SZEMLE


Bernard Sesboüé: Krisztus pedagógiája. Az alapvető krisztológia elemei. Vigilia Kiadó, Budapest 1997, 230. o. (Franciából magyarra fordította Kránitz Mihály és Várnai Jakab.)

B. Sesboüé francia jezsuita a dogmatika és a patrisztika professzora a rend párizsi főiskoláján. Különösen is a krisztológiai kérdések érdeklik. Jelen kötete teológiahallgatóknak és a hit elmélyítésére vállalkozó értelmiségieknek szól: bevezetés a krisztológiába. Egyesíti az alapvető (régen ,,apologetikai”) és a dogmatikus megközelítést, jórészt követve Jézus pedagógiáját. Megmutatja tehát, hogy Jézus – üzenete és életének tettei révén – miként vezeti rá tanítványait fokozatosan már húsvét előtt személye titkára, istenfiúi mivoltára. A feltámadás fényében pedig a megértést kereső hit visszatekint Krisztus halálára és nyilvános működésére,  illetve keresi a Názáreti eredetét, és – Jánosnál – visszamegy az Ige örök létéig.

Sesboüé áttekinti a krisztológia fejlődését az Újszövetségtől az egyházatyákon és a középkori szerzőkön át az újkorig, egészen napjainkig. Egyik vezérfonala a történelem és a hit kapcsolata. A krisztológiában ez a problematika a történeti Jézus és a hit Krisztusa szétválasztásában,  illetve szembeállításában jelentkezik, ami Bultmann-nál éri el tetőpontját; majd tanítványai is, a katolikus teológusok is hangsúlyozzák, hogy Jézus történetisége nagy jelentőségű ahhoz, hogy a keresztény hitet ne sorolják a mítoszhoz vagy a gnózishoz. Az újabb krisztológia továbbgondolja a khalkédóni dogmát, igyekszik a későbbi fejlődést ellensúlyozni, elsősorban Jézus igazi emberségét hangsúlyozva, tehát az alulról felfelé haladó módszert követi. (Itt jelentős szerepet kap az exegézis, a történeti-kritikai módszer.) E szemlélet újragondolja a középkori krisztológiát Jézus húsvét előtti tudásáról és öntudatáról. Sesboüé erről szóló 5. fejezete kitűnő és kiegyensúlyozott bemutatása a kérdésnek. Ugyanezt mondhatjuk a Jézus csodáiról és szűzi fogantatásáról szóló fejezetekről.

Meg kell jegyeznünk, hogy Sesboüé mostani könyvében néhány korábban cikként megjelent tanulmányát fűzte össze, ezért az átdolgozás és kellő összekapcsolás ellenére sem alkotnak a fejezetek teljes együttest, szerves egységet. De a könyv mindenképpen jó bevezetés a krisztológiába. Akik többet akarnak tudni, azoknak ajánljuk az ugyancsak a Vigilia kiadásában megjelent kiváló munkát, Walter Kasper Jézus a Krisztus. c. krisztológiáját (vö. Távlatok, 1997/1, 139–141), amelyre egyébként maga Sesboüé is gyakran hivatkozik. Ezenkívül legyen szabad ajánlanom az elmúlt két évtized során a Mérleg-ben közölt krisztológiai szemléimet: ezekben bővebben olvashatnak a most megjelent könyvben néha csak röviden emlegetett modern szerzőkről.

Szabó Ferenc


Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon 1919–1945, ELTE, Bp. 1997, 400 old.

