LELKIPÁSZTORKODÁS

Tamás József

FÕEGYHÁZMEGYEI  ZSINAT  ERDÉLYBEN

„Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bõségben legyen.” (Jn 10,10) Ezzel a jelszóval hirdette meg négy évvel ezelõtt, 1996 húsvétján dr. Jakubinyi György érsek úr a fõegyházmegyei zsinatot.

A zsinat összehívásának célja

[. . .] Fõegyházmegyénkben ilyen helyi zsinatot báró Szepessy Ignác püspök tartott 1822-ben, majd gróf Majláth Gusztáv Károly püspök 1913-ban. Azóta sok idõ telt el, és sok változáson ment át fõegyházmegyénk élete is. Ez a tény is, meg az is, hogy közben a II. vatikáni zsinat megtörtént, indokolttá tette a mostani zsinat megtartását.

A II. vatikáni zsinatnak a püspökökrõl szóló okmánya így rendelkezett: „A szent és egyetemes zsinat óhajtja, hogy a zsinatok tiszteletreméltó intézményei éledjenek újjá, hogy annál megfelelõbben és eredményesebben történjék meg a gondoskodás az egyházban a hit gyakorlásáról és a fegyelem megõrzésérõl a kor követelményeihez alkalmazkodva.” (36. p.) E zsinati felhívásnak hosszú idõn keresztül nem tudtunk eleget tenni a kommunizmus ideje alatt, amikor vallásos életünk eléggé korlátozott keretek között mozgott.

II. János Pál pápa elsõ magyarországi látogatásakor, 1991-ben a magyar püspökök lelkére kötötte, hogy tartsanak egyházmegyei zsinatot, amelyen a helyi körülményekre alkalmazzák a II. vatikáni zsinat eredményeit. A szentatya felhívását követve, a magyarországi egyházmegyék többsége már meg is tartotta ezt a zsinatot. Az utódállamokban elsõként mi követjük a szentatya felhívását, és 1996-ban a már zsinatot tartott egyházmegyék által kitaposott útra mi is ráléptünk. A zsinatot meghirdetõ húsvéti körlevélben ezt írta a megyésfõpásztor: „Meg kell találtunk az utat, hogy a keresztény évezredfordulón sajátos erdélyi viszonyok között hogyan élhetjük az evangéliumot.”

A zsinat megtartása

Az elõkészületek négy évig tartottak. Elsõ lépés a bizottságok létrehozása volt. Már a bizottságok összeállításában is nyilvánvalóvá vált, hogy nem papi zsinatot akarunk tartani. Ezért fele-fele arányban papokból és világi hívõkbõl jöttek létre. A megállapított 22 téma 22 bizottság felállítását hozta magával. Mindegyik bizottság elkészített egy munkadokumentumot, amely alkalmas volt vitára és hozzászólásokra, elvárások megfogalmazására. A 22 munkadokumentum: az evangelizáció; katekézis; keresztény család; tömegtájékoztatás; jelenlét a társadalomban; a világiak szerepe; szórványpasztoráció; nemzetiségiek lelkipásztori szolgálata; szociális-karitatív tevékenység; ökumenikus törekvés; hivatásgondozás és papképzés; papi élet; szerzetesi közösségek; ifjúság; lelkiségi mozgalmak; katolikus oktatás és nevelés; liturgia és szentségi élet; krisztusi közösség; hátrányos helyzetû testvéreink szolgálata; fõegyházmegyei közigazgatás; anyagi javak; erdélyi sajátosságok (népi hagyományok).

Ezek a munkadokumentumok (évente négy) eljutottak minden plébániára, ahol lehetõség volt azokat megismerni, megvitatni, hozzászólni. Visszatekintve a négyéves plébániai munkákra, a beérkezett jegyzõkönyvek alapján elmondhatjuk, hogy ha nem is százszázalékos volt a melléállás, mégis a plébániák többsége belekapcsolódott e munkába, sok helyen nagyon intenzíven. Nemcsak városhelyen, hanem falvakon is sikerült úgy megszólítani közösségeket, hogy pezsdülõ élet fakadt. Természetesen voltak közösségek, ahol az egyoldalú közlésnél, ismertetésnél több nem történt, mert nem tudták szólásra bírni az embereket.

A plébániákról visszaérkezett jegyzõkönyvi hozzászólások figyelembevételével készültek el a végleges szövegek, amelyeket folyó év szeptember 25. és 28. között a meghívott 120 zsinati tag véglegesített, megszavazott, és szeptember 29-én Gyulafehérváron, a székesegyház búcsúünnepén a zsinati megbízott, dr. Czirják Árpád ünnepélyesen átadott az érsek úrnak jóváhagyás végett.

A zsinat munkálatai szeptember 24-én este a csíksomlyói kegytemplomban végzett ünnepi szentmisével kezdõdtek el. Az üléseket a Márton Áron volt katolikus fõgimnázium kápolnájában tartottuk.

