FÓRUM  AZ  EGYHÁZRÓL


Elindulása (1991. húsvét) óta a Távlatok azt a célt tűzte maga elé, hogy segíti a magyarországi aggiornamentót, a zsinati korszerűsödést: elmélyíti és terjeszti, a magyar valóságra alkalmazza a II. vatikáni zsinat tanítását, felméri a helyzetet – a pozitív kezdeményezéseket és a hiányosságokat is; esetleg külföldi példákkal ötleteket nyújt a megújuló lelkipásztorkodásnak. Maga II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatása alkalmával a zsinati megújuláshoz néhány konkrét javaslatot is tett: egység és együttműködés a püspökök és papok között; közös, korszerű lelkipásztori terv; együttműködés a világiakkal; a megújuló szerzetesrendek támogatása; egyházmegyei zsinatok; inkulturáció; missziós egyház. . .

Az elmúlt években a magyarországi egyház igyekezett tudatosítani ezeket a feladatokat és megvalósítani az irányelvekben jelzetteket. Több pozitívumról számol be itt Brückner Ákos Előd atya. A Távlatok korábbi számaiban már többször foglalkoztunk a zsinati egyházképpel, az életre szóló kezdeményezésekkel, a megújuló szerzetesrendekkel, az ifjúság és család kérdéseivel stb. Az aggiornamento problémáit főleg az 1995/1. számunkban elindított Fórum az egyházról című rovatunkban vitattuk meg. Itt olyan véleményeket közlünk (miként mostani számunkban a Bokor közösségről szóló beszámolót), amelyekkel nem mindenben értünk egyet. (A Bokorról vö. Távlatok 26, 1995/6, 764–783 és 28, 1996/2, 157–164.) Feltétlenül folytatnunk kell az egyházban a belső párbeszédet. Igazában nem létezhet tabu téma! Pluralista világunkban az egyházi „többszólamúságnak” is helye van; persze ügyeljünk arra, hogy a kritika építő legyen, és – a régi zsargonnal élve – önkritika is. Ha egyes világiak szívesen hangoztatják, hogy az egyház mi (is) vagyunk, ebben igazuk van; de akkor az egyházkritikát gyakorolva mindig gondoljanak magukra is, ne csak a hierarchiát és a papokat bírálják.

Missziós és egyre inkább diaszpórahelyzetben szolgáló egyházunkban közös felelősségre van szükség. Ki-ki sajátos hivatása és karizmája szerint vegye ki részét – a Lélek sugallatait és az egyházi iránymutatást is követve – a misztikus Test építéséből, az új evangelizálásból. Kövessük itt és most a Lélek szavát!  




Brückner Ákos Előd

VISSZAPILLANTÓ  TÜKÖRBEN

A II. vatikáni zsinat hatása a magyar katolikus Egyházra

Egy rápillantás a visszapillantó tükörre útközben olykor szükséges. Az ilyenkor felvillanó kép nem leltár megtett utunkról, nem ad alkalmat annak elemzésére, hogy jól haladunk-e, szabályosan vezetünk-e; mégis áttekintést ad a már bejárt tájról, hátteret ad ahhoz, hogy az előttünk lévő útszakasz irányában jól tájolódunk-e.

A visszapillantás segít az arányok felmérésében, segít türelmetlenségünk és elégedetlenségünk leküzdésében. Lám, már ennyi és milyen küzdelmes szakaszon vagyunk túl! Lám: mennyire megváltozott a 30–40 évvel ezelőttihez képest a liturgiánk, az egymás közti viselkedésünk, az egyházképünk! Ki kell ezt olykor mondani, mert a mai napig gyakran vádaskodunk és becsméreljük magunkat, egymást: hol tart még a  magyar egyház . . . mennyire lemaradt a Vatikánum szemléletétől, elvárásaitól. Az utóbbi 10 év sok kijózanító tapasztalata ellenére néha még úgy gondoljuk, hogy tőlünk nyugatra kezdődik a vallási Kánaán. Természetesen a másik véglet, az önelégült naiv optimizmus ugyancsak elködösítené utunkat, ha nem mernénk vállalni a tényleges történéseink – minden jóakarat ellenére való – végességét.

Ezért rövid áttekintéssel négy síkon a következőket idézhetjük fel.

1. Történeti tényként mondhatjuk, hogy a II. vatikáni zsinat beleszólt a mi egyháztörténelmünkbe is, azzal a nyitottsággal, amit a Vatikán ablakainak kitárásával szoktak szemléltetni. Bár erősen és álságosan korlátozott körülmények között éltünk a 60-as évek elején, idézések, perek, bebörtönzések újabb korszakában voltunk, és különféle önkorlátozásokkal magunk is ronthattuk helyzetünket, a zsinat sodra mégis eljutott hozzánk. Igaz, hogy a zsinat első ülése órájában elmaradt fővárosunk kellős közepén a „beharangozott” harangszó; a második ülésszakon mégis néhány kiválasztott magyar püspök már jelen lehetett a római Szent Péter-bazilikában folyó munkában, míg itthon a Vatikáni Rádió magyar adásaiból és a Magyar Kurír közléseiből kísérhettük nyomon a zsinati eseményeket. 1964-ben püspökkinevezésekre került sor, egy részleges vatikáni–magyarországi megegyezés nyomán. Formálta térségünk egyházi helyzetét a megboldogult Casaroli bíboros nevével fémjelzett Ostpolitik. XXIII. János lenyűgöző egyénisége, az univerzális enciklika, a Pacem in terris hangvétele, világvisszhangja és a jó pápa szinte mindenkit részvétre indító agóniájának sajtóhírei hazánkig elhullámoztak. Eseménynek számított VI. Pál üzenete a magyarsághoz (még a Tertio millennio adveniente is utal 15. pontjában erre a körlevélre). Történeti, politikai síkon mindez elvezetett Mindszenty bíboros külföldre viteléig, az esztergomi érseki szék betöltéséig, Lékai prímás bíborossá való kinevezéséig, az úgynevezett „kis lépések” magyar egyházpolitika megfogalmazásáig. A fordulat után a pápai nunciatúra, illetve a vatikáni magyar nagykövetség újra felállítása, az 1991-es és 96-os pápalátogatás és az egyházmegyei határok korszerű átrendezése, két újabb egyházmegye létesítésével, napjainkban pedig a vatikáni–magyarországi  megegyezés megtörténte térségünknek valamiképpen felcsillanó reménye, hiszen azt szeretnének, hogy az egyház a mai világban szabadon létezhessen és szolgálhasson, amint ennek korszerű elveit éppen a II. vatikáni zsinat fogalmazta meg, Az Egyház a mai világban című, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban. Lényeges, hogy ma két főpapunk áll a központi vatikáni, illetve diplomáciai munka szolgálatában, a világegyház számtalan más országából való tisztségviselője között.

2. Az események mögött lassanként egy szellemi-lelki szemléletváltozás is létrejött, és hat ma is.

A Pápai Magyar Intézet helyreállítása, egyáltalán, hogy katolikus papok és kispapok külföldi intézetekben tanulmányokat folytathatnak: új dimenzió a magyar egyházban a zsinati légkör hatására. Hasonlóképpen az esztergomi nyári országos kánonjogi és dogmatikai kurzusok, Csertő Sándor prelátus közreműködésével, itthon is ablaknyitást jelentettek. A Szolgálat c. papi lelkiségi folyóirat elérhetősége (csak a 18. számát nem engedték be1), a Szolgálat, a Prugg Verlag, az OMC stb. kiadású könyvek megszerzési lehetősége lendületet adott a hazai vallásos szellemi életnek egy szűkebb kör számára, akik ezekhez az írásokhoz hozzájuthattak. A Vigilia folyóirat pedig, érdekes és talán a térségünkben ritka szerepben, bő teret adott a párbeszédnek, az ateista, materialista, keresztény gondolatcserének. Bár a népszerű hitéleti irodalmat elsősorban a szabadkai Agapé útján szerezhettük be, mégis egyre több teológiát közvetített a hazai könyvkiadás, illetve hézagpótlóan közölte az ősegyház, a kiváló szentek írásait. Ugyan hosszas küzdelem és számos felröppenő ígéret nyomán, mégiscsak megszületett padovai segítséggel a magyar Zsolozsmáskönyv köteteinek sora. Bár késve, megjelent a II. vatikáni zsinat dokumentumainak gyűjteménye. A közeljövőben remélhető a számunkra legfontosabb ökumenikus dokumentumok gyűjteményének kiadása, alig néhány hónappal a megjelenés után ma már hazai nyelven olvashatjuk a pápai enciklikákat, valamint – hosszabb előkészítés után – a Katolikus Egyház Katekizmusát és az Egyházi Törvénykönyvet. Szép sorjában az átmeneti kiadások után a liturgikus könyvek is elkészülnek. Igen jelentős a közeljövőben várható OICA kiadása, amely szándékosan nem jelenhetett meg hosszú időkön át, mivel a felnőttek megtérési folyamatát szolgáló liturgikus könyv igen lényeges szemléletformálást jelenthet a pasztorációban. (Ez a kötet ugyanis a katekumenátus elvének mai alkalmazása.) A zsinati szemlélet talán legreprezentatívabb és legsikeresebb kifejezése a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel – egyben térségünk újdonsága is.

3. Az eseményeknek van egy belső bontakozási sora is: szerepek és intézmények helyreállítására, illetve létrejöttére szeretnék utalni, mert ezek sajátosan biztosítják a párbeszéd lehetőségét.

A zsinati írások ismertetése volt talán az első lépés: papi továbbképzések, lelkinapok, lelkigyakorlatok gazdag forrásanyaga. Ezekhez hasonlóan áldott szerepet töltött be és tölt be ma is a határainkon belüli és kívüli papság és az érdeklődő, teológiailag érzékeny világiak számára a pasztorálteológiai napok több évtizedes sorozata, illetve a teológiai tanárok évenkénti többnapos konferenciája. Az egri kateketikai lelkigyakorlat vagy, a profán kultúrával találkozás határvonalán, az Országos Egyházművészeti és Műemlékvédelmi Tanács tavaszi-őszi találkozói érzékeny pontokon tették lehetővé mind befelé, mind kifelé a találkozást és az egymással szót értést. Akasztófahumorral fogadta a papság a manipulált bejelentést, hogyan „zsendülhet meg” a hitoktatás: bár a 70-es évekbeli rendelkezés formailag szigorodást jelentett a lassan megbátorodott gyakorlathoz képest, mégis szinte „forradalmian” legális helyet adott a plébániaépületekben való csoportos hitoktatás vállalásának. Lassanként értettük és szerettük meg a leányfalui lelkigyakorlatos-házat, amelyet a működési engedélyt vesztett jezsuita rend mégis állami engedélyt kapott szerzetesei vezettek Lékai bíboros megbízásából. Az 1989-es fordulat után a legtöbb egyházmegyében bensőségesebbé, elevenebbekké váltak a papi találkozók. A zsinat szellemében a presbitériumelv megvalósítását elősegítő tényezők léphettek életbe (az Országos Lelkipásztori Intézet létrehozása, az Unio Cleri újbóli életre keltése, intenzív papi találkozók, lelkinapok), és újra megjelenhettek a szerzetesrendek, ha volt hol és miből és kikből helyreállniuk. A világiak teológiára oktatása – idén húsz éve, hogy megindult a levelező tagozat –, a hitoktatóképzés egyre szélesebb lehetőséget nyert, és ma a kívánatos színvonal biztosítása, a végzettek megfelelő alkalmazása és lelki gondozása, továbbképzése a feladatunk. Egyházmegyénként létesültek lelkigyakorlatos és továbbképző házak; és püspökeink kívánatos, reprezentatív találkozó- és fogadóhelyeként a Püspökkari Titkárság. Ugyanígy igyekszik minden fontos területen (pl. pedagógia, ifjúsági pasztoráció, hitoktatás) intézményesülni országos és egyházmegyei szinten a magyar egyház, de sokfelé a helyi egyházközségi pasztoráció is kiépíti sokrétű és karitatív szolgálatának rendszerét. Mindezeknek külső jele, hogy bármilyen leromlott állapotban kaptuk is vissza valamelyik korábbi objektumunkat, a hazai templomok és plébániák nagy többségével együtt – az elmúlt évek minden anyagi nehézsége ellenére – mindez elfogadható, jó állapotba került. Ez a többnyire egyszerű, de ízléses renoválás önmagában is jele és alkalmazása annak, amit az egyház a pap otthonáról vagy a liturgia teréről vagy az egyháznak a világban való megjelenéséről a zsinaton kifejezett.

