LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS


Nemes Ödön

KÖZVETLEN  KAPCSOLATBAN
 A  SZENTLÉLEKKEL

A Szentlélek működésének felismerése
a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokban

A Szentlélek munkálkodásának mélyebb ismerete fontos célja a mostani Szentlélek-évnek. Magyarország jelenlegi helyzetében is aktuális a János-levél megállapítása: „Szeretteim! Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta áradt ki a világba.” (1Jn 4,1)

Ez az írás ehhez akar segítséget nyújtani. Különféle módokon lehetne a Lélek irányításának felismeréséhez és megvizsgálásához vezető útról beszélni. Én most kiragadok egyet a sok közül.

A lelkigyakorlatokban történő választás

Az életállapot (hivatás, házasság, szerzetesi vagy papi életforma) teljes ignáci lelkigyakorlatokban történő választására szűkítem le írásomat, mert ott jól meg lehet figyelni a Szentlélek irányítását, ami a választási folyamatnak központi témája. A teljes ignáci lelkigyakorlat történhet harmincnapos zárt formában vagy több hónapon keresztül a mindennapok lelkigyakorlataként. Az ignáci lelkigyakorlatokat már az első időktől fogva a „választás rendszerének” tartották. Az 1599-ben megjelent hivatalos direktórium (magyar fordítása: Budapest, 1986) jelentős része erről a választási folyamatról szól.

Hosszú éveken keresztül Japánban sok lelkigyakorlatozót kísértem személyesen irányított formában. Ezek a lelkigyakorlatok vagy évenként nyolc napig tartottak 3-4 éven keresztül, vagy egy alkalommal harminc napig. Ezek olyan lelkigyakorlatok voltak, ahol a lelkigyakorlatozók életformájának „józan és helyes választása” (Lgy 175) volt a központi téma. A Szentlélek irányításának megfontolt megkülönböztetése (a szellemek megkülönböztetése) különleges jelentőséget kapott ezeken a lelkigyakorlatokon. A lelkigyakorlatozó egész életére szóló választást hozott hosszabb előkészület, több napos bevezető gyakorlatok alapján, és maga a választási folyamat is több napot vett igénybe. Isten akaratának a Szentlélek irányításával történő felismerése mindig csodálattal töltött el. Sokszor tapasztaltam a lelkigyakorlatok alatt Jézus szavainak beteljesülését: „Amikor eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,13)

Közvetlen kapcsolatban a Szentlélekkel

Az ignáci lelkigyakorlatok választási folyamatában fontos, hogy a lelkigyakorlatozó közvetlen kapcsolatba tudjon lépni a Szentlélekkel, mert így tudja felismerni Isten akaratát, miután megkülönböztette azt más belső vagy külső befolyásoktól.

Szent Ignác nagyon fontosnak tartotta ezt a Lélekkel való közvetlen kapcsolatot. Lelkigyakorlatos-könyvében erről így beszél: „Sokkal jobb, ha a Teremtő és Úr1 közli magát a szolgálatra kész lélekkel, átölelve és szeretetére és dicsőítésére vonva őt, és arra az útra vezetve, amelyen ezentúl jobban szolgálhat neki . . ., hogy a Teremtő a teremtménnyel és a teremtmény az ő Teremtőjével és Urával közvetlen kapcsolatban tevékenykedjék.” (Lgy 15)

Szent Ignácnak ez a kifejezése, hogy az Úrral, a Szentlélekkel közvetlen kapcsolatba lehet jutni, ma is meg a XVI. században is sokak számára különlegesnek, talán még túlzónak is tűnhet. Szent Ignácot meghurcolták, börtönbe vetették Lelkigyakorlatos-könyvének ilyen kifejezései miatt, mégsem engedett ebből. Arra viszont igen nagy gondot fordított, hogy ne tulajdonítsunk minden lelki, belső megmozdulást könnyedén a Szentléleknek. Az, amit a Lélek munkálkodásáról ír Lelkigyakorlatos-könyvében, világosan mutatja, hogy Szent Pál felszólítását magáévá tette: „A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok!” (1Tessz 5,19–22)

A belső megmozdulások megfontolt megkülönböztetése2

A Lélek tevékenységének megvizsgálását nagyon fontosnak tartotta Szent Ignác. Ugyanakkor nagyon is tudatában volt annak, hogy ennek során nagy a veszély a tévedésre.

Ezen veszélyek felismerésében akar Szent Ignác segítséget nyújtani világosan megfogalmazott „szabályai”-val. Kétféle „szabálysorozatot” ajánl: a kezdők számára (Lgy 314–327), illetve azoknak, akik már megfelelően előkészültek az életállapot választására (Lgy 328–336).

A kezdőknél elsősorban azt kell felismerni, hogy valaki általában a jó vagy a rossz hatása alatt van-e, bűnt bűnre halmozva él-e, vagy lendülettel halad előre a Lélek útján, a jóról a jobbra. Ennek felismerése azért fontos, mert a jó és a rossz különféleképpen befolyásolja a kezdő lelkigyakorlatozót.

Hogy ez a felismerés megtörténjen, fontos a „vigasz” és a „vigasztalanság” helyes ismerete (Lgy 316, 317). A valódi vigasz tekinthető a Szentlélek ajándékának3, ami segít az Ő kegyelmi tevékenységének felismerésében. Mind a „vigasz”, mind a „vigasztalanság” különleges értelemben használt ignáci szakkifejezések. A lelkigyakorlatozó kísérőjének az a feladata, hogy már a lelkigyakorlatok elejétől mindig kérdezze meg a lelkigyakorlatozót, milyen belső megmozdulásokat tapasztal. Ezek alapján lehet felismerni, hogy mennyire engedte át magát a lelkigyakorlatozó a Lélek vezetésének, és mennyire volt képes a Lélek irányítására pozitívan reagálni.  

A lelkigyakorlat kezdetétől fogva fontosnak tartja Szent Ignác a vigasztalanság felismerését is. Erről többet beszél, mint a vigaszról. Részletesen megmagyarázza, hogyan lehet ellene harcolni, és mit lehet a vigasztalanság tapasztalataiból tanulni (Lgy 318–322). A kezdőknek három gyakorlati szabályt javasol az „ellenség” felismerésére (Lgy 325–327), nehogy annak csapdájába kerüljenek. Röviden szól arról is, hogy mi a helyes magatartás a vigasz állapotában (Lgy 323–324).

A kísérő szerepe a választás folyamatában

A lelkigyakorlat kísérőjének szerepe különbözik a kezdők, illetve a választásra készülők esetében. A továbbiakban arról lesz szó, hogy mi a kísérő szerepe a választás folyamatában, ami elsősorban a lelkigyakorlatozónak a Szentlélekkel való közvetlen kapcsolatát illeti.

A Szentlélekre tekintve . . .

A kísérő úgy tudja segíteni a lelkigyakorlatozót a belső irányulások, a „szellemek” megvizsgálásában, megkülönböztetésében, ha egyedül a Szentlélekre tekint, és azt nézi, amit Ő kíván a lelkigyakorlatozó életében. A kísérőnek nem szabad a Lélek és a lelkigyakorlatozó közé állnia. Egyetlen feladata, hogy a Lélek irányításával együttműködjön. Ezt akkor teheti meg, ha nem próbálja saját elgondolásait ráerőszakolni a lelkigyakorlatozóra. Ne akarja elvont fogalmakkal irányítani, befolyásolni a lelkigyakorlatozót. Ne adjon olyan példákat, saját és mások életéből, amelyeket követendőként állít a lelkigyakorlatozó elé, mert ezzel gátolná az illető szabadságát. Ne a Lélek előtt menjen, hanem utána, és segítse a lelkigyakorlatozót, hogy felkészüljön a Lélek befogadására, ami gyakorlatilag az igazi szabadságra való segítésben áll. A Szentlélek csak a szabadság légkörében tud munkálkodni.

A kísérő olyan segítséget nyújtson, amely a lelkigyakorlatozót képessé teszi az akadályok, a csapdák, a lehetséges tévedések, rendetlenségek felismerésére és elkerülésére. A Szentlélek felé a lelkigyakorlatozónak – a kegyelmi indításoknak megfelelően – magától kell haladnia, szabadon kell közelednie a Lélekhez. A kísérőnek nem szabad őt sem sürgetnie, sem hátráltatnia. Ennek betartása különösen is fontos a választás folyamatában, mert a lelkigyakorlat alatt történő választás a lelkigyakorlatozó egész életére kihat. A választásnak az Isten akaratán kell alapulnia, nem emberi tanácson vagy rábeszélésen. A lelkigyakorlatozónak meg kell győződnie arról, hogy Isten hívta őt erre a választásra, elhatározásra, mert „minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, gyökerestül ki fognak tépni” (Mt 15,13).

A jövő nehézségei közepette a lelkigyakorlatozónak nagy segítségére lesz az a meggyőződés, hogy Isten hívta arra az életformára, tehát meg is fogja őt segíteni annak megélésében.  A választás életbe ültetése sok küzdelemmel és kísértéssel fog járni, gyakran olyan körülmények közepette, ahol a lelkigya- korlatozó nem kap emberi támogatást. Ilyenkor nagy segítség lesz számára, ha az égre tekintve elmondhatja: „Egyedül az Úr vezetett!” (MTörv 32,12)

Mitől kell megóvnia a kísérőnek a lelkigyakorlatozót?

A harmincnapos ignáci lelkigyakorlatok alatt a kísérő számára a választás időszakát lehet mondani a legnehezebbnek. Ebben az időszakban a szokottnál is több belső megmozdulást tapasztal a lelkigyakorlatozó. A félrecsúszás, megtévesztés veszélye is sokkal nagyobb. Olyan választásról van szó, amelyet nem a saját erőfeszítéséből, hanem a Lélek vezetése alatt tesz. Mindennek felismerését és követését a „gonosz lélek” meg akarja akadályozni, tehát a kísérőnek résen kell lennie. Az ő feladata nem abban áll, hogy a lelkigyakorlatozót befolyásolja, hanem abban, hogy megóvja a tévedésektől, megmutassa, milyen akadályok állhatnak útjában a Lélek követésében, és ha szükséges, rávezesse, hogy ez vagy az az irány nem a Szentlélek sugallata szerinti.

A kísérőnek egyik fontos feladata elősegíteni, hogy a lelkigyakorlatozó ne azt válassza, ami ösztöneiből, önző vágyaiból fakad, hanem azt, ami Isten akarata szerinti. Ennek megkülönböztetéséhez segítségre van szüksége. Ha a lelkigyakorlatozó csak saját kedvtelései szerint akar eljárni, ha csak a maga tapasztalatára és erejére, ítélőképességére akar támaszkodni, súlyos tévedések áldozata lehet. Azért, hogy ne essen ebbe a csapdába, a lelkigyakorlatozónak szüksége van a kísérő segítségére.

A kísérő szabadsága

A választás folyamatában a lelkigyakorlatozó számára talán mindennél fontosabb az, hogy nyitott legyen a Lélek irányítására. Ebben a kísérő szabadsága, részrehajlástól és ragaszkodástól való mentessége elengedhetetlen feltétel. „A gyakorlat kísérője ne forduljon, ne hajoljon sem egyik, sem másik oldal felé, hanem középen maradjon, mint a mérleg nyelve” (Lgy 15), mert ha nem így jár el, a Lélek nem tud közvetlen kapcsolatba kerülni a lelkigyakorlatozóval. Ha saját gondolatait, meglátásait, óhajait elmondja a lelkigyakorlatozónak, könnyen háttérbe szoríthatja a Lélek befolyását. A kísérő tehát legyen olyan szabad, hogy ne legyen semmi más gondja, célja, csak az, hogy Isten akarata valósuljon meg.