120 meghívott tagja volt az Egyházi Törvénykönyv útmutatása szerint. A tagok közül 67 világi pap, 7 szerzetespap, 5 szerzetesnõ, 31 világi hívõ, közöttük 19 férfi és 12 nõ. Egyik zsinati napon a moderátor szerepét egy nõ töltötte be. Úgy éreztük, hogy jó csapatmunkát végeztek a zsinat elõkészítõi és résztvevõi.

A zsinat értékelése

Aktív résztvevõként elmondhatom, hogy minden kérdõjel, elõzetes kézlegyintés, itt-ott megmutatkozó közömbösség ellenére Csíksomlyón, az Úr 2000-ik esztendejében, a jubileum és millennium évében elkezdõdött valami. Fõegyházmegyénk életében történelmû jelentõségû lehet ez a zsinat, attól függõen, hogy milyen lesz a folytatás, hiszen nem pontot akarunk tenni egy négyéves munka végére, hanem csak vesszõt, hogy folytassuk azt. A zsinati ülések nagyszerûen elõkészített, megszervezett rendezvények voltak, de könnyen azok maradhatnak, ha nem lesz kihatása életünkre. Ha mindazt, amit a zsinat szándéka magában hordoz, nem vállaljuk, népünket károsítjuk meg, hiszen lelki megújulás nélkül nem várható sem gazdasági, sem társadalmi felemelkedés. 2000. szeptember 24–29. mint jelentõs esemény kerül be fõegyházmegyénk történelmébe. A lélekjárást éltük át e napokban. A volt katolikus fõgimnázium falai között megálmodtuk a következõ évezredbe elõretekintõ erdélyi magyar katolikus jövõt, s a gyulafehérvári katedrálisban tartott ünnepi szentmisén Isten segítségét és áldását kértük lefektetett tervünkre.

RÉSZLET  A  FÕEGYHÁZMEGYEI  ZSINAT  RÉSZTVEVÕINEK  ÜZENETÉBÕL

A II. vatikáni zsinat tanítása és II. János Pál pápa legfõbb pásztori ajánlása alapján, négy éven át zajlott csoportos megbeszélések során megpróbáltuk felismerni és közösen értelmezni is saját egyházmegyénkben „az idõk jeleit”. Munkára serkentõ bibliai jeligénket Szent János evangéliumában Jézus maga fogalmazta meg: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bõségben legyen.” (Jn 10,10)

Ebbõl a bátorító bibliai igazságból kiindulva, elemzéseink során mindvégig erõsen éreztük azt, hogy itt és most tényleg „életrõl”, a mi életünkrõl, erdélyi katolikus keresztény és magyar jövõnkrõl van szó.

[. . .] A megszavazott dokumentumok véglegesített szövege könyv formájában jelenik majd meg. A mindannyiunk életét valamilyen formában érintõ következtetéseinket általános üzenetként közreadjuk, s minden jószándékú embertõl azok alapos továbbgondolását és egyéni életükre vonatkozó alkalmazását kérjük.

l . Hittel valljuk, hogy Isten teremtett világa minden más látszat ellenére változatlanul jó. Fizikai és szellemi szennyezéséért, a különféle anyagi természetû pusztításokért és az erkölcsi jellegû rombolásokért, a paradicsomi boldog állapot elvesztéséért (Milton) és az ember tragédiájáért (Madách), vagyis a bûn egyéni és közösségi életünkben való eluralkodásáért a Kísértõre hallgató, szabad akarattal rendelkezõ ember a felelõs.

2. Õszintén beismerjük, hogy gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással sokszor és sokat vétkeztünk, következésképpen Isten irgalmára és felmentõ feloldozására kivétel nélkül rászorulunk.

3. Kínosan szenvedünk az emberi élet minõségét kikezdõ problémák sokasodása miatt. Bánt az ifjúság körében egyre növekvõ munkanélküliség, az erkölcsi szabadosság, a családok válsága, a válások növekvõ száma. Fáj a sok zátonyra futott házasság tragédiája, az emberi kapcsolatok megromlása, a keresztények megosztottsága, a liberális piacgazdaság kegyetlensége, a növekvõ szegénység, a világnézeti tájékozatlanság, a nihilizmus, a mindent megbénító közömbösség, a gyakorlati materializmus és a nyomában járó lelki üresség, a nagyfokú életkedvvesztés és az egyén céltalanságának eluralkodása.

4. Ezzel szemben megállapítjuk, hogy az emberek többségében megvan a jobbra törekvés, a javulni akarás szándéka, s nemcsak a „jobb”, de a „tartalmasabb” élet utáni vágy is. Lelkük mélyén keresik az emberek az igazságot, és a felelõtlen szabadosság helyett a felelõsséggel járó szabadságot. Vágynak a belsõ békére, és õszintén szeretnék, ha mind a családtagok, mind a népek, valamint a különféle vallási és nemzeti közösségek egymással békességben élhetnének. Mindez reményre jogosít fel bennünket.

