KULTÚRA  ÉS  ÉLET

VÖRÖSMARTY  ÉS  SZABÓ  MAGDA SZILUETTJE

Keresztesné Várhelyi Ilona beszélgetése
Szabó Magdával új drámájáról

Kedves Magda! Vörösmarty születésének 200. évfordulóját egy drámával ünnepelted, a székesfehérvári színház felkérésére. Az a tény, hogy valaki nyolcvanon túl ilyen szellemi teljesítményre képes, már önmagában is tiszteletet ébreszt. Ám a tisztelet nem éveid számának szól, hanem alkotókedvednek, s annak, hogy az íráshoz szükséges képességeid mit sem koptak, sõt inkább egyre csiszolódnak. Ha jól tudom, a magyar irodalomtörténet nem ismer hasonló teljesítményt. Te viszont bizonyára nem szeretnéd, ha pusztán a korod relációjában értékelnénk mûvedet.

Aki ismeri írásaidat, emlékezhet arra, hogy egyszer – kezdõ tanári élményeidet idézve – már elmondtad, fiatalon is foglalkoztatott Vörösmarty alakja, jelleme, élete, költészete. Most, évtizedekkel késõbb újból találkoztál ezzel a rejtélyes életmûvel. Elõbb A lepke logikája c. nagy esszéddel lepted meg az irodalmi életet, most pedig izgalommal várjuk a Sziluett bemutatóját.

Mi ragadott meg téged Vörösmartyban? A költõi életmû? Az emberi tragédia? A jellem karaktere? Úgy vallottad, hogy még ehhez a mûhöz is köze van Debrecennek. Hogyan jutottál a dráma gondolatáig?

Nagy találkozások csak Isten kegyelmébõl születhetnek. Az én családomban azzal zárult a nap, hogy verset olvastunk, lánykoromban a szüleimmel, asszonyként a férjemmel. Ha rá akarok emlékezni, valamit keresek a szilánkok közt, az Oxford Companionban találok rá, meg az Arany-összesben. Mióta magam maradtam, egyedül is verssel búcsúzom a naptól: az esti lélekvizsgálás és ima már lefekvés után következik. Egy este, jó öt éve, csak úgy találomra kivettem a költõsorból egy Vörösmarty-kötetet, és felnyitottam. Elolvastam A merengõhöz címû verset, a Szép Ilonkát, aztán egy harmadikat, s éreztem, nem kell fürdéshez készülõdnöm, ma nem lesz lefekvés, az alvás ma elmarad. A felfedezés, hogy egyik koronaékszer-írónkat nekem rosszul tanították, s tanár koromban én is rosszul érzékeltem, hamis információkkal és megalapozatlan feltételezésekkel ámítottam tanítványaimat, olyan volt, mint egy ütés. Hirtelen minden, amit tudtam, érvényét vesztette: a versek nem arról szóltak, amit Gyulai biedermeier, vagy Tóth Dezsõ marxista elemzése szuggerált. Rájöttem, a költõt rosszul rokonították, vates mivolta elkerülte a figyelmet, pedig napjainkig – sõt tovább – felismerte hazája és az emberiség jövendõjét.

Miután felfedeztem Vörösmarty végzetes félreértékelését, elkezdtem kételkedni abban is, vajon olyan volt-e az élete, amilyennek tanultuk, tanítottuk. Amikor a nemigen publikált levelezésében néhány döbbenetes vallomásra bukkantam, úgy éreztem, tovább nem hallgathatok. Elemzõ munkám eredménye lett esszékötetem, A lepke logikája. A vártnál kedvezõbb fogadtatása rábírt arra, hogy ezzel az általam rekonstruált életrajzzal közelítsem meg Vörösmartyt színpadon is. Rögtön láttam, ha nem folytatásos televíziós játékban gondolkozom, képtelenség Magyarország olyan ötvenöt évében felépíteni egy közéleti férfi alakját, de ha Isten segít, talán a sziluettjét megrajzolhatom.

Mintha sejtette volna, milyen munka elõtt állok, Kiss Tamás, Debrecen – bizony, nagyon nagy – költõje meglepett a Szegény asszony könyve 1782-es példányával. Így olvashattam Vörösmarty édesanyjának imakönyvét, azokat a káprázatosan szép katolikus barokk sorokat, amelyeknek szavain a gyermek Vörösmarty beszélni tanult.

Közeledett a költõ bicentenáriuma, szerettem volna én is letenni szobra elé valamit: így született a Sziluett, a színdarab. Írása közben azzal biztattam magam: Gyulai nem volt ott, mégis állást foglalt, én se voltam ott, de én is állást foglalhatok. Ennyi a történet.

Ha jól tudom, a dráma „felütése” dramaturgi telitalálat: a halállal szembesülõ költõ ember számvetésébõl indítod a cselekményt. Mire ez az interjú megjelenik, már megtartják az õsbemutatót; de amikor én e kérdéseket fogalmazom, még nem látom magam elõtt a mûvet. Megtennéd, hogy rövid mûelemzéssel bemutatnád a drámát? Hová tetted a hangsúlyokat, milyen üzenetet küldesz a jövõnek?

A darab osztott színpadon játszódik. A játéktér egy részén a napi dátum fut, 1855. november 19-e. Ekkor hal meg a költõ, aki éppen visszaköltözött Pestre. Élete utolsó két óráját látja a nézõ, míg a színpad másik részén, az emlékszínpadon, a haldokló emlékei elevenednek meg. A búcsúzó tudat nyolc emlékképet sodor vissza az idõbõl, voltaképpen az életmû egy-egy, versben is rögzített élményét. A közönség újra látja szüleit, apját, akitõl a mindenért való felelõsség nagy tanítását kapta valamikor. Megelevenednek szerelmei, közéleti tevékenységének színhelyei és cselekményei, még Kölcsey is, azon a bizonyos fóti szüreten. Emlék, látomás és realitás állandóan ütközik, állandóan szétválik. A tudatfoszlányokat a rendezõ saját ízlése szerint rendezheti élõ képsorokba.

Ilyen soká és sokat nem dolgoztam színpadi mûvön, de égetett a lámpaláz. Vörösmarty se nekem, se másnak nem volt olyan közeli ismerõs, mint a minden gondjáról azonnal számot adó Petõfi. Munka közben hamar felismertem, amit tanuló vagy tanár koromban nem: Petõfi kezdettõl bennünk él, mint egy családtag. Arany is, mint az apánk. Vörösmarty más szinten van bennünk, õ a nemzeti tudat megszólaltatója. Ez, akármilyen magasztos élmény, még csak felismerés, helykijelölés. Tudtam, vulkánt közelítek, megégethetem magamat. Hogy mint drámaíró belebukhatom ebbe a vállalkozásba, azzal is számoltam. Ennek eshetõségével minden értelmes író számol. Egyetlen gondom az volt, hogy a drámából minden pillanatban a költõ nézzen vissza ránk, és nehogy megcsorbítsam világbíró tehetsége hitelét.