4. Végül a legjellegzetesebb terület az, amit mozgásoknak, mozgalmaknak, közösségalakító és -ápoló élettér kialakításának nevezhetnénk. Ez egyben az egyházunk újra evangelizációs munkájának kiindulópontja. Emlékezetem szerint úgy kezdődött ez, hogy elkezdtünk hazai pályán mozogni azon heves viták során, amelyek a liturgikus reform bevezetését próbálták elősegíteni. (Sokszor keserű kifakadásokat kellett a papi találkozók alkalmával jól elviselnie egy-egy bátrabb vezetőnek ahhoz, hogy papságunk, sebeinek feltárása után, az alkotómunkára is újra kész legyen.) A zsinati gondolkodás – legalábbis kezdetleges és külsőséges formájában – így kezdte áthatni a lelkipásztorokat és a híveket. Azután egyre bátrabbá vált a hitoktatás, az ifjúságpasztorálás, nem is szólva a Regnum Marianum táborairól, vagy a legalitás mellett a 80-as évektől összetrombitált hivatás-lelkigyakorlatokról, amelyek kamatozó áldásából napjainkban is többen jelentkeznek szemináriumokba, szerzetekbe.

Elgondolkodtató, hogy csak néhány évvel az amerikai egyetemeken jelentkező karizmatikus mozgalmak feltűnése után és csak egy jó évvel az első taizéi ifjúsági találkozó nyomán Kismaroson megindul 1971 őszén a későbbi Nagymarosi Találkozók sora, ugyanígy a magyar czêstochowai zarándoklat, a márianosztrai. Csendesen eközben beszivárgott jó néhány lelkiségi mozgalom hazánkba, mint pl. a házas hétvége, a focolare, a karizmatikus mozgalmak, a taizéi közösség imaóráival, és megértek hagyományos közösségek, mint pl. a ferences világirend, a bencés, ciszterci oblációk, a cserkészet.

Ilyen háttérből álltak össze az esztergomi-budapesti szinódus előkészítő csoportjai Paskai László bíboros prímás közvetlen hangú meghívása nyomán, hogy alapos felkészítés után megvalósuljon 1994-ben az esztergomi szinódus. Jellemző ránk, magyarokra, hogy ahány egyházmegye, szinte annyiféle, sokszor remek változatban folyik ma is a „szinodális mozgás”, ami éppen a zsinat tanításának és gondolkodásmódjának adaptálása a hazai viszonyokra. Idén ősztől egyházmegyénkben plébániai szintre bontjuk le a zsinati szinódusi üzenet továbbadását, hogy megannyi kicsiny plébániai csoporton át még szélesebben terjedjen a korunk áldását jelentő tanítás és szemlélet.

* * *

Visszapillantó tükör nélkül közlekedni vakmerőség volna. Kell, hogy időnként a megbizonyosodás, az eredmények előidézte hála áthassa küzdő magyar egyházunkat. Ez egyben az Úr dicsőségének is észrevétele és kifejezése. Ugyanakkor a visszapillantó tükrünknek van egy másik, lényeges szerepe is. Mutatja hátulról, ha sebesen, sokszor az elfogadottnál is sebesebben száguld egy-egy jármű. Megannyi más jellegű szellemi irányzat, szekta, eszmerendszer, érdekcsoport: ez az a mi esetünkben, ami lelkileg sokfelé tagolt társadalmunkban még nehezebbé teszi a józan, szabályos haladást. Az Egyház hivatásánál fogva sem padkán várakozni, sem feleslegesen fékezni, sem másokkal versenyezni nem kíván. Hitünk sokak számára iránymutatás, és mindenképpen a céllátás, a célba jutás, vagyis az üdvösség eszköze. Őszintén remélhetjük, hogy az Úr nem engedi, hogy letérjünk útjáról, hogy elakadjunk a zsinatban adott ajándékai szolgálatában. Az egyház hazánkban is számtalan jelét adja annak, hogy tudja és vallja, hogy „az emberiség jövője azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni az utánuk következő nemzedékeknek az élet és a remény forrásait” (GS 31.).

––––––––––––––

1 1973 nyarán, amikor a Szolgálat 18. száma kelt, a postázás úgy történt, hogy először csak néhány számot adtak fel: püspököknek, az Állami Egyházügyi Hivatalnak. Ha pár héten belül nem érkezett Marosi atyához ellenkező értelmű jelzés, megtörtént a tömeges postázás. Nos, a 18. szám valamennyi példányát Magyarországról visszaküldték a feladónak. Gyanítani lehetett, hogy főleg M. I. „Világ felé fordulás és világkerülés” című cikke miatt az állami cenzúra vétót emelt. Ausztriában gyorsan kicserélték a kifogásolt íveket egy idegen nyelvből fordított cikkel, és a többezer példányt újraköttetve feladták. Ha jól tudom, így sem érkeztek meg. P. Őry Miklós később egy követségi fogadáson hallotta, hogy az M. I. monogramm mögött Mindszenty Józsefet sejtették (pontosabban: ezt az ürügyet hozták fel; a cikket valójában Mócsy Imre írta). Az 1974-es püspöki szinódusra érkező Íjjas József Rómában pár napra átadta nekem az államilag cenzúrázott példányt, és a saját példányomba átmásoltam az összes bejegyzést. Tanulságos látvány! (Nagy Ferenc)



Mihályi Gilbert

A  SZENTLÉLEK  AJÁNDÉKAI  
ÉS  A  VILÁGI  HÍVEK

A Szentlélek évében, ahogy a Szentatya írja a 2000. jubileumi évet bejelentő apostoli levelében, „elsőrangú teendő a Szentlélek jelenlétének és tevékenységének újra felfedezése”, vagyis meg kell ismerkednünk üdvösségtörténeti szerepével és jelentőségével, egyben pedig annak öntudatosítására van szükség, hogy a megkeresztelt „lelki” ember, aki – megnyílva a Szentlélek megszentelő és közösségformáló erejének – Krisztus-követését mélyebben, hitelesebben és gyümölcsözőbben tudja megélni.

A Szentléleknek a „lelki” embert segítő működése sokoldalú. Sajátos módja az, hogy lelki adományaival látja el Isten népét. Ezeket a szentlelkes ajándékokat görögül karizmáknak nevezzük. Itt most figyelmünket a Szentlélek karizmáira irányítjuk, mert annyira fontos ismeretük a világi hívek keresztény élete számára. Ezért most kérdezzük: kinek, kiknek adja ajándékait a Lélek?

1. Az első válasz az, hogy a Szentlélek „az Egyházat – amelyet elvezet a teljes igazságra, s egyesít közösségben és szolgálatban – ellátja és irányítja a különféle hierarchikus és karizmatikus adományokkal, fel is ékesíti sajátos gyümölcseivel” (Egyház, 4.).

2. Mivel az Egyház, Isten népe a megkereszteltek közössége, vagyis a klérusból, a szerzetesekből és a világi hívekből áll, ezért a következő kérdés ez: adja-e a Szentlélek karizmáit közvetlenül a világi híveknek? A felelet erre is igenlő, mert főleg a keresztség és a bérmálás szentségeiben osztja ki ajándékait a Szentlélek a világi híveknek. „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakik bennetek?” – kérdezi Szent Pál a megkereszteltektől (1Kor 3,16 és Róm 8, 9–10).  „A megkeresztelt megkapja a Szentlélek ajándékát, erőt és küldetést kap, hogy Krisztus élő tanúja legyen az Egyházban és a világban” – magyarázza a bérmálás karizmáit a Magyar Katolikus Katekizmus (148).

3. Még tovább kérdezünk: a szentségeken kívül juttat-e a Szentlélek karizmákat közvetlenül a világi híveknek? Erre is igenlő a válasz. A teológus és lelkipásztor Szegedi László figyelmeztet, hogy a Lélek ajándékait ne korlátozzuk a szentségekben kapottakra (Bibliai Szentségtan, 112. o.).

A II. vatikáni zsinat kifejezetten ezt tanítja: „A Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálat által szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem, ajándékait tetszése szerint juttatva kinek-kinek,  sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között (1Kor 12,11).” (Az Egyház 12.)

A zsinat egyben kéri, felszólítja a papságot, hogy „tudják is a hit ér- zékével észrevenni, örömmel elismerni és gondosan ápolni a világiak sokféle formában jelentkező karizmáit, legyenek azok akár egyszerűek, akár magasabb rendűek. Isten ajándékai nagy bőségben találhatók meg a híveknél.” (Papi élet és szolgálat, 9.)

A karizmák hitelességének biztosítása – Természetes, hogy védeni kell a Lélek ajándékait az önkényes kisajátítástól. Felülvizsgálatuk az egyházi vezetőségre tartozik. De Szent Pál a felülvizsgálókat óvja az egyoldalúságtól: „A Lelket el ne fojtsátok. A prófétai beszédet el ne vessétek. Vizsgáljatok meg mindent, a jót tartsátok meg. . .” (1Tessz 5,19–22.) Ugyanezt a zsinat így fejezi ki: „. . . feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak meg mindent, és a jót tartsák meg.” (Az Egyház, 12.)

Adjuk meg a Szentlélekről szóló teljes zsinati tanítást a világi híveknek. Erre Szent Pál kötelez: „Ami a lelki adományokat illeti, nem akarom, testvérek, hogy tudatlanok maradjatok.” (1Kor 12,1.)

Éppen ezért feltűnő és zavaró, hogy a II. vatikáni zsinatnak közvetlenül a híveknek adott szentlelkes adományaira vonatkozó tanítása ellenére a kalocsa-kecskeméti főegyházmegye 1998. III. körlevelében közölt Lelkipásztori útmutató a Szentlélek évében erről semmit se szól. Bár a 16. oldalon háromszor is állítja – egyszer kövér betűkkel –, hogy „a Szentlélek az egyház hierarchiáján, struktúráján keresztül vezeti és élteti az egyházat”, de meg sem említi, hogy a Lélek bőségesen ellátja a világi híveket karizmáival. Ez annál inkább fájó, mivel ezt az Útmutatást a Körlevél az Esztergom-budapesti főegyházmegyei Jubileum A. D. 2000. Lelkipásztori útmutató az 1998. évre c. írásból vette át.

A Szentlélek karizmáival képesíti a világi hívőket krisztusi küldetésükbenMiért olyan fontos, hogy a világi hívők ismerjék a Szentlélekre vonatkozó tanítást és keresztény életükben való jelentőségét? Azért, mert „Krisztus küldetését a hívők által is betölti, és nem kizárólag az ő nevében és hatalmával tanító hierarchia által” (Az Egyház, 35.). Azért fontos, mert „a Lélek sajátos kegyelmeket is oszt szét a világi hívek között. Ezekkel a kegyelmekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különféle feladatok és szolgálatok vállalására az egyház megújhodása és továbbépítése érdekében.” (Az Egyház 12.)

Azért fontos, mert a világi hívek szolgálata az egyházban nélkülözhetetlen: „A világiak apostolkodása keresztény hivatásuk közvetlen következménye, ezért sohasem hiányozhat az Egyház életéből.” (Világiak apostolkodása, 1.) „A hívek részvétele a plébánia életében annyira szükséges, hogy nélküle a lelkipásztor szolgálata a legtöbb esetben nem lenne eredményes.” (Világiak apostolkodása, 10.) A világi hívek az egyház közösségében szolgálatot teljesítenek: „A krisztushívők apostolkodása részvétel az egyház üdvözítő munkájában.” (Az Egyház, 33.) Minderre emlékeztet a zsinat: „a lelkipásztorok tudják, hogy Krisztus nem állította őket oda, hogy egyedül vállalják az egyháznak a világban való üdvözítési munkáját, s egyben elismerik ezek szolgálatát, karizmáikat, hogy mindnyájan saját szerepük szerint egy szívvel együttműködjenek a közös misszióban.” (Az Egyház, 30.)

Tegyünk meg mindent, hogy a világi hívek tudomására hozzuk, hogy ők is a Szentlélek megajándékozottjai – közvetlenül is. Nem szabad megengedni, hogy a II. vatikáni zsinat ebbeli tanítását agyonhallgassák. Ez ugyanis már magán a zsinaton jelentkezett, amikor E. Ruffini bíboros ellenezte a karizmákról való tanítás véglegesítését. (L. J. Suenens, Új pünkösd? Prugg Verlag, 1976. 31–32. o.) Féltette ugyanis az intézményt a karizmáktól. Pedig a kettő nem ellentétes, amennyiben az intézmény hitelesen működik.

