|
Távlatok/44 - 1999. Péter-Pál Tartalom |
|||||||||
|
E számunk elé 161 Legközelebbi számunkból 299 Nemeshegyi Péter: Van-e üdvösség a kereszténységen kívül? 163 „A tekintély ajándéka” 174 Henri de Lubac: Krisztus és a nem keresztény vallások 175 Béky Gellért: Csakugyan „nincs más Név”? 183 Lukács János: Krisztus egyháza a katolikus egyházban 196 Robert Hotz: A moszkvai pátriarkátus: az államegyházzá válás útján? 198 Kocsi György: Jézus Krisztus személyének néhány vonása 212 Lelóczky Donát: Élet a Szentháromságban 222 Frivaldszky János: Árpád-házi Kinga és lelki öröksége 226 II. János Pál egy homíliájából 233 Szabó Ferenc: A 2000. év nagy jubileuma 234 II. János Pál pápa imája a nagy jubileumra 239 Verőcei Gábor: Mi a plébánia az egyház elképzelése szerint? 240 Idézetek Szent Ágostontól 264, 291 Idézet Romano Guardinitól 259 Idézetek François Varillontól 248, 303 Vatikáni Rádió: II. János Pál pápa Romániában 242 Hafenscher Károly: Ökumené – ökumenizmus – még mindig? 249 Gyorgyovich Miklós: Egy egyházi rendezvény tanulságai 260 Vertse Márta–Szabó Ferenc: 150 éves az olasz jezsuiták folyóirata 265 Komáromy Péter: A teremtett világ misztériuma Hopkins költészetében 271 Pierre Teilhard de Chardin: Himnusz az Anyaghoz 279 Miroslaw Dzieñ: Elmélkedés a modernség démonjairól 280 Tardy László: Az egyházi zenéről 292 Kerék Imre: Orgonaszó és poézis 300 Tarbay Ede: Balladaköltészetünk egyedülálló remeklése 304 Szabó Ferenc: Olvasónapló (Harcos Ottó emlékezete) 309 Nemesszeghy Ervin: Hivatás és hitvallás 311 Domingo J. Andrés: Szerzetesjog (Szuromi Sz. Anzelm) 313 Dékány Endre: Könyvpanoráma 315 Prohászka ébresztése (Szabó Ferenc) 319 Sommaire en français 320 Unger Zsuzsa: Húsvét utáni számvetés 2 Katona István: Előkészület a szentmise bemutatásához 6 Nagy Ferenc: Férfi szerzetesek lelkiségi összefogása 11
Sommaire
Távlatok 1999/2 – Sts Pierre et Paul
JÉSUS, L’UNIQUE SAUVEUR P. Nemeshegyi S. J.: Y a-t-il du salut en dehors du Christianisme? † H. de Lubac S. J.: Le Christ et les religions non-chrétiennes G. Béky S. J.: „Pas d’autre Nom” – est-ce vrai? R. Hotz S. J.: Le Patriarcat de Moscou en passe de devenir une Église d’État? – – – – – – – M. Vertse: Les 150 ans de La Civiltà Cattolica J. Frivaldszky: Sainte Cunégonde et son héritage spirituel F. Szabó S. J.: Le Grand Jubilé de l’an 2000 Radio Vatican: Jean-Paul II en Roumanie Pasteur K. Hafenscher: Oikouméné – oecuménisme – toujours actuel? P. Komáromy S. J.: Le mystère de l’univers créé dans la poésie de Hopkins M. Dzieñ: Méditation sur les démons de la modernité – – – – – – – Mélanges Comptes rendus |
|||||||||
|
E SZÁMUNK ELÉ Jézus – egyetlen üdvözítő. Ezt hirdetik az apostolok a feltámadt Krisztus Lelke erejében (Csel 4,12). Ezt vallja ma is a katolikus egyház, amikor új próféták és guruk, új vallásalapítók szédítik meg az embereket. Az új vallások és szekták terjedésével zavart keltő teológiai nézetek is felvetődnek, amelyek a kereszténységet egyszerűen a többi vallás mellé helyezik, Jézust pedig más vallásalapítók sorába állítják. Lehetséges – mondják –, hogy az üdvösségtörténetben a hinduizmus és a buddhizmus éppen olyan fontos, mint a kereszténység, illetve más kinyilatkoztatók és üdvözítők éppoly fontosak, mint a Názáreti Jézus. Egyesek a (pogány) vallásokban az üdvösség független útjait látják. Számukra nem Krisztus az üdvösség alapvető oka, és az Egyház nem szükséges az üdvözüléshez. H. Küng szerint Krisztus Isten végső kinyilatkoztatása, és ezért „normája” minden más vallásnak; tehát ha Krisztus nem is alapvető oka az üdvösségnek, Ő a „norma”, aminek alapján más vallások lemérhetik érvényességüket, és Ő a cél, akiben megtalálják beteljesedésüket. Az Egyházon kívül lehet üdvözülni, de Krisztuson kívül nem. (Vö. G. De Rosa: Vallások, szekták és a kereszténység, SZIT, Bp. 1991, 225–226.) Isten minden embert üdvözíteni akar. (Vö. 1Tim 2,3–4; Mt 28,19–20. . .) Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között, ezért Ő az egyetlen üdvözítő. (1Jn 4,14; Csel 4,12) Ezeket a hitigazságokat egyöntetűen vallja a keresztény hagyomány. Jézus halála és feltámadása az üdvösség forrása; a keresztség révén részesednünk kell húsvéti misztériumában, és így az Egyház tagjává kell válnunk. (Jn 3,5; Mk 16,15–16; LG 14; 48. . .) De mi történik azokkal a milliókkal, akiknek nem hirdetik az Evangéliumot, akik Krisztusról nem hallanak, és nem keresztelkednek meg, vagy akik még az Igaz Istent sem ismerik fel? Ezzel a kérdéssel sokat foglalkozott a keresztény teológia a századok során. A II. vatikáni zsinat nagyon optimista választ adott e kérdésre – részben visszahajolva az egyházatyák tanításához: „Elnyerhetik az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus Evangéliumát és Egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni.” (LG 16; vö. GS 22) G. Thils a Lumen gentium 16. pontját magyarázva többek között ezeket írja: „A zsinati atyák szerint a pogány vallások tekinthetők úgy, mint megkezdett építkezések (pierres d’attente), mint előkészületek az üdvösségre. Ügyelve arra, nehogy ellentmondjanak Isten egyetemes üdvözítő akarata következményeinek, már a régi keresztény írók különféle elméleteket dolgoztak ki, hogy olyan megoldást adjanak »a pogányok üdvössége« problémának, amely tiszteletben tartja a hit minden szempontját. Úgy gondolták, hogy a nem keresztény vallások és bölcsességek lelki kapcsolatban vannak az isteni Logosszal, az ősi hagyománnyal, a bibliai kinyilatkoztatással, ami ipso facto (a ténynél fogva) bizonyos értéket és üdvös hatékonyságot adott nekik. Ezek az elgondolások elevenen maradtak a századok során, a keresztény szerzők korról korra átvették őket. Így optimista légkört teremtettek a nehéz és súlyos téma meg-megújuló reflexióinak. Ezt az optimizmust fellelhetjük abban az elméletben, amely a nem keresztény vallásokban az »isteni pedagógia« jelét látják. E gondolatot megtaláljuk pl. Alexandriai Kelemen írásaiban.” Persze, régebben is és az újabb korban is, voltak szigorúbb, pesszimistább nézetek (pl. az ún. „dialektikus teológia” képviselőinél). Thils felteszi a kérdést: „Vajon ezt az alternatívát kell-e felállítanunk: hitetlenség és tévedés, avagy út és »megkezdett építkezés«? Az igazat megvallva, mind a patrisztikus írások, mind a legújabb tanulmányok alapján túl kell haladnunk ezen az alternatíván, és Isten egyetemes üdvözítő akarata egysége révén kell keresnünk a megoldást. Ebben az átfogó értelmezésben a kereszténység, a zsidóság és más vallások szerves kapcsolatban jelennek meg az egy és egyetlen üdvtörténeten belül.” (Gustave Thils, „Ceux qui n’ont pas reçu l’Evangile”, in L’Eglise de Vatican II, tome II, Cerf 1966, Unam sanctam 51b, 669–679.) Az itt következő tanulmányokban igyekszünk jobban megvilágítani a kérdéskört. P. Nemeshegyi Péter bemutatja a II. vatikáni zsinat tanítását, amely részben a Szentírásra, részben az egyházatyákra támaszkodik. H. de Lubac tanulmánya az egyházatyák idevonatkozó elgondolásait elemzi. P. Béky Gellért pedig a missziók szükségességét világítja meg. Az említett központi témához kapcsolódik P. Hotz tanulmánya: az ortodoxiáról az ökumenizmust akadályozó nacionalizmusra vet fényt. A nem keresztény vallások hívei előtt és az ateista környezetben csak akkor lesz hiteles a Krisztus-hívők tanúságtétele, ha egyek lesznek az Úr akarata szerint. |
|||||||||
|
JÉZUS – EGYETLEN ÜDVÖZÍTŐ Nemeshegyi Péter VAN-E ÜDVÖSSÉG A Szentírás tanítása Néhány szentírási idézettel szeretném kezdeni e nagy kérdés fejtegetését. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve szerint Péter így beszél a zsidó főtanács előtt, miután egy béna embert Jézus nevében meggyógyított: „Vegyétek hát tudomásul, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott a halottak közül: őáltala áll ez (a béna ember) itt előttetek egészségesen. Ez az a kő, amelyet ti, az építők elvetettetek, s amely szegletkő lett, és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.” (ApCsel 4,10–12) Ezt a tanítást visszhangozza Pál is mondván: „Ha száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz. . . A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által. De kérdem én: Talán nem hallották? Dehogynem: Hangjuk elhatott az egész földre, s beszédük a földkerekség határára.” (Róm 10,9 és 17–18) Élesen fogalmazza meg ugyanezt a tanítást a Márk-evangélium záradéka. Itt a feltámadt Jézus mondja: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16) Az itt említett keresztségre vonatkozólag pedig János evangéliumában olvashatjuk Jézus szavát: „Ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.” (Jn 4,5) Ámde egy más irányú határozott állítást is találunk a Timóteusnak írt első levélben: „Üdvözítő Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért.” (1Tim 2,4–6) Érdekes, hogy miképpen kapcsolja össze ez a szöveg az egyistenhitet az Isten üdvözítő szándékával. Ha az egy igaz Istenen kívül léteznének más istenek is, akkor Izrael Istenének, Jézus Krisztus Istenének nem kellene törődnie mindenkivel, hanem a többi isten törődhetne saját híveik boldogulásával. De minthogy egy az Isten, aki az egész világmindenség egyetlen teremtője, és amellett jó Isten, aki „nem leli örömét az élők vesztén” (Bölcs 1,13), akkor nyilvánvaló, hogy akarja, nagyon is komolyan akarja minden ember üdvösségét, vagyis azt, hogy örökké éljen az Istennél. Nyomatékosan hangoztatja ez a szöveg azt is, hogy az „egy üdvözítő” meghalt mindenkiért, amiből az következik, hogy mindenki kell hogy érezze ennek a csodálatos halálnak üdvös hatását. Hozzá vehetjük e szövegekhez János evangéliumának nevezetes verseit, amelyeket II. János Pál pápa a Szentírás legfontosabb szavának mondott: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.” (Jn 3,16–17) Ezekből a kijelentésekből biztos következtetésként levonhatjuk, hogy Isten lehetővé teszi minden embernek az üdvözülést. Ugyanakkor ezek a szavak azt is mutatják, hogy az embereknek is kell valamit tenniük, hogy üdvözüljenek. A legnyomatékosabban a hit szükségességét hangoztatja a Szentírás. A Zsidókhoz írt levél ezt így fejezi ki: „Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket.” (Zsid 11,6) A Szentírás szerint azonban az, hogy valaki hisz és megkeresztelkedik, még nem elegendő az üdvösséghez. Pál a hívő és megkeresztelt korintusiakat figyelmezteti: „Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők . . . sem tolvajok, sem kapzsik . . . nem részesülnek Isten országában.” (1Kor 6,9–10) Már Jézus is így figyelmeztetett: „Nem mindenki, aki azt mondja: Uram, Uram! megy be a mennyek országába, hanem csak az, aki megteszi mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) A fentebbi szentírási tanításokból keletkezik a következő probléma: ha egyfelől a jó Isten nagyon komolyan akarja minden ember üdvösségét, és másfelől a hit és Isten akaratának ismerete és teljesítése szükséges az üdvösséghez, hogyan üdvözülhetnek azok, akiknek saját hibájukon kívül nincs lehetőségük arra, hogy eljussanak a hithez és Jézus Istenének ismeretéhez? A Rómaiakhoz írt levél fentebb idézett szövege szerint Pál talán úgy vélekedett, hogy a krisztusi evangélium hirdetése már minden emberhez eljutott, és ezért a nem hívők rosszakaratúan zárkóznak el előle. Mi azonban tudjuk, hogy ez nincs így. Például az amerikai kontinens lakói a kolumbuszi felfedezések előtt semmit sem hallhattak Jézus evangéliumáról. Japánba pedig csak 1549-ben jutott el Xavéri Szent Ferenc odaérkezése révén az evangélium híre. Továbbá azt sem állíthatjuk, hogy a Szentírás egyszerű olvasása vagy a hithirdetés egyszerű meghallása már elégséges ahhoz, hogy az emberek igazi személyes döntéshelyzetbe kerüljenek. Más kultúrákban és hagyományokban élő emberek esetében nagyon sok mindennek kell történnie addig, amíg az egyes ember rá vonatkozó egzisztenciális döntésfelhívás formájában képes tudomást venni a krisztusi evangéliumról. Az ókori és középkori nyugati emberek az objektumra helyezték a hangsúlyt. A szubjektum felfedezése újkori fejlemény. Ezért az ókorban és a középkorban minden a keresztény hitet be nem fogadó és másképpen gondolkodó személyt vagy ostobának, vagy – inkább – a megismert igazság ellen rossz szándékún tusakodónak tartottak. A szubjektum összetett világát jobban felismerő újkori ember viszont inkább Jézusnak „ne ítéljetek!” parancsát szereti követni, tiszteletben tartja mások benső világát, és inkább azt tételezi fel róluk, hogy jóhiszeműen követik lelkiismeretük szavát, mintsem azt, hogy megátalkodott gonoszok. Mit vonhatunk le mindebből a nem keresztény vallások értékelésére vonatkozólag? Tudvalevő, hogy az ószövetségi Szentírás a pogány vallásokkal szemben igen szigorú ítéleteket mond. A népek isteneit gonosz szellemeknek, élettelen bálványoknak vagy semmiségeknek hívja, és követőiket pusztulásra ítéli. De az is igaz, hogy – amint Jean Daniélou egyik könyvének címében (Les saints païens de l’Ancien Testament) kifejezte – az ószövetség is tud olyanokról, akik nem tartoztak Isten népéhez, és mégis kedvesek voltak Isten előtt. Említhetjük Melkizedeket, Mózes apósát, Jetrót, Sába királynőjét, az Úc földjén (tehát nem Izraelben) lakónak mondott Jóbot és másokat. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve szerint Pál athéni beszédében jóváhagyólag idézi két sztoikus filozófus (Epimenidész és Aratosz) mondásait (ApCsel 17,17 és 28). Az ókori egyházatyák tanítása A Szentírást követve az egyházatyák egyfelől a Krisztusba vetett hit szükségességét hangoztatják, és ebből a krisztusi egyházhoz való tartozás szükségességét vezetik le. „Az egyházon kívül nincs üdvösség” – mondja már Ciprián, és ez az állítás végighúzódik a keresztény teológián mind a mai napig. Legélesebben ezt VIII. Bonifác pápa fogalmazta meg: „Hisszük, hogy az Egyházon kívül sem üdvösség nincs, sem bűnbocsánat. . . Továbbá kinyilvánítjuk, kijelentjük, meghatározzuk, hogy az üdvösségre mindenképpen szükséges, hogy minden emberi teremtmény legyen alávetve a római pápának.” (Unam sanctam kezdetű bulla, DS 870, 875.) A firenzei egyetemes zsinatnak a jakobiták számára előírt rendeletében pedig ezt olvashatjuk: „A Római Szentséges Egyház erősen hiszi, hogy senki, aki nincs a katolikus Egyházban, nemcsak a pogányok, hanem a zsidók vagy eretnekek és szakadárok sem, nem lehet részese az örök életnek, hanem az örök tűzre fognak kerülni, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett.” (Cantate Domino kezdetű bulla, DS 1351) Ezek igen éles kijelentések. Van azonban az egyházi hagyományban egy másik irányzat is. Köztudomású, hogy Jusztinosz (1Apologia 46,1–4; 2Apologia 8,1; 10,1–3;13,4–6) és Alexandriai Kelemen (Sztromateisz, 1,5; 6,8; 7,2) azt tanították, hogy a Logosz elszórta magvait a népek bölcseinek szívébe, úgyhogy az isteni Logosz által megvilágosított platonikus filozófusok a zsidó prófétákhoz hasonló szerepet töltöttek be a pogány népek között. A Logosz egyetemes megvilágosító kegyelméről pedig Aranyszájú Szent János így beszél: „Az Ige megvilágosít minden e világba jövő embert (Jn 1,9). A kegyelem mindenkire kiáradt. Nem veti el sem a zsidót, sem a görögöt, sem a barbárt, sem a szkítát. Őket mind egyformán befogadja, és ugyanazzal az előzékenységgel hívja. Azok, akik nem akarnak részesülni ebben az ajándékban, maguk okozzák a maguk vakságát.” (Homilia in evangelium Ioannis, 7,1.) Paulus Orosius, Szent Ágoston egyik követője pedig így ír az 5. század elején: „Mint hívő én mindig minden kételkedés nélkül a következő nézetet vallottam: »Isten nemcsak azokat segíti, akik Testében, az Egyházban vannak, hanem türelmes, örök irgalma miatt valamennyi embert, és minden egyes embert. Nemcsak az emberi természet és a szabad akarat létében álló közös kegyelmet adja meg nekik, hanem sajátos kegyelmeket is osztogat nekik, minden nap, minden percben és minden másodpercben.«” (Liber apologeticus, 19) A görög egyházatyák közül többen a Korintusiakhoz írt első levél következő állítására figyeltek fel: „Mikor minden alá lesz vetve a Fiúnak, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenekben (vagy: mindenkiben).” (1Kor 15,28) Ebből a szövegből és a „mindenek” (ta panta) szót használó egyéb szentírási szövegből Órigenész azt a reményt (nem állítást!) vonta le, hogy Istennek az emberek halála után is folytatódó jóságos nevelő munkája révén végül minden értelmes teremtmény, hittel és szeretettel, önként és szívesen, be fogja fogadni Isten jóságát és szeretetét, és így üdvözül. Órigenészt e miatt a véleménye miatt sok kritika érte, de amikor egyik követője, Nüsszai Szent Gergely az említett korintusi levélbeli szöveg magyarazatára egy egész könyvecskét írt annak a reménynek alátámasztására, hogy valamennyi embert az isteni kegyelem úgy vezeti, hogy – hosszú tisztulások után – végül is az üdvösségre jut, akkor őt e nézete miatt nem háborgatták. Az újkori teológusok és egyházi tanítóhivatal tanítása Amerika felfedezése után kezdtek a keresztény teológusok egyre többet foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy a minden ember üdvösségét akaró Istent miként teszi lehetővé az üdvösséget olyanok számára is, akik nem hallhattak a jézusi evangéliumról. A kérdés megoldását, furcsa módon, a janzenisták túlzásaira történt reakció segítette elő. A janzenisták Szent Ágoston borúlátó gondolatait még inkább kiélezve azt állították, hogy a pogányok semmiféle isteni kegyelemben nem részesülnek, és ezért valamennyien elkárhoznak. Ennek a szélsőséges véleménynek ellenhatásaként egyre általánosabb lett a katolikus teológusok között az a nézet, hogy Isten minden embernek ad elegendő kegyelmet arra, hogy eljuthasson az üdvösségre. Minthogy a Szentírás leginkább a hit szükségességét hangoztatja, ezért ezek a teológusok különböző módon igyekeztek kimutatni, hogy a kegyelem által megvilágosított, jó szándékú nem keresztények is eljuthatnak valamiféle hithez, és életükben lelkiismeretüket követve eljuthatnak az üdvösséghez. Az egyházi tanítóhivatal az újkorban szintén ezt a felfogást tette magáévá. Érdekes módon éppen a vallási közömbösséget bíráló körlevelében írta IX. Piusz pápa a következőket: „Ismeretes előttünk és előttetek, hogy azok, akik legszentebb vallásunkat illetően legyőzhetetlen tudatlanságban szenvednek, és akik a természeti törvényt és annak az Isten által mindenkinek a szívébe vésett parancsait szorgosan megtartva és Istennek engedelmeskedni készen tisztes és igaz életet élnek, az isteni fényesség és kegyelem működő erejével képesek elnyerni az örök életet, Isten pedig, aki mindenkinek az érzületét, lelkületét, gondolatait és viselkedését teljesen átlátja, átvizsgálja és ismeri, legfőbb jósága és kegyessége szerint a legkevésbé tűri, hogy valaki is örök gyötrelemmel bűnhődjék, akit akarattal elkövetett vétek bűnössége nem terhel.” (Quanto conficiamur moerore kezdetű körlevél, DS 2866) Az Egyházhoz való tartozás szükségességét illetően pedig XII. Piusz jóváhagyásával adta a római Szent Officium az akkori bostoni érsekhez címzett hivatalos levelében a következő magyarázatot: Az Egyházhoz tartozás szükséges ugyan az üdvösséghez, de „az üdvösséget segítő eszközöknek, bizonyos körülmények között, akkor is meglehet az üdvösséghez szükséges hatása, ha csak kívánság vagy vágy irányul alkalmazásukra. . . Ezt kell mondani az Egyházról (is), amennyiben az az üdvösség általános segítője. Mivel ahhoz, hogy valaki elnyerje az örök üdvösséget, nem mindig kívántatik meg, hogy valóságosan mint tag az Egyház testéhez tartozzék, de az legalábbis megkívántatik, hogy kívánsága és vágya szerint ragaszkodjék hozzá. Ennek a kívánságnak mégsem kell mindig kifejezettnek lennie, hanem ahol az ember leküzdhetetlen tudatlanságban szenved, Isten elfogadja a bennfoglalt (implicit) kívánságot is, amelyet azért nevezünk így, mivel az benne van a léleknek abban a jó előkészületi állapotában, amelyben az ember azt akarja, hogy akarata Isten akaratával egybehangzó legyen.” (DS 3867–70) E magyarázat figyelembe veszi az előbb említett újkori felfogást, amely szerint az ember szubjektív lelkiismereti elhatározása a döntő Isten színe előtt. Nagyon szépen ír erről a II. vatikáni zsinat: „Az ember a tudata mélyén olyan törvénnyel találkozik, amelyet nem ő szabott meg önmagának, és amelynek engedelmeskedni tartozik. E törvény szava mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót, és kerülje a rosszat. Igen, van olyan törvény, amelyet Isten írt az ember szívébe; és éppen abban áll az ember méltósága, hogy megtartja ezt a törvényt; e szerint is fogja megítélni (az Isten). A lelkiismeret csodálatos módon hozza tudomására azt a törvényt, amelyet Isten és az embertársak szeretetével teljesít. . . Nem ritka eset, hogy a lelkiismeret elháríthatatlan tévútra siklik; emiatt azonban nem veszíti el méltóságát.” (GS 17) Az Egyházhoz tartozás szükségességére ezt a megközelítést alkalmazva, ugyanez a zsinat így szól: „Nem üdvözülhetnének (possent) azok az emberek, akik nincsenek tudatlanságban arra vonatkozólag, hogy Isten Jézus Krisztus által a katolikus Egyházat az üdvösséghez szükségesként alapította, és még sem akarnának abba belépni, vagy abban megmaradni.” (LG 14) Az igék feltételes módja jól mutatja, hogy olyan – ritkán előforduló – esetről van szó, amikor valaki tudja és belátja, hogy a katolikus egyházat Isten az üdvösség szükséges eszközeként alapította, és mégsem akarna annak tagjai lenni. Vagyis rosszhiszemű, Isten megismert akarata ellen lázadó emberekről van szó. Ilyen lázadást pedig nem lehet a más keresztény felekezethez vagy más valláshoz tartozók többségéről feltételezni. A régi pápák és zsinatok éles elítélései azon a feltételezésen alapulnak, hogy aki nem hisz, és nem akar az Egyházhoz tartozni, az rosszhiszeműen, bűnös megátalkodottságból teszi ezt. Ha ez lenne a helyzet, akkor tényleg az ilyenek távol lennének az üdvösségtől. De ha valaki előítéletmentesen érintkezik a mai nem katolikus keresztényekkel vagy más vallások követőivel – ahogy e sorok írója igyekezett tenni élete folyamán –, akkor arra a meggyőződésre jut, hogy azok lelkiismeretüket őszintén követő, jóakaratú emberek. Ezért nem tekinthetjük őket Isten ellenségeinek. A II. vatikáni zsinat tanítása Ilyen előzmények után nem kelthet csodálkozást a nem keresztények üdvösségének lehetőségéről vallott felfogás, amely a II. vatikáni zsinat három fontos szövegében nyert kifejezést. Az első szöveg az Egyházról szóló konstitúcióban található, és az ember szempontjából írja le ezt a lehetőséget. Miután a zsinat felsorolta az egyházhoz való tökéletes vagy tökéletlen hozzátartozás, valamint az egyházhoz való odarendelés különböző módjait, így ír: „Azok, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle fokozatokban kapcsolódnak az Isten népéhez. Elsőként az a nép, amely a szövetségeket és az ígéreteket kapta (vagyis az izraeliták). . . De azokra is kiterjed az Isten üdvözítő szándéka, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a muzulmánokra. . . Azoktól sincs távol az Isten, akik homályos képekben keresik az ismeretlen Istent, minthogy ő ad mindennek életet, levegőt és mindent, és az Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Elnyerhetik ugyanis az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Ami jót és igazat pedig mindezeknél az embereknél találhatunk, azt az evangéliumra való előkészületként értékeli az egyház, és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden egyes embert, hogy végül is élete legyen.” (LG 16) Ebben a szövegben a minden emberre kiáradó isteni kegyelem segítségével lelkiismeretüket becsületesen követő emberek üdvösségének lehetőségéről van szó. A zsinat ezt a lehetőséget kifejezetten állítja, bármi legyen is az illető ember vallása. Feltűnő, hogy a hit szükségességéről ebben a szövegben nincs szó. Ez egy hiány, amit a zsinat a missziókról szóló határozatban pótol. Itt a hithirdetés kötelességét és szükségességét hangoztató fejezetben a következő kijelentést találjuk: „Isten egyedül őáltala ismert úton elvezetheti a hithez azokat is, akik önhibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot, hit nélkül ugyanis lehetetlen Istennek tetszeni.” (AG 7) A legjobban megfogalmazott a harmadik szöveg, amelyet az Egyház és a modern világ viszonyáról szóló konstitúció tartalmaz. Miután a zsinat kifejtette a Fiú Isten megtestesülése, halála, feltámadása és a Szentlélek küldése által az embert Krisztus „mysterium paschalé”-jában részesítő üdvösségét, így folytatja magyarázatát: „Mindez nemcsak a keresztény hívőkre vonatkozik, hanem minden jó szándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy ebben a mysterium paschaléban részesedjék.” (GS 22) A „mysterium paschale” szavakat „húsvéti titok”-nak szokták fordítani, de annak mély értelmét csak egy körülírásos fordítás képes kifejezni. Itt ugyanis Jézus Krisztus „paschá”-járól, vagyis az Atyához való „átmeneteléről” van szó, amely halála és feltámadása által valósult meg. Jézus, oly nagy szeretettel, amelynél nagyobbat már elgondolni sem lehet, vállalta mindenkiért a halált, és ezzel a szeretettel támad fel, illetve ezért a szeretetért támasztotta fel őt az Atya Isten. Ezt a jézusi „átmenetet” azért nevezik „mysterium”-nak, mert transzcendens üdvösséget adományozó esemény. Miatta árad ki a Szentlélek, az Atya és a Fiú Lelke az emberiségre, és vonzza bele őket a szentháromságos Isten örök szeretetéletébe. A Gaudium et spes tehát, a nem keresztényeket is beleértve, minden ember üdvösségét „felülről”, az Isten tettével magyarázza meg: az Atya küldi Fiát e világba, megtestesülése által ő már valamiképpen minden emberrel egyesült (GS 22). Pászka-visszatérése az Atyához pedig oka annak, hogy a Szentlélek ne csak őbenne, hanem minden ember szívében működjön, és – ha működését hittel és szeretettel befogadják –, őket az isteni élet és az isteni természet részesévé tegye (1Pt 1,4). A II. vatikáni zsinat fenti három szövege alapján tehát azt állíthatjuk, hogy a krisztusi megváltás hatása egyetemes: minden ember részesül annak hatásában, a Szentlélek mindenkire kiárad, és működésének hatását természetszerűleg – legalábbis valamelyes mértékben – nyomon lehet követni. Ezért mondhatta II. János Pál pápa több ízben is, hogy minden őszintén imádkozó ember szívében, bármilyen vallású legyen is, a Szentlélek működik (vö. Redemptor hominis 6; Dominum et vivificantem 53, a római kúriához intézett beszéd az assisi imatalálkozás után). A zsinat nem taglalta azt a kérdést, hogy a Szentlélek ilyen egyetemes működése mennyiben követhető nyomon a nem keresztény vallásokban. E kérdés további taglalása a teológusok feladata. A zsinat annyiban adott útmutatást, hogy a nem keresztény vallásokról szóló nyilatkozatában nagy tisztelettel beszél e vallásokról, és felhív a követőikkel folytatandó párbeszédre. Teológiai kifejtés Mielőtt a nem keresztény vallások üdvtörténeti szerepének kérdésére vonatkozó személyes véleményemet röviden kifejteném, szeretném két igen kiváló teológusnak erre vonatkozó nézetét idézni. Az egyik John Henry Newman, akit joggal szoktak nevezni a II. vatikáni zsinat „egyházatyájának”, bár száz évvel megelőzte azt. Köztudomású, hogy Newman milyen erélyesen küzdött a korabeli úgynevezett liberális teológusokkal, akik az isteni kinyilatkoztatást és a dogmák kötelező igazságtartalmát tagadták. Annál figyelemreméltóbbak következő szavai, melyek – saját bevallása szerint – az ókori alexandriai teológusok tanítását tükrözik. Tőlük Newman azt tanulta, hogy „a pogány irodalom, filozófia és mitológia, helyesen megértve, nem volt más, mint az evangélium előkészítése. . . Létezett egy a zsidóknak közvetlenül adott isteni üdvrend; de létezett bizonyos értelemben egy a pogányok javára véghezvitt üdvrend is. Az Isten, aki Jákob sarjait tette meg választott népévé, nem vesztette szem elől emiatt az emberiség többi részét.” (Apologia pro vita sua, Oxford, 1967. kiad., 36. old.). „Nem volt soha olyan idő, amikor Isten ne beszélt volna az emberekhez, és nem közölte volna velük bizonyos fokig kötelességeiket. Igaz, hogy Isten Egyházának mindig voltak, és az emberiség többi részének sohasem voltak az igazságot közlő hitelesített szövegei, és az Istennel való érintkezés kiválasztott csatornái. . ., de minden embernek többé-kevésbé megvolt a Hagyomány irányítása, mely kiegészítette a jóra és rosszra vonatkozó azon benső közléseket, amelyeket a Lélek helyezett minden egyes ember szívébe.” (The Arians of the Fourth Century, 80. old.) – „Egyáltalán nem oktalan az az állítás, hogy lehettek a pogányoknál olyan költők, bölcsek és szübillák, akiket valamilyen értelemben Isten világosított meg, és akik által vallásos és erkölcsi igazság közöltetett az emberekkel.” (Uo.) „A világ Erkölcsi Irányítója (Isten) kezdettől fogva szélesen szórta az igazság magvait; ezek a magok különböző módon gyökeret vertek és felnőttek, mintegy vad, de mégis élő növényekként a pusztaságban.” (Essays Critical and Historical, II. 231. old.) Newman szerint a keresztény kinyilatkoztatás egyedülálló, de egyben „a természetes vallás és előző kinyilatkoztatások betetőzése és kiegészítése” (Grammar of Assent, Oxford, 1985-ös kiad., 250. old.). Newman szerint a kinyilatkoztatás legalapvetőbb elemei mindenki számára adottak, mert minden ember lelkiismeretének szavában hallhatók. Ezért mondja: „Senkitől sem tagadta meg Isten a kinyilatkoztatást, bár az emberiségnek csak egy része részesedett hitelesített kinyilatkoztatásban.” (The Influence of Natural and Revealed Religion respectively, 1830.) Nem szükséges sok magyarázatot fűzni Newman állításaihoz, amelyeket teljes egészükben helyesnek tartok. Igaz, hogy istenileg „hitelesített kinyilatkoztatást” csak a zsidó-keresztény Szentírás és hagyomány őriz, de minden ember lelkiismeretében a Szentlélek szava visszhangzik. Ezeket a benső sugalmazásokat ugyan a legtöbb teológus nem szokta „kinyilatkoztatásnak” (revelatio) nevezni, de vannak teológusok, mint például Bonaventura, akik ezeket is kinyilatkoztatásnak mondják, és jogosan. Hiszen olyan közlésekről van szó, amelyeknek tartalma van, és melyek a bennünket felülmúló Abszolútum tekintélyével jelentkeznek szívünkben. Newman után egy másik kiváló teológust, Alszeghy Zoltánt szeretném megszólaltatni. Ő e kérdésre vonatkozó nézeteit a „Keleti vallás, nyugati ember” című cikkében fejtette ki a Vigilia hasábjain (49. évf., 1984, 721–729 old.). Érdemes ebből a cikkből hosszan idézni. „A múltban meglehetősen elterjedt volt a meggyőződés, hogy a pogányok nem ismerik, vagy talán ismerik, de elutasítják az Isten szavát, azaz nem hisznek. . . (Ezért) ha üdvösségre akarjuk segíteni embertársunkat, mindenekelőtt a pogány vallástól kell megszabadítanunk. . . Ez a felfogás a háború utáni években egyre inkább egyoldalúnak bizonyult. A teológusok személyes kapcsolatba jutottak a nagy keleti vallások követőivel, és megállapították, hogy sok mélyen vallásos egyéniségre nem illik a »kegyelemnek megátalkodottan ellenálló hitetlen pogány« elvont kliséje. A velük való érintkezés más alapokat követelt. A keleti vallások követői között van, aki őszintén, »teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejével« szereti a minden jónak csupa-jó forrását, aki (akármilyen néven nevezzük is) az egy igaz Isten, márpedig az Isten-szeretet föltételezi a hitet, elválaszthatatlan a megszentelő kegyelemtől, együtt jár a Szentháromság bennünk lakásával, magában hordja az üdvösség reményét. . . Ha a nagy keleti vallások elméletében és gyakorlatában sok, a kereszténységgel egyező, példás, épületes, a szó teológiai értelmében is »üdvös« elem van, elkerülhetetlen, hogy a katolikus teológia föltegye a kérdést, hol volt a hiba hagyományos, sötéten látó felfogásában. . ., s tanulja el, hogyan lehet a vallásos keletieknek tapasztaláson alapuló képét a krisztusi üdvrend összefüggésébe illeszteni. Isten minden embert már a teremtés szava által is hitre hív. . . Ez az objektív, kívülről hozzánk intézett szózat nem volna elég az üdvözítő hithez, hiszen Krisztus Urunk nélkül semmit se tehetünk az üdvösség érdekében. . . Istennek a természetben zengő tanúskodását önmagáról nem tudjuk elfogadni Krisztus Urunk megelőző, indító, segítő, gyümölcsöt érlelő kegyelme nélkül. De »az Úr Lelke betölti a földet«. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, minden ember, születésétől kezdve, még a keresztségben való megigazulása és újjászületése előtt a kegyelem erőterében él, mely serkenti, hívja, segíti a megtérés, a megigazulás, az üdvösség felé. Így mondhatjuk, hogy Isten azok előtt sem »maradt ismeretlenségben«, akik sohasem hallottak az evangéliumról, mert a természet külső jelei által, a belső kegyelem hatása alatt, segíti őket, hogy keressék őt, hogy szinte kitapogassák és megtalálják. . . Igaz, hogy a nem keresztény vallások követői sok hitigazságról sohasem hallottak, sok téves állítást tartanak igaznak. De ha önhibájukon kívül vannak ebben az állapotban, ha vezető szándékuk az, hogy egészen Istenre bízzák magukat, és el akarják fogadni mindazt, amit Isten eléjük tár, akkor a legyőzhetetlen tévedés fölött diadalmaskodik az ismeretlenül is elfogadott igazság.” E két nagy teológus fejtegetéseihez keveset kell hozzátennem. Úgy, mint ők, én is hiszem, hogy Jézus Krisztus, a megtestesült Istenfia, minden ember egyetlen üdvözítője, az egy közvetítő Isten és az emberek között. De éppen azért, mert minden emberért lett emberré, halt meg és támadt fel, ennek a központi üdveseménynek hatása minden emberre kiterjed. A Szentlélek már mindig ott van és munkálkodik az emberek szívében. A benső vonzására adandó alapvető válasz az ősbizalom aktusa: bízunk a mindent átölelő Ősirgalomban. Erre a bizalomra buzdítja sok nem keresztény vallásos irat követőiket. Ezzel a mindent átkaroló Ősirgalommal egybefolyó ember lesz szeretetteljessé. A „teremtés művei” közül főképpen a másik ember védtelen arcával való találkozás fedezteti fel az emberrel, hogy „csak a szeretet számít”. Ha a Szentlélek ösztönzését követve egybefolyik ezzel a mindeneket mozgató szeretettel, akkor az Isten élete buzog már benne. Ahogy Alszeghy Zoltán is hangoztatja, ez a felfogás semmiképpen sem teszi feleslegessé a hithirdetést, a missziókat. Hiszen óriási öröm minden ember számára, ha megmondják neki: az Isten egész személyesen úgy szeret téged, hogy önmagát adja oda neked, megbocsátja bűneidet, és társává választ a szeretet és élet kultúrájának építésében. Más vallásúakkal pedig nagyon is folytathatunk gyümölcsöző párbeszédet. Nemcsak emberi értékeket tanulhatunk meg tőlük, hanem talán a kimeríthetetlen és felfoghatatlan Istennek olyan vonásait is, amelyeket keresztény hagyományunkban nem eléggé fedeztünk fel és fejlesztettünk ki. A kereszténység szintetikus vallás, mert azt tanítja, hogy a transzcendens Isten (a Fiú és a Szentlélek küldetése által) immanenssé lett. Szintetikus vallás azért is, mert az Ősabszolútumot egy Istennek hiszi, de ugyanakkor megvallja, hogy ez az egy Isten három személy szeretetközössége. Szintetikus azért is, mert egyaránt hangsúlyozza a tevékenységet és a szemlélődést, a dicsérő, hirdető szavakat és a csendhallgatást, a kicserélhetetlen egyént és a testvéri közösséget. De éppen saját szintetikus lényegének hűséges megőrzése végett jót tesz a kereszténységnek, ha a nagy világvallások tükrében szemléli magát, és átvéve mindent, ami jó, egyre egyetemesebbé válik. Hiszen nekünk, keresztényeknek is, bár Krisztusban, az Igazságban gyökerezünk, mégis állandóan növekednünk kell a teljes Igazság felé.
A londoni westminsteri apátságban 1999. május 12-én közzétették a katolikus–anglikán
teológiai vegyes bizottság dokumentumát, amely „A tekintély ajándéka” címmel
az egyházi, ezen belül a pápai tekintélyről tárgyal. A dokumentum leírja
az egyházi tekintély különböző szintjeit, amelyeknek gyakorlásáról egyetértés
született a teológiai bizottságban. Kiemeli azt, hogy a püspöki kollégium
– hűségesnek maradva a Szentíráshoz és az apostoli hagyományhoz – tévedésmentes
ítéletet alkothat. Elmélyíti Róma püspöke (a pápa) tekintélyének kérdését
is, a püspöki kollégium keretébe helyezve a péteri szolgálatot. Ha a pápa
a primátust a püspöki kollegialitáson és a szinodalitáson belül szolgálatként
gyakorolja, az anglikánoknak könnyebb lesz elfogadniok azt. G. Carey Canterbury
érseke, anglikán prímás, felhívta az anglikán közösség hetven millió hívőjét,
hogy tanulmányozzák a pápa egyetemes szerepéről szóló dokumentumot; ma
sürgető szükség van arra, hogy a keresztények közös nyelvet beszéljenek,
és rábízzák magukat a béke evangéliumának tekintélyére.
Henri de Lubac KRISZTUS ÉS A NEM KERESZTÉNY VALLÁSOK AZ EGYHÁZATYÁK SZERINT
Henri de Lubac jezsuita teológus, zsinati szakértő (élete végén bíboros), az egyházatyák kiváló ismerője, „Az emberi vallások és az egyházatyák” című tanulmányában arra világít rá, hogy az első századok atyái miként látták a pogány vallások üdvtörténeti szerepét, és miként hangsúlyozták a krisztusi újdonságot. A századok során sokat feszegetett kérdés, hogy „van-e üdvösség az egyházon kívül?”, manapság élesebben vetődik fel, hiszen nemcsak a nem keresztény milliók között végzendő missziós tevékenység feladatát érinti, hanem a volt ún. „keresztény országok” szekularizált, ateista társadalmában élők üdvösségét is. A zsinat tanítását P. Nemeshegyi Péter fejtette ki cikkében; az alábbiakban H. de Lubac említett hosszú tanulmányának első két pontját közöljük (némi kihagyásokkal). A teljes szöveg megtalálható Szabó Ferenc: Henri de Lubac az Egyházról, Róma 1972, 173–197. (Az eredeti francia szöveg: H. de Lubac, Paradoxe et mystère de l’Eglise, Aubier 1967, 121–167.) 1. Az első egyházatyák általában nagyon szigorúak koruk pogány kultuszaival szemben. Ebben Szent Pál példáját követik, aki szerint a pogányok inkább vallásuk ellenére tetszhetnek Istennek (vö. pl. Róm 1,21). Még akkor is, amikor ezekben a kultuszokban a Bibliától kölcsönzött vonásokat vélnek felismerni, szívesen „Isten megcsúfolását” fedezik fel, amely az igazságot megrontja és hazugságra fordítja (pl. Tertullianus). Nem foglalkozunk most hosszabban ítéleteikkel, mert ezek konkrét és részleges ítéletek, arra vonatkoznak, amit közvetlenül megfigyeltek, vagy amire a történelem megtanította őket. Nem lehet őket minden további nélkül, általában a vallásra alkalmaznunk. Mert az egészen világos, hogy az egyházatyák nem beszélhettek azokról a vallási rendszerekről, amelyeket nem ismertek. Általában engedékenyebbek – nem minden antik filozófiai tannal, hanem különösképpen – a „platonizmussal” szemben. Többek közülük a platonizmusban az Igétől jövő fényt ismerik fel, azét az Igéét, aki minden embert megvilágosít. Így Szent Jusztinosz, aki ezzel kapcsolatban kifejti a „Logosz szpermatikosz”-ról szóló tant (a kifejezés egyszerre evangéliumi, philói és sztoikus eredetű). Jusztinosz szerint az emberiség a keresztény kinyilatkoztatás előtt megkapta a Logosz csíráit; így felismerhetett valamit az igazságból, amely teljesen Krisztusban nyilatkozott meg: „Mindazok az igaz elvek, amelyeket a filozófusok és a törvényhozók felfedeztek, annak köszönhetik létüket, hogy ezek a gondolkodók részben a Logoszt szemlélték: így Platón tanítása nem idegen Krisztusétól, miként másoké, a sztoikusoké, a költőké és az íróké sem. De valamennyien csak az igazság egy részét fejezhették ki.” (2Apológia, 10,1–5.) Alexandriai Kelemen is ezt írja: „Mindazt, ami jót mondottak az iskolákban, mindazt, ami az igazságosságot és a jámbor tudományt tanítja, együttvéve filozófiának nevezem.” És: „A filozófia valamiképpen az isteni gondviselés műve.” (Stromata I, 7, 37, 6.) Jusztinosz és Kelemen egészen addig mennek, hogy párhuzamot vonnak a pogányok és a zsidók között, vagyis a pogány gondolkodás és az Ószövetség között. „Az Úr jótéteményeit az egyes emberek képessége szerint árasztotta szét, akár barbárok, akár görögök is legyenek; egyeseknek a Törvényt adta, másoknak a Filozófiát.” (Kelemen, Stromata VII, 2.) A megtestesülendő Ige megvilágosító tevékenységére egy sor olyan lényeges igazság felmerült az emberi öntudatban, amely összhangban van a keresztény hittel, és annak előkészítése lehet. A Lumen gentium 16. pontjában, miként az Ad gentes 3. és 11. pontjában a II. vatikáni zsinat magáévá tette ezeket a patrisztikus fogalmakat, amelyeket Cezáreai Euszebiosz óta „az evangélium előkészítése” (Praeparatio evangelica) kifejezéssel jelölnek.1 Órigenész általában szigorúbbnak mutatkozik, anélkül, hogy az egyedül álló Hermasz vagy Tatianosz polémikus túlzásaiba esnék. Főleg arra a tényre érzékeny, hogy a pogányoknál minden bölcsesség szennyezett, és hogy a filozófusok – akiknél szívesen „szofizmákat” fedez fel – igen gyakran a bálványimádás cinkosai, amikor szellemük alkotását imádják, mint mások a maguk faragta bálványokat. Ennek ellenére a legjobbaknál észreveszi azt, ami bevezetés lehet, a keresztény bölcsesség előkészítése. Szent Ágoston Órigenésznél is jobban meglátja a görög filozófiában a keresztény vallás előhírnökét. Egyébként őt is, mint sokakat, az a meggyőződés vezette, hogy Platón ismerte Mózest. Ágoston a saját hitén keresztül értelmezte a „platonistákat”. Megállapítja róluk: fel tudták ismerni azt, hogy Istennek egyetlen Igéje van, aki az Igazság; fel tudták ismerni – „valamiképpen, jóllehet csak távolról és zavaros tekintettel” – az emberi élet célját, amely nem más, mint az Isten látása (vö. De Civitate Dei 10, 29); de nem fedezték fel az utat, mert nem ismerték, vagy most sem akarják elismerni a testté lett Igét, Jézust – Istent a test alázatosságában. „Mert a teljesen igaz filozófia” sohasem alakult volna ki, „ha a fölséges Isten, népe iránti irgalmától hajtva, nem hajolt volna le hozzánk, és az isteni Értelem nem ereszkedett volna le egészen az emberi testig.” „Más dolog tehát távolról szemlélni a Hazát, és ismét más megtalálni azt az utat, amely egyedül vezet oda, és el is indulni ezen az úton.” Ágoston szüntelenül ismétli: „. . . Maga az Igazság, az Isten, Isten Fia – emberi testet véve föl, megőrizvén Istenségét – alapozta meg ezt a hitet, hogy megnyissa az embereknek azt az utat, amely az Istenemberen keresztül az emberek Istenéhez vezet. Íme a Közvetítő Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus. . . Ha járható út van a célbatörő és az elérendő cél között, megvan a remény a célbajutásra; ha hiányzik az út, mit ér a cél ismerete?”2 Jegyezzük meg azonban az egyházatyák tanításából ezt az általános igazságot, amelyet már Szent Iréneusz így fejezett ki: „Az Isten logosza mindig is jelen volt az emberi fajban” (Adv. Haereses, 3, 16, 1); vagy Szent Hilarius: „Az Ige sugarai öröktől fogva készek a világításra ott, ahol a lélek ablakai kitárulnak.” (In Zs 118) Ugyanezt az igazságot Tertullianus egy sokat idézett, tömör formulával így fejezte ki (nemegyszer helytelen értelemben használják a kifejezést!): anima naturaliter christiana = „természetszerűen keresztény lélek” (Apologeticus, 17, 6). Tertullianus ennek értelmét megmagyarázza egy másik traktátusában: az emberi lélek, amikor nyíltan őszinte, egészen spontánul a keresztények által megvallott nagy alapvető igazságokhoz csatlakozik; ezeket az igazságokat ma a „természetes teológia” birodalmába soroljuk. A legtöbb pogány vallásban vagy filozófiai teóriában tagadják, elhomályosítják vagy megrontják ezeket az alapvető igazságokat, mégis a lélek természetes dinamizmusa állítja őket. Tertullianus ennek ellenére azt is vallja, hogy a lélek nem születik kereszténynek, hanem azzá lesz. (De testimonio animae, I, 7.) Félreértenénk tehát gondolatát, ha azt állítanánk, hogy szerinte a kereszténység, vagy annak megfelelője, mindenütt jelen van. Ha az egyházatyák tanítását így nagy általánosságban szemléljük, erre a következtetésre jutunk: akár az emberi szellem spontán dinamizmusában, akár a már kidolgozott tanokban felfedezhetjük az Evangéliumra való felkészülést; ennek oka pedig az, hogy az ember azért az üdvösségért van teremtve, amelyet az Evangélium ajándékoz és nyilatkoztat ki. Az isteni teremtés ugyanis következetes. Az egyházatyák (és a nyomukban járó nagy középkori teológusok) ezzel kapcsolatban egységesebb, szervesebb nézeteket vallottak, mint a későbbi teológusok. Isten az embert isteni cél végett teremtette: kell tehát lenni az emberben valaminek – bárhogyan magyarázzuk is ezt –, ami őt előkészíti erre a célra és annak kinyilatkoztatására. Iréneusz, Órigenész és mások nyomán ezt így fejezhetjük ki: Isten az embert saját képmására teremtette, hogy hasonló legyen hozzá. Az emberi természet mélyén, következésképp minden emberben, Isten képmása (imago Dei) olyan lenyomat, amely benne – nélküle is – valami titkos vágyat táplál a kinyilatkoztatás Tárgya iránt – a teljes és természetfeletti kinyilatkoztatás iránt, amelyet Jézus Krisztus hozott3. Ennek a tanításnak döntő jelentősége van. Egy bizonyos hasonlóságot mutat azzal a másik patrisztikus gondolattal, amelyet más összefüggésben alkalmaz a teológia: az ember kettős viszonya a megtestesült Igéhez. Jóllehet ez a gondolat nem kapott rendszeres formát az egyházatyáknál, világosan megtalálható legtöbb írásukban. Megtestesülése által az Ige felvette az egész emberi természetet: „naturam in se universae carnis adsumpsit.” (Sz. Hilarius, De Trinitate, In Mat. stb.) Egyébként Hilarius Órigenészt követi, aki még átfogóbban ezt mondotta: „Christus, cujus omne hominum genus, imo fortasse totius creaturae universitas corpus est.” (Krisztus, akinek az egész emberi nem, sőt talán az egyetemes teremtés testét alkotja.) Ebből közvetlenül az következik, hogy minden ember – akár keresztény, akár nem; akár a „kegyelem állapotában” van, akár nem; akár Isten felé tájékozódik, akár nem; és bármilyenek legyenek ismeretei vagy tudatlanságai – elveszíthetetlen módon szerves kapcsolatban van Krisztussal. De ez az alapvető viszony lényegesen különbözik attól a kapcsolattól, amely a „titokzatos Test” tagjait fűzi Fejükhöz. Ebből a második kapcsolatból – a Krisztussal való egységből – csak azok húznak hasznot, akik kifejezett vagy rejtett módon kitárultak Krisztusnak, befogadták Őt. Másképpen kifejezve: minthogy a testté lett Ige felvette az emberi természetet, minden ember alapvető, lényeges és elveszíthetetlen kapcsolatba került Krisztussal. Néha ezt úgy is mondják, hogy az egész emberiség „bennefoglaltatik” Krisztusban. De ezt a kapcsolatot gondosan meg kell különböztetnünk a misztikus Test egységétől. Minden ember nem tagja e Testnek pusztán azáltal, hogy ember. A kérdéses különbséget talán így fejezhetnénk ki: az első kapcsolat – vagy az első Krisztushoz tartozás – a „természetes” rendből való (de itt a „természetes” nem a „természetfeletti” ellentéte!), a második viszont a „személyes” rendből. Ez a tanítás teljes összhangban van Szent Pál krisztológiájával. Pál számára Krisztus mindenekelőtt jelen van az egész „benne” teremtett kozmoszban (Kol 1, 16), következésképp minden emberben, még mielőtt (ha lehet ezt mondani) azoknak az Üdvözítője lenne, akik (szabadon) válaszolnak hívására. 2. Hogyan ítélik meg az egyházatyák a vallás tényét a keresztény tényhez viszonyítva? Mondottuk már, hogy nagyon szigorúan elítélik koruk vallási kultuszait; még Alexandriai Kelemen is. De azt is mondottuk, hogy ezek az ítéletek nem lehetnek számunkra irányadók, minthogy nem vonatkozhatnak azokra a vallásokra, amelyeket az egyházatyák nem ismertek. Viszont találunk náluk egy olyan elvi ítéletet, amely – szándékuk szerint – minden nem keresztény vallásra vonatkozik. Ez az elvi ítélet normatív számunkra is, mivel közvetlenül a hittől függ. Az a tény, hogy az atyák nem ismertek minden vallást, semmit sem von le ennek az elvi ítéletnek egyetemes érvényéből. Miről is van szó? Krisztus Egyházának – gondolják az atyák – integrálnia kell, Krisztusban való hitében, az emberiség egész vallási erőfeszítését, megtérítve azt. Ez az integráció két egymással összefüggő követelményt jelent; az egyik: tisztogatás, harc és elvetés, mivel a vallásokba több-kevesebb tévedés vagy rossz keveredik; a másik: felvétel, asszimilálás és átváltoztatás. Mindennek szimbóluma lehetne Ezekiel próféta látomása a kiszáradt csontokról: ezek a szétszórt, csupasz csontok csak a Lélek által elevenedhetnek meg; egyedül a Krisztus Egyházában működő Lélek képes összegyűjteni, megrostálni és megeleveníteni a holt elemeket. Alexandriai Kelemen is ilyen hasonlatot használt. Megmutatva a különféle filozófiai iskolák (és eretnek szekták) igazságtöredékeit, a széttépett Pentheusznak a bacchánsnők által szétszórt tagjaira emlékeztet: „Az, aki összegyűjti a szétszórt részeket, és visszaállítja a Logosz teljes egységét, veszély nélkül meglátja az Igazságot.” (Stromata I, 57, 6.) Már Szent Jusztinosz is ezt mondotta: „A mi tanításunk felülmúl minden emberi doktrínát, mivel mi a teljes Logoszt birtokoljuk Krisztusban.” (2Apológia, 10, 2–3.) Ez a látásmód, amely szorosan összekapcsolja az egységet és az igazságot, egyszerre igen kizárólagos és ugyanakkor tág, szigorú és nagylelkű. Mi manapság a kultúrák – vagy az „értékek” – keresztény integrálásáról beszélünk; nos, az egyházatyák ugyanezt gondolták, néha igen merészen, magukról a vallásokról (amennyiben pozitívumot hordoztak), és nem csupán azok „kulturális” elemeiről – ha egyáltalán meg lehet különböztetni bizonyos vallásokban „kulturális” és (szoros értelemben vett) „vallási” elemeket. Az egyházatyák nem csupán „egy korlátozott hitfelekezetet láttak a kereszténységben, hanem a teljes kozmikus vallásnak tekintették – pontosan »katholon«-nak –, amelyben a megfelelő tisztogatás után minden részelem megtalálja a helyét. Például ezt tapasztaljuk abban is, hogy bizonyos pogány mítoszokat megőriztek mint a keresztény igazság előképeit.”4 Amennyire ezt egy sereg szövegből és viselkedésből kivehetjük, azt mondhatjuk, hogy az egyházatyák ítélete a vallás tényéről dinamikus ítélet. A történelem teológiájához tartozik ez az értékítélet. Krisztus egyedüli Egyházára, Krisztus hordozójára való tekintettel fogalmazták meg. Mindazt, ami igaz és jó van a világban, Szent Pál tanácsa szerint el kell fogadnunk, integrálnunk kell a keresztény szintézisben, ahol ezek az elemek átalakulnak. Az egyházatyák tudják, hogy még a régebbi „kinyilatkoztatások” is (a kozmikus, ábrahámi, mózesi „kinyilatkoztatás”) elavultak és egyszersmind beteljesedtek Krisztusban. A teljes megváltói terv megtalálta kifejezését, vagy „megtestesült” abban a „kegyelemben” és „igazságban”, amelyet Jézus Krisztus hozott, és az üdvösség által, amely másutt nem található (vö. Jn 1,17; Zsid 4,12). Még kevésbé tekinthetők (Krisztus után) más vallások, bármilyen érdemeik legyenek is, „üdvhozóknak”, tehát „versenyképeseknek” a Krisztusban való hittel. Mégis maga Szent Ágoston mondja (aki különben nagyon rigorista), hogy „maguknak a pogányoknak is megvannak a prófétáik”; de – fűzi hozzá – ők is tudtukon kívül Krisztus prófétái voltak. Ilyen értelemben beszélt Alexandriai Kelemen is: „Isten a görögök körében legerényesebb gyermekeit támasztotta, hogy népük prófétái legyenek.” Ágoston és Kelemen meg mások gondolatát még egy másik állítás is kiegészíti: „Egyedül Krisztus Egyházában újul meg és szabadul meg az emberi nem.” (Ágoston, Epist., 118, 5, 33 = PL 33, 448.) Nem szabad tehát statikusan megítélnünk a különféle vallási helyzeteket, sem egymással összehasonlítanunk a történelem folyamán fellépő különféle vallási rendszereket, mintha arról lenne szó, hogy elítéljük őket, vagy hogy elismerjük azt, hogy egyesek valóban Istentől akart „üdvökonómiát” képviselnek önmagukban (akár „rendkívüli”, akár „rendes” ökonómiára gondolunk is). Ez azt jelentené, hogy minden ítélet előtt szétbontanánk Isten Tervét, amelyet az egység jellemez. Ezzel a priori relativizálnánk magát a vallási igazság fogalmát. Ha egymás mellé helyezzük a különféle vallási rendszereket, eleve feltételezzük, hogy úgy, ahogy vannak, Istentől jöhetnek, amikor valójában nemcsak egymástól különbözők, hanem lényegesen eltérők, tehát alapvető pontokon is egymásnak ellentmondó állításokat tartalmaznak. Hogyan engedhetnénk meg pl. azt, hogy az iszlám, a maga objektív teljességében véve, az üdvösség Isten által akart útja, ha ugyanakkor ugyanezt megengedjük a buddhizmusról is – amikor az egyik a feltétlen monoteizmust vallja, a másik viszont ateistának tartja magát? Ha viszont Krisztus Egyházát tekintjük, amely útban van a Parúzia felé, és amelynek az a küldetése, hogy integrálja, megmentse a vallásokat, akkor nem szemlélhetjük statikusan a különféle nem keresztény vallásokat, nem ítélhetjük meg őket mint független totalitásokat. Mindaz, ami jó bennük, integrálható Krisztusban. Végső soron mindaz, ami objektíve üdvözíthető, kapcsolatban van az Egyházzal. Mindenesetre: minden az ember szempontjából lényeges keresés, amelyről a vallás ténye tanúskodik, még a legrosszabb eltévelyedéseiben is, végső soron abban a kinyilatkoztatásban találhatja meg igazi célját, amelyet az Egyház hirdet a világnak. Ami pedig a megtéréshez szükséges kegyelmet illeti (bármilyen titkosak is ösvényei): ez szintén Krisztus egyedüli Egyházától jön, minthogy az emberi nem csakis ebben találhatja meg az üdvösséget. Isten egyesülni akart az emberiséggel: egyetlen Jegyese az Egyház. „Sola Ecclesiae gratia, qua redimimur = egyedül az Egyház kegyelmében van a megváltásunk.” (Szent Ambrus, In Psalm. 39, 11 = PL 14, 1061B.) [. . .] Csakugyan, ismételjük, nem arról van szó, hogy egymás között összehasonlítsuk a különféle vallási rendszerek érdemeit; hogy ilyen és ilyen rendszert egy igazabb vagy tökéletesebb rendszerhez mérjünk, amely a keresztény rendszer lenne. Arról van szó, hogy meggondoljuk és higgyük, hogy Isten belépett történelmünkbe, és elhozta azt az egyetlen princípiumot, amely képes minket megtisztítani és egyesíteni Jézus Krisztusban, aki egyszerre „kinyilatkoztató” és „üdvözítő”. Továbbá hogy meggondoljuk és higgyük, hogy Krisztus Jegyese, az Egyház az üdvösség letéteményese: az a küldetése, hogy szétsugározza Krisztust, és hogy az emberiség egyedül ezen az úton keresztül elérje végső célját, megtalálja egységét „a titokzatos Testben”. Lényegében ezt tanítják az egyházatyák. „Christus omnem novitatem attulit, semetipsum afferens.” (Minden újdonságot meghozott Krisztus azáltal, hogy meghozta önmagát.) Hogyan gondolkozhatnánk másképp, hogyan hihetnénk mást, ha valóban Jézus Krisztusba vetettük hitünket? Miután így jól megértettük azt, hogy Krisztus az egyedüli kinyilatkoztató és üdvözítő, csak nagyobb tisztelettel, néha nagyobb csodálattal szemléljük mindazt a keresést, mindazt a felfedezést, amiről az emberiség lelki története tanúskodik, a Jézus Krisztus kinyilatkoztatásán kívüli vallásokat. „Az Egyház elismeri a jó és nagy értékeket, még ha azok saját birodalmán kívül vagy előtte léteztek is.” (XII. Piusz) Szent Ágoston ugyanezt a véleményt fejezi ki, amikor ezt írja a császári tribunusnak és jegyzőnek, Flavius Marcellinusnak, akinek De Civitate Dei c. nagy művét ajánlotta: „A rómaiak hatalmas és híres birodalmában Isten megmutatta, mit érnek az állampolgári erények még az igaz vallás nélkül is, hogy megértsük: az igaz vallással az emberek egy másik város (= államközösség) polgárai lesznek, amelynek királya maga az Igazság, törvénye a szeretet, és amely az örökkévalóságban létezik.” (Epist. 138, 17.) Nem kell tehát a mitikus tévedések vagy a vallás tényének a történelem folyamán tapasztalt elfajulásai vagy borzalmai miatt elvakultaknak lennünk. De nem is kell egyszerűen mindebből azt következtetnünk, hogy fölösleges az igaz Istenbe vetett hit, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatja ki magát. Se Jézus, se tanítványai nem fogadták el ezt az embertelen dichotómiát. Azoknak a hamis isteneknek az elvetése, amelyeket az ember homályos lelkiismerettel és erkölcsi romlásban a saját képére faragott, nem az emberi természet elvetése, hiszen ezt a természetet Isten teremtette, és vallásos aspirációinak szükségképpen kifejezést kell találnia. Ezért a kereszténység az első naptól kezdve mindenki szemében úgy jelent meg (miként már Izrael Istenének a kultusza is), mint vallás; sőt hajlíthatatlansága miatt úgy, mint amely a Vallás akar lenni. Egy helyes, jóllehet paradox kifejezéssel azt mondotta valaki, hogy Jézus kereszthalála „a vallás »demitizálásának« legfőbb tette” volt (E. Cornelis OP); ez azonban nem jelenti azt, hogy – minden vallás mítosz lévén – eme halál olyan aktus volt, amely minden vallást elvetett. Ellenkezőleg: minden vallást beteljesített. – Másrészt: minél inkább megkülönböztetjük a múltban és a jelen társadalomban is az igazság, szépség és jóság elemeit, bárhonnan származzanak is, annál inkább látnunk kell, hogy ezeknek az elemeknek megérdemelt helyük a keresztény szintézisben van. Hogyan lehetséges ez? Mindig már csak a befejezett tény után adhatunk pontos választ. Éppen olyan lehetetlen terveket készíteni, mint megjövendölni az időpontokat. De elég, ha az alapelvet tudjuk, és bízunk Isten Lelkében. A hit ereje, a keresztény életerő valósítja meg a megtérés és az integráció csodáját, függetlenül az elméletektől. Márpedig sem a hit, sem a remény nem tételezi fel a teljes világosságot. —————— 1 Hans Urs Balthasar, L’amour seul est digne de foi (francia ford. R. Givord), Aubier, Paris, „Foi vivante” zsebkönyvsorozat, 1966, 13–14. lapok. 2 Szt. Ágoston, Contra Academicos III, 19, 42 ; Sermo, 141, 1; Confessiones VII, 9, 13–15; De vera religione, 4, 7; De Civitate Dei XI, 2. 3 Vö. H. de Lubac, Le mystère du surnaturel (Coll „Théologie”), Aubier, Paris, 1964. 4 Hans Urs von Balthasar, Dieu et l’homme d’aujourd’hui (francia ford. R. Givord), Paris, 1958, 192. lap.