Döbbenetes élményeim voltak munka közben; a romantikus, túlzó Jókai minden sorát igazolják Vörösmarty keserû, szikár rögzítései: volt egyszer egy Arthur király a magyar Camelot-ban, egy hihetetlen nemzedékben, amely számára életének valódi nagyasszonya – a hasztalan szeretett vagy hitvesül választott lány mellett, olykor helyette –, maga Hungária, a haza volt. Soha nem láttunk olyan szívét, vérét kínáló, önzésmentes generációt, mint a reformkori hazafiaké, soha annyi szent áldozatot, és soha akkora csalódást, mint amikor mindezért bitóra, börtönbe kerülnek, vagy futniuk kell hazájukból, álnéven rejtõzni, álruhában. Míg a darab oldalfalait támasztgattam gyámpillérekkel, legalább öt megírható, magyar sorskérdést felvetõ drámatervre találtam. Örök kár, ha valaki nem dolgozza fel a gyermekasszony Vachottnénak, Vörösmartyné unokahúgának történetét, a halhatatlanok körül nyüzsgõ, elbûvölõ tizenévesekét, akik a nemzet nagyjait családi alapon, bácsi-néni szinten rajongták körül. Én mindig megsirattam a minorest, a dombköltõket a hegyóriások között. Megtanulható, majdnem gyerekes fogalmazású igazságaik elfogult, de megható nemzetszeretetre neveltek.

Sokan ködbe veszõ, távoli hegycsúcsnak tartják Vörösmartyt. Kortársai szemében vitathatatlan tekintély volt. Az õ igazsága ma nem könnyen tanulható. Hazaszeretete nem puszta rajongás. A rá jellemzõ intellektuális gyötrelemnek ma más az akusztikája. Hogy lehet hozzá felvezetni a mai embert? Hogy lehet egy irodalomtörténetileg már jól ismert és beskatulyázott klasszikust kiszabadítani a szobormerevségbõl? Bizonyára maga a hõs hordozza ennek megoldását.

Te korábban felkapaszkodtál már irodalomtörténetünk másik hegycsúcsára is. Csokonai-drámádra gondolok. Ott azt láttuk, hogy képes vagy szigorúan tudományos, új eredményekre vezetõ kutatásokat végezni, hogy a megmerevedett értékítélet páncélját lerobbantsd az emberrõl. Most hogyan és hol találtad meg Vörösmarty „kódját?”

Kislány koromtól érdekelt a költõ. Kezdeti érzelmeim apám-lehettek-volna férfiakhoz vonzottak. Akkori szememmel annyit olvastam ki a Merengõbõl, hogy érthetetlen, miért töpreng valaki ekkora esemény hõsnõjeként. Én azonnal hozzámennék, csak az nyomasztana, hogy Perczel Etelka nagy szerepet játszott az életében. Még annyira fiatal voltam, hogy nem jutott el a tudatomig: a vonzalom és kötöttség sokféle, és kell, hogy a szeretet minden árnyalata és minõsége felelõsségtudattal párosuljon.

Mindent elolvastam, ami Vörösmartyról olvasható volt, még a boncolási anyagát is megszereztem, aztán elsodort a saját rekonstrukcióm: megkérdeztem a teljes egészében újraolvasott életmûvet, mit diktál az írónak. Az életmû azt az irányt igazolta, amelyet ösztönösen választottam. Nálam a Perczel lány és a költõ szeretik egymást, mert van valami érthetetlen az örökös bizonytalankodásban: nem történt semmi, csak a költõ rajongott, a lány meg némán tûrte-vállalta a rajongást. Az életmû áttétes jelzései ösvényként vezettek. Az elsõ szerelemé volt szinte teljesen az opera omnia, a feleségé meg tizenhét lírai vers. Mindkét adat döntõ volt írásomban, mindkettõ értékét felmértem. Félelmes színpadon játszódott mindkét szerelem, a Perczel-kúriára nem rímelt Bajza irodalmi központ magánlakása, a két választott lány se rímelt egymásra. Az egyikbõl a vakmerõség hiányzott, a másikból – csaknem közös életük utolsó szakaszáig – a valódi megértés és alázat: két csorba angyal egy katedrális szív oltárán.

Eredetileg ezt a címet gondoltam adni a drámának: Csorba angyalok, de a Sziluett pontosabb. Író vagyok, tudom, melyik sorával mit üzen, vagy mit hallgat el egy alkotó. Nem is tudom, miért tartott olyan sokáig, hogy felfogjam, Vörösmarty csorbaság nélküli, igazi szerelme – mint nemzedéke minden kiváló tagjának – Magyarország volt, a védendõ, imádandó, az örök szerelemmel szolgálandó Édes Haza, akiért élni és meghalni természetes kötelesség.

Sok mindent felkavart bennem az írás, néztem esténként egy-egy televíziós filmet, s elbúsultam, mert bánatos fiatal arcokat láttam a kábítószer bódulatában, naturalista, taszító képeket. A megbolydult család – gondoltam –, a hibás iskolai nevelés, vagy annak teljes hiánya. Õk is csorba angyalok, ártatlan áldozatok, de egészen másképpen.

Hogy kell pátosz és cicoma nélkül hazaszeretetet sugározni a beszélni még nem tudó csecsemõbe, akire egyszer majd az ország gondja hárul? Elõttem egy harcra és küzdelemre született, nemes szövetû lélekkel sugárzó nagy férfi állt, akinek emberi gyöngeségén és mélypontjain is átragyogott zsenialitása. Nem tudom, mit sikerült megmutatnom belõle és belõlük, akik nemzeti morálunk aranytartalékát jelentik, amire ma is oly nagy szükségünk lenne.

Ha a dráma ötletéhez köze van egy imakönyvnek, bizonyára foglalkoztatott téged Vörösmarty hite is. Milyen lélek nyílt meg elõtted?

Csajághy Laura protestáns volt, esküvõjük katolikus szertartás szerint történt, tehát ragaszkodott azokhoz a liturgikus formákhoz, amelyek között felnevelték. Barátai szinte kivétel nélkül evangélikusok, Kossuth, Fáy, Deák, Petõfi. Arany, s az õt nehéz idõkben is rendszeresen látogató Jókai kálvinisták. Isten valahogy Szent Ferenc-i módon élt vele; viharral, virágfakadással, dérrel jelezte a teremtés misztériumát, s õ elejtett erdei vad riadalmával szemlélte, hogy a Teremtõ elképesztõ pontossággal elárulta prófétikus lelkének nemzete és a világ eljövendõ történetét. A Szózat enigmája döbbenetes: ha jõni kell nem kacér vállrándítás az esetleges nemzetpusztulás gondolatára, hanem a hívõ visszaigazolása: porszem vagyunk Isten tenyerén, tõle függ, lefújja-e a porszemet. Míg a Rózsáskert szépséges tartalmával ismerkedtem, bizony kerubok és Isten trónállói közelségét éreztem, a színekbõl, a fénybõl, a betûmisztikából. Hogy is feledhette volna el ezerszínû vallása élményét?! Errõl a különleges imakönyvrõl egyébként egyszer még írni szeretnék, kincstára ez a magyar – és nem csak a vallásos – stilisztikának.