Gergely Jenő történész, az ELTE professzora nagy hiányt pótol ezzel a kötetével, amely monografikus feldolgozása a katolikus egyház 1919–1945 közötti történetének, mindenekelőtt olyan adatszerű, forrásértékű fejezeteivel, mint: az egyházszervezet és egyházkormányzat (II), egyház és társadalom (IV), a szerzetesrendek (V), iskola és kultúra (VII), az egyház gazdasági helyzete (VIII). A szerző már számos publikációjában, könyveiben és tanulmányaiban foglalkozott e korszak egyháztörténetének néhány szempontjával, pl. keresztényszocializmus, politikai katolicizmus, az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus; külön könyvet szentelt Prohászka Ottokárnak (1994), akinek nevével a jelen kötetben – méltán – sokszor találkozunk, hiszen munkássága meghatározó volt; továbbá olyan forrásmunkákat tett közzé, mint A püspöki kar tanácskozásai, 1919–1944 (1984).

Végre viszonylag tárgyilagos képet kapunk az ún. Horthy-korszak katolikus reneszánszáról, amelyet a kommunista időkben megjelent írások, tankönyvek eltorzítottak. Szántó Konrád nagy egyháztörténete II. kötetében közel harminc oldalt szentelt ennek a korszaknak. Persze 1985-ben kiadott könyvében ő sem mondhatta el a teljes igazságot pl. a Tanácsköztársaságról; miként Gergely Jenő is a legújabb kori (1945 utáni) egyháztörténettel foglalkozó korábbi munkáiban (Mindszenty-ügy, a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása, A katolikus egyház Magyarországon 1944–1971) kénytelen volt igazodni a fokozatosan enyhülő kommunista cenzúrához. (Vö. Távlatok 1991/1, 101–110 és Katolikus Szemle, 1986/2, 178–182: Mészáros István és András Imre kritikái.)

Gergely Jenő a borítón így jellemzi vállalkozását: „Ma már kellő történeti távlattal és nagyrészt elérhető források segítségével lehetségesnek tűnt mind az apologetikus szépítések, mind az ellenséges, antiklerikális szempontok mellőzésével és meghaladásukkal a szakszerű feldolgozás. Felfogásunk szerint az egyháztörténet nem teológiai diszciplína, hanem a történettudomány egyik specifikus területe, ahol messzemenően tekintettel kell lenni az egyház transzcendens lényegére, evangelizációs küldetésére. Ám ugyanakkor az egyház mint valós társadalmi, politikai közegben élő, működő intézmény, sőt intézményrendszer megragadható és vizsgálható a történettudomány saját eszközeivel és módszereivel.” Ennél többet nem is kívánhatunk a „profán” történésztől. Különben is, még az elkötelezett katolikus történész-teológus sem tudja felmérni a kegyelem láthatatlan működését a lelkekben, még ha vallja is a zsinattal, hogy az egyház egyszerre kegyelmi valóság és látható közösség. Jó, hogy Gergely az egyházszervezeti, egyházpolitikai szempontokon túl illusztrálta a szerzetesrendek apostoli tevékenységét, a sok katolikus mozgalmat, az iskolázást, a hitbuzgalmi és hitéleti tevékenység kereteit, illetve bemutatta a meghatározó személyiségeket. A katolikus sajtó helyzetét vázolva (VII/2, 258kk) érint olyan problémákat, amelyek ma is megoldatlanok (kellő felkészültségű publicisták hiánya, finanszírozás). Ugyanakkor másnak is szól, mert példaadó lehet a következő szakasz: „A katolikus egyház társadalomformáló tevékenységének fontos területe volt a katolikus sajtó. Nem volt 1919–1944 között talán egyetlen olyan püspökkari értekezlet sem, amelyen valamilyen formában ne került volna szóba a sajtó ügye. Ez is jelzi, hogy a püspökök többsége tisztában volt a tömegkommunikáció akkor legfontosabb eszközének jelentőségével. Ennek megfelelően többen, ha nem is szívesen, de jelentős áldozatokat hoztak a katolikus sajtó fenntartására.” (259. old.) Prohászka Ottokártól (vö. 237–238 és passim) és Bangha Béláétól (238–243) is sokat tanulhatnak a mai apostolok; mégha nem is lehetünk annyira „diadalmaskodók” és „világhódítók”, katolikus öntudat és elkötelezettség szempontjából példaképek lehetnek.