Az igazi belső szabadság teszi a kísérőt érzékennyé saját belső megmozdulásainak helyes megkülönböztetésére és a Lélek tevékenységének érzékelésére. Ha megvan ez a szabad tisztánlátás, akkor látja a lelkigyakorlatozó belső irányulásait, megmozdulásait, azt a „szent helyet”, ahol a Lélek és a lelkigyakorlatozó közvetlenül kapcsolatban van.

Felkészülés a választásra

Azt kell először is leszögezni, hogy a szoros értelemben vett ignáci választás olyan lelkigyakorlatozónak szól, aki életállapotában még nem kötött: nem házas, nem szerzetes, nem pap. A kötött állapotúnak nem választásra, hanem életreformra van szüksége. Az ilyen lelkigyakorlatozót abban kell segíteni, hogy megtalálja a helyes hozzáállást az adott életállapotához.

Mielőtt a választás folyamata elkezdődne, tisztázni kell bizonyos fogalmakat, és meg kell győződnie a lelkigyakorlatozónak és a kísérőnek a szükséges feltételek meglétéről.

 A választás tárgya

Fontos világosan látni, hogy mivel kapcsolatban lehet választást végezni. Csak valami jó dolog eshet választás alá. Legtöbb esetben a lelkigyakorlatozó életállapota vagy annak valamilyen részletkérdése lesz a választás tárgya. Az életállapot megreformálása szoros értelemben nem tekinthető választásnak.

Az ignáci lelkigyakorlatokban az életállapot választása két dolog körül forog: meg kell-e maradni a parancsok útján, vagy az evangéliumi tanácsok útjára kell-e lépni.

Tisztázandó fogalmak

Mielőtt elkezdődne a választási folyamat, a kísérőnek még egyszer fel kell hívnia a lelkigyakorlatozó figyelmét arra, hogy valójában miben áll a vigasz és a vigasztalanság, mert ezeknek a belső megmozdulásoknak a megkülönböztetése a Lélek munkálkodásának felismeréséhez elengedhetetlen. Erről már a lelkigyakorlat első részében szó volt (Lgy 316, 317).

Visszatekintés a lelkigyakorlat eddigi folyamatára

Fontos felidézni a helyes választáshoz azokat a kegyelmeket, amelyek előkészítenek a jó választásra. Ez úgy történhet, hogy a kísérő visszatükrözi a lelkigyakorlatozónak azokat a fontosabb kegyelmeket, amelyekről a lelkigyakorlat eddigi folyamán a kísérőnek beszámolt. Visszatérhet például a Krisztus Király-elmélkedésre (Lgy 91–98), a Két Zászló (Lgy 136–147), a Három Binárius (Lgy 149–156) kegyelmeinek felfrissítésére. Ezek az elmélkedések elengedhetetlenek a választásra való ráhangolódás szempontjából.

Mennyire erős a vágy Jézus követésére?

A lelkigyakorlatok kegyelmeinek újból való átélése és megízlelése arra szolgál, hogy a lelkigyakorlatozó vizsgálja meg magát, kész-e Jézus feltétel nélküli követésére, és valóban érzi-e magában a semmivel sem összehasonlítható, erős ragaszkodást Jézus Krisztushoz.

Eddigi tapasztalatainak felfrissítése arra is szolgálhat, hogy felfedezze magában a még megmaradt helytelen ragaszkodását a világias dolgokhoz. Ha úgy érzi, hogy Jézus radikális követésére még nem elég erős az akarata, akkor kérje a kegyelmet ehhez.

A választás elkezdéséhez fontos feltétel a vágyódás arra, hogy Jézushoz jobban hasonlóvá legyen:

    inkább akarja és szabadon válassza a szegénységet a szegény     Krisztussal, mint a gazdagságot,

    inkább a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a      megtiszteltetést,

    inkább kívánja, hogy együgyűnek és bolondnak tartsák     Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak     ebben a világban (vö. Lgy 167).

Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a lelkigyakorlatozó

    legyen hajlandó bármire, ami Isten akarata és tetszése szerinti,

    legyen kész megválni bármitől, ha az Isten tetszésével nem talál-     koznék (vö. Lgy 155),

    legyen kész átadni magát egészen Isten kezébe.

Ez a helyes hozzáállás a választáshoz, de ezt a lelkigyakorlatozó nem a saját erejével éri el, hanem Isten kegyelmével. Ezért fontos, hogy a Két Zászló hármas imabeszélgetését újra és újra elvégezze (Lgy 156,157), és kérje ehhez Isten kegyelmét, a Tőle származó erőt és bátorságot, amint ez Szent Ignácnak is szokása volt.

A választás „ideje”

Nagyon fontos, hogy a választás a lelkigyakorlatozó életében a megfelelő „idő”-ben történjen. Ez nemcsak azt jelenti, hogy sem előbb, sem utóbb, mint az neki megfelelő, hanem főleg azt, hogy alkalmas lelkiállapotban történjen meg a választás, mert ez elengedhetetlen a Lélek munkálkodásának felismeréséhez. Fontos, hogy a lelkigyakorlatozó szabadon felismerje, hogy eljött-e az alkalmas „idő” a választásra.

Eljött-e az „idő” a választásra?

Akkor jött el a kellő „idő” a választásra, amikor az előzőekben megmagyarázott feltételek megvannak, és a Szent Ignác által jelzett három „idő”, vagyis a megfelelő lelkiállapot valamelyike, jelen van a lelkigyakorlatozó tapasztalatában.

A kellő időpont felismerése sajátos nehézségeket jelenthet a lelkigyakorlatozónak: a választás folyamatának nehézségeitől könnyen elriadhat, becsaphatja magát, ürügyet kereshet a késlekedésre. Ez pedig nem jó, mert a Szentlélek nem tűri a lusta huzavonát.

Az „első idő” a választásra

Az „első idő”-ben a Lélek úgy mozgatja és vonzza a lelkigyakorlatozót, hogy még kételkedni sem tud abban, mi Isten akarata az ő számára. Ez történt Szent Pállal megtérésekor. Napjainkban talán nincs sok ilyen csoda jellegű hívás, mégis megtörténhet, hogy hasonló esetekkel találkozunk. Az ilyen lelkiállapotban lévő lelkigyakorlatozó olyan szeretetáradást és megelégedettséget tapasztal, és az Isten akarata olyan biztos fényben mutatkozik, hogy minden kétség lehetetlen. Ebben az esetben nincsen szükség szabályokra, a választás folyamata sem igényel sok időt. Fontos azonban, hogy az „előzetes ok nélküli vigaszból” fakadó megvilágosodás utáni szakaszban se essen csapdába a lelkigyakorlatozó.

 A „második idő”

Ez az „idő” már kevésbé rendkívüli, mint az előző. Ilyenkor a lelkigyakorlatozónak van elegendő világossága és ismerete az átélt vigaszok és vigasztalanságok miatt, és ezért a különböző belső megmozdulásokat, irányulásokat meg tudja különböztetni. A lelkigyakorlatozót különféle sugallatok és belső indítások mozgatják, s ezek olyan hatásosak, hogy minden okoskodás nélkül vagy egészen kevés fontolgatás után a Lélek magával ragadja az akaratot Isten szolgálatára, a jobb, a tökéletesebb út felé.

 A „harmadik idő”

Ha a „második idő” nem áll rendelkezésre, van még egy „harmadik idő” is, amely olyan nyugodt lelkiállapotra vonatkozik, amikor a lelkigyakorlatozót belső megmozdulások nem befolyásolják, és természetes képességeit szabadon használva fontolja meg a különféle alternatívákat. Ebben az „idő”-ben a lelkigyakorlatozó az értelmét használja, és a választás ellen, illetve mellett szóló érvek mérlegelésével jut el az igazság világos ismeretére. Az értelem mintegy világító mécsest tesz az akarat elé, hogy az akarat azt válassza, amit az értelem minden szempont megfontolása után jobbnak ítél.

Ha ebben a „harmadik idő”-ben történik a választás, ajánlatos a választás után a lelkigyakorlatozónak visszamennie a „második idő”-re, és bemutatni a Léleknek a megtörtént választást, hogy így a vigasz és a vigasztalanság tapasztalatain keresztül megerősítést kapjon arra vonatkozóan, mennyire van választása harmóniában a Lélek irányításával.

Előgyakorlatok a választáshoz

a) Nagyon hasznos imabeszélgetéssel (Lgy 63, 147, 156) kezdeni a választás folyamatát. Kérem például, hogy a Lélek válasszon ki engem a valóságos szegénységre. Ezt szabad elhatározással kérem, és könyörgök ezért, föltéve, hogy ez az Isteni Jóság szolgálata és dicsérete (vö. Lgy 157).

b) Az is szükséges, hogy a választásban azt a célt tartsam szem előtt, amire teremtve vagyok, ami értelmet ad egész életemnek. Ez azonos a lelkigyakorlat elején a fundamentumban („vezérelv és alapigazság”: Lgy 23) megfogalmazott életcéllal. Ha ezt jól átelmélkedem, magamévá teszem, a választás folyamata megfelelően célirányos lesz.

Az életcél szem előtt tartása azért fontos, mert „bármit válasszak is, annak olyannak kell lennie, hogy segítsen engem az életcélomhoz. Vigyáznom kell, hogy ne a célt szabjam és irányítsam az eszközökhöz, hanem az eszközöket a célhoz. Megtörténhetik ugyanis, hogy sokan elsődleges célként választják a házasodást, ami eszköz, és csak másodlagosan, hogy a házasságban Istennek, a mi Urunknak szolgáljanak, holott ez az istenszolgálat a cél” (Lgy 169). Fontos tehát, hogy semmi se indítson engem arra, hogy ilyen vagy olyan eszközt használjak vagy mellőzzek, egyedül Istennek, a mi Urunknak szolgálata és dicsőítése és Isten értékrendje szerinti boldogságom.

c) Ezután állítsam szemem elé azt a dolgot, amelyről választani akarok (vö. Lgy 178).

d) Ezután „kérjem Istent, a mi Urunkat, hogy indítsa meg akaratomat, és oltsa lelkembe, amit a szóban forgó dologban tennem kell: ami inkább van az ő dicsőségére” (Lgy 180).

A választás folyamata a „második idő”-ben

A választási folyamat alatt a lelkigyakorlat napi öt imaórája tovább folytatódik a Krisztus Urunk misztériumairól szóló szemlélődésekkel. A szemlélődésben kapott világosság fényében kérem, hogy felismerhessem, magamévá tehessem Isten akaratát. A választás tehát nem a szemlélődések helyett van és nem azok idejében, hanem azokat követően történik.

Szemem elé állítom az evangéliumi tanácsok útját, és megfigyelem, vigaszt vagy a vigasztalanság érzéseit tapasztalom-e. Ezután a parancsok útját állítom magam elé, és ugyanerre figyelek. A választás nem abban áll, hogy okokat, érveket, következtetéseket végzek, hanem abban, hogy hallgatom a Lélek szavát, érzékennyé teszem magamat annak megtapasztalására, hogy melyik irányba akar engem vezetni. Jézusra tekintve gyakran megújítom önátadásomat és a Lélek vezetése iránti vágyamat. Közben ügyelek arra, hogy szűnjék meg szívemben az önakarat és minden Jézus útjától eltérítő hajlam.

A „második idő”-ben történő választásnak egyik gyakorlati módját Szent Ignác egy hasonlattal így írja le: Azt tegyük, amit egy udvari ember tesz. A fejedelem elé különféle ételeket visz, hogy így tudja meg, melyik lesz a kedvére. A lelkigyakorlatozó hasonlóképpen tegyen: mély alázattal, lángoló szeretettel, azzal a vággyal, hogy Isten kedvére tegyen, hol az egyik, hol a másik időpontban, majd az egyik, majd a másik lehetőséget kínálja fel a Léleknek, megfigyelve, hogy melyik van inkább tetszésére, melyiket óhajtja inkább. Közben szíve legmélyéből ismételgesse: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?