Magda! Gyakran van úgy, hogy aki vagy ami tartósan lefoglal magának minket, bármennyire is szeretjük, szinte már szabadulni szeretnénk tõle. Téged lefoglalt Vörösmarty. Szereted még? Érted már? Felszabadultál, megkönnyebbültél? Vagy úgy vagy vele, mint az öreg halász élete nagy halával? Ki kit fogott ki? A hal a halászt?

Most már azt hiszem, értem Mihályt. Eddig csak ismertem Vörösmartyt, és rosszul értelmeztem. Most már nagyon halkan és csak titokban, keresztnevén szólítom, mert olyasmit mondott el nekem az életmûvével, amirõl eddig hallgatott. Csak attól félek, kicsi vagyok ábrázolásához, és hátha rosszul kódolom azt, ami számára nyilvánvaló.

Látszólag az író választ témát, de tulajdonképpen a téma választ írót. Soha nem fogom megérteni, miért nem követjük az európai színházak szokását, és dolgozzuk fel saját irodalmunk fõalakjait, sõt akár a kisebbeket is, akik annak idején szóltak, cselekedtek helyettünk.

S van úgy is, hogy egy munka újabb irányba löki az embert. Küld-e téged Vörösmarty valamerre? Elõre? Vissza?

A Rózsáskertbe. Ott van nyelvmûvészetének forrása. Még csak tudom, de nem nyúltam hozzá. Majd esszében, mert erre még idõt kell kapnom. De ha volna rá igény, magam írnám meg Vachottné történetét is. Ilyen szépséges iszonyatot ritkán sugalmazott történelem.

Látom már, Vörösmartyt rosszul párosították mûvésztestvéreivel; más õ, mint Erkel, õ inkább Bartók döbbent részvétet ébresztõ kakofóniája, és nincs köze a látványos történelmi tablókhoz. Az a módhatározó, ott a Szózat végén könyörtelen, és nem ismer szentimentalizmust: tessék dönteni, szóval vagy tettel szeretünk. Kossuthhoz való hûsége megint csak külön tanulmányt érdemelne, mert igazolja, hogy valamit felismert, és atomerejét, a bombát követõ pusztulással együtt is, vállalta. Riadt felelõsségérzettel szeretem: tudok-e olyan lenni, amilyennek õ a nemzet asszonyait álmodta.

Tudom, Székesfehérvár után Debrecen is bemutatja a drámát. (Köztudomású, hogy Vörösmarty a szabadságharc alatt Debrecenben volt, bár ezek a hónapok nem hagytak látványos nyomot költészetén. Petõfitõl tudjuk, hogy távozásakor Szendrey Júliát és az újszülött Zoltánt õk fogadták magukhoz, még el is kényeztették õket. Petõfivel való sokszálú kapcsolata bizonyára a drámában is felszínre kerül.) Tudsz-e valamit a dráma további sorsáról?

E percben annyit tudok, amennyit az evangélikus egyházközség délutánján a székesfehérvári olvasók közöltek, sõt színházbérletüket is megmutatták: a színház készül a december elsejei bemutatóra. Tudom, a próbák rövidesen megkezdõdnek, a rendezõmmel – érzékeny, tehetséges, fiatal nõ – mindent egyeztettünk. Pár hét múlva világosabban látok, most még csak remélem, megfelelõ színészeket kap a darab. Az évforduló miatt minden színházunk ünnepli Vörösmartyt életmûvének valamely darabjával. Büszke vagyok, hogy én gyermekkora színhelyén szólaltathatom meg. Petõfirõl is esik szó a darabban, még debreceni emlékképem is van, de az egészen mást világít meg. Debrecen sose hasonlított önmagán kívül semmihez.

A legnagyobb gonddal vigyáztam arra, hogy a nézõ ne egy halott klasszikus képével távozzon a színházból, hanem egy biztonságosan mûködõ atomreaktoréval.

Nem kérdeztem meg mindent, így biztosan van olyan gondolatod, amit szívesen megosztanál a Távlatok olvasóival. (Pl. arról, mit változtatott meg benned Vörösmarty, vagy hol találtad meg magadat [is] Vörösmartyban.)

Egy kislány álmodott valaha egy helyzetgyakorlatot egy nagy nemzeti költõ személyérõl. Most pedig a halál gondolatával évtizedek óta derûsen együtt élõ író próbálta a maga módján visszaadni, mit tanult a mestertõl, akirõl valaha úgy képzelte, szívesen hozzámenne feleségül. Ma már tudom, amit akkor nem, elég annyi, ha a halandó a halhatatlannal igyekszik lépést tartani. Tanítványául szegõdtem, s az maradok holtomig, õ az én gurum. Soha senki nem lehet vele társ, a barát is csupán kísérõ. Vörösmarty szabálytalan magyar géniusz, Isten nekünk szánt különös ajándéka, aki önmagán kívül mindenkinek adott valamit.

Köszönöm õszinteségedet.

Keresztesné Várhelyi Ilona

-------------------------------------------------------------

Az egyház e biztos meggyõzõdéstõl vezetve nagy megbecsüléssel és tisztelettel tekint rátok, akik a kultúra építõi és terjesztõi vagytok. Tevékenységtek különleges méltóságot kap már a teremtés rendjében, és fontos szerepet játszik a kegyelem rendjében. Az egyház mindennek tudatában elismeri és követeli a tudományos kutatás és a mûvészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A történelem arra tanít bennünket, hogy igen káros, ha a szellem tevékenységét megbénítják azzal, hogy az uralkodó ideológia követelményeinek szolgálatába állítják.

(II. János Pál a kultúra és a tudomány képviselõihez
Budapesten, 1991. aug. 17-én)

Bencze Lóránt

EPILÓGUS

Radnóti-délután – Zsámbék, 1995. november 21-én

Radnóti Miklóst saját kérésére 1943. május 2-án megkeresztelte Sík Sándor, egykori professzora, ekkor már barátja.

