanul szorgoskodott a liturgikus megújulás érdekében. Bevezette a híveket a megújult istentiszteletbe, maga tanította meg õket az énekekre, sõt szerkesztett is énekeket. A hitoktatást is szívügyének tekintette. Mindvégig méltónak mutatkozott mindenben újmisés jelmondatához: „Magasztalja az Urat a lelkem!”

Kirándulásokat – zarándoklatot – szervezett az ország sokféle tájára. Megismertette híveit a hitélet máshol is tapasztalható gondjaival, sikereivel, valamint az egyházmûvészet kincseivel.

Gyóntatásai is élményszerûek voltak. Lélekben megújulva és megerõsödve hagyták el a bûnbánók Isten kegyelmének meg-megújuló forrása helyét.

Mintha Kis Szent Terézt vagy Bernanos felejthetetlen pap alakját hallottuk volna, amikor meggyõzõdéssel jelentette ki: „Minden kegyelem volt számomra.” Ez irányította ökumenikus cselekedeteiben is, eljárva más vallásúak gyülekezeteibe, és helyet adva saját istenházában más felekezetek igehirdetõinek is a magvetésre.

Személyesen is tapasztaltam baráti jellegû beszélgetéseink alkalmával nagy tudását, az egyházközségi képviselõkkel együttmûködõ irányítását és bölcs emberségét egyaránt. Országos népszerûsége közben is megmaradt szerény papnak és lelkivezetõnek. Apró hibáit jól ismerte, és következetesen küzdött ellenük. Amikor egyszer közöltem vele, hogy reméljük: a következõ püspöki kinevezések alkalmával õt is ekként köszönhetjük majd, határozottan elhárította magától a mások által is várt megtiszteltetést: „Úgysem vállalnám el” – tiltakozott, mintha méltatlan lett volna a már csaknem elért egyházi fokozatra, amelyet vázolt életvitele és megszentelõdésre-megszentelésre irányuló hivatásbetöltése bõségesen igazolt.

Amikor – 80. életévéhez közeledve – testi ereje megfogyatkozott, lélekben még erõsebb lett. Hívei nagy részvéttel vették körül, bármikor csak tehették. Bár még ebben a korban, egyre elhatalmaskodó betegsége ellenére is hétköznap két, ünnepeken három misét mondott, tudta, hogy tervei, szüntelen munkálkodása közepette is mindenkor számítania kell az Úr hívására; amint kifejezte: „A visszaszámlálás megkezdõdött.”

Panaszkodni nem hallottuk. Teljesen átadta magát Teremtõnknek és szeretõ Atyánknak. Teljes joggal írhatta végrendeletében: „Hitem, imádságom és örök hálám a teljes Szentháromságé legyen, mert életet, emberséget, keresztény vallást és szent papi hivatást adott nekem, és ezekben, gyarlóságaim ellenére, kegyelmesen megtartott.”

Az általa többször is – nagy költséggel és fáradozással – felújított templomból kísérte nyughelyére a hívõk sokasága. Sírjánál Marosi Izidor püspök atya megható  szavakkal méltatta papi szolgálatát, kiemelve, hogy elhunyt plébánosunk „mindenkinek mindene lett”.

Sírhelyét azóta is a hálás emlékezet virágai borítják.

Amikor most, tíz év távlatából felidézzük felejthetetlen alakját és megnyerõ egyéniségét, az emlékezés lélekkoszorúja mellé az imádság szárnyain száll kérésünk hozzá: legyen továbbra is buzgó közbenjárónk Istennél!

Szívünket pedig átmelegíti közben az apostol – ezúttal is beigazolódott – biztatása: „A szeretet soha meg nem szûnik.” (1Kor 13,8)







