| LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS Nemes Ödön KÖZVETLEN KAPCSOLATBAN A Szentlélek m�ködésének felismerése A Szentlélek munkálkodásának mélyebb ismerete fontos célja a mostani Szentlélek-évnek. Magyarország jelenlegi helyzetében is aktuális a János-levél megállapítása: „Szeretteim! Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istent�l vannak-e, mert sok hamis próféta áradt ki a világba.” (1Jn 4,1) Ez az írás ehhez akar segítséget nyújtani. Különféle módokon lehetne a Lélek irányításának felismeréséhez és megvizsgálásához vezet� útról beszélni. Én most kiragadok egyet a sok közül. A lelkigyakorlatokban t�rt�n� választás Az életállapot (hivatás, házasság, szerzetesi vagy papi életforma) teljes ignáci lelkigyakorlatokban t�rt�n� választására sz�kítem le írásomat, mert ott jól meg lehet figyelni a Szentlélek irányítását, ami a választási folyamatnak központi témája. A teljes ignáci lelkigyakorlat történhet harmincnapos zárt formában vagy több hónapon keresztül a mindennapok lelkigyakorlataként. Az ignáci lelkigyakorlatokat már az els� id�kt�l fogva a „választás rendszerének” tartották. Az 1599-ben megjelent hivatalos direktórium (magyar fordítása: Budapest, 1986) jelent�s része err�l a választási folyamatról szól. Hosszú éveken keresztül Japánban sok lelkigyakorlatozót kísértem személyesen irányított formában. Ezek a lelkigyakorlatok vagy évenként nyolc napig tartottak 3-4 éven keresztül, vagy egy alkalommal harminc napig. Ezek olyan lelkigyakorlatok voltak, ahol a lelkigyakorlatozók életformájának „józan és helyes választása” (Lgy 175) volt a központi téma. A Szentlélek irányításának megfontolt megkülönböztetése (a szellemek megkülönböztetése) különleges jelent�séget kapott ezeken a lelkigyakorlatokon. A lelkigyakorlatozó egész életére szóló választást hozott hosszabb el�készület, több napos bevezet� gyakorlatok alapján, és maga a választási folyamat is több napot vett igénybe. Isten akaratának a Szentlélek irányításával t�rt�n� felismerése mindig csodálattal töltött el. Sokszor tapasztaltam a lelkigyakorlatok alatt Jézus szavainak beteljesülését: „Amikor eljön az igazság Lelke, � elvezet majd titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,13) Közvetlen kapcsolatban a Szentlélekkel Az ignáci lelkigyakorlatok választási folyamatában fontos, hogy a lelkigyakorlatozó közvetlen kapcsolatba tudjon lépni a Szentlélekkel, mert így tudja felismerni Isten akaratát, miután megkülönböztette azt más bels� vagy k�ls� befolyásoktól.
Szent Ignác nagyon fontosnak tartotta ezt a Lélekkel való közvetlen kapcsolatot.
Lelkigyakorlatos-könyvében err�l így beszél: „Sokkal jobb, ha a
Teremt�
és Úr1 közli magát a szolgálatra kész lélekkel, átölelve és szeretetére
és dics�ítésére vonva �t, és arra az útra vezetve, amelyen ezentúl jobban
szolgálhat neki . . ., hogy a Teremt� a teremtm�nnyel �s a teremtm�ny az � Teremt�jével és Urával közvetlen kapcsolatban tevékenykedjék.” (Lgy 15)
Szent Ignácnak ez a kifejezése, hogy az Úrral, a Szentlélekkel közvetlen kapcsolatba lehet jutni, ma is meg a XVI. században is sokak számára különlegesnek, talán még túlzónak is t�nhet. Szent Ignácot meghurcolták, börtönbe vetették Lelkigyakorlatos-könyvének ilyen kifejezései miatt, mégsem engedett ebb�l. Arra viszont igen nagy gondot fordított, hogy ne tulajdonítsunk minden lelki, bels� megmozdulást könnyedén a Szentléleknek. Az, amit a Lélek munkálkodásáról ír Lelkigyakorlatos-könyvében, világosan mutatja, hogy Szent Pál felszólítását magáévá tette: „A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok!” (1Tessz 5,19–22) A bels� megmozdulások megfontolt megkülönböztetése2 A Lélek tevékenységének megvizsgálását nagyon fontosnak tartotta Szent Ignác. Ugyanakkor nagyon is tudatában volt annak, hogy ennek során nagy a veszély a tévedésre. Ezen veszélyek felismerésében akar Szent Ignác segítséget nyújtani világosan megfogalmazott „szabályai”-val. Kétféle „szabálysorozatot” ajánl: a kezd�k számára (Lgy 314–327), illetve azoknak, akik már megfelel�en el�készültek az életállapot választására (Lgy 328–336). A kezd�knél els�sorban azt kell felismerni, hogy valaki általában a jó vagy a rossz hatása alatt van-e, b�nt b�nre halmozva él-e, vagy lendülettel halad el�re a Lélek útján, a jóról a jobbra. Ennek felismerése azért fontos, mert a jó és a rossz különféleképpen befolyásolja a kezd� lelkigyakorlatozót. Hogy ez a felismerés megtörténjen, fontos a „vigasz” és a „vigasztalanság” helyes ismerete (Lgy 316, 317). A valódi vigasz tekinthet� a Szentlélek ajándékának3, ami segít az � kegyelmi tevékenységének felismerésében. Mind a „vigasz”, mind a „vigasztalanság” különleges értelemben használt ignáci szakkifejezések. A lelkigyakorlatozó kísér�jének az a feladata, hogy már a lelkigyakorlatok elejét�l mindig kérdezze meg a lelkigyakorlatozót, milyen bels� megmozdulásokat tapasztal. Ezek alapján lehet felismerni, hogy mennyire engedte át magát a lelkigyakorlatozó a Lélek vezetésének, és mennyire volt képes a Lélek irányítására pozitívan reagálni. A lelkigyakorlat kezdetét�l fogva fontosnak tartja Szent Ignác a vigasztalanság felismerését is. Err�l többet beszél, mint a vigaszról. Részletesen megmagyarázza, hogyan lehet ellene harcolni, és mit lehet a vigasztalanság tapasztalataiból tanulni (Lgy 318–322). A kezd�knek három gyakorlati szabályt javasol az „ellenség” felismerésére (Lgy 325–327), nehogy annak csapdájába kerüljenek. Röviden szól arról is, hogy mi a helyes magatartás a vigasz állapotában (Lgy 323–324). A k�s�r� szerepe a választás folyamatában A lelkigyakorlat kísér�jének szerepe különbözik a kezd�k, illetve a választásra készül�k esetében. A továbbiakban arról lesz szó, hogy mi a k�s�r� szerepe a választás folyamatában, ami els�sorban a lelkigyakorlatozónak a Szentlélekkel való közvetlen kapcsolatát illeti. A Szentlélekre tekintve . . . A k�s�r� úgy tudja segíteni a lelkigyakorlatozót a bels� irányulások, a „szellemek” megvizsgálásában, megkülönböztetésében, ha egyedül a Szentlélekre tekint, és azt nézi, amit � kíván a lelkigyakorlatozó életében. A kísér�nek nem szabad a Lélek és a lelkigyakorlatozó közé állnia. Egyetlen feladata, hogy a Lélek irányításával együttm�ködjön. Ezt akkor teheti meg, ha nem próbálja saját elgondolásait ráer�szakolni a lelkigyakorlatozóra. Ne akarja elvont fogalmakkal irányítani, befolyásolni a lelkigyakorlatozót. Ne adjon olyan példákat, saját és mások életéb�l, amelyeket követend�ként állít a lelkigyakorlatozó elé, mert ezzel gátolná az illet� szabadságát. Ne a Lélek el�tt menjen, hanem utána, és segítse a lelkigyakorlatozót, hogy felkészüljön a Lélek befogadására, ami gyakorlatilag az igazi szabadságra való segítésben áll. A Szentlélek csak a szabadság légkörében tud munkálkodni. A k�s�r� olyan segítséget nyújtson, amely a lelkigyakorlatozót képessé teszi az akadályok, a csapdák, a lehetséges tévedések, rendetlenségek felismerésére és elkerülésére. A Szentlélek felé a lelkigyakorlatozónak – a kegyelmi indításoknak megfelel�en – magától kell haladnia, szabadon kell közelednie a Lélekhez. A kísér�nek nem szabad �t sem sürgetnie, sem hátráltatnia. Ennek betartása különösen is fontos a választás folyamatában, mert a lelkigyakorlat alatt t�rt�n� választás a lelkigyakorlatozó egész életére kihat. A választásnak az Isten akaratán kell alapulnia, nem emberi tanácson vagy rábeszélésen. A lelkigyakorlatozónak meg kell gy�z�dnie arról, hogy Isten hívta �t erre a választásra, elhatározásra, mert „minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, gyökerestül ki fognak tépni” (Mt 15,13). A j�v� nehézségei közepette a lelkigyakorlatozónak nagy segítségére lesz az a meggy�z�dés, hogy Isten hívta arra az életformára, tehát meg is fogja �t segíteni annak megélésében. A választás életbe ültetése sok küzdelemmel és kísértéssel fog járni, gyakran olyan körülmények közepette, ahol a lelkigya- korlatozó nem kap emberi támogatást. Ilyenkor nagy segítség lesz számára, ha az égre tekintve elmondhatja: „Egyedül az Úr vezetett!” (MTörv 32,12) Mit�l kell megóvnia a kísér�nek a lelkigyakorlatozót? A harmincnapos ignáci lelkigyakorlatok alatt a k�s�r� számára a választás id�szakát lehet mondani a legnehezebbnek. Ebben az id�szakban a szokottnál is több bels� megmozdulást tapasztal a lelkigyakorlatozó. A félrecsúszás, megtévesztés veszélye is sokkal nagyobb. Olyan választásról van szó, amelyet nem a saját er�feszítéséb�l, hanem a Lélek vezetése alatt tesz. Mindennek felismerését és követését a „gonosz lélek” meg akarja akadályozni, tehát a kísér�nek résen kell lennie. Az � feladata nem abban áll, hogy a lelkigyakorlatozót befolyásolja, hanem abban, hogy megóvja a tévedésekt�l, megmutassa, milyen akadályok állhatnak útjában a Lélek követésében, és ha szükséges, rávezesse, hogy ez vagy az az irány nem a Szentlélek sugallata szerinti. A kísér�nek egyik fontos feladata el�segíteni, hogy a lelkigyakorlatozó ne azt válassza, ami ösztöneib�l, �nz� vágyaiból fakad, hanem azt, ami Isten akarata szerinti. Ennek megkülönböztetéséhez segítségre van szüksége. Ha a lelkigyakorlatozó csak saját kedvtelései szerint akar eljárni, ha csak a maga tapasztalatára és erejére, ítél�képességére akar támaszkodni, súlyos tévedések áldozata lehet. Azért, hogy ne essen ebbe a csapdába, a lelkigyakorlatozónak szüksége van a k�s�r� segítségére. A k�s�r� szabadsága A választás folyamatában a lelkigyakorlatozó számára talán mindennél fontosabb az, hogy nyitott legyen a Lélek irányítására. Ebben a k�s�r� szabadsága, részrehajlástól és ragaszkodástól való mentessége elengedhetetlen feltétel. „A gyakorlat kísér�je ne forduljon, ne hajoljon sem egyik, sem másik oldal felé, hanem középen maradjon, mint a mérleg nyelve” (Lgy 15), mert ha nem így jár el, a Lélek nem tud közvetlen kapcsolatba kerülni a lelkigyakorlatozóval. Ha saját gondolatait, meglátásait, óhajait elmondja a lelkigyakorlatozónak, könnyen háttérbe szoríthatja a Lélek befolyását. A k�s�r� tehát legyen olyan szabad, hogy ne legyen semmi más gondja, célja, csak az, hogy Isten akarata valósuljon meg. Az igazi bels� szabadság teszi a kísér�t érzékennyé saját bels� megmozdulásainak helyes megkülönböztetésére és a Lélek tevékenységének érzékelésére. Ha megvan ez a szabad tisztánlátás, akkor látja a lelkigyakorlatozó bels� irányulásait, megmozdulásait, azt a „szent helyet”, ahol a Lélek és a lelkigyakorlatozó közvetlenül kapcsolatban van. Felkészülés a választásra Azt kell el�ször is leszögezni, hogy a szoros értelemben vett ignáci választás olyan lelkigyakorlatozónak szól, aki életállapotában még nem kötött: nem házas, nem szerzetes, nem pap. A kötött állapotúnak nem választásra, hanem életreformra van szüksége. Az ilyen lelkigyakorlatozót abban kell segíteni, hogy megtalálja a helyes hozzáállást az adott életállapotához. Miel�tt a választás folyamata elkezd�dne, tisztázni kell bizonyos fogalmakat, és meg kell gy�z�dnie a lelkigyakorlatozónak és a kísér�nek a szükséges feltételek meglétér�l. A választás tárgya Fontos világosan látni, hogy mivel kapcsolatban lehet választást végezni. Csak valami jó dolog eshet választás alá. Legtöbb esetben a lelkigyakorlatozó életállapota vagy annak valamilyen részletkérdése lesz a választás tárgya. Az életállapot megreformálása