Gergely Jenő könyvéből kiviláglik, hogy nem volt olyan sötét az a Horthy-korszak, ahogyan a kommunisták hajdan bemutatták, és hogy joggal beszélhetünk katolikus reneszánszról a két háború közötti Magyarországon.

Szabó Ferenc


Inge Scholl: A fehér rózsa. Hitler-ellenes müncheni fiatalok a lelkiismeret ébresztéséért.

A második világháború tragikus időszakában, 1942 őszén, 1943 telén müncheni egyetemisták egy csoportja röpcédulákkal igyekezett felébreszteni a német nép lelkiismeretét a háború és a náci diktatúra ellen. E szervezkedés szimbóluma a „fehér rózsa” volt. A fehér rózsa röpcédulái azonban nem szokásos szlogenszövegeket tartalmaztak; inkább röpiratok, „miniesszék” voltak, amelyeket e fiatalok rejtett nyomdában állítottak elő, és igen nagy mennyiségben terjesztettek, elsősorban az értelmiségiek körében.

Később, 1953-ban Theodor Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke írta róluk: „A müncheni főiskolák folyosóin kavargó röpcédulák minden mondata világító fáklya volt, és ma is az. A fiatalok bátor halála – mely a lelkiismeret tisztaságát, az igazság vállalásához való bátorságot a frázis és a hazugság fölé helyezte – így vált életük kihunytával győzelemmé. Megjelenésüket a német tragédia közepén így kell értékelnünk. Nem mint sikertelenül végződő kísérletet az erőszak ellen, hanem mint hősi elszánást arra, hogy megőrzik a fényt a kialvástól a legsötétebb órában.”

1943 februárjában tartóztatta le őket a Gestapo, s közülük öt egyetemistát és egy professzort kivégeztek.

Történetüket Inge Scholl írta meg, akinek két testvére is – Hans és Sophie Scholl – a kivégzettek között volt. A könyv 1953-ban jelent meg németül Frankfurtban, a köztársasági elnök előszavával.

De története van a magyar kiadásnak is. Hetényi Varga Károly fordította, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar egyháztörténet-írásban vaskos köteteivel, amelyekben – hatalmas munkával – feldolgozta a magyar papok kálváriáját, amelyet a 20. század közepén különféle diktatúrák idején szenvedtek el oly sokan; sajtó alatt van a negyedik kötet a szerzetesrendek sok száz áldozatával.

Hetényi Varga Károly annak idején megszerezte magának a német kötetet, lefordította magyarra, de kiadására nem nyílt lehetőség. Akkor, az 1950-es, 1960-as években katolikus fiatalok diktatúra elleni szervezkedésével foglalkozó könyv nem volt aktuális. 1967. június 7-én Hetényi Varga Károlyt beidézték a rendőrségre, hosszú ideig faggatták az ifjúság körében végzett munkájáról. (Ekkortájt zajlottak országszerte a katolikus ifjúsági közösségek tagjai és vezetői elleni nagyszabású perek.) Lakásán házkutatást is tartottak, s egyéb „veszélyes” irományok mellett lefoglalták a Fehér Rózsa német kötetét és annak általa készített fordítását is. Hetényi Varga Károlyt ekkor nem zárták börtönbe, de tanári pályáját be kellett fejeznie. Az évtizedekig fiókban heverő fordítás megjelentetésére 1990 után sem akadt kiadó, ezért 1998-ban saját maga jelentette meg (Pro Domo, Pécsvárad, Asztrik apát u. 3.)