Amikor Radnóti másodszor is bevonult a munkaszolgálatos táborba, barátai kérték, hogy ne menjen. Elrejtik, megmentik õt, mint ahogy elrejtették és meg is mentették Vas Istvánt és sokak életét. Radnóti nemet mondott. Ahogy késõbb Sík Sándor felidézte elõttem, és bizonyára többek elõtt, Radnóti a táborba, ahonnan többé már nem tért vissza, „egy újszövetségi Szentírással és egy Arany János-kötettel vonult be. Ez jellemzõ egy emberre.” Mondják el majd szüleiknek, barátaiknak, mondják el gyermekeiknek, unokáiknak, hogy azok is továbbadják unokáik unokáinak: Újszövetségi Szentírással és Arany János-kötettel. Ez jellemzõ az emberre.

A régészek aszerint osztályozzák és következtetnek vissza a sírok lakóira, hogy mit találnak mellettük a sírban. Közember volt-e, családfõ-e vagy törzsfõ. Attila király holtteste mellé lenyilazott szolganépét temették. Az õsmagyarok lóáldozattal kísérték halottaikat utolsó útjukra. Radnóti mellett utolsó verseit találták meg. Az Újszövetséget és Aranyt, tudjuk, addigra már rég elkobozták tõle. Versei azonban Arany nyelvén zengtek, Arany János-i klasszikus magasságokban az új szövetségrõl az élettel. Azzal az Élettel, mit szem nem látott, fül nem hallott, kit soha senki el nem vehet többé tõle. Felötlött-e már Önökben, fiatalokban, mint Radnótiban az életdelelõn, hogyan készülnének a halálra, mivel temetkeznének? Remélem, nem. De én – már öregedvén – azt szeretném, ha Pál apostolnak római levélrészlete venne körül halálomban, aztán meg Kosztolányi-vers és Pázmány-próza, és természetesen Prohászka-elmélkedés. Nem érdemül, örökül kaptam õket.

Vajon ki az a Radnóti Miklós, aki Újszövetséggel és Arany János verseivel akart meghalni, és egyáltalán meg akart halni? Az a Radnóti a keresztény és a magyar költõ. Krisztus vértanúja õ. A magyarság vértanúja. Ahogyan alig majd száz évvel korábban az „ott essem el én a harc mezején” szándéknyilatkozat költõjének, Petõfinek, Arany legjobb barátjának, degenerált nyugati hívásra keleti barbár despotizmus dzsidája oltotta ki életét, úgy Radnótit a magyarságra kényszerített, korábban kelettel is szövetségben álló nyugati barbár ideológia puskagolyója ölte meg. Tiszta, egyenes fõvel fogadta a halált. S mint Krisztus gyilkosait egykoron, Radnóti sem gyûlölte, csak sajnálta az aljast, amely Arany nyelvén már csak makogott, vagy Goethe nyelvén már csak ugatott. Mert aki az új szövetségben él, annak „már nincs görög vagy zsidó . . . barbár vagy szittya, rabszolga vagy szabad, hanem minden és mindenben Krisztus” (Kol 3,11). Mert kereszténynek és magyarnak lenni nem csecsen, nem szerb, nem német vagy szlovák származás kérdése. Kereszténynek és magyarnak lenni gondolkodásmód, érzület és önkéntes, tudatos sorsvállalás. Aki föl tudja fogni, fogja föl.

Ahogyan az antióchiai Lukács orvos jegyezte föl a názáreti Máriáról – „elméjébe véste és szívében õrizte Fiának szavait” –, Önök is véssék be elméjükbe, és õrizzék meg szívükben, amit a magyar költõk élete üzen. Hogy kereszténynek és magyarnak lenni gondolkodásmód, érzület és sorsvállalás.

Petõfi és Radnóti egy nép, egy áldozat a saját hazájában. Tehát „Népek Krisztusa, Magyarország!”? – Vajon ezt üzeni a vértanúság? És egyáltalán kell ez nekünk?!

Nem ezt üzeni, és nem kell nekünk. Azt üzeni költészetük, az Alföld dicsérete, a Dunántúl igézete, hogy otthonunk e táj. Amíg csak élünk, a miénk! Nem az ázsiai hordáké, nem európai zsarnokságoké, és nem is az amerikai aranyé. Amíg õk éltek, e föld ihlette meg õket. Amikor haltak, ezért haltak, és nem öncélúan a halálért. Amíg tehát élünk keresztény magyarként, gondolkodásmódunk az ihletett vállalás és a kitartó munkálkodás. A vállalkozás a lehetetlenre, az égiekre: a gyermekek nevelésére és oktatására. Akkor is, ha tizenkét tanítványunkból egy áruló, és tizenegy igaz és vértanú, sõt ha netán három tanítványunkból az egy igazat megölik, mint Sík Sándor három tanítványából Radnótit, és a másik kettõ árul el minket és nemzetét. Az árulást megtapasztalván vagy a gonoszság láttán, hol robban fölháborodásunk, mint Petõfié, hol csendesen elszomorodunk, mint Radnóti. És mégis, és mégis, és mégis, a szeretet uralja érzületünket. A szeretet, nem a gyûlölet, és nem is a „tégy a gyûlölet ellen” engesztelhetetlen gyûlölete. A keresztény és magyar a „tégy érte”, a másikért, nem a másságért, „az érted élek”, az egyszer voltért, és nem az ördögi, örökös „ellene, ellene”, a mindig valami ellen meddõsége. Sorsvállalásunk az élõké, amíg csak élünk, nem a holtaké. Hagyjuk a holtakat a holtaknak. Amíg Petõfi élt, amíg Radnóti élt, egyáltalán nem tûrték, hogy áldozatok legyenek. Szembeszálltak a gonoszsággal. Egyenes gerinccel jártak, intoleránsak és tûrhetetlenek voltak a környezetüknek, mint Krisztus.