szoros értelemben nem tekinthet� választásnak. Az ignáci lelkigyakorlatokban az életállapot választása két dolog körül forog: meg kell-e maradni a parancsok útján, vagy az evangéliumi tanácsok útjára kell-e lépni. Tisztázandó fogalmak Miel�tt elkezd�dne a választási folyamat, a kísér�nek még egyszer fel kell hívnia a lelkigyakorlatozó figyelmét arra, hogy valójában miben áll a vigasz és a vigasztalanság, mert ezeknek a bels� megmozdulásoknak a megkülönböztetése a Lélek munkálkodásának felismeréséhez elengedhetetlen. Err�l már a lelkigyakorlat els� részében szó volt (Lgy 316, 317). Visszatekintés a lelkigyakorlat eddigi folyamatára Fontos felidézni a helyes választáshoz azokat a kegyelmeket, amelyek el�készítenek a jó választásra. Ez úgy történhet, hogy a k�s�r� visszatükrözi a lelkigyakorlatozónak azokat a fontosabb kegyelmeket, amelyekr�l a lelkigyakorlat eddigi folyamán a kísér�nek beszámolt. Visszatérhet például a Krisztus Király-elmélkedésre (Lgy 91–98), a Két Zászló (Lgy 136–147), a Három Binárius (Lgy 149–156) kegyelmeinek felfrissítésére. Ezek az elmélkedések elengedhetetlenek a választásra való ráhangolódás szempontjából. Mennyire er�s a vágy Jézus követésére? A lelkigyakorlatok kegyelmeinek újból való átélése és megízlelése arra szolgál, hogy a lelkigyakorlatozó vizsgálja meg magát, kész-e Jézus feltétel nélküli követésére, és valóban érzi-e magában a semmivel sem összehasonlítható, er�s ragaszkodást Jézus Krisztushoz. Eddigi tapasztalatainak felfrissítése arra is szolgálhat, hogy felfedezze magában a még megmaradt helytelen ragaszkodását a világias dolgokhoz. Ha úgy érzi, hogy Jézus radikális követésére még nem elég er�s az akarata, akkor kérje a kegyelmet ehhez. A választás elkezdéséhez fontos feltétel a vágyódás arra, hogy Jézushoz jobban hasonlóvá legyen: inkább akarja és szabadon válassza a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, inkább a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést,
inkább kívánja, hogy együgy�nek és bolondnak tartsák Krisztusért, akit
el�bb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak ebben a világban (vö.
Lgy 167).
Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a lelkigyakorlatozó legyen hajlandó bármire, ami Isten akarata és tetszése szerinti, legyen kész megválni bármit�l, ha az Isten tetszésével nem talál- koznék (vö. Lgy 155), legyen kész átadni magát egészen Isten kezébe. Ez a helyes hozzáállás a választáshoz, de ezt a lelkigyakorlatozó nem a saját erejével éri el, hanem Isten kegyelmével. Ezért fontos, hogy a Két Zászló hármas imabeszélgetését újra és újra elvégezze (Lgy 156,157), és kérje ehhez Isten kegyelmét, a T�le származó er�t és bátorságot, amint ez Szent Ignácnak is szokása volt. A választás „ideje” Nagyon fontos, hogy a választás a lelkigyakorlatozó életében a megfelel� „id�”-ben történjen. Ez nemcsak azt jelenti, hogy sem el�bb, sem utóbb, mint az neki megfelel�, hanem f�leg azt, hogy alkalmas lelkiállapotban történjen meg a választás, mert ez elengedhetetlen a Lélek munkálkodásának felismeréséhez. Fontos, hogy a lelkigyakorlatozó szabadon felismerje, hogy eljött-e az alkalmas „id�” a választásra. Eljött-e az „id�” a választásra? Akkor jött el a kell� „id�” a választásra, amikor az el�z�ekben megmagyarázott feltételek megvannak, és a Szent Ignác által jelzett három „id�”, vagyis a megfelel� lelkiállapot valamelyike, jelen van a lelkigyakorlatozó tapasztalatában. A kell� id�pont felismerése sajátos nehézségeket jelenthet a lelkigyakorlatozónak: a választás folyamatának nehézségeit�l könnyen elriadhat, becsaphatja magát, ürügyet kereshet a késlekedésre. Ez pedig nem jó, mert a Szentlélek nem t�ri a lusta huzavonát. Az „els� id�” a választásra Az „els� id�”-ben a Lélek úgy mozgatja és vonzza a lelkigyakorlatozót, hogy még kételkedni sem tud abban, mi Isten akarata az � számára. Ez történt Szent Pállal megtérésekor. Napjainkban talán nincs sok ilyen csoda jelleg� hívás, mégis megtörténhet, hogy hasonló esetekkel találkozunk. Az ilyen lelkiállapotban l�v� lelkigyakorlatozó olyan szeretetáradást és megelégedettséget tapasztal, és az Isten akarata olyan biztos fényben mutatkozik, hogy minden kétség lehetetlen. Ebben az esetben nincsen szükség szabályokra, a választás folyamata sem igényel sok id�t. Fontos azonban, hogy az „el�zetes ok nélküli vigaszból” fakadó megvilágosodás utáni szakaszban se essen csapdába a lelkigyakorlatozó. A „második id�” Ez az „id�” már kevésbé rendkívüli, mint az el�z�. Ilyenkor a lelkigyakorlatozónak van elegend� világossága és ismerete az átélt vigaszok és vigasztalanságok miatt, és ezért a k�l�nb�z� bels� megmozdulásokat, irányulásokat meg tudja különböztetni. A lelkigyakorlatozót különféle sugallatok és bels� indítások mozgatják, s ezek olyan hatásosak, hogy minden okoskodás nélkül vagy egészen kevés fontolgatás után a Lélek magával ragadja az akaratot Isten szolgálatára, a jobb, a tökéletesebb út felé. A „harmadik id�” Ha a „második id�” nem áll rendelkezésre, van még egy „harmadik id�” is, amely olyan nyugodt lelkiállapotra vonatkozik, amikor a lelkigyakorlatozót bels� megmozdulások nem befolyásolják, és természetes képességeit szabadon használva fontolja meg a különféle alternatívákat. Ebben az „id�”-ben a lelkigyakorlatozó az értelmét használja, és a választás ellen, illetve mellett szóló érvek mérlegelésével jut el az igazság világos ismeretére. Az értelem mintegy világító mécsest tesz az akarat elé, hogy az akarat azt válassza, amit az értelem minden szempont megfontolása után jobbnak ítél. Ha ebben a „harmadik id�”-ben történik a választás, ajánlatos a választás után a lelkigyakorlatozónak visszamennie a „második id�”-re, és bemutatni a Léleknek a megtörtént választást, hogy így a vigasz és a vigasztalanság tapasztalatain keresztül meger�sítést kapjon arra vonatkozóan, mennyire van választása harmóniában a Lélek irányításával. El�gyakorlatok a választáshoz a) Nagyon hasznos imabeszélgetéssel (Lgy 63, 147, 156) kezdeni a választás folyamatát. Kérem például, hogy a Lélek válasszon ki engem a valóságos szegénységre. Ezt szabad elhatározással kérem, és könyörgök ezért, föltéve, hogy ez az Isteni Jóság szolgálata és dicsérete (vö. Lgy 157). b) Az is szükséges, hogy a választásban azt a célt tartsam szem el�tt, amire teremtve vagyok, ami értelmet ad egész életemnek. Ez azonos a lelkigyakorlat elején a fundamentumban („vezérelv és alapigazság”: Lgy 23) megfogalmazott életcéllal. Ha ezt jól átelmélkedem, magamévá teszem, a választás folyamata megfelel�en célirányos lesz. Az életcél szem el�tt tartása azért fontos, mert „bármit válasszak is, annak olyannak kell lennie, hogy segítsen engem az életcélomhoz. Vigyáznom kell, hogy ne a célt szabjam és irányítsam az eszközökhöz, hanem az eszközöket a célhoz. Megtörténhetik ugyanis, hogy sokan els�dleges célként választják a házasodást, ami eszköz, és csak másodlagosan, hogy a házasságban Istennek, a mi Urunknak szolgáljanak, holott ez az istenszolgálat a cél” (Lgy 169). Fontos tehát, hogy semmi se indítson engem arra, hogy ilyen vagy olyan eszközt használjak vagy mell�zzek, egyedül Istennek, a mi Urunknak szolgálata és dics�ítése és Isten értékrendje szerinti boldogságom. c) Ezután állítsam szemem elé azt a dolgot, amelyr�l választani akarok (vö. Lgy 178). d) Ezután „kérjem Istent, a mi Urunkat, hogy ind�tsa meg akaratomat, �s oltsa lelkembe, amit a sz�ban forg� dologban tennem kell: ami ink�bb van az � dics�ségére” (Lgy 180). A választás folyamata a „második id�”-ben A választási folyamat alatt a lelkigyakorlat napi öt imaórája tovább folytatódik a Krisztus Urunk misztériumairól szóló szemlél�désekkel. A szemlél�désben kapott világosság fényében kérem, hogy felismerhessem, magamévá tehessem Isten akaratát. A választás tehát nem a szemlél�dések helyett van és nem azok idejében, hanem azokat követ�en történik. Szemem elé állítom az evangéliumi tanácsok útját, és megfigyelem, vigaszt vagy a vigasztalanság érzéseit tapasztalom-e. Ezután a parancsok útját állítom magam elé, és ugyanerre figyelek. A választás nem abban áll, hogy okokat, érveket, következtetéseket végzek, hanem abban, hogy hallgatom a Lélek szavát, érzékennyé teszem magamat annak megtapasztalására, hogy melyik irányba akar engem vezetni. Jézusra tekintve gyakran megújítom önátadásomat és a Lélek vezetése iránti vágyamat. Közben ügyelek arra, hogy sz�njék meg szívemben az önakarat és minden Jézus útjától elt�r�t� hajlam. A „második id�”-ben t�rt�n� választásnak egyik gyakorlati módját Szent Ignác egy hasonlattal így írja le: Azt tegyük, amit egy udvari ember tesz. A fejedelem elé különféle ételeket visz, hogy így tudja meg, melyik lesz a kedvére. A lelkigyakorlatozó hasonlóképpen tegyen: mély alázattal, lángoló szeretettel, azzal a vággyal, hogy Isten kedvére tegyen, hol az egyik, hol a másik id�pontban, majd az egyik, majd a másik lehet�séget kínálja fel a Léleknek, megfigyelve, hogy melyik van inkább tetszésére, melyiket óhajtja inkább. Közben szíve legmélyéb�l ismételgesse: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? A választás folyamán fontos, hogy kísér�mnek beszámoljak bels� megmozdulásaimról, legyenek azok bármilyen irányba szóló indítások. A kísér� segítségével Szent Ignác szabályait alkalmazva meg kell különböztetnem minden bels� megmozdulásomat. Mit kell különösen is megkülönböztetni Ha a választás a „második id�”-ben történik, a lelkigyakorlatozónak behatóbban meg kell különböztetnie a bels� megmozdulásokat, és a kísér�nek is segítenie kell ebben. Ez két területen különösen is fontos. Az els� fontos terület a Szentlélekt�l jöv� indítások, sugallatok megkülönböztetése az ellenség m�ködését�l. A Lélek indításai „világosságot és lelki örömet adnak, és eltávolítanak minden szomorúságot és zavart, amelyet az ellenség hoz” (Lgy 329). Ezzel szemben az ellenségnek „az a szokása, hogy ilyen világosság ellen harcol úgy, hogy hamis okokat, ravaszkodásokat és folytonos megtévesztéseket használ” (Lgy 329) A második terület az „el�zetes ok nélküli vigasz” megkülönböztetése a vigaszt követ� id�t�l. „Egyedül Isten, a mi Urunk képes arra, hogy el�zetes ok nélkül vigaszt adjon a léleknek.” (Lgy 330) Ehhez azonban Szent Ignác rögtön hozzáf�zi azt az utasítást, hogy „amikor a vigasz el�zetes ok nélkül van, bár nincs benne cselvetés, mert kizárólag Istent�l, a mi Urunktól származik” (Lgy 336), mégis a lelkigyakorlatozónak meg kell különböztetnie „a tényleges vigasz valódi idejét az utána következ� id�kt�l” (Lgy 336). Ez azért fontos, mert a vigasz után következ� id�szakban megvan a tévedés lehet�sége. Ezért nagyon szükséges, hogy alaposan megvizsgáljuk azokat a gondolatokat, fogalmakat, benyomásokat és elhatározásokat, amelyek nem közvetlenül a Lélekt�l származnak. Szent Ignác felhívja a figyelmet arra, hogy a vigasznak két fajtája van: az „el�zetes ok nélküli vigasz” és az „el�zetes okokból származó vigasz”. Ez utóbbi esetében, mind a jó, mind a gonosz képes vigasztalást adni. Ilyen esetben különösen fontos a megfontolt megkülönböztetés. A Szentlélek a lelkigyakorlatozó hasznára vigasztal, hogy az növekedjék a jóról a jobbra. Az ellenség pedig „épp az ellenkez�jére törekszik, . . . hogy elvetemült szándékába és gonoszságába vonja a lelket” (Lgy 331).