Akárcsak az eredeti kötetben, a magyar kiadásban is megtalálhatók a Fehér Rózsa több mint fél évszázaddal ezelőtt hatalmas mennyiségben terjesztett röpcédulái. Óriási tömegek tapsoltak Németországban már évek óta, s ezekben az években is Hitler és társai beszédeinek; igen sok elkábított, megtévesztett értelmiségi is volt a tapsolók, a lelkendezők, a szimpatizánsok között. Elsősorban nekik szóltak a röpiratok „minitanulmányai”. Érdemes néhány – ma is aktuálisnak tűnő – szövegrészt felidézni e lapokról:

„Ebben az utolsó órában minden egyes embernek, mint a keresztény és nyugati kultúra hordozójának, felelőssége teljes tudatában küzdenie kell úgy, ahogy tud; dolgoznia kell az emberiség ostora, a fasizmus és az abszolút állam mindennemű hasonló rendszere ellen. Tanúsítsatok passzív ellenállást ott, ahol éppen vagytok; álljátok útját az ateista háborús gépezet továbbterjedésének, mielőtt túl késő lenne. . . Ne feledjétek, hogy minden nép olyan kormányt érdemel, amilyent eltűr maga fölött!”

„A nemzetiszocializmussal azért nem lehet vitába szállni, mert észellenes. Ezt a mozgalmat már a kezdet kezdetén a félrevezetett emberekre alapozták, ez a mozgalom már megindulásakor gyökeréig romlott volt, és csak szüntelen hazudozással tudta magát fenntartani. Még maga Hitler is megírja könyvének egy korábbi kiadásában (a lehető legrosszabb németséggel megírt könyv, amelyet valaha is olvastam; a nagy költők és gondolkodók népe mégis bibliává magasztosította): »Az ember nem is hinné, mennyire be kell csapni egy népet ahhoz, hogy kormányozhassa.«”

„Miért viselkedik a német nép ennyi szégyenletes és embert megalázó gonoszság láttán ilyen közönyösen? Miért van az, hogy ezekből szinte alig csinál valaki problémát magának? Elfogadjuk a tényeket, és napirendre térünk felettük. A német nép pedig tovább alszik, tompa, tespedt álomba merülve, és ezzel a magatartásával újabb alkalmat és bátorítást nyújt a fasiszta gonosztevőknek, hogy tovább tomboljanak.”

„Arisztotelész »Politika« című művéből: »A zsarnokság lényegéhez tartozik, hogy ne maradjon előtte semmi titokban, amit az alattvalók beszélnek vagy tesznek. Éppen ezért besúgókkal figyelteti őket. Továbbá a zsarnok érdeke, hogy az alattvalókat egymással összeveszítse és egymás ellen bujtogassa: barátot a barát ellen, a népet a vezetők ellen, és a vezetőket egymás ellen. A zsarnok módszerei közé tartozik az is, hogy az alattvalókat szegénnyé teszi. Részben azért, hogy a zsarnok a saját hatalmának megvédésére fordíthassa az ebből származó javakat, részben pedig, hogy míg az emberek a mindennapi kenyérkeresettel vannak megállás nélkül elfoglalva, ne jusson idejük arra, hogy ellenállási mozgalmakat szervezzenek. Továbbá ide tartozik az adó is, amelyet a magántulajdonra vetnek ki, mint ez Siracusában történt, ahol az adófizetők Dionysos uralkodása idején öt év leforgása alatt egész vagyonukat adóba fizették.«”

„Novalis írja: »A teljes anarchia a vallás szükségességének bizonyítéka. A minden pozitív érték porba hullása után diadalmasan emeli fel fejét, mint az új világ megalapítója. . . Csak a vallás térítheti vissza Európát, csak az biztosíthatja a népek jogait, és eljön a kor, melyben az Egyházat mint a földön élő népek békéjének legfőbb és mindenki által elismert közvetítőjét iktatják be történelmi hivatalába.«”

„Könyörtelenül meg kell húznunk azt a választóvonalat, amely a nép jobbik részét elhatárolja mindattól, ami a nemzetiszocializmussal összefügg. Ezért a háború befejeztével az eljövendő nemzedék iránti szeretetből olyan példát kell statuálni, hogy örök időkre menjen el bárkinek még a legcsekélyebb kedve is hasonlót újrakezdeni. Ne feledkezzetek meg a rendszer legkisebb szekértolójáról sem, jegyezzétek meg magatoknak a nevüket, hogy senki meg ne menekülhessen. Ne sikerüljön egyetlen egynek se, hogy ennyi gazság után máról holnapra köpönyeget fordítson, és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna.”

