Távlatok / 49

Tartalom

E számunk elé    337

  MAGYAR MILLENNIUM / I

Nemeskürty István: Ezer esztendő

       I. Mit ünneplünk?    339

      II. Hit és önérzet    345

Bod Péter Ákos: Magyarország gazdasági, pénzügyi és szociális állapota    348

Szabó-Pelsőczi Miklós: A világgazdaság gyors változásai a magyar millennium tükrében    357

Bogár László: A történetnek még nincs vége. . .    366

      Szerkesztőségi megjegyzés Bogár László tanulmányához     377

      Bittsánszky Géza: Hozzászólás Bogár László cikkéhez     378

Kavin Ferenc: Kik a rendszerváltoztatás vesztesei?    386

  LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS

Nemeshegyi Péter: „Legyetek hálásak!” (Kol 3,15)    391

II. János Pál: Kiengesztelődés és bűnbánat    398

Török Balázs: A papi, szerzetesi hivatás kialakulásának motívumai     399

Gódány Róbert és Rita: A Schönstatti Apostoli Mozgalom lelkisége    410

S. Szabó Péter: Prohászka Mária-litániája    417

  RÓMA

II. János Pál: Üzenete 2000. augusztus 20-ra    423

A XV. ifjúsági világtalálkozó    427

II. János Pál beszéde a vértanúk ünnepén    432

  EURÓPAI KÉRDÉSEK

Pierre de Charentenay–Noël Treanor: Végre európai vita!     434

Szabó Ferenc: Az Ostpolitik – Casaroli bíboros szemszögéből     436

Szabó Ferenc: A kommunizmus fekete könyve – magyarul    443

  KULTÚRA ÉS ÉLET

Tüskés Tibor: Száz éve született Szabó Lőrinc    450

Halász Bálint: A humanista repülőpilóta    454

Kratochwill Mimi: Borsos Miklósra emlékezünk    458

Mózessy Gergely: Prohászka Ottokár és a püspökkari pásztorlevelek     461

Dékány Endre: Martinkó András és az Ómagyar Mária-siralom rejtélye     470

Széll Tamás: Az északkelet-amerikai jezsuita missziók kezdete    473

Sasvári István: Jezsuiták és szabadkőművesek    484

  SZEMLE

Fröhlich Ida (kiadó): A qumráni szövegek magyarul (Nemeshegyi Péter)     487

Carlo Carretto: Kerestem és megtaláltam (Gyorgyovich Miklós)     488

Szabó Ferenc és mások: De profundis (Gyorgyovich Miklós)     489

Zombori István: A szeged-csanádi püspökség (Dékány Endre)     490

Borovi József: Az esztergomi főegyházmegye felosztása 1776-ban (Dékány Endre)    491

Esterházy Péter: Harmonia caelestis (Szabó Ferenc)    491

Gyorgyovich Miklós: Katolikus pszichológusok előadásai    492

Tüskés Tibor: Az exponált idő (R)    495

Pázmány Péter: Isteni igazságra vezérlő kalauz    495

  MAGYAR PAPI EGYSÉG

László Gábor: Üzenet fiatal papoknak    2

Szabóné Nemesy Krisztina–dr. Szabó Endre: Keglevich atya halálára    12

Halottaink    14

MAGYAR MILLENNIUM / I

Nemeskürty István

EZER  ESZTENDŐ

I. MIT  ÜNNEPLÜNK?

A millennium az ezeréves keresztény Magyarország ünnepe. István király tudatosan választotta a kereszténység ezredik esztendejét királlyá koronázásának napjául; millenniumunk tehát egyszersmind a kereszténység kétezredik jubileumát is magába foglalja.

A keresztény magyar állam tervszerű, sikeres megszervezése csak a közösség, a nemzet támogató egyetértésével történhetett, az imitt-amott fellángoló, „pogány” – bár inkább hatalmi harcokat sejtető – lázadások ellenére.

Nem szokás csudálkozni azon, hogy a törzsszövetség pusztákról hozott, évszázados beidegzéseit levetkőzni nem képes tagjainak és vezéreinek – „kalandozások” – megsemmisítő veresége (955) után, amikor a győztesek három vezért akasztottak fel, köztük Bulcsút, alig húsz esztendővel a császár nemcsak hogy fogadja a magyar küldöttséget, hanem Géza fejedelemnek bizánci hitű keresztény feleségétől született fia a császári család leányát, a későbbi császár nővérét kapja feleségül; Géza leányát, István nővérét pedig a tengeri nagyhatalom Velence urához, a dózse fiához adja nőül. Példátlan gesztus ez egy alig száz esztendeje megtelepült, a keleti pusztákról érkezett nép fejedelme iránt. A pápa és a császár tehát feltétlen bizalommal fogadta Gézát és a magyarságot.

Ehhez képest a mai magyar társadalom nem csekély része még mindig az István–Koppány ellentétet emeli érzelmeinek középpontjába, hamis irányba terelve ezzel a történelmi közgondolkodást.

A magas kultúrájú, egészséges élettani körülmények között élő magyarság a honfoglalás után alig száz évvel európai nagyhatalommá küzdötte fel önmagát (Szent László), és e hatalmi helyzetét az Árpád-ház mint család szükségszerűnek nevezhető biológiai elöregedése és elsatnyulása (IV. László) után is tartósan biztosította. A nemzet kollektív akaratának a külföldről érkezett (bár leányági, mégis idegen) uralkodókat is sikerült „magyarrá nevelnie”, miközben a Szent István-i intelmek szellemében szívesen és örömmel fogadott be maga közé vendégnépeket, a németektől a kunokig. Ismeretes Nagy Lajos Szent László-kultusza.

Ha túlzásnak tűnhet is: a nemzetet az tartotta össze, azzal őrizte az állam egységét, hogy mélyen hitte: az Istentől ajándékul kapott országot, ezt a kánaánt már csak hálából is kötelessége megtartani és ápolni.

A magyar állam széthullta után a nemzet lelkiismeretét bűntudat mardosta: hűtlenekké váltunk Istenhez, méltatlanná a kapott kánaánhoz. Igyekeznünk kell bűneinket jóvátenni – ez (is) a magyarországi reformáció egyik megkülönböztető jele a többi népekéhez képest. Elég Kölcsey Himnuszára utalni, mely több száz, írásban is ránk maradt fohász, ima, önvizsgálat, jeremiáda összefoglalása.

A megszűnt állam nemzetfenntartó feladatát a nyelv és művelői – lelkészek, költők, tanítók – vették át. 1541-től 1920-ig nem létezett magyar állam (1867-ben sem intézhettük önállóan külügyeinket, hadügyeinket, pénzügyeinket); mégis töretlenül megmaradt az egységes nemzettudat és annak hordozója, a nyelv.

Azóta a nyelv a mi lelki hazánk, s ez a nyelv fogad magyarrá mindenkit, aki etnikai hovatartozásától függetlenül beszéli és szereti, illetve aki a szó ősi Szent István-i értelmében másféle anyanyelvével is közénk tartozónak vallja magát.

Tény mindenesetre, hogy ma, kereszténnyé válásunk ezredik évfordulóján még van magyar állam és van magyar nyelv.

Ez az állam azonban lényegesen kisebbé törpült, mint amekkora István király korában volt; nyelvünk pedig kopik, foszlik, satnyul. De él.

Elvárható lenne, hogy a millennium alkalmából összefoglaló elmélkedések, elemzések, tudós értekezések szülessenek: mivel magyarázható nemzetünk tragédiája, államunk hosszú időn át tartó megszűnése, főleg pedig az elmúlt száz esztendő végzetes kudarcsorozata?

Hóman Bálint és Szekfü Gyula két háború között megjelent Magyar Történet-e óta mindmáig nem készült tudományos összefoglaló mű; a Magyar Tudományos Akadémia szerzői közössége által megkezdett nagyszabású, sokkötetes vállalkozás félbemaradt. Az 1242-től 1526-ig terjedő hatalmas korszakot tárgyaló kötetek a mai napig nem jelentek meg, és hihetőleg nem is fognak megjelenni. Az Akadémia tehát képtelennek bizonyult összefüggő magyar történet megírására!

Ily módon a történelmünk iránt érdeklődő olvasóközönség a keserű valóság elől az egyre távolibb és így ellenőrizhetetlen múltban keresi mára elveszített dicsőségét; nyelvünk eredetét már-már vallási szenvedéllyel vitatják, ügyet se vetve arra, hogy a magyar nyelv – bárhol, bármikor, bárhogyan alakult is ki – a Halotti beszéd óta leírva is létezik, Anonymus tanúsága szerint pedig már a honfoglalásról énekek sora született. Ha valaminek, hát ennek a millennium évében örvendenünk kell.

A magyar társadalom lelkiállapota a millennium évében

Buda veszése óta megszoktuk, hogy mások parancsolnak nekünk. Ennek folytán a bármikori hatalom – akkor is, ha magunk választjuk! – ellenfélnek tekintetik, intézkedéseit gyanakvás fogadja, s ha szavazásra vagy választásra kerül sor, a pártok nyíltan meghirdetett célja nem a társadalom sorsának javítása, hanem az éppen hatalmon levők leváltása. A nemzet, a haza, a közérdek fogalmát az 1998 koranyarán megválasztott mostani kormány komolyan veszi. De ennek a kormánynak is meghatározott a mozgástere; ezúttal az önmagát Európává kinevezett nyugat-európai államcsoportosulás írja elő, milyen feltételekkel engedélyezi közéjük tartozásunkat. Belső állapotunk, hagyományaink, adottságaink nem érdeklik őket. A nemzeti jelleg puszta említése pedig a „Nyugat”  szerint veszedelmes eretnekség, és ezért üldözendő. A királyságot megdöntő francia forradalom óta – amelyet megtörténte után másfél évtizeddel császárság követett! – használatos  jelentésüket veszített jobboldal és baloldal jelképes kifejezésekkel bűvészkedve inkvizíciós könyörtelenséggel küldenének máglyára társadalmi rétegeket. Emiatt az 1938-tól kezdve a szó szoros értelmében kicserélt magyarországi társadalom (erre vonatkozólag lásd bővebben Requiem és búcsú című könyvemnek Az eredeti bűn című fejezetét) akkor se meri magát magyarnak nevezni, ha pedig annak érzi magát. Egy baljós kifejezés vált uralkodóvá: „magyarkodik." (Mintha lenne, aki németkedik, olaszkodik, zuluskodik. . .) Érvényes tehát József Attila sora: fortélyos félelem igazgat minket. . .

A magyar millennium szervezése az eddig ismertnél is világosabban hozta felszínre társadalmunk alapgyengéjét. Nem hisz abban, hogy az ország ügyeinek intézésében közvetett része lehetne, ezért vagy nem megy el szavazni, ily módon őrizve dacos függetlenségének látszatát, vagy pedig megszokásból választja a régóta ismertet. Ennek folytán az országgyűlés sem képviseli a nemzet teljességének akaratát. Elég most arra emlékeztetni az olvasót, hogy újabb alkotmányunk sincs, az 1949-eset toldozgatják-foltozgatják; amikor az Orbán-kormány új alkotmányt tervezett, azt a képviselőházi többség elvetette. Így hát nincs ugyan korszerű alkotmányunk, viszont van alkotmánybíróságunk. . . A Szent Korona körüli huzavonákra is érdemes utalni. Noha évszázadok óta ismert a közfelfogás: a korona a nemzetet jelképezi (s ezért például annakidején a legradikálisabb magyar jakobinusok ünnepelték visszahozatalát Budára, például Batsányi János), sokan mégis a feudalizmus örökségeként óhajtották volna múzeumi tárgyként kezelni.

A millennium megszervezése

A központi ünnepi eseményeken túl – január elseje: a Szent Korona elhelyezése az ország házában; augusztus huszadika; október huszonharmadika, a forradalom ünnepe – a hagyományhoz hűen műalkotások, kiállítások, hangversenyek, népi vigasságok (sokadalom) emlékeztetnek hazánk ezeréves keresztény létére. Kiemelt ünnepi eseménynek szánjuk Vörösmarty Mihály születésének kettőszázadik évfordulóját. A Nemzeti Színház előadja a Csongor és Tündét. Támogatjuk tudományos könyvek kiadását (pl. Szent Gellért: Deliberatio).

A millennium céljaira elkülönített összeget szavazott meg az országgyűlés; ezt a kormánybiztos és hivatala kezeli.

Alapelgondolásom lényege a következő.

A nemzeti ünnepi eseményeket központilag szokás tervezni és irányítani. A fővároson kívül néhány megyeszékhelyen vagy történelmi jelentőségű városban zajlik országos jelentőségű esemény.

Az ország népe ebből általában kimarad.

Ezt átgondolva elhatároztam, hogy az országgyűlés által megjelölt időkeretben, 2000. január elsejétől 2001. augusztus huszadikáig minden magyarországi település, önkormányzat maga határozza meg, mikor és hogyan ünnepel. Az állam, a kormány ezeken az ünnepeken egy e célra tervezett zászlóval képviselteti magát. A zászló a millennium és az önkormányzatiság jelképe, nem kifüggesztendő lobogó, hanem azt az önkormányzat választott vezetőjének hivatalában helyezik el. A zászló átadóját is az önkormányzat kéri fel, szabad elhatározásából.

1999 januárjában valamennyi önkormányzatot levélben értesítettem szándékomról. Az év során a kerekítve háromezerkettőszáz magyar önkormányzatnak (város, falu) több, mint a fele jelezte ünneplési szándékát. Közölték ünnepük maguk választotta napját, módját és a zászlót átadó kormányzati személyiség nevét. Amelyik közösség erejét meghaladó, méltó ünneplési módot választott – például: szobor avatása, freskó készítése, színmű, emlékpark –, annak kivitelezési költségeit támogattuk. Több, mint száz önkormányzat állít szobrot történelmi hősének, királyoknak, vagy Szent Istvánnak. Mindezt nem „felülről”  adott tanács vagy akarat alapján, hanem saját elhatározásukból.

Ezzel az elvileg egyszerű, de a gyakorlatban bonyolult és nagy szervezési felkészültséget igénylő módszerrel elértük, hogy másfél éven át valóban az egész ország ünnepel. A legkisebb falu is a maga ünnepeként éli meg az ország millenniumát. Nem ritka az olyan nap, amikor tizenöt helyen tartanak millenniumi ünnepet. 2000. június 15-ig 1781 önkormányzat jelentette be vagy tartotta meg a maga ünnepét.

Az ünnepek meghatóan magasztosak – csaknem mindig istentisztelettel is egybe vannak kötve – és változatosak. Kifogyhatatlan az egymással nemesen versengő falvak és városok ötletgazdagsága. Előkerültek a népviseletek, felhangzanak rég feledettnek hitt énekek, kórusok, szokások.

Az ünnepi beszédekben elhangzik, hogy mekkora erő az önkormányzat léte, ha azt a lakosság komolyan veszi. Sok kicsiből áll így össze a nagy egész: az ország.

A legrátermettebb uralkodó, hadvezér, politikus sem boldogul, ha nem áll mögötte az ország népe. Ez a nép ereje és hatalma – amennyiben élni tud vele.

A legkisebb falu is ismeri saját múltját. Hogy ez még tudatosabbá váljék, vállaljuk helytörténeti munkák kiadását. Ily módon az ország népe valóban az ország népének tekinti önmagát. Minden falu története, szokása más, és mégis egyazon országnak közös kincse. E gondolattól vezérelve a legelső millenniumi ünnepet január másodikán Bajót község tartotta. (Lakosok száma: 1490). Az ünnepi szentmisét a falu egykori plébánosa, Balás Béla kaposvári püspök mondotta. A zászlót a miniszterelnök adta át, és mondotta el ünnepi beszédét. A templomban a község polgármestere, magánéletében iparos, elmondta, hogy a tatárjáráskor Bajót íjászai védték Esztergom várát. Ez történelmi tény, amit tehát ők számon tartanak. Azt is tudják, hogy a középkorban egy aragóniai királyné udvarnépét telepítették ide.

Tápióbicskén, április negyedikén, a nevezetes 1849-es tavaszi hadjárat egyik győzelmi napján kevés híján százötven év óta egy akkori bíró végrendelete alapján zsemlét osztanak a gyerekeknek; az emlékezésnek ezt a dacos fajtáját a legzsarnokibb hatalom se tilthatta meg. Minden esztendőben összegyűltek az iskolások, szavaltak, énekeltek, és miközben ették a zsemlét – ma már lekváros buktát –, 1860-ban, 1930-ban, 1945-ben és a kötelezővé tett április negyedikén az elmúlt fél évszázadban: a maguk győzelmét, az igazi forradalom győzelmét ünnepelték.

Lelkesítő példák százairól számolhatnék be; elég most annyi, hogy a magyarság önérzetesen ismeri múltját, és bízik jövőjében.

Ezzel a módszerrel azt is elértük, hogy az „önkormányzatiság” nagyon is elméleti fogalma valósággá vált. A nép hosszú idő óta először dönt önmagáról, ha csak egy ünnepi nap erejéig is (a választásokat kivéve). E tervem végrehajtását megelőző viták során akadtak, akik úgy vélték: nem lesz fogadókészség erre a millenniumi ünnepi elgondolásra. Már tudjuk, hogy van.

De éppen ezért gondosan ügyelünk arra, hogy a millenniumi ünnep ne válhasson politikai gyűléssé. Bármilyen pártot képviselő polgármester és önkormányzati képviselők állnak is a falu vagy város élén, ünnepükön a nemzet egészét képviselik. Sohasem kérdeztem, ki miféle párthoz húz. Az egyértelműen és kinyilvánítottan ellenzéki vonzódású önkormányzatoknak joguk van az országgyűlés három alelnökének egyikét zászlóátadó szónokul felkérni, így tehát az MSZP vagy az SZDSZ sincs kizárva az ünneplésből. Gyakori eset viszont, hogy ellenzéki önkormányzatok is a miniszterelnököt kérik fel zászlójuk átadójául.

Programunk fontos részeként határoztuk el egy családi olvasó- és daloskönyv kiadását, melyet minden 2000 és 2001 tavaszán elsőosztályos gyerek ajándékba kap. Nem tankönyv ez, hanem családi olvasmány. Ugrin Aranka gondosan összeválogatott szövegei a legnemesebb hagyományokat segítenek feleleveníteni. Az olvasókönyvek 2000 és 2001 márciusában kerülnek kiosztásra. Az első példányokat a miniszterelnök osztotta szét Tököl községben. E kiadvány sikere minden várakozásunkat felülmúlta. 2001 könyvhetén bárki számára megvásárolható lesz.

Ezek az ünnepek pénzt, energiát, munkát igényelnek. A leleményesség és a Berzsenyi hirdette erkölcs azonban sikerre viszi a közakaratot:

Más nép erős temérdekségében
Ezt a fekvés, amazt kereskedés
Gazdaggá és hatalmassá teszi:
De nékünk részünk mindezekben nincs.
Mi az hát, ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs…

                (Kazinczy Ferenchez 1809.)

* * *

II.  HIT  ÉS  ÖNÉRZET

Elhangzott az Operaházban 2000. január 3-án, a millenniumi év ünnepi nyitó hangversenyén.

A magyar nép ezer évvel ezelőtt elhatározta, hogy megmarad. Megmarad mint állam, és megmarad mint nyelv.

Megmaradtunk.

Minden korábban ideérkezett, keleti pusztákról jött nép – szarmaták, hunok, besenyők, mások – elpusztult, nyomuk veszett. A nyelvük is elenyészett. A magyar törzsszövetségeknek az évezredes harci begyakorlástól és szokásoktól megszabadulni nem tudó részei 955-ben Augsburgnál a császári hadaktól végzetes vereséget szenvedtek. Úgy tűnt, hogy ezzel megindult a pusztulás folyamata. Pusztulás helyett azonban a hadjáratban részt sem vett magyar fejedelem, Taksony, Árpád unokája megkezdte a letelepült nép államszervezetbe tömörítését. 973 húsvétján Taksony utóda, Géza eleget tett Ottó császár kérésének, és az akkortájt szerveződő közép- és észak-európai államok fejedelmeivel együtt népes küldöttséget küldött a császárhoz. Világosan tudta, hogy a keresztény eszmerendszerbe való bekapcsolódás nélkül elveszünk. Szerencsére a magyar népet nem kellett könyörtelen erőszakkal a kereszténységre kényszeríteni. Véres trónutódlási harcok és felkelések között és ellenére, a kereszténység fogalmával már Etelközben vagy még korábban megismerkedett magyarság hajlandónak mutatkozott a befogadására.

Géza fejedelem bámulatos ügyességgel szőtte be országát az európai Nyugatba. Ő maga megkeresztelkedett, feleségül vette a keresztény Gyula erdélyi fejedelem görög keresztény hitű lányát. Fiát, Istvánt, akit már gyermekként megkereszteltetett, II. Civakodó Henrik bajor fejedelem lányával házasította össze. Figyelemre méltó, hogy erre a bajor fejedelem hajlandónak mutatkozott. E fejedelem fiából, tehát Gizella testvéréből (szintén II. Henrik a neve) pár év múlva császár lett. Ritkán emlegetjük, hogy Géza Velence felé is tájékozódott: lányát az akkor tengeri nagyhatalommá fejlődő Velence urához, a dózséhoz adta férjhez. Beépültünk Európába. Létrejött az a köldökzsinór, amely minket idefűz. Az eszmerendszer, amelybe bekapcsolódtunk, a kereszténység, az akkori világ legfejlettebb ideológiája volt. De ez kevés. A magyar nép érzelmileg is keresztény lett. Mindenki tudja ezt, aki valaha is hallott Mária-énekeket énekelni. Deér József professzor írta már a harmincas években: a magyar nemzetet nem kellett a keresztény hitre erőszakkal kényszeríteni, mert készen állt befogadására. És hogy mennyire így volt, azt az is bizonyítja, hogy az István halála utáni véres trónutódlási harcok évtizedeiben is megmaradtunk kereszténynek. Thomas More angol államférfi, népszerűen Morus Szent Tamás 1534-ben, jóval a mohácsi vész után így nyilatkozott a török hódoltságba betagolódott Magyarországról: „Magyarország eddig nagyon biztos kulcs volt a kereszténységhez. Hungary has been hitherto a very sure key to Christendom.” Valóban. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy a török hódoltság idején, amikor egyes meghódított balkáni népek tömegei váltak mohamedánná, Magyarország egyetlen városa és falva se vette föl a mohamedán hitet százötven év alatt. Erre büszkék lehetünk.

Mi adta ezt az erőt? Hiszen történelmünk bizonyítja, hogy általában fél évszázadonként, bizonyos fokig földrajzi helyzetünk miatt is, tragédiákból kellett újra meg újra feltápászkodnunk. Hogyan tápászkodtunk föl? A hit és az önbizalom erejével. Legnagyobb királyaink, Szent István, Szent László, III. és IV. Béla, Hunyadi Mátyás nem tudták volna elérni az országgal azt, amit akartak, ha nem támogatja őket feltétel nélkül egy összefogott nemzet. 1241-ben, a tatár pusztítás után, amikor Buda városa porrá égett és romhalmaz volt, a király elhatározta, hogy egy dombra építi az új Budát. Tizenöt év alatt megszületett a város, Európa talán legelső, központilag tervezett városa. És az 1250-es évek közepén már állt a domonkos rendi kolostor, az anyanyelven prédikáló, akkoriban létesült domonkos rend központi rendháza, ahol világkongresszusukat tartották a domonkos szerzetesek. Közéjük tartozott, mint tudjuk, Szent Margit is. Nem óhajtom az egész történelmet áttekinteni, de ezekre a mozzanatokra büszkén kell figyelnünk.

Az 1700-as évek elején, amikor Magyarország kivérzett a török hódoltság, a felszabadító harcok pusztításai, a Rákóczi-felkelés véres tragédiája után, negyven négyzetkilométerenként akadt csak egy falu az országban, és a Duna-Tisza közén, a Kunságban, Györffy István professzor tanúsága szerint, összesen tizenkét falu volt. Mintha végleg el kellett volna pusztulnunk. És az emberi logika szerint fel is lehetett volna adni.

Mégis – húsz év múlva Bécs velencei követe azt jelenti Velencének: érthetetlen, hogy Magyarország milyen hamar, mekkora erőre kapott. Ritkán emlegetett példát mondok, hogy világos legyen, nemcsak szónoki fogás, amit használok: ekkor épültek azok a hatalmas barokk templomok, amelyek most is állnak, és amelyek éppúgy tárgyai az idegenforgalmi mutogatásnak, mint a hitéletnek. Ezekben az építők nemzedéke legföljebb az első két padsort ha megtöltötte. Még üresen kongott az épület, de ők a jövőnek építettek. Tudták, hogy ötven-száz év múlva már nem lesz hely a templomban. Ezt az építeni tudást, amihez hit és önérzet kell, ezt kell megtanulnunk tőlük.

A napóleoni háborúk idején, Ferenc császár zord, fantáziátlan és a maga passzív módján kegyetlen uralma alatt a Budára költöztetett egyetemnek 1802 és 1807 között öt év alatt hatvanegy beiratkozott magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. Tíz év múlva, az 1810-es évek közepén, hála Révai Miklós szinte kétségbeejtően lelkes munkásságának, és annak, hogy a nép között elterjedt a híre a Budára költöztetett egyetemnek, már több száz, majd később ezer hallgatója volt, és ezek közül kerültek ki ’48 és a ’67-es kiegyezés politikus hősei. Ezt naplók tanúsítják. Mi kellett tehát ehhez? Úgy mondom: hit és önérzet. Át kell vennünk az újat a nagyvilágtól, mert ez a haladás feltétele; de ne feledjük, hogy Szent István megtartotta magyar nemzeti önállásunkat a jellegben is. Ezért olyan fontos számunkra, mondhatnám, történelmi és politikai fontosságú: a nyelvünk. Ravasz László, a nevezetes református püspök írta a harmincas években: „Nekünk azért legnagyobb kincsünk a nyelv, mert a földet elvehetik tőlünk, szerzett vagyonunktól megfoszthatnak, országrészeket is vehetnek el tőlünk, de a nyelvünket nem vehetik el, azt legföljebb föladhatjuk, magunktól!” Ugyanez vonatkozik a történelmünkre is. Történelmünk elvehetetlen. Minden fának akkora a gyökérzete, amekkora a lombja. Ha a gyökérzete elsatnyul, a lombkorona is elpusztul. Tehát történelmi tudattal kell élnünk, és így néznünk a jövőbe.

Petőfi Sándor 1848. július 4-én, a nemzetgyűlés megnyitásakor A nemzetgyűléshez címen költeményt írt, amelynek egyik gondolata így hangzik: „Hazát kell nektek is teremteni! / Egy új hazát, mely szebb a réginél.” Nekünk most, a harmadik évezred kezdetén, egy új évszázad küszöbén az a feladatunk, hogy a Szent István és a többi nagy államférfi által rakott alapokon építsünk egy új hazát, mely szebb a réginél.

Bod Péter Ákos

MAGYARORSZÁG  GAZDASÁGI,  
PÉNZÜGYI  ÉS  SZOCIÁLIS  ÁLLAPOTA

A diszciplínák közötti munkamegosztásból következően a közgazdászok a termelési, forgalmi és pénzügyi folyamatok alapján formálnak véleményt egy ország állapotáról. Pénzügyminisztériumi vagy nemzeti banki körökben egy ideje elégedetten szólnak arról, hogy immár mi is bekerültünk a fenntartható növekedés szakaszába. Ezen azt  értik, hogy a gazdaság az államháztartás egyenlegének és a külső fizetési mérlegnek a romlása nélkül növekszik, mérséklődő infláció mellett. Látható ebből a szokásos gazdaságfelfogás fogalmi készlete: növekedés, infláció, mérlegegyenleg. Ha ezek rendben vannak, akkor jól állunk, kilátásaink is jók. Ezeket a mutatókat azonban nem tartom elégnek ahhoz, hogy megalapozott véleményt alkothassunk a nemzetgazdaság állapotáról, különösen a mi sajátos átmeneti helyzetünkben. A társadalomnak van gazdasága, és nem a gazdaságnak társadalma. A közgazdász szólhat a maga témáiról, de ha jól ismeri mesterségét, akkor illik tudnia: a gazdaság csak a nagyobb egészen belül ítélhető meg kellő alapossággal.

Tudatában kell lennünk annak, hogy a pénzügyesek „fenntartható növekedés” fogalma roppant mód leszűkítő. A világ dolgairól való gondolkodás keretei közé már több évtizede bekerült, hogy csak az olyan gazdasági növekedés tekinthető fenntarthatónak, amely a természeti környezet végességével és sérülékenységével számol, hiszen a termelés és anyagi fogyasztás emelésének vannak természeti határai. A magyar társadalomról szólva azonban még inkább tágítanunk kell a fenntarthatóság fogalmát: csak az a gazdasági növekedés ítélhető fenntarthatónak, amely mellett a magyar társadalom demográfiailag, értékrendjében, szociális szerkezetében újratermeli magát. Nem sokat ér a termelési mutatók olyan emelkedése, amely mellett a lakosság nagy része elszegényedik, lélekszámában elfogy, azonosságtudatát elveszti.

Mindezt előrebocsátva szólhatunk csak arról a kérdésről, amely okkal foglalkoztatja az érdeklődő laikust éppúgy, mint a gazdasági szakembert: hol tart, és merre halad a magyar gazdaság? Ahány válaszadó, annyi válasz, hiszen mindenki saját tapasztalatai és vélekedése alapján formál véleményt. Az én válaszomat is nyilvánvaló módon meghatározzák a gazdasági adatok, amelyek kezemen átmennek, és azok az élmények és benyomások, amelyeket az országban járva szerzek. A véleményformálásban a mérhető és látható dolgokon kívül támaszkodnunk kell a megtett történelmi útról szerzett ismereteinkre is, hiszen azt, hogy ma mi van, az utca embere csakúgy, mint a hivatásos elemző, csak úgy tudja megítélni, hogy a jelent hozzáveti a múlthoz. Az emberek egy részének azonban igen rövid az emlékezete. Mások viszont nem érzéketlenek maguk, családjuk és nagyobb közösségük múltja és jövője iránt. Az eltérő horizontból következően még hasonló anyagi helyzetű és kilátású személyek is olyannyira különböző módon ítélik meg maguk és az ország állapotát. Az alábbiakban ezért hazánk mai viszonyait nem a tudományos kutatás nagy távlataiba helyezem, ám nem is az aznapi helyzetet rögzítem, hanem egy kézenfekvő viszonyítást választok: a zsákutcás szocializmus korszakához, a kádári rendszerhez hasonlítok.

Ezek alapján az lesz a következtetésünk, hogy a rendszerváltoztatás egy évtizede alatt minőségileg átalakult a magyar társadalom anyagi élete, átrendeződtek a jövedelmi és vagyoni viszonyok, végleg lezárult az a sajátos kádári életforma, amely alapján annak idején a „legvidámabb barakk” meg a „gulyáskommunizmus” címke ragadt az országra. A változások azonban egyenetlen mértékben járták át a társadalmat, és mai gondjaink nagy része az átmenetiség, kialakulatlanság tényéből fakad. Szólni fogok a látható veszélyekről, ám a reményt keltő tendenciákról is.

Kezdjük áttekintésünket azzal az egyszerűnek tetsző kérdéssel: mivel töltik idejüket hazánk polgárai? A statisztikusok által időmérlegnek nevezett felmérés a társadalom különféle lakhelyű, foglalkozású és korú tagjainak életét rögzíti olyan nagy kategóriákba, mint amilyen a főmunkahelyen végzett munka, a szabadidő, az alvás, a közlekedéssel töltött idő, a tanulás és önképzés. Az alábbi táblázat megmutatja, hogy még viszonylag kis időtávon belül is elég jelentősen átalakult az alváson és más fizológiai szükségleten túl eltöltött idő szerkezete.

                                   A 15–74 éves népesség havi időalapjának százalékos megoszlása

                  Forrás: Időfelhasználás 1989 és 1999 őszén. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2000.

A nagy elmozdulások között kiemelkedő a főmunkahelyen eltöltött idő arányának mérséklése, a szabadidő és a gyermekkel együtt töltött idő megnövekedése. Ennek okai között nem éppen örömteli tényező is szerepet játszik: megjelent a munkanélküliség, ami kényszerű szabadidőt teremtett. Egyidejűleg csökkent a főmunkahelyen kívül pénzszerzéssel eltelt idő aránya (ebbe a statisztikusok nem számították bele a háztartáson belül végzett hasznos munkát, amely egyébként hozzávetőlegesen annyit időt köt le nálunk, mint maga a munkahelyen végzett kereső tevékenység). A jövedelemkiegészítés visszaszorulása maga is jelzi a piacgazdaság elterjedését, hiszen korábban a fusi, a GMK, a mellékes nemcsak a többletjövedelem megszerzésének eszköze volt, de egyben következménye is a főmunkahelyen végzett munka szervezetlenségének, a szocialista nagyüzem lomhaságának. Azt is tudjuk, hogy a rosszul szervezett és rosszul fizetett munkahelyi órák után végzett második és harmadik állás gyakorlata nagy mértékben volt felelős az 1960-as évektől az egészségtelen életmódért, a férfiak korai halálozásáért, a családok széteséséért. A kádári viszonylagos jólét alapja ugyanis az önkizsákmányolás volt, nem pedig  hatékony gazdaság.

Bizonyos, hogy a gazdálkodás hatékonysága és az anyagi jólét terén történelmi távlatban nagy javulást hoz a piaci viszonyokra való áttérés. (Pontosabban: visszatérés, hiszen a magyar gazdaság minden történelmi megkésettségünk ellenére piacgazdaság volt, a világpiac szerves része a szovjet érdekszférába való vettetésünk előtt.) Ezt az állítást azonban nehéz elfogadtatni azzal, aki a rendszer megváltozása során állását elvesztette, és a szocializmusban megszokott életformáját feladni kényszerült. De még statisztikai alapon sem egyszerű a bizonyítás, hiszen a gazdasági aktivitás elfogadott mutatójával, a bruttó hazai termék (GDP) alakulásával mérve csak annyit tudunk mondani, hogy a magyar gazdaság a 2000-ik év során jutott végre az 1989-es aktivitási szint fölé.

Már legalábbis, ha hiszünk a statisztikai makroadatoknak. De éppen itt mutatkozik meg a makrogazdasági adatok gyengesége: ha igaz, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1999-es adata körülbelül azonos az 1989. évivel, abból semmiképpen nem szűrhetjük le, hogy az átalakulás tíz éve alatt a nemzeti jövedelem termelése és felhasználása terén nagy változások ne lettek volna. Az idézett időfelhasználási felmérés is jelzi a társadalmi aktivitás változásait. Ha pedig még mélyebbre haladunk az elemzéssel, egyre nyilvánvalóbbá válik a gazdaság (meg természetesen az egyéb társadalmi létszféra) gyors átalakulása.

A magyar munkavállalóknak ma már kisebb részben ad munkát az állam. Minden tizedik ember önálló vállalkozó. Sokan és egyre többen dolgoznak külföldi vagy vegyes tulajdonú cégnél. A magánszektorban megszűnt a képzett és a képzetlen munkavállalók díjazásában a korábbi értelmetlen egyenlősdi, és gyorsan kinyílt a képzettség szerinti bérolló: egyetemi végzettséggel a nemzetgazdasági átlag bő háromszorosát lehet megkeresni, a szakközépiskolai végzettségűek az átlag körül keresnek, míg a 8 általános vagy az alatti iskolázottság birtokában a munkavállalók az országos átlag kétharmadát kapják. Nem is csoda, hogy a tudás, a képesítés ázsiója megnőtt, és az emberek a korábbinál jóval több idő fordítanak tanulásra. A képzetlen ember ma már nehezen kap állást, miközben bizonyos végzettséggel (például számítástechnikai vagy bankári tudással) magyar viszonyok között kiemelkedőek már a kezdő fizetések is.

A változások iránya viszonyaink ésszerűsödését mutatja, az arányokkal azonban újfajta bajok vannak. Nehéz indokolni társadalmi hasznossággal vagy az elvégzett munka nehézségével azt, hogy a magyar fizetési rangsort kiugróan vezetik a bankárok, míg az átlagtól messze lemaradva a sor végén kullognak a tanárok, szociális munkások. Mintha azt üzennék a jövedelmi viszonyok, hogy a vagyoni szimbólumokkal való foglalkozás annyival fontosabb lenne, mint a gyermekkel, beteggel, idős rászorulttal való törődés. Ismerjük persze a bérskálát alakító közgazdasági összefüggést: a nemzetközi kapcsolatoknak kitett területeken (ilyenek a pénzügyi, informatikai, vállalatvezetői munkakörök) a sokkal magasabb nyugati bérek érzékeltetik hatásukat, főként ha az adott területen már jelentős a külföldi vállalkozások aránya, míg a nemzetközi cserétől elzárt területen a nyugati jövedelmek semmilyen hatást nem fejtenek ki a kereseti viszonyokra. A mára kialakult arányok azonban példát szolgáltatnak az újonnan kialakuló ésszerűtlenségekre és az egyébként érthető folyamatok túlfutására; ezek az arányok hosszabb távon fenntarthatatlanok.

Társadalmilag indokolatlan és túlzott mértékű aránytalanságok jellemzik a jövedelmek szóródását általában is. A lakosság legnagyobb jövedelmű tíz százaléka (a legfelső jövedelmi decilis) már a reformszocialista időkben is ötször többet keresett, mint a legkisebb keresetű tíz százalék, de azóta az arány még inkább a tehetősebbek javára tolódott el.

A táblázat adatai megerősítik azt az általános érzést, hogy a nagy átalakulás évizede során a jövedelmi sor legalján lévők (legfőképpen az 1. jövedelmi tizedbe tartozók) a képzeletbeli társadalmi tortának még kisebb szeletét kapják manapság, mint korábban. Valóban így van, miközben a legtehetősebb tizedbe tartozók 20,9 százalékról tíz esztendő alatt 27 százalékra növelték részesedésüket. A számokból nem következik, hogy ugyanazok lettek volna a szegények 1997-ben, mint akik szegények voltak egy évtizeddel korábban is, hiszen családok és személyek kiemelkedhetnek, meg persze vissza is csúszhatnak e képzeletbeli országos sorrendben. Nyugdíjba vonulás, állásvesztés, tartós betegség következtében hátrább sorolódik az egyén, mint ahogy az egy főre jutó családi jövedelmet erősen visszaveti a gyermekáldás is. Ez utóbbi összefüggést brutálisan kiemelte az 1995-ös úgynevezett stabilizációs kormányintézkedés („Bokros-csomag”), amelynek részeként durván elvonták a családtámogató juttatásokat. A második polgári kormány 1998 után igen helyesen visszaállította és kiterjesztette a családi kiadások állami támogatását.

A fenti táblázat áttanulmányozásával megállapítható, hogy csak a népesség felső húsz százalékába tartozók részesedése nőtt meg ezen évtized során (a táblázat 9. és 10. osztálya), míg a többi nyolc tizedbe tartozóknak a korábbinál kisebb rész jutott. Ezt a jövedelmi koncentrációt különösen fájdalmassá tette az a már említett körülmény, hogy ezenközben – a csődbe ment szocializmus romeltakarításának idején – az ország egésze súlyos visszaesésen ment át. A magyar polgárok túlnyomó többsége így nem csak viszonylagosan – a legtehetősebbekhez képest – csúszott vissza jövedelmi szintjét illetően, hanem egyszerűen szegényebb lett.

A helyzeten két további körülmény még rontott is. Az egyik maga a kiinduló állapot: az 1980-as évek végéig még a viszonylag elviselhető életkörülmények között élők sem voltak képesek érdemleges méretű vagyont felhalmozni, márpedig a jövedelmek visszaesésének egyik enyhítési módozata lett volna a korábbi vagyon fokozatos felhasználása, felélése. A rosszul működő szocialista rezsim szétesésekor így az egyének zöme – saját vagyon híján – egy ideig anyagilag valóban rosszabbul élt. A visszanyert polgárjogok, a szabad vallásgyakorlás, a szovjet csapatok távozása és mindaz a lehetőség és felszabadultság, amely a demokrácia visszanyeréséhez kapcsolódik, anyagi visszalépéssel járt együtt. Egy olyan végletesen és durván materialista társadalomban, mint amilyenné Magyarország vált a kádári szocializmus évtizedei alatt, a polgári társadalom visszaállításán érzett kezdeti öröm rövid idő alatt elégedetlenségnek, csalódottságnak, rossz közérzetnek adta át a helyét.

A helyzeten a mostani gazdasági folyamatok valamit könnyítenek, hiszen immár – ha lassan is – növekszenek a reálbérek, emelkedik a lakossági fogyasztás. A jövedelmi viszonyok javulása azonban lassú folyamat, és még lassúbb a családi készletek újbóli feltöltődése, a tehetősebbé vagy akár vagyonossá válás. A gazdasági javulás lassan oszlatni fogja a gyakori pesszimizmust, motiválatlanságot. A világ viszonyainak jobb megértésével, kevésbé anyagias életfelfogással egyébként könnyebben túlélhette volna a magyar (meg persze a lengyel, szlovák, román) társadalom az átalakulás legelső és legnehezebb évtizedét; újabb példát ad mindez arra, hogy a társadalom viselkedését nem kizárólag közgazdasági tényezők formálják.

A másik említendő tényező sem gazdasági jellegű szűkebb értelemben véve, mivel az a gazdagodás a jövedelemszerzés legitimációjával kapcsolatos. A jövedelmi rangsorban való visszacsúszás ügyéről megértőbben vélekedik az ember, ha a jövedelem és a teljesítmény között átlátható és társadalmilag elfogadott összefüggés áll. Nem esik jól ugyan a mások bérétől való elmaradás akkor sem, ha az anyagilag kiemelkedő egyén műszaki újítással, szerencsés üzleti fogással, kemény munkával kerül elénk, de különösen ellenérzést kelt az ügyeskedő, a hatalmi visszaéléssel meggazdagodó. Márpedig a spontán privatizáció idején, az 1980-as évek végétől túlontúl sok ilyen életpályát láthatott a magyar polgár (noha ismét hozzá kell tenni, hogy egyáltalán nem csak magyar jelenségről van szó). Emiatt ingatag a piacgazdaságba és a parlamenti demokráciába vetett hit, és elszomorítóan sokan vágynak vissza abba a korrupt és igazságtalan rendszerbe, amelynek legtöbbünk örömére vértelen társadalmi fordulattal véget vethettünk 1990-ben.

A vagyoni változások között kiemelendő a lakáshelyzet alakulása. Erről manapság leginkább abban az összefüggésben esik szó, hogy évtizedek óta nem épült olyan kevés új lakás, mint az 1990-es évek második felében. A statisztikai adat ugyan igaz, de a számok alapján levonható következtetések nem maguktól értetődők. Tény, hogy az 1960-es években, majd a lakótelep-alapítási korszakban sokkal több új lakás épült, ám addigra hatalmas mennyiségi lakáshiány alakult ki. Ugyanakkor a szocialista tervmutató-bűvöletben bűnösen elhanyagolták a meglevő lakásvagyon gondozását. Továbbá az akkor épített lakások alapterülete elég szerény volt, a házgyári építkezés és a lakótelepi koncepció következtében pedig a családi és közösségi értékeket rongáló urbanisztikai hatások is felléptek. A ma épített lakások alapterülete átlagosan száz négyzetméter (és nem 60, mint a lakótelepi korban), s a megrendelői igények jobb érvényesülése miatt ugyanakkora lakásszám nagyobb társadalmi hasznosságot fed. A lakás-magántulajdon visszaállítása révén jobb állagúak a meglevő épületek.

Társadalomstatisztikusok felmérései alapján megállapítható, hogy a lakászsúfoltság (a szobánként lakók számát alapul véve) az elmúlt években nagyot csökkent. Míg 1990-ben a háztartások 55 százaléka lakott szűkös vagy éppen csak elfogadható viszonyok között, 1999-re ez az arányszám 44 százalékra mérséklődött, vagyis a családok nagyobb fele megfelelő vagy tágas lakáskörülmények között él. (Központi Statisztikai Hivatal: Lakásviszonyok II. 1999. Budapest, 2000.) Szomorú módon a magyar népességszám csökkenése miatt valójában nagyszámú új lakásra nincs is szükség. Zsugorodó társadalomban, ahol nagyobb az elhalálozó nagyszülők száma, mint megszülető unokáké, társadalmi méretekben az öröklés és a lakások cseréje lesz a lakáshoz jutás fő formája. Korunknak ezért a lakásmobilitás, semmint a minden korábbinál intenzívebb építkezés a fő kérdése; mintha ezt a felismerést a kormányzati programok nem tükröznék.  

Ám vajon valódi-e a közgazdászok által emlegetett javulás? A jó makrogazdasági adatok eljutnak-e a szociálisan kevésbé előnyös rétegekhez? Ezek talán a legnagyobb kérdései a magyar gazdasági fejlődésnek. A növekedési adatok és a köznapi vélekedés között ugyanis bizony szakadék tátong. Márpedig ha az utca embere nem érzi saját jövedelmén és a közösségi szolgáltatások színvonalán a javulást, akkor az egyre csillogóbb épületek és drágább autók láttán csak fokozódhat elidegenedése. Nos, ezt a kétségtelenül fennálló szakadékot nem lehet rövid idő alatt áthidalni. A magyar gazdaság mai növekedése csak akkor tekinthető erőteljesnek, ha az ország területén megtermelt összes jövedelmet – a politikusok által rendszeresen említett bruttó hazai terméket (GDP) – vesszük tekintetbe. A GDP az utóbbi négy esztendőben évi 4-6 százalékkal növekedett. Ebben a számban azonban benne van a nem magyar vállalatok és személyek jövedelme is, amely ugyan Magyarországon keletkezik, de nem része a magyar nemzeti jövedelemnek. Az utóbbi is növekszik, bár csupán évi 3-4 százalékkal. Ez a növekedés is örömteli, de üteme láthatóan elmarad a nyilvánosságban emlegetett ütemtől (és különösen a kormánytényezők által felcsillantott évi 7 százaléktól).

    Ráadásul ahhoz, hogy anyagi értelemben jobban érezze magát az ember, társadalomlélektani megfigyelések szerint nem elégséges egy-két év javulása, hanem tartós jövedelemnövekedés szükséges. A tisztánlátást gyengíti a pénzromlás is. Minden nemzeti banki büszkélkedés ellenére be kell vallani magunknak, hogy a velünk összemérhető helyzetű kelet-közép-európai országok (Lengyelország, Csehország, Szlovénia, Horvátország, Észtország) között a magyar infláció a legnagyobb.

    Arról is kell röviden szólni, hogy valóban stabilizálódott-e hazánk külső pénzügyi helyzete. A rendszerváltozás kezdetén csődközeli viszonyokat örökölt az Antall-kormány, és hatalmas erőfeszítéseket követelt a fizetőképesség megőrzése, amely nélkül viszont nem indulhatott volna be a gazdaság modernizálódása, versenyképességének helyreállítása. Később is sok megszorításnak volt oka – vagy ürügye – a külső egyensúlyi helyzet. A külső adósság mértéke mára valóban mérséklődött. Mégis vannak olyan hangok, melyek szerint a nemzetközi pénzvilágtól való függésünk nem enyhült. Mi itt az igazság?

A számok azt mutatják, hogy az állam (vagyis együttesen a kormányzat és a Magyar Nemzeti Bank) külső adóssága valóban jóval kisebb, mint egy évtizede. Megnőtt viszont a magánszektor külső adóssága, ám ez már alapvetően vállalati döntés és felelősség ügye. Hazai nagyvállalataink és bankjaink külső kölcsönfelvétele nem az ország gyengeségét, hanem inkább cégeink dinamizmusát és nemzetközi hitelképességét mutatja. Igen nagy mértékben megnőtt a nálunk befektetett pénz („működőtőke”) állománya is, amely közgazdasági természetét tekintve nem jelent hitelfelvételt, és így nem is szerepel a nemzetközi eladósodottság mutatói között, hiszen például az Audi vagy az IBM által nálunk befektetett százmillió dollárok tulajdonjoga a német és amerikai anyavállalatot illetik. Az viszont igaz, hogy a hozzánk érkezett működőtőke milliárdjai is külső követelést testesítenek meg, s ha összeadjuk az állam és a magánszektor által felvett devizahiteleket, majd hozzáadjuk a magyarországi vállalatokba, tőzsdei részvényekbe, kötvényekbe fektetett külföldi tőkét, akkor mintegy 50 milliárd dollár külső követelés jön össze.

Ez a rengeteg pénz itt dolgozik nálunk, és ez előnyös körülmény. De a külföldi tőketulajdonosok tőkejövedelme nyilvánvaló módon nem képezi részét a hazai nemzeti jövedelemnek. A külföldiek követelése pedig bizonyos értelemben függést is generál. Nem úgy, mint az 1980-as évek felelőtlenül felduzzasztott külföldi kölcsönei idején, amikor a kamatfizetés fenyegetése minden más gazdasági érvet tromfolt. Ma nem ez a helyzet, hiszen az ide befektetett tőke működtetéséért a magántulajdonos felel. Gyárat pedig nem könnyű felszámolni és kivinni. Mégis érthető módon érzékenyen érintené a magyar gazdaságot és társadalmat az, ha az itt befektetők  – számításaikban csalatkozván – tömegesen felkerekednének. Ez a veszély szerencsére nem fenyeget, és ahogy közeledünk az Európai Unió-beli teljes jogú tagsághoz, és amilyen ütemben hasonul a magyar piacgazdaság hatékonyságban, versenyképességben a nyugat-európai normákhoz, úgy stabilizálódnak tovább a viszonyaink. Ám a függés tényét nem szabad elhallgatni, még akkor sem, ha ez más tartalmú, mint volt annak idején a KGST-től vagy a nemzetközi nagyhitelezőktől való közvetlen függőség.

Végeredményben tehát a gazdasági kép nem előnytelen. A megelőző évtized a maga megrázkódtatásaival, átmeneteivel igen különös szakasz volt. Folyamatait nem lehet egyszerűen előrevetíteni, hiszen hazánk most már valóban más esélyekkel néz szembe. A társadalom is sokat változott egy évtized alatt. Ám láthattuk, hogy más a léptéke a társadalmi átalakulásoknak. A politikai intézmények és jelképek hamar megváltoztathatók, ám az életforma, a demográfiai helyzet, a településszerkezet, a képzettségi struktúra, az értékrend mind sokkal hosszabb folyamat hatásai alatt áll. A gazdasági körülmények alakulása maga is befolyásolja e társadalmi folyamatokat. De csak a legelvakultabb materialista gondolhatná, hogy a társadalmi viszonyokat a gazdaság determinálja. Sokkal inkább a másik irányban érvényesül az összefüggés: az a gazdaság lesz tartósan sikeres és egészséges, amely egészséges és rendezett társadalomnak a része. Hogy egészséges-e és fenntartható-e gazdaságunk mostani növekedése, az tehát alapvetően a magyar társadalom állapotától és jövőbeli viszonyaitól függ.

Szabó-Pelsőczi Miklós

A  VILÁGGAZDASÁG  GYORS  VÁLTOZÁSAI
A MAGYAR  MILLENNIUM  TÜKRÉBEN

I. A változások megértése

Magyarország állami fennállásának ezeréves jubileumát ünnepli. A Szent István-i mű szellemi sikerének egyik titka, hogy ez nagy részben a kor gyakorlati (politikai és gazdasági) ismeretére épült. A szellemi és a gyakorlati élet egyetemes igényének a lehető legmagasabb fokon való kifejezése lett a mű jellemzője1.

A jelen írás ezt a mércét tartja szem előtt. Tárgya azonban természetesen szűkebb körű: a világgazdaság mai gyors változásairól szól, amelyek megértése hozzájárulhat a szellemi és gyakorlati élet egységének megteremtéséhez.

Minden gazdasági rendszer sikeres működéséhez egy aránylag megbízható pénzügyi rendszer szükséges. Ilyen volt az, amely a második világháború után létrejött. Ennek alapjait 1944-ben a Bretton Woodsban aláírt nemzetközi szerződés rögzítette. A szerződés legfőbb célja az volt, hogy minden részt vevő nemzet számára fejlessze a magas fokú foglalkoztatottságot, a reáljövedelmeket, a termelés forrásait, és végső eredményben a kiegyensúlyozott gazdasági növekedést. E cél vagy célok ma is kötnek minden nemzetet. E célok követését nem adhatjuk fel. Később, 1969-ben „jó”, majd az 1970-es években „rossz” irányban módosították a szerződést. Ez a változás történetünk sarkalatos pontja.

A Bretton Woods-i Egyezmény megszabta a nemzetközi valuták egymáshoz való viszonyát, amelyen csak nemzetközi megegyezéssel lehetett változtatni. A rögzített valutarendszer majdnem olyan szilárd volt, mint egy nemzetek feletti valuta, és valóban fellendítette a nemzetközi kereskedelmet és jólétet. Szükség esetén minden ország, megszabott keretek között, szinte automatikusan kapott hiteleket, amíg saját gazdaságát rendbe tudta hozni. Tehát volt a rendszerben elég likviditás. A felelőtlen, nem produktív tőkemozgásokat minden ország maga szabályozta, hogy megőrizze valutája stabilitását. A rendszert a Nemzetközi Valutaalap (IMF) gondozta, amelynek ez volt a fő feladata. Azt nem lehet mondani, hogy 1946, amikor az IMF megnyitotta kapuit, és 1971 között, amikor a rögzített valutarendszer megszűnt, soha nem lettek volna átmeneti nehézségek. De, mindent egybevéve, a nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer jól működött. A világtermelés (GDP), összehasonlító áron, évi átlag 5%-kal nőtt, a munkanélküliségi és az inflációs ráta alacsony maradt. Az 1946 és 1971 közötti negyedszázadot felelős közgazdák még ma is „Aranykornak” nevezik.

A rendszernek azonban volt egy Achilles-sarka. A valuták szilárdságát nem csak egymás közötti értékük rögzítése biztosította, hanem az arany árának dollárhoz való kötöttsége is. Ezt az 1 uncia arany = 35 dollár viszonyban határozták meg. Ez volt a rendszer „horgonya”. Az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt, hogy nemzeti bankjának (Fed) aranykészleteit más nemzeti bankoknak a fentebbi áron rendelkezésére bocsátja. A nyugat-európai újjáépítés során a nem amerikai nemzeti bankok dollárkészletei megnövekedtek. A nemzeti bankok a megnövekedett dollárkészleteket amerikai aranyra váltották át. Az amerikai aranytartalék 25 év alatt 60%-kal csökkent. Ekkor, 1971. augusztus 15-én Amerika felmondta átváltási kötelezettségét.

Az elmondottakból ez előre látható volt. Ezért 1969-ben, tízesztendős előkészület és számos vita után, az IMF elfogadta első alapszabály-módosítását. Ez létrehozta az első nemzetközi valutát, az SDR-t2, amely máig is az IMF hivatalos pénzegysége. Egyben megteremtett egy új hitellehetőséget, amely, a világgazdaság termelésével párhuzamosan, mintegy évi 4-5%-os fenntartható növekedést biztosított volna. Tehát az új intézményrendszer készen állt, hogy átvegye az arany–dollár kulcsszerepét, már 1970 elejétől. Kennedy és Johnson elnökök, továbbá Fowler pénzügyminiszter mellszélességgel támogatták ezen újítást, amely az „Aranykor” folytatását biztosította volna, és kellő módosításokkal biztosíthatná még ma is. Eddig a pontig tehát a világháború utáni nemzetközi pénzpolitika jó, társadalmilag felelős irányban haladt.

Az 1971. augusztus 15-én bejelentett „rossz” változások történelmi jelentősége nem a dollár–arany ár rögzítésének megszüntetése volt, hanem az, hogy elmulasztották a már elkészült SDR-rendszert üzembe helyezni. Ezzel megszűnt a rögzített árfolyamok biztonsága, ami végül is, több áttételen keresztül, oda vezetett, hogy az utolsó negyedszázadban a világgazdaság évi átlag növekedése 5%-ról 3%-ra esett. A 2%-os különbözet, abszolút számokban, 1987-es áron, konzervatívan számolva kb. 120 ezer billió (120 trillió) dolláros termelési kieséshez vezetett. Ez nagyságrendileg 4 év világtermelésének és az Egyesült Államok 15 évi termelésének felel meg. Ehhez még hozzá kell venni, hogy a világ lakossága 1975 és 2000 között 50%-kal, 4-ről 6 milliárdra növekedett, tehát az egy főre eső termelés még jobban – 3-ról 1%-ra – csökkent. Mivel a jövedelem- és vagyonmegosztás a gazdag és szegény személyek és országok között még kedvezőtlenebbül alakult, be kell látnunk, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszerben 1971 óta bekövetkezett változások lényegesen gyöngítették magát a pénzügyi rendszert. Remélhetőleg ez a gyengülés csak átmeneti lesz. Ha nem, akkor a demokrácia és a társadalmilag felelős piacgazdaság nem lesz képes betölteni azt a gazdasági és politikai vákuumot, amelyet a Szovjetunió és a gyarmatbirodalmak korábbi összeomlása hozott létre, és amely a fejlődő országok nagy részében még ma is fennáll.

II. Feladatok

Azokra az aránytalanságokra, amelyek a globális pénzügyi rendszeren belül és kívül az utolsó negyedszázad alatt keletkeztek, a szakma is felfigyelt. Így már évek óta dolgozik a rendszer architektúrájának felújításán. Az IMF vezérigazgatójának javaslatai a makrogazdasági egyensúlyok megteremtését továbbra is minden nemzet feladatának tekintik. Ezt azonban kibővítik a bankoknak az egész világra kiterjedő egységes szabályok szerinti felügyeletével. Ez a gondolat már mikroszinten is megteremtené a stabilitást. Így könnyebb volna a makroszint egyensúlyát, ennek következtében a valutaárfolyamok szilárdságát fenntartani és a valutaspekuláció mozgásterét beszűkíteni.

Nem kétséges, hogy a világgazdaság reformtörekvései között ez az egyik legfontosabb megoldásra váró feladat. Sajnos, a terv valóra váltása késik. Az elmúlt 30 év túlságosan sok ellenérdekeltséget termelt ki, amelyek személyes szempontjaikat a globális közösség érdekei fölé, a reformok megvalósítását háttérbe helyezik. A modern kor egyik kiemelkedő reformközgazdája, Robert Triffin (1911–1993)3 egész pénzügy-politikai pályafutását arra a kérdésre építette, hogy „miképpen tudná az emberek közötti egyetértést és békét elősegíteni”. Gondolatait különben Teilhard de Chardin filozófiája erősen befolyásolta. Triffin reformtradícióit sok, ma is tevékeny vezető közgazda folytatja.

Számtalan világgazdasági feladat vár megoldásra, amelyeket itt, helyszűke miatt, reménytelen volna felsorolni. Eddig csak a globális pénzügyi rendszer hibáira mutattam rá, mert ezek orvoslásának elmulasztása végzetes lehet nemcsak azok számára, akik szűkmarkúságból vagy az előrelátás hiányából a hibákat terjesztik, hanem azok számára is, akik az utolsó 50 évnek, vagy a 20. századnak, vagy a gyarmatosítás utolsó öt évszázadának vesztesei, vagy joggal/jogtalanul annak tekintik magukat.