Nyíljunk meg a Lélek adományainak saját lelki életünk gazdagítására és az egyházközösség javára. Imánk legyen a pünkösd imája: Jöjj el, Szentlélek Úristen, újíts meg bennünket, hogy általunk megújulhasson a társadalom és a föld színe!

(A szerző ezt a témát bővebben kifejti a II. vatikáni zsinat egyházképéről írt új könyvében: Új módon vagyunk egyház. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1998, 404 o.)       




Gyorgyovich Miklós

LELKISÉGI  MOZGALMAK AZ  EGYHÁZBAN

Egyén és közösség

Az egyház Isten népe, az Isten országát építők közössége. Az egyház karizma és struktúra. Az egyház Jézus Krisztus teste, a krisztushívők közössége, a krisztusi emberek csoportja; az egyháznak egyaránt tagja minden megkeresztelt – életvezetésének milyenségétől függetlenül –, a nagyon bűnöstől az élő szentekig. Az egyház hierarchikus szervezet, melynek csúcsán Krisztus áll, majd Szent Péter utódai és a püspökök testülete következik, az egyházi rend tagjai, a szerzetesek s a világi hívők atomizáltan vagy plébániai és egyéb közösségekbe szervezve. Ha elfogadjuk azt, hogy a pápa a szolgák szolgája, akkor az egyház felépítését a fejre állított piramissal jellemezhetjük. Ám ez csak karizmáját tekintve igaz. Intézményrendszerében a piramisforma érvényesül inkább. (Ha a két piramisháromszöget egymásra vetítjük, csillagot kapunk, melynek középpontjában Krisztus foglal helyet.) Jobb ez a jelkép, hiszen Jézus az egyetlen, akiben üdvösségünk van. Az intézménytől függetlenül körülötte helyezkednek el a Vele közösségben élők, a szentek és kevéssé szentek. Azok, akik a világnak hirdetik Krisztus Jézus örömhírét, akik be akarják ölelni az egyetlen Valóságba azokat is, akikhez még nem jutott el az üdvösség jó híre.

Lelkiségi mozgalmak, megújulási mozgalmak

Az Isten népe sokféleségének egyik megnyilvánulási formája az úgynevezett lelkiségi mozgalmak, megújulási mozgalmak. Az egyes lelkiségi mozgalmakat a Vigilia idei 7., 8. száma mutatja be a Dokumentum ro- vatban. (7/548–557. o.; 8/624–637. o.) Találóan úgynevezettek, hiszen nehéz meghatározni, kik is valójában. Mégis, ha nem volnának, ki kellene őket találni, mert ahogyan a tudósok következtettek az elemek periódusos rendszerének hézagaiból létező, de még fel nem fedezett elemek létére, úgy ilyen hézagpótló valamennyi életképes lelkiségi mozgalom.

A lelkiségi mozgalmak olyanok, mint a mező virágai, melyeket szebben öltöztet Isten, mint ahogy Salamon öltözködött teljes pompájában – fogalmaztam egy ízben, az egyházmegyei szintű találkozón, amikor a Fiú évét zártuk. Olyan növénytársulásokhoz hasonlítnak, melyek – reményeink szerint – nem nyomják el egymást, hanem tarkaságukban – egymást feltételezve és kiegészítve – szolgálják Istent és környezetüket. Egyesek szépségükkel hódolnak Uruk előtt, mások illatukkal, formájuk sokféleségével teszik ugyanezt. Legtöbbjük többé-kevésbé gyógyító tulajdonsággal is rendelkezik. Olyanok is a lelkiségi mozgalmak, mint a vegyes erdő fái, melyek a világ tüdejeként életadó oxigénhez juttatják a társadalmat, miközben a szennyeződéseket lekötik, tovaterjedésüket meggátolják, termő ágaik pedig jó gyümölcsöket érlelnek.

Megújulás – Sem a megújulási, sem a lelkiségi mozgalmak elnevezést nem találjuk a Kánonjogi Kódexben. A CIC megfogalmazásában a megszentelt élet intézményeiként a szerzetesrendek és világi intézmények, valamint az apostoli élet társaságai címszavak szerepelnek. Ezeken kívül ismeri még a világi krisztushívők társulásait is. Mindezek közé tagozódik be a  maga módján valamennyi lelkiségi mozgalom és közösség. A világegyház egészében mintegy 18–20 millió katolikus vesz részt a különféle lelkiségi (megújulási) mozgalmakban. Ha az egyház intézmény és karizma, akkor a megújulási mozgalmak igen kevéssé intézményesültek, és igen intenzíven karizmatikusak. „Előre tolt helyőrség”, az egyháznak mélyen a társadalomba hatoló ékei ők. Át- és átjárják a tömegeket, kovászként hatnak jelenlétükkel; pontosabban a maguk sajátos módján Krisztust viszik a társadalomba. Az intézmény és karizma feltételezi és kiegészíti egymást, mint a bal és a jobb kéz, mint két szem, mely csak együtt térlátó, külön nem.

Lelkiségiek – mert sajátos karizmák megélői, hordozói, közvetítői, tolmácsolói. Hitüket kevésbé tanítják, mint amennyire mások elé élik; kevésbé rögzítik, mint inkább tanúságot tesznek róla élő közösséget alkotva. Tagjaik figyelnek az idők jeleire, és érzékenyen reagálnak rájuk. Gyakran valamelyik nagy rendalapító regulájához kötődnek: Loyolai Szent Ignácéhoz, Szent Ferencéhez, Domonkoséhoz vagy másokéhoz. Egyesek a Jézus Szíve-tisztelet jegyében szerveződtek, mások a Szentlélekkel megkülönböztetett módon való együttélést célozzák meg, megint másokat – és nagyon sokukat – a Szűzanya-tisztelet ihletett meg. Számos imaközösség is  létezik. Azonkívül az ökumené jegyében fogant társaságokról sem szabad elfelejtkezni. Van közöttük néhány magyar alapítású is. Az OLI által kiadott lelkiségi tájékoztató (1994) 31 különféle lelkiségi mozgalmat ismer. Egy újabb kiadvány 34 közösséget mutat be, melynek mindegyike működik az esztergom-budapesti egyházmegyében. Számuk tehát napjainkban nőttön-nő. Rugalmasságukat  éppen életszabályaik különbözősége és sokszerűsége adja.

Mozgalmak – A Magyar Értelmező Szótár szerint társadalmi méretű szervezett tevékenységet jelent a mozgalom szó. Hozzáteszem, hogy e szó politikai mozgalom esetében a társadalmi mozgás amolyan „pártosodás előtti” vagy szakszervezetté még össze nem állt csoportosulást jelent. A lelkiségi mozgalmak közös jellemzője, hogy mindegyikük egy karizmatikus egyéniség köré szerveződik, olyan ember köré, akinek szava gyújtó, akire azután minden tag szívesen hivatkozik. Gondoljunk csak arra, hogy a Bokorban nagyon lényeges, hogy mit mond „Gyuri bácsi” (Bulányi György), a Szociális Testvérek Társaságában, hogy hogyan nyilatkozott „Margit testvér”, a Regnumban „Laci bácsi”  (Emődi László), stb.

A megújulási mozgalmak modern elképzelések szerint működnek. Jól felmutathatók bennük azok a vonások, melyekről J. Vanier ír A közösség c. munkájában, illetve melyeket Aronson mutat be szociológiai munkájában, a Társas lény c. könyvében. Legtöbbjük kiscsoportokba szerveződve, olykor bázisközösségeket alkotva, rendszeres időközökben megtartott foglalkozásokon építkezik, lép társaival interakcióba: részesedik megosztásban, a közös imádság élményében. A lelkiségi mozgalmak a társadalom egészét vagy annak egy részét veszik célba, és kívánják átjárni tevékenységükkel, emberségükkel. (Pl. házasok, ifjúság, betegek, elesettek, fogyatékosok, drogosok stb.)  Időről időre a nyilvánosság elé állnak, hogy ajándékaik bemutatásával, készségességük kinyilvánításával hassanak a jó szándékú érdeklődőkre (táborok szervezése, lelki napokon részvétel, nyilvános hittérítés, nyilvánosság előtti közös imádkozási alkalmak); de mobilitásuk révén számos társadalmi intézmény aktív közreműködői is.   

A lelkiségi mozgalmak és a pápa

II. János Pál pápa különösen is nagyra értékeli létüket, újra meg újra meghívja őket Rómába. Idén a pünkösd előtti héten szerdától kezdődően mintegy ötven lelkiség találkozójára került sor az olasz fővárosban. A megbeszélések középpontjában a lelkiségi mozgalmak teológiája állt. Csak címszavakban sorolom a megvitatásra került témákat: intézmény és karizma; a mozgalmak a Szentlélek ajándékai; mozgalmak az egyházban; kegyelmi ajándékok és jogok; mozgalmak mint a keresztény képzés helyei. A Szentatya nem mulasztotta el, hogy üzenetben forduljon a Mozgalmak Világkongresszusának résztvevőihez május 27-én. Többek között ezt írja: Kívánom, hogy a 2000. év nagy jubileuma felé haladva a Szentléleknek címzett év során „közös tanúságot tegyetek, és főpásztoraitokkal egységben az egyházmegyei kezdeményezésekkel összhangban hozzátok el az egyház szívébe nevelési és missziós gazdagságotokat”. A mozgalmak egyre fokozódó jelenlétéről és gyümölcseikről is említést tett. A pápa megfogalmazásában a mozgalom „olyan konkrét egyházi valóságot jelöl, melyet túlnyomó részt világi hívek alkotnak, s mely a hitnek és a keresztény tanúságtételnek sajátos pedagógiai metódusa. Ez azon a karizmán alapul, mely az alapítónak meghatározott körülmények között adatott meg.” A világtalálkozóhoz intézett üzenetében kitér a karizmák mibenlétére is: „A karizma sajátos eredetisége – mely életet ad egy mozgalomnak – nem kísérel meg semmit sem hozzáadni a depositum fideihez, a hitörökséghez, melyet az Egyház őriz.” A lelkiségi mozgalmak a hitletétemény segítségével intelligensen és kreatívan élik meg a keresztény tapasztalatot; ezzel „értékes hozzájárulást adhatnak a különböző helyzetekben az egyetlen Egyház számára, mely Péteren alapszik.” Majd: „Az Egyházban nincs ellentét vagy ellentmondás az intézményes és a karizmatikus arculat között, mely utóbbinak a mozgalmak igen jelentős kifejeződései . . .  együtt jelenítik meg Krisztus misztériumát és üdvösségszerző művét a világban.”

A lelkiségi mozgalmak és az egyházmegyék

Nemcsak Péter utóda ismerte fel a lelkiségi mozgalmak fontosságát, hanem az egyházmegyék is. Magyarországon a megtartott egyházmegyei szinódusok építettek e közösségek munkájára. Egyházi vezetőink rendszeresen felkérik e csoportosulások képviselőit, hogy az intézményesített egyházmegyei eseményeken tegyenek tanúságot karizmáikról.

A lelkiségi mozgalmak és a plébániák

Ez a pozitív magatartás példaértékű kell hogy legyen valamennyi plébánia számára is. Jelenleg kétféle hozzáállással találkozunk. Egyes plébániák szeretettel látják a lelkiségi mozgalmak képviselőit, és igénylik is folyamatos segítségüket. Mások viszont arról panaszkodnak, hogy – bár tudnak a mozgalmak helyi szervezeteiről – azok soha nem keresték fel a plébániát segítségük felkínálásával. Ahol nem élő a plébánia és a helyi közösségek kapcsolata, ott identitás- vagy egyéb zavarok (pl. személyiségből adódó problémák) akadályát kell még leküzdeni. A közeledés kísérlete nem jár igazán kockázattal. Érdemes megkeresni a párbeszéd elakadásának okát, és élővé tenni a kapcsolatot az intézmény és a karizma, az egyházközségekbe tömörülő Isten népe és a kisközösségeket alkotó, sajátos karizmákat felmutató lelkiségi mozgalmak között. Ehhez mindkét fél részéről önmérsékletre van szükség. A hivatalos egyház ne akarja uralni a lelkiségi mozgalmakat, a mozgalmak pedig ne akarják bebizonyítani, hogy kizárólag az ő karizmájuk üdvözíthet mindenkit. Inkább arra kell törekedniük, hogy a Teilhard de Chardin által megálmodott Ómegapont vonzásának engedve együtt mutassák fel környezetüknek a vonzó Krisztus-arcot, a társadalom tagjaihoz hajolva emeljék őket Jézushoz, mindnyájunk szerető Urához. A huzamos ideje tartó együttműködés helyenként máris szép gyümölcsöket termett.