Fontos tehát megfontoltan megkülönböztetni a jó felé haladó lelkigyakorlatozónál
az ellenség m�ködését, „aki a világosság angyalának alakját ölti fel” (Lgy
332). Ez úgy történik, hogy a lelkigyakorlatozónak olyan jó és szent gondolatokat
sugall, amelyek éppen megfelel�nek t�nnek az illet� számára. A gonosz így
igyekszik lassanként a maga célját elérni. Még akkor is, ha valaki mindig
a jobbat keresi, a gonosz rejtett cselszövésein keresztül el tudja téríteni
a lelkigyakorlatozót az igazi jótól, a valóban jobbtól.
Egy példával lehetne ezt megvilágítani. Tegyük fel, hogy a lelkigyakorlatozó a következ�t tapasztalja: „Isten megáldott engem jó egészséggel, fontos tehát, hogy a rám bízott feladatot felel�sséggel és jól teljesítsem. Ehhez az kell, hogy minél több energiát fektessek munkámba. Tudom, hogy ez gyakran nagyon kifáraszt, de ez mellékes, fontos az, hogy jól, minél jobban és minél többet dolgozzam.” A valóság azonban az, hogy ez a lelkigyakorlatozó a sok munka miatt nem talál id�t az Istennel való személyes kapcsolatra, és így mindjobban eltávolodik T�le. Azzal vigasztalja magát, hogy minden, amit tesz, az Isten Országáért van, de valójában a Szentlélekkel való kapcsolata mindig gyengébb és felszínesebb lesz.
Ha az egész folyamatot megvizsgálná, világos lenne a számára, hogy a gonosz
becsapta. Ezt a lelkigyakorlatozót a gonosz „a világosság angyalának alakját”
öltve vezette félre: „a jámbor lélek ajtaján ment be, és a magáén jött
ki.” (Lgy 332)
Fontos tehát, hogy a sugallatot – az egész folyamatba ágyazottan – kezdetét�l vizsgáljuk meg: Hogyan kezd�dött, mi váltotta ki, hogyan folytatódott, és az milyen irányba mutatott? Egy folyamatról van szó, tehát van kezdete, folytatása, amelyik valamilyen határozott irányba mutat. Ilyenkor jó feltenni ezt a kérdést: milyen következményei lennének, ha a felismert irányba indulnék el? Így meg tudom állapítani, hogy az a folyamat Isten felé mutat-e, magam felé, a helyes szeretet megvalósítása felé, vagy csak az önszeretet felé. Választás a „harmadik id�” szerint Az is el�fordul, hogy a választást a „második id�”-ben nem lehet megvalósítani, mert a lelkigyakorlatozó semmi említésre méltó bels� mozdulást nem érez, illetve egyaránt tapasztal bels� megmozdulásokat mind a két irányba: az evangéliumi tanácsok szerinti, illetve a parancsok szerinti életállapot felé. Nem világos, hogy merre irányítja a Lélek. Ilyen esetben a „harmadik id�”-ben történ� választást kell alkalmazni, amire Szent Ignác két módot ajánl. Ha az els� mód (Lgy 178–183) segítségével elhatározás születik, a második mód (Lgy 184–188) segítségével is tegye mérlegre a választást a lelkigyakorlatozó. A jó választásnak biztos jele, ha az eredmény mind a két módnál ugyanaz. A fent említett „második id�” el�gyakorlatai azonosak a „harmadik id�” el�gyakorlataival. A „harmadik id�” szerinti választás folyamata abban is különbözik a „második id�”-beni választástól, hogy a lelkigyakorlat alatt Krisztus Urunk misztériumaiból csak a legszükségesebbeket vesszük (pl. Lgy 158,159), mert a választásra több id�t és energiát kell fordítani. A lelkigyakorlatozónak nyugalomra van szüksége a jól megfontolt választás érdekében. Ha nem érzi magában a megfelel� nyugalmat, ne haladjon tovább, amíg a vihar le nem csillapodik, és ki nem derül az ég. Ha fel van kavarva a patak vize, semmit sem lehet látni benne. A választás els� módja a „harmadik id�”-ben Gondolatban magam elé helyezem, világosan megfogalmazom azt, amir�l választani akarok. Leírom ezt egy tagadó és egy állító mondatban. Például: A) „Nem kérem a távol-keleti misszióba küldésemet.” B) „Kérem a távol-keleti misszióba küldésemet.” El�ször a tagadó mondat (A) hátrányos, illetve el�nyös következményeit írom le két külön papírra. Ha van id�, egy nap csak az egyik oldallal foglalkozom. Ezután veszem az állító mondatot (B), amelynek hátrányait és el�nyeit az el�bb említett módon megfontolom, és leírom két külön papírra. Ajánlatos minden meglátásom mellé nemcsak az értelmi okokat leírnom, hanem, ha lehetséges, az azzal kapcsolatos bels� megmozdulásaimat, érzéseimet is. A felsorolt okokhoz hozzácsatolom a tapasztalati érveket is, ha ezek rendelkezésemre állnak. Fontos, hogy számoljak gyengeségeimmel is. Összehasonlítva a négy oldalra leírtakat, mérlegelem és fontolgatom (vö. Lgy 182), melyikb�l származik több hátrány, illetve több el�ny. A megfontolás alatt kizárólag a mi Urunk dics�ségét és szolgálatát, életem alapvet� célját tartom magam el�tt, mert ebb�l származik számomra az igazi jó. Így a nagyobb értékkel rendelkez� érvek világosak lesznek számomra. Ezt követ�en közlöm kísér�mmel, mely érvek milyen irányba mozgattak, és ennek következtében mit akarok választani. Miután valamely választás vagy döntés világos lett, nagy buzgalommal imádkozni kezdek a mi Urunk színe el�tt, és felajánlom neki választásomat, hogy fogadja el és er�sítse meg, ha az az � nagyobb szolgálatára és dics�ítésére van. (Vö. Lgy 183) A választás második módja a „harmadik id�”-ben Fontos, hogy a szeretet motiváljon választásomban. Hiszem, hogy Isten is azt akarja, hogy a szeretet indítson, amikor választok. Ezért érzékennyé teszem magam Isten szeretetének befogadására. Tudatosítom, hogy a különböz� lehet�ségek közötti választás mindig döntést is jelent a kisebb vagy nagyobb szeretet mellett. Bármilyen is legyen döntésem, az a legfontosabb, hogy Jézusért történjen. (Vö. Lgy 184) Annak megvizsgálása érdekében, hogy választásom valóban a nagyobb szeretet indítására történt-e, Szent Ignác egy-két gyakorlati módszert ajánl. Például: Képzel�tehetségemmel magam elé állítok egy embert, akit ezel�tt sohasem ismertem, sohasem láttam. Azzal fordul hozzám, hogy segítsem �t az evangéliumi tanácsok szerinti élet választásában. Els� pillantásra megkedvelem ezt az embert, és én is igazán kívánom számára az Isten Szíve szerinti életet. Megfontolom, hogy mit mondanék neki, mit válasszon Isten nagyobb dics�ségére és Jézussal való boldogsága érdekében. Amit neki fontosnak tartok, ugyanazt a döntést hozom saját magam számára is. (Vö. Lgy 185) Elképzelem, hogy halálos ágyamon vagyok. A halál kapujából visszapillantva fontolom meg választásomat: milyen választás és milyen m�rt�k� radikalitás töltene el békességgel és örömmel halálos ágyamon. Ennek a fényében hozom meg döntésemet a jelen helyzetben. (Vö. Lgy 186) Mérlegelem és fontolgatom, hogyan is érzem majd magam az ítélet napján. Meggondolom, hogy akkor milyen döntést tartanék helyesnek mostani ügyemmel kapcsolatban. (Vö. Lgy 187) A fenti módszereket alkalmazva megteszem a választást, és felajánlom Istennek úgy, amint az el�z� folyamat végén tettem. (Vö. Lgy 188) Könnyen félrevezethet�k vagyunk A Lélek irányításának felismerésére adott ignáci szabályok a modern embernek túl aprólékosnak t�nhetnek, ugyanakkor nélkülözhetetlenek, mert mindig megvan a tévedés lehet�sége a Lélek irányításának felismerésében. Napjainkban sokan hivatkoznak arra, hogy szólt hozzájuk a Szentlélek. Ezeknek Szent Ignác most is azt mondaná: vigyázz, könnyen félreértheted, amit hallottál! Amit a Szentléleknek tulajdonítasz, lehet, hogy az saját gondolatod, és ha nem vigyázol, az nem más, mint önközpontúságod kivetítése. Abból, hogy a választásod végén békét érzel a szívedben, még nem biztos, hogy a Szentlélekt�l kapott békét tapasztalod. Még az igazi vigasz szerinti választásba is belekeveredhetnek emberi elgondolások is (vö. Lgy 316). Szent Ignácnak sok misztikus élményben volt része, mégis élete végéig a kisebb bels� megmozdulásait is mindig megfontoltan megkülönböztette, mert tudta, hogy mindig megvan a félrevezetés lehet�sége. A választási folyamatban a lelkigyakorlatozó egész életére kiható döntés a tét. Ilyenkor Isten b�vebben közli kegyelmét, világosságát, erejét a lelkigyakorlatozóval, aki nem önkényesen vágott bele a választási folyamatba, hanem �szintén meg akarta találni Isten akaratát. Azt is fontos tudnunk, hogy ezekbe az életre szóló döntésekbe az „emberi nem ellensége” is be akar avatkozni. Noha tudatában kell lenni a félrevezetés lehet�ségének, de az Isten iránti bizalommal és a kísér� iránti �szinte nyíltsággal szembe lehet nézni az ellenség cselvetéseivel. Milyen jelekre kell figyelni a választás folyamatában? A félrevezetés elkerülése céljából ismernünk kell egy-két jelet, amelyek segítenek a Szentlélek irányításának felismerésében. Ilyen és hasonló jelekre különösen figyeljünk: – Jel lehet az, ha a lelkigyakorlatozó úgy érzi, hogy az evangéliumi tanácsok szerinti élet nehézségei most semminek vagy jelentéktelennek látszanak a számára, noha korábban sok félelmet és bizonytalanságot érzett ezzel az életformával kapcsolatban saját elképzeléseire és mások tapasztalataira alapozva. Egy ilyen változás jó jele a Lélekkel való együttm�ködésnek (vö. Lgy 315). Ez a változás azt is jelenti, hogy a lelkigyakorlatozót a tanácsok útján el�re látható nehézségek nemcsak hogy nem csüggesztik el, inkább kihívást jelentenek a számára, amelyek által közelebb tud kerülni Jézushoz, és éppen a nehézségek miatt jó lehet�ségek nyílnak meg el�tte a Jézussal való együttm�ködésre, Isten országának építésére. – Az is jó jel, ha a lelkigyakorlatozó lángoló szeretetre gyullad Jézus iránt, és úgy érzi, hogy már semmi teremtett dolgot sem tud önmagáért szeretni, hanem csak Jézussal való kapcsolatában (vö. Lgy 316). Ha Jézus személye van a központban, és minden más háttérbe szorul, jó úton jár a lelkigyakorlatozó. – Egy másik jó jel, amikor a lelkigyakorlatozó nem magának tulajdonítja azt az er�t és bátorságot, amit tapasztal Jézus radikális követésében. Igazi alázatossággal mondja, hogy a kegyelem erejével tud hinni abban, hogy Jézus követésére való vágya meg fog valósulni (vö. Lgy 324). Képzel�tehetségével látni tudja, hogyan valósul meg ez jöv�jében. – Az is jel lehet, ha a lelkigyakorlatozó viselkedésében, szavaiban, imáiban világosan érezhet� a szabadság. Nem azért akarja Jézust követni, mert valakinek, valamilyen elvárásoknak szeretne megfelelni, hanem mert az Úr ezt kéri t�le. Szabadsága abban is megmutatkozik, hogy biztos Jézus feltétlen szeretetében még akkor is, ha nem a tanácsok útját választaná, mert tapasztalja, hogy Jézus teljesen szabaddá teszi �t. – Ha a lelkigyakorlatozó a különböz� bels� megmozdulásokat jól meg tudja különböztetni, az jele annak, hogy valóban ráhangolódott a Szentlélek vezetésére: – – Fel tudja ismerni a gonosz sugallatait, akkor is, ha azok jó és szent gondolatok alakjában jelennek meg. – – Az ellenséget rajta tudja kapni cselvetésein, és fel tudja ismerni gonosz célját, amire rá akarná szedni, és a kísértés nem hogy lehangolná, inkább hasznára válik (vö. Lgy 334). – – Amikor a lelkigyakorlatozó nem kétségbeesve, hanem meger�södve jön ki ezekb�l a küzdelmekb�l, világos, hogy a Lélek útján jár. A választás után A választás folyamatának végén a lelkigyakorlatozó felajánlja választását Istennek, hogy T�le kapjon meger�sítést (vö. Lgy 183, 188). Ha az imádság alatt a lelkigyakorlatozó megszilárdul a hozott döntésben, mert tapasztalja a Lélek ösztönzéseit és megvilágosításait, ez a jó választásnak legjobb bizonyítéka. Ha viszont olyan bels� megmozdulásokat tapasztal, és olyan értelmi meglátásokat kap, melyek gyengítik elhatározását, két lehet�ség áll el�tte: a) A bizonytalanság tüneteit meg kell vizsgálnia a fent említett szabályok szerint. Ha kiderül, hogy a gonosz cselvetéseib�l származik az elhatározás gyengülése, akkor nem kell azokat befogadnia. b) Ha viszont az említett jelenségek azt mutatják, hogy a Lélek sugallja azokat a megmozdulásokat, amelyek gyengítik döntését, ez lehet annak a jele, hogy hibás volt a folyamat. Ekkor újra kell kezdeni a választási folyamatot. Ha az imádság közben semmi említésre méltó behatás nem történik sem az érzelmek, sem az értelem síkján, és a lelkigyakorlatozó kitart elhatározásában, a választást nem szabad kétségessé tenni. Befejezésül A fent leírtakban igyekeztem a Szentlélek m�ködésének megfontolt megkülönböztetését az ignáci alapelvek szerint bemutatni. Ennek az írásnak jó része Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak direktóriumán alapul. Ez az 1599-ben megjelent hivatalos magyarázat sok éven keresztül készült. Sok jezsuita, maga Szent Ignác és közvetlen utódai is hozzájárultak ennek elkészítéséhez. Írásommal igyekeztem bemutatni azt a választási folyamatot, amely az ignáci lelkigyakorlatok céljának megvalósítását szolgálja: „. . . hogy az ember önmagát legy�zze, és életét rendezze anélkül, hogy bármely rendezetlen hajlamból elhatározást tenne.” (Lgy 21.) Jegyzetek 1 Szent Ignác tehát Teremt�r�l és Úrról beszél, a Szentlélek nevét ilyen összefüggésben nem említi. – A Szentháromság bennünk lakása a kegyelemmel, a Biblia és a teológia szerint, a Szentlélek m�ve, � hozza létre az embernek a Teremt� Atyával és az Úr Krisztussal való közvetlen kapcsolatát. (Szerk.) 2 A „szellemek” megkülönböztetése kifejezés Szent Ignácnál nem egy�rtelm�. A szellemek szó egyaránt jelenti a bels� megmozdulásokat, valamint e megmozdulások olyan sugalmazó okait, mint a jó és a gonosz szellemek (tehát az angyalok és a rosszra kísért� „ellenség”); a jó szellem jelentheti a Szentlelket is. Manapság az értelmezésben joggal érvényesülhetnek hangsúlyeltolódások a Szent Ignác-ihoz képest: mi a megmozdulások mögött ritkábban tételezzük fel egy angyal vagy egy szellemi ellenség közvetlenül ható befolyását. (Szerk.) 3 A vigasz és vigasztalanság kapcsán Szent Ignác szintén Teremt�r�l és Úrról beszél, a Szentlélekr�l nem. (Szerk.)
Tomka Ferenc MI A PLÉBÁNIA Alig gondolkodhatunk el érdemileg a plébániákról, ha plébániaképünket a magyar plébániák átlaga alapján alkottuk. Eszerint sokak számára a plébánia egy egyre fogyó közösséget jelent, melynek tagjai nagy részben id�s asszo- nyok, s mellettük els�sorban kisgyerekek (akik els�áldozás vagy bérmálás után elt�nnek a templomból). Sokan felteszik a kérdést: Vajon hogyan képzeli el a mai egyház a plébániát? A Szentírás és az egyházi dokumentumok él� plébániaközösségr�l beszélnek, amely valójában helyi egyház: Isten szeretetének jele környezetében. Ez a plébánia testvéri közösség, amelyben minden korosztály képviselve van, és amelynek többek között lényegi eleme, hogy nemcsak „vegetál” vagy fogy, hanem kovász, hegyre épült város: missziós közösség, amelynek vonzása van, amelyben megtérések indulnak. „Az Egyház . . . közvetlenül és láthatóan a plébánián jelenik meg: ez az Egyház megtelepedésének els�dleges helye” – írja a Christifideles laici (CL 26). Az Egyház megújulása tehát a nagy mértékben a plébánia megújulásától függ, az Egyház, az evangelizáció hatékonysága nagy mértékben a plébániák hatékonyságától.