Intoleránsak és tûrhetetlenek a hatalomnak, az ostobaság kultúrájának, a tohonya önzésnek, a tehetségtelen gõgnek. Ezért is kellett meghalniok. Hát azt üzenik, hogy az önkéntes és tudatos sorsvállalás az, hogy harcos légy, a meg nem alkuvó. Az erõs légy, aki éppen, mert erõs, mindenkit szeretettel tud átölelni. „Keresd a békét, és járj utána”, amíg csak élsz. „Szeresd az igazságot,” ha még oly töredékes is, ha megcsúfolják a költõnek és neked, a hívõnek. Élvezd a szépséget, nem feledvén, hogy árnya csak az Éginek. Fürödj meg a jóságban, tudva tudván, hogy csordogálása csupán a Végtelennek. Hagyd, hogy körülvegyen a hozzád odahajló személyes Üdv, mindenek célja. Gondolkodj el, érezd meg, és vállald Radnóti példáján éledezve, bontakozva a magad kereszténységét, a magad magyarságát. Tudjad, hogy amikor a tudós világ tetején, Cambridge-ben a zsidókat sárga csillag viselésére kötelezték, a független magyar fejedelem, Bethlen Gábor eltörölte minden megalázó, megkülönböztetõ jelüket. És tudjad, Zsámbékra is láthatatlan sárga csillag ereszkedett a kereszt jele mellé, mióta visszavette a fõiskolát a katolikus egyház. Sõt már akkor, amikor ennek híre ment 1992-ben, elkezdõdött a megbélyegzésünk. Olyanná lettünk, mint Kis György barátom, a Rahner-tanítvány, a bakonyszentlászlói plébános: „Dávid csillagával és Krisztus keresztjével [lettünk] megjelölve.” Ha akarod, ha nem, jel vagy. Gyalázatul ugyanannak a kocsmanépnek, amely Radnótit egykoron, nem tudván, ki õ, megölte. És botrányul ugyanannak az entellektüelnek, ki Radnótit egykoron, hívén, hogy tudja, ki õ, de valójában meg sem sejtvén, ki õ, föl nem foghatta. Mert köröttünk „a nép, az istenadta nép” ma ugyanúgy velejéig romlottá válhat, mint Radnóti körül. És ha diplomás, ugyanúgy gõgös az elméje, üres a lelke, kõ a szíve. Életellenes, otthonellenes, gyermekellenes mind, egytõl egyig. Márpedig a tanító, akár a költõ, az életre, az otthonra, a gyermekre van elhíva. Megjelöltetett embernek az embertelenségben, szeretetül a szeretetlenségben, idillnek a kárhozat fölé, a derûs üdv belsõ békéjében fölmagasztosulva: „Boldogok vagytok, ha gyûlölnek az emberek, ha kiközösítenek és szidalmaznak titeket, ha rossz hírbe hoznak az Emberfiáért! Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok. Jutalmatok nagy lesz a mennyben. Atyáik éppen így bántak a prófétákkal.” (Lk 6,22–23). „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, övék a mennyek országa.” „Boldogok a tisztaszívûek: õk meglátják Istent.” (Mt 5,10 és 8) De addig is „legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” (Mt 10,16). Caritate et constantia.* Szeretettel, jóindulattal és következetességgel, állhatatossággal. Caritate et constantia.

* Caritate et constantia: a Zsámbéki Apor Vilmos Fõiskola jelmondata.

Tarbay Ede

AZ EMBER ÉS KÖLTÉSZETE¹ (RADNÓTI MIKLÓS)

„Oly korban éltem én. . .”
                    (Radnóti Miklós)

Egység és ellentét

Radnóti költõi és prózai életmûve a kezdetekben egységesen kemény. Tanulmányaiban határozott, ítéletei átgondoltak, biztosak. Elsõ szabad verseiben célra törõen szókimondó. Az 1929-es Sirálysikolyban, mely a fiatal költõ önjellemzésének is tekinthetõ, így ír: „testvéreim / a milliók /. . . / akik helyett élek /. . . / akik helyett álmodom az álmot / és támadok fel Krisztusként / vérszínpiros rossz hajnalokon / a bûnre és a vágyra / alázatra és tisztaságra.” Az ellentétek pontosak. Az ember és költõ húszéves volt. Balassa Bálint tanulmányában (1934) így kiált fel: „Az összetett lélek!” A mondat tömörségével, a mondat szövegbéli helyzetével és egy tanulmányban szokatlan felkiáltójellel mintha azt hangsúlyozná: ezt az összetettséget – indulatával – áttételesen önmagára is vonatkoztatja.

A versbeli ellentétek közül az elsõ az én és a milliók. Az én, aki ugyanakkor testvéreinek tekinti a milliókat. Az én, aki mások helyett álmodik egy jobb, emberibb világról. Tudjuk – az elmúlt évtizedekben túlzottan is ezt hangsúlyozták –, hogy Radnótinak ez az idõszaka az, amelyben a munkásmozgalomhoz kapcsolódott, ugyanúgy, mint a fiatal értelmiségiek legjaváé. A baloldaliság egyértelmûen ezt jelentette, mint ahogy azt is: feltétlen szimpátiával tekintettek az államszocializmust építõ nagy keleti birodalom felé, melynek diktatórikus, emberellenes árnyoldalait nem ismerték. A Marxszal és az osztályharccal elfedett szibériai koncentrációs táborainak léte ismeretlenebb volt, mint késõbb, és kevésbé sokáig a német nemzetiszocializmus hasonló táboraié. A kérdés a kor számára a kiélezett vagy vagy volt, melyhez a választ az egyik oldal nyílt, a másik oldal leplezett terrorja könnyítette meg. A korra jellemzõ, hogy André Gide és Illyés Gyula oroszországi naplója egyformán rossz szemmel nézett és tiltott olvasmány volt, holott a francia író felfigyelt az ellentmondásokra, õt érzékenyebben érintette az egyén, a mûvész lehetetlen helyzete, mint a szovjet írókongresszus magyar vendégét. Mindezt azért kell napjainkban tisztázni, hogy megértsük Radnóti életmûvének elsõ, nagyobbik felét. Azt, hogy mi vezette az ember és költõ állásfoglalását, zsidósága mellett és az itthon is erõsödõ antiszemitizmus dolgában. Míg az utóbbi motívum költészetében csak mögöttesként van jelen, kidomborodik naplójában, melyben emberi arcéle nyilvánvalóbban, erõteljesebben, szókimondóbban érvényesül.

De ellentmondás „a bûnre és a vágyra / alázatra és tisztaságra” is, mely valóban jellemzõje költészetének. „Te szent voltál és a fölajánlás áhitata lengett / amikor megszülettél; az én régi napomon terhesen / zengett az ég, gyilkos nehezen szakadtam le / mint elsõ levél az átoknyögõ keserû fáról.” (És szólt és beszélt vala Káin Ábellel, 1930) Ebben a versben az Ószövetség ürügyén elõször ír arról, amirõl az Ikrek hava címû, 1940-es gyönyörû, szerkezeti szempontból is a magyar prózában úttörõ kisregényében: születésekor anyja is, ikertestvére is meghalt. Mindezt Radnóti a lehetõ legrosszabb pillanatban, kamaszkorában tudja meg, apja halála után, és ezt élete végéig – áttételesen és bevallva is – lelkiismereti teherként hurcolta magával. A bûn és a tisztaság vágya sajátos módon jelenik meg költészetében: verseinek olykor túlfûtött erotikája mintha elképzelt helyzetekbõl született volna. Kamaszos lázadás ez a testi tisztaság ellen. „Nézd! ahol hevertünk eldõlt a szár, / szigorú táblán szerelmi címer, – hogy / bókol a tájék! bókolva elõtted / csúszik a porban a messze torony!” (Köszöntsd a napot! 1929) „Látod! / boldog csókjaink öröme / harsog a fák közt és / árnyékkal áldja / testünket a táj!. . .” (Tavaszi szeretõk verse, 1929) Különös, hogy Radnóti szerelmes verseinek éteri tisztasága árnyalatnyi hangváltásokkal végigkíséri egész költészetét. Ez van jelen a Hetedik Eclogában is: „jóhírt vár, szép asszonyi szót”, „látod-e drága, suhognak az álmok”, „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” Vagy a Levél a hitveshezben: „Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, / ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, / s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, / s kihez vakon, némán is eltalálnék.” De ez már nem a kamasz, hanem a férfi hangja.