KÖNYVESPOLC LELKIPÁSZTOROKNAK


A Szent István Társulat újabb kiadványai

1. Magyar Katekétikai Direktórium. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Országos Hitoktatási Bizottsága szerkesztésében, gondozásában jelent meg ez a direktórium (Bp., 2000. 138 oldal, 750 Ft. ) – „1988. januárjában kezdõdött meg a Direktórium összeállításának a munkálata egy kijelölt munkacsoport irányításával, az egyházmegyék képviselõinek és szakembereknek a bevonásával” – olvassuk a tájékoztató Elõszóban. Szakemberek véleményezték, bírálták, majd a Püspöki Kar 1999. decemberi ülésén elfogadta és jóváhagyásra felterjesztette a Papi Kongregációhoz. 2000 szeptemberében döntöttek az egyházmegyékben történõ bevezetésrõl, és határozatot hoztak a hivatalos kiadásról, amelyet most már kezünkben tarthatunk. Keszthelyi Ferenc váci püspök, a Hitoktatási Bizottság elnöke örömmel nyújtja át a kettõs jubileum évében ezt az irányelveket vázoló direktóriumot lelkipásztoroknak és katekétáknak, remélve, hogy „a rájuk bízottak érdekében készek a megújulásra, az együttmûködésre, a közös munkára.” A Magyar Katekétikai Direktórium természetesen számol a zsinati szemléletet tükrözõ 1971-es Általános Katekétikai Direktóriummal, valamint a Papi Kongregáció által kiadott 1997-es irányelveivel, amelyet A Katekézis Általános Direktóriuma tartalmaz. Az általános elveket a sajátos mai magyar helyzetre alkalmazza a Magyar Katekétikai Direktórium.

2. Beran Ferenc: Elõttünk járnak. Vallomások a lelkipásztori élet küzdelmeirõl és szépségeirõl. (Bp., 2000, 139 oldal, 840 Ft.) „Ez a könyv tíz papi élet vallomásait, tanúságtételeit tartalmazza. Különbözõ arcvonások ismerhetõk fel a megnyilatkozásokban. A különbözõségek ellenére van közös vonásuk:  a hivatás élménye, amelyre fenntartás nélkül odaadták az életüket” – olvassuk Paskai László bíboros, esztergomi érsek ajánlásában. Beran Ferenc, a Távlatok melléklete, a Magyar Papi Egység egyik felelõs szerkesztõje, már ízelítõt adott lapunk néhány mellékletében a vonzó vallomásokból. A következõk szerepelnek a könyvben: P. Dauner János SDB, Erdõdy Imre, dr. Erdõs Mátyás, Futó Károly, dr. Körmendy József, dr. László Gábor, dr. Mosolygó Marcell, dr. Oloffson Placid OSB, Rédei József és Soproni János. – Szép tanúságtételek ezek az önarcképek a papi szolgálatról, a Jézus Krisztus és egyháza melletti hûségrõl. Azokhoz csatlakoznak, akik a bolsevista elnyomatás idején is kitartottak – Isten kegyelmével – hivatásukban.

3. Nagy Zoltán: Istenben gazdagon. Történetek gyermekeknek az A, B, C év vasárnapjaira (Budapest, 2000, 316 oldal, 1500 Ft.) Gyermekmisékhez, hittanórákra, családoknak, kisközösségeknek, cserkészeknek szánja ezt a gyûjteményt Nagy Zoltán. Az A, B, C év vasárnapi szentírási anyagából kiemel egy-egy gondolatot, és azt egy kis történettel mélyíti el, illusztrálja. Hittanórákon, katekézisben is felhasználhatók ezek a párbeszédes történetek, amelyeket a szerzõ az életbõl vett. A rajzokat Szecskó Ágnes készítette. A gyermekszereplõk még elõ is adhatják a kis történeteket dramatizálva a szentmisén. Pap nélküli plébánián pedig igeliturgiához segítségül lehet egy-egy felolvasott történet.

4. Fejõs Ottó: Vasárnapi gondolatok. (Bp., 2000, 332 oldal, 1400 Ft.) Fejõs Ottó ausztriai, majd németországi lelkész, 1986-ban átveszi a Münchenben kiadott „Életünk” címû újság szerkesztését, és elindítja benne a „Vasárnapi gondolatok” címû evangéliumi elmélkedéseit. Kilenc éven át végig vitte az A, B, C év evangéliumait. Most egy kötetben adja közzé ezeket a rövid (átlag 12 soros) elmélkedéseket, amelyek a vasárnapi evangéliumból ragadnak ki és magyaráznak egy-egy gondolatot. Papok indító ösztönzésül felhasználhatják õket a vasárnapi perikópakészítésben, bár – természetesen – kicsit bõvítve, elmélyítve az itt kapott igemagot. A könyv Miklósházy Attila SJ, a külföldi magyarok püspöke ajánlásával jelent meg.