Adott korlátaink között azért mégis szólni kell néhány feladatkörről, amelyek mindannyiunkat érintenek. A Világbank egyre inkább az „alulról” való építkezés fejlesztési intézményévé válik, és ezzel kezdi újjáéleszteni világviszonylatban azt a szerepet, amelyet Nyugat-Európában a második világháború után a Marshall-terv látott el. A Világkereskedelmi Szerződés, amely a már az 1950-ben jóváhagyott Havanna Szerződésen alapult, de amely politikai okokból és megváltozott formában csak az utolsó évtizedben került ratifikálásra, ugyancsak egyik hasznos építőköve lehet egy nem kizsákmányoló új világgazdasági rendnek.

Ezenkívül számtalan más, életfontosságú feladat vár megoldásra. Környezetmegóvás, az erdőkkel való környezetbarát gazdálkodás, a vízellátás biztosítása, egészségvédelem, a ragályos betegségek terjedésének megakadályozása, a hulladékok, főleg a veszélyes hulladékok megfelelő tárolása, a levegőszennyezettség megszüntetése, az üvegházhatás orvoslása, a genetikai manipuláció, az urbanizáció szabályozása, a vidék újjáélesztése mind a megoldásra váró feladatok közé tartoznak.

Ehhez pénz szükséges. Az 1971 óta beindult pénzrendszer nagyméretű likviditást teremtett. A megnőtt pénzmennyiséggel a hosszú távú termelést előmozdító befektetések nem nőttek arányosan. Az olajárrobbanások monopolista profithoz juttatták az olajtermelőket, akik a váratlan haszon nagy részét luxusfogyasztásra fordították. Más vonatkozásban az 1971 után bevezetett, részben indokolt, részben nem indokolt, deregulációs hullám olyan termelési ágakat hozott létre, amelyek a környezetre káros mellékhatásokhoz vezettek. Tehát a nagymérvű likviditás óriási gazdasági károkat (is) okozott, amelyek megszüntetését egyelőre csak azok a gazdasági érdekcsoportok akadályozzák (akadályozhatják) meg, amelyek a jelen (1971 utáni) globális pénzrendszert létrehozták.

Ez a kör túlságosan (és naivan) abban bízott, hogy az árfolyamok stabilitását majd a piac fogja – állami beavatkozások nélkül – önmagától létrehozni. Ehelyett a lebegő valuták a nemzetközi tőkemozgások nagy részét nem termelő irányba terelték. Így a világgazdaság termelése a likviditáshoz képest csökkent. A globális pénzügyi intézmények ilyen formában nem tarthatók fenn sokáig, reformjuk, sajnos, késik.

III. A reformkísérletek sikerének esélyei

A felsorolt feladatok megoldása mindannyiunkat érint. Emberi léptékkel mérve a tét hatalmas. 1971. augusztus 15-én, amikor az azt megelőző 25 év sikeres nemzetközi pénzügyi politikája alól emberi intézkedések kirántották a talajt, az az érzés villant át rajtam: „itt kezdődik a világ vége!” Tizenöt évvel később a Sziráki-kastélyban tartott pénzügyi konferencián Robert Triffin három ajánlatot tett:

– állítsuk vissza a rögzített valutarendszert,

– a világ megtakarításait – az SDR már meglevő, de használaton kívül helyezett rendszerén át – fordítsuk a világ, beleértve az átalakuló és a fejlődő világ, fenntartható fejlődésének megalapozására,

– a nemzetközi közösség kellő ellenintézkedésekkel akadályozza meg a spekulatív tőkemozgásokat, amelyek ellentétesek a 2. pont prioritásaival4.

Sajnos, pontosan az ellenkezője történt. Ezért van szükség a nemzetközi pénzügyi rendszer architektúrájának megerősítésére. Ehhez a munkák megindultak. Az újjáteremtés szellemi alapjai még léteznek, amit az alig 15 évvel ezelőtti Triffin-javaslat is mutat.

A Világbank egyre inkább mint egy fejlesztési bank fog működni, és részben átveszi az 50 évvel ezelőtti Marshall-terv szerepét. Figyelme az elmaradt országok szerves fejlődése felé irányul, bár még nem vonult vissza az átmeneti országokból sem.

A Világkereskedelmi Szervezet tevékenységének továbbfejlesztése remélhetően olyan irányban folyik, amely a világ minden országára nézve kedvező lesz.

A NATO-tól katonai, az Európai Uniótól politikai és gazdasági biztonságot vár el az Atlanti Közösség. Elképzelhető, hogy idővel a demokrácia és a társadalmi felelősség elveit Oroszország és Kína is el fogja fogadni. Ez egy békés, fokozódó mértékben, anyagi, szellemi és erkölcsi értékeiben gazdagodó jövőt valósítana meg.

Mindez nem jóslás, csak a lehetséges kedvező irányok kijelölése. A megvalósításnak számos előfeltétele van.

Mindenekelőtt fel kell ismerni a nemzeti-nemzetközi fejlődés ember szabta kereteit, tartalmát, igazságait és tévedéseit; a benne működő, jóra vagy rosszra hajló erőket, és végül azt a mozgásteret, amelyen belül a jót erősíteni, a rosszat gyengíteni lehet.

Továbbá hangsúlyozni kell, hogy minden gazdaságpolitikának erkölcsösnek kell lennie, olyan értelemben, hogy az ember – minden ember – testi, lelki, emberi értékeit szolgálja. Ezért elfogadhatatlan az a gyakran hangoztatott álláspont, hogy „a nyereség mindennek egyedüli mértéke”. Kétségtelen, hogy a nyereség fontos piaci rendező elv a valóban tisztességes szabad verseny keretei között. De még az ilyen minősített verseny keretei között is sokan hátrányos helyzetbe kerülnek. Őket megfelelő intézményeken keresztül segíteni kell, hogy a szabad emberek közösségébe el- vagy visszajussanak.

Az utolsó harminc évben kifejlődött rendszer nemcsak a hagyományos értelemben vett szabad versenynek kedvez, hanem létrehozott világméretű oligo- és monopóliumokat (transnational corporations) is. Ezeknek súlya a világgazdaságban igen nagy. A csúcstechnikának számító iparágak világtermelésének és exportjának 75-80%-a az Egyesült Államokból, Japánból és az Európai Unió országaiból származik. A 100 legnagyobb vállalat közül 1997-ben 85 társaság bázisa volt az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában, illetve Japánban5.

A világgazdaság változásai valóban egy lényegében új globális pénzügyi és gazdasági szerkezethez vezettek. Ezzel szemben azok a politikai és társadalmi intézmények, amelyek az új kihívásoknak kellően meg tudnának felelni, még nem jöttek létre. Az új helyzetet mi mindannyian kizárólag „menet közben tanuljuk”. Az biztos, hogy ma már csak a 19–20. századi társadalmi izmusokra (nacionalizmus, kapitalizmus, szocializmus) építeni nem lehet. Ma egyszerűen tőketulajdonosi, munkatulajdonosi, befektetői és fogyasztói szerepkörök vannak. Mindannyian – változó mértékben – tartozunk mind a négy csoporthoz. A világgazdaság változásai által teremtett kihívásoknak csak úgy tudunk sikeresen megfelelni, ha olyan intézményrendszert teremtünk, amely ezen szerepkörök egyensúlyát igazságosan és békésen létre tudja hozni.

Fontos megjegyezni, hogy a kiegyenlítő folyamat már megindult. Érdekes, hogy éppen a nagyvállalatok részéről. Ezen eszmeáramlat neve „Good Governance”: jó kormányzás. Első jelei az 1982-es mexikói pénzügyi válság után indultak meg. Angol kezdeményezésre ekkor kezdődött a bankok szigorú rendtartásának újrafogalmazása, amely 1988-ra készült el. Ma ezt már a fejlett országok bankfelügyeletei (és bankjai), valamint fokozódó mértékben a fejlődő országok is elfogadják. Rossz hitelek egyre kevésbé lesznek lehetségesek, a pénzátmosás, a korrupció aktivitása beszűkülhet.

További lépés volt 1992-ben, amikor Angliában közzétették a Lord Cadbury által készített jelentést, amelynek célja a vállalatok és a bankok jó magaviseletének további megrendszabályozása volt. Követői egyre inkább érzik politikai felelősségüket: ezt egy 1997-ben Budapesten megtartott konferenciájukon is hangsúlyozták. A modern és előrelátó nagyvállalat tudja, hogy önmagának is szüksége van arra, hogy olyan környezetben dolgozzon, amelynek légköre jó, alkalmazottai elégedettek, és önmagát is jó vállalati polgárnak tekintheti (Good Corporate Citizen). Ezért támogat kulturális, egészségügyi programokat, épít iskolákat és kórházakat. Ezek adatai az internet-web-oldalakról leolvashatók. A Good Corporate Citizenship önkéntes céljait cinikusan is lehet értelmezni. Tehát több okból sem lehet a jó vállalati kormányzást egyedüli vagy végső megoldásként értelmezni. Ezek alkalom adtán visszavonhatóak.

Minden programot kiegyensúlyozottan és jóindulattal kell mérlegelni. Vonatkozik ez a tőketulajdonosok körében újabban megmutatkozó szándékra is, hogy munkájukat erkölcsi követelményeknek megfelelően végezzék. Ezeket a próbálkozásokat eleve rosszindulatúan kezelni és már csírájukban elfojtani, nagy hiba volna. The Economist, a világ egyik legolvasottabb gazdasági hetilapja, elismeri, hogy a mai világban a vállalkozások több etikai kérdéssel szembesülnek, mint valaha6. Új törvények, a CNN televízió gyakran elítélő nyilvánossága, a nem kormányzati szervek (Non-Governmental Organizations = NGO’s) nyomása a vállalatokat egyre fokozottabban kényszeríti etikus vagy azt megközelítő magatartásra. A vállalatok számára való erkölcsi tanácsadás mára már valódi iparággá nőtte ki magát az Egyesült Államokban. 1992-ben megalakult az Erkölcsi Értékekkel Foglalkozó Vállalati Vezetők Társasága (Ethics Officers’ Association), 12 taggal; ma 650-en vannak. A vállalati etika kérdéseivel egy új folyóirat, a Vállalati Etika (Journal of Business Ethics) foglalkozik. Egyetemeken egyre több tanszék alakul az üzleti erkölcs (Business Ethics) kérdéseinek kutatására és tanítására7.

A tőke a történelem folyamán mindig is vándorolt: Velencéből Amszterdamba, onnan Londonba, majd az Egyesült Államokba és Kanadába, onnan a második világháború után vissza Európába, először a Marshall-terv segítségével, azután szabadon, de fegyelmezetten.

A hidegháború végét nem követte új Marshall-terv. Ennek okait az 1971 óta megújult liberalizmusban kell keresni, amelyekkel már fentebb foglalkozott ez a tanulmány. „Az átmenet zökkenőmentes biztosításának elmulasztása nagy hiba volt” – mondotta egy előadáson Tom Lantos, amerikai képviselő. Legutóbb Eagleburger, volt amerikai külügyminiszter-helyettes mondotta8, hogy „ez a mulasztás nagy tévedés volt. Pénzünk lett volna bőven, csak éppen senkinek sem jutott eszébe.” Hasonló tévedést soha többé nem szabad elkövetni.

Ilyen mulasztás (most már inkább a fejlődő, mint az átmeneti országokkal szemben) valóban soha többet nem követhető el. Ha mégis megtörténne, akkor az valóban a „világ végét jelentené”.

IV. A reformkísérletek esetleges elbukásának veszélyei

Egyetlen egy nagy világfolyamatot néhány éves tapasztalat után megítélni nem lehet. A világfolyamat csak lassan bontakozik ki. Ez alatt számos jó és rossz hatás érheti. A békét akaró, erkölcsös intézmények és egyének hatása perdöntő lehet.

Ezen a területen az Egyház példáját kell elsőnek megemlíteni. Az Egyház befolyása a Rerum novarumtól II. János Pálnak a társadalmi és politikai kérdések iránt való nyitottságáig kétségbevonhatatlan. Az utóbbi időben ez az állásfoglalás, világi szempontból is, szakszerűbbé, gyakorlatiasabbá vált, mint a L’Osservatore Romano egyik nemrégiben, a Világkereskedelmi Szerződéssel kapcsolatban megjelent bölcs tárgyilagossággal írt cikkéből is kiviláglik.

Hasonló pozitív támogatásra a Globális Monetáris Rendszer és a Globális Fejlesztési Rendszer – amelyeket az IMF és a Világbank képviselnek – szintén igényt tartanak.

Amennyiben az ezen tanulmány által javasolt reformkísérletek elbuknak, úgy a világra valóban sötét jövő vár(hat). A békés, erkölcsileg megalapozott, demokratikus fejlődés helyett az új technológia és a lebegő valutarendszer ordas erőket szabadíthat fel mind a fejletlen, mind a fejlett világban, amelyek elpusztíthatják a nemzeti és a globális emberi kultúra és civilizáció eddig elért eredményeit.

A legnagyobb veszély a széles tömegek tájékozatlansága, félretájékozottsága és manipulálhatósága.

Ezzel szemben a legszilárdabb alap a békeszerető emberek éleslátásra, tudásra, tisztes megegyezésre való törekvése a demokrácia, a társadalmilag felelős szabadpiaci gazdaság jegyében.

Ez utóbbi téren a globalizáció erényes oldala és a katolikum univerzalitásra való törekvése találkoznak.

1000 esztendővel ezelőtt a magyarság nemcsak új hitet és kultúrát, hanem új termelési formát (mezőgazdaság) is talált. A millennium magyarságának nemcsak ősi hitét és kultúráját kell megerősítenie, hanem meg kell tanulnia okosan élni az új termelési forma (az információs társadalom) által nyújtott, de még csak kialakulóban lévő előnyökkel is.

A világgazdaság terén ez az 1946–1971 közötti „Aranykor” intézményrendszerének szerves továbbfejlesztését jelentené, amely megteremtené azt az anyagi és erkölcsi bázist, amelyre a 21. század pozitív szellemisége épülhetne.

Jegyzetek

1 Vesd össze Szabó Lajos: Tény és Titok, Pannon Pantheon, Medium, Veszprém, 1999. 490. o. 1–3.

2 E pénznem (Special Drawing Right) leírásától az egyszerűség kedvéért itt eltekintek. (Kb.: különleges [kölcsön]lehívási  jog. Szerk.)

3 Robert Triffin, Államférfiak Tanácsadója. Robert Triffin–Szirák Alapítvány, Budapest 1994. (180 oldal). 19–20. o. A magyar kiadást sajtó alá rendezte Szabó-Pelsőczi Miklós, és előszóval ellátta prof. Paul Mandy, a Louvain La Neuve-i Egyetem tanára.

4 A világ pénzügyi rendszere: Rendszer vagy Botrány? Robert Triffin, A Nemzetközi Pénzügyi Rendszer Jövője c. kötetben. Kerekasztal Konferencia, 1986. augusztus 28–29. A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének kiadása, Budapest, 1988. (456 o.) 69–90. o. Szerkesztette Szabó-Pelsőczi Miklós.

5 A működő tőke kivitele és a technikai fejlődés a 21. sz. küszöbén. Oktatási Minisztérium, 2000. (222 o.) 10. és 21. o.

6 The Economist, 2000. április 22–28. 72–74. o.

7 Ibid.

8 Világóra, 2000. május 7.

Bogár László

A  TÖRTÉNETNEK  MÉG  NINCS  VÉGE. . .

Derűsen pesszimista töprengések
az elmúlt évtized ürügyén

Azok az évek 1998-cal kezdődnek el, amelyek során egyre több fontos vagy inkább annak vélt esemény tizedik évfordulójára emlékezhetünk. A magyar társadalom politikai, gazdasági és kulturális elitcsoportjai aligha tehetik meg, hogy ne lássanak neki az elmúlt évtized, a „rendszerváltás” fedőnevű jelenség első évtizedének átfogó elemzéséhez. Az itt következő töprengésfüzér arra a feltételezésre épül, hogy e változássorozat valóságos tartalmai alapvetően különböznek attól, mint amit erről a main-stream (fősodor, uralkodó) gondolkodásmód feltételez. Természetesen én sem tudok ehhez képest alternatívát jelentő értelmezési keretet nyújtani; írásommal mindössze az uralkodó megközelítési módok tarthatatlanságára szeretném felhívni a figyelmet.

Nos tehát, ha a rendszerváltó-elitek szembesülnek az elmúlt évtized történéseivel és ezek eredményeivel, meglehetősen kellemetlen dolgokat kell regisztrálniuk. Legelőször is azt, hogy az ország lakosságának rendelkezésére álló összjövedelem ma kisebb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt. S ha figyelembe vesszük, hogy közben folyamatosan és jelentősen növekedtek a jövedelmi különbségek, aligha meglepő, hogy a magyar társadalom nagy többsége anyagilag vesztese az elmúlt évtized átalakulási folyamatainak. Ehhez minden kommentár nélkül egyetlen adat: 1996-ban az egy keresőre eső reálbér az 1966-os, tehát 30 évvel azelőtti szintre süllyedt, miközben egy kereső reálteljesítménye közel 3-szor akkora volt, mint 1966-ban! Ráadásul Magyarország 1991 óta, újkori történelmében valószínűleg először, a világátlag alá süllyedt az egy főre eső GDP (bruttó hazai termék) tekintetében. Bár a GDP valóságos mérőeszköz szerepét egyre több támadás éri világszerte, és e kritikára majd én is visszatérek írásom során, de tudomásul kell venni, hogy egyelőre ez tekinthető a világon az egyetlen teljes körűen elfogadott makroaggregátumnak (a makrogazdaság jellemzésére alkalmazott összefoglaló mutatónak). Így aztán mégis csak van baljóslatú üzenete annak a ténynek, hogy a 20. század során békeidőben először fordul elő, hogy ezen a téren a világátlag alá süllyedtünk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennek kapcsán óhatatlanul átvillan a szemlélődő agyán egy másik gondolat is. Ha a világon ma rendelkezésre álló jövedelem egyenletes terítése esetén mindenki jobban élhetne, mint egy átlag magyar, akkor aligha állítható, hogy a világban tömeges méretű nyomor az erőforrások általános szűkösségével magyarázható. Hanem azt kell feltételeznünk, hogy a rendkívül durva és ma is folyamatosan növekvő különbségeknek is van ebben némi szerepük. Fölöttébb pikáns az a tény is, hogy a nyomor és a globális különbségek épp egy olyan félévszázad során nőttek szédítő iramban, amikor a nagy nemzetközi intézményrendszerek, retorikai szinten legalábbis, elszánt harcot folytatnak a szegénység ellen.)

Folytatódott és javarészt gyorsult a helyzet romlása az elmúlt évtized során olyan, az életminőséget jelző mutatóknál, mint a mortalitás és a morbiditás, az alkoholizmus, a dohányzás, a kábítószer-fogyasztás, a bűnözés, a közbiztonsági veszélyek, a környezetpusztulás.

A politikai elitek válasza az elmúlt évek során az eddig felsoroltakra egyfelől az volt, hogy mindez „kikerülhetetlen következménye a változásoknak”, ha úgy tetszik, ez az europoid piacgazdaság és politikai demokrácia intézményrendszere kiépítésének az „ára”. Vagy ami még lehangolóbb: az 1990–94, illetve az 1994–98 között kormányzó elitcsoportok kölcsönösen egymást vádolják a fenti negatív folyamatok előidézésével. A minderről zajló, meglehetősen indulatos és céltalan viták mind nyilvánvalóbban jelzik, hogy nemcsak arról nincs szó, hogy választ (pláne jó választ) adtunk volna a változások alapkérdéseire, hanem a valóságos alapkérdéseket mind ez ideig fel sem tettük. Méghozzá azért nem tettük – nem tehettük – fel, mert nagyjából éppen 10 éve, 1988 táján alakult ki az a tematizációs „ketrec”, amely egy globális véleményhatalom helyi médiafiókja által üzemeltetve szigorúan meghatározza azt a fogalomkészletet és értelmezési keretet, amelynek alkalmazásával a „rendszerváltozás” folyamatai elbeszélhetők. Ez a „szoc-reál” helyett most talán „kap-reál”-ként megnevezhető, némiképp apologetikus megközelítési mód kb. azon az intellektuális szinten ragadja meg a történteket, mint ahogyan Orwell Állatfarmjának a disznók terrorjától már kellően megfélemlített állatai skandálják kétségbeesett stupiditással: „Két láb rossz, négy láb jóóó!” Vagyis hát „. . . volt ugye a rossz szocializmus, ahol a nép némán tűrte az elnyomást. Aztán jöttek (honnan?) a halálmegvető bátorságú és önfeláldozó (A néppel tűzön-vízen át!) demokratikus ellenzékiek, valamint reformközgazdászok, és eredményes szabadságharcuk nyomán egyszer csak szabadság lett.” A képet kicsit összezavarja, hogy ennek ellenére az első ciklusban (1990 és 1994 között) valami gyanús, az úri gőgből és harmadikutasságból létrehozott katyvasz, a második ciklusban meg nomenklatúrás, reformkommunistás társaság került hatalomra, ám a derék liberális tábor az első ciklusban ellenzékből, a második ciklusban „kisebbik koalíciós pártként” a kormányon belülről őrködött a helyes irány megtartásán. Így aztán, ha kissé nehezen is, de hála Istennek győzött a szabadság. Hogy az a bizonyos nép mit gondol erről, azt, úgy hiszem, a fentinél valamivel pontosabban és módfelett tömören fejezi ki Cseh Tamás–Bereményi Géza dalának refrénje, miszerint „Azért lettünk mi mostan szabadok, mert megengedték nekünk a nagyok”. S a dal további részéből persze az is kiderül, hogy innentől kezdve a szabadság nemcsak lehetséges, hanem kötelező is.

Mindezek alapján a továbbiakban arra tennék kísérletet, hogy – a tematizációs ketrecből kilépve, a „main-stream” interpretációsíkjától kissé elemelkedve, a szokásostól némileg eltérő fogalomkészlettel és értelmezési keretbe ágyazva – kíséreljem meg elbeszélni a rendszerváltozás fedőnevű jelenséghalmaz általam feltételezett történetének egyes elemeit, vagyis az elmúlt évtized történéseinek valóságosnak gondolt hátterét.

Azt hiszem, ahhoz, hogy szocializmus és kapitalizmus viszonyát megfelelő történelmi kontextusba ágyazzuk, el kellene tudni helyezni őket a tradicionalitás, modernitás, globalitás történeti dinamikájába.

A tradicionalitás korszaka az emberiség számára az az időszak, ahol még természetes harmóniában van az, amit Vass Csaba megfogalmazásával megvalósíthatósági és folytathatósági szabadságnak nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy csak az és úgy valósítható meg az egyén, közösség, Isten Szentháromságával jellemezhető univerzumban, aminek az emberi életvilágba való hosszú távú harmonikus beilleszthetőségéről a közösség sokoldalúan meggyőződött. Csak közbevetésként: azt, hogy amit történelemként tanulni szoktunk volt, az valójában nem más, mint a győztesek történetírása, jól példázza az a tény, hogy a tradicionalitást végleg legyőző modernitás „felvilágosodás versus »sötét« középkor”-ról beszél. És e „sötétség” pedig ugyan mi másban tükröződhetne a legmegdöbbentőbb módon, mint abban, hogy az európai középkor tradicionális társadalmaiban nem volt teljes az azóta már persze szent és sérthetetlen gondolatszabadság? Nos, a huszadik század végének embere, akinek kollektív tudatalattijában megbúvó szorongásait a globális filmipar katasztrófafilmjei tematizálják, talán picit kevésbé volna neurotizált, ha a nukleáris vagy genetikai kutatások terén az emberiség képes lett volna planetáris hatályú kontroll alá helyezni a mindezekről való „gondolkodás szabadságát”.

A renaissance-tól a reformáción, a felvilágosodáson át a francia forradalomig és az ipari forradalomig húzódik az a kb. félévezrednyi ív, amelynek során a modernizáció lassú és szívós küzdelemben megbontotta a tradicionalitás lényegét, vagyis a fent említett két szabadság harmonikus viszonyát. A folyamat döntő eleme a gazdaság „szabadon engedése” volt. A gazdaság a tradicionális társadalmakban még nem elkülönülő entitás, csupán a hétköznapi lét újratermelésének egyik szelete, a materiális létfeltételek reprodukciója. A gazdaság szervesen beágyazódik az ember külső természetét jelentő ökológiai rendszerbe és a belső természetét jelentő kulturális rendszerbe, amit szintén Vass Csaba kifejezésével élve történelmi „családüzemnek” nevezhetünk.

A kapitalizmus, a piac „szabadsága”, valójában nem más, mint a gazdaság „felszabadítása” e kontrollok alól. Így aztán az is könnyen belátható, hogy a profit csak úgy jöhet létre, hogy a „kiszabadult gazdaság” központi aktora, a vállalkozó, a termelési ciklus során nem, vagy csak részben fizeti meg a külső és belső természetnek a termeléshez nyújtott teljesítményét. A külső természet esetében ez úgy megy végbe, hogy a termelési folyamat magától értetődő módon használ fel tiszta vizet, tiszta levegőt stb., illetve terheli meg anyagcsere-végtermékeivel az ökológiai rendszert. Az ember belső természetének (belső „természeti erőforrásainak”) megrövidítése pedig egyszerűen úgy megy végbe, hogy a vállalkozó, számára evidens módon, csak azért a fizikai és/vagy szellemi teljesítményért fizet, amelyet a munkavégző ember a termelési ciklus során kifejtett. Ám ahhoz, hogy ez az ember másnap reggel újra alkalmas legyen képességkészletének ezt az elemét újra mozgásba hozni, a családüzemnek a teljes „univerzális” embert kell másnap reggelig reprodukálni-rekreálni. Így a vállalkozó ezzel, akárcsak a külső természet esetében, olyan „jószágtömeget” is igénybe vesz, amelynek ellenértékét nem fizette meg a „családüzemnek”. Mindez azt jelenti, hogy a profit valójában folyamatosan felsebzi az emberi létezés alapszövetét; így a ma a világon működő kb. 50 ezer milliárd dollárnyi tőke, ami nem más, mint az elmúlt kb. ötszáz év kumulált profitja, pontosan ugyanekkora értékű „negatív lenyomatát” ezekkel a létsebekkel hagyta rajta az emberi történelmen.

Az európai szocializmus „in statu nascendi” valamikor a XVIII. és XIX. század fordulóján e fenti összefüggés reflexiójaként jelent meg a történelem színpadán, és utópikusnak látszó jövőképe arra a feltételezésre alapult, hogy a „lét felsebzésére” épülő fenti kapitalizmusmodell nem maradhat fenn az idők végezetéig. Későbbi története azonban folyamatos eltávolodás ettől az eredeti gondolattól. Annak a politikai rendszernek pedig, amely önmagát a huszadik század során szocializmusnak nevezte, éppenséggel semmi köze ehhez az alapelvhez, sőt végül is önmaga tragikomikusan humorisztikus paródiájává vált. A „létező” szocializmus ugyanis nem hogy nem szüntette meg a „szabaddá” vált gazdaságnak az ember külső és belső természetét felsebző ámokfutását, hanem még inkább elmélyítette azt. Csupán annyi különböztette meg a „létező” kapitalizmustól, hogy a piaci mechanizmusok technikai automatizmusait is közvetlenül a politikai-hatalom-gazdaságnak vetette alá.

Ennek megértéséhez rövid kitérőként hozzá kell tennünk, hogy a piac „szabadsága” a kapitalizmusban is csupán a működéstechnikai felszín szabadsága. Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy a kapitalista gazdaság társadalomszerkezetében a látható gazdaság szintje a maga szabadversenyes mechanizmusaival nem hogy nem a lényeg, hanem valójában csupán egy jelentéktelen közbülső rétege a társadalmi valóságnak, egyfajta színpad vagy inkább „mutatványos bódé”. A lényeg, az avatatlanok elől rejtve, ez alatt és e felett helyezkedik el. Az „ez alatti” térben „lakik” a minden létező érték létrehozásának egyetlen forrását jelentő, természetbe ágyazott családüzem. Az „e feletti” térben pedig a hatalomgazdaság, az esszenciális hatalom világa, amely a látható gazdaság színpadi szféráját csak arra használja, hogy ennek közvetítésével szívja ki a később hatalomesszenciára párolt értékeket a családüzem szintjéről.

A kapitalista társadalom folyamatait gazdasági téren is ugyanúgy e politikai-hatalmi mezőből irányítják, mint a „létező” szocializmusban. A különbség csupán annyi, hogy míg ez utóbbi a közvetlen hatalmi szférába szívta fel a „mutatványos bódé” szintjét is, az előbbi e közvetítő mezőben engedélyezte a „piacszabadság” működését. Így a szocializmus világában a „szocialista nagyüzem” közvetlenül hatalomgazdasági intézmény, egyfajta „politikaipari művek”. Ez a szerveződésbeli különbség – persze példátlan önkifosztással és végül lényegében önfelszámolással – de azokban a periódusokban, ahol ez a modell nem, vagy alig érintkezett a kapitalista világgal, átmenetileg óriási intenzitású erőforrás-koncentrációra tette képessé a szocialista rendszert. Hosszú távon azonban – éppen mivel ezek a kísérletek a világ perifériáin, illetve félperifériáin játszódtak le, ezért az intenzív érintkezés egy idő után kikerülhetetlen volt – ez meg is pecsételte a rendszer sorsát.

A szocializmus és kapitalizmus világméretű küzdelme végül is nem volt más, mint két alapvetően hasonló létminőségű modernizációs modell rivalizálása. Harcuk utolsó másfél-két évtizedének igazi tétje pedig már az volt, hogy az e modellekre épülő két világrendszert domináló birodalom közül melyik képes hatékonyabban kiépíteni az új civilizációs létmód, a modernizációt legyőző globalizáció hatalmi struktúráit. Az ún. „rendszerváltozás” lényegéről tehát nem árt már most leszögezni, hogy nem jelentett létminőségváltást, csupán annyi történt, hogy egy némileg másképpen átpolitizált – önmagát szocializmusnak nevező – rendszer, amelyet talán oligarchikus politikai kapitalizmus névvel illethetnénk, átadta a helyét a világon általános „main-stream” kapitalizmusnak. S közben persze a megbukott szovjet-birodalmi globalizációs kísérlet geopolitikai befolyási övezetéből az amerikai globalizációs birodalom, egyelőre a világon dominánsnak bizonyuló hatalmi övezetének euro-részlegébe került át Közép- és Kelet-Európa szinte teljes egésze, illetve – bár a harc még folyik – valószínűleg a volt Szovjet-Közép-Ázsia is.

A tradicionalitás, modernitás, globalitás világtörténelmi ívéről még fontos megjegyezni, hogy valamennyi jelentősebb szakaszát e változásoknak, egyfajta hatalomgazdasági lemeztektonikai mozgásként, világháborúk kísérték. Az I. világháború és lényegében a II. világháború is, amely valójában az I. világháború időben kissé elhalasztott utolsó grandiózus csatája volt, azt a világtörténelmi aktust jelenti, amikor az (akkor már régen domináns helyzetű) modernitás végleg legyőzi a tradicionalitást, és végleg felszámolja azokat a társadalomszerveződési kereteket, amelyek még egyáltalán hordozói lehettek a tradicionalitásnak.

A nukleáris fegyverek és interkontinentális rakéták megjelenése azonban lezárja a földrajzi, fizikai térben viselt világháborúk lehetőségét, és ettől kezdve helyüket, ismét Vass Csaba kifejezésével élve, a „puha” világháborúk veszik át. Félreértés ne essék: mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy e világháborúk anyagi és emberi pusztítása ne lehetne ugyanolyan gigantikus, mint a véres világháborúké. Az elmúlt évtized folyamán pl. a Szovjet Birodalom nemzetivagyon-vesztése és nemzetijövedelem-visszaesése kb. ugyanakkora volt, mint az I. és II. világháború során összesen. Sőt a rohamosan csökkenő születések és a rohamosan növekvő halálozások nyomán előálló demográfiai potenciálvesztés is kb. ugyanakkora lehet, mint a II. világháború során. A globalitásba hajló korszak új világháborúi tehát csupán annyiban „puhák”, hogy nem idézik fel közvetlenül az emberiség önmegsemmisítésének veszélyét, de pusztító erejük minden tekintetben csak az I. és II. világháborúéhoz mérhető.

Az első puha világháború lényegében azonos azzal a folyamattal, amit a történetírás hidegháborúként emleget. Ez nem más, mint a világon ekkor már véglegesen egyeduralkodó modernitáson belüli, lényegében azonos létminőségű kapitalizmus – a main-stream kapitalizmus – s az önmagát szocializmusnak nevező politikai kapitalizmus harca a hegemóniáért. Ez az első puha világháború a 60-as évek végén és a 70-es évek elején látszólag döntetlenül végződik. (Ezt hívták akkoriban „enyhülésnek”.) Azért csak látszólag, mert az amerikai fél ekkor energiáit már nem kívánja tovább lekötni az állóháborúvá merevült első puha világháborúban. Ehelyett megkezdi felkészülését a második puha világháborúra, ami már az amerikai globalitásmodell harca a modernitás – és persze vele együtt a modernitásban elakadt „létező szocializmus”, illetve szovjet globalizációs kísérlet – ellen. Ez a háború a 70-es évek elejétől a 90-es évek elejéig tart, és utolsó szakaszában – a 80-as évek során – a hamvába holt szovjet globalizációs modellkísérlettel szembeni fellépést is jelenti. Az amerikai globalokrácia 1989–91-ben fényes győzelmet arat: a világ lényegtelen perifériáitól eltekintve az amerikai globalitásmodell legyőzi a modernitást, megsemmisíti a szovjet globalitási kísérletet, és így megkezdheti felkészülését az igazi kihívásra. Arra a most már valószínűleg a 21. századba átnyúló III. puha világháborúra, amit a feltehetőleg kínai dominanciájú Ázsia globalizációs modelljével fog megvívni. Ez már a globalitás érett korszakának háborúja lesz a globális dominancia eldöntéséért.

Ha az eddigiekben vázolt fogalomkészlet, illetve értelmezési keret alkalmazásával kívánjuk elbeszélni az elmúlt évtized magyar történéseit, akkor azzal a ma már talán nem is olyan meglepő megjegyzéssel kell kezdenünk, hogy bár sokáig úgy tűnt föl, hogy 1988–89-ben kezdődött az ún. rendszerváltozás, látnunk kell, hogy ez legfeljebb a jelenségszintre igaz. A „mutatványos bódé” szintjén valóban ekkor kezdődött a nagy, látványos tűzijáték. Ám ha valamennyire is helytálló az általam itt felvázolt hipotézisfüzér, akkor azt mondhatjuk, hogy 1988–89 inkább lezárása volt a lényegi változásoknak, hisz minden igazán fontos kérdés addigra már eldőlt. Ami ezután rendszerváltozás címszó alatt zajlik, az csupán elhanyagolható jelentőségű lejátszástechnikai felszíne annak, ami az azt megelőző két évtized második puha világháborúját lezáró békerendszerben eldöntetett.

Vagyis úgy gondolom: azért nem értjük a rendszerváltozás egészét, azért nem vagyunk képesek valamennyire is érvényes válaszokhoz jutni, mert rosszul kérdezünk. És azért kérdezünk rosszul, mert a tematizációs teret kezelő véleményhatalom eleve meghatározta és meghatározza, hogy hogyan „kell” kérdezni. Ezzel a stratégiával ráadásul azt is automatikusan biztosítja, hogy a különböző társadalmi rétegek, illetve a nevükben fellépő elitcsoportok kölcsönösen egymást vádolják az „igazi” rendszerváltozás „elsikkasztásával”. S mivel ez a lehangoló és céltalan acsarkodás elvileg végtelen sokáig tarthat, így automatikusan ki van zárva az, hogy bárki kimondja: 1989–90 nem a „rendszerváltozás” kezdetét, hanem, éppen ellenkezőleg, annak lezárását jelenti. Ezért is tartom fontosnak még egyszer hangsúlyozni, bár tudom, hogy ezzel szentségtörést követek el: a 90-es évek történéseit jelentéktelen technikai jellegű változásoknak gondolom azokhoz a hatalmi átrendeződésekhez képest, amelyek a 70-es és a 80-as évek során játszódtak le a világban és Magyarországon, és amelyek lényegéről valójában szinte semmit nem tudunk. (A téma könyvtárnyi irodalmának nem szabad megtévesztenie minket, hisz kizárólag a main-stream beszédmódon belül született alkotásokról van szó.)

A magyar társadalom döntő többsége tehát, azt hiszem, azért végtelenül csalódott és reményvesztett, mert nem érti, hogy hogyan lehetséges az, hogy bár 10 éve minden politikai erő szabadságot és felemelkedést ígér neki, mégis helyzetének és perspektíváinak romlását és beszűkülését kell megtapasztalnia. S mivel a tematizációs ketrec logikája azt diktálja számára, hogy a kudarc okait a 90-es évek – a „rendszerváltó” évtized – történéseiben keresse, frusztrációját csak tovább fokozza, hogy – helyesen! – úgy látja, ott aligha találja azokat.

A továbbiakban arra tennék kísérletet, hogy röviden vázoljam, mit jelentettek ezek a lényegi hatalomszerkezeti változások a 70-es és 80-as évek során, illetve hogy miért is jelennek meg a 90-es évek ebből a szempontból csupán a mutatványos bódé díszleteinek technikai átrendezéseként.

Mint már említettem, a szovjet típusú modernizációs modell teljesítménye az 50-es és 60-as évek során azért látszott valóságosnak, és a Nyugat számára is valóságos kihívásnak, mert egy fontos szerkezeti elemében valóban eltért a western modelltől. És ez az elem a hétköznapi gazdasági tranzakciók világára is kiterjedő átpolitizáltság volt. A western modell, bár létminőségét tekintve ugyanúgy hatalomgazdaságra épülő kapitalizmus, mint a magát szocializmusnak nevező keleti modell, de a hatalomgazdaság és a családüzem közötti teret technikai értelemben ökonomizálta, és nem csekély cinizmussal elnevezte „szabad” piacnak. (És nevezi máig is annak.) Ez kétségtelenül némileg mérsékli a hatalomgazdaság családüzemet kifosztó önkényét, mert a látványos reprodukciós katasztrófák kockázata nélkül nem sérthetők meg bizonyos ökonómiai egyensúlyi alapnormák. (Egy ilyen rendszerben pl. nem kerülhet sor olyan öngyilkos folyamatokra, mint pl. a vetőmagnak való gabona begyűjtése, mint ahogy azt a pedáns bolsevik adminisztráció tette a 20–30-as évek Oroszországában, véres valósággá téve az akkor már csak metaforának hitt kannibalizmust.)

A szocializmus nagy történelmi „teljesítménye”, hogy kiiktatja ezt a közvetítést, és így a politikai hatalom önkényének érvényesülését a természetbe ágyazott családüzem kifosztásában semmi sem korlátozza. És – két évtizedes távon – elképesztő erejű erőforrás-koncentrációra teszi képessé, ami szinte közvetlenül volt katonai fenyegetéssé konvertálható. Ez a „teljesítmény” azonban egyúttal a rendszer önmegsemmisítését idézi elő hosszú távon, hisz vagy az így elkerülhetetlen reprodukciós katasztrófák nyomán összeomlik, vagy – az összeomlást elkerülendő – az elitcsoportok maguk kezdik el a politikai önkény folyamatos lassú visszavonását a hatalmi térbe, és helyette a „színpad” a hétköznapi gazdaság színterének „reökonomizálását”, vagyis piaci mechanizmusokkal való lassú feltöltését. És ezt a folyamatot szintén nem csekély cinizmussal elnevezik „reformnak”. (Lásd még „reform-közgazdaságtan” és „reform-közgazdászok” címszavaknál. . .)

Van azonban e rendszernek egy témánk szempontjából talán még fontosabb „teljesítménye”. A hétköznapi gazdasági tranzakciók átpolitizálása ugyanis brutális szerkezeti változásokat indít el a társadalmi struktúrában. Az átalakulások lényege, hogy egy-két évtized alatt szétrombolja az előző évszázad politizációs mezőjét, és valójában egy pépes homogén masszává próbálja változtatni a társadalom egészét. Ezt ugyan, Magyarországon legalábbis, nem volt képes teljesen megvalósítani, de a felaprítás, ledarálás, összekeverés kétségkívül a fasírtkészítés mozzanatait idézik fel. Márpedig, ahogy Örkény István írja: „Figyelem! Nekünk, emlős állatoknak nem egészen mindegy, hogy mi darálunk-e, vagy minket darálnak.”

Tíz évvel ezelőtt, az ún. rendszerváltás hajnalán, amikor megkezdődött az ún. többpárt-rendszer összebarkácsolása, e fenti folyamat eredménye sajátos következményekkel járt. A politikai pártok kialakulása lényegében azt jelentette, hogy többnyire erősen exhibicionista személyiségekből összeverődő, légüres térben lebegő önjelölt pártvezetőségek, önmagukat pártnak kikiáltva elszántan kezdtek biztatni széles társadalmi rétegeket, hogy ismernék már fel önmaguk politizációs térben való visszatükröződéseként őket. Ez körülbelül annyira célravezető tevékenység, mint a fasírtot „erős nézéssel” arra biztatni, hogy nosza, kezdene már, szabadságának szép képességét visszanyerve, visszaalakulni élő sertéssé. Korniss Péter kifejezésével élve: „Ájvéból jelentik gyerekek – ez nem fog menni!” Kivételt talán csak az MSZP jelent, de csak azért, mert az MSZP nem párt. Nem párt, hanem egy pontosan a fasírtszerű társadalomszerkezeti képletet sikeresen leképező politikatechnikai holding, amely, ha kell, gátlástalan pragmatizmussal kombinálja az SZKP KB apparátusa, a szcientológus egyház térítői és a Coca-Cola Company globális marketing divíziójának elveit.

A dolgok technikai felszínén, vagyis a „mutatványos bódé” színterein az MSZP, és különösen az SZDSZ látszólag vereséget szenvedtek. Ez azonban több szempontból is csupán látszat. Különösen az SZDSZ „megsemmisítő” vereségének látszata okozhat félrevezető várakozásokat. A rejtett véleményhatalom finom manipulációs technikáinak sztereotípiáin nevelkedő hétköznapi gondolkodás ugyanis nem tud különbséget tenni a színpad és a valóság között. Hasonló okokból nem elbeszélhető például ezen a globál-médiás main-stream nyelven Amerika kettős szerkezete. Vagyis az a tény, hogy az „Amerika” szó ugyan kétségtelenül egy nemzetállamra emlékeztető alakzat megnevezésére is szolgál, de Amerika valójában egy globális képződmény, amely a nemzetállam Amerika földrajzi és szociális terét csak talapzatként – egyfajta alapinfrastruktúraként – használja önmaga illegitim globális főhatalomként való megszervezésére. És ha úgy adódik, kíméletlenül megterheli, vagy éppen kifosztja a földrajzi és szociális tér egyes szegmenseit. Így lehetséges például az, hogy a világ leggazdagabb, leghatalmasabb gazdaságában létezik egy kb. 20 milliós – cinikus eufémizmussal „underclass”-nak nevezett – réteg, amely lényegében bangladesi szinten él. És nemcsak materiális értelemben, hisz e rétegben a férfiak születéskor várható élettartama mindössze 48 év!

Amerika ilyen típusú „elbeszélhetetlenségének” analógiájára, elbeszélhetetlen fenomenon az SZDSZ is. Mert kétségtelenül létezik ugyan egy SZDSZ nevű párt, de ez legfeljebb az ideiglenes – és, ha kell, „eldobás”- – eszköze, lejátszástechnikai felszíne valaminek, ami ennél sokkal lényegesebb, de sokkal nehezebben elbeszélhető. Ez a politikai-ideológiai hatalmi komplexum, amely valamikor a 80-as évek folyamán jött létre (máig is feltáratlan módon), valójában a kiépülő globális főhatalom helyi peremtársadalmának politizációs eszköze. És ez a „hatalomesszencia”-SZDSZ nem feltétlenül az SZDSZ nevű párt színpadi jelmezében jelenik meg, sőt, ha távlati törekvései úgy kívánják, taktikailag „beáldozhatja” ezt a „célszerszámot”, akárcsak az amerikai globalokraták a nemzetállam Amerika földrajzi és szociális „testének” egyes darabjait. Azt gondolom, az 1998-as választásokon csupán egy, e formájában már alkalmatlan, célszerszám használatból való kivonására került sor, pontosan a lényeg megőrzése érdekében. Vagyis, ahogy a francia mondás tartja: „Plus que ça change, plus c’est la meme chose” (minél inkább változik, annál inkább önmaga marad). (De idézhetnénk Metternich herceget is, aki úgy fogalmazott: „Mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson.”)

A globalitás magyar peremtársadalmának berendezkedését az elmúlt évtizedben a ’90-es, a ’94-es és a ’98-as választások eredményétől teljesen függetlenül ez a társadalom- és gazdaságfilozófia és az erre épülő gyakorlat határozta meg. S az adott négyéves ciklust éppen formálisan meghatározó „főpárt”-ot a médiákban tükröződő globális véleményhatalom annyiban minősíti sikeresnek vagy sikertelennek, hogy mennyiben szolgálja ezeket a „main-stream” célokat. Mivel az MDF dominálta első kormány csak részben felelt meg ezeknek a normáknak, így két ciklus alatt – a KDNP-vel együtt –, úgy tűnik, végleg felmorzsolódott. Az MSZP – éppen cinikus pragmatikus polit-ideológiai szolgáltató holding mivolta miatt – már sokkal jobban alkalmazkodott a globális kiválasztó hatalom követelményeihez. Így aztán éppen csak annyira buktatták meg, hogy az új főpártként debütáló FIDESZ számára állandó és fenyegető kihívást jelenthessen.

Vagyis az elmúlt évtized az újfajta berendezkedés „mutatványos bódé” beüzemelésének története. Azok a nem túl jelentős eltérések, amelyek az egyes ciklusokat domináló főpártok társadalom- és gazdaságpolitikai gyakorlatában megmutatkoznak, jól jelzik, hogy a globális „szép új világunkban” a demokratikus szabad választás lehetősége akkor jön el, amikor valójában végleg lezárul a valóságos alternatívák közötti választás minden esélye.

Egy, ma már kevésbé idézett szerző némileg mégis csak időszerűnek látszó gondolatával szeretném befejezni ezt a kissé talán sommásra sikeredett eszmefuttatást. Marx Károlyról van szó, aki egyszer azt találta mondani: „Ha a jelenség és a lényeg egybeesne, a halaskofák lennének a közgazdaságtan professzorai.”

Mint azt bizonyítani igyekeztem, a jelenség és a lényeg ma sem esik egybe, így a halaskofák nem lettek egyetemi oktatók; de talán abba se kellene feltétlenül belenyugodni, hogy a jobb sorsra érdemes professzorok legyenek kénytelenek beérni a halaskofák ismételgetésével.

SZERKESZTŐSÉGI MEGJEGYZÉS
Bogár László tanulmányához

Az előző tanulmányt Krómer István, a Távlatok szerkesztőbizottságának tagja küldte be közlésre. A szerkesztők és szakemberek véleménye meglehetősen kritikus. Vitaindító cikként közöljük, és máris hozzuk Bittsánszky Géza közgazdász professzor hozzászólását, kritikáját.

A szerkesztőség a következő megjegyzéseket fűzi hozzá.

1) Nem is olyan „derűsen pesszimista” a tanulmány, mint ahogy alcíme sugallja, hanem egyszerűen pesszimista. A parlamenti demokrácia és a piacgazdaság, minden gyengesége ellenére, jobb uralom, mint a nemzeti vagy nemzetközi szocializmus (nácizmus, illetve bolsevizmus). E rendszerek torzító vagy pusztító hatását mutatják azok a tényleges társadalmi, demográfiai, gazdasági és morális károk, amelyek éppen a kommunista rendszer összeomlása után sújtották a térséget. Még a kádári rezsim is súlyosan beteg, eladósodott gazdaságot hagyott hátra. Ezért, sajnos, nem annyira megmagyarázhatatlan az a statisztikai tény, hogy számos gazdasági mutató terén csak 2000-ben érjük utol az 1989-es szintet.

2) Bogár László, miközben a modernizációról, globalizációról, a világ szerkezetéről szól, a létező pártok jellemzésével a történelemfilozófiai síkról áttér a publicisztikaira. Kevés adatot, véleményt idéz. Az egyetlen visszatérő utalás Vass Csaba; róla viszont nem mondja meg, kicsoda, nem hivatkozik az illető írására. Bogár László „prófétikus” szemléletét joggal kérdőjelezik meg más szakemberek.

3) Bármint történjék is a „rendszerváltás” és azt elmúlt tíz év felmérése, nem elégedhetünk meg a pusztán gazdasági-társadalmi tényezők elemzésével és értékelésével, hiszen az ember nem egydimenziós lény: a szellemi-lelki, etikai-kulturális tényezők is meghatározók az ország fejlődésében. Ezeket a tényezőket jobban megvizsgáljuk karácsonyi számunkban.

Bittsánszky Géza

BOGÁR  LÁSZLÓ  „A  TÖRTÉNETNEK  MÉG  NINCS  VÉGE”  C.  CIKKÉHEZ

A szerző a „rendszerváltozás fedőnevű jelenséghalmaz” hátterébe igyekszik nézni, mégpedig azt abba a folyamatívbe helyezve, amelyre a tradicionalitás-modernitás-globalitás – jól verifikálható – tagolást alkalmazza. Van azonban egy olyan figyelemreméltó fogalom – a politikai hatalomgazdaság, vagy röviden hatalomgazdaság –, amely az írás lényegi tárgyát jelenti, ugyanakkor nem tűnik meggyőzőnek e fogalom tartalmának napjainkban érvényes meghatározása, még kevésbé a hatalomgazdaság alanyának bemutatása. Ezért néhány mondat erejéig érdemes ezt boncolgatni.

A szabályozatlan társadalmi-gazdasági folyamatok
maguktól is rossz irányba fordulnak

A hatalomgazdaság olvasatom szerint a hatalom megszerzése, illetve mások rovására történő kiterjesztése gazdasági eszközökkel. A „mások” az áttekintett folyamat kezdetén az egyes embert, később embercsoportot, majd országot, országcsoportot (vö. gyarmatbirodalmak) jelenti. A hatalomra törő egyes ember, embercsoport, ország minduntalan szembesült azzal, hogy e törekvéseiben riválisai vannak. A hatalom megszerzése, illetve a riválisok távoltartása érdekében a célszerűség és a lehetőségek függvényében alkalmazták az erőszakot. A mások feletti uralkodási vágy, hatalom megszerzése „lakik” a folyamat legmélyén. Megjegyzem, hogy e folyamat marxista szóhasználat szerint az osztályharcok története, az ember ember által történő kizsákmányolásától az osztálytársadalmakon át a világméretű imperialista kizsákmányolásig. A marxizmusra való utalást nem tartom feleslegesnek, hiszen ahhoz hasonlóan nagy leegyszerűsítést jelentene, ha a történelmet pusztán a hatalomgazdaság kiépüléseként fognánk fel.

Kétségtelen, hogy a hatalom újrafelosztásáért vívott világháborúkat követően, a nukleáris háború kockázatossága – és a gazdasági hatalmi eszközök „szabadon engedése” és a fizikai erőszakot kiválóan helyettesítő volta – folytán a fizikai hadviselést zömmel kiszorította a gazdasági hatalmi eszközök alkalmazása. (Bár ne legyenek illúzióink: a titkosszolgálatok időről időre megszellőztetett „piszkos” módszerei, vagy az ún. helyi „konfliktusok” sokasága mellett nem mehetünk el szótlanul.).

A gazdasági hatalmi eszköz hatásosságát a globalizációnak nevezett feltételrendszer biztosítja, illetve fokozza. Ugyanis ezáltal a gazdaság „kiszabadult” az egyes államszervezetek ellenőrzése és szabályozása alól, ezáltal államoktól függetlenné, szabadonfutóvá és öntörvényűvé vált. Megkockáztatom, hogy ez analóg az egykor nemzetgazdasági keretek között elhatalmasodó liberális kapitalizmussal, amely akkor a proletárforradalom rémképét hívta elő, sőt megvalósulását váltotta ki. Ha más nem is, de a forradalom réme akkor cselekvésre késztette az államokat, s azok gátat vetettek a klasszikus liberális piacgazdaság működésének, amely az emberi kapzsiság, a mások – egyre többek – feletti (gazdasági) hatalom korlátlan kiélésének terepe volt. Így alakult ki a szabályozott piacgazdaság, a szociális piacgazdaság, a jóléti állam stb. (Érdemes lenne egyszer azt is megvizsgálni, hogy a jóléti állam napjainkban zajló leépítésében – az elfogadható indokokon túlmenően – milyen szerepet játszott a szocialista rendszer mint alternatíva bukása.)

Nos, a globális gazdaság az egykori liberális kapitalizmus hagyományai szerint működik, ugyanis nincs hatalom, amely ellenőrizni, szabályozni, ha úgy tetszik, a globális közjó érdekében gátak közé szorítani lenne képes. Sőt, a globális gazdaság egymás ellen küzdő szereplői – legalábbis egyelőre – együttesen a szabályozatlanság fenntartásában érdekeltek. Ezért közös érdeküknek megfelelően gazdasági erejük felhasználásával

– az egyes országok – és nem csupán a szegény országok – politikai döntéshozóit és

– a globális gazdaság szabályozására alkalmas szervezetek (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet stb.) vezetőit,

– sőt a publikációs lehetőségek és a szakmai fórumok kézbentartása révén (mivel ezáltal úgy tűnik, hogy szinte kizárólag a szabályozatlan, a globális gazdaság – a main-stream – irányzat követői léteznek) a közgazdaságtudományt is befolyásolni igyekeznek. A jelek szerint nem kis sikerrel.

A szakmai fórumok ilyen egyoldalúságát a megvásárolt, vagy a „main-stream”-be önként, divatból beálló kommunikátorok a fogyasztói szuverenitás jelszavával bódított, valójában a monopolizált termelés szuverenitásának kiszolgáltatott (l. divatdiktatúra) tömegek felé sulykolják, például a szükségszerűen bekövetkező „posztindusztriális kor”, a „new economy” vagy az „információs társadalom”, a „világfalu” szükségszerűségeként.

Mindez Bogár László cikkében részletezés nélkül benne van, azonban éppen a kifejtés hiánya miatt az írás számomra azt sugallja, hogy mindez egy központ által kidolgozott terv szerint irányítottan zajlik. Ezt a sugallatot szeretném eloszlatni: Ne felejtsük el, hogy a manchesteri kapitalizmus idején sem volt „központ” és „terv”, mégis a mai globális folyamatokhoz hasonlóan éleződött ki nemzetgazdasági szinten a szegények és gazdagok, a hatalmasok és a hatalomtól megfosztottak ellentéte. Manapság viszont még a globális gazdaság főszereplői, az ún. „global players” sem azonosíthatók hatókör és felelősség szempontjából. Vajon kik ők: a viszonylag új keletű „jogi személyiségek” (legyenek azok termelő, pénzügyi szolgáltató társaságok vagy befektetési és nyugdíjalapok) mögött eltűnő (adott esetben kis) részvényesek, tulajdonosok, a menedzserek vagy a politikusok? Sokkal inkább gondolom tehát, hogy a szabályozatlanság és ellenőrzés hiánya eredményezi a káosz, az entrópia növekedését, ha úgy tetszik, a „bűn struktúráinak” kiépülését.

És itt kell hangsúlyozni az írástudók felelősségét. A szakemberek felelősségét, akik ideológiai alapon vagy szakmai sikert hajszolva korrumpálhatóan legitimálják a globális gazdaság szabályozatlanságát, a „láthatatlan kéz” mindenhatóságát, a „bűn struktúráit”. A klasszikus piacgazdaság nemzeti keretek között működő, önsorsrontó „láthatatlan kezét” végszükség esetén lefogta (rossz esetben le is vágta) az államhatalom. Kérdés, hogy lesz-e olyan szakmai-erkölcsi ereje, felelőssége a közgazdaságtan művelőinek, hogy szót emeljenek a globális gazdaság szabályozása érdekében, vagy pedig beteljesedik a félelmetes jóslat: „Rohanunk a (világ) forradalomba!” Nemzeti keretek között – még ha jól felfogott önérdekből is – néhány tragikus kivételtől eltekintve sikerült a forradalmat elkerülni. Lesz-e politikai erő, amely lefogja a globális láthatatlan kezet? Azonban ennek vizsgálata már nem lehet tárgya a rendszerváltozás eddigi lefolyását kémlelő írásnak.

Bogár László érdekes analógiával a marxi értéktöbblet-elméletre utal a természeti környezet „kizsákmányolása” kapcsán. Biztató azonban, hogy – akár globális méretekben is – vannak eredmények (még ha azok korántsem elegendőek is) az ilyen externáliák internalizálására, vagyis a gazdaságba való beemelésére, megfizettetésére. Ugyanígy bizton állíthatjuk, hogy az „értéktöbblet” visszaosztása – legalábbis a fejlett országokban – társadalmi méretekben is megvalósult, noha az arányokat jó okkal lehet vitatni. (Emlékeztetőül: a marxizmus még 40 évvel ezelőtt is(!) azt tanította, hogy a piacgazdaságokban a munkásosztály reáljövedelme évről évre folyamatosan csökken. Végül azonban az állítás annyira képtelennek bizonyult a realitások fényénél, hogy törölték a kánonból.)

A gazdaság természeti környezetének említése mellett a gazdaság társadalmi környezetéről, ha úgy tetszik, annak „kizsákmányolásáról” is érdemes szót ejteni. Vajon a globális hatalomgazdaság milyen arányban fizeti meg a „humán erőforrás” (egészség, képzettség, kultúra, erkölcsi erő) előállításának, karbantartásának, fejlesztésének, illetve a hagyományos infrastruktúra használatának költségeit, amelyek lokálisan, országhatárokon belül keletkeznek?

S ha már az értéktöbblet visszaosztásáról, a természeti és társadalmi környezet „használatának” költségtérítéséről esik szó, mondható-e, hogy ez globális méretekben is megvalósul, vagy legalábbis megvalósulóban van? A szegénység és gazdagság között növekvő különbség nem erre utal! (Biztató jel, hogy legalább a kijelentések szintjén – a bűnösen leszűkített monetáris-gazdasági szemlélet mellett – megjelenik az emberi-társadalmi szempont, mint pl. a Világbank elnökének, Wolfensohnnak 1999 áprilisában tett – akár a Világbank eddigi tevékenységének kritikájaként is tekinthető – nyilatkozatában.)