I. A PLÉBÁNIA ZSINATI FOGALMA 1. A plébánia fogalma a zsinat el�tt A plébánia az utóbbi évszázadok elképzelése szerint egyházi köz- igazgatási, területi lelkipásztori-ellátó (szolgáltató) egység. E szemlélet szerint a plébánián „egyik oldalon” él a plébános és esetleg munkatársai (a szolgáltatók), és velük „szemben” élnek a hívek (a gondozottak). Ezt a szemléletet látszik alátámasztani a korábbi egyházjog is. Aszerint a plébánia a legkisebb önálló – területileg meghatározott – lelkipásztori és egyházi-igazgatási egység, amelynek élén a plébános áll (216. k.). Ebben a szemléletben úgy t�nik, hogy a plébániai lelkipásztorkodás lényegi feladata a hívek ellátása. Az egyháznak, illetve a plébániának minden emberhez szóló missziós küldetése pedig szinte feledésbe merül. Ez a szemlélet uralkodik nem kevés hazai plébánián is. 2. A plébánia fogalma a zsinat után A plébániát az új kánonjog így határozza meg: A plébánia a krisztushív�knek a részegyházban pontosan meghatározott közössége, amelynek lelkipásztori gondozása a plébánosra van bízva, a megyéspüspök tekintélye alatt (515. k.). A plébánia tehát el�ször is egyházi közösséget jelent. – A „területi” plébánia. A korábbi jogban úgy t�nt, hogy a plébánia az egyházmegye területének részekre osztása által jön létre (216. k.). Az új jog ezzel szemben a közösségi elvet teszi els� helyre a plébánia meghatározásakor. De megjegyzi, hogy a plébánia általában ma is úgynevezett „területi” plébánia, azaz egy meghatározott területet ölel fel (518. k.), hiszen a közösség tagjai többségükben egy körülhatárolható területen élnek. (Nagyobb városainkban kevésbé meghatározója a plébániának a területi hovatartozás, mint falvakban, ahol kevés módjuk volna a híveknek más plébániaközösségbe tartozni.) – A „személyi” (terület feletti) plébánia. A korábbi jog szinte kizárólag területi plébániákat ismer. Az új jog a kor igényeit és az életben lév� lelkipásztori gyakorlatot követve azt mondja, hogy „ha szükségesnek látszik, alapítsanak személyi plébániákat a területen él� hív�k nyelve vagy más meghatározott okok alapján” (518. k.). A személyi plébániák már világszerte ismer�sek. Létrejöttük szempontjából két nagy csoportra oszthatjuk �ket: 1. Korábban többnyire a lelkipásztori szükség hozta létre ezeket. Ugyanis a hívek egyes csoportjainak (pl. idegen nyelv�, más rítusú híveknek vagy vakoknak, süketeknek) lelkipásztori ellátása sajátos követelményeket támasztott, és csak e célra kiképezett lelkipásztorok tudták kielégít�en vállalni gondozásukat. (Hasonlóan ismer�sek pl. a cirkuszosok, taxisok vagy vendéglátóipari dolgozók személyi plébániái. Sajátos id�beosztásuk vagy helyváltoztatásuk igényelte, hogy szakosított lelkipásztorkodás foglalkozzék velük.) E plébániák keletkezésekor tehát általában egyoldalúan az ellátási, gondozási elv érvényesült; de azóta nyilvánvalóvá lett az is, hogy e személyi plébániák – a hívek közös adottságai miatt – lehet�vé teszik, hogy tagjaik között elmélyültebb közösség alakulhasson ki. 2. Évtizedek óta ismer�sek a személyi plébániáknak olyan formái is, amelyeknek létrejöttét els�sorban a közösségi elv indokolta. A nemzeti egyházak – az el�írásoknak megfelel�en – sokfelé természetesnek tartják, hogy olyan esetekben, amikor létezik egy – a területi elvnél jelent�sebb – tényez�, amely lehet�vé teszi a közösség létrejöttét, ott ennek adjanak els�séget a közösség kialakulása érdekében. Így jöttek létre pl. az egyetemisták vagy f�iskolai hallgatók plébániai közösségei (Studentengemeinde), s így jöttek létre néhol, ahol a közös munkahely er�s társadalmi kapcsolatokat alakított ki, pl. „gyárplébániák” az ott dolgozók és családtagjaik számára stb. A zsinat tehát els�sorban nem az egyházi jog vagy igazgatás, hanem a misztérium oldaláról közelíti meg az egyház és a plébánia fogalmát. (Bár természetesen ismeri az egyház intézményes, látható arcát is.) A zsinati szövegek a Szentírás nyelvén beszélnek az egyházról, mint Krisztus Testér�l, m�vének folytatójáról, az üdvösség szentségér�l, a Szentháromság képmására alkotott közösségr�l. . . A plébánia pedig: egyház kicsiben; s mint helyi egyház és testvéri közösség ugyancsak Krisztus megváltó és tanúságtev� (missziós!) m�vének folytatója. Az Egyházról szóló konstitúció az egyházmegyékr�l ezt mondja: „E részegyházak az egyetemes egyház képére vannak megalkotva: bennük és bel�lük valósul meg az egy és egyetlen katolikus egyház.” (23) A püspökök pásztori tisztér�l szóló dekrétum ugyanerr�l: „Valóban részegyház, hiszen benne igazán jelen van és m�ködik Krisztus egy, szent, katolikus és apostoli egyháza.” (11) Kés�bb az idézett konstitúció ugyanezzel jellemzi és egyháznak nevezi a plébániai közösségeket is: „Krisztus egyháza valóban ott van a hívek valamennyi törvényes helyi közösségében. Az Újszövetség ezeket is egyházaknak hívja, ha ragaszkodnak pásztoraikhoz. Mert a maguk helyén ezek az Istent�l meghívott új nép, a Szentlélekben. . . (vö. 1Tessz 1,5). Krisztus evangéliumának hirdetése bennük gy�jti össze a híveket. Megünneplik az Úr vacsorájának titkát . . . E közösségekben – jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek – ott lakik az a Krisztus, akinek ereje összekapcsolja az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat.” (LG 26) Mindez nem a zsinat felfedezése. Az �segyház vagy Szent Pál számára nyilvánvaló igazság volt, hogy az egyház nem valami megfoghatatlan elméleti „nagyság”, hanem a helyi egyházakban valósul meg. Az �segyház úgy fejl�dött, mint kis keresztény közösségek együttese, szétszórva a római világban. Ezekben a kis helyi közösségekben szolgáltatták ki a szentségeket, ebben találtak otthonra a keresztények, s ezek voltak a „föld sója”, a megtérések elindítói. „Miel�tt az egyház világegyház lett volna, korintusi, efezusi vagy galata egyház voltak.” A zsinat utáni egyházi megnyilatkozások hangsúlyozzák a plébánia közösségi voltát: „A plébánia els�sorban nem struktúra, terület vagy épület; hanem inkább Isten családja, testvériség, amelynek egy a lelke, családi, testvéri és befogadó ház, a keresztény hív�k közössége.” (CL 26; vö. LG 28; CT 67; 515/1 kánon) A zsinat nem ismeri – amint más nyelvek sem – az „egyházközség” kifejezést és fogalmat. Számára csak egyházi közösség, plébániai közösség, helyi egyház létezik. A magyar egyházközség szóban jogi, politikai, illetve történeti hangsúlyokat érzünk. Az ország politikai beosztását – megyékre és községekre – követte a magyar egyház szóhasználata, amikor egyházmegyékr�l vagy egyházközségekr�l beszélt. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1993-ban kiadta a Magyarországi Egyházközségi Képvisel�testületek Szabályzatát (a továbbiakban: Szabályzat); még fenntartotta az egyházközség kifejezést, bár hangsúlyozta, hogy csak a régi magyar szóhasználat miatt teszi, s az egyházközség szón plébániaközösséget ért (Szabályzat 1.1). Az egri f�egyházmegye zsinata viszont (élén a püspöki kar jelenlegi elnökével!) már tudatosan nem használja többé e kifejezést, csak a „plébániaközösséget” (Vö. Egri F�egyházmegye Zsinati könyve, 184 –185. old.).
II. A PLÉBÁNIAI LELKIPÁSZTORKODÁS FELADATAI Mi a plébániai lelkipásztorkodás legf�bb célja? Hogy a plébánia valóban él� Egyház legyen, Krisztus jele és jelenléte (szentsége) a világban (vö. LG1), amely így minden embert meg tud hívni az üdvösségre. A különböz� egyházi dokumentumok vázlatosan felsorolják a lelkipásztor, illetve a lelkipásztorkodás feladatait. (Vö. 528–531.k.; PO, A papi élet direktóriuma, ÁKD, stb.) Mik tehát a plébániai lelkipásztorkodás feladatai? 1. A hívek egyéni gondozása A lelkipásztorkodás hivatott a hívek egyéni gondozására; szentségek kiszolgáltatására (hogy azok a hív�k életének középpontjai legyenek); hitoktatásra gyermekek, fiatalok és nyomatékosan a feln�ttek számára; fiatal házasok és a családok gondozására; öregek, betegek, szenved�k evangelizálására;