Mészáros István

 


S. Szabó Péter: Az evangélium és a munka. Prohászka Ottokár társadalomfilozófiai munkássága. Ma Kiadó, Székesfehérvár, 1988, 200 old.

Örömmel üdvözöljük S. Szabó Péter, pécsi egyetemi docens szép könyvét Prohászka Ottokár szociális tanításáról, etikai koncepciójáról és antropológiájáról. A szerző tagja a Prohászka szellemi hagyatékát kutató és feldolgozó munkacsoportnak, amelyet négy évvel ezelőtt hoztunk létre. Szerepel egy-egy tanulmánnyal (az itt közölt I. és II. fejezet rövidebb változataival) a Prohászka ébresztése I. és II. köteteiben is,  illetve ezek kivonatát előadta az 1995-ben és 1997-ben Székesfehérvárott tartott Prohászka-konferencián. Így együtt a két tanulmány, valamint a hozzácsatolt harmadik, mely Prohászka antropológiájáról szól, némi bepillantást nyújt Prohászka filozófiájába. A fehérvári püspök, miután Rómából hazatért, figyelmesen tanulmányozott olyan modern gondolkodókat, mint Marx, Kant, Bergson, Nietzsche stb. Amikor sorra közli a Diadalmas világnézetbe összegyűjtött cikkeit, a századelő jeles magyar gondolkodói sorába emelkedik. Persze, ahogy ezt Szabó Péter is megfigyeli, Prohászka nem volt szakfilozófus; őt a világnézeti kérdések a hitvédelem és a lelkiség,  illetve igehirdetés szempontjából érdekelték. A fiatal apostol teljes nyitottsággal a modern eszmék felé – anélkül, hogy a modernizmus elhajlásait követte volna – el akarta helyezni a keresztény világnézetet a modern kultúrában; azt a korszerűsödést kereste a századelőn az egyházi élet megújításával, amelyet jó fél évszázaddal később a II. vatikáni zsinat hirdetett meg. XIII. Leó szociális re- formjainak apostola volt; azokat az elveket hirdette, amelyeket a Rerum novarumtól a Centesimus annusig a pápák tanítanak. – Szabó Péter szembenéz bizonyos kritikákkal is: a rajongók és a pártos kritikusok között a középúton halad; tudatában van annak, hogy még széleskörű kutatómunkára van szükség ahhoz, hogy a fehérvári püspök szellemi alakja teljes fényben jelenjék meg. A kötet végén közölt válogatott bibliográfia jó eligazítást nyújt azoknak, akik Prohászka életművét alaposabban meg akarják ismerni. Ő maga egyelőre csak részletterületeken végzett „próbafúrásokat”; az eredmény máris figyelemre méltó, és szerencsésen hozzájárul a próféta püspök teljesebb arcképének megrajzolásához.

Szabó Ferenc

 


Magyar jezsuiták vallomásai II. (Szerk.: Szabó Ferenc, kiadta a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Budapest, 1998. 312 o.).

Az »Anima Una« könyvsorozat újabb kötete tavasszal hagyta el a nyomdát. Újabb tizenhat visszaemlékező szerzetes enged életútjába bepillantást. További két másikról társai írnak.

Sokuk külföldre jutása hasonló. Emigráns életük első jelentékenyebb állomása Sankt Andrä, ahol legtöbbjük megfordult. Utána egyesek az olasz Chieriben találják magukat, mások távolabb kerülnek.