Az Ikrek havában felidézett gyermekkor egy régi emléket is elõhívott: 1919-ben szemtanúja volt egy katonaszökevény nyilvános kivégzésének. Az erõszakos halálra – és minden erõszakra – rövid életében mindig érzékenyen reagált, így Federico García Lorcáéra is, 1937-ben: „Mert szeretett Hispánia / s versed mondták a szeretõk, – / mikor jöttek, mást mit is tehettek, / költõ voltál, – megöltek õk.” A borzongató ebben a rövid versben, versrészletben az, hogy Radnóti mintha saját sorsát látná elõre. Ugyanúgy, mint sok más sorában: „S fiatal férfi te! rád milyen halál vár? / bogárnyi zajjal száll golyó feléd. . .” (Istenhegyi kert, 1936) „Költõ vagyok, ki csak máglyára jó, / mert az igazra tanu.” (A „Meredek út” egyik példányára, 1939. jún. 1.) Ebben a versben a máglya egyszerre vonatkozik a költõre, de az életmûre is, melyre példák a harmadik birodalom könyvmáglyái. És még borzongatóbb, ha a halál okára – tarkólövés – gondolunk a „Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel” kezdetû vers, mely így folytatódik: „a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el; / hallgattam, hogy keringél a vér ütõeredben.” A vers a kedvesben, a feleségben menedéket keresõ és találó költõ egyik legszebb szerelmi vallomása, de így zárul: „S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.”

Alázat

A Sirálysikoly idézett részleteiben lényeges sor az „és támadok fel Krisztusként”. Azt, hogy a költõ halála után az életmû feltámadását lássuk benne, túl merész gondolattársítás. Sokkal fontosabb Krisztus elsõ jelenléte Radnóti költészetében. A vers keletkezési éve 1929. Ez azért lényeges, mert ekkor már Radnótiban eleven az elhatározás: harmincegyedik éve elõtt meg akar keresztelkedni.² Marx, marxizmus, Krisztus, kereszténység: ez is ellentmondás, de ha költészetének egészét, változásának ívét figyeljük, efelé halad. Nem demonstrálva – szavakban –, hanem egyre erõsödõ alázatában. Ez a szóhasználat a Sirálysikolyban jelenik meg elõször, a „támadok fel /. . ./ alázatra és tisztaságra” összefüggésben. Az „alázat” szót a Sirálysikoly után is többször ismétli írásaiban, így a Kaffka Margit mûvészi fejlõdése címû doktori disszertációjában: Kaffka Margit „A maga alázatos íróságával tisztelte anyagát, a szót.” Radnóti is tisztelte anyanyelve anyagát, szavainkat. Ezen túl a verset, mely második anyanyelve volt, és a költészetet, a vers-nyelv szellemét. Helyzete miatt különös erõvel van jelen ez a szó az 1944-es Sem emlék, sem varázslatban: „. . .könnyüléptû szivében megterem / az érett és tünõdõ kevésszavú alázat, / az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekérõl. . .” A sorvégi hívórímre a következõ sor közepébe bújtatott belsõ rím felel, és éppen ettõl a bújtatástól fokozódik fel mind az „alázat”, mind a „ha lázad” ereje, melyet betetõz a „nem önnön érdekérõl”. Ez az alázat, bár látszólag a költõi tanulmányírói szókinccsel kapcsolatos, összefügg a költõ és a forma viszonyával. Áttételesen a krisztusi alázat megjelenésével a költõi magatartásban, melyhez a hazához való hûség is kapcsolható. „Érzékenyen és ünnepélyesen élek – írta már 1939-ben az Európai exotizmus címû esszéjében –, ahogy a halál elõtt szoktak a fegyelmezett, de hívõ emberek.”³

Igen, Radnóti hívõ ember volt, aki magyar, és hûséges a népéhez, hazájához. Az utóbbit 1943 szilveszterén egy mûvésztársaság⁴ szemére is vetette, amikor a Nem tudhatom. . . akkor még nem végleges változatát felolvasta: „Nicsak, ez »hazaffyas« vers! Mit akarsz ezzel, Miklós!” Nem tudjuk, mit válaszolt, de a lényeg talán ez lehetett: „Igazat mondani.” Az 1989-ben megjelent Naplóban errõl a napról nincs feljegyzése. De lényeges egy, 1942. november 23-i dátum: „Felolvastatják három, »munkatáborban írt« versemet, utána mintha kis csodálkozás rezegne a levegõben. Két szerelmes vers, egy pedig a királyhágói kecskékrõl.⁵ Szeretném megmagyarázni mindig és újra, hogy az így természetes. . .” De ez még nem Bor, és nem Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, és nem Mohács, és nem Szentkirályszabadja, bár a költészet, a szerelem ott is éltette.

Az utolsó stációk

Az utolsó versek kristálykeménységû formavilágához, forma és tartalom egységéhez és ellentétéhez, így az utolsó Razglednicához hosszú út vezetett. „Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. Így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. – / Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen.” (Szentkirályszabadja, 1944. okt. 31.) A vers közismert, a helyzet, melybõl született, talán kevésbé. Ezt Kõszegi Ábel, a szemtanú írta meg:⁶

„A járdán, az árokban holttestek hevertek. Lorsi Miklóst, a muzsikust egy lovas SS szólította magához. Elvette a hegedûjét, és rálõtt. Még él, de nagyon vérzik. Radnóti és egy társa belékarolnak, és próbálják az árkon átsegíteni az útra.

– Der springt noch auf! – üvölti a Zugsführer. Egy legény odaugrik, és közvetlen közelrõl fejbe lövi a hegedûmûvészt. Az árokba zuhan. A dörrenésre a foglyok ijedten vetik ismét a földre magukat.”