Béky Gellért CSAKUGYAN „NINCS MÁS NÉV?” 1. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, mint gyógyított meg Péter és János Jézus nevében egy béna koldust (3,1–10). Ennek az eseménynek nagy visszhangja keletkezett egész Jeruzsálemben. A hatóságok is felfigyeltek, csak másképp reagáltak rá, mint az egyszerű nép. Megtiltották a tanítványoknak, hogy továbbra is tanítsanak Jézus Nevében, nem is szólva egyéb működésükről. Védekező beszédében s egyben magyarázatként Péter velősen így válaszol: nem önnön erejükből gyógyítottak ők: Jézus Nevének ereje okozta a csodás gyógyulást. S mindjárt le is vonta belőle egyszer s mindenkorra a következtetést: „nincsen üdvösség senki másban, mert nincs más senki az emberek közt (nincs más név, ahogy az eredeti szövegben olvassuk, az ég alatt), akiben üdvözülnünk lehetne.” (Csel 4,12) Mindenekelőtt jó tudnunk: kiknek mondta ezt az apostol? A jeruzsálemi zsidó híveknek, és nyomatékosabban a zsidó vezetőknek, a főpapoknak, akiktől a prédikálási tilalom eredt. Akkor a zsidóknak még csak egy kis töredéke hitt Jézusban, Akinek az apostoli tanítás szerint Isten olyan kiváló Nevet adott, amely előtt térdet hajt minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,10–11) Tehát ez a nagybizalmú kijelentés elsősorban azoknak szól, akik hisznek Jézus Nevében. Másodsorban meglehetősen erős figyelmeztetés a hitetlen zsidók számára, s egész különösen a zsidó (vallási) hatóságoknak, amelyek önkényesen megtiltják a Jézus nevében való igehirdetést és tevékenységet. Lehet, hogy Péterék a nem zsidó pogányokra is (rómaiak, görögök, szírek stb.) gondoltak, mikor ezt prédikálták a föltámadás után Jeruzsálemben. Tovább aligha terjedhetett ki az apostolfejedelem figyelme. Ma azonban, amikor már elkezdődött s javában terjed egyes országokban a nagy keleti vallásokkal (hinduizmus, buddhizmus) folytatott dialógus a zsinat szellemében, felmerül az elkerülhetetlen és jogos kérdés: „csakugyan nincs más Név, amelyben üdvözülni lehet, vagy kell?” Kelet hemzseg a nagy nevektől (Konfucius, Buddha, a sok indiai szent). Kelet számára ez létfontosságú; a nyugati keresztényeknek meg hirtelen kihívás, dilemma, sőt egyenesen botrány annak még elgondolása is, hogy Jézuson kívül másban, pl. Buddhában, Krisnában is éppúgy lehessen üdvözülni, mint Jézus Nevében. Szent Péter aligha gondolt a Távol-Kelet népeire, mikor ezt a nagy fontosságú kijelentését tette ott Jeruzsálemben. Kétséges, hallott-e egyáltalán, ha csak hírből is, Távol-Kelet nagy vallásairól. Manapság azonban, a keleti vallásokkal való párbeszédben egyre másra hallani a kételkedés hangjait, még keresztény párbeszélőknél is: csakugyan nincs más Név??? (Vö. J. Hick–P. Knitter, The Myth of Christian Uniquess; P. Knitter, No other Name? cf. Mérleg 1992/3, 312–313.) Vagyis: megkérdőjelezik egyesek Jézus Nevének egyedüliségét, a Nevében való üdvösség feltétlen szükségességét. Az Egyház természetesen ragaszkodik a Szentírás tételes megfogalmazásához, legalábbis elvben. A dilemma azonban marad, és válaszolni kell rá. A kérdés lényegében hasonlít a másik híres axiómára, Szent Ciprián ismert kijelentésére: „extra Ecclesiam nulla salus”, az Egyházon kívül nincs üdvösség. Évszázadokon át hivatkoztak rá a pápák, zsinatok, bár így, ebben a megfogalmazásban nem találjuk a Szentírásban. Az elvhez nagyon ragaszkodunk (nem egy protestáns felekezet is, persze magára értve az Egyházat), mégis az idők folyamán sok és sokféle magyarázatot adtak neki: megszorították, s főleg az alkalmazásban tapasztalunk sok módosítást. Ezekkel próbálták ellensúlyozni a szélsőséges magyarázatokat, az Egyházból, üdvösségből való kirekesztését azoknak, akik ténylegesen nem tartoznak az Egyház kötelékébe. Így állunk, „mutatis mutandis”, pl. a házasság felbonthatatlanságával is. Ebből se enged az Egyház egy tapodtat se, Krisztus szavaira hivatkozva. Ennek ellenére ott találjuk a gyakorlatban a „Privilegium Paulinum” és „Petrinum”-ot, meg az előző házasság eredendő érvénytelenségének számtalan esetben való bírósági kimondását (declaratio nullitatis). Az elv azonban marad. Lehet-e, jogos-e, szabad volna-e, a fenti példákon felbátorodva, alkalmazni ezt a „rugalmasságot” a „nincs más Név” esetében is? Olyan értelemben, hogy az elv fönntartása mellett kiterjesztenénk az üdvösség pozitív lehetőségét Jézus Nevén kívül más nevekre is, pl. Konfuciusra, Buddhára, az Upanisádok vagy a Rig Véda által jóváhagyott, garantált, megszentelt sok más névre is? Jogos-e, célszerű-e az efféle megszorítás, az alkalmazás széles körű kitágítása, újabb értelmezése, újra való átértékelése? Nem vétünk-e ezáltal a Biblia tekintélye ellen, nem szegülünk-e inkább szembe Isten akaratával? Hiszen Ő tette Jézus nevét minden nép számára üdvösségszerző, hatalmas Névvé minden más név felett. 2. Az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint Jézus a Jordán folyóban Keresztelő Szent Jánostól felvette a keresztséget. A kisebb megkeresztelte a nagyobbat, a legnagyobbat. János ijedten tiltakozik: neked kellene engem. . . „Hagyd el, ennek így kell történnie. Cselekedjük, ami igaz és méltányos.” Nem csoda, ha az ősegyházban nemegyszer talányszámba ment Jézus megkeresztelkedése: éppen e miatt a fordított szerepjátszás miatt. Igaz, ott volt a példa az ószövetségből: a „pogány” Melkizedek megáldotta Ábrahámot, a hívők atyját, s hitében áldást nyertek a föld összes nemzetei. (Ter 14,19) De az már régen volt, s különben is mind a ketten halandó emberek voltak. De Jézus, az Isten Fia!? Képzeljük el: Jézus napjainkban (ha itt emberként élne közöttünk) elmenne a Gangeszhez vagy az Indus folyamig, hogy ott a hinduk módjára megmerítkezzék a szent vizekben, és engedné magát, mondjuk, egy hindu gurutól „megkeresztelni”! Vagy Konfucius és Buddha módjára szájat öblítene, kezet mosna egy konfucianista vagy buddhista templom előtt csordogáló friss, tiszta vízben, mielőtt tiszteletét tenné az említett templomokban, és mielőtt imádkozna, megáldatná magát a dalai lámával?! Mert mennyivel jobb a Jordán vize Kelet hatalmas szent vizeinél? Már a szíriai Námán így kiáltott fel a Jordán folyó láttán, dicsérve Damaszkusz különb vizeit. (2Krón 5,9–14) Csakugyan hajlandó volna egy képzeletbeli Jézus elzarándokolni ezeknek a furcsa vallásoknak megszentelt vizeihez, mint ahogy elment annak idején Názáretből a Jordánhoz, hogy Jánosnál megkeresztelkedjen? Vagy neki szegezné ma is a kételkedőknek, zúgolódóknak, botránkozóknak a szöges kérdést: Mit gondoltok, ezeknek a keleti hívőknek a vízzel való „keresztsége”, a maguk módján való megszentelődése honnan ered? A mennyből-e vagy az emberektől? (Mk 11,30) Mindmegannyi nehezen megválaszolható, súlyos kérdés, kihívó példázat, s mégis mennyire a keleti vallásokkal való párbeszéd szülte őket! 3. Már jó régen kezembe került egy kínai szerző könyve, amelyben az író felteszi a kérdést, azaz annak a lehetőségét, hogy Jézus, Konfucius, Buddha összetalálkoznak valahol. . . A szerző szerint egész biztos jól megértenék egymást. Az sem kétséges, hogy a két keleti bölcs éppolyan tisztelettel meghajolna Jézus előtt, mint annak idején János megtisztelte Őt a Jordán mellett, és szívből örülnének annak is, ha netalán néhány tanítvány elhagyná őket, s Jézushoz szegődne, amint János is örömmel nézte, mint mennek el tőle legjobb tanítványai, s követik Jézust. Neki növekednie kell, nekünk pedig kisebbedni. . . Ezek persze csak olyan kósza feltevések, s inkább a keresztény szemszögből figyelik a találkozót. Annyit azonban túlzás nélkül elmondhatunk, hogy Jézus nem kevesebb tiszteletet mutatna a keleti bölcsek iránt, mint tette azt Jánossal, akivel szívből barátkozott, és akit őszinte tisztelettel vett körül, annak ellenére, hogy János kései tanítványai elkülönültek Jézustól, s nem követték Őt. Ő, aki annyiszor csodálatát fejezte ki a pogányok, nem hívő zsidók hite láttán, biztos nem fukarkodna az elismeréssel sem Buddhával, sem Konfuciussal, sem a többi nagyrabecsült mesterrel szemben sem. „Nem találtam ekkora hitet Izraelben sem, az Egyházban sem. . .” mondaná újra. 4. János evangéliumában olvassuk Jézusnak a szamariai asszonnyal való beszélgetését. Jézus „élő vizet” ígért a vízhordó, névtelen asszonynak. Ha valaki ebből iszik, nem szomjazik soha többé. Mire a nő csodálkozva néz Jézusra: „Csak nem vagy te nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg fiai és állatai is?” (Jn 4,22) Másutt Jézus az élő kenyeret ígéri a benne hívőknek. Méltán ámulnak ezen még ma is Konfucius, Buddha vagy India szent, bölcs nagyjainak kései követői: „Csak nem vagy Te nagyobb Buddhánál, Konfuciusnál és a többi Atyáknál, tanítóinknál? Mi eddig az általuk ásott kutak vizének bölcsességét ittuk, tanításuk üdvözítő erejével töltekeztünk, egy szóval isszuk még ma is az »élet vizét« azokból a nagyszerű kutakból (szutrákból, szent iratokból), amelyeket ők szerzettek és hagytak ránk. Milliók és százmilliók ittak, töltekeztek a forrásból, amely tanításunk nyomán fakadt, és nem apadt ki mind a mai napig. Ki vagy Te egyáltalán, hogy így beszélj hozzánk? Zsidó létedre honnan veszed ezt a vizet, amelyről beszélsz nekünk, hiszen még edényed sincs (nem értesz nyelvünkön, nem ismered jeleinket, szertartásainkat), s a kút ugyancsak mély! (A szutrák, Upanisádok, védák régi, rejtélyes tanítása, a zen kóán-ok kibogozhatatlan meglepetései stb.) Nekünk bőségesen folyt mindezekből az üdvösség hasznos, éltető vize, és megtartott bennünket; nagy, fényes kultúrákkal, bölcsességgel, erkölcsös élettel ajándékozott meg minket és őseinket évezredeken át! S Te a mi kiapadhatatlan kutainknál is jobbat, maradandóbbat, táplálóbbat ígérsz, és adsz is nekünk?! Mintha ennek éppen az ellenkezője lenne az igaz: a Te követőid ostromolnak minket, keresztények jönnek hozzánk ide keletre, egyre sűrűbben, s inni kívánnak a mi hitünk és bölcsességünk féltve őrzött forrásaiból, hogy az itt merített vízből haza is vigyenek barátaiknak s mindazoknak, akik szívesen fogadják tanításunk széthulló cseppjeit. Nem mi kérünk Tőled inni, a Te híveid könyörögnek: adjatok nekünk a ti vizetekből! Mégis, mindezek ellenére is hinnünk kell, hogy Te vagy az eljövendő, akinek el kell jönnie, akire várnak a szigetek és kelet népei, vagy másra kell várnunk? (Mt 11,3) Vagy már eljöttél régen s újra eljössz számtalan »avatár«-jaink képében, a buddhák végtelen láncolatában?” Jézus is egy volna a sok avatár és buddha között, s még sokan mások fogják követni őket? 5. Hiszen van rá példa az egyházatyák műveiben is, miszerint mindezek a nagy férfiak, bölcsek benne vannak Istennek egyetemes, minden embert üdvözíteni akaró (1Tim 2,4) nagyszerű tervében. Már a második század végén így írt a nagy Alexandriai Kelemen Stromata című híres könyvében (V. 28.): Isten minden kor embereinek adott szent és bölcs vezetőket, hogy mutassák a nekik az üdvösségre vivő utat. Így pl. a görögöknek filozófusokat támasztott; a zsidókhoz elküldte prófétáit, hogy kalauzolják őket az erények és bölcsesség felé. Folytathatjuk Kelemen gondolatát: Kelet népeinek bölcs és szent férfiakat adott, ilyen közülük pl. Buddha: míg rájuk hallgatnak és követik őket, üdvözülhetnek. Minden népnek volt tehát alkalma megismerni az üdvösség útját, megvoltak a szent embereik és okos vezetőik; őket követve megadatott mindenkinek az üdvösség ismerete és az odavezető út. Ez volt az üdvözülés módja Krisztus előtt, „míg Krisztus el nem jött. Krisztus után már nincs szükség ezekre az Istentől rendelt tanítókra. Mert, mint mondja Kelemen, most már az egész világ Görögország, az egész föld Athén Krisztusban. Nem baj, ha valaki nem tud elmenni oda a bölcsesség földjére: ha ismeri Krisztust, az Isten bölcsességét, övé az üdvösség.” (Protreptikon XI. 172–73) Karl Rahner még részletesebben kifejti, mit is jelent ez a „míg Krisztus el nem jött”. Nem kalendáriummal kell mérnünk ehhez az időt, inkább lélektanilag kell vennünk ennek az értelmét. Bár Krisztus már 2000 évvel ezelőtt eljött hozzánk, még mindig sokan nem ismerik, nem is hallottak Róla, vagy ha igen, ez nem bírta őket meggyőzni Krisztus üdvösségének szükséges voltáról. Közrejátszhat ebben a kulturális, lélektani állapot, a missziók felkészületlensége, az illető nép nyelvének, szükségleteinek, igényeinek stb. nem ismerése; vagy egyéb kulturális, lélektani akadályai lehetnek annak, hogy valaki vagy egy kor felismerje Jézusban az igazi, egyetlen Üdvözítőt. Az ilyennek még nem jött el Krisztus, tehát neki továbbra is azokba az eszközökbe kell kapaszkodnia, azokat a nevelőket kell követnie, akiben ősei hittek. Az Egyház feladata, hogy az ilyenekhez is minél előbb megérkezzék a jó hír Krisztusról és az Isten országáról, mégpedig hihető, elfogadható módon. A gyarmatok, erőszakos hódító és térítő módszerek, az inkulturáció nem ismerése vagy figyelembe nem vétele, a missziók elégtelen felkészültsége stb. stb. mindmáig hátráltatták, késleltették sokakban és sokakhoz a Krisztus eljövetelét. Ez az állapot még sokáig, talán a világ végéig is eltarthat sok helyen. Legyőzhetetlen lélektani, kulturális, antropológiai akadályok kitolhatják Krisztus eljövetelét. Addig pedig tartani kell magát mindenkinek a saját lelkiismeretéhez, és használni a rendelkezésére álló eszközöket, vallásokat. Így könnyen lehet, hogy sokak számára még ma is Buddha vagy Krisna nevében van az üdvösség. Bár ebben az esetben is, valami számunkra nem ellenőrizhető módon, Krisztusban, Krisztus érdemei folytán, Jézus nevében üdvözül, aki üdvözül. Megint Rahnert idézzük: nagy az „anonim keresztények”-nek a száma, akik tudtukon kívül már hisznek hitetlenül Krisztusban, és általa üdvözülnek, bár ezt nem tudják. Ennek az érvnek azonban épp az a gyöngéje, ami az ereje: meg is lehet fordítani. Ti. a buddhisták, a hinduk is elmondhatnák ugyanolyan logikával, ránk fordítva az érvelés élét: ti vagytok az anonim buddhisták, hinduk, csak nem tudjátok. A II. vatikáni zsinat nem beszél ugyan anonim keresztényekről, de annál világosabban leszögezi a nem keresztények üdvözülési lehetőségét a föntebbi meggondolások alapján. Amint a Törvény a zsidók számára a tanító, nevelő szerepét töltötte be, ugyanúgy a bölcselet a görögöknek, Buddha pedig kelet népeinek az isteni tanító, Istentől rendelt „nevelő” hivatalát látja el, „amíg Krisztus el nem jön.” (Gal 3,24) 6. Jézus magát az Útnak nevezte (út, igazság, élet; Jn 14,6). Ez igen merész kijelentés, főleg ha a keleti vallások, szokások hátteréből nézzük. Se Ábrahám, se Mózes vagy a próféták nem nevezték magukat az Útnak. Álmukban sem gondolták magukról, hogy ők az Út; az Isten felé vezető Út vándorainak, „jövevényeknek itt a földön” tartották magukat (Zsid 11,13), vagy csak, ahogyan az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk: „az Út embereinek” (9,2 stb.). Kelet nagy bölcsei is (Konfucius, Buddha) boldogan mondták magukat az út embereinek, az út keresőinek. „Ha valaki reggel rátalál az Útra, és aznap este meghal, nem élt hiába.” Szerencsés, mert, bár későn is, de meglelte az üdvösségre vezető utat. (Konfucius) Megérte egy egész élet küzdelmeit, keresését, várakozását, vágyakozását. Egyedül Jézus mondta magáról: „Én vagyok az Út!” Kelet egyik szent és bölcs emberének nem jutott volna eszébe önnön magát nevezni az útnak. Legföljebb útjelzőnek, az út keresőjének, mutatójának, ha már ő maga rátalált az Ég kegyelme folytán. Jézusról senki se merné feltételezni, hogy öntelt magabiztosságból, túlzott dicsérethajhászásból, olcsó propagandából, tébolyodott fanatizmusból (mint azt a szektásoknál nemegyszer tapasztaljuk) hirdette magáról, hogy ő az Út. János az utolsó vacsorai búcsúbeszédben adja Jézus ajkára ezt a merész kijelentést, amikor halála már elvégzett dolog volt ellenségei táborában. Amikor látszólag utat tévesztett, amidőn addigi életútja zsákutcába torkollott, megszakadt, járhatatlanná vált. Holmi hiú képzelgés, gőgös önbizalom nem egyeztethető össze az alázatos názáreti tanító komoly életszentségével, erkölcsi feddhetetlenségével. Ha mégis Útnak mondta magát, valami megdöbbentően fenséges kinyilatkoztatással, isteni titokkal állunk szemben. 7. Nos, erről a Jézusról mondja a középkor nagy misztikus szentje, Szent Mechtild: A pogányok nem ismerik, a zsidóknak nem kell, s a keresztények harcolnak ellene. (Das flissende Licht, VII.) Az ún. „pogányok” (hinduk, buddhisták stb.), amennyiben hallottak Róla, ismerik Őt valamelyest az evangéliumokból, hallomásból: egyre nagyobb tisztelettel tekintenek Rá (pl. Indiában, Japánban). Sokat átvesznek Tőle, félig „anonim keresztények”, sőt néha tudatosan! A zsidók közül is egyre többen nevezik őt hittestvérüknek, látják meg a nagy rabbiban, Jézusban Izrael igazi nagyságát, büszkeségét. S magában Izraelben is lassan, de egyre nő a magukat nyíltan keresztényeknek valló zsidók száma (héber nyelvű keresztút, mise stb.). A baj napjainkban inkább a keresztényekkel van. Tudósaik, a modern írástudók nem egyszer „föloldják” (vö. sok régi görög kéziratban: a Vulgáta, több egyházatya) Krisztus titkát (megtestesülés, istensége, föltámadása stb.) tetszetős filozófiák, mesterséges, erőltetett teológiai ideológiák lúgjában. Sőt nem hiányoznak azok a keresztények sem, akik Krisztust kinevetik, gúnyolják, gyalázzák Nietzschével az élükön. Nemrégen kaptam egy levelet Japánból egy szerzetes nővértől. Csodálkozik azon, mennyire tért hódít nyugaton a buddhizmusban való tetszelgés, és megemlítette, mennyit szenvedtek az ő ősei azért, hogy keresztények lehessenek, s azok is maradjanak. Ez természetesen nem jelenti azt, miszerint meg kellene tiltani a keresztényeknek a buddhizmussal való foglalkozást, az iránta való érdeklődést, esetleg a buddhizmusba való áttérést. Még kevésbé akarunk itt követ vetni buddhista testvéreink esetleges misszionáriusi buzgóságára. „Aki nincs ellenünk, velünk van” – dorgálta meg Jézus tanítványait, mikor meg akarták akadályozni bizonyos túlbuzgó emberek szorgoskodását, mert véleményük szerint visszaéltek Jézus nevével. De akkor azoknak a keresztényeknek sem szabad megtiltanunk, hogy Buddha vagy Krisna nevével toborozzanak maguknak híveket a keresztények táborából. Kényes, szöges kérdések ezek. Jobb nem összekeverni mindenáron a határokat, s nem összeelegyíteni azt, ami külön van. 8. Senki se próféta a maga hazájában. „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját házában és családjában.” (Mk 6,4) Ez most talán leginkább a keresztények Krisztusára áll a legfájóbban. Mintha több, nagyobb becsülete lenne Buddhának a buddhisták között, Konfuciusnak a kínaiak előtt, vagy Mohamednek az Iszlámban, mint Krisztusnak a keresztény országokban. Igaz, Buddhát is kiszorították Indiából, mint ahogy Krisztust is elvetette Izrael népe, ha mindjárt más módon is. De vajon mi az oka annak, hogy Krisztus becsülete nagyobb csorbát szenved a keresztények között, mint pl. Buddháé a buddhista országokban? Pedig olvashatjuk a Szentírásban, a mi szent könyvünkben, hogy „nincs más név, amelyben üdvözülnünk kellene”! Ez ma még sürgetőbben, erősebben, szinte parancsolóan, fenyegetően szól a keresztényekhez, a Jézus Nevében, Nevére megkereszteltekhez, mint a kívülállókhoz! Azaz elsősorban nekünk, akik sokszor más neveket hivalkodva kicserélünk Jézus Nevéért, és idegen messiások után futunk. Mindenesetre nem üdvös, nem erkölcsös eljárás könnyelműen cserélgetni egyik nevet a másikkal, vagy ami még rosszabb, kijátszani egyiket a másikkal. A nagy gátszakadások jelenleg a keresztények között történnek. Az még a legkevesebb, hogy megszüntetik, kiiktatják, szégyenlik a keresztény időszámítást Európában. Ez természetesen semmit se változtat a tényen, hogy „Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökre” (Zsid 13,8). Buddháról beszéli egy kedves legenda: egy nagyon várt beszéde helyett tökéletes csendben állt, és egy szál világot forgatott nagy komolyan a kezében, miközben rámosolygott a tömegre. Az emberek nem értették, mit akart. Az egyik tanítványa azonban hirtelen felcsillanó szemmel visszamosolygott rá. Buddha tudta, hogy ennek a tanítványának megvilágosításban volt része. Jézus is csak mosolyog könyörületesen a körülötte tomboló vitatkozásokra, támadásra, kételkedésre, „formgeschichtés” boncolgatásokra, bonyolult krisztológiákra, mert tudja, hogy még a mai kételkedő világban, a keresztény országokban, sőt még Afrikában, Ázsiában is „nagyszámú népe lakik” (cf. Ap. Csel 18,10) szerte a világon, akik megértik az ő ártatlan mosolyát, varázsos hallgatását a kereszten (Sziénai Szent Katalin), és boldog megkönnyebbüléssel, a megváltottak boldogságával visszamosolyognak Rá, ki-ki a maga módján. 9. Mi hát akkor Jézus Nevének szerepe, jelentősége és ereje a mai vallásilag közömbös és pluralista világban? Jézus nemcsak azt mondta Magáról: „Én vagyok az Út, Igazság és az Élet”, hanem azt is: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12), továbbá: „Én világosságul jöttem e világba, hogy aki bennem hisz, ne maradjon sötétségben.” (12,46) Buddha a „Megvilágosodott”. Előtte sötétben botorkált, amint maga beszélte el követőinek. Jézus maga az igazi fény Isten fényéből („Világosság a Világosságtól”, mint a nikea-konstantinápolyi zsinat mondja), „Világosság a pogányok megvilágosítására” (Lk 2,32; Iz 42,6), a népek szövetségese, aki törvényt beszél (tanít) a népeknek és igazságot, a szeretet törvényét (vö. Iz 42,1–7). Nem ítélkezni jött, nem oltja ki a pislákoló mécsest, nem roppantja össze a gyenge nádat (Mt 12,10) még a Benne nem hívőkben sem, míg győzelemre nem viszi az igazságot (Jn 12,47). A nemzetek az ő Nevében bíznak. (Mt 12,21–22) Tanítványaikban is ilyen lélek kell lakozzék, ha igazán ökumenikus szelleműek akarnak lenni a vallások dialogikus, nagy találkozójában. 10. De akkor mi a missziók célja és feladata a jövő dialogizáló/pluralista világában? Van-e még egyáltalán értelme a misszióknak a tengeren túli országokban vagy egy elkereszténytelenedő Európában? XXIII. János pápa szerint a missziók még el sem kezdődtek igazán: Eddig csak kísérletezgettek vele több-kevesebb sikerrel. Kevés kivételt leszámítva, a legtöbb esetben hiányoztak az igazi misszióhoz szükséges antropológiai, lélektani, kulturális, nyelvi föltételek. S majd mindenütt rányomta bélyegét a missziókra a hódítás, a gyarmatosítás, a többé-kevésbé erőszakos, számító módszerek; vagy egyszerűen a tudatlanság, a jobban nem tudás és az inkulturáció hiányának, nem ismerésének sötét, nyomasztó árnyéka. Nemegyszer teológiai tévelméletek, előítéletek, az illető népek nem ismerése, szokásaik, kultúrájuk, sajátosságaik ignorálása akadályozták a missziók sikerét. Isteni csoda, hogy ennek ellenére is terjedt az evangélium Afrikában, a Csendes-óceán szigetein, az indiánok között és Ázsiában. Bár az is tagadhatatlan, mennyi félreértés, babona, torz hitképződések, szinkretizmus keletkezett főleg a primitívebb népeknél éppen a misszió mellékhajtásaiként. Már Simone Weil és Mircea Eliade felhívta a figyelmet arra, milyen veszélyes lehet komoly hívők esetében a vallásváltoztatás. A leggyorsabb út egy nép, törzs megsemmisítéséhez: vegyük el a vallását, kultúráját és a nyelvét, és a nép mint nép megszűnik létezni, vagy valami torzszülöttet kapunk helyette lelkileg, szellemileg (sokszor testileg is). Sajnos, ez nemritkán megtörtént a missziókban a misszionáriusok tudatlansága, ostobasága vagy jóhiszemű buzgósága következtében. Hála Istennek, nem hiányoznak az ellenkező példák sem (de Nobili, M. Ricci, Valignano, redukciók stb.). Ma már túl vagyunk, legalábbis elvben, ezeken a melléfogásokon. Most azonban új dilemma elé kerültek a missziók: egyrészt a vallásilag nagyon is megosztott, plurális nemzetközi színtér, másrészt a keleti, régi, nagy múltú vallásokkal való történelmi méretű szembesítés, párbeszéd; a II. vatikáni zsinat tanítása; a nem keresztény hívek, népek üdvösségének lehetőségéről folyó párbeszéd, és nem utolsósorban az ún. keresztény országok nagyméretű elkereszténytelenedése; valamint, ezzel egyidejűen, a keleti vallások iránt mutatkozó fokozódó érdeklődés, éppen a keresztény népeknél. Ezért sokan kétségbe vonják a missziók szükségességét. S ráadásul, a vallásszabadságra hivatkozva, megengedhetőnek, sőt kötelezőnek vélik, hogy más vallásoknak is (pl. a keleti vallásoknak) teljes szabadságot adjunk a saját vallásuk terjesztéséhez a keresztény országokban is. De nem vezet-e ez valamiféle globális zűrzavarhoz, vallási indifferenciához vagy az érdekelt vallások nagyméretű elsekélyesedéséhez? Mint már említettem, a vallásváltoztatás egy meggyőződéses ember esetében mindig nagy kockázattal jár, nemkívánatos következményeket vonhat maga után az illető életében. Néha soha be nem hegedő sebet üt a lelkiismereten; máskor meg fanatikus kilengéseket eredményez az új vallás; olykor pedig benső meghasonlással jár. Mint egy tiszteletreméltó buddhista személy mondta: a buddhizmus olyan nagyszerű, magasztos valami, hogy egy élet sem elég annak teljes megértéséhez, nem is szólva annak az életben való megvalósításához. Persze ez áll a kereszténységre is. Minek akkor vallást változtatni? Ebben az esetben még kevesebb annak a lehetősége, hogy valaki igazán élje is a maga vallását, és haszna is legyen belőle. A különböző vallásokkal való kísérletezés, azok könnyelmű cserélgetése nem egyéb a vallások világában való felületes turistáskodásnál. 11. Van-e tehát egyáltalán annak értelme, hogy pl. egy meggyőződéses buddhistát, hindut rábeszéljünk arra, hogy vallását elhagyva keresztény legyen? Jogos-e egyáltalán észérvekkel vagy a Szentírásra hivatkozva s egyéb erkölcsi-lélektani ráhatással, vallásos propagandával „téríteni” azok között, akik tökéletesen jól érzik magukat a maguk vallásában? Csakugyan erkölcsi kötelességünk annak bizonygatása, miszerint nincs üdvösség számukra, csak Jézus nevében? Vagy nem inkább az lenne a helyénvaló, „evangéliumibb” eljárás: meghagyni, megerősíteni őket lelkiismeretes jámborságukban, őseik hitében? Közösen örülni egymás hitének, tanulni egymástól a becsületes üdvösségkeresésben? A nagyvárosokban, ahol tömegek élnek teljes vallási gyökértelenségben, akiknek már nincs igazi hitük, vagy csak a szokások, lélektelen ceremóniák, babonák befolyásolják még úgy-ahogy mindennapi életüket: az ilyen környezetben igenis lehet és van is értelme a térítéseknek, az útmutatásnak, s annak, hogy tágra nyissuk az evangélium kapuit azok számára, akik hajlandók bemenni rajta. Különben megrekednének a tudatlanság vagy vallási közömbösség posványos vizeiben, és könnyű prédájává válnának a szektáknak s mindenféle kétes áramlatoknak. Áll ez azonban a lanyha, csak névleges keresztényekre is olyan értelemben, hogy még nyernének is vele, ha buddhisták lennének, semmint hogy megmaradjanak jelenlegi tespedt állapotukban, ha már úgysem fog rajtuk a „reevangelizáció” még olyan szükséges és áldásos térítési kísérlete sem. Elmondhatjuk-e jó lelkiismerettel: jobb egy buzgó, meggyőződéses hindu vagy buddhista egy rossz kereszténynél? Az ilyeneknél a vallásváltoztatás nem jelent különösebb belső törést, hiszen nem is annyira vallásváltoztatásról van szó, mint belépni a hit világába, s élni a lelkiismeret szerint. Teréz anya nem térített. Hagyta, sőt elősegítette, megkönnyítette, hogy mindenki a maga hitében halhasson meg, imádkozhasson, s gondoskodott arról is, hogy a megfelelő pap, bonc stb. juthasson el a hívek kérésének megfelelően a haldoklóhoz. Pedig Teréz anyát aztán igazán senki se vádolhatja vallási közömbösséggel vagy megalkuvással! Nem úgy, mint nem egy párbeszélő teológust vagy szakembert, akik túl messze mennek az „alkalmazkodás” hamisan értelmezett területén. A jövő misszióját három dolognak kell meghatároznia: a) a saját hitünk egyre alaposabb ismerete és megélése; b) a másik hitének egyre mélyebb ismerete és megbecsülése, segítése; c) a Szentlélek működésébe vetett határtalan bizalom. Ő az, aki megnyitja a szíveket az igazságnak, Ő az, aki „húzza, vezeti” ellenállhatatlan, szelíd erejével a lelkeket az Atya felé, s A felé, akit az Atya küldött mint a világ Megváltóját, miközben ki-ki talán még a maga módján könyörög a saját istené(ei)hez. 12. Jónás próféta könyvében olvassuk, mint kiáltottak a hajósok a nagy veszedelemben, ki-ki a maga istenéhez, és mint buzdították a prófétát: hívná ő is segítségül tulajdon Istenét, nehogy mindnyájan elvesszenek a viharban. „Hátha gondol ránk az Isten, és nem veszünk el.” (1,5–6) Ma, amikor az emberiséget a közös elpusztulás fenyegeti, s ebben a vallásilag annyira pluralista világban annyi közös érdek és szenvedés fűz bennünket egymáshoz: nem az erőszakos vagy olcsó propaganda, manipulált térítés a járható út; még kevésbé a saját vallásunkból való gyáva és megindokolatlan, számító menekülés a megoldás kulcsa. Hiszen a Biblia szerint épp ez utóbbi, az Istentől való menekülés hozta a hajóra ezt a nagy veszedelmet. Maga a próféta az oka a krízisnek. A fehér faj, miután a századok folyamán annyiszor visszaélt Jézus Nevével, és Jézus Nevére hivatkozva veszedelmekbe rántotta a többi embertársát is erőszakos, hazug térítéseivel, s újabban meg a saját Istenétől akar menekülni a más vallások hajójára; újból és újból lehozza a „Haragot” az egész emberiségre. Ne várjuk, míg a „pogányok”, a nem keresztények mondják nekünk: „Kelj fel, és hívd segítségül Jézusod Nevét, hátha megkönyörül mindannyiunkon!” Ma nagyon hasonlít az emberiség helyzete a Jónás könyvében leírt veszedelemhez. Az emberiség hajója, a föld, rajta sokféle-fajta emberrel, a sok különböző vallással: segítséget, szabadulást, biztonságot keres, békéért imádkozik, ki-ki a maga módján, a maga „istenétől” remélve az üdvösséget. Van, aki Buddhától, mások Marxtól vagy a tudomány és a technika bálványaitól várják szabadulásukat. A keresztények is ott vannak köztük az újkor hatalmas Noé-bárkájában, a Föld-hajón. Talán gyáván megbújva a hajófenékben, pedig jobbára ők zúdították az emberiségre ezt a globális katasztrófahelyzetet fölényes technikájukkal, erkölcs nélküli tudományukkal, lelkiismeretlen kizsákmányolásukkal (hódítások, gyarmatok, üldözések, népirtások, háborúk stb. stb.). Lehet, hogy épp ez a furcsa katasztrófahelyzet teremt egy új ökumenikus „ideálhelyzetet”: Assisi jó példa rá, hogy lehet együtt imádkozni, könyörögni szívből, ki-ki a maga istenéhez a közös szabadulásért, a „közös üdvösségért” (Júdás 3). Jónás könyve szerint Jónás magát okolta a viharért, és ő tette a javaslatot, hogy áldozzák föl őt a megmenekülés reményében. Halála biztosan véget vet a viharnak. Vajon mernék ma a keresztények vállalni az áldozat szerepét a közös üdvösség érdekében? A pápa gyakran hangoztatja (eddig már több mint 40-szer): nekünk kell mea-culpáznunk, bocsánatot kérnünk a fölöttünk tomboló ítéletidőért: mert, legalábbis nekünk keresztényeknek, nincs másban üdvösségünk, egyedül Jézus Nevében. Vállalnunk kell alázatosan, nagylelkűen a közvetítő szerepet, de az önfeláldozás jelében. S késznek kell lennünk visszatérni Istenhez, akitől immár évszázadok óta menekülnek a keresztény népek, sőt egyenesen megtagadják a Neki kijáró engedelmességet. S csak ha megvan bennünk ez a lelkület (alázat, bűnbevallás, áldozatkészség), indulhatunk vissza tiszta lelkiismerettel Ninivébe, a pogány missziókba hirdetni nemcsak a bűnbánatot, de főleg az üdvösség örömhírét Jézus Nevében. Ekkor válik igazán hihetővé küldetésünk, hogy csakugyan Jézus nevében jövünk, az Ő küldetésében járunk, és nem az arany, a hódítás, a gyarmatosítás, a holmi olcsó európai propaganda, a nyugati kultúra terjesztése, hanem valóban Isten Országa a célunk, Jézus Nevében. Ezzel egyszerre megnő a nem keresztények szemében is Jézus személyisége, Nevének becsülete, s máris közelebb jutottunk egy-két lépéssel a Nevében való üdvösség hihetőségéhez. Ő küldötte tanítványait végrendeletében az egész világra minden néphez: de nekik kell minden időkben és minden nép számára életükkel (alázatos áldozatvállalással, a maguk Istenéhez való maradéktalan hűségükkel) igazolni, bizonyítani, hogy „nem adatott más név az ég alatt, amelyben üdvözülni lehetne Jézusén kívül” (ApCsel 4,12). Jézus Atyja, minden ember Atyja „kegyelmes és irgalmas Isten, türelmes és nagyirgalmú” (Jónás 4,2), akinek szívügye nemcsak a Ninivében, de az egész földön lakó milliárd és milliárd embernek, sőt még az állatoknak (minden élőlénynek) az üdvössége, élete és megmaradása. (Vö. 1Tim 12,4.) Az viszont nagyon is igaz, miszerint a jövő missziós munkában nemcsak az eddigi módszereknek, hanem elsősorban a keresztények megtartásának, az illető népekhez való közeledésnek kell radikálisan megváltozniuk. Így fogjuk a Jézus Nevében történő igehirdetést hihetővé és elfogadhatóvá tenni a II. vatikáni zsinat szellemében. 13. Buddha egyik legszimpatikusabb ábrázolása a „Megvilágosodott” képe. Arcán valami kimondhatatlan nyugalom és béke sugárzik. A megtestesült Nirvána, a Beérkezett, de aki fogadalommal kizárja magát a Nirvánából, míg minden ember nem jut el az üdvösség Nirvánájába (cf. Szt. Pál vágya: elszakadtan, Krisztus nélkül, átkozottként akar élni, csakhogy megmenthesse sorstársait, Róm 9,3). A hindu istenek és istennők meglehetősen szokatlanok a nyugati ember számára. Nemegyszer visszataszítóak, meghökkentenek drasztikus, erotikus ábrázolásukkal (Kali, Síva, Visnu stb.), ízléstelen pózolásukban. Velük szemben még meghökkentőbb a kereszténység Istenének „kép-telensége”, és még inkább Krisztus keresztje, a kereszten függő, tehetetlen, szenvedő Megváltó. Míg az első kettőben van valami megfogható, életközeli realista elérhetőség, addig Krisztus esetében a magát feláldozó, kiüresítő Szeretet áll előttünk szinte botrányos meztelenségében, szívfacsaró közvetlenségében. A mosolygó, békés Buddha, a táncoló, vidám Sívák és a véres Krisztus. Nem lehetetlen-e közös nevezőre hozni ezt a három, látszólag ellentmondásos istenképet? Talán a Keresztelő Szent János inspirálta Dali-kereszt a legbeszédesebb. S a Biblia azt állítja, hogy ennek a Jézusnak a nevében kell hirdetni az üdvösséget minden népnek, Ő a megváltó, akiben hinni kell, és nincs más név, akiben üdvözülni lehetne. Ő született kb. 2000 évvel ezelőtt Betlehemben egy tiszta Szűztől a Szentlélek erejéből. Megfeszítették, de föltámadt. S Neve ott ragyog a vallástörténelem egén, szelíd fényével bearanyozva nyugat egét éppúgy, mint keletét. Csakugyan Rá várnak a szigetek, az embertömegek tarka szigetei? Ő megtette a magáét. Most követőin, a keresztényeken a sor, a Nevében, Nevére megkeresztelteken, hogy életükkel, hitükkel és önzetlen szeretetükkel igazolják: Ő az Úr, akinek Nevében csakugyan van megváltás az egész világ számára, mert ez a név fölülmúl minden más nevet. Hiszen Isten maga ajándékozta meg olyan Névvel, amely előtt meghajlik minden térd az égen és a földön, sőt még az alvilágban is (Fil 2,9–10), mert Ő engedelmes volt a kereszthalálig, kiüresítve magát, mint a Buddha, vagy a későbbi avatárok tették, de még náluk is jobban. Igaz, csak egyszer történt ez a kiüresítés a kereszten, „egyszer s mindenkorra”, mindazok üdvösségéért, „akik Rá várnak”; „egyszer s mindenkorra megszentelte őket testének föláldozásával.” (Zsid 9,26–28; 10,10)
Lukács János KRISZTUS EGYHÁZA A Lumen gentium zsinati konstitúció 8. pontjának 3. bekezdésében egy fontos mondatot a magyar fordítás (1975-ös kiadás, 46. oldal) így ad vissza: Krisztusnak egyetlen egyháza „ebben a világban mint alkotmányos és rendezett társaság a katolikus egyházban áll fenn . . .” A hivatalos latin szöveg így szól: „. . . unica Christi Ecclesia . . ., in hoc mundo ut societas constituta et ordinata, subsistit in Ecclesia catholica . . .” A magyar meg a latin szöveg nem egész pontosan ugyanazt mondja. Ez világosabbá válik, ha szemügyre vesszük a szöveg fejlődését. Mystici Corporis kezdetű 1943-as enciklikájában (13. bekezdés) XII. Pius pápa így ír: „Krisztusnak ezt az igazi egyházát, amely a szent, katolikus, apostoli, római egyház.” (. . . „hanc veracem Christi Ecclesiam, quae sancta, catholica, apostolica, Romana Ecclesia est.”) Ez a megfogalmazás az azonosító „est” állítmánnyal többet mond, mint azok a régebbi egyházi megnyilatkozások, amelyekre az enciklika visszautal (pl. DS 1868, 3001). A II. vatikáni zsinat hittani előkészítése eleinte a Mystici Corporis jegyében folyt. Egy 1963 előtti tervezetben ez áll: „Haec igitur Ecclesia . . ., in hoc mundo ut societas constituta et ordinata, est Ecclesia catholica . . .” Az előkészületek során felmerült módosítási javaslatok között szerepelt: „subsistit integro modo in Ecclesia catholica”, illetve „iure divino subsistit in Ecclesia catholica”. (Kiemelések tőlem.) A zsinat végül az ilyen megszorító változatok (est, integro modo, iure divino) helyett tudatosan olyan megszövegezést választott, amely (minden részletében előre nem látható horderejű) nyitottságot fejez ki. A zsinati tanítás pontos értelmének megfogalmazásánál tekintettel kell lennünk a hivatalos szöveg fejlődéstörténetére, központozására (meglehetősen fontos elem!), a latin szavak jelentésére, a magyar szóhasználatból adódó értelmi árnyalatokra. A pontos értelem valahogy így közelíthető meg: Krisztus egyetlen egyháza, „amely ebben a világban társaságként megalkotva és rendezve van [vagyis: ebben a világban mint társaság alkotmánnyal van ellátva és rendezett szervezettel, tevékenységgel rendelkezik], fennáll/megvalósul a katolikus egyházban . . .” A kétféle megfogalmazás értelme nem kizárólag, de főleg az igei állítmány jelentésárnyalatában különbözik; az „áll fenn” (Krisztus egyetlen egyháza a katolikus egyházban áll fenn) abszolút és kizáró értelműnek hangzik (tehát mintegy: Krisztus egyháza a katolikus egyházon kívül nincs meg), a „fennáll” viszont (Krisztus egyetlen egyháza fennáll a katolikus egyházban) kerüli a kizárólagosságot, és kifejezi azt a nyitottságot, amelyet a zsinat pontosan ki akart jelenteni, és amelyet a szöveg folytatása meg is fogalmaz: „licet extra eius compaginem elementa plura sanctificationis et veritatis inveniantur”, tehát: „jóllehet [a katolikus egyház] szervezetén kívül a megszentelődés meg az igazság több eleme megtalálható.”
Dicséretére legyen mondva: bevezető tanulmányában (31. oldal) a fordító
utal a zsinati tanításnak erre az ökumenikus, továbbá egyetemes (a keresztény
egyházakon túlra mutató) nyitottságára és annak teológiai jelentőségére.
Robert Hotz A MOSZKVAI PÁTRIARKÁTUS: A szerző svájci jezsuita, a keletre vonatkozó kérdések szakembere, és tanít a Sankt Gallen-i egyetemen. Az 1998 júniusában írt tanulmányról az oroszországi katolikus egyház több felelős vezetője, köztük Novoszibirszk püspöke, Mgr Werth, úgy nyilatkozott, hogy hűen tükrözi az oroszországi helyzetet. Először franciául jelent meg a Choisir című genfi folyóirat 1998-as novemberi és decemberi számában. A fordítást a német eredetiből Nagy Ferenc készítette.