szegények, társadalom peremén él�k evangelizálására; stb.
A zsinat is szólt már arról, hogy szakosított korunk szakosodott lelkipásztorkodást kíván (PO 8,10). Az egyházi útmutatások a szakosítás több formáját ismerik: 1. Alapfokon ez azt jelenti, hogy a plébános és papi, világi munkatársai egyes munkaköröket megosztanak maguk között. 2. Magasabb szinten a szakosított lelkipásztor hatásköre kiterjedhet kerületre, egyházmegyére vagy országra. Egyes lelkipásztorok egyéb munkájuk mellett végzik szakfeladatukat, mások önálló munkakörben. (Nálunk is ismer�sek a több plébánián hitoktató káplánok.) 2. A világiak küldetésének tudatosítása és elismerése A plébániai lelkipásztorkodás feladata „hogy elismerje és mozdítsa el� a világi krisztushív�knek az egyház küldetésében való sajátos részvételét, és támogassa vallásos célú társulásaikat” (ezekr�l még lesz b�vebben szó) (vö. 529/2 k., ill. CL 27). 3. A dialógus és a misszió A plébániai lelkipásztorkodás feladata, hogy az egész környez� világot megszólítsa, hogy Isten jele és meghívása legyen mindenki számára. Az egyház lényegi küldetése a missziós küldetés, illetve küldetés a világgal való dialógusra. (Vö. 528.k; CL 27; Ecclesiam suam; Zsinati határozatok: PO 9, AG 37–39, UR, DH, NA, GS.) A plébánia hivatása dialógust folytatni – azokkal, akik az egyháztól, hitt�l eltávolodtak, – a többi keresztény egyházakkal, – a nem keresztény vallásokkal, – a nem hív�kkel. 4. A közösség létrehozása A lelkipásztorkodás „nem szorítkozhat csak arra, hogy a hívekkel egyenként tör�djék”, vagy mintegy egyéni dialógusokat folytasson környezetével s a világgal, mondja a zsinat, hanem – s úgy t�nik, ez a plébániai lelkipásztorkodás legels� célja –: „ki kell alakítania a valódi krisztusi közösséget.” (PO 6; CL 26–27 stb.) Miért mondhatjuk, hogy a testvéri közösség a lelkipásztorkodás lényegi célja? s�t, hogy az igehirdetés vagy a szentségek is bizonyos értelemben csak azt szolgálják, hogy felépítsék a krisztusi közösséget, Krisztus testét? a) Mert a krisztusi élet csak kölcsönös szeretetben, testvéri közösségben valósulhat meg. Ez Jézus legf�bb parancsa (Jn 15,12). „Mindenekel�tt legyen köztetek kölcsönös és folytonos szeretet”– mondja Szent Péter (1Pt 4,8). Ahol élik Krisztus tanítását, ott a közösség szükségképpen létrejön. b) Mert maga a hív� csak a krisztusi közösségben talál természetes és természetfeletti otthonra (vö. PO 6,8). Vajon mi a lelkipásztorkodás eredménytelenségének a legf�bb oka? Miért és hol maradnak el az els�áldozók, a bérmálkozók, a serdül�k, majd a fiatalok a templomból, s ugyanígy azok, akiket fiatal vagy feln�tt korban készítettünk fel a szentségekre: keresztségre, els�áldozásra vagy házasságra stb.? Azért, illetve ott maradnak el, ahol nincs egy kicsiny él� közösség se, amely megszólítaná, befogadná a fiatalokat, a megtér�ket. . . A plébániának „családnak, befogadó háznak” kell lennie, mondja a CL. De csak akkor lesz azzá, ha él� közösséggé válik. Egyébként minden lelkipásztori munka a leveg�ben lóg. Hiábavaló a katekézis, hiábavaló a szentségekre való felkészítés: „a terméketlenség veszedelme fenyegeti, ha a katekument (a hitoktatottat) nem fogadja be egy olyan közösség, amely a hitb�l él” – mondja a CT (24). A hitoktatott gyermeket is csak az fogja meg, ha látja maga el�tt a nagyobb fiatalok és a feln�ttek közösségét. Nem m�ködik az ifjúsággal való foglalkozás sem, mert – ahogyan az ÁKD is megállapítja (76) – „a serdül�k és fiatalok számára életszükségletnek kell tekinteni a csoportot”, a közösséget. S a fiatal házasok és családok számára „baráti közösségeket kell létrehozni – figyelmeztetett már a zsinat –, mert így tudják teljesebben megélni a világ kemény körülményei között a kereszténységet.” (PO 6; vö. AA 11; FC 72) S az öregeket vagy a szegényeket és a társadalom peremén él�ket s a társadalom által megsebzetteket mi érinthetné vagy gyógyíthatná meg jobban, mint a „befogadó közösség”? A plébániai közösségnek számos lényeges és pótolhatatlan lelkipásztori feladata van. (Pl. a szentségekre való felkészítésben.) A feln�tteknek – az OICA szerint – csak úgy szabad beavató szentségeket kiszolgáltatni, ha el�z�leg él� kapcsolatba kerülnek a keresztény közösséggel (OICA 19, 38, 39, 41). A közösség feladatáról ír a gyermekke- resztségr�l szóló rendelkezés is. „Isten népének, amelyet a helyi közösség képvisel, ugyanolyan szerepe van a gyermekek keresztségekor, akárcsak a feln�ttekében. A kisdedeknek joga van a közösség szeretetére és segítségére.” (11,26) S ugyanígy a bérmálásról szóló dokumentum: „Kiváltképpen Isten népére tartozik, hogy el�készítse a megke- resztelteket a bérmálás vételére.” „A keresztény közösséggel és az egyes hívekkel való kapcsolat által kapják meg (a bérmálkozók) a megfelel� támogatást, hogy ránevel�djenek a tanúságtételre és az apostolkodásra, továbbá, hogy meglegyen az igényük az Eucharisztia vételére.” (11,279–280) Figyelemre méltó, hogy az idézett rendelkezések a szentségi felkészítés szerepl�ir�l szólva sorrendben is a keresztény közösség szerepér�l beszélnek el�ször, s csak utána a lelkipásztorokéról. Hasonlóan a hitoktatásról szóló rendelkezések – az ÁKD és a CT – egyik legalapvet�bb axiómája, hogy „a hitoktatásnak támaszkodnia kell a keresztény közösség tanúságtételére” (ÁKD 35), mert támogató és befogadó közösség nélkül „terméketlenség veszedelme fenyegeti a katekézist” (CT 24). c) Mert az egyház, illetve a plébánia missziós küldetésében els�dleges szerepe van a közösség egységének: Krisztus meghívta övéit, hogy eggyé legyenek, s megígérte, hogy ebb�l fogja felismeri a világ Istent (Jn 17,21). Vagyis az egyház, s benne a plébánia, mint testvéri közösség lesz meghívás a világ számára; csak így lesz Isten szeretetének jele és közvetít�je; csak így tölti be küldetését. (Vö. LG 1; AA 17,18; AG 15; EN 13,21,77; CL 26,29,34 stb.) Ebben az értelemben korunk egyházának meggy�z�dése, hogy a lelkipásztorkodás els� hordozója Isten népe, illetve a helyi k�z�ss�g. �Isten n�p�nek pl�b�ni�kban, egyh�zmegy�kben . . . �l� közösségeire tartozik, hogy tanúskodjanak a nem hív�k el�tt” – állítja a zsinat (AG 37). Az evangelizációval foglakozó püspöki szinódus is többszörösen hangsúlyozza, hogy az evangelizáció els� és legfontosabb hordozója Isten népe. A hív�k közösséget alkotnak, „s maga ez a közösség az evangélium hírnöke” – írja az EN (13). Másutt megállapítja: a nem hív�ket általában el�ször is a hívek tanúságtev� élete indítja el a hit felé: „Akik �ket látják, önkéntelenül is megkérdik maguktól: Miért ilyenek �k? Miért élnek így? Mi ad nekik er�t? . . . Az ilyen csöndes tanúságtétel többnyire az evangelizálás els� lépése.” (EN 21; vö. 41.) Ugyanezért mondja a CL: „Érettebb egyházi közösségeket kell létrehozni, . . . amelyekben a hit felragyog.” (34) Az új evangelizáció ezek által valósulhat meg (vö. 26, 27, 34). A plébániai közösség(ek) lelkipásztori szerepér�l és felel�sségér�l a római szentségtani rendelkezések is hangsúllyal szólnak. Kiemelkedik közülük is az „Ordo Initiationis Christianae Adultorum” (= OICA), amely a feln�ttek megtérésér�l, bérmálásáról, áldoztatásáról szól. Ezt a dokumentumot világméret� felmérés el�zte meg. Azt vizsgálták, hol sugárzik a kereszténység, hol vannak megtérések, stb. S az eredmény? Ott, ahol a plébániák él� testvéri közösségek: az OICA ezért azt írja, hogy a feln�ttek megtérésének, hitre való elvezetésének els� „szerepl�je”, közrem�köd�je a keresztény közösség. (Éppen úgy, ahogy ez valaha az �segyházban is volt.)