A lelkiségi mozgalmak jövője

A lelkiségi mozgalmak idei világkonferenciájának záródokumentumából idézem: „a következő két prófétai kifejezés ragadott meg [bennünket]: »az egyház bizonyos értelemben maga is mozgalom«, és »az egyház két egyformán lényegi összetevője az intézményes és a karizmatikus távlat«. Erről elmélkedve most teljesebben megértjük, hogy arculatunk meghatározója és eredete egyetlen valóság: Jézus küldetése: az Atya misszionáriusainak lenni az emberek között. [. . .] Az új pünkösd szellemében erősebbnek érezzük egységünket, és ez az összhang erőforrás a mozgalmak számára, melyeket a Lélek arra hív, hogy tanúk legyenek ebben a megosztott és erőszaktól megjelölt világunkban.  [. . .] Formáink változatosságában átérezzük totális felelősségünket, mely megakadályozza, hogy magunkba zárkózzunk. Életünket kitárjuk a világ végső határáig.”

Az ismert kijelentés szerint: ha egyáltalán lesz jövő század, az istenhívő lesz. Annak érdekében, hogy így legyen, sokat tesznek a lelkiségi mozgalmak. Ha az intézményes egyházé az átfogó érvényű stratégia, akkor a lelkiségi mozgalmaké a taktika. A szív Rómában lüktet, a lelkiségi mozgalmak a kapillárisok; övék jobban az aprómunka. Ennek máris számos jele mutatkozik. Számos hivatás ébred a világi közösségekben, sokan kisegítő feladatokat visznek a plébánosok mellett, máris van olyan helység, ahol a plébánia vezetését házaspár látja el, a számukra engedélyezett korlátok között. Vannak, akik lelkigyakorlatokat tartanak, hittant tanítanak, beteget látogatnak; stb. Várható, hogy a világi hívek bevonása az evangelizálásba felerősödik a közeljövőben, s talán vissza is fejlődik a köztük és a klérus közötti merev szolgálatbeli elkülönülés, mely Nagy Konstantin óta olyannyira jellemzi az egyházunkat.

A lelkiségi mozgalmak feladata is tehát, hogy az idők jeleit figyelve, a Lélek szavának mindenkor engedelmeskedve működjenek együtt az intézményes egyházzal a világ megszentelésében.

Források:

A. E. Aronson: A társas lény, Bp, KJK. 1978.
Az egyházi törvénykönyv. Szerk.: Erdő Péter, Szent István Társulat. 1985.
Jan Karlzon: Fordítsd meg a piramist! Zrínyi K. (é. n.)
Lelkiségek – mozgalmak a magyarországi Katolikus Egyházban
. OLI, Budapest. 1994.
Magyar Kurír 88. évf. 118., 123. és 126. sz.
C. M. Martini: Az egyház egy, szent, katolikus, apostoli. Szent István Társulat, Bp. 1996.
Nemesszeghy Ervin: Az anyagi világ. TKK. 1982. Róma.
Jean Vanier: A közösségek. Vigilia Kiadó, Budapest. 1995.




Bulkainé Ádámosi Margit  

A  BOKOR1  BÁZISKÖZÖSSÉGRŐL

Az alakulás éve: 1965, de a kezdetek 1945-re mennek vissza.

CÉL: Közösségek hálózatának fenntartása teológiai ismeretek szerzésére és továbbadására, a teológiára épülő lelki élet ápolására, az Isten és ember szeretetének szolgálatban, adásban és erőszakmentességben való megélésére, s ezáltal a társadalomban erőszakmentes, aktív jelenlét gyakorlása. A katolikus egyház belső megújulásának előmozdítása. Kapcsolat és párbeszéd létesítése minden erre szándékot kifejező partnerrel.

STÁTUS: A Bokor a katolikus egyházon belül élő közösség, bár mindmáig nem kapott hivatalos egyházi elismerést. A jelenleg működő, alulról szervezett magyar csoportosulások egyik legrégebbike, hivatalosan azonban nincs nyilvántartva. Jellegét tekintve hálózat, amelyben az információáramlást a különféle szintű képviselőtestületek gondozzák. A közösség tagjainak száma háromezerre tehető.

TÖRTÉNETE: Előtörténete a negyvenes évek második felével kezdődik, amikor Bulányi György piarista szerzetes Debrecenben  – Kolakovich  S.J. kezdeményezésére – létrehozta középiskolásokból, egyetemistákból és felnőttekből álló csoportjait, éspedig az AC és a püspöki kar teljes támogatásával. Ezekben a csoportokban lelkiéleti, teológiai, társadalmi kérdésekkel foglalkoztak, kiegészítve ezeket irodalmi, néprajzi és egyéb tanulmányokkal. A csoportforma választása még nem volt tudatos, elsősorban a fokozódó vallásellenes intézkedések következtében alakult ki. Egyre inkább szükségessé vált, hogy a találkozókat magánlakásokban tartsák. A rendszeres közösségi munkát kettétörte az 1952-es letartóztatási hullám, amikor nemcsak Bulányit tartóztatták le, hanem országszerte több más, csoportmunkát végző papot és laikust is. A csoportok újbóli szerveződése 1965-től kezdődött. Az előző időszak tapasztalatait feldolgozva, elméletileg és erkölcsileg megerősödve újraalakultak az immár felnőttekké vált egykori résztvevők közösségei, majd ezek gyarapodásával létrejöttek a fiatalabb korosztályok csoportjai is. Nagy segítséget jelentettek az időközben lezajlott II. vatikáni zsinat állásfoglalásai, majd VI. Pál pápának a kisközösségeket támogató nyilatkozata. A világszerte megélénkült teológiai kutatások eredményeit is felhasználva, Bulányi kidolgozta a Keressétek az Isten Országát című művét, amely a közösségek munkájának vezérfonalává vált. 1971-ben jelent meg a közösség gépírásos kiadványának, a Karácsonyi Ajándék-nak az első száma. Ezt mindmáig újabb füzetek követik. A közösség a 70-es évektől kezdve egyre több nyári lelkigyakorlatot, tábort tartott annak ellenére, hogy adminisztratív intézkedésekkel kellett szembenéznie. Az 1976-os év mérföldkő a Bokor életében. Ekkor iktatták hazánkban törvénybe a Helsinki Egyezményben szereplő megállapodásokat, s ezután az államnak előbb-utóbb fel kellett hagynia a csoportmunkát kívülről gátló tevékenységével. Az év első felében esztergomi érsekké kinevezett Lékai László bíboros azonban folytatta a közösség munkáját korlátozó intézkedéseket; ennek során szóba jött Bulányi Nyugatra való kihívása. Ezt 1976 késő őszén a közösség tagjainak határozott tiltakozása akadályozta meg. Ez újfajta adminisztratív szankciókat (35 személy útlevelének bevonását) váltott ki. A helyzet további élesedését idézte elő az a tény, hogy a közösség által elvileg vallott erőszakmentesség 1979-től kezdve a katonai szolgálat megtagadásában is megnyilatkozott, s ezért nyolc év alatt harmincan vállaltak különféle büntetéseket (börtön, felfüggesztés stb.). A közösség erőszakmentes programját 1990-ig mind állami, mind egyházi részről támadták; ennek dokumentuma a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986. október végi körlevele. Mivel azonban világviszonylatban mind a bázisközösségek létrehozása, mind a polgári szolgálat ügyének előmozdítása a jövő szempontjából elismert tevékenység, ezért a 80-as években a Bokor elleni támadások arra irányultak, hogy elítélhető tanításokat fedezzenek fel a közösség teológiájában.

Az éveken át tartó vitába, amelynek adminisztratív következményei is voltak (áthelyezések, kényszerlakóhely kijelölése, nyilvános papi működéstől való eltiltás), még a vatikáni hivatalokat is bevonták. 1988 elején azonban, a magyar politika reformáramlatainak felerősödésével, nyilvánvaló lett, hogy mindeme támadások egy konzervatív, túlhaladott politika – különféle formákban megnyilvánuló és a korai 50-es évek felfogását a közelmúltban felidéző – megsemmisítő törekvései voltak. Jellemző, hogy Bulányi György büntetését, a nyilvános papi működéstől – csak Magyarországon – való eltiltást, 1997 őszén végre a római, illetve a magyar hierarchia feloldja.

PROGRAM és TEVÉKENYSÉG: Az evangéliumokban rejlő elméleti és gyakorlati elveket valló és élő közösség a Bokor, amely a katolikus egyházban élve fejti ki társadalmi tevékenységét. Részletesebben: rendszeres csoporttalálkozók igény szerinti sűrűséggel (hetente, kéthetente, havonta); önképzés teológiai tanulmányok végzésével, belső tanfolyamokon, illetve a Hittudományi Akadémia nappali vagy levelező tagozatán; egyéni és csoportos lelki élet élése; a mindennapi életben felmerülő gyakorlati életviteli problémák megbeszélése (család, gyermeknevelés, munkahelyi, társadalmi problémák stb.); a hazai és a harmadik világbeli rászorulók támogatása; egyházközségi munka végzése (ahol engedik), hitoktatás, előadások tartása hívő és nem hívő közegben, új, személyes kapcsolatok, közösségek létrehozása; csoportközi rendezvények szervezése, együttes táborozások, nyaraltatások, lelkigyakorlatok, jeles napok évenkénti megünneplése; ökumenikus kapcsolatok létesítése más vallású személyekkel, csoportokkal, bel- és külföldön egyaránt; információcsere bel- és külföldi, egyházon belüli bázismozgalmakkal és polgári nem vallásos csoportokkal vagy szervezetekkel; együttműködés előre meghatározott, a Bokor profiljába is beleillő feladatok megoldására; a Bokor érdeklődési körébe tartozó külföldi irodalom figyelése, fordítása; a közösség kiadványainak előállítása (Karácsonyi Ajándék, tanulmánykötetek, etikakönyvek, könyvfordítások, elmélkedési vezérfonalak, énekszövegek, kották); kapcsolattartás más hazai bázisközösségekkel alkalmilag vagy rendszeresen.

TISZTSÉGVISELŐK: A Bokor alulról építkezik. Mindenki – jézusi barátkozás alapján – egy csoportba tartozó „tanulóként” kezdi, és idővel apostollá érve maga is „tanítóként” csoportot hoz létre. Ezen autonóm csoportok láncolata alkotja a Bokort. A bázis feletti első szinten a csoport vezetőit találjuk, akik úgy hozzák létre a következő szintet, hogy abba automatikusan beletartoznak a „nagyszülők” (azaz olyan csoportvezetők, akiknek már csoportvezetőkből álló csoportjuk van), továbbá olyan személyek, akiket valamilyen okból az első szint delegál oda. Az első szinten 10–20 fős csoportok alakulnak, a második (s azután minden további) szinten 5–10 főből álló csoportok. A második szinttől kezdődően a felsőbb szintbe való delegálás kizárólag titkos választás útján történik, s a választás egyetlen szempontja a rátermettség ténye: azt kell megválasztani képviselőnek, aki arra a legalkalmasabb. Így hol pap, hol nő, hol férfi, családos vagy magányos lesz a csoport képviselője. A legfelső szinten lévő képviselet minden évben megválasztja a maga vezetőjét, aki gondoskodik a testület folyamatos működéséről. E „csúcsszervnek” a hálózati jellegből adódóan nincs felhatalmazása kinevezésre, utasítások, parancsok, rendeletek kiadására. Az a dolga, hogy havonta összegyűjtse és feldolgozás után visszaáramoltassa a bázisról – Magyarország egész területéről  – érkező információkat. Ennek során ajánlásokat dolgozhat ki, amelyeket az egyes csoportok szuverén módon elfogadnak vagy nem fogadnak el. Közös akcióra tesz javaslatot, megállapítva, hogy tekinthetők-e azok a Bokor „hivatalos” cselekedeteinek, vagy csupán a közösség bizonyos csoportjainak, egyes tagjainak kezdeményezései.

A Bokor a rendszerváltás után

A Bokor az elmúlt negyven év alatt is élt és gyarapodott, annak ellenére, hogy mind az egyház, mind az állam igyekezett megbélyegezni. Egyházon belül a 70-es évek közepétől elindult a „kútmérgezés” effektusa, amely napjainkban is folytatódik. Valójában a kommunista elnyomástól szenvedő, a II. vatikáni zsinat szellemisége szerint meg nem újult egyházi vezetés tette a hazai katolikus egyház számára a Bokort fekéllyé.