A moszkvai pátriárka ugyan újra meg újra figyelmezteti gyakran hiányosan kiképzett papságát, hogy a politikai tevékenységtől őrizkedjék; ez azonban nem áll útjában annak, hogy az orosz ortodox egyház minden elgondolható állami aktusnál állandóan jelen legyen, nem utolsósorban a hadseregben. Jellemző például, hogy a Moszkvai Pátriarkátus Újságának szerkesztősége buzgón tárgyalja, fényképekkel is illusztrálva, II. Alekszij pátriárka (Alekszej Mihajlovics Ridiger) látogatásait a légierők csapatainál, a határőrségnél vagy a tengerészetnél. Többek között mutatják a képek, amint a pátriárka vadászgépet áld meg, vagy a „Nakhimov admirális” nevű cirkálót1. Az ilyen önábrázolások kétségtelenül nem véletlenek. Az orosz ortodox egyház egyre tudatosabban patrióta és nemzeti/nacionalista viselkedésmódot vesz fel. Problémák a türelmességgel Az orosz ortodox egyháznak ez a megújult rátámaszkodása az államra nem véletlen gyümölcse. Az egyház mindig úgy értelmezte önmagát, mint az oroszok nemzeti vallását, illetve mint területi egyházat, és mint az igaz hit mentsvárát. Ebből aztán kényszerítő logikával adódik a máshitű felekezetek iránti türelmetlenség. Az orosz ortodox egyház meg van arról győződve, hogy egy orosz embernek, hagyományának megfelelően, ortodoxnak kell lennie. A hierarchia nem egy tagja még azt az állítást is megkockáztatja, hogy Oroszország hagyományosan a moszkvai pátriarkátus „kánoni területe”. Minden nem keresztény vallás és minden máshitű keresztény egyház, amely orosz területen végez lelkipásztori tevékenységet, mintegy „vallási külföldön”, vagyis idegen területen működik, és ezért óhatatlanul szemben találja magát a prozelitizmusnak, vagyis ortodox hívők eltérítésének vádjával. Az ortodoxia ugyan tetterősen és többnyire zavartalanul missziózik a hagyományosan máshitű nyugaton, ez azonban ortodox értelmezés szerint „hitetlenek” közötti misszió. Máshitűek Oroszországban végzett missziós tevékenységei ellenben, konzervatív ortodox meggyőződés szerint, „eretnekek” súlyos megítélés alá eső kísérletei arra, hogy ortodox keresztényeket elidegenítsenek az „igaz hittől”, az ortodoxiától. Amennyiben ezek a konzervatív ortodoxok még máshitű keresztényeket is az eretnekek közé sorolnak be, elvitatnak minden érvényességet a nem ortodoxok bármely vallási cselekményétől, beleértve a keresztséget is. Ilyen tekintetben még a keresztények is, ha nem az ortodox egyházhoz tartoznak, kivétel nélkül meg nem keresztelt pogányok. Ezért az ilyeneknek tulajdonképpen nincs is semmi keresnivalójuk ortodox vallási cselekményeknél bármely ortodox templomban. Így például 1997 nyarán a német evangélikus-lutheránus egyház egy igen magas rangú küldöttségének püspökével együtt megtagadták a részvételt egy ortodox liturgián, jóllehet éppen a németországi evangélikus egyház az üldözések idején és még utána is a moszkvai pátriarkátust nagyon erőteljesen támogatta. A megokolás így hangzott: „Nem vagytok igazán megkeresztelve!”2 Jelenleg máshitű egyházaknak minden Oroszországban folyó tevékenységét az orosz ortodox egyház alapvetően bizalmatlanul szemléli. Az, hogy a katolikus egyház ismét hivatalosan püspökségeket állít fel saját híveinek gondozására, az ortodox hierarchiának tüske a szemében, jóllehet az ortodox egyházak nyugaton ugyanezt tették, és ebben katolikus és evangélikus oldalról még támogatták is őket. Ám amióta a moszkvai pátriarkátusnak – a Rómával egyesült, bizánci szertartású, ukrán katolikus egyház újraéledése folytán – veszteségeket kellett elviselnie, a moszkvai pátriarkátus számára minden, ami katolikus, különleges veszélynek számít. Amellett mindenfajta szekták missziós tevékenységei is sok aggodalmat és nyílt elutasítást keltenek. Nyilván a moszkvai pátriarkátus igazi fenyegetésnek érzi máshitű felekezetek tevékenységét, amely a kommunizmus összeomlása után az egykori Szovjetunió területén megszaporodva mutatkozott, és ez saját gyengeségének bevallásával egyenlő. Kétes „vallási fellendülés (boom)” A kommunizmus összeomlásával keletkezett szellemi űr ugyan a moszkvai pátriarkátusnak a fordulat után a keresztségre jelentkezők nem sejtett áramlását ajándékozta, amely nem csekély illúziót ébresztett. „Közben kiderült, hogy ők ezt a keresztséget gyakran nem vallási okokból kérték, hanem hogy kinyilvánítsák elfordulásukat a kommunizmustól és hűségüket Oroszországhoz. Az oroszországi helyzetnek egy jó ismerője kritikusan megállapította, hogy sokan a marxizmus-leninizmus ideológiáját kicserélték egy vallásra, anélkül, hogy ismernék az ideológia és vallás közötti különbséget.”3 Mindazonáltal a moszkvai pátriarkátus új ortodoxok eme beáramlása folytán, amely mindenekelőtt a vallási hovatartozás statisztikájában nagyon is pozitívnak mutatkozott, jelentősen gyarapodott politikai súlyában és öntudatában. Ezt befelé elsősorban reprezentatív moszkvai templomok építésével juttatták kifejezésre, kifelé pedig teljesen új fellépéssel húzták alá az összortodoxián belül, valamint a máshitű egyházak meg az Egyházak Ökumenikus Tanácsa irányában. A hívek növekvő számára való tekintettel a politikusok is lehetséges szövetségesként kezdték az egyházat felfedezni és körüludvarolni. Szemmel láthatólag a moszkvai pátriarkátus élvezi azt, hogy úgyszólván valamennyi politikai szereplő az orosz ortodox egyház kegyeit keresi, akár Borisz Jelcinről van szó, akár Zsirinovszkijról. Volt kommunisták, monarchisták és nacionalisták (mindenféle árnyalatban) szívesen pózolnak lelkészekkel és vallási díszekben. Nem lehet nem meglátni, hogy éppen a nacionalisták tábora (amelyben jól megférnek egymással a legfurcsább koalíciók, a szélsőbaltól a szélsőjobbig), valamint a monarchisták tábora számos orosz egyházi emberre különös vonzerőt gyakorol, mert különös buzgalommal esküsznek arra a hagyományos elképzelésre, amely szerint orosz egyenlő ortodoxszal. Mindenesetre a látszólagos vallási fellendülésre közben nagy kijózanodás következett. Mert a vallási boom ugyanolyan gyorsan lelohadt, ahogy létrejött. Így most annak ideje köszöntött be, hogy utánanézzenek az újonnan megtértek kereszténységének, akiket igen gyakran teljesen elégtelen vallási ismeretek alapján kereszteltek meg. Dr. Hilarion Alfejev, a moszkvai pátriarkátus külügyi szolgálatának munkatársa a következőképpen elemezte a helyzetet: „Több mint 70 éven át ateista rendszerben éltünk. A vallás ugyan hivatalosan nem volt megtiltva, de következetesen üldözték. A keresztények szinte gettóban éltek. 1988-ban, Oroszország megkeresztelkedésének millenáris megünneplésével, kezdődött a vallás megújhodása. Ez azonban nem egyszerű folyamat, mivel az egyház nem volt rá felkészülve. Ezért a kilencvenes évek elején sok orosz megkeresztelkedett, de aztán megint elhagyta az egyházat, mert sose vezették be a hitbe. Ma új helyzet előtt állunk: az egyházat minden oldalról tisztelet övezi. A legtöbben hívőnek nevezik magukat, de csak csekély százalék jár templomba, és gyakorolja a hitet.”4 A kommunista uralom következményei Ám ezek a meglepően nyitott kijelentések csak a statisztikai adatok megvilágításában válnak igazán szemléletessé. Igaz ugyan, hogy az orosz néphez tartozóknak mintegy 50-60 százaléka ortodoxnak vallja magát; a valóságosan gyakorló ortodox keresztények száma azonban ezekhez a számokhoz képest ijesztően csekély, amint ezt például az 1998-as húsvéti liturgia látogatottsága szembeszökően bizonyította. Ez azt jelenti, hogy a gyakorló ortodox oroszok száma valószínűleg csak egyötödét teszi ki azoknak, akik ortodoxnak vallják magukat. Ahogy körkérdésekből kiderül, Oroszország összlakosságának még tíz százaléka sem gyakorló ortodox hívő.5 Ez azt jelenti, hogy azoknak a száma, akik ortodox hitüket valóságosan élik is, a szovjet érához képest nem olyan jelentősen emelkedett, amint azt Nyugaton is tévesen gondolják. Kézenfekvők e tény okai. A kommunista uralom 70 éve, jól megcélzott kommunista propagandával és neveléssel, felmérhetetlen károkat okozott az orosz ortodox egyháznak, különösen az oroszországi föderáción (kommunista nevén Oroszországi Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaságon) belül. Amikor Mihail Gorbacsov 1988-ban váratlanul magához ragadta a kommunista valláspolitika kormányrúdját, a moszkvai pátriarkátus olybá tűnt, mint egy romhalmaz. A 67 egyházmegyében már csupán 6873 plébánia és 23 kolostor volt, 74 püspökkel, 6674 pappal és 723 diakónussal, valamint 1190 férfi és női szerzetessel6. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy ezeknek a még működő közösségeknek és kolostoroknak a többsége az orosz szövetséges köztársaságon kívül feküdt, és pedig több mint egynegyede Nyugat-Ukrajnában. Ám ezek a közösségek, részben a Rómával egyesült egyház új életre támadása, részben leszakadások következtében, a moszkvai pátriarkátus számára elvesztek, és ez olyan vérveszteség, amely mindmáig a papok létszámában is érezteti hatását. A kommunizmus összeomlása óta ugyan a moszkvai pátriarkátus számos templomépületet és kolostort visszakapott. Persze az épületeket először ismét helyre kell állítani, amihez többnyire hiányzik a pénz; ugyanakkor pedig a reprezentatív moszkvai katedrálisokra tömérdek összegeket adnak ki. Számos düledező templomrom visszaadása a moszkvai pátriarkátusnak nyilvánvalóan anyagi túlterhelést jelent. Viszont szponzorok és új pénzügyi források felkutatásában a pátriarkátus esetenként megkérdőjelezhető kapcsolatokba ment bele. Így például komoly informátorok gyanús dohányüzletekre vagy a kőolajkartellel való összeköttetésekre mutattak rá.7 Az ilyen kapcsolatoknak, amelyek természetesen kormánykörökbe is benyúlnak, a tulajdonképpeni veszélye abban áll, hogy az egyháznak a szponzorait is díjaznia kell, akár ha például politikai vagy erkölcsi támogatással. Az ilyen összeköttetések a múltban egyáltalán nem pusztán pozitív következményekkel jártak, és hosszú távon ki sem fizetődtek. Az orosz ortodox egyház jól tenné, ha megszívlelné a múlt tanulságait, mert jelenleg nem csupán szétrombolt templomépületek külső felépítéséről van szó, hanem megsemmisített közösségek belső felépítéséről is, azaz a tulajdonképpeni térítőmunkáról. Elégtelen papképzés Robotmunkát végző hívek csodálatra méltó erőbevetésének köszönhetően sok közösségi templom újrafelépítése nagy lépésekben halad előre. Ilyen előmenetelek azonban egyedül nem elégségesek, mert minden egyes újra feltámasztott közösségnek egyúttal lelkészre is szüksége van, ezek pedig nem egykönnyen pattannak ki a földből. II. (Ridiger) Alekszij pátriárka kijelentései szerint az orosz ortodox egyház 1997 végén a 124 egyházmegyében mintegy tizennyolcezer közösséget számlált, ami az Ukrajnában elszenvedett minden veszteség ellenére az új évben tizenegyezres növekedést jelent. Ugyanezen idő alatt a kolostorok száma 28-ról 438-ra emelkedett. Persze a papok száma ezzel a bámulatos gyarapodással nem tudott lépést tartani: csupán 15 347 papot jelentett, jóllehet közben 23 papi szeminárium és 21 lelki képzést nyújtó intézmény gondoskodik az utánpótlásról. Tekintettel a paphiányra a pátriarkátus elkerülhetetlenül arra kényszerült, hogy gyorsított eljárással és elégtelen kiképzéssel vessen be papokat. Nem csoda, hogy a szeminaristák között túlsúlyban vannak azok, akik levelező tagozaton igyekeznek továbbképezni magukat. Kézenfekvő az ilyen kiképzés minősége. E papok közül sokan hiányos tudásukat többletjámborsággal próbálják pótolni, ez viszont meglehetősen veszélyes keveréket képvisel. Ilyen emberek gyakran kevéssé nyíltak az érvelésre. Mani Matter svájci énekes nagyon helyesen mondta egyszer: „Wer glaubt, er wisse, muss wissen, er glaubt.” (Aki azt hiszi, hogy ő tud, annak tudnia kell, hogy ő hisz.) Sokan ezen elégtelenül kiképzett papok nyilván nem állnak hivatásuk magaslatán a modern lelkipásztori kihívásokkal szemben, a missziós tevékenységre kevéssé vannak felfegyverezve; márpedig ez feltétlenül szükséges lenne olyan országban, ahol a népesség alig egyharmada vallja a kereszténység alapvető hitigazságait8. Tartalmi szempontból is tetemes hiányosságokat mutat fel a papok iskoláztatása, mivel a kommunista korszak mintegy értelmi szakadékot vágott. Az ortodox teológiai tanintézetek egy belgrádi tanácskozása során dr. Hilarion Alfejev orosz ortodox monachus pap őszinte önkritikával megállapította, hogy tulajdonképpen a teológia minden területén roppant elmaradásokat kell behozni. Hilarion úgy vélekedett, hogy Oroszország papi tanintézeteinek tudományos-teológiai szintje a legjobb esetben „a 19. század végén és a 20. század elején érvényes színvonalnak” felel meg, némelykor pedig még attól is elmarad. Végkövetkeztetése így szólt: „Szerintem az orosz ortodox lelkészi iskola gyökeres reformja elkerülhetetlen.”9 Joggal kifogásolta Hilarion a más vallásokról és felekezetekről szerzett hiányos ismereteket is, és itt világosság dolgában semmi kívánnivalót sem hagyott. Szerinte a máshitűek befeketítése a forradalom előtti papképzés öröksége; nem riad vissza attól, hogy idézze N. G. Pomjalovszkijt, egy 19. századi krónikaírót, aki éles szigorral bírálta a szemináriumba járó fanatikusokat, mivelhogy ellenségként mutatják be a máshitűeket. Pomjalovszkij már akkor így írt: „Egyébként minden szemináriumba járó fanatikus többé-kevésbé olyan, mint bármelyik más fanatikus: ostoba tudatlan.” Ezért Hilarion Alfejev „a más felekezetek iránti türelmesség és nyitottság szellemében” történő nevelésért szállt síkra, és így érvelt: „Csak amikor egy ortodox pap a másként hívő egyházak erős oldalait elismerte, áll majd rendelkezésére a velük való párbeszédhez szükséges felkészültség. Ha azonban a többi felekezetnek csak a gyenge oldalait ismeri, fennáll az a valós veszély, hogy a képviselőikkel való találkozásoknál felkészületlennek és rosszul informáltnak bizonyul.”10 Mivel azonban, legalábbis egyelőre, még mindenütt hiányzik ilyen nevelés, és tudatlanság meg félreértés uralkodik, azért az ökumenizmusnak pillanatnyilag aligha van esélye.11 Ráadásul az orosz ortodox egyház különböző irányzatok összecsapása közepette még mindig saját identitásáért és állandóságáért küzd. Ennek megfelelően a moszkvai pátriarkátus erőihez mérten igyekszik idegen befolyások ellen védekezni, és ilyen módon természetesen szó sem lehet kifelé való nyitottságról. Olyan személyiségek, mint Hilarion Alfejev, pusztában kiáltó szóhoz hasonlítanak, hiszen az orosz ortodox egyház általános tendenciája a teljesen ellentétes irányba mutat. Szembeszegülés az ökumenizmussal Sok ökumenista számára keserű ébredést hozott, amikor meg kellett állapítaniok, hogy a moszkvai pátriarkátusban is a megnövekedett politikai függetlenség elnyerése után az ökumenizmusellenes szárny egyre inkább érvényesülni tudott. Pedig a kommunista üldözés idején a nagy keresztény felekezetek az orosz ortodox egyházat gyakran igen nagylelkűen segítették, és így éppenséggel kölcsönös megértést teremtettek. Mindez azonban egyházi szinten történt, amely szint sem a papságot, sem a hívek széles tömegeit nem érintette. Azonkívül nem egy ortodox egyházat, amíg kommunista uralom alatt élt, az Egyházak Ökumenikus Tanácsában folyó együttműködésnél inkább az ökonomikus, mintsem az ökumenikus szempont érdekelte, amint ez manapság egyre világosabban kirajzolódik. A szélsőséges ortodox antiökumenistáknál az „ökuméné” fogalma szitokszónak számít, mert mögötte mintha valami (nyugati) összeesküvést szimatolnának, amely saját igazhitűségük kilúgozására irányul. Nemcsak az orosz ortodox egyházvezetés (hanem különösen a grúz [georgiai], sőt a szerb is) ki van téve manapság antiökumenisták veszélyes nyomásának, amelyet nyilvánvalóan bizonyos Athosz-hegyi kolostorok szerveznek. Ha szembeszegül ezekkel a nyomásokkal, újbóli szakadásokat kockáztat; ha pedig enged ennek a nyomásnak (amint ez Grúziában 1997 májusában történt), ez az ortodoxián belüli szakítópróbához vezethetne, mert a keleti pátriarkátusok, amelyek továbbra is nagy fenyegetésnek vannak kitéve muzulmán fundamentalisták részéről, az ökumenikus támogatásról nem akarnak lemondani, és nem is mondhatnak le.12 A Szalonikiben tartott összortodox gyűlésen Kirill (Gundjajev) metropolita előadta az Egyházak Ökumenikus Tanácsának gyökeres újraszervezéséről szóló elgondolását, és ez még az ortodox ökumenistákban is azt a gyanút ébresztette, hogy ezzel az orosz ortodox egyház egyúttal az ortodox világon belül is hegemóniára törekszik, miután már jelentékeny feszültségek állnak fenn a konstantinápolyi pátriarkátussal. Az ökumenizmus kérdésénél mindenesetre nem csupán a máshitűekhez fűződő kapcsolatok problémájáról van szó, hanem nem kevésbé ortodoxián belüli problematikáról is, és itt az egyes nemzeti egyházak politikai ambíciói egyre újabb feszültségeket keltenek. Az ilyen politikai ambíciók főleg a moszkvai pátriarkátustól semmiképp sem idegenek, főleg amióta a „nemzeti ortodoxok” az orosz ortodox egyházban növekvő befolyásra tettek szert, és egyre inkább meghatározzák az egyházpolitikai kurzust. Egyik kimagasló képviselőjük, Joann (Sznyicsev), Szentpétervár metropolitája, aki nem csupán izzó nacionalista, hanem egyben antiszemita profiljában is fellépett, 1995 novemberében ugyan meghalt, de (rossz) szelleme ma elevenebb, mint valaha volt. Joann Sznyicsev metropolita A metropolita világképe a lehető legegyszerűbben van megalkotva. Számára Oroszország évszázadok óta ki volt téve a Nyugat támadásainak. És meghirdette: „1054-ben a keresztény világ alapjaiban rendült meg: a katolikus Nyugat, tévútra vezetve a világi nagyság üres és csalóka dicsőségétől, elpártolt az ortodoxia teljességétől. Oroszország, az aszkétikus erőfeszítéseknek és az egyházi kegyelem adományainak köszönhetően, megőrizte az ortodoxiához való hűséget, és megvetette a politikai előnyöket és azok kísértéseit. Ettől a pillanattól kezdődik a mindmáig tartó háború Oroszország ellen.” Joann metropolita „Perbeszédében” utalt „Sion bölcseinek jegyzőkönyveire”, amelyeket antiszemita hamisítványként már rég lelepleztek, valamint egy nyugati méregre, a „Liberalizmus mérgére” és a CIA mesterkedéseire; a CIA-nak szemére vetette, hogy a káoszt akarja elhinteni Oroszországban.13 Ráadásul a metropolita, egészen az orosz messianizmus szellemében, mély meggyőződéssel tett hitet az orosz ortodoxia különleges elhivatottsága mellett. Nézete szerint az ökumenizmus fenyegető veszedelmet jelent, lévén az igaz hit meghamisítása, tehát a legjobb esetben az ördög találmánya. Politikailag Joann metropolita a monarchistákhoz állt közel, mert annak szükségszerűségében hitt, hogy az orosz életben helyreállítódik a történelmi folyamatosság.14 Ugyanígy propagálják a nacionál-ortodoxok „a szent Oroszország történelmi gyökereihez” való hűséget, következésképpen síkraszállnak egy felekezeti államért is, amelyben az orosz ortodox egyház újra, mint valamikor a cárizmus idején, vallás dolgában elfoglalja az uralkodó helyzetet. Pont ezek az ortodox körök sürgették 1993 óta a liberális és haladó szellemű, 1990. októberi vallási törvényhozás megváltoztatását. Éppen ez a törvény – amely Borisz Jelcinnek köszönhetően, de még az OSZSZSZK-ban lépett érvénybe – keltett nemzetközi szinten is nagy reményeket. A gyökeres különbség ugyanis az 1990-es törvény meg az azt megelőző állami rendeletek között (akár a cárizmus alatt, akár a kommunizmus idején) pontosan abban állt, hogy nem a vallási életet akarta rendszabályozni, hanem az állampolgárok lelkiismereti szabadságát védelmezte.15 És maga II. Alekszij (Ridiger) pátriárka üdvözölte 1990-ben ezt az új törvényt. De aztán hamarosan ellenállás támadt. Borisz Jelcin ugyan 1993-ban még határozottan visszautasított egy törvénymódosítást. Az elnök később is idegenkedett a törvény új megfogalmazásától, valószínűleg azért, mert negatív nemzetközi következményektől félt. Végül azonban Jelcinnek meg kellett hajolnia a parlamenti többség és az ortodox oldalról kifejtett nyomás előtt. Ahelyett, hogy az új törvény elé továbbra is akadályt gördített volna, megelégedett néhány felületi javítással. Az államelnök eme 180 fokos fordulatának köszönhetően 1997. október 1-én érvénybe léphetett az új törvény „A lelkiismereti szabadságról és a vallási társulatokról”. Ez az 1997-es törvény kétségtelenül sajnálatos visszalépést képvisel az 1990-es törvényhozáshoz és az akkor elért vívmányokhoz képest. Az orosz ortodox egyház helyzetét ugyan ez a törvény megerősíti, mert nem utolsósorban a máshitű keresztény közösségeket hozza hátrányos helyzetbe Oroszországban. Ugyanakkor viszont az államnak újból lehetőségeket nyit a vallási élet szabályozására, és ez egy napon a moszkvai pátriarkátus számára is bumerángnak bizonyulhat. Elsősorban mégis hiú öröm uralkodik az orosz ortodox egyház széles köreiben, és a moszkvai pátriárka, II. Alekszij szorgalmasan pártfogolja és védelmezi is az új vallási törvényhozást. A kisszámú rendületlen ellenzőt a saját soraikban nem csupán nyers szavakkal bírálta, hanem meg is fenyegette „szigorú rendszabályokkal”.16 Elsáncolódás a tradicionalizmusba Az egyházban a nemzeti soviniszta meg a demokratikus szárny között folyó vitában a pátriarkátus vezetősége egyre inkább a nacionalista szárnyhoz hajlik. A „hagyomány” ismét fénykorát éli. Ezt saját bőrükön tapasztalták meg azok a papok, akik megpróbáltak egyházukban újabb, nyitottabb irányvételt meghonosítani, vagy a liturgiát a hívekhez közelebb vinni azzal, hogy az ószláv szövegeket lefordítják modern oroszra. A liturgikus funkciókban ugyanis az orosz ortodox egyházban (a prédikáció kivételével) még mindig az egyházi szláv nyelvet használják, amely a hívek többsége, különösen a fiatalabbak számára alig vagy legalábbis csak nehezen érthető. Ezért a hívek (legalábbis a moszkvai hívek) többsége előnyben részesítené az oroszt mint kultusznyelvet.17 Nem szabad elhallgatnunk, hogy meglehetősen komoly érvek szólnának a régi liturgikus nyelv megtartása mellett; de ahelyett, hogy a kérdést higgadt vitára bocsátanák, a reform híveit egyszerűen elhallgattatják. Sőt a zsidó eredetű, kiválóan képzett papot, Alekszandr Ment, aki már a szovjet időkben reformbeállítottsága miatt a viták kereszttüzében állt, 1990-ben meggyilkolták. Jelenleg a moszkvai pátiarkátusban a reformmal szemben ellenséges szárny kerekedett felül. Minden vonalon nyugati befolyástól félnek. Dr. Hilarion Alfejev erről így nyilatkozik: „Oroszország a Nyugattól valameny-nyire mindig el volt szigetelve, különösen pedig a szovjet időszakban. Ez vonatkozik az egyházra is. Bizonyos aggodalom uralkodik, hogy nyitás esetén a nyugati eszmék benyomulnának a teológiánkba, és hagyományunkat megrontanák. A hallgatókat nem bátorítják arra, hogy külföldön tanuljanak. Azt mondják: ott »elprotestánsodnának« vagy »elkatolikusodnának«.”18 Ez az integrista magatartás azonban, a Nyugattól való félelemmel párosulva, egyenesen kalandos kapcsolatokra készteti az orosz ortodox egyházat olyan pártokkal, amelyek hasonló eszméket dédelgetnek, és hasonló félelmeket ápolnak, nevezetesen az ultranacionalistákkal és a kommunistákkal. Mindkét fél részéről kölcsönös vallási egyetértést hangoztatnak, pedig igazában puszta látszatról van szó. Még a kommunisták is lehetséges partnerként fedezték fel az orosz ortodox egyházat, amikor arról van szó, hogy dicsérjék a nemzeti erényeket, és kivonuljanak a harcmezőre a pusztító nyugati romlottsággal szemben. Nagyon pragmatikus módon teljes egyetértést plakátoznak, valahányszor nemzeti érdekekről van szó. „Oroszország szíve az istenházában dobog” – így szól egy népszerű reklám a televízióban.19 Külföldi megfigyelő szinte orosz nacionalisták gyűlésén érezte magát, amikor az 1995-ös parlamenti választások előtt egy helyi képviselőjelölt választási beszédét hallgatta a Trojce Szergieva Lavra nevű moszkvai egyházi szemináriumban. A rákövetkező vita során a szeminaristák főleg a NATO keleti kibővítésére meg a hajdani Jugoszláviára vonatkozó kérdéseket tettek fel, viszont teljesen ignoráltak erkölcsi problémákat, mint például az abortuszt szabályozó törvényhozás kérdését. A szónoknak pedig, akit a bevezetőben orosz ortodoxként mutattak be, a megfigyelővel beszélve be kellett ismernie, hogy ő maga nem is jár templomba, bár élénken állította, hogy Oroszország átalakulóban van a kommunizmusból az ortodoxiába.20 Egyház és állam politikai kettőse „Oroszország és az ortodoxia elválaszthatatlanok” – állította az említett választási szónok. Tényleg kezdetüktől fogva az orosz állam meg az orosz ortodox egyház bensőségesen összekapcsolódtak, és kölcsönösen egymásra voltak utalva. Végül is a moszkvai birodalom nem utolsósorban egyházi támogatásnak köszönhetően jött létre. Fordítva is igaz: az orosz ortodox egyház állami segítség nélkül nem vált volna uralkodó nemzeti egyházzá, amely független pátriarkátusi státusszal rendelkezik. Mégis abban a mértékben, ahogy az állami közigazgatás hatalma megnövekedett, a nemzeti egyháznak egyre több vesződségébe került, hogy egyenlő jogokkal rendelkező partnerként érvényesüljön. Nagy Péter cár 1721-ben a moszkvai pátriarkátust megszüntette, és helyébe protestáns jellegű szinodális egyházat állított fel, amelyben a cár tulajdonképpeni egyházfőként uralkodott mindenkori főprokurátora révén. Ezzel az egyházat lefokozták az államigazgatás alkotórészévé; benne a hierarchia tagjai, a legmagasabb rangú hivatalnokokhoz hasonlóan, sok kiváltságot élveztek, a többi klerikusnak viszont csekély megbecsülésben volt része. Az állam szolgái lévén, egyben az a kötelezettség is hárult rájuk, hogy az állam (illetve a cárizmus) elleni kihágásokat, amelyekről a gyónásban tudomást szereztek, a rendőrségen bejelentsék. Így tehát a vallási élet feletti ellenőrzés már a cárizmus idején negatív tényezőt jelentett. Ezért kevés alapja van annak, hogy a forradalom előtti egyházi életet dicsőítsék, főleg pedig hogy példásnak állítsák be. A sokat emlegetett „szent Oroszország” a kommunista októberi forradalom előtt sem létezett, nem is beszélve arról, hogy egyáltalán az orosz birodalom akkori népességének valószínűleg alig 55 %-a tartozott az orosz államegyházhoz, mivel vallási kisebbségek (mint muzulmánok, buddhisták, animisták, mint ahogy zsidók, katolikusok és evangélikus keresztények is) a lakosság jelentékeny kisebbségét képviselték. Az ortodox körök ugyan távolról sem valamennyien nyugodtak bele egyházuknak az orosz állam által történő pórázon tartásába. A cárizmusnak 1917-ben bekövetkezett bukása után messzetekintő egyházi emberek próbálták az orosz ortodox egyházat kiszabadítani az állam szorító öleléséből, és ismét megteremteni számára egy autonóm erkölcsi fórumnak járó megbecsülést. Ezt a kísérletet azonban a bolsevisták teljesen megsemmisítették. Aki életben akart maradni, annak messzemenően alá kellett magát vetnie az állami parancsszónak, és alkalmazkodnia kellett. Az orosz ortodox papságnak megint bele kellett nyugodnia abba, hogy állami hatóságok vezényeljék. Ebből aztán kifejlődött egy bizonyos megszokás és magától értetődőség; az a veszély fenyeget, hogy számos mai egyházi ember megint ilyesmibe bukik bele. Bírálók úgy vélik, és bizonyára igazuk is van, hogy az orosz ortodox egyház ma megint nem olyan szellemi és erkölcsi ismérveket mutat fel, amelyekhez állam és nép igazodhatnának, hanem pusztán egy készlet jelszót és szimbólumot, hogy a saját nemzetének fölényét agyondicsérje. Ez azonban alapjában véve egyfajta újpogányság, némiképpen a japán sintoizmus szláv formája. Éppen ezzel az elképzeléssel azonban egyszersmind az új vallási törvény által újra bevezették a vallási élet felett gyakorolt állami ellenőrzést. Ez a szemrehányás, minden túlzó kiélezése mellett, nincs híjával bizonyos megalapozottságnak. Egyes ortodox főpapok nyilvánvalóan arra törekszenek, hogy az orosz ortodox egyház számára újból biztosítsák az államegyház helyzetét, még ha nem is ugyanabban a szerepben, amelyet 1721-től 1917-ig az egyházra ráerőszakoltak. II. Alekszij pátriárka joggal hasonlította az államegyház akkori helyzetét aranykalitkához: „Szélesre tárt kiváltságok mellett a személyi politikában érvényesülő állami befolyásolás és gyámkodás, valamint az egyház beépítése az államapparátusba aggasztó módon beszűkítették az egyházi életet.” A jelenlegi gyakorlat jól mutatja, amint Gerd Stricker megjegyzi, „hogy az egyház nagyon is igyekszik visszaszerezni a kiváltságok aranyát, amelyeket egykor élvezett, és csupán a kalitka rácsát, az állami befolyásolást utasítja el.”21 Sok egyházvezető szemmel láthatóan még nem fog gyanút, hogy ma pont a nacionalisták meg a kommunisták támogatják nagy ügybuzgalommal ezt a kurzust. Az egykori egyházi diplomata, Borovoj archipresbiter, nem véletlenül nyilvánította ki ortodox lengyel barátaival folytatott beszélgetésében azt a gyanúját, hogy hosszú története folyamán az egyházzal ma megint egyszer csupán mint eszközzel visszaélnek, hogy ellenségei végül újból üldözzék és megalázzák. Borovoj tudja, miről beszél. Az pedig világos, hogy a moszkvai pátriarkátus, integrista és nemzeti-soviniszta kurzusa folytán, dagadó vitorlákkal siklik, adott esetben, új katasztrófába. Persze nyitott kérdés marad, vajon a felelősséget pusztán az orosz ortodox egyháznak kell-e tulajdonítani. Hiszen külső körülmények kétségtelenül szintén meghatározták a helyzet ilyen alakulását. Az az ortodox kritika ugyanis, amely a nyugati liberalizmus Oroszországban tapasztalható hatásait éri, egyáltalán nem megalapozatlan. A legjobb esetben is hamis benne az a törekvés, hogy nacionalista erők segítségével elsáncolják magukat e hatásoktól. Nem fér kétség ahhoz, hogy Oroszországot, miként a legutóbbi háromszáz évben, megint egyszer ellátják nyugati receptekkel; ezek ugyan ismét létrehoznak egy újgazdag nyerészkedő réteget, de az orosz nép széles rétegein édeskeveset segítenek. Annál inkább meglepő, hogy a moszkvai pátriarkátus bizonyos körei a kapitalista szabadpiac előnyeit azonnal magukévá tették, beleértve a pátriarkátus vezetésének gazdasági részlegét. Ez legalábbis ellentmondásos érzéseket kelt, és nem feltétlenül segít hozzá a liberalizmus felett gyakorolt egyházi kritika szavahihetőségéhez. Az orosz ortodox egyház még keresi igazi önazonosságát és az államban elfoglalt sajátos helyét. Már beállítottak ugyan váltókat, amelyek fenyegető módon hamis irányba mutatnak. A fejlődés azonban még semmiképpen sincs lezárva, amint a moszkvai pátriarkátuson belül folyó viták mutatják. Mindazonáltal az orosz ortodox egyház az orosz föderáción belül a taglétszámával legerősebb szervezetet képviseli, és – amint Gerd Stricker hangsúlyozza – a közvélemény-kutatások fényében ma, nem egy előadódó botrány ellenére, a lakosság körében nagyobb tekintélynek örvend, mint a hadsereg.22 Hogy aztán ezt a „tőkét” milyen mértékben tudja értékesíteni, azt igazában majd csak a jövő mondja meg.
1 Vö. ZMP 1997/09/2; 28–31. 2 Vö. Stricker, G., „Das Moskauer Patriarchat im Zeichen des neuen Nationalismus”: Ost-Europa, DVA, Stuttgart 1998/03/278köv. 3 Roth, P., „Russland, Religion und Politik”: Ost-West-Informationsdienst, ZkD, Bonn 1998/191/63. 4 Alfeev, H., „Uns fehlt das 2. Vatikanische Konzil”: Schweiz. Kirchenzeitung, Bern, 1998.03.01/17. 5 Vö. Balašov, N., „Esiste una »lingua della preghiera«?”: La Nuova Europa, Milano 1998/01/71. 6 Ezeket a számokat sorolta fel Juvenalij metropolita 1988. június 7-én a zagorszki regionális zsinaton. 7 Vö. Pilawski, K., „Z rz¹dem i opozycj¹”: Trybuna, Warszawa 1998.02.25/10. 8 Vö. Balašov, i.m., 69. 9 Vö. Alfeev, Ilarion, „Probleme und Aufgaben geistlicher Schulen in der russischen Orthodoxie”: Stimme der Orthodoxie, Berlin 1998/01/40. 10 Alfeev, i.m., 46. 11 1998 májusában a moszkvai pátriarkátus egyik püspöke a bajor televízió kamerái előtt kijelentette, hogy a katolikusok a Szentháromságot elvetették, és ezért az eretnekek közé kell sorolni őket. Tételét azzal bizonyította, hogy a katolikusok nem ismerik a három ujjal történő ortodox keresztvetést. Az, hogy a katolikusok is a keresztvetést az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében végzik, ami kifejezett megvallását jelenti a háromszemélyű Istennek, az említett püspök számára nyilván teljesen ismeretlen dolog! 12 Maljutin, A., „Choždenie po kanatu”: Moskovskie novosti, Moszkva 1998.05.19/19. 13 Snyèev, Ioann, „Der Westen will das Chaos”: Glaube in der 2. Welt, Zollikon 1993/07-08/43. 14 Snyèev, Ioann, „Die Wahrheit liegt in der Einheit”: Stimme der Orthodoxie, Berlin 1993/04.12. 15 Vö. Krašikov, A., „La Chiesa al Rubicone”: La Nuova Europa, Milano 1998/01/87. 16 Vö. II. Alekszij pátriárka fejtegetései a moszkvai püspöki tanács előtt: Stimme der Orthodoxie, Berlin 1998/01/9. 17 Vö. Balašov, i.m., 66. 18 Vö. Alfeev, i.m. (4. jegyzet), 4. 19 Vö. Pilawski, i.m. (7. jegyzet), 10. 20 Vö. Juzell, L.A., „Poraženstvo i policejskie metody pravoslavija”: Nezavisimaja gazeta, Moskva 1998.05.20. 21 Stricker, G., „Das Moskauer Patriarchat”: Ost-Europa, DVA, Stuttgart 1998/03/271. 22 Vö. Stricker, i.m., 271köv.
Szerkesztőségi megjegyzés Bár a két ország politikai helyzete és kultúrája lényegesen eltér egymástól, az orosz ortodoxia fent leírt tendenciájához meglepően hasonlít az államvallásként szereplő görög ortodoxia is nacionalizmusával és ökumenizmusellenességével. [Vö. Távlatok 41 (98/3) 496–498.]
|
|||||||||
|
LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS Kocsi György
JÉZUS KRISZTUS SZEMÉLYÉNEK NÉHÁNY VONÁSA Hermeneutikai megközelítés Az evangéliumok és az Újszövetség többi irata is portrét igyekszik rajzolni Jézusról. Ez a portré azonban nem önarckép. A kérdést viszont mégsem ilyen egyszerű eldönteni, hiszen az evangéliumokban Jézus közvetlenül is megszólal. Sok önkijelentésével találkozunk: „Én vagyok. . .”, de a szinoptikusoknál is mond az Úr öt nagy beszédet. Ezek pedig a közvetlenség és a frissesség erejével hatnak. Maga az evangélista szuverén módon irányítja ecsetét, de nagyon törekszik arra, hogy – a földi Jézus személyiségének megfelelően – portréja eleven, döntésre késztető legyen. Az a benyomásunk ennél a portrénál, hogy ezt a képet az evangélista nem egyedül rajzolja, hanem Jézus a társszerző, vagy talán még helyesebben a „főszerző”. Hogy ez a kép egységes és nem széteső, azt a forma eszközeivel is eléri az evangélista. Ehhez az eszköztárhoz tartozik az anyag elrendezése, azaz hogy a szerző milyen sorrendben szerkeszti össze evangéliumát. Használ olyan félmondatokat és elejtett megjegyzéseket, amelyekkel művében előre és hátra is utal. Az inklúziókat mindegyik evangélista szereti. Ez azt jelenti, hogy egyes mondatok egy nagyobb egység után szó szerint megismétlődnek. Ezekkel a mondatokkal tehát bizonyos részeket bezárnak (inkludálnak), bekereteznek, berámáznak. Kedvelik továbbá az evangéliumok szerzői, hogy egy-egy egységen belül a mondanivalót középre helyezzék. Ez pedig megköveteli, hogy a központi tanítást, magot vagy eseményt szépen megformálják, majd lezárják, és fokozatosan térjenek át egy új témára. Ezzel abban akarják segíteni a hallgatót, az olvasót, hogy maga is együtt haladjon velük. Fokozatosan vezetnek oda az eseményekhez. Térben és időben is távolról közelítik meg a konkrét témát, helyzetet. Gondoljunk a sok ószövetségi idézetre, amelyeknek ilyen funkciói is vannak. Majd lassan újra elhagyjuk a meglátottat, a magunkévá tett képet és élményt. Nemcsak az evangélistáknak, hanem magának Jézusnak is ez lehetett a módszere. Ő is ráhangol az eseményekre. Tanításában megfigyelhető az események előkészítő fölvezetése. Sok példát lehetne hozni. A sok közül most csak egyet választunk ki: az „út”-nak a kibontását. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” (Jn 14,6) E rész címe már jelzi is az út végpontját. De kezdjük csak fokozatosan. Az utat most Márkkal járjuk végig, de azért nem akarjuk mellőzni a szó bibliai összefüggéseit sem. Teljességre viszont itt nem törekedhetünk. Ha valakinek kedve van, úgy egy konkordancia segítségével bejárhatja az üdvösség nagy útját. Márk evangélista Jézus útját rögtön az elején az üdvösség történetébe állítja be. Van egy előkészítő: „Amint megvan írva Izajás prófétánál” (Mk 1,2); az előkészítő tehát Izajás, de igazában nem ő, hanem Isten maga a kezdeményező, mert Isten mondja: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, aki előkészíti utadat. A pusztában kiáltónak szava: »Készítsétek elő az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.«” A legtöbb Szentírás azzal, hogy odaírja az ószövetségi helyeket, meg is teremti az Ige helyének ószövetségi panorámáját, hátterét. Itt a következő helyeket találjuk: Mal 3,1; Kiv 23,20; Iz 40,3. Jézus útja nem előkészítetlen, az egész Ószövetség benne célegyenesbe érkezett. A közvetlen útelőkészítő pedig Keresztelő Szent János, de őt is Isten küldi. Ahogyan a János-prológusban halljuk: „Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve.” (Jn 1,6) Majd Jézus is, mint egykor Isten népe, úton van. Az úton azonban nem egyedül akar menni, mert maga mellé tanítványokat is gyűjt. Miután meghívta tanítványait, ők is vele együtt járnak az úton. Így mondja ezt Szent Márk evangélista művének derekán: „Jézus ezután tanítványaival együtt Fülöp Cezáreájának a vidékére ment. Az úton megkérdezte tanítványait: »Kinek tartanak engem az emberek?«” (Mk 8,27–30) Természetesen az út szemantikájának holdudvarába még sok más hasonló fogalom is beletartozik: pl. a járni, menni, megérkezni, elindulni, átkelni, partra érni igék. Ezeket azonban itt most mégsem vizsgáljuk. Az úton a tanítványoknak látniuk kell, hogy kivel mennek. Akárkivel mi sem kelünk útra. Szeretnénk tudni, hogy kivel megyünk. Jézus fokozatosan arra is fölhívja a figyelmet, hogy ez az út valahová vezet. Az evangélista szerint először is Jézushoz, ezt jelenti az előkészítés. De ki ez a Jézus? Mit gondolnak róla az emberek, és mit a tanítványok? Akinek előkészítik az útját, az nagyon fontos ember. Ezzel az előkészítéssel Jézus egész útja más minőségű lesz, mint csak egy merőben hétköznapi út, amely szintén vezethet valahová. Már az előkészítéskor elülteti bennünk az evangélista azt a gondolatot, hogy a beharangozott személy útja – annak célja – érdekeljen bennünket. Milyen lesz az, és hová fog vezetni? Ezt az utat Márk visszacsatolja az Ószövetséghez, de fölcsigázza érdeklődésünket, mert önkéntelenül is kíváncsiak vagyunk a végére. Az evangélium közepén Jézus bejelenti az út végét. Ezzel a kijelentéssel azonban az út döntő fordulatot vesz. Péter vallomása után Jézus rögtön kijelöli ennek az útnak a célját. Következik a passió és a feltámadás hírüladása. Ezzel ez az út a szenvedésen keresztül a föltámadásba ér. Jézus e kijelentés után azonnal meghívja tanítványait is erre az útra.: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem.” (Mk 8,34) De tanítványainak nemcsak szenvedést jövendöl, hanem már itt is bejelenti a feltámadást: „Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös korban, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8,38) Majd közvetlenül következik „Jézus színeváltozásának” a jelenete (Mk 9,2–29). Jézus még egyszer aláhúzza az út végét. Az exegéták szerint Márknál a színeváltozás jelenete helyettesíti a Húsvét utáni megjelenéseket. A színeváltozás jelenetének záró mondata a képszerű bemutatást (Jézus megdicsőülését a Tábor hegyen) még egyszer kiemeli: „Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék, mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül.” (Mk 9,9) A keresztút „reklámozása” közben mi, lelkipásztorok is sokszor megfeledkezünk arról, hogy a föntebb fölsorolt dicsőséges véget megemlítsük. Jézus nem mazochista, nem fakír követőket akar, hanem olyanokat, akikre az örök dicsőség vár, és nemcsak a kereszt. Ezek után, azt hiszem, érezhetjük, hogy a szenvedés megjövendölésekor ez a félmondat: „és három nap múlva föl fog támadni”, nem lehet utólagos betoldás és merőben csak az evangélista műve, hiszen Jézus a követés végén is nagyon tudatosan mondja a végeredményt, ami nem a kereszt, hanem a föltámadás. Jézus szenvedésjövendölései és a kereszthordozásról mondott szavai tökéletesen megfelelnek egymásnak. Jellemző viszont, hogy a fordítások készítői, akik különféle címekkel látják el a Szentírás egyes szakaszait, szintén sokszor szűklátókörűen csak a szenvedést vagy az önmegtagadást emelik ki (ld. Szent István Társulat-féle kiadást). Jézus viszont mindkettőt fontosnak tartja, de a mondanivaló súlypontja a föltámadáson van, amit a tanítványok se értenek akkor. A jövendölés egyfajta crescendóval rendelkezik. Erről az útról azonban a tanítványok közben letérhetnek. Az úttal kapcsolatban hoz is az evangélista egy ilyen jelenetet. Annak ellenére, hogy a cél világos, még el lehet tévedni. Következik a szenvedés és a föltámadás második megjövendölése. Közvetlenül ezt a jelentet követi a kérdés, amit Jézus Kafarnaumban tett föl tanítványainak: „Miről beszélgettetek az úton? Azok csak hallgattak, mert az úton arról vitatkoztak, hogy ki a legnagyobb közülük.” (Mk 9,33–34) Ezen a nagybetűs Úton is erőt vehet a tanítványokon a legkicsinyesebb gondolkodás és viselkedés. Az Üdvözítő az első helyek helyett a szolgálatot és egy gyermek befogadását ajánlja nekik. (Mk 9,35–37) Aki tehát első akar lenni, és a többieken uralkodni kíván, az letér Jézus útjáról. Az út topográfiai célját is fokozatosan bontja ki az evangélista. Számunkra, akik már előzetes tudással és ismeretekkel olvassuk az evangéliumot, eleve világos. Annak viszont, aki először olvasta, csak fokozatosan világosodik meg, mert az evangélista (és Jézus is) fokról fokra halad. Mk 9,30-ban azt olvassuk: „útjukat folytatva átvándoroltak Galileán.” Itt még nincs megemlítve Jeruzsálem. A szenvedés első megjövendölésekor sincs szó róla. Még nem köti helyhez, holott hely nélkül aligha képzelhető el. Itt, az első bejelentéskor csak sejteti, ezért csak rejtett módon van jelen. Érdekes, hogy a tanítványok sem teszik föl ezt a „hol” kérdést, pedig kézenfekvő lenne. Valószínűleg sokkolták őket Jézus szavai, és mivel a föltámadást nem értik, a Mestert nem is merik tovább kérdezni. A Mk 10,1-ben szerepel az út következő állomása – a szó kifejezett használata nélkül. Jézus Júdea határába ment. Közeledünk Jeruzsálem felé. A szenvedés és föltámadás harmadik megjövendölésekor azonban már minden együtt van. A szenvedés és föltámadás helye is. Már a tanítványok is tudják, hogy mi lesz. Ragyogóan érzékelteti ezt az evangélista: „Mikor úton voltak, hogy fölmenjenek Jeruzsálembe, Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és elkezdett nekik beszélni mindarról, ami rá vár: »Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra adják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik; de harmadnapra föltámad.«” Erre a szenvedést nagyon is részletező mondatra épül a szenvedéstörténet és a föltámadásról szóló híradások tematikája. Erre építi mindegyik evangélista a passióról és a föltámadásról szóló beszámolóját. Újra együtt van az út célja, az út vége, amit topográfiailag is pontosan rögzít az evangélista. A tanítványok viszont vakok és értetlenek. Újra csak versengenek egymás között, úgy, mint a szenvedés és föltámadás első bejelentésekor. Most a Zebedeus-fiak viszik a prímet. Újra csak a „ki a nagyobb?” a kérdés, de itt már miniszteri székekről szól a téma. Látszólag biztosra mennek ők is. Azt is elhiszik ráadásul, hogy Jézus eljut dicsőségébe (Mk 10,37). Most mintha a szenvedésről feledkeznének meg teljesen. Ezért beszél Jézus a kehelyről, de nem ígéri meg nekik a majdani szenvedésük ellenére sem az első helyeket. Kérésüket udvariasan és hűvösen visszautasítja. Jézus nekik újra a szolgálatról kezd el beszélni, és a maga példáját állítja eléjük (Mk 10,41–45). Jézusnak nem marad más hátra, mint hogy előttük menjen (Mk 10,32). A tanítványok nem fogják föl szavait. Csak aggódva, félve követik, mintha már jelezné az evangélista, hogy Jézus egyedül fog maradni szenvedésében. Utolsó jelenetként a passió előtt Jézus meggyógyítja a jerikói vakot, aki nem félve, hanem bátran követi az úton. A passióban és a föltámadásról szóló beszámolóban szakszerűen bemutatja Szent Márk evangélista az út végét. Ez pedig a föltámadás és a megdicsőülés, amit már Jézus színeváltozása is pontosan előre jelez. De itt, a föltámadás témájánál, fejeződnek be a jövendölések is, amelyekből – elég felületesen – csak a szenvedést halljuk ki. A föltámadás tehát szilárd toposza a szenvedésről szóló jövendöléseknek, egyetlen evangéliumból és egyetlen idevágó helyből sem hiányzik. Nemcsak utólag járja át a föltámadás az evangéliumokat, hanem kezdettől fogva szerves része és tartozéka. A föltámadás Jézus legnagyszerűbb epifániája. Nem véletlenül írja M. Dibelius Márk evangéliumáról, hogy az a „titkos epifániák könyve, mert Jézus igazi lénye már földi működése során megjelenik, de nem értik meg, és nem ismerik föl, mert az teljesen csak a föltámadásban lesz érthető.” (Die Formgeschichte des Evangeliums, Tübingen, 1961. 232. o.) Vagy ahogyan A. Weiser írja: „az evangéliumot nemcsak a szenvedés árnyéka, hanem a föltámadás fénye is átjárja.” (Theologie des Neuen Testaments II. Stuttgart, 1993. 49. o.) Jézus ezt az utat nem egyedül járja végig, bár ez de facto így történt, mert tanítványai cserben hagyták és elmenekültek. Ő tanítványokat hívott, akik vele azonosultak, és sorsközösséget is vállaltak. Ezek a tanítványok sohasem lehetnek különbek Mesterüknél. Azonosulniuk kell a Tanítójukkal (identificatio). Az olvasókat is arra szólítja föl az evangélista, hogy a tanítványok segítségével és közvetítésével együtt menjenek ezen az úton. Jézus útja a megmentés útja, hiszen Ő a Megmentő, a Messiás, a Fölkent Szolga (ld. Deuteroizajásnál az Ebed Jahve-dalokat). Nem kínálja hallgatóinak, olvasóinak sem a megmentés (megmenekülés) könnyű áruját, mint ahogyan a reklámok a leértékelt árukat. Fölhívja olvasói/hallgatói figyelmét arra, hogy magukat teljesen bevessék és odaajándékozzák a testvérek szolgálatában (9,35; 10,42–44). Mind az első, mind a második, a szenvedésről és föltámadásról szóló jövendölés után közvetlenül a szolgálatról beszél. Márk evangélista igyekszik segíteni olvasóinak, hogy a szolgálattól való ódzkodásukat és félelmüket legyőzzék. Mégpedig azzal teszi ezt, hogy elbeszéli nekik Jézus „történetét”, és ezzel megmutatja nekik, hogy a saját egzisztenciánk, életünk megvalósítása abban a „biztonságban” van, amelyet az ember egyedül a felebarát szolgálatával szerez meg – H. Schürmann gyönyörű kifejezésével élve a proegzisztenciával. Számunkra tehát az Út Jézus maga: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” (Jn 14,6) Az ember Jézus portréja Természetesen egy dolgozat keretében nem törekedhetünk teljességre, hanem csak olyan részleteket emelhetünk ki, amelyeket eddig talán nem hangsúlyoztak annyira, vagy éppen elhanyagoltak. Jézust a szent írók igaznak tartják. Minden korai keresztény kijelentés természetesen föltételezi azt, hogy Jézus az „igaz” (ApCsel 3,14). Őt nem korrumpálta a bűn. Minden olyantól ment, ami Istentől elválaszt. Ez teszi ki szavainak és tetteinek a hitelességét. Ez lehet annak magyarázata, hogy miért léphet helyettesítőleg az emberek helyére Isten előtt (ld. Iz 53,4–5). Ez az egész páli teológiának is az origója, és egyúttal azt is mutatja, hogy milyen mélyen gyökerezik az Ószövetségben. Ide tartozik Jézus imádsága is (Jn 17), amelyre fölmagasztalása után visszaemlékeznek, és amit folytat Istennél mint „igaz közbenjáró”. Mivel Jézus igaz volt, azért a szó legszorosabb értelmében halála mártírhalál. Ezért ez a kijelentés: „Jézus az Igaz, az Ártatlan”, jelenti a kulcsot személyének vallási jelentőségéhez, ha embersége felől közelítjük meg. Ez a kulcs életéhez, halálához és fölmagasztalásához (ld. Péter apostol beszédét a béna meggyógyításakor ApCsel 3,14–15). Halála és szenvedése a legnagyobb kontrasztban állt személyével. Tükrözi, hogy az emberek hogyan bánnak az igazzal. Hogy Jézust Emberfiának nevezték, és a „Szentnek” vallották, abból az egyszerű tapasztalatból származott, hogy neki semmit sem lehetett a szemére vetni. „Az Emberfia is az Igaz irányába mutat, mert a zsidóságban – annak minden tradíciójában – az angyalokhoz hasonló igaznak számít, és ezért alkalmas arra, hogy ítéljen, hogy bíró legyen.” (Kl. Berger, Wer war Jesus wirklich? Stuttgart, 1995. 43. o.) Jézus a falánk és borissza ember Köntörfalazás nélkül idézik az evangélisták, hogy az „Igazat” mégis hogyan nevezik az emberek: „falánk és borissza ember” (Mt 11,19; Lk 7,34), és még hozzáteszik, hogy a „vámosok és bűnösök barátja”. Barátja a kollaboránsoknak és a tisztátalanoknak, a megkenhető elnyomóknak és azoknak, akik a zsidóság peremére taszítva éltek. Ezt a sort még néha a parázna nőkkel is kibővítik, akik pénzért vagy a túlélésért testüket áruba bocsátották. Jézus ráadásul még borral is ünnepel, és hogy ez zökkenőmentesen sikerüljön, előtte jól kell lakni a szilárdabb porciókkal. A bor és az étkezés a messiási idők java és jele (ld. Iz 25,6). A farizeusok szerint ezekkel Jézus természetesen kockára tette tisztaságát. De Jézus tisztasága „offenzív”, azaz mentes az érintkezés félelmétől. Máris adott a farizeusokkal való konfliktus anyaga, akik Jézust tisztátalannak és ördögtől megszállottnak tartják. Jézus ezeknek a lecsúszott elemeknek nem prédikál hosszasan, hanem egyszerűen közéjük ül. Neki kifejezetten jó érzéke van a kontraszt jellegűhöz (szent–tisztátalan, közönséges), a demonstratív cselekedetekhez (étkezés a lecsúszott egzisztenciájúakkal). Nem fejtegeti hosszan a nézeteit, hanem inkább lakomát tart velük, és ettől kezdve minden keresztény cselekedet igazi középpontja a „lakoma” ünneplése lesz. Jézus egész Izraelt el akarja érni – Ábrahám minden fiát. Ennek érdekében minden korlátot le is bont. Keresi azt, ami elveszett. Jobban örül a megtalált egynek, mint a kilencvenkilenc igaznak. Jézus már életében is titok volt Jézusnak sok neve volt. Ezeket tudományosan fenségcímeknek (Hoheitstitel-nek) hívjuk. Ilyenek pl.: Isten Fia, Krisztus, Emberfia, Dávid Fia, Isten Szentje, Isten Báránya, Igaz, Szent, Fiú, Főpap, Hajnalcsillag stb. E sok cím arra enged következtetni, hogy őmaga egyiknél sem „cövekelt le”. Valószínű, hogy ez már így volt a halála és föltámadása előtt is. Jézus föllépését és működését is erős ellentétek kísérték. Az Újszövetség tanúsága szerint minden vita Jézus teljhatalma körül mozgott. Mint ahogy hatalma vitatott volt, úgy a személye is. Ez pedig rögtön azt jelenti, hogy a vita nem arra a kérdésre hegyeződött ki, hogy tettei megtörténtek-e vagy sem, hogy azokat az ember lehetségesnek tartja-e vagy sem. Így csak a mai kor embere kérdez. Az Újszövetségben ez másként néz ki. Ők úgy kérdeztek: Ki áll ezek mögött a tettek mögött? Kicsoda Jézus Krisztus? Olyan hatalommal teszi-e ezeket a tetteket, amely mögött Isten van, vagy pedig olyannal, amely mögött az ördög van? Jézus isteni hatalmat tud maga mögött. Benne Isten működik, mert Isten ujjával űzi ki az ördögöket (Lk 11,20). Jézusnak nemcsak a személye, hanem tettei és tanítása is titokkal teljes volt. Egyik föltételezi a másikat, szervesen egybekapcsolódnak. Talán azért is olyan titokzatosak, rejtélyesek a példabeszédei, hogy elgondolkodtassanak bennünket. A titok, amely körüllengi Jézus egész egyéniségét, arra ösztönöz, hogy állandóan foglalkozzunk vele. Mit mondanak Jézusról az ő képei és hasonlatai? Itt sem törekedhetek a teljességre. Jézus olyan világban él, ahol az emberek többsége szolga, nem ura saját egzisztenciájának, hanem ki van szolgáltatva másoknak. Ezek az emberek estétől reggelig, reggeltől éjfélig valaki másnak, náluk hatalma- sabbnak szolgálnak mint rabszolgák, napszámosok és bérmunkások. Idejüket más osztja be, azzal más rendelkezik. Mennyire csodálatosnak és szinte hihetetlennek tűnt számukra, hogy egyszer egy házigazda majd őket is ki fogja szolgálni. Jézus beszél a fügefáról – gyakran úgy, mint a cselekvés objektumáról. Terméketlensége annak is a képe lehet, hogy a teremtmény nem áll a Teremtő rendelkezésére. Másrészt a hit, még ha mustármagnyi is, még egy fügefát (eperfügefát) is tövestül ki tud szakítani (Lk 17,6). A fügefa azért is érdekes és fontos a kisemberek számára, mert a mindennapi táplálékukhoz tartozik. És aki még nem evett fügét, nem is érzékeli Jézusnak és tanítványainak a hétköznapját. Nyilván mély nyomot hagyott Jézusban a kovász és annak titokzatos munkája, ahogyan az egész tésztát átjárja és megváltoztatja. A kép az akkori időkben ambivalens volt. A farizeusok a rossz és a ragály terjedését fejezték ki vele, Jézus pedig rajta az eljövendő ország terjedését érti. Ismét más képekben Jézus az élet kimagasló eseményeit és pontjait dolgozza föl. A születés az újjászületést jelenti, a temetés pedig a búcsúzást a múlt kötöttségeitől. Az Üdvözítő szívesen beszélt a lakodalomról. Magát vőlegénynek nevezte, és éppen mivel hiányzik a menyasszony, képszerűen kell értenünk. A hasonlatokban sem említi a menyasszonyt, mert az mindig Izrael. És ezt a menyasszonyt akarja megnyerni magának, érte adja oda az egész életét. Kitűnően ismeri a bor szóképcsaládját. Beszél a bor készítéséről. Ahogyan a lakodalom, úgy a bor is mutatja, hogy van érzéke az ünnephez, annak megszervezéséhez. A szőlőtő, szőlő, szőlőhegy és vincellér, forrás-erjedés, tömlők – számára mindig az Isten országának képei. Végül egész küldetését úgy foglalja össze, hogy az Utolsó Vacsorán a bort véreként és szövetségének jeleként nyújtja tanítványainak. A zsidóságban ugyanis a szőlőtő és a bor már régóta a Messiás jele. A víz erre alkalmatlan, mert az csak a puszta, csupasz létet jelenti. A bor ellenben több, miként az olaj is – a második messiási szimbólum –, mert körüllengi a luxus lehelete. Az élet jobb minőségét jelenti, nemcsak egyszerűen a létet. Így lesz a bor a boldog, messiási idők jelképévé (ld. Iz 25,6), amely vele kezdődik. Ezért is iszik Jézus bort barátai és ismerősei között. Ugyanakkor Jézusnak nagyon fontosak a búcsúzás, az elválás és a szakítás képei, amelyek a biztos szociális kapcsolatok, de a velejáró kötöttségek megszűnésének is jelképei. Ezek a szakítások az evangéliumért történnek. Fontos a szakítás a családon belül (Lk 12,52k.), mert a szülők még gyerekeiket vagy a gyerekek a szüleiket is képesek bíróság elé állítani (Mk 13,12). Egyébként a „bíróság” is az elválás, a szakítás folyamatát jelzi. Ebbe a körbe tartozik még a korán őrlő asszonyok képe, vagy azé a két férfié, akik egy fekvőhelyen alszanak, és most elválasztják őket egymástól. Az egyiket fölveszik, a másikat pedig otthagyják (Lk 17,34k). Ez a kiválasztás viszont mégsem önkényes, mert csak az lesz nyilvánvaló, ami még most szemmel nem látható. Azaz egyesek az Isten országához tartoznak, mások viszont nem. A képek arra akarnak indítani, hogy egész szívünkkel Isten országához tartozzunk. Jézusnak kifejezetten jó érzéke van a groteszkhez. Ez pedig sajátos humoráról árulkodik (ld. Örkény István, Egyperces novellák). A tű fokán átmenő teve igen látványos, csodálatos állat. A szemében gerendával közlekedő ember nonszensz. Hegyeket és fákat ide-oda rakosgatni szintén nem mindennapi esemény. Az Isten országáért nőtlennek – sőt „heréltnek” – lenni képet legalábbis nagyon idétlen túlzásnak érezzük. Ráadásul ez a Jézus még a fejét sem tudja hová lehajtani, amikor a világ olyan nagy. Ehhez a groteszk sorhoz tartozik a szúnyog megszűrése és főleg a teve lenyelése. A pogányokkal sem fordul elő, hogy sertéseiket gyöngyökkel etetik. Nem beszélve arról, hogy az apa kenyér helyett követ, vagy tojás helyett kígyót vagy netán skorpiót adna a fiának, hogy kreatív gondolkodásra késztesse – szintén páratlanul szokatlan lenne, még ha netán meg is történne. Jézus számol azzal, hogy a groteszket, a képtelen képet, a túlzást jobban meg tudják jegyezni az emberek, mint a szokványos fordulatokat. A képek hatástörténete is ezt igazolja. Jézus jól tudja, hogy ezek a hallgatókat megragadják, és kitörölhetetlenül belevésődnek az emlékezetükbe. Ezzel a groteszkkel rokon Jézus személyének azon vonása, hogy neki van érzéke a nyilvánosságot megdöbbentő „botrányos” dolgok iránt is. Ebbe a témába tartozik a kereskedők kiűzése a templom előudvarából, és az a fölszólítás, hogy hagyjuk a holtakra, hogy eltemessék a halottaikat (Mt 8,22). Jézus azt is tudja, hogy néha „radikálisan” mindent „egy lapra” föl kell tenni. Így van a földbe elrejtett kinccsel. Emberi számítás szerint nagyon oktalan az az ember, aki otthagyja a kilencvenkilencet, és utána megy az elveszett báránynak. Az a pásztor is ostoba, aki életét kockára teszi a juhaiért, mert mit ér a juhok élete az ember életéhez viszonyítva? Hallottunk valaha is olyan pásztorról, aki formálisan föláldozta volna életét a juhaiért? Hasonló a helyzet a sóval is, amely ízét veszti. Milyen só az? Van-e egyáltalán ilyen só? A Mk 9,49k szerint a só nem a tanítványokra vonatkozik, hanem Istent jelenti. Itt ugyanis nem mondja, mint másutt, hogy „ti vagytok a föld sója”, hanem helyette: „Mindenkit tűzzel sóznak majd meg. A só jó, de ha a só ízét veszti, ugyan mivel ízesítik meg? Legyen bennetek só, és éljetek békességben egymással.” Itt a só Istent jelenti és az ő pótolhatatlanságát. Az ítélet tüzének a képe is ebbe az irányba mutat. A tűzről tudjuk – az égő csipkebokorról szóló jelenet óta (Kiv 3,2–6) –, hogy magának Istennek a szimbóluma. Itt mindegyik még Isten kérlelhetetlen szigorúságára is utal. Ezek a képek és hasonlatok sok szempontból egy eddig ismeretlen Jézust nyilatkoztatnak ki. Egy olyan Jézust, akit a világi bölcsességben és a mindennapi dolgok ismeretében sem lehet fölülmúlni. Olyan pontosan megfigyeli az eseményeket, és olyan szakszerűen ki is tudja fejteni, hogy az páratlan. És mennyire ismeri a szív mélységeit! Tudja, hogy az nem nyugodt, hanem nyomasztóan, drasztikusan és demonstratíve negatívan is megnyilvánulhat (bűnös), amit persze az ember szívesen takargatna. Jézus kiváló pedagógiai érzékét pedig lépten-nyomon ki lehetne mutatni. Azt gondolom, hogy az úttal vagy a groteszk képeivel sikerült is ezt érzékeltetnünk. Ezért ő nemcsak egy pedagógus a sok közül, hanem a pedagógus.