III. A PLÉBÁNIA: KÖZÖSSÉGEK KÖZÖSSÉGE Az újabb egyházi dokumentumok kivétel nélkül él� közösségnek rajzolják a plébániát. De a gyakorlatban a plébánia „nagy” közössége csak akkor tud igazi közösség lenni, ha kisebb közösségekb�l áll. Miért? Mert – az emberek általános tapasztalata szerint, amit a mai egyház is tapasztal, s amit állítanak a közösséggel foglalkozó tudományok – közösség csak kisebb létszámmal válik igazán él�vé. Ilyen kisebb közösségek képesek egyrészt lelki otthont, családias (face to face) közeget nyújtani tagjaiknak, és melegen befogadni másokat, másrészt ilyen kisebb csoportok képesek hatékony (lelkipásztori) cselekvésre is. Az újabb lelkipásztor-teológiai irodalom és számos egyházi megnyilatkozás – éppúgy, mint a Magyar Katolikus Püspöki Karnak a plébániaközösségek számára adott szabályzata – a plébánia egészséges, illetve kívánt állapotának azt látja, hogy kisebb csoportok, közösségek (munkacsoportok, egyesületek, imacsoportok, lelkiségi csoportok stb.) virágozzanak a plébánia nagyobb közösségében; hogy a plébánián a fontosabb feladatokat egy-egy világiakból álló munkacsoport lássa el, illetve hogy a plébánia valóban „közösségek közössége” legyen. (Vö. a Szabályzaton kívül: Az Esztergom-Budapesti F�egyházmegye Zsinati Könyve 3308, 3309–18; A Szeged-Csanádi Egyházmegye Zsinati Könyve 605–606; hasonlóan az összes hazai zsinati könyvek.) A plébánián létezhet sokféle csoport. Ezeknek egyik fajtáját azok a csoportok alkotják, amelyek nem a szorosan vett lelkipásztori munka segítésére alakultak, hanem a hívek imádságos vagy közösségi stb. igényeib�l születtek, pl. imacsoportok, lelkiségi csoportok, a hívek saját joguk alapján létrehozott társulásai vagy összejövetelei. (Vö. 215. kán.) A csoportok másik fajtájához tartoznak azok, amelyek a plébániai élet és lelkipásztorkodás közvetlen szolgálatára alakultak. A Szabályzat els�sorban ez utóbbiak létét tartja természetesnek, illetve létrehozásukat a lelkipásztor sürget� feladatának. Lássuk röviden, melyek ezek a Szabályzat által kívánt munkacsoportok. (Szabályzat 5.6.) Liturgikus munkacsoport: e csoportba tartozhatnak mindazok, akik a liturgia szépségét-szépítését szolgálják, a sekrestyést�l és az oltárdíszít�kt�l a ministránsok összefogójáig vagy a lelkipásztori kisegít�kig: az áldoztatókig, betegellátókig. Hitoktatási munkacsoport: Összefogja a gyermekek, fiatalok és feln�ttek hittanjainak vezet�it vagy szervez�it. Feladata lehet – a szül�k segítségével – a gyermekek, fiatalok ünnepeinek, táborainak, lelkigyakorlatainak szervezése is. Családgondozási munkacsoport: „Besegít a jegyesoktatásba, el�mozdítja a fiatal házaspárok ismerkedését, kisközösségekbe szervezését. Segíti a meg nem keresztelt gyermekek keresztelésének el�készítését. . . Részt vesz a házas hétvégék szervezésében. Családlátogatásokat végez, foglalkozik a válás felé sodródókkal és az elváltakkal.” (5.6.3.) Karitatív munkacsoport: „Gondoskodik a betegekr�l, öregekr�l. . ., szegényekr�l, sokgyermekesekr�l stb. Segíti a szenvedélybetegek gyógyulását. . . Ahol börtön van, lehet�ség szerint felkarolja az ott lev� rabokat”. . . látogatja a kórházakat, öregek otthonát, illetve ilyen látogatásra animálja a közösséget, különösen nagyobb ünnepek, pl. karácsony alkalmával stb. (5.6.4.) Szép látni, hogy Magyarországon a politikai fordulat után a legtöbb plébánián els�ként a karitász-munkacsoport született meg. Kevés olyan kézenfekv� célja van egy plébániának, mint a szegények segítése, s kevés olyan cél van, mely alkalmasabb volna a plébániai közösségi élet elindítására. Meghalt az az egyházközség, amelyben a karitász sem m�ködik. Ökumenikus munkacsoport: „A plébános útmutatása szerint kapcsolatot keres és tart fenn a nem katolikus keresztényekkel. Közös munkát, összefogást kezdeményez pl. a szegények segítésére; stb”. (5.6.6.) Sajtófelel�s munkacsoport: „Ajánlja és terjeszti a katolikus sajtó termékeit, el�fizet�ket toboroz vallásos lapokra, felhívja a figyelmet a TV, rádió jó m�soraira, egyházközségi könyvtárat, videókölcsönz�t hoz létre és m�ködtet . . .” Gondoskodik a templomi faliújságról, plébániai újságról, esetleg a helyi médiában való szereplésr�l. (5.6.5.) Gazdasági bizottság: „Nyilvántartja és gondozza az egyházközség tulajdonát . . . rendben tartja az egyházi épületeket, anyagi forrásokat próbál biztosítani, ügyel az alkalmazottak járandóságának pontos kifizetésére, stb.” (5.7.) Egyéb csoportok is m�ködhetnek, pl.: Kulturális munkacsoport: a közösség ünnepeit (farsang, mikulás, karácsony stb.), kirándulásait stb. szervezi. Evangelizációs munkacsoport: különösen az újakkal, a hit felé elindulókkal, a kereszténységgel szimpatizálókkal vagy a nem hív�kkel való kapcsolatokkal tör�dik. Társadalmi kapcsolatok munkacsoportja: a nevezett kapcsolatok mellett foglalkozhat a pályázatok figyelésével és pályázatokkal. Sok egyházközség nyer évente esetleg több 100 000 Ft-ot is szociális, karitatív, nevelési, hitoktatási, kirándulási stb. célokra. Persze ez a közösség tényleges m�ködését feltételezi, és a pályázatok figyelését, valamint pontos elszámolást is igényel. A püspökkari rendelkezésnek ez a felsorolása – azok számára, akiknek plébániáján nem nagyon akad közösség – els� olvasásra hihetetlennek vagy álmodozásnak t�nhet. Szerencsére egyre több plébánia van Magyarországon, ahol a politikai fordulat utáni nem egészen 10 év alatt e csoportok mind vagy részben már kialakultak. . . S a hazai egyházmegyei zsinatok is kivétel nélkül létfontosságúnak ítélik a plébániák létezéséhez-megújulásához e munkacsoportok létrejöttét. (A következ�kben szólunk majd arról, mit tegyen az, akinek plébániáján semmiféle csoport nem létezik. . .)