5. Mélyen együtt érzünk a válságba jutott világ gondjaival, szenvedõ testvéreinkkel, és tudjuk, hogy kiutat egyedül az örök Krisztus adhat nekünk. Ezért az emberi személy méltóságának a tiszteletben tartásáért, az alapvetõ emberi jogok biztosításáért, a tisztességes élet megteremtéséért és védelméért — a fogantatás pillanatától kezdve az utolsó leheletig — minden józan szemléletû embert, különösen is a jövõ ígéretét magukban hordozó ifjakat és a jelen helyzetünkbõl kiutat megjelölni hivatott értelmiségieket közös gondolkodásra, párbeszédre és cselekvésre hívunk meg.

Jézus megismert evangéliuma a fentiek lelkiismeretes átgondolására késztet, és ugyanakkor felelõs cselekvésre kötelez valamennyiünket. Õ, és csakis õ a bûnbõl szabadulni kívánó emberiség egyetlen Megváltója. Ebben az összefüggésben idézzük a nemzetek apostolát, Szent Pált: „ . . . egy az Isten, egy a közvetítõ Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért.” (1Tim 2,4–6)

Testvérek! Az idõk jeleit látva és figyelve merjünk saját életünk számára egyenként is következtetéseket levonni, merjünk önmagunkkal, egymással és Istenünkkel kiengesztelõdni, merjünk változni, s akkor talán másokat is segíteni tudunk — legalább egy kicsit — megváltozni. Most véget ért fõegyházmegyei zsinatunk megvalósítandó feladatul mindenki számára ezt a célt tûzte ki. Eléréséhez emberi erõfeszítéseink mellé kérjük a Szentlélekisten segítõ kegyelmét.

Csíksomlyó–Gyulafehérvár, 2000. szeptember 24–29.

HÁLÓ-TALÁLKOZÓ PANNONHALMÁN
Pannonhalma, 2000. október 26–29.

Az evangéliumi szeretet és a magyarság féltõ gondja hatotta át a pannonhalmi fõapátságban megrendezett Háló-találkozó légkörét. (A Háló a Kárpát-medence katolikus kisközösségeit fogja össze.) Közel négyszázan jöttek össze a Kárpát-medencébõl, jórészt fiatalok, hogy elõadásokat meghallgatva, megvitatva,  illetve munkacsoportokban továbbgondolva és alkalmazva a hallottakat, szentmisén és imavirrasztáson bensõségessé alakítva a programot, Krisztus hitelesebb tanúi és apostolai legyenek a helyi közösségekben. Három szekcióban folytak a szakelõadások és megbeszélések: nevelés – kommunikáció/kultúra – közösség. A plenáris elõadások közül ki kell emelnünk Christoph Schönborn bécsi bíboros érsek és Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos konferenciáját. Különösen Nemeskürty tanár úr „szentbeszéde” és személyes tanúságtétele ragadott el bennünket: a szûnni nem akaró taps, a könnyezõ szemek jelezték, hogy a „hálósok” szívét mélyen megérintette a keresztény magyar múlt történeti áttekintése és a millenniumi rendezvényekrõl szóló beszámoló. Végül egy szívvel-lélekkel énekeltük a „Boldogasszony, Anyánk”-at.

A találkozón elhangzottakat majd kötetben jelentetik meg a felelõsök.

(Sz. F.)

A PANNONHALMI TALÁLKOZÓ ÜZENETE

1. Sok helyrõl, sokféle ember volt együtt. Megtapasztaltuk, hogy az egyház igazán egyetemes (katolikus). Hazatérve bátran nyújtsuk kezünket szlovák, ukrán, román, szerb, horvát testvéreink felé, Krisztusban velük is egyek lehetünk.

2. Papok, szerzetesek és világi hívek voltunk együtt. Megtapasztaltuk, hogy mindenki saját karizmáival, egységben a másikkal, együtt építjük Isten Országát. Hazatérve bátran dolgozzunk együtt; támogassuk egyházközségünk papját; keressük, hol a helyünk, mi a szerepünk az evangelizálás mûvében.

3. Az elõadások és a csoportmunka keresztény szolgálatunk társadalmi vetülete felé irányította tekintetünket. Hazatérve bátran dolgozzunk egy, a gyökereibõl táplálkozó, de mai, korszerû keresztény kultúra megteremtésén.

4. Saját közösségünk karizmái, a mi saját utunk csupán része az egyetemes egyház csodálatosan sokféle hagyományának. A mi utunkat nem tekinthetjük az egyház egyedüli útjának. Ezért hazaérve bátran keressük a kapcsolatot más lelkiségi mozgalmak csoportjaival. A következõ találkozóig legalább eggyel vegyük fel a kapcsolatot, és tegyünk valamit együtt. Kezdjünk el odahaza is szõni a HÁLÓt!

5. Adományainkat a Szentlélektõl a helyi egyház építésére kaptuk, így tehát nem válhatunk mozgalmunkkal elkülönülõ szigetté az egyházmegyei, a plébániai közösségen belül. Ezért hazatérve kérjük a helyi püspök áldását szolgálatunkra.

6. Személyes megszentelõdésünk, életszentségünk nem pusztán a közösséghez tartozásból fakad, hanem attól függ, mennyire erõs szívem mélyén a hit, a remény és a szeretet erénye. Hazatérve tehát teljes erõnkkel, hitbõl, reménykedve, szeretetben éljünk.

Pannonhalma, 2000. október 29.