Fontos volna, hogy e képek kapcsán azt is kifejtsük, amit Péter így fogalmaz
meg: „Neked örök életet adó igéid vannak”, vagy – másik fordítás szerint
– hogy „az örök élet igéi Nálad vannak” (Jn 6,68). Személyiségének isteni
vonásait majd egy következő számban igyekszünk részletesebben is bemutatni.
Lelóczky Gy. Donát ÉLET A SZENTHÁROMSÁGBAN 1. Legtöbben, ha a „Szentháromság” kifejezést hallják, azt gondolják, hogy az a legéteribb, legelvontabb, tőlünk legtávolabbi vallásos tanítás, melynek semmi köze hozzánk, egyszerű mindennapi emberekhez, semmi köze a mi földhözragadt, mindennapi életünkhöz. De elég csak egy kicsit is fontolóra venni a dolgot, hogy rájöjjünk, hogy a Szentháromságnak igenis nagyon sok köze van hozzánk, hogy valójában ez a legfontosabb valóság az életünkben, hogy mi keresztények a legbensőségesebben, létünk legmélyén egyek vagyunk a Szentháromsággal. Éppen ezért a Szentháromság ünnepe nem egyszerűen minden igazság legnagyobbikának békés szemlélése, hanem annak a valóságnak örömteli ünneplése, hogy felbonthatatlan szeretetszövetség köt bennünket a háromságos Istenhez az egész örökkévalóságra.
Maga a tény, hogy a Szentháromság ünnepe közvetlenül követi pünkösd ünnepét,
arra figyelmeztet bennünket, hogy ma nem a Szentháromság titkáról elmélkedünk,
úgy, ahogy önmagában van, hanem hozzánk való viszonyában imádjuk
Őt. Ez
az ünnep az összegezése, egybefogása mindazoknak a nagyszerű eseményeknek,
amelyek adventtől pünkösdig kibontakoztak szívünkben, lelki szemeink előtt.
Mintegy fél év leforgása alatt újra átéltük az egész üdvösségtörténetet,
amelynek magának szentháromságos szerkezete van, és ma ennek az üdvösségtörténetnek
a távlatából szemléljük a Szentháromságot, azaz egyetlen nagy ünnepen:
* ünnepeljük az Atya végtelen szeretetét és irgalmát,
* ünnepeljük a Megtestesülés titkát,
* ünnepeljük a húsvéti misztériumot,
* ünnepeljük a Szentlélek kiáradását,
Röviden azt mondhatjuk: a Szentháromság ünnepe győzelmi ünnep, Isten befejezett győzelmének ünnepe mibennünk, Isten végső győzelmének ünnepe a bűn, a gonoszság, a halál felett. Nem millió fényévek távolságából tekintünk tétlenül a misztériumra, amelyet ember nem képes nemcsak megérteni, de csak megsejteni sem, hanem ellenkezőleg: épp azt a tényt ünnepeljük, hogy Isten nem maradt távol tőlünk millió fényévekre, hanem részt akart venni az emberi történelemben, nem bánta, hogy piszkos lesz a keze attól, hogy a mi kicsinyes, földi problémáinkkal foglalkozik, úgy döntött, hogy társaságunkban marad, hogy minket Egyházává tesz, népévé, gyermekeivé, sőt, igen, menyasszonyává, ahogy azt a Jelenések könyvében olvassuk. Ebben az értelemben a Szentháromság ünnepe nem egy bizonyos fokig unalmas spekuláció értelmünket meghaladó igazságokon, hanem minden ünnep legörömtelibbje, annak ünneplése, hogy szeretve vagyunk, hogy meg vagyunk váltva, hogy el vagyunk fogadva, hogy dédelgetve vagyunk, hogy át vagyunk ölelve Isten kimondhatatlan szeretete által, hogy meg vagyunk szabadítva egyedüllétünktől, és be vagyunk bocsátva Isten szerető háromságos családjába. 2. El kell fogadnunk a tényt, hogy – mint Egyház és mint egyes személyek – mi emberek vagyunk a háromságos Isten jelenlétének a helye az egész világmindenségben. Fel tudjuk fogni, hogy mit jelent ez a valóság? Isten, aki olyan hatalmas, hogy mintegy tenyerén tartja az egész világmindenséget, ez a hatalmas Isten a sok Tejút közül az egyiknek távoli sarkában megbúvó kis bolygónkat választotta, hogy jelenlétével áldja meg, és mi ke- resztények vagyunk azok, akiket otthonául választott. Nem azt jelenti ez a tény, hogy bizonyos értelemben a Föld bolygó csakugyan a világ közepe? Nem, a csillagok és a galaktikák nem forognak bolygónk körül, de itt él a nép, amelyet Isten, minden csillag és galaktika alkotója, otthonának nevez, és mi vagyunk ez a nép. Sok évvel az űrrakéták és űrhajózási filmek kora előtt, talán tizenöt éves lehettem, amikor mint egy borzalmas felismerés ébredt fel bennem a gondolat, hogy bolygónk tulajdonképpen egy a végtelen térben elveszett űrhajó, mely céltalanul száguld elkerülhetetlen, végső pusztulása felé. Van valaki, aki megvéd bennünket? Néhány évre volt szükség, míg rájöttem: egyáltalán nem vagyunk elveszve, mert egy szerető Isten megtalált bennünket, és vigyáz ránk. Újabb évek teltek el, és megértettem, hogy Isten a legbensőségesebben és visszavonhatatlanul összekötötte sorsunkat a Magáéval: történhet így bármi rossz is velünk? 3. A Szentháromság bennünk lakása az emberiség időtlen álmának beteljesedése: sok ezer éves sóvárgás, vágyakozás után találta meg az emberiség otthonát a Szentháromság társaságában. Mi többet kérhetnénk ennél, mi többet várhatnánk? De ebben a földi életben még nem érkezett el a tökéletes beteljesedés. Egyrészt, sajnos, Istennek csak részben engedjük átjárni életünket, létünket: vannak területek gondolkodásunkban és egzisztenciánkban, beszédünkben és cselekedeteinkben, ahonnan még kizárjuk Istent. Még engedjük, hogy személyes világunk egy részében a Gonosz uralkodjék felettünk. Másrészt vannak területek a világban, amelyeket a Gonosz még erősen kezében tart: struktúrákban, törvényekben, életkörülményekben, emberekben, elsősorban emberekben, az ő sokféle testi, érzelmi és lelki betegségeikben jelen van a Rossz. Ezért akarja Isten, hogy imádkozzunk és dolgozzunk Országa terjedéséért, hogy jelenléte növekedhessék bennünk, világunkban, környezetünkben. Éppen ezért Isten bennünk lakásának kegyelmén túlmenően megadta nekünk azt is, amit a Szentírás helyenként „a Szentlélek erejének”, másutt „a Feltámadás erejének” nevez. Igen, Isten bennünk levő kegyelme igazi erő. Ennek az erőnek a forrása az Atya Isten, a tett, amely révén az a miénkké vált, Isten Fiának halála és feltámadása, és a Szentlélekben ér el ez a kegyelem bennünket. Hogy lássuk, hogyan működik bennünk a kegyelemnek az ereje, elég fellapozni az Apostolok Cselekedeteinek könyvét. Ott láthatjuk az apostolok hithirdetésének meggyőző erejét, láthatjuk a gyógyító erőt, melyet kezük és szavaik által kifejtettek, láthatjuk az ima erejét, amellyel Isten segítségét hathatósan elérték. Ez az az erő, amely révén egy kis csoport műveletlen halászember néhány évtizeden belül megváltoztatta a világtörténelem folyását. Ez az erő most is jelen van az Egyházban, és működni akar bennünk. Néha hallunk vagy olvasunk történetet arról, hogy végső szükségben emberek hihetetlen teljesítményekre képesek. Emlékszem egy ilyen történetre egy férfiról, aki felemelt egy kéttonnás felborult teherautót, amely a kisfiát maga alá temette. Orvosok azzal magyarázzák az ilyen fenomenális teljesítményt, hogy az adott szituációban a szervezet nagy adag adrenalint nyom a vérbe. Mi is képesek vagyunk Isten Országáért fenomenális teljesítményekre, nem nagy adag adrenalin, hanem Isten nagy adag kegyelme révén. Kegyelme, ereje itt van, jelen van bennünk: ne engedjük ott tétlenül szunnyadni, engedjük szabadon működni bennünk, hagyjuk, hogy az általunk szabadon kifejtse hatását a világban, az emberek között. Felelősek vagyunk a ránk bízott kegyelemért: egyetlen kegyelem sem magántulajdon, minden kegyelem az Egyház egészéé, el kell számolnunk vele, mint az evangéliumi szolgáknak a talentumokkal.
Íme: talán meglepően hangzik, a Szentháromság napjának ünneplése cselekvésre
való felhívással végződik. A szentháromságos Isten működni, hatni akar
világunkban, és hogy megvalósítsa akaratát, szüksége van együttműködésünkre.
Bele akar vonni bennünket is az üdvösségtörténet sodrásába, bele akar vonni
bennünket a Szentháromságon belüli örök időktől folyó szeretet- és energiaáramlásba,
ebbe a határtalan kozmikus viharba, és annak kiáradására a világban bennünket
is segítségül hív. Fejezzük ki szívünk mélyéről jövő hálánkat a Szentháromság
iránt mindazért, amit tett érettünk, az Atyától, a Fiú által, a Szentlélekben
úgy, hogy odaadó munkatársai leszünk megváltó munkájában, hogy hűséges
sáfárjai leszünk kegyelmének.
id. Frivaldszky János ÁRPÁD-HÁZI KINGA ÉS LELKI ÖRÖKSÉGE Az egyházban időről időre előtérbe kerül annak megértése, hogy mi is benne a laikus szerepe. Mi a megszentelődésének a módja? Mi a szerepe a társadalomban? – A laikus többnyire házas állapotú, a modern társadalomban munkás vagy mérnök vagy tanítónő vagy más; a középkorban, mondjuk, egy uralkodó család tagja vagy például egy kereskedő fia, mint Ferenc Assisiben, aki sem pap, sem szerzetes nem akart lenni soha, egyszerűen csak keresztény. Mozgalma ugyanúgy korabeli egyháza megújulásának élvonalában volt, mint negyedfél évszázaddal később Ignácé, a katonáé, aki ugyan később pap lett, de a társadalom teljes spektrumát átfogó tevékenység bontakozott ki körülötte. Árpád-házi Kinga személye sok oldalról megközelíthető. Mindenekelőtt a magyarság, aztán a lengyel–magyar barátság szempontjából. Aztán lelkiségtörténeti helye és hatása szempontjából, és hogy életének nagyobbik felében világi volt. 1. Kinga, IV. Béla és Laszkarisz Mária lánya, aki ez írás megszületésekor boldog, megjelenésekor már szent, 1234. március 5-én született. Összesen öt évet töltött szüleinek házában. Vajon kapott-e onnan valami lelki örökséget, s ha igen, mit, ez alatt a rövid idő alatt? Mondható-e nemcsak vér szerint, de lelkiségét tekintve is magyar szentnek? Apja igen összetett jellem. Ridegségével maga ellen fordította egész népét, megakadályozva ezzel a tatárjárás előtti összefogást; szervező intellektusával ugyanakkor a tatárjárás után ő lett a második honalapító. Gyerekeit kiskorukban rajongásig szereti, mikor azonban ezek felnőve saját útjukon indulnak el, ellenük fordul. A kereszténység terjesztését a havasalföldi kunok közt viszont lovagi apostoli feladatnak tekinti, nagy hatással van rá ezenkívül kora modern lelkiségi mozgalma is, a ferenceseké; s mint húga, Szent Erzsébet, ő is ferences harmadrendi lesz. Erzsébet 1231-ben történt halála utáni 1235. évi szentté avatása a királyi udvarban nagy visszhangot vált ki. A krónikások még egy különleges dolgot is feljegyeznek a királyról. A vele boldog, egyetértő, hosszú házasságban élő, a hozzá hibáiban és erényeiben igen hasonló feleségével úgy rendezik be családi életüket, hogy a gyerekek bölcsőit, s így az egész gyereknevelés színterét abba a terembe helyezik, ahol naponta a liturgiát végezték. Így amikor Kinga keresztelése napján a papság az akkori évnegyednek megfelelő Mária-antifonát énekelte: „Ave Regina coelorum, ave Domina angelorum” (Üdvözlégy, mennyek Királynője, angyalok Úrnője), boldogan állapították meg, hogy az újszülött nem hogy sírna, de mintegy velük együtt énekel. Az pedig a királyi család szeretetteljes légkörét jellemzi, hogy amint Kinga húga, Margit nehézség nélkül tudta teljesen magáévá és élete programjává tenni azt, hogy őt szülei Istennek szentelték, úgy Kinga viszont ezt a verssort őrizte meg a maga számára lelki örökségként. Kingát a kor szokása szerint kislányként jegyzik el Boleszláv lengyel herceggel, s 1239-ben kerül Lengyelországba. Itt olyan nevelője lesz, aki áttételesen szintén az Árpád-ház szent hagyományát közvetíti a számára: ez pedig apja öccsének, Kálmán halicsi királynak, a muhi csata hősének és hősi halottjának özvegye, Salomea, krakkói hercegnő. Ő férjével Szent Imre példájára szűzi házasságban élt, 1245-ben pedig klarissza lesz. Vagy másfél évvel ezután, kb. 14 éves korában adják hozzá Kingát Boleszlávhoz, akit rávesz szeretetével arra, hogy előbb egy, majd még egy évet, végül egész házasságukat szüzességben éljék le. (Jan D³ugosz [†1480] lengyel történész Kinga-életrajza szerint Boleszláv herceg nem könnyen egyezett bele a szűzi házasságba; vö. Az imaórák liturgiája III 1444–1447. Szerk.) Egészen friss házas, amikor szülei hazahívják, királyi ajándékot adnak neki, egy sóbányát, a máramarosi Aknaszlatinát, mert a lengyeleknek nem volt saját sóbányájuk. Kinga birtokba veszi a bányát, belehajítva gyűrűjét mintegy eljegyzi magát vele, majd hazautazik, sót és sóbányászokat vive magával. E bányászok fedezik fel Wieliczka sóbányáit, s benne Kinga gyűrűjét annak jeléül, hogy eljegyzettsége átszállt szülőhazájáról új hazájára. Szülőhazáját Kinga mindazonáltal egyáltalán nem tagadta meg, ha bizonyos nosztalgiákkal szakított is. A magyar határ közvetlen közelében fekvő Ószandec (Stary S¹cz) városkát kapja meg férjétől 1257-ben, ahol kolostort kezd építeni. Ő is, mint apja, a ferences lelkiséget követi, annak női változatát, Szent Kláráét. Amikor férje 1279-ben meghal, Szandecbe költözik, és egy évre rá klarissza kolostort alapít a Szűzanya, kolostortemplomot a Szentháromság tiszteletére. Itt él apácaként 1292-ben bekövetkezett haláláig, itt is temetik el. Ettől kezdve Ószandec kegyhellyé lesz, azaz olyan helységgé, amelynek lakói a szentség hagyományával élnek együtt, akarva-akaratlan ezt hordozva és élve vagy ellene szegülve. Hogy mit jelent kegyhelynek lenni, ezt jól mutatja Lourdes esete, ahol minden látogatót – még a nem hívőket is – megérinti a betegek iránti figyelmes szeretet légköre; vagy Máriapócsé, ahonnan a féltékeny bécsi udvar hiába vitte el a könnyező kegyképet, az ott maradt másolat könnyezett tovább, és vált csodatévő ikonná. 2. Ószandec nemcsak zarándokhely lett, de jó ideig a lengyel–magyar kapcsolatok színhelye is. Látogatói közé tartozik Szent Hedvig, aki vőlegényéhez, Jagelló Ulászlóhoz utaztában 1384-ben járt itt, de 1395-ben itt találkozott velük a magyar királyi pár, Zsigmond és felesége, Mária, Hedvig testvére. A városka neve nem sokkal később ismét szerepel a magyar történelemben, bár egyáltalán nem válik becsületünkre: Zsigmond hadai Stibor vajda vezetésével 1410-ben betörnek Lengyelországba, felgyújtják Ószandecet és Újszandec (Nowy S¹cz) külvárosát, de visszaszorítják őket, bár 12 000 cseh, morva és német zsoldos alkotja a sereget. A kegyhely feldúlása olyan barbár tett volt, amit előttük – még Kinga idejében 1287-ben – a tatárok követtek el. Ezekkel így egy szintre kerültek, holott olyan ideológiával küldte őket Zsigmond harcba, hogy a német keresztesek mellett harcolva a kereszténységet védjék a pogány Jagellók ellen. Ez a pozitívnak egyáltalán nem tekinthető eset azonban végkifejletében egészen más fordulatot vett, még hozzá Stibor szempontjából. Stibor ugyanis, ez a zsarnok főúr – lényegében Kinga hatására – megtért. De ki is ez a Stibor? Stibor vajdának (1348–1414), Zsigmond lengyel származású főemberének alakja a magyar köztudatban a múlt század eleje óta van jelen. Igazi „rémalak”: uradalmának központját, Beckó várát udvari bolondja ötletéből építi; öreg, hű szolgáját arra kényszeríti, hogy e várból a mélybe ugorjon, mert önvédelemből ugyan, de megsebesítette kedvenc vadászkutyáját; végül e szolga átka miatt maga is ugyanígy hal meg, kígyómarás kiváltotta önkívületben. Erről szól Kisfaludy Károly Stibor vajda című, 1819-ben készült és bemutatott tragédiája, amelynek forrása báró Mednyánszky Alajos, Stibor leszármazottja és Beckó ura mondagyűjteménye. A mondáknál biztosabb történeti források ugyanezt a képet mutatják. Élete 1370-től csupa háború; idegen eredetű létére 1390-től gátlástalanul és irgalmatlanul szorította ki a tősgyökeres magyar nemzetségek tagjait birtokaikról. Az ószandeci kudarc után Stibor befejezi hadi vállalkozásait. Még a következő évben várható lengyel ellencsapásra sem készül fel megelőző hadműveletekkel. Egy egészen új Stibor áll elénk: a tannenbergi csatában békét közvetít, 1411-ben Prágában Zsigmond és bátyja, a cseh király, majd Husz János és a prágai érsek között. 1412-ben Erdélyben jár, vajdai teendőit gyakorolja, amit nem látott el sok éven át, majd 1413-ban trencséni birtokára megy, ott hal meg 1414 elején. Krakkóban temetik el. Wenzel Géza, Stibor monográfusa 1410 utánra teszi Stibor összes alapítását: Szakolcán és Beckón egy-egy ispotályt és pálos rendházat, a Beckó melletti Vágújhelyen ágostonrendi prépostságot alapít „bűnei bocsánatára és Szűz Mária tiszteletére”. Ebben az összefüggésben ez az indoklás több, mint egyszerű középkorias szófordulat. Az 1410-es év Stibor életében fordulópontnak tűnik. A háborús aktivitást a béke aktivitása váltja fel. Úgy látszik, a gátlástalan, erőszakos zsarnokból humánus embert alakít egy kudarc és egy kegyhely – részben akaratlan – megszentségtelenítése, és a kegyhely légköre, amely egy életét megváltoztatni elszánt ember felemelésére képes. Ószandec 1410-ben már igen látogatott kegyhely, de Kinga boldoggá avatása csak jóval később következik be. Stibor tehát Kinga tiszteletére-engesztelésére alapítást nem tehet, de annak a Szűzanyának a tiszteletére igen, akinek tiszteletére Kinga a kolostort szentelte. 3. Kinga lelkiségének középpontjában a Szentháromság állt, tekintve, hogy a kolostortemplomot neki szentelte – főoltárán ma is egy 1410 utáni időkből származó Szentháromság-ikon van –, magát a kolostort pedig Máriának, az angyalok Királynőjének. Ennek megfelelően a templomban azon a mellékoltáron, amelyen Kinga képe van, az oltárkép a koronás Máriát ábrázolja két angyallal. Az ószandeci, kolostoron kívüli plébániatemplom falán ezen kívül egy olyan kép található a boldoggáavatás korából, amelyen együtt van a Szentháromság és Mária, az angyalok Királynője. Kinga lelkiségét, úgy látszik, az említett antifóna verssorára építette. Lelkiségét ez egyébként azért fejezi ki tökéletesen, mert a házasságban szűz maradt, mint Mária; s mint királyné is Máriát tekintette példaképének, végül mint klarissza is vonzódott egy másik Angyalos Máriához, a Porciunkulához, aki e rend védőszentje. Ám nemcsak Stibor alapításai köthetők egy Kingának köszönhető megtéréshez, hanem Stibor egyik katonájának alapítása is, aki a jelek szerint ugyanazon esemény hatására tért meg. Bizonyos Walach Mihály, Stibor régi hű szervitora 1413 októberében Stibor trencséni törzsbirtokán megkapja Frivald községet (ma: Rajecká Lesná, Szlovákia), és ennek elpusztultan álló temploma helyébe újat emel, Mária az angyalok Királynője tiszteletére. A templom búcsúnapja Szentháromság vasárnapja. E község azóta Mária-kegyhely, 1480 tájáról való szobra pedig kegyszobor. A régi templom helyett 1864-ben újat építenek, ennek hivatalos titulusa ugyan már Mária születése – mert ennek létezik ünnepnapja, ellentétben a régivel –, az oltáron a kegyszobrot mégis angyalok veszik körbe, és a fő búcsúnap ma is a Szentháromság-vasárnap. E Mária-kegyhely is Kingának köszönheti létét – ha ez ma már feledésbe merült is –, s áttételesen az ő lelkiségét terjeszti. 4. A következő évszázadokban ezeknek az alapításoknak eredete feledésbe merült, hiszen Kinga nem volt kanonizált személy. Ő maga is jó időre háttérbe szorult, a reformáció kora nem kedvezett a szenteknek. 1629-ben azonban megindul boldoggáavatási pere, végül is 1690-ben avatják boldoggá. Mint boldognak (XV. századi) életrajza bekerül a jezsuita bollandisták gyűjteményébe. Ennek nyomán 1743-ban a magyar jezsuita Prileszky János is kiadja latin nyelvű gyűjteményében életrajzát. A kor a barokk, a templomboltozatok freskói az égre látszanak nyílni, a szentek szobrai eksztázisban ábrázolva, életrajzaikban is egyedül a természetfeletti a hangsúlyos, a csodás, a szokatlan, a meglepő. A lelkiségnek, mely emberi válasz Isten meghívására, szerep nem jut. A szenteket úgy mutatják meg, mint akiket csodálni nagyon, követni alig lehet. 1733-ban Lengyelországban elindítják a szentté avatást, de hazáját, amelynek királynéja lett, a század folyamán felosztják. Hosszú időre, századunk elejéig eltűnik a térképről, amíg csak Isten igazságossága a történelem másik serpenyőjébe a huszadik század második felében egy lengyel pápát nem tesz. 5. A huszadik század új, lelkiségi igénnyel lép fel. Kinga mint világi jelenik meg a szemünk előtt. A szakrális és profán közti áthághatatlannak látszó falat kezdik bontogatni, mint annak idején IV. Béla is tette, amikor családi élete és a liturgia színterét egy térré foglalta egybe. Létrejönnek olyan szerzetesrendek, apostoli közösségek, amelyek teljesen a világ megszentelését tűzik célul maguk elé. Így pl. Magyarországon P. Bíró Ferenc 1921-ben alapította a Jézus Szíve Népleányai Társaságát (apostoli élet társasága), melynek tagjai nem tesznek fogadalmat, és egyenruhát sem viselnek. „A népleány nem fél az anyagtól. [Érdeklődésük] középpontjában legyen . . . a család fontos szerepe a társadalomban.” ( P. Bíró) Jóval korábban, 1908-ban jött létre Farkas Edith Prohászka Ottokár ihlette, hasonló jellegű alapítása, a Szociális Missziótársulat, a kék nővérek, széles tevékenységi körrel, egyebek közt gyerekek körében végzendő szociális munkával. Az ő, különböző magyar szentekről elnevezett leányklubjainak egyikét, a Boldog Kingáról nevezettet veszi gondozásba 1933-ban Wisolith Ilona és két barátnője. Közösségük 1943-ban önállósul. Lelki karakterét Uxa József lelki vezetése alakítja 1947-től. 1949-ben pedig a Provida Mater k. pápai irat tanítása által is bátorítva, Mindszenty József bíborostól engedélyt kérnek és kapnak a kingások úgynevezett institutum saeculare alapítására. Tagjai ideiglenes szüzességi fogadalmat tettek a házasságig. Az első férjhez ment kingás lány éppen az alapítónő sógornője lett 1949-ben. Általa a közösségben így már együtt voltak a szüzek és férjes asszonyok, akiknek Kinga egyaránt példaképe lehetett. A 25 főre növekedett közösség nemsokára a politikai üldözés viharába került, de a három első kingás 1950-ben lelkiatyjuk kezébe örök fogadalmat tesz. Uxa József a korábbi börtönbüntetései következtében szerzett betegségében 1954-ben meghal, éppen boldog Kinga napján. Az alapítónő és néhány társa az illegális tevékenységet is vállalja, amíg 1967-ben egy rendőri-bírósági akció fel nem számolja végleg működésüket. Wisolith Ilona 1977-ben találkozik a Fokoláre Mozgalommal, hivatalos nevén Mária Művével (Opus Mariae), ennek lesz elkötelezett tagja. A rendszerváltozás után nem is alakulnak újjá, tagjai közül többen alapítónőjüket követik lelkiségében. „Felmutat égre Szent Gellért keresztje”, Kinga lelkisége pedig Máriára. 6. Századunk annyiban hasonlít Szent Ferenc és Szent Ignác századaihoz, hogy közepe óta sorra jönnek létre a különféle lelkiségi mozgalmak és úgynevezett új közösségek. Ezekre mindre – így vagy úgy – jellemző a szakrális és profán közti éles határ megszüntetése. A Christifideles laici k. enciklika kifejezetten meg is követeli tőlük a világ megszentelését. A meghívás Istenre szól, amihez képest másodlagos a szűzi vagy házas állapot. Több mozgalomban létezik egymás mellett a szüzek és házasok közössége, ez kifejeződik közös életben, közös tevékenységben, az evangéliumi tanácsok állapotszerű követésében. Olykor, mint a szüzek, a házasok is egyenruhát viselnek (pl. Regina Pacis Közösség). Bizonyos új közösségekben az elkötelezett szüzek és házasok közössége liturgikus: közös misén, zsolozsmán vesznek részt (pl. Nyolc Boldogság Közösség). Mindez eszünkbe juttatja IV. Béla családi életét, legjobb énjének Isten utáni törekvését. Van azonban olyan közösség, amelyben az evangéliumi tanácsokra fogadalommal elkötelezett szüzek és ígéretekkel elkötelezett házasok közössége teljesen laikus; kizárólag Jézus azon ígéretére támaszkodik, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Ez a Fokoláre Mozgalom. Az általuk élt egység Jézus nevében nem liturgikus vonatkozású, nincs liturgikus vagy bármilyen helyhez, időponthoz vagy alkalomhoz kötve Napról napra élhető „Jézus nevében”, azaz ahogy Ő: életét adva szeretetből. A tagok egymásnak teret adnak, a másikat nemcsak elfogadva, de befogadva, a Szentháromság életét élik itt a Földön, a személyek különbözőségében megélt olyan totális léttani párbeszédben, egységben, amelyet a szeretet hoz létre. A mozgalom alapítója, Chiara Lubich már 1939-ben Lorettóban, a hagyományok szerinti Názáreti Házban tartózkodva átélte egy olyan természetfeletti család eljövetelét, ahol szüzek élnek együtt. Ennek megvalósulása lett néhány évvel később az első fokolár, az azóta létrejött számos fokolár legelsője. Még 1949-ben csatlakozott hozzájuk Igino Giordani, filozófus, közíró, parlamenti képviselő s személyében az első fokolárbeli házas, akit azóta ezen az úton több ezren követtek. Giordani számára így oldódott meg életének addigi kínzó problémája, hogy a házasok az addigi felfogás szerint – az ő szavával élve – az egyház „lelki proletariátusát” alkották, távol a „tökéletesség állapotától”, azaz a szüzességtől, így magától a tökéletességtől, az életszentségtől is. Hogy a tökéletesség és annak állapota nem azonos egymással, ezt Chiara Lubich és a társalapítóvá lett Igino Giordani párbeszéde hozta napvilágra. E mozgalommá vált kezdeményezésnek később az egyház a Mária Műve nevet adta, amely nemcsak elnevezés, de lényegjelző meghatározás is annak alapján, hogy tagjai az ígérete szerint köztük megszülető Jézust Máriaként hivatottak adni a világnak. Mária Műve, amely a Szentháromság életét hivatott élni itt a Földön . . . azt hiszem, Árpád-házi Kingának mint szentnek, személyes ügye. 1998 pünkösdjén a szentatya kezdeményezésére több mint ötven lelkiségi mozgalom és új közösség több százezer tagja gyűlt össze a Szent Péter téren, megmutatva az egyház kevéssé ismert karizmatikus, laikus, (Hans Urs von Balthasar meghatározása szerint) máriás arculatát, a jobban ismert intézményes, hierarchikus, péteri arculat mellett.
Ez év júniusára ugyanez a pápa Kinga szentté avatását iktatta be. Vajon
hogyan fogja őt az egyháznak bemutatni ez alkalommal? Kinga egyáltalán
nem tűnik régmúlt korok aktualitást vesztett szereplőjének, hanem nagyon
is élő, hozzánk szóló, követhető személynek.
A szerző 1976 óta a Fokoláre Mozgalom tagja és Új Város c. havi közéleti kiadványának munkatársa. Stibor vajdával kapcsolatos megállapításaira család- és helytörténeti kutatásai során jutott. Előbbi tevékenysége a Magyar Történelmi Társulat pályázatán 1991-ben első díjat nyert, utóbbiért 1998-ban Rajecká Lesná díszpolgára lett. – IV. Bélát és családját illetően lásd Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar Történet I; Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában, Bp. 1977. Árpád-házi Kingáról: Puskássy Pál: Árpádházi Boldog Kinga, Bp. 1931; Borkiewicz, Izydor: Blogos³awiona Kinga w œwietle legend i historii, Stary S¹cz, 1997.; Stiborról: Mednyánszky Alajos: Malerische Reise auf dem Waagflusse, Pest, 1825, (Magyarul: Bp, 1981) ; Wenzel Géza: Stibor vajda. In: Értekezések a történeti tudományok köréből 4. köt.; Frivaldról (Rajecká Lesná); Turul, 1998. 3–4. sz.; a lelkiségi mozgalmakról: Lelkiségek – Mozgalmak, az Országos Lelkipásztori Intézet kiadványa; a Fokoláre Mozgalomról: Ökumené, 1998. l. sz; Lubich, Chiara: Az egység kalandja, Új Város, Budapest, 1992.
(II. János Pál pápa homiliája 1999. május 17-én) Szabó Ferenc A 2000. ÉV NAGY JUBILEUMA A világegyház a pápa kívánságára A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levele (1994. november 10.) szellemében készül a nagy jubileumra, Jézus Krisztus születése 2000. évfordulójára. Ez a szentév az 1300-ban elkezdődött rendes szentévek sorozatában a 26. lesz. II. János Pál pápa Incarnationis mysterium kezdetű, 1998. november 29-én kelt bullájával hirdette meg. A következőkben a bulla (IM) főbb gondolatait foglaljuk össze, hogy segítsük olvasóinkat a jubileumra való felkészülésben és az ünneplésben. A szentatya bevezetőül az Efezusi levél hálaadó himnuszát idézi (Ef 1,3–5.9–10), ahol az apostol az Atyaisten örök üdvözítő tervét magasztalja, aki a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, és szeretetből arra rendelt, hogy fogadott gyermekei legyünk Fiában, Jézus Krisztusban, és aki öröktől fogva elhatározta, hogy „az idők teljességével Krisztusban mint főben foglal össze mindent”. Az üdvösségtörténet csúcspontja Jézus Krisztus; „mindnyájan az ő teljességéből merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16). „Jézus születése Betlehemben nem olyan tény, amelyet egyszerűen a múltba lehetne utalni. Mert az egész emberi történelem előtt játszódik le: jelenünket és a világ jövőjét ő világítja meg jelenlétével.” A pápa utal (IM 2) Redemptor hominis kezdetű első enciklikájára, ahol már mintegy előre jelezte az ezredfordulót, és igyekezett előkészíteni a lelkeket, hogy tanulékonyak legyenek a Szentlélek tevékenysége iránt. A jubileumot egyidőben Rómában és a helyi egyházakban ünneplik; két központja lesz: az Örök Város, Péter utódának székhelye és a Szentföld, ahol Isten Fia Mária méhében testet öltött, és ahol megszületett az első keresztény közösség. A jubileumi időben az üdvösség isteni pedagógiája a megtérésre és a bűnbánatra indítja az embert, hogy visszaszerezze Isten barátságát, kegyelmét, a természetfeletti életet. Az új évezredbe átlépve a keresztény közösségeknek a hit tekintetét Isten országa hirdetésének új távlatai felé kell kiterjeszteniük. Kötelességünk e különleges alkalommal nagyobb hűséggel visszahajolnunk a II. vatikáni zsinat tanításához, amely új fénybe állította az egyház missziós küldetését, megjelölve az evangelizálás új követelményeit. Az egyház jobban tudatosította saját misztériumát és küldetését: a hívők közösségeinek a kovász szerepét kell betölteniük a társadalomban, hogy azt megújítsák; az egyháznak hirdetnie kell Jézus Krisztust, aki az egyedüli üdvözítő a világ számára. A szentatya visszautal (IM 3) Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelére, amelyben megjelölte az előkészületi évek programját. Az előkészület második szakaszában (1997–1999) egy-egy évet Jézus Krisztusnak, a Szentléleknek és az Atyának szenteltünk. Maga az ünneplés 2000-ben egyetlen nagy, megszakítatlan himnusz lesz a Szentháromsághoz, a teológus Nazianzi Szent Gergely költői szavai szerint:
Dicsőség az Atyaistennek
Dicsőség a Szentléleknek, a minden
A Szentháromság egyetlen Isten,
Az eszes lény minden teremtménynél jobban A pápa a továbbiakban (IM 4) kiemeli a jubileum ökumenikus jellegét. Valamennyi megkeresztelt osztja a Jézus Krisztusba vetett hitet. Az utóbbi évtizedekben a keresztények előrehaladtak az egység útján. A Szentlélek sugallatára hallgatva mindannyiunknak ki kell nyilvánítanunk a keresztségben kapott istengyermekség kegyelmének teljes egységét. Mert „egy a test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr és a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent átjár, és mindenben benne van.” (Ef 4,4–6) A pápa utal (IM 5) a VIII. Bonifác által 1300-ban meghirdetett első szentévre; ettől kezdve az egyház rendszeresen (1400-tól 25 évenként) megrendezte – búcsúkat engedélyezve – a szentéveket. Voltak rendkívüli szentévek is (IM 6): így az 1983-as, amely a megváltás 1950. évfordulójára emlékezett. A mostani kezdete 1999 karácsony éjszakája, vége 2001 vízkeresztje. Maga a pápa nyitja meg a Szent Péter-bazilika szent kapuját karácsony vigíliáján, majd következik a jeruzsálemi és betlehemi bazilikák, továbbá a római bazilikák szent kapuinak megnyitása, kivéve a falakon kívüli Szent Pál-bazilikát: a pápa január 18-án, a keresztények egységéért végzett imahét kezdetekor nyitja meg ennek kapuját, ezzel is jelezve a jubileum ökumenikus jellegét. A helyi egyházakban is kará- csonykor, az Úr születésének napján, különleges ünnepélyességgel történjék – a püspöki székesegyházban – a jubileum megnyitása. A bulla következő pontjai (7–9) a szentév hagyományos „gyakorlatainak” jelentését írják le: ezek pedig a zarándoklatok¸ a szent kapu jele és a búcsúk elnyerése. „A jubileum intézménye történelme során olyan jelekkel gazdagodott, amelyek a hitről tanúskodnak, és segítik a keresztény nép áhítatát. Ezek közül mindenekelőtt a zarándoklatot kell említenünk. Ez utal az ember állapotára, aki szívesen jellemzi földi életét az utazással. Születésétől haláláig minden ember: homo viator. (. . .) Az egyház története a soha be nem fejezett zarándoklat leírása. (. . .) A zarándoklat mindig jelentős mozzanat volt a hívők életében, az egyes korokban különböző kulturális kifejezéseket öltve. A zarándoklat felidézi a hívő személyes útját, aki a Megváltó nyomdokain halad: tevékeny aszkézis, bűnbánat gyakorlása az emberi gyengeségekért, állandó őrködés saját törékenysége felett, belső felkészülés a szív megújítására. A virrasztás, a böjt, az imádság révén a keresztény Isten kegyelmétől támogatva” előre halad a keresztény tökéletesség útján. (IM 7) „A zarándoklatot elkíséri a szent kapu jele: e kaput először a Lateráni bazilikában nyitották meg az 1423-as jubileum alkalmával; felidézi azt az átmenetet, amelyre minden keresztény hivatott: átmenni a bűnből a kegyelmi állapotba. Jézus mondotta: »én vagyok az ajtó« (Jn 10,7), hogy jelezze, senki sem juthat el az Atyához másként, csak Rajta keresztül. Ezzel Jézus azt is kijelenti, hogy Ő az Atya által elküldött Üdvözítő. Csak egyetlen kapu van, amelyen át eljuthatunk az Istennel való szeretetközösségbe: ez Jézus, az üdvösség egyetlen és abszolút útja. (. . .) Ebben a szellemben lépi át elsőnek a pápa 1999. december 24–25. éjszakáján a szent kaput. . .” (IM 8) A búcsú – magyarázza a bulla – a jubileum lényeges eleme. „Ebben megnyilatkozik az Atya irgalmasságának teljessége, aki szeretetében mindenkivel találkozni akar; szeretetének kifejezése mindenekelőtt a bűnök bocsánata. Az Atyaisten rendesen a bűnbánat és a kiengesztelődés szentsége révén bocsátja meg a bűnöket. Mert a tudatos és szabad beleegyezés a súlyos bűnbe elszakítja a hívőt az Istennel való élet- és kegyelmi közösségtől, és így kizárja az életszentségből, amelyre meghívást kapott. Az egyház, minthogy Krisztustól megkapta a bűnbocsánat hatalmát (ezt az ő nevében gyakorolja, vö. Mt 16,19; Jn 20, 23), Isten szeretetének élő jelenléte a világban, Istené, aki lehajol minden emberi gyengeségre, hogy irgalmasságában magához öleljen bennünket. Isten főleg egyháza szolgálata által árasztja ki irgalmasságát a világra, éppen ama drága ajándék révén, amelyet ősi hagyomány szerint »búcsúnak« (indulgentia) nevezünk.” Isten tehát megbocsátja a meggyónt bűnöket; de ősi szokás szerint a bocsánat ingyenes ajándékához (ami az örök büntetés elengedését és az ember megújulását vonja magával) hozzátartozott egy bizonyos „penitencia ”, amely a megtisztulás folyamatát jelezte; tehát a már megbocsátott bűnök következményeitől való tisztulásról van szó. Ezt nevezzük búcsúnak: az Isten által megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó „büntetés” (poena), bűnbánó vezeklés elengedése. De a lényeg: a búcsú kifejezi Isten irgalmasságának teljes ajándékát. A bulla a továbbiakban (IM 10) még jobban megmagyarázza az indulgentia = búcsú teológiai értelmét. (Erre azért is szükség van, mert sokszor még a hívők is félreértik.) „A bűn ugyanis Isten szentségének és igazságosságának megsértése. Továbbá megvetése annak a barátságnak, amelyet Isten felajánl az embernek; ezért kettős következménnyel jár. Az első: ha súlyos bűn, megfoszt az Istennel való szeretetközösségtől, és következésképpen kizár az örök életben való részesedésből: Isten a bűnbánatot tartó bűnösnek megadja a súlyos bűn bocsánatát, és ebből következik az »örök büntetés« elengedése. Másodszor: minden bűn, még a bocsánatos is, rendetlen ragaszkodás a teremtményekhez, ezért szükség van a tisztulásra, akár itt a földön, akár a halál után az ún. tisztító helyen. Ez a tisztulás megszabadít a bűn ún. »ideigtartó büntetésétől«, a kiengeszteléssel eltörlődik az, ami akadályozza az Istennel és a testvérekkel való teljes szeretetközösséget.” A bulla itt utal A katolikus egyház katekizmusa 1472. pontjára: „Ezt a kétféle büntetést nem lehet valamiféle bosszúnak tartani, amellyel Isten az embert kívülről sújtja, hanem nagyon is a bűn természetéből származó valóságként kell fölfogni.” A pápa a továbbiakban (még mindig a 10. pontban) a Krisztus misztikus testében való közösségre világít rá: e természetfeletti egységből kifolyólag egyesek szentsége mások javára is válik, miként egyesek bűne másoknak is kárt okozhat. Krisztus misztériumában beszélhetünk egy bizonyos „helyettesítésről”, így a szenvedés türelmes elviselése Krisztussal egyesülve – Általa, Vele, Benne – üdvözítő értékű lehet (vö. Kol 1,24). Az egyház Krisztus kincstárából merít. Ha a búcsú elnyeréséért imádkozunk, belépünk ebbe a lelki közösségbe, amelyben senki sem él magának; megnyílunk másoknak: nemcsak a saját üdvösségünkre gondolunk önző módon, hanem másokéra is. Ez a szentek egyességének (közösségének) misztériuma, a „helyettesítés” misztériuma: az ima az út a Krisztussal és szentjeivel való szeretetközösséghez. „A búcsúkról szóló tanítás tehát – amint VI. Pál írta – »mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy milyen szomorú és keserű dolog elhagyni az Úristent (vö. Jer 2,19). A hívek ugyanis, amikor elnyerik a búcsúkat, megértik, hogy a saját erejükből képtelenek lennének helyrehozni a rosszat, amelyet bűnükkel okoztak önmaguknak és az egész közösségnek, és ezért az üdvös alázatra serkenteni őket«. Továbbá a szentek egyességének igazsága, amely a hívőket Krisztussal és egymással egyesíti, arra figyelmeztet, hogy mennyire segíthetünk másokat, élőket és holtakat, hogy egyre bensőségesebben egyesüljenek a mennyei Atyával.” A bulla (IM 11) ismételten hivatkozik a Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levélre (ennek fordítása megjelent a Szent István Társulatnál), ahol (33., 37., 51.) túl a búcsúk elnyeréséhez szükséges feltételeken megjelölt bizonyos gyakorlatokat. Ilyen az emlékezet megtisztítása, amely mindenkitől bátorságot és alázatosságot követel, hogy a keresztények elismerjék a múltban és a jelenben elkövetett hibáikat. A jubileum legfőbb felszólítás a megtérésre, amit Jézus az evangéliumban hirdetett. Továbbá a szeretetszolgálat a szegények és szükséget szenvedők megsegítésére, az igazságosság gyakorlása. (IM 12) A vértanúk emlékezete (IM 13) különösen is ékesszóló tanúságtétel, hiszen senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja másokért, akár ellenségeiért is. Az elmúlt kétezer év tele van a vértanúk tanúságtételével: „Te martyrum candidatus, laudat exercitus.” („Fehérbe öltözötten téged * a vértanúk dicsérnek.” Farkasfalvy D. fordítása.)
Végül a pápa (IM 14) Máriához, Isten Fia szent szülőjéhez és az egyház
Anyjához fohászkodik: járjon közben, hogy a keresztény nép bőségesen elnyerje
a jubileum során a kegyelmet és irgalmat, miközben az elmúlt kétezer évre
emlékezve örvendezik.
II. János Pál imája a nagy jubileumra
1. Légy áldott, ó Atyánk,
2. Kegyelmedtől, ó Atyánk, a jubileumi szentév
3. Tartsd meg, ó Atyánk, a Lélek erejével Egyházad,
4. Tisztítsd meg, Atyánk, Fiad tanítványainak emlékezetét,
5. Mindenható Atyánk, a világmindenség és az emberiség Teremtője,
Verőcei Gábor
MI A PLÉBÁNIA A Távlatok 1998/4, 605–608. oldalán közölt – vitaindítónak szánt – névtelen cikkhez röviden szeretnék hozzászólni. Amit „a névtelen falvak plébánosai közül egy” írt, azért is elgondolkodtató, mert úgy tűnik, nemcsak az ország szakad két részre anyagi szempontból, de a papság is: vidékire és városira (fővárosira). Ez nem jó. Amit a név nélküli cikk tartalmaz, az nem elmélet, hanem tény. Amíg az elméletekkel lehet vitatkozni, a tényekkel, sajnos, nem lehet. A névtelenségbe burkolózó atyával – aki tényeket ír le – annyiban egyet tudok érteni, hogy lehetnek olyan lelkipásztori megnyilvánulások (írásban és szóban), amelyek nem túl szerencsés megfogalmazásukkal mások érzékenységét sértik. A magam tapasztalatából hadd mondjak egyet. Az esztergomi főegyházmegyében ilyen elnevezéssel találkoztam: „útkereső plébánosok.” Voltaképpen minden plébános „útkereső”; de akkor mi szükség van erre a szűkítő elnevezésre?! Könnyen félreérthető, és azt sugallhatja, hogy van egy „elit” papság, és van egy „végvári vitézekből” álló papság. Bár ezt sem tartanám okvetlenül leminősítőnek, hiszen a végvári vitézek között voltak olyanok, mint Jurisics Miklós és Szondi. . . A végvári helytállás van olyan fontos, mint a nagy koncepciók megfogalmazása. Természetesen nem feltételezek semmi bántó szándékot az ilyen nem túl szerencsés megfogalmazásokban, de azért a „sikeres” lelkipásztoroknak „legyen gondjuk a szegényekre” (Gal 2,10), ne szégyenítsék meg a kevésbé „sikeres” lelkipásztorokat. A „sikerről” jut eszembe a 72 tanítvány története (Lk 10,1–20). Sikeres prédikációs körútjukról lelkesen számolnak be Jézusnak, aki viszont lecsendesítően szól hozzájuk: „De mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennybe.” (Lk 10,20) Jézus tanítványainak a figyelmét a külső eredményekről, a külső sikerekről a belső örömforrásra irányítja, amikor „kitörő örömmel felujjongott a Szentlélekben” (Lk 10,21 skk.). A „sikeres” plébánosoknak éppúgy tudniuk kell, mint a „kevésbé sikereseknek”, hogy a Szentlélek bennünk lakása adja azt az örömet, amelyet a világ nem vehet el tőlünk, és hogy az Isten országa végső soron nem keresés eredménye (útkereső plébánosok), hanem ajándék. Feltételezi ugyan a keresést, de nem annak eredménye. Amiben a névtelenségbe burkolódzó atyával nem tudok egyetérteni, az a rosszkedvűség. Kudarcok mindegyikünket érnek. De az örömhírt nem lehet rosszkedvűen, keseregve közvetíteni. Istenben boldogult egykori pilisvörösvári elődöm, Labbant Lajos – aki remek pap volt és igaz jó barát – szinte minden találkozáskor így búcsúzott paptársaitól: „Na, sok jókedvet!” A bennünk lakó Szentlélek szabadítson meg az olykor ránk törő keserűségtől, a mások elítélésének vagy megítélésének szándékától, hogy sok jókedvvel tudjunk hálát adni azért, hogy Isten országának munkatársai lehetünk.
|
|||||||||
|
FIGYELŐ Vatikáni Rádió II. JÁNOS PÁL PÁPA ROMÁNIÁBAN (1999. május 7–9.) A harmadik évezred közeledtével kezdetű körlevelében II. János Pál pápa a 2000. év nagy jubileuma előkészületeiről szólva hangsúlyozza: „Miközben a kereszténység a második évezred végéhez közeledik, méltó és igazságos, hogy az Egyház jobban tudatára ébredjen gyermekei bűnének, megemlékezvén mindarról, amivel ők a történelem folyamán eltávolodtak Krisztusnak és az Ő evangéliumának lelkületétől, s ahelyett, hogy a hívő élet tanúságát adták volna a világiak számára, úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy ellentanúságot tettek és botrányt okoztak.” (TMA 33) Ezért szükség van a bűnbánatra: az Egyház bűnösöket foglal magában, szent is, mert a Szentlélek élteti, de folytonos megtisztulásra, megújulásra is szorul (vö. LG 8). A jubileum alkalmas idő a bűnbánatra: „A nagyobb bűnbánatot és megtérést követelő bűnök közé kell sorolnunk azokat, amelyeket Isten népe egysége ellen követtünk el. Az egyházi közösség a mögöttünk lévő második évezredben az első évezrednél fájdalmasabban tapasztalta – »olykor mindkét rész hibájából« (UR 3) – azokat a szakadásokat, amelyek nyilvánvalóan ellenkeznek Krisztus akaratával és botránkoztatják a világot (vö. UR 1). (. . .) Az évezred végén az Egyháznak még buzgóbban kell a Szentlélekhez fordulnia, hogy kérje tőle a keresztények egységének ajándékát. A világ evangelizálásának kulcsproblémája ez.” (TMA 34) Ebben az ökumenikus távlatban helyezkedik el a pápa romániai látogatása, amint ez beszédeiből kiviláglik. Az 1054-ben elszakadt ortodox egyházakkal ugyan folyik a teológiai párbeszéd, és VI. Pál elkezdte a szeretet párbeszédét Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkával (Ut unum sint 52–53). De még számos nehézség akadályozza az egyesülést, azon túl, hogy az ortodoxok nem ismerik el a pápa primátusát. Kiemelve azt is, ami összeköt bennünket (a Szentírás, az apostoli folytonosság, a papság és Krisztus áldozata, a szentségek), jelezte a nehézségeket is, külön kitérve a sajátos romániai helyzetre. A következőkben a pápa három fontos beszédéből idézünk egy-egy bekezdést, amelyek ezekre a megoldásra váró problémákra utalnak. De előbb hallgassuk meg a Szentatyát, aki útjáról visszatérve a szerdai általános kihallgatáson beszámolt romániai látogatásáról. 1. A szentatya szól bukaresti útjáról A május 12-i szerdai általános kihallgatáson a pápa beszámolt romániai (bukaresti) útjáról, összefoglalva annak főbb mozzanatait. Miként a sajtó, ő maga is történelmi eseménynek nevezte útját, mivel első látogatása volt olyan országban, ahol a keresztények nagy többsége (kb. 86 százaléka) ortodox; elsősorban az ortodox egyház meghívásának tett eleget. Hálát adott Istennek, aki gondviselésében úgy intézte, hogy erre az eseményre a kétezredik év küszöbén kerüljön sor, lehetőséget adva a katolikusoknak és ortodox testvéreiknek, hogy egy különösen jelentős lépést tegyenek közösen a teljes egység felé vezető úton. A szentatya ismételten kifejezte köszönetét Emil Constantinescu államelnöknek a meghívásért, továbbá Teoctist pátriárkának és a szent szinódusnak azért a szívélyességért, amellyel fogadták. Őszinte szeretetük, amely szavaikból áradt és amely arcukon tükröződött, kitörölhetetlen nyomot hagyott szívében. Köszönetét fejezte ki a görög katolikus és a latin szertartású püspököknek is, akikkel megerősíthette a krisztusi szeretetközösség szoros szálait. Ha a néhány évvel ezelőtti politikai helyzetre gondolunk, világosan látjuk: ez az esemény ékesszóló jele annak, hogy Isten működik a történelemben. Akkor teljesen elképzelhetetlen lett volna a pápa látogatása, de az Úr lehetővé tette azt, ami emberileg megvalósíthatatlannak tűnt. A szentatya ezután így folytatta: „Ezzel a zarándoklattal a román nép és keresztény gyökerei előtt kívántam leróni tiszteletemet; ez utóbbiak a hagyomány szerint András apostol, Simon Péter testvére evangelizáló művéhez nyúlnak vissza. Az évszázadok során a keresztény gyökerek életnedve az életszentségek szakadatlan sorát táplálta, számos vértanúval és hitvallóval. Ezt a lelki örökséget folytatta századunkban annyi püspök, pap, szerzetes és világi hívő, akik tanúságot tettek Krisztusról a hosszú és kemény kommunista diktatúra idején, bátran szembenézve a kínzásokkal, a börtönnel, olykor még a halállal is. Mély megindultsággal álltam Juliu Hossu bíboros és Vasile Aftenie püspök sírja előtt, akik a diktatúra alatti üldöztetés áldozatául estek. Tisztelet neked, Isten egyháza Romániában! Sokat szenvedtél az Igazságért, és az Igazság szabaddá tett. [Megjegyzés: a temetői látogatás eredetileg nem szerepelt a pápa programjában; az ortodoxok végül engedtek kívánságának.] A vértanúság tapasztalata egyesítette a Romániában jelenlévő különféle felekezetekhez tartozó keresztényeket. Egyetlen tanúságot tettek életükkel Krisztusról az ortodoxok, katolikusok és protestánsok. Ezeknek a vértanúknak a hősiességéből buzdítás fakad az egyetértésre és a kiengesztelődésre, hogy leküzdjék a még fennálló megosztottságot.” A szentatya a görög katolikus, illetve latin szertartású szentmise, valamint az ortodox isteni liturgia során megtapasztalhatta, milyen gazdagságot jelent a keresztények számára, amikor keleti és nyugati hagyományuk mindkét „tüdejével” lélegeznek. II. János Pál pápa lerótta tiszteletét a görög katolikus egyház előtt, amely különösen sokat szenvedett az üldöztetés idején, emlékeztetve rá, hogy 2000-ben ünnepeljük Rómával való egységének harmadik centenáriumát. Hősies ellenállásának jelképe Alexandru Todea bíboros, akit a rezsim 16 évi börtönnel és 27 évi házi őrizettel sújtott. Előrehaladott kora és betegsége ellenére eljött Bukarestbe: a vele való találkozás a szentatya számára különleges örömet jelentett. Rendkívül fontos volt a Teoctist pátriárkával és a román ortodox egyház Szent Szinódusával való találkozás. A szentatya testvéri megértést tapasztalt részükről, az Úr akaratának megfelelő teljes egység iránti őszinte vágyat. A pápa biztosította a román ortodox egyházat a katolikus egyház együttműködéséről. A testvéri szeretet a párbeszéd lelke: ez a szeretet vezet a teljes egységet akadályozó nehézségek leküzdéséhez. A szentatya ismételten köszönetét fejezte ki a román ortodox egyháznak, mivel meghívásuk lehetővé tette, hogy megvalósítsa péteri szolgálatának alapvető szempontjait, amelyeket Ut unum sint kezdetű enciklikájában már kifejtett. A pápa a romániai püspöki konferencia latin szertartású és görög katolikus püspökeit arra buzdította, hogy fáradhatatlanul hirdessék az evangéliumot, legyenek a szeretetközösség munkásai, biztosítsák a papnak és szerzetesnek jelentkező sok fiatal kiképzését, oltalmazzák az életet, a családot, szolgálják a szegényeket. A román nemzet az evangelizálással született meg, és az evangéliumban találja meg a hivatása megvalósításához szükséges erőt: legyen a következő évezredben a béke útkereszteződése Európában – mondotta a pápa –; majd utalt rá, hogy 1989 ebben a szeretett nemzetben is a fordulat éve volt. A diktatúra összeomlásával a szabadság új tavasza kezdődött meg. Románia mind a latin, mind a bizánci civilizációból örökölt kultúrát és értékeket. Történelme és földrajzi helyzete révén az új Európa szerves részét alkotja, amely fokozatosan épül a berlini fal leomlása óta. A pápa emlékeztetett rá, hogy egy elterjedt népi hagyomány szerint Románia „Mária kertje”. Ebben a Szűzanyának szentelt hónapban azért fohászkodott Máriához, hogy erősítse meg a keresztényekben a teljes egység vágyát. A kedves román nép növekedjék a lelki és erkölcsi értékekben, amelyek minden embermértékű társadalom alapját képezik. Végül Mária, a reménység égi Anyja oltalmába ajánlotta mindenekelőtt a családokat és a fiatalokat, Románia jövőjét. 2. A romániai ortodox–katolikus kapcsolatok nehézségei A román hatóságokhoz, a vallási képviselőkhöz és a diplomáciai testület tagjaihoz szólva többek között ezeket mondotta: „Az 1989-es eseményeket követő változások növelték a különbségeket az állampolgárok között. A demokratikus átmenet nehézségei néha reményvesztéshez vezetnek. (. . .) Fontos, hogy az államnak, az együttélés és a béke biztosításához, legyen gondja kivétel nélkül minden egyénre, aki a nemzet területén él; a nemzet kötelessége ugyanis az, hogy mindent latba vessen a nemzeti egység megerősítéséhez, amely a lakosok egyenlőségén alapul, függetlenül eredetüktől és vallásuktól, és hogy kifejlesszék az idegenek befogadásának érzékét. Kétségtelen, a határok módosításával, amely a különböző etnikai és vallási hovatartozású népesség egyesítéséhez vezetett, főleg Erdélyben bonyolult társadalmi-vallási mozaikot alakítottak ki. Türelemmel és az együttélés sikerét remélő akarattal, a nemzeti és vallási együttélés megvalósításával lehet legyőzni az ellentéteket és a félelmeket. A szembenállástól és a konfliktustól el kell jutni arra az álláspontra, amelyben egymást kölcsönösen partnernek ismerik el. (Ut unum sint 29) Ha a történelmet nem lehet is elfeledni, ragaszkodva mégis a kisebbségek jogainak tiszteletéhez és a párbeszédhez, valamint a megbocsátás és a kiengesztelődés szándékával, az állampolgárok ma partnereknek, sőt mi több, testvéreknek ismerhetik el egymást.” Teoctist ortodox pátriárkával és a szent szinódussal találkozva a szentatya a szeretet párbeszédét sürgette, hogy a közös tanúságtétel hiteles legyen; de megemlítette a megoldatlan problémákat is. „A romániai görög katolikus egyház az utóbbi évtizedekben súlyos elnyomást szenvedett, jogait megsértették és lábbal taposták. Gyermekei sokat szenvedtek, egyesek vérükkel pecsételték meg tanúságtételüket. Az üldözések véget értek, a hívek visszanyerték szabadságukat, de az egyházi struktúrák problémája még a végleges megoldásra vár. Legyen a párbeszéd az út ahhoz, hogy begyógyítsák a még nyílt sebeket, és hogy megoldják a még mindig fennálló nehézségeket! A szeretet győzelme nemcsak az egyházak, hanem az egész társadalom számára is példaadás lesz.” A romániai katolikus püspökkari konferencia tagjainak (9 latin szertartású, 7 görög katolikus püspöknek) szóló üzenetében felidézte a katolikusok szenvedéseit, külön megemlítve „Isten szolgája, Márton Áron, gyulafehérvári püspök rendíthetetlen alakjának” tanúságtételét, továbbá hangsúlyozta, hogy az egyház elkobzott javait az igazságosság követeli vissza. „A javak visszaszolgáltatásának kérdése gyakran felmerül, különösen a bizánci–román szertartású katolikus egyházban, amely mind ez ideig nélkülözi számos kultuszhelyét, amelyekkel rendelkezett korábban. Természetesen az igazságosság megköveteli, hogy amit elvettek, azt lehetőség szerint szolgáltassák vissza. Ismeretes előttem, hogy a hierarchia nem követeli valamennyi elkobzott java egyidejű visszaadását, de szeretné visszakapni azokat, amelyek főleg liturgikus célokat szolgálnak: székesegyházaikat, esperesi templomaikat stb. Ezzel kapcsolatban nagy érdeklődéssel követtem a román ortodox egyház és a görög katolikus egyház vegyes bizottságának munkáit. Kétségtelen, hogy a nehézségek ellenére e Bizottságnak pozitív szerepe volt. Kifejezem erős vágyamat, hogy mindkét fél az őszinte és tiszteletteljes párbeszéd szellemében folytassa a tárgyalásokat, és remélem, hogy mostani látogatásom is hozzájárul, hogy igazságban és szeretetben folytatódjék a testvéri párbeszéd.” 3. Visszhangok – kommentárok Nem adhatunk itt teljes képet a pápai út visszhangjáról. Különben is a nemzetközi sajtó érdeklődésének a középpontjában a koszovói események, a balkáni háború állt. Leginkább a pápa és az ortodox pátriárka közös békenyilatkozatára figyeltek fel. Mindenki történelmi eseményről beszélt. Az Osservatore Romano május 12-i számának vezércikkében pedig a vatikáni lap felelős igazgatója, Mario Agnes ezt írta: „A bukaresti zarándoklat megerősíti, hogy a történelem Péter mostani utódával halad. Sőt, a pápa megelőzi a történelmet. És az előítéletek, ellenségeskedések, meg nem értések falai leomlottak, mert útján a pápa sohasem állt meg. Semmiféle akadály előtt nem torpant meg. . . Romániai útja folytonos crescendo volt. . .” A Vatikáni Rádió igazgatója, aki elkísérte a pápát Bukarestbe, így jellemezte ezt a háromnapos apostoli látogatást: „A pápa és az ortodox pátriárka kapcsolata, közös szereplése egyfajta nagy katekézis volt. Előestéjén találgatták az út jellegét; nos ez az út teljesen ökumenikusnak és teljesen lelkipásztorinak bizonyult, mivel ezt a »katekézist« a pátriárka egyháza tekintete előtt végezte. Voltak mély gondolatokat tartalmazó beszédek, gazdag homíliák, és biztosan Isten Lelke sugallta őket. De ott voltak az igazi testvériség gesztusai, túl a kedvességen és az udvariasságon. Nem diplomácia, hanem testvériség! És ebben kitűnt a pápa sajátos karizmájával: készsége és természetes alázata ragyogó volt. Azt mondhatnánk, hogy a pátriárka külsőleg, fizikai alkata szempontjából felmagasodik a hajlott hátú pápa alakja mellett, de a pápa erőt sugárzott, amely az egység szenvedélyéből, az egyház szolgálatának szándékából tört elő. Az ismert formulára gondoltam: Servus servorum Dei – Isten szolgáinak szolgája. Arra is gondoltam, hogy mennyire más volt ez a látvány, mint amit az ortodox egyházak elképzeltek a római pápa rendkívüli hatalmáról, aki ott volt, kész arra, hogy engedjen, mint ahogy engedett a program összeállításakor is. És ez is nagy ajándék, nagy kegyelem.” P. Borgomeo arra utalt, hogy a programot Teoctist pátriárka és az ortodox szent szinódus szabta meg, azt is, hogy a pápa csak Bukarestet keresse fel. A szentatya, ha már elfogadta az ortodox meghívást, kénytelen volt engedni, egy későbbi időre halasztva olyan látogatást, amikor Erdélyt és Románia más részeit is felkeresi. Minden jel arra mutat, hogy ezt a bukaresti látogatást többé-kevésbé egyik állomásnak tekintette a Moszkva felé vezető úton. Valóban, a pápa előre tekint, megelőzi a történelmet: prófétai gesztusokat visz véghez. Jean-Claude Périsset érsek, bukaresti apostoli nuncius a Fides missziós hírügynökségnek adott interjújában kijelentette: a pápa romániai látogatása tágra nyitotta a kapukat az egység felé vezető út előtt. Ez a látogatás felülmúlt minden várakozást. Öröm, remény és egység: e három szóval jellemezte az apostoli látogatást. A programról, illetve a szervezési nehézségekről megjegyezte: Románia történelmi, földrajzi és vallási helyzete nem tette lehetővé, hogy ez az első látogatás mindenki jogos elvárását kielégítse. Sokaktól kívánt áldozatot, de a pápa sajátos karizmájával hozzájárult nemcsak a vallási, hanem a társadalmi egység növeléséhez is. Végül idézhetjük Tempfli József nagyváradi megyéspüspök nyilatkozatát (Duna Televízió, Magyar Kurír, 1999. május 22.): „A szentatya látogatásának eddigi tapasztalata alapján egészen másképp látom a látogatásnak az eredményét és általában az eseményt, mint ahogy azt elgondoltam.” A váradi püspök felismerte, hogy a pápa látogatása nemcsak az államnak és az ortodoxiának, nem is csak a görög katolikusoknak vagy a bukarestieknek szólt, hanem Románia egész népének, azoknak is, akik nem voltak jelen. „A szentatya nagyon nemes gesztusa volt, hogy ajándékokat is hozott (. . .), de ezen kívül maga az, hogy – úgy láttam – minden püspöknek (. . .) névre címezve átadott egy köszöntést, amely azt tartalmazza, hogy ne fájjon nekünk az, hogy most nem tudott ellátogatni (ti. Erdélybe), hogy most nem tehetett mást. De ígéri, hogy minden alkalmat megragad, hogy minél hamarabb meglátogassa a nagyváradi egyházmegye híveit és papjait is. . .” A pápa megköszönte az erdélyi papok és hívek pápához és Rómához való hűségét, amelyet az ateista kommunista hatalom évtizedei alatt tanúsítottak.