A választás folyamán fontos, hogy kísérőmnek beszámoljak belső megmozdulásaimról, legyenek azok bármilyen irányba szóló indítások. A kísérő segítségével Szent Ignác szabályait alkalmazva meg kell különböztetnem minden belső megmozdulásomat.

Mit kell különösen is megkülönböztetni
a „második idő”-ben?

Ha a választás a „második idő”-ben történik, a lelkigyakorlatozónak behatóbban meg kell különböztetnie a belső megmozdulásokat, és a kísérőnek is segítenie kell ebben. Ez két területen különösen is fontos.

Az első fontos terület a Szentlélektől jövő indítások, sugallatok megkülönböztetése az ellenség működésétől. A Lélek indításai „világosságot és lelki örömet adnak, és eltávolítanak minden szomorúságot és zavart, amelyet az ellenség hoz” (Lgy 329). Ezzel szemben az ellenségnek „az a szokása, hogy ilyen világosság ellen harcol úgy, hogy hamis okokat, ravaszkodásokat  és folytonos megtévesztéseket használ” (Lgy 329)

A második terület az „előzetes ok nélküli vigasz” megkülönböztetése a vigaszt követő időtől. „Egyedül Isten, a mi Urunk képes arra, hogy előzetes ok nélkül vigaszt adjon a léleknek.” (Lgy 330) Ehhez azonban Szent Ignác rögtön hozzáfűzi azt az utasítást, hogy „amikor a vigasz előzetes ok nélkül van, bár nincs benne cselvetés, mert kizárólag Istentől, a mi Urunktól származik” (Lgy 336), mégis a lelkigyakorlatozónak meg kell különböztetnie „a tényleges vigasz valódi idejét az utána következő időktől” (Lgy 336). Ez azért fontos, mert a vigasz után következő időszakban megvan a tévedés lehetősége. Ezért nagyon szükséges, hogy alaposan megvizsgáljuk azokat a gondolatokat, fogalmakat, benyomásokat és elhatározásokat, amelyek nem közvetlenül a Lélektől származnak.

Szent Ignác felhívja a figyelmet arra, hogy a vigasznak két fajtája van: az „előzetes ok nélküli vigasz” és az „előzetes okokból származó vigasz”. Ez utóbbi esetében, mind a jó, mind a gonosz képes vigasztalást adni. Ilyen esetben különösen fontos a megfontolt megkülönböztetés. A Szentlélek a lelkigyakorlatozó hasznára vigasztal, hogy az növekedjék a jóról a jobbra. Az ellenség pedig „épp az ellenkezőjére törekszik, . . .  hogy elvetemült szándékába és gonoszságába vonja a lelket” (Lgy 331).

Fontos tehát megfontoltan megkülönböztetni a jó felé haladó lelkigyakorlatozónál az ellenség működését, „aki a világosság angyalának alakját ölti fel” (Lgy 332). Ez úgy történik, hogy a lelkigyakorlatozónak olyan jó és szent gondolatokat sugall, amelyek éppen megfelelőnek tűnnek az illető számára. A gonosz így igyekszik lassanként a maga célját elérni. Még akkor is, ha valaki mindig a jobbat keresi, a gonosz rejtett cselszövésein keresztül el tudja téríteni a lelkigyakorlatozót az igazi jótól, a valóban jobbtól.

Egy példával lehetne ezt megvilágítani. Tegyük fel, hogy a lelkigyakorlatozó a következőt tapasztalja: „Isten megáldott engem jó egészséggel, fontos tehát, hogy a rám bízott feladatot felelősséggel és jól teljesítsem. Ehhez az kell, hogy minél több energiát fektessek munkámba. Tudom, hogy ez gyakran nagyon kifáraszt, de ez mellékes, fontos az, hogy jól, minél jobban és minél többet dolgozzam.” A valóság azonban az, hogy ez a lelkigyakorlatozó a sok munka miatt nem talál időt az Istennel való személyes kapcsolatra, és így mindjobban eltávolodik Tőle. Azzal vigasztalja magát, hogy minden, amit tesz, az Isten Országáért van, de valójában a Szentlélekkel való kapcsolata mindig gyengébb és felszínesebb lesz.

Ha az egész folyamatot megvizsgálná, világos lenne a számára, hogy a gonosz becsapta. Ezt a lelkigyakorlatozót a gonosz „a világosság angyalának alakját” öltve vezette félre: „a jámbor lélek ajtaján ment be, és a magáén jött ki.” (Lgy 332)

Fontos tehát, hogy a sugallatot – az egész folyamatba ágyazottan –  kezdetétől vizsgáljuk meg: Hogyan kezdődött, mi váltotta ki, hogyan folytatódott, és az milyen irányba mutatott? Egy folyamatról van szó, tehát van kezdete, folytatása, amelyik valamilyen határozott irányba mutat. Ilyenkor jó feltenni ezt a kérdést: milyen következményei lennének, ha a felismert irányba indulnék el? Így meg tudom állapítani, hogy az a folyamat Isten felé mutat-e, magam felé, a helyes szeretet megvalósítása felé, vagy csak az önszeretet felé.

Választás a „harmadik idő” szerint

Az is előfordul, hogy a választást a „második idő”-ben nem lehet megvalósítani, mert a lelkigyakorlatozó semmi említésre méltó belső mozdulást nem érez, illetve egyaránt tapasztal belső megmozdulásokat mind a két irányba: az evangéliumi tanácsok szerinti, illetve a parancsok szerinti életállapot felé. Nem világos, hogy merre irányítja a Lélek. Ilyen esetben a „harmadik idő”-ben történő választást kell alkalmazni, amire Szent Ignác két módot ajánl.

Ha az első mód (Lgy 178–183) segítségével elhatározás születik, a második mód (Lgy 184–188) segítségével is tegye mérlegre a választást a lelkigyakorlatozó. A jó választásnak biztos jele, ha az eredmény mind a két módnál ugyanaz.

A fent említett „második idő” előgyakorlatai azonosak a „harmadik idő” előgyakorlataival. A „harmadik idő” szerinti választás folyamata abban is különbözik a „második idő”-beni választástól, hogy a lelkigyakorlat alatt Krisztus Urunk misztériumaiból csak a legszükségesebbeket vesszük (pl. Lgy 158,159), mert a választásra több időt és energiát kell fordítani.

A lelkigyakorlatozónak nyugalomra van szüksége a jól megfontolt választás érdekében. Ha nem érzi magában a megfelelő nyugalmat, ne haladjon tovább, amíg a vihar le nem csillapodik, és ki nem derül az ég. Ha fel van kavarva a patak vize, semmit sem lehet látni benne.

A választás első módja a „harmadik idő”-ben

Gondolatban magam elé helyezem, világosan megfogalmazom azt, amiről választani akarok. Leírom ezt egy tagadó és egy állító mondatban. Például:

A) „Nem kérem a távol-keleti misszióba küldésemet.”

        B) „Kérem a távol-keleti misszióba küldésemet.”

Először a tagadó mondat (A) hátrányos, illetve előnyös következményeit írom le két külön papírra. Ha van idő, egy nap csak az egyik oldallal foglalkozom.

Ezután veszem az állító mondatot (B), amelynek hátrányait és előnyeit az előbb említett módon megfontolom, és leírom két külön papírra.

Ajánlatos minden meglátásom mellé nemcsak az értelmi okokat leírnom, hanem, ha lehetséges, az azzal kapcsolatos belső megmozdulásaimat, érzéseimet is.

A felsorolt okokhoz hozzácsatolom a tapasztalati érveket is, ha ezek rendelkezésemre állnak. Fontos, hogy számoljak gyengeségeimmel is.

Összehasonlítva a négy oldalra leírtakat, mérlegelem és fontolgatom (vö. Lgy 182), melyikből származik több hátrány, illetve több előny. A megfontolás alatt kizárólag a mi Urunk dicsőségét és szolgálatát, életem alapvető célját tartom magam előtt, mert ebből származik számomra az igazi jó. Így a nagyobb értékkel rendelkező érvek világosak lesznek számomra.

Ezt követően közlöm kísérőmmel, mely érvek milyen irányba mozgattak, és ennek következtében mit akarok választani.

Miután valamely választás vagy döntés világos lett, nagy buzgalommal imádkozni kezdek a mi Urunk színe előtt, és felajánlom neki választásomat, hogy fogadja el és erősítse meg, ha az az Ő nagyobb szolgálatára és dicsőítésére van. (Vö. Lgy 183)

 A választás második módja a „harmadik idő”-ben

Fontos, hogy a szeretet motiváljon választásomban. Hiszem, hogy Isten is azt akarja, hogy a szeretet indítson, amikor választok. Ezért érzékennyé teszem magam Isten szeretetének befogadására. Tudatosítom, hogy a különböző lehetőségek közötti választás mindig döntést is jelent a kisebb vagy nagyobb szeretet mellett. Bármilyen is legyen döntésem, az a legfontosabb, hogy Jézusért történjen. (Vö. Lgy 184)

Annak megvizsgálása érdekében, hogy választásom valóban a nagyobb szeretet indítására történt-e, Szent Ignác egy-két gyakorlati módszert ajánl. Például:

Képzelőtehetségemmel magam elé állítok egy embert, akit ezelőtt sohasem ismertem, sohasem láttam. Azzal fordul hozzám, hogy segítsem őt az evangéliumi tanácsok szerinti élet választásában. Első pillantásra megkedvelem ezt az embert, és én is igazán kívánom számára az Isten Szíve szerinti életet. Megfontolom, hogy mit mondanék neki, mit válasszon Isten nagyobb dicsőségére és Jézussal való boldogsága érdekében. Amit neki fontosnak tartok, ugyanazt a döntést hozom saját magam számára is. (Vö. Lgy 185)

Elképzelem, hogy halálos ágyamon vagyok. A halál kapujából visszapillantva fontolom meg választásomat: milyen választás és milyen mértékű radikalitás töltene el békességgel és örömmel halálos ágyamon. Ennek a fényében hozom meg döntésemet a jelen helyzetben. (Vö. Lgy 186)

Mérlegelem és fontolgatom, hogyan is érzem majd magam az ítélet napján. Meggondolom, hogy akkor milyen döntést tartanék helyesnek mostani ügyemmel kapcsolatban. (Vö. Lgy 187)

A fenti módszereket alkalmazva megteszem a választást, és felajánlom Istennek úgy, amint az előző folyamat végén tettem. (Vö. Lgy 188)

Könnyen félrevezethetők vagyunk

A Lélek irányításának felismerésére adott ignáci szabályok a modern embernek túl aprólékosnak tűnhetnek, ugyanakkor nélkülözhetetlenek, mert mindig megvan a tévedés lehetősége a Lélek irányításának felismerésében. Napjainkban sokan hivatkoznak arra, hogy szólt hozzájuk a Szentlélek. Ezeknek Szent Ignác most is azt mondaná: vigyázz, könnyen félreértheted, amit hallottál! Amit a Szentléleknek tulajdonítasz, lehet, hogy az saját gondolatod, és ha nem vigyázol, az nem más, mint önközpontúságod kivetítése. Abból,  hogy a választásod végén békét érzel a szívedben, még nem biztos, hogy a Szentlélektől kapott békét tapasztalod. Még az igazi vigasz szerinti választásba is belekeveredhetnek emberi elgondolások is (vö. Lgy 316).

Szent Ignácnak sok misztikus élményben volt része, mégis élete végéig a kisebb belső megmozdulásait is mindig megfontoltan megkülönböztette, mert tudta, hogy mindig megvan a félrevezetés lehetősége.