Egy gyors összegzés: a tizennyolc személyből tízen (!) alapos és hosszas képzés után valamelyik külföldi egyetemen tanítottak professzorként. Az egyik leggazdagabb összefoglalót a tartományfőnök, Ádám János adja, aki maga is vonat alatt jutott ki nyugatra. Visszaemlékezésében nemcsak magáról ír, hanem általánosságban a külföldön élő jezsuiták műveiről, a cserkészetről mint mozgalomról, de bőséges statisztikát is ad a jezsuita rendről. Jó szemmel vette észre, hogy mire szomjazik az Isten népe. Az ő szorgalmazására indult útjának a Teológiai Kiskönyvtár sorozata, kérésére készült el Nemeshegyi Péter tollából a Mi a kereszténység? című nagy sikerű összefoglaló, támogatta az U.R.A.M.-kutatást. (Később kitérek mibenlétére.) Ő az, aki Nyugaton nagy példányszámban terjesztette Feszty Masa Úti Boldogasszony című, derűt sugárzó és reményt adó képét. Menekülésük történetét legrészletesebben Szebenyi Endre írja le. Többen megemlékeznek kanadai életük hétköznapjairól, munkájukról: Békési István, Deák Ferenc, Póta László, Somfai Béla, Jaschkó Balázs. Utóbbi atya felsorolja, hogy miért aranybánya a torontói hívek közössége annak, aki dolgozni szeret értük. Mert van náluk férfitársulat, nőszövetség, házasok klubja, kongregáció, Pax Romana, cursillo, cserkészet, ministráns klub, ifjúsági klub és magyar iskola. Benkő Antal évtizedeket tölt Brazíliában az egyetem pszichológiai fakultásán, de beszámol a Vatikáni Rádiónál töltött éveiről is, a hitvédelmi füzetek elindításáról. Ugyancsak Brazíliában él – ma is – Hauser József, a világ egyik véglénykutatója. Írása humorral gazdagon fűszerezett; de ugyanannyira szórakoztató Vass György fanyar humorral és sok bájjal megírt története is arról, hogy Anglia után Ausztriában milyen is az élete. Csókay Károly a chilei misszióban lovagolva keresi fel az egyszerű embereket, hogy lelkigyakorlatot tartson nekik, és Istenhez vezesse őket. Bóday Jenő megemlékezik a Kaszap István életéről szóló könyvről, amely itthon és Nyugaton 100 000 példányban fogyott el, és sok hivatást ébresztett annak idején. Visszaemlékezéséből megtudjuk, hogy mi a JOC, a KALOT, az EMSZO, a KIOE, a Cursillo.

S ha már a rövidítéseknél tartunk, meg kell magyarázni, mi is az U.R.A.M. Horváth Tibor világraszóló hatalmas munkát indított el, olyan teológiai kutatást, mely keresi mindazokat a válaszokat, melyeket a különböző korok különböző civilizációi, etnikumai, tudósai adtak a Végső Valóság kérdésére. Ultimate Reality and Meaning folyóiratuk angol címe, ennek rövidítése az U.R.A.M. A kutatásokról ötkötetes enciklopédia is készül, roppant halmazaként az emberi tudásnak. A kutatás magyar leágazásaként indult a METEM-sorozat, a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, melynek keretében eddig hét kötetet adtak ki.   

Nemeshegyi Péter hálás szívvel emlékezik vissza tokiói évtizedeire, melyek munkában gazdag esztendők voltak. Megismerjük, miért szeretik a japánok Mozartot, milyen vallásosságuk a vietnamiakéhoz, a koreaiakéhoz képest. Együtt örülhetünk Nemeshegyi professzorral, aki az ökumenikus bibliakiadás tizennyolc év alatt többszáz kutatót foglalkoztató munkálatainak részese volt Japánban. Megtudjuk, hogy e bibliából 1 milliót adtak el azóta!  Örülhetünk annak is, hogy megszületik Japán Katolikus Lexikona.

