KISLÉGHI  NAGY  ÁDÁM  ÉS  AZ  ARS  SACRA

Kisléghi Nagy Ádám festőművész képeiből az év elején kiállítást rendeztek a szombathelyi Katolikus Továbbképző Intézetben. Kapiller Ferenc nyitotta meg a kiállítást. Többek között ezeket mondotta: „A művész, Kisléghi Nagy Ádám tudja azt, amit Lessing is tudott: csak az lehet nagy festő, aki Krisztus életével foglalkozik. Tudja, mert megszólította őt az Úr. (. . .) A szent művészet »korszerűtlen«. Nem kiszolgálója a romlandó korszellemnek, születő és elmúló divatoknak. Örök imádás.”


A fiatal festő (született 1961-ben Budapesten) vallásos ihletésű művészete az utolsó évtizedben szépen kibontakozott. Olajfestményeiből válogatott egy színes Kisléghi-album (Festmények). Krisztus-képein és szentjein az áhítat fénye ragyog (Kenyér és Bor, Pietà, Emmauszi vacsora, vagy Borromei Szent Károly, Assisi Szent Ferenc, Szent Jeromos); festményei a szó igazi értelmében „magasztosak”. Olaszországban és Magyarországon több templom oltár- vagy falképét festette meg, továbbá görög katolikus templomok ikonosztázionját. 1985-ben megkapta a Kortárs Művészeti Fórum Nívódíját, 1987-ben a Herman Lipót-díjat. Tagja a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének.

A művész maga így vall az Ars Sacrá-ról: „Szent a művészet, mert a legszentebbtől kér bocsánatot. Az igaz szépsége, a bűnbánat öröme. Ez a gyógyulás kezdete. A művészet a vég dicsősége és a kezdet oltalomérzése. A megragadhatatlant megragadhatóvá tevő. Természetesen természetfeletti. A művészet hit, tehát vallás, hitvallás. A teremtés dicsérete, a Teremtő magasztalása. A művészet magasztosság. A rekviemek derűje és békessége, a fájdalmak golgotájának optimizmusa. A művészet a megsemmisült egzisztencia örömujjongása. – Így tehát az én szókincsem: magasztosság és áhítat, mint Bach passiójában Krisztus köré vonósokkal szerkesztett glória. Az én hangom is elcsuklik az evangelistáéval együtt Jézus nevének kiejtésekor. . .”

Valóban, ez nem öncélú „geg”, „nem kultúrmajmok műbalhés bulija, nem kifizetődő”. Sajnos, sokszor a modernkedő, semmitmondó „alkotásokat” fújják föl, propagálják, ajánlják, sőt eladják drága pénzen. Az igazi értékekre nem figyelnek fel, mert az igazi művészek alázatosak, Istennek alkotnak. Az igazi művészet Kisléghi szerint „szent, mert szolgál, mint az angyalok”. (R.)




Kapiller Ferenc

„KÖZELEBB,  KÖZELEBB,  URAM,  HOZZÁD. . .”

Beszélgetés Kisléghi Nagy Ádám festőművésszel

Csontváry önéletrajzában olvassuk, hogy a Szentföldön járva Betlehemben, a klastromban töltötte a karácsony éjszakáját. Itt utal Lessing tanácsára, amely szerint csak az lehet nagy festő, aki Krisztus életével foglalkozik.

A napút festője nem érzi magára nézve érvényesnek ezt a tanácsot. Munkáidat ismerve veled kapcsolatban azonban elmondható, hogy Lessing intelmét a magadénak vallhatod. Krisztus-ábrázolásaid közül most mégis két alter-Krisztust emelek ki: Assisi Szent Ferencet és Borromeo Szent Károlyt, a koragótika és a korabarokk kor szentjeit. Elgondolkodtató, hogy milyen szerepük volt saját korukban – Söveges Dávid lelkiségtörténetében századának megmentőjeként jellemzi Ferencet –, s mi lehet az üzenetük a mi számunkra századunk utolsó évtizedében, az ezredforduló közelében. Mielőtt azonban erről esnék szó, általánosabb kérdésre várok választ. Mi a művészet lényege, szerepe?

– A művészet természetfelettiségünk legnagyobb bizonyítéka. Annak az eredetnek a bizonysága, hogy mi Istentől származunk, Isten képmására vagyunk teremtve. Ez az, amire a művészet minden korban emlékezteti  az embert, s ezért különösen útjában áll a XX. századnak, hiszen a modern civilizáció minden tettével ellene mond az isteninek, tagadja a mi természetfelettiségünket.