Az Egyház az egy és hármas Isten paradoxona előtt állva hamarosan megértette, hogy ha ezt nem vallja határozottan, vége az emberi reménységnek. Jeruzsálemi Cirill mondja: „Ha a Megtestesülés puszta képzelődés, maga az üdvösség is puszta képzelődés lesz.” Ha maga Isten nem lett emberré, az ember hogyan lehetne Isten? És egy egyszemélyű Isten hogyan testesülhetne meg? Ez az utóbbi kérdés azonnal lerombolja önmagát, mihelyt megfogalmazzák: az ilyen Ember-Isten nem ismerne más Istent, mint önmagát: önmaga imádója lenne. Ha az egyház történelme századai során szenvedélyes harcot vívott azért, hogy a misztérium mélységét el ne töröljék egy közvetlen racionalizmus javára, ez azért történt, mivel szigorú logika diktálta neki, hogy ne válassza szét egy hitében a hármas hitet: a Szentháromságban, Jézus Krisztusban és az emberiség megistenülésében való hitet. Ha Isten nem Háromság, akkor a Megtestesülés mítosz, és reménységünk is hiábavaló. És nem kell eltompítani, mint ahogy ez gyakran történik bizonyos katekézisekben, ennek a reménységnek távlatát. Amikor az egyház „üdvösségről” beszél, nemcsak azt mondja, mitől menekült (szabadult) meg az ember, ti. a bűntől és a végesség valami alsóbbrendű formájától, hanem azt is, hogy mi végre, ti. azért, hogy részesedjék Isten életében.
(François Varillon)
Hafenscher Károly
ÖKUMENÉ – ÖKUMENIZMUS
Mégis testvérek vagyunk! – egy család tagjai
Megköszönve Szabó Ferenc SJ felkérését és a számomra is tekintélyt jelentő folyóiratban, a Távlatokban való megjelenés lehetőségét, az öninterjú formáját választottam műfajként. Szabad kezet kaptam a szerkesztőtől. Így élek vele. Nem tudományos igényű tanulmányt írok, hanem „egy ökumenikus veterán” önvallomását testvérek, olvasóim előtt. 1. Aktuális kérdés-e az ökumené – ökumenizmus Feltétlenül! A 20. század két legnagyobb egyháztörténeti eseményének tartom az Egyházak Világtanácsa megalakulását (Amsterdam, 1948) és a II. vatikáni zsinatot (1962–1965). Természetesen több mint kérdés az ökumené – ökumenizmus –: ez életforma, az egyetlen lehetséges ma az egyházak számára. Véleményem szerint e két említett eseményhez képest minden más eltörpül. Mivel a két jelentős történés semmiképpen sem jelent még befejezést vagy teljességre jutást, inkább reményteli kezdetnek tartom, ezért a 21. században is folytatódni kell mindkettőnek. Ahogyan II. János Pál pápa 1984 márciusában Közös Bizottságunknak Rómában kijelentette: az ökumenizmus irreversibilis és necessitas, vagyis visszafordíthatatlan és benső szükségszerűség. Az Egyházak Világtanácsa az integrálódás missziói szükségszerűségéből adódó, strukturálisan is megjelenő szervezet (taglétszáma az eltelt 50 esztendő alatt háromszorosára emelkedett). A II. vatikáni zsinat a mi számunkra is radikális megújulást jelentett a római egyházban, nyitást, irányváltozást a többi egyház felé. Új hangot az identitás feladása nélkül. Számomra a római katolikus világegyház értékelésének maradandó etalonja ez a zsinat. A különben komplikált képletet megérteni és eligazodni csak úgy tudom, ha a II. vatikáni zsinatot tartom mértékadónak a mai napig. E két jelentős esemény óta is lehet beszélni szakadékokról, de ezek áthidalhatók, falakról, de ezek lebonthatók, különbségekről, de ezek kibékíthetők. 1961 után, miután a berlini falat felhúzták, a két német állam evangélikusai között jelszóvá lett az egyik Kirchentag mottója: wir sind doch Brüder! Ma talán ki kellene egészíteni: und Schwestern! – mégis testvérek vagyunk! Számomra elméleti és tapasztalati valóság, hogy minden ténylegesen meglévő különbség ellenére is testvérek vagyunk – egy család tagjai, római katolikusok és evangélikusok. Jézus Krisztus népéhez tartozunk, és a populus Dei tagjai vagyunk még akkor is, amikor külön szervezetben járjuk a communio viatorum útját, de egy irányban haladunk közös Urunk zarándoknépeként. Ezért hálásan tekintünk az elmúlt 50 esztendőre, és reménységgel gondolunk a következő évszázadra – ha ad még időt a történelem és az egyház Ura. 2. Mi indokolja ezt az optimista látást? Válaszom többrétű: A) Nem tartom magam optimistának. Ez túlságosan felületes volna egy európai teológus részéről, és az amerikanizálódás foglyává válnék. Természetesen pesszimista sem vagyok, hiszen nemcsak tudok húsvétról, de az élő, jelenlévő Úr erőterében mozgok évtizedek óta tudatosan, és már azelőtt is öntudatlanul. Posszibilista vagyok; ez azt jelenti, hogy számítok arra, Isten ad lehetőséget, kihívásokat, amikre válaszolnunk szabad, sőt Isten, a nagy fantáziájú Úr meglepetéseket is tartogat. (Az egyháztörténet tele van meglepetéssel; amint Karl Barth VI. Pál pápánál történt látogatásakor 1967-ben Rómában kijelentette, revideálva 1948-as álláspontját: „eine grosse Überraschung” – mondta mindarra, amit Rómában ekkor tapasztalt.) B) Származásom, családom, fasori gimnáziumi tanulmányaim még nem indokolják ökumenikus magatartásomat és meggyőződésemet. Mind apai, mind anyai ágon ősi, úgynevezett „tiszta evangélikus” családból származom. Édesapám nyugat-dunántúli, eredetileg talán svéd családból, édesanyám erdélyi szász, brassói evangélikus családból jött. Nálunk mindig mindenki evangélikus volt, én is így nősültem. A Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam, ahol öntudatos evangélikusnak neveltek, ahol a pápákról, Pázmány Péterről, jezsuitákról, szerzetesekről, római katolikus népi vallásosságról nem sok jót hallhattam, annál többet a reformátorokról (németekről, skandinávokról, magyarokról), gályarabokról, ellenreformációs harcokról, kisebbségi pozícióról, amelyben csak öntudatosan maradhattunk hűek őseink hitéhez. C) A hosszú érési folyamat ökumenikus felfogásomban Sopronban kezdődött (1944-től) az Erzsébet Tudomány Egyetem Hittudományi Fakultásán, talán a könyvtárban, amikor először került kezembe az Egység útja c. havi folyóirat – a katolikus és protestáns hívek közeledésének előmozdítására P. König Kelemen szerkesztésében –, és a Keresztény egyházak egysége c. könyv ugyancsak az ő publikációjaként. Döntő lökést 1948-ban kaptam, amikor elnyertem az Egyházak Világtanácsa ösztöndíját (a Tanács megalakulása utáni első sorozatban), és az Egyesült Államokba kerültem Gettysburgbe, Pennsylvaniába. Egész életemre elköteleztem magam a keresztény egységmozgalomnak, és hazatérve tudatosan kísértem nyomon a világkereszténység eseményeit, most már tapasztalati háttérrel. 1957-ben újra kikerültem Amerikába, a Lutheránus Világszövetség 3. Világgyűlésére Minneapolisba. Hazatérve sokat fordítottam, olvastam ökumenikus anyagokat, majd különböző nyelvű publikációkban követtem nyomon a II. vatikáni zsinat előzményeit, előkészületeit, majd eredményeit, és ismertem meg a zsinat erőterében mozgó egyházi vezetőket. Sokat olvastam XXIII. János pápa életéről és szándékairól, majd VI. Pál pápa zsinatot folytató tevékenységéről. Külön figyeltem Bea bíboros zseniális működésére, a zsinati vitákra, a fogalmazások átdolgozására, az evangélikus megfigyelőkre (Vilmos Vajta, Skydsgaard dán professzor, Cullmann svájci professzor). Vártam a magyar visszhangot, és reméltem, hogy csak egyházi tréfa, amit gyakran hallottam: Vaticanum secundum non valet in Hungaria. (A II. vatikáni zsinat Magyarországon nem érvényes.) Gyülekezeti és közegyházi szinten is tájékozódtam és tájékoztattam. 1973-ban meghívást nyertem a Lutheránus Világszövetség–Római Katolikus Egyház felsőszintű párbeszédében való részvételre (7–7 tagú Közös Bizottság ez). Tizenegy évig voltam (1973–84) a Közös Bizottság tagja. Új világ tárult ki előttem. A tizenhárom európai, úgynevezett kisebbségi evangélikus egyházat képviseltem. Így évenként jelentést kaptam a helyi ökumenikus helyzetről, és dolgoztam fel a tagegyházak beküldött anyagát, majd jelentettem a Központba. Másfelől a Római Világegyház megnyílt előttem, legalább valamit megismerhettem sokszínűségéből, a különböző teológiai, lelkiségi irányokból, a régiók sajátosságaiból, más egyházakhoz való viszonyából. A sok tekintetben lenyűgöző kép mégsem varázsolt el, de mindenképpen meggazdagított, és valóban új távlatokat állított elém, másrészt itthon olyan kapukat nyitott meg előttem római katolikus körökben, amikről álmodni sem mertem volna azelőtt a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészeként (abban az időben különösen, de az úgynevezett fordulat éve után is). A Közös Bizottságban kötelező háromcsatornás munkarend fegyelmezett saját munkámban is. Ez a három csatorna vagy keret a következő volt: 1. a Study, a tanulmányi anyag, 2. a Mutual information – az egymás kölcsönös tájékoztatása, 3. a Spiritual enrichment – a lelki értékekben való meggazdagodás. A tanulmányi munkámhoz tartozott a szakirodalom állandó figyelemmel kísérése, valamint több könyvünk megírásában közreműködés és két nyilatkozatunk fogalmazásában való részvétel. A Közös Bizottságban folytatott munka itthon több előadás megtartására és cikk megírására ösztönzött evangélikus, római katolikus, ökumenikus publikációkban. A kölcsönös információcsere kifejlesztette és ébren tartotta állandóan információs igényemet; kőnyomatosok, újságok, könyvkiadványok, médiahírek figyelésében; a magyar nyelven túl angol, német és skandináv nyelveken kellett olvasnom. Minden elérhető irodalmat meg akartam ismerni, hogy szinkronban lehessek Közös Bizottságunk többi résztvevőivel. A spirituális gazdagodás nem kevésbé fontos állandó feladatot jelentett számomra. Istentiszteleteken való részvétel, igeliturgiában közös szolgálat, eucharisztiában az intercommunio lehetetlensége miatt passzív jelenlét, a római lelkiségi irodalom figyelemmel kísérése. Mindez valóban meggazdagíthatott. Az elmúlt 51 esztendőben fejlődött, alakult ki ökumenikus meggyőződésem és egyértelmű magatartásom: evangélikus identitásomat tartva ökumenikus nyitottságúnak kell lennem. 3. Nem volt-e egyoldalú vagy egyirányú ez az ökumenikus Nem! Életem úgy alakult, hogy református, sőt metodista és baptista gyülekezetekkel és intézményekkel is kapcsolatba kerülhettem, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsában különböző módon szolgálhattam, és az Ökumenikus Tanulmányi Központ (ÖTK), valamint a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság (KÖT) keretében rendszeresen dolgozhattam. Vagyis az úgynevezett klasszikus protestáns és neoprotestáns körökben egyaránt kapcsolatokat teremthettem. Néhány hónapig a Hungarian Church Press, majd a Theologiai Szemle szerkesztője voltam, hét évig szerkesztettem a Lelkipásztort, jelenleg a Credo szerkesztőjeként tevékenykedem. Újságírói munkámban mindig vigyáztam arra, hogy el ne veszítsem kapcsolatomat a protestáns egyházakkal. Az elmúlt évtizedben is református testvéreimnél Budapesten, Sárospatakon, Debrecenben, Berekfürdőn, Mátraházán stb. szolgálhattam, teológusoknak, lelkipásztoroknak, egyházi gondnokoknak tarthattam előadásokat, sőt a Partiumban, Nagyváradon is tarthattam az ökumenéről előadást, Kolozsvárott is szolgálhattam erdélyi református környezetben. Az 1991-es pápalátogatás alkalmával protestáns részről a Koordináló Bizottság egyik tagjaként, tanácsadójaként működhettem. Az utolsó két évben a Károli Gáspár Egyetem teológiai fakultásán tanítok, előbb az ökumenika és felekezettudományi tanszéken, majd idén egyháztörténeti stúdiumként a szimbolika keretében. A Római Egyházról tanítok, főleg a II. vatikáni zsinat utáni arcáról. Mind a protestantizmuson belül, mind evangélikus–római katolikus relációban a hídverés szerepét tartom feladatomnak. 1989-ben cikkem jelent meg: Protestantizmus? címen a Diakonia c. újságunk hasábján (19 kk). A nagy kérdés, ami ekkor foglalkoztatott, az volt, hogy az ellenreformáció végével nem szűnt-e meg a protestantizmus szerepe, feladata a kereszténységen belül. Ebben a témakörben tartottam előadást Söråker-ben (Svédország), Tutzingban (NSZK), Strasbourg-ban (Franciaország), Gosauban (Ausztria). Az elmúlt esztendőben Strasbourg-ban, Brüsszelben, majd legutóbb Prágában különböző konferencián kerestük a tipikusan protestáns hangot a század végén és a következő század elején az Európai Unióval kapcsolatosan. Nem feledve a Római Katolikus Egyházhoz való kapcsolatomat, igyekeztem mindig a protestantizmuson belül is tájékozódni és evangélikus alapállásból közelíteni meg a protestantizmus mai kérdéseit. 4. Csak eredményeket ismerek-e az ökumenében Nem túlságosan pozitív az a kép, ami az előzőekből kibontakozik? A valóság azonban sokkal szürkébb és szomorúbb? Aki az ökumené útját tudatosan vállalja és járja, az nem választ könnyű utat magának. Az ökumenizmus útja keskeny út, sok teherrel, ha nem tűnnék túlzásnak, így fogalmaznám: újra meg újra kereszthordozást jelent. Ez ott kezdődik, hogy mérhetetlenül fáj a ma is tapasztalható szétszakadozottságunk. Akinek például nem fáj az intercommunio hiánya, azt nem is érdekli igazán az ökumené. Fehér asztalnál vagy tárgyaló asztalnál együtt tudunk ülni testvéri közösségben, de nem tudunk együtt örvendezni az Úr megterített asztalánál az Ő vendégségében. Folytatódik a sok gyanú, félreértés, prejudikálás megtapasztalásával. Ezt rendszerint saját népétől kapja az ökumenikusan elkötelezett szolgáló. Több protestáns egyháztagtól és lelkipásztortól kaptam nemtetszést nyilvánító levelet, telefont azzal az előítélettel, hogy a Római Katolikus Egyház aklába próbálom terelni protestánsainkat. Másfelől konzervatív római katolikus körökből is sokféle ellenvéleményt kaptam már, de nem kevésbé fáj a közöny, a lenéző mosoly vagy a cinizmus ezernyi jele. Nem könnyű elviselni „a mindent jobban tudók” tudatlanságát vagy tudálékosságát, a beidegződött sémák továbbélését, pletykaszintű terjesztését. Hányszor hallottam például hosszú elemző előadás után is a megszokott véleményt: Roma semper eadem est. . .! Türelmetlen az ember, ha hosszúnak tartja azt az időt, amíg eljut egy-egy teológiai felismerés, határozat, eredmény gyülekezeteink, egyházközségeink népéhez. Bánt minden fékezési kísérlet, idegesít a juridizmus szemlélete és sok mindent lebénító gyakorlata. Hervaszt a jelentéktelen ügyek felnagyítása, a nagyvonalúság teljes hiánya. Egyházunk egyik jelvényét, a Luther-rózsát így szokták magyarázni: Rózsákon jár Krisztus híve, ha keresztet hordoz szíve. A valóságban azonban a rózsákból gyakran csak a tövist tapasztaljuk. 5. Mi volt eddigi legnagyobb ökumenikus élményem? Nehéz felsorolni és nem is tudom hierarchikus rendben vagy piramidális módon emlékeimet bemutatni. Talán négy csomópontot említek: A) Találkozások jelentős teológusokkal, egyházi vezetőkkel mind evangélikus, mind római katolikus vonalon. A nálunk híres müncheni püspök Dietzfelbinger és Hanselmann püspök, az előbbi utódja, Lindbeck professzor az Egyesült Államokból nagyszerű munkatársa volt Közös Bizottságunknak. Római részről mindenekelőtt II. János Pál pápa fogadására gondolok 1984 márciusában, amikor mandátumunkat visszaadtuk, és szimbolikusan a Péter-Pál-teremben fogadott. Ch. Moeller professzor volt az Egységtitkárság részéről évekig a felelősünk, Martensen koppenhágai római katolikus püspök volt római részről a co-chairman, Pfnür professzor Münsterből, aki evangélikus hitvallási iratainkat latinul és németül szóról szóra tudta idézni, Schütte professzor, Ratzinger kardinális egykori titkára, Scheele német püspök úr . . . hogy csak néhányat említsek. Magam számára ide sorolom XXIII. János pápát, akivel ugyan személyesen nem találkozhattunk, de róla és tőle minden elérhetőt elolvastam, és úgy éreztem, találkoztam vele, a 20. század egyik legnagyobb keresztény egyéniségével, a világ plébánosával, az aggiornamento meghirdetőjével. A Theologiai Szemlében (1988/294 kk) „Az egész világ az én családom” címen hosszú bemutatást és értékelést írtam az akkor 25 évvel azelőtt meghalt pápáról. A Magyar Katolikus Egyházból is a teljesség igénye nélkül néhány nevet megemlítek: Békés Gellért OSB mindenekelőtt, Nyíri Tamás professzor, Szennay András ny. főapát, Paskai bíboros úr, Seregély érsek úr, Asztrik főapát úr, Korzenszky Richárd tihanyi perjel, Nemeshegyi Péter SJ, Szabó Ferenc SJ és még sokan mások: a Pax Romana táborából, a KÖT-ből, a Vigilia írói közül, a Pannonhalmi Szemle szerkesztőségéből stb. Neves és névtelen római katolikus testvéreim egyszerű, természetes testvéri viselkedése, velük való találkozásom tanulmányi munkámat mélyítette, színesítette. B) A római katolikus irodalom gazdagságából én is nyerhettem valamit. K. Rahner, O. Pesch (Luther-könyvei), Küng (Credo – Christ sein), a II. vatikáni zsinat tanítása – magyarul megjelent kiadása és az iratok angol szövege –, a Római Katolikus Egyház Katekizmusa (német kiadása egy egész nyáron át lekötötte studírozásom minden idejét), a Codex Juris Canonici (1983) Erdő Péter fordításában, a pápai enciklikák Szent István Társulatnál megjelent példányai (II. János Pál körlevelei), a Magyar Katolikus Püspöki Kar társadalmi kérdésekkel foglalkozó kiadványa, a Budapest-Esztergomi Egyházmegye Zsinatának anyaga (megfigyelő tagja voltam), a Vigilia, a Teológia, a Távlatok és a Magyar Kurír rendszeres olvasása szinkronban tart a Római Katolikus Egyház életével, mondanivalójával. Egy római katolikus egyházmegye egyik lelkészi kerületében előadásom előtt (Tertio millennio adveniente) így mutattak be: HK öt évet tanult evangélikus teológiát – 11 évet római katolikus teológiát. Ez így természetesen túlzás, de az valóban igaz, hogy sokat tanulhattam a felekezeti határokat átszelő mai római katolikus teológiai publikációkból, egyházi közleményekből. C) Isten népének – egy nagy, több felekezetet átfogó népnek – tagja vagyok én is. Látom, mert átéltem azt is, hogy Afrika néhány országában, ahol jártam, a Szentföldön, Amerikában vagy Európa nyugati és keleti, északi és déli országaiban ugyanaz a Lélek munkálkodik történelmi felekezeteinkben. Nemcsak hasonló kérdésekkel viaskodunk szekularizálódott világunkban, de ugyanaz a Lélek működik, s amire a mi erőnk kevés, azt elvégzi Ő, a Krisztus Lelke, az egység Lelke. D) Jelentős élményem az az önkritika, amit pápai megnyilatkozásokból hallok, a mea culpa emlegetése a tua culpa helyett, az elmúlt években kilencvenegynéhány pápai megnyilatkozásra gondolok 21 témakörben, az inkvizíciótól a Soáig, a Szent Bertalan éjszakájától az amerikai indiánok legyilkolásáig; a pápa olyan hangot ütött meg, ami protestáns fülekben és szívekben is jelentős visszhangot keltett. 6. Miért érdekelnek a jezsuiták? Jogos kérdés, ha már egy jezsuita folyóiratban nyilatkozom. Őszintén meg kell vallanom, hogy egykor én szinte csak rosszat hallottam a jezsuitákról. Később is csak bencések, ciszterciek, piaristák és világiak között mozogtam, jezsuitákat nem ismertem. Aztán jezsuita ismerősökre, testvérekre is szert tehettem. Elvileg a sokat olvasott Bea bíboros írásai, vitakészsége, zsinati iratok fogalmazásában hajlékony stílusa, nagyvonalúsága változtatta meg véleményemet. Majd kezembe került és azóta rendszeresen olvasom a Mérleget, amit jezsuita hátterűnek érzek. Két éve Grazban voltam s vettem részt az európai nagy keresztény találkozón. Ott laktam, ahol Pázmány Péter is lakott és tanított egykor. Hazajövet több prédikációja és imádsága került kezembe. Szombathelyen is jártam a Római Katolikus Továbbképző Intézetben, s róla hallhattam. Most Szabó Ferenc a teológus Pázmányt mutatja be könyvében. Őt még a Vatikáni Rádió magyar adása keretében hallhattam többször, majd könyvei kerültek kezembe. Nemeshegyi Péterrel többször szolgálhattam együtt különböző grémiumban, többek között a budapesti Szent Ignác Kollégiumban. Új perspektívát nyitott meg az a cikk, amit az Information c. amerikai teológiai lapban Loyola és Luther személyének összehasonlításáról olvastam (1996). Summázom: az ismeret és szeretet kiűzte egykori félelmemet, s ma már el tudom képzelni, hogy Loyola és Luther utódai termékeny párbeszédet folytathatnak egymással. 7. Miben látom a közös vonásokat, és miben a még Megítélésem szerint több a közös vonás, mint a különbség, több, ami összeköt, mint ami elválaszt. Összeköt mindenekelőtt Jézus Krisztus személye: Ő az Úr, Ő a Megváltó, Istenünk Ő. 1980-ban Közös Bizottságunk Nyilatkozatot adott ki az Ágostai Hitvallás 450. évfordulója alkalmából ilyen címen: Az egy és ugyanaz Jézus Krisztus uralma alatt (kár, hogy magyar visszhang erre nem volt). Azonos Szentháromság-hitünk – nem egyszerűen tanításunk Istenről (de Deo), hanem Benne való hitünk, az Egyház hite. A Szentírás mindkét egyházban jelentős szerepe és használata (ma az írás és a tradíció ellentéte nem ellentét többé a két egyház teológiai felfogásában). Közös imádságos és énekkincs-anyagunk is, mint a thesaurus ecclesiae egy része. Közös az 1500 év kitörölhetetlenül, minden eredményével és minden bűnével együtt. Csak négy és fél évszázada élünk külön, de egymás sorsa maradtunk (Rahner). Közös a missziós feladatunk, s hitelképességünk függ egység-szeretetünktől. Közös a vallásszabadságról vallott felfogásunk és a világvallásokkal való kapcsolatunk (Nostra aetate). Közös globális és lokális társadalmi feladataink egész sora. Hogy lényegében közös a justificatio-ról való tanításunk is, azt a két egyház hamarosan aláírásával tudja bizonyítani és ezzel ezen a ponton az excommunicatio és a damnamus állapotot a 16. század óta most először függeszti fel. Természetesen különbségek is maradtak elhallgathatatlanul, de nem az igazságok hierarchiájának tetején vagy a koncentrikus körökben gondolkodó protestantizmus tanításának közepén. Ilyenek: a pápa szolgálata (Petrine office) és az infallibilitás kérdése (I. vatikáni zsinat), különbség van hierarchia és laikusság megkülönböztetésének kérdésében, különbség mutatkozik a Mariológiában (különösen 1854, 1950 óta) és a szentek tisztelete kérdésében. Erősen különbözik a populáris vallásosság megnyilatkozásaiban a két egyház gyakorlata. Illúziók nélkül, de reménységgel, a kiengesztelt különbségek légkörében minden területen lehetségesnek tartom az eredményes dialógust ma is a konszenzus eléréséhez, de ehhez a reális ismeretek megszerzése, egymás türelemben elhordozása, terminológiájának megismerése szükséges. Még a fennlévő különbségek is gazdagíthatják egymást, ha komplementáris módon gondolkodunk. 8. Van-e jövővízióm? Ma, amikor minden második európai konferencia vagy világgyűlés foglalkozik a 2000 post Christum natum kérdésével, amint magam is számos konferencián ezt tapasztaltam, szinte kötelező megnyilatkozni a jövőt illetően. Nem tartom magam prófétának, és korlátoz Jézus Krisztus komplementárisnak mondható jövővázlata: tervezni kell, mint a hadba induló királynak vagy tornyot építő úrnak. Ugyanakkor korlátot jelent saját halálunk. Bolond az a gazda, aki nem gondol arra, hogy még az éjjel elkérhetik lelkét. Első reagálásom a feltett kérdésre mindig ez: lesz-e egyáltalán jövő? A Kárpát-medencében nagyon is legitim kérdés ez. Sohasem természetes, hogy még kapunk időt. Ha lesz jövő, a történelem Urának ajándéka lesz az, és egyáltalán nem magától értetődő birtokunk. II. János Pál pápa harmadik évezred előtt, Tertio millennio adveniente enciklikáját sem tartom menetrendnek a jövő évszázadra vonatkozóan, inkább segítségnyújtásnak, mint ahogyan az Incarnationis mysterium enciklika feldolgozása sem könnyen elfogadható vízió egy protestáns teológus számára (nem részletezem a 9. pontot, a búcsú és purgatórium kérdését). Hiányolom az olyan vízionárius iratokat protestáns területen, mint például Francisco de Juanes: Papst Johannes Paul III. tritt zurück (eine Zukunftvision – Düsseldorf 1994), ezt a nyugtalanító könyvet és a Sebastian Knecht álnéven kiadott: Die Vision des Papstes (Erzählung – Graz, Wien, Köln, 1974) fantasztikusan érdekes iratát. A mi feladatunk csak a meglévő trendek és tendenciák érzékelése, revideálása, korrigálása és továbbvitele lehet. Új meg új megközelítésben (approachment) az ökumené – ökumenizmus valóságának ébrentartása, bemutatása és gyakorlása kötelező penzumunk. Ugyanakkor várunk az egyház Ura új, meglepő, csodálatos cselekedeteire (Christus in actu), és áldozatosan vállaljuk, ami ránk tartozik, és amit nekünk meg utódainknak kell eszközként végrehajtani a következő évszázadban. Nem vagyok jövőbe látó, vaksi szemem nem ismerheti a holnapot. Fegyelmez Jézus figyelmeztetése is (Jn 9): „ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok, látunk, megmarad a bűnötök.” Korunkban mintha túlságosan sokat emlegettük volna látásunkat. Ez fegyelmez abban, hogy a jövőt illetően látásomról sokat beszéljek. Ehelyett inkább bizalmas hitünkről, reménységünkről és megmaradó szeretetünkről kellene bátran szólnunk. Hadd álljon itt Közös Nyilatkozatunk néhány sora, amit Közös Bizottságunk adott ki 1983. május 11-én, éppen 15 évvel ezelőtt. A Nyilatkozat címe: Luther Márton – Jézus Krisztus tanúja. Az 5. fejezet 26. és 27. §-ából idézem a következőket (Luther öröksége és közös feladataink a jövőben): Ma már lehetséges Luthertől közösen tanulni. Abban mindnyájan tanulhatunk tőle, amit kíván, hogy Isten mindig Úr maradjon, és hogy a mi legfontosabb emberi válaszunk az abszolút bizalom. Így mondta Willebrands bíboros is: legyen bizalom Istenben, és történjék az egyértelmű imádása az egyházban. . . Luther megtanít arra is, hogy az egység lehetséges a gyakorlatban, a szervezetben és a teológiában meglévő szükségszerű különbségek ellenére is. Minket teológusokat emlékeztet arra, hogy Isten irgalmasságának ismerete csak imádságban és meditációban nyilatkozik meg igazán. Csak a Szentlélek győzhet meg az evangélium igazsága felől, és ugyancsak Ő tarthat meg egyedül bennünket az igazságban minden kísértés ellenére is. Luther arra int bennünket, hogy kiengesztelődés és keresztény közösség csak ott lehetséges, ahol a hitnek mértékét és a szeretetnek mintáját követik; ez mindig jót gondol a másik felől, nem gyanakszik, a legjobbat feltételezi felebarátjáról, és mindenkit, aki meg van keresztelve, szentnek nevez. Bizalom és Isten irgalmasságának titka előtti alázat csendül ki Luther utolsó hitvallásából, amit lelki és teológiai végrendeletének tekinthetünk, és egyúttal közös, minket egyesítő igazságkeresésünkre is útmutatás lehet: Koldusok vagyunk. Ez így igaz. Ökumené – ökumenizmus – még mindig? Válaszom egyértelmű igen. Minden különbözőségünk ellenére, mégis testvérek vagyunk, egy család tagjai.
Menjünk ismét gondolatunkkal tovább, és hatoljunk be Krisztusba: Nála a fő az emberek voltak. Minden ember. Minden egyes, egész sorsával együtt. A világ, amely végső értelmét az embertől kapja; a lét, mindez a maga átláthatatlan csalfaságában, kibogozhatatlan összekuszáltságában, az egész létet átható elfordulásában az Istentől; mint a hegy gyökere, oly mélybenyúló megkeményedésével – mindezt Istenhez kellett felszabadítania azzal, hogy magára vette, átértette, átélte, átszenvedte. Szenvedve, elégve, le kellett merülnie egészen addig a legutolsó mélységig, messzeségig, belsőig, ahol az a szent mindenhatóság, amely semmiből teremtette meg a világot, újból elindulhatott. Ott, abból a semmiből lett az új teremtés.
(Romano Guardini) Gyorgyovich Miklós EGY EGYHÁZI RENDEZVÉNY TANULSÁGAI Egyházi mozgalmak és közösségek országos találkozója: 1999. május 16. Az Olimpiai Körcsarnokban került sor a lelkiségi mozgalmak első országos találkozójára, melynek egyházi fővédnöke Seregély István egri érsek, a mozgalmak közül pedig a Fokoláre volt. Több mint kétezer fő vett részt a rendezvényen. Egy Atyának vagyunk a gyermekei – határoztuk meg mottónkul, akik a találkozó szervezésével foglalatoskodtunk. Szentírási idézetet szántunk e célra, s nem egészen az lett belőle. Bár hasonló értelmű az Ut omnes unum sint (Jn 17,21), hogy mindnyájan legyenek egy; vagy az areopaguszi beszéd hivatkozása: Az Ő (Isten) fiai vagyunk. (ApCsel 17,29) Értelemszerűen azonban mottónk ugyanezeket a gondolatokat fejezte ki. Számos egyházi szervezésű esemény van évente, s talán meglepő, miért emelek ki egyet közülük, mi az, ami egy konkrét rendezvény tapasztalataiból általánosítható, konklúzióként leszűrhető. Valamit előkészítünk . . . Aki foglalkozott már rendezvényszervezéssel (a többórástól a többnaposig), az jól tudja, hány emberi és dologi tényezővel kell szembesülnie. Emberi gyengeségekkel, hiúsági kérdésekkel, időpont-egyeztetési problémákkal, kommunikációs zavarokkal. Jól tudja, hány tárgyalás előzi meg a lebonyolítást, mennyi értetlenséget kell eloszlatni, hány ötletet kell megrostálni, hány érvet kell felsorolni, hogy miért éppen az elképzelt program valósuljon meg a sokféle kínálkozó lehetőségből. (Mindenkinek van jó néhány ötlete, hogy mit is kellene még bezsúfolni a történések közé.) Különösen megnehezíti a dolgot, ha nagyon eltérő összetételű és alapállású tagokból áll a bizottság, ha túl sokan vannak benne, ha cserélődnek a személyek, és új tagoknak kell elölről elmondani a munkafázisok pillanatnyi állását. Összeáll lassanként az időpont, a helyszín, a műsor tematikája és a részletek mikéntje, a látványterv, a logo, az anyagi bázis és háttér, a különböző területekért felelősök stábja. (Külön soron lehet említeni a hangosítást és a zenét. Mindkettő sok összetevőjű, és igen bonyolult a sokféle emberi érzékenység miatt.) Elindul a szellemi munka, és előbb-utóbb a fizikai is. Készülnek a tervek, s megindul a szállítás. A díszleteké, az ételeké, a nyomtatott anyagoké, a liturgiához szükséges felszerelésé, a berendezés kellékeié. Az előzőekben felsoroltak bármennyire sokszerűek is, és bármennyi fejtörést okoznak is, mégis megismerhetők, többé-kevésbé kiszámíthatók, létezhet folyamatábrájuk, segítségükre lehet a logisztika számos gyakorlatban megpróbált módszere, s némi szakértelemmel párosulva végrehajthatók. Alighanem komolyan is kell vennünk, teljes erőbedobással fáradoznunk kell azon, hogy közös elhatározásunk színvonalasan valósuljon meg. Ez folyamatos emberi erőfeszítést követel, s nem kerülhető meg. . . . és valami történik Ha a május 16-i rendezvényt tekintjük, röviden a következőkben foglalható össze, hogy milyen események történtek az Olimpiai Körcsarnokban. Ferentzi Csaba (Fokoláre) tartott bevezető előadást, melyben felvázolta, hogyan jutottak el a mozgalmak a budapesti találkozó létrehozásának gondolatáig. A szentatya jókívánságait Josef Rauber nuncius úr hozta a résztvevők számára. Majd rövid előadások következtek: Sárosi Attila (Karizmatikus Megújulás) A Szentlélek szerepe az egyházban címmel, e sorok írója (Regnum Marianum) az egyház intézményes és karizmatikus vonásairól, ezek szerves egységéről beszélt. László Tamás és Edit (Házas Hétvége) Egy Atyának vagyunk gyermekei címmel, Tóth Ilona (Fokoláre) pedig a mozgalmak egyházi szerepéről szólt, valamint a hogyan tovább kérdéséről. Jóízű, olykor megható, de mindenkor élményt adó beszámolókat hallhattunk továbbra is: saját mozgalmukhoz kötődő tapasztalataikról adtak számot a felkért szónokok. A nap során a Fokoláre, a Ferences Világi Rend, a Szent Egyed Közösség, a Házas Hétvége, a Regnum Marianum, az Antiochia, a Karizmatikus Megújulás, a Schönstatt Családok, a Neokatekumenális Út, a Hit és Fény, valamint a Cursillo képviselője kapott szót. Sor került egy jól koreografált jelenet előadására is: Kenyérszaporítás (Fokoláre). A nap során a mozgalmak saját dalait adta elő a soraikból összeállt kamarakórus Varga Attila vezetésével. A zárószentmisén pedig számos pappal koncelebrált Seregély István, Bíró László, Mayer Mihály és Spányi Antal püspök úr. A kórus ezúttal taizéi dalokat énekelt Kertész Annamária vezetésével. A tudósító zavarban van, mert nem lehet szavakkal plasztikusan visszaadni a nap hangulatát, a több ezer résztvevő tekintetét, az arcokról tükröződő jóságot. Ez nem következik a rendezvények természetéből. Magam sokszor láttam tévében részleteket könnyűzenei fesztiválokról. A lelkesítő beatzene ellenére sem láttam a publikum részéről a fent megfogalmazott megnyilvánulásokat. Viszont több egyházi rendezvényen dolgozva visszatérő tapasztalatom a következő: Megjelenik az emberi erőfeszítés is, de – és ez a sokkal fontosabb – megjelenik mellette egy nem tervezhető léttöbblet, egy erőtér, egy ihletett légkör, mely – hatását tekintve – a jó lelkigyakorlatokkal állítja egy sorba ezeket a találkozókat. A tömegben megjelenik valami leírhatatlan, körvonalazhatatlan szépség, jóság és nyitottság. Egymást korábban alig, vagy egyáltalán nem ismerő emberek készségesekké lesznek a szóba állásra. Köztünk jár-kel az Isten, létrehozva az egymást megszentelő találkozásokat. („Ahol ketten, hárman összejönnek az én nevemben, közöttük vagyok.”) Létrejön a Jézus színeváltozásának a hangulata: „Uram, jó itt nekünk, építsünk egy sátrat Mózesnek, egyet Illésnek. . .” Éppen az a meglepő, hogy a szavak nem alkalmasak az előzőek kifejezésére, inkább tönkreteszik e varázst, valamiképpen úgy, mintha valaki kézbe szeretné venni a szivárványos szappanbuborékot, melynek megejtő a szépsége, ám tapintásra szertefoszlik. Az Isten műve ez, ami sokkal lényegesebb, maradandóbb, mint a tervezhető tartalom és forma. Ez az, amire nem lehet készülni, nem lehet akarni, nem lehet elemezni és értelmezni, csak jó lélekkel fogadni és megélni. Az ember, a keresztény is, ösztönösen a biztonságra törekszik. Nagyon sokan azért nem szeretik kitenni magukat az említett hatásoknak, mert nem tudják, mi fogja érni őket, és nem szeretik a meglepetéseket. Ámde rá kell jönnünk, hogy az értékeket mi nem adhatjuk magunknak, Istentől kapjuk, csak Tőle kaphatjuk. Ez történik a rendezvények során is. Arról szól, hogy Isten mennyire szeret és megváltoztat minket: akkumulálódunk, feltölti szívünket szeretettel, és akkomodálódunk, alkalmazkodóbbá válunk egymáshoz.
Az egyház tanítása szerint az üdvösség csírájában már elkezdődött közöttünk.
Fel-felsüt az Isten napja, s áttűnik az Ő boldogító jelenléte olykor-olykor.
Ezeket az áttűnéseket, az örökkévalóság csíráit hordozzák ezek az együttlétek
is.
Egyek vagyunk-e, és miben? Tanúsíthatom, hogy egyek vagyunk. A konkrét eseménysor megnyilvánulásaiból is az derült ki, hogy Krisztusban vagyunk egyek. Bármerről érkeztünk, arról tanúskodtunk, hogy Ő áll érdeklődésünk homlokterében, Őt akarjuk követni, és annak örülünk, ha Ő veszi kézbe létünk, arcunk megformálását. Amiben különbözünk, az a sajátos kötődés, ahogyan Krisztust követjük. Ebben a magunk módján járunk el. Ez a hogyan kérdése. Stílusokról, ízlésbeli különbségekről nincs értelme vitatkozni. A lelkiségi mozgalmak hazai találkozója is azt bizonyította, hogy képesek vagyunk felmutatni a Krisztus-arcot. S talán együtt hatékonyabban és színekben gazdagabban, mint külön-külön. Úgy véljük, hogy Istentől akart a különbözőségünk, csakúgy, mint a természet gazdagsága. Van saját identitásunk, de van bennünk nyitási készség mások befogadására is. E kettő harmóniája teremti meg a Krisztusban való egységet. Ezt időnként jó felmutatni, s azután dolgozni a megélt egység megtapasztalásának erejéből is. Le kell jönnünk a hegyről Tudjuk, hogy Isten a szeretet világát teremtette. S ahogy az alagút boltozata sem tehet arról, hogy a hegyet megfúrták, csak tanúskodik róla, ugyanúgy a világ sem tehet róla, hogy el-elszakadtunk Isten jelenlététől, a hozzá való igazodástól. A világ csak tanúskodik arról, hogy mi történik velünk, bennünk a történelem folyamán. Mi, akik fenn voltunk a hegyen, azért kaptuk élményünket, hogy az élményre visszemlékezve és Krisztusra emlékezve bevigyük ihletettségét a világba, a hétköznapokba. Sokáig táplálkozhatunk a kapott élményből, melynek során Isten eszközeiként éltünk egymásnak. Humorral és aggódással, törődéssel és énekkel, kölcsönösséggel és munkával, művészettel és tudománnyal, ráhagyatkozással és odafordulással, ingyenességgel és alázattal. Folytatás Visszatérve a mozgalmak találkozójához, nyilvánvalóvá lett, hogy képesek vagyunk a közös cselekvésre, s egymás karizmájából is élve felmutatni ki-ki a maga módján azt, Aki küldött bennünket. Ez a tapasztalat ad reményt arra, hogy immár a teljes nyilvánosság elé is vigyük sokféleségünket. A keresők, az érdeklődők elé, s azok elé, akik – talán nem véletlenül – belecsöppennek egy ilyen rendezvénybe. Ennek pedig az adja meg a különös jelentőségét, hogy egyszerre szembesülhetnek a jelenlévők a sokféle megközelítéssel és stílussal. Ki-ki megtalálhatja az ízlésének, mentalitásának, érdeklődésének legmegfelelőbb közösséget, és alkalma nyílik az ezekből való választásra. A szolgálat Jézus azt kívánja, hogy „ismerje meg . . . a világ, hogy . . . szereted őket, mint engem. . .” (Jn 17,23) A Fiú, az Atya ikonja tette láthatóvá, hogyan is szereti a világot Isten: Mindenkit totális alázattal, feltétel nélkül és személyesen. Azzal a gesztussal, ahogy Jézus mossa – mint egy rabszolga – tanítványai lábát. Ennek a gesztusnak a készségét kötötte övéi lelkére. A feltétlen elfogadó szeretetet, szolgálatot. Ilyen az Isten, s azt kívánja tőlünk, Jézus követőitől is, hogy ilyenekké legyünk a találkozók által, s akkor is és igazán, ha „lejöttünk a hegyről”. Ezt a mentalitást megélve remélhetjük, hogy általunk is növekszik a Test, az Isten országa.