És vajon az egyes országok – köztük Magyarország – politikusai, a nemzetgazdaságok irányítói, választóik elvárásainak megfelelően, nem arra törekszenek-e, hogy a globalizáció nyertesei közé kerüljenek? Hiszen aki kimarad, az a vesztesek közé kerül. Így lesz mindenki „szem a láncban”!

A fák nem nőnek az égig!

Vitatom, hogy a két világháború a modernitásnak a tradicionalitás feletti végleges győzelme lett volna. Ha szabad a tradicionalitást társadalmi-gazdasági értelemben a közjó, a szolidaritás, a szubszidiaritás és a személy méltósága tartalommal azonosítani, akkor az állítás nem, vagy csak korlátozottan igaz! Gondoljunk csak a szociális piacgazdaság II. világháborút követő térhódítására, vagy az Európai Közösségek megalakulására!

Ezért vitatom azt állítást is, miszerint pl. az Európai Unió „az amerikai globalizációs birodalom eurorészlege” lenne. Az átvitt értelemben is érthető euroszkepszis gyökereinek egyike lehet, ha az európai társadalomfejlődésnek társadalomszervező elvekben lecsapódó eredményeit összemossuk a történelem nélküli amerikai társadalom „selfmade man” mentalitásával, amit a csak önmagukban és coltjukban bízó aranyásók hagytak örökül. S talán megengedhető annak felvetése is, hogy az Európába visszaszervesülő és a kollektivizmussal „fertőzött” társadalmak tovább erősítik az európai társadalomfejődés és mentalitás megkülönböztető jellegzetességeit.

Bogár László kísérletet tesz Amerika globális szerepének bemutatására. Nézetem szerint a globalizáció kereteit, helyesebben kerettelenségét kihasználva az USA gazdasági erejének megfelelően ugyanúgy érvényesíti érdekeit, mint tették ezt a nemzetállamok gyarmatbirodalmaikban. (Ne zavarjon meg minket, hogy az érdekek címzettje nyilván nem a 20 milliós „underclass”.) A különbség csupán annyi, hogy az USA gazdasági (politikai, katonai, információs) ereje globális méretű – és versenytárs nélküli (?)!

Nem tudom fenntartás nélkül elfogadni, hogy Bogár László csupán az USA globalokrácia és a kínai dominanciájú Ázsia rivalizálását vetíti előre. Indokoltnak tartanám Japán – és az előbbiekből kitűnően – Európa legalább esetleges szerepének megemlítését. Nagy kérdőjelként kívánkozik ide Oroszország jövőbeni szerepe is.

És Magyarországon?

A szocialista rendszerek összeomlása – legalábbis váratlan gyorsaságát tekintve – az évszázad egyelőre legtalányosabb eseményének tűnik. A Szovjetuniónak a fegyverkezési versenybe való beleroppanása várható volt ugyan, de az, hogy ennek konzekvenciáit e szuperhatalom birtokosai úgy vonják le, ahogy levonták, nehezen magyarázható. Talán Reykjavíkban vagy Máltán dőltek el a dolgok. Itthon a szocialista „mutatványos bódé” leszerelésének jelei – visszatekintve – már a 80-as évek második felében a nagyközönség számára is megmutatkoztak, midőn a korábbi párttitkárok tisztségüket kiskommunista balekokra testálták, ők maguk pedig a közvagyon kisajátítására sorra megnyíló különböző lehetőségek (GMK, VGM, gazdasági társaságok, spontán privatizáció stb.) után néztek.

Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy a szocialista rendszerek összeomlását nem a magyarországi „demokratikus ellenzék” vagy akár a magyar (reform)kommunisták idézték elő. Ők legfeljebb a várható folyamatokról rendelkeztek információval, és együtt alakították, ha úgy tetszik, „rendezték át” a belpolitikai „mutatványos bódét”. Az ellenzéknek és a hatalom korábbi birtokosainak együttműködése bizarrnak tűnhet, mégis elgondolkodtató az pl., hogy

– az ellenzék szócsöve, a „Beszélő” sok éven keresztül gyakorlatilag zavartalanul megjelent és hozzáférhető volt, az ellenzéki összejövetelek (Rakpart klub, Monor, Lakitelek stb.), illetve csoportosulások (SZETA, Inconnu) ugyancsak működhettek,

– az ellenzék képviselői nyugati rádióállomások magyar adásain keresztül rendszeresen népszerűsíthették önmagukat és az ellenzék szerveződését (útlevelüket nem vonták be, itthon retorziót nem szenvedtek).

Vagyis az ellenzéket – mintegy üvegházban – maga az akkori hatalom vagy annak befolyásos és védelmet is biztosítani képes része maga nevelte fel.

Az így „felépített” ellenzék nemhogy szövetségeseket keresett volna a nyomában felbátorodó és megszerveződő más ellenzékiekkel, hanem inkább tőlük elhatárolódni igyekezett. (A Nemzeti Kerekasztal-megállapodások alá nem írása, a „négyigenes népszavazás”, stb.) A rendszerváltoztatás nagy és kockázatos vállalkozását tekintve nehezen fogadható el az ellenzéki szerep kisajátítása.

A liberális ideológia egyébként 1989-90-ben – sokkal jobban, mint később bármikor – alkalmas lett volna arra, hogy a kollektivizmustól szabadulni kívánó és az emberi szabadságjogokat mindaddig hiányoló társadalomban sok szavazót maga mögé állítson. A kedvező pillanatot – a 90-es választásokat – azonban nem sikerült kihasználni. (Sőt még a – média hangadói által szorgalmazott, sulykolt – MDF–SZDSZ-nagykoalíciót sem sikerült megvalósítani.) A 94-es választások után létrejött MSZP–SZDSZ-koalíció pedig már csupán halvány visszfénye volt az első szabad választásokon kialakítani szándékozott hatalommegosztásnak.

Mindezzel együtt sem gondolom, hogy az SZDSZ a „globális főhatalom helyi peremtársadalmának politizációs eszköze”, „beáldozható célszerszám” lenne. Nem gondolom, mert az eszköz vagy célszerszám feltételezi annak használóját, az pedig – mint hozzászólásom első részében említettem – nem azonosítható. Az SZDSZ szerepe – a kedvező társadalomlélektani pillanatban megszerzett – politikai hatalom birtokában a gazdasági és társadalmi szabályozórendszerek leépítése, az így felszabadított magyar gazdaságnak és társadalomnak a szabályozatlan globalizációs folyamatba integrálása – lett volna. (Ebben természetes szövetségest talált volna a hagyományosan internacionalista utódpártban.) Ehhez a szerephez – nem kell a fizikai világban keresni az írót és rendezőt, vagy akár a megbízót – elegendő a liberális eszméktől való megszállottság és a vakhit az igazság kizárólagos birtoklásában. Ez pedig – a liberális szélsőségesség végső határáig – megvolt. Talán éppen ez okozta az SZDSZ „beáldozását” – a választóközönség által.

 Kiemelendőnek tartom azt a Bogár László által megpendített gondolatot, hogy „szép új világunkban a demokratikus szabad választás lehetősége akkor jön el, amikor valójában végleg lezárul a valóságos alternatívák közötti választás minden esélye”. A választás lehetőségének esélye – ha nem zárult is le – csökkenni látszik, s nem csupán politikai (ld. a csökkenő választási részvételt a hagyományos demokráciákban), hanem gazdasági vonatkozásban is. Gondoljunk csak arra, hogy a piacgazdaságtól elvárt fogyasztói szuverenitás helyébe mindinkább a fogyasztót kiszolgáltatott helyzetbe utasító termelői szuverenitás lép. Ha mindehhez a jóléti állam világszerte tapasztalható leépítését is odasoroljuk, akkor nem csodálhatjuk, hogy a magyar társadalom nagy része csalódott: akkor kapta meg mindezeket az áhított értékeket, amikor azok kiüresedőben vannak.

Bogár László utal „a tematizációs teret kezelő médiahatalom” erejére. Azonban éppen a magyarországi események – már-már csodaszámba menően – többször is bizonyították, hogy ez az erő korántsem mindenható. Vajon nem a médiahatalom szándékaival, oktrojálásával szemben döntött-e a társadalom a 90-es, vagy akár a 98-as választásokon?

Az MDF és KDNP végleges felmorzsolódásának prognózisa tévesnek bizonyulhat. Ugyanis a magyar jobbközép, vagy ha úgy tetszik, a „main-stream” alternatívájának nagy dilemmája, hogy képes-e ezt a politikai mezőt egyetlen párt integrálni, vagy pedig – elkerülendő az ilyen integráció robbanását (ld. az MDF Antall József után) – helyesebb-e pártszövetségben gondolkodni. Ez utóbbi mellett szól, hogy a hazai pártok (ideértve a pragmatizmusból érkező és időnként neofita szertelenséget tanúsító Fideszt is) ideológiai töltete sokkal robbanékonyabb, mint a megállapodott más európai pártoké.

A jövőkép derűsebb színei

Végezetül szeretnék néhány olyan gondolatot felvetni, amelyek a Bogár László írásából kivetülő meglehetősen sötét jövőképet – reálisan is – derűsebb színekkel gazdagíthatja.

– A globalizáció árnyoldalai, sőt bűnei mellett ne felejtkezzünk meg annak értékeiről sem. Ezek közül csak egy egész általánosat és morális jellegűt, a globális felelősség megjelenését emelem ki: „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!”

– A globalizáció – akár reakcióként, de védekezésként is felfoghatóan – előhívta, tudatosította és felértékelte az emberléptékű, és ezért átfogható, a személyes cselekvés számára teret nyitó lokalitásokat (civil szervezetektől a régiókig és tovább).

– A globalizáció káros hatásaitól egyre többen szenvednek, ha úgy tetszik, egyre többen szakadnak ki a hatalomgazdaságból. Ezek megmaradt hatalmukat – ha másért nem, saját érdekükben – hajlamosak a globális folyamatok szabályozása érdekében használni.

– Erősödik – különösen egyes élenjáró területeken (biotechnológia, környezetvédelem, jövőtervezés–technology assessment, általában is a tudomány, gazdaság) – a morális követelmények érvényesítése iránti igény.

– A „main-stream” mind inkább azonosítható-leírható, és ezáltal elemezhetővé válik. Nem elhanyagolható erők – és egyre többen – mutatnak rá bűneire és zsákutcás jellegére. (Alternatív közgazdászok, környezetvédők, egyházak, politikusok, országok, országcsoportok stb.)

– Éppen a magyar rendszerváltozás – main-stream által is jócskán befolyásolt – története szolgáltatja a példák sorát arra, hogy mintegy váratlanul fordulhatnak kedvezőbb irányba az események.

Befejezésül nem gondolom, hogy a mai hatalomgazdaság fikció lenne, de azt sem, hogy annak eszköztelen kiszolgáltatottjai lennénk. Még akkor sem vagyunk azok, ha hatásait gyakran nem vagyunk képesek távol tartani vagy kivédeni.

mérleg

Lapok és könyvek szemléje

Főszerkesztő Boór János
A negyedéves folyóirat
éves előfizetési díja:
hazánkban 1600 forint.
Megrendelhető:
MÉRLEG Expedíció
H–2484 Agárd, Moha u. 16.
Tel./Ür./Fax: 06/22/371-763
Http://ourworld.compuserve.com/homepages/merleg
E-mail: merleg@compuserve.com

Ifj. Kavin Ferenc

KIK  A  RENDSZERVÁLTOZTATÁS  VESZTESEI?

Politikusok és közírók mostanában gyakran fejtik ki véleményüket arról, hogy az ország lakosságának mekkora hányada lett nyertese a rendszerváltoztatásnak, és mekkora része veszített rajta. Abban többnyire megegyeznek a vélemények, hogy túl sokan kerültek hátrányos helyzetbe, de akadnak olyanok is, akik megkérdőjelezik az egésznek az értelmét. Vitathatatlan, hogy sok honfitársunk joggal érzi úgy, hogy gazdasági vagy még inkább társadalmi helyzete romlott a nyolcvanas évek közepe óta, ez azonban nem jelenti azt, hogy vesztese lenne a rendszerváltoztatásnak. Főként azért nem, mert a magyar gazdaság hanyatlása nem az első szabad választásokkal kezdődött, hanem a korábbi kommunista tervutasításos gazdasági rendszer következménye volt. A gyárak, a vállalatok, a termelőszövetkezetek nem azért mentek csődbe, mert a korábbi diktatórikus hatalom helyét demokratikus kormány vette át, hanem éppen azért engedték át az irányítást a korábbi rendszer urai, mert az országot közvetlenül fenyegette már a csőd. A rendszerváltoztatással csak lehullt a függöny, és láthatóvá vált, hogy a király nem csak meztelen, hanem már csonttá aszott. Édesapám, aki több mint 25 éven át a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozott, a nyolcvanas évek elejétől gyakran beszélgetett kollégáival arról, hogy a gazdasági mutatók szerint már nem sokáig lehet fenntartani ezt a viszonylagos áljólétet, mert a kilencvenes évek elejére teljesen kimerül az ország. Igaz, demokratikus fordulatról még akkoriban sem álmodtunk, hanem sokkal inkább egy újabb terrorhullámtól tartottunk. Hogy mégsem így lett, azt valószínűleg annak köszönhetjük, hogy a véres csizmák, amelyek néhány évtizeddel korábban még dübörögve gázoltak át a szabadságra vágyó nemzeteken, ekkorra már az utolsókat rúgták; a szovjet birodalom és teljes érdekszférája tönkrement a nyugati világgal folytatott gazdasági, katonai versenyben. Persze az egykori állampárt haszonélvezői csak ideiglenesen engedték át az irányítást, de egy pillanatig sem mondtak le a gazdasági és politikai hatalomról. Sőt éppen saját korábbi hibáik következményeit varrták az első szabadon választott „kamikáze” kormány nyakába. Surján László, korábbi népjóléti miniszter találó hasonlattal szemléltette mindezt egy 1992-ben vagy 93-ban elmondott beszédében. Az országot olyan autóbuszhoz hasonlította, amelyet lelkiismeretlen vezetője egy szakadékszerű meredélyre kormányzott, majd amikor látta, hogy nagy baj van, mert a jármű nekilódult, és kétségessé vált, vajon megállítható-e, akkor a sofőr saját életét mentve kiugrott. Miközben pedig az utasok közül valaki önként vállalta a felelősséget, hogy megpróbálja az autóbuszt megállítani, és biztos helyre kormányozni, a korábbi vezető, a meredély tetejéről kiabál a lassuló, de még mindig lefelé tartó busz időközben felébredt utasainak: látjátok, amikor én vezettem, akkor még magasabban voltunk. A hasonlathoz azóta még azt is hozzátehetjük, hogy a tragédiától éppen csak megmenekült és felfelé tartó járműre ismét felkapaszkodott a felelőtlen sofőr, újfent odaférkőzött kormányához mondván: aki idáig itt ült, az nem szakértő, én vagyok a hivatásos, majd én megmutatom, hogyan kell kormányozni.

Sokan vannak a rendszerváltozást veszteségként megélők között olyanok is, akiknek gazdasági helyzete nem rendült meg a változásokkal, csak éppen nem tudtak úgy előrehaladni a társadalmi ranglétrán, mint szerettek volna. A piacgazdaságra való áttéréssel új lehetőségek nyíltak meg. Míg korábban a vágyak csúcsa a „kocka-Lada” és a panellakás volt, a kilencvenes évek elejétől kezdve egyesek óriási vagyonra tettek szert, a többség pedig nem tudott lépést tartani velük. Nem tudott hozzájutni az új státusszimbólumokhoz, a legmodernebb BMW- vagy Mercedes-modellhez, a zöldövezeti, gyakran kissé ízléstelen, viszont hivalkodó villához. Nem vitatom, hogy a társadalmi különbségek a kívánatosnál lényegesen nagyobbra nőttek, de állítom, hogy sokan azért érzik magukat vesztesnek, mert míg korábban a „parasztmercédesszel” a magyar utak királyainak érezhették magukat, most egy középkategóriás Opel Astrával vagy Volkswagen Golffal alig győznek félrehúzódni a suhanó autócsodák elől.

Mindezzel nem akarom kisebbíteni azok számát és keserveit, akik valóban súlyos nehézségek és kétségek között élték át az elmúlt tíz évet. Az ő sanyarú sorsuk azonban – mint arra már utaltam – távolról sem a rendszerváltozásnak, sokkal inkább az azt megelőző évtizedek hibás emberképen alapuló gazdaságfilozófiájának köszönhető. A történelem számos alkalommal bizonyította már, hogy a legjobb szándékú politika is milyen szörnyűségekhez vezethet, ha az emberről, akit szolgálnia kellene, téves képet alkot. Hát még ha a jó szándék helyére az öncélúság és legfeljebb egyetlen társadalmi „osztály” érdeke kerül (ha került). G. K. Chesterton írja Igazságot! című művében: „Az őrült nem az az ember, aki elveszítette az eszét. Őrült az az ember, aki mindenét elveszítette, csak az eszét nem. Az őrült magyarázata mindig teljes, pusztán racionális értelemben sokszor kielégítő. . . Legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha ezt mondjuk: értelme tökéletes körben mozog, de szűk körben.” Éppen így őrült minden politika, amely csak egyetlen társadalmi csoportot vagy szűk politikai réteget támogat, még akkor is, ha hatalomtechnikai eszközei rendkívül kifinomultak. Ebből következik, hogy ha a korábbinál jobb rendszert akarunk ebben az országban, akkor a mindenkori kormány politikája nem irányulhat csupán egyetlen társadalmi réteg boldogítására, nem oszthatja föl a társadalmat aszerint, hogy ki volt a diktatúra haszonélvezője, és ki volt áldozata, hanem minden egyes polgárának érdekét szem előtt tartva kell kormányoznia. Ezt jelenti a „nemzetben gondolkodás”. Számos jel – többek között a családpolitikai támogatások új rendszere – utal arra, hogy az első szabad választások óta másodszor került kormányra olyan politikai erő, amely törekszik is erre. (Erkölcsi szempontból persze elvárható volna az önmérséklet a kommunizmus kiszolgálói részéről, de ha lett volna ennyi morális tartás bennük – tisztelet a kivételnek –, akkor sosem álltak volna be láncszemnek az emberek ezreit megnyomorító kommunista gépezetbe.)

A rendszerváltozásnak tehát (még) nincsenek vesztesei. A gazdasági nehézségekhez az átfogó politikai és gazdasági fordulatnak legföljebb annyi köze van, hogy nélküle még sokkal nagyobb megpróbáltatások vártak volna ránk. Békés eszközökkel megszabadulni egy őrült diktatúrától, amely minél „puhább”, annál hazugabb volt, mindannyiunk, sőt gyermekeink számára is nyereséget jelent.

A másik egyre jobban terjedő vélekedés, hogy az az egész folyamat, amit rendszerváltozásnak nevezünk, nem más, mint egy színjáték, amelyet titokzatos alakok rejtélyes külföldi boszorkánykonyhákban előre kifőztek, s nekünk most kénytelen-kelletlen le kell nyelnünk épp úgy, mint az előző negyven évet. Ennek az elméletnek éppen az a veszélye, hogy ha nagyon keresünk, találhatunk is olyan példákat, amelyekkel igazolni vélhetjük ezt a teóriát, s akkor két lehetőségünk marad: vagy öngyilkos módon fejjel megyünk a falnak – ami valóban létezik, ha nem is úgy, mint azt ennek az elméletnek a hívei vélik –, vagy nekiállunk sírva vigadni, amúgy magyarosan.

Kicsi ország lévén valóban nem mi írjuk a világtörténelmet. Számos körülmény korlátozza lehetőségeinket, de ha villamosra szállunk, akkor sem ülhetünk arra a székre, amelyen már más ül. (Ha azonban túlzottan leköt az önsajnálat, hogy nem jutott számunkra ülőhely, elszalasztjuk a leülés lehetőségét akkor, amikor a közelünkben végre felszabadul egy szék.) Tény, hogy a világ távolról sem tökéletes, és sorsának alakulásában többnyire a gazdasági és politikai hatalmasok (nem ritkán alantas) érdekeinek harca játssza a főszerepet. (Nem kívánok belekontárkodni a teológusok szakmájába, de azért meg kell jegyezni, hogy a keresztény embert megóvja az irreális pesszimizmustól az a tudat, hogy a világmindenséget áthatja az üdvözíteni akaró Isten gondviselése. Amint a régiek fogalmaztak: a Sátán is az Isten terítőjét hímezi, csak a visszájáról.) Az is gyakran előfordul, hogy ezek az érdekek számunkra kedvezőtlen módon találkoznak egymással, de ez nem jelenti, hogy sötét alakok valami titkos rejtekhelyen naphosszat arról elmélkednének, hogyan törjenek borsot az orrunk alá. Ráadásul egyenesen zseniálisnak kellene lenniük ahhoz, hogy kitalálják, hogyan tudnak minket javainkból, kultúránkból és erkölcseinkből kiforgatni, és mindezt meg is valósítsák. Bizonyos, hogy a rendszerváltozás folyamatában, a szovjet birodalom összeomlásában komoly szerepet játszott a világpolitikai erőviszonyok alakulása. Nevetséges volna mindezt egyedül ennek a kicsi országnak vagy egyetlen személynek tulajdonítani. (Emlékezetes Horn Gyula egykori külügyminiszter, Horváth István exbelügyminiszter és Pozsgay Imre államminiszter versengése, vajon melyikük egyszemélyi döntésének és bátorságának köszönhető az NDK-sok átengedése az osztrák határon, és ezzel közvetett módon a vasfüggöny lebontása.) Az is tény, hogy az elmúlt tíz évben nem egy esetben lehetett tetten érni külföldi erőcsoportok igyekezetét, hogy beleszóljanak bizonyos belső gazdasági és politikai döntésekbe. Sikertelenül próbálkoztak például 1990-ben, amikor arra próbálták rávenni Antall Józsefet, hogy nagykoalíciót hozzon létre; ugyanakkor alig valószínűsíthető, hogy ne történt volna olyan kísérlet, amelyet végül siker koronázott. Az energiaipar privatizációjáról például egész legendáriumot lehet hallani, s végül valóban megdöbbentően előnyös feltételekkel jutottak külföldi befektetők olyan stratégiai ágazatokhoz, mint például a villamoserőművek vagy a gázszolgáltatók.

Nem igaz viszont, hogy nincs politikai mozgásterünk. Persze a játéktér korlátozott, de a futballt sem a végtelen sztyeppéken, hanem vonalakkal határolt pályán játsszák. Az lesz a győztes, aki jobban be tudja játszani a rendelkezésére álló területet. A focit szerető és értő emberek tudják: ha kicsi a rendelkezésre álló hely, akkor még fordulékonyabbnak kell lenni, ügyesebben kell cselezni. Pontosan így van ez a politikában is. Ismerni kell a pályát, annak határait, és ettől lesz még a legkisebb döntés is fontos. Éppen a politikai mozgástér létét bizonyítja egyébként, hogy az Orbán-kormány mert és tudott az elődjétől eltérő teljesen új politikát kezdeni, és azt világszerte elismertetni. De nemcsak a politikusok döntése fontos a számunkra. Az ő feladatuk, hogy lehetőséget teremtsenek a gazdaság és a társadalom kiegyensúlyozott fejlődésére; de a mi kis hétköznapi döntéseinken múlik, hogy feladjuk-e kultúránkat, emberi tartásunkat, hagyjuk-e tovább erodálódni értékeinket. A dolog hasonlít a házassághoz. Ha megtaláljuk a hozzánk illő ideális partnert, az már nyereség. Ha azonban a házasságkötés után révbeérkezettnek hisszük magunkat, és nem harcolunk meg nap mint nap a másik szerelméért, saját életünket tesszük pokollá (és egymásét is). Az előző, velejéig romlott rendszer lebontása megtörtént. Így meggyőződésem szerint a rendszerváltoztatással nem veszített senki. De hogy nyertesei leszünk-e, az attól függ, hogy sikerül-e az újat emberközpontúra formálni. Nemzeti sorskérdésről lévén szó, nincsenek, nem lehetnek egyszerre nyertesei és vesztesei is. Vagy nyerünk mindannyian, vagy veszítünk. Áldásait és átkait közösen viseljük. Viszont a pillanatnyi helyzet megítélése, hogy ebben a munkában hol tartunk, egyénenként változhat. Függ a személyiség beállítottságától, érzelmeitől és politikai szimpátiáitól. Abszurd elképzelni olyan futballmeccset, amelyen az azonos csapatban játszók egyik fele nyer, a másik veszít. A játékosok között azonban vannak olyanok, akik 1–0-ás vezetésnél is elveszítettnek hiszik a mérkőzést. Baj csak akkor van, ha ez visszafogja a pályán nyújtott teljesítményüket.

Az államalapítás millenniumát ünnepeljük ebben az évben, így kézenfekvő a történelmi párhuzam az akkori események és a mi rendszerváltoztató kísérletünk között. Szent István kora sem lehetett egyszerűbb: bőven volt belső gazdasági baj, járvány, marakodás, külföldi ármány és hatalmi befolyás. Döntései sem lehettek könnyebbek. Biztosra vehető, hogy negyvenegy évnyi országépítő és államszervező munkája után, halálos ágyán sem tudhatta, hogy munkája eredménye fennmarad. Különösen fia halála után lehettek kétségei, borús gondolatai. Talán nem vonjuk kétségbe életszentségét, ha feltételezzük, hogy nem pusztán a kegyesség vezérelte, amikor Mária kezébe helyezte az ország sorsát. Akkor még nem is álmodhatta, hogy éppen a megvakított ellenszegülő rokon, Vászoly véréből támad az a másik szent király, aki művét megszilárdítja, s így egy egész nemzet nyer hazát.

LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS

Nemeshegyi Péter

 „LEGYETEK  HÁLÁSAK!” (Kol 3,15)

A 2000. évi nagy jubileumot meghirdető bullájában II. János Pál pápa írja: „Jézus azáltal, hogy megmutatja az irgalmas és könyörületes Atyaistent, és elküldi a Szentlelket, kinyilvánítja a Szentháromság szeretetének misztériumát. Ezért legyen a szentév a Szentháromságot dicsérő egyetlen, szakadatlan ének.” (Incarnationis mysterium, 3) „Szálljon fel az Atyához az egész egyházból a dicséret és hála éneke, hiszen ő páratlan szeretetében megadta nekünk azt, hogy Krisztusban a szentek polgártársai és Isten házanépe lettünk.” (Uo. 6) „Szálljon fel tehát az Atyaistenhez a Szentlélekben, most és mindörökké, az egyház dicsérő éneke, mert megadta nekünk az üdvösséget az Úr Krisztusban.” (Uo. 14)

Dicséret és hála. . . A keresztény ember hálás ember. Az egyház pedig a hálás emberek gyülekezete. Nem hiába hívják kezdettől fogva a keresztények legfontosabb ünnepi szertartását eucharisztiának, vagyis hálaadásnak.

A hála nem mellékes dolog keresztény életünkben. Pál a Rómaiakhoz írt levél elején a pogányok legnagyobb bűneként azt rója fel, hogy „bár megismerték Istent, nem dicsőítették őt mint Istent, és nem adtak hálát neki” (1,21). Pál úgy véli, hogy a korabeli római társadalom minden gonoszsága ebből az alapvető hálátlanságból származik.

Talán meglep bennünket, hogy a szentévet meghirdető pápánk ennyire nagy súlyt fektet a hálaadásra. A hitoktatásban és a templomi szentbeszédekben ugyanis inkább a vallási ismeretek elsajátítására és az erkölcsi parancsok megtartásának szorgalmazására szoktuk fektetni a hangsúlyt. Ritkán van szó a háláról. Ez talán azért is van, mert nem lehet az emberekre ráparancsolni, hogy hálásak legyenek. A hála magától születik, ha az embert valami jó éri. Ha tehát a keresztény életben a hála igen fontos dolog, akkor arra kell törekednünk, hogy felismerjük és felismertessük azokat a jó dolgokat, amelyeknek megtapasztalása magától hálára indít.

Mi nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy főképpen a rosszat vegyük észre, és miatta keseregjünk. Se szeri, se száma a lamentációknak. A borúlátó magyar természet ezekre különösen hajlamos. Könnyű felsorolni a bajokat. Bajban vagyunk önmagunkkal, bajok vannak az egészségünkkel, a családunkkal, bajok a rokonságban, bajok a közéletben, a társadalomban, a politikában, a gazdasági életben, az egész világ folyásában. Rengeteg a bűn, önzés, csalás, lopás, rablás, erőszakoskodás. Nincs könnyebb dolog, mint ezeket a bajokat felsorolni, és rajtuk keseregni. Könnyű, de haszontalan, sőt káros. Mert kiöli belőlünk a hála lelkületét, keserű, magunkat és másokat vádoló és elítélő emberekké tesz.

Persze nem csukhatjuk be szemünket a bajok elől. De mégsem szabad rabjukká lenni. Erre gyönyörű példát ad nekünk maga Szent Pál. Jól tudjuk, hogy a Korintusiakhoz írt 2. levelét Pál a legnagyobb megpróbáltatások és szorongatások között írta. Ez a levél mégis így kezdődik:

„Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal. Mert amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is. Ha szorongatást szenvedünk, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha pedig vigasztalásban van részünk, az is a ti megvigasztalásotokért van, amely erőt ad ugyanazoknak a szenvedéseknek az elviselésére, amelyeket mi is elszenvedünk. Szilárd a reménységünk titeket illetően, mert tudjuk, hogy amint társaink vagytok a szenvedésekben, úgy társaink lesztek a vigasztalásban is.” (1,3–7)

Ebben az alig tízsoros szövegben tízszer fordul elő a „vigasztalás” szó. Pedig volt miért szomorkodnia Pálnak. Hiszen maga vallja be, hogy erejét meghaladó szorongattatások vették körül. De ugyanakkor észreveszi azt is, ami vigasztalására szolgál. Megvigasztalta őt hűséges munkatársának, Titusznak megérkezése (7,6), megvigasztalta a Titusz által hozott hír is, hogy a korintusiak szeretettel viseltetnek iránta (7,7.13). Elsősorban pedig megvigasztalta őt maga az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, „aki megvigasztalja a megalázottakat” (7,7).

Carlo Maria Martini, milánói érsek, a Japánban működő jezsuitáknak idén tartott lelkigyakorlatában e páli szöveg alapján a következőket mondta: „A vigasztalásnak elsődleges szerepe van lelki életünkben. Vigasztalás nélkül gyakorlatilag lehetetlen a lelki élet. Ha nem tapasztalunk olyan vigasztalást, amely segít, hogy fényben, örömben és békében járjuk tovább életünk útját, azt kell mondanunk, hogy nem élünk valóban lelki életet. A vigasztalás elsődleges szerepet játszik szolgálatainkban is. Gyakran fel szoktuk sorolni a mai társadalom sok-sok problémáját, de nem vesszük figyelembe azokat a történéseket, amelyekben a Szentlélek éltető ereje jelenik meg. Szinte meg kellene térnünk, hogy képesek legyünk mindig azzal kezdeni, ami Isten jóvoltából vigasztaló és örömteli. Ez nagyon fontos. Ha nem ezt tesszük, akkor a szomorúság, félelem és ellenállás légkörét teremtjük meg, amely semmi jót nem eredményez. A vigasztalás alapelve életbevágóan szükséges a mai egyház számára, éppen úgy, amint az szükséges volt Pál szerint az ősegyház számára. Tegyük fel tehát magunknak mindig az egy lényeges kérdést: Hogyan vigasztal meg engem az Isten, ahogy megvigasztalta Pált? Ha ezt a kérdést komolyan feltesszük magunknak, lassacskán fel fogjuk ismerni azt a számos alkalmat, ahol Isten megvigasztal minket, és meg fogjuk látni, hogy a Szentlélek miként működik szívünkben, értelmünkben és életünkben. Lehetetlen, hogy életünkben ne tudjuk felfedezni az Isten vigasztalásának nyomait.”

Az öröm és vigasztalás megtapasztalásából születik a hála. Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: hol kapunk örömet és vigasztalást az Istentől?

II. János Pál pápa az Átlépni a remény küszöbén című könyvében remekül beszél a Teremtés öröméről. Az ember, aki a világot a jó Isten jó teremtményének fogja fel, benne rengeteg örömre talál. Csak szem és szív kell hozzá. Mondjunk néhány példát.

Milyen gyönyörűek például a bodros fellegek, a hatalmas fák, a szende kis mezei virágok, az illatozó rózsák, a röpködő fecskék, a bukdácsoló kiskutyák, a doromboló kismacskák! Milyen szépen énekel a feketerigó, hogy trillázik a pacsirta, micsoda dallamokat improvizál a fülemüle! Mily méltóságteljesen emelkednek a hegyek, mily ígéretesen hunyorognak a csillagok, mily kedvesen csobognak a patakok, mily hatalmasan és feltartóztathatatlanul hömpölyögnek a folyamok! Meg aztán az ember: micsoda remekműve Istennek! A kis gyermek hamvas arca, nagyra nyílt szemei, mosolygó szája: micsoda frissesség és üdeség! A nőben és a férfiban meny- nyi a sajátos, elragadó szépség! Még a ráncos öregekre is gyakran áll az, amit Jacques Thibeau mondott róluk: „A fiatalok szépek, de az öregek még szebbek.”

Szebbek a lélek szépségével. Mert hiszen minden testi szépségnél is szebb a szív jósága. Milyen csoda az édesanyák szíve! Az ő szeretetükben tapasztalja meg a gyermek a szépet, jót és igazat, és érzi, tudja, hogy joga van élni. Milyen kincs a becsületes ember, a hűséges családapa, a törődő orvos! Mennyi ismeretlen szent élte le és éli csendes életét közöttünk!

Még sorolhatnánk tovább a végtelenségig a világ szépségeit és jóságait. Az Istenben hívő ember számára mindez ajándék, amelyért hálát érez, és amely istendicséretre indítja.

Ágoston beszél erről nagyon szépen egyik zsoltármagyarázatában. A 27. (26.) zsoltár 6. verse mai magyar fordításban így hangzik: „Én pedig diadalkiáltással áldozatot mutatok be hajlékában”, de az Ágoston által használt latin Bibliában ez állt: „Circuivi et immolavi in tabernaculo eius hostiam iubilationis.” Magyarul: „Körüljártam, és sátrában az ujjongás áldozatát mutattam be.” A hajlék vagy sátor szó az eredeti szövegben a Szövetség sátrát jelenti, de Ágoston azt a világmindenségre vonatkoztatja. Az ujjongás (iubilatio) pedig számára olyan dallamot jelent, amelyet szavak nem kísérnek. Az ő korában Afrikában aratáskor vagy szüretkor örömükben úgy szoktak énekelni az aratók vagy szüretelők, hogy már nem is ejtettek ki szavakat, csak dallamként csordult ki ajkukon szívük öröme.

Ezeknek a gondolatoknak az alapján Ágoston így magyarázza ezt a zsoltárverset:

„Lelked járja körbe valamennyi teremtményt. Mindenhonnan a teremtmények azt kiáltják feléd: Isten teremtett engem! A műalkotások minden szépsége a művész tehetségét hirdeti. És mennél tovább folytatod vándorlásodat a világmindenségben, annál inkább ösztökél minden Teremtőjének dicséretére. Látod az eget: Isten nagy műve az! Látod a földet: Isten teremtette a számtalan magot, a különböző növényeket, az állatok sokaságát. Folytasd csak sétádat az égben és a földön, semmit ki ne hagyj. Mindenfelől minden a Teremtőt énekli. A teremtmények szépségei mintegy a Teremtőt dicsérő hangok.

Ki tudná elmagyarázni valamennyi teremtményt? Ki tudná azokat méltóképpen dicsérni? Ki tudná méltóképpen dicsérni az eget, a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van? És mindezek még csak a látható dolgok! Ki tudná méltóképpen dicsérni az angyalokat és főangyalokat? Ki tudná méltóképpen dicsérni lelkünket, amely bennünk él, testünket élteti, tagjainkat mozgatja, érzékszerveinket működteti, annyi mindent őriz emlékezetében, annyi mindent fog fel értelmével? Ki tudná ezt a lelket méltóképpen dicsérni?

Ha tehát ily nagy nehézséget tapasztalunk, amikor emberi szavakkal a teremtményeket próbáljuk kellőképpen dicsérni, mi lesz szavainkkal, amikor a Teremtőt akarnánk dicsérni? Kifogynak szavaink! Már csak az ujjongás hangja marad meg. Körüljártam tehát, és sátrában az ujjongás áldozatát mutattam be.” (Enarrationes in Ps 26.)

A teremtő Istenben hívő ember egyik ámulatból a másikba esik, amikor a teremtett világot szemléli. Magáévá tudja tenni Jézus szemléletét, aki a mezei virágok „öltözetét” szebbnek találta Salamon pompás palástjánál, és megcsodálta bennük az Atyaisten jóságát és szépségét, „aki így öltözteti fel a mezei füvet” (Mt 6,30). A hívő ember számára nem lesz formaság az asztali ima, hiszen az ízes ételben is örömmel fogadja az Atyaisten ajándékát, aki nemcsak az ég madarait, hanem bennünket is táplál. Igaz, hogy sok ember munkájára, szakértelmére és fáradságára van szükség, hogy az étel ott legyen asztalunkon, de azt, hogy van föld, van nap, van eső, van gabona, vannak dolgozó emberek, egyszóval, hogy létezik valami, végeredményben a teremtő Istennek köszönhető. Ez az Isten pedig, a Szentírás tanúsága szerint, örömét leli minden teremtményének létezésében.

A Bölcsesség könyvében olvashatjuk a következő gyönyörű imát:

„Isten, te szereted mindazt, ami van,
semmit sem utálsz abból, amit alkottál.
Mert ha gyűlöltél volna bármit is,
meg sem teremtetted volna.
Hogy is maradhatna fenn bármi,
ha te nem akarnád,
és hogyan állhatna fenn,
amit nem te hívtál létre?
Kímélsz mindent, mivel a tiéd, Uram,
és az életnek vagy barátja.” (11,25–27.)

Ezt az igazságot vonatkoztassuk elsősorban sajátmagunkra. II. János Pál pápa írja említett könyvében: „Maga a Teremtő Isten mondja mindegyikünknek, kivétel nélkül: Jó, hogy vagy! Akarom, hogy legyél!” Mondja ezt igazaknak és bűnösöknek egyaránt. Mondja az igazaknak, hogy hálából megmaradjanak a jóságban. Mondja a bűnösöknek, hogy megtérjenek és éljenek. Isten végtelen türelme és szeretete tartja létben a világot.

Persze a teremtés örömét igazán csak az olyan ember tudja megérteni, aki megtapasztalta a megváltás örömét is. Tagadhatatlan, hogy sok a világban a rossz és a szenvedés. Az is igaz, hogy ez a sok rossz és szenvedés megmagyarázhatatlan. Az Isten Fiának megtestesülésében, életében, halálában és feltámadásában hívő ember azonban megbízik az Isten jóságában, és hiszi azt, hogy minden rossz ellenére az Isten mindenben mindig jót akar. Ebből a hitből születik a szüntelen hála és dicséret. Idézzük megint Szent Pált:

„Szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy ti Isten tőlünk hallott igéit nem emberek szavaként fogadtátok, hanem Isten igéjeként.” (1Tessz 2,13.)

„Szüntelenül hálát adok Istennek értetek Isten kegyelméért” (1Kor 1,4), mert meghívott „Fiának, Jézus Krisztusnak közösségébe” (1,9).

„Hálát adok Istenemnek, és mindenkor megemlékezem rólad imádságaimban.” (Filem 4)

Pál nemcsak maga volt hálás az üdvözítő Istennek, hanem a híveknek is ugyanezt a hálát köti a lelkére:

„Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért hálát adjatok!” (1Tessz 1,16–18)

„Örüljetek az Úrban mindig. Újra mondom: örüljetek. Ne aggódjatok semmiért, hanem minden helyzetben, hálaadással végzett imádságban terjesszétek kéréseiteket Isten elé.” (Fil 4,4–6)

„Magatok közt zsoltárokat zengjetek, énekeljetek és zengedezzetek szívetekben az Úrnak. Adjatok hálát mindenkor mindenért Urunk Jézus Krisztus nevében az Atyának.” (Ef 5,20)

„Bármit tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az Atyaistennek általa.” (Kol 3,17)

„Krisztus békéje uralkodjék szívetekben. Legyetek hálásak!” (Kol 3,15)

Legyetek hálásak – ez tehát az Apostol buzdítása számunkra. Persze könnyű hálát adni, amikor jól megy a sorunk, amikor egészségesek vagyunk, amikor jól érezzük magunkat. Már sokkal nehezebb hálát adni, amikor külső, belső bajok érnek. Ebben sokat segít, ha ezeket a bajokat kétfelé osztjuk: olyanokra, amelyeken segíthetünk, és olyanokra, amelyeken nem segíthetünk. Azokon a bajokon, amelyeken segíthetünk, segítsünk. Elég dolgunk lesz ezzel, soha sem fogunk unatkozni. Azokat a bajokat viszont, amelyeken nem segíthetünk, bízzuk az Istenre. A velük való állandó foglalkozás csak elkeserít, és felemészti energiánkat. Értsük meg, hogy nem mi vagyunk az isteni Gondviselés. Csak a végtelen Isten tud mindennel törődni, és törődik is. Gyakran nem értjük, hogy miként, amint az apostolok nem értették, hogy miért hallgatott az Isten, amikor Fia ott szenvedett a kereszten. „A ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Iz 55,8–9)

Amikor nagyon nem értjük az Isten útjait, akkor szabad neki panaszkodnunk is, ahogy Jóbról olvassuk Jób könyvében. „Az élő Istenre mondom, aki megrövidített igazamban, s a Mindenhatóra, aki keserűséggel illette lelkemet, hogy nyelvem nem kohol hamisságot. Mindhalálig nem tágítok abból, hogy ártatlan vagyok” (27,2–5) – kiáltja Jób. A szenvedés kohójából zúdulnak felfelé, az Isten trónja felé e kihívó szavak, amelyek nagyon távol állnak a „béketűrő Jób” kliséjétől. És mégis, a könyv végén Isten nem az ő eljárásmódját védelmezni próbáló Elifáznak és két barátjának ad igazat, hanem a háborgó Jóbnak: „Haragra gyúltam ellened és a két barátod ellen, mert nem beszéltetek előttem igazat úgy, mint Jób, az én szolgám” (42,7) – mondja az Úr.

Panaszkodhatunk tehát az Istennek, de hívő szívünk legmélyén mégis maradjon meg az elfogadás: „Legyen meg a te akaratod!” II. János Pál pápa mondta éppen húsz évvel ezelőtt Münchenben az öregekhez intézett beszédében: „Mondjatok Istennel igent egész múltatokra, annak minden csalódásával, mulasztásaival, bűneivel együtt, mert Isten mindent jóra vezet.” Bátor szavak ezek, de nagyon igazak. Még a múltbeli bűneinkre is igent mondhatunk, mert az Isten még a rosszból is jót tud kihozni, és éppen bűneink megbocsátásával mutatja ki legjobban mindenhatóságát.

Jézus megmutatta, hogy Isten nem távoli magasságokban érzéketlenül trónoló Úr, hanem anyai szeretettel szerető Atya. Sokszor nem értjük, de feltétlenül bízhatunk benne, mert van Isten, szeretet az Isten, velünk az Isten, és haza vár az Isten. Erről mondja Babits Mihály Ádáz kutyájáról írt versében: „Bölcs belátás, bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.”

A keresztény ember a hajnal embere, a remény embere. Még körülöttünk settenkednek az éj árnyai, de már pirkad az ég alja. Ilyenkor kell felszárnyalni pacsirta módjára a szívünknek, hogy hálát és dicséretet zengjen az élő Istennek. Erre int Jézus: „Vigyázzatok magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek.” (Lk 21,34) Az elnehezedett szív nem tud repülni. És mitől nehezedik el az ember szíve? „A tobzódástól és részegségtől” – mondja Jézus. Ez kétségtelen. Az, aki kétségbeesetten feledni akarva dühödten hajszolja az érzéki élvezeteket, nem ért a hálához, és minden tobzódás után csak elégedetlenebb lesz. Ez nyilvánvaló. De kevésbé nyilvánvaló a harmadik dolog, amit Jézus a szív elnehezedésének okaként hozzátesz: „és az élet gondjaitól.” Sokszor azt gondoljuk, hogy illendő dolog az élet gondjaiba bonyolódni. Igaz, kell is törődnünk a magunk és főképp mások gondjaival. De mégsem szabad annyira beléjük gabalyodnunk, hogy „elnehezüljön a szívünk”. Pacsirtának teremtett minket az Úr, és azt akarja, hogy repüljünk és énekeljünk. Vegyünk példát Aranyszájú Szent Jánostól, aki püspöki székéből elűzve és száműzetésbe hurcolva, a sok szenvedéstől megtörten mégis e szavakkal fejezte be életét: „Kharin Theó pantón heneka” – „Hála az Istennek mindenért.”

A 2000. év nagy jubileuma segítsen bennünket, hogy mi is képesek legyünk mindenért hálát adni, és így egész életünkben hálás emberek legyünk.

Amint a tékozló fiú parabolájából kitűnik, a kiengesztelődés Isten ajándéka, és teljesen az Ő kezdeményezése. A mi hitünk tanítása szerint ez a kezdeményezés Jézus Krisztus titkában öltött konkrét formát, ki az embereket megváltotta, kiengesztelte, és a bűn minden formájától megszabadította. Szent Pál pontosan ebben a feladatban és ennek végrehajtásában foglalja össze a názáreti Jézusnak, az emberré lett Igének, Isten Fiának küldetését. [. . .]

A szent liturgia jogosan nevezi szenvedését és halálát, melyet az Eucharisztiában szentségi módon jelenítünk meg, „kiengesztelődésünk áldozatának”: kétségtelenül kiengesztelődés Istennel, de a testvérekkel is, hiszen Jézus maga tanítja, hogy az áldozat bemutatásának előfeltétele a testvérek közötti kiengesztelődés.

(II. János Pál: Kiengesztelődés  és bűnbánat, 7)

Török Balázs

A PAPI, SZERZETESI HIVATÁS KIALAKULÁSÁNAK MOTÍVUMAI

(jezsuita növendékekkel készült interjúk alapján)

A papi és szerzetesi hivatás elkötelezettségében élők alapvető erőforrását jelentik a katolikus egyháznak. A történelmi hagyományokból fakadóan az intézményes egyház működése egyenesen feltételezi a papok, szerzetesek szolgálatát. Ha a számuk lecsökken, vagy tartósan alacsony marad, nehézségek jelentkeznek az egyházi intézményrendszer működtetésében, megváltoznak az arányok klerikusok és világi hívők között kialakult együttműködési formákban. A hivatások számának változása a helyi egyház makro- és mikroközösségeit egyaránt érintő kérdés, ezért érthető, hogy az elmúlt években az egyház jövőjének témáját érintő diskurzusokban a figyelem középpontjába került a hivatások számának alakulása.

Az egyházi hivatás kérdéskörének fontosságát sokan felvetik, de leginkább azok érzékelhetik a probléma súlyát, akik vezető szerepkörükből adódóan papi, szerzetesi közösségük jövőjéért felelősek. A közösségről való gondoskodásuk jele, ha igyekeznek megismerni a kialakult helyzetet, ha feltárják azokat az okokat, melyek befolyásolják a hivatások számának és minőségének alakulását. A helyzet mélyebb megismerésének eszköze akár az empíriára támaszkodó szociológia is lehet, ha módszereit a kutatási terület sajátosságaihoz alkalmazkodva használjuk.

A következőkben ismertetendő kutatás a magyarországi jezsuita rendtartomány növendékeinek a megkérdezése alapján folyhatott. A vizsgálat a rend vezetésének felkérésére készült¹. 20 szerzetesnövendékkel interjús beszélgetést folytattunk a hivatásuk kialakulásának történetéről. Az interjús beszélgetések négyszemközt zajlottak, betartva a szociológiai kutatásban megkívánt anonimitást, ám a kevés esetszám és a magyarországi szerzetesség viszonylag könnyű áttekinthetősége nem zárná ki annak a lehetőségét, hogy az olvasó egyes interjúalanyokat azonosítson. Ezért az interjúk eredeti szövegét – ha szükséges idézni azt – megváltoztatva, csupán tartalmi hitelességgel közöljük.

A kutatás célkitűzése

A papi, szerzetesi hivatás kialakulása számos tényező együttes hatására vezethető vissza. Az eltérő megközelítésmódok más-más tényező fontosságát hangsúlyozzák. A teológiai, spirituális megközelítésben a transzcendens isteni szó, a kegyelmi meghívás játssza a főszerepet, illetve a szabad akaratával igent mondó ember. Ettől eltérő a szociológiai megközelítés, amely elsősorban azokat a társadalmi hatásokat keresi az egyén életében – közösség, példakép, szerep –, melyeknek összegződése a papi, szerzetesi hivatás választásához vezetett. Jelen kutatásban vállalt feladatunk az volt, hogy a szociológiai elemzés lehetőségeit felhasználva megkíséreljük elkülöníteni azokat a társadalmi eredetű tényezőket, amelyek életük során befolyással voltak azokra, akik az egyház kötelékén belül a papi, szerzetesi hivatást választották. A szociológiai módszerek alkalmazása során nem kívántunk a tudományos értelmezési módok szigorú korlátai között maradni, hiszen ezzel egyoldalúvá tettük volna elemzésünket. Az interjús beszélgetések feldolgozásakor törekedtünk arra, hogy a megszólalók gondolataira alapozzuk értelmezéseinket, és ne csupán a szociológiai fogalmakra épülő – mintegy előre adott – értelmezési lehetőségeket használjuk fel.

A növendékek

A rend növendékei több szempontból is heterogén csoportot alkottak. 20 év választja el egymástól a legfiatalabb és a legidősebb növendéket². Ezzel összefüggésben különböznek egymástól iskolai végzettségük tekintetében is: néhányuk felszentelt papként vagy másféle felsőfokú végzettséggel kérte felvételét a szerzetesrendbe, mások gimnáziumi vagy középfokú szakmai tanulmányaik befejeztével jelentkeztek. Eltérő továbbá a növendékek származási országa is: a többségük határon túli magyarlakta vidékről származik. A hagyományosan Székelyföldnek nevezett régióból származók vannak a legtöbben. Egy közelmúltban készült tanulmány³ kimutatta, hogy Székelyföldön – különösen annak keleti részén – a felsőfokú végzettségűek aránya a pedagógiai és teológiai tudományok terén meghaladja a romániai országos átlagot, míg egyéb tudományok terén alatta marad. A magyarországi akut paphiány és a székelyföldi relatíve magas arányú klerikus képzés egymásra hatása, valamint az a tény, hogy a szóban forgó szerzetesrendnek nincs Románia magyarlakta vidékein intézménye, részben magyarázatát adja a nem Magyarországon született, de papi-szerzetesi hivatása által Magyarországra került növendékek élettörténetének.

A család szerepe

Közhelynek számít, hogy a szülői ház meghatározó az egyén életútjának alakulása szempontjából. A vizsgált hivatásoknak azonban csak a fele részében látszott ez nyilvánvalónak. Náluk a család oly módon járult hozzá hivatásuk megalapozásához, hogy meghatározó szerepet játszott a vallásos életvitelük kialakításában. A legtöbben valamelyik családtag számukra hiteles, mély vallásosságát tartották emlékezetesnek. Érdekes kérdés vetődött fel azoknak a növendékeknek a története kapcsán, akik az átlagosnál jóval szorosabb egyházi kapcsolatokkal rendelkező családból kerültek ki. Azt tapasztaltuk, hogy az egyházi közösségek, pap barátok jóvoltából korán kibontakozott hivatásuk kevesebb nehézség, ellentmondás közepette alakult ki, mint idősebb vagy más kulturális-szociális közegben felnőtt társaiké. Beszámolóik szerint azonban a későbbiek során – máskor, más körülmények között – ők is szembe kerültek jó néhány olyan nehézséggel, amivel kevésbé egyháziasan vallásos családban felnövekedett társaik már korábban találkoztak.

A megkérdezettek másik fele úgy vélte, hogy családjuk nem adott meghatározó indíttatást elmélyült keresztény életük kialakításához. Az arányokat figyelembe véve nem mondható, hogy a családnak egyértelműen meghatározó szerepe van a tudatos keresztény életvitel, a hivatás megválasztása szempontjából. Ezt az álláspontot erősítették azok a megnyilatkozások is, melyekben néhányan egyenesen hátrányosnak mondták a családi hatásokat hivatásuk ébredése szempontjából.

A papi-szerzetesi hivatás választását családjával tudató fiatalember általában a családtagok nemtetszésével találkozott. Néhány esetben a szülők semlegesek maradtak, vagy még ritkábban – főleg ha egyháziasan vallásosak – támogatták is az elhatározásában gyermeküket. A többség számára azonban a szemináriumba, szerzetesrendbe lépéskor a családi elvárások a hivatás ellenében hatottak⁴. Az interjúk alapján – egyetlen kivételtől eltekintve – kimondható, hogy a szülők nem fogadták osztatlan örömmel fiúk döntését, sőt gyakorta ellenérzéssel viseltettek gyermekük tervei iránt. Több elbeszélés is tanúsította, hogy a szülők sok esetben a számukra ismeretlen életkörülményektől féltették gyermekeiket. Különösen azokra érvényes ez, akik csupán hallomásból vagy még onnan sem ismerték azt a szerzetesrendet, melybe gyermekük jelentkezett. Tapasztalat, hogy a szülői félelmek elhárításának bevált eszköze lehet, ha gyermeküket meglátogathatják szerzetesrendi életvilágában, láthatják szobáját, netán vele együtt részt vehetnek szertartásokon, közös programokon.

A család hatása a hivatás kialakulására nem csak a vallási hagyományok örökítésének vonatkozásában értelmezhető. Rejtettebben – de nem kevésbé fontos módon – érvényesült a család szerepe az erkölcsi normák kialakítása, a jellemformálás tekintetében. Az őszinteség, a munkához, az erőfeszítésekhez való hozzáállás többek számára is megalapozta későbbi hivatásuk sikeres kibontakozásának lehetőségét.

A vallási élmények szerepe

Az interjúkban szóba hozott tipikus vallásgyakorlási formák a hittanra járás, a ministrálás és a miselátogatás voltak. Bár egyénenként különböző jelentősége volt ezeknek a vallási cselekményeknek, annyi bizonyos, hogy a későbbi növendékek gyerekkorában a legnagyobb súlya a ministrálásnak volt. A liturgikus szolgálatban való részvétel a papi szerephez való közeledés funkciójában is értelmezendő.

A serdülőkor, majd az ifjúkor szakaszában az érzelmi élményekben gazdagabb vallásgyakorlási formák kerültek előtérbe. A sokféle vallási élmény közül a taizéi közösséggel és imaélettel való megismerkedés, a lelkigyakorlatok, valamint az egyéni elmélyülés alkalmai bírtak különös jelentőséggel. Az élmények hatása valamennyi esetben az egyéni, személyes Isten-kapcsolat szorosabbra fűzése.

A taizéi közösség a keresztény testvéri egység, a másokkal való szolidaritás élményét nyújtotta nemegyszer a hivatásválasztást is alapvetően befolyásoló, „egész életre emlékezetes” módon.

– Olyan pillanat volt, hogy azt mondtam: ha más nem is történt az életemben, akkor ezért érdemes volt élni. Ezután nem tehetek mást, mint hogy keresem azt, akitől kaptam ezt a nagy örömet.

Többen is elmondták, hogy hivatásuk történetében a lelkigyakorlatok kiemelten fontos szerepet játszottak. Különösen a Szent Ignác-i, valamint a jezsuita Jálics Ferenc által kialakított formában végzett lelkigyakorlatok voltak meghatározó hatással a résztvevőkre. A lelkigyakorlat során a hétköznapok életritmusában észrevétlen nehézségeiket tárták fel, hogy életük mélyebb összefüggései alapján értelmezzék azokat. Jellemző, hogy emiatt a hivatással összefüggő krízishelyzetek kialakulásának esélye jóval nagyobb volt a lelkigyakorlatok alkalmával, mint egyébként.

Valamennyi növendék elbeszélése azt bizonyítja, hogy a hivatások többségének kialakulásában döntő szerepet játszottak azok a személyiségek, akik életvitelükkel felhívták a figyelmet a papi, a szerzetesi életformára. A „sugárzó emberek” közös jellemzője, hogy életük, papi működésük hitelesnek és vonzónak tűnt a hivatásukat keresők számára. A legtöbb esetben ezek a személyek általában egyházi vagy egyházhoz közeli körökben váltak ismertté a későbbi pap- vagy szerzetesnövendékek előtt. Fontos szerepük volt az is, hogy ellensúlyozni tudták – vagy csupán segítettek értelmezni – azoknak az egyháztagoknak a negatív példáját, akik „kiábrándítóak” voltak a hivatást keresők számára. Az életút-elbeszélések tanúsága szerint ugyanis jócskán akadtak ilyenek is.

Megállapítható, hogy a szerzetesi hivatást sok esetben nem csupán valamely egyházi szerephez való vonzódás alapozza meg, hanem gyakorta bizonyos egyházi szerepek elutasításának is döntő szerepe van létrejöttében⁵. Kimutatható, hogy a szerzetespapi életutat választók kritikai beállítódással rendelkeznek bizonyos egyházi intézményekre, személyekre vonatkozóan. Előrebocsátjuk, hogy a beszélgetések során az Egyház vagy a papság irányában kritikusnak minősíthető megszólalások mögött nem öncélú kritikai magatartás, netán iránytalan érzelemnyilvánítás húzódott meg, hanem az Egyházért érzett felelősségvállalás, tenni akarás. Legtöbben a papi életforma zártságát, korlátozottságát, a világtól való elidegenedettségét említették „kockázati tényezőként”. Volt, aki a papi munka robotszerűségét tartotta önmaga számára nehezen elviselhetőnek, féltette egyéniségét a hivatalnokpap-szerep monotóniájától. Egységes volt a növendékek értékítélete a papi privilégiumok elutasításában. Többek beszédstílusa is felháborodást jelzett, ha olyan emlékeiket idézték fel, melyben pap fölényesen bánt a rábízottakkal, a más hitűekkel vagy akár a nem hívőkkel.

A növendékek részéről az egyházi szerepekre, illetve bizonyos egyházi szerepalakításokra vonatkozó kritikai (olykor elutasító) észrevételek egyértelműen azzal a haszonnal jártak – mint az az interjúkból kiderült –, hogy a papi szerep bizonyos elvárásaihoz, hagyományos megvalósulásaihoz kritikusan viszonyuló növendékek képessé váltak önmaguk számára a hagyományostól, a meglévő papi szereptől eltérő elvárásokat megfogalmazni. Ez alapján feltételezhető, hogy az egyházi szerepek bővülésének, megváltozásának egyik módja a konstruktív kritikai beállítódás érvényre juttatása a növendékek gondolkodásában, életvitelében.

