E  SZÁMUNK ELÉ

Kedves Olvasóinknak a Betlehemben 2000 évvel ezelõtt született, értünk meghalt és feltámadt Jézus békéjét és örömét kívánjuk, és kérjük az Úrtól.

Szentatyánk A harmadik évezred közeledtével kezdetû apostoli levele elején így mutat rá az Ige megtestesülésének kozmikus jelentõségére: „Az a tény, hogy az örök Ige az idõ teljességében teremtményi állapotot öltött magára, a 2000 évvel ezelõtt Betlehemben történt eseménynek egyedülálló kozmikus jelentést ad. Az Igének köszönhetõen mutatkozik a teremtmények világa »kozmosznak«, azaz rendezett világegyetemnek, és ugyancsak az Ige megtestesülése újítja meg a teremtés kozmikus rendjét. Az Efezusi levél beszél a tervrõl, melyet Isten Krisztusban határozott meg, hogy »elérkezik az idõ teljessége, és Krisztusban mint Fõben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van« (1,10). Krisztus, a világ Megváltója az egyetlen Közvetítõ Isten és az emberek között.”

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetû lelkipásztori konstitúciójában (10. pont) ezt írja a krisztusi misztérium üdvösséget hozó kegyelmérõl: „Az Egyház hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadott, Szentlelke által világosságot és erõt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerû hivatásának; s hogy nem adatott az ég alatt más név az embereknek, melyben üdvözülhetnek. Hasonlóképpen hiszi, hogy Urában és Mesterében megtalálja az egész emberi történelem és az ember célját, központját és megértésének kulcsát. Ezen fölül az Egyház tanítja, hogy az összes változás mögött sok változatlan dolog van; ezeknek végsõ alapja Krisztusban van, aki mindig ugyanaz: tegnap, ma és mindörökké.”

Jézus Társasága magyarországi rendtartománya is, benne folyóiratunk, Jézus Krisztus Egyházát akarja szolgálni a II. vatikáni zsinat szellemében, keresve a korszerûsödést és az új evangelizálást. Itt és most akarjuk teljesíteni ezt a szolgálatot, de már gondolunk a jövõre, a fiatal nemzedékre, az új évezred elsõ nemzedékére. Valljuk azt, hogy Jézuson kívül nincs másban üdvösség, és hogy a Szentlélek rejtetten ott mûködik nemcsak a keresztények, hanem minden jóakaratú ember szívében, hiszen Isten mindenkit az üdvösségre hív, Krisztus mindenkiért meghalt és feltámadt: õ az ember és a történelem célja, központja és reménységünk forrása.

Ebben a szellemben akarja végezni szolgálatát az új évezred elején a Távlatok, amely elérkezett 50. számához. A jövõ évben megújult külsõvel és némileg módosított profillal folytatja misszióját.

A kétezredik év jubileumi ünneplésével egybeesik a magyar államalapítás millenniuma. Ebbõl az alkalomból három számunk (49, 50, 51) tanulmányait a magyarországi gazdasági, társadalmi, politikai, egészségügyi, kulturális, egyházi helyzet megvilágítására szenteljük, megfelelõ szakemberek közremûködését kérve. Az októberi számban már elkezdtük ezt a „felmérést”. Szívesen veszünk hozzászólásokat, fõleg a politikai kérdésekkel kapcsolatban. Világos, hogy csak néhány szempont felvázolásával végezhetjük el a megközelítéseket. Különbözõk lehetnek a vélemények egy-egy kérdésben, pl. a rendszerváltozás utáni kormánykoalíciók és ellenzékek mûködésének mérlegelésében, amint ezt októberi számunk dossziéja is mutatja. E „felmérések” és „mérlegelések” nagyban befolyásolhatják a két év múlva esedékes parlamenti választásokat. A „helyzetfelmérést” ugyan részben elvégezte a magyar püspökök szociális kérdésekrõl és családproblémákról szóló két körlevele.

De e körleveleket is tovább kell gondolni, árnyalni, bizonyos kérdéseket és megoldásokat aktualizálni. Folyóiratunk jellegének, profiljának megfelelõen nem csupán az „egydimenziós” embert vesszük tekintetbe, hanem az Isten képére alkotott és az isteni életre Krisztusban meghívott embert, tehát a szellemi-vallási-erkölcsi dimenziót is, ami lényeges az értékek átadásánál (családi és iskolai nevelés, médiumok), illetve az egyház(ak) evangelizáló küldetésének teljesítésében. Ismernünk kell azt az egyre inkább szekularizálódó, vallásilag közömbös világot, amelyhez küldetésünk szól. A keresztényekkel, vallásosokkal, jóakaratú nem hívõkkel folytatott párbeszédben nemcsak adni, hanem kapni is akarunk, amint ezt a zsinat is megfogalmazta: „Az egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, amelyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak a személyében kap bármilyen rendû és rangú embertõl. Akik elõbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a közgazdasági, valamint a nemzeti vagy nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amely nem független a kívülrõl jövõ hatásoktól. Sõt az egyház megvallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözõinek támadásaiból is.” (GS 44; vö. LG 9.)