1997 őszén a Hittani Kongregáció Páter Bulányi, s ezáltal a Bokor közösség ellen is megszüntette az eljárást. E kényszernek engedelmeskedve a Magyar Püspöki kar feloldja a büntetést. A diszkrimináció azonban  napjainkban is létezik annak ellenére, hogy „kevés a munkás” az ország újraevangelizálására. A Bokor-könyvek számára továbbra sincs egyetlen katolikus könyvkiadó, terjesztő sem, aki azok értékesítésében közreműködne; az OLI nem kér a Bokor tagjai közül munkatársakat, még rendezvényeire sem hív Bokor-képviselőt, csak belterjesen hajlandó dolgozni; Bulányi pátert sem hívják előadások tartására, eucharisztiaszolgálatra.

A Bokor célja változatlan: feladatának tekinti a jézusi barátkozásokra épülő közösségek létrehívását, a só és kovász szerepét a társadalomban és az egyházban egyaránt. A kereszténységet elsősorban nem vallásnak, hanem életvitelnek tekinti, amely a mindennapokban az egyén felelősségét, aktivitását, adás–szolgálat–szelídség megélését jelenti az élet minden területén, a családban, lakóhelyen, munkahelyen stb. Vállalja az ezzel együttjáró peremre kerülést, a Mammon világától, az adás-vevéstől való elhatárolódást, magyarul kicsiben a kontraszttársadalom megvalósítását.

A belső tájékozódást a Tájék c. munkaanyag biztosítja, amely a találkozóláncolat útján hozzáférhető havilap. Tudósít a különféle rendezvényekről, nemzetközi kapcsolatokról, ifjúságot érdeklő programokról (hittan kicsiknek, nagyoknak, focibajnokság, sakkverseny, mozizás stb.).

Éves lelkiismeret-vizsgálat, önértelmezés, tevékenységeink, jövőt illető kérdéseink megfogalmazása a Közös Dolgaink-ban  jelenik meg. Majd ennek folytatása a Reflexiók kötet – vagyis a testvérek vélekedése az adott témákról. A közösségi tanulnivalókhoz nyújt segítséget a Koinonia című havi kiadványunk, amely tanulmányokat és a világegyház érdekességeit tartalmazza fordításban.

1997 őszétől Bokor Porta néven közösségi „házunk” van, amelyre a megnövekedett közös programok miatt volt szükség, s amelyeket már a lakások befogadókapacitása nem tudott kielégíteni. Ebben a helységben folynak a közösségi misék, a hittanórák kicsiknek, nagyobbaknak és az ifjúságnak. Idegen nyelvi klub működik egyik közösségi tag vezetésével. Az Ökocsoport rendszeres találkozói, a mozizás, női torna stb. mind-mind helyet és időt kap.

Egy testvér évtizedek óta havonta egyszer kirándulóprogramot szervez.

Bányán, Kaposvártól kb. 25 km-re, tizenhárom éve vagyon- és életközösséget hoztak létre. Családosok és magányosok telepedtek le ebben a faluban. Munkaviszonyuk mellett hetenként kétszer találkoznak, ahol tanulnak és egyéni beszámolók hangzanak el. Péntekenként pedig imatalálkozójuk van.

Bokorliget: az a meggyőződés hozta létre, hogy a kapitalista mammonőrületből nincs más kiút, csak az egymást támogatók, egymásra figyelők, munkát, kenyeret, otthont, mindent megosztani tudók együttélése. Akik ezt az életformát vállalják, azok egy új világot teremtenek azzal, hogy munkalehetőséget, otthont, szeretetet biztosítanak sokaknak. Ameddig az előkészítő munkák folynak, kitűnő nyaralási lehetőség nagycsaládosok részére.

Harmadik Világ Alapítvány: mint alapítvány a rendszerváltozás óta működik. A beérkező adományokat Indiába utaljuk át Cedrk Prakas S.J. atyának – aki  1987 és 1994 őszén volt nálunk – az éhező, tanulni vágyó gyerekek javára. Évi  összege 50 000 USD értékű.

Hazai Rászorultakért Alapítvány. Az egyéni segítségeken túl ezzel kívánjuk azokat segíteni, akiket senki sem támogat: otthontalanok, mozgássérültek stb.

Katolikus Alkoholmentő Szolgálat: 1981-ben indult a Református Iszákosmentő Misszió Siklós József vezetésével, aki katolikus kapcsolatot keresett. Halász Endre katolikus lelkész testvérünk fogott e munkába. 1982–85 között csak húzódott különböző nehézségek miatt, majd 1985. január 19-én megtartották az első lelkinapot Szadán. Az Állami Egyházügyi Hivatal minden kezdeti gáncsoskodása ellenére és hivatalos egyházi támogatás nélkül dolgoznak ma is, és szolgálják  e beteg embereket.

Forrás Lelki Segítők Egyesülete: 1990 tavaszán indult ez a lelki és szociális krízisbe került családokat támogató – gyermek önállóvá válása, nyugdíjazás, időskor, párkapcsolati nehézségek, stb. – baráti kör. Tagjai orvos-családterapeuta, pasztorálpszichológus, pszichológus-családterapeuta, református lelkész-konduktor, családgondozó stb.

Bokor Ökocsoport, tagja a Church & Peace-nek. Céljuk a békességteremtés jézusi alap életvitelszerű alkalmazása ember és ember, ember és természet között. Erőszakmentes, nyitott, európai, keresztény hálózat.

Érted Vagyok: 1990-ben született meg ez az újság azzal a céllal, hogy legyen a hazai sajtótermékek között egy olyan fórum, amely a Bokor közösségeinek és a Bokor által feltárt értékeknek – amelyek segítik a közösségek életét, a Bokorról  alkotott kép kialakítását – szellemi ablakot nyit korunk teológiai problémáira. Megoldásokat kínálva formálja olvasóin keresztül a hazai közvéleményt és ezáltal az Egyházat egy jézusibb életvitel felé. Sajnos, terjesztése alig lehetséges a monopolizált egyházi médiák világában. Szinte nincs plébánia, ahol árulnák, a különböző egyházi kiadókról nem is beszélve.

Ugyanez a helyzet a Bokor-könyvek terjesztését illetően is, akár teológiai témájúak, akár  a Gondolkodásmód és viselkedés öt részre tervezett etikakötetei, melyekből már 1997 őszén megjelent az  I. és IV. kötet.

A felsorolás, amely a Bokor tevékenységeit bemutatni hivatott, nem törekedett teljességre.

E sorok írójának vallomása

Egyetemet végzett mérnökként 1971-ben  találkoztam P. Bulányival, azaz huszonhét évvel ezelőtt.

Családom, amelyben felnőttem, nem engedte meg az ötvenes években sem, hogy kisdobos, úttörő, illetve KISZ-tag legyek. 1950-ben titokban lettem elsőáldozó, majd két évvel később bérmálkoztam. Az egyház számomra nem sokat nyújtott ebben az időben problémáimat, kérdéseimet illetően. Huszonéves koromra a teljes nihilizmus vett körül.

Munkahelyemen felelős beosztásban dolgoztam, felnőttként kezeltek. Ezt nem sikerült elérnem egyetlen plébánián sem; mindenütt azt a választ kaptam: törődjek a szakmámmal, mivel nem végeztem teológiát.

A föld sóját, a hegyen épült várost találtam meg a Bokor közösségben. Megtanultam gondolkozni, lelkiismeretem szavára hallgatni és felelősséggel dönteni, ezért a döntésért vállalni a következményeket. (Tizenkét évig nem volt útlevelem a Bokorhoz tartozásom miatt, munkahelyemről eltávolítottak, stb.) A közösségekben rengeteget tanultam, minden kérdésemet meghallgatták, válaszoltak rá közös erővel. Megértettem a dialógus lényegét, a szeretettel egymásra figyelést, a nem minden áron nekem legyen igazam elvét. A hegyi beszéd valósítani akarását tartom életem középpontjának, a gondolkozás átalakítását: a valódi értékek megtalálását, a szeretet  élését. Boldoggá tesz az Istentől kapott szabadság.

Ebben társam és segítőm életem párja, gyermekünk, közösségeink, barátaink. Tudom, hogy a kereszténység összmunka, amely úgy valósulhat, hogy magamat „javítva”, naponkénti hűséget fogadva Jézusnak teszem azt, amit tennem kell. Senkit nem bántva, vissza sem bántva, szolgálva a legkisebbet is.

Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy alig akad plébánia, ahol igény van a bokorbeliek munkájára.

Szellemi kapacitás, munkabírás, Jézusnak elkötelezett emberek, nagycsaládok vannak, de a katolikus hierarchia erre nem tart igényt. Pedig az aratnivaló sok, a munkás kevés. Vagy mégse? Ki tudja?     

1 A közösségre e név a 70-es években „ragadt”: forrása Bulányi egy 73-ban írt tanulmánya volt, amelyben a Lélek hatására sarjadó mozgalmakat nevezte „bokroknak” Ebből kiindulva egy újságíró használta erre a hálózatra. A közösség idővel sajátjának érezte, hiszen a szó utal az el nem égő csipkebokorra és az egy tőből táplálkozó szőlővesszők élő „bokrára”.


Nagy Ferenc


NÉHÁNY  MAI  EGYHÁZI  KÉRDÉS
A  BOKORRAL  KAPCSOLATBAN

    Összegyházi szempontból az 1997-es év ősze döntő fordulatot jelent a Bokor életében: a Hittani Kongregáció lezárta a mozgalom alapítóját érintő eljárását, és ezzel új kezdet lehetősége nyílt.

Alapítójától, Jézus Krisztustól az egyetemes egyház olyan adottságokat kapott, amelyeket hálás készséggel fogad, és igyekszik a történelemben kibontakoztatni, tudván, hogy ezen adottságok szuverén kezdeményezője és ura maga Jézus Krisztus.

Most, hogy a Bokorral kapcsolatban néhány egyházi kérdést fogalmazunk meg, ezeknek a krisztusi adományoknak a hátteréből kiindulva szeretnénk tenni.

Kérdéseket lehet megfogalmazni meglehetősen rosszul vagy kevésbé rosszul, sőt meglehetősen jól is. Csak a lényegükben jó kérdésekkel érdemes foglalkozni, azokkal viszont kell.

    A Bokor bázisközösségek (szoros, hierarchikus jellegű szervezettség nélküli) hálózata. A Bokor közösségei az evangéliumokban rejlő elméleti és gyakorlati elveket kutatják, sajátítják el, vallják, élik, és azok szellemében fejtik ki társadalmi tevékenységüket a katolikus egyházban. – Csupán néhány kulcskifejezést fűztem egybe; utaljon ez a pár szó egy teljesebb és pontosabb leírásra vagy meghatározásra.

– Ádámosi Margit megjegyzi: „A Bokor a katolikus egyházon belül élő közösség, bár mindmáig nem kapott hivatalos egyházi elismerést.” Eléggé egységes-e a Bokor ahhoz, hogy az egyház (vagyis a hierarchia) a maga egészében hivatalosan elismerje? Vagy pedig (és ez látszik a tényleges helyzetnek) nem is óhajt ilyen értelemben és mértékben egységes lenni? Ha a Bokor minden közössége saját maga viseli a teljes felelősséget önmagáért, a felmerülő kérdések várhatólag közösségről közösségre más és más választ kapnak, és ezekre a „katolikus” egyház nyilván más és más árnyalással reagál. Ilyenformán az egyes közösségek hivatalos elismerésének minden bizonnyal az lenne az egyik kezdeti feltétele, hogy a kérdéses közösség a saját írásba foglalt statútumát (alapszabályát) bemutassa a helyileg illetékes püspöknek.

    – A Bokor egyik központi témája az erőszakmentesség: vagyis hogy az emberi együttélésben a keresztény ember semmiféle erőszak-alkalmazás tevékeny résztvevője nem lehet, legfeljebb áldozata. Ezen a ponton mindkét részről (a Bokor-teológia meg a „nagy egyház” teológiája részéről) komoly kérdések merülnek fel, és ezeket be kell venni az óhajtott és tervezett dialógusba. Mihelyt ez utóbbi megindul, és eredményesen folytatódik, majd pontosan megfogalmazódnak a nézetek és azok szembesítése.