A választási folyamatban a lelkigyakorlatozó egész életére kiható döntés a tét. Ilyenkor Isten bővebben közli kegyelmét, világosságát, erejét a lelkigyakorlatozóval, aki nem önkényesen vágott bele a választási folyamatba, hanem őszintén meg akarta találni Isten akaratát. Azt is fontos tudnunk, hogy ezekbe az életre szóló döntésekbe az „emberi nem ellensége” is be akar avatkozni. Noha tudatában kell lenni a félrevezetés lehetőségének, de az Isten iránti bizalommal és a kísérő iránti őszinte nyíltsággal szembe lehet nézni az ellenség cselvetéseivel.

Milyen jelekre kell figyelni a választás folyamatában?

A félrevezetés elkerülése céljából ismernünk kell egy-két jelet, amelyek segítenek a Szentlélek irányításának felismerésében. Ilyen és hasonló jelekre különösen figyeljünk:

– Jel lehet az, ha a lelkigyakorlatozó úgy érzi, hogy az evangéliumi tanácsok szerinti élet nehézségei most semminek vagy jelentéktelennek látszanak a számára, noha korábban sok félelmet és bizonytalanságot érzett ezzel az életformával kapcsolatban saját elképzeléseire és mások tapasztalataira alapozva. Egy ilyen változás jó jele a Lélekkel való együttműködésnek (vö. Lgy 315). Ez a változás azt is jelenti, hogy a lelkigyakorlatozót a tanácsok útján előre látható nehézségek nemcsak hogy nem csüggesztik el, inkább kihívást jelentenek a számára, amelyek által közelebb tud kerülni Jézushoz, és éppen a nehézségek miatt jó lehetőségek nyílnak meg előtte a Jézussal való együttműködésre, Isten országának építésére.

– Az is jó jel, ha a lelkigyakorlatozó lángoló szeretetre gyullad Jézus iránt, és úgy érzi, hogy már semmi teremtett dolgot sem tud önmagáért szeretni, hanem csak Jézussal való kapcsolatában (vö. Lgy 316). Ha Jézus személye van a központban, és minden más háttérbe szorul, jó úton jár a lelkigyakorlatozó.

– Egy másik jó jel, amikor a lelkigyakorlatozó nem magának tulajdonítja azt az erőt és bátorságot, amit tapasztal Jézus radikális követésében. Igazi alázatossággal mondja, hogy a kegyelem erejével tud hinni abban, hogy Jézus követésére való vágya meg fog valósulni (vö. Lgy 324). Képzelőtehetségével látni tudja, hogyan valósul meg ez jövőjében.

– Az is jel lehet, ha a lelkigyakorlatozó viselkedésében, szavaiban, imáiban világosan érezhető a szabadság. Nem azért akarja Jézust követni, mert valakinek, valamilyen elvárásoknak szeretne megfelelni, hanem mert az Úr ezt kéri tőle. Szabadsága abban is megmutatkozik, hogy biztos Jézus feltétlen szeretetében még akkor is, ha nem a tanácsok útját választaná, mert tapasztalja, hogy Jézus teljesen szabaddá teszi őt.

– Ha a lelkigyakorlatozó a különböző belső megmozdulásokat jól meg tudja különböztetni, az jele annak, hogy valóban ráhangolódott a Szentlélek vezetésére:

– – Fel tudja ismerni a gonosz sugallatait, akkor is, ha azok jó és szent gondolatok alakjában jelennek meg.

– – Az ellenséget rajta tudja kapni cselvetésein, és fel tudja ismerni gonosz célját, amire rá akarná szedni, és a kísértés nem hogy lehangolná, inkább hasznára válik (vö. Lgy 334).

– – Amikor a lelkigyakorlatozó nem kétségbeesve, hanem megerősödve jön ki ezekből a küzdelmekből, világos, hogy a Lélek útján jár.  

A választás után

A választás folyamatának végén a lelkigyakorlatozó felajánlja választását Istennek, hogy Tőle kapjon megerősítést (vö. Lgy 183, 188). Ha az imádság alatt a lelkigyakorlatozó megszilárdul a hozott döntésben, mert tapasztalja a Lélek ösztönzéseit és megvilágosításait, ez a jó választásnak legjobb bizonyítéka.

Ha viszont olyan belső megmozdulásokat tapasztal, és olyan értelmi meglátásokat kap, melyek gyengítik elhatározását, két lehetőség áll előtte:

a) A bizonytalanság tüneteit meg kell vizsgálnia a fent említett szabályok szerint. Ha kiderül, hogy a gonosz cselvetéseiből származik az elhatározás gyengülése, akkor nem kell azokat befogadnia.

b) Ha viszont az említett jelenségek azt mutatják, hogy a Lélek sugallja azokat a megmozdulásokat, amelyek gyengítik döntését, ez lehet annak a jele, hogy hibás volt a folyamat. Ekkor újra kell kezdeni a választási folyamatot.

Ha az imádság közben semmi említésre méltó behatás nem történik sem az érzelmek, sem az értelem síkján, és a lelkigyakorlatozó kitart elhatározásában, a választást nem szabad kétségessé tenni.

Befejezésül

A fent leírtakban igyekeztem a Szentlélek működésének megfontolt megkülönböztetését az ignáci alapelvek szerint bemutatni. Ennek az írásnak jó része Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak direktóriumán alapul. Ez az 1599-ben megjelent  hivatalos magyarázat sok éven keresztül készült. Sok jezsuita, maga Szent Ignác és közvetlen utódai is hozzájárultak ennek elkészítéséhez.

Írásommal igyekeztem bemutatni azt a választási folyamatot, amely az ignáci lelkigyakorlatok céljának megvalósítását szolgálja: „. . . hogy az ember önmagát legyőzze, és életét rendezze anélkül, hogy bármely rendezetlen hajlamból elhatározást tenne.” (Lgy 21.)

Jegyzetek

1 Szent Ignác tehát Teremtőről és Úrról beszél, a Szentlélek nevét ilyen összefüggésben nem említi. – A Szentháromság bennünk lakása a kegyelemmel, a Biblia és a teológia szerint, a Szentlélek műve, ő hozza létre az embernek a Teremtő Atyával és az Úr Krisztussal való közvetlen kapcsolatát. (Szerk.)

2 A „szellemek” megkülönböztetése kifejezés Szent Ignácnál nem egyértelmű. A szellemek szó egyaránt jelenti a belső megmozdulásokat, valamint e megmozdulások olyan sugalmazó okait, mint a jó és a gonosz szellemek (tehát az angyalok és a rosszra kísértő „ellenség”); a jó szellem jelentheti a Szentlelket is. Manapság az értelmezésben joggal érvényesülhetnek hangsúlyeltolódások a Szent Ignác-ihoz képest: mi a megmozdulások mögött ritkábban tételezzük fel egy angyal vagy egy szellemi ellenség közvetlenül ható befolyását. (Szerk.)

3 A vigasz és vigasztalanság kapcsán Szent Ignác szintén Teremtőről és Úrról beszél, a Szentlélekről nem. (Szerk.)

 


Tomka Ferenc

MI  A  PLÉBÁNIA
–  AZ  EGYHÁZ  ELKÉPZELÉSE  SZERINT?

Alig gondolkodhatunk el érdemileg a plébániákról, ha plébániaképünket a magyar plébániák átlaga alapján alkottuk. Eszerint sokak számára a plébánia egy egyre fogyó közösséget jelent, melynek tagjai nagy részben idős asszo- nyok, s mellettük elsősorban kisgyerekek (akik elsőáldozás vagy bérmálás után eltűnnek a templomból). Sokan felteszik a kérdést: Vajon hogyan képzeli el a mai egyház a plébániát?

A Szentírás és az egyházi dokumentumok élő plébániaközösségről beszélnek, amely valójában helyi egyház: Isten szeretetének jele környezetében. Ez a plébánia testvéri közösség, amelyben minden korosztály képviselve van, és amelynek többek között lényegi eleme, hogy nemcsak „vegetál” vagy fogy, hanem kovász, hegyre épült város: missziós közösség, amelynek vonzása van, amelyben megtérések indulnak.

„Az Egyház . . . közvetlenül és láthatóan a plébánián jelenik meg: ez az Egyház megtelepedésének elsődleges helye” – írja a Christifideles laici (CL 26).

Az Egyház megújulása tehát a nagy mértékben a plébánia megújulásától függ, az Egyház, az evangelizáció hatékonysága nagy mértékben a plébániák hatékonyságától.

 

I.  A  PLÉBÁNIA  ZSINATI  FOGALMA 

1. A plébánia fogalma a zsinat előtt

A plébánia az utóbbi évszázadok elképzelése szerint egyházi köz- igazgatási, területi lelkipásztori-ellátó (szolgáltató) egység. E szemlélet szerint a plébánián „egyik oldalon” él a plébános és esetleg munkatársai (a szolgáltatók), és velük „szemben” élnek a hívek (a gondozottak).

Ezt a szemléletet látszik alátámasztani a korábbi egyházjog is. Aszerint a plébánia a legkisebb önálló – területileg meghatározott – lelkipásztori és egyházi-igazgatási egység, amelynek élén a plébános áll (216. k.). Ebben a szemléletben úgy tűnik, hogy a plébániai lelkipásztorkodás lényegi feladata a hívek ellátása. Az egyháznak, illetve a plébániának minden emberhez szóló missziós  küldetése pedig szinte feledésbe merül.  Ez a szemlélet uralkodik nem kevés hazai plébánián is.

2. A plébánia fogalma a zsinat után

A plébániát az új kánonjog így határozza meg: A plébánia a krisztushívőknek a részegyházban pontosan meghatározott közössége, amelynek lelkipásztori gondozása a plébánosra van bízva, a megyéspüspök tekintélye alatt (515. k.). A plébánia tehát először is egyházi közösséget jelent.

– A „területi” plébánia. A korábbi jogban úgy tűnt, hogy a plébánia az egyházmegye területének részekre osztása által jön létre (216. k.). Az új jog ezzel szemben a közösségi elvet teszi első helyre a plébánia meghatározásakor. De megjegyzi, hogy a plébánia általában ma is úgynevezett „területi” plébánia, azaz egy meghatározott területet ölel fel (518. k.), hiszen a közösség tagjai többségükben egy körülhatárolható területen élnek. (Nagyobb városainkban kevésbé meghatározója a plébániának a területi hovatartozás, mint falvakban, ahol kevés módjuk volna a híveknek más plébániaközösségbe tartozni.)

– A „személyi” (terület feletti) plébánia.  A korábbi jog szinte kizárólag területi plébániákat ismer. Az új jog a kor igényeit és az életben lévő lelkipásztori gyakorlatot követve azt mondja, hogy „ha szükségesnek látszik, alapítsanak személyi plébániákat a területen élő hívők nyelve vagy más meghatározott okok alapján” (518. k.).

A személyi plébániák már világszerte ismerősek. Létrejöttük szempontjából két nagy csoportra oszthatjuk őket:  1. Korábban többnyire a lelkipásztori szükség  hozta létre ezeket. Ugyanis a hívek egyes csoportjainak (pl. idegen nyelvű, más rítusú híveknek vagy vakoknak, süketeknek) lelkipásztori ellátása sajátos követelményeket támasztott, és csak e célra kiképezett lelkipásztorok tudták kielégítően vállalni gondozásukat. (Hasonlóan ismerősek pl. a cirkuszosok, taxisok vagy vendéglátóipari dolgozók személyi plébániái. Sajátos időbeosztásuk vagy helyváltoztatásuk igényelte, hogy szakosított lelkipásztorkodás foglalkozzék velük.) E plébániák keletkezésekor tehát általában egyoldalúan az ellátási, gondozási elv érvényesült; de azóta nyilvánvalóvá lett az is, hogy e személyi plébániák – a hívek közös adottságai miatt – lehetővé teszik, hogy tagjaik között elmélyültebb közösség alakulhasson ki.  