Ha szeretsz, kövesd őt. Szeretlek, válaszolod, de merre kövessem? Ha ezt mondaná neked Urad, Istened: Én vagyok az igazság és az élet, minthogy az igazságra vágyódsz, és kívánod az életet, nyilván keresnéd az utat, amely ezekhez vezet, és ezt mondanád magadnak: Nagy dolog az igazság, nagy dolog az élet, csak tudnám, hogyan jut el oda lelkem! Keresed az utat? Halld, előbb már megmondta: „Én vagyok az Út.” Mielőtt megmondta volna neked, hova vezet, megjelölte magát az utat: „Én vagyok az Út.” Hova vezet? „. . . és az igazság és az élet”. Előbb megmondta, milyen úton járj, utána pedig tudtodra adta, hova jutsz. Én vagyok az út, én vagyok az igazság, én vagyok az élet. Midőn az Atyánál volt, igazság és élet; testet öltve úttá lett. Nem mondják neked: Fáradozz, hogy megtaláld az utat, hogy azon eljuss az igazságra és az életre; nem ezt mondják neked. Lusta, kelj fel! maga az út jött hozzád, és felkeltett az álomból, ha ugyan felkeltett; kelj fel és járj! (Szent Ágoston)
|
|||||||||
|
KULTÚRA ÉS ÉLET Vertse Márta–Szabó Ferenc
150 ÉVES AZ OLASZ JEZSUITÁK Megjelenésének 150. évfordulóját ünnepli 1999-ben az olasz jezsuiták folyóirata, a La Civiltà Cattolica, amelyet 1849-ben alapított P. Carlo Maria Curci S.J. Nápolyban. IX. Piusz pápa 1849. április 20-án azzal a felhívással fordult az olasz püspökökhöz, hogy a sajtó révén hirdessék az igazságot. Felhívására P. Carlo Curci nápolyi jezsuita újságíró válaszolt, aki Franciaországból visszatérve konkrét ötleteket, az apostolság teljesen új formáját szerette volna megvalósítani. A Civiltà Cattolica 1850. január 9-én született, amikor IX. Piusz pápa kihallgatáson fogadta Curci atyát, és rajta keresztül megbízta Jézus Társaságát a folyóirat szerkesztésével. A pápa volt egyébként az új kiadvány első pénzügyi támogatója. 1856. február 2-án kánonjogilag is elismerte az Írók kollégiumának létrejöttét Jézus Társaságán belül. Ennek tagjai a legfőbb elöljárótól függnek. Azóta a folyóirat szüntelenül a pápa hangjának kifejezése, gondolatainak tolmácsolója, tanításának visszhangja. A pápa 1866. február 12-én közzétett Gravissimum supremi k. brévéjében leszögezte a kollégium szabályzatát, miszerint mindazok, akiket a Jézus Társaságának általános rendfőnöke e folyóirat munkatársának kijelöl, minden tevékenységükkel, buzgóságukkal kötelezzék el magukat a katolikus vallás és a Szentszék védelmében. A pápa fenntartotta magának és utódainak azt a jogot, hogy bármit megváltoztathasson Jézus Társasága írói kollégiumában. IX. Piusz és XIII. Leó pápa brévéiből véglegesen kibontakozik a Civiltà Cattolica sajátos jellege. Több, mint egyszerű folyóirat, a Szentszék által és szolgálatára létrehozott intézmény, amely védelmezi az egyház tanítását és jogait, tagjait sajátos belső statútum irányítja. Az együttműködés első sajátos formája a folyóirat és a Szentszék között az első vatikáni zsinat alatt jött létre. A folyóirat külön rovatban tájékoztatta az olvasókat a zsinati témákról. Természetesen nem hiányoztak a viták – főleg a francia sajtóban a tévedhetetlenségről megjelent cikkek nyomán. A 150 év során a kéthetenként megjelenő folyóirat formája változatlan maradt. Az eltelt időszakban csak 1870-ben nem jelent meg három hónapon át, amikor szeptemberben Garibaldi hívei az aurelianusi városfalba ágyúval tört résen át bevonultak Rómába, a pápa pedig bezárkózott a Vatikánba. 1870. szeptemberében, Róma elfoglalásával új szakaszába lépett a római kérdés, valamint az egyház és az állam közötti ellentétek. 1929-ig, a lateráni paktum létrejöttéig, a Civiltà Cattolica a Szentszék ezzel kapcsolatos állásfoglalását visszhangozta. A Szentszéknek szolgálata teljesítéséhez szüksége van a tökéletes függetlenségre és olyan területre, amely mentes mindenféle evilági hatalom beavatkozásától; a római kérdést nem lehet egyoldalúan megoldani, hanem kétoldalú megegyezés eredménye kell, hogy legyen. Ezek a szilárd pontok vezettek végül a lateráni egyezmény megkötéséhez. A formán kívül a Civiltà Cattolica hűséges maradt az eredeti célkitűzéshez is, amelyet alapítója, a nápolyi P. Curci az első szám hosszú vezércikkében foglalt össze, és amely még ma is időszerű: a Szentszék szolgálata. Szerzői továbbra is kizárólag jezsuiták, bár egyes esetekben azt lehetne mondani, hogy a cikkeket kizárólag jezsuiták írják alá. P. Caprile például, akinek egy cikkét a vatikáni Államtitkárság munkatársai alaposan „átformálták”, megelégedetten kommentálta a végeredményt: „Örülök neki, hogy legalább az aláíráson nem változtattak.” Az olasz jezsuiták lapjának fő jellemzője tehát a Szentszékhez főződő kapcsolata, amely a kezdetektől fogva létezik, de amelyet szándékosan nem hangoztatnak. Írásban ezt sehol sem rögzítették, de mindenki tudja, hogy a kéziratokat a vatikáni Államtitkárság minden esetben elolvassa. A folyóirat az Osservatore Romanó-val, a Vatikáni Rádióval és a sajtóteremmel együtt a Szentszék egyik eszköze, amely arra szolgál, hogy kapcsolatot teremtsen a külvilággal, de a másik három intézménytől eltérően nem a Szentszék, hanem a jezsuiták műve. A felelősség a szerzőké; mivel nem Jézus Társasága hivatalos folyóirata, a jezsuita rendfőnökség részéről nem történik semmiféle hivatalos ellenőrzés tartalmát illetően. Amikor a pápa olvassa el a kéziratokat – mint például XII. Piusz esetében, aki rendszeresen személyesen fogadta a folyóirat akkori igazgatóját –, akkor az ő véleménye a döntő. Ha pedig az Államtitkárság vagy más vatikáni dikasztérium tagjai vizsgálják felül a cikkek tartalmát, amint ez XXIII. János pápától kezdve történik, akkor több lehetőség van arra, hogy a „cenzor” kulturális, teológiai képzettségének megfelelően változtassanak az íráson. A 150 éves időtartam nemcsak az emberek életkorát haladja meg jócskán, de az újságokét is. Ez alatt az idő alatt a folyóirat közelről követte az olasz helyi egyház útját. Kezdetektől fogva közös munkáról van szó, amelyet jezsuita atyák egy csoportja végez, akiket az általános rendfőnök erre a célra jelölt ki. Ez nem azt jelenti, hogy a Civiltà Cattolica a rend hivatalos folyóirata. De a pápák kívánsága mindig az volt, hogy közvetlenül a jezsuita általános rendfőnöktől függjenek munkatársai. A szerkesztőség tagjai nemcsak együtt dolgoznak, hanem együtt is élnek. Az igazgató, aki „primus inter pares”, olykor keveset ír, mivel azzal van elfoglalva, hogy másokat írásra bírjon, vagy arról lebeszéljen. A szerkesztőségben, vagy ahogy az alapító dokumentumban nevezik, az írók kollégiumában, 12 jezsuita atya végzi a munkát. Mások nyugalmazottként működnek közre, ami nem azt jelenti, hogy kevesebbet írnak, hanem azt, hogy nem vesznek rendszeresen részt a szerkesztőségi üléseken. A folyóiratot jelenleg 15 ezren fizetik elő. A példányszám ennél magasabb, mert részben propagandacélokat szolgál. Mintegy 1100 példányt küldenek külföldre, kereken 100 országba. A nagyobb külföldi terjesztésnek nyelvi nehézségei vannak, mivel a folyóirat csak olaszul jelenik meg. Egy kulturális folyóiratot nem lehet szó szerint lefordítani, hanem anyanyelvű szerkesztőknek újra kellene gondolniuk a cikkeket az adott nyelv szerint. A jezsuiták világszerte több mint 1200 folyóiratot alapítottak, sokat ezek közül ma világi hívek vezetnek. Ami a pénzügyi szempontokat illeti: a folyóirat nem kap sehonnan sem támogatást. Azért is lehet önellátó, mivel a jezsuiták, lévén szerzetesek, nem kapnak fizetést, nem kell családjuk eltartásáról gondoskodniuk. Az előfizetők létrehozták az ún. Barátok Alapját, amelynek segítségével kolostoroknak, misszionáriusoknak, könyvtáraknak, kelet-európai szemináriumoknak, hátrányos helyzetben lévő diákoknak ingyen elküldik a folyóiratot. A Civiltà Cattolica szerkesztői egyéb sajtótermékek szerzőivel éles vitákat vívtak az elmúlt évszázad során. Ma keresik a kölcsönös tisztelet kapcsolatát, egymás kiegészítését. A jezsuiták lapja ugyanis sok munkát igényel, de gyakran írásai túl nehezek a mai szórakozott közönség számára. Egyes esetekben egyedül az Egyház és a pápa szól az emberiség nagy terveiről. A Civiltà Cattolica munkatársai, korlátozott eszközeikkel, arra törekszenek, hogy terjesszék ezeket a gondolatokat, megvilágítsák őket a hit fényével. Értelmiségi apostolkodást folytatnak az eredeti célkitűzésnek és a pápáktól kapott küldetésnek megfelelően. A 2000.-től a 3000. számáig a Civiltà Cattolica az olasz történelem 40 évét ölelte át, amely nem volt kevésbé nehéz és drámai, mint az alapítás hősies évei. Erre az időszakra esett a fasizmus, a háború, a megszállás, az újjáépítés, az ország szociális átalakulása, a II. vatikáni zsinat és tanításának gyakorlati megvalósítása. A folyóirat elkötelezte magát az ökumenizmus terén, az emberi jogok védelmében, a szabadon megválasztható oktatás, a család, a házasság felbonthatatlansága, az emberi élet tiszteletben tartása mellett. VI. Pál pápa 1975. június 14-én, a 3000. szám megjelenése alkalmából, az Író Atyákhoz intézett beszédében hangsúlyozta: a folyóirat mindenekelőtt figyelő, tájékoztató, objektív, gyors; a kiegyensúlyozott értékítélet, az őszinteség jellemzi, az eseményeket a katolikus gondolkozás alapelveinek fényében mutatja be, dinamikusan nyitott a jövő felé; szellemiségéhez tartozik a függetlenség, a becsületesség. II. János Pál pápa 1979. április 5-én fogadta először az írók kollégiumának tagjait, akiket emlékeztetett a folyóirat három tipikus jellemzőjére: hűség az egyházhoz és a Tanítóhivatalhoz, hűség az igazsághoz, valamint a Szentszéket szolgáló kollegialitás. 1996. március 31-én, a 3500. szám megjelenése alkalmából, a <F"Times New Roman""P10.5>szentatya sajátkezű levelet intézett Giampaolo Salvini atyához, a folyóirat jelenlegi igazgatójához, amelyben mintegy összefoglalta a Civiltà Cattolica magna chartáját. A pápa a következő határozott irányvonalakat vázolta fel: • Mi a Civiltà Cattolica? – Jézus Társasága műve, nemcsak azért, mert kizárólag tagjai irányítják és szerkesztik, hanem azért is, mert tükrözi célkitűzését, azaz a hit védelmezését és terjesztését. A történelmet, a politikát, a tudományt, a művészetet az egyházi Tanítóhivatal által hirdetett valódi keresztény hit fényében értelmezi. • Mit tesz a Civiltà Cattolica? – türelemmel és alázattal törekszik arra, hogy megvalósítsa a hit és a kultúra párbeszédét, korunk egyik legsúlyosabb problémájának, sőt drámájának megoldását. A mai pluralista kultúra, bár egyes szempontjai szerint szekularizált, nem mentes az értékektől, amelyeket ha megtisztítunk az evangéliumi kovász által, felhasználhatók Isten dicsőségére és az ember erkölcsi és lelki felemelésére.” El kell oszlatni azt a meggyőződést és előítéletet, hogy Isten törvénye elidegeníti az embert, és pozitív módon kell bemutatni az evangéliumi igazságokat. • Hogyan? Sajátos helyzetének megfelelően járuljon hozzá Jézus Társasága célkitűzésének megvalósításához. Ez pedig a hit szolgálata, amelynek szerves része az igazságosság előmozdítása. * * * II. János Pál pápa 1999. április 22-én fogadta a Civiltà Cattolica jezsuita íróit abból az alkalomból, hogy most emlékeznek a folyóirat alapításának 150. évfordulójára. A szentatya a jezsuita atyákkal együtt hálát ad a Világosság Atyjának mindazért a jóért, amit a folyóirat másfél évszázad során tett a katolikus hit és a Szentszék szolgálatában. A Civiltà Cattolica ma a legrégibb olasz folyóirat; IX. Pius akaratából jött létre; később is mindig elnyerte a pápák tetszését, akik újabb statútumait jóváhagyták. Áttekintve az elmúlt százötven évet, az állásfoglalások nagy változatosságának lehetünk tanúi, amelyek részben a megváltozott történelmi körülményeknek, részben az egyes írók személyiségének köszönhetők. Mindenesetre 1850-től a mai napig a vallási, társadalmi és politikai események széles panorámájából a Civiltà Cattolica köteteiben egy biztos pont szilárd maradt: a Szentszék tanításához és irányelveihez való teljes és néha megpróbáltatásokat jelentő ragaszkodás és a pápa személye iránti szeretet és tisztelet. „Biztos vagyok abban – folytatta szó szerint a pápa –, hogy miként elődeitek, ti is ezt a sajátosságot tekintitek folyóiratotok hírneve alapjának és létjogosultságának. Meg vagyok győződve arról is, hogy a Szentszék szakszerű és hűséges munkatársakra talál bennetek, főleg a nehéz pillanatokban, amelyek sohasem hiányoznak az egyház életében.” A pápa a folyóirat érdemei közül kiemelte azt a készséget, ahogy a II. vatikáni zsinat által elindított egyházi megújulást fogadta, és elkötelezte magát, hogy széles közönséggel megismertesse a vitákat és a dokumentumokat; a zsinat utáni években pedig igyekezett elmélyíteni e dokumentumokat, hogy a keresztény élet általuk követelt megújulását elősegítse. Az új évezred távlatában a <F"Times New Roman""P10.5>szentatya arra buzdította a Civiltà Cattolica jezsuita atyáit, hogy sürgősen, megújult lendülettel értelmezzék a zsinat szellemét és tanítását, főleg ilyen témakörökben: krisztológia, egyháztan, egyházi tanítóhivatal, a világiak szerepe, a kereszténység sajátossága a vallásközi párbeszédben, vallásszabadság, a kultúrák kapcsolatai, ökumenizmus, a média és annak hatása a mai mentalitásra és viselkedésre. A világ nagy átalakulásai sürgetően szükségessé teszik a hit védelmét, az életnek értelmet adó tudatos és felnőtt hitre való nevelést, a meggyőző választ a szekularizált kultúra támadásaira és azoknak a kérdéseire, akik nem hisznek, de keresik Istent. E feladat az egész egyházra tartozik, és Jézus Társasága valamennyi tagjától még teljesebb és bátrabb elkötelezettséget kíván, hiszen, ahogy III. Gyula pápa Exposcit debitum kezdetű, 1550-es apostoli levelében írta, e Társaságot főleg azért alapították, hogy a hit védelmével és terjesztésével foglalkozzon. A keresztény igazságot kell tanítani, teljes közösségben maradva a tanítóhivatallal. Manapság a keresztény kultúrának szembesülnie kell a nem keresztény kultúrákkal, a tudományok haladásával, azzal a filozófiával, amelyet megjelölt az immanentizmus és az agnoszticizmus, és amely elveti a metafizikát, azzal a szkepticizmussal, amely nem hisz az igazságot felfedező emberi ész képességében. A pápa Fides et ratio kezdetű körlevelében foglalkozott ezzel a problémakörrel. A Civiltà Cattolicának segítenie kell abban is, hogy áthidaljuk azt a szakadékot, amely a hit és a modern kultúra, a hit és az erkölcsi magatartások között nyílt, különösen is figyelve a Veritatis splendor és az Evangelium vitae kezdetű enciklikákra. A jezsuiták folyóirata mindig különös gonddal követte az egyház szociális tanítását, amely az evangelizálást szolgálja. Ma már világos, hogy a társadalmi, pénzügyi és gazdasági problémák nem idegenek az evangelizálástól és az emberi személy méltóságától. A társadalmi igazságtalanságok, a pénz uralma és a globális közgazdaság ellenőrzés nélkül megsebezhetik az egyes személyeket, sőt egész népeket és földrészeket, és megnehezítik az evangélium befogadását. A pápa ezért arra buzdította a jezsuitákat, hogy folytassák dicséretes törekvésüket az egyház szociális tanításának elmélyítésére és terjesztésére. Végül a szentatya Mária, az egyház Anyja és Jézus Társasága Védőasszonya oltalmába ajánlotta a Civiltà Cattolica jezsuita atyáit.
Komáromy Péter A TEREMTETT VILÁG MISZTÉRIUMA Gerard Manley Hopkins 1844-ben született angol protestáns polgári családban. Egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte, ahol klasszikus irodalmat tanult. Erre az időszakra esik nagy világnézeti válsága: identitása egyre inkább színterévé vált a földi valóságon túlmutató katolikus és a materiális értékeket hangsúlyozó polgári eszme küzdelmének. 1866-ban John Henry Newman példáját követve katolizált. 1868-ban belépett a Jézus Társaságába, és elégette addig írott verseit, mert azokat méltatlannak érezte hivatásához. Hét évre rá, együttérezve egy Wales partjainál történt hajószerencsétlenség áldozataival, elkezdett írni egy elégiát, olyan eredeti költői tartalommal, amely addigi élete során sohasem jutott kifejezésre. A mű, amelynek a The Wreck of the Deutschland címet adta, újjáélesztette Hopkins alkotókedvét. Ettől kezdve élete végéig folytatta az írást. 1889-ben bekövetkezett halálakor még senki sem sejtette, hogy az elhunyt jezsuitában a század angol irodalmának egyik legnagyobb géniusza távozott. A tájleíró és a szerzetes költő személye úgy összeolvad Hopkinsban, hogy lehetetlen fontolóra venni az egyiket anélkül, hogy a másiknak mélyen tudatában ne lennénk. Pap költő volt, s így a természetben elsősorban a Szentlélek megnyilvánulását kereste. Költészete tehát, amellett, hogy határozottan egyéni, hosszú tradíció részét alkotja. A téma már az Ószövetség könyveiben is fellelhető: „A mennybolt hirdeti Isten dicsőségét, és az egek vallják keze művét.” (Zsolt. 18) A természeti lényekben lakozó Istent az újszövetségi keresztény misztikus irodalom is felismeri Assisi Szent Ferenctől és Keresztes Szent Jánostól Vaughamon és Marvellen keresztül Francis Thomsonig és Hopkinsig, hogy aztán századunkban Teilhard de Chardin tudományos pontosságával nyerje el mai fejlődési fokát. A föld misztikus olvasata ihletőjévé vált az angol költészetnek is, különösen Vaugham és Marvell óta: mindketten észrevették és megfogalmazták az ember és természet közti eszményi spirituális kapcsolatot. Hopkins azonban, bár sokat átvett egyes romantikusoktól, így Wordsworthtől és Keatstől, elődeinél mélyebbre hatolt a teremtett világ misztériumaiba: bennük kereste azt az Istent, akinek szolgálatára életét elkötelezte. A természeti és az isteni egyesülése Amint élete és hivatása mutatja, Hopkinsot komolyan foglalkoztatta az ember Szentlélek-keresése. Úgy reagált az élővilág szépségére, hogy az papi identitása számára jelentést hordozott. Ami tájleíró költészetét annyira egyénivé teszi, az az, hogy tudatában van: a Teremtő jelen van a teremtésében. Ezt támasztja alá a következő néhány sor:
Az vagyok, ami Krisztus: Ő is azzá lett, ami én vagyok, (Nature is a Heracletian Fire) Misztikus irányultsága mellett azonban Hopkins távol áll a misztikus élményvilággal gyakran asszociált homályos és nehezen érthető kifejezésmódtól. Dekadencia sem jellemzi, mint például Swinburne-t, amikor a „szagtalan szél kókadt, sivár virágáról” ír (A Forsaken Garden). Hopkins költészete csupa közvetlen, elsődleges, a természetben szerzett tapasztalatból merít, amelyet ráérző, energikus szelleméből született nyelvezettel fogalmaz meg. Tudományos pontossággal ragadja meg a természeti formák részleteit. Érdeklik a levegő, ég, felhő, víz, a különféle élőlények. Mindenhol jelen van a frissesség imádata, amely egyszerre érzéki és aszkétikus. Ebben a szellemben örökíti meg a csillagfényes ég dicsőségét:
Csillagot nézz! nézz, nézz föl az egekre! (The Starlight Night, ford.: Tandori Dezső) A felhőminták majdhogynem aprólékoskodásba menő csodálatot keltenek benne. Leírásai egyéniek, bámulatosan pontosak. Szent félelemmel tölti el a költőt a látvány glóriája:
Fuvalom labdák, bojtos vatták, kósza felhőpuffok, Eső, szél, hófúvás, szélvihar elkápráztatják. A viharos elemek küzdelme láttán egyszerre rémület és diadalittas örvendezés fogja el. Az alábbi részletet például annyira átjárja az érzékek alkalmazásából áradó energia és feszültség, hogy nehéz szürrealistább hóviharvíziót találni az angol költészetben.
S a hó drótszerű, forgószél-tengelye (The Wreck of the Deutschland, ford. Weöres Sándor)
visszhangzó erdőn csengeti, mossa a fület, (Spring, ford. Kálnoky László) A The Sea and the Skylarkban ugyanezt a vízmotívumot használja:
Balról a szárazföld fölött, hallom, felszáll a pacsirta Hopkins kitűnően írja le a madarak mozgását, és különösen is röptüket. A vörös vércse röptéről a következő pillanatfelvételt olvashatjuk:
. . . lovagolta (The Windlover, ford. Jékely Zoltán) Purcell zenéjét, amelynek Hopkins nagy csodálattal adózott, egy nagy viharmadárhoz hasonlítja, amelynek mozgása „frissítő csodálatot legyez elménkre”. A galambok mozgása viszont csendes. Úgy jön a béke, mint egy „szárnyát pihentető gerle”. Hopkins számára azonban a galamb
. . . nem búgni jön csupán: (Peace, ford. Teller Gyula) Ő a Béke Galambja, a Szentlélek, a Vigasztaló aki „föld-ívünkre borulva jő, keble forró, szárnya csupa szép fény” (God’s Grandeur). Költő és pap Amint láttuk, míg Hopkins a természet színes formavilágáról és mozgásfolyamatairól figyelemreméltó részleteket örökít meg, költői énje mindig egybeolvad papi énjével. Egyszerre természetszerető és metafizikus. A természet közvetlen érzéki élvezete teológiai, sőt félmisztikus következtetésekre sarkallja. W. H. Gardner ezt a természet paraboláját elemző spirituális exegézisnek hívja. A világ egyszerre szépséggel és fenyegetéssel terhelt viharfelhő, amely Isten teremtő szeretetének és a bűn iránti haragjának egyidejű külső kifejezése:
Betölti a földet Isten fensége. (God’s Grandeur) Hopkins a természeti jelenségek hatalmában és rettenetében Isten mindenhatóságának kifejeződését látta.
Én mesterem, (The Wreck of the Deutschland, ford. Weöres Sándor) Ez az isteni hatalom, mely a természet glóriájában nyilatkozik meg, arra kényszerítette a költőt, hogy örömteli lélekkel alávesse magát a Mindenhatónak.
Csókot kezem (The Wreck of the Deutschland) Sok tájleíró szonettben visszatér a Lélek megnyilvánulásának gondolatához. A vörös vércse röpte felkavarja „rejtőzködő szívét”, de Krisztus, aki megalkotta és elröpítette a madarat, „milliószor kedvesebb és rabulejtőbb”. Krisztusé az az átalakító hatalom, amely a dolgok Isten jelenlétét tükröző tevékenységében rejtezik. Isten alkotó Lelke átlebeg a mindenségen, és az isteni benne lakozás természetfeletti jelentőségét adja annak. A Jegyzetfüzetek-ben olvasható a következő részlet: „Önkinyilatkoztatása szerint Isten önmagát tekintve az isteni Ige, önmagán kívül pedig a világmindenség. A világ tehát az Isten szava, kifejezése, híradása. Célja, belső jelentése tehát Isten, élete, tevékenysége pedig az, hogy nevén szólítja és dicsőíti Őt.” A föld ezt a dicsőítő feladatot egyszerűen „léte” által tölti be. Individualitás Más tájleíró költőkhöz, különösen Francis Thomsonhoz hasonlóan, Hopkins hitt Isten tájobjektumokban megnyilvánuló immanenciájában, de ő még mélyebbre hatolt: a dolgok individualitásába. A hegy, a felhő és a fa nagy változó látványában felismerte azt, amit Duns Scotus hatása alatt az „individuálisan kitűnő szépség fajainak” vagy példáinak hívott. Hopkins megalkotta az inscape szót, amely a táj-objektumok benső minőségét jelentette. Arra az érzékelésre, amelyet az inscape ösztönzése a megpillantó alany elméjében létrehoz, az instress szót teremtette meg. Amint W. H. Gardner rámutat, az inscape több, mint kellemes érzékszervi benyomás. Az inscape az isteni kegyelem által kapott bepillantási képesség a végső valóságba. Ez a képesség „a mintát, a levegőt, a dallamot” a Lélek által megvilágosított érzékszervekkel fogja fel. Az inscape és a Szentlélek ezen metafizikai egysége révén a tárgyak szakramentális értéket kapnak, és a teremtést megszentelő és fenntartó Szentlélek megnyilvánulásának jeleivé válnak. Hopkins válasza erre a költői bepillantásra misztikus válasz. Számára az „azúr dombok karéja”, Krisztus „világkormányzó válla fenséges, rendíthetetlen, élesen édes”; ezért az ő szemlélődő természete arra ösztönzi őt, hogy szeretetben elérje Istent:
a szívnek bátran, mind bátrabban bomlik a szárnya, (Hurrahing in Harvest) Természet, ember és Lélek fenséges teofániában találkoznak arra törekedve, hogy az anyag és a Lélek az egy Istenben teljes misztikus egységre jusson. Hopkins az emberiséget az élővilág koronájának tekintette. Költészetében azonban gyakran említi, hogy az emberek rombolják, megfertőzik a teremtett világot, ellenszegülnek Istennek és Isten teremtő munkája anyagi kifejezésének, a természetnek. Emberiségvíziója általában véve melankolikus. Szerinte az emberiség „bűneitől meghidegült”. Az ember könnyelműen elherdálja a természet gazdagságát:
Ó bár tudnánk, hogy mit teszünk, (Binsey Poplars, ford. Károlyi Amy) A föld elleni bűnünk Isten elutasítása, hiszen Ő éppen a természeti formák inscape-jében nyilvánítja ki magát. Ez elhomályosítja a teremtés világosságát, és megnehezíti a mindent átjáró Lélek észrevételét:
Kormánypálcájával miért nem törődnek? (God’s Grandeur) Hopkins emberi mocsokról és bűzről beszél, és nem tanúsít elég krisztusi részvétet az emberi szenvedés iránt. Sokaknál jobban megértette azonban az emberi lélek fájdalmát, a „nyers-nedves, bársonysapkás kökényt”, amit az ember életfogytiglani robotolása közepette elszenved. Tájleírásai szépek, de emberi alak nélküliek. Néhányan, Felix Randal vagy az arany rózsakert miatt kesergő Margaret, keresztülhaladnak ugyan a vásznon, de az ilyen érzelmi feszültségek nem maradnak meg sokáig. A szeretetnélküliség fájdalmában Hopkins valószínűleg aszketikus irányultsága miatt érezte kötelességének, hogy az emberi szeretetet az istenibe szublimálja. A Lélek örömteli szabadságából fakadó szeretet tudatos kerülése a költő nagyságának központi paradoxonához vezet bennünket. Tapasztalatának behatároltsága géniuszának elnyomásához is vezethetett volna, valójában azonban annak kiteljesedéséhez vezetett. A késői szonettekben megszólaló „csontköltészet” („poetry of the marrow”) kevésbé lett volna erőteljes, ha szerzőjük nem tapasztalta volna az emberi vigasztalanságot és az Istentől és társaitól való elidegenedést. Ki más tudott volna ilyen tökéletes verseket írni, ha nem az, akit a szeretetnélküliség fájdalma tép:
A legrosszabb, olyan nincs, nincs. (No worst, there is none) Hopkins tudatában volt, hogy bizonyos értelemben torzítottan látja a világot, és ezt el is mondja: „Kanál-tükörben kémlelem álcajátékát a világnak.” De még ha az „idők heréltjének” tartja is magát, természetének intenzitása annál erőteljesebben fejeződik ki himnuszaiban, ahol Istent dicsőíti az élet örömeiért. Ilyen örömök például a „ragyogó szajkókék ég, / színes május, hámozott gyümölcs”. Úgy érezte, hogy ezt már szabad élveznie. Hopkins sohasem elégedett meg olyan költészettel, amely csak az érzékek és érzelmek talajában nyugodott. W. H. Gardner szerint intellektuális kielégülésre, valamint egységre és teljességre vágyott, amelyet számára egyedül az istenhit tudott megadni. Költészete nem sugall panteizmust. Képzelete merészen túllépett az érzékek és a logika korlátain és a tájobjektumok inscape-jéből a minden dologban rejtőzködő valóságba hatolt. Bár örvendezik a „barbár-szép” aratási idő jövetelén, nem elégszik meg azzal hogy ott maradjon, hanem kutatnia kell a mennyboltot, hogy „megpillantsa a Megváltót”. Ugyanez a metafizikai motívum visszatér a legtöbb tájszonett záró hat sorában. Az „elborító bőségű” tavasz a szívét Krisztushoz emeli. Szerinte a csillagfényes éjt nem szabad egyszerűen csak élvezni. Az élmény felvételének, birtoklásának szakramentálisan Krisztusban kell történnie. A szépség érzéki élvezetében Hopkins sok mindenben rokon Keats-cel. Mindketten a Shelley által a természet lelkének keresztelt ideának éltek. Azonban míg Keats megelégedett az anyagban levő végső spirituális valóság jelenlétének félfizikai érzékelésével, Hopkins a felszínről a lényegesbe hatolt, és nem csak a Lélek jelenlétét ismerte el, hanem annak transzcendens voltát is. Látta és megragadta azt, amit már Keats humanista szelleme is homályosan felfogott, és továbbhaladt az Abszolútum lényege felé. Személyes kapcsolat Istennel Hopkins közel áll Wordsworth-höz témái kiválasztásában és a természeti jelenségek metafizikai felfogásában. Mindkét költő részesült a víziószerű fényélményben, és mélységesen tapasztalta az isteni jelenlétet a természetben. Hasonlóságuk ellenére azonban mindketten a maguk módján közelítik meg a természetet. A fő különbség: Hopkins energikus, személyes párbeszédben áll a transzcendens Istennel.
Hol Ő rejlik, hol a titkai laknak, (The Wreck of the Deutschland) Wordsworth Isten-párbeszéde passzívabb, panteisztikusabb. Ő nem hatol túl a „sense sublime”-on, hanem egy olyan természettel azonosul, amelyet „minden lét lelkének” nevez. Se Keats, se Wordsworth nem rendelkezett azzal a teológiai műveltséggel, amellyel Hopkins. Duns Scotus hatására Hopkins tudatosan elkerülte költőtársai panteisztikus elhajlásait. Az ő víziója a tapinthatatlan valóságé, amely eltávolodott a keatsi kerti lak üdvösségétől vagy Wordsworth természettel való egységének szellemétől. Víziója a Szentlélekről, amely felöleli mind a lélektelen, mind az emberi természetet, Teilhard de Chardin felfogásához hasonlít. Teilhard nézete az anyag lelki hatalmáról egyszerre tükrözi Duns Scotust és Hopkinsot. Egy imában, amelyet az anyaghoz intéz, Teilhard ezt mondja: „Az isteni miliőnek mondalak, amely kreatív hatalommal van felruházva.” Teilhard, miként Hopkins is, kéri Istent, hogy az Ő anyagban való megváltó jelenléte folytán fedje fel előttünk a világ szépsége mögött rejlő szellemi erőt, és tanítson meg minket féltő gonddal felhasználni azt. A Természet és a Lélek vagy az anyag és a Lélek összekapcsolódnak Teilhard-nál és Hopkinsnál is. Hopkins, miközben a világ szépségét misztikus szemmel közelítette meg, felfedezte maga számára a külső alakzat mögötti lényeget. Költészetében a természet olyan áttetsző minőségben jelenik meg, amely lehetővé teszi, hogy a teremtő Lélek fénye bensejéből felragyogjon. Kifejeződik benne Istenarc-keresésünk a világ minden dolgában. Ez a költészet, bármilyen témával foglalkozik is, feszülésig töltve van a szerző istenélményével; Istent meglelte a „sodró viharok lökéseiben” és „kezdeti dallamában az édes emberi létnek az Édenben”. Mindez talán reményt ad a keresőknek, hogy Isten a világot észlelő érzékeinktől nincs is olyan messze, mint ahogy azt gyakran gondoljuk, hanem éppen ellenkezőleg: érzékeink Őt sejtetik meg, és Őáltala nyernek megszentelődést.
Gardner, W.H.: Poems and Prose of G. M. Hopkins, Penguin Books, 1985. Minogue, K., „Nature and Spirit in Hopkins”, The Month, 1998, 3. szám.
Pierre Teilhard de Chardin:
Légy áldott, kesernyés Anyag, meddő rög,
Áldott légy, veszélyes Anyag, viharos tenger,
Áldott légy, erős Anyag, ellenállhatatlan Fejlődés,
Áldott légy, egyetemes Anyag, határtalan Tartam, [. . .]
Üdv néked, isteni Erőtér,
Az Emberek gyakran azt képzelik, Visszfény csalja meg őket, vagy visszhang.
(Részlet Az anyag lelki hatalma c. esszéből,
Miroslaw Dzieñ ELMÉLKEDÉS
Sajátos érzékenységgel közelíti meg a költő, a művész korunk „démonjait”. Érdemes hagynunk, hogy befolyásolja, alakítsa a mi érzékenységünket is. Az előadás lengyel eredetijének lelőhelye: Przegl¹d powszchny 300, 1998, 7/8 99–111. Magyarra fordította Tereza Worowska. Mint metaforateremtő felmentve érzem magam a kényszer alól, hogy előadásomnak akadémikus jelleget adjak. Sőt mi több, amit most elmondok, az talán nem lesz hozzárendelve az ok–okozat elviselhetetlen paradigmájához, sem az indokláshoz, amellyel mint fájdalmat okozó kapoccsal mindkettőt össze akarjuk kötni, mintha ez elengedhetetlen feltétele lenne közzétett gondolataink magasabb színvonalának. Legyen hát szabad „alogikusnak” és kiszámíthatatlannak lennem a diagnózist és – főként – a konklúziókat illetően. Istenről, démonokról és az igazságról fogok beszélni – vagyis nagyon homályos ügyekről, amelyek nem férnek meg a képzelőerő dobozában, egy mégoly tágasban sem, mint amilyen egy alkotó idegsejthálója. Az unalom A valóság, amelyben a modern embernek élnie kell, az unalom világa. Lehet, hogy néhány száz év múlva a tudományok sámánjai a Krisztus utáni XX. és XXI. század fordulóját a műanyag és az unalom korszakaként emlegetik majd, és ezt a két fogalmat kell fejben tartaniuk a korszakok változásairól történelemdolgozatokat író nebulóknak. A műanyagról beszélek, mivel ez – állítólag – az egyetlen aránylag tartós kellék, ellenállhat az idő mohó szájának, amely kész felfalni az embernek a halhatatlanság érdekében létrehozott legkifinomultabb alkotásait is. Merem állítani, hogy a civilizációnk után fennmaradó műanyag a maga keresetlenségével és banalitásával kiszorítja az atomhasadást meg az informatikai forradalmat is. De honnan jött az unalom? Mi a jelentése? Nos, az unalomnak nincs kezdete; helyesbítek: az unalom az emberrel együtt jelenik meg, és mint betegség öröktől fogva fejlődik a képzeletében. Az unalom megszületését kutatva az édenkertig kell visszafordulnunk. Az első szülők bukásának archetípusát, amelyet a mindig tévedhetetlen, vagyis végletesen érzékeny Egyház úgy értelmez, hogy az első emberpár a Sátánnak, minden hazugság atyjának a szempontját fogadta el, ki lehet egészíteni a hiúság képével, a paradicsomi állapotok között unatkozó ember archetípusával. A bensejében éppen az alkotó megmozdulást, a képzeletét megindító impulzust nem tapasztaló életunt édenkert-lakó fogékony lett erre a megtévesztő és megtévesztésében számára oly vészes, gonosz sugallatra: nem fogtok meghalni . . . olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat. Ezt a bélyeget hozzuk magunkkal a világra, akár tetszik, akár nem. Az unottság szindrómáját, a képzelet bénultságát, az akarat zavarosságát. És nem kerültünk messze az édenkerttől: az unalom folyton emészt, az unalom csapása folyamatos. Ki az unalom törvényének alávetett ember? Elsősorban az, aki elveszítette magában a sacrum (a szent) érzékelését. Ő az, akinek a képzeletét megtévesztették a halhatatlanság ígéretével, akinek bírói széket ígértek az erkölcsi jó és rossz eldöntésére. Csakugyan, sajnálatra méltó állapot! És megvetésre méltó – gondolatnélkülisége, borjúnaivitása miatt; és együttérzésre méltó – hogy ennyire sóvárogjuk a halhatatlanságot, és ennyire fékevesztetten hajhásszuk azt, ami egyáltalán nem jár nekünk. Az unalom törvényének alávetett ember törekvéseinek mezejét banális dolgok mentén keríti el: villa, vitorlás, minél több nullára végződő összeg a bankbetétben; megelégszik a technikai újdonságokkal, megigézi őt a virtuális valóság és a génsebészet. Az unalom embere bezárva él a saját világában, mint a szú a fában, figyelmét lekötni nem képes senki és semmi, hacsak előzetesen valami szórakozást nem ígér neki, amelynek célja – paradox módon – az, hogy kiszabadítsa az unalom állapotából. Az unalom egyetlen ellenszere a szórakozás. De ne higgyenek azoknak, akik a legkomolyabban állítják, hogy e világ minden kincsére csak azért van szükségük, hogy kiszabaduljanak az unalom kelepcéjéből. Példát is hozok erre: nos, a szemináriumon gyakran megkérdezem a diákjaimtól, hogy szeretnének-e a mennybe kerülni? Az arcukra gúnymosoly ül, a megbotránkozás moraja fut át a termen, majd valaki megszólal: „Miért akarnék a mennybe kerülni? Unalmas lenne! Folyton alleluját kellene énekelnem!” Ez nagyon szimptomatikus példa, nem egy akadémikus elemzésnél sokkal jobban jelzi a Nyugat emberének az állapotát. A menny nem jelent semmiféle attrakciót. Nem tűnik olyan helynek, ahol ki lehet törni az unalom szorítójából. Isten – ha egyáltalán létezik – a modern európai ember szerint nem képvisel semmiféle garanciát a boldogságra. A menny nem ígér szórakozást, amelyet várunk; ellenkezőleg: kiderülhet, hogy épp egy olyan tükör, amelyben az unalom önmagát nézi, üres szoba, tiszta arcú, de ember számára sértően monoton, zenei ízlésű angyalokkal. Mivel a menny nem jelent attrakciót, így a gazdája, Isten sem érdemel különösebb figyelmet, ihletett költők strófáin vagy régi festők vásznain kívül. Istennek ez a vonzáshiánya a modern világban az Isten-nem-ismerésből ered. És egyáltalán nem úgy van, ahogyan gyakran halljuk, hogy Isten magánügy. Nem magánügy, mert ha az lenne, az unalom szindrómája szétpattanna, mint egy szappanbuborék. A modern kultúra éppen a privát szférából, egyéni, legintimebb választásaink világából száműzte Istent. A modern civilizációban, a modern kultúrában a sacrumnak ez a távolmaradása az Ő hiányának eredménye, egyéni, személyes döntéseinkből való kiebrudalása. Mintha mindezek már a könyökünkön jönnének ki, hiszen naponta az Örökkévaló hiányával találkozunk. No és? Következik belőle valami? Milyen gyümölcsöt terem ez az állapot? Ezen a helyen megkísérelem a következő tétel megfogalmazását: Isten távolléte a modern nyugati civilizációban ahhoz vezet, hogy az örökkévalóság az evilági mulandóságunkba helyeződik át. Egyfajta ingamozgással van dolgunk, amikor is a civilizáció deszakralizását a kultúra deszakralizása követi – ez a személyes Isten elvetésében fejeződik ki –, hogy azután a kultúra szakralizálódjék istenpótlékok imádása által, s így megszülethessen a bálvány paradigmája. Jean-Luc Marion francia teológus „Isten a léte nélkül” című könyvében ekképp beszél a bálványról: a bálványt ama templom mérete határozza meg, amelyet az égre emelt emberi tekintet minden alkalommal a saját mértéke szerint határoz meg – deus is, cujus templum est omne id quod conspicis (= isten az, aminek temploma minden, amit látsz). Isten, akinek a megjelenési tere annyiban jelöltetik ki, amennyit elbír a tekintet – bálvány. Vagyis bálvány az istenség megjelenése az emberi tekintet mértéke szerint. Mikor Marion megkérdi, mire hasonlít az anyagi alakja annak, amit a művészet bálvánnyá avat, ezt a választ adja: . . . nem képvisel semmit, hanem magának az istenségnek a legalacsonyabbik fokát jelenti, arra hasonlít, amit az emberi tekintet megtapasztalt az istenségről. És másutt hozzáteszi: . . . a bálvány annál jobban álcázza a láthatatlant, minél láthatóbb maga. Minél nagyobb hibája a láthatatlan hiánya, maga annál jobban láthatóvá válik. Itt előreköszön nekünk a társadalom és a kultúra posztmodern víziója. Az általánosan érvényes erkölcsi normák elvetéséből (ami az egyén szabad választásának érdekében történik) szabályt alkot, amely lényegében az általánosság és feltételnélküliség ugyanazon törvényeinek vettetik alá, amelyeket éppen az imént vetettek el a szabadság nevében. Vagyis, a visszájáról fogalmazva, igazából nem a deszakralizáció megy végbe a modern nyugati világ kultúrájában, hanem a deszignátumok cseréje, amelyekre a sacrum vonatkozik. Szelídebb formájában a kultúra deszakralizálása a régi deista víziót porolja le. Úgy tűnik, a XX. és XXI. század fordulójának emberét arról értesíti, hogy számára Isten elérhetetlen. Isten állandóan távol van, házon kívül, el van foglalva, betegszabadságon vagy kiszálláson van. Ehhez az Istenhez fordulunk, amikor az üzenetrögzítő műfülébe beszélünk. Így szól: „Hagyjon rövid üzenetet!” Aztán mi vég nélkül várjuk a visszahívást, amely nem jön el soha. Végre, elunva magunkat, a dolgok istenítésének műveletébe kezdünk, amelyek, ha nincsenek is éppen elérhető közelségben, az ábrándozásainkba mindenesetre beleférnek. Az örökkévalóság az evilági mulandóságra redukálódik. Eszkatológia, amely elfér az artefaktok (tárgyi leletek) tolltartójában – íme, a századforduló kultúrájának képe. Az unalommal megfertőzött emberben nincs már elragadtatás, miként a kifacsart szülőfürtben nedű. Kihámozták már a csodálkozásból is, amely pedig az arkhéra vonatkozó kérdeznivágyást ébresztette benne, miként a görög filozófusokban, akik érteni vágytak. Az unalom befűzi a képzeletét, és bezárja az akármilyenség sötét szobájába. Elragadtatásra és csodálkozásra képtelen apátiában senyved, amelynek tartalma azonban messzi van a sztoikus szenvedélynélküliségtől. Az unalom embere a mai Sziszüphosz, aki görgeti létezésének keserű kövét. Már nem is abszurd és tragikus hős, aki a sorsának tudatában volna, hanem nevetséges, tanácstalan és véglegesen elveszett. Thomas Merton még tovább megy, és az unalomban a pokol, a végleges bukás szinonímáját látja. Ha a tétlenség és az alkotó energia elfoglalásának hiánya Poklot teremtenek, akkor, úgy tűnik, az ember számára a legnagyobb veszély nem az, hogy az ellenséges természetnek vagy az erősebb fajnak enged, hanem a saját eredményeinek totális elunása következtében megszületett kumulált erőszaknak. Az unalomnak kicsit más – valamivel pozitívabb – értelmezését Josif Brodszkinál találjuk, érdekes és, orosz költőhöz méltán, fonák szempontú esszéjében, Az unalom dicséretében. Itt az unalom az idő alteregójává emelkedik, az idő ruhája, palástja, amelyet akkor ölt magára, amikor nyilvánvalóvá akarja tenni az emberi lét törékenysége feletti hatalmát. Alá kell vetnünk magunkat az unalomnak ahhoz, hogy benne és általa érinthessük meg a végtelenséget, amelyben nincs részünk. Az unalom megtapasztalása terapeutikus kezelésnek tűnik, melynek célja, hogy szemünk megnyíljon létezésünk törékenységére és mulandóságára. Brodszki értelmezésében az unalom ugyanakkor megtestesíti a vitalitást, amely, mindenek ellenére, a végtelenségtől idegen. Az időtől a törékenységünkről szóló leckét vettünk. De – kérdezi Brodszki – mit tanulhatna meg az idő tőlünk? Válasza: azt, hogy jelentőségében ugyan alulmaradunk vele szemben, de felülmúljuk őt az érzékenységünkben. (. . .) Ezt jelenti törékenynek lenni. Ha csak az akaratot megbénító unalom teszi lehetővé, hogy ezt megértsük, akkor dicsőség az unalomnak. Törékeny vagy, mert véges vagy. Ám minél végesebb valami, annál telítettebb élettel, érzésekkel, örömmel, félelmekkel, megértéssel. Mert a végtelenből nem fakadnak sem életnek, sem érzéseknek forrásai. Legalábbis arra tanít az unalmunk. Mert az unalom a végtelenség unalma. Itt Brodszki veszélyesen közelít az általam már idézett diákok véleményéhez. A divat Ha egyszer elvetjük Istent mint legfőbb tekintélyt, magától értetődik, hogy azután sorra megkérdőjelezzük az összes többi tekintélyt is. A modern kultúra, elvetve a tekintélyt mint önmagában való értéket, a sejtések alagútjában mozog, türelmetlenül valamiféle kárpótlás után kutatva. Úgy tűnik, egyfajta kárpótlásnak minősül az intellektuális és esztétikai divat. A feladat, amelyet a divat elé állítanak, az, hogy teremtsen egyensúlyt a művész alkotó képzelete és a társadalmi elfogadtatása között. Ahelyett, hogy végérvényes és megkérdőjelezhetetlen értékeket szolgálna, a költő s az író a divatnak hódol be olyan lelkesedéssel, amilyennel az ötéves fiúcska játszik a homokozóban. A modernség démonja az eredetiséggel táplálkozik. Az eredetiség a divat lelke, szponzora, szeretője. Segítségéül siet a divatnak a konjunktúra, ez a keskeny szájú és szenvedélyt nem ismerő vénkisasszony, aki fáradhatatlan könyvelőnőként vég nélkül számolja a nyereséget. Az esztétikai divat démonjának alávetett kultúra elveszíti a függetlenségét, individualitását. Belső tehetetlenségi nyomatéktól hajtva a divat szüntelenül keresi az önmagához méltó, újdonságukban steril tárgyakat, amelyek ellenségesen viszonyulnak mindenhez, ami az emlékalbumba való. Jobb ügyet érdemlő türelmetlenséggel a divat nem képes semmin a tekintetét tovább nyugtatni, mint ameddig „a bemutatás pillanata”, „a szereplés perce” tart, s annak elmúltával – mint a hűtlen szerető – az imént csak megmutatott elragadó tárgyat odadobva, még szebbet választ imádása tárgyául. Ily módon a kultúrától a tőle természeténél fogva idegen dolgokat várnak el: minden áron való újdonságot, szezonalitást. Viszont egyáltalán nem várnak el végérvényes előérzeteket, eszkatológikus víziókat. Az okok, amelyek miatt a divat a modern kultúra deszakralizásának egyik tünete, lényegében prózaiak. A divat valósága az állandó „veszélyezettség”, „elvesztés” állapota, folyton elveszíti ugyanis azt, ami a tárgyát meghatározza – vagyis az „újdonságot”, az „eredetiséget”. A divat démonjának logikájában a változásnak alávetett „újdonság”, vagyis az, amit megszúrt az idő szálkája, legurul a lejtőn a „divatjamúlt” állapotába, az „eredetiség” pedig, amelyet a fejlődés nyomásának vetettek alá, a „másodlagosság” alakját veszi fel. Az ilyen világban nehéz helyet elképzelni Isten számára, aki pedig „ódivatú”, nem kacsint az újdonságok felé, és nem kokettál a tulajdon nagyságuk tudatával eltelt művészekre. Mit lehet még látni a divat démonjának szemében? A félelmet. Tompa félelmet az arca megőrzéséért. A divat démonja az állandó fenyegetettség, folytonos depresszió állapotában él. Önmagától fél, leginkább pedig attól az igazságtól, amelyet magában hordoz. Ezért menekül szüntelenül az újdonságba, a másságba. Dagonyázik az eredetiségben, mintha az üdve múlna rajta, sőt mintha az lenne az üdvösség maga. A kockát elvetették, ezért reszkessen mindenki, maga Isten is, ha az útjába áll. A századforduló emberének képzeletébe vezető út nyitva áll. A divat démonját csak a taps várja. A narkó A világ és a kultúra deszakralizásának másik arca a kábító mivolta. A képnek, versnek, regénynek sokkolnia kell – de semmi esetre nem kell kiváltania csodálkozást –, ki kell billenteni az egyensúlyából, esztétikai konvenciót kell törnie. Narkotikus kultúra a művei számára a normálisságon kívüliség, a különlegesség státusát követeli, azok inkább az álomképek rendjébe tartoznak, mintsem a művész alkotó képzeletének szülöttjei volnának. Az átlépett határok mintegy megalapozni sietik vonzóerejét, a valamennyire egyértelmű értelmezési kulcs hiánya pedig bizonyítja állítólagos mívességét. A narkó kultúrája a reklám kultúrája, az állandó meggyőzésé, a fékezhetetlen tolakodásé, amely a zárt ajtót nem ismeri. A narkó kultúrája gyakran a józan észre apellál, birizgálja a potenciális fogyasztó lelkek megkülönböztetésének képességét, azaz képesnek kiáltja ki az egyedül helyes választásra, amely – micsoda véletlen! – éppen olyan, mint amilyent a reklám ajánl. A narkó kultúrája feladatául tűzte ki az ember állandó elbódítását, áldott elragadtatását, az illúzió, a kitaláció világát tálalja eléje – mint például a techno zene esetében, ahol éppen magát a zenét fosztja meg a realitástól, valahová a horizontra szorítja ki, ahol maga a kép is elég az egész világ helyett, a kábító transzba esett ember pedig amnéziába merül, vagyis megszűnik számára az idő terhének a megtapasztalása. Ez a puszta érzékelés, amelynek nem áll szándékában, hogy rejtett értelmeket, valami egyetemes igazságot keressen. Itt látszik meg éppen a hangsúly eltolódása: az ember tisztán külső, emocionális oldala szakralizálódik. Valahányadszor már ismét változás, transzgresszió folyamatának vettetik alá az ember, melynek célja, hogy legalább egy pillanatra emeljük őt ki a körülvevő valóság okozta eluntság állapotából. A modern kultúra kábítószeres dimenziójának leglátványosabb tünete a pénz. A pénz a narkók narkója, hipernarkó, vele szemben a deszakralizálás más formái ártatlan játéknak, szeszélynek, gyenge viccnek tűnhetnek csak. A pénz kultúrájának főtengelye a „minden eladó” jelszava. Nincs olyan dolog, olyan érték, amelynek ne volna meg az ára. Ha még magát Istent is eladták, a világ, amelyben élünk, egy nagy vásár, és messze van a közmondásos hiúságtól. Inkább a mások feletti uralkodás csillapíthatatlan vágya irányítja, s Mickiewicz-csel szólva a lelkek kormányát követeli. A pénz hatalmában tartott kultúra az állandó sokk állapotába kerül. A vonatkozási pontja a haszon, módszere a marketing a stratégiák tankönyvéből. Példák után kutatva elég egy pillantást vetni az utolsó évek könyvpiacára, ahol a legnagyobb pénzt termő sikert a Harlequin sorozat kötetei aratták. A virtuális valóságot szintén igen könnyen a modernség kábító démonja hatalmának tulajdoníthatjuk. Előre nem látható veszélyeket hordoz, amelyek a tudatosság elidegenedéséhez vezethetnek. A virtuális valóság a látszat törvénye szerint működő világot teremt az ember szeme elé, amelyet a kvázi-szerelem, kvázi-Isten és kvázi-igazság dominál. Sajátos skizofréniát eredményezhet ez a helyzet, amelyben elmosódik a különbség a való világ és e másik kvázi-világ között, amelyet a megfelelő komputerprogram által a tisztátalan játékba belevitt emóciók irányítanak. Már azt a helyzetet is el lehet képzelni, amelyben a misztikus élményt is stimulálni lehet majd. Így a hit és a vallás, az ember magasabb szükségleteit tápláló küldetésével együtt, feleslegessé válhatnak, ha egyszer ehhez elégséges lesz a megfelelően megírt program. Ezért is érdemes odafigyelni azoknak a véleményére, akik a virtuális valóságban a HIV-nél sokkal veszélyes „vírust” fedeznek fel. Azonfelül pedig, milyen garanciánk van arra, hogy a társadalom, amely rég lemondott már a józan észről mint a modernség őrületének ellenszeréről, elég erőt talál magában, hogy ellenálljon a mikroprocesszorok által teremtett új, csodálatos világnak? A narkó által deszakralizált modern kultúra, különféle változataiban és konstellációiban, lényegében az üresség megtapasztalása, elérkezés a civilizáció béléséhez, ahol már semmi sincs a szürkeségen kívül, csak a jelek nehezen meghatározható zavarossága, amelyek nem mondanak már semmit, a modern ember türelmetlen tekintete által pásztázott üres vitrinek. Nagyon hasonlít ez Emil Cioran totál-üresség filozófiájára! A román származású gondolkodó számára az üresség a kétségbeesés víziójának szegletköve. Az eszkatológikus perspektívában éppen a kétségbeesés viheti a Teremtő közelébe az embert. Egy kő, amelyet az Örökkévaló arcába dobnak, a végleges tagadása annak, hogy Istennek joga van bármilyen módon beleavatkozni az ember sorsába. A kétségbeesés állapotában az ember eljut az Istennel kapcsolatos tudomásul-nem-vételhez, végleges és teljes eszméletvesztéshez. A kultúra kábító mivoltának következménye az alázatnak – mint az alkotó által a valósággal szemben tanúsított személyes és intellektuális magatartásnak – teljes elfelejtése. Valaki egyszer azt mondta, hogy az alázat, amelyben az ember csendesen és bátran szembenéz önmagával, kitakarja azt, ami örökké eltakarva marad a tévedhetetlenségükbe begubózott entellektüelek előtt. A sacrum megtapasztalásához csak térdre borulva és bizonyos feltételek mellett lehet eljutni. A térdre borulás elfelejtése, az Istennel a mindennapi imádságos csendben való érintkezés megszakítása a sacrum elvetéséhez vezet. Amennyiben valaki azt gondolja: nem úgy van az – az téved. Bár az elején a narkó kultúrájában nevelkedett ember lázadónak tűnhetett önmaga szemében, a mérgétől megbénulva elhagyja önazonosságát, és soha nem nyugvó emóciók tengerébe zuhan. A narkó kultúrája irgalmatlan és kegyetlen. Nincs tekintettel a személyekre, és nem elégszik meg félig elégő áldozatokkal. Ennek a kultúrának a célpontja a semmi, a teljes kiégés, az ember képzelete fölött gyakorolt totális ellenőrzés. Az az író, költő, aki alávettetik ennek a megsemmisítő erőnek, már soha nem nyeri vissza látása tisztaságát. Ámítani fogja őt az ész kartéziánus démonja, a modernség pedig olyan tisztségeket ígér neki, amilyenekről még ábrándozni sem mert. Valaki azt mondhatja: ez a modern kultúrának csaknem apokaliptikus víziója. A válaszom: igenis, s láthatja mindenki, aki elég tágra nyitja a szemét. (. . .) Az igazság Azt hiszem, azoknak van igazuk, akik II. János Pál tanításának lényegét ugyanannyira fontosnak tartják, mint a Fjodor Dosztojevszkij által hagyott felismeréseket. Döbbenetes ezért a pápai gondolatokra való reflexiónak csaknem teljes hiánya a mostanában közzétett prózai és költői művekben. Vagy mindenki vizet vett a szájába, és hallgat, mint a szobor, vagy nincsen mondanivalója – helyesbítek: az intellektuális és művészi érdeklődésének mezejébe nem fér be diskurzus ezekről a témákról. És amennyiben ez így van, annyiban rettenetesen szomorú a helyzet, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, mennyire mélyen szúrt belénk a posztmodern tüskéje. Jobban lekötnek Lyotard nyelvi játékai, Derrida dekonstrukcionizmusa, mint az a dráma, amely a szemünk előtt játszódik le éppen: az élet ügye. Már annyira gyakorlottak vagyunk a hallgatásban és a közönyösségben, hogy mégcsak vitába se szállunk a pápai tanítással! Ez pedig éppen a deszakralizált civilizáció következménye, ahol a „szeretet”, az „igazság” fogalma ugyanennyit ér, mint a „nyereség” vagy a „gyártás” fogalma. Ha valaki bizonyítékot kíván a sátán létezésére, nézze csak meg, mekkora a reklám hatalma, amelyik egyik nap királyi gesztussal trónra emel és letaszít, másnap pedig foglyul ejti az együgyűek szívét és eszét. Mindentől megfoszt, és semmit nem ad cserébe – esetleg bizonyosságot az általános emberi oktalanságról. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Wojty³a személyében három kreáció lakik: a költő, a teológus-misztikus és a filozófus. Ez a mérhetetlen valóság elbeszélésének három módozatát jelenti. A posztmodern kultúrától idegen, a mai ember által a tudatalattijába elfojtott eszkatológikus kérdések ezek. Iróniával kezelt, az alkalmazkodásképtelenség, a gyermeteg naivitás mellékvágányára leszorított dolgok, ópium a gyengéknek, abba menekül az ember az állítólagos félelmei és szorongásai elől. De vannak még néhányan, valahol a városok peremén, akik elmélyednek a titokban, az utolsók, hogy elsők legyenek, az elfeledettek, hogy az idő egyszer csak kíváncsi legyen rájuk. A költő a szavak értelmét tágító, lehetséges használatuk terét kibővítő metafora által közeledik az eszkatológiához. A metafora felülértékelhetetlen bőkezűséggel meghosszabbítja a szavak életét. A költő erőfeszítéseit megsokszorozza annak a lehetőségének a megsejtése, amelyet a nyelv hordoz, a láthatatlan megérintésének lehetősége, eddig az egyértelmű jelentések árnyékában lakó világ napvilágra való fölhozása. A költő nem varázsló, noha bizonyára nem lehet elvitatni tőle a racionalizmus paradigmájára támaszkodó elemzésnek nem engedelmeskedő képességeket. A teológus az Isten szemére szegezett tekintettel él. Tudja, hogy Isten mindenekfelett értékeli a hűséget. Teológus, aki ráadásul misztikus, vagy inkább a misztikus, aki a tanúságtétel kényszerének engedve teológussá lesz, az ajándék tartományában él. Eledele az ige, amely örökké Isten szájából születik. A mai civilizáció relativizmusa ellenére, az agnoszticizmus divatjának ellenére a teológus az észnek nem engedelmeskedő, a logikus következtetések láncával meg nem láncolható igazság őre. Az ige testté lett. Ami isteni, változatlan és tökéletes, belépett a földi, hiánnyal megterhelt testiségbe. Végül a filozófus – az, aki elragadtatott a bölcsességtől. Az, aki Szókratész tanítását nem felejtette el, aki mindig ott van az Agorán, kérdéseket tesz fel függetlenül a konjunktúrától, tekintet nélkül azokra, akik a lépcső tetején állnak. Tudja, hogy nem fognak neki tapsolni, s némelyiknek felháborodásában megizzad a keze. Türelmes, transzparens, örökké szeretetteljes. Az alapvető különbségtétel, amely szinte megszállottan jelen van II János Pál tanításában – a halál civilizációja és az élet civilizációja között tett disztinkció. Leginkább az Átlépni a remény küszöbén című, a pápaság történetében példa nélküli könyvben látjuk ezt, valamint két enciklikában – a Veritatis splendor-ban és az Evangelium vitae-ben –, amelyek ennek a századunk kétségkívül legfontosabb pontifikátusának sajátos hitvallásai. Micsoda paradoxon, hogy a XX. század végén, az Emberi Jogok Általános Kiáltványára büszke világban „a pusztában kiáltott szó” hallatszik, az unalom, a divat és a narkó korszakában élő próféta hangja. Ott, ahol az emberi életet megfosztják a védettségtől, vagyis az egyén önkényes döntésének szolgáltatják ki, az alkotónak választania kell, kinek a pártján áll: az élet vagy a halál pártján. Tulajdonképpen nem az szimptomatikus, hogy a pápa hallatja a hangját, hanem az, hogy hangja „a pusztában kiáltott szó”. Mint költő, vagyis az, akinek szavaiba a világ menekül a nemlét elől, szégyennel és félelemmel teszem fel azokat a szemet kápráztató kérdéseket. Másként nem tudom, és nem is akarom. Hol vannak a kiváló költők, írók, kritikusok által aláírt tiltakozások a nasciturus (a születendő gyermek) védelmében? Senki nem szaggatja meg a ruháját! Senki nem tesz közzé felhívásokat! Nem tart éhségsztrájkot senki sem tiltakozása jeléül! Ó, hölgyeim és uraim, ez nem provokáció. Ez csak a mi siralmas erkölcsi állapotunk jellemzése, a közömbösség nevű betegség tünete. Ki más lenne hivatott, ha nem az író vagy a költő, tehát akinek lelkében az érzékenység menedékre talál, hogy felszólaljon egy másik ember életének védelmében? A humanizmus nevében, de ha ez túl nagy szó, akkor legalábbis a másik, egy teljesen ártatlan emberi lény iránti elemi tisztesség nevében. Amikor ma a deszakralizációról beszélek, amely a modern kultúra betegsége, nem felejthetjük el, hogy ez a halál civilizációjának egyik következménye. Ez a kétszínűséggel átitatott civilizáció nem ismer irgalmat. Istenfelejtéséből kigyógyítani a modern kultúrát nem lehet más módon, mint csak úgy, hogy a legfőbb értékké fogadjuk az embert, akivel szemben egyszer s mindenkorra elvettetik a megsemmisítésére irányuló bárminemű terv vagy akár hallgatag egyetértés. Nem hagy el az a meggyőződés, hogy a modern kultúra túladott az igazságon. Pedig éppen az igazság képes a filozófusok és a tudósok légies szellemét a fáradságos és hálátlan stúdiumok keresztfájára szögezni, legyen szó bár a lepkék életéről vagy a húrok összeválogatásának elméletéről. Karl Popper, századunk egyik legkiválóbb koponyája állítja: „A filozófia és a tudomány fő céljának az igazság keresésének kellene lennie. Nem célja az indoklások kutatása; szellemi csillogtatás és ötletesség pedig önmagukban egyenesen unalmasak. (. . .) De az igazságkeresés csak akkor lehetséges, ha egyszerűen és világosan beszélünk, és mentesek maradunk a felesleges technikai részletektől és bonyolultságoktól. Úgy hiszem, hogy az egyszerűség és a világos beszéd minden intellektualista erkölcsi kötelessége: a világosság hiánya bűn, a fontoskodás pedig bűntény.” (Az objektív tudás. Evolúciós episztemológiai elmélet. 65. o.) Na igen, de az ész nem képes legyőzni a hiúságot. A hiúság azt szereti, ami bonyolult, zavaros, meghatározatlan. Olyan nagy hibahatárt tart fenn magának, hogy a végén azt kell hinnünk: ő maga egészében csak egy margó, egy hiba. A modern kultúra otthonosan mozog a hiba tartományában. Semmi sem lepi meg. Semmi sem hozhatja szégyenbe. A kritikával szemben ügyesebb Démoszthenésznél. Mondhatja valaki, hogy neki az igazság biggyedt szájú anyóshoz vagy olyanféle vezetőhöz hasonlít, akiben állandósult a kétely és a szemrehányás. De az igazságnak nem kell megindokolnia a jelenlétét. Már csak pusztán az igazság megneszelése is a művészek lehetőségeit felülmúló feladatnak tetszik. Mi³osz az „Útszéli kutyá”-ban írja erről: Az igazságra irányuló vágy versekre és elbeszélésekre talál, de akkor rettenetes a szégyen, mert mindez mitológia: sem nem így volt, sem nem érezted azt. Csupáncsak maga a nyelv magától csévélte le bársony szalagját, nyilván azért, hogy eltakarja azt, ami nélküle – semmi. Vagyis az igazságnak a sejtés talajában kell gyökeret vernie ahhoz, hogy kiválthassa az alkotói erőfeszítést. De mi inkább úgy gondolunk rá, mintha a saját képzeletünk terméke volna, égbe emeljük epizodikus szószerűségét az irodalmi művekben, imádjuk kitalált hőseit, a betűk feketéjében teremtett héroszokat, és ugyanakkor – jobb ügyet érdemlő hanyagsággal – elfojtjuk a hangját a mi valódi, nem kiagyalt életünkben. Az igazság egyszerűsége megvakíthat. Ezért csak kevesen kockáztatnak vele románcot, közelebbi ismeretséget, amely előbb-utóbb megsebzi a bensőjüket. A többség tisztes távolságról szemléli inkább, mint szentképet, amelynek a megtekintése nem kötelez semmire, azonkívül talán, hogy hetente egyszer leporolják a keretét. * * * Amikor a befejezését keresem annak, ami végül is nem fejeződik be, hanem tovább tart, nem hagy el a meggyőződés, hogy a deszakralizáció folyamata ugyanakkor annak szakralizálása, ami eddig a profánum ködjében rejlett. Az örökkévalóság deszakralizálása egybeesik mindig az evilágiságunk szentté avatásával. Más szóval – a banalitás mindig is felölti a jelentés fényes palástját, a provincialitás a norma rangjára emeltetik. Így aztán a kultúra nagy kitalációvá válik, imitációvá, búcsúvá, ahol bóvlival kereskednek. Istent pedig – mit is mondjunk? – megkérték, hogy hagyja el az egzisztenciánk világát, ahhoz hasonlóan, ahogyan Dosztojevszkij „Nagy Inkvizítor”-jában. S egyetlen mondanivalónk Számára az a kategorikus kérés, hogy ne zavarjon már bennünket.