Mindehhez és a vershez keveset lehet hozzátenni. Talán csak annyit: ezek az utolsó versek is azt a táborbeli, kiszolgáltatott helyzetéhez viszonyítva irreálisnak nevezhetõ, verssel szembeni alázatot mutatják, mely ekkorra Radnóti egyik legfontosabb jellemzõje. És a pontosság, a mûgond. A „springt” szó valójában másodszor fordul elõ a Razglednica (4)-ben, hiszen sokadik jelentése a „pattan”. A második sorban a „mint húr, ha pattan” kettõs értelmû. Egyrészt a hegedû húrja, mint metafora, Lorsihoz és a hegedûjéhez kapcsolódik; ugyanakkor a német kiáltást erõsíti fel: ennek elõzménye, tragikus exponálása. Ha lefordítja az eredeti mondatot („Ez még felpattant!”), elfedi, hogy itt még németek gyilkoltak, de fölöslegesen, magyarázó-értelmezõ módon ismételné a második sor szavát. Ezekben a súlyos „apróságokban” is megmutatkozik, hogy „Radnóti, mint a legkülönbek, több önmagánál.”⁷ Ezt Pilinszky írta róla, mint a következõket is költészetének errõl az idõszakáról: „Fiatalkori költészetét néhány szürrealisztikus elem beszivárgása jellemezte, majd egy váratlan és tökéletes hangvételû bukolikus líra. Látszatra erre született: az idillre, az elveszett latinos paradicsom visszaszerzésére. (. . .) És ezekbe az üvegfúvók aggodalmas finomságával alakított mondataiba szabadul be a világ talán legmegrázóbb szerencsétlensége. (. . .) Az, amit barbár ésszel szituációs zsenialitásnak neveztem, de amit egyszerûen hûségnek is mondhatnék, hozta létre költészete utolsó korszakának valóban »kiszámíthatatlan« remekeit. (. . .) Létrejött az, amire eleve készült, s amire egyáltalán nem készült fel. Eklogákban közölte azt, amit még egy Beckett is csak fejlövész stílusban merészelt.”⁸

Végsõ ellentmondás

Igen. Az utolsó versekhez, azok drámai szerkesztési módjához, tökéletességéhez már nem a tudatos alkotási folyamat vezethette Radnótit, hanem az ösztön, ami nem nélkülözi a forma biztonságát. Azt, amire részben mûfordításaival tehetett szert. De a szabadversek áradatába már sokkal korábban és természetesen kezdett beszüremleni a görög–latin metrum („szõrire hulljon a föld”, Kedd és szerda között, 1931; „reggel a villamoson”, 1932. január 17.; „kürt szava számon a szó”, 1932. május 5.), a daktilus és anapesztus lüktetése után a klasszikusban lebegtetett magyaros ütemezés („kigyúlt a víz alatt a tûz / és sûrübb lett a parti fûz”: Pontos vers az alkonyatról, 1934), majd a rímelés látszólag szeszélyes, néha a sorokon belüli fel-felbukkanása („. . . zöldkontyu / cseresznyefákat is csemeteszellõk agitálnak”: Tavaszra jósolok itt, 1932, kiemelés: T. E.), aztán következetes alkalmazása, szabályos strófaszerkezetek („Az ormon üldögélsz s térdeden néked ért / ifjú asszony alszik, mögötted szakállas / haditettek, vigyázz! kár lenne éltedért”: Vihar elõtt, 1934).

Ismét látszólagos ellentmondás, de alkotáslélektanilag hiteles: ahogy a világ egyre szorítóbbá válik Radnóti, az ember körül, mind inkább a kötött formát teszi uralkodóvá verseiben. Mintha a választott mûfaj és forma – a korlátok – határait robbantaná szét a tartalommal már eklogáiban is. A kötött formán uralkodni egyenlõ lehetett számára az embertelen törvények fölötti gyõzelemmel. Így írhatta meg költészetünk legtökéletesebb szonettjét, a shakespeare-i Ó, régi börtönöket is. Az elsõ tizenkét sor egységes tömbje csalóka. Két fordulópontja is van: „Ó, régi börtönök nyugalma, szép / és régimódi szenvedés, halál / költõhalál, fennkölt és hõsi kép, / tagolt beszéd, mely hallgatót talál, – / mily messzi már.” Az elsõ fordulat itt, az ötödik sor közepén található, ezt szinte hangsúlyozza a sorvégi „talál” hívórím és a következõ sor közepére rejtett felelõ rím: „messzi már”. A félsor nyomába lépõ másfél sor egyszerre drámai fordulat (tartalmában) és viszonylagos nyugalom (költõi képben): „A semmiségbe lép, / ki most mozdulni mer. A köd szitál.”

A következõ hat sor ismét egységes: „A valóság, mint megrepedt cserép, / nem tart már formát és csak arra vár, / hogy szétdobhassa rossz szilánkjait. / / Mi lesz most azzal, aki míg csak él, / amíg csak élhet, formában beszél / s arról, mi van, – ítélni így tanít.” Ha egymástól távol is, de gondolatot fokoz – az ellentét miatt – a szóismétlés az elsõ és a harmadik verstömbben: „halál, költõhalál” és „csak él, csak élhet”. De nyelvi szempontból fontos az is, hogy az elsõ tömb, az elsõ négy és fél sor egyetlen versmondat. Ezt egy rövidebb („A semmiségbe lép, / ki most mozdulni mer”), majd egy még rövidebb tõmondat követi („A köd szitál.”) Az ezt követõ hat sor ismét két hosszabb, egyenlõ versmondat: kétszer három sor. Az utolsó két zárósor már négy mondatból áll, s ezzel is fokozódik az összegezés feszültsége, drámaisága: „S tanítna még. De minden szétesett. / Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.”

És itt elkerülhetetlen a teljes vers felidézése:

Ó, régi börtönök nyugalma, szép
    és régimódi szenvedés, halál
költõhalál, fennkölt és hõsi kép,
    tagolt beszéd, mely hallgatót talál, –
mily messzi már. A semmiségbe lép,
    ki most mozdulni mer. A köd szitál.
A valóság, mint megrepedt cserép,
    nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.

Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, – ítélni így tanít.

S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.

A forma tökéletessége ellentmond a teljes versbõl sugárzó tehetetlenségérzetnek. Igaz, hogy menekülés a vers, de a munkába, alkotásba. A vers a szonettnek megfelelõen jambikus ritmusú, mely sehol nem törik meg. Rímei végig emelkedõk, rímképlete szabályos: ababababcddc ee. A vers egészébõl azonban olyan rejtett formai erõ is sugárzik, ami mellett nem mehetünk el figyelmetlenül. Mintha Radnóti az aranymetszés szabálya szerint szerkesztette volna! Ha a szonett négyes tagolódására figyelünk, egy sajátos, tökéletes aránypárt fedezhetünk fel, mely valóban az aranymetszés megközelítése: Az elsõ egység 4,5 sor. A második: 1,5. A harmadik: 6, a negyedik: 2. Ha a következõ aránypárt állítjuk fel: a:b = c:d, és ezt behelyettesítjük: 4,5:1,5 = 6:2, és a mûveletet elvégezzük, a kültagok és beltagok szorzata egyenlõ: 9! Ha nem is az aranymetszés aránya: a:b = b:(a+b), mégis szabály, tökéletes. És mindez – a vers dátuma szerint – 1944. március 27-én, egy héttel Magyarország német megszállása után! Egy költõ-ember költõi ellenállása!