IV. A PLÉBÁNIA VEZETÉSE Ha a plébánia nem lelkipásztori egyszemélyi vezetés� szolgáltató intézmény, hanem kisegyház, testvéri közösség, akkor ennek meg kell nyilvánulnia vezetésében is. Az új egyházi, jogi el�írások valóban a testvéri vezetési stílus lehet�ségére és fontosságára utalnak. (Tudnunk kell, hogy ami az egyházi el�írásokban vagy útmutatásokban hazai viszonyok közt még szokatlannak t�nik, az világszerte sokfelé gyakorolt valóság.) 1. Egyszemélyi vezetés A plébániai közösségnek szüksége van vezet�re. A plébánia vezet�je egy pap plébános, a megyéspüspök tekintélye alatt (518. kán.). Melléje munkatársként a püspök küldhet egy vagy több káplánt. A káplán megbízást kaphat egy vagy több plébánián való munkára, illetve a plébániai munka egy részére, vagy a hív�k egy adott csoportjának gondozására. (Pl. kaphat valaki csak betegellátói vagy hitoktatói megbízást, és ezt egy vagy több plébánia területére.) A diak�nus vagy vil�gi h�v�. El�fordulhat, hogy a paphiány miatt a püspök egy diakónusra vagy világira bízza a plébánia lelkipásztori gondozását, a közösség összetartását – mondja az új jog. Ilyenkor el�írja, hogy nevezzen ki egy papot plébánosi jogokkal, aki a lelkipásztori munka „moderátora” (517. kán.), s aki gondoskodik a szentségek kiszolgáltatásáról is. Szerte a világon és Európában is több példa van arra, hogy egy diakónus, egy világi – nemegyszer n� – egy-egy plébániai közösség lelkipásztora. 2. Közösségi vezetés Az egyház jelen gyakorlatát követve az új kódex beszél a plébánia szoros értelemben vett közösségi vezetésér�l is. Papi közösség. Már a zsinat ajánlotta, hogy a papok éljenek közös életet, hogy „így egymástól segítséget kapjanak lelki és szellemi fejl�désükhöz, és hogy az egyedüllétb�l ered� veszélyekt�l megszabaduljanak” (PO 8.; A papi szolgálat és élet direktóriuma 29). A püspök – az új kódex értelmében – ilyen papi közösségekre is bízhatja egy vagy több plébánia vezetését. Ilyenkor kell lennie közülük valakinek, aki harmonizálja lelkipásztori munkájukat, s a püspök el�tt is felel�s azért (517. kán.). Ha a közösség tagjai több plébániát vezetnek, az együttlakás érdekében felmentést nyerhetnek a plébánián lakás általános kötelezettsége alól (533. kán.). Ilyen egy vagy több plébánián közösen lelkipásztorkodó (els�sorban valamilyen lelkiségi mozgalomhoz tartozó) papi csoportok – különösen a zsinat óta – többfelé m�ködnek a világon, pl. Jézus kistestvérei, a Prado vagy Fokoláre papi közösségek. Világi közösség. Ugyancsak a zsinat ajánlotta, hogy a világiak is lehet�leg közösségben végezzék apostoli munkájukat (AA 17,18.). A kódex engedélyezi, hogy a püspök világi közösségre bízza egy plébánia vezetését (egy pap plébános moderátor irányítása mellett) (517.kán.). Dél-Amerikában több tízezer plébániának lelkipásztori gondozását világiak kisközösségei végzik. Az, hogy a plébániát vezet� papok vagy világiak maguk is közösségben élnek, a tapasztalatok szerint gazdag gyümölcsöket termett. 1/ A közösségi élet érzékenyebbé tette �ket a közösségi értékekre, a közösség igényeire, s így alkalmasabbá váltak a vezetésre. 2/ Ahogyan a zsinat is megfogalmazza, a közösség „az egyház Krisztusban való közösségének és egységének jele”. A krisztusi közösség természetfölötti er�vel bír, hiszen Jézus megígérte: „ahol ketten vagy hárman összegy�lnek az én nevemben, ott vagyok köztük” (Mt 18,20; AA 18; vö. EN 23; A papi élet és szolgálat direktóriuma 25). S valóban, sokfelé a plébániát vezet�k közössége, a természetfeletti kovász törvényeinek megfelel�en, további közösségeket hozott létre. 3. A plébániaközösségi képvisel�-testület Akár egy személy, akár egy közösség vezeti a plébániát, a zsinat és az új kódex természetesnek tartja, hogy a plébánia vezetése a hívek széles körével együttm�ködésben történjék: „A püspökök, a papok ne tévesszék szem el�l, hogy az apostolkodás egyképpen joga és kötelessége minden hív�nek, egyháziaknak és világiaknak, és hogy az egyház építésében a világi híveknek is megvan a saját szerepük.” (AA 25.) Ezért „a papok úgy töltsék be vezet� tisztségüket, hogy . . . fogjanak össze a világiakkal . . . Ismerjék el és segítsék érvényesülni a világiak tekintélyét és sajátos szerepét . . . Vegyék figyelembe kívánságaikat, ismerjék el, hogy az emberi tevékenység különböz� területein nekik van tapasztalatuk és �k illetékesek, hogy így velük együtt képesek legyenek olvasni az id�k jeleit.” (PO 9; vö. AA 10; 529. kán.; CL 27). A világiak els� és általános lelkipásztori feladata a Krisztussal egyesül� egyéni és közösségi élet tanúságtétele. De hivatást kapnak arra is, hogy a sajátos lelkipásztori munkában részt vegyenek. (Vö. CL 24, 25, 27.) Az egyházi dokumentumok hangsúlyozzák, hogy részt kaphatnak a hitoktatásban, az igehirdetésben, a szegények-betegek látogatásában, a kisközösségek irányításában, az ateistákkal való párbeszédben stb. (AA 2,7–10; EN 73), a szentségekre való felkészítésben, a b�nbánati liturgiák vezetésében, az áldoztatásban (CIC 225., 228., 230., 275., 529. kán.; OICA 45, 48; Ordo Baptismi 7; Ordo Confirmationis 3; Ordo Poenitentiae 37 stb.; vö. 11,17 és 276; 12,27 és 230. old.), s�t a pap nélküli plébánia vezetésében is. A papok és világiak közös munkájának koordinálására a zsinat és az új kódex a lelkipásztori tanács létrehozására szólít fel (ha a püspök ezt jónak tartja). A tanács elnöke a plébános, tagjainak tanácsadói joguk van (536. kán.; AA 26.). Hazánkban a plébániaközösség képvisel�-testületének kell betöltenie a lelkipásztori tanács (és a gazdasági tanács) szerepét (Szabályzat 2.1). Az ideális helyzet az, ahol a képvisel�-testület valódi lelkipásztori tanácskozó testület. Köztudott, hogy sok helyen e testületek lelkipásztori hatékonysága alig több a nullánál, hiszen egy költségvetés jóváhagyása önmagában aligha nevezhet� a lelkipásztori tanács központi feladatának. Annál inkább végig kell gondolni, hogyan képzeli a világegyház és a hazai egyház ezt a testületet, hiszen a hazai Szabályzat sem íróasztalnál született, hanem konkrét plébániák tapasztalatai alapján! (1) Mire szolgál a plébániaközösségi képvisel�-testület? „A képvisel�-testület feladata, hogy a plébániai közösség célkit�zéseit, Istent�l és Egyháztól kapott küldetésének szellemében, el�mozdítsa.” (Szabályzat 5,1) A képvisel�-testület ideálisan – ahogyan neve is mondja – a plébánián él� híveket, közösségeket, csoportokat „képviseli” s fogja össze. (Nem egy demokratikus, népfölségi érdekképviselet szellemében – ahol a többség, a szavazás vagy a manipuláció dönt –, hanem az egyházközség tagjait és érdekeit képviselve, az egyház egysége iránti elkötelezett felel�sségben.) Különös szerepe van abban, hogy a plébánia valóban közösségek közössége legyen: s a közösségek ne egymás mellett (vagy egymással szemben) éljenek. Biztosítja a csoportok tevékenységének összehangolását, a tevékenységek, feladatok elvégzését, illetve szétosztását. A képvisel�-testület létrehozása jelzi az egyház szándékát, hogy a világiakat a lelkipásztori munkába-felel�sségbe bekapcsolja. 1) Ennek teológiai oka a világiak küldetése az apostolságra (vö. AA 3, CL 27), 2) gyakorlati oka, hogy „annyira szükséges az � munkájuk, hogy nélküle legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztor apostolkodása” (CL 27; AA 10). 3) Továbbá – mint a következ� fejezet kifejti – egy plébánia csak akkor válik él� közösséggé, ha tagjai felel�s részt kapnak az ügyek intézésében. Nota bene, Magyarországon – a világon els�ként – már a múlt században létezni kezdett egyházközségi képvisel�-testület, majd 1929-ben m�ködése szervezett, elismert formát is nyert. Sajnos, a feudális viszonyok között m�ködése a legtöbb helyen formálissá vált. (2) A képvisel�-testület tagjai Jelent�s részüket a közösség választja. A választást jó úgy rendezni, hogy lehet�leg „a plébánia híveinek minden rétege képviselve legyen, életkor, nem, foglalkozás és a település földrajzi részei szerint” (Szabályzat 4.2). Rajtuk kívül vannak, akik hivatalból tagok (pl. káplán, kántor), illetve akiket a plébános nevez ki. „A jelölt legyen ismerten vallásos és tevékeny hív�, aki valódi feladatot lát majd megbízatásában, és vállalja a velejáró munkát is. Továbbá példaadó egyéni és családi életet él, apostoli lelkület�, józan ítél�képesség� és fegyelmezett tárgyalókészséggel rendelkezik.” (Uo.) A testületet 5 évre választják. Öt év után új választásra kerül sor. Ha valahol nincs képvisel�-testület – pl. a lelkipásztor nemrég került egy ilyen helyre –, „a megyéspüspök a plébános javaslatára gondnokságot nevez ki, amely az ügyeket egy évig, de legtovább három évig intézi. Három-öt tagból kell állnia. Ez id� alatt el� kell készíteni a képvisel�-testület megválasztását.” (Szabályzat 3.3) Képvisel�-testületet természetesen csak akkor lehet választani, ha a plébános ismeri a híveket, illetve ha a plébánián már van valamiféle közösségi élet, ha vannak hívek, akik magukénak érzik a plébánia ügyeit; ha vannak munkacsoportok vagy azok csírái, amelyeket a képvisel�k képviselni vagy életbe hívni hivatottak, stb. S ebben a dimenzióban természetesen elfogadhatatlan állapot az – ami még ma is sokfelé ismer�s nálunk –, hogy a képvisel�-testületnek nevezett csoport sok tagja vagy kiöregedett, vagy templomba sem jár, stb. (3) A testület m�ködése „Lehet�leg havonta, de legalább kéthavonta gy�ljön össze”– mondja ki a Szabályzat (5.3). Ez egy él� közösség esetében valóban szükséges. Bár csak tanácsadó joga van, ha a lelkipásztor él� plébániát szeretne (s nem megölni akarja a közösséget), lehet�ség szerint vegye nagyon komolyan a képvisel�k tanácsát. (Erre szólítanak fel a részben idézett egyházi dokumentumok is. Vö. AA 25; CL 27.) Mert, akinek tanácsait ismételten nem hallgatják meg, az megsz�nik tanácsot adni, megsz�nik felel�snek érezni magát abban a témában. Aki viszont részt kap a feladatok megoldásában, a döntésekben, az egyre felel�sebbnek fogja érezni magát az egész közösségért. Minden közösségben, testületben el�fordulhatnak emberek, akik lehetetlen ötletekkel állnak el�. Ha a plébános (vagy közösségvezet�) megszokta, hogy minden kérdésre neki kell választ adnia, akkor � fog nemet mondani mindenre, s ez nagyon rossz benyomást kelt, s szétzilálhatja a testületet. A megoldás: ha el�mozdítjuk, hogy az egész testület vegyen részt a párbeszédben, s a lelkipásztor csak valóban a végén mondjon dönt� szót. Így a széls�séges véleményeket maga a testület fogja visszautasítani! Befejezésül Az egyház, a plébánia, a keresztény közösség mind-mind misztérium. Az egyházban Istennek, a Szentháromságnak, Jézusnak misztériuma jelenik meg, s nemkülönben a helyi egyházban, a plébániában. Csak az igazi hit adhat er�t, hogy mindazok a papok és világiak, akik plébánián élnek, elinduljanak Isten titkainak az útján a titkok megvalósulása, megvalósítása felé. Tudva, hogy minden Istenen múlik, s tudva, hogy Isten többnyire a mi közrem�ködésünket igényli, hogy � m�ködhessen. Ahol ez a hit él, ott – láthatóan vagy láthatatlanul – él (élni kezd) az Egyház s a plébánia. Irodalom A magyarországi egyházközségi képvisel�testületek szabályzata, a MKPK kiadása, 1993. A magyarországi katolikus egyházközségek igazgatási és adóztatási szabályzata, Eger, 1994. Csanád B.: Plébániahivatal vagy egyházközség? Teológia 1986/3., 141–144. Csanád B.: Plébániák 2000-ben, Teológia 1984/1., 8–12. Cselényi I. G.: Célcsoportok kialakítása a plébánia életében, Teológia 1984/1., 41–46. Gál F.: Helyi közösség – helyi egyház, Teológia 1984/1., 31–33. Gyulay E.: „Lelkitükör” plébánosoknak, Teológia 1984/1., 55–58. Honsel, B.: Lelkipásztorkodás és emberi kapcsolattartás, Teológia 1994/4., 251–254. Kaufmann, F. X.: Bedeutung kleiner Gemeinschaften für die Weitergabe des Glaubens aus religionssoziologischer Sicht, Wort und Leben (Magdeburg) 1990/1,32–44 Kleiner R. J. : Gruppen und Basisgemeinden in ihrer Bedeutung für eine lebendige Pfarrseelsorge, in: Wiener J., Erharter H. : Pfarrseelsorge, Herder, 1977, 48–64. Kozma I.: Közösen az egyház szolgálatában, Teológia 1986/3., 170–174. Patsch, J.: Szükségmegoldásoknak nincs jöv�je! Megoldás-e a növekv� paphiányra a „kooperatív közösségvezetés”? Teológia, 1995/3., 181–185. Pini C. : Il consiglio pastorale parrocchiale, Torino, 1977. Rahner K. : Friedliche Erwägungen über das Pfarrprinzip, Schriften II., Benziger 1968. 299–338. Szervezeti szabályzat egyházközségeink jöv�jéért (beszélgetés Póka György püspökkel), Teológia 1984/1., 2430. Teleki B. : Az új kódex és Isten népe, Szolgálat 80/76–85. Teleki B.: Hogyan jön létre a befogadó közösség, Teológia 1991/3., 145–153. Tomka F.: Plébánia – missziósközösség, Teológia 1984/1., 12–17. Wess P. : Ihr alle seid Geschwister (Gemeinde und Priester), Mainz, 1983.