    – Ami a magyar egyházon belüli őszinte és komoly párbeszéd lehetőségét illeti: Nem vagyunk-e most gyökeresen más helyzetben, mint a nyolcvanas vagy akár a kezdődő kilencvenes években voltunk? Ez a helyzet nem azt kívánja-e tőlünk mindnyájunktól, hogy megtérjünk a párbeszéd őszinteségére és komolyságára? Ma már nem a szamizdat vagy a kötelező titkolózás világában élünk; ne akarjuk azt folytatni vagy újjáteremteni. Ha 10–15 évvel ezelőtt a Bokor (és az egész magyar egyház) életérzését és taktikáját döntően meghatározta a „puha” (és nem is mindig olyan puha) bolsevista rendszerrel való szembenállás, ma olyan időket élünk, amikor egy bázisközösségnek őszintén, nyíltan, világosan meg kell határoznia magát, a saját keresztény katolikus jellegét (vagy attól való elhatárolódását).

    – Ami a sajtótermékek terjesztését illeti: katolikus könyvkereskedések és templomi árusok arra hivatottak (ha sokszor nem is egészen jól sikerül nekik), hogy áttetsző és tiszta munkát végezzenek, katolikus (vagy legalábbis katolikus szempontból nem megtévesztő) sajtóapostolkodást gyakoroljanak. A Bokor kiadványai megfelelnek-e ennek az alapvető kívánalomnak? Ha e kiadványokban a szerkesztőség, esetleg bevallottan, nem is óhajtja azonosítani magát az egyes cikkekben kifejezett (talán ateista vagy a kereszténység kérdéseiben „szabad gondolkodású”) véleményekkel, és így nem vállal értük semmi kezességet, még kevésbé garantálja legalább minimális keresztény katolikus jellegüket, jogos-e elvárni a katolikus kereskedőktől és templomi árusoktól, hogy terjesztőik legyenek?

    – Azok, akik a Bokor egy-egy közösségét alkotják, milyen világnézetű és hitű emberek? Vannak-e köztük talán kereszténynek nem mondható istenhívők? Ha a Bokor közösségei sokféle meggyőződésű emberekből tevődnek össze, és emellett katolikusnak tekintik magukat, nem kellene-e önmagukat előevangelizáló közösségekként meghatározniuk? Ténylegesen a tudatos és módszeres előevangelizálást feladatuknak tartják-e? Igényük és törekvésük-e az ilyen jellegű és eltökéltségű önmeghatározás?

– A Bokor tagjai vallják-e mind a Szentháromságot, az Atya és a Fiú és a Szentlélek egy Istent? Vallják-e, és hitük középpontjában áll-e, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember? Vallják-e, hogy a keresztre feszített Jézus Krisztus valóságosan feltámadt, embersége szerint is felemeltetett az örök életbe, és így ő „a teremtés Elsőszülöttje”, „minden benne áll fenn”? A Bokor valamennyi tagja és közössége vallja-e, hogy számára és az egész emberiség, az egész történelem számára Jézus Krisztus (és senki más) a végső mérték és az egyetlen üdvözítő? – Ne feledjük: ez a két pont, a Szentháromság meg Jézus Krisztus istenembersége, alapvető feltétele annak, hogy az Egyházak Ökumenikus Tanácsának normája szerint egy közösség a Tanács tagegyháza lehessen. – Természetesen ateista vagy nem keresztény vallású ember lehet bensőséges jó barátom; de lehet-e (nem katekumennek tekintett) tagja olyan egyházi bázisközösségnek, amely kereszténynek óhajtja tartani magát?

    – Hogy áll a Bokor egy-egy közössége a katolikus hit teljességével? Vallják-e, hogy kétezer év alatt a jézusi üzenetből a keresztények már sokat megértettek, és (többé-kevésbé gyarlóan, de valóságosan) életre váltottak? Tudatában vannak-e annak, hogy a második évezredvég keresztényei egy élő hagyomány örökösei, annak áramába tartoznak, abban élnek, gondolkodnak, alkotnak? (hogy tehát nem egészen elölről kell kezdenünk a „spanyolviasz” szabadalmaztatását?) – [Konkrétabb kérdéseket pl. így vagy hasonlóan lehetne megfogalmazni: A Bokor tagjai és közösségei szívesen forgatnak-e olyan művet, mint a Biblikus Teológiai Szótár (amely a jézusi, evangéliumi örökség gazdagságáról és teljességéről a lényeget hűen tükröző képet nyújt)? Tanulmányozzák-e és magukénak vallják-e VI. Pál pápa 1968-as hitvallását? Olvassák-e a Katolikus Egyház Katekizmusá-t?    ]

        – Mi lesz a Bokor sorsának további alakulása és végkifejlete? Az lesz, hogy megvalósul kellő eszmei tisztulása és egységesülése? Éspedig ez az egységesülés markánsan keresztény és katolikus jelleget ölt? És az egyes közösségek (vagy szellemi családok a hálózaton belül) megtalálják az utat a „hivatalos egyházi elismeréshez”? Vagy pedig az lesz a végkifejlet, hogy a Bokor szétzilálódik, avagy odajut, hogy nem is igényli, hogy katolikusnak tekintsék?

    Ez utóbbi nem lenne a kívánható legjobb megoldás. A magyar katolikusok minden bizonnyal valamennyien mást szeretnének.


Szabó Ferenc

MERRE  ÉS  HOL  TART  
A  MAGYARORSZÁGI  EGYHÁZ?

(Személyes jegyzetek az „aggiornamentó”-hoz)

Mint e rovat bevezetőjében utaltam rá, lapunk kifejezetten a zsinati megújulást kívánja szolgálni. Teszi ezt időszerű témakörök kidolgozásával, továbbá a Figyelő és Lelkipásztorkodás, 1995 óta pedig még a Fórum az egyházról c. rovatban.

A Magyar Pax Romana Fórum 1997-ben Pannonhalmán az aggiornamento kérdéseivel foglalkozott: önvizsgálat és számvetés akart lenni ez a találkozó, amint azt a kongresszus anyagát közzétevő kötet elején olvasom. (Quo vadis, Domine? 1998, 447. o. = QVD) – „Az idők jelei. – Mit mond a Lélek az egyházaknak? – Keressétek az Isten országát. – Mit tegyünk hát, testvérek?” Ezek az alcímek jelzik a nagyobb témaköröket. A külföldön működő Magyar Katolikus Értelmiségi Mozgalom (KMEM = Pax Romana) már a hatvanas évek elejétől több ízben foglalkozott a magyarországi katolikus egyház helyzetével,  illetve a zsinati korszerűsödéssel. Ugyanúgy a mozgalomból kinőtt Mérleg  című folyóirat is. E sorok írója mind a mozgalom, mind a Mérleg  munkásságában részt vett; továbbá a Vatikáni Rádión és könyvein, cikkein (Szolgálat, Katolikus Szemle) keresztül is a II. vatikáni zsinat tanítását ismertette. A vasfüggöny korszakában világiak és papok hosszú ideig jórészt rádiós adásaink révén ismerkedtek a zsinati megújulással. (Az összes zsinati okmány egy kötetben csak tíz évvel a zsinat befejezése után jelent meg a Szent István Társulatnál.)

Mindezt azért említem, hogy jelezzem: mindig is szívügyem volt az aggiornamento sorsa. A világegyházban és Magyarországon is figyeltem, ismertettem a megújulás tényeit, nehézségeit, a zsinat után kitört krízist, a püspöki szinódusok stb. munkáit; végül, de nem utolsó sorban VI. Pál és II. János Pál erre vonatkozó megnyilatkozásait. Mióta hazatelepültem (1992), közelebbről láthatom a hazai helyzetet, ahogy „a megnyesett fa kizöldül”, és magam is igyekszem részt venni – a folyóirat szerkesztésén kívül is – az új evangelizálásban. Ez a szándék és gond íratja velem most e lapokat, amelyek – hangsúlyozom – személyes véleményemet tükrözik. Az említett kötetben és más kiadványokban tallózva fogalmazom meg kritikus megjegyzéseimet bizonyos – integrista és progresszista – túlzásokról. Kritikámat egyedül az egyházszeretet és -szolgálat sugallja.

* * *

1) Helyzetfelmérés és számvetés. – Az itthon újjáalakult Pax Romana Fórum már korábban is (1993: Vép, 1996: Siófok), meg az idei siófoki kongresszuson is foglalkozott az aggiornamento bizonyos szempontjaival. Úgy tűnik, túlsúlyban voltak a bírálatok, a szociológusok voltak a fő hangadók mindegyik alkalommal. Mintha az egyház külső, emberi, intézményes oldalának vizsgálata mellett elsikkadt volna a másik, a hitben felfogható és megélt arculata, a misztérium. A program ellenére kevés szó esett a bibliai értelemben vett „idők jelei”-ről, kevéssé figyeltünk arra, hogy mit mond a Lélek az egyháznak. (Azért használom a többes szám első személyt, mert a két siófoki kongresszuson magam is részt vettem előadóként is.)

Persze szükséges a szociológiai megközelítés, a helyzetfelmérés és -elemzés ahhoz, hogy a feladatokat jobban láthassuk, hogy tudatosítsuk: miként vélekednek a hívők és a nem hívők is az egyház szerepéről. Pannonhalmán és az idén Siófokon megszólaltak azok a vallás- és egyházszociológusok, akik már korábban is (Tomka Miklós) vagy újabban (Tamás Pál–Horányi Özséb) ilyen felméréseket végeztek. Az egyház mozgástereiről a mai Magyarországon c. kötet (Vigilia 1997 = EM) közzétette egy 1995-ös adatfelvétel eredményeit és azok kiértékelését. Erről a felmérésről beszámolót tartott Tamás Pál az idén Siófokon. (Mindjárt visszatérek rá.) A pannonhalmi kötetben Tomka Miklós ad helyzetjelentést. („Keresztény Magyarország” vagy missziós terület? QVD 219kk.) Többek között megállapítja: „Érthető, ha a keresztények kevésbé vannak felkészülve a kommunizmus utáni kor szabadabb követelményeire, mint a társadalom egyéb része. Ezt több tényező indokolja: (A) Magyarázat, hogy a hívő emberek mindenekelőtt a társadalom idősebb és a falusi részében (. . .) találhatók. (B) Indok az elszenvedett diszkrimináció. A kommunista kor hátrányosan megkülönböztette a vallásos embereket. Távol tartotta őket a modernizálással kapcsolatos új információktól és az arra való felkészüléshez szükséges gyakorlatoktól. (C) A rendszerrel szembeni politikai és világnézeti ellenállás is nehezítette a világ változásának elfogadását, és csökkentette az új idők új létfeltételei iránti érzékenységet. Végül (D) a keresztény miliő megteremtésének vagy megőrzésének sikere társadalmilag is intézményesítette az elszigeteltséget. A négy tényező együttesen, egymást erősítve fejti ki hatását.” (QVD 236–237)

2) Az egyház mozgásterei a mai Magyarországon. A Magyar Katolikus Püspöki Kar „Igazságosabb és testvériesebb világot!” című körlevele (vö. Távlatok 34–37. számok) mellett a hazai helyzetfelméréshez hozzásegít a Tamás Pál és Horányi Özséb által vezetett közvélemény-kutatás is, bár – amint ezt a szerzők és a kötetet bemutató Lukács László is megjegyzik – itt csak az isteni és emberi elemekből álló egyház (LG 8) emberi, látható, intézményes oldalának vizsgálatáról van szó. (A MKPK Médiabizottsága által kezdeményezett felmérést újra megismétlik, hogy a helyzet alakulását figyelhessék.)

A „mozgásterek” és „társadalmi konfliktusok” vizsgálatának ezt a módszerét a teológus többek között azért is megkérdőjelezheti, mivel az egyházakat egy kalap alá veszi, jóllehet más a katolikus egyház és más a protestáns felekezetek egyházképe és önértelmezése. A magam részéről osztom Tóth Károly református püspök kritikai megjegyzéseit (EM, 66–70. o.). Fontos kritikáját idézem: „A vizsgálat módszerét tekintve a teológus számára nem elfogadható, hogy a felmérés kizárólag a piacgazdaság mechanizmusát, törvényeit alkalmazta a vallási területre; azaz a kínálat és a kereslet koordinátáiban helyezi el az egyház társadalmi megítélését.” Mert az egyház „nem azért »kínál« szolgáltatásokat, mert »kereslet«, igény jelentkezik, hanem azért, mert léte és minden tevékenysége küldetéséből és missziójából következik” (vö. Ez 2,5 és 2Tim 4,2). Meglepő az is, fűzi hozzá a püspök, hogy az egyházak társadalmi szerepéről szólva a felmérés kizárólag az intézményes formákra, az oktatás, a szociális tevékenység tényeire korlátozódik, mintha a társadalom megújításában nem lenne lelki-erkölcsi szerepe az egyházak missziójának; mintha az emberközi kapcsolatok, a munkaerkölcs és más keresztény értékek nem rendelkeznének társadalmi kihatással is! Nem esik szó arról, „ami az egyházak legfontosabb közéleti szerepe lenne. Nevezetesen az, hogy az állam és a polgárok közötti közbülső, független erkölcsi erőként legyenek jelen a társadalomban.”