2. Évtizedek óta ismerősek a személyi plébániáknak olyan formái is, amelyeknek létrejöttét elsősorban a közösségi elv  indokolta. A nemzeti egyházak – az előírásoknak megfelelően – sokfelé természetesnek tartják, hogy olyan esetekben, amikor létezik egy – a területi elvnél jelentősebb – tényező, amely lehetővé teszi a közösség létrejöttét, ott ennek adjanak elsőséget a közösség kialakulása érdekében. Így jöttek létre pl. az egyetemisták vagy főiskolai hallgatók plébániai közösségei (Studentengemeinde), s így jöttek létre néhol, ahol a közös munkahely erős társadalmi kapcsolatokat alakított ki, pl. „gyárplébániák” az ott dolgozók és családtagjaik számára stb.

A zsinat  tehát elsősorban nem az egyházi jog vagy igazgatás, hanem a misztérium oldaláról közelíti meg az egyház és a plébánia fogalmát. (Bár természetesen ismeri az egyház intézményes, látható arcát is.) A zsinati szövegek a Szentírás nyelvén beszélnek az egyházról, mint Krisztus Testéről, művének folytatójáról, az üdvösség szentségéről, a Szentháromság képmására alkotott közösségről. . .  A plébánia pedig: egyház  kicsiben; s mint helyi egyház és testvéri közösség ugyancsak Krisztus megváltó és tanúságtevő (missziós!) művének folytatója.

 Az Egyházról szóló konstitúció az egyházmegyékről ezt mondja: „E részegyházak az egyetemes egyház képére vannak megalkotva: bennük és belőlük valósul meg az egy és egyetlen katolikus egyház.” (23) A püspökök pásztori tisztéről szóló dekrétum ugyanerről: „Valóban részegyház, hiszen benne igazán jelen van és működik Krisztus egy, szent, katolikus és apostoli egyháza.” (11) Később az idézett konstitúció ugyanezzel jellemzi és egyháznak nevezi a plébániai közösségeket is: „Krisztus egyháza valóban ott van a hívek valamennyi törvényes helyi közösségében. Az Újszövetség ezeket is egyházaknak hívja, ha ragaszkodnak pásztoraikhoz. Mert a maguk helyén ezek az Istentől meghívott új nép, a Szentlélekben. . . (vö. 1Tessz 1,5). Krisztus evangéliumának hirdetése bennük gyűjti össze a híveket. Megünneplik az Úr vacsorájának titkát . . . E közösségekben – jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek – ott lakik az a Krisztus, akinek ereje összekapcsolja az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat.” (LG 26)

Mindez nem a zsinat felfedezése. Az ősegyház vagy Szent Pál számára  nyilvánvaló igazság volt, hogy az egyház nem valami megfoghatatlan elméleti „nagyság”, hanem a helyi egyházakban valósul meg. Az ősegyház úgy fejlődött, mint kis keresztény közösségek együttese, szétszórva a római világban. Ezekben a kis helyi közösségekben szolgáltatták ki a szentségeket, ebben találtak otthonra a keresztények, s ezek voltak a „föld sója”, a megtérések elindítói. „Mielőtt az egyház világegyház lett volna, korintusi, efezusi vagy galata egyház voltak.”

A zsinat  utáni egyházi megnyilatkozások hangsúlyozzák a plébánia közösségi voltát:  „A plébánia elsősorban nem struktúra, terület vagy épület; hanem inkább Isten családja, testvériség, amelynek egy a lelke, családi, testvéri és befogadó ház, a keresztény hívők közössége.” (CL 26; vö. LG 28; CT 67; 515/1 kánon)

A zsinat nem ismeri – amint más nyelvek sem – az „egyházközség” kifejezést és fogalmat. Számára csak egyházi közösség, plébániai közösség, helyi egyház létezik. A magyar egyházközség szóban jogi, politikai, illetve történeti hangsúlyokat érzünk. Az ország politikai beosztását – megyékre és községekre – követte a magyar egyház szóhasználata, amikor egyházmegyékről vagy egyházközségekről beszélt.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1993-ban kiadta a Magyarországi Egyházközségi Képviselőtestületek Szabályzatát (a továbbiakban: Szabályzat); még fenntartotta az egyházközség kifejezést, bár hangsúlyozta, hogy csak a régi magyar szóhasználat miatt teszi, s az egyházközség szón plébániaközösséget ért (Szabályzat 1.1). Az egri főegyházmegye zsinata viszont (élén a püspöki kar jelenlegi elnökével!) már tudatosan nem használja többé e kifejezést, csak a „plébániaközösséget” (Vö. Egri Főegyházmegye Zsinati könyve, 184 –185. old.).


II. A  PLÉBÁNIAI  LELKIPÁSZTORKODÁS  FELADATAI

Mi a plébániai lelkipásztorkodás legfőbb célja? Hogy a plébánia valóban élő Egyház legyen, Krisztus jele és jelenléte (szentsége) a világban (vö. LG1), amely így minden embert meg  tud hívni az üdvösségre.

A különböző egyházi dokumentumok vázlatosan felsorolják a lelkipásztor, illetve a lelkipásztorkodás feladatait. (Vö. 528–531.k.; PO, A papi élet direktóriuma, ÁKD, stb.) Mik tehát a plébániai lelkipásztorkodás feladatai?

1. A hívek egyéni gondozása

A lelkipásztorkodás hivatott a hívek egyéni gondozására;

szentségek kiszolgáltatására (hogy azok a hívők életének középpontjai legyenek);

hitoktatásra gyermekek, fiatalok és nyomatékosan a felnőttek számára;

fiatal házasok és a családok gondozására;

öregek, betegek, szenvedők evangelizálására;

szegények, társadalom peremén élők evangelizálására; stb.

A zsinat is szólt már arról, hogy szakosított korunk szakosodott lelkipásztorkodást kíván (PO 8,10). Az egyházi útmutatások a szakosítás több formáját ismerik: 1. Alapfokon ez azt jelenti, hogy a plébános és papi, világi munkatársai egyes munkaköröket megosztanak maguk között. 2. Magasabb szinten a szakosított lelkipásztor hatásköre kiterjedhet kerületre, egyházmegyére vagy országra. Egyes lelkipásztorok egyéb munkájuk mellett végzik szakfeladatukat, mások önálló munkakörben. (Nálunk is ismerősek a több plébánián hitoktató káplánok.)  

2.  A világiak küldetésének tudatosítása és elismerése

A plébániai lelkipásztorkodás feladata „hogy elismerje és mozdítsa elő a világi krisztushívőknek az egyház küldetésében való sajátos részvételét, és támogassa vallásos célú társulásaikat” (ezekről még lesz bővebben szó) (vö. 529/2 k., ill. CL 27).

3. A dialógus és a misszió

A plébániai lelkipásztorkodás feladata, hogy az egész környező világot megszólítsa, hogy Isten jele és meghívása legyen mindenki számára. Az egyház lényegi küldetése a missziós küldetés, illetve küldetés a világgal való dialógusra. (Vö. 528.k; CL 27; Ecclesiam suam; Zsinati határozatok: PO 9, AG 37–39, UR, DH, NA, GS.)

A plébánia hivatása dialógust folytatni

– azokkal, akik az egyháztól, hittől eltávolodtak,

– a többi keresztény egyházakkal,

– a nem keresztény vallásokkal,

– a nem hívőkkel.

4. A közösség létrehozása

A lelkipásztorkodás „nem szorítkozhat csak arra, hogy a hívekkel  egyenként törődjék”, vagy mintegy egyéni dialógusokat folytasson környezetével s a világgal, mondja a zsinat, hanem – s úgy tűnik, ez a plébániai lelkipásztorkodás legelső célja –: „ki kell alakítania a valódi krisztusi közösséget.” (PO 6; CL 26–27 stb.)

Miért mondhatjuk, hogy a testvéri közösség a lelkipásztorkodás lényegi célja? sőt, hogy az igehirdetés vagy a szentségek is bizonyos értelemben csak azt szolgálják, hogy felépítsék a krisztusi közösséget, Krisztus testét?

 a) Mert a krisztusi élet csak kölcsönös szeretetben, testvéri közösségben valósulhat meg.  Ez Jézus legfőbb parancsa (Jn 15,12). „Mindenekelőtt legyen köztetek kölcsönös és folytonos szeretet”– mondja Szent Péter (1Pt 4,8). Ahol élik Krisztus tanítását, ott a közösség szükségképpen létrejön.

b) Mert maga a hívő csak a krisztusi közösségben talál  természetes és természetfeletti otthonra  (vö. PO 6,8).

Vajon mi a lelkipásztorkodás eredménytelenségének a legfőbb oka? Miért és hol maradnak el az elsőáldozók, a bérmálkozók, a serdülők, majd a fiatalok a templomból, s ugyanígy azok, akiket fiatal vagy felnőtt korban készítettünk fel a szentségekre: keresztségre, elsőáldozásra vagy házasságra stb.? Azért, illetve ott maradnak el, ahol nincs egy kicsiny élő közösség se, amely megszólítaná, befogadná a fiatalokat, a megtérőket. . . A plébániának „családnak, befogadó háznak” kell lennie, mondja a CL. De csak akkor lesz azzá, ha élő közösséggé válik. Egyébként minden lelkipásztori munka a levegőben lóg.

Hiábavaló a katekézis, hiábavaló a szentségekre való felkészítés: „a terméketlenség veszedelme fenyegeti, ha a katekument (a hitoktatottat) nem fogadja be egy olyan közösség, amely a hitből él” – mondja a CT (24). A hitoktatott gyermeket is csak az fogja meg, ha látja maga előtt a nagyobb fiatalok és a felnőttek közösségét.

Nem működik az ifjúsággal való foglalkozás sem, mert – ahogyan az ÁKD is megállapítja (76) – „a serdülők és fiatalok számára életszükségletnek kell tekinteni a csoportot”, a közösséget.

S a fiatal házasok és családok számára „baráti közösségeket kell létrehozni – figyelmeztetett már a zsinat –, mert így tudják teljesebben megélni a világ kemény körülményei között a kereszténységet.” (PO 6; vö. AA 11; FC 72)

S az öregeket vagy a szegényeket és a társadalom peremén élőket s a társadalom által megsebzetteket mi érinthetné vagy gyógyíthatná meg jobban, mint a „befogadó közösség”?

A plébániai közösségnek számos lényeges és pótolhatatlan lelkipásztori feladata van. (Pl. a szentségekre való felkészítésben.) A felnőtteknek – az OICA szerint – csak úgy szabad beavató szentségeket kiszolgáltatni, ha előzőleg élő kapcsolatba kerülnek a keresztény közösséggel (OICA 19, 38, 39, 41).  A közösség feladatáról ír a gyermekke- resztségről  szóló rendelkezés is. „Isten népének, amelyet a helyi közösség képvisel, ugyanolyan szerepe van a gyermekek keresztségekor, akárcsak a felnőttekében.  A kisdedeknek joga van a közösség szeretetére és segítségére.” (11,26)  S ugyanígy a bérmálásról  szóló dokumentum: „Kiváltképpen Isten népére tartozik, hogy előkészítse a megke- resztelteket a bérmálás vételére.” „A keresztény közösséggel és az egyes hívekkel való kapcsolat által kapják meg (a bérmálkozók) a megfelelő támogatást, hogy ránevelődjenek a tanúságtételre és az apostolkodásra, továbbá, hogy meglegyen az igényük az Eucharisztia vételére.” (11,279–280) Figyelemre méltó, hogy az idézett rendelkezések a szentségi felkészítés szereplőiről szólva sorrendben is a keresztény közösség szerepéről beszélnek először, s csak utána a lelkipásztorokéról.  Hasonlóan a hitoktatásról szóló rendelkezések – az ÁKD és a CT – egyik legalapvetőbb axiómája, hogy „a hitoktatásnak támaszkodnia kell a keresztény közösség tanúságtételére” (ÁKD 35), mert támogató és befogadó közösség nélkül „terméketlenség veszedelme fenyegeti a katekézist” (CT 24).

 c) Mert az egyház, illetve a plébánia missziós küldetésében elsődleges szerepe van  a közösség egységének: Krisztus meghívta övéit, hogy eggyé legyenek, s megígérte, hogy ebből fogja felismeri a világ Istent (Jn 17,21). Vagyis az egyház, s benne a plébánia, mint testvéri közösség lesz meghívás a világ számára; csak így lesz Isten szeretetének jele és közvetítője; csak így tölti be küldetését. (Vö. LG 1; AA 17,18; AG 15; EN 13,21,77; CL 26,29,34 stb.)