Az Úr röviden ezt mondja: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Mivel ezekkel a szavakkal mást mondott, és mást ígért, kövessük, amit parancsolt, nehogy vakmerően vágyakozzunk arra, amit megígért; nehogy az ítéleten számon kérje tőlünk: Megtetted, amit parancsoltam, hogy most kéred, amit megígértem? Mit parancsoltál. hát, Urunk, Istenünk? Megmondottam: Hogy kövess engem. Az élet titkát kerested. Mi más ez, mint az, amelyről ez mondatott: „Nálad az élet forrása” . . . Az igazságot élvezzük, amikor majd színről színre látjuk, mivel ezt is megígérték nekünk. Ki merészelné ugyanis remélni azt, amit Isten nem méltóztatott volna felajánlani vagy megadni? – Színről színre látjuk majd. Az Apostol mondja: „Ma még csak tükörben homályosan látunk, akkor majd színről színre.” (1Kor 13,12) És János apostol első levelében: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Tudjuk azonban, hogy megjelenésekor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.” (1Kor 3,2) Ez a nagy ígéret. (Szent Ágoston)
Tardy László AZ EGYHÁZI ZENÉRŐL A magyar egyházzenei élet történései (1999 februárjában a Sándor-körben elhangzott előadás; itt következő változatát Gyorgyovich Miklós szerkesztette) A hatvanas évektől erjedés indult meg a magyar egyházzenei életben, és e sokszerű folyamat végén, 1985 karácsonyán elkészült az Éneklő Egyház első kiadása. Következett a Kis Magyar Uzuális énekeinek kialakítása; e szerkesztői munkában a bizottságon belül részt vettem. (Több egyházzenei irányzat létezett, magam a Bárdos tanár úréhoz tartoztam.) Az uzuálist a Népénektár megszerkesztése követte, és az egész liturgikus megújulás részeként kialakulnak és megjelennek a misekönyv magyar nyelvű énekei. Párhuzamosan utat tör magának az új ifjúsági zenei stílus. Egyes főpásztorok szívesen veszik, mások elhatárolódtak tőle. Az egyházzenészek közül Bárdos tanár úr és Werner Alajos jóindulatú türelemmel tekintettek e felé az irányzat felé; talán saját fiatalkoruk és tapasztalatuk juthatott eszükbe. Ez a zenei vonulat máig indulatokat kavar, de a dolgok tisztázásához hiányzott/hiányzik a megfelelő alkotói légkör. Amikor hivatalosan felkértek, hogy erről az ifjúsági stílusról tartsak előadást, akkor VI. Pál pápához nyúltam vissza, aki tíz évvel a II. vatikáni zsinat lezárása után kiadott egy enciklikát, az Evangelii nuntiandi kezdetűt, melyben az egyház alaptevékenységeként jelöli meg az evangelizálást, misszionálást. Ebben hangzik el: az egyház feladata minden időben a kultúra minden területének az evangelizálása. Tehát az egész életet – így az egyházi élet egészét is – át kell hatnia a kultúrálásnak. Az egyházi zene vertikális és horizontális dimenziója Felötlött bennem, hogy van az egyházi zenének egy vertikális vetülete, mely mintegy a múltból halad a jövő felé. Kezdve a zsidó zsoltározástól, recitálástól, mely máig áthatja az egyházi zenét. A másik – horizontális – irány a mindenkori jelen teljes zenei skáláját, stílusát felvonultató irány. Mindez a kereszt alakját adja ki állandó függőleges és mozgó vízszintes szárral. S ha egy kor egyházzenéjéből valamelyik szár hiányzik, akkor annak a zenének a hatékonysága, meggyőző ereje jóval szerényebb, mint azé, mely mindkét irányt fel tudja mutatni. Ez végigelemezhető s kimutatható valamennyi kor zenéjében. A hagyomány mindig is ötvözi és gazdagítja az adott kor zenéjét, de a saját kor zenéjéből hasznosítható elemekkel együtt lesz teljessé az egyházi zene. Az egyházi zene vonulatai: Két, illetve három alaptípusa van a nagy vallások liturgikus zenéjének. Az egyik a hierarchikus zene és liturgia, mert a vallások maguk is hierarchikus rendben épülnek fel, élükön a főpappal, akinek segítői a papság, énekesek, zenészek, segédkezők. Mellettük a nép alapvetően szemlélődő vagy minimális részvételi lehetőséggel kap helyet. (Vö. Mózes öt könyvében és a később leírtakban foglaltakat az ószövetségi liturgiáról.) A hierarchikus liturgia zenéje artisztikus, pompás, díszes és megfelelő hosszúságú zene. Nemritkán előfordulnak túlzások a hosszúsággal, de koronként is változik, mi az, ami már hosszú, mi az, ami még nem. Egyszer Demény Dezső dirigálta Beethoven Missa Solemnis-ét a bazilikában, mely minden időkeretet szétfeszít, s elérkeztek a Credóban a non erit finis szövegrészhez. Serédi Jusztinián bíboros úr elunta a már vagy öt perce vissza-visszatérő szöveget, térdére csapott felkiáltva, hogy erit finis! – majd felállt és tovább folytatta a misét: Oremus! . . . A karnagy kénytelen volt leállítani a zenekart. Magam is többször dirigáltam a misét, és az volt a benyomásom, ez a zene csupán a kígyó bőre. Beethovenben még ennél is sokkal több mondandó élt, mint amit képes volt közölni a leírt formában. Ez határozottan érződik a műből. Nem találta a módját, hogy hogyan lehetne a kimondhatatlant mégis kimondani. Talán ezért is oly nagyon transzcendens a mű. Még a hierarchikus témánál maradva: A profizmus is világjelenség. Három éve Portugáliában egyházzenei összejövetelen vettem részt, ahol az volt a kérés, hozzanak a résztvevők a II. vatikáni zsinat után komponált zenedarabokat. Kétkedve hallgatták ezek minőségét, s azt tervezték, hogy kinyilvánítják: a kor zenei stílusa olyan, hogy maradandó – önálló zeneként is értékes – művet nem terem, mert a zeneszerzők nem élnek abban a közegben, amelynek szánják zeneművüket. Ekkor meghallgatva az osztrák és magyar szerzeményeket véleményük mégis megfordult, s úgy fogalmaztak: de szerencséjük a magyaroknak, hogy volt egy Kodályuk, egy Bartókjuk. Máig – a harmadik generáció zenéjén is – érződik, mert hat az a műveltség, melyet a zene világában megteremtettek. A hierarchikus felépítés mellett és vele szemben megjelenik másik pólusként a – mondhatni – demokratikus liturgikus forma, melynek alapja a zsinagógai liturgia. Ez a kereszténységben is megjelenik. A templomok zömében van egy pap, egy felolvasó, esetleg egy kántor és énekes, valamint a néptömeg, mely ebben a liturgiában részt tud venni. E két, már az ószövetségben is meglévő pólus között jelenik meg harmadikként a monasztikus stílus, a monasztikus liturgia a szerzetesrendek megjelenésével párhuzamosan. Stílusok és közösségek Hogy lássuk az egyházzenei problémákat, ahhoz az kell, hogy észrevegyük: a zene mindig az adott liturgikus közösséghez kötődik. A közösség teremti meg zenéjét. A stílusoknak megfelelően adódik a hierarchikus közösség, a demokratikus közösség és a monasztikus közösség. A zenetörténetben ennek a három szálnak más és más a zenei kiteljesedése. Az ókori bazilikákban jelenik meg hierarchikus stílus, s hat napjainkig. Pl. a Mátyás-templom ilyen stílusú zenét alkalmaz a vasárnap tízórai nagymiséken. Ehhez a stílushoz szervesen hozzátartozik a tíz-tizenkét tagú asszisztencia, néhány szubdiakónus jelenléte, de hozzátartozik a füstölés, tömjénezés is. Bárdos Lajos, Harmath Artúr, Mohos István, Draskóczi László benne éltek egy közösségben. Tőlük lehetett és lehet várni, hogy megteremtsék a közösségek számára alkalmas zenét. A demokratikus liturgiáról kevés feljegyzésünk maradt fel, mégis ismerünk rá utaló adatokat. Pl. III. Béla idejében a templomban az énekesek gregoriánt énekeltek. Ebben az időben tíz faluhoz tartozott egy-egy templom, s az ott élők létszámát tekintetbe véve is csak mintegy 10-12 gyerek járt iskolába, ahol meg kellett ismerkedniük a latinnal, s kötelező volt számukra, hogy vasárnap a vesperást elénekeljék, következésképpen csak ők néhányan énekeltek. Ma viszont a templomba menő hívek mindegyikétől elvárjuk, hogy énekeljen. Tehát az idők során átalakult a demokratikus liturgia közössége. A népénektár megléte is csak egy lépés a megoldás felé. A népénektár a monasztikus kategóriát célozta meg. Az ott található gregorián dallamoknak nagy része a zsolozsmából való, mely a monasztikus közösségekben alakult ki. Ahhoz, hogy a benne lévő dalokat rendszeresen énekeljék, a jelenleginél sokkal intenzívebb gyakorlatra, rendszerességre és módszerességre lenne szükség, másrészt pedig sokkal tartósabb közösségekre. [Ma műhelyben (közösség) dolgoznak együtt Jenő és muzsikusai, Dax és muzsikusai, Béres György és szkólája, Dobszai László és szkólája.] Ha tehát egy kántornak nincs állandó közössége, akkor a népénektár nem életképes. A közösség és az atomizáltság között hányódunk. A karnagy szemszögéből ez olyan különbség, mint egy tíz kilós kő, illetve tíz kiló homok, melyet neki kell cipelnie. A követ megragadhatja és viheti, de a homok kifolyik az ujjai között. Megfoghatatlan, alakíthatatlan, vihetetlen. Nem lehet formálni. Ez ma a gond. A monasztikus közösség adott, s majd arra is kicsit részletesebben kitérek. A hierarchikus liturgia anyagilag megengedhette magának azt, hogy „profi” muzsikusokat alkalmazzon. Nagy Szent Gergely pápa megalapítja a schola cantorumot, a kántorok iskoláját, mert a liturgia kántorok nélkül nem megy. Ők voltak a korabeli zeneigazgatók. Az énekesek is professzionisták. A közösség zenei tevékenységükből szinte teljesen ki van zárva, csak hallgatóként van jelen. A hierarchikus liturgiát szolgáló zenészek és zenék megjelentek korunk magyar egyházzenei életében is. Ilyen művekre gondolok: Kodály Missa brevis, Lajtha László miséi, Orbán György miséi, Vajda József és Csemiczky Miklós miséi, tehát kifejezetten profi együttesek számára készültek. Ilyen még Szokolay Sándor Missa Pannonicája, bár én a Tomkins együttesen kívül még senkitől sem hallottam előadni. Az úgynevezett demokratikus közösség amatőr, a zenéje is az, még akkor is, ha szakképzett kántora van, aki a zeneakadémiát végzetthez képest amatőrnek számít. A monasztikus közösségeket Szent Benedek hozta létre. Bár a szerzetesek nem követelnek a belépőtől jó hangot és jó hallást, csak elhivatottságot, de naponta kötelességszerűen részt vesznek a napi zsolozsmában, és a nap 24 órájában, állapotszerűen, ebben a közegben, a liturgikus térben mozognak. Egy-egy nagyobb ünnepen 7-8 órát énekelnek együtt. Itt olyan műhely alakul ki, amely egyfajta köztes zenei réteget hoz létre, mely gazdagabb a demokratikusnál, mert állandó és mély rendszeres gyakorlat áll mögötte, minden nap énekelnek. Ugyanakkor nem érinti meg a szerzetes énekeseket az a fajta exkluzivitás, mely a hierarchikusban állandósul. Hiszen a szerzetes vezetőmuzsikus is a házon belüliekből termelődik ki. Mégis mindhárom zenei vonulatra többé-kevésbé jellemző, hogy közösség áll mögötte. A mai egyházi zenének egyik alapvető problémája, hogy ezek a közösségek megszűntek, szétestek. Egyáltalán a közösségek szűntek meg. Egyházi népénekkincsünk a 14. századtól kezdve alakult ki, s csúcspontját a protestánsoknál a 16. században, a katolikusoknál a 17. században érte el. E demokratikus stílus gyümölcseit mind a mai napig élvezhetjük. Énekelnivaló tehát van bőven a demokratikus közösség tagjai számára is. Legkorábbi énekünk (Örvendjetek angyalok, Krisztusunk feltámadott: ÉE 98 és 101) – Rajeczky Benjámin kutatásából tudjuk – egy iglói dallam, az úgynevezett iglói töredék, amelyből ennyi maradt meg: hic cantat populus, itt énekel a nép: Christ erstanden, Bochu voszkreszenyie, Krisztus feltámada. Igló máig három nyelvű város, s ott egykor (az 1300-as években) a nép ezt már énekelte. Az énekeket hordozó közösség a XX. században átalakult, s emiatt a II. vatikáni zsinat atyái azt kívánták, hogy a liturgia kerüljön közelebb a közösségekhez, ugyanakkor a hívek is közelítsenek a liturgiához. Ez kétirányú mozgást, mégpedig közeledést igényel. Az új misekönyv bevezetőjében is olvasható, hogy minden a mai ember számára idegen anyagot kerülni kell, viszont a régi korok gazdagságából be kell emelni mindazt, ami a ma emberét gazdagítani képes. A híveket pedig tanítani kell a liturgia megértésére, végzésére. A liturgikus reform legvitatottabb kérdése máig, hogy meddig van szabadsága a papnak és meddig a zenésznek változtatni azon, ami a korábbi időkben volt, meddig kell a híveknek elébe menni s őket kiszolgálni. Valamint az, hogy miként lehet a hívek magatartásának megváltoztatását várni, hogy ők is lépjenek. A liturgikus változások legnagyobb részét Róma teljesen kidolgozta, de másokat rábíztak az egyes püspöki karokra. A liturgikus konstitúció megjegyzéseket tesz az alkotók számára. Olyan művek alkotására buzdítja őket, melyek magukon viselik az igazi egyházias zene ismertető jegyeit. Az egyházi zene legyen szent, egyetemes és művészi A hatvanas évek elején az új zenei stúdió tagjával, Sáry Lászlóval intenzív kapcsolatban álltam, és a hetvenes évek elején arra kértem, hogy a kántorképzős diákjaim számára komponáljon egy a cappella misét (az egyetemi templomban fellelhető különféle technikai akadályok miatt). Jó, egyezett bele. Persze magyar nyelvű is legyen. Hozzátettem még, hogy az egyház előírásának megfelelő is legyen, tehát szent, egyetemes és művészies. Mire megjegyezte: akkor nem készül mise az ő részéről, mert ő nem tud ilyet írni, nem érti, hogy milyen legyen. Jó, legyen művészi; de milyen az egyetemes? Ha tehát az egyháznak kívánsága van, meg kell magyarázni az embereknek. A liturgikus konstitúció a következőt mondja: a szöveg essen egybe a katolikus tanítással, forrása elsősorban a Szentírás vagy liturgikus forrás (pl. zsoltár) legyen. Megjegyzem, hogy annak idején a Szilas-féle beatmise kapcsán is úgy sikerült kivédeni az alapvető galibát, hogy minden szövege a Szent vagy, Uram!-ból való volt. Így, amikor Schwarz-Eggenhofer Artúr apostoli kormányzónál kilincseltem engedélyért, s tudomására hoztam e tényt azzal, hogy a dallamuk nem, de a szövegük ugyanaz, mint az énekeskönyv dalaié, akkor áldását adta az előadásra. Zenei szempontból nem volt rá kíváncsi! Az egyház alapvetően a szövegre kényes. A konstitúció is csak a szöveggel kapcsolatban állít kritériumokat. De nyilatkozik a szent zene céljáról. A zene az imát bensőségességében fokozza. Az imához kapcsolja a zenét. Az imát tehát segítenie kell a zenének. Amit X. Pius pápa három kritériumként említ a zenével kapcsolatban (szent, egyetemes, formailag kiváló) szerintem elsősorban a liturgiára vonatkoztatható. Sáry kérdésére, hogy mi a szent, azt válaszolhatjuk: nem a hármashangzat szent, nem a hangsor szent, hanem az imádságos ember lelkülete a szent. Ezt kell az egyházi zenének megtámogatnia. A zsinat hozzáteszi azt is, hogy a szívek egyesülését kell, hogy ápolja. De e zenének egyetemesnek is kell lennie, tehát olyannak, mely adott kultúrkörön belül mindenki számára egyaránt érthető. A szent zene a szertartásokat ünnepélyességével gazdagítja. Minden korban súlyt kapott az ünneplés a maga szimbolikájával, koreográfiájával. Ma az ünneplés mintha kiveszőben volna. Ez probléma, éspedig a közösségek szétesésével együtt, és fordítva. A kettő feltételezi egymást. Egyedül nem lehet ünnepelni, csak közösségben. Kis kitérésként említem meg, hogy a szociológia a zene három funkcióját különbözteti meg: közösségteremtő, feszültségoldó, de kábító hatású is lehet. Gondoljunk egy tábortűz közösségalakító, relaxáló, és talán andalító hatására is. A liturgikus konstitúció néhány dolgot tilt is, de nem konkrétan a zenére vonatkozó, hanem a szakrális művészetről szóló fejezetben. Tiltja azt, ami ellenkezik a hittel, az erkölccsel és a krisztusi vallásossággal, sérti azt: vagyis tiltja azt, ami ellenkezik a szenttel; tiltja a formák elcsúfítását, a formák kicsavarását; s végül tiltja azt, ami művészi szempontból nem megfelelő: középszerű vagy silány. Szorgalmazza az irat, hogy a püspökök egyházművészeti műhelyeket, akadémiákat létesítsenek, ahol a művészek elsajátíthatják az egyházi követelményeket is. Hármasok A II. vatikáni zsinat megerősítette, hogy az egyházi zene (és liturgia) legyen szent, egyetemes és művészi. Táblába foglalva:
A liturgiában három cselekvő van állandóan jelen. Az egyik az Isten, akit a szent szóhoz kapcsolok; a másik az egyház, amely egyetemes; a harmadik, a művészi, ez pedig az egyes ember, a hívő ember, a befogadó (vagy maga a művész). A cselekvő jelenlét mindegyiknek a maga sajátos módján történik. A szent az Isten transzcendens módján van jelen (cselekszik a liturgiában), az egyház, amelynek az egyetemes a jelzője, objektív módon, a hívő pedig szubjektív módon. Az igazi művészet és az igazi egyházi zene ezt kell, hogy tükrözze. Azt a műalkotást, ami a hívőről és a művészről semmit nem tud elmondani, nem érezzük igaznak, inkább üresnek, hamisnak érezzük, mert ahhoz, hogy őszinte és igaz lehessen, ahhoz szubjektívnek is kell lennie. De ahhoz, hogy ne csak saját magáról beszéljen, hanem egy nagyobb közösségről, és minél nagyobb közösség nevében tudja elmondani azt, amit el szeretne mondani, ahhoz objektív is kell hogy legyen. A harmadik vonás a transzcendens. Ennek megvilágítására egy rövid történetet idézek fel. K. F. a Bartók rádió főszerkesztője volt, s az orvosi egyetem zenekarában brácsázott, aztán a 180-as csoportnak egyik vezető muzsikusa és teoretikusa lett. Egyszer azzal a kéréssel keresett meg, hogy szeretne a Mátyás-templom zenekarában brácsázni. Az én feltételem csupán annyi volt, hogy eljár rendszeresen a próbákra, és a vasárnapi zenés miséken játszik. Ő megjegyezte, hogy nem hívő ember. Ez nem feltétel, csak az hogy zenéléseddel elő akard mozdítani szép együtt muzsikálásunkat – mondtam neki. Akkoriban tanultuk meg Liszt esztergomi miséjét, melynek próbáin ő is részt vett. Majd elő is adtuk Esztergomban a misét – a Bécsi Zenei Hetek is átvette az előadást –, s amikor hazafelé jöttünk, K. azt mondta nekem: te, én most sem vagyok hívő, de most már kezdem sejteni, hogy mi a transzcendencia, ezt a Liszt-misének a mai előadása alatt éreztem. Tehát, ha a zeneszerző magát kihagyja a darabból, akkor műve nem hiteles; ha kihagyja az egyházat, az objektivitást, akkor csak saját magáról szól, lehet neki egy igen intenzív közvetlen párbeszéde az Istennel, de a közönség, a közösség nem tudja felhasználni. És beszélhet egy nagyon nagy közösség nevében, ha ez a közösség tagjait nem juttatja el ahhoz a belső lelki felemelkedettséghez, hogy úgy érezzék, a transzcendens Istennel vannak kapcsolatban, akkor szintén nem tudjuk a liturgia és a vallás számára használni munkásságát. Mikor X. Szent Pius kritériumokat támasztott a szent zenével kapcsolatban, elméleti és nem gyakorlati kapaszkodókat adott. Sáry Lászlónak magam úgy fogalmaztam, hogy ezek nem az alkotás, hanem a válogatás szempontjai. A válogatáshoz viszont távlat kell. Majd az utánunk következő generációk lesznek azok, melyek ezt a válogatást meg tudják tenni. Ha valamit ma elutasítanak, lehet, hogy a későbbi idők ugyanazt a művet igazolják. Amikor Bachnak a János-passióját bemutatták Lipcsében, akkor a korabeli újság beszámolója szerint egy idős hölgy a bevezető tétele néhány taktusának elhangzása után félhangosan megjegyezte: Úr Isten, hol vagyunk? Színházban? A korabeli embernek szokatlan volt Bach újdonsága. Színpadiasnak, világiasnak, frivolnak tartották egyesek. Ma pedig a legnagyobb áhítattal hallgatjuk e művet. Íme, az egykori ember távlatának hiánya mit jelentett. Utoljára meg szeretném jegyezni az itt rögzítettekkel kapcsolatban, hogy ezeket a kapaszkodókat az egyházi zene megértéséhez kiindulásként, a továbbgondolás céljára villantottam fel; ezek mentén tájékozódhatunk az egyházi zene témájában.
Kerék Imre ORGONASZÓ ÉS POÉZIS Még nem tudtam olvasni, négy-öt éves lehettem, amikor édesanyám egy vaskos, fekete fedelű könyvet adott kezembe, melyben a szöveget egész oldalas képek illusztrálták: születésem után nemsokára elhunyt nagyanyám régi Bibliája volt. Eleinte csak a képeket nézegettem benne, s olykor anyámtól kérdezgettem, hogy mit ábrázolnak ezek a képek, melyek megindították fantáziámat. Röviddel később, amint beírattak az iskolába (1948 őszén), és megtanultam olvasni, már magam is biflázgathattam a bibliai történeteket, ahogy később írtam: „mohón ittam igéid anyanyelvem / ütött-kopott fedelű Bibliámból, / mit nagyanyám testált reám.” (Vallomás az anyanyelvhez) Vagyis egyszerre ismerkedtem anyanyelvem rejtelmeivel és az Ó- és Újszövetség csodálatos történeteivel, példázataival. Mi még – nem sokáig – tanulhattunk hittant az iskolában, s falunk plébánosa a templomban külön is foglalkozott velünk. Barátaimmal sűrűn jártunk ministrálni, s ma is emlékeszem, különösen a vasárnapi istentiszteleteken mennyire megragadott a szertartások ünnepi szépsége, ma már úgy is mondhatnám: emelkedett költészete. Miközben társaimmal felváltva fújtattuk a templom orgonáját, hallgattuk a szentbeszédet vagy a fel-felhangzó, öblösen szárnyaló egyházi énekeket, osztozva a közös éneklés örömében. Ma sem feledhetem a gyermekkori húsvétok, karácsonyok hangulatát, a sátoros ünnepek körmeneteit, a búcsúkor a környező falvakból falunkba, Háromfára sereglett hívők templomot zsúfolásig megtöltő tarka sokaságát. Anyámmal együtt rendszeresen jártam misére, s ő maga is igyekezett vallásos szellemben nevelni engem. Falunkban akkoriban pezsgő és eleven hitélet folyt, hétköznapokon is sokan jártak a hajnali misékre, vasárnapi misék után pedig a templom előtti tágas térségen még egy ideig sokan ottmaradtak, beszélgetve hányták meg köznapi ügyes-bajos dolgaikat az emberek. Később jutott tudomásomra, s kicsit meg is lepett a tény, hogy Erdélyi Zsuzsa falunkban is gyűjtött archaikus népi imádságokat Hegyet hágék, lőtöt lépék című könyve anyagához. Természetes tehát, hogy már felső tagozatos diákként, amikor első verseimet írtam, nyomot hagyott bennük az olvasott bibliai történetek egy-egy motívuma, főként a nagy keresztény ünnepek hangulata, különösen amikor már Ady, Babits verseskönyveit is forgatni kezdtem. Emlékszem, Babitsnak A magyar költészet gyöngyszemei sorozatban kiadott kis válogatott kötetét, mely elfért a zsebemben, a vasárnapi misékre is magammal vittem, s az orgonaszó akkordjai mellett fel-fellapoztam egy-egy, sokszor épp az ünnepi hangulathoz illő költeményét. Isten-élményem alakulására ők ketten hatottak döntően, nagy részük volt abban, hogy a keresztény vallás, azon belül is főként az ünnepkörök témavilága süvölvény poétajelöltként foglalkoztatni kezdett, s később ez a tematika egyre inkább bővült, mélyült, amint lassan megismerhettem a hétévszázados magyar líra remekeit, a Halotti Beszédtől és az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve Weöres Sándorig, Pilinszkyig s ma élő jeles költőinkig bezáróan.
Különösen a karácsonyi, húsvéti ünnepek hangulata, szépsége ragadott meg
életre szólóan. Kántáló pásztorok című, gyermekeknek szánt versemben a
népi karácsonyi köszöntők fordulataival próbáltam elmondani élményemet,
egyúttal József Attila, Csanádi Imre hasonló témájú költeményeitől is ösztönözve:
Kérdezzük a házigazdát: A Kisded születésének misztériuma sokat foglalkoztatott, s egész sor vers megírására ösztönzött (Karácsonyi vers, Angyali üdvözlet, Ünnep előtt). Hasonlóképp a régi húsvétok szívemelő hangulatát, a feltámadás csodáját igyekeztem érzékeltetni Barkahúsvét című versemben:
április barkahúsvét Feledhetetlen élmény volt számomra nemrégiben egy párizsi út alkalmából a Notre-Dame megtekintése, a sokévszázados épületé, mely számomra az „arány s összhang csodája”:
Keletről jött nomád falaid közt megállok (Notre-Dame) S egy személyes élmény: Fodor Andrással egyik soproni látogatása alkalmával mindketten megörökítettük egy-egy költeményben Bánfalvát, illetve az ottani kis Árpád-kori templomot, régmúltunk épen maradt, gyönyörű ékszerét. (Fodor András: Bánfalva; Kerék Imre: Bánfalva.) Egy megragadóan szép reneszánsz festmény és Nemes Nagy Ágnes remek négysorosa nyomán foglalkoztatni kezdett Jézus működésének egyik emlékezetes epizódja: Lázár feltámasztása, melyet életképszerűen dolgoztam fel, a csodás jelenetben a hétköznapi egyszerűséget, természetességet hangsúlyozva. (Lázár feltámasztása) Közbevetőleg hadd említsem meg: rendkívüli hatást gyakorolt rám időközben Berzsenyi Fohászkodása, melyet a magyar költészet legnagyobb erejű, fenségesen emelkedett hangvételű, a teremtés kozmikus méreteit érzékeltető Isten-versének tartok. Fohász című versem ennek utórezgése; utolsó sora pedig a költeményből vett Berzsenyi-sor parafrázisa:
Uram, engedd, hogy befejezzem,
S nem félek, hogy mi jön aztán, Műfordítói működésem során később így jutottam el Rilke, Trakl költészetéhez, akiknek poézisében a keresztény életérzés, az alázat, a szegények és elnyomottak iránti együttérzés, részvét hangjai oly időálló érvénnyel csendülnek fel. Nem volt nehéz az ő átszellemült hangvételükhöz igazodnom magyarításuk közben, hiszen nagy rokonaikat a magyar lírában is felleljük (Juhász Gyula, József Attila, Dsida Jenő, a Számvetés-t író Kosztolányi, Pilinszky személyében pl.). S miközben máig mélyen érdekelnek a vers születésének alkotáslélektani vonatkozásai, titkai, most is megfejthetetlen, legfőbb titok számomra: miért van, hogy egy-egy vers írása közben mindig azt érzem, mintha Valaki súgná a sorokat? S mintha rejtelmesen segítene e súgás abban, hogy három-négy szó- vagy sorváltozat közül épp a legmegfelelőbbet válasszam, csak azt, és nem a többit? Ki segít abban, hogy minden szó végleg a helyére kerüljön pontosan? Mi magyarázza azt a gyakori érzést, hogy mintha valahol az időben már rég meglenne készen a papírra vetett költemény szövege, s pusztán csak lerögzítésére várna? Csak azt tudom bizonyosan, hogy isteni kegyelem, valamiféle titkos sugallat nélkül aligha sikerülhet emlékezetes, jó, netán maradandó költeményt írni.
Ha Isten nem lenne Háromság, nem lenne Szeretet önmagában. De ha nem lenne Egy, nem lenne Isten. Világos, hogy egyetlen keresztény sem merne három istenről beszélni. De bizalmatlanul kell tekintenünk bizonyos kifejezésekre, amelyek könnyen veszélyes képzeteket rögzítenek. [. . .] Az evangéliumba oltott teológiának vissza kell hajolnia az evangéliumhoz. Jézus szavai a maguk alázatosságában hallatlan gazdagságot sejtetnek: „Az Atya és én egy vagyunk.” (Jn 1,30) „Legyenek egyek, amint mi egyek vagyunk.” (Jn 17,22) „A Szentlélek, akit az Atya az én nevemben elküld, megtanít benneteket mindenre.” (Jn 14,26) A Szentháromság misztériuma az emberi lét útját megvilágítja. „Utánoznunk kell”, mondja Szent Pál (Ef 5,1). Akár legbensőbb személyes életünkről van szó, akár szabadságunk gyakorlásáról a család, a foglalkozás, az állam vagy a nemzetközi társadalom szintjén, mindennek lényege az, hogy ne éljünk vissza a szeretettel. Az ember hivatás, tehát életének értelme nem más, mint úgy élni, ahogy Isten él, tehát úgy szeretni, ahogy Isten szeret. (François Varillon)
Tarbay Ede
„BALLADAKÖLTÉSZETÜNK Tiszteletadás Bálint Sándor emlékének A címadó idézet Bálint Sándor alig néhány oldalas tanulmányának (Júlia szép leány, in: A hagyomány szolgálatában, Magvető, 1981) kezdő sora. Mindaz, amit elmond a balladáról, a lényeget fogalmazza meg, de eltekint a részletes elemzéstől. A lényeg: „Az Újszövetség az életet már nem az idő, hanem a kegyelem mértékével méri.” Erre példa balladaköltészetünknek ez a valóban egyedülálló remeklése. A következőkben megkísérelek – Bálint Sándor szellemét idézve – a részletekre koncentrálni, és kibontani mindazt, amit ő, a magyar – és nemzetközi – népköltészet, néprajz kiváló ismerője, szűkszavúan mondott el. Ha sorról sorra haladunk, hogy eljussunk tétele bizonyításához, talán nem leszünk méltatlanok hozzá, de segíthetünk a minél teljesebb megértéshez. „Julia szép leány egykoron kimöne, / Búzavirág szödni a búzamezőbe.” Mit mond erről Bálint Sándor? „Nem véletlen, hogy Júlia búzavirágot megy szedni. Ismeretes a búzavirág dicsekvése: belőle lesz Jézus teste.” A búza valóban Jézus teste (mint ahogy a csírájában a népi képzelet a Szűzanyát véli látni, aki Tőle eredvén emberi életet adott Krisztus Urunknak, mint a bor az áldozásban Krisztus vérévé lesz); ám Júlia csupán a búzamezőre „möne ki”! Nem azért, hogy lássa, megérett-e, aratni lehet-e, hanem hogy a búzamezőn felburjánzó búzavirágból koszorút kössön! Az első, amin figyelmünk megakad, a „búzavirág” szó. Milyen is ez a növény? Hiszen ez az igazi kezdő motívuma a balladának. A termő természettől – milyen pontos anyanyelvünk etimológiája! – elidegenült városi kultúránk kénytelen a könyvekhez fordulni. Dr. Jávorka Sándor A magyar flóra kis határozója (Studium, 1937), csupán részletekben idézve, ezt írja róla: „Centaurea L. Búzavirág – 1.a. A fészekpikkelyek függeléke többágú, erőteljes tövisből áll. b. A fészekpikkelyek függeléke száraz hártyás, ép v. rojtos v. tollas. A virágok piroslók vagy liláspirosak.” (Kiemelések: T. E.) Két szó, amelyen megakadhat a figyelmünk: a tövises és a liláspiros. A tövisek egyszerre emlékeztetnek minket Krisztus töviskoronájára, a szenvedéstörténet kezdetére; s ennek ellentéte a liláspiros, a népi fogalomismeretből származó, árnyalatokat nem ismerő szóhasználat miatt talán egyértelműnek tekinthető: ez az ádventi, várakozási időszak lila gyertya és miseruha színe. Mindez talán arra is utalhat: Júlia egyszerre szenvedő és várakozó, megváltást váró lélek. A szenvedés oka titok, s ezzel a szóval nyomban a szakrális időbe emelkedik a vers egésze. „Búzavirág szödni, koszorúba kötni, / Koszorúba kötni, magát ott mulatni.” Mit láthatunk mindezek mögé? Júlia „szép” leány. Szépsége miatt kiválasztott mint emberi lény (erre utal Székely László is A Júlia szép leány . . . ballada újraértékeléséhez című, a ballada különböző szöveg- és témaváltozatait összehasonlító elemzésében). Ha a balladák vagy népmesék világának motívumrendszerére figyelünk, azt érzékelhetjük: menyasszony volt, de vőlegénye – gyönyörű szóhasználatunkkal: „kedvese”; ez a szó nem feltétlenül testi, hanem inkább lelki kapcsolatot jelent –, mint sok más balladában, a menyegző előtt meghalt. A földi bánat, tiszta szerelem egyetlen vigasza a későbbiekben bekövetkező mennyei menyegző. A balladakezdet egészének hangulata csöppet sem vidám. Valami kimondatlan szomorúság dereng a sorok mögül. Ha a „mulatni” szó jelentését a ballada szövegkörnyezetének megfelelően próbáljuk felfedezni az Etimológiai Szótárban (II. 973. 1.), erre is találhatunk példát: „elvisel, eltűr . . . figyelmen kívül hagy, elmulaszt, elhalaszt.” Mihelyt a ballada feltételezett előzményeire figyelünk, ezek közül az elvisel, eltűr szóhasználat látszik valószínűnek, hiszen bánata van, ezért keresi a búzamezőben a magányt. S mint minden magányos ember, várakozással teli. Ezért a pirosaslila búzavirág koszorúba kötése is. A koszorú ismét titok: feltehetően nem önmagát kívánja ékesíteni ezzel, hanem, nyár lévén, a halott emlékére, ám ugyanekkor – és ez népi-vallásos paradigma – Krisztusnak is, mintegy önmagát feláldozva, megnyugvásképpen. Ez olvasható A keresztény művészet lexikona (Corvina, 1986) 181. lapján: „Krisztus maga osztja ki az örök élet győzelmi koszorúit az apostoloknak vagy más vértanúknak . . . máskor ugyanezek hódolattal nyújtják át koszorúikat Krisztusnak, ég és föld győzelmes, valóságos urának . . .” A kedves halála, gyász, Júlia halála, feltámadás az örök életben, a „kegyelem mértékével mérve”, melynek bizonysága, mint azt Bálint Sándor kifejti, „a középkori báránymisztika”. Ám mielőtt a jelzett motívumra térnénk, ismét meg kell állnunk egyetlen pillanatra. Kriza János lejegyzésében a „magát ott mulatni” után pont következik: vége a bevezető gondolatsornak, versmondatnak. Ezután következik a ballada fordulata: „Föl is föltekinte a magoss egekbe . . .” Prózára fordítva „föl-föltekintett”, azaz gyakorító igei szerkezetet használ az ismeretlen balladaköltő. Az ismétlődésben jelen van a kétségbeesett, ám bizakodó fohász, majd a válasz: „Egy szép gyalogösveny hát ott jődögel le . . .”. A fohász meghallgatást talált, mely emlékeztet az ószövetségi Jákob lajtorjájára. Mindaz, ami eddig történt, valóságos, földi. Itt lendül át a ballada a múltbéli hagyománnyal a népi-keresztény hitvilágba. Népi, mert példa nélküli az Újszövetségben! A természetes ösztön kapcsolja össze az Ószövetséggel. A természetes ösztön változtatja a lajtorját is gyalogösvénnyé. Azzá, amivel hétköznapi valóságában találkozik. S ha magunk előtt látjuk a képet, melynek kényszerítő ereje van, így valóban látjuk ezt a gyalogösvényt, melyen a „fodor fejér bárány” ereszkedik alá! A bárány, aki – Bálint Sándor szavaival – „az Agnus Dei, a magyar román korba, az Árpád-kor archaikus világába vezet bennünket vissza, különös bizonyságaként a népemlékezet szívósságának.” A következő sorok mintha egyszerre idéznék elénk az ősi kultúrák nyomait, melyek keresztény tartalommal gazdagodtak: „A napot s a hódat szarva között hozván, / A fényös csillagot a homlokán hozta, / Két szép arany perec, aj! a két szarvába, / Aj, a két ódalán két szép égő gyertya, / Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta.” A világkép, a világmindenség tökéletes együttléte, mely minden nép múltjából eredhet, ugyanakkor emlékeztet Szent László templomalapító legendájára is: a mogyoródi csata után űzött szarvas agancsain László királyunk emberei is gyertyákat láttak, míg ő maga ragyogó szárnyú angyalt. A távoli múltat idéző képnek – mely emlékeztet az avarkori nagyszentmiklósi aranyleletre – zsúfolt gazdagsága, és különösen a „két szép arany perec” (kiemelés T. E.), mely gyűrűt, karikát is jelent, mind napjainkig a perecre vonatkozó orosz szóhasználat és forma együttese. Székely László korábban említett elemzésében is foglalkozik ezzel a motívummal; de ezt, mint a tanulmány egésze tanúsítja, az általunk elemzett balladának elsősorban a földi, esküvői szokásokhoz kapcsolódó elemének tekinti. A Kriza-féle változatban azonban lényeges az „arany” szó használata is; az arany, mely, népmeséink ismeretében, ugyancsak a kiválasztottak színe. Mindaz, ami ezután történik legmívesebb balladánkban, maga a vigasz. Ami érdekes, az a feltételes mód: „Ha eljőnél velem, én oda vinnélek.” Ebben is olyan keresztény motívum van, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, hiszen ez nem más, mint a szabad akarat jelenléte a ballada ősinek tekinthető rétegében. Ha erre figyelünk, elgondolkodhatunk: milyen mélység rejlik a Júlia szép leányban, a ha és a vinnélek szavak használatában. A „fodor fejér bárány” szavaiban ismét ott az újszövetségi előkép: a háromszoros kakasszó! „Első kakasszókor jőnék nézésödre, / Másod kakasszókor tégöd megkérnélek, / Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.” Azonosság és ellentét, hiszen Péter megtagadta Krisztust, Júlia viszont engedelmeskedik, amint azt – kimondatlanul is kimondva – írásában Bálint Sándor a ballada második részével kapcsolatban írja. Néprajzunk nagy tudósa a továbbiakban világosan rámutat arra is: „Ami a ballada előadását illeti, megfigyelhetjük benne a népköltészet egyik jellegzetes vonását, az epikai kedv széles hömpölygését. Nem siet, ráér. Ugyanazt az eseményt, a látomást még egyszer halljuk, mégsem találjuk unalmasnak. Az ismétlés mintegy hitelesíti a csodát. Ez az ünnepélyes, szinte liturgikus lassúság szintén jellemzi a népköltészetet.” Mindez pontos és fontos megállapítás; de magam még azt tenném hozzá, hogy a ballada tökéletességét éppen az mutatja: ez az ismétlődés nem „unalmas”, hanem természetes, mert feszültséggel teli, s éppen az ismétlés feszültsége választja el a balladát a népmesétől, melyben ilyenkor mindössze annyi lenne, prózaian fogalmazva: „és elbeszélte anyjának, amit a bárány mondott.” De a Júlia szép leány ballada! Ugyanakkor – mivel orális irodalmi mű – elsősorban élő szavakban él tovább. Ha felidézzük bárki eladóművészünk hangján – például Jancsó Adriennén –, érezzük, hogy a balladamondás módja a feszültségteremtésnek ezzel a lehetőségével bizonyosan él. A ballada záró sorai olyanok, mintha Ráchel siralmait hallanánk. A legköznapibb világot a gondolatritmus építésével emeli a már-már tudatosnak, írottnak nevezhető költészetbe: „Első raj méhömnek gyönge lépecskéje, / Gyönge lépecskének sárguló viassza, / Sárog viasszának földön futó füstje, / Földön futó füstje s mennybe ható lángja!” Újabb titok következik: „A mennyei harang húzatlan szólalék, / A mennyei ajtó nyitatlan megnyílék . . .” Az alliteráló szavak mellett ismét szakrális kép: olyan kontrasztos, látszólag képtelenséget felmutató szöveg, mely napjainkig jelen van költészetünkben Pilinszky Jánosig, Nemes Nagy Ágnesig – hogy csak a legnagyobbakat nevezzük meg –, például így: „Egy végkép betört állat hátán / egy végkép betört állat lovagol.” (Vonzásod definíciója) „Oly távol vannak, oly közel.” (A lovak és az angyalok) A húzatlan megszólaló harang, a nyitatlan megnyíló ajtó több, mint csoda. Egyszerre van jelen benne ősi hitvilágunk, valamint az Újszövetség: Krisztus mennybemenetele. Az ősi hitvilágot idézi a „nyitatlan megnyílék”, mint a szellemek világa megnyílik a sámánnak; hozzákapcsolódik az újszövetség világa: „Megkeresztelkedése után Jézus azonnal feljött a vízből, mire megnyílt neki az ég, és látta, hogy Isten Lelke galamb képében leereszkedik és rászáll.” A két kiemelt szó megtalálható az Újszövetségben (Mt 3,16); de míg az első az Írásban, annak szellemiségére figyelve, természetes, a Júlia szép leányban természetfölötti. Nem profanizált képhasználat ez, hanem olyan természetes, mintha egy ősi réteg kapna új életet. A második szó bizonyosan Máté evangéliumának idézett részletéből emeltetett át, mert szerepe azonos: a „fodor fejér bárány” ereszkedik alá. Az utolsó sor fájdalmas, kettős felkiáltás: „Jaj! az én leányom oda bévezeték!” Bálint Sándor pontosan értelmezi a vers egészét; erre az értelemre az utolsó sorok mutatnak: „Szabad sírni, illik rajta szomorkodni, hiszen a menyegzőn is sírni szokott a menyasszony és az örömanya, de még mindketten tudják, hogy a halál a mennyei lakodalom kezdete.” Ha megpróbáltam valamit hozzátenni Bálint Sándor tömörségében is példás verselemzéséhez, mindössze azt jelzi, amit a tőle vett címben idéztünk: „Balladaköltészetünk egyedülálló remeklése.” Nem utolsósorban a mögöttes titok teszi azzá, és az, hogy egyetlen, minden ízében szakrális balladánk.
Bizonyos értelmezésekkel szemben szeretnénk ismételten kiemelni, hogy nem
regős énekekből származó pogány hagyományokat őriz (mintha pl. a fodor
fejér bárány valahogy a csodaszarvassal lenne azonos), és nem is a szombatosok
körében keletkezett, hanem a székelység keresztény szellemének szép és
mély megnyilatkozása.
Bibliográfia Bálint Sándor: Júlia szép leány (in A magyar hagyomány szolgálatában Magvető, 1981. 90–92. old.) Domokos Pál Péter: Júlia szép leány (Ethnographia, 1959, 13–60. old.) Faragó József: A mennybevitt leány balladájához (Ethnographia, 503–525. old.) Fettich Nándor: A Júlia szép leány-balladáról (Ethnographia, 1959. 62.) Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény I. (Magvető, 1956. 18–20. old.)
Székely László: A Júlia szép leány. . . ballada újraértékeléséhez (in: „Mert ezt Isten hagyta. . .” Magvető, 1986. 377–394. old.)
Szabó Ferenc OLVASÓNAPLÓ Harcos Ottó emlékezete Egyszerre három kötetet hozott a posta: dr. Harcos Ottó (1921–1990) könyveit. A hűséges feleség, dr. Hegyi Eugénia gondoskodott a művek kiadásáról. Útirajzok, Hallomások vallomása (versek) és Szerelmem, Pécs (mindhárom Pécs, 1998). Eugénia az Útirajzok elején emlékezik 1965-ös velencei találkozásunkra. Apró kiigazítás: akkor még nem voltam a Vatikáni Rádió magyar műsorának főszerkesztője. És az sem áll, hogy Harcos Ottóval Eötvös-kollégista voltam. Talán akkor arról mesélhettem, hogy népi kollégista voltam. . . Mindenesetre jólesett az ajándék és az emlékezés; és a „posztumusz” találkozás Harcos Ottóval, akinek régebben Rómából megküldtem néhány könyvemet, és néha levelet váltottunk. Útleírásai közül a legszínesebb az erdélyi és a spanyolországi. Az itáliai városokban szerzett élményeket csak vázlatosan örökítette meg. Mivel a legtöbben magam is jártam, először ezeket olvastam. Persze, mindenki saját magát viszi el külföldi útjaira is. Egy gyors turistalátogatás nem elégséges arra, hogy valaki megismerjen egy népet, egy város múltját és jelenét. . . Még ha a legjobb útikönyvet olvasgatja is barangolása közben. És minden pillanatnyi hangulatunktól függ. Itt jut eszembe Orbán Miklós, egykori főnököm. Milyen nagy kedvvel ismerkedett Róma nevezetességeivel, sokat olvasva is, amikor megírta a rádióban elhangzott sorozatát: „Római séták.” Nem tudom, megvan-e még ezeknek a szövege. (A Szív Észak-Amerikában közölt belőlük.) Ez több és más volt, mint az útikönyvek száraz adatai. Mert Miklós vérbeli író volt, ifjúsági regényei hajdan nagy sikert arattak. Rengeteget olvasta a nagy magyar írókat is. Szép kis könyvtárat gyűjtött össze a magyar tagozatnak. Harcos Ottó igazi pécsi; Pécs iránti „szerelméről” vallanak a Szerelmem, Pécs esszéi. A középiskolát a jezsuiták Pius-gimnáziumában végezte; az ottani diáklapnak, az Arany-ezüstnek is névadója volt: egyik társával ő indította el a lapot. Ballagásra már megjelentek első versei (Valamit elmondok). 1941-ben a Sorsunk című lap szerkesztésében, adminisztrációjában is részt vett; itt a főszerkesztővel, Várkonyi Nándorral meghitt barátságba került. Hosszú évekig munkatársa volt; pl. az Újabb magyar irodalom bibliográfiájának összeállításában segédkezett. Martyn Ferenc megfestette a 21 éves Harcos Ottó portréját, amely a most ismertetett kötetek élén szerepel. A háború után a pécsi írók baráti köréhez tartozott: Weöres Sándor, Csorba Győző, Lovász Pál, Galsai Pongrác, Rab Zsuzsa stb. neveit említhetjük. Jó kapcsolatban volt Németh Lászlóval és Kodolányi Jánossal. Mint tanár magyar és francia nyelvet tanított, közben több folyóiratban és lapban (főleg a Dunántúli Naplóban) jelentek meg írásai: mintegy félezer riport, könyvkritika, útleírást, tanulmány, megemlékezés szerzője. A most megjelent Szerelmem, Pécs című kötetben, amelynek anyagát még maga állította össze, és az előszót is megírta, több esszéjét gyűjtötte össze. Tanulmányt írt Kodolányiról (A 25 éves Sötétség) és Lovász Pálról; monográfiát a pécsi sörgyárról. Doktori értekezésének témája: Pécs irodalomtörténete (1000–1900). Néhány novellán kívül másfélszáz verset írt. Különös, hogy már az ifjú költőnél mily gyakran visszatér az elmúlás, a halál gondolata. Hagyományos formákban írt rímes költeményei ma már ómódiaknak tűnnek. Persze ezek is elmondanak egyet-mást a költőről, miként a hipermodern vagy posztmodern irományok a saját szerzőikről. Legszebbek szerelmes versei, amelyeket Eugénia, felesége ihletett. Befejezésül két strófa a Varázsdalból:
Görög szóval
Széppé, jóvá
|
|||||||||
|
SZEMLE Ervin HIVATÁS ÉS HITVALLÁS
Egy új könyv megjelenése kapcsán
A Magyar Kultúra Napja alkalmából a Magyar Polgári Együttműködés konferenciáján 1999. január 23-án mutatták be az ifj. Fasang Árpád és Fodor András szerkesztésében megjelenő HIVATÁS ÉS HITVALLÁS című könyvet, mely magyar mérnökök, orvosok és természettudósok írásait tartalmazza az értelmiség hivatásáról. E könyv ifj. Fasang Árpád egy előző könyve AZ (MAGYAR) ÉRTELMISÉG HIVATÁSA folytatásának tekinthető, de mivel az előző könyvben főleg humán értelmiségiek, írók, művészek szóltak erről a fontos témáról, az új könyvben inkább a reáldiszciplínákkal foglalkozókat szólaltatták meg. Az új könyv méretében nagyobb a réginél: 117 társszerző írását foglalja magában 2 kötetben 1024 oldalon. Az ára meglehetősen magas, 2800 Ft , bár a könyv több belföldi és külföldi szervezet támogatásával jelent meg. Talán nem véletlen, hogy a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó által közzétett könyv fedőlapjain Leonardo da Vinci rajzait láthatjuk, aki művész és tudós volt egy személyben. A könyv második részében, mintegy kétszáz oldalon a reálértelmiségiek mellett politikusok, újságírók és más publicisták is elmondják véleményüket az ifj. Fasang Árpád által szerkesztett előző, az (magyar) értelmiség hivatásáról szóló könyvről. További érdekesség, hogy a tartalomjegyzék négy nyelven jelenik meg: magyarul, angolul, németül és franciául. A könyv végén a FÜGGELÉK-ben a magyar nyelven kívül három idegen nyelven találunk rövid életrajzi adatokat a társszerzőkről és összefoglalást írásukról. Sajnos, az angol összefoglalásokban különösen sok a nyelvi hiba. A társszerzők írásai terjedelmükben és tartalmukban is igen változatosak. A megadott téma (az értelmiség hivatása) mellett sokan foglalkoznak azokkal a problémákkal, melyekkel szakmájuk kapcsán szembesülnek, mint például környezetvédelem, globalizáció, az értelmiség elszegényesedése, az értelmiségre nehezedő teher az elmúlt negyven év alatt, stb. Többen önéletrajzszerűen írják meg életüket, megvallva elveiket, hitüket, gondolataikat, melyek motiválták őket életútjuk során. A könyv címe: HIVATÁS ÉS HITVALLÁS, igen találó. Egyesek viszont inkább aggodalmaikat tárják fel, figyelmeztetnek, vállalják a nehéz prófétai szerepet: megjósolják a bukást, a tragédiát, ha a (magyar) társadalom eltűri a bűnözés burjánzását, a jogi „kiskapuk” etikátlan használatát, az emberi élet tiszteletben nem tartását a fogamzás idejétől a természetes halál pillanatáig. Van, aki azt vallja, hogy Magyarországon nem lesz igazi „rendszerváltozás”, amíg az ország lakosait a rosszkedv és pesszimizmus jellemzi. Elodázhatatlan a mentális rendszerváltás, a lelki megújulás, melyet először mindenkinek saját magában kell kezdenie, de melynek meg kell mutatkoznia jogrendszerünkben és a társadalom közfelfogásában is. Új értelemmel és tartalommal kell megtölteni individualista világunkban a „közjó”, „felelősség”, „szubszidiaritás” és a „szolidaritás” sokszor hangoztatott, de valójában devalválódott szavakat. A könyv nem könnyű olvasmány, de inspiráló. Nagy egészében a maradandó keresztény és nemzeti értékeket ajánlja, melyek kiutat mutatnak a mai kor kátyúiból. Mint ilyen nemcsak a magyar helyzetet veszi szemügyre, hanem világosan felismeri, hogy magyar társadalmunk megannyi problémája a nyugati civilizáció válságtüneteinek része, ezért azok nem kezelhetők pusztán lokálisan. A társszerzők egyes írásai szinte provokatív módon gondolkodásra késztetnek és reménykeltők, mert megmutatják, hogy értelmiségünk közül sokan rendelkeznek azzal a látókörrel és erkölcsi érzékkel, mely szükséges ahhoz, hogy a közjótól kapott többletet mások javára hasznosítsák. Bár sokan próbálkoznak az „értelmiségi” meghatározásával, mindenképpen igaz, hogy az „értelmiségi” sokat kapott másoktól, a közösségtől, melynek tagja, képességben, képzésben – legyen az formális vagy önképzés –, sokat kapott a (magyar) néptől, melynek szülötte, a kultúrától, melyet elsajátított, melyben él és kifejezi magát. Méltányos tehát, hogy sokat adjon is. Az értelmiségi feladata, hogy akár áldozatok vállalásával is közreműködjön egy igazságosabb és testvériesebb világ megteremtésén. A Fasang Árpád által kezdeményezett közvitának nagy érdeme, hogy rámutatott az (magyar) értelmiség erkölcsi, közösségi és társadalmi felelősségére. Az általa szerkesztett új könyv elődjével együtt ezt a nemes célt szolgálja. Reméljük, hogy a médiumok nem hallgatják el ennek az értékes könyvnek a megjelenését, és minél többen olvassák majd, és remélhetőleg elsajátítják pozitív mondanivalóját. A tapasztalat ugyanis világosan megmutatja, hogy nem elég kinyomtatni egy értékes könyvet, hanem arról is gondoskodni kell, hogy eljusson az olvasóközönség széles rétegeihez is. A társszerzők között sokan külföldön élnek és dolgoznak, a többséget mégis a magyarországiak alkotják. Mindkét csoportban sok ismert nevet fedezhetünk fel. Csak találomra ide sorolok néhányat. ANTALÓCZY Zoltán, orvos, kardiológus, ny. egyetemi tanár; nevéhez fűződik többszáz tudományos közlemény, tizenhét könyv. ÁDÁM Antal geofizikus, a műszaki tudományok doktora, akadémikus. BEJCZY Antal, fizikus, űrkutató mérnök, akinek az USA-ban hat szabadalma van és több mint negyven technikai díja a NASA-tól. 1987-ben Jean Vertut-díjat kapott a robottechnológiában elért eredményeiért, majd 1991-ben a NASA Rendkívüli Szolgálati Érmével tüntették ki. Azok között a fizikusok között volt, akik megtervezték, megalkották és irányították azt a robotgépet, mely a Marson analizálta a bolygón található kőzeteket. HÁMORI József neurobiológus, kultuszminiszter. ISÉPY Tamás ügyvéd, politikus, országgyűlési képviselő. KOPP Mária orvos, pszichológus. NÉMETH Magda tanár, Németh László író leánya. PAPP Lajos szívsebész. RAPCSÁK András fizikus, politikus, Hódmezővásárhely polgármestere, országgyűlési képviselő. VIDA Gábor genetikus, akadémikus. Hiányossága a könyvnek, hogy a társszerzők írásait téma szerinti csoportosítás nélkül közölték a szerkesztők. Így a könyv inkább a társszerzők gondolattára, és ez szükségszerűen bizonyos kuszaság benyomását adja. Természetesen igen nehéz és kényes szerkesztői munka lett volna az írásokat témák szerint csoportosítani. A szerkesztők így is hatalmas munkát végeztek. A további hiányosságok között már említettem az angol nyelvi összefoglalók és életrajzi adatok hibáit. Például a függelékben a nevem után a „jezsuita szerzetes”-t angol nyelven „Jesuit monk”-ra, fordították, iskolánk mottóját (Scientia unit in fide) pedig így: „school science unites us in faith”. Akik kicsit is járatosak a szerzetesrendek ismeretében tudják, hogy a jezsuiták nem „monk”-ok (kolostorokban élő barátok, akik a zsolozsmát közösen imádkozzák). Ugyanígy „scientia” egészen mást jelent mint „school science”, arról nem is beszélve, hogy a „scientia”-t többször is „sciencia”-nak írták. A könyvben általában sok sajtóhibát fedeztem fel. Egy másik praktikus hibának tartom, hogy a könyv lapjait olyan nehéz fajsúlyú papírra nyomták, hogy a könyv igen súlyos lett: a két kötet együtt több mint 1,5 kg. Így szállítása nehézkes, illetve postán küldve drága. Végül még egy hiányosságot említek, melyre Németh Ágnes, a könyv közzétételének ünnepségén szintén felhívta a figyelmet: a 117 társszerző közül csak 4 női társszerzőt találunk. Ez kevesebb mint 4%. A magyar reálértelmiségiek között is a nők szerepe ennél minden bizonnyal sokkal nagyobb. Érdekes lenne tudni, hogy a szerkesztők valójában hány női értelmiségit kértek föl a társszerzői közreműködésre. Természetesen mindezek a viszonylag apró hibák nem csökkentik a könyv tartalmi értékét. Bárcsak minél több ilyen könyv jelenne meg Magyarországon. A könyv megvétele nyilvános könyvtárak és oktatási intézmények számára különösen ajánlható. A szerkesztőknek pedig őszintén gratulálunk.