Kuriózum Szabó László bejrúti, Weissmahr Béla indonéziai tevékenysége, de tájékoztatást kapunk arról is, hogy a Rómában dolgozó Lukács László történész publikációi 20 000 oldalra rúgnak, s megtudjuk azt is, hogy a Jurist c. folyóirat különszáma mit ír az USA-ban dolgozó Őrsy László egyházjog-professzorról.  

Gyorgyovich Miklós



Pál József és Újvári Edit (szerk.): Szimbólumszótár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi Kiadó, Budapest. 1997, 534 o. + XXXII színes tábla. (4500 Ft)

Ez a szimbólumtár több, mint szimbólumszótár, amint az alcím is jelzi. Az Előszóban pedig ezt olvasom: „kötetünk – az általános szimbólumlexikonok jellegének megfelelően – olyan kézikönyv, amely közel hétszáz szócikkével a kultúrák jelképeinek és föltehető jelentéseinek ismertetésével a művelődéstörténet, különösen a művészetek tanulmányozásához kíván segítséget nyújtani. Elsősorban a görög–római és zsidó keresztény alapokon nyugvó európai műveltség szimbólumainak kifejtését tekintettük feladatunknak.” A kötet közel négyszáz fekete-fehér és ötvennyolc színes ábrája a különböző kultúrák és korszakok jelképhasználatát eleveníti meg. Három függelék (mutató) teszi teljessé a lexikont, amely a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folyó tudományos vállalkozás keretei közül nőtt ki. Szakemberek mellett egyetemi hallgatók is részt vettek a munkában. A címszójegyzék első és mindvégig mérvadó változatát az Ikonológia és műértelmezés sorozat szerkesztői, Fabigny Tibor, Pál József és Szörényi László állították össze. A szerkesztés Pál József és Újvári Edit munkája. Újvári Edit nemcsak a szócikkek jelentős részét írta (főleg a keresztény, illetve teológiai vonatkozású cikkeket, amelyekre különösen is felfigyeltem), hanem ő állította össze a mutatót, az idegen szavak jegyzékét és a bibliográfiát.

Azt nem kell hangsúlyoznunk, milyen nagy űrt tölt be ez a kézikönyv. A kommunista ideológia idején nem születhetett ilyen tárgyilagos és tudományos tár; gondolok itt különösen a keresztény vonatkozású cikkekre. Egyébként is az iskolákban és általánosságban a magyar kultúrában igen gyér volt, ha nem is félrevezető, torzító a vallással, keresztény műveltséggel kapcsolatos tájékoztatás. Pedig az európai költészetet és a képzőművészetet sem értheti meg igazán az, aki nem ismeri a keresztény szimbólumrendszert és a legtöbbször hozzá kapcsolódó tanítást/teológiát. Közismert, hogy a Biblia, az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás lényegében képeken, szimbólumokon keresztül történt. E kinyilatkoztatás értelmezésénél, tehát a bibliai exegézisnél is, de a keresztény teológia és liturgia, a keresztény művészetek és irodalom tanulmányozásánál is felbecsülhetetlen szolgálatot tesz ez a szimbólumtár. Persze sokszor nagyon vázlatosak a teológiai utalások (mintha a görög–latin mitológiának és általában a nem keresztény szimbólumrendszernek aránytalanul több helyet adtak volna); szükséges más (bibliai) lexikonok vagy kézikönyvek tanulmányozása is a keresztény hit teljesebb és pontosabb értelmezéséhez. Pl. Vanyó László (aki a tár kidolgozásában is közreműködött) alaposabban kidolgozta az ókeresztény művészet szimbólumait. (Jel Kiadó 1997.) Továbbá a Biblikus Teológiai Szótár (X. Léon-Dufour), a Haag-féle Bibliai Lexikon jó segédeszköz lehet. A Szimbólumszótár bibliográfiájában sokkal több keresztény teológiával kapcsolatos szakkönyvet kellett volna jelezni. (Pl. P. Ricoeur monográfiáit, vagy E. Drewermann vitatható, de témába vágó exegétikai műveit.)