Ebben az értelemben korunk egyházának meggyőződése, hogy a lelkipásztorkodás első hordozója Isten népe, illetve a helyi közösség. „Isten népének plébániákban, egyházmegyékben . . . élő közösségeire tartozik, hogy tanúskodjanak a nem hívők előtt” – állítja a zsinat (AG 37). Az evangelizációval foglakozó püspöki szinódus is többszörösen hangsúlyozza, hogy az evangelizáció első és legfontosabb hordozója Isten népe.  A hívők közösséget alkotnak, „s maga ez a közösség az evangélium hírnöke” – írja az EN (13). Másutt megállapítja: a nem hívőket általában először is a hívek tanúságtevő élete indítja el a hit felé: „Akik őket látják, önkéntelenül is megkérdik maguktól: Miért ilyenek ők? Miért élnek így? Mi ad nekik erőt? . . . Az ilyen csöndes tanúságtétel többnyire az evangelizálás első lépése.” (EN 21; vö. 41.)  Ugyanezért mondja a CL: „Érettebb egyházi közösségeket kell létrehozni, . . . amelyekben a hit felragyog.” (34) Az új evangelizáció ezek által valósulhat meg (vö. 26, 27, 34).

A plébániai közösség(ek) lelkipásztori szerepéről és felelősségéről a római szentségtani rendelkezések  is hangsúllyal szólnak. Kiemelkedik közülük is az „Ordo Initiationis Christianae Adultorum” (= OICA), amely a felnőttek megtéréséről, bérmálásáról, áldoztatásáról szól. Ezt a dokumentumot világméretű felmérés előzte meg. Azt vizsgálták, hol sugárzik a kereszténység, hol vannak megtérések, stb. S az eredmény?  Ott, ahol a plébániák élő testvéri közösségek: az OICA ezért azt írja, hogy a felnőttek megtérésének, hitre való elvezetésének első „szereplője”, közreműködője a keresztény közösség. (Éppen úgy, ahogy ez valaha az ősegyházban is volt.)

 

III. A PLÉBÁNIA:  KÖZÖSSÉGEK KÖZÖSSÉGE

Az újabb egyházi dokumentumok kivétel nélkül élő közösségnek rajzolják a plébániát. De a gyakorlatban a plébánia „nagy” közössége csak akkor tud igazi közösség lenni, ha kisebb közösségekből áll. Miért?

 Mert  – az emberek általános tapasztalata szerint, amit a mai egyház is tapasztal, s amit állítanak a közösséggel foglalkozó tudományok – közösség csak kisebb létszámmal válik igazán élővé.  Ilyen  kisebb közösségek képesek egyrészt lelki otthont, családias (face to face) közeget nyújtani tagjaiknak, és melegen befogadni másokat, másrészt ilyen kisebb csoportok képesek hatékony (lelkipásztori) cselekvésre is.

Az újabb lelkipásztor-teológiai irodalom és számos egyházi megnyilatkozás – éppúgy, mint a Magyar Katolikus Püspöki Karnak a plébániaközösségek számára adott szabályzata – a plébánia egészséges, illetve kívánt állapotának azt látja, hogy kisebb csoportok, közösségek (munkacsoportok, egyesületek, imacsoportok, lelkiségi csoportok stb.) virágozzanak a plébánia nagyobb közösségében; hogy a plébánián a fontosabb feladatokat egy-egy világiakból álló munkacsoport lássa el, illetve hogy a plébánia valóban „közösségek közössége” legyen. (Vö. a Szabályzaton kívül: Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Zsinati Könyve 3308, 3309–18; A Szeged-Csanádi Egyházmegye Zsinati Könyve 605–606; hasonlóan az összes hazai zsinati könyvek.)

A plébánián létezhet sokféle csoport. Ezeknek egyik fajtáját azok a csoportok alkotják, amelyek nem a szorosan vett lelkipásztori munka segítésére alakultak, hanem a hívek imádságos vagy közösségi stb. igényeiből születtek, pl. imacsoportok, lelkiségi csoportok, a hívek saját joguk alapján létrehozott társulásai vagy összejövetelei. (Vö. 215. kán.) A csoportok másik fajtájához tartoznak azok, amelyek a plébániai élet és lelkipásztorkodás közvetlen szolgálatára alakultak.

A Szabályzat elsősorban ez utóbbiak létét tartja természetesnek, illetve létrehozásukat a lelkipásztor sürgető feladatának. Lássuk röviden, melyek ezek a Szabályzat által kívánt munkacsoportok. (Szabályzat 5.6.)

Liturgikus munkacsoport: e csoportba tartozhatnak mindazok, akik a liturgia szépségét-szépítését szolgálják, a sekrestyéstől és az oltárdíszítőktől a ministránsok összefogójáig vagy a lelkipásztori kisegítőkig: az áldoztatókig, betegellátókig.

Hitoktatási munkacsoport: Összefogja a gyermekek, fiatalok és felnőttek hittanjainak vezetőit vagy szervezőit. Feladata lehet – a szülők segítségével – a gyermekek, fiatalok ünnepeinek, táborainak, lelkigyakorlatainak szervezése is.

Családgondozási munkacsoport: „Besegít a jegyesoktatásba, előmozdítja a fiatal házaspárok ismerkedését, kisközösségekbe szervezését. Segíti a meg nem keresztelt gyermekek keresztelésének előkészítését. . . Részt vesz a házas hétvégék szervezésében. Családlátogatásokat végez, foglalkozik a válás felé sodródókkal és az elváltakkal.” (5.6.3.)

Karitatív munkacsoport: „Gondoskodik a betegekről, öregekről. . ., szegényekről, sokgyermekesekről stb. Segíti a szenvedélybetegek gyógyulását. . . Ahol börtön van, lehetőség szerint felkarolja az ott levő rabokat”. . . látogatja a kórházakat, öregek otthonát, illetve ilyen látogatásra animálja a közösséget, különösen nagyobb ünnepek, pl. karácsony alkalmával stb. (5.6.4.)

Szép látni, hogy Magyarországon a politikai fordulat után a legtöbb plébánián elsőként a karitász-munkacsoport született meg. Kevés olyan kézenfekvő célja van egy plébániának, mint a szegények segítése, s kevés olyan cél van, mely alkalmasabb volna a plébániai közösségi élet elindítására. Meghalt az az egyházközség, amelyben a karitász sem működik.

Ökumenikus munkacsoport: „A plébános útmutatása szerint kapcsolatot keres és tart fenn a nem katolikus keresztényekkel. Közös munkát, összefogást kezdeményez pl. a szegények segítésére; stb”.  (5.6.6.)

Sajtófelelős munkacsoport: „Ajánlja és terjeszti a katolikus sajtó termékeit, előfizetőket toboroz vallásos lapokra, felhívja a figyelmet a TV, rádió jó műsoraira, egyházközségi könyvtárat, videókölcsönzőt hoz létre és működtet . . .” Gondoskodik a templomi faliújságról, plébániai újságról, esetleg a helyi médiában való szereplésről. (5.6.5.)

Gazdasági bizottság: „Nyilvántartja és gondozza az egyházközség tulajdonát . . . rendben tartja az egyházi épületeket, anyagi forrásokat próbál biztosítani, ügyel az alkalmazottak járandóságának pontos kifizetésére, stb.” (5.7.)

Egyéb csoportok is működhetnek, pl.:

Kulturális munkacsoport: a közösség ünnepeit (farsang, mikulás, karácsony stb.), kirándulásait stb. szervezi.

Evangelizációs munkacsoport: különösen az újakkal, a hit felé elindulókkal, a kereszténységgel szimpatizálókkal vagy a nem hívőkkel való kapcsolatokkal törődik.

Társadalmi kapcsolatok munkacsoportja: a nevezett kapcsolatok mellett foglalkozhat a pályázatok figyelésével és pályázatokkal.

Sok egyházközség nyer évente esetleg több 100 000 Ft-ot is szociális, karitatív, nevelési, hitoktatási, kirándulási stb. célokra. Persze ez a közösség tényleges működését feltételezi, és a pályázatok figyelését, valamint pontos elszámolást is igényel.

A püspökkari rendelkezésnek ez a felsorolása – azok számára, akiknek plébániáján nem nagyon akad közösség – első olvasásra hihetetlennek vagy álmodozásnak tűnhet. Szerencsére egyre több plébánia van Magyarországon, ahol a politikai fordulat utáni nem egészen 10 év alatt e csoportok mind vagy részben már kialakultak. . . S a hazai egyházmegyei zsinatok is kivétel nélkül létfontosságúnak ítélik a plébániák létezéséhez-megújulásához e munkacsoportok létrejöttét. (A következőkben szólunk majd arról, mit tegyen az, akinek plébániáján semmiféle csoport nem létezik. . .)

 

IV.  A PLÉBÁNIA VEZETÉSE

 Ha a plébánia nem lelkipásztori egyszemélyi vezetésű szolgáltató intézmény, hanem kisegyház, testvéri közösség, akkor ennek meg kell nyilvánulnia vezetésében is. Az új egyházi, jogi előírások valóban a testvéri vezetési stílus lehetőségére és fontosságára utalnak. (Tudnunk kell, hogy ami az egyházi előírásokban vagy útmutatásokban hazai viszonyok közt még szokatlannak tűnik, az világszerte sokfelé gyakorolt valóság.)

1. Egyszemélyi vezetés

A plébániai közösségnek szüksége van vezetőre. A plébánia vezetője egy pap plébános, a megyéspüspök tekintélye alatt (518. kán.). Melléje munkatársként a püspök küldhet egy vagy több káplánt. A káplán megbízást kaphat egy vagy több plébánián való munkára, illetve a plébániai munka egy részére, vagy a hívők egy adott csoportjának gondozására. (Pl. kaphat valaki csak betegellátói vagy hitoktatói megbízást, és ezt egy vagy több plébánia területére.)  

A diakónus vagy világi hívő. Előfordulhat, hogy a paphiány miatt a püspök egy diakónusra vagy világira bízza a plébánia lelkipásztori gondozását, a közösség összetartását – mondja az új jog. Ilyenkor előírja, hogy nevezzen ki egy papot plébánosi jogokkal, aki a lelkipásztori munka „moderátora” (517. kán.), s aki gondoskodik a szentségek kiszolgáltatásáról is.  Szerte a világon és Európában is több példa van arra, hogy egy diakónus, egy világi –  nemegyszer nő – egy-egy plébániai közösség lelkipásztora.

2. Közösségi vezetés

Az egyház jelen gyakorlatát követve az új kódex beszél a plébánia szoros értelemben vett közösségi vezetéséről is.  