A hagyományos papi szerephez fűződő kritikus viszony különösen élesen látszott azoknak a növendéknek az esetében, akik olyan kulturális környezetből származtak, amelyben a kereszténység vitatott vagy ellenségesen kezelt jelenségnek számított. Nekik vallási egzisztenciájukat teljes egészében maguknak kellett megteremteniük. Érthető, ha nem tudták, nem akarták végigjárni a pappá válásnak azt az ösvényét, amit az egyházban uralkodó tradíció jelölt volna ki számukra. A szekularizált világ értékrendje felől érkező hivatáskereső többnyire nem a hagyományos papi életmóddal kívánja szolgálni az egyházat. Számára egy olyan papi-szerzetesi életforma fogadható el, amely felépíthető élete meghatározó profán tapasztalatainak és az egyházban megszerzett szakrális vallásosságának megfelelően. Ennek az alternatív papságnak a lehetőségét hordozza számára a jezsuita rend.

A döntés – döntések

A hivatáselbeszélések tanulsága, hogy amiként a szerzetesrendek próbaidő letöltéséhez – a noviciátushoz – kötik a fogadalomtétel lehetőségét, úgy a jelentkezők többsége is „kísérleti jellegűnek” definiálja szerzetesi élete első időszakát. A szemináriumi tapasztalatokkal is rendelkező idősebb növendékek jelezték, hogy a „próbaidő gondolatának” nyilvános hangoztatását kevésbé fogadta el az általuk megismert papképző intézmény, mint a később választott szerzetesrendjük.

A hivatás választása döntést igényel az egyén részéről. Az elbeszélések tanúsága szerint azonban nem helyes egyetlen és végleges döntés alapján megragadni a hivatástörténetek lényegét. Sokkal inkább döntések sorozatán át alakul a papságot, szerzetességet választó ember életformája. Voltak interjúalanyok, akiknek szavaiból kitűnt, hogy eleve nem is törekedtek „egyszeri, nagy, végleges” döntés meghozatalára. Hivatásuk melletti döntésükkel a jelenben adott élethelyzetük megoldását – nem pedig valamennyi jövőbeli élethelyzetük megoldását – vállalták. A növendékkorban meghozott döntések tehát gyakran tartalmaznak valamiféle bizonytalansági tényezőt, ami nem az önátadás elégtelen voltára vezethető vissza, hanem az egyénnek arra a tapasztalatára, hogy hivatását nem rendezheti egyszer s mindenkorra véglegesített formába, hanem különböző mélységű döntések élethosszig tartó folyamataként valósíthatja meg – mint soha el nem évülő rábízott feladatot. Példaként idézzük azt a növendéket, aki eleve elfogadta, hogy a hivatástisztázás során a teljes egyértelműségre törekedni nem célszerű, nem életszerű:

– A hivatás választásának döntése egy ilyen kis játék: igen – nem, igen – nem. Ez a döntések közben spirál alakban halad előre. Biztos, hogy kellenek ezek a pólusok. Nem jó, ha csak mindig igen. Soha nem volt mindig teljesen egyértelmű, teljesen igen a hozzáállásom. És ezt azért szeretem, mert ez mutatja, hogy nem egy ideologikus állásfoglalás, hanem történik, zajlik az élet.

A „nem ideologikus állásfoglalás” formulájával leírható hivatások hitre alapuló szabad választást fejeznek ki a szekularizált világban, s mint ilyenek magukban hordozzák azt a bizonytalanságot, amely magának a hívő álláspontnak is alapvető jellemzője modern világunkban. Az ebből adódó helyzetek komolyságát jól jelzi Jálics Ferenc egyik vallomás értékű megnyilatkozása:

„Rádöbbentem, hogy nem tudok már hinni Istenben. Úgy gondoltam, hogy a látható világon kívül nem létezik semmi más. Az ateista világkép tűnt számomra az egyetlen lehetséges világnézetnek. Az volt a benyomásom, hogy a rendbe való belépéssel és pappá szentelésemmel valami fatális tévedés áldozata vagyok. Tulajdonképpen egész életem megkérdőjeleződött.”⁶

Az ismert jezsuita ekkor egy teológiai főiskola spirituálisa, főiskolai tanár, több éve felszentelt szerzetespap. Hite és hivatása azonban – ha szabad szavait értelmeznünk – nem volt lezárt kérdés, hanem a kudarc kockázatát is magában rejtő keresés.

A vizsgált hivatások hátterében meghúzódó döntések bizonytalansága tehát nem egyszerűen emberi – netán jellembeli – tényezőkkel áll összefüggésben, hanem a hívő ember helyzetével a mai világban7. A hivatások dilemmatikussága szoros összefüggésben van a szekularizált világban megnyilvánuló hit dilemmájával.

Általában a növendékek személyiségétől függ, hogy számukra milyen időközönként merül fel újra és újra a hivatást érintő döntési szituáció. Vannak kitüntetett élethelyzetek, amikor szinte egészen biztos, hogy újra döntéshelyzetbe kerül a növendék. Ilyenek a fogadalmak előtti időszakok, a lelkigyakorlatok ideje, vagy a pappá szentelés előtti időszak.

Tapasztaltuk, hogy a papi és a szerzetesi hivatás nem minden növendék esetében születik egyidejűleg. A beszélgetések során ezért külön a papi, és külön a szerzetesi hivatás kialakulására és lényegére vonatkozóan tettünk fel kérdéseket. A válaszokból kiderült, hogy a többség az előfeltevésünk szerint gondolkodik, tehát elkülöníti egymástól a papi és a szerzetesi hivatást, képes külön-külön megfogalmazni mindkettő lényegét.

Az egyéniség kibontakoztatása a szerzetesi szabadságban

Számos szerzetesnövendék számára fontos volt, hogy a rendi elköteleződés esetükben nem egyszerűen egy szokványos értelemben vett társadalmi szerep felvállalása, mint amilyen a tanáré, orvosé, egyházmegyés papé. Megfogalmazásaik szerint az alapvető elköteleződésük mellett folyamatos keresésben kell meglelniük a sajátosan rájuk szabott életfeladatot, egyéni életutat. Ennek a hivatástípusnak sajátossága, hogy a szerzetesi elköteleződésből a későbbi egyházi vagy világi szerepvállalásoknak némelyike nem is sejthető, nem előre kalkulálható.

– A magunkfajta szerzetesek mindenfélével foglalkoznak. Nincsenek leragadva egy munkánál. Nem csak a szociális munka, nem csak a tanítás, nem csak a pasztoráció, hanem nagyon sokrétű. . .

A szerzetesi élet tartalma ebben a rendben legalább annyira a szerzetes szabad választásainak eredményeként alakul ki, mint amennyire a szerzetesi elöljárók vagy a rendi hagyományokból eredő elvárások hatására. Ennek jele, hogy a növendékek szerzetességük alapvetően fontos alkotóelemeként említették a szabadságukat. Átélték, hogy szerzetesi életformájukban az egyéniségük kibontakoztatásának lényegesen nagyobb tere nyílik, mint a hagyományosabb szerzetesközösségekben. A jezsuita szerzetesi életformában megélt szabadságuknak számos jele megmutatkozott a beszélgetésekben:

A növendékek papi és világi szerepük kialakításáért különleges felelősséget éreztek; keresték életük alakításának egyéni lehetőségeit. Felfogásuk szerint Isten teremtő munkáját önmagukban kell folytatniuk, testvéreik javára.

Világosan látták, hogy a szabadságukban rájuk bízott jövőjük kevésbé előre kiszámítható, és mindenkor több nyitott kérdést tartalmaz majd, mint más egyházi hivatásra készülő társaiké.

Úgy gondolták, hogy ha emberi szabadságuk átélése vezeti őket hivatásuk útján, akkor kár törekedniük az egyformaságra. Szokások, életformák, mentalitás tekintetében a rendtagok sokféleségét gazdagságnak fogták fel, és nem is törekedtek az ésszerűnél nagyobb uniformizálásra⁸.

Hangsúlyozzuk, hogy a szabadság értékének középpontba állítása nem alakította ki a rendtagok egymástól való elszigetelődésének gyakorlatát. A közösségi élet keretei közt kibontakozó és a rendi közösséghez tartozás révén erősödő szabadságérzésüket többen is megfogalmazták:

– A közösségünk együtt élt, és mindenünk közös volt. Együtt ebédeltünk. Kicsi szobám volt, amit mondhattam az enyémnek, de hát az sem az enyém. Azelőtt egy évvel másé volt, és jövőben már megint másé lesz. Teljesen az az érzésem, hogy mindentől függök, és mindentől független vagyok. Ez a szabadság érzése nálunk.

A radikális elköteleződés igénye

A növendékek értékrendjében a szabadsággal azonos jelentősége volt a radikális (értsd: alapvető) elköteleződésnek. Megfigyelhető volt az is, hogy a rendi élet elsősorban azokat vonzotta, akik totális elköteleződésben – Istennek adva értelmüket, akaratukat és szabadságukat – kívántak élni. Az egyik növendék szavai alátámasztják sejtésünket, hogy a szerzetesnövendékek tapasztalatában összefüggés van a két centrális szerepű érték: a szabadság és a totális elköteleződés között.

– Számomra nagy boldogságot és örömet jelent, hogyha valóban szerzetesi radikalizmusban élem az életemet. És ebben nagyon sok szabadságot is fedezek fel a magam számára.

A szabadság és az elköteleződés összefüggését véltük felfedezni abban is, hogy a növendékek sokrétű tevékenységeik közepette magas szintű imakultúrával rendelkeztek. Isten-kapcsolatuk személyességéről, intimitásáról többen is úgy beszéltek, amely nélkül fenntarthatatlanná válna aktivitásra alapozott életformájuk. Az élő, személyes, mély és életszerű imádság napi szükségletükké vált. Az imádsághoz kötődő élményeik fontosságát jelzi, hogy többen is úgy gondolják: a jövőben lelkigyakorlatok vezetőiként szívesen továbbadnák az imaéletükben szerzett tapasztalataikat.

Összegzés

Az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy a papi, szerzetesi hivatások motívumainak keresésénél nem könnyű általános érvényű megállapításokat tenni. Ami az egyik hivatástörténetben fontos szerepet játszik, a másikban jóval kisebb jelentőséggel bír. A helyzetek – hiszen emberekről van szó – rendkívül komplexek. Kutatásunknak éppen az lehet egyik tanulsága, hogy a hivatások csak „soktényezős modell” segítségével ragadhatók meg. Korunk jellemzője, hogy nincs sztereotip formája a hivatás kialakulásának, így a hivatások tipizálása is nehézségekbe ütközik. Az általánosítások lehetőségének hiánya szerencsére csak a tudományos (pszichológiai és szociológiai) kérdésfelvetések számára kedvezőtlen. A valóság azt mutatja, hogy a személyes tapasztalatok, törekvések – vonzások és taszítások – eltérő előfeltételek megléte esetén is elrendeződhetnek úgy az egyén életében, hogy eredőjük a papi-szerzetesi hivatás irányába mutat. E tanulság jegyében a papi, szerzetesi képzést folytató intézményeknek differenciáltan célszerű kezelniük a különböző módon megalapozódott hivatásokat. A növendékek minden bizonnyal megérzik, ha személyes hivatástörténetük sajátosságai alapján közelednek hozzájuk.

Bizonyítva érezzük, hogy nemcsak azok befolyásolják jelentős mértékben a hivatások alakulását, akik vonzó formában gyakorolják azt, hanem azok is, akik hivatásuk gyakorlása során elutasítást váltanak ki a leendő papokból, szerzetesekből.

A hivatás fogalma az egyházi szóhasználatban elsősorban a papi, szerzetesi életállapot vonatkozásában használatos. Az életállapotra való utalás mellett érdemes hangsúlyozni, hogy a hivatás tulajdonképpen egymás utáni döntések élethosszig tartó sorozatából alakul ki. Ha a hivatást nem egyszeri életútválasztásként, hanem döntések sorozataként értelmezzük, akkor érthetővé válik, hogy a hivatás újra és újra feladatként jelentkezik az evangéliumi tanácsok követésére elszánt ember számára. A döntés ismétlődő megkérdőjeleződései szoros összefüggésben állnak a hívő álláspont választásának dilemmáival posztmodern világunkban.

A jezsuita hivatás sajátosságaként ismertük fel a szabadság és a radikális elköteleződés kettősségében megélt papi-szerzetesi életformát. Az egyéni szabadságnak teret engedő rendi keretek között kialakulóban van a jezsuita papi hivatást választóknak egy olyan csoportja, akik a világi szférában – a profán szférában – is teljes értékű szerepet kívánnak vállalni, és papként elsősorban az általuk gyakorolt profán életfeladatot kívánják szakralizálni. Ezek a személyek, ha mégoly kevesen vannak is, rendkívül fontos „híd”-szerepet tölthetnek be a szekularizálódott világ és a szakrális egyház között. Az egyházmegyei papságnak jelenleg alig van lehetősége arra, hogy megjelenjen a profán szféra különböző területein, és megkísérelje szakralizálni azt. A feladat azokra hárul, akik egyszerre képesek a szakrális egyház papjaiként és világi hivatások gyakorlóiként élni. Életformájuk – alternatív papságuk – felkeltheti azok érdeklődését, akik vallási hagyományok nélküli környezetben, profán értékek hatása alatt szocializálódtak, ezért számukra a hagyományos papi életforma értékrendje kevéssé lenne vonzó.

¹ A vizsgálat és annak zárótanulmánya a Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet műhelyében készült.

² Az átlagéletkor 25 év, a szórás 6,1.

³ Mandel Kinga: Iskolázottsági egyenlőtlenségek Székelyföldön, kézirat, Oktatáskutató Intézet Könyvtára.

⁴ Érthető, hiszen a papi vagy szerzetesi szolgálatra jelentkezők hivatásuk természetéből adódóan tartósan elhagyják családjukat. Szentelésük vagy fogadalomtételük után olyan keretek között élnek majd, ami nem teszi lehetővé, hogy a családdal szoros kapcsolatban maradjanak, és életvezetésük a családi minták szerint alakuljon. A szülők, a rokonság számára ezért a gyermek egyfajta „elvesztését” jelenti a papi, szerzetesi hivatás választása.

⁵ Az interjúkban mind a vonzó, mind az elutasított egyházi szerepek az interjúalany által ismert személyekhez kötötten jelentek meg.

⁶ Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat, Manréza–Korda 1996. 60. p.

⁷ Joseph Ratzinger: A keresztény hit című művének első fejezetében érzékletes képet rajzol a modern hit dilemmájáról és a kétellyel való szoros összefüggéséről. (Opus Mistici Corporis, Bécs, 1976.)

⁸ Minden bizonnyal ennek jele a rendhez tartozást kifejező ruházat viselésének csekély fontossága.

Gódány Róbert és Rita

A  SCHÖNSTATTI  
APOSTOLI  MOZGALOM  LELKISÉGE

A schönstatti lelkiség bemutatását a II. vatikáni zsinat egyházról szóló konstitúciójából vett idézettel szeretnénk bevezetni. „Az viszont nem üdvözül, aki beépül ugyan az egyházba, de nem tart ki a szeretetben, és így »teste szerint« megmarad az egyház kebelében, »szíve szerint« azonban nem.” (LG 14)

A fenti megkülönböztetés mély megfontolásra késztethet mindnyájunkat, akik „testünk szerint” beépültünk az egyházba. Egy ilyen megfontolás nem új a kereszténység történetében, ellenkezőleg, kezdetétől fogva jelen van mint egy a lényegéhez tartozó életfolyamatok között.

A II. vatikáni zsinat korszakforduló az egyház legújabb kori történetében, s bár nagyon sok egyháztag hirtelen jött fordulatnak élte meg, nem volt természetesen előzmények nélkül. Ilyen előzménynek tekinti magát – nem a teológiai reflexió, hanem az Istennel és értelemszerűen az általa teremtett világgal való élet területén – Schönstatt is. Sokféle törekvés van ma egyházunkban az elmélyülésre, elmélyítésre. Ilyen eddig is volt folyamatosan, persze nem mindig és mindenütt egyformán. E törekvések között vannak olyanok, melyek a zsinat áldásos hatásának köszönhetik létrejöttüket, s vannak, melyek már gazdag tapasztalatokkal tudtak bekapcsolódni a zsinat által megfogalmazott szándékok megvalósításába.

Az alapító és műve

1912. október 27-én egy fiatal német szerzetespap, Joseph Kentenich SAC*, egy programot terjesztett rendje, a pallottinus rend gimnáziumának és kollégiumának néhány tanulója elé: „Meg akarjuk tanulni Mária oltalma alatt szilárd, szabad, papi jellemekké nevelni magunkat.” Ez a kezdeményezés és az azt követő munka oda vezetett, hogy csendben egy új mű, egy új közösség, egy apostoli megújulási mozgalom, s nem utolsósorban egy új kegyhely jött létre az egyházban. Az alapító Joseph Kentenich (1885–1968) és a gimnazista fiúkból összetevődő alapító közösség 1914. október 18-án fölajánlották törekvésüket a Szűzanyának, és kérték, hogy telepedjen le kis kápolnájukban, és ossza kegyelmi adományait. A Szűzanya és a közösség közti kapcsolatot szeretetszövetségnek nevezik. Ennek az egész történésnek, a nevelő-önnevelő tevékenységnek, az életszentségre, a Szűzanyához és a Szűzanyával a Szentháromság Istenhez való eleven és erőteljes kötődésre való törekvésnek célja, tartalma, eredménye a hitben való elmélyülés a személyiség és az élet egészére kiterjedően. A schönstattiak hitbéli megtapasztalása az, hogy a Szűzanya teljesítette az alapító nemzedék kérését, s a hajdani temetőkápolna kegykápolnává lett, ahol Mária különösképpen a lelki otthonosság, lelki átalakulás és az apostoli gyümölcsözőség kegyelmével ajándékozza meg azokat, akik hívő lélekkel érintkeznek a „Háromszor Csodálatos Anya” képével, illetve szentélyével.

Az évtizedek folyamán több mint húszféle közösség jött létre a mozgalmon belül, melyek a különböző életállapotoknak és emberi természeteknek megfelelően alakultak ki. A hat legszorosabb közösség – két papi, két női, egy férfi és egy családközösség (köztük a legrégebben, 1926-ban alapított Schönstatti Mária-nővérek) – egyházjogilag ún. világi intézmények (institutum saeculare).

Magyarországon a legerőteljesebben a Schönstatt-családok vannak jelen, ezért a továbbiakban az ő példájukon kíséreljük meg bemutatni a lelkiséget.

A magyar Schönstatt-családok két közösségfajtában szerveződnek; az egyiket, mely „lazább” közösséget jelent, ligaközösségnek, a másikat szövetségnek nevezzük. A Magyar Schönstatt Családmozgalomhoz – így nevezzük a ligaközösséget – jelenleg mintegy száz család tartozik, az első szövetségi évfolyamot 11 család alkotja. 50 körül van azon családok száma, melyek az ismerkedés, közeledés valamely szakaszában leledznek.

Családnapok

Az első nagyobb lélegzetű találkozás a lelkiséggel általában az ún. családnapokon való részvétel, mely lényegében egyhetes családos lelkigyakorlatot jelent, vasárnapi érkezéssel és szombati elutazással.

Azért, hogy az érdeklődő családok tudják, mire vállalkoznak, ha eljönnek a családnapokra, egy a térségükben lakó Schönstatt-család ismerkedési estre hívja meg őket, és meghív egy másik Schönstatt-családot (házaspárt) is, amely előadást tart a mozgalomról és törekvéseiről.

Ha férj és feleség együtt egy egész hetet a házasságuk és családi életük jobbítására készek fordítani, az jelentős döntés, sorsforduló lehet egy család életében. Nem ritka, hogy egy család ezt az első részvételétől fogva évente megteszi.

A családnapokon az egész család, szülők és gyerekek vesznek részt. A szülők délelőtti és esti elfoglaltsága, esetleges délutáni személyes beszélgetése idején lelkes és hozzáértő fiatalok törődnek a gyerekekkel. Délelőtt a közös szentmise után a házaspárok előadásokat hallgatnak meg, este „mesélnek” egymásnak (pl. hogyan vezette a jó Isten a házastársakat egymáshoz, milyen tapasztalatokra tettek szert az egymás iránti szeretetük növekedésére vonatkozóan), és ünnepelnek, vagy egy-egy felmerült kérdést vitatnak meg. A délután szabad, lehetőséget ad az egyes családok döntése alapján a család együttlétére, a többiekkel közös programokra, pl. fürdésre, kirándulásra, a házastársak közötti személyes beszélgetésre.

A viszonylag laza program tudatos. Az az elv érvényesül, hogy annyi legyen a kötöttség, a szabályozottság, amennyire feltétlenül szükség van, a szabadság pedig annyi, amennyi csak lehetséges, viszont egészen fontos szerepet kapjon a lélekápolás, a lelkületnek és a légkörnek szeretettel, nagylelkűséggel, eszménnyel való telítése. A házaspárok tudjanak igazán saját, személyes, külső késztetéstől minél mentesebb döntést, döntéseket érlelni. A mai világban kisebbségben vannak azok a kívülről jövő hatások, melyek keresztény tartalmat hordoznak. A légkör általában nem keresztény. Saját bensejében érlelt, megalapozott döntésekre van szüksége a ma keresztényének, hogy ne lehessen áldozata a különböző erőteljesen csábító negatív hatásoknak, hanem ellenkezőleg, tudjon fölibük kerekedni, pozitív hatást kifejteni, keresztény módon egyre keresztényibbé alakítani, megkeresztelni a világot, amelyben élünk.

A családban a házaspárnak és a házastársak kapcsolatának kiemelkedő fontosságú szerepe van: a házasság a család lelke. A szülők egymás iránti növekvő, tökéletesedő szeretete és egyetértése formálja a család, „a ház” légkörét. A családi otthon légkörét a házasfelek határozzák meg, ők gondoskodhatnak arról, hogy gyerekeik minél nagyobb mértékben megtapasztalhassanak valamit a mennyországból, az isteniből, és így felvértezettek, erősek tudjanak lenni, amikor kimennek a „világba”. Ezért a családnapokon nyolc előadás foglalkozik a házassággal, a házaspárokra vonatkozó kérdésekkel (férfi, női sajátosságok; veszekedés-kibékülés; a keresztény légkör a kertkapun – lakásajtón – belül; a fogyasztói társadalommal járó problémák kezelése stb.), és egy előadás közvetlenül a gyerekneveléssel (nemcsak jó gyerekeket, hanem erős gyerekeket nevelünk; hogyan használjuk a televíziót; stb.).

Amikor 10–15 házaspár van együtt, feltételezhető, hogy nagyon különböző folyamatok zajlanak bennük, eredetiségüknek, adott fejlődési szakaszuknak megfelelően. Ezért azt a biztatást kapják, hogy figyeljék, mi az, ami személyesen megérinti őket. Tehát nem arról van szó, amit belátásaiknál, ismereteiknél fogva nagyon fontosnak ítélnek meg – csak az értelmükkel –, hanem arról, hogy a hallottak közül mi vált ki az egyesekből visszhangot, élményt, a személyes érintettség, az egész személyiség érintettségének élményét. Ez tükrözi vissza, hogy hol tartanak az egyesek, és határozza meg a következő megteendő, -tehető lépést. Megvalósul(hat) az életreváltás esedékes mozzanata. A jó gondolat, a szép érzés esélyt kap, hogy a mindennapi élet szerves részévé válhasson.

Ehhez kapcsolódóan bevett és bevált szokás családnapjaink utolsó délelőttjén, hogy a házaspárok kettesben, majd mind együtt közös körben „aratást” végeznek. Azt gyűjtik össze; ami megragadta, megérintette őket személyesen. Ebben véljük felfedezni Isten személyre, párra szabott késztetését a következő időszakra. A házaspárok el is mondják egymásnak az elmondhatót abból, ami megérintette őket a héten.

Néhány példa az elmúlt évek több száz „mi érintett meg” terméséből:

Mindennapi újrakezdésért harcolni;

Annak megélése, hogy mások is küszködnek problémákkal;

A mi családunktól is függ az egyház, az emberiség jövője;

Saját családunk, házunk kegyhely;

Első lépés a változáshoz, hogy az elfogadás légkörét alakítsuk ki;

A szeretet fájhat;

Fájdalmunkat odaadjuk a kegyelmi tőkébe;

Fő feladatunk, tevékenységi körünk a saját családunk;

Házasságunk, családunk története szent történet;

Bízunk a gyerekeinkben, szabadságot adunk nekik, nem igazgatjuk őket folyton;

Kivonjuk magunkat a tömegtársadalom hatása alól;

A jó Isten szeretete elfogadó;

A sajátos schönstatti szemlélet;

A kereszténységtől áthatott „puszta” létünk az első apostolkodás;

A kibékülés kultúrájának kialakítása;

Áldozatok nélkül nem lehet továbbjutni;

A házasság építése komoly munka;

Nem szólok mindenért, ami kellemetlenül érint;

Megismerhettük a Szűzanya szellemiségét;

A szabadság légköre;

Apostoli tevékenység kifelé csak a társammal együtt;

Itt volt a legszebb házassági évfordulónk;

A család a férfi számára is igazi feladat, hivatás;

Családunkon keresztül az egyház, a nemzet megújítása történik.

A zárószentmisében köszönetet mondunk mindazért, amivel a jó Isten megajándékozott bennünket, felajánláskor az egyes házaspárok borítékban az oltárra helyezik a kettesben elhatározott jófeltételeiket.

Este tábortűz mellett vidám éneklés, játék, többé-kevésbé tréfás darabok bemutatása teszi föl a pontot a hétre.

Hogyan jut el valaki ezekre a családnapokra
vagy a közösséghez egyáltalán?

A megismerkedés általában személyes kapcsolaton keresztül történik. Ritkán fordul elő, hogy valaki írásos anyaggal való találkozás alapján érdeklődik. A „csodák”, melyek a schönstatti közösségekben történnek, a hétköznapi élet kisebb-nagyobb csodái: a házastársak kapcsolata jobb lesz, több időt szakítanak egymásra, komolyabban veszik a másik eredetiségét, sajátosságait, nem sértődnek meg olyan könnyen mint eddig, és létrehozzák a kibékülés, bocsánatkérés és megbocsátás „liturgiáját”, nem kényeztetik annyira a gyerekeiket, fáradoznak az eleven érzékelésért, s így tekintettel tudnak lenni arra, ami ténylegesen végbemegy a gyermekükben, s hasonlók. Ezek a hétköznapi apró csodák idővel föltűnnek a baráti, rokoni, ismerősi körnek, akik kezdik kutatni a változás okát. S aztán megszületik az elhatározás: ezt mi is akarjuk.

A lelkiségbe való bekapcsolódás kimondottan lassú, mint ahogy az életfolyamatok összességükben lassúak. Előfordulhat persze, hogy valaki egyik pillanatról a másikra schönstattinak éli meg magát, vagy úgy érzi, hogy szinte mindig is schönstatti volt. Nem kerülheti meg azonban, hogy belenőjön a közösségbe, befogadja a lelkiség azon területeit is, melyekkel az ismerkedő család természetszerűen csak lépésről lépésre találkozhat, nem szólva a feldolgozásról és az élet átalakulásáról.

Az, hogy a családnapokon való részvétel után mi történik, az az egyes pároktól függ. „Isten királyi hajóján nincsenek gályarabok, hanem csak szabad evezősök.” (Szalézi Szent Ferenc) Szabad a kapcsolatot tovább ápolni, szabad csoportot alapítani, szabad ehhez segítséget kérni, szabad a jófeltételek megvalósulásáért tenni valamit, ehhez is segítséget, tanácsot kérni, szabad a következő évben is családnapokra jönni, és éppúgy szabad egy másik, megfelelőbb utat keresni.

Aki a schönstatti utat választja, jelzi például, hogy szeretne csoporthoz tartozni. 1999-ben az egyik városból több család jelezte ezt. Egy kis segítségre volt szükségük a csoportok megalakításához. A lelki élet elején, de később is fontos lehet, ki milyen természetes adottságokkal rendelkezik, kik között van vagy feltételezhető természetes szimpátia, ami kedvező a későbbi együttműködésre, együtt-törekvésre nézve: a kegyelem feltételezi a természetet.

Családcsoportok

A schönstatti családcsoport lehetőleg 4-5 családból áll, és minden hónapban egyszer tart összejövetelt. Az összejövetel célja egymás segítése – elsősorban, de persze nem kizárólag – a lelki élet terén. Általában a családnapok anyagát dolgozzák fel az év folyamán a csoportok, és azt a kérdést teszik föl maguknak, miután egy részt meghallgattak belőle: mi volt, ami megérintett? Itt is elmondják egymásnak ebből, amit akarnak, amit közölhetőnek tartanak, majd fölteszik a kérdést: mit tehetünk? A lehetőségeket sorolják föl, s csak nagyon kivételesen határoznak el együtt jófeltételt. A jófeltétel az egyes családok kompetenciája, hogy ott legyen mögötte a házaspár közös, személyes döntése. Az egyes családnak kell erősnek lennie, hogy a családban erős gyerekek nőjenek föl, akik nem lesznek tömegemberek, egy tömegtársadalom kiszolgáltatottjai. Azzal, hogy nem a családcsoport dominál, nem veszít, hanem nyer a csoport, hiszen az egyes családok hordozzák a csoportot, s minél erősebb, teherbíróbb az egyes család, annál jobban tudják a családok egymást hordozni.

A legfontosabb csoport az egyes család. Ott zajlik a konkrét mindennapi élet, ott döntünk napról napra egymás mellett, ott szembesülünk azzal, milyenek is vagyunk valójában. A heti „csoportösszejövetel” ott történik. Férj és feleség szakít néhány órát egymás számára kimondottan kapcsolatuk ápolása, egységük erősítése céljából. Hisszük, hogy Isten egészen konkrétan gondolt el, hívott életre minket, igazgatja életünket. Az ő vezetéséhez szeretnénk igazodni. Ő vezetett bennünket egymáshoz, és megmutatja akaratát a létrendben, de a körülöttünk zajló, velünk történő események által is. A személyek, dolgok és események mögött igyekszünk Őt meglátni, megmondani Neki, hogy észrevettük, és tenni akarjuk, amit kíván tőlünk.

Amikor a család bensőséges kapcsolatba kerül a Szűzanyával, meghívja őt a házukba. Elhelyezik otthonukban a schönstatti kápolnában lévő Mária-kép mását, és kérik a Szűzanyát, telepedjen le náluk, vonzza magához szívüket, nevelje őket. A kérés nem egyoldalú, a Szűzanya is kér ajándékot, elsősorban azt kéri, hogy ajándékozzák meg az egymás és a gyermekeik iránti szeretetük tetteivel.

A családi élet nem állhat csupa rögtönzésből, a család lelki élete, hitélete sem. A családok igyekeznek lélekkel áthatott szokásokat meghonosítani. Választ adnak ilyen kérdésekre, mint pl. mikor és hogyan imádkozzunk, hogyan ünnepeljük meg a születés- és névnapokat, stb. Az élet így új formákat hoz létre. A forma, a rendszeresség segít, hogy tényleg megtegyük azt, amire a bensőnk által a jó Isten indított bennünket. Résen kell azonban lennünk, mert fennáll a kiüresedés veszélye, vagy ahogy Kentenich atya figyelmeztet bennünket: „a forma fölfalja a lelket.” Ezért törekszünk arra, hogy egyfelől imaéletünk kapcsolatban legyen az életünk minden más területével, másfelől újra meg újra lélekkel hassuk át szokásainkat, élesszük föl azokat az aktusokat, melyek létrehozták őket.

Mária-tisztelet

A Schönstatthoz való csatlakozás a szeretetszövetség megkötése a Szűzanyával. A házaspár, miután megismeri a lelkiséget, megpróbálja azt az életben, eljut életszerűen a kapcsolatnak egy bizonyos fokára, eldönti, hogy akar-e mintegy hivatalosan is a mozgalomhoz tartozni azzal, hogy a közösség előtt nyilvánosan bekapcsolódik az 1914. október 18-án létrejött szeretetszövetségbe.

A schönstatti szeretetszövetség az Isten iránti viszontszeretet magas, éppen máriás fokát célozza meg, s ebből nem enged. Arra hív, hogy saját gyarlóságunknak és mások gyarlóságának megélése miatt ne tegyük alacsonyabbra a mércét, hanem még inkább ragaszkodjunk az eszményhez. Lényegében annak a szövetségnek eredeti megéléséről és sajátos elmélyítéséről van szó, melybe a keresztséggel kapcsolódtunk be.

Annak elősegítésére, hogy a keresztény eszmény egyre inkább beépüljön az életünkbe, különböző segédeszközök alakultak ki. Egyik ilyen az »éves jelmondat«, mely köré mint központi érték köré csoportosulnak a családnapok előadásai s belőlük fakadóan a családok lelki munkája. A jelmondatot egy 12-15 családból összetevődő vezető kör keresi és fogalmazza meg évente az ősszel tartott „zsinaton”. Az utóbbi három év jelmondatai: Általad, Érted. Benned bízom. Szívedben az otthonom.

A Schönstatt-családok életéből, gyakorlatából néhány mozzanatot merítve kíséreltük meg a lelkiséget bemutatni. Schönstatt a II. vatikáni zsinat utáni időszakban egyre nagyobb megértésre talált az egyházi tekintély képviselőinél. Kentenich atya születésének centenáriuma alkalmával II. János Pál pápa a Rómába zarándokolt schönstattiak előtt mondott beszédében többek között ezt nyilatkozta: „Az a hivatásotok, hogy részesedjetek abban a kegyelemben, amelyet az alapítótok kapott, és azt az egész egyház számára közvetítsétek.” Lehetőleg csendes, állhatatos odaadással és munkával megfelelni ennek a hivatásnak szép feladat mindazok számára, akik akár a lelkiséghez tartozónak élik meg magukat, akár merítenek alkalmanként belőle.

S. Szabó Péter

„LITÁNIÁBA SZEDTEM MINDEN
KEDVESSÉGÉT”

Prohászka Mária-litániája

Prohászkának a Szent Szűz iránti tisztelete és szeretete lelki életének egyik legkarakterisztikusabb összetevője. Naplójegyzeteiben rendszeresen felbukkannak a Szent Szűzzel kapcsolatos elmélkedések, meditációk, imák, fohászok. Alkalmat adnak erre a liturgikus év Mária-ünnepei, Krisztus életútjának állomásai, de ezektől függetlenül is találhatók ilyen témájú feljegyzések. Saját lelki beállítódása mellett, amely mindig is a döntő nála, közrejátszhatott ebben az is, hogy valószínűleg az ő számára is nyilvánvaló volt, hogy ebben az országban a vallásosság, a lelkiség egyik kitüntetett iránya ilyen természetű. Ő is érezhette, és ezért hathatott rá, amit Mindszenty József hercegprímás így fogalmazott meg: „Csodálatos fonala a magyar történelemnek a Mária-tisztelet. Ahogyan a Duna kiemelkedik vízhálózatunkból, úgy emelkedik ki szélességével és mélységével a Mária-tisztelet a történelmünket átjáró sok egyéb szellemi, lelki folyamatból.” (Mindszenty József: Emlékirataim, Bp., SZIT, 1989. 198. o.)

Több aspektus is kínálkozik annak a Mária-tiszteletnek a megragadására, amely Prohászka naplójegyzeteinek sűrű Mária-idézéséből elénk tárul. Képek egymásutánjából rakható össze egy tabló, mely Máriát életútja különböző helyszínein és állomásain követi. Alakjának, jellemének, lelki tulajdonságainak vonásai állnak össze szép, kivételes egyéniséggé, s ezt a szép alakot virágok, színek, természeti képek sokasága övezi. De a sokfajta Mária-közelítés egyik pregnáns, nagyon szép tendenciája abban ragadható meg, hogy a naplójegyzetek sokaságából szinte egy Mária-litánia bontakozik ki.

Részint deklarált, világosan megfogalmazott szándékkal. 1888 az az év, amikor a szokásosnál is gyakrabban fordulnak Mária felé gondolatai. Augusztus 13-án jegyzi be naplójába: „Édesanyám meghalt augusztus 2-án, csütörtök éjjel 11-kor.” (Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek, szerkesztette: Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán Szabó Ferenc, Szeged–Székesfehérvár, AGAPÉ, Távlatok, 1997. Második, javított kiadás, 1. kötet 191. o.) Nem tudni, közrejátszott-e ez az őt nagyon fájdalmasan érintő esemény abban, hogy ettől kezdve megsűrűsödnek a Szűz Máriával kapcsolatos bejegyzések. Ugyancsak augusztus 13-án írja: „Közeledik Szűz Mária dicsőséges napja (augusztus 15. Nagyboldogasszony – Sz.P.). Izzik lelkem, ég már szívem.” (I. m. 192. o.)

Ezután egy szeptember 12-i bejegyzés következik: „Szűz Mária nevenapján nagyon korán reggel fölkeltem, hogy Zselizre menjek, ahol prédikáltam.” (Uo.) Négy nap múlva (szeptember 16-án): „Mily bensőséggel írom e sorokat. Ma van a Szent Szűz hét fájdalmának ünnepe. Nagyon belehatolt lelkembe szeretete, gyengédsége, fönsége. Litániába szedtem minden kedvességét. Szép lélek! Tiszta szeplőtlen! Tavasz lehelete, árnyékos liget illata! Tündöklő lélek. Harmat arc! Érintetlen lehelet! Liliomkehely! Színekkel játszó gyöngy! Fátyolos mély kellem! . . . De én is jövök őszintén a Szent Szűzhöz, s azt mondom: édesanyám, a hívő lelkesülés eszménye, valamennyi emberi küzdelmek győzelmi jelvénye, minden heves, izzó, nyögő, amellett mosolygó áldozatos lélek édes nagyasszonya, ó gyámolíts. . .” (I. m.193. o.)

Prohászkát tehát litániaalkotásra késztetik a Szent Szűz iránti tisztelet és szeretet gazdagon hullámzó érzelmei. Itt, a deklarált és kinyilvánított szándékú „litániába szedésnél” ezeket a jegyeit ragadja meg Mária „kedvességének”. De a litánia folytatódik. A nem deklaráltan és nem tudatosan litániaírásra szánt naplójegyzetekben is. Hisz már ugyanezen év október 2-án, mintegy két héttel a „litániába szedés” után, az „örvendetes rózsafüzérnél” gondolkodva ismét feltolulnak lelkében a Szent Szűz litániaszerű dicséretének elemei: „olvadó szeretet”, „harmatgyengédség”, „bájoló illatár” kifejezések szerepelnek a „nagy csodálatos lélek érzékenysége, bensősége, gyengédsége, finom árnyalatai, színezése, pompája, remeklése” érzékeltetésére. (I. m. 195. o.) Ugyanebben a naplójegyzetben még a következő litániás megnevezéseket találjuk: „tiszta, szeplőtelen édesanya, kihez lehajol az ég . . . keresztes, küszködő erős asszony . . . a naptól környékezett Istenanya.” (I. m. 195. o.)

És ezzel még mindig nincs vége. Ha gondos munkával kigyűjtjük Prohászka további naplójegyzeteiből, a Máriához címzett elmélkedések, imák, kérések sokaságából azokat a megszólításokat, a megszólításoknak és megnevezéseknek azt a sokrétű, színes csokrát, amellyel Máriát illeti, amellyel hozzá fordul, esedezik, örül, szeret szinte a rajongásig, akkor tovább bővül az eddig megismert kép, és az eddig megismertekkel együtt előttünk áll Prohászka teljes Mária-litániája.

Az alábbiakban felsorolását adom azoknak a megszólításoknak és megnevezéseknek, amelyekkel Prohászka – akár litániába illeszthetően, azzá összeállíthatóan – fordul a Szent Szűzhöz, naplójegyzeteiben. Zárójelben megadom a fenti címleírás szerinti háromkötetes Naplójegyzetek második, javított kiadás kötetszámát és oldalszámát. Nem alkalmaztam tematikus rendezést – bár erre erős indíttatást és csábítást éreztem –, hanem a naplóírás rendje szerinti kronologikus sorrendet követtem.

Íme, Prohászka teljes Mária-litániája:

– „Szeplőtelen Szűz”    (1, 86)

– „Kedves anyám”     (1, 88)

– „Ó, kedves jó Anyám”     (1, 111)

– „Isten csodáinak mosolygó kertje”     (1, 144)

– „Lelkesült, elragadtatott Szűz”     (1, 155)

– „Lelkem galambja, tubicája, gerlicéje”      (1, 170)

– „Patak partjáról felszálló galamb”     (1, 174)

– „Édes, bánatos Szűzanya”     (1, 180)

– „Csendes merengéseim forrása”     (1, 180)

– „Választott első köve a kegyelem remek szentegyházának”  (1, 182)

– „Ó, szép, ó édes Szüzem”     (1, 198)

– „Bájos, páratlan, gyengéd Szűz, zöldelő ágacska”     (1, 201)

– „Szentlélek mátkája”     (1, 213)

– „Az Úr szolgálója”     (1, 213)

– „Kettétört pálma”     (1, 213)

– „Édesanyám”     (1, 213)

– „Krisztus első tanítványa”     (1, 215)

– „Krisztus suttogásának egyetlen tanúja”      (1, 215)

– „Legokosabb Szűz”     (1, 263)

– „Tavaszi kankalin”     (1, 315)

– „Primula vernális”     (1, 315)

– „Szőkefejű, aranyglóriás virág”     (1, 315)

– „A föltámadás nagyszerű teológiájának
első fakadó virága”      (1, 315)

– „Dicsőült szép asszony”     (1, 383)

– „Kedves Szüzecske”     (2,  40)

– „Hajnali fuvalom”     (2, 40)

– „Hajnalnak szép virága”     (2, 40)

– „Egyedüli romlatlan leánya az emberiségnek”     (2, 40)

– „Gyenge, tiszta harmatos Szűz”     (2, 41)

– „Isten szerelmes leánya”     (2, 41)

– „Alázatos Isten cselédkéje”     (2, 41)

– „Názáreti völgyek lilioma”     (2, 41)

– „Királyi Szűz”     (2, 42)

– „Szűz királynő”     (2, 42)

– „Fellegtelen, gyorsan kivirágzó hajnal”      (3, 84)

– „Felkelő hajnal”     (3, 84)

– „Zengő ének”     (3, 84)

– „A női szépségről alkotott isteni eszme”     (3, 84)

– „Tiszta, nyílni kívánkozó rügy”     (3, 84)

– „Életfriss hajtás”     (3, 84)

– „Édes, drágalátos Mária”     (3, 84)

– „Édes Szűz Máriám”     (3,105)

– „Istenlátó lélek”     (3,125)

– „Fölséges jel az égen”     (3,153)

– „Örök szép nőiességben kifejezett duliája
az Istennek”     (3,153)

– „Nagy, szép Isten-tisztelet”     (3, 153)

– „A földre lépő Isten lábai elé terített
virágos szőnyeg”      (3,153)

– „Egyetlen szentély a romok közt”      (3,153)

– „Gyönyörű királyleány”      (3,153)

– „Pacsirta a nagy némaságban”      (3,153)

– „Egyetlen édes anyai tejforrás”      (3,153)

– „Ó, Szüzem, Királynőm!”     (3,153)

– „Hajnala és napkelete a szépségnek”       (3,168)

– „Vadrózsás Szűz Mária”      (3,190)

– „Remekműve Istennek”     (3,190)

– „Szép szeretet anyja”     (3,196)

– „Isten-félelem anyja”     (3, 196)

– „Szent remény anyja”      (3,196)

– „Szőke szép Madonna”     (3, 201)

– „Tiszta bájos leány”      (3, 205)

– „Édes szent Szüzem”      (3, 206)

– „Olvasóm”      (3, 206)

– „Gyöngysorom”      (3, 206)

– „Csillag- és rózsakoszorúm”      (3, 206)

– „Kristályforrások sora”      (3, 206)

– „Szent szeplőtelen szépség igézeteket szóró napja” (3, 206)

– „Isten műremeke”      (3, 206)

– „Szakramentális szépség”     (3, 206)  

– „Áhítat anyja”     (3, 206)

– „Én misztikus rózsám”     (3, 212)

– „Fölséges asszony”     (3, 212)

– „Élő monstrancia”     (3, 212)

– „Karácsony angyala”     (3, 212)  

– „A hold sarlója az égen”      (3, 212)

– „Gyertyaszentelő Szűz Mária”      (3, 212)  

– „Igazi Margarita”     (3, 212)  

– „A szent vér forrása”     (3, 219)

– „Szent Szüzem”     (3, 223)

– „Alba Ecclesia királynője”      (3, 248)  

– „Szent fájdalmas anya”     (3, 252)

– „Édes Szűz”     (3, 252)

– „Az ég királynéja”     (3, 291)

– „Tarkaszínű s aranyos ruhás, napsugárdiadémás
nagyasszony”     (3, 291)

Nem igazán körülírható tulajdonsága a személyiségnek ez a litánia – teremtő erő. Valószínűleg az kell hozzá, hogy a személyiség olyan hőfokon és olyan mindent átfogó erővel legyen képes az imádott transzcendens személyt közelíteni, hogy szinte a természet és a kultúra bármely tárgyát, bármely elemét felhasználhassa e komplex érzelem megjelenítésére. Erős misztikus hajlam kell hozzá mindenekelőtt, és a Prohászkáról szóló méltató munkák sokasága, de mindenekelőtt Prohászka írásai arról tanúskodnak, hogy ő ennek a hajlamnak egyáltalán nem volt híján.

Prohászka naplójegyzetei másutt is arról árulkodnak, hogy nem idegen tőle ez a „litániás lelkület”.* Egy 1923-as, tehát kései bejegyzés egy, az előző napon mondott Mária-litánia élményét idézi: „Ah, Szent Szüzem, hogy fejezte ki tegnap az esti litánia, hogy mit jelentenek címeid! Mi mindent lehelt azokba és gyujtott ki azokban. Hogy örültem az édes bugyborékoló érzésnek s hangok fakadásának!” (I. m. 3,223) Elementáris még másnap is az esti litánia élménye. „Mit jelentenek címeid!” – mondja Prohászka, és ebből biztosan lehet következtetni arra, hogy egyenként végiggondolta, megelevenítette, maga előtt látta a litánia szép kifejezéseivel megragadott mély tartalmakat.

Hasonló a litániás hangulathoz az az élmény, amit a közösen imádkozott rózsafüzér elmondása jelent. Erről is beszámol: „Vasárnap, rózsafüzér ünnepe . . . A Szent Szűz lábaihoz telepszünk, s ő imádkozni megtanít. . . Ő az áhítat anyja.” (I. m. 3,212)

Egy másik litánia kapcsán is elmeditál; egyértelmű, hogy maga a litánia szövege nagy élményt jelent számára: „Ha a Jézus szent neve litániáját mondogatom s érzelmekké szétszedem, egyik fölség a másikból gyullad, egyik szépség a másikból pattan.” (I. m. 3,255) Mindezek azt mutatják, hogy Prohászka szereti a litániákat, eltűnődik tartalmukon, érzelmekké teszi át, és ezáltal mélyen átéli őket. Nem csoda hát, ha Mária-szeretete és -tisztelete, a hozzá való fohászkodás igen gyakran litániás formákban tolul ajkára. Természetes lenne, ha gyönyörűen megformált, szuggesztív kifejezései mások vallásos érzelmeiben is hullámokat keltenének.

* Prohászka egy csodálatos Jézus-litániát jegyzett le latinul 1905. december 14-én, a püspökké szentelése előtti lelkigyakorlata alatt. A latin szöveg és magyar fordítása: Naplójegyzetek 1,281–283. Vö. még Szabó Ferenc: „Prohászka lelke és lelkisége”: Szolgálat 1977/4, 50–58. (Szerk. megj.)

Jegyzet:

Ez a Mária-litánia megjelent S. Szabó Péter új könyvében: A szacellum rózsája. Prohászka-esszék. Magyarországért, édes hazánkért Kiadó, Solymár, 208 oldal. (1000 Ft).

Szabó Ferenc S. J. utószavából:

Örömmel üdvözlöm S. Szabó Péter Prohászka-esszéit, amelyekkel, a Naplójegyzetek új (teljes) kiadásában tallózva, igyekszik felfedni a székesfehérvári püspök misztikus lelkét. Olyan témák szerint, mint esztergomi és fehérvári kápolnája, templomok, barokk stílus, Mária-tisztelet, földi és égi szerelem stb., egy-egy csokornyit összeválogat a naplókból, és kevés kommentárral rávilágít a díszletek mögötti élményre: Prohászka Jézus- és Mária-szeretetére, az eucharisztikus Jézus iránti különleges áhítatára, amely a római papszenteléstől egészen haláláig és a csonkán maradt misztikus elmélkedésekig, az Élet kenyeréig belső tüzetes apostoli buzgóságát szítja, lendíti. Amor sanctus ez, amely Prohászkánkat a keresztény misztika legnagyobbjai mellé állítja. Szent Bernát, Keresztes Szent János vagy Teilhard de Chardin nevét említeném. Ez utóbbival nemcsak a bergsoni intuíció és az átélés rokonítja, hanem az Eucharisztia iránti áhítat és a Jézus Szíve-tisztelet is (ennek csodálatos kifejezése az Élő vizek forrása című elmélkedésgyűjteménye).

RÓMA

II. János Pál

ÜZENET  2000.  AUGUSZTUS 20-RA

Krisztusban Kedves Testvéreim!
Szeretett Magyar Nép!

1. Téged, Isten, dicsérünk, Téged Úrnak ismérünk! A Te Deum ezen örömteli szavai illenek ide, amikor ünnepélyesen megemlékezünk Szent István koronázásának első millenniumáról. A hálaadás órájában a magyar történelem e kulcsfontosságú eseményére gondolunk, amely a magyar állam kezdetét jelöli ki. Hálás szívvel dicsérjük Istent, megköszönjük mindazokat a kegyelmeket, amelyekben Magyarország népe az ezer év történelme során részesült.

E történelem egy szent királlyal kezdődik, sőt, egy „szent családdal”: Istvánnal és feleségével, Boldog Gizellával, valamint fiukkal, Szent Imrével: ők az első magyar szent család. Olyan maggá válik ez majd, melyből a Pannonia Sacrát ékesítő nemes szentek sora sarjad ki: gondoljunk csak Szent Lászlóra, Szent Erzsébetre és Szent Margitra!

De nem felejtkezhetünk el a viharoktól megviselt huszadik század nagy alakjairól, a megboldogult Mindszenty József bíborosról, Boldog Apor Vilmos püspökről és tiszteletreméltó Batthyány-Strattmann Lászlóról sem! E történelem a századok folyamán igen tevékeny volt, amelynek folytatása és új gyümölcsökkel való gazdagítása rátok vár, az emberi tevékenység különböző területein.

Magyarország a kereszténység védőbástyája volt a tatárjárás és a törökvész ellenében, azonban hosszú és dicsőséges múltjából nem hiányoznak a sötét árnyak sem. Volt része a meghátrálás és a vereség keserű tapasztalatában, amelyet feltétlenül kritikai vizsgálat alá kell vetni, hogy az megvilágítsa a felelősség kérdését, végső soron pedig arra indítson bennünket, hogy az Isten irgalmasságához forduljunk, Istenhez, aki képes a rosszból is jót kihozni. Összességében elmondható, hogy hazátok történelme bővelkedik ragyogó fényekben mind vallási, mind világi téren, s így mindazok, akik elmerülnek tanulmányozásában, bízvást gyönyörködhetnek benne.

2. A millennium hajnalán kirajzolódik Szent István király alakja, aki államát a keresztény értékek biztos sziklájára akarta építeni, és ezért óhajtotta a királyi koronát elődöm, II. Szilveszter pápa kezéből elnyerni. Így tudott a magyar nemzet Szent Péter székével mélységes egységben élni, és szorosan kapcsolódni a többi európai országhoz, amelyek ugyanezen a keresztény kultúrán osztoztak. Éppen ez a kultúra volt az az éltető nedű, amely táplálta a fejlődő növény rostjait, biztosította annak növekedését és megerősödését, hogy felkészítse az eljövendő rendkívüli virágzásra.

A kereszténységben az igaz, a helyes, a jó és a szép a kegyelem működése következtében csodálatos harmóniát alkot, hiszen a kegyelem mindent átalakít és fölemel. A munka, a tanulás és a kutatás, a jogszolgáltatás és a művészet gazdag kifejezésvilága, az értékek megbecsülése, a – gyakran tudat alatti – szomj a nagy és örök dolgok után, az emberben rejlő vágy az abszolútum iránt, mindez Jézus Krisztusba torkollik, aki az Út, az Igazság és az Élet. Ez az, amit Szent Ágoston tanított, amikor azt állította, hogy az ember Istenért teremtetett, és ezért nyugtalan a szíve, míg meg nem nyugszik Őbenne. (Vö. Vallomások, I. 1)

Ebben az alkotó nyugtalanságban benne lüktet minden, ami mélységesen emberi: az Istenhez tartozás átérzése, az igazság keresése, a jó utáni csillapíthatatlan éhség, a szeretet égető szomja, a szabadságvágy, a szépség iránti vonzódás, az újdonság varázsa, a lelkiismeret csendes, de határozott hangja. Éppen ez a nyugtalanság mutat rá az ember valódi méltóságára, aki létének legmélyén fölfedezi, hogy saját sorsa milyen eloldozhatatlanul össze van kötve az örök isteni léttel. Bármely olyan kísérlet, amely ki akarja törölni vagy semmibe akarja venni ezt az Istenre irányuló kitörölhetetlen vágyunkat, lefokozza és elnyomorítja az ember eredeti állapotát. A hívő ember mindennek tudatában van; és erről tanúságot kelt tennie a társadalomban, hogy ezáltal is az ember igazi ügyét szolgálja.

3. Mindenki számára ismeretes, hogy nemes nemzetetek a Szent Egyház anyai ölén nevelkedett. Sajnos, az utóbbi két nemzedék során nem mindenkinek volt lehetősége arra, hogy megismerje Jézus Krisztust, a mi Megváltónkat. Ez az időszak megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel volt terhes. Most rátok, magyar keresztényekre vár a feladat, hogy minden polgártársatoknak elvigyétek Krisztus nevét, hogy hirdessétek Örömhírét, és hagy megismertessétek velük Megváltónk igazi arcát.

Vajon, amikor Szent István Intelmeit írta Imre fiának, egyedül csak őhozzá intézte szavait? – Ezt a kérdést tettem fel nektek első magyarországi lelkipásztori látogatásom során, 1991. augusztus 20-án, a Hősök terén tartott felejthetetlen ünneplés alatt. És még hozzáfűztem: „Nemde inkább a magyarok minden jövőbeli nemzedékéhez, koronája minden örököséhez írta intelmeit? Kedves Magyarok! Szent királyotoktól nemcsak a II. Szilveszter pápától kapott királyi koronát örököltétek. Rátok hagyta szellemi végrendeletét is, az alapvető és megsemmisíthetetlen értékek örökségét: az igazi sziklára épített házat.”

Mindig aktuális marad, amire a Szent Király, abban a nagyszerű iratban fiát emlékeztette: „... az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” (Intelmek, VI.) Csodálatra méltóan előrelátó ez az intelem. Egy modern állam eszméjét vázolja fel benne, amely nyitott mindenkinek a szükségleteire, Krisztus Evangéliumának a fényében.

4. A keresztény üzenethez való hűség indítson benneteket is, kedves Magyar Testvéreim, hogy gyakoroljátok az egymás iránti tiszteletet és együttérzést, amelynek megrendíthetetlen alapja az emberi személy méltósága. Isten iránti hálaadó lelkülettel fogadjátok az élet ajándékát, és rendíthetetlen bátorsággal védelmezzétek annak szent mivoltát, a fogamzástól kezdve egészen annak természetes végéig. Legyetek tudatában a család központi szerepének a rendezett és virágzó társadalom érdekében. Karoljátok fel ezért a stabilitása és egysége védelmében hozott bölcs kezdeményezéseket. Csak az egészséges és szilárd családokra épülő nemzet képes fennmaradni és nagy történelmet írni, erről tanúskodik a ti múltatok is.

Ne hiányozzék a jóakarat a magyar katolikusok körében, hogy a többi keresztény felekezet tagjaival őszinte ökumenikus kapcsolatokat ápoljanak, hogy az Evangélium hiteles tanúi legyenek. Ezer évvel ezelőtt a kereszténység még nem volt megosztva, ma pedig egyre sürgetőbb módon jelentkezik annak igénye, hogy ismét helyreálljon a teljes egyházi közösség minden Krisztus-hívő között. Az elmúlt századok megosztottságait szenvedélyes és éber elkötelezettséggel kell fölszámolnunk, igazságban és szeretetben.

Mozdítsatok elő és támogassatok továbbá minden olyan kezdeményezést, amely az egyetértést és az együttműködést szorgalmazza, akár a Nemzeten belül, akár a szomszéd Nemzetekkel. Együtt szenvedtetek a megpróbáltatás hosszú időszakaiban, amely rátok és a többi népekre nehezedett. Miért ne élhetnétek együtt a jövőben is? A béke és az egyetértés minden jónak a forrása lesz számotokra. Tanulmányozzátok a múltatokat, és próbáljátok az elmúlt századok eseményeinek ismeretéből levonni a tanulságot, amelyben gazdag a történelem, az élet tanítómestere, a ti jövőtök számára is.

5. Szabadítsd meg, Uram, néped, áldd meg a te örökséged! Ismét a Te Deum szavai tolulnak ajkunkra, az Úrhoz fordulunk, kérve az Ő segítségét a következő ezredévre, amely most kezdődik. Ezt kérjük a Boldogságos Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya közbenjárására, akinek tisztelete olyany- nyira hozzátartozik Szent István király értékes örökségéhez. Neki ajánlotta fel koronáját, annak jeleként, hogy a magyar nép az Ő égi közbenjárásába veti bizalmát. Mily sok ábrázolás ékesíti templomaitokat, amelyek ezt a felajánlást ábrázolják! A Szent Király példáját követve Ti is helyezzétek jövőtöket annak védőpalástja alá, akire Isten rábízta egyszülött Fiát! Ma ünnepélyes körmenetben hordozzátok körül fővárosotok utcáin Szent István Jobbját, azt a kezet, amellyel fölajánlotta a koronát a Boldogságos Szűznek. Az ősi király Szent Jobbja kísérje és védelmezze mindig a ti életeteket!

Ezekkel a gondolatokkal kívánok lélekben jelen lenni nagy ünnepeteken. Tisztelettel köszöntöm a Köztársasági Elnök Urat, az Állami Vezetőket, a Bíboros Érsek Urat és minden Testvéremet a Püspöki Rendben, munkatársaikat, továbbá az ünnepek alkalmából Budapestre érkezett jeles Küldöttségeket és az egész nemes magyar nemzetet.

Az Isten Fia megtestesülésének Nagy Jubileuma és a Magyar Millennium évében, kérem mindnyájatokra az irgalomban gazdag Atyaisten, az egyetlen Megváltó Fiúisten s a mindent megújító Szentlélek Isten bőséges áldását. Nekik legyen dicsőség és tisztelet mindörökkön örökké!

Kelt Castelgandolfóban, 2000. augusztus 16-án, pápaságom huszonkettedik esztendejében.