Aki ma művész, az menthetetlenül szembekerül korával. Amikor ezt az összeütközést sikerrel megvívja, akkor tud abból művet létrehozni. Aki viszont mindig kikerüli ezt a konfrontációt, s elinal az igazi megmérettetés elől, annak nem lesz meg az alapja ahhoz, hogy alkosson. Az ember vagy meghátrál, s akkor megalkuvó lesz, vagy végigcsinálja, ami ráméretett. Ez evangéliumi gondolat: igen, harc lesz, küzdelem lesz; aki engem követ, azt a világ gyűlölni fogja, mert nem a világból való. Ne akarjunk hát megfelelni a világnak!

Én egy sort sem találtam az Evangéliumban arra vonatkozóan, hogy legyetek jók a világ szemében. Nem. Fizessétek meg az adótokat a császárnak – ennyi. A többi a lényegről szól: teremtettségünk okáról és céljáról.

– Assisi Szent Ferencről tudjuk, hogy költő is volt – tehát művész –, s hogy milyen összeütközései voltak saját korával. S bár az ő esetében egyértelműen a szenten van a hangsúly – így él bennünk, s méltán –, sorsában mégis rokonnak érezzük a művésszel, akiről az előbb szóltál. Kicsoda Szent Ferenc, s mit mond nekünk ma?

– Ferenc tökéletesen akarta Krisztust követni, s ezért ő mindig jó mértékegység lehet arra, hogy lemérjük egy-egy kornak a természetfelettihez, azaz Istenhez való viszonyát. Ő mindig vádló lesz. Minden korban tükröt fog tartani a keresztény ember elé, mint egy eszményt – vagy éppen mint nem eszményt. Most, amikor Ferenc csuhája, ami anyagában körülbelül a fölmosórongy szintjén állt, jelmezzé minősül a XX. század végén, a konfekcióruhára húzzák rá mint szerzetesi ruhadarabot, kelléket, megérthetjük, hogy mi tűnt el Ferenc szelleméből.

Hozzám mindig nagyon közel állt az a túlfűtött lelkesedés az Isten iránt – jó értelemben mondom –, ami őrá jellemző. Ugyanakkor fontos megjegyezni, amit sokan elfelejtenek, hogy súlyos fájdalmak közepett – kétoldali vesemedence-gyulladással – és állandó mostoha körülmények közt élte meg a szentséget.

A képet, amit aztán megfestettem, már régóta hordoztam magammal: azt a krisztusi arcot, amelyet Ferenc segített magamban fölfedezni. Olyan ez a XX. században, mint egy sötét háttérből a fényre való kitekintés. Mert századunk, valljuk be őszintén, sokkal sötétebb, mint a középkor volt.

– Ebben a sötétülő században, az ezredfordulón különösen súlyos kérdés a keresztény művészet állapota – léte, nemléte.

– Igen, ez döntő kérdés. Mert a művészet nagyon jó diagnosztikai eszköz. Szubjektív, igaz, de mégis: minden korszak jellemezhető, minősíthető saját művészetével. S igen, megkérdezhetjük: a XX. században vajon mi van a keresztény művészettel? Miért nincs? Hogyha nincs, akkor azért nincsen, mert nincs is keresztény hit? Vagy, ha van, hol bujkál? Mert ha van tartalom, akkor annak kell, hogy legyen formája is. És ha nincs formája, akkor fölmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán tartalom? Itt érzem én igazából megfogalmazhatónak a művész feladatát: az ezredfordulóhoz közeledve tud-e tartalommal hozzányúlni megfelelő témákhoz – például Szent Ferenchez –, s tud-e valamit mondani ez a téma, hogy egy alak egyedül kuporog egy sötét háttérben, és fölfelé tekint? Egészen egyszerű beállítások ezek; egyszerű fogalmazványok, és igazában ez a legnehezebb: egyszerűen beszélni. Szent Ferencnek ez a nagy végrendelete a XX. századhoz. S ezt a kérdést megválaszolni, hitelesíteni mindenkinek saját magának kell. Tehát mindenképpen elgondolkodtató, hogy mi történt, mi történik a művészettel. Miért nincs? S ami van, miért nem művészet, sőt miért rombol inkább a keresztény egyházban, s egyáltalán, a világban; Mert a művészet mozgatórugója mindenkor az volt, hogy hogyan találhatom meg még jobban azt az utat, ösvényt, amelyen keresztül az Istent megragadhatom, fölmutathatom, ragyogtathatom mindenki számára. Ezért is mondom, hogy a művészet megléte akadályozza legjobban az ördögnek ama szándékát, szándékának sikerét, hogy az embert eltávolítsa Istentől. A művészet az egyetlen olyan fegyver, amellyel szemben – ha van – tehetetlen az ördög. Ezért törekszik arra minden erejével, hogy hiteltelenné tegye; botrány legyen az emberek előtt a szent művészet. Ő sugallta a l’art pour l’art magatartást is, s azt mondjuk, hogy van XX. századi művészet. Ezen csak nevetni tudok, keserűen, mert ezek mind komolytalan és szánalmas próbálkozások.