Papi közösség.  Már a zsinat ajánlotta, hogy a papok éljenek közös életet, hogy „így egymástól segítséget kapjanak lelki és szellemi fejlődésükhöz, és hogy az egyedüllétből eredő veszélyektől megszabaduljanak” (PO 8.; A papi szolgálat és élet direktóriuma 29). A püspök – az új kódex értelmében – ilyen papi közösségekre is bízhatja egy vagy több plébánia vezetését. Ilyenkor kell lennie közülük valakinek, aki harmonizálja lelkipásztori munkájukat, s a püspök előtt is felelős azért (517. kán.).  Ha a közösség tagjai több plébániát vezetnek, az együttlakás érdekében felmentést nyerhetnek a plébánián lakás általános kötelezettsége alól (533. kán.). Ilyen egy vagy több plébánián közösen lelkipásztorkodó (elsősorban valamilyen lelkiségi mozgalomhoz tartozó) papi csoportok – különösen a zsinat óta – többfelé működnek a világon, pl. Jézus kistestvérei, a Prado vagy Fokoláre papi közösségek.

Világi közösség. Ugyancsak a zsinat ajánlotta, hogy a világiak is lehetőleg közösségben végezzék apostoli munkájukat (AA 17,18.). A kódex engedélyezi, hogy a püspök világi közösségre bízza egy plébánia vezetését (egy pap plébános moderátor irányítása mellett) (517.kán.). Dél-Amerikában több tízezer plébániának lelkipásztori gondozását világiak kisközösségei végzik.

Az, hogy a plébániát vezető papok vagy világiak maguk is közösségben élnek, a tapasztalatok szerint gazdag gyümölcsöket termett. 1/ A közösségi élet érzékenyebbé tette őket a közösségi értékekre, a közösség igényeire, s így alkalmasabbá váltak a vezetésre. 2/ Ahogyan a zsinat is megfogalmazza, a közösség „az egyház Krisztusban való közösségének és egységének jele”. A krisztusi közösség természetfölötti erővel bír, hiszen Jézus megígérte: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük” (Mt 18,20;  AA 18; vö. EN 23; A papi élet és szolgálat direktóriuma 25). S valóban, sokfelé a plébániát vezetők közössége, a természetfeletti kovász törvényeinek megfelelően, további közösségeket hozott létre.

3. A plébániaközösségi képviselő-testület

 Akár egy személy, akár egy közösség vezeti a plébániát, a zsinat és az új kódex természetesnek tartja, hogy a plébánia vezetése a hívek széles körével együttműködésben történjék: „A püspökök, a papok ne tévesszék szem elől, hogy az apostolkodás egyképpen joga és kötelessége minden hívőnek, egyháziaknak és világiaknak, és hogy az egyház építésében a világi híveknek is megvan a saját szerepük.” (AA 25.) Ezért „a papok úgy töltsék be vezető tisztségüket, hogy . . . fogjanak össze a világiakkal . . . Ismerjék el és segítsék érvényesülni a világiak tekintélyét és sajátos szerepét . . . Vegyék figyelembe kívánságaikat, ismerjék el, hogy az emberi tevékenység különböző területein nekik van tapasztalatuk és ők illetékesek, hogy így velük együtt képesek legyenek olvasni az idők jeleit.” (PO 9; vö. AA 10; 529. kán.; CL 27).

A világiak első és általános lelkipásztori feladata a Krisztussal egyesülő egyéni és közösségi élet tanúságtétele. De hivatást kapnak arra is, hogy a sajátos lelkipásztori munkában részt vegyenek. (Vö. CL 24, 25, 27.) Az egyházi dokumentumok hangsúlyozzák, hogy részt kaphatnak a hitoktatásban, az igehirdetésben, a szegények-betegek látogatásában, a kisközösségek irányításában, az ateistákkal való párbeszédben stb. (AA 2,7–10; EN 73), a szentségekre való felkészítésben, a bűnbánati liturgiák vezetésében, az áldoztatásban (CIC 225., 228., 230., 275., 529. kán.; OICA 45, 48; Ordo Baptismi 7; Ordo Confirmationis 3; Ordo Poenitentiae 37 stb.; vö. 11,17 és 276; 12,27 és 230. old.), sőt a pap nélküli plébánia vezetésében is.

A papok és világiak közös munkájának koordinálására a zsinat és az új kódex a lelkipásztori tanács  létrehozására szólít fel (ha a püspök ezt jónak tartja). A tanács elnöke a plébános, tagjainak tanácsadói joguk van (536. kán.; AA 26.). Hazánkban a plébániaközösség képviselő-testületének kell betöltenie  a lelkipásztori tanács (és a gazdasági tanács) szerepét (Szabályzat 2.1).

Az ideális helyzet az, ahol a képviselő-testület valódi lelkipásztori tanácskozó testület. Köztudott, hogy sok helyen e testületek lelkipásztori hatékonysága alig több a nullánál, hiszen egy költségvetés jóváhagyása önmagában aligha nevezhető a lelkipásztori tanács központi feladatának. Annál inkább végig kell gondolni, hogyan képzeli a világegyház és a hazai egyház ezt a testületet,  hiszen a hazai Szabályzat sem íróasztalnál született, hanem konkrét plébániák tapasztalatai alapján!    

(1) Mire szolgál a plébániaközösségi képviselő-testület?

„A képviselő-testület feladata, hogy a plébániai közösség célkitűzéseit, Istentől és Egyháztól kapott küldetésének szellemében, előmozdítsa.” (Szabályzat 5,1)

A képviselő-testület ideálisan – ahogyan neve is mondja – a plébánián élő híveket, közösségeket, csoportokat „képviseli” s fogja össze. (Nem egy demokratikus, népfölségi érdekképviselet szellemében – ahol a többség, a szavazás vagy a manipuláció dönt –, hanem az egyházközség tagjait és érdekeit képviselve, az egyház egysége iránti elkötelezett felelősségben.) Különös szerepe van abban, hogy a plébánia valóban közösségek közössége legyen: s a közösségek ne egymás mellett (vagy egymással szemben) éljenek. Biztosítja a csoportok tevékenységének összehangolását, a tevékenységek, feladatok elvégzését, illetve szétosztását.

A képviselő-testület létrehozása jelzi az egyház szándékát, hogy a világiakat a lelkipásztori munkába-felelősségbe bekapcsolja. 1) Ennek teológiai oka a világiak küldetése az apostolságra (vö. AA 3, CL  27), 2) gyakorlati oka, hogy „annyira szükséges az ő munkájuk, hogy nélküle legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztor apostolkodása” (CL 27; AA 10).  3) Továbbá – mint a következő fejezet kifejti – egy plébánia csak akkor válik élő közösséggé, ha tagjai felelős részt kapnak az ügyek intézésében.  

Nota bene, Magyarországon – a világon elsőként – már a múlt században létezni kezdett  egyházközségi képviselő-testület, majd 1929-ben működése szervezett, elismert formát is nyert. Sajnos, a feudális viszonyok között működése a legtöbb helyen formálissá vált.

(2) A képviselő-testület tagjai

Jelentős részüket a közösség választja. A választást jó úgy rendezni, hogy lehetőleg „a plébánia híveinek minden rétege képviselve legyen, életkor, nem, foglalkozás és a település földrajzi részei szerint” (Szabályzat 4.2). Rajtuk kívül vannak, akik hivatalból tagok (pl. káplán, kántor), illetve akiket a plébános nevez ki.

„A jelölt legyen ismerten vallásos és tevékeny hívő, aki valódi feladatot lát majd megbízatásában, és vállalja a velejáró munkát is. Továbbá példaadó egyéni és családi életet él, apostoli lelkületű, józan ítélőképességű és fegyelmezett tárgyalókészséggel rendelkezik.” (Uo.)

A testületet 5 évre választják. Öt év után új választásra kerül sor.

Ha valahol nincs képviselő-testület – pl. a lelkipásztor nemrég került egy ilyen helyre –,  „a megyéspüspök a plébános javaslatára gondnokságot nevez ki, amely az ügyeket egy évig, de legtovább három évig intézi. Három-öt tagból kell állnia. Ez idő alatt elő kell készíteni a képviselő-testület megválasztását.” (Szabályzat 3.3)

Képviselő-testületet természetesen csak akkor lehet választani, ha a plébános ismeri a híveket, illetve ha a plébánián már van valamiféle közösségi élet, ha vannak hívek, akik magukénak érzik a plébánia ügyeit; ha vannak munkacsoportok vagy azok csírái, amelyeket a képviselők képviselni vagy életbe hívni hivatottak, stb.  S ebben a dimenzióban természetesen elfogadhatatlan állapot az – ami még ma is sokfelé ismerős nálunk –, hogy a képviselő-testületnek nevezett csoport sok tagja vagy kiöregedett, vagy templomba sem jár, stb.

(3) A testület működése

„Lehetőleg havonta, de legalább kéthavonta gyűljön össze”– mondja ki a Szabályzat (5.3).  Ez egy élő közösség esetében valóban szükséges.

Bár csak tanácsadó joga van, ha a lelkipásztor élő  plébániát szeretne (s nem megölni akarja a közösséget), lehetőség szerint vegye nagyon komolyan a képviselők tanácsát. (Erre szólítanak fel a részben idézett egyházi dokumentumok is. Vö. AA 25; CL 27.) Mert, akinek tanácsait ismételten nem hallgatják meg, az megszűnik tanácsot adni, megszűnik felelősnek érezni magát abban a témában. Aki viszont részt kap a feladatok megoldásában, a döntésekben, az egyre felelősebbnek fogja érezni magát az egész közösségért.

Minden közösségben, testületben előfordulhatnak emberek, akik lehetetlen ötletekkel állnak elő. Ha a plébános (vagy közösségvezető) megszokta, hogy minden kérdésre neki kell választ adnia, akkor ő fog nemet mondani mindenre, s ez nagyon rossz benyomást kelt, s szétzilálhatja a testületet. A megoldás: ha előmozdítjuk, hogy az egész testület vegyen részt a párbeszédben, s a lelkipásztor csak valóban a végén mondjon döntő szót. Így a szélsőséges véleményeket maga a testület fogja visszautasítani!

Befejezésül

Az egyház, a plébánia, a keresztény közösség  mind-mind misztérium. Az egyházban Istennek, a Szentháromságnak, Jézusnak misztériuma jelenik meg, s nemkülönben a helyi egyházban, a plébániában. Csak az igazi hit adhat erőt, hogy mindazok a papok és világiak, akik plébánián élnek, elinduljanak Isten titkainak az útján a titkok megvalósulása, megvalósítása felé. Tudva, hogy minden Istenen múlik, s tudva, hogy Isten többnyire a mi közreműködésünket igényli, hogy Ő működhessen. Ahol ez a hit él, ott – láthatóan vagy láthatatlanul – él (élni kezd) az Egyház s a plébánia.

Irodalom

A magyarországi egyházközségi képviselőtestületek szabályzata,  a MKPK kiadása, 1993.

A magyarországi katolikus egyházközségek igazgatási és adóztatási szabályzata, Eger, 1994.

Csanád B.: Plébániahivatal vagy egyházközség? Teológia 1986/3., 141–144.

Csanád B.: Plébániák 2000-ben, Teológia 1984/1., 8–12.

Cselényi I. G.: Célcsoportok kialakítása a plébánia életében, Teológia 1984/1., 41–46.

Gál F.: Helyi közösség – helyi egyház, Teológia 1984/1., 31–33.

Gyulay E.: „Lelkitükör” plébánosoknak, Teológia 1984/1., 55–58.

Honsel, B.: Lelkipásztorkodás és emberi kapcsolattartás, Teológia 1994/4., 251–254.

Kaufmann, F. X.: Bedeutung kleiner Gemeinschaften für die Weitergabe des Glaubens aus religionssoziologischer Sicht, Wort und Leben (Magdeburg) 1990/1,32–44

Kleiner R. J. : Gruppen und Basisgemeinden in ihrer Bedeutung für eine lebendige Pfarrseelsorge, in: Wiener J., Erharter H. : Pfarrseelsorge, Herder, 1977, 48–64.