Domingo J. Andrés: Szerzetesjog. Magyarázat az Egyházi Törvénykönyv 573–746. kánonjához. (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae, I. Institutiones 2.) Szent István Társulat, Budapest 1999. I–XVI +265 pp. Domingo J. Andrés a Lateráni Egyetem professzora. Neve közismert a nemzetközi kánonjogi életben, a szerzetesjog területén pedig egyike a legelismertebb szaktekintélyeknek. Számtalan könyve és cikke közül ki kell emelnünk az El derecho de los religiosos. Commentario al Código, Madrid–Roma 41985. című könyvét. Ez azon kézikönyvek sorába tartozik, amelyek nélkülözhetetlenek a hatályos szerzetesjogi fegyelem interpretációjában. D. J. Andrés szerzetesjogi kommentárja, amely Gerse Károlyné fordításában látott napvilágot, régi hiányt pótol a magyar nyelvű kánonjogi irodalom területén. Az utolsó hazai szerzetesjogi kézikönyv Schermann Egyed OSB tollából a II. világháború előtt jelent meg. Ennek a kötetnek a megjelenése is hosszan váratott magára, hiszen a fordítás kézirata már több éve elkészült. A magyarul megjelenő mű egyedinek mondható, mivel nem egy konkrét könyv fordítását tartja a kezében az olvasó. Ezt a művet a szerző külön a magyar kiadás számára állította össze több írásából. A szerzetesjog egyike a Katolikus Egyház legelevenebb jogterületének. A szerzetesi közösségek működésére vonatkozó szabályok már az ókortól kezdve szerepet kaptak a zsinatokon; elég, ha csak a 451-es kalkedoni egyetemes zsinat 4. kánonjára gondolunk, amely a szerzetesek és a területileg illetékes püspök kapcsolatát hivatott rendezni. Az eltelt évszázadok alatt különböző alapítói szándékoktól vezetve, az emberi élet minden dimenzióját átjárva jöttek létre a legváltozatosabb férfi, illetve női közösségek, amelyek magukra vállalták az evangéliumi tanácsokat, és életüket Isten és az emberek szolgálatára szentelték. Ennek a sokszínű fejlődésnek az általános jogi rendszerezését végezte el az 1917-es Codex iuris canonici (487–681. kánonok). A II. vatikáni zsinat, különösen a Lumen gentium 43–47. és a Perfectae caritatis dokumentumokkal, a szerzetesélet teológiájában is változást hozott, illetve a hozzá kapcsolódó fogalomkészletben. Az 1983. január 25-én kihirdetett új Egyházi Törvénykönyv (CIC) ezeknek a kategóriáknak megfelelően dolgozta ki, a korábbi hagyományokra építve, a megszentelt élettel és annak különféle formáival foglalkozó jogot. A CIC már a megszentelt élet intézményeiről és az apostoli élet társaságairól ejt szót. A szerzetesjogi terminológia szerint tehát megkülönböztetünk szerzetes intézményeket, világi intézményeket, illetve az apostoli élet társaságait, melyek közül az első kettőt közösen a megszentelt élet intézményeinek nevezzük. A CIC kitér a szerzetesház létesítésével (608–616. kánonok), annak jogi személyiségével, az elöljárókkal (617–630. kánonok), a káptalanokkal (631–633. kánonok), az új tagok felvételével és képzésével (641–661. kánonok), a tagoknak az intézményből való kiválásával (684–704. kánonok), illetve különböző, vagyonjoggal kapcsolatos és egyéb kérdésekre. D. J. Andrés könyve ennek a területnek az egyes kánonjaihoz fűz kommentárt, továbbá a két fejezetet (A megszentelt élet intézményei 3–241; Az apostoli élet társaságai 242–258) általános bevezetővel is ellátja. A magyarázatok a törvény szövegéből indulnak ki, de a szerzetesjogi hagyományon nyugszanak. A szerző figyelembe veszi a kódex óta megjelent kongregációi döntéseket és más jogszabályértékű nyilatkozatokat. De ezen túlmenően tisztában van az egyes szerzetesi közösségekben felmerülő gyakorlati problémákkal, illetve az intézmények egyedi konstitúcióival és statútumaival, amelyek szintén megújuláson mentek át az elmúlt másfél évtizedben. A II. vatikáni zsinat után egyre nagyobb teret nyertek a világi intézmények, amelyeknek tagjai nem feltétlenül fogadalommal vállalják magukra az evangéliumi tanácsokat. Hazánkban a rendszerváltással hosszú kényszerű szünet után újra lehetőség nyílt a hagyományos és az új formákat követő megszentelt élet intézményeihez és apostoli élet társaságaihoz tartozó közösségek működésére. Az újrainduló rendek keresik a helyüket és szerepüket a magyarországi egyház életében, hogy alapítójuk szándékának, rendi hagyományaiknak is megfeleljenek, de választ tudjanak adni a kor, a társadalmi problémák és nem utolsósorban az evangelizáció kihívásainak. D. J. Andrés könyve nagy segítséget nyújt ebben a folyamatban, hiszen a hatályos egyházjog ismertetésén keresztül választ ad azokra a nap nap után felmerülő problémákra, amelyekkel az újrainduló rendek szemben találják magukat. Különösen is megmutatkozik ez a világi jog előírásai és a szerzetesi intézmények életének a találkozási pontjaiban. De ugyanezt mondhatjuk az intézmények irányításának, az ebben közreműködő testületek és tanácsok létrehozásának és működésének terén is. A könyv szerkezetében követi az Egyházi Törvénykönyvet. Minden magyarázat előtt megtaláljuk az adott kánon magyar fordítását. A szövegek tipográfiai elválasztása, a kurzív és félkövér betűk használata igen jónak mondható. A használatot tárgymutató is segíti (259–265), amely nemcsak a tárgy szót tünteti fel, hanem az ahhoz kapcsolható kánonokat is. A könyv elején megtaláljuk a témához kapcsolódó legfontosabb szakirodalmat (XII–XIII), illetve a szerző szerzetesjogi publikációinak listáját 1991-ig (XIII–XVI). A most napvilágot látott kötet az Erdő Péter professzor által szerkesztett, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézete megújuló sorozatának egyik tagja, amely a Szent István Társulatnál megjelenő Egyház és jog című sorozat helyébe lép. A tervek szerint a Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae sorozat négy alsorozatra fog oszlani (I. Institutiones, II Manualia, III. Studia, IV. Dissertationes), amelyek közül a jelen mű az Institutiones alsorozat második kötete. Csak üdvözölni tudjuk a Kánonjogi Posztgraduális Intézet egyre inkább bontakozó tudományos és publikációs tevékenységét. Ennek kiemelkedő eredménye D. J. Andrés kommentárja, amely nélkülözhetetlen segédeszköze lehet minden megszentelt, illetve apostoli életet követő intézménynek.
Szuromi Sz. Anzelm OPraem Dékány Endre KÖNYVPANORÁMA Napjainkban a legújabbnak nevezett kor változásai eljutottak egy lényegi meghatározást követelő igényig, amely a jelen állapotot is kérdésekkel ostromolja, és a fölgyorsult időben egyre intenzívebb ütemben keresi a megoldást jövőnk alakítására. Az alkotó és cselekedni vágyó értelmiség – a felelősségüket érző és vállaló írástudók – konferenciákon, kerekasztal-megbeszéléseken, különféle keretekben keresi a válaszokat, készít áttekintéseket, terveket, s ezek egy része kötetekben, egyéni és csoportos gyűjteményekben is megjelenik. Egyik jellemző közös vonásuk, hogy szakterületükön vagy a publicisztikában mintegy alapozásként és kiindulópontként visszanyúlnak a közelebbi-távolabbi múltba, feltárva a folyamatosan jelenlévő, de újra érvényesítendő értékeket, megépítve a hidakat. „A reménységről lemondani nem szabad” – idézi Győrffy László Kiss Gy. Csabát válogatott közéleti írásainak gyűjteményes kötetében, amelynek ezt a címet adta: „Farkasüvöltés nem hallatszik a mennyországba.” (Budapest, 1995, Püski K.) Az 1988 és 1995 közötti időszakra vonatkozó írások egyaránt jelentenek számvetést, tetemrehívást, politikai-publicisztikai előretekintést. Állítja, hogy „ha van cél, lesz hozzá ösvény is”, és lényegesnek látja a „vidéki Magyarország” szerepét a „kilencmilliónyi, hallgatónak tűnő többség” célra irányításában, cselekvésre mozdításában. „A béke áldozatairól írok – írja 1989-ben –, és arról a krónikus gyulladásról, melytől a társadalom mindmáig beteg. S amelyen olykor csupán a sebészi beavatkozás segít.” Végső tanúságként leszögezi, hogy ki kell alakítanunk „bizalmi társadalmunkat”, megszabadítani a vigéclelkületű árulóktól, hogy megszülethessen a „magyar szeretet-összetartozás-meleg” társadalom. Vívódásainak, közéleti küzdelmeinek publicisztikai anyagát egy újabb kötetbe szervezte Győrffy László „Őrláng vagy lidércfény.” Esszék, válogatott közéleti írások (Miskolc, 1998, Felsőmagyarországi Kiadó) címmel. A kötetet ezzel a mottóval indítja: „A Földön egyetlen szív sem dobog fölöslegesen. A kérdés csak az: kinek van szüksége rá?” A válasz csak ez lehet: mindenkinek! Hiszen „az egy őstől származó emberi nem”-hez tartozunk (Szt. Pál). Így hát mindenkinek van hivatása a Földön, amely kötelezi az örökkévalóságra teremtett embert. A Fároszok csillagfénye mellett a kis „őrlángoknak” is döntő szerepe lehet egy-egy élethelyzetben, ha másként nem, „gyújtólángként”. „Tudatosan vagy tudattalanul mindenkor választásra kényszerülünk, és élhetünk őrlángként pislákoló hétköznapokat, vagy föl-fölvillanó kósza lidércfényéletet, amely testbe zárt valós szellemünknek csak látszatvilága. . . Nem tehetünk mást, mint ki-ki a maga helyén őrlángként vigyázza a megmaradó magyar szellemiség tüzét.” Lényegre látó megállapításként írja a „lappangó erőterekről”: „. . . a lappangó erőtér keresztény értelemben, hogy az üdvösségtörténet szövetsége, amelyben a Jézus által hirdetett szeretetszövetség valósul meg, tehát ez a szereteterőtér ellensúlyozza” mindenkor a napi, megoldhatatlannak tűnő gondokat, amelyeket emberi környezetünkben tapasztalunk. Ezek a „lappangó erőterek” akadályozzák meg az újabb szögesdrót-akadályokat, a társadalom egyre inkább elfajuló rétegződését. Győrffy László nemcsak időszerű gondokat vet föl, de elvi, etikai, a hitre, a korszerű keresztény gondolkodásra indító fejezeteket is olvashatunk írásában (Adventi mécslobbanások), ahol kimondja: „Most akaratlanul is arra kell gondolnunk, hogy hosszú advent idejét éljük, és országnyi templomunkban nagyon reménykedünk a Kisdedből felnőtté váló Megváltó szellemiségének eljövetelében.” Aki ezeket a gondolatokat leírja, s az ország, a társadalom, a keresztény magyar jövő ügyét elkötelezetten vállalja, azt ma sokan „magyarkodással” vádolják. . . Győrffy László a nemzetben gondolkodó keresztények közé tartozik, lángja nem lidércfény. * * * Rend- és könyvtörténetileg nélkülözhetetlen kötet jelent meg Magyarországi jezsuita könyvtárak 1711-ig (Nagyszombat, 1632–1690) címmel. Sajtó alá rendezte Farkas Gábor Farkas. (Szeged, 1997, Scriptum Kft.) – A munka előzményei azok a sorozatkiadások, amelyek a Szegedi Olvasmánytörténeti Munkaközösség kiadványai keretében jelentek meg felsőoktatási segédanyagként – Adattár XV–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 17/2. szerk. Keserű Bálint –, s e sorozat keretében került kiadásra a Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történetéből, 18. szerk. Szögi László. E sorozat részeként jelent meg a fönt említett s az egyetem könyvtárába került jezsuita rendi könyvállomány katalógusa is. A szerkesztő, Farkas Gábor Farkas korai történetét tárja föl az Egyetemi Könyvtárnak, amelyet Pázmány Péter 1635-ben alapított a jezsuita egyetemmel együtt. A könyvtártörténet vitatott tényeinek tisztázásában nagy része volt Dümmerth Dezsőnek, aki azt is földerítette, hogy „az Egyetemi Könyvtár genezise a 16. században alapított jezsuita kollégiumok állományára vezethető vissza”. Felsorolja és ismerteti a kötet a könyvtár alakulásának, történetének fő fejezeteit. Az első a nagyszombati rendház korszaka 1561–1567, majd a túróci rendházé 1586–1599, a vágsellyei rendházé 1599–1605-ig, a második nagyszombati rendház korszaka 1615–1635. A következőkben rátér a könyvállomány föltárásának módszertani elemeire, a kéziratos katalógusok szövegkiadásának problémáira, a források összegzésének módszereire s végső célként egy számítógépes adatbázis létrehozásának lehetőségére. Ezután megadja a forrásokat és a szakirodalmat. E bevezetésként szolgáló történeti és módszerismertetés után közli az említett helyeken kialakított jezsuita könyvtárak katalógusait. A kötetet személy- és helynévmutató, valamint német nyelvű összefoglalás egészíti ki. * * * A Magyar Piarista Tartományfőnökség és a METEM közös kiadásában jelent meg (Bp. 1998) a Catalogus Religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum 1666–1997. – A Magyar Piarista Rendtartomány Történeti Névtára – címen a METEM-könyvek sorozatának 21. köteteként. Léh István adatgyűjtését Koltai András egészítette ki és rendezte sajtó alá. A kötetet Jelenits István köszöntötte (Elöljáróban). A bevezetőben Koltai András ismerteti Léh István tevékenységét, forrásait, módszerét, a kiadás rendjét és elveit. A Catalogus corpusát Balanyi György SchP rövid történeti áttekintése (Brevis Conspectus Historicus) követi. A kötet tartalmazza még a magyarországi piarista provinciák és rendházak jegyzékét (Catal. provinciarum et domorum Scholarum Piarum in Hung.), a magyarországi piarista elöljárók névsorát (Series superiorum Sch. P. in Hung.), a püspökké szentelt piaristák neveit, valamint a Magy. Tud. Akad. piarista tagjainak névsorát, a névtárban előforduló fontosabb helyneveket és rövidítéseket, a szerzetesek névsorát latin nyelven, ABC-rendben, a Magyarországon kívüli provinciák szerinti mutatók (Index religiosorum iuxta provincias) és a laikus testvérek (fogadalmasok és nem fogadalmasok) névmutatóját. * * * Közismert tény, hogy a bencés rend Európát térítő missziós tevékenysége mellett az ora et labora jelmondat szellemében részt vett a kora középkori civilizáció értékeinek megőrzésében és rendszeres terjesztésében. Philibert Schimitz OSB, maredsous-i rendtörténész a 12. századtól a 20-ig tárta föl ezt a minden térre kiterjedő tevékenységet történeti összefoglalásának első kötetében: A bencések civilizációs tevékenysége a XII.-től a XX. századig. I. (Pannonhalma, 1998.) A fordítás Somorjai Gabi munkája. A könyv a bencés Rendtörténeti füzetek 2. köteteként jelent meg. Két fejezetcsoportra osztja munkáját a szerző: 1. könyv: Gazdasági tevékenység, 2. könyv: Szellemi tevékenység. Az első könyv fő témája a mezőgazdaság, a kereskedelem, az ipar és a jövedelmekkel való gazdálkodás intézményei, tisztségei. „. . . Számos technikát terjesztettek el a kolostorok Európában, éspedig nemcsak tanításuk által, hanem fáradhatatlan és termékeny tevékenységük látványa által is” – közli a szerző. A kötet második, terjedelmesebb részében tárgyalja a szerző 6 fejezeten keresztül annak a szellemi tevékenységnek a történetét és részleteit, amelyet a bencés szerzetesek ezekben az évszázadokban kifejtettek. Fölsorolja és ismerteti a scriptoriumokat, nyomdákat és könyvtárakat (1), az iskolákat és egyetemeket (2), az irodalmi és teológiai tevékenységet (3), a kánonjogi és filozófiai munkálatokat (4), a történetírást (5), és az általános és impozáns hozzájárulást az egyetemes és nemzeti irodalomhoz, a természet- és egzakt tudományokhoz (6). Az Utószóban Somorjai Ádám OSB szól a szerzőről és a jelen kiadás körülményeiről. A kötetet név- és helymutató, valamint térképek egészítik ki. * * * A bencések gazdag és sokrétű tevékenységéről szólva hiánypótló és hasznos, kortörténetileg is érdekes és értékes Hegedűs József Odo: Bencés irodalmi élet Pannonhalmán a két világháború között című doktori értekezése. (Sorozatszerk., Somorjai Ádám OSB. Pannonhalma, 1998. Pannonhalmi füzetek 43.) „Pannonhalma a magyar szellemiség meghatározó központja volt és maradt. . . A harmincas években olykor irodalmi központ volt, amely sajátos jegyeket mutatott a kor magyar irodalmában” – írja az Előszóban Rónay László. Bevezető soraiban a szerző röviden összefoglalja az ezredik évfordulóját ünneplő pannonhalmi kolostor tevékenységének főbb mozzanatait. A 20. században is folytatja történeti, természettudományos és az irodalmi életet gazdagító munkáját, amelyben jelentős helyet foglal el a Pannonhalmi Helikon a magyar katolikus írótársadalom összefogásában, majd követte azt a Pannonhalmi Szemle. Végül foglalkozik a tanulmány Magasi Artur, Rezek Román és Békés Gellért költészetével is, és rajtuk keresztül igyekszik bemutatni a pannonhalmi versírás történetét. – Mellékletként közli a Pannonhalmi Szt. Gellért Tanárképző Főiskola 1942. évi tanrendjét, és felsorolja a Pannonhalmi füzetek 1926 óta kiadott számait, a Főiskola könyveit (1932 óta) és a Rendtörténeti füzetek eddig megjelent és megjelenés előtt álló köteteit. PROHÁSZKA ÉBRESZTÉSE Jó pár év óta szépen kibontakozik Prohászka szellemi hagyatékának feldolgozása, ma is korszerű eszméinek terjesztése. A Prohászka-kutatócsoport kidolgozott több tanulmányt, amelyek a Prohászka ébresztése c. I. (1996) és II. (1998) kötetben jelentek meg, ezenkívül Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán és e sorok írója gondozta Prohászka teljes Naplójegyzeteinek három kötetét (a II. kötetet én magam készítettem elő kiadásra, ennek anyaga, nevezetesen a Shvoy-hagyaték eddig csaknem teljesen kiadatlan volt). Ezenkívül megemlítem Barlay Ö. Szabolcs Prohászka-szemináriumát és Prohászka-interjú c. füzetsorozatát. Ezek egyrészt Prohászka naplójegyzeteiből, másrészt a Horváth Kálmán által összegyűjtött, eddig kéziratban levő Prohászka-riportokból válogatnak. Most jelent meg Frenyó Zoltán gondozásában Prohászka három indexre tett írása Élő kereszténység cím alatt (Kairosz 1998, 208 oldal, 1200 Ft). Jó ötlet volt, hogy az 1911-ben római indexre (tiltott könyvek jegyzékébe) került tanulmányokat egy kötetben megjelentették: Az intellektualizmus túlhajtásai című székfoglaló (1910), a Modern katolicizmus című füzet (1907) és a Több békeséget! című karácsonyi cikk (1910) ugyanis nem jelent meg a Schütz Antal által kiadott, Prohászka O. Összegyűjtött munkái című sorozatban. (A Modern katolicizmust közzétette Koncz Lajos 1990-ben hasonló című antológiájában.) Az utóbbi években megjelent tanulmányok (nevezetesen e sorok írójáé a Prohászka ébresztése I. kötetben) megmutatták, hogy Prohászka modern volt, de nem volt modernista a szónak abban az értelmében, ahogy X. Pius 1907-ben elítélte a „mozgalmat”. Prohászka jó fél évszázaddal megelőzte a II. vatikáni zsinatot, eszméi ma is időszerűek Magyarországon. Frenyó gondos utószavához csak egy megjegyzést fűznék (mivel többször hivatkozik írásaimra). Prohászka és Bergson szoros kapcsolatát (sőt Teilhard-ral való kapcsolatát is) az Ed. Le Roy-kötet (Dogme et critique) általam kimutatott közvetlen hatása igazolja. Valószínűleg Prohászka, amikor ezt a tanulmánykötetet oly bőven felhasználta székfoglalója megírásakor, nem tudta, hogy bergsonista filozófus eszmefuttatásait olvassa. Hogy aztán az index után írt tanulmányaiban jobban igazodik a skolasztikához, és bírálja Bergsont, ez az akkori szellemi légkörrel magyarázható. Szabó Ferenc Sommaire Távlatok 1999/2 – Sts Pierre et Paul JÉSUS, L’UNIQUE SAUVEUR P. Nemeshegyi S. J.: Y a-t-il du salut en dehors du Christianisme? † H. de Lubac S. J.: Le Christ et les religions non-chrétiennes G. Béky S. J.: „Pas d’autre Nom” – est-ce vrai? R. Hotz S. J.: Le Patriarcat de Moscou en passe de devenir une Église d’État? – – – – – – – M. Vertse: Les 150 ans de La Civiltà Cattolica J. Frivaldszky: Sainte Cunégonde et son héritage spirituel F. Szabó S. J.: Le Grand Jubilé de l’an 2000 Radio Vatican: Jean-Paul II en Roumanie Pasteur K. Hafenscher: Oikouméné – oecuménisme – toujours actuel? P. Komáromy S. J.: Le mystère de l’univers créé dans la poésie de Hopkins M. Dzieñ: Méditation sur les démons de la modernité – – – – – – – Mélanges Comptes rendus
MAGYAR PAPI EGYSÉG |
|||||||||
|
Unger Zsuzsa HÚSVÉT UTÁNI SZÁMVETÉS A legnagyobb ünnep után legnagyobb a megkönnyebbülés. Oldódni kezd a görcs, amit a határidők szorongatása okozott. Jönnek a jótékony hétköznapok, hogy helyreállítsák szélsőségekbe lendült életünk egyensúlyát. Vajon miért ilyen keserves feladat az ünneplés? Miért, hogy az egyházi főünnepre virradó nap kimerült papokat talál és eszem-iszommal vigasztalódó híveket, akik már letudták vallási kötelezettségüket? Persze igaztalan volna, ha túl sötéten láttatnám napjaink húsvétjelenségét, hisz lehetne az gyászosabb is, ha például elborítaná az ajándékvásárlási kényszer pogány folyama. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy már néhány szervezési változtatás is segíthetne a gondon. Ilyen megfontolásból szeretnék most szólni a nagyvárosi gyakorlatról, amely tömegmegmozgató jellege folytán leginkább nélkülözi a bensőségességet, a személyes lelki élményt, s amely mindmáig nem találta meg a körülményeinek leginkább megfelelő ünneplésmódot. Bizony nem is volt könnyű egybehangolni a liturgikus és a népi hagyományt, amikor egyidejűleg még két nagyúrra is tekintettel kellett lenni: a megszokásra és az állami korlátozásra. Próbáljuk meg ez utóbbit elfelejteni, a másikon pedig erőt venni. Végtére is nagyon méltatlan volna, ha a húsvéti sonka elfogyasztásának legkívánatosabb időpontjából kiinduló visszaszámlálással tűznénk ki a liturgikus cselekmények kezdetét. Elsőként azt állapíthatnánk meg, hogy a szent háromnap gazdagsága akár ötször 24 órát is tartalmassá tehet. Ha nem zsúfolódnak az események, kevésbé merülnek ki a szervezők, és összességében több résztvevő várható. Ha hosszabb ideig tart az ünnep, mélyebben ivódik lelkünkbe a kegyelem. Második elvünk az lehetne, hogy a liturgia az ünneplő nép műve (vö. leiton ergon). Ne legyen hát benne túl sok rendezvényelem, ne látványosságot nyújtson, ne zenei élménnyel szolgáljon, ne tüntetésnek hasson. Inkább egyszerű és méltóságteljes legyen, ami nem szorul külön magyarázatra. Jusson idő és alkalom arra, hogy minden jelenlévő résztvevőként élje végig – szavakkal, mozdulatokkal, énekkel, csöndes elmélkedéssel – annak a szertartásnak minden egyes mozzanatát, amelyen részt vesz. Fél lábon állva és szorongva a jámbor hívő is hamar hazakívánkozik. Az ilyen, Istenre hagyatkozó liturgia a papnak is javára van: nem kell színésznek érezze magát, bátran megnyugodhat a közösséget átható Úr jelenlétében. Harmadik, gyakorlati szempont az arányosság. Állapítsuk meg józanul: ha vasárnaponként négynél több mise szokott lenni, akkor annak teljes hívőserege a nagyhéten sem tud egyazon időpontban a templomba zsúfolódni, akkor sem, ha buzdítják őket, és valóban szívesen jönnének. Ezért érdemes többféle ájtatosságot szervezni, hogy mindenki hozzájuthasson valamelyikhez. Nyilván ezeknek jó része diakónusra vagy világi vezetőkre bízható, de a papság körében is szükség van munkamegosztásra. Hogy ki melyikhez csatlakozik, az a lelkipásztori ajánláson túl egyéni, illetve családi elhatározáson múlik. A hívek életkora, érettsége, lelki és egyéb hajlandósága szerint ez évenként változhat. A lényeg az, hogy senki se maradjon, akinek az ünnepi eseménysorozatból csupán annyi jut, hogy a kötelező vasárnapi mise végén még egy alleluja választ is elrebeg.
Milyen lehetne A menete adva van, de az események időpontjai eltávolodhatnának egymástól. Így az egyes szertartások külön-külön hozzáférhetővé válnának, illetve újabb istentiszteleti formák közbeiktatását is megengednék. A liturgikus szabadság keretein belül vagy engedélyezett kísérletként sokféle szép álom valósulhatna meg. Főleg akkor, ha a legnagyobb emlékezésbe amúgy istenigazából bele tudnánk felejtkezni. Bizony a világ fiai jobban átadják magukat a szilveszteri vagy egyéb mulatságoknak, mint ahogy mi, kedves hívek, a többnapos, akár órákon át tartó liturgiának. Talán más volna a viszonyulásunk, ha a húsvétot nem hirtelen felszökő kalendáriumi csúcsnak tekintenénk, hanem fennsíknak, amelyen jó elidőzni, s amely emelkedettségre régóta vágyva vágytunk. Nagycsütörtökön a testvériség, illetve a barátság „szentségeként” beállítva felújíthatnánk a lábmosás szertartását. Lehetne ez paraliturgikus esemény, szervezhetné a plébániai karitász. A kitüntetett tizenkettő közé a kicsik kerülhetnének: a szegények, fogyatékosak, rokkantak, öregek, gyerekek – mindkét nemből. Olyanok, akik egyébként gyakran átérzik alárendeltségüket, rászorultságukat, akik sorsszerűen élnek a kenózis állapotában. Olyanok, akiknek nem fejmosásra van szükségük, hanem a lábmosásban kifejezésre jutó, legalább alkalmi megbecsülésre. Ez a liturgikus esemény azután szeretetvendégséggel (agapé) folytatódhatna. A plébániai mise ettől időben elkülönülve zajlana más résztvevőkkel. A két szín alatti áldoztatás – ha valamikor, hát most – elengedhetetlen. A különváltan megjelenő testre és vérre mondott igenünk ezen az estén nemcsak az átlényegülést elfogadó hitvallás. A nagycsütörtökön kimondott amennel beleegyezünk abba, hogy Jézus életét áldozza értünk. Mintha csak azt mondanánk: tedd meg hamar, amit tenni akarsz, mert enélkül mindnyájan elveszünk! Ezzel be is soroljuk magunkat a bűnösök másnapi csőcselékébe. Mise után az oltárfosztás szertartása következik. A templom nyitva maradhatna akár éjfélig, hogy a hosszabb virrasztási időn belül többféle egy óra közül választhassanak a hívek. Kínálhatunk hagyományos szentségimádást, csöndekkel váltakozó hosszas taizéi éneklést, zsoltározást, rózsafüzért vagy teljes némaságot. Arra mindenképp ügyeljünk, hogy ne vételezzük elő a nagypénteket, például a szentsír felállításával. Nagypénteken többféle keresztutat is meg lehetne hirdetni, tekintetbe véve az egyházközség vegyes összetételét. A keresztút végzésébe igen változatosan és igen nagy mértékben bevonhatók a hívek. Gyerekek esetében a stációk képszerűségét hasznosítva a szenvedéstörténet megismertetése kaphat hangsúlyt. A felnőttek inkább önmagukkal szembesüljenek, mintsem gépiesen ismételjék a már sokszor, ugyanolyan módon hallott, és emiatt a mindennapi élettől kellőképp elszigetelődött gondolatokat. Nagyfiatalokkal bátran tarthatunk olyan keresztutat is, ami a világ botrányaiban tükröződik: kábítószer, éhínség, háború, faji megkülönböztetés, népirtás, környezetrombolás. Nagypénteken sor kerülhetne gyónást előkészítő vagy a gyónás kegyelmeit felfrissítő bűnbánati liturgiára. A nagypénteki szertartás eleve adott mozzanatait is érdemes újból átgondolni: Miképp lehetne igazán hatásos a kereszt leleplezése? Nem volna-e gyümölcsöző, ha a passió felolvasását – mintegy imádságos válaszként – megszakítaná egy-egy odaillő népének? Hogyan lehetne a kereszt előtti hódolatba minél többeket bevonni? Akár úgy is, hogy ez az elem a liturgia utáni virrasztásba illesztve ismét megjelenne. Sokak által ismert a fiatalok körében elterjedt, péntek esténként szokásos, kereszt előtti hódolat. Ilyenkor kissé feltámasztva földre helyezik a feszületet, és körülrakják égő mécsesekkel. Egyéb fényre nincs is szükség. A hívek egyenként vagy kis csoportokban – teljesen szabadon – odajárulnak, leborulnak, csöndesen imádkoznak, majd a maguk módján tiszteletüket és bizalmukat fejezik ki a kereszt megérintésével, megcsókolásával. Nagypéntek estéje – akár egészen éjfélig – a halott melletti virrasztás alkalma. Szükséges, hogy az egykori tanítványok gyásza gondolataink és érzéseink mélyére hatoljon. Ha nem éljük át a dermedt döbbenetet és ürességet, amit a Mester kivégzése okozott, akkor a tanítványok húsvéti bizonyságtételére sem tudunk majd igazán ráhangolódni. Nagyszombat a várakozás ideje. Napközben szentsírlátogatás és gyóntatás céljából van nyitva a templom. A vigíliaszertartás késő este kezdődik. Alaphangulata annak a végső találkozásnak reménye, amit már semmi sem ronthat meg, mert Krisztus az alvilágból tér vissza győztesen. A hívek körülállják a templom előtt gyújtott tüzet, majd együtt vonulnak be, hogy meghallgassák az olvasmányokat a fényről, a tűzoszlopról. Igen fontos, hogy átéljék a fény szétosztásának csodáját. Ezért kívánatos, hogy mindenkinek legyen saját gyertyája. A viasz lecsöpögésének megakadályozására bizonyára lehet gyakorlatias megoldásokat találni, ha a plébános nem egymaga kénytelen töprengeni ezen a gondon. A saját, égve hagyott gyertyánk mintegy velünk virraszt: lobogása a mi lankadó és megújuló figyelmünket, áhítatunkat is mutatja; lassú megfogyatkozása a telő időben a beteljesedés közeledtét sugallja. Talán e liturgia végén volna az Exultet ének igazi helye. A feltámadás ünnepét a hét első napján – amikor még sötét van – érdemes elkezdeni a vízzel kapcsolatos olvasmányokkal, a keresztvízszenteléssel és a keresztségi fogadalom megújításával. Ebbe a liturgiába kellene beilleszteni – az esztendő egyéb napjai helyett – a felnőtt megtérők keresztelését is. Bizonyára lesznek hívek, akik szívesen végigvirrasztják a teljes vigíliát, de a többség vagy a fényliturgián vesz részt, vagy e második tömbhöz kapcsolódik. A kettő voltaképp egyetlen, megnyújtottságában is összetartozó liturgikus esemény. Olyan éjszakai istentisztelet, amit eleink hosszú időn át gyakoroltak. A vigília sötétet oszlató fényeit a szentmise után lassan felváltja egy hatalmas erejű természetes jelkép: a felkelő Nap Krisztus-szimbóluma. Akiknek egyik időpont sem felel meg, azoknak kínálhatjuk a vasárnap délelőtti miséhez kapcsolódó feltámadási körmenetet. Ilyenkor a baldachin alatt haladó pap monstrancia helyett az ünnepi, húsvéti gyertyát tarthatná kezében. Elevenítsük fel bátran az ételszentelés szokását is, de komoly értelmet adva neki. Tehát azon étkeket áldjuk meg, amelyeket majd csak az áldás után, húsvéti reggeliként fogyasztanak el. Ez az áldás tehát legkésőbb egy nyolc óra tájban kezdődő miséhez kapcsolható, a többi misén el kellene tekinteni tőle. Húsvéthétfő is a Feltámadott miatt pirosbetűs ünnep. Illő hát, hogy ezt is húsvét fényében fürödve, szent örvendezéssel töltsük. Ez a nap a látogatások alkalma. Aki kívül reked a locsolás népszokásán, jó, ha másféleképp keres kapcsolatokat. Hagyománnyá válhatna a húsvéthétfői kirándulás, ami egy-egy vidéki templomhoz kanyarodik, hogy ott vegyünk részt a szentmisén. Gyalogtúránk során felidézhetjük az Emmausz felé ballagó tanítványok esetét, végigjárhatjuk az „öröm útját” (vö. Evely). * * * Az ünneplés mikéntjéről leginkább közvetlen utána érdemes szólni. Így elég hosszú előkészületi idő marad 2000 húsvétjáig. Az elmondottakból kitűnik, hogy bizonyos dolgokról le kell mondani annak érdekében, hogy fizikailag és érzelmileg is képesek legyünk ünnepelni. A papoknak például arról, hogy húsvétkor gyóntassanak, hisz a bűnbánat ideje a megelőző negyven nap. A híveknek arról, hogy mindenféle háztartási és szabadidős programmal tűzdeljék tele ezeket a napokat. A diákoknak – remélhetőleg – ezentúl mindig iskolai szünetjük lesz már nagycsütörtöktől, így anyjukat is némileg tehermentesíthetik. Az olvasmányaimból származó és különböző helyeken szerzett tapasztalataimat összegző javaslatokat nem úgy vetettem papírra, mint legjobbnak ítélt és minden részletében megvalósítható forgatókönyvet. Inkább gondolatébresztőnek és bátorításnak szántam azzal a meggyőződéssel: „Boldog a nép, mely tud ünnepelni, – Uram, arcod fényében járni, kelni!”
Katona István
ELŐKÉSZÜLET A SZENTMISEÁLDOZAT Örömmel olvastam Nemeshegyi Péter jezsuita atyának a Távlatok mellékletében „Az Eucharisztia megcselekvése: életünk központja” c. elmélkedését. (1998. Magyarok Nagyasszonya.) Ehhez kapcsolódik írásom: „Előkészület a szentmiseáldozat bemutatásához.” Egyre jobban érzem, mennyire szükséges, fontos és gyümölcsöző a szentmise előtti – kifejezetten a szentmisére irányuló – előkészület imádsággal, elmélkedéssel. Tanuljunk a szent életű papoktól, püspököktől, Szentatyánktól: azoktól, akik nagyon készültek a szentmisére. A) Hunya Dániel imája Hunya Dániel jezsuita atya a szegedi szeminárium spirituálisa – lelkivezetője (1930–1950) sorozatos elmélkedéseket adott nekünk, papnövendékeknek a szentmiséről. Bevezetésképpen lediktált egy imát:
„Jézus Krisztus, Főpap és Áldozat! Ezt az imát papi életemben, immár 45 éven át – kevés kivétellel – minden szentmise előtt elimádkoztam és imádkozom mind a mai napig. Most csak a harmadik kéréshez fűzök gondolatokat: „hozzá közeledve úgy, amint kell.” Sokféle módon, sokféle imával, elmélkedéssel lehet és kell is készülni. A régi latin nyelvű misekönyvekben ajánlott imákat nagyon szeretem. („Praeparatio ad Missam. . .”) Ezeket imádkozni régen sem volt kötelező. De – régen is, most is – nagyon hasznos sok kéréssel Istenhez fordulni. Itt-ott még sekrestyékben is található bekeretezett tábla ezekkel az imákkal. Természetesen, aki ezeknél jobbakat tud, imádkozzon azokkal. Tudok? és imádkozom?
B) Hogyan is közeledem én a szentmiséhez? I. A szándék felindításával. Latinul is leírom az Egyház (szinte hivatalos) imáit; talán sokan – mi idősebbek – ma is így imádkozzuk. A latin szavak ékezetei – tudjuk – a hangsúlyt jelzik. „Ego volo celebráre Missam, et confícere corpus et sánguinem Dómini nostri Jesu Christi, juxta ritum sanctae Románae Ecclésiae, ad laudem omnipoténtis Dei, totiúsque Cúriae triumphántis, ad utilitátem meam, totiúsque Cúriae militántis, pro ómnibus qui se commendavérunt oratiónibus meis in génere et in spécie, et pro felíci statu sanctae Románae Ecclésiae. Amen. Gáudium cum pace, emendatiónem vitae, spátium verae poeniténtiae, grátiam et consolatiónem Sancti Spíritus, perseverántiam in bonis opéribus, tríbuat nobis omnípotens et miséricors Dóminus. Amen.” A szentmisét akarom bemutatni . . . az Egyház szabályai szerint, Isten dicsőségére, az üdvözültek, megdicsőültek tiszteletére, saját lelkem gazdagodására, a küzdő Egyház tagjaiért, mindenkiért, aki imáimba ajánlotta magát, az Egyházért. Kérem az örömet és békét, életem megjobbítását, igazi bűnbánatot, a Szentlélek kegyelmét és vigasztalását, állhatatosságot a jótettekben. Ezeket adja meg nekem a mindenható Isten. II. Második helyen elimádkozom a Hunya atyától tanult imát:
„Jézus Krisztus, Főpap és Áldozat...”
III. Ezt követően a „Praeparatio ad Missam” könyörgéseit imádkozom. 1. Aures tuae pietátis, mitíssime Deus, inclína précibus nostris, et grátia Sancti Spíritus illúmina cor nostrum: ut tuis mystériis digne ministráre, teque aetérna caritáte dilígere mereámur. Kegyes Istenünk, figyelj jóságosan imádságunkra, és a Szentlélek kegyelmével világosítsd fel szívünket: hogy a te misztériumaidban neked méltón szolgáljunk, és téged örök szeretettel szeretni méltók legyünk. 2. Deus, cui omne cor patet et omnis volúntas loquitur, et quem nullum latet secrétum: purífica per infusiónem Sancti Spíritus cogitatiónes cordis nostri; ut te perfécte dilígere, et digne laudáre mereámur. Isten, aki előtt nyitva áll minden szív, és megnyilatkozik minden akarat, és aki előtt semmi titokban nem marad: a Szentlélek belénk áramlása által tisztítsd szívünk gondolatait; hogy téged tökéletesen szerethessünk és méltón dicsérhessünk. 3. Ure igne Sancti Spíritus renes nostros et cor nostrum, Dómine: ut tibi casto córpore serviámus, et mundo corde placeámus. Égesd, Uram, a Szentlélek tüzével vesénket és szívünket: hogy neked tiszta testtel szolgálhassunk, és tiszta szívvel neked tetszhessünk. 4. Consciéntias nostras, quaesumus, Dómine, visitándo purífica: ut véniens Dóminus noster Jesus Christus, Fílius tuus, parátam sibi in nobis invéniat mansiónem: Qui tecum vivit . . . Látogatásoddal, kérünk, Urunk, tisztítsd meg lelkiismeretünket: hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad hozzánk betérve, bennünk neki elkészített lakóhelyet találhasson: aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké. Amen. IV. Még néhány gondolat: Több-kevesebb lépést kell tennem a sekrestyéig. Ezalatt arra gondolok, hogy hittel, imádással, alázattal, tiszta szívvel, szeretettel kell közelednem a szentmiséhez. 1. Hittel. Romano Guardini szavait szívesen átgondolom: „A liturgia testet öltött szent és titokzatos történések világa.” A húsvéti misztérium megjelenése a maga teljes valóságában, gazdagságában. Jézus egyetlen örök áldozata lesz jelenvalóvá az oltáron; maga Jézus Krisztus, az Isten Báránya, az örök Főpap, a feltámadt és megdicsőült Krisztus, az Egyház legnagyobb Kincse, a mi Kincsünk! Nem látom, nem érzékelem, de hiszem! 2. Imádással. Minden szentmise bensőséges találkozás az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Ez a találkozás az imádás lelkületét kívánja tőlem. 3. Alázattal. Ki vagyok, mi vagyok én, hogy erre választott az Úr? Ha Mária, aki kegyelemmel teljes, az Úr „alázatos szolgálóleányának” mondja magát, akkor én? 4. Bűnbánattal, tiszta szívvel. (Ld. Kempis T.: Krisztus követése IV. 11,30–37.) 5. Nagy szeretettel közeledni a szeretet Istenéhez, a szeretet áldozatához. V. Öltözés a szentmiséhez A sekrestyében magamra öltöm a szent ruhákat, és közben imádkozom azokat a könyörgéseket, amelyeket ugyancsak az Egyház ajánlott: 1. Kézmosás. Da, Dómine, virtútem mánibus meis ad abstergéndam omnem máculam; ut sine pollutióne mentis et córporis váleam tibi servíre. Adj, Uram, erőt kezemnek a bűnök lemosására, hogy a lélek és a test szennye nélkül tudjak Neked szolgálni. 2. Vállkendő. Impóne, Dómine, cápiti meo gáleam salútis, ad expugnándos diabólicos incúrsus. Az üdvösség sisakját add fejemre, Uram, a gonosz lélek támadásainak legyőzésére. 3. Alba. Deálba me, Dómine, et munda cor meum; ut, in sánguine Agni dealbátus, gáudiis pérfruar sempitérnis. Moss meg és tisztíts meg engem, Uram, hogy a Bárány vérében megtisztulva az örök örömöket élvezhessem. 4. Cingulum. Praecínge me, Dómine, cíngulo puritátis, et exstíngue in lumbis meis humórem libídinis; ut máneat in me virtus continéntiae et castitátis. Övezz fel engem, Uram, a tisztaság övével, és oltsd ki belőlem az érzékiséget, hogy meglegyen bennem az önmegtartóztatás és a tisztaság erénye. 5. Stóla. Redde mihi, Dómine, stolam immortalitátis, quam pérdidi in praevaricatióne primi paréntis: et, quamvis indígnus accédo ad tuum sacrum mystérium, mérear tamen gáudium sempitérnum. Add meg nekem, Uram, a halhatatlanság palástját, amit elveszítettem az ősszülők törvényszegésével, és bár méltatlanul járulok szent misztériumodhoz, mégis elnyerjem az örök boldogságot. 6. Miseruha. Dómine, qui dixísti: Jugum meum suáve est et onus meum leve: fac, ut istud portáre sic váleam, quod cónsequar tuam grátiam. Amen. Uram, aki azt mondottad: Az én igám édes, és az én terhem könnyű, add, hogy azt úgy tudjam hordozni, hogy elnyerjem kegyelmedet. Amen. A ministránsokkal együtt imádkozom az ő mise előtti imájukat. Indulok: . . . Introibo ad altare Dei . . . Bemegyek az Isten oltárához. * * * Hacsak lehet: 5–10 percet szánjunk a készületre. Mindenki tetszése szerint döntse el, milyen imákkal, elmélkedéssel készíti elő lelkét. A lényeg az, hogy legyen jó az előkészület, segítse a szentmise méltó bemutatását. Még így is azt kell mondanunk: „Uram, nem vagyok méltó. . .”
Nagy Ferenc FÉRFI SZERZETESEK LELKISÉGI ÖSSZEFOGÁSA Esztergom-Budapest érsek főpásztora, Paskai László bíboros 1995-ben javasolta, hogy a főegyházmegyében működő szerzetespapi családok hozzanak létre egy referensközösséget. Ebben a munkacsoportban mélyítsék el lelkiségük közös és differenciált vonásait, beszéljék meg közös örömeiket és gondjaikat, vegyék szemügyre a főegyházmegye nagy közösségében és presbitériumában elfoglalt helyüket, tervezzenek együtt, főleg pedig imádkozzanak együtt. A főpásztori javaslat letéteményese eleinte tanácstalan volt: hogyan fogjon munkához? Majdnem kétéves gondolkodás és habozás után kereste meg az illetékes elöljárókat, és kérte tőlük, hogy jelöljenek ki egy referenst, szerzetesi családjuk képviselőjét a munkacsoportban. Első találkozásra a pestszentlőrinci főplébánia hívott meg búcsúnapjára, Szűz Mária Szeplőtelen Szívének főünnepére, 1997. június 7-re. Öt szerzetesi család képviseletében jöttünk össze; esti szentmisét koncelebráltunk dr. Varjú Imre protonotárius kanonok plébánossal, és a szentmise végén közösen elimádkoztuk a Szűz Máriának szóló felajánlást, magunk és szerzetesi családjaink megújulásáért. Utána vacsoraasztal mellett beszéltünk tennivalóinkról. A második találkozóra, szeptember 12-re a budai ciszterci plébániára már kilencen jöttünk el, és ezek kilencen hűséges, állandó résztvevői lettek a találkozóknak. (Közülük Lovistyék István Laurus irgalmasrendi atya ez év elején meghalt.) A csoport animátora a pasaréti ferences plébános, Ocsovai Grácián. Ennek a találkozónak a jegyzőkönyvéből érdemes néhány bekezdést idézni. „Grácián atya bevezetésül beszélt arról, hogy ezeknek a találkozóknak a kezdeményezője maga a bíboros főpásztor volt. Beszámolt az első, pestszentlőrinci találkozásról.” „A szerzetesek jelenléte a keresztény nép körében fontos tényező az egyházi élet számára, és a nép így is értékeli. Lelki hátteret biztosítunk, a hűség, az önfelajánlás, az önfeláldozás jelei és tényezői vagyunk. Életünk hivatásunknál fogva ima, engesztelés, áldozat; megszentelt közeget teremteni szerzetesi családjainkban, egész keresztény közösségünkben, és még körülötte is; feloldani a bénultságot. A modern város tele van sátáni jelekkel; ezzel szemben mi a kitett Oltáriszentség előtt imádkozunk, és papi áldásunkat adjuk a világra. Mindent felajánlunk Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének. Konkrétan: fel kell vállalnunk valami közösségi gyakorlatot, imát; fel kell készülnünk a megpróbáltatás sötét óráira. Kicsiben kell kezdenünk imádságos közösségi jelenlétünk megvalósítását, és lassan egyre szélesebb körben terjesztenünk.” Mások felszólalásaiból valók a következő gondolatok. „A lelkesedés mellett szükség van racionalitásra, mértékre. Elszánásainkat konkretizálnunk kell; pl.: a) a szentmisét összeszedetten, békésen végezzük; b) este 9-kor valamennyien rövid fohászt végzünk a személyeinket és közösségeinket átkaroló összefogás szellemében.” „Konkrét lelkipásztori javaslatok is felmerültek: hivatásgondozás közös összefogással; olyan keresztény mozgalmakat, munkacsoportokat kezdeményezni, amelyeket még győzünk, nem haladják meg erőinket.’’ „Lelkiségi összefogásunk jegyében valami közöset határoztunk el, valamennyiünk részvételével: a hét napjait felosztjuk egymás között, és ki-ki a maga napján a napi zsolozsmát, valamint egy szentséglátogatását ezért az összefogásért végzi.” A hét napjait elvben családjaink kezdeteinek történelmi sorrendje szerint osztottuk fel. Ez a felosztás az idők folyamán bővült, és ma így fest: a vasárnap a bencéseké; a hétfő a cisztereké, a premontreieké meg az irgalmasoké; a kedd a domonkosoké meg a pálosoké; a szerda a ferenceseké, a kapucinusoké meg a piaristáké; a csütörtök a lazaristáké; a péntek a jezsuitáké; a szombat a kármelitáké, a szaléziaké meg a verbitáké. Találkozóink rendszeresen folytatódtak, és a továbbiakban általában a budai ciszterek láttak vendégül. A 12. összejövetel 1999 júniusában, Jézus Szentséges Szívének főünnepén volt. A szerzeteseken kívül Beran Ferenc, az Unio Apostolica Cleri országos vezetője is csatlakozik hozzánk. Az összefogásban részt vevő szerzetes családok száma 14, ebből kettő két-két rendtartománnyal. Kettő-három az a család, amelyik a jelek szerint nem egészen határozta el magát a csatlakozásra. Más család a találkozókon gyakran két személlyel képviselteti magát. Összesen tehát 17 családot hívunk összejöveteleinkre. A maximális részvétel talán 12 személyt jelentett. Sokféle beszámoló hangzott el az idők folyamán. Brückner Ákos Előd atya, a főegyházmegyei lelkipásztori tanács tagja, az összekötő szerepét is ellátja köztünk és a tanács között; gyakran esett szó a szentév meg a millenniumi év terveiről; Előd atya gyakran osztott ki pasztorációs anyagot. Ábrahám Béla, jórészt saját munkája nyomán is, beszélt a szaléziak ifjúsági pasztorációjáról meg sajtómunkájáról, és mindegyikről nyomtatványokkal is informált. Rostás Sándor verbita a világmisszió híreiről beszélt, részben a római Fides, részben személyes élményei nyomán. Többször beszélgettünk a nagymarosi ifjúsági találkozókról, a magyar katolikus iskolákról, az Unio Apostolica Cleri találkozóiról, erkölcsi alapkérdésekről (súlyos bűn és halálos bűn fogalmi és gyakorlati elkülönítése), alapvető lelkiéleti kérdésekről (hogyan függ össze és egészíti ki egymást e két valóság: amit a szívem diktál – amit szívemnek Isten diktál), liturgikus kérdésekről (a szentmise és rádión keresztül történő közvetítése). Az 1998-as választások előtt mindenki „vallott” arról, melyik pártra szándékozik szavazni, és milyen indoklással; ez a beszélgetés érdekes és meglepő fordulatokkal szolgált. 1999 elején pedig beszélgettünk a pápa Romániába tervezett útja körüli bonyodalmakról. Néhány további részlet a találkozók jegyzőkönyveiből. 1997. október 31: „Szóba került a Krisztus-év, a hároméves jubileumi előkészület első szakasza. Berobbanni kellett volna az egyházi életbe, dinamikussá, mozgalmassá tenni az ünneplést; ezt a magyar egyház elmulasztotta.” 1998. május 13: „Szóba került a lelkiség meg a karizma témája: az egyházmegyei lelkiség (ehhez összehasonlítási, vonatkozási pont lehet a Regnum lelkisége), valamint az egyházközség karizmája és lelkisége. A lelkipásztori ellátás koncepciójának van sajátos lelkiségi arculata. Az esztergomi szeminárium történetének legutóbbi évtizedeiben nyilvánvaló a lelkiségképző hatás, a sajátos lelkiségi jellegzetesség.” 1998. október 30: „Szóba került többek között, hogy a szerzetesi templomokat a hívek közvéleménye előnyben részesíti; e templomoknak arculata van, ezekben többen állnak a hívek rendelkezésére, a szerzetesi közösség és a templomközösség jobban tanúságot tud tenni a hitről, a közösség (kompromisszumok árán) lecsiszolja az esetleges éleket.” 1999. január 8: „Beszélgetésünk fő témája az volt: a referens hogyan vigye tovább a megújulás eszméjét a rendtársak és a hívek felé. Mindenki sorra felszólalt. . . Néhány közösség gondosan számon tartja találkozóinkat, amelyekről a referens beszámol, és a hétnek azt a napját is, amelyen a valamennyiünkért felajánlandó zsolozsmavégzés rájuk hárul. Más közösségek havonta visszatérő közösségi napjaik programjába veszik be a szerzetespapi lelki közösségvállalás témáját és szempontjait. Olyan családok, amelyek plébániákon lelkipásztor- kodnak, mozgalmaikat és általában híveiket is bevonják ebbe az imaszolidaritásba. Felmerült a gondolat, hogy a bíboros főpásztortól kívánt összefogásunkról a sajtó (Új Ember) révén a közvélemény is szerezzen tudomást. Nagyobb lélekszámú, jobban szétszórt családjaink lelki programjaiban, napjaiban szintén helyet kellene kapnia ennek a széleskörű összefogásnak; ez pl. a jezsuita rendben még nem történt meg.” „Beran Ferenc felhívta figyelmünket az Örökimádás templomában minden első csütörtökön sorra kerülő, a hivatásokra irányuló programra, amelyet a bíboros főpásztor vezet: 5 és 6 óra között szentségimádás, utána szentmise. Ebbe nekünk is be kell kapcsolódnunk.” „Számon kell tartanunk Nemes Ödön atya lelkiségi továbbképzési kurzusait, amelyek szerzeteseknek vagy elöljáróiknak szólnak.” 1999. február 19: „Előd atya felvetette a kérdést: hogyan vállaljuk és éljük a nagyböjtöt? Sándor atya beszélt az aszkétikus minimumról és annak fontosságáról. Tibor atya hangsúlyozta a szeretet fontosságát, és nevezetesen azt, hogy senki rászorulót, aki személyesen hozzám fordul, ne küldjek el üres kézzel. – Előd atya javasolta, hogy a kérdéshez egyenként szóljunk hozzá. Mindenki megtette, és az időt nem sajnáltuk, hogy meghallgassuk egymást. Ez volt a sorrend: Rostás Sándor, Becherer András, Dusik Tibor, Ocsovai Grácián, Ábrahám Béla, Szabó Zerind, Brückner Előd, Nagy Ferenc. A hozzászólások tulajdonképpeni témája mellett sok szó esett többek között a fiatalok dohányzásáról.” 1998 őszén megfogalmazódott az az igény, hogy rendszerezetten összesítsük megtárgyalandó témáinkat. Ennek nyomán jött létre egy munkadokumentum, amelyet azóta néhányszor alapul is vettünk megbeszéléseinkhez. Ki még nem merítettük, és ez előreláthatólag hamarosan nem is történik meg. Ezek a munkadokumentum főbb pontjai. A. Néhány átfogó nagyobb téma A.1. Rendünk/rendalapítónk sajátos karizmája/hatása – a múltban és a jelenben – megosztás erről a kérdésről. (Ilyen megosztásra sor is került egyik találkozónkon.) A.2. A szerzetesi és a lelkipásztori élet néhány fontosabb fejezete (Eucharisztia, imaórák liturgiája, Jézus Szíve-kultusz, Mária Szíve-kultusz, szentségimádás, szentelmények) A.3. A Szentlélek-év (1998), az Atya éve (1999) – szerzetesi és lelkipásztori szempontból B. Konkrét gyakorlati kérdések B.1. Milyen kölcsönös erőfeszítéssel tudnánk rendi, közösségi életünket megtartani és erősíteni? – Ehhez az alfejezethez a következő pontosítás kapcsolódik. A férfi szerzeteselöljárók konferenciája országos szinten képviseli és koordinálja a szerzetescsaládok életét, közös gondjait, érdekeit; a mi munkacsoportunk főegyházmegyei szinten (és általában a konkrét, mindennapi élet közelében) biztosítja az összefogást. B.2. Egymás kölcsönös belefoglalása imaéletünkbe – ennek a közösségvállalásnak kiterjesztése saját családjaink minél szélesebb rétegeire. – Ide kapcsolódik az 1997. szeptember 17-én megfogalmazott elhatározás. B.3. Hivatásgondozás közös összefogással. – A hivatásgondozásról megjelent és magyarra fordított római dokumentum tanulmányozása és gyakorlati megvalósítása feladataink közé tartozik. Konkrét kérdések, amelyeket meg kell tárgyalnunk: a szerzetesi és papi hivatás nehézségei a mai világban; a hivatások megfogyatkozásának okai és orvoslása; generációs konfliktusok a szerzetesi és papi közösségekben; a falusi társadalom és élet eltűnése és ennek következményei a hivatások alakulására; testvérhivatások. Konkrét faladatok és kérdések: hivatástisztázó lelkipásztorkodás; ennek hagyományai és plébániai lecsapódása; léleknyitogató találkozások; tanúságtétel megszenteltségünkről. C. Néhány szélesebb körű gyakorlati kérdés C.1. Olyan keresztény mozgalmakat, munkacsoportokat kezdeményezni, amelyeket még győzünk, amelyek nem haladják meg erőinket C.2. Hazánk közéletében, politikai életében való részvételünk C.3. Egy-egy különösen minket érdeklő lelkipásztori kérdés Melyek a kilátásaink? Törekvéseinknek inkább még csak a kezdetén tartunk. Ezzel az írással most nem csupán a főegyházmegye, hanem az egész ország nyilvánossága elé állunk. Akiket ebben a lelkiségi műhelyben képviselünk, azok csatlakozzanak saját családjuk referenséhez: beszélgetéssel, közös és egyéni imával, saját rendi karizmájuk elmélyítésével, a főegyházmegye presbitériumába és apostolkodásába való egyre intenzívebb bekapcsolódásukkal. Más egyházmegyék szerzetesei és apostoli közösségekbe csoportosuló, megszentelt életet élő papjai pedig saját egyházmegyéjükben kezdjék meg hasonló összefogás megvalósítását. |