Az utókor felelõssége

Ez mindig nyomasztó. Az utókor rendszerez, választ, a választással ítél, holott nem ismeri a teljes embert, aki akkor és ott valamiben – versben – megnyilatkozott. Egyáltalán: lehet-e ítélni, ha a belsõ, a legbelsõ pillanat felidézhetetlen? Az, ami az írás meghatározója volt. Ha Radnótit és Radnótiról olvasunk, a pillanatok egységbe rendezõdnek, ez az egység mégis mintha hiányokkal volna terhes. Hogy ezeket mivel töltjük meg – próbáljuk megtölteni –, a felelõsséget még nyomasztóbbá teszi. Az emlékezõk a kétségtelen igazságok mellett az elmúlt korszaknak megfelelõen próbálták elhallgatni, háttérbe szorítani, hogy Radnóti Miklós hite, vallása szerint római katolikus emberként halt meg 1944. november 9-én Abda mellett. Ez az elhallgatás – paradox módon – az õt kivégzõ („tarkólövés”) ember felelõsségét (belsõ, lelkiismereti szembenézését önmagával) mintha háttérbe szorítaná. Egy – nem tudni milyen minõségû keresztény vagy keresztyén szellemben nevelt – ember egy keresztényt, tovább görgetve a gondolatot, egy embert ölt meg. Társaival együtt fegyvertelen embereket azon az õszi napon.

Hogy ez „megváltás” volt-e az erõltetett menetben legyengült, ápolásra szoruló Radnótinak és a többieknek, akiket túlzsúfoltságra hivatkozva nem fogadtak be a gyõri kórházba, az utókor számára kegyetlen kérdõjel. Mint ahogy kérdõjel az is: ha tudnak a gyõri püspök, Apor Vilmos embermentõ tevékenységérõl akár a kórházbeliek, akár a munkaszolgálatosokat kísérõ tábori csendõrök, bátran megtették volna-e, hogy ahhoz az igaz emberhez irányítsák és vigyék õt és õket, aki húsvét vasárnapján mártírhalált halt? Ha megteszik, talán nem történik meg az, ami megtörtént. Mint ahogy azt sem tudjuk: tudták-e, hogy akit nem fogadtak be, és akit kivégeztek, a korszak legnagyobb magyar költõje volt. A tény – a halál oka – örökre megmásíthatatlan. És az is tény: Radnóti magyar munkaszolgálatosként halt meg. Úgy, mint egy ember a közel hatszázezer zsidó és mintegy negyvenezer cigány magyar állampolgár közül.

Azt, hogy miért utasíthatta vissza 1944. március 20-án Lengyel Ba lázs⁹ ajánlatát, a hamis iratokat, sejthetjük. Bár katolikus volt, a törvény nem tekintette annak, ám õ nem a törvénnyel szemben lehetett alázatos, hanem sokkal inkább azokkal szemben, akik közül két évtizedes meggyõzõdése és felkészülése szerint megkeresztelkedésével kilépett. Akkor és ott velük vállalta a közösséget. Radnóti, az ember és a költõ örök szembenézésre kényszerít minket azzal, akik vagyunk, voltunk, hogy mások legyünk. Ha ezzel nem számolunk, minden megismétlõdhet. És ez is az utókor felelõssége.

A Radnótiról szóló gondolatsort mégis mások szavaival kívánom zárni. Pilinszkyével és a Pilinszky idézte Edith Steinével: „Összesen négymillió halott. Vigaszért erõnek erejével Edith Steint, a szent életû karmelita apácát idézem, aki itt halt meg Oswiecimben, s itt írta utoljára e szavakat: »Nem panaszkodom. Az ember nem szerezheti meg a Kereszt tudományát (Scientia Crucis), csak amikor a kereszt teljes súlyával ránehezül. Az elsõ pillanattól fogva bensõséges meggyõzõdésem volt, és szívem mélyérõl kiáltottam: Ave Crux, Spes Unica!« (Üdvözlégy, Kereszt, egyetlen reményem!)”10. Ha Edith Stein szavaira gondolunk, Radnótira is azt mondhatjuk: keresztútjától profán költõ-szent lett, és élete – áldozat. És egy másik Pilinszky-idézet: „Auden tette szóvá egy nemzetközi konferencián, hogy ezekrõl a táborokról a kintlévõek kitûnõeket írtak, (. . .) de a táboron belül nem született kultúra, nem születtek mûvek. . .”¹¹ A Radnóti-életmû azt mutatja: születtek. Kockáztassuk meg: talán azért, mert élete derekával szemben, amikor még a Pásztori Múzsát hívta segítségül – annak arcán akkor is átütött már a vér –, Krisztus felé fordult, és krisztusi alázattal – de utolsó versei szerint nem megalázkodással – élte választott passióját – az utókorért.

Jegyzetek

¹ Elõadás, elhangzott a Zsámbéki Katolikus Tanítóképzõ Fõiskola Radnóti-délutánján, 1995. november 21-én.

² Melczer Tibor: Kell az áldozat. Vigilia, 1989. 1. sz.

³ Független Újság, másodközlés: Új Magyarország, 1994. nov. 7.

⁴ Emlék és varázslat, Bp. 1984. 135. old.

⁵ A három vers: Virágének, Októbervégi hexameterek, Kecskék.

⁶ Emlék és varázslat, Bp. 1984. 171–172. old.

⁷ Pilinszky János összegyûjtött mûvei, Tanulmányok, esszék, cikkek II. 266. old. (Bp. 1993)

⁸ Pilinszky János idézett kötete, 266. old.

⁹ Lengyel Balázs: Radnóti két dedikációja (In: L. B. Közelképek, 1979. 487–488. old.

¹⁰ Pilinszky János összegyûjtött mûvei, tanulmányok, esszék, cikkek, I. 374. old.

¹¹ Pilinszky János összegyûjtött mûvei, Beszélgetések, 1994. 187. old.

-------------------------------------------------------------

A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra még a vallásos hittel szemben is. Mert két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje. A különbözõ szaktudományok a természeti jelenségeket és azok kölcsönhatását vizsgálják. De a jelenségeken túl a filozófiai ész eljuthat Isten bizonyos fajta ismeretére, aki a világmindenség alapja. Ám csak az isteni kinyilatkoztatás, a hit tárgya vezet be bennünket Isten életének misztériumába. Ész és hit ugyanarra az õseredeti Igazságra törekszenek, amely nem mondhat ellent önmagának. Ezért amikor az ész és a hit látszólag szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális tevékenység vagy a hitbõl táplálkozó reflexió túllépte a saját illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere követelményeit.

(II. János Pál a kultúra és a tudomány képviselõihez
Budapesten, 1991. aug. 17-én)