5.  Cserháti Ferenc: Szívélyes lelkipásztori üdvözlettel. (Bp, 2000, 235 oldal, ármegjelölés nélkül.) Cserháti Ferenc a müncheni Magyar Katolikus Misszió vezetõje és Miklósházy püspök európai delegátusa. Fõszerkesztõje az Életünk címû lapnak. Könyvében lelkipásztori leveleit, megemlékezéseit, egy-egy egyházi eseményrõl szóló híradásait, beszámolóit gyûjtötte össze. Általában rövidebb írások, de akad hosszabb is, pl. „A müncheni magyar lelkipásztori szolgálat története” (173–181), vagy a Mindszenty bíborosról szóló megemlékezés müncheni látogatása 25. évfordulóján (191–200).

A két utolsó kötetet külföldön dolgozó papok írták. Örvendetes, hogy a Szent István Társulatnál megjelenhetnek ma már „emigráns” papok munkái is, és így – a szellemi vasfüggöny leomlásával – egymást jobban megismerhetik és segíthetik hazai és külföldi lelkipásztorok.




Új AGAPÉ-könyvek



A szegedi AGAPÉ kiadó 1999-ben új sorozatot kezdett „Dimenziók” címmel. Az emberi élet fõbb kérdéseit, problémáit, fény- és árnyoldalait a pszichológia részérõl – annak jelzéseivel – közelítik meg a szerzõk. Az eddig megjelent 5 kötet szerzõi nem magyarok, tehát fordításokról van szó. Egyéni olvasásra és útmutatásként, de lelkipásztori tanácsadásban is hasznos segítséget nyújt ez a sorozat.

1. Ignace Lepp: A barátság pszichológiája. 1999, 135 oldal. Az 1964-ben megjelent eredeti franciát Pálics Márta fordította magyarra. A szerzõ emberi létezésünk egyik legfõbb értékét, a barátságot világítja meg, konkrét példákon mutatva be, hogy mi nem, és mi az igazi barátság.

2. Ignace Lepp: A szeretet pszichoanalízise. 1999. 271 oldal. Az 1968-ban megjelent eredeti francia szöveget ugyancsak Pálics Márta fordította magyarra. A könyv címe igazán ez lehetne: „Gondolatok azokról a tanulságokról, amelyeket a mélypszichológia nyújthat a szeretetrõl és a szerelemrõl.” A nagyközönségnek szóló könyvben a szerzõ szól a szeretet helyes és elferdült változatairól, a szeretet és a szerelem különbözõségeirõl. Segíteni akarja azokat a mai embereket – mily sokan vannak! –, akik a szeretet hiánya miatt szenvednek.

3. Valerio Albisetti: Hogyan legyünk boldogok? Pszichoterápia mindenkinek. 1999. 175 oldal. Az 1991-ben megjelent eredeti olaszt magyarra fordította Zólyomi Theodóra. A szerzõ a mindennapi tapasztalatokból indul ki, megállapítva, hogy többé-kevésbé mindnyájan neurotikusak vagyunk. Igyekszik választ adni nehézségeinkre, megmutatja azt, hogy miképpen csökkenthetjük a neurózist. A tapasztalat szerint a szeretethiány, a magány miatt alakulnak ki ezek a neurózisok. A szerzõ meglátásai, tanácsai segíthetnek az önismeretben és a gyógyításban.

4. Helmut Harsch: Kiút az alkohol rabságából. 2000. 183 oldal. A szerzõ azt mutatja meg, hogy hogyan segíthetnek a szenvedélybetegeken önmaguk, a hozzátartozóik és a barátaik. A kiadványt sokan ismerhetik, mivel 1990-ben már megjelent a Szolgálat kiadásában. (Az eredeti német 1980-ban látott napvilágot.) Mivel – nagy sikernek örvendve – a könyv elfogyott, az Agapé – a Távlatok engedélyével – újra megjelentette. Fordítója: Perjés Imre. A könyvben ajánlott 12 lépés immár világszerte ismertté lett, sokakat segített megszabadulni az alkohol rabságából. Az ajánlott életstílus-változtatás azoknak is segíthet, akiket nem kötnek ugyan gúzsba a szenvedély béklyói, de mégis újra akarják rendezni életüket.