Kozma I.: Közösen az egyház szolgálatában, Teológia 1986/3., 170–174.

Patsch, J.: Szükségmegoldásoknak nincs jövője! Megoldás-e a növekvő paphiányra a „kooperatív közösségvezetés”? Teológia, 1995/3., 181–185.

Pini C. : Il consiglio pastorale parrocchiale, Torino, 1977.

Rahner K. : Friedliche Erwägungen über das Pfarrprinzip, Schriften II., Benziger 1968. 299–338.

Szervezeti szabályzat egyházközségeink jövőjéért (beszélgetés Póka György püspökkel), Teológia 1984/1., 2430.

Teleki B. : Az új kódex és Isten népe, Szolgálat 80/76–85.

Teleki B.: Hogyan jön létre a befogadó közösség, Teológia 1991/3., 145–153.

Tomka F.: Plébánia – missziósközösség, Teológia 1984/1., 12–17.

Wess P. : Ihr alle seid Geschwister (Gemeinde und Priester), Mainz, 1983.

Wiener J., Erharter H. : Gemeindekatechese, Herder 1981.



Rónai Zoltán

CIGÁNY  MIATYÁNK

Ceferino Giménez Malla – ragadványnevén  Pelé – oltárra emelése a cigányság és a vallás kérdésére, az Egyházban elfoglalt helyére irányította a figyelmet. Mi a való helyzet az új boldog szülőhazájában? Természetesen függetlenül attól, hogy Sevillában, a látványos és szinte szenvedélyes légkörű körmeneteken saját testvérület is részt vesz, és körülhordozza „a cigányok Krisztusát”, s hogy Córdoba tartományban évente cigánybúcsút tartanak a Virgen de la Sierra, a Hegyvidéki Szűz Mária tiszteletére.

A spanyol püspöki kar madridi székhelyén Országos Cigány Titkárság működik, és vezeti az Apostolado Gitano, a cigányok közötti lelkipásztorkodás munkáját. Ez mintegy 35 esztendeje indult széleskörű szervezettel, ami korántsem azt jelenti, hogy korábban ne lettek volna, és ne lennének ma is más, helyi, egymástól független kezdeményezések. Akkor az egész országot hét körzetre osztották, és minden egyházmegyében külön lelkipásztorkodási központ alakult. A titkárságon hangsúlyozzák: az evangéliumi jóhír terjesztéséről van szó, nem pedig szociális és kulturális munkáról. Azzal mások foglalkoznak, például egy női kongregáció, mely Torrent nagyközségben (Valencia tartomány) 200 cigánygyereket tanít.

Cigányok jelenlétéről Spanyolországban először egy 1425-ben keltezett, aragóniai okirat ad hírt, 1462-ben pedig Andalúziában fogadják nagy előzékenységgel az első cigánycsoportot. A XV. század végén azonban már ellenük irányuló rendelkezéseket hoznak. A XVIII. században nem járnak nagy eredménnyel a letelepítésükre irányuló erőfeszítések. Sokszor varázslással, boszorkánysággal rágalmazzák az idegen szokásokat követő, a lakosságtól elkülönülő cigányokat.

[Castilla-La Mancha országrészben az inkvizíció által perbe fogott 568 külföldi között két húngaro is volt.1 Sajnos, nem tudjuk, mivel vádolták őket, sem azt, hogy valóban magyarok voltak-e vagy cigányok. A spanyolban, különösen a népnyelvben a közelmúltig „húngaró”-nak hívták a nomád, esetleg mutatványos cigányt. Ilyen értelemben használja a szót a Nobel-díjas Juan Ramón Jiménez népszerű, Platero meg én című „andalúz elégiájában”2, és Enrique Díez Canedo az „ezer legszebb spanyol vers” közé felvett költeményében (Han venido los húngaros, megjöttek a . . .)3. Ez a jelentés átkerült az amerikai spanyolba is, mint azt Miguel Ángel Asturias Guatemalai mondák című művének első története bizonyítja. Míg azonban az előbbieknél ezek a cigányok rongyaikban is rokonszenvet keltő alakok, s valahogy a szabadság, a függetlenség megtestesítőiként jelennek meg, az utóbbi arról beszél, hogy „gyermekeket rabolnak, lóhúst esznek, az ördöggel cimborálnak, és menekülnek Isten elől”.4]

A spanyol cigányok, a kalék számát félmillióra becsülik, de kitehetnek pár ezret a Portugáliából és újabban Jugoszláviából és Romániából bevándoroltak is. Igazi nomád már csak kevés lehet; egyesek gyakori költözésének fő oka talán éppen az, hogy a helyi hatóságok az engedély nélküli települések elhagyására kényszerítik őket. A nagy többség letelepült, és a hagyományos bevételi források megszűntével (lócsiszárság, üstkovácsság, drótozás) a hetivásárokon kereskedik, mezőgazdasági idénymunkával, régiségek felkutatásával foglalkozik, gyümölcsöt, virágot és sorsjegyet árul, öregasszonyok pedig kéregetnek. Egyesek jó jövedelmi lehetőséget találtak a kábítószerekben. Eltűntek a majommal, utóbb kecskével járó mutatványosok, helyettük telepes zenegépekkel muzsikálnak az utcán. Arisztokráciájukat jól kereső flamenco énekesek, táncosok és gitárosok képezik, de akad egy-egy bikaölő is.

Arra vonatkozólag, hogy mennyit ér el a lelkipásztorkodás, senki nem mer számokról beszélni. Van egy-két cigány pap, náluk több az apáca. A nehézségekre, különösen az elszigetelt kísérletek esetében, jellemző P. Gumersindo Mendoza O. P. 1997-ben papírra vetett rövid beszámolója.5 Ocaña La Mancha-i községben, ahol domonkos kolostor van, 1973-ban kezdődött a cigányokkal való foglalkozás.

„Szükségét éreztük – írja –, hogy hirdessük az evangéliumot az ott lakó, mind szociális, mind vallási szempontból marginált 200 cigánynak. A gyerekek kezdtek iskolába járni, a felnőttek többségének elemi képzettsége sem volt. Akkor kezdtek a falvakban régiségek után kutatni. Ez indította őket arra, hogy igyekezzenek művelődni és hajtási engedélyt szerezni. Az érdeklődőket írni-olvasni tanítottuk, s egyesek elhelyezkedtek az építőiparban, söntésekben.”

„Hogy vonzzuk őket, flamenco tánccsoportot alakítottunk. Az előadások bevételét a kolostortemplom egyik kápolnájának restaurálására fordítottuk, hogy legyen valami sajátjuk. Ott helyeztük el a »cigány Madonnát«. Növekvő tisztelete láttán kértük Marcelo González bíboros prímást, jelöljön ki egy cigányünnepet. Május első vasárnapjára, az anyák napjára esett választása, hogy Szűz Mária vezesse őket Krisztushoz. Nagyszombaton keresztutat tartottak, Jézus-szoborral járták a községet. Bár hivatalosan nem alakult cigánytestvérület, vezetőik a vallásos aktusokon a hatóságok képviselőivel együtt vettek részt, s így már nem érezték magukat kizártnak.”

„A kolostorban terem állott rendelkezésükre, hogy megünnepeljék az esküvőket, keresztelőket és első áldozásokat. Közölték, ha beteg volt a családban, s ezek a szentségekben is részesültek. Mivel nagy közöttük a halottak kultusza, az elhunytakért mondott misékben sem volt hiány.”

A beszámoló nem említi, mikor szakadt meg mindez. Más források szerint talán tíz éve. A vég miértjére azonban utal.

„Jelenleg kevés a katolikus cigánycsalád. Többségük evangélikus csoportokhoz csatlakozott. Az aranjuezi prédikátorok termékeny talajt leltek, és lassan magukhoz vonzották őket.”

A cigány Madonna a kápolnából a kolostori lépcsőházba került.

Valószínűleg túlzott a számítás, mely szerint az utóbbi négy-öt évben a spanyol „protestánsok” száma 300 000-rel növekedett, s mintegy 80%-a cigány.6 Mindenesetre feltűnő az „allelujások” térhódítása, a magát evangélikusnak (vagy evangéliuminak) nevező Filadelfia-egyház. A sajtóban „keresztény fundamentalistáknak” is minősítették őket. Sikerükben bizonyára nagy szerepet játszik, hogy a prédikátorok is cigányok szoktak lenni, és a közösségek etnikailag egységesek. Az összejöveteleken nagy tér jut az éneknek és ritmusoknak; dalaikat ők maguk a néger spirituálékkal hasonlították össze. Úgy tudják, hogy Boldog Ceferino rokonságának a többsége is a Filadelfia-egyház tagja. Megjegyzendő azonban, hogy a különböző közösségek imaóráin résztvevők nagy többsége nő, s a jelek szerint magas hányaduk nem kitartó.

A katolikus egyházi köröket és a hagyományos protestáns közösségeket – mintegy 40 000 fő az egész országban – nyugtalanítja az „ihletett” és „látnok vezetők”, továbbá az amerikai hitterjesztési módszerek megjelenése. Mindez hozzájárul, hogy egyes gyülekezetek szekta jellegűvé váljanak. Jellemzőek a hirtelen „megtérések” és a természetfelettit mindennapivá tevő hit. Egy visszavonult prédikátor hozzátartozója mondta: „Lehetetlen volt úgy élni. Éjjel-nappal szólt a telefon, hogy az egyiknek látomásai vannak, a másikat megszállta az ördög . . .”

A kitartás hiánya áll azonban a katolikus cigányokra is. Enrique Giménez, a Diálogo Gitano című lap szerkesztője  nem is mer haladásról beszélni, és a különböző mentalitás fontosságát hangsúlyozza anélkül, hogy részletekre térne ki. Ide tartozhat a sokak szerint érvényben lévő „cigánytörvény” is, mely szentesíti a vérbosszút, és egyes esetekben elfogadja a válást.

Az említett, Cigány Párbeszéd című lap 1981 óta jelenik meg negyedévenként 16 oldalon, bár néha nagy késéssel. Feltűnő, hogy a boldoggáavatás előestéjén kiadott számban közölt levelek többségét Milánóban keltezték. Ez is bizonyítja, hogy tartják a kapcsolatot hasonló, külföldi kezdeményezésekkel.7

Ceferino, „a jó cigány” lakóházának helyreállítása Barbastro városában a Titkárság egyik célja. Javasolták táborhely létesítését is külföldről érkező zarándokok számára. Hangszalagon vallásos cigány dalokat adtak ki Így imádkozik a népem címmel. Cigány, kaló nyelven itt Szentírás nincs, de egy szentkép hátlapján olvashatjuk a cigány miatyánkot:

Bato nonrio, sos socabas on or otalpe, manjarificado quejesa tutne acnao. . .

                       

1 Blázquez Miguel, Juan: La Inquisición en Castilla-La Mancha. Madrid, 1986. 222. és 229. o.

2 Jiménez, Juan Ramón: Platero y yo. Számtalan kiadása közül az egyik: Madrid, 1957. XXXIII. fejezet: Los Húngaros, 93–95. o.

3 Bergua, José (szerk.): Las mil mejores poesías de la lengua castellana. Madrid, XXI. kiadás, 1965, 572–573.

4 Asturias, Miguel Ángel: Tres obras. Caracas, 1977. 11. o. (Faluba Kálmán szíves közlése.)

5 Gépírásos beszámoló, két oldal, a szerző birtokában.

6 El Cristo de los gitanos. El País, 1997. júl. 13.

7 Diálogo Gitano, 81. szám, 1997 jan.–márc.