Fontos kiegészítés a kötetben Lukács László tanulmánya: „Adalékok a lelkipásztori munka megújításához.” (QVD 191kk.) P. Lukács megjegyzi, hogy a felmérés/kutatás kérdéseinek nagy része nem áll közvetlen kapcsolatban a lelkipásztori munkával, inkább a külső mozgástérre irányul. Révay Edit és Tomka Miklós tanulmánya a kötetben már több, lelkipásztori szempontból hasznos megfontolást tartalmaz. Lukács a helyzetkép leírásánál hasonló szempontokat figyel meg, mint az Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevél. Fontos az eddig megtartott egyházmegyei zsinatok elemzése. (199kk.) Az aggiornamento elindult, mégha lassan bontakozik is ki.

3) Merre tart a magyar egyház?Most néhány megfontolást és szempontot idézek Lukács Lászlótól (EM 200kk), aki egyébként a pannonhalmi kongresszuson is hasonlókat hangoztatott, megjelölve a feladatokat is (QVD 345kk). Lukács a felmérések és az egyházmegyei zsinatok mérlegét elkészítve sürgeti a közösségibb egyházat, a világi keresztények fokozottabb elkötelezettségét. ,,Az ország lakosságának jó fele a maga egyéni módján vallásos ugyan, egyházához kötődése azonban igen változó mértékű, többségének meglehetősen csekély; életvezetését nem a keresztény elvek határozzák meg, szinkretista hitvilágát vagy maga állítja össze különböző elemekből, vagy véletlenszerűen veszi át másoktól. – Az egyház ma is kettéválik: egyfelől az »egyházi« személyek, azaz a klérus található, másfelől pedig a laikusok, egyfelől a »funkcionáriusok«, másfelől azok, akiket munkájukkal kiszolgálnak. (. . .) Ez a helyzetkép rajzolódik elénk a zsinatok leírásaiból is. Örvendetes azonban, hogy egyértelműen meghatározzák a szükséges változtatások irányát (a legkövetkezetesebben az esztergomi-budapesti zsinaton érvényesült ez a törekvés): az egyháznak közösségibbé, közösséggé kell válnia, ehhez pedig személyesebb, »lélektől lélekig« szóló pasztoráció, tudatosabb közösségépítés szükséges. Az intézményes formák önmagukban üresek. . .”

Ugyancsak Lukács László mondotta a pannonhalmi kongresszuson (QVD 349): ,,Két kérdés az egyházban mintha nem talált volna megnyugtató válaszra. A magyar egyház jelenlegi újjáépülése kitűnő történelmi lehetőség arra, hogy az új egyház a II. vatikáni zsinat szellemében jöjjön létre. (. . .) Amikor azt mondom, hogy ennek mindenképpen meg kellene történnie, a nagyon konzervatív hanggal szemben nyilvános vitában kellett ezt válaszolnom. Az illetők – mint jó néhányan ebben a magyar egyházban – a II. vatikáni zsinatot is fölülbírálják. (. . .) Épületeket, intézményeket hozunk létre, ezekre szükség van. Ha azonban ezeknek nincsenek meg a működési feltételeik – nem az anyagiakra gondolok, a szellemre, a minőségre, lélekre –, ha ezek nincsenek meg, akkor ez kártyavárként fog összeomlani.”

Szerencsére vannak olyan egyházközségek, mint pl. Tomka Ferencé Káposztásmegyeren, ahol – Ékes Ilona és Boros András beszámolója szerint (QVD 391kk) – intenzíven folyik a közösségépítés. ,,. . .»Feri atya« mindig fontosabbnak tartotta a lelki templom építését a köztemploménál, a lelki napok és -gyakorlatok erről szólnak. »Isten a szentháromságos szeretetegységben tud jelen lenni!« – Ennek hatására mondják a kívülállók: »nézzétek, hogy szeretik egymást!«, és indulnak el a megtérés útjára. (. . .) A Christifideles laici-ban olvassuk: »a plébánia elsősorban nem struktúra, terület vagy épület, inkább Isten családja, testvériség, amelynek egy a lelke, a befogadó ház . . . a keresztény hívők közössége.”

Más plébániai közösségek vagy kisközösségek is mutatnak fel hasonló pozitív példákat. Sajnos azonban, vannak papok és főpásztorok, akik ma is a templomépítést, az épületek restaurálását (még ha szemináriumnak szánják is) fontosabbnak tartják a lelki építésnél;  illetve felejtik azok tömegét, akik talán soha vagy esetleg csak esküvő és temetés alkalmával teszik be lábukat a templomba; továbbá nem gondolnak azokra, akik vallástalanok, akiknek szükségük lenne egy bizonyos előevangelizálásra, úgy ahogy Szent Pál tette az Areopáguszon. Párbeszédet lehetne kezdeni velük a sajtóban vagy a médiumok révén, hogy elvezessük őket a hit küszöbéig. És erre nem feltétlenül a kifejezetten egyházi sajtó vagy egyházi tévé- és rádiós adások alkalmasak (bár ezeket is korszerűsíteni kellene!), hanem helyet kellene találni a nem egyházi műsorokban is. Kitörni a gettóból! De ehhez médiaszakemberekre van szükség. Tehát elsőrendű feladat, sürgető szükség a világi médiaszakemberek képzése (mielőtt még katolikus rádió létesítéséről beszélnénk!). Össze kellene hangolni a szerény kezdeményezéseket (Katolikus Egyetem, Faludi Akadémia, Igen), egy bizonyos anyagi alapot teremteni a feladathoz. Ezenkívül mozgósítani a papságot, hogy támogassa, terjessze a katolikus sajtótermékeket. Megdöbbentő a klérus passzivitása ezen a téren! És püspökeink mikor foglalkoztak komolyan a médiaproblémákkal? Létezik a püspöki kar médiabizottsága (ennek magam is tagja vagyok), de ez amolyan gittegylet. Még mindig nem látjuk, mi a feladatunk; a hierarchia alig konzultál bennünket. (Így történhetett meg, hogy a médiabizottság akkor értesült a katolikus rádió felállításának tervéről, amikor azt hivatalosan bejelentették!)

A médiaprobléma csak egy példa. Szólhatnánk itt a papképzésről. Különös, hogy egyre szaporodnak a szemináriumok, jóllehet a tanári ellátás nagyon szegényes; sokszor plébánosok járnak be a főiskolákra tanítani. Most már nem szól bele a papképzésbe az Állami Egyházügyi Hivatal, nem az dönti el, hogy ki tanul Rómában vagy más külföldi egyetemeken. Úgy tűnik, a püspöki karnak nincs egységes koncepciója a papképzésről, a szemináriumok kellő összevonásáról, a tanítás színvonalának biztosításáról. Még jó, hogy egyes szemináriumokba a főpásztor meghívott külföldről hazatért szerzetes szakembereket.

Nem szándékom itt a teljes egyházi helyzetelemzés. Az említett kötetekben sok értékes szempontot találhatunk, amelyek joggal rámutatnak a hiányosságokra is, némiképpen kiegészítve Brückner Ákos Előd fentebb közölt, talán túl ,,rózsás” helyzetértékelését. De szükség van erre is; főleg azért, mivel bizonyos körökben, pl. a Pax Romana-kongresszusokon is, túlsúlyban van a negatív kritika. Az integrizmusra utalt Lukács László; a progresszizmus nem kevésbé veszélyes.    

4) Az aggiornamento követelményei. – Nem térek ki itt most olyan sajnálatos tényre, mint a Szent István Társulat által közzétett zsinatellenes kiadvány, Molnár Tamás könyve: Az egyház évszázadok zarándoka, Bp, 1997; vö. Távlatok 39, 184–186. Az ilyen integrista kiadvány csak fékezheti az amúgy is lassú aggiornamentót. Sok hasonlóság van valamennyi volt kommunista ország zsinati megújulásában,  illetve annak lassúságában. Én magam röviden így szoktam érzékeltetni ezt a sajátos konzervativizmust: az üldözött vagy elnyomott hívők igyekeztek megőrizni vallásukat, hagyományos katolicizmusukat a barbár, hitetlenséget és erkölcsi nihilizmust terjesztő hatalommal szemben, ezért minden változás, minden újdonság hűtlenségnek tűnt számukra. (Ez áll jórészt a hierarchiára is, bár annak egyes képviselői túlságosan is a hatalomhoz idomultak: egyházpolitikában „haladók”, tanbeli kérdésekben inkább konzervatívok voltak.) Többször idéztem ezzel kapcsolatban H. de Lubac  jezsuita teológus (később bíboros) találó megjegyzését: Az igazi hűség a helyes haladásban van. Mert aki mereven meg akarja őrizni („konzerválni”) a hagyományos tanítást, ezzel éppen azt árulja el, amihez hűséges akar maradni. Az örök Evangéliumot itt és most, a mai nyelven a mai embernek kell hirdetnünk, tehát szükség van a korszerűsödésre, az inkulturációra, az örök igazság új megközelítésére; szükség van helyes értelemben vett dogmafejlődésre is, amit már a múlt században Newman bíboros, vagy akár a mi Prohászkánk is már a század elején hirdetett.

Ezen a ponton igazat kell adnunk Morel Gyula jezsuita szociológusnak, aki a pannonhalmi kötetben (305kk) az aggiornamento megvalósításának követelményeiről írva az igehirdetés korszerű nyelvezetéről és az úgynevezett plauzibilitásról értekezik. „Nem elég az, hogy a közlés nyelve érthető legyen annak számára, akinek a közlést szánjuk, hanem szükséges az is, hogy benne a közlés megfelelően jó talajra is találjon, amelyben képes megteremni az igazi megértés.” (309) Ezzel az elvvel egyetérthetünk. Egyébként Morel Gyula radikális követelményeiről bővebben írt A jövő biztosabb, mint a múlt című könyvében (Egyházfórum, 1995). Alcíme: „Őszinte kísérlet a lényeg keresésére”. Morel a „kívülállókat” szeretné megszólítani, dialógusra késztetni, nekik megmutatni a kereszténység lényegét, lehántva tehát a teológia, katekézis, igehirdetés nyelvezetének avítt kérgét. A szándék dicséretes, nem akar mást a zsinati aggiornamento: a megújuló teológia és katekézis, a korszerűsödő lelkipásztorkodás sem. A különös csak az, hogy Morel sokszor nyitott ajtókat dönget, mintha nem számolna a megújulás pozitívumaival; a lényeget keresve huszadrangú tényekkel bíbelődik könyvében is, pannonhalmi előadásában is. Ezt a tanulmányt egyébként átvette az Iskolakultúra 1998. májusi száma; az 53. oldalon nagy betűkkel kiemeli a bécsi bulvárlap, a Kurier híradását a „Megváltó pelenkáiról”, amelyeket „ex cathedra” valódiaknak ismert el már 1175-ben III. Sándor pápa! Meglepő, hogy a szociológusprofesszor ilyen kétes információra hivatkozik, és pamfletstílusban érvel. Peter de Rosa pár éve magyarul is megjelent könyvében, „a pápaság árnyoldalairól” szóló pamfletjében bőven találhatunk hasonló „példákat”. Dehát ha a zsinati aggiornamentóról van szó, akkor a zsinati okmányokra és az új teológiára kell hivatkozni; nem a trentói zsinat katekizmusát, hanem a Katolikus Egyház Katekizmusát kell (esetleg) kritika alá venni. Egyáltalán, ha a lényeget akarjuk bemutatni – mindig ügyelve a katolikus egyház önértelmezésére is –, akkor fontos kritérium lehet a Morel által is idézett ökumenikus nyilatkozat 11. pontja az igazságok hierarchiájáról, rangsoráról. (QVD 314). Ezt nemcsak az ökumenizmusban, hanem a tanítás minden területén figyelembe kell venni. (Sajnos, ezt nem mindig teszik meg a központi, vatikáni dokumentumok sem.) Mert ugyebár különbség van a megengedett kézbe való áldoztatás gyakorlata és az igaz katolikus tanítás között (Molnár Tamás szerint az előbbi a hit tagadásához vezethet! Vö. Az Egyház . . . 15. o.); vagy hogy Morel példájával éljek: aközött, hogy kenyér helyett ostyával áldoztatnak, és aközött, hogy egyesek tagadják Krisztus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. (Vö. A jövő biztosabb . . . 86–87.)