II. János Pál pápa

A  XV.  IFJÚSÁGI  VILÁGTALÁLKOZÓ

A jubileumi év egyik legkiemelkedőbb eseménye volt a XV. Ifjúsági Világtalálkozó Rómában augusztus 15. és 20. között. A világ minden részéről, 160 országból több mint kétmillió fiatal érkezett az Örök Városba; Magyarországról is mintegy kétezren Bíró László és Balás Béla püspökök vezetésével. A találkozó egyes mozzanatairól részletesen beszámolt a Vatikáni Rádió és a Magyar Kurír. Itt főleg a pápával való találkozásokra emlékeztünk a Vatikáni Rádió magyar adásai alapján.

Nagyboldogasszony ünnepén – a találkozó megnyitásakor – a fiatalok két helyszínen találkoztak a szentatyával. Este hat órakor a lateráni Szent János-bazilika előtt mintegy 300 ezer fiatal köszöntötte kitörő lelkesedéssel II. János Pál pápát, aki többek között ezeket mondotta, megismételve a péteri szolgálata megkezdésekor elhangzott felhívását: „Ne féljetek! Nyissátok meg az ajtókat Krisztusnak! És nyissátok meg a szíveteket is, életeteket, örömeiteket, kétségeiteket, nehézségeiteket, és hagyjátok, hogy belépjen oda Ő üdvözítő erejével. Ne féljetek, Krisztus ismeri, mi van az emberben! Egyedül csak ő ismeri! Ezt mondottam 1978. október 22-én. És ugyanazzal az erővel ismétlem ma: Hagyjátok, hogy Krisztus uralkodjon fiatal életetekben; szolgáljátok Őt szeretettel! Krisztust szolgálni – szabadság!”

Este hét órakor a pápa búcsút vett a lelkes fiataloktól és a Szent Péter tér felé indult. Minthogy közel egymillió fiatal nem fért el a két hatalmas téren és annak környékén, ezért a fiatalokat a pápai útvonal mentén csoportosították: amint a pápamobilon elhaladt, nagy üdvrivalgás köszöntötte. A köszöntések, zenés, táncos műsorszámok után szólt a szentatya a fiatalsághoz, rávilágítva a nagy jubileum jelentőségére és jelentésére: Kétezer évvel ezelőtt az Atya Igéje testet öltött és megszületett Máriától, és közöttünk lakozott. A fiatalok zarándoklata válasz erre az istenemberi jelenlétre. „Eljöttetek Rómába, kétezer évvel Jézus Krisztus születése után, erre a jubileumra, hogy befogadjátok annak az Életnek az erejét, amely Őbenne van, hogy felfedezzétek a teremtés igazságát, szépségét és gazdagságát, hogy megújítsátok magatokban az ember méltóságának tudatát.”

Beszéde második részében Róma püspöke, Péter utóda, Karol Wojtyla személyes hitvallást tett: „Ma itt, elsőként szeretném megvallani, hogy szilárdan hiszek a mi Urunk, Jézus Krisztusban. Igen, hiszek, és magamévá teszem az apostol szavait: »Amennyiben most testben élek, Isten Fiának a hitében élek, aki szeretett s önmagát adta értem.«”

A pápa meghatottan idézte fel gyermekkori hitélményeit, melyet a családban kapott, ahol megtanult imádkozni, és Istenre hagyatkozni. Hálás szeretettel gondolt a krakkói Kosztka Szent Szaniszló-plébánia szalézi atyáira, akik a keresztény életre nevelték. A háború idején, a nehéz munkásévek alatt bontakozott ki benne a papi hivatás. „Világossá lett bennem Isten szándéka: azt akarta, hogy pap legyek. Még most is meghatottan emlékezem vissza 1946. november elsejére, papszentelésem napjára. Hitvallásom az egyház jelenlegi szolgálatában folytatódik. Amikor 1978. október 16-án a Péter székébe választásom után feltették a kérdést: »Elfogadod?« – azt válaszoltam: Engedelmeskedem a hitben Krisztusnak, az én Uramnak, Krisztus és az Egyház Anyjára bízva magam, megannyi nehézség ellenére elfogadom. De az én hitem Péter hite, és mint a ti hitetek, nem más, mint személyes ragaszkodás Krisztus és az Egyház igazságaihoz. Ez pedig lényegében és mindenekelőtt a Szentlélek műve.”

Végül a pápa megindokolta, hogy személyes hitvallásait miért is tette. Azért, hogy tisztázza: „A hit útja keresztülhalad mindazon, amit élünk. Isten az emberi élet konkrét eseményeiben működik. Ne hagyjátok, és ne engedjétek, hogy hiábavaló legyen bennetek Istennek felkínált kegyelme. Hagyjátok, hogy a Lélek formáljon benneteket, bízzatok Istenben, és hagyatkozzatok Máriára, a Salus Populi Romani közbenjárására.”

A szentatya az este fél tízkor véget ért szertartást követően helikopteren visszatért castelgandolfói nyári rezidenciájára.

Idézzünk a Vatikáni Rádió magyar adásának színes krónikájából:

Augusztus 16-án a világtalálkozó 15 résztvevőjét a pápa ebéden látta vendégül a castelgandolfói pápai nyaralóban. A meghívott fiatalok a világ különböző részeit, köztük Tahitit, Új-Guineát, Srí Lankát és Olaszországot képviselték. A fiatalok ugyan kissé megilletődöttek voltak, de a légkört rövidesen feloldotta a pápa, aki, szokása szerint, kedves és közvetlen volt asztalvendégeivel.

A világtalálkozó résztvevői 17-én, csütörtökön folytatták zarándoklatukat a Szent Péter-bazilika szent kapuja felé. A bazilikát reggel héttől éjfélig nyitva tartják, hogy minél több fiatalnak biztosítsák a lehetőséget a szent kapun való áthaladáshoz. A zarándoklatok már kora reggel elindulnak az Angyalvártól, és rendben, fegyelmezetten haladnak a csoportok egymás után, követve nemzeti zászlaikat a Via della Conciliazionén a bazilika felé.

Az Örök Város, amely talán éppen azért örök, mert a történelem viharai során mindig meg tudott újulni, még nem látott ennyi fiatalt együtt, akik a pápa köré gyűlve nyilvánosan megvallják Jézus Krisztusba vetett hitüket. Róma valóban szerencsés, boldog – amint a pápa mondotta a megnyitó szertartáson, Mária mennybevétele ünnepének estéjén –, hogy ennyi tiszta arcú, lelkes, hívő, példaadó fiatalt láthat vendégül, az öt világrész 160 nemzetének gyermekeit, akik énekeikkel, a melegtől és kialvatlanul elcsigázottan bár, mégis töretlenül élettel töltik meg a város ódon tereit, utcáit, szenthelyeit. Ezek a fiatalok reményt és bizalmat sugároznak. A város lakosai és vezetősége némi aggodalommal tekintett a békés invázió elé. A félelem jogos volt, hiszen közismert, hogy ez az ősi és több milliós város komoly közlekedési, közigazgatási, infrastrukturális gonddal küszködik. Az a csodálatos meglepetés történt azonban, hogy a város jól bírja a fiatalok rohamát. Róma ezekben a napokban élettel, színekkel, lelkesedéssel telített, és a fiatalok jelenléte boldogsággal, örömmel tölti el a lakosságot, nem beszélve a szervezők nagy megkönnyebbüléséről.

Az Ifjúsági Világtalálkozó két főszínhelye a Szent Péter-bazilika és a Circus Maximus. 18-áig, péntekig bezárólag az összes résztvevő csoportosan egymást váltva ezeken a helyeken végzi a világtalálkozó lényeges mozzanatait: a jubileumi zarándoklatot és a kiengesztelődés szentségéhez járulást. A Palatinus és az Aventinus közötti hosszúkás völgyben elterülő Circus Maximusban az I. században ezer néző fért el a színház lelátóin. Az ókori lovasversenyek pályája ezúttal a „Bűnbocsánat ünnepének” színterévé alakult át. Fehér vászonsátrakban több mint 300 gyóntatószék működik. Nem lesz egyetlen olyan fiatal sem, aki ne végezhetné el gyónását, hiszen a legkülönbözőbb nyelveken beszélő kétezer pap áll rendelkezésükre kora reggeltől éjfélig. Az egyéni gyónást közös imádság, lelkiismeret-vizsgálat, igehallgatás készíti elő.

A Santa Maria d’Aracoeli-templom lépcsősorán kezdődött pénteken este fél kilenckor a XV. Ifjúsági Világnapra érkezett fiatalok keresztúti ájtatossága. Az antik Róma szívét, a Capitoliumot, a császári fórumok és a Colosseum környékét már a délután folyamán gyalogos szigetté alakították át a nagy csoportokban érkező fiatalok.

Az Aracoeli-templom meredek lépcsősorán, a Capitolium tőszomszédságában pislákoló lángok között vitte lassú léptekkel 12 fiatal az Ifjúsági Világtalálkozó keresztjét. Több száz fiatal hordozta vállán ezt a nagy fakeresztet a világ különböző tájain az ifjúsági világtalálkozók alkalmával. Rómából indult el ez a kereszt zarándokútjára 15 évvel ezelőtt, az első világnap után, és 2000-re ide tért vissza. A nagy keresztet háborús országokból érkezett 300 más fiatal kis fehér keresztjei kísérték, mintegy a litvániai keresztek hegyét idézve az emlékezetbe. Hatalmas pálmaágakat és égő fáklyákat tartanak a kezükben a fiatalok a Via Crucis 14 állomásán a Colosseum felé, melynek hatalmas íveiben égő fáklyák fénye lobog. Az Aracoeli-bazilika meredek lépcsősorának lábánál Camillo Ruini bíboros, a pápa római helynöke, más bíborosok, köztük Franciszek Macharski krakkói bíboros és számos püspök körmenetet alkotva szegődtek a kereszt nyomába, a 400–500 ezer fiatal által övezett úton. A Krisztus szenvedését, kálváriáját idéző rítus a hagyományos 14 állomásból állt, az elmélkedések titkai azonban nem a megszokott menetrendet követték, hanem az alkalomra választották ki azokat. Evangéliumi részekkel idézték fel a lábmosás, az Eukarisztia alapítása, Júdás árulása és Péter tagadása epizódjait. Az állomásokat egy-egy fiatal rövid tanúságtétele tette szemléletesebbé.

Augusztus 19-én és 20-án került sor a világtalálkozó csúcseseményeire Róma külvárosában, a Tor Vergata-i egyetem campusán, amelyet erre az alkalomra felújítottak, elrendeztek, hogy a mintegy kétmillió személynek helyet adhasson. Szombaton éjjel imavirrasztásra, vasárnap reggel pedig a pápai zárómisére került sor. A virrasztás legfontosabb mozzanatai: emlékezés az apostolok és a keresztény vértanúk tanúságtételére, Márk evangéliumának átadása az öt földrész egy-egy képviselőjének, végül a szentatya beszéde és a közösségi hitvallás. Este fél nyolckor a szentatya a pápamobilon körbejárt a campuson (ez maga egy óráig tartott), a fiatalság ujjongása kísérte több kilométeres útját; majd helyet foglalt az óriási emelvényen. Két fiatal odavitte a Salus Populi Romani, a Római Nép Üdvössége Mária-képet, amelyet a pápa megcsókolt, és ezzel a gesztussal a Szűzanya oltalmába ajánlotta a Világtalálkozó záróeseményét. A vértanúk tanúságtételeinek felidezése és különféle vallomások után a pápa olasz nyelvű beszédet intézett az ifjúsághoz, emlékeztetve Péter Fülöp Cezáreájában tett vallomására: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. . .” E hitvallás bevezet bennünket „a hit laboratóriumába”. A hit kezdeténél ott áll a kinyilatkoztatás kegyelme, Isten meghívása; a meghívásra az ember szabadon válaszol, és elkötelezi magát Krisztus mellett. A mostani találkozó is valamiképpen a hit laboratóriuma: Krisztus felszólítására a fiatalok megvallják Krisztust a harmadik évezred küszöbén, megtapasztalva életükben a hitellenes kísértést is, amire a hitetlen Tamás esete is utal. A feltámadt Krisztus lelkének erejében lesznek képesek a hit tanúságtételére.

A vasárnap reggeli záró szentmisén a pápa az Élet kenyeréről elmélkedett a napi evangélium alapján. Az Isteni Mester jelen van az Eucharisztiában, személyes kapcsolatba léphetünk vele. „Ez a nagy jubileum, amelynek során a megtestesülés misztériumát ünnepeljük, nem lehet más, mint intenzíven eucharisztikus év.” Az eucharisztikus Krisztus jelenlétének szentsége arra szólít bennünket, hogy fogadjuk el a kereszt és a szolgálat logikáját. E szolgálatról kell tanúságot tennünk a mai világban.

A pápa felhívással fordult a fiatalokhoz:

„Kedveseim! Visszatérve hazátokba helyezzétek az Oltáriszentséget személyes és közösségi életetek középpontjába; szeressétek, imádjátok; ünnepeljétek meg, főként az Úr napját!” – És hogy ne hiányozzon egyetlen közösség életében sem az Eucharisztia, a szentatya azért fohászkodott, hogy legyen mindig pap, aki bemutatja a szentmisét. Virágozzanak a szerzetesi hivatások is.

Végül a pápa a II. századi Didaché, „A tizenkét apostol tanítása” című irat szép eucharisztikus himnuszát idézte: „Hálát adunk néked, Atyánk, azt életért és a tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által. Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan a kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken, és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a föld határairól. Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál és örök Életet, Szolgád által. Dicsőség  neked, mindörökké.”

A szentmise végén a pápa bejelentette, hogy a következő Ifjúsági Világtalálkozót 2002 nyarán a kanadai Torontóban tartják.

II. JÁNOS PÁL PÁPA BESZÉDE
A VÉRTANÚK ÜNNEPÉN

2000. május 7.
(Részletek)

A nagy jubileum keretében május 7-én este a római Kolosszeumnál rendezték meg az ökumenikus megemlékezést a XX. század tanúságtevő keresztényeiről, korunk vértanúiról. A modern diktatúrák és elnyomó rendszerek áldozataira emlékeztek: „a minden felekezetű, fajú és korú keresztényekre, akik kimondhatatlan szenvedések, üldöztetés és rabság között tettek tanúságot hitükről, vagy egyenesen a vértanúságot vállalták Krisztusért, az egyházért és az evangéliumért.” (A pápa többek között ezekkel a szavakkal jelentette be május 7-én, vasárnap délben az esti megemlékezést.) – Most közöljük a szentatya esti homíliájának törzsrészét, amelyben a nyolc boldogságról elmélkedett.

2) A vértanúknak és a hit tanúinak tapasztalata nemcsak a kezdetek egyházát jellemzi, hanem történelmének minden korszakát. A huszadik században talán még inkább, mint a kereszténység első időszakában, nagyon sokan tettek tanúságot a hitről, gyakran hősies szenvedések árán. A kilencszázas években minden földrészen hány és hány keresztény ontotta vérét Krisztus iránti szeretetből! Elszenvedték a gyűlöletet és a kizárást, az erőszakot és a gyilkosságot. Számos régi keresztény hagyományokkal rendelkező ország vált olyan földdé, ahol az evangéliumhoz való hűségnek rendkívül magas ára volt. Századunkban „a Krisztusról való, egészen a vérontásig menő tanúságtétel a katolikusok, ortodoxok, anglikánok és protestánsok közös örökségévé vált” (Tertio millennio adveniente, 37). Nemzedékem megismerte a háború szörnyűségeit, a koncentrációs táborokat, az üldöztetést. Hazámban, a második világháború alatt, papokat és keresztényeket deportáltak a haláltáborokba. Pusztán Dachauba mintegy háromezer papot internáltak. Áldozatuk egyesült azoknak a keresztényeknek az áldozataival, akik nagy számban érkeztek más európai országokból, és olykor más egyházakhoz és egyházi közösségekhez tartoztak. Én magam is tanúja voltam fiatal koromban a fájdalmaknak és megpróbáltatásoknak. Papi szolgálatom kezdeteitől fogva „beleíródott nemzedékem annyi emberének nagy áldozatába” (Ajándék és titok, 47. o.). „A második világháború és az azt követő évek tapasztalata rávezetett arra, hogy hálás figyelemmel tekintsek mindazok ragyogó példájára, akik a század elejétől kezdve egészen a végéig megismerték az üldöztetést, az erőszakot, a halált, hitükért és a krisztusi igazságból ihletet merítő magatartásukért.”

3) És mennyien vannak! Emlékük nem veszhet el, sőt dokumentumokkal alátámasztva kell feleleveníteni azokat. Sokuk neve ismeretlen; néhányuk nevét besározták üldözőik, akik azon mesterkedtek, hogy életük kioltása mellett még meg is gyalázzák őket, mások nevét gyilkosaik titkolták el. A keresztények azonban nagy részük emlékét megőrizték. Ezt bizonyítják azok a válaszok, amelyek nagy számban érkeztek a „ne feledjük el őket” felhívásra az Új Vértanúk Bizottságához, amely a Nagy Jubileum Bizottsága keretén belül szorgalmasan dolgozott, hogy gazdagítsa és felfrissítse az egyház emlékezetét mindazoknak a személyeknek a tanúságtételével, akik, még ha ismeretlenek is, „egészen a mi Urunk Jézus Krisztusnak szentelték magukat” (ApCsel 15,26). Igen, mint ahogy kivégzése előestéjén írta Benjamin szentpétervári ortodox metropolita, aki 1922-ben halt vértanúhalált: „megváltoztak az idők és feltűnt annak a lehetősége, hogy szenvedjünk Krisztus iránti szeretetünkért. . .” Paul Schneider evangélikus lelkész ugyanezzel a meggyőződéssel állította buchenwaldi cellájában hóhérai előtt: „Így szól az Úr: én vagyok a Feltámadás és az Élet!” A többi egyház és egyházi közösség képviselőinek részvétele egészen egyedülálló értéket és erőt kölcsönöz a mai szertartásnak a kétezres jubileumi szentévben. Azt bizonyítja, hogy a hit hősies tanúinak példája valóban értékes minden keresztény számára. Az üldöztetés a kilencszázas években szinte minden egyházat és egyházi közösséget érintett. Egyesítette a keresztényeket a fájdalom helyein, és közös áldozatuk a remény jelévé vált az elkövetkező idők számára. Ezek a testvéreink a hitben, akikre ma hálával és tisztelettel emlékezünk; mintegy a huszadik század keresztény emberiségének széles körképét jelentik. A Nyolc Boldogság evangéliumának körképe ez, amelyet egészen a vérontásig menően éltek meg.

4) „Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok: nagy lesz jutalmatok a mennyben.” (Mt 5,11–12) Milyen jól illenek Krisztus e szavai a hit számtalan tanújára, akiket az elmúlt évszázadban szidalmaztak és üldöztek, de akiket sohasem tört meg a rossz ereje! Ott, ahol a gyűlölet látszólag beszennyezte az egész életet, a logikájától való elmenekülés lehetősége nélkül, a hit tanúi azt bizonyították, hogy a „szeretet erősebb a halálnál”. Rettenetes elnyomó rendszerekben, amelyek eltorzították az embert, a fájdalom helyein, szörnyű nélkülözések, esztelen, hosszú menetelések között, kitéve a hidegnek, az éhségnek, kínzásoknak, annyiféle szenvedésnek, erőteljesen hangoztatták a meghalt és feltámadt Krisztushoz való csatlakozásukat. [. . .]

(Vertse Márta fordítása)

EURÓPAI KÉRDÉSEK

Pierre de Charentenay–Noël Treanor

VÉGRE  EURÓPAI  VITA!

A Schuman-nyilatkozat ötvenedik évfordulójának ünneplésekor, május 9-én, több személyiség sajnálattal állapította meg, hogy hiányzik a távlat és a kreativitás a holnap Európájának elgondolásához.¹ E megállapításra válaszolva három nappal később Németország külügyminisztere, Joschka Fischer beszédet mondott a berlini Humbolt Egyetemen ezzel a címmel: „Az államok szövetségétől (Staatenverbund) a szövetségi államig (Föderation) – reflexió az európai integráció céljáról.” A miniszter leírta annak az alakuló európai föderációnak az állomásait, amely alkotmányos szerződésen alapul, amelynek parlamentje két képviselőházból áll, és van egy európai kormánya. Azóta szinte nem telik el nap, hogy kormányfők vagy európai miniszterek ne kommentálnák ezt a javaslatot, és ne elemeznék tovább a problémát. Egy hónappal később Hubert Védrine francia külügyminiszter válasza elmélyítette a vitát.

A vita első pontja a „Monnet-módszerre”² vonatkozik: ez lassanként lehetővé tette, hogy gyakorlati módon építsük a jelenlegi európai épületet. De lehet-e tovább előrehaladni ily módon, anélkül, hogy ne kockáztatnánk a jelenlegi építmény fokozatos lepusztulását, amelyet a jelenlegi Unió kiszélesítése idézne elő? Fischer tehát arra szólítja fel az európaiakat, hogy erősítsék meg az integrációt a föderáció jövő modelljére gondolva. Védrine viszont szét akarja választani az állomásokat: először sikeresen meg kell valósítani a kormányközi Konferenciát és az intézményes reformokat, és csak azután gondolkodni a következő állomásokról.

A vita második pontja az Európai Unió jövő formájára vonatkozik. Fischer ezt három szakaszban írta le: az együttműködés megerősítése és fejlesztése; egy kemény mag létrehozása, végül az igazi föderáció megvalósítása. Ez a fejlődés megköveteli Európa politikai újjáalapítását. Védrine sorra megvitatja ezeket a pontokat. Melyek lesznek a „kemény mag” országai? Vajon a nemzetállam, amely oly lényeges az állampolgárok önazonossága szempontjából, nem tűnik-e el a tervezett föderációban? Nincs-e meg ennek a veszélye? Nem jelent-e a föderáció jelentős veszteséget a nemzetállami szuverenitás dolgában? Vajon nem jutunk-e el a képtelen struktúrák felhalmozásához?

Amint látjuk, a vita arra vonatkozik, hogy mi is igazában a föderáció, és miként kell azt megszervezni. Lényeges, hogy tisztázzák a nézeteltéréseket, mert azok mélyek, és különböző értelmezések lehetségesek.

Ez a vita egészséges. Tovább kell folytatni: a szubszidiaritás módozatairól, a célkitűzésekről, amelyeket az európaiak meg akarnak valósítani, egy szóval az európai identitásról van szó.³

Nizzában megtartják (dec. 7–8-án) a kormányközi Konferencia csúcstalálkozóját. Ennek sikere nem elégséges. Ha a holnapi Európa megszervezését irányító vezéreszméket sürgetjük, sikerül mozgósítanunk a közömbös közvéleményt. Mert, amint gyakran hangoztattuk lapunkban, nem haladhatunk előre az európai egység felé, ha az európaiak nem akarják. A most ismertetett vita jó kezdet.

Jegyzetek:

¹ Az EUROPE-infos 2000. július–augusztusi számának vezércikke. A havi tájékoztató az OCIPE (= Európai Katolikus Információs Központ) és a COMECE (= az Európai Közösség Püspöki Karainak Bizottsága) kiadványa.

² Jean Monnet francia közgazdász (1888–1979), aki 1945-ben „modernizálás és fejlesztési terv” elfogadását javasolta a kormánynak, s ő lett az első tervhivatali főbiztos (1947). 1952 és 1955 között az Európai Szén- és Acélközösség elnöke.

³ Ld. erről P. de Charentenay cikkét a Távlatok előző számában.

Szabó Ferenc

AZ  OSTPOLITIK  
–  CASAROLI  BÍBOROS  SZEMSZÖGÉBŐL

Széljegyzetek Casaroli bíboros emlékirataihoz

Az Einaudi Kiadónál jelent meg A türelem vértanúsága című könyv, Agostino Casaroli bíboros emlékiratai a Vatikán úgynevezett keleti politikájáról.* Jórészt ismert tényeket sorakoztat fel, közben Casaroli bíboros igyekszik megmagyarázni – számolva a sok kritikával, amely az Ostpolitikot érte – a Szentszék álláspontját. Nyugodtan mondhatjuk: a saját álláspontját védi, hiszen az Ostpolitik összenőtt a saját személyével. Azt is mondhatnánk: apologia sui. A könyvhöz Achille Silvestrini bíboros írt bevezetőt, aki évekig Casaroli bíboros munkatársa volt mint az Egyházi Közügyek Tanácsának helyettes titkára, majd titkára, jelenleg pedig a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusa. Lényegében összefoglalja az Emlékiratok fontosabb tényeit és magyarázatait, természetesen osztva Casaroli álláspontját.

Minthogy az Ostpolitik Magyarországon és Csehszlovákiában kezdődött, a könyv főleg e két országgal foglalkozik, különösen is nagy teret szentel az úgynevezett „Mindszenty-kérdésnek”, ami a legtöbb nehézséget okozta a keleti politika főszereplőjének. Van azonban egy-egy rövid fejezet Jugoszláviáról, Lengyelországról és Bulgáriáról is. Minket természetesen leginkább a Vatikán és Magyarország kapcsolataira vonatkozó részek érdekelnek.

Casaroli bíboros emlékiratai elején leírja a kommunista országok egyházainak tragikus helyzetét, érzékelteti azt a politikai fordulatot – az „olvadás” új korszakát –, amely Hruscsov és Kennedy irányzatával érkezett el, továbbá azt az új stílust, amelyet XXIII. János pápa és a II. vatikáni zsinat hozott. Az új nemzetközi politikai helyzet és az egyházi vezetésben bekövetkezett fordulat mintegy előkészítése volt az Ostpolitiknak. A kezdeményezés igazában XXIII. János pápától indult el, aki előbb König bíborost, majd Mons. Casarolit küldte el Budapestre és Prágába, hogy kémleljék ki a lehetőségeket az esetleges tárgyalásokra. Magyarországon a legfontosabb probléma a Mindszenty-kérdés megoldása volt. Mons. Casaroli 1963. május 3-án találkozott először a budapesti amerikai nagykövetségen Mindszenty bíborossal, akiről ezt jegyzi meg: „Fekete papi reverendájába burkolódzva kicsit hajlottan jelent meg, a súlyos gondok terhe alatt, de nyugodt büszkeséggel, mint aki érzi, hogy a történelemben és a jogban szilárdan begyökerezett méltósággal van felruházva, még ha ezt félreismerik is – fehér arcát acélos két szeme tekintetének fénye világította meg. [. . .] Nagy egyéniség, aki mintegy megszemélyesítette a magyar egyház és nép tragédiáját [. . .], hajlíthatatlan acélpenge benyomását keltette, készen a küzdelemre – és esetleg a csapásokra is – azzal a valósággal, amely szintén hajlíthatatlan volt. . .”

Agostino Casaroli többször megjegyzi, hogy Mindszenty bíboros ellene volt mindvégig a kommunista kormánnyal való bármilyen megbeszélésnek vagy tárgyalásnak. Szerinte csakis egy út volt ahhoz, hogy az egyházon és a magyar népen segítsünk: a kommunista rendszer eltüntetése. Mindszenty bíboros többször elítélte a Vatikán keleti politikáját. (pl. Emlékiratok, 462–463), amely – szerinte – a vallásüldöző bolsevista diktatúrát nemzetközi elismeréshez segítette.

Casaroli bíboros XXIII. János és VI. Pál, valamint a II. vatikáni zsinat  „nyitásával” igyekszik elméletileg megalapozni a kommunista kormánnyal folytatott tárgyalásokat, hangsúlyozva, hogy egyedül az egyház érdeke, a „lelkek java” vezérelte ezt a keleti „politikát”. Gyakorlatilag a püspöki kinevezések, a betöltetlen püspöki székek kérdése állt a tárgyalások előterében: erkölcsileg méltó, az egyházhoz hű püspököket kellett kinevezni, akiknek a kormány is megadta hozzájárulását, valamint el kellett távolítani a püspöki aulákat ellenőrző úgynevezett „bajszos püspököket”, korlátozni a békepapok működését, mérsékelni az Állami Egyházügyi Hivatal beleszólását a lelkipásztori dispozíciókba, stb.

Az Emlékiratokat olvasva az a benyomásunk, hogy vatikáni részről túlságos nagy jelentőséget tulajdonítottak a püspöki kinevezéseknek, mintha a hierarchia teljes helyreállítása nélkül nem élhetett volna a magyarországi egyház. A. Casaroli nem ismerte a csehszlovákiai helyzetet, ez saját beszámolójából is világos. (Kilencedik fejezet: „Lehetetlen tárgyalások: Csehszlovákia.”) A sok kísérlet és alkudozás eredménye az lett, hogy 1973-ban az állam négy jelöltjét nevezték ki püspöknek, a hívek és a papság nagy megrökönyödésére. Jan Korec nyitrai jezsuita bíboros Casaroli emlékirataira reflektálva egy interjúban (Il Giornale, 2000. júl. 18.) keményen bírálta az Ostpolitikot. A nyitrai püspököt P. Hnilica titokban felszentelt püspök szentelte püspökké titokban. Jan Korec főleg azt rója fel Casaroli politikájának, hogy az államiakkal való tárgyalás során addig ment a kompromisszumban, hogy a „nekünk legdrágábbat, az ún. földalatti egyházat” áldozta fel, adta cserébe, amikor az állam által jelölt négy püspök felszentelése „egyáltalán semmi segítséget nem jelentett egyházunknak”.

Casaroli bíboros visszautasítja azt a kritikát (84), amely szerint az Ostpolitik szinte kizárólag a püspöki kinevezéseket tartotta volna szem előtt. A Szentszék célja az volt, hogy „normalizálja” a magyar egyház helyzetét. A Mindszenty-kérdésen és a püspöki kinevezéseken kívül felsoroltak még más megoldandó problémákat is, de – az igazat megvallva – előrehaladás nemigen történt.

Mons. Casaroli tudatában volt annak, hogy a totalitárius állam elvetette a vallást, a „nép ópiumát”; a keresztény hitet, az egyház tevékenységét igyekezett elfojtani központi és helyi egyházügyi szerveivel. A pápák biztatására az érsek kereste a modus vivendit, ami kezdetben „modus non moriendi” volt csupán. Az „olvadás” korszaka, a II. vatikáni zsinat, a helsinki konferencia olyan légkört teremtett, hogy remélni lehetett, hogy a kommunista államok a gyakorlatban is jobban tiszteletben tartják a vallásszabadságot. – Persze mindig más volt az elvi megegyezés, és más a gyakorlat. Az tény, hogy a hatvanas években senki sem láthatta előre a kommunizmus 1989-es összeomlást, tehát hosszabb elnyomással kellett számolni.

Az 1964-es részleges megállapodást hosszú, nehéz tárgyalások előzték meg, főleg mivel az Állami Egyházügyi Hivatal akkori elnöke, Prantner József mindenekelőtt a Mindszenty-kérdés mielőbbi megoldását sürgette, Mindszenty bíboros viszont keményen ellenállt mindenféle alkudozásnak.

Érdemes itt idéznünk Mindszenty bíboros Emlékirataiból (462–463). Miután megjegyzi, hogy 1959 áprilisában Kádárék ismét hatályba helyezték az egyházi kinevezésekről szóló, korábban felfüggesztett rendeletet, és ismét működésbe lépett az Állami Egyházügyi Hivatal, Mindszenty így folytatja: „Amikor ezután két és fél év múlva Mgr Agostino Casaroli a Vatikán részéről a Kádár-rendszerrel tárgyalásokat kezdett, az békepapjaival és Állami Egyházügyi Hivatalával a magyar egyházat már teljesen elnémította. Ezért nem juthatott el a vatikáni diplomata fülébe a magyar katolicizmus hiteles szava. S ezért történhetett – a helyzet ismeretének alapos hiányában –, hogy a Vatikán belement olyan tárgyalásokba, amelyek hátrányára voltak.”

Figyelemre méltó Casaroli bíboros következő közlése a kommunista országokkal folytatott tárgyalásokról. A lengyelországi sajátos helyzetet elemezve írja: „Magyarországon, Csehszlovákiában és Jugoszláviában sok találkozásom volt kormányképviselőkkel; kevés néhány püspökkel, és velük is – nem látható, de erős – ellenőrzés alatt, szinte sohasem székhelyükön (persze Mindszenty bíboros helyzete rendkívüli volt); semmi kapcsolatom nem volt a lakossággal, egyházi személyekkel sem, már csak azért sem, mivel mindig inkognitóban történt látogatásom.” (280) Lengyelország helyzete sajátos volt; itt elsosorban nem a püspökjelöltekről tárgyaltak, hiszen csaknem teljes volt a püspöki kar, egységes, felzárkózott – a papsággal és hívekkel együtt – az ügyes diplomata, de a kommunizmussal szemben hajlíthatatlan Wyszynski bíboros mögé. Casaroli bíboros (a Szentszék nevében) nem tárgyalhatott az államiakkal a lengyel püspök kar mellőzésével, nem „nyúlhatott el” Wyszynski feje felett. Ezt az emlékiratok Lengyelországról szóló fejezete bőségesen illusztrálja. A pápa küldöttje egy időszakban többször információs körutat tett Lengyelországban, tárgyalt főpásztorokkal és másokkal, így felmérhette a valós helyzetet, és tájékoztatta VI. Pál pápát. Wyszynski bíboros, illetve a lengyel püspöki kar többször figyelmeztették: legyen óvatos, nehogy becsapják a kommunisták, ne siesse el a tárgyalásokat a tervbe vett diplomáciai kapcsolatok felvételére, nehogy az a látszata legyen politikájának, hogy a Szentszéknek fontosabb a diplomáciai kapcsolatok fejlesztése, mint a hívő nép javának keresése. (Vö. 309. old. és kk.) Sajnos, Casaroli nem okult a lengyelországi tapasztalatokból, Magyarországon és Csehszlovákiában a helyzet ismerete nélkül tárgyalt, a rendszer embereinek jobban hitt, mint hiteles informátoroknak.

Casaroli megemlíti, hogy érkeztek információk emigránsoktól, külföldi magyaroktól, de ezek hitelességét nemigen tudták ellenőrizni. Pedig – tegyük hozzá – a helyzet ismerői tapasztalták, hogy az 1964-es részleges megegyezés után nem javult, hanem romlott az egyház helyzete: szerzeteseket, papokat tartóztattak le, a mindenható Egyházügyi Hivatal pórázon tartotta a magyar egyházat.

Mi magunk is tapasztaltuk a Vatikáni Rádiónál, mennyire félreinformálták a kommunisták a Szentszék képviselőit, az egyházi vezetők is nagyon rózsás képet festettek a szentatyának a hazai helyzetről az ad limina látogatások alkalmával. Casaroli bíboros háromszor is említi, hogy a kommunistákat idegesítette a Vatikáni Rádió néhány magyar adása, amikor feltártuk a valós helyzetet. (Persze csak hangfogóval szólhattunk, mivel az egyetlen tabutéma éppen az egyházpolitika volt: nem zavarhattuk az Ostpolitik köreit.)

A Szentszék képviselői, így pl. Poggi érsek, inkább csak a „kis lépések” pozitív eredményeire figyeltek, a megoldandó problémák megmaradtak a felsorolás szintjén. 1964 és 1989 között szerény eredményeket mutathatott fel ez a politika, azok is gyakran kompromisszumokból születtek. Egyébként Magyarországon jól beidegződött az öncenzúra: a főpásztorok nem is kísérleteztek olyan kezdeményezésekkel, amelyekről gondolhatták, hogy az ÁÉH vétójába ütközik. A Mindszenty-kérdés megoldása után ott volt még fékezőnek az ún. Bulányi-kérdés, amely Lékai bíboros legfőbb gondját jelentette.

Casaroli bíboros emlékiratai – érthető módon – nagyon sokat foglalkoznak a Mindszenty-kérdéssel. Érthető, hiszen a vértanú bíboros volt az élő kritikája az Ostpolitiknak. Casaroli kétszer is megemlíti Mindszenty kijelentését: „Magyarország nem a legjobb terület, hogy itt kezdjenek tárgyalni a kommunistákkal.” 1967, 1968, 1970, 1971 elején és tavaszán Rómában és Budapesten folytak a tárgyalások. Mivel az amerikai követséget elhagyni nem akaró Mindszenty egészsége gyengült, mivel az olvadás korszakában kellemetlenné vált jelenléte az amerikaiaknak (ezt a bíboros is felismerte, és döntésének egyik fő indítéka lett), a Szentszék az utolsó szakaszban, 1971-ben Mindszenty hívét, Zágon József római magyar prelátust kérte fel közvetítésre. Így a nyelvi nehézségek is megoldódtak.

Végül is Mindszenty bíboros – hosszú egyezkedés után, engedelmeskedve a pápának – 1971 őszén elhagyta az országot, szeptember végén részt vett a püspöki szinódus megnyitásán, a Sixtus-kápolnában együtt misézett VI. Pállal, aki nagy szeretettel fogadta, és elismeréssel szólt hősies hűségéről. Három hét múlva a bécsi Pázmáneumban telepedett le. Innen lelkipásztori utakat tett Európában és azon kívül is az emigráns magyarok körében, és kiadta Emlékiratait. E könyvének közzététele és bizonyos megnyilatkozásai idegesítették a magyar kormányt, amely kicsikarta a pápa fájdalommal meghozott döntését: 1974. február 5-én megüresedettnek nyilvánította az esztergomi prímási széket.

Casaroli kitér (112) azokra a kritikákra, amelyek szerint a Szentszék nem tartotta meg Mindszentynek tett ígéretét, ti. hogy továbbra is Esztergom érseke és Magyarország prímása marad. Casaroli Mindszenty Emlékirataiból (484, magyar kiadás) idézi a pápa latin szavait és Zágon József közlését. A bíboros Rómából való elutazása előtt VI. Pál latinul így bocsátotta el: „Te Esztergom érseke és Magyarország prímása vagy és maradsz.” Zágon József pedig a pápa nevében így mondta: „a bíborost mindig esztergomi érseknek és Magyarország prímásának tekinti.” Casaroli bíboros itt a (szerinte hozzáadott) mindig szócskához fűz magyarázatot, ami – szerintünk – nem meggyőző. A pápa kijelentését veszi hitelesnek, amely szerinte a jelenre vonatkozik; VI. Pál bölcsen elkerülte a „mindig” szó használatát. De akkor a „maradsz” szó mit jelent? – kérdezhetjük. Idézzük Casaroli bíborost (113): „A pápa határozottan visszautasította, hogy a bíboros Magyarországról való távozását alárendelje egyházi hivataláról való lemondásának, amely hivatalt jogilag továbbra is viselte; de nem akart a jövőre nézve semmi ilyen elkötelezettséget vállalni a magyar kormány felé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sok üldöztetést és szenvedést elviselt bíboros felé elkötelezte volna magát arra, hogy soha, semmiféle indokból nem érinti státusát, azt a státust, amely a bíboros számára továbbra sem csupán vallási jelleggel bírt, hanem politikai-nemzetivel is. . . VI. Pál szemében a lelkek üdve a legfőbb kritérium maradt az egyház tevékenysége számára, és ezért embereinek önmagukat is fel kellett áldozniuk szükség esetén.”

Végül, megemlítve Mindszenty bíboros 1975. május 6-án bekövetkezett halálát, Casaroli bíboros így méltatja őt, aki a legnagyobb fejtörést okozta egyházpolitikai tárgyalásai során: „Mindszenty nagy marad a történelemben. Azt gondolom, hogy kevesen vannak azok, akik nagyobb csodálattal és – nyugodtan mondhatom – nagyobb szeretettel őrzik emlékét, mint én.”

Casaroli bíboros Emlékirataiból csak néhány mozzanatot, magyar vonatkozásokat emeltünk ki, minthogy a magyar helyzet alakulását közelről figyeltük.

Befejezésül legyen szabad felidéznem egy személyes élményemet. 1977 júniusában, Kádár János vatikáni látogatásakor VI. Pál tolmácsa voltam. Mons. Casarolival (akkor még nem volt bíboros) a pápa ajtaja előtt vártuk a kommunista párt főtitkárát. Casaroli Hamletként töprengve ezt mondta nekem (burkoltan utalva a sajtóban megjelent kritikákra): „Nem tudom, hogy jól tettük-e, hogy fogadtuk Kádárt. De hát ő kérte a pápai kihallgatást. Majd a történelem ítélni fog.”

Igazában a Szentszék keleti politikáját is csak történelmi távlatban lehet tárgyilagosan felmérni. Casaroli bíboros mostani emlékirataiban, miként már korábban kiadott beszédeiben és cikkeiben is, megvédi saját álláspontját. Hivatkozhatott arra, hogy a pápák (XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál) akaratát teljesítette, akik a zsinat szellemében a dialógust keresték még az ateistákkal is. Persze az is igaz, hogy az Ostpolitik legfőbb képviselője, Agostino Casaroli jelentős befolyást gyakorolt e téren a pápákra. Sokan remélték, hogy a kommunista Lengyelországból jött pápával 1978-tól kevésbé engedékeny lesz ez a politika – „Casaroli módszere”, ahogyan mondták. Wojtyla pápa Casarolit államtitkárává nevezte ki. Sok gondja mellett a lengyel egyház ügyét maga vette kézbe, maga irányította, hazai látogatásai során maga tárgyalt az állami vezetőkkel. A többi ország problémái némileg homályban maradtak. A vatikáni küldöttek (így pl. Poggi érsek magyarországi látogatásai után) a „kis lépések” kis eredményeiről számoltak be, miközben súlyos kérdések megoldásra vártak még a 80-as évek második felében is. II. János Pál nemzetközi politikája és Gorbacsov peresztrojkája meggyorsította a kommunizmus összeomlását. A váratlanul bekövetkezett 1989-es fordulat néhány hónap alatt több eredményt hozott, mint az Ostpolitik negyedszázados kísérletezése.

Igaz az, amit a francia regényíró, Balzac mondott: „Az emberi történelem színe az embereké, visszája Istené.”

* Agostino Casaroli: Il martirio della pazienza. La Santa Sede e i paesi comunisti (1963–1989). Einaudi, 2000, 334. old.

A Távlatoknál kedvezményesen kapható könyvek:

                »Anima Una«-könyvek:

  2.    Kortárs magyar jezsuiták, I. rész. Eisenstadt, 1991. 300 forint.

  3.    Kortárs magyar jezsuiták, II. rész. Budapest, 1992. 350 forint.

  8.    Üldözött jezsuiták vallomásai. Budapest, 1995. 400 forint.

10.     Magyar jezsuiták vallomásai I. Budapest, 1997.  500 forint.

11.    Magyar jezsuiták vallomásai II. Budapest, 1998.  500 forint.

12.     Vámos Péter: Két kultúra ölelésében. (Interjúk távol-keleti
              magyar jezsuitákkal.) Budapest, 1997. 500 forint.     

13.    Magyar jezsuiták vallomásai III. Budapest, 1998.  500 forint.         

Prohászka ébresztése II. Budapest, 1996. 500 forint.

Szabó Ferenc: Két végtelen között. Budapest, 1999. 800 forint.

Európai magyarság – magyar európaiság. Budapest,  2000. 250 forint.

Szabó Ferenc

A  KOMMUNIZMUS  FEKETE  KÖNYVE
– MAGYARUL

(Visszhangok és viták)

Az ünnepi könyvhétre jelent meg magyarul A kommunizmus fekete könyve¹, amely nálunk is, miként 1997-ben az eredeti francia kiadás alkalmával Franciaországban vagy az olasz fordítás megjelenésekor (1998-ban) Olaszországban, heves vitát váltott ki a különböző politikai irányzatok között. Eredetileg tehát Franciaországban, a párizsi Laffont Kiadónál látott napvilágot a kötet, a bolsevik hatalomátvétel 80. évfordulójára. Stéphane Courtois és Nicolas Werth tíz szerzőtárssal, hatalmas dokumentáció alapján állított emléket a világkommunizmus 100 millióra tehető áldozatainak. Köztük volt számos egyházi vezető személy, pap, szerzetes, világi hívő, a hit vértanúi. II. János Pál pápa Tertio millennio adveniente kezdetű körlevelében (37) sürgeti, hogy a helyi egyházak gyűjtsék össze a szükséges dokumentációt, és őrizzék meg a vértanúk emlékezetét. A kommunizmus fekete könyve számos adatot közöl ehhez, bár a Magyarországra vonatkozó adatok meglehetősen szűkösek, a történészeknek még ki kell egészíteniük a magyarokra vonatkozó dokumentációt.

Stéphane Courtois a könyv bevezetőjében („A kommunizmus vétkei”) ezeket írja: „Nem a kommunista rendszerek igazságszolgáltatása, hanem a természetes emberi jogok íratlan törvénykönyve alapján minősítjük azokat a vétkeket, amelyeket ebben a könyvben ismertetünk. A kommunista rendszerek és pártok, a politikájuk, a hazai társadalmakhoz és a nemzetközi világhoz fűződő kapcsolataik története nem pusztán ezekre a bűncselekményekre szorítkozik, még csak nem is a rémuralomra és az elnyomásra. A Szovjetunióban és a »népi demokráciákban« Sztálin halála után, Kínában pedig Mao halála után megenyhült a rémuralom, lassan színesebbé vált a társadalom, és a világban állandó szólam lett a »békés egymás mellett élés«, noha ez csak »az osztályharc folytatása volt más formákban«. Ám a levéltárak és a bőséges személyes vallomások azt tanúsítják, hogy kezdettől fogva a rémuralom volt a modern kommunizmus egyik leglényegesebb vonása.”

Ezt a tényt elhallgatják vagy megszépítik még ma is a „balra húzó” nyugati értelmiségiek vagy a kommunista utódpártok hívei, akiknek nem volt elég kijózanító Hruscsov 1956-os leleplező beszéde, Szolzsenyicin Gulágja, sem a bolsevizmus 1988-as csődje.

A Fekete könyv nagy érdeme, hogy – főleg a nyugatiak számára – feltárja a bolsevizmus embertelenségeit. Még ha a baloldali sajtó támadja is, vagy igyekszik hallgatni róla, sokak asztalára odakerül, és nem marad hatás nélkül. Ahogy a Nagyvilág Kiadó vezetője, Fázsy Anikó elmondta a könyv júniusi bemutatóján: jelentősége az, hogy áttöri a hallgatás falát, amely a kommunizmus mintegy százmillió áldozatát övezte s övezi a mai napig. A magyar nyelvű kiadás a 19. a sorban. Lengyelországban 30 ezer, Csehországban 17 ezer kötet kelt el, viszont a 150 milliós Oroszországban csak háromezer. A magyar kiadás első háromezer példánya a könyvhét két első napja alatt elfogyott. A második utánnyomással a kiadvány elérte a 10 ezer példányt.

A magyarországi kommunizmussal csak 10–12 oldalon foglalkozik a cseh Karel Bartosek a Közép-Európáról szóló részben. A történészeknek még folytatniuk kell a levéltári kutatást, és – ahogy Dávid Ibolya igazságügy-miniszter mondotta egy június végi kerekasztal-beszélgetésen – a magyaroknak meg kellene írnok a maguk „fekete könyvét”.

A Fekete könyv budapesti konferenciáján megjelent Stéphane Courtois, a könyv egyik szerzője, aki a franciaországi helyzetről így nyilatkozott: „A sajtóban igen erős a szélsőbaloldali befolyás, és ennek áttételes vagy közvetlen megnyilvánulásait a mai napig érzékeljük munkánkkal kapcsolatban is. A nemrég megjelent Le Monde-cikkben azt állították, hogy nézeteink az antiszemitizmust erősítik Kelet-Európában. Bármilyen furcsa, el kell mondanom, hogy az említett lap főszerkesztője ma is »romantikus trockista«, aki szeret álmodozni a világforradalomról. Még szerencse, hogy ha a Le Monde-ban hasonló írás jelenik meg, a Libération rögtön az ellenkezőjét mondja. [. . .] A francia sajtóval az a bajom, hogy túl elméleti, és csekély a tényismerete. Felháborítóan keveset tud – és főleg keveset akar tudni – Kelet-Európáról. Ami pedig a mai oroszországi politikai, gazdasági állapotokat, a korábbi rendszer következményeit illeti, a francia polgárok azt gondolják, hogy azok őket nem érinthetik.”

E sorok írója átélte a Rákosi-korszak diktatúráját és vallásüldözését, az 56-os forradalom leverése után került külföldre. Megdöbbentő volt tapasztalnom, hogy a belgák vagy a franciák milyen távolról és hiányosan ismerik a közép-kelet-európai elnyomott országok helyzetét. Pedig 56-ra egy pillanatig felfigyelt a világ, néhány baloldali értelmiségi akkor fordított hátat a kommunizmusnak. De nem sokan voltak. . . A jólétben és békében élő nyugatiak nagy többsége – ahogy A lázadó emberben a kommunizmust élesen bíráló Albert Camus írta a magyar forradalomról szóló cikkében – az elvérző magyar fiatalokat megtapsolta, mintha futballmeccset nézett volna, aztán hazament, felvette házipapucsát, és elfelejtette.

A magyar visszhangok azért is különböznek a nyugatiaktól, mert ha már biztos tényeket nem tudnak tagadni, belekeverik a vitába a politikát. A kormánypárt és az ellenzék nyilván számol az állampolgárok pro vagy kontra állásfoglalásával, ami pedig befolyásolja a leendő választásokat. Egyébként ez a szempont nem volt idegen a francia és az olasz vitáknál sem, hiszen mind a két országban még erősek a volt kommunisták, bármilyen nevet is adjanak maguknak. A baloldal azzal kívánja igazolni magát, hogy a sztálini emberirtás eltévelyedés volt, az ellenség likvidálása nem tartozik a rendszer lényegéhez. Persze a Fekete könyv számtalan elvi és gyakorlati példával bizonyítja ennek ellenkezőjét. Mit szólunk pl. ahhoz, hogy Georges Marchais 1978-ban kijelentette a Szovjetunióról szólva: „Ennek a 61 évnek az átfogó mérlege pozitív.” „És a Gulág?” – kérdezték. – „Feltéve, ha létezett. . .” 1989-ben pedig ugyanez a francia kommunista pártvezér, aki barátjával, Ceausescuval lefényképeztette magát, így nyilatkozott: „A szovjet kommunizmus eltörölte az ember ember általi kizsákmányolását, megoldotta az éhség, az analfabetizáció és az elmaradottság problémáit.” Még egy idézet a jelenlegi francia kommunista vezértől, Robert Hue-től, aki már a kommunizmus csődje után, 1997-ben, éppen a Fekete könyvvel kapcsolatban kijelentette: „Nevetséges és groteszk a kommunizmus mérlegét ilyen hátborzongató adathalmazra lefokozni.”

A francia vagy olasz kommunisták elhatárolják magukat a véreskezű Sztálintól, és azt hangsúlyozzák, hogy a kommunizmus (marxizmus) elhajlásai és visszaélései miatt nem lehet megkérdőjelezni az eszményt, az igazságosságért és felszabadításért küzdő mozgalmat. Igen, a kommunizmusnak különböző szakaszai, megvalósulásai voltak – mondjuk, az olasz kommunizmust nem lehet Pol Pot maoizmusához hasonlítani, aki 1975 és 1979 között kétmillió személyt, tehát a lakosság egynegyedét kivégeztette. De az is tény, hogy a háború után egészen 1989-ig az olasz kommunista vezérek vigyázó szemüket Moszkvára vetették, és az olasz kommunista sajtó elkendőzte Sztálin rémtetteit vagy a Közép-Európában berendezkedett ún. „népi demokráciák” – értsd „proletárdiktatúrák” – igazi arcát.

Amikor 1956-ban Hruscsov feltárta Sztálin bűneit, Leninre hivatkozott. A világ azt hihette, hogy Lenin vagy Trockij nem azt akarta, amit a sztálinizmus művelt. De a Fekete könyv most biztos dokumentáció alapján megvilágítja, hogy Lenin már a bolsevik forradalom előtt programként jelölte meg a burzsoázia kiirtását. A gyanús elemeket 1918-tól deportálják, az ellenséges társadalmi rétegeket likvidálják, a polgárháború következménye lesz 1921–22-ben a pusztító éhínség, amely ötmillió személy, köztük számtalan gyerek halálát okozza. Lenin halála után Trockij szembeszáll Sztálinnal, aki 1940-ben Mexikóban meggyilkoltatja. Sztálin folytatja a társadalom átalakítását, kiirtja a parasztságot: az eredmény hatmillió halott és kétmillió deportált. Következnek a klérus tagjai, a kereskedők, a gyanús származásúak. 1936 és 1938 között a központi bizottság tagjait is likvidálja. A lenini elv szerint cselekszenek (ez az evangélium kiforgatása!): „Aki nincs velem, ellenem van, és aki ellenem van, meghal.” Kettős változás megy végbe a rémuralom alatt: az ellenfél előbb ellenségként, majd bűnözőként válik kirekesztetté. Ehhez a kirekesztéshez társul a kivégzés fogalma.

A tények feltárásán túl ott van a morális megközelítés problémája. A magyar sajtóvisszhangokban elhangzott olyan vélemény, hogy a történészi tevékenységbe nem szabad bevinni morális szempontokat. Schmidt Mária történész erről így nyilatkozott Kormos Valériának: „Érdekes módon csak a kommunizmus által elkövetett bűnökkel kapcsolatban kérdőjelezik meg az említett megközelítést. [. . .] Amennyiben a morális megközelítést mellőzzük, mégis mit tudunk tanulni a múltból? Elemezzük netán, hogy milyen jó technikával dolgozott Hitler? És akkor hagyjuk az ítélkezést? Vagy a náci tömeggyilkosságoknál másféle morális mércét illik alkalmazni, mint a kommunista népirtásnál?” A következő kérdés így hangzott: „Azok a fiatalok, akik behatóbban foglalkoznak századunk történéseivel, többször felvetették az erkölcsi igazságtétel elmaradását s annak szükségességét. Más vélemények szerint ez újabb társadalmi konfliktussorozatot indítana el. Mit gondol erről?” – Schmidt Mária: „Azt, hogy ezt el kell mondani. Még időben vagyunk hozzá. Felfordulást nem okoznak, hiszen a társadalom többsége nem érintett ilyen szempontból. Viszont talán az utódoknak is van joguk ahhoz, hogy tisztán lássanak. Mondjuk el nekik, miképp került hatszázezer magyar ember szovjet munkatáborokba. Hogy kik voltak azok a szintén magyar emberek, akik közreműködtek abban, hogy honfitársaik százezreit deportálják a Szovjetunióba. Továbbá: később kik voltak azok a bírók és ügyészek, akik aktívan közreműködtek abban, hogy 1956 után négyszáz embert kivégezzenek. Magasabb az áldozatok száma, de az említett négyszáz esetben bizonyíthatóan peres eljárás keretében döntöttek. [. . .] Azért az mégiscsak abszurd, hogy annak az embernek, akinek az volt a munkaköre az ÁVH-n, hogy másokat kínozzon, vagy halálra ítéltetett ártatlanokat, ma éppolyan társadalmi megbecsülés járjon, mint az áldozatoknak. A nyilvános számvetést mindenképpen szükségesnek tartom” – nyilatkozta Schmidt Mária Kormos Valériának a Fekete könyv konferenciája kapcsán.

Mindez főleg azoknak szól, akik azt hangoztatják, hogy fölösleges felemlegetni a „régmúltat”, Sztálin és Rákosi vagy akár Kádár bűneit. Ám, ha az illetők vagy követőik nem is kérhetnek vagy kérnek bocsánatot, a múlt ismerete elrémisztő példa lehet. Ne feledjük, hogy Kínában még ma is 1,3 milliárd ember él kommunista elnyomás alatt!

Hegyi Gyula szocialista képviselő, aki egyébként hívő katolikusnak vallja magát, a „hazai baloldal iránt érzett felelőssége” tudatában szól hozzá a kommunizmus bűneiről szóló vitához. (Népszabadság – Fórum, 2000. július 20.) Szerinte nálunk már 1990 előtt is feltárták a sztálinizmus bűnös mechanizmusát. A rendszerváltás táján megnyíltak az archívumok, és tényszerű elemzések születtek nem csupán a Rákosi-rezsim dühöngéseiről, hanem az 1956 utáni kádári megtorlásokról is. „Mindez tisztító hatású volt – írja Hegyi  –, hiszen több évtized hazugsága és mulasztása után visszaadta a magyar társadalomnak igazi történelmét. A társadalom többsége ugyan – egzisztenciális szempontból alighanem indokoltan – továbbra is aranykornak tartja a Kádár-rendszert, de ezzel párhuzamosan szerencsére megerősödött az áldozatokkal való szolidaritás is.” Hegyi Gyula e megjegyzések után „olcsó kampánynak” tartja a kommunizmus bűneiről szóló vitát a Fekete könyv kapcsán.

Hogy mennyire szükség van nemcsak nyugaton, hanem Magyarországon is a kommunizmus – Rákosi és Kádár – bűneinek feltárására, azt éppen az mutatja, hogy sokan még visszaálmodják a kádári „aranykort”, azok a balra húzók, akik Rákosi idejében még meg sem születtek, sőt 1956-ról is csak apáik és nagyapáik elbeszéléseiből értesülnek. Mert – sajnos – az iskolai tanítás édeskeveset mond ezekről a pedig még „közelmúlt” történetekről.

Hegyi Gyula az „ízléstelen számháborútól” az utópiába menekül. „A kommunizmusról szóló vitában a baloldali (s az igazi keresztény) ember számára az a legfontosabb kérdés, hogyan lehet az életet szebbé és nemesebbé tevő utópiákat úgy megőrizni, hogy ne szennyeződjenek be bűnnel, s a szenvedélyes hit ne forduljon pusztító vakhitté.” Ezután meglepő kijelentés következik, II. János Pál egy kiragadott mondatának kommentárja: „II. János Pál egyetlen mondatával többet mondott el a kommunizmus valódi természetéről, mint A kommunizmus fekete könyvének összes szerzője és propagandistája. Átlépni a remény küszöbén című könyvében azt írja, hogy a kommunizmus története »az igazságtalanság elleni harc története«. Ennél tömörebben senki sem mondta ki a lényeget.”

Csakhogy II. János Pál mást is mond a kommunizmusról idézett könyvében is, de enciklikáiban és különféle megnyilatkozásaiban is. Hegyi Gyula nem idézi a szövegösszefüggést, amely egyébként utal a Laborem exercens kezdetű enciklikára és XIII. Leó Rerum novarum kezdetű enciklikájára is.

„Amit mi kommunizmusnak nevezünk, annak megvan a maga történelme: az igazságtalansággal szembeni tiltakozás történelme, mint ahogy erre a Laborem exercens kezdetű enciklikámban emlékeztettem. A munka nagy világához tartozó emberek tiltakozása, amely ideológiává vált. De ez a tiltakozás az Egyház tanításának (magisztériumának) részévé is vált. Elég, ha emlékeztetünk a múlt század végén megjelent Rerum novarum kezdetű enciklikára. Tegyük hozzá: a magisztérium nem korlátozódott a tiltakozásra, hanem messzire látó tekintetet vetett a jövő felé. Hiszen bizonyos értelemben XIII. Leó jövendölte meg a kommunizmus bukását, amelynek eljövetele olyan sokba került az emberiségnek és Európának, mivel az orvosság veszélyesebb lehet, mint maga a betegség! – írta az előbb említett, 1891-ben megjelent enciklikájában. Ezt mondta a pápa a tanító Egyház komolyságával és tekintélyével.” [. . .]