Igen, a művészet az egyetlen eszköz, amely föl tudná tartóztatni a létrontás folyamatát, s ezért különösen fájdalmas, hogy az egyház nem él az Istennek ezzel a kivételes adományával, hogy művészetekkel tudná hitelesíteni igéjét. Sem a zenében, sem az irodalomban – bár itt még nyomokban föllelhető –, képzőművészetben, építészetben. Ha nem lett volna Bernini, akkor ma Rómában a repülőtéren vagy a stadionban tarthatnák a nagy pápai szentmiséket! Mert akkor nincs Szent Péter tér. Ennyire komoly a helyzet. Ehhez a mi korunk semmit nem tett hozzá; amit tett, azzal is rombolt. Ez az eldobó társadalom, eldobható művészettel: ma van, holnap nincs; ma kiállítjuk, holnap leszedjük, aztán ki is lehet dobni akár. A régi korok emberének nagy vágya, hogy maradandót és nemeset alkosson, anyagában és minőségében a legnagyszerűbbet, ma teljesen elveszőben van. Helyette ez a műanyag-, hamisítványkultúra alakult ki. Ebben a szintetikus világban a művészet szent angyalai nem érzik jól magukat, és elmennek olyan területre, ahol a legkevesebb szenny zavarja őket.

– A Szent Ferenc-képen azt a pillanatot festetted meg, amikor a romos templomban megszólította őt az Úr. Mennyiben analóg ez a mozzanat a művész azon pillanatával, amikor a hívást érzi, a megszólítást hallja?

– Ez a festészet az én esetemben abból nőtt ki, hogy kilenc éve eljöttem Budapestről feleségemmel Szőcére, ebbe a kis őrségi faluba. Nem mondom, hogy remeteségben, de igenis valamiféle kívülállásban élek. A kívülállás nem lenézés, és nem is okvetlenül a Jónás-féle tök alatt való ücsörgés, de mindenesetre az, hogy kivontam magam a fogalomból, nagyon jelentős lépés volt. Nem tudom, hogy ezt mely korokban ki hogyan hajtja végre, de amit József Attila mond – elvegyültem és kiváltam –, nem véletlen. Ferenc is kivált. Azt hiszem, hogy az a magányosság, amit ő érzett, nem volt magány. Sokkal inkább közösségi élmény volt – az Istennel és a szentekkel való közösség élménye –, mint ha valaki állandóan emberek közt van. Magamon is érzem: iszonyatosan magányos tudok lenni nagyvárosokban; az emberek többsége így érez. Ahogy a szegénység kérdése is nagyon relatív, s éppen Ferenc példáján rendkívül meghatározó számomra, hogy fölismerjem: az erdőben nem érzem a szegénységemet (tárgyi szegénységre gondolok). A Váci utcában és egyáltalán olyan közegben, ahol nem az isteni értékrend az első, amivel találkozom, én azonnal szegény embernek tudhatnám magam.

Szent Ferencről azt tartják, hogy nem lehet követni. Igen, igazában Jézust sem lehet követni, s egyáltalán: az Isten törvényeit nem lehet betartani. De ha valaki egyszer megérzi, hogy ki az, aki őt hívta, megszólította, én azt hiszem, nem lehet nemet mondani erre a hívásra, bármibe is kerüljön. Igen, ezeket a pillanatokat üldözi a művész. Ezeket hajszolja és próbálja rögzíteni, kimerevíteni, állandóvá tenni; elérhetővé és érthetővé tenni művészettel. Ez pedig olyan cselekedet, amely anyagon túl mutat. Mintha valami varázslat, csoda történne. S valóban az is történik, mert az anyagból egyszercsak valami csodálatos dolog jön létre. Megemelkedik, repül. Ez az állapot az emberek nagy részének már nagyon ritkán adatik meg. A művésznél is nagy ajándék ez a pillanat, s éppen arra hivatott, hogy ezeket a kivételes pillanatokat állandósítsa műalkotással. Ez az igazi létforma; ez az, ami végül is a halál után az üdvözülés létformája lesz olymódon, hogy ezek a pillanatnyi megvilágosodott emelkedettségek állandó állapottá tágulnak.

– A másik nagy szent, akit érezhetően nagyon tisztelsz, Borromeo Szent Károly, Milánó kereszthordozó, bíboros érseke. Róla még korábban készült a festmény, mint Ferencről. . .