Wiener J., Erharter H. : Gemeindekatechese, Herder 1981.
Rónai Zoltán CIGÁNY MIATYÁNK Ceferino Giménez Malla – ragadványnevén Pelé – oltárra emelése a cigányság és a vallás kérdésére, az Egyházban elfoglalt helyére irányította a figyelmet. Mi a való helyzet az új boldog szül�hazájában? Természetesen függetlenül attól, hogy Sevillában, a látványos és szinte szenvedélyes légkör� körmeneteken saját testvérület is részt vesz, és körülhordozza „a cigányok Krisztusát”, s hogy Córdoba tartományban évente cigánybúcsút tartanak a Virgen de la Sierra, a Hegyvidéki Sz�z Mária tiszteletére. A spanyol püspöki kar madridi székhelyén Országos Cigány Titkárság m�ködik, és vezeti az Apostolado Gitano, a cigányok közötti lelkipásztorkodás munkáját. Ez mintegy 35 esztendeje indult széleskör� szervezettel, ami korántsem azt jelenti, hogy korábban ne lettek volna, és ne lennének ma is más, helyi, egymástól független kezdeményezések. Akkor az egész országot hét körzetre osztották, és minden egyházmegyében külön lelkipásztorkodási központ alakult. A titkárságon hangsúlyozzák: az evangéliumi jóhír terjesztésér�l van szó, nem pedig szociális és kulturális munkáról. Azzal mások foglalkoznak, például egy n�i kongregáció, mely Torrent nagyközségben (Valencia tartomány) 200 cigánygyereket tanít. Cigányok jelenlétér�l Spanyolországban el�ször egy 1425-ben keltezett, aragóniai okirat ad hírt, 1462-ben pedig Andalúziában fogadják nagy el�zékenységgel az els� cigánycsoportot. A XV. század végén azonban már ellenük irányuló rendelkezéseket hoznak. A XVIII. században nem járnak nagy eredménnyel a letelepítésükre irányuló er�feszítések. Sokszor varázslással, boszorkánysággal rágalmazzák az idegen szokásokat követ�, a lakosságtól elkülönül� cigányokat. [Castilla-La Mancha országrészben az inkvizíció által perbe fogott 568 külföldi között két húngaro is volt.1 Sajnos, nem tudjuk, mivel vádolták �ket, sem azt, hogy valóban magyarok voltak-e vagy cigányok. A spanyolban, különösen a népnyelvben a közelmúltig „húngaró”-nak hívták a nomád, esetleg mutatványos cigányt. Ilyen értelemben használja a szót a Nobel-díjas Juan Ramón Jiménez népszer�, Platero meg én cím� „andalúz elégiájában”2, és Enrique Díez Canedo az „ezer legszebb spanyol vers” közé felvett költeményében (Han venido los húngaros, megjöttek a . . .)3. Ez a jelentés átkerült az amerikai spanyolba is, mint azt Miguel Ángel Asturias Guatemalai mondák cím� m�vének els� története bizonyítja. Míg azonban az el�bbieknél ezek a cigányok rongyaikban is rokonszenvet kelt� alakok, s valahogy a szabadság, a függetlenség megtestesít�iként jelennek meg, az utóbbi arról beszél, hogy „gyermekeket rabolnak, lóhúst esznek, az ördöggel cimborálnak, és menekülnek Isten el�l”.4] A spanyol cigányok, a kalék számát félmillióra becsülik, de kitehetnek pár ezret a Portugáliából és újabban Jugoszláviából és Romániából bevándoroltak is. Igazi nomád már csak kevés lehet; egyesek gyakori költözésének f� oka talán éppen az, hogy a helyi hatóságok az engedély nélküli települések elhagyására kényszerítik �ket. A nagy többség letelepült, és a hagyományos bevételi források megsz�ntével (lócsiszárság, üstkovácsság, drótozás) a hetivásárokon kereskedik, mez�gazdasági idénymunkával, régiségek felkutatásával foglalkozik, gyümölcsöt, virágot és sorsjegyet árul, öregasszonyok pedig kéregetnek. Egyesek jó jövedelmi lehet�séget találtak a kábítószerekben. Elt�ntek a majommal, utóbb kecskével járó mutatványosok, helyettük telepes zenegépekkel muzsikálnak az utcán. Arisztokráciájukat jól keres� flamenco énekesek, táncosok és gitárosok képezik, de akad egy-egy bikaöl� is. Arra vonatkozólag, hogy mennyit ér el a lelkipásztorkodás, senki nem mer számokról beszélni. Van egy-két cigány pap, náluk több az apáca. A nehézségekre, különösen az elszigetelt kísérletek esetében, jellemz� P. Gumersindo Mendoza O. P. 1997-ben papírra vetett rövid beszámolója.5 Ocaña La Mancha-i községben, ahol domonkos kolostor van, 1973-ban kezd�dött a cigányokkal való foglalkozás. „Szükségét éreztük – írja –, hogy hirdessük az evangéliumot az ott lakó, mind szociális, mind vallási szempontból marginált 200 cigánynak. A gyerekek kezdtek iskolába járni, a feln�ttek többségének elemi képzettsége sem volt. Akkor kezdtek a falvakban régiségek után kutatni. Ez indította �ket arra, hogy igyekezzenek m�vel�dni és hajtási engedélyt szerezni. Az érdekl�d�ket írni-olvasni tanítottuk, s egyesek elhelyezkedtek az épít�iparban, söntésekben.” „Hogy vonzzuk �ket, flamenco tánccsoportot alakítottunk. Az el�adások bevételét a kolostortemplom egyik kápolnájának restaurálására fordítottuk, hogy legyen valami sajátjuk. Ott helyeztük el a »cigány Madonnát«. Növekv� tisztelete láttán kértük Marcelo González bíboros prímást, jelöljön ki egy cigányünnepet. Május els� vasárnapjára, az anyák napjára esett választása, hogy Sz�z Mária vezesse �ket Krisztushoz. Nagyszombaton keresztutat tartottak, Jézus-szoborral járták a községet. Bár hivatalosan nem alakult cigánytestvérület, vezet�ik a vallásos aktusokon a hatóságok képvisel�ivel együtt vettek részt, s így már nem érezték magukat kizártnak.” „A kolostorban terem állott rendelkezésükre, hogy megünnepeljék az esküv�ket, keresztel�ket és els� áldozásokat. Közölték, ha beteg volt a családban, s ezek a szentségekben is részesültek. Mivel nagy közöttük a halottak kultusza, az elhunytakért mondott misékben sem volt hiány.” A beszámoló nem említi, mikor szakadt meg mindez. Más források szerint talán tíz éve. A vég miértjére azonban utal. „Jelenleg kevés a katolikus cigánycsalád. Többségük evangélikus csoportokhoz csatlakozott. Az aranjuezi prédikátorok termékeny talajt leltek, és lassan magukhoz vonzották �ket.” A cigány Madonna a kápolnából a kolostori lépcs�házba került. Valószín�leg túlzott a számítás, mely szerint az utóbbi négy-öt évben a spanyol „protestánsok” száma 300 000-rel növekedett, s mintegy 80%-a cigány.6 Mindenesetre felt�n� az „allelujások” térhódítása, a magát evangélikusnak (vagy evangéliuminak) nevez� Filadelfia-egyház. A sajtóban „keresztény fundamentalistáknak” is min�sítették �ket. Sikerükben bizonyára nagy szerepet játszik, hogy a prédikátorok is cigányok szoktak lenni, és a közösségek etnikailag egységesek. Az összejöveteleken nagy tér jut az éneknek és ritmusoknak; dalaikat �k maguk a néger spirituálékkal hasonlították össze. Úgy tudják, hogy Boldog Ceferino rokonságának a többsége is a Filadelfia-egyház tagja. Megjegyzend� azonban, hogy a különböz� közösségek imaóráin résztvev�k nagy többsége n�, s a jelek szerint magas hányaduk nem kitartó. A katolikus egyházi köröket és a hagyományos protestáns közösségeket – mintegy 40 000 f� az egész országban – nyugtalanítja az „ihletett” és „látnok vezet�k”, továbbá az amerikai hitterjesztési módszerek megjelenése. Mindez hozzájárul, hogy egyes gyülekezetek szekta jelleg�vé váljanak. Jellemz�ek a hirtelen „megtérések” és a természetfelettit mindennapivá tev� hit. Egy visszavonult prédikátor hozzátartozója mondta: „Lehetetlen volt úgy élni. Éjjel-nappal szólt a telefon, hogy az egyiknek látomásai vannak, a másikat megszállta az ördög . . .” A kitartás hiánya áll azonban a katolikus cigányokra is. Enrique Giménez, a Diálogo Gitano cím� lap szerkeszt�je nem is mer haladásról beszélni, és a különböz� mentalitás fontosságát hangsúlyozza anélkül, hogy részletekre térne ki. Ide tartozhat a sokak szerint érvényben lév� „cigánytörvény” is, mely szentesíti a vérbosszút, és egyes esetekben elfogadja a válást. Az említett, Cigány Párbeszéd cím� lap 1981 óta jelenik meg negyedévenként 16 oldalon, bár néha nagy késéssel. Felt�n�, hogy a boldoggáavatás el�estéjén kiadott számban közölt levelek többségét Milánóban keltezték. Ez is bizonyítja, hogy tartják a kapcsolatot hasonló, külföldi kezdeményezésekkel.7 Ceferino, „a jó cigány” lakóházának helyreállítása Barbastro városában a Titkárság egyik célja. Javasolták táborhely létesítését is külföldr�l érkez� zarándokok számára. Hangszalagon vallásos cigány dalokat adtak ki Így imádkozik a népem címmel. Cigány, kaló nyelven itt Szentírás nincs, de egy szentkép hátlapján olvashatjuk a cigány miatyánkot: Bato nonrio, sos socabas on or otalpe, manjarificado quejesa tutne acnao. . .
1 Blázquez Miguel, Juan: La Inquisición en Castilla-La Mancha. Madrid, 1986. 222. és 229. o. 2 Jiménez, Juan Ramón: Platero y yo. Számtalan kiadása közül az egyik: Madrid, 1957. XXXIII. fejezet: Los Húngaros, 93–95. o. 3 Bergua, José (szerk.): Las mil mejores poesías de la lengua castellana. Madrid, XXI. kiadás, 1965, 572–573. 4 Asturias, Miguel Ángel: Tres obras. Caracas, 1977. 11. o. (Faluba Kálmán szíves közlése.) 5 Gépírásos beszámoló, két oldal, a szerz� birtokában. 6 El Cristo de los gitanos. El País, 1997. júl. 13. 7 Diálogo Gitano, 81. szám, 1997 jan.–márc.
|