5. Valerio Albisetti: Gyógyulás keresztény meditációval. Egy új imádkozási módszer. 2000. 104 oldal. Az 1995-ben megjelent olasz eredetit magyarra fordította dr. Verdes Sándor. A szerzõ az ideg- és lelki sérültek pszichoterápiás kezelésének gyakorlatában szerzett közel húsz évi tapasztalatai alapján állítja, hogy valamennyi páciense meggyógyult. Az eredményt mégsem szaktudásának, hanem inkább a felebarát és Isten szeretete gyümölcsének tekinti. Megmutatja, hogy igazában az imádságnak van gyógyító hatása. Az imádkozó emberek kigyógyulhatnak a neurózisból. Albisetti a keresztény imát és meditációt kínálja, mert a sérülteket ezek elvezetik Istenhez, és felfedezve életük értelmét, megtalálják a lelki békét.     (R)    



HALOTTAINK


    Dr. Mester Imre (1929, 1952, esztergom-budapesti; ny. lelkész) aug. 20-án; tem. a Krisztus Király-templom urnatemetõjében szept. 7-én.

    Polyák József  (1920, 1945, esztergom-budapesti; káplán) aug. 21-én Budapesten; tem. Ipolyvecén szept. 4-én.

    Farkas Antal (1916, 1941, verbita; kõszegi lelkész) aug. 23-án Szombathelyen; tem. Kõszegen aug. 29-én.

    Magyar Ferenc (1955, 1981, esztegom-budapesti; újpesti fõplébános) Budapesten; tem. a Szent Gellért-templom urnatemetõjében szept. 23-án.

    Dusik Tibor (1925, 1951, lazarista, székesfehérvári; volt plébános, volt tartományfõnök) szept. 3-án; tem. a Farkasréti temetõben szept. 17-én.

    Papilla Lajos (1913, 1941, jezsuita; misszionárius Kínában és a Fülöp-szigeteken) szept. 5-én Manilában; tem. Quezon Cityben szept. 8-án.

    Sebestyén Albert (1931, 1954, egri; jánoshidai plébános) szept. 5-én Jászberényben; tem. Jánoshidán szept. 13-án.

    Facsar Sándor (1940, 1965, veszprémi; révfülöpi plébános) szept. 7-án Tapolcán; tem. Siklóson szept. 15-én.

    Fülöp Dezsõ (1932, 1956, váci, esztergom-budapesti; rákosszentmihályi plébános) szept. 9-én az Erzsébet Kórházban; tem. Pestszentlõrincen szept. 20-án.

    Dr. Bácsváry Róbert (1922, 1958, jezsuita; volt németországi magyar fõlelkész, lelkigyakorlat-adó) szept. 13-án Münchenben; tem. Pullachban szept. 19-én.

    Rasztovits Ferenc (1920, 1944, gyõri; kanonok, ny. soproni karnagy) szept. 21-én Sopronban; tem. ugyanott szept. 29-én.

    Tabódy István (1921, 1958, székesfehérvári; kanonok, ny. bicskei plébános, ny. altábornagy) szept. 25-én Budapesten; tem. Révfülöpön okt. 5-én.

    Bartók János (1913, 1938, egri; ny. plébános) szept. 26-án Egerben; tem. Ostoroson szept. 29-én.

    Köves István (1919, 1964, kalocsa-kecskeméti; kanonok, ny. plébános) okt. 8-án Kalocsán; tem. ugyanott okt. 17-én.

    Kiss Béla Benedek (1924, 1959, váci, ciszterci; ny. esperes plébános) okt. 11-én; tem. Zircen okt. 19-én.

    Szabados Imre Anzelm (1907, 1933, ferences, váci; ny. lelkész) tem. Vácon okt. 20-án.

    Molnár Dezsõ (1924, 1956, székesfehérvári; ny. plébános) okt. 14-én Székesfehérváron; tem. ugyanott okt. 25-én.

    Szûcs József (1911, 1937, váci; ny. plébános) okt. 18-án; tem. Palotáson okt. 30-án.

    Dr. Kecskés Sándor Bernát (1926, 1998, premontrei, váci) okt. 18-án; tem. Miskolc-Tapolcán okt. 27-én.

    Dorogi István (1928, 1951, egri; borsodbótai plébános) nov. 6-án Ózdon; tem. Borsodbótán nov. 10-én.

    Dr. Pataki István Bernardin (86, premontrei) nov. 11-én; tem. Csornán.

    Dr. Hegedûs Tibor (1930, 1954, veszprémi; sümegcsehi plébános) nov. 12-én Keszthelyen; tem. Sümegen nov. 17-én.

    Kertész Imre (1928, 1961, egri, debrecen-nyíregyházi; ny. plébános, aranyosapáti plébániai kormányzó) nov. 20-án; tem. Aranyosapátiban nov. 25-én.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!