„A dolgok túlzott leegyszerűsítése lenne – folytatja a szentatya – ha azt mondanánk, hogy az Isteni Gondviselés döntötte meg a kommunizmust. A kommunizmus mint rendszer bizonyos értelemben önmagától bukott meg. Megbukott saját hibái és visszaélései következtében. Bebizonyította, hogy veszélyesebb és a gyakorlatban kárt okozóbb gyógyszer, mint maga a betegség. Nem valósította meg a valódi társadalmi reformot, jóllehet az egész világ számára hatalmas fenyegetést és kihívást jelentett. De önmagától bukott meg, saját természetéből fakadó gyengesége miatt.” (Varcare la soglia della speranza, Mondadori, 1994, 145–146. old.)

A vitákban nem hangoztatták azt, hogy az újpogány nácizmus és az ateista bolsevizmus azért juthatott el milliók elpusztításához, mert diktátoraik nem éreztek felelősséget semmiféle erkölcsi tekintély előtt, a hatalmi cél szentesítette az eszközöket. II. János Pál pápa Centesimus annus kezdetű körlevelében leleplezi a kommunizmus gyökeres romlottságát, ugyanakkor annak ellenfelét, a liberális kapitalizmust is bírálja. Végeredményben arról van szó, hogy maga a marxista-kommunista ideológia, a marxi messianizmus és az emberről, a társadalomról, a gazdaságról alkotott kommunista-materialista ideológia téves. II. János Pál, XIII. Leó Rerum novarum kezdetű szociális enciklikájának 100. évfordulójára kiadott körlevelében, a Centesimus annus-ban (13–14.) rámutat arra, hogy az ún. „létező szocializmus” is alapvető antropológiai hibát követett el: megvetette az emberi személy transzcendenciáját, ami viszont ateizmusából következett. Az embert lefokozzák egy sor társadalmi viszonyra, eltűnik az emberi személy mint az erkölcsi döntés független alanya, aki pedig szabad döntéseivel alkotja meg a társadalmi rendet. E téves felfogásból ered a jog eltorzítása, amely meghatározza a szabadság gyakorlásának szféráját, valamint a magántulajdon ellenzése. A pápa szerint tehát az emberi személynek e téves felfogása az ateizmusból ered. Isten tagadása ugyanis megfosztja a személyt alapjától: úgy akarja megszervezni a társadalmat, hogy elvonatkoztat a személy méltóságától és felelősségétől. Az erőszak módszerei, az osztályharc, a gyűlölet elembertelenítik a társadalmat.

A marxizmus-kommunizmus csődje 1989-ben nyilvánvalóvá lett. Az ateizmus – a gazdasági csőd mellett – lelki ürességet okozott, a fiatal nemzedéknek nem tudott irányt mutatni, minthogy elfojtották a nemzet vallásos kultúráját, üldözték az egyházat. De – hála Istennek – a marxizmus nem tudta kitépni az emberek szívéből az Isten utáni vágyat. Erről tanúskodnak főleg azok, akik az üldöztetés közepette is hűségesek maradtak Istenhez, Krisztushoz.

Befejezésül felhívom a figyelmet arra a kitűnő, tárgyilagos, némileg kritikus ismertetésre, amelyet Molnár Miklós történész (Genf–Budapest) tett közzé a Népszabadság Fórumában 2000. július 28-án Véres tények könyve címmel. Teljesen egyetértünk ezzel a szakszerű recenzióval, amely több ízben hangsúlyozza a történész szerzők alapos tájékozottságát: „Valamennyi írás megbízhatóan dokumentált, kiváló szakmunka. Ismeretlen tények egész sorát közli (vagy ismereteket helyez más megvilágításba) a spanyol polgárháborúról, Görögországról, a lengyel kommunizmusról, Koreáról, Kínáról, Latin-Amerikáról, Afrikáról, Afganisztánról. Az átfogó demonstráció igénye roppant fontosságot kölcsönöz a könyvnek, amely be is váltja ígéretét, amennyiben kimutatja valamennyi kommunista rendszer közös tulajdonságát: a minden jog és erkölcs fölé helyezett erőszakot. Lenin híres üzenetét – a kommunista ifjakhoz az erkölcsről – igazolta a történelem: az a törvényes, az az erkölcsös – ami a párt érdekeit szolgálja.”

Molnár Miklós némi kritikát fűz Courtois „harcias” bevezetőjéhez, nevezetesen ahhoz, hogy a „militáns” Courtois megelőzte a történészt: meg akar győzni a két totalitarizmus erkölcsi és politikai »egyenrangúságáról«, mielőtt még az egyiket (a kommunistát) kielemezték, s a másikat (a nácit) egyáltalán érdemlegesen tárgyalták volna. Ez volt a könyv körüli francia viták egyik forrása. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza Molnár: „sem neki (Courtois-nak), sem szerzőtársainak nem állt szándékában soha elhomályosítani a náci népirtás leírhatatlan bűneit. [. . .] A Fekete könyv hézagpótló mű: a világ elé kellett tárni a bűnöket, a terrort, a megtorlásokat.” A cikk végén pedig végkövetkeztetésül ez áll: „A Fekete könyv betöltötte szerepét annyiban, hogy a történelem bírósága elé citálta a bűnöket és a bűnösöket, és feltette az erkölcsi kérdést (ti. a bűnösök felelősségéről). Ez nem kevés. De egy könyv nem helyezheti magát a csalhatatlan bíró szerepébe. A mű kész, a világ forog tovább. Minden új kiadás és fordítás más és más talajba hullik, más és más emóciókat és értékeléseket vált ki. A szerzők ezért nem felelősek. A Fekete könyv elérte fő célját. Ezentúl minden vitában megkerülhetetlen. A többit bízzuk a társadalomra.”

KULTÚRA  ÉS  ÉLET

Tüskés Tibor

SZÁZ  ÉVE  SZÜLETETT  SZABÓ  LŐRINC

Szabó Lőrinc születése után száz évvel sem tartozik a század ismert és népszerű magyar költői közé. Ha valakitől, aki legalább érettségi vizsgát tett magyar irodalomból, azt kérdezzük, kit tart a huszadik század legjelentősebb magyar lírikusának, többnyire ezeket a neveket sorolja: Ady, Babits, Juhász Gyula, Illyés, József Attila, Radnóti s talán még Pilinszky. Szabó Lőrinc nevéhez leginkább a Lóci-versek emléke tapad, de olyan ez, mintha József Attilától valaki csak a Mamát, az Altatót meg a De szeretnék gazdag lenni kezdetű verset ismerné. Persze ez sem kevés. De Szabó Lőrinc költői világa sokkal gazdagabb, összetettebb, bonyolultabb s egyben magasabb rendű annál, mintsem beérhetnénk azzal, hogy „gyermekversek költője”.

Az életmű el- és befogadásának két fő akadálya van.

Az egyik szemléleti, tartalmi. Szabó Lőrincet nem lehet sémába foglalni, egyetlen jelzővel, világnézeti vagy esztétikai-stiláris fogalommal jellemezni. Pályája során is sokat alakult, változott, de a nagyjában azonos időben született verseiből is könnyen idézhetünk állító és ugyanazt tagadó-cáfoló gondolatokat. Nem volt se népi, se urbánus, se konzervatív, se modernista, se formahű, se avantgárd. Emberi kapcsolataira is jellemző az ellentmondásosság, a bonyolultság. Gondoljunk például arra a viszonyra, ami Babits Mihályhoz fűzte. Először szinte fogadott fiúként él házában, aztán megtagadja, majd húsz év múlva azt vallja: „Nincs senkim kívüled.”

Megközelítésének másik akadálya nyelvi, formai. Szabó Lőrinc a dialogikus verssel új verstípust és új versnyelvet teremt. Versmondatai hol cserepekre tört edényre emlékeztetnek, hol terjedelmes, bonyolult, hosszan indázó körmondatai a házfalat beborító borostyánt juttatják eszünkbe. A Tücsökzene első darabjának tizennyolc sora egyetlen, többszörösen összetett mondat. A versciklus egy másik darabja, éppen az, amelyben a Babitshoz fűződő kapcsolatát rögzíti, harminchat mondatból épül föl. Ha van írásjel, ami egy költő nyelvére jellemző lehet, akkor az nála a kettőspont: ezzel jelzi és érzékelteti az egymásra vonatkoztatott gondolatok összefüggését, a kapcsolatot vagy ellentétet, a mellé- vagy alárendelést.

Ha hatalmas terjedelmű műfordítói tevékenységére nem gondolunk, akkor életművének két kiemelkedő alkotása a Tücsökzene és A huszonhatodik év című versciklusok.

A Tücsökzene elbeszélő költemény, verses önéletrajz. Ám egy hagyományos műfajt teljesen megújított, újjáteremtett. A 370 versszakból álló költemény mindegyik darabja önálló mű, ugyanakkor a tizennyolcsoros költemények szerves és egységes egésszé épülnek. Szabó Lőrinc a személyesnek és a tárgyszerűnek olyan új szintézisét teremtette meg a magyar lírában, amely korábban hiányzott irodalmunkból. A hagyományos értelemben vett leíró jellegű verseiben is mindig jelen van a reflektáló, a külvilágot érzékelő költő személye, lelkiállapota, érzelemvilága. Az őszinteség nem esztétikai kategória, de Szabó Lőrinc a költői vallomásnak, a lírai feltárulkozásnak olyan fokát és mértékét valósította meg, amelyet előtte nem ismert irodalmunk. Illyés Gyula okkal nevezte Szabó Lőrincet „az élveboncolás művészének”. S ez megint olyan tulajdonság, amely miatt a költőt talán inkább tisztelni lehet, mint szeretni.

A huszonhatodik év ennek a költői „élveboncolásnak” mintegy betetőzése. Lírai rekviem százhúsz szonettben. A versciklus életrajzi háttere többnyire ismert: a nős, családos Szabó Lőrincet huszonöt éven át szerelmi viszony fűzte az ugyancsak családos, férjes asszonyhoz, Vékesné Korzáti Erzsébethez. Korzáti Erzsébet öngyilkos lesz, s a versciklus 116 darabja az asszony halála után, az önvád élményéből születik. Gondoljuk el: Szabó Lőrinc a versciklust Korzáti Erzsébet halála után, de még felesége, Mikes Klára életében (és hozzájárulásával!) megjelenteti. Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet levelezése, a huszonöt év dokumentumai rövidesen hozzáférhetők lesznek, könyv alakban megjelennek. Ennek a levelezésnek itt egyetlen mondatát idézem. Ebben Szabó Lőrinc így jellemzi önmagát: „romboló, pusztító, leleplező kritikus agyam van, és az mindent kizsigerel, amit csak lehet.”

Szabó Lőrinc világképét sokféle jelzővel illették. Mondták materialistának Materializmus című korai, 1928-as verse alapján, de hogyan lehet anyagelvű az a költő, aki dualista, aki a valóság két összetevőjében hisz, s említett versét ezzel a kérdéssel fejezi be: „mért dolgozik, mondjátok meg, miért: / mért dolgozik a test a lélekért?” Aztán mondták panteistának, a buddhizmushoz közel álló költőnek, ám élete végén Mozart hallgatása közben így meditál: „gyógyíts meg, Zene, / te, Mindenségé, édes üteme / a fájdalomnak, Varázsfuvola, / varázsjáték, te, tündér mámora / hitnek reménye. . .”

No, persze ez a hit és remény nem valamiféle vallásos, dogmákat, egyházat elfogadó hit és remény, de mindenképpen olyan érték, amely távol áll az ateizmustól. „Pedig nem is vagyok ateista” – olvassuk egyik barátjának írt levelében –, „csak hát nagyon kételkedem mindenben”.

Valószínű, ez az önmeghatározás a legpontosabb jelző Szabó Lőrinc világképére: kételkedő, az egzisztenciális kérdésekre választ kereső, jóakaratúan kérdező ember volt. De semmiképpen sem közömbös, a személyes Istent tagadó vagy materialista.

A Mozart-vers újraolvasásával azonos időben került a kezembe a Távlatok 47. számában egy szép emlékezés a húsz éve halott Bálint Sándorra. Ebben az írásban Gáspárné Zauner Éva Bálint Sándor egyik gondolatát idézi, amit akkor mondott neki a néprajzkutató, amikor Mozart-zenét hallgattak közösen. A mondatot – mutatis mutandis – alighanem Szabó Lőrinc is elmondhatta volna: „Nem tudom megérteni, hogy lehet valaki materialista, aki ezt a zenét hallgatja. Olyan üzenet ez, amit jóakarattal nem lehet félreérteni.” Szabó Lőrinc vágya, amit a Mozart-versben megfogalmazott: „Csak az örök ég / örök hajósa lenni.”

Szabó Lőrinc hitének és világképének formálódásában alighanem fokozott figyelmet érdemel az a kapcsolat, amely a költőt két szerzetesnőhöz, a Keresztes Nővérek két tagjához, hévízi házuk vezetőjéhez, Serafina nővérhez (Faluhelyi Magdához) és Chrysostoma nővérhez (Radich Mártához) fűzte.

Szabó Lőrincet 1949-ben, az év elején orvosa és barátja, dr. Tompa Kálmán Hévízre hívja pihenni. Szabó Lőrinc február 9-én érkezik vonattal Budapestről Keszthelyre, és csak a Hévíz felé haladó autóbuszban tudja, meg, hogy barátja a hévízi Erzsébet királyné útja 5. szám alatti Szent József Otthonban szerzett számára szállást és ellátást. A panzióként működő Otthont a svájci alapítású Keresztes Nővérek vezették és működtették. Az udvari pavilonban a nővérek laktak, közülük többen az egyházi iskolák államosítása után a tanítástól elzárt, az iskolákból elcsapott tanárok voltak. A másik, emeletes, villaszerű épületben lévő szobákat civileknek, világi vendégeknek adták ki.

Szabó Lőrinc Hévízről küldött leveleiből tudjuk, hogy a nővérek szerető gondoskodással vették körül, kitűnő konyhájukról kapta az élelmet, s a maga által kialakított napirend szerint élhetett. Az egyik este hévízi barátai és szállásadói kérésére zártkörű felolvasást tartott a panzióban. Az „irodalmi est” iránt – milyen jellemző a korra – a keszthelyi államvédelmi hatóság emberei is kinyilvánították érdeklődésüket.

A költő ekkor tizenhét napig időzik Hévízen, majd – elfogadva a nővérek hívását – májusban ismét hosszabb időt a Keresztes Nővérek panziójában tölt. A februári napok verstermése tíz szonett. A májusi tartózkodás idején Racine Andromaché című drámáját fordítja.

Szabó Lőrinc Hévízen találkozik a zsámbéki katolikus tanítóképző volt tanárával, az iskolák államosításakor elbocsátott földrajz–történelem szakos tanárnővel, Chrysostoma nővérrel. Szabó Lőrinc leveleiből tudjuk, hogy a rendkívül művelt, filozófiailag, szociológiailag igen képzett tanárnővel sokat beszélget és vitatkozik Krisztusról, az istenhitről, a vallásról. A nővér később is a bizalmasa marad, több levelet váltanak. A kapcsolat Szabó Lőrinc világképének, hitének, filozófiai nézeteinek alakulása szempontjából roppant fontos szerepet játszott. Ha nem mondhatjuk is azt, hogy van egy Hévíz előtti, és egy Hévíz utáni Szabó Lőrinc (hiszen már az 1939 született Ima a gyermekekért című versében az igazi, a hiteles alázat és a kozmikussá növelt szeretet hangján szól: „Fák, csillagok, állatok és kövek, / szeressétek a gyermekeimet. . .”), az költészetében mindenképpen tetten érhető, hogy az 1956-os keltezésű Mozart hallgatása közbenig út vezet. A halála előtti évben keletkezett vers egy szellemi és spirituális fejlődés kiteljesedését, „a nagy fény” megismerését, „a szívben a nyugalom” megtalálást, „a vidám öregekkel” való sorsközösség vállalását, a „drága jó intelem” és tanács elfogadását fejezi ki: „Non numero / horas nisi serenas”, amit a költő a vers végén így ad vissza magyarul. „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

Halász Bálint

A  HUMANISTA  REPÜLŐPILÓTA

Antoine de Saint-Exupéry emlékezete

Antoine de Saint-Exupéry száz évvel ezelőtt, 1900. június 29-én a franciaországi Lyon városában született. Csak nagyon kevesen tudták róla, hogy főúri, grófi családból származott. Nem használta a comte címet. Édesapja, Jean de Saint-Exupéry fiatalon, 41 éves korában az örökkévalóságba költözött. Özvegy édesanyjára, Marie Boyer de Fonscolomb-ra hárult öt gyermekének felnevelése, taníttatása. Édesanyja átlagon felüli festészeti és zenei tanulmányokkal rendelkezett. Buzgó hívőként a római katolikus egyházközségnél karitatív szolgálatot teljesített. (Matrónakort ért meg, 1972-ben 97 évesen hunyt el.)

Az ifjú Antoine tanulmányait Lyonban, a Le Mans-i Szent Kereszt- és a svájci fribourg-i Szent János-kollégiumokban folytatta. Irodalmi tehetségét franciatanára, Launey abbé fedezte fel. 1914-ben Tonio – ahogy becézték – Egy kalap története című pályamunkájával elnyerte az év legjobb franciadolgozatáért járó jutalmat. Nem volt a természet megszállottja. Barátai segítőkész, kedves fiúnak tartották. 1917-ben érettségizett. A párizsi Szent Lajos Gimnáziumban készült az École Navale-ba (Tengerészeti Főiskolára). Felvételi vizsgája azonban nem sikerült. Ezt követően egy évre az École des Beaux-Arts-nak (Képzőművészeti Főiskola) építészeti fakultására iratkozott be. Sok minden érdekelte, de az architektúra a legkevésbé. 1921 áprilisában bevonult katonának a Strasbourg-ban állomásozó 2. vadászrepülő ezredhez, ahol megtanult repülni. Tisztinövendékként Casablancába került a 34. repülőezredhez, majd a Le Bourget repülőtérre mint alhadnagy.

Leszerelését követően hivatalnok, kereskedelmi utazó lett, és írogatott. 1925-ben jelent meg első elbeszélése, a l’Aviateur (A pilóta) a Navire d’Argent című folyóiratban. 26 éves korában szerezte meg a kereskedelmi pilóta képesítést. 1926 októberétől a Latécoère első francia légitársaság alkalmazta Toulouse–Dakar, Dakar–Buenos Aires járatain pilótának. Kvalitásai folytán két évvel később ő lett a szaharai állomás főnöke. Missziót töltött be (bajtársai kiszabadítása, ellentétek elsimítása). 1923-ban a marokkói Cap Jubyban írta első regényét, a Déli futárgépet mely 1928-ban jelent meg a Gallimard Kiadónál. Műve nem maradt meg a kaland szintjén, hanem ösztönző hatóerővé vált. Ebben írta: „Az embert nem a külső tények, hanem öntudata teszi győztessé vagy legyőzötté.” 1929-től 1931-ig az Aeroposta Argentina légitársaság igazgatói tisztségét töltötte be. A légijárat kiépítése képezte feladatát Patagoniáig és Tűzföldig. 1931. április 12-én Agayban, a riviériai fürdővárosban polgári és szentségi házasságot kötött Consuelo Suncinnal. Repülőútjain bejárta az egész világot.

Viszontagságos élményeiről az 1931 őszén megjelent Vol de Nuit (Éjszakai repülés) című könyvében számolt be. Egyedülállóan utánozhatatlan feszültséget adott a föld és a levegő közötti mozgás ábrázolásával. E két szint kölcsönhatása, egymástól függősége, egybejátszása, harmóniája tette egységessé regényét. Munkájával kiérdemelte az egyik legrangosabb irodalmi díjat, a Prix Feminát. Az Éjszakai repülést 1934-ben filmre vitték, 1938-ban Luigi Dallapiccola operát írt belőle. 1932-ben a Marseille–Dakar között közlekedő repülőjáraton pilótaként teljesített szolgálatot. 1935-ben világrekordot akart felállítani a hosszú távú repülésben. Párizsból Saigonba tartott. A repülőgép műszaki hiba folytán Kairótól 200 km-re a sivatag homokjába lezuhant. Három napig víz nélkül volt, míg egy karaván ráakadt, és megmentette életét. 1936-ban, Svájcban ifjúsága színhelyén, Gabriella húgánál pihent. Abban az évben fogott hozzá a Citadelle (Citadella) című monumentális munkájához. Vezérgondolata, hogy az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad. Saint-Exupéry a Bibliában az erkölcsi törvények sziklaszilárd foglalatát látta. A keresztény etika volt számára az etalon. 1938-ban megkísérelte, hogy New Yorkból Punta Arenasba, a földkerekség legdélibb városába repüljön. Guatemala fölött 1938. február 15-én a City Airport közelében 14000 km-es repülőút megtétele után lezuhant. Nyolc töréssel túlélte balesetét. Repülőgépen New Yorkba szállították. Lábadozása közben dolgozott újabb művén, a Terre des Hommes-on (Az emberek földjén).

Munkája 1939 februárjában jelent meg, és elnyerte a Francia Akadémia 5000 frankos regénynagydíját, majd a mű az USÁ-ban a „Hónap könyve” és 1940-ben az „Év könyve” megtisztelő címeket is kiérdemelte. Saint-Exupéry pilótai szolgálata, írói alkotásai mellett, 1940-ig 18 újítással is jelentkezett a repülés biztonságosabbá tétele érdekében. Ezek közé tartozott többek között a rádióhullámon alapuló eljárás kidolgozása, a távolságmérés. 1939 telén írta szívéhez nőtt könyvét, a Le petit Prince-t (A kis herceget) – melyet a későbbi évtizedekben a világ 110 nyelvére fordítottak le. Művének minden lapja vád az olyan ember ellen, akinek „nincs gyökere”, aki „elembertelenítette” magát. A benne fogalmazott moráletikai tanítás mindig aktuális marad: „Az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégsem találják meg, amit keresnek. Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák.” Munkájában példázatok formájában beszélt arról, hogy ki kell törni a magányból, gyengédségen alapuló kapcsolatokat kell teremteni, s így közel kerülni egymáshoz, mivel másképpen nincs értelme az életnek. 1940. június 2-án a francia légierő vezérkari főnöke példamutató bátorságáért, kötelességtudásáért Saint Exupéry kapitánynak odaítélte a pálmaággal ékesített hadikeresztet. 1940 decemberében tartalékos állományba helyezték. 1941 nyarán Jean Renoir világhírű filmrendező kaliforniai villájában a Pilote de Guerre (Harci pilóta) könyvén dolgozott. 1942. február végén megjelent művében a felelősséget állítja centrumba: „Az örökkévalóságban majd megkérdezik tőlem: hogyan használtad fel tehetségedet és hogyan hatottál az emberekre?”; majd így folytatja gondolatát: „Être homme c’est précisément être responsable”, vagyis embernek lenni, ez felelősséget jelent tetteinkért. 1943 februárjában New Yorkban került kiadásra, majd 1944-ben a francia Gallimard is megjelentette a Lettre à un otage (Levél egy túszhoz) című munkáját. Ebben írta: „Az emberben először csak vágy él melegségre. Azután haladva megtalálja az utat, mely a tűzhöz vezet.” A Carnets (Jegyzetek) gondolatfuttatásainak gyűjteményében olvasható: „Hogy mivé lesz az ember, értékét az dönti el.” (Carnets 69.1) Posztumusz kiadták édesanyjához (Lettres à sa Mére, 1955) és ifjúkori kortársához, Renée de Saussine-hez (Lettre de jeunesse, 1955) írott leveleit. 1956-ban pedig megjelentek novellái, riportjai Uns sens à la vie (Az élet értelme) címmel.

Életének utolsó 15 hónapja az Algírba való érkezésével kezdődő korszak örökös küzdelme. Később Marokkóba utazott. Charles André de Gaulle és Dwight David Eisenhower tábornok közbenjárására ismét repülhetett. 1944. május 16-án érkezett Szardínia szigetére. Ott írta a Levél egy amerikaihoz című publikációját. Teljes terjedelemben az Air France légitársaság folyóiratában 1973-ban jelent meg. Ebben mélységes aggodalmát fejezi ki a jövőért, melyet az üzletemberek fognak diktálni. 1944 júniusában kilenc sikeres bevetést hajtott végre egységénél gépével. 1944. július 31-én reggel 8 óra 45 perckor is fölrepült, majd 3200 lóerős Lightning P-38-as gépe végleg eltűnt a Földközi-tenger napfényes égboltján. A Marseille közelében a Frioul sziget partjai mentén mintegy 100 méteres mélységbe zuhant. Repülőgépének romhalmazából egyenesen Isten elé jutott, akit műveinek mélyen szántó gondolatai által hirdetett: „Tudd meg, hogy Isten, ha egyszer megjelensz előtte, nem ítél, hanem fogad. Az ember meghal az otthonáért, de nem egy halom kőtörmelékért, sem pedig közönséges tárgyakért. Meghal valamiért, amiért érdemes élni.” Szellemi testamentumát a Citadellában már jó előre megfogalmazta: „Nem kell siránkoznunk Isten kebelébe való megtérésünkön, sem szeretteink távoztán. Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél.” (Citadella II. 21.)

1944. november 3-án Charles de Gaulle tábornok, a fegyveres erők főparancsnoka, az ideiglenes kormány elnöke a pálmaággal díszített hadikereszttel tüntette ki post mortem, megkapta a Becsületrendet is. Dicső haditetteit Korzikán a Bastia melletti Porettában emlékoszlop hirdeti. 1965. szeptember 17-én a párizsi Panthéonban özvegye, Consuelo Suncin és édesanyja, Marie asszony jelenlétében emléktáblát helyeztek el tiszteletére. Egyéni példája imponáló. Párizsban, Madridban, Rómában példakép marad az irodalmat és a technikai tudományokat tanuló ifjúságnak. Megtestesítője volt Antoine de Saint-Exupéry egy személyben az írónak, humanistának, pilótának, moralistának és a technikai újítónak, és mindenekfölött a Lélek embere volt.

– Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.    

– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem. . . – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

– Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért. . .

– Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

(A. Saint-Exupéry: A kis herceg)

Kratochwill Mimi

BORSOS  MIKLÓSRA  EMLÉKEZÜNK

Idén Borsos Miklós szobrászművész halálának tizedik évfordulójára emlékezünk, aki Nagyszebenben született 1906. augusztus 18-án. Küzdelmesen szép hosszú élete során munkásságával hazánk és Európa képzőművészeti életében nagyon fontos szerepet játszott. Halálával lezárult egy olyan korszak, amelyet Borsos Miklós neve fémjelzett.

Tizennégy éves korában költözik családja Nagyszebenből Győrbe, ahol folytatja tanulmányait, és aranyművességet meg vésnökséget tanul édesapja műhelyében. Második hazája, Győr, sok élménnyel szolgált Borsos Miklósnak. Itt bontakozott ki művészete, itt szerepeltek először művei kiállításokon, itt találta meg leendő feleségét, és hosszú barátságai is itt szövődtek. 1928-ban, tanulmányai befejezése után megy először Firenzébe, és ekkor kezdődik talán az az óriási vonzódása Itáliához, amely élete végéig elkíséri, és egész művészetét meghatározta. Élete során még nagyon sok utazást tett Olaszország és Franciaország legszebb vidékein. Ott töltötte szinte tanulóéveit, hiszen a budapesti művészeti főiskolán nem volt hosszú éveket növendékként. (A főiskolára majd a későbbiekben mint tanár tér vissza, kétszer is.)

Nagy fontosságot tulajdonított a rajznak, és tudós mélységű figyelemmel elemezte a rajzolás mint művészeti ág ürügyén saját művészi eszmélésének útját és munkásságában való alkalmazását e tanulságoknak. Később, finom szép vallomásában, szöveggé szerkesztve írta meg ezeket a gondolatait és következtetéseit. Bár tanárai próbálták rávezetni az általuk fontosnak tartott művészi útra, Borsos Miklós mégis elszánt hittel és töretlen következetességgel járta útját, amely hite szerint az ő útja volt; és bár meghallgatta, figyelembe vette tanításaikat (gondolok itt Pandur József, Békéssy Leó és Glatz Oszkár befolyására, tanításának intelmeire), mégis a saját maga által megszabott elképzeléseket valósította meg, a maga művelésével.

Élvezetes olvasmányként, bámulatos érzékenységgel, rátapintva a dolgok lényegére, írta le úti élményeit, Olaszországtól Franciaországig vándorolva. Sok esetben gyalogosan ismerkedett a vidékkel, ceruzája, ecsetje alá kívánkozóan és megtestesülve készültek művei, az út apróbb és nagyobb történéseivel, alakjaival. A huszas éveit taposó fiatal művésznek óriási élményt jelentettek ezek az utak, amelyekből egész életére kiható gazdag belső élményvilága kialakult, és merített is onnan, meg-megújuló emlékeiből. Szívta magába a mediterrán világ természeti szépségeit, ahol a nagy reneszánsz eszményképei születtek, és fennmaradt műveiket csodálhatta.

A szülői indíttatástól a tanulmányutak gazdag tapasztalásai mellett Magyarország egyik legcsodálatosabb vidékén talált új hazára Borsos Miklós, nevezetesen a Balaton partján, Tihanyban. A negyvenes évek elejétől kezdve itt töltötte idejét szinte élete végéig, kora tavasztól késő őszig, és munkássága is itt teljesedett ki. Budapesten ugyanis aligha nevezhetők műteremnek azok a helyiségek, amelyek élete színhelyéül és munkásságához szükséges műteremként szolgáltak.

Ha végignézzük hatalmas életművét, művészi termését, alkotásainak számát, bizonyosak lehetünk abban, hogy a munkák legnagyobb része Tihanyban született. A szépséges kerttel körülvett ház és műterme a Diósban bújt meg, ahonnan a Balaton látványa, a hegyek övezte történelmi vidék adta keretét az ott töltött hosszú évtizedeknek. A tengerek, vizek mindig közel álltak Borsos Miklóshoz: akár a győri folyók melletti élete, akár az olasz, görög és francia tengerpartok látványa, hangulata, akár a Balaton sejtelmes vízi világa – mind megannyi inspirációt és élményt nyújtott és idézett fel benne (a saját megfigyelései alapján és az irodalmi források által is) a valóságot, mesét egyaránt érzékeltető műveiben. Tihanyban nyugalomban faraghatta márványszobrait, tervezhette kisplasztikáit, kalapálhatta domborműveit. Az apró, tenyérben elférő, mégis monumentális értékű érmei nagy része is itt született meg. Itt formálódtak képpé a környék vadvirágairól és a kert különleges növényeiről, terméséről a legelbájolóbb akvarellek, rézkarcok, illusztrációk, a kertrészletek és az örök szerelem, a Balaton fenségességét tükröző képek. A maga által megfogalmazott, „olasz kolostorkert”-re emlékeztető és érzékelhető tihanyi kert elmélyült csendje is inspirálta őt a mély és magasztos gondolatokban való elidézésre és az ebből következő tanulságok és vélekedések műveiben való megformálására. Széleskörű érdeklődése, műveltsége és olvasottsága vezette őt a mitológia, a történelem világába amellett, hogy mélységes hittel élte át a Biblia történéseit, és a saját korára, életére vonatkoztatva szőtte át élményeivel alkotásait. Burjánzóan sokféleképpen és változatos alakban keltek életre ezek a gondolatain keresztül átszűrt, áhítattal teli művek, amelyek – bárha köznapi témákat, halászokat, lovasokat, fiatal nőket ábrázolt is – szentképekké lényegültek át, és művészi kifejezőerejükkel váltak halhatatlanná.

Következetesen munkálkodva, szigorúan figyelve haladt a maga által megszabott úton Borsos Miklós, akiben az egyenes beszédű, lényegre törően nyilatkozó nagy alkotónkat tiszteljük. Élete során sok igazságtalan meghurcoltatását és elszenvedett megaláztatásait is nemes méltósággal viselte, az igazságba és az igazság győzelmébe vetett hittel mutatott példát. A mi reneszánsz művészünk volt Borsos Miklós. Költője volt bronznak, kőnek, fának, papírnak, és írásban rögzített gondolatai által is.

Sokoldalúan tudta elénk tárni mondanivalóját. Jelzésképpen most csak egyet említek: bámulatos karakterkészséggel bírt. Elsősorban is saját portréit nézve, páratlan módon ragadta meg azon vonásait, amelyekkel akár néhány vonallal vagy mintázása révén ujjai alól elénk áll Borsos egyénisége, akár ifjabb, akár idősebb korából ismert műveit szemléljük. Férfiasan szép, nemes vonású arca, feje, tartása, meditatív elmélyültsége, élete munkásságának e vonulata egyik legszebb sorozatát adja művészetének.

Szeretteiről, barátairól és a megbízásokból készített portréi is nagy megfigyelőképességről és mélyre tekintő, fürkésző lélekboncolgatásról vallanak. Mára már óriási művészettörténeti jelentőséggel bírnak ezen arcmások, hiszen sok esetben az ábrázolt felemlegetésekor azonnal Borsos Miklós művén keresztül áll elénk az ábrázolt.

Az ideálportréi, alakjai viszont rámutatnak az egyéni figurákon keresztül egy-egy eszmény vagy személyiség állandó jegyeire, borsosi megfogalmazásban.

Halála után művészete újabb művekkel nem bővülhet. Ám értékelésük során, a bennük foglalt igazságok és gazdagságuk egyre inkább közelünkbe idézik újra meg újra Borsos Miklóst. Halálának évfordulójára rendezett kamaratárlattal (a budapesti BÁV Kortárs Galériában) és a Borsos-művekkel díszített budai, Frankel Leó úti Szent István-kápolnában méltó emlékesttel adóztak a nagy mester szelleme előtt. Ezek a bensőséges ünnepi pillanatok sokáig emlékezetesek maradnak azoknak, akik nagyra becsülték őt, és továbbéltetik művészetét, hogy a későbbi generációk is megtudják, ki is volt nekünk Borsos Miklós.

Mózessy Gergely

PROHÁSZKA  OTTOKÁR
ÉS  A  PÜSPÖKKARI  PÁSZTORLEVELEK

A Székesfehérváron 1999. október 9-én elhangzott, „Prohászka Ottokár a püspöki kar tanácskozásain” című előadás részlete. Az egész tanulmány a Prohászka ébresztése III. kötetében lát majd napvilágot.

Már Gergely Jenő – mikor 1984-ben részleteket közölt a két világháború közti püspökkari konferenciák jegyzőkönyveiből – felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a magyar katolikus püspöki kar 1919 utáni pásztorleveleit haláláig Prohászka Ottokár írta.¹ A képet kissé erősítenünk kell, ha vizsgálódásunkat a megelőző időszakra is, Prohászka püspökségének egészére kiterjesztjük. 1905 és 1927 között összesen nyolc alkalommal fordult közös pásztorlevéllel a hívekhez a magyar katolikus püspökkari konferencia², és valamennyi esetben ezek megfogalmazására Prohászka Ottokárt kérték fel. Olyan pásztorlevelet is találhatunk, amelynek kiadását ő maga kezdeményezte.

A Schütz Antal által szerkesztett Prohászka-életmű sorozat „Világosság a sötétségben” című 9. kötete elsősorban Prohászka egyházmegyei pásztorleveleire koncentrál, s csak hármat közöl e püspökkari körlevelek közül³, a fennmaradó ötre egyházmegyei levéltárakban találhatunk rá, egyházmegyei körlevelek között.⁴

– Prohászka első, a püspökkar nevében írt körlevelének előkészítése volt a leghosszadalmasabb és legkörülményesebb. Stilárisan is meglehetősen elüt a többitől. Emelkedett hangvételét témája indokolja: hiszen a „Szent öröm tölti el” kezdetű, 1908. január 1-jén kiadott, az összes püspök aláírásával ellátott pásztorlevél X. Pius pápa aranymiséjét köszönti. Már az 1907 októberében megtartott konferencia jegyzőkönyvéből kiderül, hogy Prohászka megírta a szöveget, és azt a konferenciát előkészítő bizottság el is fogadta. Ekkor a püspöki kar a szöveg latin fordításával bízta meg a szerzőt. A következő, 1907. december 19-i tanácskozáson Városy Gyula kalocsai érsek, az előkészítő bizottság elnöke ismertette a szöveget, melyet immár a püspöki kar egésze elfogadott, és a hercegprímás jelezte, hogy a latin verziót felterjeszti a Szentatyához.⁵

A szöveg röviden ismerteti a pápa életútját, majd kifejti: a keresztény embert elsősorban a hite köti a pápához, aki Isten által az Evangélium mellé rendelt élő tekintély. A hiten túl azonban az egész lelki élet a pápára utal, hiszen az Egyház összes szentségi kegyelme „mind kezeire vannak bízva, s az ő közvetítésével nyerhetjük meg mi is azokat”. A körlevél harmadik része a mindenkori pápák és Magyarország kapcsolatán vizsgálva hazafias kötelezettségként állítja a hallgatók elé a pápa iránti szeretetet. A zárófejezet az évforduló előkészületeinek gyakorlati útmutatója, melynek egyes momentumai alapján tagadni sem lehetne Prohászka szerzőségét. Hangsúlyozza ugyanis a lelki megújulást és a pompakerülő célszerűséget: „föl akarunk ajánlani Szentséges Atyánknak nem annyira drága, mint inkább jó és tartós anyagokból készült s mindennapi használatra szánt egyházi ruhákat és szentedényeket, hogy velük minél több missziói, szegény templomot ajándékozhasson meg.”⁶

    Prohászka számára vélhetően nem kényszerű kötelesség volt ennek a pásztorlevélnek a megszerkesztése, hiszen a pápa aranymiséjének ügyét igazán szívén viselte. 1908. február 5-én kifejezetten az ő előterjesztésére és sürgetésére határozott a testület úgy, hogy csekély számú küldöttséggel ugyan, de képviselteti magát a római ünnepségeken.⁷

    – Az 1911. november 9-i, „Mikor egyre több gond” kezdetű pásztorlevél témája a gyermekek erkölcsi nevelése. Látszik rajta, hogy gyakorlott pedagógus írta, hiszen nemcsak elveket szögez le és kötelességeket állapít meg, hanem életszerű gyakorlati tanácsokkal is ellátja a szülőket. Felhívja a figyelmet a családban a szülői példaadás fontosságára, de nem feledkezik meg a családon kívüli veszélyforrásokról sem: szórakozóhelyekről, „mozgóképszínházakról”, olvasmányokról, kortársakról. A pásztorlevél pedagógiája, szemléletmódja meglehetősen modern: az egyszerű tiltásnál mindig többet kíván. A vallásos nevelés kapcsán kiemeli: nem elég a katekizmus ismerete, a vallási szokások és parancsok megtanítása, hanem legyen az Istenre nyitott lelkületre nevelés az igazi cél. Végül a gyermekek szentségi életének kegyelméről, jellemformáló erejéről értekezik.

    A körlevél fogadtatása rendkívül kedvező volt. A katolikus tanáregyesület kérésére a püspöki kar a szószékekről történt kihirdetés után további 10 000 példány kinyomtatásáról rendelkezett, hogy azokat a szülők között osszák majd szét.⁸

    – Az 1919. január 28-i, „A háború elmúlt” kezdetű körlevél üdvözli a hazatérő katonákat, majd a béke feladatairól, a belső béke kegyelmének megszerzéséhez szükséges tennivalókról értekezik, ismét a lelki megújulásra helyezve a legfőbb hangsúlyt. Ezt a politikai tartalmú üzenetek követik: „Hűségünkben senki se kételkedjék. Az egyház nem azonosítja magát soha semmiféle kormányformával” – írja Prohászka a püspöki kar nevében, reagálva a köztársaság kikiáltásának tényére. De hangsúlyozza: „. . . kívánjuk, hogy a köztársaság is keresztény legyen, s az állam az egyháztól el ne szakadjon.” Ennek értelmében félreérthetetlenül fogalmazza meg: a keresztény szülő kötelessége a gyermekek vallásos nevelése, nem tűrhető el a kötelező iskolai vallásoktatás eltörlése. „A vallástalan iskola nem keresztény, de nem is magyar intézmény” – jelenti ki karakánul. Zseniális szójátékkal, a semlegesség jelszavának nemlegességgé ferdítésével mutatja be annak Isten-tagadó tartalmát. Majd a keresztény házasság tisztaságáért emeli fel a szavát, a szabad szerelmet hű szerelemmel, az elválást a kitartással állítva szembe.⁹

    – Az 1919. augusztus 22-én kelt, „A világháborúnak sok éves kínjai” kezdetű, valójában a kommunista diktatúra bukása utáni boldogabb jövőről szóló szöveg avatott elemzését már több ízben elvégezték történészek.¹⁰ Jelen keretek közt ezért csak főbb pontjait tartom fontosnak kiemelni. Prohászka számba veszi a Tanácsköztársaság vallás- és egyházellenes intézkedéseit, de nyugalomra és megbékélésre int. A híveket tevékeny közéleti szerepvállalásra buzdítja egyrészt az iskolai vallásoktatás megőrzésének céljából, másrészt a képviselőválasztás közeledte miatt, ahol a jelöltek erkölcsiségének vizsgálatát tartja elsődlegesnek. Majd rátér a hívek mindennapi életének feladataira: „Most van ideje a társadalmi eszmélésnek, – ideje a lelkiismeretvizsgálatnak, melyet ki kell terjesztenünk gazdasági és polgári életünkre…” – hirdeti, elismerve ezáltal (ha közvetett formában is) a forradalom egyes céljainak létjogosultságát. Megoldásként hangsúlyozza az egyház társadalmi tanítását, melynek mindig is nagy hirdetője volt a fehérvári püspök. A szöveg kemény szavakkal óv a bosszú lelkületétől: a nemzethalál fenyegető vízióját festi le, ha a háborúban már kivérzett nép újabb testvérharcba kezd.¹¹

    E püspöki kar nevében született pásztorlevél természetesen minden részletében összecseng a püspök öt nappal korábbra keltezett egyházmegyei körlevelével.¹²

    – Az 1920. szeptember 2-i, „Édes hazánkat” kezdetű a legrövidebb a korszak püspökkari pásztorlevelei közül. A háború, a forradalmak és Trianon sokkja után a hívőket arra biztatja, hogy őszinte szívvel, imádságos lélekkel forduljanak a vész idején az ország pátrónájához, a Boldogságos Szűzanyához. Az októberi rózsafüzér-ájtatosságokra hívja fel a figyelmet, és egészíti ki azt egy hosszabb, az országért könyörgő imádsággal.

    E körlevél megírására nem felkérték Prohászkát, hanem maga kezdeményezte kiadását. Kész szövegtervezetet küldött Csernoch János prímáshoz, alázatosan kezébe téve a továbbiakat, beleértve a tervezet ejtésének vagy a szöveg megváltoztatásának lehetőségét is. A prímás mindössze egy szót cseréltetett ki…¹³

    – Az 1921. november 16-i konferenciáról kiadott, „A megpróbáltatás napjaiban” kezdetű körlevél az országot megrázó és megosztó királypuccsok után született. Figyelmeztet az élő hit fontosságára, és tudatosítja a hívőkben: „egy felsőbb akarat uralkodik s intézkedik a hívő ember gondjai s küzdelmei fölött.” Felszólít a gyakorlati szeretetre, az irgalmasság testi-lelki cselekedeteire. Az írás elsődleges célja azonban a társadalmi megbékélés hirdetése volt. E tekintetben különösen keményen fogalmaz: „Átkot hoz a magyarságra, ki annyi vész és baj után most is csak pártviszályokba s gyűlölködésbe kergeti.” A püspöki kartól a korban szokatlan ökumenikus hangot is megpendít: „Pártviszály és felekezeti villongás helyett mást kíván most [. . .] az egyház és a haza. A kereszténységet ellenséges áramlatok csapkodják, s azért mindenkivel kezet fogunk, ki ez alapokat védi. . .”¹⁴ Gondolatmenetét tehát leginkább a két esztendővel korábbi pásztorlevéllel rokoníthatjuk.

Természetesen nevesítve az aktuálpolitikába nem avatkozhatott be a püspöki kar. A királykérdésben állást foglalni nem volt, nem is lehetett céljuk a főpapoknak. Maguk is megosztottak voltak. A Vatikán által elvárt legitimizmus¹⁵ kimerült az Árpád-házi királyszentek példájának sokat sejtető emlegetésében a körlevél utolsó harmadában. Prohászka maga – naplóiból tudjuk – rokonszenvezett Horthyval, és a budaörsi fegyveres összetűzés 60 halottját Károly király bűnéül rótta fel.¹⁶ A körlevelet – igazi Prohászka-specifikumként! – a nagy kedvenc, Dante szavainak felidézése zárja.

    – Az 1923. október 10-én kelt, „Ami áldást az Úr hozott” kezdetű körlevél a házassági válások aggasztóan szaporodó száma miatt született. Mivel a probléma mértéke azóta csak fokozódott, kissé keserű szájízzel kell megállapítanunk, hogy a szöveg jó része ma is aktuális. . .

    Mindenképp figyelemreméltó, hogy a baj gyökereit kutatva Prohászka az egyén felelősségét hangsúlyozza elsőbb, s csak utána okolja a polgári házasságkötés 1895-ös bevezetését. Találó gondolata a hűségről mint felesleges áldozatvállalásról beszélő korszellem ellen, mikor hangsúlyozza: az egyén áldozatát a társadalom rengeteg más esetben is megköveteli a saját érdekében (pl. az orvostól, a lelkipásztortól, a katonától). A válások várható veszedelmes következményeiről XIII. Leó enciklikáját idézi, és éles szemmel egészíti ki. A házasságok megkötésére vonatkozó gyakorlati tanácsai alapvetően a korra jellemzőek: a felek vizsgálják saját testi és lelki alkalmasságukat, ne legyenek nagyok a korkülönbségek („őszülő hajba nem illik a mirtuskoszorú”), ne a „jó partit keresve” lépjenek házasságra. A házasságra történő nevelés, felkészítés és (nemi értelemben is vett!) felvilágosítás fontosságára is felhívja a figyelmet. A házasság fenntartásáról, ápolásáról szóló részben is mer nemi kérdésekről értekezni, bár előrébbvalónak érzi a lelki egységről szólni. Ezért kritizálja a vegyesházasságokat is, de – igaz: óvatos megfogalmazásban – az autokrata, csak a nő engedelmességére épülő hagyományos családmodellt is. Hangsúlyozza: „Bármit mondanak is a teljes odaadásról, egymásban való felolvadásról, azért az ember maradék nélkül másé nem lehet, hanem egyéniség azontúl is.” Ezért a másik fél megértésére hívja fel a figyelmet, elsősorban a férfiakét.¹⁷

    – Az 1925. október 14-én kiadott, a szektákról szóló, „Az Anyaszentegyház” kezdetű körlevélnek hosszú előtörténete van. A második világháború után feltűnő sebességgel kezdtek terjedni Magyarországon a különböző kisegyházak, szekták. Jelenlétük különösen a hadseregben tűnt fel: egyes antimilitáns csoportok magatartása a vesztett háború és forradalom után a „nemzetvédelem” jelszavával különösképp átitatott közegben hisztérikus reakciókat váltott ki.¹⁸ A püspöki kar már 1922 márciusában felhívta tagjai figyelmét a jelenségre, kérve, hogy a lelkipásztorokat és a közhatóságokat éberségre, fölvilágosító munkára és a visszaélések elfojtására szólítsák fel. Nevesítve az adventista, baptista, nazarénus és metodista irányzat került ekkor terítékre.¹⁹ 1923 májusában az Országos Katolikus Nőszövetség figyelmeztette a püspöki kart a különböző okkultista irányzatok megjelenésére.²⁰ 1925 márciusában a belügyminiszter fordult a püspöki karhoz hasonló értelemben, hatásos ellenpropagandát sürgetve. „A Szent István Társulat és egyéb katolikus kiadóvállalatok adjanak ki a szekták ellen népiratkákat. Főpásztori körlevelek, prédikációk és egyesületi beszédek alakjában is küzdeni kell a szekták ellen” – mondta ki a határozat.²¹ Ennek értelmében néhány püspök (pl. Zichy Gyula, Rott Nándor) saját egyházmegyéjében a nagyböjti körlevélben foglalkozott a szektákkal.²² Ugyanez év őszén a kistengelici plébános minisztériumhoz benyújtott panaszát ajánlotta a vallás- és közoktatásügyi miniszter a püspökök figyelmébe. Válaszként – újabb röpiratok sürgetése mellett – ekkor kérte fel a kar Prohászkát a közös pásztorlevél megírására.²³

    Igazi mestermunka született tollából! Lebilincselő stílusban, a gúnyt is a fegyvertárába véve eszközül, értekezik a püspök utolsó, a grémium nevében írt munkájában. Végigtekintve a sokféle szektán epésen jellemzi őket, pl.: „Vannak, kik a szellemeket idézik s mindenféle hóbortnak felülnek; vannak, kik evangéliumi estéket tartanak, ahol tanulatlan emberek vagy beszédes anyókák ülnek az anyaszentegyház helyébe, s akarják eligazítani a világot. Vannak, kik amerikai pénzzel győzik, s tejet s ruhát osztogatnak, s árvaházakat tartanak fenn, mi szép dolog volna, ha az amerikai pénzzel az amerikai hóbortokat nem hoznák magukkal…” [Ez utóbbival nyilvánvalóan az Üdvhadseregre céloz.] Majd a biblikus alaposságával állítja párhuzamba a kor szektáit és azokat az ősegyházi közösségeket, melyeket Szent Pál ostorozott leveleiben különböző eltévelyedéseik miatt.²⁴

    Stilárisan elemezve a fenti püspökkari pásztorleveleket megállapíthatjuk, hogy – leszámítva az elsőt, mely még a „kezdő püspök” műve és kiemelt témáról, a pápai jubileumról szól – alapvetően közvetlen hangúak. Könnyedén megállapíthatjuk azonban összehasonlítva Prohászka saját egyházmegyéjének szánt pásztorleveleivel a püspökkariakat, hogy a testület nevében írtakban kezdetben kevesebb hétköznapi fordulatot mert megkockáztatni. Egyházmegyéjének szánt írásainak hangvétele kissé bensőségesebb, mint e hivatalosan emelkedett írásoké. Ahogy idősödött azonban Prohászka, úgy törődött egyre kevesebbet e formaságokkal, adta egyre inkább önmagát mindkét körlevél-sorozatban.

    Néhány pásztorlevél kézírásos vagy gépelt fogalmazványára az Esztergomi Prímási Levéltárban ráakadhatunk.²⁵ A kinyomtatott verziók és Prohászka eredeti tervezetei közt lényegi különbségeket nem fedeztem fel. Stiláris javítások, pontosítások fordulnak elő, ezeket a szövegtervezet elfogadásakor illeszthette be a grémium a tervezetbe. Ezekről a részletekről azonban a jegyzőkönyvek nem szólnak, biztosat nem mondhatunk róluk.

    A nyolc fent ismertetett pásztorlevélen túl még egy tervezett dokumentumról értesülünk, ha figyelmesen olvassuk a püspökkari jegyzőkönyvek lapjait. Ezt 1909-ben készült kiadni a püspöki kar, s kivételesen szerkesztőként nemcsak Prohászka neve merült fel, hanem a hercegprímási iroda, Városy Gyula, Csernoch János és Fischer-Colbrie Ágoston is közreműködött volna megalkotásában. Témája a vegyesházasságok veszélyeinek hangsúlyozása lett volna²⁶, azonban kiadása végül ad acta került, vélhetően azért, mert központi akcióval nem akart a püspöki kar újabb botrányokat kavarni.

    A világháborút közvetlenül megelőző évek legnagyobb egyházi-diplomáciai bonyodalmát ugyanis X. Pius pápa 1907 nyarán kiadott Ne temere kezdetű dekrétumának hazai alkalmazása okozta. Ez 1908 húsvétjától kezdve csak akkor ismerte el érvényesnek a katolikus és protestáns fél közti vegyes házasságot, ha az a katolikus pap aktív közreműködésével történt, mely a gyakorlatban a protestáns fél részéről a gyermekek katolikus nevelésére tett ígéret (reverzálisadás) után valósulhatott meg. A szöveg azonban megjegyezte, hogy azokra a területekre vonatkozóan, melyekről e tekintetben a Szentszék már külön rendelkezett, a dekrétum nem vonatkozik. A magyar püspöki kar abban a hitben, hogy egy 1897-es rendelet ugyan tilosnak, ám egyházilag érvényesnek fogadta el Magyarországon a reverzális nélküli, illetve csak polgári tisztviselő előtt megkötött házasságot, nem rendelkezett időben a Ne temere kihirdetéséről. Túl későn, 1908 februárjában derült ki, hogy a Szentszék csak Németországot tekinti e tekintetben kivételezettnek a Provida című konstitúció alapján. Ráadásul Vaszary Kolos prímás csak fél év haladékot tudott szerezni a Ne temere magyarországi életbeléptetésére²⁷. Mindez botrányos belpolitikai eseményeket gerjesztett. Így a püspöki kar a Provida hatályának Magyarországra való kiterjesztését kérelmezte a szentszéktől.

    Ennek a memorandumnak a megszerkesztésében Prohászka Ottokárnak kellett Városy Gyulával, Párvy Sándorral és Csernoch Jánossal közreműködnie.²⁸ A pápa aranymiséjére kiutazó küldöttség – melynek tagja volt Prohászka – Rómában lobbyzott az ügy érdekében. Ferenc József hasonló kérelmét később Majláth Gusztáv erdélyi püspök vitte személyesen az örök városba. A belpolitikai vihar közben dagadt, Tisza István például államférfiúi voltával összeegyeztethetetlen hangnemű kirohanásokkal illette a katolikusokat.²⁹ A békülésre vágyó Vaszary 1909-ben újabb felirattal sürgette a pápát, aki végül is látva a reverzálisok számának észrevehető csökkenését, megadta a kért engedélyt 1909 februárjában, érvényesnek nyilvánítva utólag az exlex időszak polgári kötéseit is.³⁰

    A pápai döntés kihirdetésével együtt a püspököknek illett volna egyházmegyéikben felhívni a figyelmet a vegyes házasságok veszélyeire, ám a tervezett közös pásztorlevél ügye végül is csendesen elaludt, a nagy nehezen lecsillapodott tűzre nem akart újra olajat öntetni a püspöki kar. Egyes püspökök saját egyházmegyéikben nagyböjti pásztorleveleikben azért felhívták híveik figyelmét a vegyes házasságok lelki veszélyeire. Prohászka már 1908-ban így fordult híveihez³¹, s ez a gondolat fogalmazódik meg a korábban taglalt 1923-as, válások ellen írt közös püspökkari pásztorlevelében is.

    Prohászka püspökségének 22 éve alatt aktuális kérdésekben összesen 39 memorandumot adott ki a püspöki kar a pápának, az uralkodónak, minisztereknek stb. címezve.³² Ám csak az ügyben említett 1908 szeptemberi memorandum az egyetlen, melyben Prohászka közreműködéséről értesülhetünk. Többnyire ugyanis a hercegprímási iroda vagy az egyes ügyeket előterjesztő püspök fogalmazta ezeket, s mivel Prohászka nem volt különösebben aktív a püspökkari tanácskozásokon, gyakorlatilag kimaradt belőlük.

    Nem mondhatjuk tehát, hogy a püspöki kar afféle állandó íródeákjaként kezelte volt Székesfehérvár püspökét. Ám kimondatlanul is elismerték püspöktársai, hogy a hívek megszólításához különösen ért, ezért a pásztorlevelek megírását reábízták. Prohászka Ottokár halála után Glattfelder Gyula csanádi püspök vette át ezt a funkciót, ünnepélyes pillanatokban pedig Serédi Jusztinián hercegprímás vállalkozott körlevelek írására.³³

Jegyzetek:

¹ Gergely Jenő: A püspöki kar tanácskozásai; Budapest, 1984, 349. o., illetve Gergely Jenő: Prohászka Ottokár közéleti működése;  In: Szabó Ferenc szerk.  Prohászka ébresztése, Budapest, 1996, 177–204. o.; 191. o.

² Beke Margit: A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919–1944 között I–II.; München-Budapest, 1992; In: Dissertationes hungaricae ex historia Ecclesiae XII–XIII; II. kötet 485. o.

³ Schütz Antal szerk.: Prohászka Ottokár Összegyűjtött munkái (továbbiakban ÖM) IX. kötet: Prohászka Ottokár: Világosság a sötétségben; Budapest, 1928.

⁴ Pl. Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár  (továbbiakban SZPL) – Litterae Encyclicae 1905–1925

⁵ SZPL No.80A 1907. okt. 24–25-i konf.  21. pontja és 1907. dec. 19-i konf. 8. pontja

⁶ SZPL Litterae Encyclicae 1908/I., 3. o. illetve 5. o.

⁷ SZPL No.80A 1908. febr. 5-i konf. 8. pontja

⁸ ÖM 9., 125–137. o. és SZPL No.80A – Az 1912. ápr. 25-i konf. 44. pontja

⁹ SZPL Litterae Encyclicae 1919/I. 1–6. o. Szó szerinti idézetek a 3. oldalon találhatók.

¹⁰ Gergely Jenő: Prohászka Ottokár – „A napbaöltözött ember”; Budapest, 1994, 182–186. o.; ill. Gergely 1996, 191–196. o.

¹¹ Szövegkiadás: ÖM 9, 265–272. o. Idézet: 270. o.

¹² Gergely 1996. 195. o.

¹³ SZPL Litterae Encyclicae 1920. Esztergomi Prímási Levéltár (továbbiakban EPL) Cat. D/a 2085/1920 és a következő szám nélküli csomó.

¹⁴ SZPL Litterae Encyclicae 1921. Idézetek: 2. o. ill. 3. o.

¹⁵ Gergely 1997; 18–20. o.

¹⁶ Gergely 1994; 189. o., 199. o.; illetve Napló III.  112. o. és 181. o.

¹⁷ ÖM 9, 315–326. Idézetek 322. o. és 324. o.

¹⁸ Fazekas Csaba: Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban; Budapest, 1996, 13. o., és 20–21. o.

¹⁹ Beke 1992. I. 95. Az 1922. márc. 22-i konf. 21. pontja; Fazekas 1996, 45. o.

²⁰ Beke 1992. I. 119. o. Az 1923. máj. 16-i konf. 41. pontja.

²¹ Uo. I. 155. o. Az 1925. márc.18-i konf. 25. pontja.

²² Fazekas 1996. 47–49. o.

²³ Beke 1992. I. 165. o. Az 1925. okt. 14-i konf. 30. pontja.

²⁴ SZPL Litterae Encyclicae 1925. Idézet: 2. o.

²⁵ EPL Cat D/a. többnyire szám nélkül, a megfelelő évek csomóiban.