Mint minden kiadványnál, itt is találhatók kis hibák, elírások. Pl. Pál József Előszavában (13. o.), az oly gyakran másoknál is előforduló „baki”: Alexandriai Szent Kelement ír; valójában ő nem volt szent, mint Római Kelemen. A XXI. és XXVII. színes táblák „legendája”, Van Gogh és Gauguin képe jelzése felcserélve.

Mindenesetre köszönet illeti a szerkesztőket és a munkatársakat, valamint a Balassi Kiadót e szép könyv kidolgozásáért és megjelentetéséért. A Szimbólumtár nem hiányozhat egyetlen iskola, tanár-tanító vagy pap könyvtárából sem.

Szabó Ferenc 

 


Könyvjelző

1. Bálint József S.J.: Loyolai Szent Ignác iskolájában a II. Vatikáni Zsinat után. Jel Kiadó, é.n., 559 old.

A jezsuita szerző számos lelkigyakorlatot adott az elmúlt évtizedek során a szétszóratásban, majd „rendezett körülmények” között is a leányfalui lelkigyakorlatos-házban és másutt. Elmélkedések és „lelkiségi tanfolyamok”, tanulmányok gyűjteménye e vaskos kötet. P. Bálint Szent Ignác szellemében és a zsinati aggiornamento vonalában arra segíti az olvasót, lelkigyakorlatozót, hogy személyesen felelőséggel döntsön, és szolgálja Isten országát.

2. Jürgen Moltmann: Az élet forrása. A Szentlélek és az élet teológiája. Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1997. 173 old. (Fordította: Békefy Lajos)

A dr. Szathmáry Sándor által szerkesztett „Nemzetközi Theológiai Könyv” c. sorozat 30. köteteként megjelent mű a kiváló református teológus, Jürgen Moltmann egyik 1991-es zsebkönyvét nyújtja magyar fordításban. A Szentlélek évében örömmel ajánljuk katolikus olvasóknak is ezt a kiváló bevezetést a pneumatológiába (a Szentlélek-teológiába). Segít a lelki megújulásban, és reménységre sarkall. „Annyi energia van a világban, amennyi reménység.” „A Szentlélek adománya és jelenléte a legnagyobb és legcsodálatosabb, amely számunkra, az emberi nemzetség, minden élőlény és e föld számára átélhető és megtapasztalható.” (J. Moltmann)

3. Mózessy Gergely: Egyetemi lelkészségek Magyarországon a 20. század első felében. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből, 17.) Budapest 1997. 163 o.

Mózessy Gergely a katolikus egyetemi lelkészségek történetéhez nyújt adalékokat ebben a disszertációjában. Századunk első felében szépen kezdett kibontakozni az egyetemi lelkipásztorkodás, aztán a kommunista elnyomással vége szakadt: a vörösök szétverték az ifjúsági lelkigondozás egyetemi bázisait. A nemrég elhunyt jezsuita Szabó József műegyetemi lelkész (1945–49) sorsa jól példázza lelkésztársaiét is (61kk.). Mintegy 1400–1600 hallgatót bíztak gondjaira. Hivatalosan heti két órában volt megkereshető az egyetem által részére kiutalt tanári szobában, de a jezsuita rendházban is szívesen látta az őt megkeresőket. Belefogott a Mária-kongregációk szervezésébe; havi egy alkalommal az Eötvös Collegiumba is ellátogatott, ahol 1940 óta már jó viszonyt alakított ki a diákokkal. Próbálta megvalósítani a műegyetemi hitoktatást, majd műegyetemi egyházközség megszervezését javasolta a püspöki karnak. De jött a Mindszenty-per, és P. Szabót kiutasították az egyetemről „népellenes mindszentysta tevékenység” koholt vádjával.

(R)