– Azért is szeretem az ő személyét, mert mint főpap olyan példát mutatott, amely egyértelműen krisztusi példa. – Ez a fajta pásztorság mára úgyszólván eltűnt az egyházból; a pásztor nélküli nyáj érzete van meg . – A főpapságnak az a magatartása nyilvánult meg a pestisjárványok idején, hogy első lesz azáltal, hogy mindenki között az utolsó lett. Ez az a krisztusi mozdulat, hierarchia, amely valóban az egyház isteni eredetére utal: nem demokratikus fölépítésű, hanem természetfeletti. Egészen más mozgatórugója, összetartó ereje van, mint a ma divatos uralmi formáknak. Máshogy szervesülnek a dolgok; nem hatalmi vagy félelmi, vagy egyéb emberi tényezők mozgatják. Egyszerűen arról van szó, hogy aki Krisztust követi, aki Krisztus szolgálatában áll, az nem úgy tekinti a rábízott hatalmat, hogy azzal másokat maga alá gyűr, hanem másokat szolgálni jött.

A barokk korban az ő példája különösen szép volt. Jónéhány évtizeddel előbb már Savonarolánál megjelent az a fölvetés, ami a főpapság szerepére vonatkozott, s akkor még nem volt késő. A reformációnak még csak az előszelét érezték. De amikor Borromeo Szent Károly tettéről van szó, az egyház akkorra már átesett a nagy megrázkódtatáson, ami azt eredményezte, hogy a korai egyházszakadás után most Európának újabb nagy területei szakadtak el Rómától. Ez alapvetőn új helyzetet teremtett a hívő emberek lelkében is, és igazán nagy szükség volt az ő példamutató tettére. – Egyáltalán a szent mint olyan: a fogalom a reformációval megtépázódott. Nem lehetett valaki olyan könnyen szent, hiába kanonizálták. Látni kellett, s az ő esetében ez csodálatos.

– Beszélgetéseink során többször utaltál József Attilára, idézted egy-egy versét, gondolatát. Ki neked József Attila?

– József Attila megítélésében létezik bizonyos kettősség. Általában elismerik az ő nagyszerűségét, de mindig ott húzódik öngyilkosságának szörnyű tette, ami tény. Mégis hadd siessen most mentségéül az a pár sor, ami Radnóti Első eclogájából erre vonatkozik: „Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett folyton e rendre. . .”

Az ő tragédiája abban összegezhető, hogy nem fogadta be őt a világ; tisztaságával, gyermekségével, szeretetével együtt eltaposta ez a fajta civilizáció, amibe ő beleszületett. A legnagyobbak közül való volt: halhatatlan. A halhatatlanságnak persze az az ára, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ebben is jó példa az ő műve. S az, amit az Ars poeticában ír, nekem a legszebb és legfontosabb intelem: „Költő vagyok, mit érdekelne / engem a költészet maga?” – Ilyet kimondani csak az tud, aki tényleg költő. Aki művész. Aki nem művész, aki önjelölt, azt érdekli a költészet maga. Mert az nem alkot.

Döbbenten látom, hogy újságok, könyvek telnek meg képzőművészeti szövegekkel, amik között hiába lapozok, nem látom a művészetet. Hol van? Dr. Ez, Dr. Az rengeteg; szöveg is van, csak éppen tartalom nincs. Teljes értékvesztés van, nincs semmi a helyén. De előbb-utóbb mindennek a helyére kell kerülnie. Ha máskor nem, hát az utolsó ítéletkor minden értelmet fog kapni.

– Milyen jövőt tudsz elképzelni ebben a nem sok jóval biztató jelenben?

– Az eddig megfogalmazott gondolatokból talán kiderült, hogy én határozottan szemben állok a ma divatos haladás- meg fejlődés- meg modernicáziógondolatokkal, s hasonló nem létező dolgokkal. Nézzük meg a régi korokat, hogy mit hagytak maguk után: amiért ma bemennek a múzeumokba és a katedrálisokba. Egyetlen egy fejlődésben hiszek: közelebb jutni az Istenhez.

Láttad a műtermemet: rendet kell tartanom, hogy dolgozni tudjak. És minden rendrakás takarítással, palettatisztítással, igen: bűnbánattal kezdődik. Aki ezt tudja, annak nem új, hogy János bűnbánatot hirdet az Úr eljövetele előtt. Mindennek ez az alapja. Ha valamit el tudok képzelni a jövendőben, akkor az mindenképpen egy bűnbánati korszak. Föl kell mérnünk, hogy helytelen úton járunk; bűnös dolgok köré szerveztük életünket. Amíg ezzel nem szembesülünk, sok esélyt nem látok a gyógyulásra.

Szőce–Lukácsháza, 1998. június