²⁶ SZPL No.80A – Az 1909. márc. 16-i konf. 1. pontja

²⁷ Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867–1918, München 1974. In: Dissertationes hungaricae ex historia Ecclesiae II., 104–105. o.

²⁸ SZPL No.80A – Az 1908. ápr. 23-i konf. 6. pontja

²⁹ Uo. az 1909. nov. 17-i. konf. 13. pontja

³⁰ Salacz 1974: 105–106. o.

³¹ ÖM 9. 31–49. o.

³² Beke 1992. II. 482–484. o.

³³ Gergely 1984. 349. o.

Még kapható a Távlatok szerkesztőségében a

Prohászka ébresztése II.

című gyűjtőkötet, az 1997-ben Székesfehérvárott megtartott
Prohászka-konferencia előadásai. Ára: 700 Ft.

Dékány Endre

MARTINKÓ  ANDRÁS  ÉS  AZ  ÓMAGYAR  MÁRIA-SIRALOM  REJTÉLYE

P. Muzslay Istvánnak a „Planctus”-ról (ÓMS) szóló összefoglaló írását olvasva (Távlatok, 2000/1., 47. sz.) fölmerültek bennem azok az emlékeim, amelyek a század egyik legnagyobb irodalomtudósához, Martinkó Andráshoz és például szolgáló kutatói tevékenységéhez fűződnek. Sokszor s éveken keresztül gondolkoztunk, beszélgettünk a munka részleteiről, a forrásokról, klasszikus nyelvi kérdésekről, és segítettem számára összegyűjteni – sok külföldi országból is – a szükséges forrásanyagot.

Több évtizedes, hihetetlenül pontos, lelkiismeretes és minden tudományos szempontot felölelő munkája nyomán 1988–89-re hatalmas anyag gyűlt össze, s készen állt a végső összeállítás is, amelyet Martinkó egyre súlyosbodó szívbetegsége lassított. A kötet anyaga és a szerkesztés minden részlete – a „kotta” (a részletes kidolgozási utasítások) – rendelkezésre állottak. De nem sikerült egy olyan – hozzá hasonló tudású – nyelvész és irodalomtudóst találni, aki a munkát elvállalta volna, és teljes értékűen be tudta volna fejezni. Az akkoriban „nagydoktorinak” nevezett tudományos fokozatra készített írásmű bevezetését és vázlatát tudta csak kiadni a szerző, életének utolsó napjaiban jelent meg az Irodalomtörténeti Füzetek 117. számában, „Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben (Bevezetés és vázlat)” címmel (1988, Akadémiai Kiadó). Röviddel ezután, végleg legyengülve, hirtelen meghalt, az akadémiai vita s a már kiküldött értesítések előtt. Az anyag ezután évekig, egy bőröndöt megtöltő kézirat formájában, a mellékelt utasításokkal „raktáron” maradt. Ezeket az éveket követően az Intézet jelenlegi igazgatója és „András bácsi” egyik tisztelő barátja rendelkezése alá került, és remélhető közeli kiadása.

Martinkó a „bevezetésben” ismerteti és megrostálja az ÓMS eddigi vizsgálatait: Gragger Róbert a Siralom felfedezése (1922. november) után elsőnek elemezte szakszerűen – az akkor legkorszerűbb szakirodalom információival – a szöveget. Így foglalja össze (13–14) Gragger tételeit: „Az ÓMS az 1300 körüli időkből származó fordítás, helyesebben: nem is fordítás, hanem egy, a XII. század végén született latin versnek inkább csak szerkezeti és tartalmi követése, »költői érzékkel megalkotott parafrázis«-a, »utánköltése«. A latin eredeti egy Planctus ante nescia. . . kezdetű hosszabb költemény, tartalmában »planctus«: (Mária)-siralom, formájában s (részben) funkciójában ún. sequentia (az egész középkorban virágzott vallásos költői műfaj), melynek az ÓMS csak egy (kisebb) részét fordította. . .”

Gragger nem egy megállapítása ma is helytálló. Horváth János, Pais Dezső, Mészöly Gedeon, Mezey László, Benkő Loránd foglalkozott utána tudományosan az ÓMS európai mintáival, fejlődéstörténeti helyével stb., az ő kutatásaik eredményeit mind megrostálja Martinkó, és számol olyan mediévisták véleményével is, mint pl. Szilády Áron, Katona Lajos, Vargha Damján, Horváth Cirill és mások. A hazai vallástörténeti vizsgálódások, majd a külföldi minták és az ÓMS összehasonlításai, a műfaj és a funkció stb. elemzése után fogalmazza meg Martinkó végkövetkeztetéseit (201–213).

A füzet megjelenése után hosszabb ismertetést írtam a munkáról, amely annak lényegi problémáiról, a mű helyzetéről szólt. Az ÓMS kutatásának történetéhez tartozik az a szöveg is, amelyet Vizkelety András akadémikus írt az akkor – (1986) – az ÓMS szövegét tartalmazó kötet bevezető magyarázataként. („Világ világa, virágnak virága.” /Ómagyar Mária-siralom/ Bemutatja Vizkelety András. Bp. 1986, Európa Kiadó) Ez a szöveg tartalmaz bizonyos következtetéseket, tényeket, amelyeket ekkor már Martinkó András is megállapított. Vizkelety András írása kiváló bevezetésül szolgált a Planctus szövegkiadásához és hatásához.

Horváth Jánosnál még azt olvasta Martinkó: „Hovatovább azt kell hinnünk, hogy az Árpádok korában (nem a XI. században – M. A.) sokkal erőteljesebben megindult már a magyar műköltészet, mintsem addig álmodni mertük.” Ezt a föltevést Martinkó kérdéssel egészíti ki: „Azt jelentené ez, hogy Magyarországon a XI–XII. században (következésképpen a XIII. század első felében is) költészeti tűzhelyek, központok lettek volna (ezek nélkül nincs virágzó költészet), ahol egyebek közt nagy számmal költöttek (kompiláltak, fordítottak is) költeményeket?” Röviden jellemezve így áll előttünk a rejtély; ennek megfejtéséért indult el a nagy tudós évtizedekig tartó kutatómunkája, amely oly sok bonyodalmon vezetett keresztül, amíg eljutott egy roppant etikusan átgondolt, kérlelhetetlen nyelvi, történeti és irodalmi logikával megalkotott gondolatsorhoz, amelyet röviden így írhatunk le: „Nincs még közvetett adatunk se az ÓMS bármilyen fölhasználására; az utókor nem tartotta számon; nincs összhangban »a XIII. század első felének magyar fejlődéstörténeti tényezőivel«; az utána következő három századból »nem maradt fenn . . . semmiféle (jelentős) irodalmi szöveg. . .« Van egy magyar nyelvű, a szóbeliség határán az írott irodalom területére tartozó vallásos költemény, mely »a líra területére vezet át, mégpedig olyan beleérző . . . műköltői líraiság magaslatára, minőt alig ismerhetett a még nem keresztyén magyar« – idézi Horváth Jánost. Így jutottunk el oda, hogy a szerző kimondhatja az ÓMS keletkezésére és szerepére, műfajára következtetve, hogy hogyan lett „egy igazoltan külföldön, a XIII. század második harmadában készült latin nyelvű prédikációs kódex vendégszövege”. A szerző bizonyossággal állítja, „hogy az ÓMS 1982. máj. 24-e előtt nem »járt« magyar földön (másolat formájában sem) . . .”

Végül e rövid ismertetés befejezéséül idézem Martinkó András befejező gondolataiból a következő szavakat: „Valami magyarnak és valami európainak ugyanazt a »meleg kézfogását hirdették – ha nem is mindig azonos módon értelmezve – nagy elődeink olyan tényként, amely nélkül csonka, megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan az ÓMS poézise. . .«”

Széll Tamás

AZ  ÉSZAKKELET-AMERIKAI  JEZSUITA  
MISSZIÓK  KEZDETE

1. Háttér

Amerika felfedezését az 1492-es évvel azonosítani önkényes, még ha ezt az évet tekintik is az Újkor kezdetének. A kontinenst már a kőkorszakban, több mint 18 ezer éve, „felfedezték” az első őslakók, a paleo-szulatran kultúra megalapítói. Mintegy 13-14 ezer éve ázsiai nomádok is csatlakoztak ezekhez, valószínűleg az akkor sekély Bering-szoros föld- és jégszigetein keresztül, megvetve alapját a clovis kultúrának. Ismert, hogy a vikingek (pl. Leif Erikson) i. e. ezer év óta ismételten látogatták Amerikát (Vinlandot), és hogy mások mellett zsidók, kínai buddhisták léptek a második században a kontinensre, az ötödik században Szent Brendán¹, majd a walesi Madoc herceg. Kolumbusz Kristóf² volt azonban az első hajós, aki útjáról szakszerűen beszámolt, azt maga megismételte, és utazását mások is utánozni tudták. Az 1492-es év után fokozatosan minden elképzelést felülmúló változások indultak meg, ezért kiemelkedően jelentős ez az év. A sors fintora, hogy Kolumbusz soha nem lépett az Amerikának nevezett kontinens földjére, csak a délkeleten csatlakozó karib szigetvilágra, és soha nem tudta meg, hogy a föld, ahová érkezett, célkitűzésével ellentétben, nem India volt.

Kolumbusz után Európa profitétvágya feltámadt Amerika iránt, ezért a karib térségtől dél és észak felé egyre több területet derítettek fel és hódítottak meg. A spanyolok és a portugálok délen és az észak-amerikai kontinensnek is a déli részein vetették meg lábukat (pl. utóbbin az első települést, St. Augustine-t a mai Florida államban a spanyol Juan Ponce de León már Kolumbusz után 20 évvel megalapította). Északabbra, de még a keleti partvidéken, hollandok³, angolok és franciák vettek birtokukba egyes területeket, azonban a tartósabb hódításokig bő száz évre volt még szükség, és a kontinens belseje érintetlen maradt. A birtoklási helyzet háborúskodás folytán állandóan változott. A jelen tanulmány eseményeinek színteréül szolgáló terület meghódítása Samuel Champlain nevéhez fűződik, aki 1603-ban lépett Észak-Amerika északkeleti partjaira, és megalapította Franciaország részére a ma Kanadához tartozó Québec tartományt.

Európában az Újvilág (Terra Nova) felfedezését követően, fokozatosan, szinte semmi nem maradt a régiben. Új kereskedelmi utak nyíltak a híres selyemút és az afrikai cirkumnavigációs hajóút mellett, új áruk jelentek meg a piacon, a stratégiai, gazdasági és politikai egyensúlyok eltolódtak, átrendeződtek, az egyének vagyoneloszlása átalakult. A flórán át még a tájkép, de maga a táplálkozásunk is megváltozott, és ezek a változások ma is éreztetik hatásukat.⁴

Az Újvilágban talált embertestvérekkel a felfedezők az első években hol baráti, hol ellenséges viszonyban voltak, de később egyértelműen méltatlanul bántak velük, visszaéltek a maguk technikai fölényével, kifosztották őket, ritkították soraikat, kábítószereket ismertettek meg velük, fertőző betegségeket hurcoltak közéjük, ősi kultúrájukat hagyták elpusztulni. (Pl. Cortez és társai⁵ az azték és inka kultúrával tették ezt.)

Ebben a háttérben a keresztény hit terjesztése üde szín, legtöbbször minden elismerést megérdemlő hősi akció volt, tele életveszéllyel. A hittérítők mély hite, szeretete, önfeláldozása és bátorsága örök például szolgál számunkra, ha munkásságuk manapság szinte feledésbe ment is. Előfordultak karddal történt erőszakos térítések⁶, de ezek nem voltak sem jellemzőek, sem pedig hatásosak.

A spanyol hódítások térségében főként spanyol jezsuiták dolgoztak, éspedig nagyon eredményesen; a keresztény hit mellett bevezettek egy sor agrokulturális és szociális intézkedést, amelyek túlmutattak az eddig ismert leghaladóbb szociális reformokon és termelési szövetkezéseken. Működtek egyéb szerzetes rendek is: pl. a kaliforniai térségben ferencesek, dominikánusok és mások. A Mississippi deltája vidékén (New Orleans), valamint északkeleten a francia jezsuiták végeztek imponáló térítést. Az angol, holland és német hódoltság alatt álló észak-amerikai területeken zömmel protestáns misszionáriusok működtek, mert az oda települt fehérek is többségükben ilyenek voltak, akik részben a hazájukban elszenvedett vallási intolerancia elől vándoroltak ki (pilgrimek).

Észak-Amerikában, a déli részeket kivéve, az angol és francia befolyás konszolidálódott. A missziós munka szerteágazó, kiterjedt tevékenységének ismertetésére való vállalkozás ehelyütt irreális, ezért a továbbiakban, szűkítve a területet, a francia jezsuiták északkeleti térítési munkája hősi beindulásának ismertetésére szorítkozom. Az érintett térségek ma a kanadai Québec és Ontario déli részei, az USA akkori új-angliai területei, beleértve a Szent Lőrinc-folyó menti vidékét⁷.

2. Huronok és irokézek

Kialakulóban lévő missziós központokról legelőbb csak az 1600-as évek első harmadában beszélhetünk, mert addigra szilárdultak meg a katonai megszállás és a polgári berendezkedés szervezetei. Akkor már voltak francia erődítmények, kereskedelmi hálózatok, telepek, amelyek lakossága katonákból, prémvadászokból, kereskedőkből, valamint családjaikból állt. Az őslakosság nem tartozott egységes államhoz, csak egymástól független törzsekhez. Falvakban laktak. Két jelentősebb törzs fordult elő a szóban forgó területen: a huronok és az irokézek (iroquois), szomszédságukban pedig mohawkok, algonkinek és abenatik. A huronok a tenger keleti partvidékén és a kontinens nyugati részébe nyúló térségeken laktak, vadászatból és primitív földművelésből éltek, míg az irokézek többnyire mozgó, vadász életet folytattak. A két törzs életmódja sokban különbözött, nyelvük is eltért, és talán így érthető a közöttük szinte állandósult, hagyományos ellenségeskedés. Az irokézek meg-megtámadták a huron falvakat, megrohanták kereskedelmi karavánjaikat, zsákmányoltak, és az életüket sem kímélték. A huronok ilyenkor véres bosszút álltak ellenségeiken. A franciákkal a huronok kerültek előbb tartósabb kapcsolatba, kereskedtek egymással, a huronokat felhasználták kalauzoknak, kémeknek, tolmácsnak, szövetségesül, sőt később különféle bérmunkákra is. Érthető, hogy a térítőmunka is előbb a huronoknál indult. A huronokat később sikerült kezdetleges állammá is szervezni, Hurónia néven.

Az indiánok (akiket az angol nyelvben megkülönböztetésül India lakosaitól amerikai indiánoknak neveznek) az akkori európai szemmel „vadak” voltak, így is hívták gyakran őket. Gyakorlatilag kőkorszakbeli primitív civilizáció jellemezte életüket. Fejletlen vallási elképzeléseik voltak, nagyon babonásak és hiszékenyek is, más vonalon viszont makacsok voltak. Tiszteltek bizonyos, életükkel összefüggő erényeket, amilyen a harcban vagy vadászatban tanúsított bátorság, ügyesség, valamint a segítségre szoruló társ, pl. a sebesült harcos felkarolása, betegek ápolása. Vallásuk nagyon szabados volt. A fehérek vallása iránt kíváncsiság nyilvánult meg, de saját hiedelmeik elhagyására kevés hajlandóságot mutattak. Életük kemény volt, állandóan ki voltak téve kíméletlen környezetüknek, amelyben bármikor a halál veszélye is fenyegette őket – állatoktól, ellenségtől, betegségtől vagy természeti csapásoktól. Mivel a természetnek ki voltak szolgáltatva, nem meglepő, hogy a vallásuk jó és gonosz szellemei is a természeti jelenségekkel, ott fellelhető tárgyakkal, állatokkal voltak szoros kapcsolatban. Alapvetően hittek az álmokban, mert azt tartották, hogy az álmok síkján találkozik az élő a szellemi világgal. Az álmokból jövendöltek, onnét intéseket vagy utasításokat kaptak. Írásuk nem lévén, tanaikat szájhagyomány tartotta életben, szokásaikat, hiedelmeiket generációról generációra adták tovább. Szokásaiknak és babonáiknak száma felettébb nagy volt. Az indiánok hittek egy legfelsőbb szellemi lény (a Nagy Szellem) főhatalmában, hittek a lélek létezésében, és abban, hogy az a halál után tovább él, vagyis hittek a lélek halhatatlanságában és a túlvilágban. Halottaikat is ezért tisztelték.

Az indiánok életmódját az európai nevelésben részesült egyének vadnak és kegyetlennek minősítették. A franciák az indián mentalitást valami rossz vallásnak könyvelték el, sőt egyes tetteiket egyenesen ördögi eredetűnek hitték. Az indiánok számos vulgáris szokásuknak a legnagyobb ártatlansággal hódoltak. P. Ragneau S. J. 1647-ben írt róluk, és annak a nézetének adott kifejezést, hogy szerzetestársai a legtöbb indián szokással szemben addig túl szigorúak voltak. Nézeteit több jezsuita is osztotta, de sokan voltak olyanok is, akik a szigorú bírálatnak és a szembeszegülésnek voltak a hívei.

Az indiánok alapjában véve szerették kemény életüket. Az orvosi funkciókat végző orvosságos emberek (medicinmen) valójában javasemberek, kuruzslók voltak. Varázslóik pedig papi funkciókat hajtottak végre, mert ezek, hitük szerint, a szellemekkel kapcsolatot tudtak teremteni. Ezek nagy tiszteletnek örvendtek, még a legmagasabb vezető, a törzsfőnök előtt is megbecsülést élveztek. A medicinmen és a varázslók a keresztény vallásnak esküdt ellenségei voltak, mert ettől a vallástól az első napok óta pozíciójuk biztonságát féltették. A missziós tevékenységnek mindvégig igen jelentős akadályozói voltak.

A huronok hosszú házakban laktak, amelyekben nyílt kéményes főzés-fűtés folyt. Ezekre a tömegszállásokra füst, piszok, bolhák és átható bűz volt jellemző, amelyeket európai emberek alig elviselhetőnek tartottak. Ezenkívül a testiséget tükröző legváltozatosabb cselekmények csaknem közszemlén voltak.

3. Térítőmunka

Az indiánok a keresztény életstílusban kevés vonzót láttak, de semmiképpen sem elegendőt ahhoz, hogy miatta saját szokásaikat és hiedelmeiket elhagyják. Törvényeik alig voltak, szabadon cselekedtek kedvük szerint. Az együttélés elemi szabályai ellen vétőket a törzsfőnök büntette meg, ezenkívül csak az ellenségtől kellett tartaniok. A vérbosszú élt, és annak végrehajtása a megölt ellenséges harcos rokonainak volt a kötelessége. A leányok szabadon rendelkeztek testükkel, több férfivel is kapcsolatot tartottak fenn, bár családalapítás után egyfajta monogámiát vártak el tőlük.

Az előbbiekből érthető, hogy a hittérítési munka elé sok és enormis nehézség gördült, az életveszélyről nem is beszélve. Nem meglepő ezért, hogy gyors és látványos eredményekre nem számíthattak. Egyik kezdeti nehézség a páterek részéről az egységes elvi alap hiánya volt. Ez azonban kompromisszumok árán megoldódott. Megállapodtak abban, hogy mennyit toleráljanak az indián szokások közül, milyen szigorral lépjenek fel egyesekkel szemben. Voltak olyan atyák, akik szerint először a régi vallást kell lerombolni, de bizonyos toleranciát végül mégis elfogadtak, és a jezsuita engedelmességnek hála, egységes taktikával közelítették meg a huronokat. A legnagyobb önzetlenséggel, fáradhatatlanul, valamint mostoha körülmények között dolgozó szerzetesek nem ismertek megfutamodást. Munkájuk végül nem is maradt eredménytelen, de eleinte alig jutottak előbbre, és a térítés nagy árat követelt mindkét fél részéről. A jezsuiták a rendkívüli nehéz élet elfogadásával és mártírjaikkal fizettek, az indiánok kultúrájukat hagyták megsemmisülni. Utóbbi természetesen nem a térítés direkt következménye, hanem az azt párhuzamosan kísérő politikai változások folyománya. Az európai civilizációt lassanként átvették az indiánok, de rövid időn belül technológiai függőségbe kerültek a franciáktól, miután régi készségeiket meglepően gyors ütemben elveszítették. Fegyvereiket, szerszámaikat és új életük más kellékeit az európaiaktól kellett megszerezniök. Még az addigi háborúik is megváltoztak. A korábbi, viszonylag szerény vérveszteséggel járó harcok helyett az új fegyverek valóságos népirtást tettek lehetővé. Ez és a behurcolt betegségek, valamint a szeszes italok valósággal megtizedelték soraikat.

A jezsuiták első célkitűzése az indián nyelv(ek) elsajátítása volt, ami szótárak, nyelvtani ismeretek nélkül egymaga is roppant nehéz és időigényes feladat. Ezt követően meg kellett ismerkedniük az indiánok vallási elképzeléseivel, mert csak így tudták azok ellen felvenni a harcot, csak így kezdhették meg a meggyőzés türelmes munkáját. Eközben a keresztény tanokat oktatták, keresztény szokásokat vezettek be. Egyes absztrakt fogalmakra az indiánoknak nem volt megfelelő szavuk. A jezsuiták ezért primitív szótárt írtak, kezdetleges nyelvtankönyvet rögtönöztek, még új szavakat is gyártottak. Mindezen akadályokat szívós kitartással, figyelemre méltóan szervezett összmunkával, de mindenekelőtt végtelen türelemmel fokozatosan gyűrték le ezek a derék páterek; zokszó és elbátortalanodás nélkül, nagy testi megpróbáltatásokat vállalva igyekeztek helytállni.

A huron nyelvet elsajátították, ez jelentős előnyt jelentett, ugyanis a Nagy Tavaktól keletre ez a nyelv szolgált „lingua franca”-ként, amit csaknem minden indián megértett, még ha a saját nyelvüktől eltért is. Az első idők csaknem teljes eredménytelensége ekkor kezdett fordulni. Az indián szokások megváltoztatása nehéznek bizonyult. Nem volt ritka, hogy a keresztény életvitel elfogadását színlelték, de aztán mégis folytatták ősi szokásaikat. A jezsuiták főként a szexuális amoralitásokat tekintették elfogadhatatlannak, mert ezekben a halálos bűn veszélyét látták. Jézust könnyű volt elfogadtatni és megszerettetni a bennszülöttekkel. Szívesen jöttek a missziós telepekre is, ahol kórházfélék működtek. Hamar felismerték a missziós gyógyítás fölényét a medicinmennel szemben. Szívesen fogadtak kedveskedéseket vagy ajándékokat. Játékokra is kaphatók voltak, és a missziós telepen töltött idő alatt kerülhetett sor a fokozatos meggyőzésre. A legnehezebb akadály az ellenség szeretésének és a szüzességnek az elfogadása volt. A böjtölés is gondot okozott, de ezt elfogadták, mert az ő vallásukban is létezett önként vállalt áldozat. A szeretet és lelki tisztaság motivációját megértették, de nem látták ezeknek gyakorlati hasznát. A gyűlölt ellenséget meg kell ölni, mondták, különben legközelebb ő fog ölni. Zavart okozott az is, hogy a huronok nem mindig láttak épületes keresztény életet az erődök lakói között, és a rossz példa nem segített az új tanok elfogadásában. Nehezen gyengült álmaik jelentőségébe vetett vak bizalmuk is, mert ez mélyen belegyökerezett mindennapi életükbe. Ha a jezsuiták esőért imádkoztak, és jött az eső, akkor megilletődtek, sőt elismerték, hogy az atyák nagyobb „varázslók”, mint az övék; ha azonban az eső elmaradt, akkor hamar meginogtak. Varázslóik és javasembereik ösztönzésére gyakran minden rosszat is az új vallás megjelenésével magyaráztak, és ezt nagyon nehéz volt leküzdeni. A tízparancsolat elfogadtatása azért nem volt könnyű, mert a felebarát szeretése és az ölés tiltása, továbbá a hatodik parancsolat szöges ellentétben állt addigi életszemléletükkel.

A jezsuiták a legtöbb sikert karitatív tevékenységükkel érték el. Az atyák igen távoli falvakat is meglátogattak, pedig ez ezer veszéllyel és nélkülözéssel járt. Nem volt ritka, hogy 1500 km távolságra is elmentek, utak nélkül, kezeletlen erdőségeken, nehéz terepen, gleccserhordalékos sziklákon át, részben gyalog (nemegyszer lábbeli nélkül, mert a meglevő hasznavehetetlenné rongyolódott), részben kenukon. Az indiánok tisztelték ezt az önfeláldozást és önzetlenséget, szívesen vették ezeket a látogatásokat, de akadtak olyanok is, akik gyűlölték őket, és az életükre törtek.

A misszionáriusok, ha életben maradtak, a rendi diszpozíció révén időnként leváltásra kerültek. A hazatérők részletes írásbeli beszámolói ma is értékes történelmi források. Ezekből, minden szerénységük ellenére is, imponáló áldozatvállalás világlik ki. A huron nyelvtudás azonban olyan előnyt jelentett, ugyanakkor az utazás olyan költséges volt, hogy a missziókról a szokásosnál sokkal ritkábban hoztak más helyre pátereket.

Egyik első és talán a legnagyobb közülük P. Jean de Brébeuf S. J. volt, aki már 1626 és 1629 között megkezdte munkáját a huron falvakban. Amikor az angolok 1629-ben bevették Québecet, kiűzték onnét a jezsuitákat. Ő azonban hamarosan visszatért két társával, P. Daniellel és P. Davost-val, akiket később sok más követett. Ha valahová mentek, akkor rendszerint külön utakon át tették ezt, hogy ne egyszerre pusztuljanak ott valamennyien, ha támadás érné őket. Eledelük az indiánok kukoricakenyere volt. Egyik útjuk alkalmából az indián kalauz kirabolta Davost atyát, a folyóba dobta Bibliáját. A páter mégis eljutott abba a huron térségbe, ahová igyekezett, felvette a kapcsolatot társaival. P. Brébeuf ugyanezen alkalommal, más úton ugyancsak célhoz ért, a kanadai Québec-beli Champlainből elérte a Trois Rivières-t, ahol azonban a kísérő indiánok magára hagyták. Akkor a derék páter nem a gondviselésért imádkozott, hanem hálát adott azért, hogy addig eljutott. További gyaloglással rátalált arra a helyre, ahová igyekezett, ahol régebben működött. Csak a régi kápolna üszkös nyomait találta meg, volt háza is hamuvá lett. A régi lakosság a közelbe költözött, ezért megtalálta őket. Nagy örömmel fogadták, és indián tradíció szerint nyomban hozzáfogtak ahhoz, hogy közösen újra házat építsenek neki. A ház fából készült, 12x7 m-es alapon, indián szokás szerint nyílt kéményes tűzhellyel és válaszfalak nélkül. Brébeuf atya azonban ragaszkodott a válaszfalakhoz, hogy így kialakíthasson egy kis kápolnát, ebédlőt, műhelyt, konyhát és kamrát. Utóbbiba az indiánok száraz babot és kukoricadarát hordtak be. Szinte azonnal beindult a missziós munka, amelyet korábban elkezdett. Szerzetestársai egy-egy faluban ugyanezt tették, és a páterek egymással rendszeres kapcsolatban maradtak. Az indiánok szerették idejüket a missziós ház körül tölteni, ott mindig akadt érdekesség. Így pl. szerettek Brébeuf atya nagyítóüvegével játszani, de a kézi tekerésű kukoricadarálót akár naphosszat is eltekergették, egymással versengve. A rendszeres foglalkozások alatt megtanultak néhány keresztény imát, éneket. Az atya beszélt nekik a túlvilágról. Az indiánok szívesen hallgatták, de amint azt javasolta, hogy megkereszteli őket, mindig az volt a válasz, hogy a keresztény hit jó a franciáknak, de a huron más nép, nekik jó a maguk ősi hite. Haldoklókat és újszülötteket azonban kereszteltek, előbbieket mindig saját beleegyezésükkel. Nem csoda, hogy Brébeuf atya az első évében egyetlen indiánt sem tudott megtéríteni. A derék jezsuitából azonban nem hiányzott a türelem. Leírta az indián ünnepeket, szokásaikat; ezek között sok bizarr, néha kegyetlen vagy veszélyes is akadt. A szokások nagy részét tolerálta, sőt némely ünneplést, még táncot is, igyekezett összekapcsolni a tanításával, amennyiben némi keresztény alapot adott nekik. Betegeiket gyógyította is a páter, és hamar elfogadott nézet lett, hogy ő a legnagyobb varázsló. A pokol borzalmai nagyon hatottak a bennszülöttekre, de a leghatásosabbnak a szeretetből fakadt karitatív munka bizonyult, a segítségek, látogatások, a foglalkozások. A mennyország motiváló ereje kevésbé volt hatásos, hiszen az ő túlviláguk is boldogságot ígért, kitűnő vadászatokat, és nélkülözésmentes gondtalan életet.

1639-ben Brébeuf páter és társai, az 1636-ban történt, alább ismertetett véres események ellenére, azt tűzték ki célul, hogy minden fontosabb huron városkában legyen egy missziós telep. Ez az ambiciózus terv 1644-re meg is valósult. A telepeket Szűz Máriáról, Szent Józsefről, Szent Ignácról, Szent Lajosról nevezték el. Akkorra katonai védelmet is kaptak, és a telepeket védelemre meg is erősítették. A legnagyobb telepnek, a Sainte Marie-missziónak Brébeuf atya volt a rektora. Itt már 18 jezsuita atya, 4 jezsuita laikus testvér, 23 fizetés nélküli önkéntes dolgozó és 4 kamasz fiú alkották a személyzetet, de velük lakott 8 katona is. A telep életét szigorú fegyelem, rendszeresség és kemény összmunka jellemezték. Havonta két alkalommal szórakoztatást is szerveztek, amelyre távoli falvakból is jöttek indiánok.

Az 1647-es évre az irokéz veszély annyira megnövekedett, hogy a huronok a Québecbe tartó, prémeket és egyebeket szállító kereskedelmi karavánjaikat kénytelek voltak beszüntetni, mert folyton kirabolták őket, sőt lemészárolták legtöbbjüket. Ekkor a franciák és a huronok együttesen lecsaptak a támadókra, és véres győzelmet arattak felettük. Ezt persze követte az irokézek visszavágása, pedig addigra már szépen beindult a missziós munka. A telepek kis templomai megteltek új hívőkkel, és zavartalanul folyt az oktatás, valamint a karitatív és gyógyító tevékenység. Most megismétlődött az, ami P. Daniel telepén még 1636-ban történt, amikor az irokézek nagy erővel a telepre támadtak. A szorult helyzetben levő páter híveit menekülésre biztatta, ő maga azonban maradt a helyén a huron harcosokkal és a francia katonákkal. A harcosoknak Daniel páter azt ígérte, hogy aki megkeresztelkedik, az esetleges halála után a mennyországba jut. Sokan megkeresztelkedtek. A túlerő azonban az egész telepet lerohanta és felégette. A foglyul ejtett 700 egyén mintegy felét útközben megölték, de jó néhány megkeresztelt életben maradt.

Most 1649 márciusában a Saint Louis-missziót fenyegette ugyanez a veszély. Ezt is felégették az irokézek. Ezután a Saint Marie-misszióra került a sor, ahol a neves Brébeuf páter volt a vezető. A jezsuita atyákat halálra ítélték, legtöbbjük, köztük P. Brébeuf is, kínhalált szenvedett a kínzó cölöpöknél, de többet közülük előbb megcsonkítottak vagy megvakítottak. Kitartásuk, bátor kiállásuk, hitvallásuk párjukat ritkító volt. A szerzetesek hősi vértanúságukkal a hit legmagasabb fokú gyakorlása útján ragyogó példát mutattak az utókornak, amit nem lehet épülés és meghatódottság nélkül tudomásul venni.

Ezzel a szomorúan végződő büntetőhadjárattal zárult a missziós munka kezdete. A francia jezsuitákat azonban ezek a súlyos elijesztések sem tudták elkedvetleníteni, egy éven belül új missziókat szerveztek, új atyákkal és rövidesen újra folyt az eredményes térítőmunka.

A most ismertetett véres erőszakkal végződő időszaknak nyolc vértanúját XI. Pius pápa 1930-ban szentté avatta, és az általános római naptár szerint „észak-amerikai mártírok” néven október 19-én ünnepeljük őket. A szóban forgó szentek néhány biográfiai adatával zárom írásomat.

Jean de Brébeuf 1593-ban Normandiában született. Mint jezsuita önként ment a huronokhoz a Huguenot Trading Co. határozott lebeszélése ellenére. Missziós munkáját 1629-ben megszakította, mert Québecből az angolok kiűzték. Nemsokára azonban visszatért, és munkáját még akkor is folytatta, midőn a kitört himlőjárványért az orvosságos emberek az új vallást hibáztatták, ezért állandó életveszélyben élt. Rövid időre Québec városba helyezték 1640-ben, de aztán újra a huronok között dolgozott, 1644-ben a Sainte Marie-misszió vezetője lett a Szent György-öböl közelében; végül irokéz rabságba esett, ahol 1649-ben különös kegyetlenséggel kivégezték. P. Brébeuf mintegy hétezer embert térített meg, és egy huron nyelvű katekizmust írt.

Gabriel Lalement 1610-ben született, és 1646-ban érkezett Kanadába. Pap volt, és de Brébeuf atyával együtt ölték meg nagy kegyetlenséggel.

Isaac Jogues 1607-ben született. Röviddel azután, hogy jezsuita kiképzését befejezte, a huronok közé került. Egy alkalommal egy irokéz csapat fogságba ejtette és megcsonkította. Egy év után sikerült megszöknie. Hazakerült gyógykezelésre, de már 1644-ben újra a huronok között térített. Az irokézekkel kötött béke után a szomszédos mohawkok fogták el, és 1644. október 18-án tomahawkkal (indián csatabárd) több ütéssel lefejezték.

Charles Garnier Normandia szülötte. Párizsban 1624-ben lépett a jezsuita rendbe. Röviddel 1635-ben történt felszentelése után teológiai tanár lett, de később önként jelentkezett a kanadai misszióra. A huronok közé kerülésének évében, 1649-ben, 44 éves korában az irokézek elfogták, és kínzócölöpön kivégezték.

Antoine Daniel 1601-ben született. Mint jogszigorló 1621-ben Rouenben jelentkezett felvételre a jezsuita rendbe, és 1630-ban szentelték pappá. Már 1632-ben jelentkezett a missziós munkára, és a kanadai Cape Breton Islandra került, majd 1633-ban Québecbe, onnét a huronok közé. Ott indián fiúk részére iskolát alapított, és sikeres nevelőnek bizonyult. Egy 1636-ban végrehajtott irokéz támadás során foglyul ejtették, és kínzások után kivégezték.

René Goupil jezsuita laikus testvér (donné) kirurgus (felcser) és Jean de la Lande jezsuita segítőtestvér fontos és sikeres munkát végeztek, főként a kórházakban. Előbbit 1642-ben, utóbbi 1646-ban állították kínzócölöphöz. Hosszas kínzásuk alatt a derék fráterek, amíg eszméletnél voltak, fennhangon imádkoztak, és hirdették a szeretetet. A halált zokszó nélkül fogadták el, Isten kezébe ajánlva lelküket.

Noël  Chabanel, a legfiatalabb, 1613-ban született. Otthon tüneményes retorikatanár, a kanadai misszióban viszont, ahova 1643-ban érkezett, rengeteget küszködött a huron nyelvvel és az életkörülményekkel. 1649 decemberében egy aposztata huron ölte meg.

Az itt említetteket szentként tiszteljük. Később még több jezsuita is vértanúságot szenvedett: pl. Ambroise Davost páter. Életük örök példa marad előttünk.

Jegyzetek

¹ Szent Brendan a hajósok egyik védőszentje, Írország hajósa, a VI. században egy hétéves hajóutazása során lépett amerikai földre Új-Fundlandon. Ezt a Navigatio című könyvében írta le.

² Kevés embert ért akkor, és azóta is, annyi támadás, ugyanakkor magasztalás is, mint Kolumbusz Kristófot, az „Óceánok admirálisát”. Firenzei gyapjúszövő és fogadós fiaként Genovában 1451-ben született. Eredeti neve Cristobal Colon, aminek latinosított alakjai Colonus és Columbus. Születése alapján olasz volt (neve később Colombo is lett). Portugál felesége révén igyekezett a portugál udvartól támogatást szerezni az Indiába igyekvő „rövid” hajóútjához, de amikor ez sikertelen maradt, a spanyol udvar támogatásával spanyol alattvalóként vágott neki vállalkozásának. Többen gyűlölik, mások fontos felfedezőnek tekintik, akinek hitterjesztő intézkedései miatt IX. Pius pápa alatt még a szentté avatása is komolyan szóba jött. Egyéniségére ambíció, kincssóvárság, vállalkozó szellem és reneszánsz humanizmus illenek. Céljaiért kitartással küzdött. Ma közepes navigátornak, de haladó gondolkodásúnak tartják, aki az akkor még mindig eléggé újnak számító gömb (golyó) szemléletet földünk alakjára nézve magáévá tette, és erre alapozta India megközelítését.

³ A kontinens talán legjelentősebb városának, a mai New Yorknak területét a hollandok részére az angol Henry Hudson fedezte fel 1609-ben, és megvásárolta a területet az abenaki indiánoktól megállapodás szerinti összeg fejében. Az angol hadihajók azonban 1664-ben kiszorították a hollandokat ebből a már akkor is multinacionális városból, ahol a hollandokon kívül safari zsidók, angolok, dánok, spanyolok éltek az indiánokkal együtt. Ekkor változtatták meg az Új-Amszterdam nevet New Yorkra. A hely jelentőségét az adta, hogy körülötte van a világ egyik legnagyobb és legalkalmasabb kikötője, emellett vízi összeköttetésben áll a szárazföldi területekkel folyókon keresztül, amikhez később hozzájött az Erie csatorna is.

⁴ Közvetlenül, vagy Ázsián át, Amerikából jutott Európába a példátlan jelentőségre szert tett burgonya (solanum) és a kukorica (zea), továbbá a paradicsom (lycopersicum), a paprika (capsicum), egyes tökfélék (cucurbita). A hétköznapi életünkben tősgyökeres magyar fának tekintett akácfa (robina pseudoacacia) is amerikai, csak 1600 körül került Európába. (Ez tulajdonképpen nem is igazi akác, azaz nem acacia, ez utóbbi ugyanis melegebb égövi, örökzöld fa.)

⁵ A tárgyilagosság megkívánja annak a már igazolt körülménynek elismerését, hogy a legagresszívebb spanyol felfedezők, különben valóban elítélendő magatartását a spanyolok akkori ellenségei (franciák, angolok, hollandok és németek) eltúlozták, sőt hamisították is, ugyanakkor az indiánok kegyetlenkedéseit a fehéreken, valamint az új telepesek folytonos vegzatúráját alig hangoztatták. A háborúk története azt mutatja, hogy a győztes seregek, különösen a megszállók, a mai napig mindig is elítélendő magatartást tanúsítottak a lakosság iránt, és ez történt az újvilági hadműveletek során is. Később az észak-amerikai gyarmatosításból kiszorított németek a sikeresen gyarmatosító angolokkal és franciákkal szemben hasonló, bár enyhébb eltúlzásokat tettek. A népszerű May Károly kalandregényeiben nem véletlen, hogy a nemes apacs indiánok és a „sápadt arcúak” összehasonlítása is, az indiánok javára, kissé kimozdult a realitás fókuszából. Az igazság azonban mindezek ellenére is az, hogy a hódító fehérek túlkapásai, főként a konkvisztádorok aranyéhes kegyetlenségei, az emberiség egyik szégyene maradnak. Az őslakosság az azóta eltelt 500 évet mindazonáltal túlélte, ha számuk kipusztulás és beolvadás folytán erősen le is csappant, ugyanakkor a legtöbb európai honfoglalásnál nem ez történt. Még a viszonylag szelíd magyar honfoglalásnál is néhány száz év után fokozatosan eltűntek az avar maradékok, az erdélyi gepidák, a dunántúli szlávok, morvák, kazárok, besenyők, a később csatlakozó kunok stb., és kultúrájukból sem maradt meg semmi. Az indiánok sorsa szomorú, de nem egyedülálló a történelemben. Sokan közülük ma rezervátumokban élnek, autonómiát és adómentességet élveznek, állami támogatásban részesülnek, ámbár életkörülményeik sok kívánnivalót hagynak maguk után.

⁶ Történelmi hátterül megjegyzendő, hogy V. Károly spanyol király, aki egyszersmind a Római Szent Birodalomnak is császára lett, 1517-ben lépett trónra, abban az évben, amikor Luther Márton megindította a protestantizmust. A császár és utódjai „szent” kötelességüknek tartották az „eretnekség” elleni harcot éppen úgy, mint az újonnan felfedezett, tengeren túli területek lakóinak is az igaz hitre térítését. Ennek a törekvésnek mellékhajtásai lettek az 1540-es évek sajnálatosan véres német ellenreformációs háborúskodásai és a 80 évig tartó hadiállapot a hollandokkal. A franciák mint hittérítők a spanyoloknál kevésbé harciasan léptek fel, de rosszul értelmezett buzgalomból fakadó erőszak itt is előfordult. A spanyolok agresszívebb térítése nem állt távol a keresztes háborúk és inkvizíciók hagyományaitól.

⁷ Új-Angliához (New England) angolok által meghódított területek tartoztak, amelyek főként angol telepesekkel népesültek be. Ezek a mai Maine, Vermont, New Hampshire, Connecticut, Massachusetts, Rhode Island államok, de akkor ide sorolták New York állam északi részeit (upstate), a kanadai Ontario és Québec déli részeit, sőt a mai New Jersey egyes, a Hudson folyó mentén található térségeit is.

Sasvári István

ÚJRAOLVASVA

Jezsuiták és szabadkőművesek

„Habent sua fata libelli.” De könyv és olvasó közös, együttes sorsáról, békés vagy éppen békétlen együttéléséről elég kevés szó és elmélkedő gondolat esik. Olykor mégis csak-csak, ha az olvasó, a nyájas, rátalálva egy-egy régi könyvére, leveszi „őt” polcáról, lesimítja borítójának rátelepedett nemes porát. Megeshet az is: egy jóbarát, egy kolléga ajánlja az újraolvasást: „Olvasd már el még egyszer. Te is azt veszed-e ki ma belőle, mint én?” Aztán vagy jön, vagy nem a kegyelmi pillanat; talán valóban újraélheti saját közelmúltjának izgalmas vagy szürke éveit. Könyv és ember új életet kezdenek, a csendes egymásrautaltság szimbiózisában. Együtt haladnak kéz a kézben a felfedezendő új rejtélyek, titokzatos kalandok felé, már ha ezt az újraolvasás reményének szellemi izgalma előrevetíti.

A 80-as évek végén olvastam először a kilépett jezsuita, Nagy Töhötöm Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvét. Mi tagadás, akkor bestseller sejlett benne, egyáltalában ezért is vettem kézbe a kötetet, s nem különösebben érdekelt a két szervezet, a két „ordo” egymáshoz való viszonya, konfrontálódó vagy éppen békülésre hajló kapcsolata. Igazából a szabadkőművesség rejtelmes-titokzatos-félelmetes mivolta vonzott: erről reméltem a könyvből többet megtudni. Azután kiolvastam a szentenciát: a szabadkőművesség – állítólag  – „legnagyobb titka az, hogy nincs titka”, s ezt úgy többé-kevésbé akkor el is hittem, alkalmasint majdnem pusztán e könyvélmény nyomán. A frappáns megfogalmazás teljesen nem győzött meg persze annak tartalmi igazságáról, de a dolog bennem mégis annyiban maradt, mert olyan nagyon mélyen a szabadkőművesség azért mégsem érdekelt. Aztán később már a jezsuiták és a magyar katolikus kereszténység ügye lett izgalmasabb, mindenképpen inkább, mint a szabadkőművesség vélt vagy valós rejtelmei.

Teltek-múltak az évek. . . Történt, hogy a kezembe került Lénárd Ödön Sch. P. Só és mécs című magvas gondolatiságú kis kötete. Ez az eszmetörténeti-lélektani mű – úgy mellékesen – külön fejezetben foglalkozik Nagy Töhötöm szerepével. Úgy teszi mindezt, hogy, a KALOT szervezet pontos anatómiai vázát belerajzolva a magyar egyháztörténelembe, taglalja annak céljait, jelentőségét, egyik fő, vezető személyiségének bemutatásával. (Kicsinek lenni!? 211–219.)

Az egész vázlat azonban mégis csak illusztráció, egy fő gondolat szemléltetését szolgáló tanpélda, mely az egyébiránt valóban magasabb rendű fő mondanivalóhoz alárendeltségben áll. Tudniillik ahhoz, hogyan válik bálvánnyá az egyébként nemes és tisztességes evilági emberi cél, ha az ügybe nem – vagy csak részlegesen – kapcsolja be az illető a természetfölöttit. A továbbiakban azután az ebben a fejezetben dekódolandó és általánosítható lényeg már úgy összegződik, hogy minden dolog kudarcra van ítélve, az abban foglalt, bármennyire nemes és fennkölt ember céljaival együtt, ha megvalósításában a természetfölöttivel amúgy csak kutyafuttában, szőrmentén számol a kezdeményező ember. Mondjuk, nem hisz, nem bízik igazán az ima erejében. Hiszen Nagy Töhötöm, művében élete nagy álmáról, a KALOT-ról úgy is ír, úgy is nyilatkozik, realizációs konfliktusaik jórészt onnan fakadnak, miszerint ők „kiharcolni akarták a szegény magyar népnek az igazságot, és nem kiimádkozni”. Szemben az egyébként „paraszti sorból fölkapaszkodott”, de mégiscsak „barokk nagyúr”, a Habsburg-legitimáló szándékkal föllépő Mindszenty bíborossal, aki egy kis vidéki szeminárium (a szombathelyi) neveltje csupán. És aki „atavisztikus gondolkodása”, nemkülönben „féktelen hatalmaskodási rögeszméi” okán kénytelen lett volna fogékonyan reagálni – így Nagy Töhötöm – a már elodázhatatlan reformtörekvésekre, társadalomban, Egyházban egyaránt. Pedig ezeket a reformokat már a II. vatikáni zsinat előszelében – Nagy Töhötöm szerint – maga a Szentszék, és személy szerint XII. Pius pápa is, forszírozta volna. Arról már csak mellékesen szólva, hogy közvetlenül a háború után a megüresedett esztergomi érseki szék betöltésének folyamatában szerepe volt a könyvíró jezsuita szerzetesnek. Ez a szerep úgy állt fönn a könyv és történészi tanúsítványok szerint is valóban egybehangzóan, hogy igen jelentős informatív segítséget nyújtott a Vatikánnak – már amennyire a Szentszék viszonylatában ilyen ügyekben segítségről egyáltalában beszélni lehet – Mindszenty József, veszprémi püspökről is, meg persze másokról is. És ezek az informálások akkor még Mindszenty bíborosra nézvést kiemelkedően kedvezőek voltak Nagy Töhötöm részéről.

A fentiekkel párhuzamosan sikerült azóta megismerkednem néhány ma is élő és tevékenykedő jezsuita személyiséggel, gondolkodóval (például Horváth Tiborral, Szabó Ferenccel és másokkal), azután többé-kevésbé magával a Jézus Társaságával is. Ezeknek az ismeretségeknek a folyományaként új megvilágításba helyeződött az egész „Töhi-problematika”, s ezért vált igazából nagyon izgalmassá a Jezsuiták és szabadkőművesek újraolvasása a mában. Hiszen az emberek, szervezetek, események mára történelmi távlatba helyeződtek, igazi lényüket, valóságos arcukat mutatják már, s persze ekkorra könnyű lett okosnak lennünk. Fentiek okán a könyv, mint minden jó mű, önmaga történetén túlmutató általánosítható tanulsággal szolgál, nyilván ezért is lett érdemes az újraolvasásra.

Lénárd atyának abban tökéletesen igaza van, hogy sem a modus vivendi dolgában, sem a KALOT esetleges további működtetése dolgában, de különösen a katolikus Egyház, a Szentszék e világban való elfogadtatása dolgában semmire nem megyünk Isten nélkül, semmire nem jutunk igazi, Istennek szentelt jó ima nélkül. S a praktikus emberek számára olyan teljesen érthetetlen és értelmetlen, mert látszólag gyakorlati haszon nélkül való dolgok, mint a hegy tetején való zsolozsmázás, breviáriumozás – mely alól P. Nagy Töhötöm fölötteseitől fölmentést kért és kapott – vagy akár csak a rózsafüzér-imádkozás is, igen szükségesek, és igenis nélkülözhetetlenek! Sőt ezek nélkül a látszólag hiábavaló dolgok nélkül e célok teljességgel elérhetetlenek is. Csakhogy P. Nagy Töhötöm – bármit is ír, bármit is mond, ellene vagy mellette – őszintén és igazul nem a természetfölötti kiiktatásával óhajtotta elérni nemes és magasrendű céljait; ez most már a könyv újraolvasásából, no meg az ismert tényekből egyértelműen kiderül. És ez a dolog lényege. Ennyiben tehát mégsem helytálló a Só és mécs elemzése, vagy legalábbis az a választott helyzet, hogy dr. Nagy Töhötöm problematikája illusztrálná az egyébként nagyon fontos és ettől függetlenül is nagyon meggyőző mondanivalót a Só és mécsben. Sokkal inkább néhai dr. Nyisztor Zoltán prelátusé, aki még annak idején a Rómában megjelenő folyóirat, a Katolikus Szemle hasábjain fejtette ki nézetét dr. Nagy Töhötöm munkásságáról. Ő azt mondja, hogy Nagy Töhötöm még akkor is jezsuita, keresztény, katolikus és igaz katonája Isten szent ügyének, amikor „de profundis”, amikor a legmélyebben van – Argentínában, a Jézus Társaságából való kilépés után közvetlenül, sőt még a szabadkőműves rendbe való belépéskor is. Noha Nyisztor is megállapítja, hogy gyermeteg és hiábavaló a szándék, tudniillik a katolikus kereszténység és szabadkőművesség összebékítésének terve, és hogy ez valóban nem több, mint romantikus ábránd. Persze Nagy Töhötöm szubjektíve meg van győződve arról, hogy ő már hitehagyott. De ez az aposztázia látszólagos csak: az ő aposztáziája vélt aposztázia. Optikai öncsalódás. (Talán valami ahhoz hasonló dolog, mint Karl Rahner S. J. híressé vált „anonim kereszténység” elmélete. Eszerint élnek közöttünk embertársaink, akik szintén azt gondolják, hogy ők nem keresztények, de Isten előtt minden bizonnyal azok! Mert jók, mert szeretetreméltóak, mert Istennek tetsző életet élnek – bár kétségtelenül nincsenek ennek tudatában.)

Hogy újraolvashattam Nagy Töhötöm Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvét – köszönöm a Gondviselő Istennek. Végül is Ő adta kezembe ismét ezt a kötetet. Szándéka lehetett vele. . .

SZEMLE

A qumráni szövegek magyarul. A bevezetőt írta, fordította, a jegyzeteket készítette Fröhlich Ida. 2. javított és bővített kiadás, Piliscsaba–Budapest, 2000.

Igen örvendetes dolog, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkara új dékánjának, Fröhlich Idának jóvoltából egy ilyen kiváló tudományos mű jelent meg magyar nyelven. A Holt-tenger melletti Qumrán közelében 1947-től kezdve feltalált iratokat a 20. század legnagyobb régészeti felfedezésének szokták mondani. Ez az értékelés jogos, hiszen a Krisztus előtti és utáni 1. századból származó zsidó szövegekről van szó, amelyek egy akkori zsidó csoportosulás, az úgynevezett esszénusok életét és gondolatvilágát tárják fel előttünk, amelyet ilyen részletességgel ezelőtt nem ismertünk. Ezenkívül az is érdekes, hogy az ószövetségi Szentírás ott feltalált számos szövege, például az Izajás-tekercs, sok századdal előzi meg korban a legrégibb fennmaradt ószövetségi Szentírás-kéziratokat. Ezek a szövegek a Szentírás kritikai szövegkiadása számára fontos adatokat szolgáltatnak.

Fröhlich Ida bevezetője tudományos objektivitással tárja elénk a felfedezések történetét, a feltalált szövegek tartalmát és jelentőségét és a feltárt qumráni település sajátosságait. Az esszénusok az i. e. 2. századtól kezdve különültek el a többi izraelitától, nevezetesen a jeruzsálemi papságtól. Voltak közöttük szétszórtan élő és házaséletet folytató csoportok is, de a qumráni csoport teljesen elkülönült, zárt közösséget alkotott, amelynek életmódját részletesen bemutatják a tekercsek.

Az így elénk táruló kép rendkívül érdekes, bár azok, akik a qumráni felfedezésekről szóló szenzációhajhászó műveket olvasták, csalódni fognak. Nincs itt szó a kereszténység lényegéről szóló felfogásunkat megváltoztató dolgokról, hanem egy nagyon érdekes vallási csoport gondolatvilága és életmódja tárul elénk, amely végtelenül távol esik Jézus tanításától és az őskeresztény közösségekétől.

Fröhlich Ida tudóshoz illő objektivitással mutatja be mindazt, amit az iratok alapján az esszénusok közösségéről és gondolatvilágáról tudhatunk, és tartózkodik minden értékítélettől. De talán a könyvismertetőnek megengedhető, hogy a szövegek olvasása közben benne ébredt értékelő gondolatokat is megemlítse. Őszintén azt kell mondanom, hogy a qumrániak gondolatvilágát a vallási fanatizmus egyik legveszedelmesebb és legvisszataszítóbb formájának tekintem. Tele van a másképpen gondolkodók elítélésével, gyűlölettel, bosszúvággyal. „Természetesen úgy tekintik magukat, mint akik egyedül tartják be a Törvényt, és mindazokat, akik a részleteket illetően másfajta gyakorlatot folytatnak, olyanoknak tekintik, mint akik áthágják, megszegik azt.” (Bevezető, 23. old.) A tisztaságra vonatkozó étkezési és szexuális tabuk központi helyet foglalnak el. A Háborús Szabályzat pedig csak úgy fortyog a gyűlölettől. A többi iratban is a vallási tilalmak megszegőiről újra meg újra felhangzik a parancs: „meg kell halnia.”

Milyen hálásak lehetünk Jézusnak, aki – ugyanúgy mint a qumrániak – az ószövetségi Szentírás hagyományaiban nevelkedett, de a szentírási tisztasági előírások ellenére a legkisebb aggályoskodás nélkül megérintette a tisztátalannak számító leprást (Mk 1,41), az ellenségekkel szemben pedig nem gyűlöletet és bosszút hirdetett, hanem kimondta a csodálatos igét: „Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, esőt ad az igazaknak és bűnösöknek.” (Mt 5,44–45)

A qumráni iratok így nemcsak történelmi érdekességet képeznek, hanem tükröt is tartanak a keresztény egyházak elé, hiszen be kell vallanunk: a történelem folyamán a keresztények viselkedése nemegyszer inkább hasonlított a qumrániakéhoz, mint Jézuséhoz. Ezért is hálásak vagyunk Fröhlich Idának, hogy ilyen remek tudományos művel ajándékozta meg a magyar olvasóközönséget.

Nemeshegyi Péter S. J.

Carlo Carretto: Kerestem és megtaláltam. Szent István Társulat, 2000. Megjelent A lelki élet mesterei sorozat legújabb köteteként. A könyv alcíme: Tapasztalatom Istenről és az egyházról.

Carretto ismert szerző hazánkban. Számos nagysikerű munkáját tette közzé korábban a Szent Gellért Kiadó. Fontosságát tekintve azonban minden bizonnyal a legelső ez a mostani, utolsó műve a szerzőnek, aki már több mint tíz éve hazaköltözött Krisztusához.

Ez a könyv valóságos lelkigyakorlat, de több is annál. Hatása alól nem lehet – nem is kell – szabadulni. Jól artikulált megfogalmazásai magával ragadóak. Mélyen szívünkbe hatolnak leírt gondolatai. Carrettónak nincs szüksége arra, hogy szép szavakkal méltassam.

Műfaját tekintve leginkább szellemi végrendelkezésnek tekinthető a kötet, melyben az idős szerzetes személyes vallomásban tárja fel előttünk azt a csodát, amit a „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” valósága jelenthet mindenki számára.

Azon ritka szép könyvek egyike, melyben a szeretetből történő egyházbírálat valósul meg. Ezért hiteles, ezért krisztusi az üzenete. Ahogyan a szerző írja: „Egyházam! . . ., ha perlekedem veled, azt szereteted miatt teszem.”

Carretto hosszú éveket töltött sivatagi magányban Jézus kistestvérei közösségében. Természetmisztikája hasonló hangvételű Prohászkáéhoz. Lelki, emberi fejlődése érlelte meg tisztánlátását. Mit is akar tudatosítani bennünk? Hogy a rossz is jelen van mindennapjainkban, és hatását – mint a rák – alattomosan fejti ki. Jelen van az egyházban is. Carretto azt javasolja, hogy a plébániai életet járják át a lelkiségi mozgalmak, melyek olyanok az egyházi hierarchia fáján, mint az éltető levelek. Felveti annak a szükségességét is, hogy egyszer, ha megérett rá az idő, tegyék lehetővé az „általános papság” (nős vagy nem nős világi férfiakra gondol) egy részének felszentelésével, hogy a szentmiseáldozatot maguk is bemutathassák a híveknek. Hiteles vallomást tesz arról is, hogy milyen módon szeret minket Isten, hogyan vagyunk képesek érzékeinken, felebarátainkon és a Vele való személyes találkozások során részesedni irgalmas szeretetéből. Carretto elutasítja a véletleneket. Nincs véletlen, mert Gondviselő Isten hatja át a valóság teljességét, akinek a szemében egyetlen dolog számít csupán, a szeretet. Carretto kritizálja a klerikalizmust, az egyházban is fellelhető gazdagságot, a kampányokban gondolkodást. Prófétikusan jegyzi meg, hogy az egyház nincsen elválasztva a világtól, hanem „ő a világ lelke, a világ tudata, a világ kovásza”. S téves az a felfogás, miszerint a tekintély és a hatalom nem vétkezhet.

Két további veszélyre hívja fel figyelmünket: a férfiak munkakerülésére s az asszonyok gyerekeket elutasító mentalitására. Ezek végzetesek a társadalom számára. Végezetül új színben láttatja a halált, mely után mindnyájunknak a szem nem látta, fül nem hallotta ország, a túlvilág végtelen szépsége lesz osztályrészünk. Carretto meg van győződve arról is, hogy kivétel nélkül minden embernek ez lesz a sorsa Isten irgalmából.  

Mindenképpen köszönet illeti a fordítókat, Klemencz Zsuzsannát, Szabó Zsuzsannát és Pákozdi Istvánt: az ő munkájuk tette lehetővé ennek a kivételesen fontos könyvnek a hazai megjelenését.