5) Prohászka, a zsinat előfutára. – Amikor az egyház megújulását vizsgáljuk, és a gyakorlatban is elő akarjuk segíteni, érdemes felidéznünk Prohászka Ottokár, a próféta és reformátor alakját, mert ma is tanulhatunk tőle. (Vö. Távlatok 27. szám: „Prohászka tegnap és ma.”) A zsinattal sok minden megvalósult – legalábbis elvben – abból, amit a püspök sürgetett, de több ponton ma is megvalósításra várnak az általa hangsúlyozott követelmények. Morel kritikusan nyilatkozik Prohászka Diadalmas világnézet és Bangha Világhódító kereszténység című műveiről, e szerzők triumfalizmusáról. (A jövő . . . 84.) Bizonyos, hogy a zsinat után nem a másik fölötti győzelmet és az ellenség megsemmisítését keressük, hanem a párbeszédet; és tanulni is akarunk a szekularizált világtól, amint a Gaudium et spes kezdetű zsinat konstitúció is sürgeti.

Prohászka Ottokár már fél évszázaddal a II. vatikáni zsinat előtt követelt olyan reformokat, mint ma Morel Gyula. Sajnos, még ma is időszerű Modern katolicizmus című írása! De a püspök, amikor a tudomány és a kultúra felé való nyitottságot, a szociális reformokat, az exegézis és a teológia megújítását, az alapos papnevelést, a világiak és a klérus közötti fal ledöntését stb. követelte, nem feledkezett meg arról sem, hogy az egyházban a lényeg a felülről jövő, éltető Lélek, aki az őskeresztényeket egyetlen szeretetközösséggé alakította, és a krisztusi Test éltetője, aki állandó megtérésre sarkall. Az 1919-es kommunista fölfordulás idején, figyelve az „idők jeleit”, ismét csak ezeket hangoztatja július 7-i, sokat idézett naplójegyzetében: „Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égből jött, s mint isteni erő lépett a világba; szellem és lélek és élet volt, s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve azokban elhelyezkedett. Sok alakja volt, azon kezdve, mikor az egyházat így jellemzi: »a hívők sokaságának egy volt szíve-lelke« (Csel 4,32). Ius canonicum, egyházi szervezet, tekintély megvolt lényegében, de a kapcsolatot a »cor unum et anima una« jellemezte a gyakorlatban. Sok-sok alakot öltött azóta is végig a történelmen. [. . .] Ezeket a történeti formákat az államok, az uralkodó nézetek, a társadalmi fejlődés, a gazdasági élet határozták meg. Ezek jönnek-mennek; maguk is változnak, s változásukkal az egyházi formák reformját magukkal hozzák. Így lehet valami bizonyos időben egyházi s egyházias, ami előbb nem az volt, s megfordítva: lehetséges, hogy valami megszűnik egyháziasnak lenni, ami előbb az volt. Annak megítélése azután, hogy mikor kell valamit s hogyan behozni, hogy mi jó és korszerű, mi felel meg az igényeknek, úgyhogy a lelki életet fejleszti, nagy nézeteltérést s különféle állásfoglalást tűr meg, s főleg két irányban osztja el a szellemeket: haladó és maradi irányban. . .” Egyesek „a megszentelt hagyományokat” akarják megőrizni, „még akkor is, ha azok nem szolgálják a lelki életet” [. . .]; „míg ellenben mások, nem kisebb szeretetből az egyház iránt, de talán nagyobb megérzésével az új idők igényeinek, az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni s a gyanúsítást szívére nem veszi.” (Prohászka itt nyilván 1911-es indexre tételére utal. Lásd bővebben: „Prohászka és a modernizmus” című tanulmányomat a Prohászka ébresztése c. kötetben, Bp. 1996.)

Azt hiszem, valamennyien, egyházi vezetők, papok és hívek ma is tanulhatunk a fehérvári püspöktől egyházszeretetet és lényeglátást, figyelést „az idők jeleire”, és indítást az „aggiornamento” munkálására. Teológusok és lapszerkesztők, könyvkiadók és médiaszakemberek – Pax Romana-mozgalom és más egyházi mozgalmak belső, egyházi párbeszédével, a kölcsönös testvéri kritika és eszmecsere, főleg pedig a keresztényi együttműködés a Lélek sugallatai szerint – elősegíthetik a kibontakozást.



Nagy Ferenc

NÉHÁNY  MAI  EGYHÁZI  KÉRDÉS
A  BOKORRAL  KAPCSOLATBAN

    Összegyházi szempontból az 1997-es év ősze döntő fordulatot jelent a Bokor életében: a Hittani Kongregáció lezárta a mozgalom alapítóját érintő eljárását, és ezzel új kezdet lehetősége nyílt.

Alapítójától, Jézus Krisztustól az egyetemes egyház olyan adottságokat kapott, amelyeket hálás készséggel fogad, és igyekszik a történelemben kibontakoztatni, tudván, hogy ezen adottságok szuverén kezdeményezője és ura maga Jézus Krisztus.

Most, hogy a Bokorral kapcsolatban néhány egyházi kérdést fogalmazunk meg, ezeknek a krisztusi adományoknak a hátteréből kiindulva szeretnénk tenni.

Kérdéseket lehet megfogalmazni meglehetősen rosszul vagy kevésbé rosszul, sőt meglehetősen jól is. Csak a lényegükben jó kérdésekkel érdemes foglalkozni, azokkal viszont kell.

    A Bokor bázisközösségek (szoros, hierarchikus jellegű szervezettség nélküli) hálózata. A Bokor közösségei az evangéliumokban rejlő elméleti és gyakorlati elveket kutatják, sajátítják el, vallják, élik, és azok szellemében fejtik ki társadalmi tevékenységüket a katolikus egyházban. – Csupán néhány kulcskifejezést fűztem egybe; utaljon ez a pár szó egy teljesebb és pontosabb leírásra vagy meghatározásra.

– Ádámosi Margit megjegyzi: „A Bokor a katolikus egyházon belül élő közösség, bár mindmáig nem kapott hivatalos egyházi elismerést.” Eléggé egységes-e a Bokor ahhoz, hogy az egyház (vagyis a hierarchia) a maga egészében hivatalosan elismerje? Vagy pedig (és ez látszik a tényleges helyzetnek) nem is óhajt ilyen értelemben és mértékben egységes lenni? Ha a Bokor minden közössége saját maga viseli a teljes felelősséget önmagáért, a felmerülő kérdések várhatólag közösségről közösségre más és más választ kapnak, és ezekre a „katolikus” egyház nyilván más és más árnyalással reagál. Ilyenformán az egyes közösségek hivatalos elismerésének minden bizonnyal az lenne az egyik kezdeti feltétele, hogy a kérdéses közösség a saját írásba foglalt statútumát (alapszabályát) bemutassa a helyileg illetékes püspöknek.

    – A Bokor egyik központi témája az erőszakmentesség: vagyis hogy az emberi együttélésben a keresztény ember semmiféle erőszak-alkalmazás tevékeny résztvevője nem lehet, legfeljebb áldozata. Ezen a ponton mindkét részről (a Bokor-teológia meg a „nagy egyház” teológiája részéről) komoly kérdések merülnek fel, és ezeket be kell venni az óhajtott és tervezett dialógusba. Mihelyt ez utóbbi megindul, és eredményesen folytatódik, majd pontosan megfogalmazódnak a nézetek és azok szembesítése.

    – Ami a magyar egyházon belüli őszinte és komoly párbeszéd lehetőségét illeti: Nem vagyunk-e most gyökeresen más helyzetben, mint a nyolcvanas vagy akár a kezdődő kilencvenes években voltunk? Ez a helyzet nem azt kívánja-e tőlünk mindnyájunktól, hogy megtérjünk a párbeszéd őszinteségére és komolyságára? Ma már nem a szamizdat vagy a kötelező titkolózás világában élünk; ne akarjuk azt folytatni vagy újjáteremteni. Ha 10–15 évvel ezelőtt a Bokor (és az egész magyar egyház) életérzését és taktikáját döntően meghatározta a „puha” (és nem is mindig olyan puha) bolsevista rendszerrel való szembenállás, ma olyan időket élünk, amikor egy bázisközösségnek őszintén, nyíltan, világosan meg kell határoznia magát, a saját keresztény katolikus jellegét (vagy attól való elhatárolódását).

    – Ami a sajtótermékek terjesztését illeti: katolikus könyvkereskedések és templomi árusok arra hivatottak (ha sokszor nem is egészen jól sikerül nekik), hogy áttetsző és tiszta munkát végezzenek, katolikus (vagy legalábbis katolikus szempontból nem megtévesztő) sajtóapostolkodást gyakoroljanak. A Bokor kiadványai megfelelnek-e ennek az alapvető kívánalomnak? Ha e kiadványokban a szerkesztőség, esetleg bevallottan, nem is óhajtja azonosítani magát az egyes cikkekben kifejezett (talán ateista vagy a kereszténység kérdéseiben „szabad gondolkodású”) véleményekkel, és így nem vállal értük semmi kezességet, még kevésbé garantálja legalább minimális keresztény katolikus jellegüket, jogos-e elvárni a katolikus kereskedőktől és templomi árusoktól, hogy terjesztőik legyenek?

    – Azok, akik a Bokor egy-egy közösségét alkotják, milyen világnézetű és hitű emberek? Vannak-e köztük talán kereszténynek nem mondható istenhívők? Ha a Bokor közösségei sokféle meggyőződésű emberekből tevődnek össze, és emellett katolikusnak tekintik magukat, nem kellene-e önmagukat előevangelizáló közösségekként meghatározniuk? Ténylegesen a tudatos és módszeres előevangelizálást feladatuknak tartják-e? Igényük és törekvésük-e az ilyen jellegű és eltökéltségű önmeghatározás? Hitük középpontjában áll-e, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember? Vallják-e, hogy a keresztre feszített Jézus Krisztus valóságosan feltámadt, embersége szerint is felemeltetett az örök életbe, és így ő „a teremtés Elsőszülöttje”, „minden benne áll fenn”? A Bokor valamennyi tagja és közössége vallja-e, hogy számára és az egész emberiség, az egész történelem számára Jézus Krisztus (és senki más) a végső mérték és az egyetlen üdvözítő? – Ne feledjük: ez a két pont, a Szentháromság meg Jézus Krisztus istenembersége, alapvető feltétele annak, hogy az Egyházak Ökumenikus Tanácsának normája szerint egy közösség a Tanács tagegyháza lehessen. – Természetesen ateista vagy nem keresztény vallású ember lehet bensőséges jó barátom; de lehet-e (nem katekumennek tekintett) tagja olyan egyházi bázisközösségnek, amely kereszténynek óhajtja tartani magát?

    – Hogy áll a Bokor egy-egy közössége a katolikus hit teljességével? Vallják-e, hogy kétezer év alatt a jézusi üzenetből a keresztények már sokat megértettek, és (többé-kevésbé gyarlóan, de valóságosan) életre váltottak? Tudatában vannak-e annak, hogy a második évezredvég keresztényei egy élő hagyomány örökösei, annak áramába tartoznak, abban élnek, gondolkodnak, alkotnak? (hogy tehát nem egészen elölről kell kezdenünk a „spanyolviasz” szabadalmaztatását?) – Konkrétabb kérdéseket pl. így vagy hasonlóan lehetne megfogalmazni: A Bokor tagjai és közösségei szívesen forgatnak-e olyan művet, mint a Biblikus Teológiai Szótár (amely a jézusi, evangéliumi örökség gazdagságáról és teljességéről a lényeget hűen tükröző képet nyújt)? Tanulmányozzák-e és magukénak vallják-e VI. Pál pápa 1968-as hitvallását? Olvassák-e a Katolikus Egyház Katekizmusá-t?     

        – Mi lesz a Bokor sorsának további alakulása és végkifejlete? Az lesz, hogy megvalósul kellő eszmei tisztulása és egységesülése? Éspedig ez az egységesülés markánsan keresztény és katolikus jelleget ölt? És az egyes közösségek (vagy szellemi családok a hálózaton belül) megtalálják az utat a „hivatalos egyházi elismeréshez”? Vagy pedig az lesz a végkifejlet, hogy a Bokor szétzilálódik, avagy odajut, hogy nem is igényli, hogy katolikusnak tekintsék?

    Ez utóbbi nem lenne a kívánható legjobb megoldás. A magyar katolikusok minden bizonnyal valamennyien mást szeretnének.