Gyorgyovich Miklós

Szabó Ferenc–Miletics Katalin–Móser Zoltán: De profundis. Agapé, 2000, húsvét.

Az idei katolikus könyvnapok egyik slágere bizonyára ez az egyszerűségében is megkapó könyvecske volt. Magam igazi szellemi felüdülést találtam benne már számítógépbe vitelekor. Miért tetszik a mű?

AÊrt, mert szépek az arányai. Azért, mert más-más kifejezőeszközzel ugyanarról szól: a szerzetes életállapot belső szépségéről, ihletettségéről, fényeiről és árnyairól. Azért, mert a bencés obláta, Miletics Katalin zsoltár jellegű verseiben a lélek mélyéből előtörő érzéseket, gondolatokat, fájdalmakat, vonzódásokat és a magányt is oly drámai erővel tolmácsolja. Azért, mert a jezsuita Szabó Ferenc legújabb költeményei erőteljes, tömör képekben rajzolják meg a szerzetes-teológus, költő életeseményeit, annak drámai szakaszait. Egyszersmind olyan pontos tudósítások ezek, mintha csak a szerző naplóját olvasnánk.

Azért tetszik a De profundis, mert az öt-hét-öt szótagos japán haikuk oly jól illeszkednek a választott témákhoz. Aztán azért is tetszik a kötetke, mert szép a tipográfiája. A plakettkészítő szobrászművésznő ezúttal kifejezetten e könyvhöz készített féldomborműveket. Így az írottak mintegy felerősödve rezonálnak bennünk a képzőművészeti alkotások révén. Nagyon szépen sikerült a tónusok megválasztása, a plasztikák áttétele a fényképezés eszközeivel.

És még mindig marad értékelnivaló. A fotóművész Móser Zoltán igen alkalmas fekete-fehér képei meditatív hátteret nyújtanak az olvasottakhoz.

Így hát elelmélkedhetünk a kötet megannyi felvetett kulcsszaván, melyek – mint buborékok a vízből – pattannak elő egyesével. A megmutatott gondolatsorozatból bontakozik ki, tűnik elő a szerzetesi életnek – ha ugyan nem minden ember életének – egy-egy fontos kapaszkodója, vonatkozási pontja, megoldandó problémája. Hogyne ajánlanám figyelmébe valamennyi szerzetesnek, s mindenkinek, aki szeretne megismerkedni az emberi lélek titkaival, mélységeivel.

Gyorgyovich Miklós

Zombori István: A Szeged-Csanádi Püspökség. – Egyházmegyei Múzeum és Kincstár. Kiadja a Szeged-Csanádi Püspökség, Szeged, 2000.

„A püspökség csaknem 1000 éves történetét – alapításától kezdve – meghatározza földrajzi fekvése.” Ezzel a kezdő mondattal már el is tudjuk képzelni, hogy milyen hányatott és állandóan változó sorsa lehetett ennek az 1030 körül alapított, még a Szent István-i egyházi alapítások között, Szent Gellért vezetésével kialakított egyházmegyének, melyet vértanú püspökének áldozata töltött meg kegyelmi útravalóval. „A püspök feladata egyáltalán nem volt könnyű. A pogány harcokban edzett, nehéz földrajzi körülmények között létrejött települések lakosait kellett megtéríteni, a hajdani szilaj, lovas magyar nemzet tagjaiból engedelmes keresztényeket formálni” – írja a püspökség vázlatos történetét ismertető szerző. A püspökök sorát följegyezve jutott el a jelenlegi főpásztorig, Gyulay Endréig, aki megérdemelten lett Szeged város díszpolgára, s aki példát adott akkor is, amidőn „az Új Emberben (1991-ben) megjelent nyilatkozatában bocsánatot kért a hitükét meghurcolt papoktól és üldözést szenvedett hívektől: ». . . elődeim nevében is bocsánatot kérek, ha nem tudták őket megvédeni, vagy ha szabadulásukkor nem a szenvedéseikért őket megillető elismeréssel fogadták bármelyiküket«. . .”

A kötet – 48 lap, remek fényképes illusztrációkkal – 2. részében leírja a szerző a kincstár és múzeum kialakításának történetét, és szakszerűen ismerteti teljes – kiállított! – anyagát. Néhány térkép is hozzájárul a történelmi folyamat áttekintéséhez.

Ezek után nem hagyhatom említés nélkül azt a valóban nagy és rendkívül hasznos tervet, amelyet Zombori István s néhány kitűnő szakember elgondolt: egy katolikus művészeti és vallásos néprajzi múzeum és kutatóbázis fölállítását. Rendkívüli jelentősége és hatása lehetne az egész régióban, de annak határain túl is.

Dékány Endre

Borovi József: Az esztergomi érseki egyházmegye felosztása. A besztercebányai–rozsnyói–szepesi püspökségek alapítása 1776-ban. METEM, Budapest, 2000.

Paskai László bíboros prímás előszavával jelent meg dr. Borovi József egyházjogász professzor könyve, amely a történelmi körülmények folytán 40 év késéssel kerül most a kezünkbe. 1940-ben kezdte el kutatásait mint a rozsnyói püspöki szeminárium tanára. Tervezett munkájában az egyházmegye történetét szándékozott kutatásai nyomán megírni. 1945-ben el kellett hagynia Rozsnyót, és a terv úgy módosult, hogy a kutatásokat kiegészítve az Országos Levéltárban, megírta az 1776-ban az Esztergom Főegyházmegye fölosztása nyomán keletkezett új egyházmegyék, a besztercebányai, a rozsnyói és a szepesi püspökségek alapításának történeti körülményeit is. Így került sor most, hosszú szünet után, a METEM jóvoltából e nagyon alapos, tudományosan nagy értékű és ugyanakkor igen érdekes, széles történelmi panorámát nyújtó kötet kiadására.

A mű tartalma hitelesen mutataja be a szorosan vett téma mögött föltáruló politikai és társadalmi korképet, Pázmány Péter és az őt követő érsekek és püspökök tevékenységét, Mária Terézia egyházpolitikájának alakulását, Róma és Bécs tárgyalásait, a jezsuita rend feloszlatását, az újonnan kinevezett püspökök helyzetét, az esztergomi főegyházmegye határainak alakulását, a szomszédos egyházmegyék határaival való egyeztetését.

E rendkívül alapos és sok tanulságot tartalmazó munka igen jó példa a szakmailag, tudományosan megalapozott egyháztörténeti kutató és feldolgozó tevékenységre. Igen lényeges részletek világosodhatnak így meg az egész magyar történelem, az ezeréves magyar katolikus egyház életére vonatkozóan. Reméljük, hogy Borovi professzor ebben további munkáival is segítséget és példát ad.

Dékány Endre

Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Magvető, Budapest 2000, 712 old.

Rendhagyó ez a könyvismertetés, minthogy rendhagyó műfajú Esterházy Péter hatalmas, kétrészes műve. Családregény? A II. könyv tekinthető az Esterházy család regényes életrajzának, a nagyapától egészen a szerző gyermekkoráig. Bár mint Esterházy megjegyzi: szereplői költött alakok (is). A 19-es kommüntől a Horthy-korszakon át Rákosi rémuralmáig, majd a kitelepítésekig és 56-ig,  illetve Kádár „aranykoráig” lényegében hiteles valóságképet kapunk, miközben próbáljuk rekonstruálni az Esterházyak családfáját.

De ennél sokkal „bonyolultabb” az I. könyv: „Számozott mondatok az Esterházy család életéből.”

„E könyv helyszínei, a csípők és vízesések, eseményei, szereplői valóságosak, a valóság szerintiek, megfelelnek a valóságnak, például édesapám paripája tényleg megcsúszott az augusztusi vízmosás sarában. Édesapám fia semmit sem talált ki, és ha, megrögzött szokása szerint, a regényírás felé kanyarodván  a képzeletére hagyatkozott [. . .], azonnal úgy érezte (édesapám fia), az így írtakat ki kell hajítania. A nevek is valóságosak (édesapám). (. . .) Nem nagyon akaródzott magáról beszélnie. Vagyis nem a maga, sokkal inkább édesapám családja történetét írta, ha nem is meg. Hozzá kell tennie, hogy már gyermekkorában gondolt erre, hogy ír egy könyvet, amely a körülötte élőkről mesél. . .” (330–331.)

Műhelytanulmányok, színképek, morfondírozások a készülő családregényhez? Ez is, hiszen bizonyos elemek visszatérnek; pl. ez, ha nem is az egyik „édesapa” portréjához, hanem Nagyhuszár jellemzésére: „Ötven fillérért megevett egy legyet. . .” (33. o. és 610. o.) Esterházy Pál, az első „édesapa” (ős) a híres Harmonia caelestis című vallásos énekgyűjtemény szerzője. (Egyébként a Vatikáni Rádió magyar műsorának szignáljaként jó pár évvel ezelőtt ebből választottam részletet, ma is ez hallható reggel és este.) De sok Esterházy és nem Esterházy szerepel „édesapámként”. . . Mininovellák, aforizmák, fantáziálások, álmodozások, életbölcsesség és vallomások szerelemről (szexről) és halálról. Néha egy őrült logikája kísért, vagy álomlátások, no meg a szürrealisták automatikus írása. Főleg: játék. Kicsit Eco is. De itt valószínűbb az „anya” ajkára adott Pázmány-szöveg, mint Eco regényében (A rózsa neve) pl. a Wittgenstein-idézet a középkori bencés ajkáén. Gondoltam Joyce Ulyssesének bizonyos részleteire is; de Esterházy „felülmúlja”  (legtöbbször fölöslegesen) az obszcén részletekkel és főleg nyelvhasználattal Mrs. Bloom félálombeli monológját! Végezetül, főleg Esterházy-műfajról, játékról van szó. (Vö. 612. o.) Sok humoros történetén, viccein, iróniáján, szójátékain fel-felnevet az olvasó. De aztán eltűnődik a szerző életszemléletén is. Mert ugyebár, ha Flaubert ezt mondhatta: „Mme Bovary, c’est moi!”, Esterházy is elmondhatja, a sok „nagyapámok” én vagyok, mindegyikben van belőlem valami. Feszegeti a „végső kérdéseket”. Néha olvasunk istenélményéről. Istenről meglehetősen gyerekes a felfogása. Nem csoda, ha elveti a helytelenül belénevelt vagy maga alkotta Isten-képet. E magatartásban van pozitívum: keresi az igaz Isten arcát. Csak maradjon nyitott a teljesebb igazság felé.

                                 Szabó Ferenc

Gyorgyovich Miklós

KATOLIKUS PSZICHOLÓGUSOK ELŐADÁSAI

Nemrég olvastam két kötetnyi értekezést: azokat az írásos anyagokat, melyek 1994 és 1998 között csapódtak le a dobogókői Manrézában a Katolikus Pszichológusok Baráti Köre és a Faludi Ferenc Akadémia szervezésében megtartott tanulmányi napok során.

Mi célból jött létre és kikből áll a Katolikus Pszichológusok Baráti Köre? Saját meghatározásuk szerint „olyan pszichológusokból és pszichiáterekből, akik elfogadják az ember »szellemi arculatát«, és éppen azért szorgalmazzák a párbeszédet az ezt értelmező teológusokkal” – olvasom az első kötet beköszöntőjében.

„A Kört 1992-ben alakították azok a pszichológusok, akik a hazatelepült Szív újság családi rovatának készítésében részt vettek.” A rovatszerkesztői megbeszélések során érlelődött meg annak a gondolata, hogy baráti kört alakítsanak abból a célból, hogy egymást és másokat is segítsenek.

„Kezdettől fontosnak tartjuk, hogy felajánljuk tudásunkat, szakmai ismereteinket és munkánkat keresztény közösségeknek: világiaknak és lelkészeknek egyaránt.  Vannak és lesznek olyan esetek, amikor a segítséget mi magunk nem tudjuk megadni, de vállaljuk a közvetítést a segítséget kérők és a megfelelő szakember között.”

Ha nem jelent volna meg egy kötetük sem, csupán ez a kiáltvánnyal is felérő megfogalmazás, már akkor érdemes lett volna megalakulnia a közel tíz év óta együttműködő körnek. Ám tevékenységüknek ez csak egy kicsi szelete. Röviden, csak a teljesség kedvéért említem meg A Szív című lapnak a Ha Jézus a családfő nevű  rovatát, amelyet e pszichológusok töltenek meg sok éve saját tapasztalataik közreadásával.

Az elmúlt évek konferenciáinak megszervezése, lebonyolítása, s az elhangzott előadások jelentős részének könyv alakban való megjelenése is jelzi, mekkora erőfeszítés, milyen műhelymunka áll a baráti kör mögött.

1. Az emberről, a bűnről. Budapest 1996, 243 old. Tanulmányi napok 1994–95.

Két év konferenciáinak anyagát találjuk a kötetben. Az elsőt Pszichológusok és teológusok az emberről címmel tartották 1994-ben. Az előadók részben a lélektantudomány fejlődéstörténetével, egyes művelőinek szerepével, munkásságának fontosságával foglalkoztak (Freud, Jung, Adler, K. R. Rogers és még mások), részben a pszichológia és lelkipásztorkodás különbségeit taglalták. Csak példaképpen néhány érdekes vélemény.

Belényi Angela fejti ki részletesen, hogy a lelkipásztorkodás és a pszichológia más-más terminológiát használ. A pszichológia igyekszik egzakt módon meghatározni az általa használt fogalmakat, a lelkipásztor pedig 2000 éves hagyományából merít, s a Bibliára támaszkodik.  Kárpáti Gyöngyvér gondolataiból kiemelném azt, hogy az „adleri értelemben vett fiktív személyiség-eszménykép a jézusi mércéhez mért önmagam. A megtérés útján mindenki maga mintázza belső arcát, Jézus képmása szerint.” (47. o.) Tringer László Rogers munkásságát ismerteti, aki bevezette az attitűd fogalmát, éspedig ezen a feltétel nélküli elfogadást értette. Tringer azt hangsúlyozza, hogy ez az elfogadás olyasmi, amit a keresztények agapé szóval szoktak kifejezni. (64. o.) Nemeshegyi Péter a teológia emberképéről fejti ki álláspontját. Majd az emberi szabadsággal kapcsolatban megjegyzi, hogy az ENSZ 1948-ban elfogadott, Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának hatalmas állítása az, hogy minden ember szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van.  A II. vatikáni zsinatot idézi hangsúlyozva, hogy minden ember, aki e világba születik, már valamiképpen Krisztussal van kapcsolatban. (GS 22) Fejtegetései végén eljut odáig, hogy megállapítsa: Jónak lenni jó. (94 és100)  Érdekes módon Ladocsi Gáspár előadása bizonyos mértékig rezonál az előbb említett neves jezsuita professzoréra. Azt mondja többek között, hogy minden megfogant embernek lelke van, továbbá, hogy az embereknek egyforma, egyenlő lelke van. Nem tételezhető fel másodosztályú ember. (107. o.) Mindany- nyian egyforma, egyenlő méltóságú, Isten előtt egyként teljességre emelt embertestvérek vagyunk. (109. o.)

A kötetben találjuk a második konferencia anyagát is, amelyet Bűn, büntetés, bűnhődés címmel rendeztek.

Mindjárt a bevezető előadás igen figyelemreméltó megállapításokat tesz. Maróth Miklós az ógörög és muzulmán világ bűntudatáról megállapítja, hogy a katolikus felfogás szerinti bűntudat teljesen hiányzott a görögöknél (133. o.); az iszlám pedig törvénykönyvet kínál követőinek. Mint valami kitinpáncél veszi körül a muzulmánokat a törvény, melynek betartása a legfontosabb. Amit előír, aszerint kell élni. Ami nincs benne tiltásként, az teljesen megengedett. Megállapítja továbbá, hogy a fundamentalizmus hívei nem tartják meg saját törvényeiket, ezért pl. ölnek gátlástalanul (229. o.). Nemeshegyi Péter a bűnnel kapcsolatban részletesen kitér az alapválasztás fontosságára. Ez nem a tudat felszínén történő sok aktus egyike, hanem minden aktus legmélyebb dimenziója. Reiners szerint: „Az emberi alany központjából születő gyökeres és totalis aktus.” Az Istenhez rendelt ember vagy vállalja, vagy (szabadon) visszautasítja ezt a hivatását. Az alapválasztást meg lehet változtatni. „Megtérhet egy ember, aki eddig bűnös életet élt, most Istenhez fordul valami nagy esemény vagy különleges kegyelmi indítás következtében. Persze a fordítottja is megtörténhet: egy ideig Istennel együtt élő jó ember elpártolhat Istentől. [. . .] Pszichológiailag lehetetlen az embernek alapválasztását hetenként ide-oda változtatnia.” (157–158) Kerényi Lajos ismert lelkipásztor több évtizedes kórház-pasztorációs tevékenysége alapján állítja, hogy még nem találkozott olyan emberrel, aki ne kezdett volna el hinni halála előtt.

L’Auné György pszichiáter a lelkipásztorok figyelmét irányítja arra, hogy a segítségnyújtásnak akkor van értelme, ha a másik ember üdvtervének realizálását szolgálja. Ez azonban lehetetlen az ittlét szükségszerűségeinek, azaz a „nehézkedés törvényeinek elismerése nélkül. A kegyelem viszont az Úr akarata, s mint ilyen legbelül van. A pszichológia a legjobban teszi, ha fejet hajt” – zárja gondolatait az előadó. (186. o.)

A nevelésről . . . A szabadságról . . . A szentről . . . Budapest, 1999. 244 old. Tanulmányi napok 1996–1997–1998.

Újabb három konferencia, három téma köré csoportosítva, mint a fenti cím jelzi.

 Az elsőről csupán két előadás maradt fenn, Korzenszky Richárdé a pedagógia etikájáról és Szegedi Mártoné a nevelésről.

Az 1997-es konferencia témája a szabadság. Ebben a részben Varga Károly, Ranschburg Ágnes Hildegárd, Horváth-Szabó Katalin, Tringer László, Szalay Mária, Fila Béla és Nemeshegyi Péter előadásai sorakoznak.  Itt most csupán utóbbi szerző A lélek és a hit címmel megtartott előadásából emelek ki két mondatot: „Isten az irgalmas Ősjóság, akitől minden származik, ami felé útban van minden. A jézusi evangéliumot a legrövidebb formában így lehetne összefoglalni a mai ember számára: van Isten, jó az Isten, velünk van az Isten, szeret az Isten, haza vár az Isten.”

Az 1998-as előadásokban a felkért szakemberek a lelki kísérés szakrális és profán vonatkozásait fejtegették (Hardy Gilbert, Nemesszeghy Ervin, Sztrilich Ágnes). De Blanckenstein György is, aki nemcsak a lelki kísérés tapasztalatairól számolt be, hanem a Házas Hétvége lelkipásztorokat és pszichológusokat is érdeklő vetületeiről. Kónya Gyöngyvér a pszichoterápiás gyakorlatból vett alapeseteket vázolt fel. Ezek közül talán az egyik legújabb keletű az az úgynevezett M.A.G.U.S. számítógépes szerepjáték, melynek hatásmechanizmusára és következményeire részletesen kitér az előadó.

E rövid írással célom az volt, hogy felhívjam a figyelmet erre a kevéssé ismert jelenségre, a katolikum és a pszichológia összefüggéseit taglaló konferenciasorozatra, illetve szerettem volna rávilágítani ezek gazdájára – a Katolikus Pszichológusok Baráti Körére – és működésére.

Tüskés Tibor: Az exponált idő. Pannónia Könyvek, 2000, 156 oldal, 109 fényképpel.

A kiadó a könyv megjelentetésével a 70 éves Tüskés Tibort köszönti. A harminc kisesszé vázlatos képet ad a magyar irodalmi és képzőművészeti élet kiválóságairól, és egyben életrajzi adatokkal is szolgál. Tüskés Tibor alkotó- és kortársai között vannak a Nyugat második nemzedékének „nagy öregjei” (Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter), a harmadik nemzedék költői (Weöres Sándor, Pilinszky János, Takáts Gyula, Csorba Győző), a háború utáni nemzedék tagjai (Nagy László, Fodor András, Csoóri Sándor), továbbá festőművészek és pécsi írók. A kötet irodalomtörténeti dokumentum.

(R)

Pázmány Péter Isteni igazságra vezető kalauzának facsimile kiadása.

A Távlatok 45. számában már jeleztük a kötet megjelenését. A Balassi Kiadó a Magyar Millennium alkalmából tette közzé ezt a több mint 1100 oldalas, fólió (kb. A/4 méretű) munkát, éspedig a Kalauz harmadik, a bíboros halála után 1637-ben megjelent változatát.

Hargittay Emil a kötethez csatolt füzetben szakszerűen elemzi a Kalauz első három kiadásának szerkezeti és tartalmi összefüggéseit; rávilágít arra, hogy miként építette be Pázmány e főművébe korábbi hitvitázó iratait, majd elemzi a Kalauz kompozícióját, világképét és körülírja műfaját. Szól még a forrásokról, nevezetesen Pázmány és Bellarmino kapcsolatáról, valamint a Kalauz utóéletéről. Ez az értő tanulmány is arra figyelmeztet bennünket, hogy ideje lenne már elkészíteni Pázmány műveinek kritikai kiadását.

A Kalauz facsimile kiadását közzéteszi Kőszeghy Péter a Bibliotheca Hungarica Antiqua sorozat XXXII. köteteként. – Balassi Kiadó, Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, Budapest 2000. Bolti ára: 5000 Ft.

MAGYAR PAPI EGYSÉG

László Gábor

ÜZENET  A  FIATAL  PAPOKNAK

Budapesten, a József körút 2. szám alatt születtem 1913-ban. A házat nagyapám építtette, címerünk most is ott van a kapu fölött. Édesapám geológus volt a Földtani Intézetben. Édesanyám mint jó anya és háziasszony otthon volt, és nevelte gyermekeit. Mi, gyermekek öten voltunk: két bátyám, a két húgom és én. A kisebbik húgom nagyon fiatal korában meghalt. A fiúk között én voltam a legkisebb, aminek később sok hasznát vettem. Megtanultam, hogy milyen a sor végén állni, ugyanakkor mint a legkisebb sok mindent ellestem idősebb testvéreimtől. Volt kire felnéznem. Talán ezt a hatást úgy lehetne kifejezni, hogy a „kicsiség emel”. Erre a felismerésre később papi életemben sokszor visszaemlékeztem.

Édesanyám

Életem első éveire a boldog és felhőtlen gyerekkor volt jellemző. Ez a boldogság a családi élet keretén belül valósult meg. Mi, gyerekek ennyit ismertünk meg először a világból és az Egyházból, és ez nagyon szép volt. Talán azt is mondhatnám, hogy Isten elkényeztetett minket. Édesanyámmal gyakran együtt imádkoztunk. A májusi estéken például leült az ágyunk szélére, és úgy mondtuk a litániát. Az imádság után még mindig mondott valamit, amit mi nagyon szerettünk hallgatni. Éveken át minden este megkérdezte tőlünk, hogy mi volt a napi önmegtagadásunk. Ilyenkor minden kis „csacsiságot” elfogadott. Ha azonban nem mondtunk semmit, akkor azt mondta: „holnap dupla lesz.” Ezt jó pár évig csinálta velünk. A zene szeretetét is édesanyámtól kaptam. Elalvás előtt gyakran harmóniumon játszott nekünk, gyerekeknek, később pedig zongorázni tanított minket. Édesanyám hatása végigkísért életemben.

Első áldozási emlék

8 éves koromban első áldozásomra egy imakönyvet kaptam ajándékba. A könyv címe Jöjj, Uram, Jézus! volt. Néhány évvel később, amikor ezt a könyvet forgattam, egy imádságon akadt meg a szemem. Az imádság így szólt:

„Ó Istenem, Jézus és Mária érdemeivel egyetemben fölajánlom Neked a tisztítótűzben szenvedő lelkekért minden engesztelő cselekedetemet, valamint azokat is, melyeket értem mások életemben, halálomban és halálom után végeznek.”

Ezt az imádságot nagyon komolyan elmondtam, és úgy éreztem, hogy az Isten elfogadta.

Hollandiai emlék

Az egyik érdekessége gyermekkoromnak az, hogy hosszú ideig tartott. Szüleim nem írattak be az elemi iskolába, a vizsgáimat mint magántanuló tettem le. Ennek megvolt az az előnye, hogy tovább élveztem a családi élet melegét, testvéreim állandó társaságát. 9 éves koromban az Országos Gyermekvédő Liga révén Hollandiába kerültem január végétől szeptember elejéig, az iskola kezdetéig. Akkoriban a háború után a hollandok így akartak segíteni a gazdaságilag elszegényedett magyaroknak. Ezen a külföldi tartózkodáson új tapasztalatokat szereztem. Megismertem a falusi életet. Ott láttam, hogy egy szegény ember is képes segíteni másokon. Abban a családban ugyanis, ahova befogadtak, három gyerek volt, és nagyon egyszerű körülmények között éltek. A szegénységüket azonban nem szégyellték. Ezzel az élménnyel feltöltve kerültem 9 és fél éves koromban a piaristákhoz.

A Piarista Gimnáziumban

A „kicsiség emel” érzést a piaristáknál is megtapasztalhattam. Az iskolában hamar beláttam, hogy nekem a tanulmányi átlagot „alulról” kell megközelíteni. Későn érő típus voltam. Talán ezzel is magyarázható, hogy harmadikban, az első félévben latinból megbuktam. Erre édesapám, hogy utolérjem a többit, a második félévben kivett az iskolából. Ekkor kerültem – ugyancsak a Gyermekvédő Liga révén – 12 évesen először Belgiumba. Amikor hazajöttem, osztályt ismételtem. Utólag azt mondom, hogy ebben a bukásban is Isten „providenciája” volt, mert a következő évben Sík Sándor osztályába kerültem. Az ő egyénisége nagy hatással volt rám. Talán ezzel is magyarázható, hogy latinból is jó eredményt értem el. A féléves bizonyítvány után meg is állított a folyosón, és megkérdezte tőlem: „Te! Hogyan lehet, hogy te korábban olyan rossz eredményt értél el, most pedig jó jegyeid vannak?” Én zavaromban csak azt mondtam: „Mert nem szerettem Károlyi tanár urat”, aki előtte az osztályfőnököm volt.

Az egész osztály nagyon megszerette Sík Sándort. Nagyon jó pedagógus volt. Senkiről rosszat nem tételezett fel. Ha mégis észrevette, hogy puskázunk, akkor azt mondta: „Te! Ugye te ilyet nem csinálsz?” A harmadik osztálytól a hetedik osztály második félévéig ő volt az osztályfőnökünk. Akkor helyezték el őt Szegedre egyetemi tanárnak.

Ősi regnumi és cserkészeti emlékek

A Regnum Marianum közösséggel és a cserkészettel először a bátyám találkozott, aki az első két osztályt a Fasori Gimnáziumban végezte. Az ottani hittanár regnumi atya volt, így került a Regnumba. Cserkészcsapatának vezetője a legendás Koszter atya volt, akinek körében nagyon sok papi hivatás született. Bátyámmal együtt néhányszor én is elmentem a regnumi kápolnába, a litániákra, ahol ő orgonált.

Az első igazi cserkészélményeket azonban nem Budapesten, hanem a Balatonon éltem át, ahol családunkkal többször nyaraltunk. Az egyik alkalommal az ott nyaraló gyerekekkel Szigligetre mentünk táborozni. Ott sátrat vertünk, és nomád életet éltünk. Nagy élmény volt ez városi gyerekek számára. Később ezekből az ott nyaraló gyerekekből egy cserkészcsapat alakult, amely a 267. számú Magyar Nemzeti Szövetség cserkészcsapata lett.

A hivatás

Kisgyermek koromban nem gondoltam arra, hogy pap legyek. A papi hivatás lassan érlelődött meg bennem. A hivatást általában a szerelemhez szokták hasonlítani. Van olyan szerelem, amely egy pillanat alatt lobban fel, van, amelyik csak lassan alakul ki. Az én „szerelmem” Isten iránt lassan alakult ki. Persze, ha így visszagondolok, az Úr Isten sokféle kegyelmi szállal készítette elő döntésemet. Jó papokat ismerhettem meg: Sík Sándort, Koszter atyát. Az egyik bátyám is – akivel nagyon jóba voltam – piarista szerzetes lett. 14 éves koromban gondoltam arra, hogy pap leszek. Belgiumban az a család, akinél voltam, naponta járt templomba, és mindnyájan napi áldozók voltak. Ott érlelődött meg bennem a hivatás.

A gimnázium elvégzése után mégsem jelentkeztem papnövendéknek, mert édesapám azt kívánta, hogy a József Nádor Műszaki Egyetemre iratkozzak be. Azt megengedte, hogy civilként elkezdjem a teológiát is. Egy év eltelte után édesapám látta, hogy a teológiát veszem komolyan, és hozzájárult ahhoz, hogy a szemináriumba jelentkezzem. A civil hallgatói évemre jellemző volt, hogy engedélyt kértem arra, hogy a szemináriumi lelkigyakorlaton részt vehessek. Ezt az engedélyt meg is kaptam. Lakóhelyem szerint az Esztergomi Szemináriumba jelentkeztem. A szemináriumi konkurzuson felvettek, és azt mondták, hogy mivel már elkezdtem Pesten az egyetemet, ott folytassam tovább.

Elöljáróink és tanáraink

A Központi Szemináriumban mi, kispapok nagyon jól éreztük magunkat. A szeminárium szelleme „mosolygós” volt. Rektorunk Tóth Tihamér volt. Az volt a szokása, hogy év elején nagy „hegyibeszédet” tartott. Különben irodalmi munkássága miatt keveset volt közöttünk. Mint közismert szónoktól sokat tanultunk. Rengeteg példát gyűjtött, amelyeket aztán a beszédeiben felhasznált. Katekézisórán nekünk is ajánlotta, hogy készítsünk magunknak ilyen példatárakat. Sőt példákat is mondott. Az igazi jó példákat azonban mindig a saját beszédeire tartogatta. Egy alkalommal érdekes dolog történt. Levelet kapott, amelyben az egyik vidéki hívő megköszönte neki a vasárnapi prédikációját, amit az egyetemi templomban hallgatott. Azt írta, hogy ez az élőszóban hallott prédikáció sokkal nagyobb hatással volt rá, mint azok a beszédek, amelyeket a rádióban hallott tőle. A dolog pikantériája azonban az volt, hogy azt a prédikációt nem ő mondta, hanem egyetemi hitszónok utódja, Artner Edgár. Spirituálisunk a kalocsai megyés Kerner István volt, aki minden este punktázott. Punktái általában hosszúak voltak, de nagyon bölcseket mondott. Sokat kacagtunk barokkos gesztusain meg az elszólásain. Egy papi élet tapasztalatát adta át nekünk, amiért mi hálásak voltunk.

A teológián jó tanáraink voltak. Ezek közül is kiemelkedett Schütz Antal (Pater). Általában a két órát egyvégtében tartotta. Az előadását latinul kezdte, aztán később átváltott magyarra. Nagyon kellett figyelni az óráira, de mégis élveztük, mert mély gondolatokat ébresztetett. A másik kiemelkedő, nemzetközi hírű professzor a győri egyházmegyés Aistleitner József volt. Érdekes volt a tanítási módszere. Ő a nyelv elméleti oktatása helyett rögtön rátért a szövegek olvasására. Az olvasott szövegen magyarázta a nyelvtan szabályait. Az első órán bejött, felírta a héber betűket. A következő órákon röviden elmagyarázta a nyelvtant. Már a második órán azt mondta, hogy vegyük elő a héber bibliát, és olvassuk. Hát persze makogtunk, dadogtunk. De ő nagy türelemmel minden hibánkat kijavította. Az első hetekben az volt az érzésünk, hogy semmit sem értünk, de aztán mégiscsak kivilágosodott minden. Tanításának a másik jellemzője az volt, hogy a szigorlaton művészi módon tudott kérdezni. Mindent kihozott az emberből, amit tudott. Az első tíz perc alapján rájött, hogy a kispap mit tud, és mit nem tud. Ő a héberen kívül tanított még szírt, arámot, és fakultatív módon arabot és ékírást is. Annyira megszerettette velem a nyelveket, hogy nemcsak a kötelező szöveget fordítottam le, hanem azonfölül passzióból más szövegeket is.

Négyszemközt az Úrral

Utólag az elöljáróknak és a tanároknak azt köszönöm meg a legjobban, hogy rászoktattak minket az adorációra. Hangsúlyozták, hogy a tudás elsajátításához és továbbadásához mély lelkiségre van szükség. Én nagyon sok időt töltöttem a kápolnában. Sokszor a stúdium ideje alatt is ott voltam, sokszor pedig mint cantus magister és orgonista az egyetemi templom orgonáján gyakoroltam. Ma úgy érzem, hogy azok az órák, amelyeket az Úr Istennel négyszemközt töltöttem, alakították ki a lelkületemet. A „praesentia”, tehát az Isten jelenlétében eltöltött idő volt számomra a leghasznosabb. Az igazat megvallva sohasem tudtam jezsuita módszerrel meditálni. Első előkészület, második előkészület. . . stb. Az imádságot nem kategorizáltam soha. Nem úgy imádkoztam, ahogyan azt leírva találtam. Valahogy úgy belülről jött. Isten jelenléte mindig megindított bennem valamit, gondolatokat ébresztett bennem, válaszra buzdított.

A regnumi papok élete

A regnumi papok a VII. kerületi Damjanich utca 50. szám alatti Regnum Marianum Fiúnevelő Intézetben éltek. Valamennyien hittanárok voltak valamelyik budapesti gimnáziumban, emellett délutánonként, a házban, a fiúkkal külön foglalkoztak. Mindegyik atyának volt állandó kongregációja, illetve cserkészcsapata, amelyet a nyolc gimnáziumi év alatt végigkísért. A csapat egykorú, különböző iskolákból jött fiúkból állt. Egy csapatban általában 20–40 gyerek volt, s így a házban körülbelül 300 fiúval foglalkoztak. A csapatok tagjai egy héten általában kétszer jöttek a Regnumba gyűlésre. Ezenkívül gyakran jöttek be játékra, színházi próbákra és mindenféle más foglalkozásra.

 A Regnumban élő papok számára az első az Isten volt, aztán a gyerek, aztán sokáig semmi, és csak ezután jött a saját közösségi életük. A Regnum nem akart a papi közösségbe lépő atyákra valamilyen lelkiséget ráerőszakolni. Minden egyes pap megtartotta egyéniségét, és ezzel hatott a gyermekekre. A gyerekekkel való foglalkozás azonban kialakított egy sajátos életformát, amely hatással volt a papok lelki életére is. Ehhez az élethez hozzátartozott a közös munka, a játék és a kirándulások. A labdajátékok közül a „stukklabdát”, a „kiütőt” és a métát részesítettük előnyben, mert ha a fiúk focizni kezdtek, akkor minden más játékról elfeledkeztek. Az éves munkának az egyik legértékesebb része a nyári táborozás volt. A táborok három hétig tartottak. A táborhelyek kiválasztásával célunk az volt, hogy a nyolc gimnáziumi év alatt a gyerekek megismerjék az egész országot.

Isten fricskái

A Regnumba a fiúkat az atyák általában azokból az iskolákból hívták, amelyekben tanítottak. A legkiválóbbak azonban nagyon sokszor nem azok közül kerültek ki, akiket az atyák hívtak, hanem azok közül, akiket ezek a fiúk hívtak. A Regnum életére utólag visszatekintve Isten fájdalmasabb fricskákat is adott. Az általunk akkor legjobbaknak tartott fiúk közül, a „Regnum büszkeségei” közül, később sokan elkallódtak, ellaposodtak, ezzel szemben a kis „szürke” gyerekek közül sokan „kinőtték” magukat, és néhányan kiváló papok lettek.

Magasságok és mélységek

Újmisés koromban kerültem a Regnumba. Papi életem első éveiben nagyon sok megbízatásban volt részem, ahogy szokták mondani, „nagyfiú” voltam. A hittanárságon kívül többek között tagja voltam a Rádió Bizottságnak, az UNDA-nak, az Egyházmegyei Liturgikus Bizottságnak, két évig egyetemi lelkészként működtem, később én voltam a Cecília Társaság egyházmegyei igazgatója, a Cserkésszövetség Országos Intéző Bizottságának tagja, mint a regnumi cserkészek főparancsnoka. Ezenkívül több ízben a Mindszenty bíboros által bemutatott országos szentmiséken és az Actio Catholica által rendezett országos ünnepségeken én konferáltam. Isten azonban vigyázott rá, hogy a dicsőség a fejembe ne szálljon. Voltak kudarcaim is. Az egyik ilyen kudarcot fiatal papként éltem át. A Központi Szeminárium énekkara Koudela Géza vezetésével egyszer a rádióban hangversenyt adott, én lettem volna az orgonista. Az újságok is hozták a programot, amelyben az én nevem is szerepelt. A szereplésem azonban meghiúsult, mert azon a napon hittanári gyűlés volt, és Krywald, az érseki hittanárok főbiztosa nem engedett el. Ezeket a szavakat mondta: „Ön hittanár, magának az összejövetelen a helye.” Az összejövetel elején meg is kérdezte: „László itt van?” Ha akkor, utasítása ellenére, elmegyek a rádiófelvételre, valószínű, hogy hittanári állásom és regnumi tevékenységem is megszűnt volna, a zenei pályán pedig papként, ki tudja, miként kallódtam volna el.

A másik kudarcot egy hittanórán éltem át. Kitüntetésre terjesztettek elő, és az iskola igazgatója bejött az egyik hittanórámra, hogy meggyőződjék, valóban méltó vagyok-e az elismerésre. Az óra nem sikerült, a kitüntetést nem kaptam meg. Később több kudarc is ért. Utólag azt mondom, hogy ezek is a javamra váltak, alázatosságra tanítottak.

Búcsú az iskolától

A kommunista állam 1949-ben megszüntette az iskolákban a kötelező hitoktatást. Engem azonban már korábban eltávolítottak a Szent István Gimnáziumból. Az egyik hetedikes fiú – nyilván külső hatásnak engedve – feljelentett, hogy bírálom a szocialista rendszert. A bűnöm az volt, hogy  a XIII. Leó pápa által kiadott – a tantervben szereplő – Rerum novarum kezdetű szociális enciklikát ismertettem. Az enciklika  bírálta a kapitalizmust és a szocializmust. Nem az én tanításomba kötöttek bele, hanem a pápának a szocializmust bíráló kifejezéseibe. Hittanári állásom megszűnése után budapesti kisegítő, majd Dunakilitiben káplán lettem.

„Órásmesterként” Dunakilitiben

Az órák szerkezete mindig érdekelt. Egyszer, még diákkoromban, becsöngetett hozzánk egy vándor órás. Kapóra jött, mert a zsebórám nem járt, és nem találtam a hibáját. Az órás munkához látott. Az ebédlőasztalunkon szétszedte az órát, és benzinben megtisztította egyes alkatrészeit. Mivel pedig látta az érdeklődésemet, miközben dolgozott,  mindent szakszerűen el is magyarázott. A Gondviselő Isten „mosolyoghatott” ennél a jelenetnél, mert tudhatta, hogy itt kaptam meg azt a szakmai képzést, amelyet később a pasztorációban jól tudtam használni. A lehetőséget egy vidéki diszpozíció adta. Amikor ugyanis a regnumi házat 1951 novemberében elvették, engem Dunakilitibe diszponáltak. Ott mint káplán az egész falu óráit én javítottam. Két év alatt elértem, hogy – óraügyben – minden házban szívesen látott vendég lettem. Ezek a személyes kapcsolatok lehetővé tették számomra a pasztorációt is.

Szabadságvesztésre ítélve

A főpásztorom 1955-ben Esztergomba helyezett, ahol 1957-től karkáplán voltam, és az Esztergomi Szemináriumban musica sacrát tanítottam. Mivel regnumi pap voltam, ezért letartóztattak, és három év szabadságvesztésre ítéltek. A börtönt nem tartottam büntetésnek. Sőt. Az volt a legnagyobb kitüntetésem Isten részéről, hogy ezüstmisém után két héttel méltónak talált arra, hogy Őmiatta börtönbe csukjanak (ApCsel 5,41). Már jóval korábban arra gondoltam: ha a nagy kutatók és felfedezők képesek voltak eszméikért áldozatot hozni, akkor nekünk papoknak sem szabad félnünk attól, hogy áldozatot kell hoznunk Jézusért. A Dunakilitiben töltött évek idején kezembe került Kőrösi Csoma Sándor kalandos életrajza. Amikor ezt a könyvet elolvastam, meghökkentem. Ha ő képes volt arra, hogy óriási erőfeszítések és áldozatok árán a messzi Tibetben a magyarok őshazáját keresse, akkor nekem sem szabad visszariadnom az áldozatoktól. Aznap, amikor ezt felismertem, az ágyam mellett a földön aludtam. S ezt tettem nyolc éven át minden éjjel, amíg a börtönbe nem kerültem.

Isten humora és szeretete azonban még a börtönben is jelen volt. Az egyik ilyen humora akkor mutatkozott meg, amikor rugós, matracos ágyba kerültem. A börtön rendje szerint minden rab fekvőhelye deszkapriccs volt, nekem azonban már csak rugós, matracos ágy jutott. Így hát a börtönben sokkal kényelmesebben aludtam, mint korábban, amikor még szabad voltam. Ezt Isten jelének fogtam fel: „Tőled nem ezt várom.” Mindig hittem  és bíztam a Gondviselésben.

Az emberszeretet különböző módjait is megtapasztalhattam a börtönben. Az egyik emlékem Márianosztrához fűződik. A börtönből kivittek minket lőteret építeni. A mellénk kirendelt őrök nem voltak rosszindulatúak. Nem dolgoztattak minket halálra, sőt azt „sem vették észre”, hogy az arra járó kertészek egy-egy paprikát ejtenek el mellettünk. A becsületes munkát is értékelték a börtönben. Így például azért akartak megtenni raktárosnak, mert mint papban megbíztak bennem. Egy másik emlékem még egy korábbi letartóztatáshoz kapcsolódik. Amikor a regnumi bábszínház egyik előadása miatt toloncházba kerültem, már az ebédet kiosztották. Egy internált zsidó ember odajött hozzám, és megosztotta velem a kenyerét, mondván, hogy a következő adagot csak másnap reggel kapjuk.

A megpróbáltatások között mindig erre gondoltam: Isten szeret minket. Ez a szeretet „sarkantyúz”, hogy az Ő szeretetére szeretettel válaszoljunk.

Szabadságvesztés után

A csaknem két év börtönbüntetés letöltése után 11 évig voltam „ideiglenesen” nyugdíjazva. Ennek az volt az oka, hogy a börtönben a hangom erősen károsodott, és sokáig tartott, míg rendbejött. Ez idő alatt nagy részben édesanyámnál laktam Izbégen, de mint nyugdíjas kisegítettem Szentendrén, Budakalászon és Budapesten az albertfalvai plébánián. Főpásztorom, Schwarz-Eggenhofer Artúr próbált jobb beosztásokat is keresni számomra, és nem rajta múlt, hogy ez nem sikerült. Így például az egyik papi temetés közben – bizalmasan – megkérdezte tőlem, hogy a Központi Szemináriumból az állam által elmozdított Takács Nándor helyett vállalnám-e az ének-zene oktatását. Én vállaltam volna, de ő erre a témára később soha nem tért vissza. Nyilván máshol ezt a javaslatát megakadályozták. A nyugdíjas helyzetem azonban lehetőséget adott arra, hogy újra felvegyem a kapcsolatot a regnumi csoportokkal. Ők hívtak, és én mentem. Ezekben az időkben a csoportok titokban, magánházaknál jöttek össze, úgy, hogy a legtöbbször nem is tudtak egymás működéséről. Csak ritkán voltak olyan kirándulások, ahol a különböző csoportok tagjai megismerhették egymást. Ilyenkor álmélkodva mondták: „Te is közénk tartozol?”

A 11 évig tartó nyugdíjazást követően még 15 évig voltam plébános Nagybörzsönyben. Ez idő alatt mindvégig tartottam a kapcsolatot a regnumi papokkal, és Budapestről több csoport is meglátogatott. Tehát, ha távolabbra is kerültem Budapesttől, mégis a Regnum „vérkeringésében” maradtam. 1991 óta a budapesti józsefvárosi plébánián élek mint nyugdíjas. Különböző regnumi csoportokban alkalmi kisegítő vagyok. Vannak olyan csoportok is, amelyek rendszeresen eljárnak hozzám.

1999 októberében pápai prelátus lettem. Ezt a kitüntetést azok a tanárok kapták, akiket a kommunizmus ideje alatt az Esztergomi Szemináriumból eltávolítottak. Ez az egyetlen kitüntetésem, amit nem Istentől kaptam.

A Regnum jelene és jövője

A Regnum a százéves története során sokat változott. Kezdetben a Regnum együttlakó hittanárok közössége volt, akiknek a saját papi karakterük kialakítása mellett az is a céljuk volt, hogy ne csak a hittanra, hanem becsületes keresztény életre is neveljék a rájuk bízott középiskolás korú fiúkat. Az elmúlt évtizedekben a Regnum nem a papok által vezetett intézményben, nem is a plébániákon, hanem a családokban élt tovább. Ennek következtében megnyílt a lányok, az idősebbek, a családosok és kisebb gyerekek felé is. Ötven évvel ezelőtt mi, regnumi papok 300 gyerekkel foglalkoztunk. Jelenleg a Regnumnak közel kétezer tagja van. Így hozta az élet. S mivel a Regnum élete is – mint az Egyház élete – üdvösségtörténet, ezért a változást Isten művének kell tekinteni.

Üzenet a fiatal papoknak

Egy pap csak akkor tud Istenről hitelesen beszélni, ha ismeri és szereti Őt. Ez a legfontosabb, a hívek is ezt várják tőlünk. A másik nagyon fontos papi jellemző vagy erény: az alázat. Keresztelő Szent János szavai példa értékűek számunkra, amikor Jézussal való kapcsolatáról beszél: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,30) A Keresztelő alázata talán akkor mutatkozott meg leginkább, amikor tanítványait Jézushoz küldte (vö. Jn 1,37). Nekünk is az a feladatunk, hogy az embereket Jézushoz, Istenhez vigyük. Van egy régi japán közmondás, amely ugyanezt a gondolatot fejezi ki. Ez a közmondás így szól: „Bolond ember az, aki a másik mutatóujját nézi, és nem a holdat, ahová az mutat.” A cél ugyanis mindig az emberen túl van. Nekünk, papoknak olyan mutatóujjakká kell válnunk, amelyek végső célunkra, a minket teremtő, megváltó és országába hazaváró Istenre mutat.

A fenti írás részét alkotja a hamarosan megjelenő, Előttünk járnak című kötetnek.

Nem előre megfontolt szerkesztői szándékkal párosítjuk a következő írással. De örömmel adjuk közre együtt a kettőt.

Szabóné Nemesy Krisztina – dr. Szabó Endre

KEGLEVICH  ATYA  HALÁLÁRA

Az atya hétfő, augusztus 28-a óta nincs köztünk. Ez az írás neki állít emléket.

Abban az időben, mikor nekünk* tartotta a hittanórákat, az ÁEH zaklatásai között szervezte a közösségi életet Albertfalván, hozzánk hasonló fiatalokkal foglalkozott.

Regnumi lelkipásztorként ugyanis az életét az ifjúság nevelésére tette fel, és ezzel foglalkozott egészen haláláig. Az 1960-as években koholt vádak alapján az ifjúság vallásos neveléséért összesen 10 évet töltött börtönben az egyházüldözés részeként. A két regnumi perben ítélték el. Papideálja az úgynevezett munkáspap volt. Ez a papi mozgalom a háború idején Franciaországban kezdődött, és a lényege az volt, hogy a munkáspap hívei között élt, ugyanúgy ledolgozta a napi munkaidejét, ha kellett, követte őket a rabságba, munkatáborba – amint ez a háborús Franciaországban meg is történt –, de a lényeg az, hogy a nap 24 órájában együtt élt a munkáspap híveivel, lelki gondozásukat ellátva.

Mint házasságra készülő fiatalok gondolataira fogékonyak voltunk. Vesszőparipája ugyanis a fiatalok tiszta erkölcsi nevelése volt, a legfontosabbnak a lányok anyai szerepre, a fiúk apai szerepre való felkészítését tartotta. Véleménye szerint – amivel megint csak egyetérthetünk – az egészséges család a kiegyensúlyozott személyiségfejlődés egyetlen biztosítéka, ezért papi működésének egyik fő területe a családpasztoráció volt.  Ebben a szellemben tartotta nemcsak a hittanórákat, hanem a nyári táborokat is, amelyek – ellentétben a jelenlegi legtöbb egyházi szervezésű táborral – nem voltak koedukáltak. Ugyanis úgy gondoljuk, szükség van külön fiúnevelésre, a fiúk külön felkészítésére nemcsak az apai, hanem esetleg egy lehetséges papi szerepre is. Hiszen korunk annyira hajlamos egybemosni a női és a férfi szerepeket, szükség van a mai egyházban egy ilyenfajta nem koedukált ifjúságnevelésre is. Ezt Tőle tanultuk meg. Az egyházközségi élet egy kicsit el van nőiesedve (lányosodva). Véleménye szerint az irányadó elvárásokat az egyházközségi életben, de akár egy párkapcsolatban is, a kinevelt, magas szintű, tiszta erkölcsi alapokon álló fiúknak kellene támasztani.

Nagyon fontosnak tartotta a személyes kapcsolattartást. Név szerint ismerte nemcsak híveit, hanem azok akár nem hívő családtagjait is, mindig megemlékezett pl. a családtagok névnapjáról, a beteg családtagokat is meglátogatta, nemcsak otthon, hanem a kórházban is, akkor is, ha nem voltak hívők! Még a legutóbbi években is személyesen ismerte az összes egyházmegyés kispapot, akikkel igyekezett személyes kapcsolatot tartani.

Magyarságtudata is példamutató volt, különösen szerette a magyar szenteket. Gyakran állította elénk példának Szent Imre tisztaságát. Emlékszünk a november elején évente szervezett Szent Imre-túrákra, ahol fiúk egy vidám, de tartalmas napot töltöttek együtt. Elmondása szerint saját költségén – legalábbis a rendszerváltozáskor – világíttatta meg a Móricz Zsigmond körtéren levő Szent Imre szobrot.

Erőfeszítései hatására távolították el a menetelő vöröskatona szobrát a városligeti Felvonulási térről. Ez a kommunizmus egyik legnagyobb gazsága helyén állt, Rákosi parancsára ugyanis itt robbantották fel 1951-ben a Regnum Marianum templomát, amely az 1919-es kommüntől való megszabadulás emlékére épült az 1920-as években. Jelenleg ezen a helyen egy ízléses fakereszt áll mementóként, melyet az Atya emeltetett, és amely kezdetben szintén az Atya költségén volt megvilágítva esténként; azóta is hirdeti a kereszténység győzelmét. Talán egy kis kápolna is épülhetne később, jelképként a kommunizmus elmúlására emlékeztetve, hiszen az Atya ezért is küzdött!!

 Így ha arra jár a kedves olvasó, gondoljon a kemény, megalkuvást nem ismerő atyára, Keglevich atyára, aki immáron az Örök Hazában imádkozik érettünk.

HALOTTAINK

Pfeiffer Mátyás (89, 65, szatmári) tb. kanonok 2000. jan. 17-én; tem. Nagykárolyban jan. 18-án.

Letanóczky Ernő (1938, 1962, váci, kalocsa-kecskeméti) ny. bugaci plébános máj. 5-én; tem. Kecskeméten máj. 15-én.

Mogyorósi László (1919, 1942, váci) ny. plébános máj. 10-én Székesfehérváron; tem. Berkenyén máj. 18-án.

Nemoda Zoltán Ákos (1975, 1999, egri) kazincbarcikai káplán máj. 10-én (közúti baleset következtében) Miskolcon; tem. Jászárokszálláson máj. 25-én.

Szerdahelyi Antal (1922, 1949, egri) ny. plébános máj. 11-én Nyíregyházán; tem. ugyanott máj. 17-én.

Vitéz Vargha Gábor (1911, 1933, székesfehérvári) michelfeldi lelkész május közepén Németországban.

Dr. Dékány Vilmos (1925, 1953, 1989, piarista, esztergomi) esztergom-budapesti segédpüspök máj. 19-én Esztergomban; tem. Kecskeméten máj. 26-án.

Rombai Ferenc (1931, 1956, székesfehérvári, esztergom-budapesti) ny. budafok-felsővárosi plébános máj. 24-én Székesfehérváron; tem. Abán jún. 5-én.

Berkesi Mátyás (1915, 1939, esztergom-budapesti) ny. plébános máj. 29-én Székesfehérváron; tem. Esztergomban jún. 2-án.

Schönberger József (1917, 1942, kalocsa-kecskeméti) ny. kunbajai plébános máj. 31-én; tem. Újpetrén jún. 10-én.

Asztalos József (1919, 1944, váci) ny. lajosmizsei plébános máj. 31-én; tem. Kecskeméten jún. 7-én.

Bacskai Barnabás (67, 44, szlovákiai) pápai káplán jún. 2-án; tem. Persén jún. 5-én.

Dr. Somfai Ferenc (1919, 1942, szombathelyi) ny. plébános jún. 6-án Hegyfaluban; tem. Szombathelyen jún. 15-én.

Hetényi Adorján (1917, 1940, egri) ny. esperes plébános jún. 8-án Kerepestarcsán; tem. Zajtán jún. 19-én.

Kocsmáros Sándor (1919, 1942, egri) ny. lelkész jún. 15-én Nyíregyházán; tem. Vissben jún. 21-én.

Németh István (1912, 1937, székesfehérvári) ny. érdi esperes plébános jún. 16-án; tem. Peresztegen jún. 26-án.

András Tibor (1931, 1956, kalocsa-kecskeméti) ny. plébános jún. 18-án Pécsett; tem. ugyanott jún. 23-án.

Illés Ferenc (1934, 1957, kalocsa-kecskeméti) katymári plébános Kalocsán; tem. Katymáron jún. 27-én.

Csaplár János (89, 63, pozsony-nagyszombati) ny. esperes plébános jún. 23-án.

Szentgyörgyvölgyi Zoltán (1924, 1949, esztergomi, székesfehérvári) budaörsi plébános jún. 29-én; tem. Bajóton júl. 8-án.

Bárdos Ferenc (1927, 1953, esztergom-budapesti) kanonok, budapest-belvárosi plébános júl. 11-én; tem. Esztergomban júl. 21-én.

Soproni János (1914, 1938, kalocsa-kecskeméti) ny. plébános júl. 17-én Baján; tem. Madarason júl. 24-én.

Keserű István (1953, 1978, váci) bugaci plébános júl. 18-án (közlekedési baleset következtében); tem. Bugacon júl. 27-én.

Tőke István (1918, 1944, egri) ny. plébános júl. 27-én Miskolcon; tem. Alsóújlakon aug. 2-án.

Somorjai Imre (77, 52, piarista, váci) ny. lelkész aug. 2-án Székesfehérváron; tem. Újpesten aug. 10-én.

Krasznai Zoltán (1932, 1958, székesfehérvári) csákvári plébános, esperes aug. 13-án; tem. Pázmándon aug. 24-én.

Erdélyi Lajos (1928, 1954, váci) tápiósápi plébános aug. 14-én; tem. Tápiósápon aug. 24-én.

Dr. Kazányi Tivadar (1931, 1955 veszprémi) balatonfüredi templomigazgató aug. 25-én Assisiben; tem. Balatonfüreden szept. 7-én.

Keglevich István (1927, 1953, esztergom-budapesti) nyugdíjas, lelkész aug. 28-án Budapesten; tem. ugyanott szept. 15-én.

Rajna Zoltán Krizosztom (1923, 1947, ciszterci) ny. tanár és tudományos kutató, kisegítő lelkész aug. 30-án; tem. Zircen szeptember 6-án.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!

SOMMAIRE

LE MILLÉNAIRE HONGROIS / I

I. Nemeskürty: Mille années – Foi et fierté

P.–Á. Bod: La situation économique, financière et sociale de la Hongrie

M. Szabó-Pelsőczy: Les changements rapides de l’économie mondiale

L. Bogár: L’historie n’est pas finie. . . (Réflexions sur le changement de régime)

G. Bittsánszky: Réflexions critiques sur l’article de M. L. Bogár

F. Kavin: Quelques réflexions sur la situation politique actuelle de la Hongrie

SPIRITUALITÉ/PASTORALE

P. Nemeshegyi: „Vivez dans l’action de grâce!” (Col 3,15)

B. Török: Une enquête sur la vocation des religieux (parmi les jeunes jésuites)

R. et R. Gódány: La spiritualité du mouvement apostolique de Schönstatt

P. S. Szabó: La „litanie” de la Vierge Marie par Prohászka

ROME

Jean Paul II: Message aux Hongrois pour le millénaire de la fondation du pays

Extraits de l’homélie du pape à l’occasion de la commémoration des martyres du     XXe siècle.

EUROPE

P. de Charentenay–N. Treanor: Enfin un débat européen (Euro-Infos, N°18)

F. Szabó: Sur les mémoires du Cardinal Casaroli

        Sur le livre noir du communisme

CULTURE ET VIE

T. Tüskés: Il y a 100 ans la naissance du poète hongrois L. Szabó

B. Halász: Sur Antoine de Saint-Exupéry

T. Széll: Les débuts des missions jésuites en Amérique Nord-Est

M. Kratochwill: Sur le sculpteur hongrois Miklós Borsos

E. Dékány: Sur le „Planctus de Marie”

COMPTES-RENDUS

A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI

II. János Pál pápa – Bittsánszky Géza, villamosmérnök, közgazdász (Budapest) – Bod Péter Ákos, közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke (Budapest) – Bogár László, közgazdász, politikai államtitkár (Budapest) – Pierre de Charentenay SJ, OCIPE-igazgató (Brüsszel) – Dékány Endre, író (Budapest) – Gódány Róbert és Rita (”budavár) – Gyorgyovich Miklós, Távlatok-munkatárs (Budapest) – Halász Bálint, ny. főmérnök (Makó) – ifj. Kavin Ferenc, újságíró (Budapest) – Kratochwill Mimi, művészettörténész (Budapest) – László Gábor, ny. plébános, kisegítő lelkész (Budapest) – Mózessy Gergely, egyházmegyei levéltáros (Székesfehérvár) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Nemeskürty István, író, történész, kormánybiztos (Budapest) – Sasvári István, mérnök (Miskolc) – S. Szabó Péter, filozófus, egy. tanár (Pécs) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szabó-Pelsőczi Miklós, közgazdász, kutató és szaktanácsadó – Széll Tamás, történész, egy. magántanár (Essex Junction, VT, USA) – Török Balázs, szociológus (Budapest) – Noël Treanor, az Europe-Infos felelős kiadója (Brüsszel) – Tüskés Tibor, irodalomtörténész (Pécs) – Vertse Márta, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma)