A  SZENTLÉLEK  ÉS  A  KARIZMÁK

Nemeshegyi Péter

NE  FELEDJÜK  A  SZENTLELKET!

„Igyuk magunkba boldogan a Lélek józan mámorát”

A jezsuita Gerard Manley Hopkins, aki nemcsak a 19. század egyik legnagyobb angol költ�je, hanem annak talán legeredetibb teológiai gondolkodója is volt, Liverpoolban tartott egyik szentbeszédében a következ�ket mondotta:

„A Szentlélek: Paraklétosz, mert vigasztal, talpra állít, bátorít, meggy�z, int, �z, haladásra ösztökél. Ami a lónak a sarkantyú és unszolás, a szónoknak a taps, a katonának a trombitahang, az a lelkeknek a Szentlélek. � hív a magasba bennünket!”

E szavak mutatják, hogy mennyire aktuális a Szentlélek m�ködése a 3. évezred küszöbét átlépni k�sz�l� emberiségnek, különösképpen pedig nekünk, magyaroknak. Kell nekünk a vigasztalás, mert oly rosszkedv�ek és letörtek vagyunk. Kell a talpra állítás, mert lelkileg roskadozunk. Kell a bátorítás, mert csak panaszkodunk ahelyett, hogy tennénk valamit a helyzet megváltoztatására. Kell a meggy�zés, mert eluralkodott rajtunk a szkepticizmus és relativizmus. Kell az intés, mert úszunk az árral. Kell a hajtó er�, mert gyakran egy helyben topogunk. Kell a bels� ösztöke, mert hajlamosak vagyunk a rezignációra. És f�képp kell nekünk az a „másik” nagy er�, mely a magasba lendít, az a szent szél, mely vesztegl� élethajónk vitorláiba kap, az a láng, melyt�l áttüzesedünk, lobogunk, világítunk és fölfelé törünk. Róla, a Szentlélekr�l szeretnénk szólni, bár titokzatos mivoltában minden szót meghalad.

A szó és a lehelet

A neves francia domonkos teológus, Yves Congar egyik kiváló könyvének címe: La parole et le souffle (A szó és a lehelet). Azt fejtegeti benne, hogy – amint azt mindennapi tapasztalatunkból is tudjuk – a szó és a lehelet összetartozik. Szájunkból leheletet kibocsátva beszélünk.

A Szentírásban gyakran esik szó Isten Szaváról és Isten Lelkér�l. Felt�n� módon azonban hosszú id� kellett ahhoz, hogy ez a két isteni valóság szervesen összekapcsolódjon az emberek tudatában. Gyakran külön-külön szerepel az isteni szó (héberül: dabar, görögül: logosz) és az isteni lehelet (héberül: ruah, görögül: pneuma). Az ószövetség korában Isten hatalmas szavával szólította meg Mózest, a prófétákat, és általuk Izrael népét. Így jutott tudomásukra Isten akarata, törvénye, ígérete. De nemcsak az Isten szava hangzott el, hanem ugyanennek az Istennek a Lelke is m�ködött: ott lebegett az �svizek felett (Ter 1,2), rázúdult a kiválasztott prófétákra, és eksztázisba ejtette �ket (Szám 17,25–29; 1Krón 18,12), emberfeletti er�t öntött a bírákba (Bír 14,6) és királyokba (1Sám 10,6; 16,13), tisztára mossa a b�nös lelkeket (Iz 4,4), er�s, szent, készséges Lélekként lakozik az imádkozó emberben (Zsolt 51, 11–14), és hatalmas szélviharként életre kelti a száraz csontok tömkelegét (Ez 37,1–14). Amikor pedig az ószövetségi Szentírás a jövend�beli új szövetségr�l beszél, Jeremiás úgy nyilatkozik, hogy Isten akkor majd törvényét (szavát) az emberek belsejébe helyezi és szívébe írja (31,33), Ezekiel pedig úgy, hogy Isten akkor majd saját Lelkét adja az emberekbe, és ezáltal éri el azt, hogy rendelkezései szerint éljenek (36,27).

Amikor pedig eljön ennek az újszövetségnek az ideje, az Ige testté lesz, és a Szentlélek kiárad minden hív�re, akkor végre szervesen összekapcsolódik a Szó és a Lélek: az isteni kinyilatkoztató Igét a Szentlélek által bens�leg megvilágosított ember fogadja be. Pál ezt így fejezi ki: „A megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak megütközés, a pogányoknak pedig bolondság. . . Mi azonban az Istenb�l való Lelket kaptuk, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” (1Kor 1,23; 2,13.) Az Isten ajándéka: Jézus Krisztus, „aki halálra adatott b�neinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4,25). � Isten v�gs�, tökéletes szava, a megtestesült Ige, aki egész jelenlétével, tetteivel, szavaival, csodáival, halálával és feltámadásával tökéletesen és véglegesen kinyilatkoztatta, hogy velünk van az Isten, aki kiment a b�n és a halál sötétségéb�l, és feltámaszt a szeretetre és az örök életre (vö. DV 4). Ezt a Jézusban történt v�gs� kinyilatkoztatást pedig az képes felfogni, befogadni és Jézust Úrnak vallani, aki megkapta és befogadta a Szentlelket. Hiszen az isteni dolgokat csak az Isten Lelke ismeri, és csak � tudja megértetni az emberekkel (vö. 1Kor 2,11–12).

Visszhangzás

Helyesen mondja Karl Rahner, hogy az Isten szavának e szóhoz méltó szilárd befogadása csak úgy lehetséges, ha maga az Isten a hallgató bensejében is m�ködik, és megnyitja annak szívét. Az ember: visszhangzó lény. Kívülr�l megszólítja Isten igéje, belülr�l ráhangolja erre az Isten Lelke. A kett� találkozásából születik a hit, a szeretet, a krisztusi élet.

Szépen fejezte ki ezt egyik japán tanítványom, Horie Szilveszter, kb. 30 évvel ezel�tt írt teológiai szakdolgozatában:

„Az örvény az örvényt hívja.

Az ember az Istent hívja.

De ez az istenhívás nem más, mint az ember bensejében lev� Szentlélek.

Az Isten Istenként önmagához szól, sóhajtozik, imádkozik.

Isten túlontúl nagy kegyelme az üresség örvényébe helyezi önmagát.

Isten az Istent hívja. Én pedig e hívás csengésén belül találom magamat.”

John V. Taylor a Szentlélekr�l írt könyvében kifejti ennek a visszhangvalóságnak antropológiai alapjait. Az ember életében d�nt� esemény, amikor ráébred a „másik”-nak mivoltára. A csecsem� egy szép napon visszamosolyog rámosolygó anyjára: ezzel jelzi, hogy felismerte �t. Az anya már nem idegen tárgy: anya és gyermek ketten vannak, és mégis egyek.

A szerelem ébredésekor hasonló dolog történik. A fiú meglátja a lányt: azt a kislányt, akib�l „csak egy van a világon”. Nem közömbös tárgy � már, hanem megszólító, vágyat �breszt� személy. Ehhez is kell valami bens� kapcsolódás: a szerelem szikrája átpattan az egyik emberr�l a másikra, a szimpátia összehangolja a két ember szívét.

Minden találkozásnál szükség van ilyen összekapcsoló közegre, hogy a k�ls� hívás bens� valósággá, élménnyé legyen, és megváltoztassa az ember életét. A nagy zeneszerz�k mesterm�vei csak a megrendülten hallgató ember bensejében válnak zenévé. Az igazi nagy zene a „Lét hangja”. Ha nem lenne az emberek szíve erre eredetileg ráhangolva, nem fogná el a lekülönböz�bb népek fiait a lekülönböz�bb korokban is lelkesedés, nem költöznék szívükbe öröm, béke és megrendülés, amikor e zenem�veket hallgatják.

De még a legegyszer�bb élményeknél is van ilyen kapcsolatteremt� közeg. A kis százszorszépeket a birkák lelegelik, de az ember elcsodálkozik szépségükön. A hársfa illata a méheknek csak jelzés a méz- és nektárgy�jtésre, az embernek azonban meghatottság és hála ébreszt�je. A bodros felh�k sok ember számára is csak meteorológiai tünemények, de Prohászka- vagy Hopkins-féle költ�i lelkek számára felemel�, megrend�t� találkozás.

A másikat nemcsak nézni, hanem látni, nemcsak hallani, hanem meghallgatni kell. Az észlelésnél ezerszer több a találkozás. Ebb�l születik a befogadás, szeretet, odaadás, bizalom, öröm, új élet.

Ezek a megfontolások talán segítenek, hogy megértsük a Szentlélek szerepét. � a kapocs, a közeg. A transzcendens Isten bennünket szeretettel megszólító szavai és tettei számára a Lélek tesz bennünket visszhangzóvá. E nélkül nem születhetik meg az a hit, „mellyel az ember egész saját magát szabadon rábízza az önmagát kinyilatkoztató Istenre” (DV 5), és nem születhetik meg a feltétlen szeretet, amely a Lélek nagy „gyümölcse”. Természetesen nélküle a szeretet kísér�i sem jelennek meg életünkben: „az öröm, béke, türelem, szívesség, jóság, h�ség, szelídség.” (Gal 5,22.)

A Lélek bens� törvénye

Aquinói Tamás teológiai Summájában fogalmazta meg felülmúlhatatlan tömörséggel ezeket a tényeket, amikor az „Új törvényr�l” a következ�ket mondja: Ehhez a törvényhez hozzátartoznak Jézus utasításai és az apostolok parancsai is, de az új, evangéliumi törvény legfontosabb eleme, melyben annak minden ereje rejlik, nem más, mint a szívünkben lakozó Szentlélek bens� kegyelme. Enélkül még az evangélium is holt bet�, s�t halált hozó bet� lenne számunkra. Szeretet nélkül ugyanis nem lennénk képesek annak megtartására. Viszont: „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Mert nem kell parancs annak, aki isteni módra szeret.

Szent Viktor-i Richárd a következ�képpen írja le ezt a történést: „Amikor a Szentlélek belép értelmes lelkünkbe, akkor annak érzéseit isteni t�zzel lobbantja lángra, és sajátosságának hasonmásává alakítja át, hogy Teremt�jét ill� módon szeresse. Hiszen a Szentlélek nem más, mint isteni t�z. Minden szeretet ugyanis t�z, de lelki t�z. Ez a t�z, amelyr�l beszélünk, azt cselekszi a csúf, hideg, kemény szívvel, amit az anyagi t�z tesz a vassal. A Szentlélek tüzének behatolása révén ugyanis az emberi lélek fokozatosan minden feketeséget, hidegséget, keménységet levet magáról, és teljesen átalakul annak hasonmásává, aki lángra gyújtotta. Az isteni t�zt�l lángra gyújtva a lélek ugyanis teljesen ragyogóvá lesz, istenszeretett�l lángol, és istenszeretetbe olvad.”

Szentlélek-feledés?

Ha ennyire l�nyeges a kereszt�ny ember �let�ben a Szentl�lek, akkor rendk�v�l fontos, hogy a kereszt�ny emberek tudat�ban ne ker�lj�n feled�sbe az � m�ködése. Ez ugyanis a keresztény élet elkorcsosodásához vezetne. A veszély nem illuzórikus. A keleti keresztény egyházak ugyanis már régóta azt vetik szemére a nyugati, római katolikus egyháznak, hogy elhanyagolja a Szentlelket. Idézzük Ignácnak, Lattaquié ortodox metropolitájának 1968-ban elhangzott szavait:

„A Szentlélek nélkül
Isten messze van,
Krisztus: múltbeli személy,
az evangélium: halott bet�,
az egyház: puszta intézmény,
a tekintély: uralkodás,
a hithirdetés: propaganda,
az istentisztelet: megemlékezés,
a keresztény élet: szolgai erkölcs.

De a Szentlélekben
a magasba emelt világ az Isten országát szülve vajúdik,
a feltámadt Krisztus itt van velünk,
az evangélium: életadó er�,
az egyház: szentháromságos közösség,
a tekintély: felszabadító szolgálat,
a hithirdetés: új pünkösd,
a liturgia: megjelen�t� emlékünnep és el�vételezés,
az emberi tevékenység megistenül.”

Ignác metropolita nem állítja, hogy a nyugati egyház Szentlélek nélküli egyház lenne, de nála élesebb szavú kritikusok, például a már elhunyt neves ortodox teológus, Vladimir Lossky szerint a nyugati egyház bizony elfelejtette a Szentlelket, és e feledéséb�l származik az, hogy

az Isten népe fogalmat alárendeli a Krisztus teste fogalomnak,
a karizmákat az intézménynek,
a bens� szabadságot a parancsoló tekintélynek,
a prófétizmust a juridizmusnak,
a misztikát a skolasztikának,
a laikusokat a klerikusoknak,
az általános papságot a hierarchikus papságnak,
a püspökök testületét a pápa f�hatóságának.

K�nny� lenne kimutatni, hogy Lossky vádjai túlzottak, és hogy az � egyházképe az ellenkez� végletbe esik. De ma, az ökumenikus párbeszéd korában ez nem lenne megfelel� viselkedés. II. János Pál pápa unos-untig ismételgeti a „két tüd�”-hasonlatot: amint az egészséges ember tüdejének két felével lélegzik, úgy az egészséges kereszténynek, az igazi katolikusnak is két tüd�vel kell lélegzenie: a keleti és a nyugati egyház apostoli hagyományának „tüdejével”. A II. vatikáni zsinat igyekezett megszívlelni a keleti egyház figyelmeztetését: dokumentumaiban 258-szor említi a Szentlelket. De ezek az említések még nem voltak elegend�k, hogy a katolikus egyház évszázados mulasztását pótolják a hívek tudatában. Ezért a következ�kben Ignác metropolita 8 pontja alapján ki szeretnénk fejteni a Szentlélek szerepét a világban, az egyházban és minden emberben. El�bb azonban idézzük a II. vatikáni zsinat három legfontosabb szövegét a Szentlélekr�l:

„Amikor a Fiú befejezte azt a m�vet, melyet az Atya megbízásából a földön végeznie kellett, Pünkösd napján elküldetett a Szentlélek, hogy állandóan megszentelje az Egyházat, és így a hív�knek Krisztus által az egy Lélekben szabad útjuk legyen az Atyához. Az élet Lelke �, vagyis az örök életre sz�kell� vízforrás . . . általa eleveníti meg az Atya a b�n által meghalt embereket, amíg majd halandó testüket Krisztusban feltámasztja. A Szentlélek úgy lakik az Egyházban és a hív�k szívében, mint templomában, imádkozik bennük, tanúságot tesz arról, hogy Isten gyermekei lettek. Az Egyházat a teljes igazságra elvezeti, mind a közösségben, mind a szolgálatban egyesíti, k�l�nb�z� hierarchikus és karizmatikus adományokkal ellátja és irányítja. Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül megújítja, és elvezeti a V�legénnyel való tökéletes egyesülésre. Mert a Lélek és a menyasszony így szólnak az Úr Jézushoz: Jöjj el!” (LG 4)

„A hív�k összessége, akik a Szentt�l kenetet kapnak, nem tévedhetnek meg a hitükben. Ezt a sajátos tulajdonságát az egész nép természetfeletti hitérzékével fejezi ki, amikor a püspökökt�l kezdve a legutolsó laikus hív�kig kifejezi egyetemes egyetértését a hit és erkölcs dolgaiban. Az igazság Lelke által felszított és ébren tartott hitérzék révén ugyanis az Isten népe – a szent tanítóhivatal vezetése alatt és annak engedelmeskedve – már nem emberek szavát fogadja be, hanem valóban Isten szavát, a szenteknek egyszer s mindenkorra átadott hithez elveszíthetetlenül ragaszkodik, abba helyes ítélettel egyre mélyebben behatol, és azt egyre teljesebben érvényesíti életében.” (LG 12)

„A Szentlélek minden embernek lehet�séget ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy Krisztus pászkamisztériumában (vagyis halálának és feltámadásának üdvhozó eseményében) részesedjék.” (GS 22)

E szövegek fényében vegyük sorra Ignác metropolita pontjait.

1) A magasba emelt világ az Isten országát szülve vajúdik

Hans Urs von Balthasar fejtegeti, hogy bár a zsidó és a muzulmán vallás a kereszténységgel egyetértésben a világ létezését az Isten teremt� tettének tulajdonítja, az el�bbi kett� nem képes ezt az állítást meggy�z�en megalapozni. Ha ugyanis az �svalóság a minden differenciáltság nélküli Egység lenne, akkor a többségnek, vagyis a sok létez�b�l álló világnak nem tudnánk pozitív létértelmet adni. Ebben az esetben inkább a keleti vallásoknak lenne igazuk, amelyek a többség létezését valami tudatlanság, tévedés vagy gonosz vágy sajnálatos következményének tartják, és az �segységgel való teljes azonosulást tekintik üdvösségnek. A többségnek csak akkor lehet pozitív értéke, ha maga a lét nem differenciálatlan Egy, hanem többeknek szeretetkommuniója. „Az Isten egy, de nem magányos” – mondta már a poitiers-i püspök, Hilarius. Azért, mert az Isten háromság, vagyis mert az �svalóságban egyenl�en �seredeti az egység és a többség, van értelme egy olyan világnak, melynek célját így lehetne megfogalmazni: „Legyetek sokan, hogy a szeretetben eggyé legyetek.” A szeretet által megvalósuló egység ugyanis meg�rzi a szeret�k többségét és különböz�ségét.

Már az ókortól kezdve mondják a teológusok, hogy az Atyaisten a Fiú által a Szentlélekben teremti meg a világot. E tétel részletesebb magyarázatánál azonban véleményük elt�r�. Gisbert Greshake 1997-ben megjelent jeles m�vében (Der dreieine Gott) igen eredeti magyarázatot ad. Azt hangoztatja, hogy a Fiú „más”, mint az Atya, a teremtés pedig ennek „másságnak” szabadon t�rt�n�, véges kiterjesztése. Az Atya végtelen személye helyet ad a Fiú személyének. Így láthatjuk, hogy a végtelen nem nyomja el a másikat súlyával. A teremtés véges, és analóg módon ismétli meg azt, ami az Istenben már örökké történik. A teremtett világ tehát a Fiú más voltának véges tükröz�dése.

A Szentlélek viszont a Szentháromságban az Atya és a Fiú egysége. � a kapcsolat. És ezért � az, aki a teremtett világot belülr�l megnyitja a szentháromságos élettel való egyesülés felé.

Isten nem két k�l�nb�z� határozattal dönti el a világ teremtését és annak az isteni küldetések által t�rt�n� megistenítését. Kezdett�l fogva azért létezik a világ, hogy a Fiúnak az Atyához való viszonyában részesülve és a Szentlélek bennük lakása által az értelmes lények a Szentháromság kommuniós létében részesüljenek. Tehát mi emberek azért élünk a földön, hogy a nekünk megadott id�ben, a Szentlélek által ösztönzött szabad akaratunkkal közösségi emberekké legyünk, szeretetközösségeket alakítsunk, és közrem�ködjünk a világ kommunióvá alakításában.

Amint Eckhart mester mondotta, itt a földön az Isten csak az ember bensejét teremtette oly tágasra, hogy � maga személyesen beléje áradhat. Az Isten felé teremtett embert (Ágoston) az Isten ingyenes és szabad önátadása képesíti a megistenülésre, és így létcéljának elérésére. De az egész evolutív világmindenség is dinamikusan ehhez a folyamathoz tartozik, ezt készíti el�, és ebben részesül. Hogy miként, arra vonatkozólag a Szentírásban csak homályos utalásokat találunk (vö. Róm 8,19–22). De a Szentlélek bens�, dinamikus jelenlétét és m�ködését a költ�k jól megérzik. Gerard Manley Hopkins egyik versében mondja a következ�ket:

„A természet mindig kimeríthetetlen,
a dolgok legmélyén élvezetes frissesség él,
mert a meghajlott világot kotlósként melengeti
a Szentlélek forró keblével,
és, ó! fényes szárnyaival.”

A „való”-nak „égi mását” nem valahol messze, fenn az égben kell keresni, hanem benne a valóság legmélyén. „A bens�mnél is bens�bb Isten” (Ágoston), vagyis a Szentlélek az, akit megsejtünk a tavasz rügyezésében, az es�cseppek hullásában, a virágok nyílásában, a sárgán hullámzó nyári búzatábla teljességében, a barackoktól roskadozó fák ízáradatában, a bor szívvidámító pezsgésében, a pacsirta énekes�jében, e soksz�n�, tarka világban, melyet a szentháromságos Isten áraszt kimeríthetetlenül. Isten kiárasztja �ltet� Lelkét (vö. Zsolt 104,30), mert � „az élet barátja” (Bölcs 11,27).

2) A feltámadt Krisztus itt van velünk

„Az Isten Igéje, Urunk Jézus Krisztus, túláradó szeretett�l indíttatva az lett, ami mi vagyunk, hogy bennünket azzá tegyen, ami �.” (Irenaeus) „Megtestesült a Szentlélek erejéb�l Sz�z Máriától, és emberré lett.” (Nicea-konstantinápolyi hitvallás.) A Fiúisten megtestesülése nem korlátozódik az ember Jézus fogantatásának pillanatára. Jézus egész emberi fejl�dése és növekedése nem más, mint az istenfiúi megtestesülés kibontakozása. Jézus nemcsak „ontikusan” Isten megtestesült Fia, hanem „ontologikusan” is az. Vagyis Jézus emberi tudata és annak egész fejl�déstörténete a megtestesülés folyamata, egészen a kereszthalálig és a feltámadásig. Jézus is, mikor gyermek volt, „úgy beszélt, mint gyermek, úgy érzett, mint gyermek, úgy gondolkozott, mint gyermek” (vö. 1Kor 13,11). „Növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek el�tt.” (Lk 2,52.) Jézusnak ezt az egészen emberi, lelki életét a benne lakó Szentlélek irányította. �benne is a Szentlélek volt az a kapocs, aki az Atyaistennel és annak szent akaratával kötötte �t össze. A szeretet Lelkét követve lesz Jézus éppen halálakor „tökéletessé”. „Illett ugyanis” az Istenhez, hogy „üdvösségünk szerz�jét szenvedés által vezesse el a tökéletességre” (Zsid 2,10). Az ellenségeiért imádkozva mindenkiért meghaló Jézus szeretete akkora, hogy annál már nagyobb nem létezhet (vö. Jn 15,13). Ezért támad fel Jézus, mert „a szeretet és annak alkotása örökké megmarad” (vö. GS 39). Alszeghy Zoltán fejtette ki La croce di Cristo c�m� kiváló m�vében a Jézus által t�rt�n� megváltást és üdvözítést azáltal, hogy az Atya parancsának engedelmeskedve az ember Jézus eljutott a tökéletes szeretet és élet állapotába, és így vonzza magához a Szentlélek által az embereket.

Jézust az Atyaisten támasztja fel Szentlelkének erejével a halottak közül (vö. Róm 8,11). A feltámadt Jézus részesedik a Lélek szabadságában. Már nem korlátozza �t a tér és az id�. Ott van jelen feltámadt emberségével, ahol megígérte, hogy jelen lesz. Igaz, hogy Jézus múltbeli földi története d�nt� esemény a világ történetében, de ez olyasvalakinek a története, aki ma is él, és élni fog mindörökké. Ezért az evangéliumok nem csupán múlt események és szavak rögzítését tartalmazzák. Az evangéliumban feljegyzett szavaival a ma �l� Jézus szólít meg bennünket. Ezért mondhatta Jézus, hogy „ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Mk 13,31). Ha ezt tudva olvassuk az evangéliumokat, nem mi kérd�jelezzük meg kritikusan a tanításukat, hanem az evangéliumokon át az �l� Jézus teszi fel nekünk kérdést: „Kinek mondtok ti engem?” (Mt 16,15)

Erre a kérdésre a helyes feleletet csak az tudja megadni, akit bels�leg visszhangzóvá tett a feltámadt Krisztus által küldött Szentlélek: „Senki sem mondhatja: Jézus az Úr, csakis a Szentlélek által.” (1Kor 12,3)

E hitvallással szeg�dik az ember Jézus nyomába, lesz testének tagja, osztozik a Fiú Lelkében, és képes Jézussal együtt az Atyaistent Abbának, Atyának szólítani (vö. Róm 8,15).

A nyugati egyház csodálatosan meg�rizte Jézus fájdalmas kereszthalálának emlékét. Megszámlálhatatlan szentkép, feszület, keresztúti stáció, szent ének stb. tesz tanúbizonyságot err�l. De sokkal kisebb intenzitással figyel a nyugati egyház a Feltámadt Úr Krisztusra. Kevés róla a képbeli ábrázolás, kevés a róla szóló szent ének. Az Eucharisztiáról azt valljuk, hogy Krisztus „e csodálatos szentségben szenvedésének emlékét hagyta ránk”, pedig a szentírás és a liturgia szerint azt kellene mondanunk, hogy az Eucharisztia Jézus „szenvedésének és feltámadásának emlékünnepe”.

A feltámadt Jézus leheleteként kapták meg az els� tanítványok a Szent- lelket húsvét napjának estéjén (vö. Jn 20,22). A mai keresztényeknek is erre a leheletre van szükségük, hogy mintegy együtt lélegezzenek Jézussal, és a Lélekb�l lelkesen éljék tovább az � életét. Így vezet az Isten megemberesülése az emberek megistenüléséhez; így vajúdik a világ Isten országát szülve.

3) Az evangélium: életadó er�

Ebb�l már megérthetjük, hogy az evangélium miért nem holt bet�, hanem életadó er�. „A bet� öl, a Lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6) Pálnak e híres mondását gyakran tévesen értelmezik. Nem azt akarja mondani Pál, hogy az ószövetségi Szentírás szavait képletesen kell értelmezni, nehogy ellenséggy�löletbe, kegyetlenségekbe, Istenhez méltatlan felfogásokba essünk. Az ókori egyházatyák legtöbbször így értelmezték e páli mondást. Természetesen ennek a magyarázatnak is van értéke. Ahogy az egyházatyák mondták, a Szentírás minden szavát „az Istenhez méltóan” kell értelmezni, ahhoz az Istenhez méltóan, akit Jézus nyilatkoztatott ki nekünk jó és irgalmas Atyának. De Pál eredetileg másról beszél. Arról, hogy a mózesi törvény legszentebb el�írásai is „ölnek”, ha az ember a Jézusba vetett hit révén nem kapja meg a Szentlelket, akinek gyümölcse a szeretet, és így minden törvény örömteli teljesítése. Már idéztük Aquinói Tamás magyarázatát az „új törvényr�l”, melynek legfontosabb eleme a Szentlélek kegyelme. A Jézussal és a Szentlélekkel egybeforrott ember fogja hálával és örömmel keresni, megtalálni és követni a jó Isten jó akaratát.

Ezért sz�ntek meg az új szövetségben mindazok a mózesi törvények, melyek nincsenek természetes kapcsolatban a szeretettel, és ezért foglalhatta össze Pál az egész krisztusi etikát e szavakkal: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki embertársát szereti, teljesítette a törvényt.” (Róm 13,8)

Ebb�l nyilvánvalóan következik az is, hogy az egyház ne szaporítsa azokat az „egyházi parancsokat”, melyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a szeretettel. Nem a sok „muszáj” fogja el�revinni a kereszténység ügyét, hanem a Szentlélek lelkes�t� ereje. Helyesen mondja Pál, hogy az Isten országa nem étel- és italszabályok megtartásából áll. Ez az ország ugyanis nem más, mint „a Szentlélek által megvalósuló igazságosság (dikaioszüné = az Isten akarata szerinti élet), béke és öröm” (Róm 14,17).

4) Az Egyház: szentháromságos közösség

Igen jól fejti ki Greshake említett könyvében, hogy milyennek kellene lennie az Egyháznak, hogy a Szentháromság kommuniójának és a Szentlélek m�ködésének megvalósulása legyen. A nyugati egyháztanban túlteng a krisztológiai megközelítés. Ez a megközelítés lényeges, de ugyanolyan lényeges a pneumatológiai megközelítés is. Az Egyháznak szüksége van a Jézustól származó apostoli szervezetre, de a Szentlélek által szabadon osztogatott karizmákra is. Szükséges Krisztus misztikus testének katolikus egyetemessége, de szükségesek a Szentlélek változatos, sokr�t� m�ködése révén kialakuló helyi egyházak és közösségek sajátosságai is. Szükséges a Krisztustól származó apostoli hagyomány meg�rzése, de szükséges a k�l�nb�z� kultúrákba t�rt�n� friss inkulturáció és a kreatív továbbfejlesztés is. Szükségesek Krisztus, az egyetlen k�zvet�t� papságának hatásos jeleként m�k�d� papok, de szükségesek a Szentlélek által hitérzékkel megáldott és szeretettel lángra gyújtott laikusok is.

A nyugati egyház az egy Isten és az egy Krisztus nevében tev�kenyked� egyének (pápa, püspök) szerepét mindig hangoztatta és hangoztatja, de ezt ki kell egészíteni a „zsinati” (szinodális) elvvel: a pápát körülveszi a püspökök testülete, a püspökök egymással alkotnak testületet (ill. testületeket), a püspököt körülveszi a presbitérium testülete, a plébánost körülveszi a hívek közössége. E párok második eleme mindig a Szentlélek m�ködésének megtapasztalását hozza magával. A két elem harmonikus egyensúlya lenne az egyház ideális formája. Kell mind a két elem, de sohasem szabad elfelejteni, hogy minden parancsnak, törvénynek, el�írásnak a célja a kommunió kialakítása.

Igen szépen fejezi ki ezt az új egyházi törvénykönyvet bevezet� pápai rendelkezés (Sacrae disciplinae leges): „A törvénykönyv célja egyáltalán nem az, hogy az egyház életében a krisztushív�k hitét, a kegyelmet, a karizmákat és különösen a szeretetet helyettesítse. Éppen ellenkez�leg, a törvénykönyv inkább arra törekszik, hogy olyan rendet hozzon létre az egyházi közösségben, amely a szeretetnek, a kegyelemnek és a karizmának a f� szerepet biztosítja, és egyszersmind megkönnyíti rendezett fejl�désüket mind az egyházi közösség, mind a hozzá tartozó egyes emberek életében.”

5) A tekintély: felszabadító szolgálat

„Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek felügyel�ül (episzkoposz) helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát.” (ApCsel 20,28) Így buzdítja Pál Milétoszban a búcsúztatására összegy�lt efezusi presbitereket. Az egyházi „auctoritas” (tekintély) célja Isten népének szolgálata. „A szent hatalommal felruházott tisztségvisel�k (ministri) testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéhez tartoznak, és ezért igazi keresztény méltósággal rendelkeznek, egyazon célra szabadon és rendezett módon törekedve elérjék az üdvösséget” – mondja a II. vatikáni zsinat (LG 18).

Van tehát az egyházi vezet�knek, a pápának, püspököknek és papoknak Krisztustól és a Szentlélekt�l származó hatalmuk, de ennek gyakorlási módja gyökeresen el kell hogy térjen a világi politikai hatalom gyakorlásának módjától. „Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmat gyakorolnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni közöttetek, legyen szolgátok” (Mt 20,25–26) – mondja Jézus. Az � felfogása szerint tehát az egyháznak „kontraszttársadalomnak” kell lennie, melyben a hatalom nem hatalmaskodást, hanem Isten népe minden tagját Isten gyermekeinek a szabadságára felszabadító szolgálatot jelent. A Szentlélek szele er�sen fújt a II. vatikáni zsinat alatt, hogy – Yves Congar kifejezése szerint – lefújja az egyházi vezet�k székeir�l az oda lerakódott „konstantinuszi port”. VI. Pál pápa lemondott a tiaráról, és azóta nincs pápai koronázási szertartás. A zsinat püspökeinek pedig egyszer�, dísztelen aranygy�r�t osztott szét, hogy azzal helyettesítsék drágaköves gy�r�iket.

De nemcsak küls�ségekr�l van szó. A katolikus papság teológiájában is, Peter Hünermann és Gisbert Greshake nyomán, a Szentlélek szerepének a jelenleginél nagyobb hangsúlyozását tartjuk szükségesnek. Greshake szentháromságos megközelítésben így ír: a pap (1) az Egyháznak, az Atyaisten népének tagja, (2) Jézus Krisztus ígéretének, végleges kinyilatkoztatásának és megalapozó tetteinek hordozója és jele, aki Krisztus nevében m�ködik, (3) a Szentlélek által beiktatott képvisel�je az egyházi közösségnek, aki e közösség nevében cselekszik. Greshake szerint tehát a szolgálati papságot krisztológiailag és pneumatológiailag kell megalapozni. Krisztus nevében és az � szentségi jeleként m�ködik a felszentelt pap, de ez a pap ugyanakkor a Szentlélek által teremtett orgánuma az egyházi közösségnek. A kizárólagosan krisztológiailag megalapozott meghatalmazását szeme el�tt tartó papnál f�l�, hogy „zsarnokoskodni” fog „a választottak fölött” (1Pét 5,3). A pusztán pneumatológiailag megalapozott szerepét figyelembe vev� papnál f�l�, hogy karizmájának sajátosságát elhanyagolja, és így magával sodorja �t „az emberi tanítás minden szele” (Ef 4,14).

Sohasem szabad elfeledniük az egyházi vezet�knek, hogy a Szentlélek az Egyház Lelke, aki minden hív�nek osztogatja karizmáit. Ezért szükséges, hogy a pap alapvet� egyetértésben legyen azzal az egyházi közösséggel, amelynek felel�se. Ha ez az egyetértés hiányzik, nem lesz hatásos az egyházi vezet�k irányító m�ködése, hiszen – hála Istennek – az egyházi vezet�k napjainkban akaratukat a hívekre kényszeríteni tudó világi hatalommal nem rendelkeznek.

Ezért igen kívánatos, hogy – amint a nemrég nyugalomba vonult innsbrucki püspök, Stecher mondotta – az egyházi vezetés stílusa „integratív” és „kommunikatív” legyen. Vagyis a döntési folyamatba a vezet�k a lehet� legszélesebb körben integrálják mindazok nézeteit, akiket a döntés érint. A döntés meghozatala után pedig oly módon közöljék azt, hogy meggy�z� legyen a döntés evangéliumi megalapozottsága.

A „keresztény társadalom” (christianitas) ma már a múlté. Az egyház szociológiailag önkéntes részvételen alapuló társaságként létezik. Ezt hathatósan összetartani csak a Szentlélek ereje képes.

6) A hithirdetés: új pünkösd

II. János Pál pápa írja Redemptoris missio kezdet� enciklikájában, hogy a világ missziózásának f� munkálója maga a Szentlélek. Ez a Szentlélek már m�ködik minden ember lelke mélyén. Erre a m�ködésre számíthat a hithirdet�, amikor „Isten kegyelmének evangéliumáról tesz tanúságot” (ApCsel 20,24). Abban is bízhat, amit Nagy Szent Gergely pápa mondott: „Akkor száll az Úr az emberek szívébe, amikor el�re futnak a hithirdet� szavai.” Tehát már ott is van a Szentlélek, és újra is jön a Szentlélek. Csak az a fontos, hogy a hithirdetés módja Jézus módját kövesse, aki „nem akart er�szakkal uralkodó politikai Messiás lenni”, hanem Isten Szolgájának mutatta magát, „aki a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja ki” (DH 11). Ezért Krisztus tanítványai „nem er�szakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem els�sorban Isten igéjének erejével” igyekeznek az Úr Krisztus megvallására téríteni az embereket (DH 11).

A gyakran emlegetett „új evangelizáció” mérhetetlen feladatával szembesülve talán elfogja manapság Jézus tanítványait a kishit�ség. Ilyenkor – Greshake nyomán – jó tudatosítani azt, hogy a mi feladatunk nem Isten országának megvalósítása (herstellen), hanem annak megjelenítése (darstellen). Az Isten országát, uralmát maga az Isten tudja csak megvalósítani, és meg is fogja valósítani; ebben biztosak lehetünk. Nekünk csak az a feladatunk, hogy képességeink szerint körünkben az Isten országának értékeit terjesszük, és az evangéliumot hallhatóvá és láthatóvá tegyük. A többit nyugodtan bízhatjuk a Szentlélekre. Az ilyen felfogás ment meg bennünket mind a hektikától, mind a rezignációtól. Így ízlelhetjük minden nehézség közepette is a Szentlélek békéjét és örömét (Gal 5,22).

7) A liturgia: megjelen�t� emlékünnep és el�vételezés

A liturgia végzésének ideje elkülönül a mindennapok profán idejének egyhangú folyásától. Ez az id�, a Szentlélek jóvoltából, egybekapcsol üdvösségünk alapvet� pillanatával, Jézus Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó misztériumával. Az epiklézisben kérjük, hogy a Szentlélek m�ködése révén legyen a kenyér és bor Jézus testévé és vérévé. Jelen van a feláldozott Húsvéti Bárány, aki a mennyben élve „áll mintegy megölve” (Jel 5,6), és most itt, a Szentlélek erejével, belevonzza a h�v� közösségét az � „pászkájába”, vagyis az Atyjához való, szeretetben t�rt�n� visszatérésébe. A szentmise és szentáldozás gyümölcse: egyre szorosabb egyesülés Krisztussal és az � Szentlélek által éltetett szeretetével. Így válik minden szentmise az eszkatologikus beteljesedés el�vételezésévé és el�készítésévé. „Az Úr ezen (eszkatologikus) remény foglalójának és úti eledelnek hagyta övéire a hitnek azt a szentségét, amelyben az emberek által megmunkált természet elemei (az Úr) dics�séges testévé és vérévé változnak át, a testvéri közösség vacsorájaként és a mennyei lakoma el�vételezéseként.” (GS 38)

A liturgia tehát: ünneplés. Felülemelkedés, kilépés a profán id� folyamából, létbeli és tudatos egyesülés a világot szentháromságos szeretetközösségébe emel� Istennel. Ebbe az id�be azonban az ünnepl�k beleviszik egész mindennapi valóságukat; hittel, szeretettel és reménnyel egybef�zik azt a Krisztus-eseménnyel. Az ünnep után pedig küldetést kapva térnek vissza mindennapi idejükbe, hogy Isten szeretetének eszközeiként élve alakítsák a társadalmat és a világot a jó Isten jó akarata szerint.

8) Az emberi tevékenység megistenül

Az el�bbiekben mondottak után e pont már nem szorul hosszú kifejtésre. Az üdvösség abban áll, hogy a Szentháromság önmagát adja az embereknek és közösségeiknek, hogy azokat megistenítse. Ez a folyamat az emberek tudatos hite, szeretete és szolgálata által valósul meg. Az Isten tevékenysége nem nyomja el és nem teszi feleslegessé az emberek szabad tevékenységét. A Szentháromság olyan szeretetközösség, amely szabad embereket vonz életébe.

Ezért a keresztény tökéletesség keresése nem von el a világtól, és nem is csak kötelességb�l fordul a világi feladatok felé. A világban és annak történelmében találunk rá az azokban m�k�d� Istenre. Ha megtagadnánk a világszolgálatot, megtagadnánk a velünk és bennünk lev� Istenbe vetett hitünket.

Igaz, a hivatások különböznek. De egy szeret� ember sem lehet közömbös a társadalom és a világ alakulása iránt. Találóan fogalmaz a II. vatikáni zsinat: „A Szentlélek egyeseket arra hív, hogy nyilvános tanúságot tegyenek a mennyei haza utáni vágyról, és ezt ébren tartsák az emberiség családjában; másokat arra szólít, hogy az emberek földi szolgálatára szenteljék magukat, és e szolgálatukkal készítsék el� a mennyei ország anyagát. Közben mindenkit felszabadít, hogy megtagadva az önszeretetet, és minden földi er�t az emberi életbe felvéve, lendüljön neki annak a jöv�nek, amelyben maga az emberiség lesz Istennek tetsz� felajánlássá.” (GS 38)

Nemcsak a szerzetesek vannak tehát hivatva a tökéletességre, hanem különbségtétel nélkül Jézus minden tanítványa. „Hiszen Isten mindegyikükre elküldte a Szentlelket, aki belülr�l mozgatja �ket, hogy szeressék Istent teljes szívükb�l, teljes lelkükb�l és teljes elméjükb�l, és hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette �ket.” (LG 40)

„Szeretni tisztán: megistenülés” – mondja Reményik Sándor „Béke” c�m� versében. Ezzel a megistenüléssel vesz részt az emberiség az isteni kommunióban.

Nem is kell már mondanunk, hogy a kereszténységnek a fentiekben vázolt megélési módja kiküszöböli mindazokat a hibákat, amelyeket Vladimir Lossky nehezményezett a katolicizmusban. „Kéttüd�s” kereszténység megélése ez, és ezé a j�v�.

Hozzátehetjük, hogy az ilyen felfogás tökéletesen megalapozza azokat a politikai kívánalmakat is, amelyeket a nemrég Magyarország vezetését �tvev� kormánykoalíció vall magáénak. Egy olyan Magyarország megteremtésér�l van szó, amelyben mindenkinek esélye nyílik a valódi szabadságra és jólétre, biztosítható az egyén, család és ország biztonsága, kibontakoztatható a polgárok és közösségeik kezdeményezése és alkotóereje, kiteljesedik a parlamenti demokrácia, és mérsékl�dnek a társadalmi egyenl�tlenségek.

Óriási feladat ez, melynek megvalósításához hatalmas erkölcsi energia szükséges. Ennek az energiának forrása a Szentlélek, a szeretet Lelke. Az önzés, önteltség, g�g, haszonlesés mindent visszájára fordít. A magyar társadalmat �p�t� embernek kell a hit, lelkesedés, bizalom, kitartás. Kell az ima, melynek révén az isteni �senergiával jutunk �l� kapcsolatba, hiszen helyesen mondta már többször is II. János Pál pápa, hogy „minden szívb�l, �szintén imádkozó emberben – bármilyen vallású legyen is – a Szentlélek m�ködik”.

Méltán zárhatjuk fejtegetéseinket Szent Ambrus egyik himnuszának strófájával, mely tömören fejezi ki mindazt, amit eddig mondani akartunk:

Oláh Miklós

„KÜLDD  LE  A  SZENTLELKET  REÁNK  
ÉS  EZEN  EL�TTÜNK  LEV�  AJÁNDÉKOKRA.  .  .”

(A Szentlélek a bizánci liturgiában)

Liturgikus gyakorlatunkban kialakult egy bizonyos imafüzér, amit „szokásos kezdet”-nek nevezünk, mert ezek a fohászok és himnuszok szokták bevezetni a liturgikus cselekményeket. Ennek els� himnusza a Szentlélekhez szól. Találóan mondta Keresztes Szilárd megyéspüspök  – erre utalva –, hogy „a Szentlélek a szokásos kezdet”. Nem feladatom most, hogy az egész ebb�l kiinduló gondolatmenetet idézzem, de érdemes elt�n�dni ezen az alkalmi és mégis nagyon mély és találó megjegyzésen.

Így az áldozati liturgia is ezzel a Szentlélek-hívó himnusszal kezd�dik. A mai gyakorlat szerint ezt a pap ugyan csendesen mondja, de nagyon szükséges és hasznos lenne, ha minden résztvev� ezzel kezdené, mert a Szentlélek nélkül „nem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni.”¹

I. Adjátok magatokat Istennek!

Állandóan visszatér� gesztus az önátadás: „. . . önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.” Amit mindig – bár különböz� formában – a Szentlélek, illetve a teljes Szentháromság  a) dics�ítése vagy b)  segítségül hívása, illetve c) a segítség egyértelm� kijelentése vagy d)  az odaadás „megindoklása” követ:

a) „. . . és téged dics�ítünk, imádunk és neked hálát adunk, Atya, Fiú és Szentlélek, most és mindenkor . . .” ² „Hogy mindenkor hálaadással dics�ítsük a te legszentebb nevedet . . .”³

b) „Hogy hatalmad által mindenkor meg�rizve dics�ítsünk téged, Atya, Fiú és Szentlélek . . .”⁴ Az igeliturgia végén a katekumenekért mondott imádság ezzel zárul: „Hogy �k is velünk együtt dics�ítsék a te legtisztább és fölséges nevedet, Atya, Fiú és Szentlélek . . .”⁵

c) „A te egyszülött Fiadnak kegyelme, irgalma és emberszeretete által . . .”⁶ „Mert te vagy, aki b� adományokat osztogatsz, s a te nagy és felséges neved magasztalóit örök dics�ségedre méltatod . . .”⁷

d) „Mert téged illet minden dics�ség, tisztelet és imádás, Atya, Fiú és Szentlélek . . .”⁸ „Mert tied a hatalom, tied az ország és a dics�ség . . .”⁹ „Mert jóságos és emberszeret� Isten vagy.”¹⁰ „Mert te vagy a mi lelkünk üdvösségére mindeneket teljesít� igaz Isten . . .”¹¹ „Mert te vagy összes javaink kútfeje s az üdvösség útjának oktatója . . .”¹²) „. . . mindeneknek megáldója és megszentel�je . . .”¹³

II. Igazság és élet

 A III. antifóna csendes imájában ezt kéri a pap: „. . . Add, hogy a jelen id�ben igazságodat megismerjük, a jöv�ben pedig ajándékozz nekünk örök életet.”¹⁴ Ugyanezeket a kifejezéseket használjuk a fentebb említett bevezet� himnuszban is, mint a Szentlélek megszólításait: „igazságnak Lelke” és „az életnek megadója”. Ez a csendes ima egyértelm�en a Fiút, Jézus Krisztust szólítja meg: „Aki nekünk ezen közös és összhangzó imádságokat ajándékoztad, s azok kérelmeit, akik a te nevedben ketten vagy hárman egyetértenek, meghallgatni ígérted . . .”¹⁵  Jézus neve: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”¹⁶ A Szentlélekr�l is ezt valljuk: „az igazságnak Lelke . . . és az életnek megadója . . .” Milyen csodálatos összhang és egység! � adja nekünk Krisztust, � vezet el Krisztus megismerésére, és tesz képessé az elfogadására, mert � „minden jónak kútfeje . . .” további megszólítás az említett himnuszban). Abban a páratlan búcsúbeszédben, amit János apostol örökített meg,  néhány mondattal azután, hogy magát mint utat, igazságot és életet jelentette ki,  Krisztus is „az igazság Lelké”-nek nevezi a „Vigasztalót, aki mindörökké veletek marad”.¹⁷

A hit megvallása (a hiszekegy elmondása) közben a kehelytakaró a pap által magasra emelve csendesen lebeg az el�készített áldozati adományok felett, jelképesen utalva a Szentháromság Jordán-parti megnyilatkozásakor Krisztus felett galamb képében lebeg� Szentlélekre. De egyben arra is figyelmeztet, hogy hitünk mély igazságait megismerni, igazán megvallani és megélni nem vagyunk képesek a Szentlélek nélkül.

Krisztust csak az érti meg, és Általa csak az jut el az Atyához, aki szereti �t: „Aki pedig engem szeret . . . azt én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magamat neki.”¹⁸ Az Atya és a Fiú szeretete pedig a Szentlélek. Csak szeretve, vagyis a Szentlélekben kapjuk meg a kinyilatkoztatást, csak így ismerjük meg az Utat, és csak szeretve járhatunk ezen az úton, és juthatunk el Hozzá: „Mikor eljön a Vigasztaló, az igazságnak Lelke, akit az Atyától küldök nektek,  � tanúságot tesz rólam.”¹⁹ „Még sok mondanivalóm van, azonban nem vagytok elég er�sek hozzá. De amikor eljön �, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.”²⁰ És itt bezárul a kör: Krisztus az Út, a („teljes”) Igazság és az Élet.

Ezek után logikus, hogy amikor a pap az evangélium olvasása el�tt így imádkozik: „Gyújtsd fel szíveinkben . . . istenséged ismeretének tiszta világosságát . . .”²¹ – akkor a Szentlelket kéri. Azt az Ajándékot, Aki által a Fiú emberré lett, Aki által a kenyér és a bor Krisztussá lesz. Azt a pünkösdi lángot kéri az Atyától, aki a tanítványokat valóban apostolokká tette: „Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.”²² Ezt az életadó ismeretet adja nekünk „az igazságnak Lelke” – s�t � maga az életadó ismeret! Amikor azt mondja a f�papi imában az Úr: „Én igaz Atyám!. . . Megismertettelek velük, és meg is foglak ismertetni . . .”²³ – akkor ezzel megismétli a Szentlélek elküldésének ígéretét.

III. Alkalmassá tesz

 A liturgia bevezet� részében megszólítjuk és hívjuk a Szentlelket: „jöjj el, és lakozzál mibennünk. . .”²⁴, de a továbbiakban nem Hozzá imádkozunk, hanem legnagyobbrészt az Atyához, és néhány esetben a Fiúhoz. Ez érthet�, hiszen a Szentlélek maga az imádság bennünk – ha igazán (!) imádkozunk –, mert � szeretet, igazság és élet, s ezek nélkül lehetetlen és képtelenség jól imádkozni.

Mire tesz alkalmassá? „Hogy Szentlelked ereje által feddhetetlenül és botlás nélkül, lelkiismeretünk tiszta bizonyságában segítségül hívhassunk téged minden id�ben és minden helyen. . .”²⁵ „Szentlelked erejével tégy alkalmassá engem, ki az áldozópapi rend kegyelmével felruháztattam, hogy ezen szent asztalod el�tt álljak, és feláldozzam szentséges és szepl�telen testedet és drága véredet. . .”²⁶ Az alkalmasságért való esedezés többször visszatér a liturgia folyamán, például a Szent Bazil által összeállított formában: „Tégy bennünket alkalmasokká ezen szolgálatra is Szentlelked ereje által. . . Mert Te vagy, aki mindenekben mindent m�velsz. . .”²⁷  A megemlékezések során így fohászkodik a pap: „Emlékezzél meg Uram, könyörületed sokasága szerint az én méltatlanságomról is, és bocsásd meg minden szándékosan vagy akaratlanul elkövetett vétkeimet. Ne tiltsd el b�neim miatt Szentlelked kegyelmét ezen el�ttünk fekv� ajándékoktól.” ²⁸

A Szentlélek azonban nem csak „alkalmassá”, hanem „méltóvá” is képes tenni minket, gyarló teremtményeket: „Úristenünk . . . ki minket Szentlelked ereje által ezen szolgálatra méltattál. . .”²⁹ Az Egyház nagyon tudatában van annak, hogy „képességünk (alkalmas voltunk) Istent�l származik”. (Vö. 2Kor 3,5) Mintha csak a szent liturgia áhítattal és odaadó szeretettel való végzését, megélését fogalmazná meg Szent Pál: „. . . födetlen arccal szemléljük az Úr dics�ségét, és dics�ségr�l dics�ségre ugyanazon képmássá változunk át az Úr Lelke által.”³⁰

IV. Közlés és közösség

A hitvallás utáni ünnepélyes Szent Pál-i áldás³¹ az Egyház mindkét ágának, Keletnek és Nyugatnak a liturgiájában kiemelt helyen szerepel. A nyugati liturgia zsinat utáni gyakorlatában bevezet� szerepe van ennek az áldásnak, keleten viszont a hitvallásnak mintegy a megpecsételése, egyben közvetlen felkészítés és ráhangolódás a legfölségesebb áldozat bemutatására. A magyar liturgikus gyakorlatban „a Szentlélek közöltetése” kifejezés szerepel, ami a latin „communicatio S. Spiritus”-nak szinte tükörfordítása, szemben a görög szöveg „koinonia”-jával. Tulajdonképpen mindkét kifejezés helyes, hiszen nincs közösség közöltetés, vagyis a közösség létrehozása, megcselekvése  nélkül. Hiszen a Szentlélek nem egy vaskos, állandósult valóság az emberben, hanem hatalmas és személyes energia, aki azonban messzemen�en figyelembe veszi az embernek Vele kapcsolatos magatartását. Ahogy az ember sem szobor, hanem folyton változó, cselekv� szabad személy – úgy kett�jük kapcsolata is él� és hullámzó valóság. Ezért tartom indokoltnak a koinoniát is meg a kommunikációt is.

 A. Bloom metropolita a magyarul Elmélkedések. Lelki utazás címen megjelent könyvében írja: „Emlékszem egy id�s szerzetesre, aki azt mondta nekem: »A Szentlélek olyan, mint egy nagy, félénk madár, amely kissé távolabb a földre ereszkedett. Ha azt látod, hogy közelebb jön, ne mozdulj, ne ijeszd meg, engedd, hogy közelebb jöjjön hozzád.« Ez talán arra emlékeztethet minket, hogy a Szentlélek galamb képében szállt le. Ennek a leszálló, félénk és ugyanakkor önmagát odaadni kész madárnak a képe szentírási kép és jelentéssel teli. . .”³² 

V. A Szentlélek hatása

A keleti liturgiában nagyon komolyan ki van hangsúlyozva az epiklézis, vagyis az, hogy a kenyér és a bor átváltozása a Szentlélek által történik: „. . . kérünk, könyörgünk, esedezünk, küldd le Szentlelkedet reánk és ezen el�tted lév� ajándékokra, és tedd ezt a kenyeret Krisztusod drága testévé, s ami e kehelyben van, Krisztusod drága vérévé, átváltoztatván a te Szentlelkeddel.”³³ Nincs értelme itt vitát kezdeni arról, hogy melyik pillanatban és milyen szavak hatására történik meg az átváltozás – a lényeges ti. az, hogy ez a csodálatos misztérium nem a szavak, hanem a Szentlélek „hatására” történik, ahogy Krisztus megtestesülése, ahogy a Szentírás és az Egyház létrejötte is. (Hasonló kérdést tehetnénk fel az Írásokkal, azok keletkezésével kapcsolatban is. Mikor történt a sugalmazás: amikor a szent író fejében megfogalmazódtak a gondolatok, vagy amikor tollat vett a kezébe, netán akkor, amikor az el�ttünk fekv� szöveg a végs� formáját elnyerte, vagy éppenséggel akkor, amikor az olvasót megérinti az isteni üzenet?) A keleti egyház nem akarja eldönteni ezt a kérdést, hiszen ez csupán az id� sodrásában született és ahhoz idomult ember kérdése. A Katolikus Egyház Katekizmusa az epiklézisr�l szólva idézi Damaszkuszi Szent Jánost: „Azt kérdezed, hogy lesz Krisztus testévé a kenyér, és a bor Krisztus vérévé? Megmondom én neked: a Szentlélek jön er�vel, és megcselekszi azt, ami felülmúl minden szót és gondolatot. . . Legyen az elég neked, hogy azt hallod: ez a Szentlélek által történik, ugyanúgy, mint amikor a Szent Sz�zanyától és a Szentlélek által az Úr felvette a testet.”³⁴

 A szolgálatot végz� pap mélyen meghajol a krisztusi mondatok mindegyikének elmondása után, majd együtt magasba emeli a kelyhet és a diszkoszt e szavakkal: „Tieidet a tieidb�l néked ajánljuk fel mindnyájunkért és mindenekért.”³⁵ És csak ezek után következik az epiklézis (a Szentlélek leesdése).

VI. Vetés és aratás

 Liturgiánk sajátos összefüggést lát tehát a Szentlélek és a krisztusi áldozat között. Erre utalnak a továbbiak is: az Úr imáját megel�z� ekténia (könyörgéssorozat) egyik kérése így hangzik: „Hogy a mi kegyelmes Istenünk kedves lelki illat gyanánt elfogadván azokat (ti. „a bemutatott és megszentelt drága ajándékok”-at) . . . küldje le nekünk isteni malasztját és a Szentlélek ajándékát, könyörögjünk az Úrhoz.”³⁶ Hasonlóan szól a Bazil-liturgia is az áldozati adományoknak az oltáron való elhelyezése után: „Fogadj el minket . . . hogy méltók legyünk . . . neked . . . áldozatot bemutatni, melyet kedves lelki illat gyanánt a te szent és szellemi oltárodra fogadván, viszont küldd le nekünk Szentlelked malasztját.”³⁷ Ugyanott az epiklézis után ezt imádkozzuk: „Minket pedig mindnyájunkat, kik egy kenyérben és egy kehelyben részesülünk, egyesíts egymással az egy Szentlélek közöltetésében.”³⁸ A Szentlélek tehát nemcsak kezdet, hanem következmény is, nemcsak vetés, hanem termés is. „� az élet és életadó, világosság és megvilágító, legtisztább jóság és a jóság forrása. . .”³⁹ Hosszas meditációra ad alkalmat és még inkább felszólítást önvizsgálatra ez a mondat: „Ma az apostolokat megújítja a Szentlélek, ki bennük újul meg.”⁴⁰ Azt hiszem, ez utalás arra, hogy a Szentlélek befogadásában, felismerésében, a Vele való bizalmas kapcsolatban és együttm�ködésben mindig fejl�dnünk, haladnunk kell, hogy � egyre akadálytalanabbul m�ködhessen bennünk. Ezt akarja kifejezni, erre utal a fenti idézet: „. . . a Szentlélek, aki bennük újul meg.”

Amíg a nép a diakónus vezetésével az említett könyörgéseket végzi, azalatt a pap csendesen imádkozik: „. . . Kérünk, könyörgünk, esedezünk, tégy méltókká bennünket, hogy ezen szent és szellemi asztalról tiszta lelkiismerettel részesüljünk mennyei és halhatatlan titkaidban a b�nök bocsánatára, a vétkek elengedésére, a Szentlélek közöltetésére, a mennyország elnyerésére, a benned való bizalomra, nem pedig ítéletre vagy kárhozatra.”⁴¹ A hívek könyörgésének zárómondata is ezt emeli ki: „A hitnek egységét és a Szentlélek közöltetését kérvén, önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.”⁴²  Költ�i nyelven fogalmazza meg ezt a pünkösdi ikosz, amelyben Krisztus segítségét kérjük az egységhez, s hogy így eljuthassunk a Szentlélekhez: „Közelíts hozzánk, közelíts, ó mindenütt Jelenlév�, légy mindenkor velünk, mint apostolaiddal, és egyesítsd mind, akik téged szeretnek, ó Irgalmas, hogy egyesülten dics�íthessük a te legszentebb Lelkedet.”⁴³

A nagy ostyához hasonlóan a keleti liturgia áldozati anyagában is van egy aránylag nagyobb kenyér-rész, amit szentáldozás el�tt négyfelé tör a pap, és annak egyik részével a kehely fölött keresztet jelezve és azt a kehelybe bocsátva mondja: „A Szentlélek hitének teljessége.”⁴⁴ – Csodálatos hitvallás ez Krisztus áldozata és az Eucharisztia valósága, valamint a Szentléleknek mindezekben való hathatós közrem�ködése mellett. Ez után  következik imádságos életünk egyik drágagyöngye, a kenyér és bor színében jelenlév� Krisztus megszólítása és Hozzá intézett bens�séges, szeretetteljes vallomás.⁴⁵

Az is a két isteni Személy közötti csodálatos együtt- és egymás által cselekvésre figyelmeztet, hogy az áldozás befejezése után, a szentséggel adott áldásra a nép válaszaként felhangzik az egyik pünkösdi himnusz, a Szentlélek kiáradásának vel�s összefoglalása: „Láttuk az igazi világosságot. Vettük a mennyei Szentlelket. Megtaláltuk az igaz hitet. Imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot, mert ez üdvözített minket.”⁴⁶ Erre a himnuszra utalva és azt idézve mondja a Katolikus Egyház Katekizmusa is: „Ezen a napon nyilvánul meg a maga teljességében a Szentháromság. E naptól kezdve a Krisztus által bejelentett királyság mindenki el�tt nyitva áll, aki hisz benne: még a test alázatában élnek, hitükkel azonban már részesednek a Szentháromság közösségében. A Szentlélek eljövetele»az utolsó id�k kezdete«, az Egyház ideje, mely örökli, de még nem tölti be a királyságot.”⁴⁷

VII. Rokonság Istennel

Hogy milyen kegyelmekr�l lehet szó, azt megsejthetjük a Bazil-liturgiának a „Méltó és igazságos . . .” utáni csendes imájából, ahol a Szentháromság csodálatos dics�ítésében ezt mondja a Szentlélekr�l: „. . . a Szentlélek az igazság Lelke, a fiúvá fogadtatás ajándéka, a jövend� örökség záloga, az örök javak kezdete, az elevenít� er� s a megszentelés forrása, melyb�l minden okos és értelemmel bíró teremtmény er�t merítve néked szolgál, s örök dics�ítést zengedez. . .”⁴⁸ Majd a „Szent, szent, szent . . .” éneklése közben: „. . . Krisztus . . . bel�lünk készített a maga számára választott népet, királyi áldozópapi rendet és szent nemzetet, megtisztítván bennünket a vízben és megszentelvén a Szentlélekben. . .”⁴⁹ A Szentatya így kommentálja ezt: „Szent Baszileosz anaforájának ez a himnusza nagyon jól kifejezi és összefoglalja a Lélek szerepét az üdvrendben. A Lélek, akit megkap minden megkeresztelt, mindegyikünkben m�ködik a karizmák által, és mindegyikünk emlékezetébe idézi Isten parancsait. Maga a Lélek az, aki lelkesíti az Egyházat, szervezi és élteti ajándékai által, és megalkotja mint »lelki« és »karizmatikus« testet.”⁵⁰  A KEK pedig így foglalja össze: „A liturgiában megvalósul a Szentlélek és az Egyház legbens�bb együttm�ködése.⁵¹ A Szentlélek nevel�je Isten népe hitének, létrehozója »Isten remekm�veinek«, amelyek az Újszövetség szentségei.⁵²  A Szentléleknek az a küldetése az Egyház liturgiájában, hogy felkészítse a gyülekezetet a Krisztussal való találkozásra. . .”⁵³

Ratzinger méltán írja: „Nagy Szent Vazul egészen az Egyház liturgiájából merítette a Szentlélekr�l . . . szóló tanítását; a Szentlélekr�l írott könyve pedig legmélyebb tartalma szerint nem más, mint a liturgia teológiája.”⁵⁴ Aki igazán elmélyed ezekben a liturgikus szövegekben és átéli azokat, az megérti a következ�, Antiochiai Szent Ignácnak tulajdonított hívást: „Jöjjetek, egyétek a lángot, amely bel�letek a t�z angyalait fogja létrehozni, és ízleljétek a Szentlélek ízét, hogy neveitek fel legyenek majd írva a szellemi hatalmasságok közé.”⁵⁵ Erre a következtetésre jut M. J. Gouillou OP is, aki Nazianzi  Szent Gergelyt idézi: „Elfog a csodálat, ha neveinek sokaságára emlékezem: Isten Lelke, Krisztus Lelke, Krisztus megismerése, a gyermekség lelke. � újít meg a keresztségben és a feltámadásban. Ott fú, ahol akar, fény és élet forrása. Templommá tesz, megistenít és tökéletesít engem. . . Isten minden m�ködésében � van jelen.” Majd hozzáteszi: „A Szentlélek a szentségek által osztja szét magát, els�sorban az Eucharisztia által. Átalakítja az embert, megisteníti �t.”⁵⁶ Vanyó László egyik tanulmányában ezt látja  az �segyház életében is: „A konvertita – megtérése után – nem tantételeket vett át az Egyháztól, hanem Lelket is kapott, amely bevonta �t egy közösségbe, mely természetfölötti életét a liturgiában élte. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a liturgikus, eucharisztikus közösség volt kiváló értelemben vett pneumatikus közösség.”⁵⁷ Ezt támasztja alá már a Didakhé megállapítása is: „� (Isten) nem azért jött, hogy látszat szerint hívjon, hanem azokat, akiket a Lélek el�készített.”⁵⁸

Ez indokolja a Szentlélek hívását, befogadását mindjárt a liturgia elején: hogy „el�készítsen” minket, s egyúttal figyelmeztessen: semmit sem ér a „látszat szerint” való részvétel! „A Fiút csak a Szentlélekben lehet imádni – az Atyát sem lehet hívni, csak a Fiúvá fogadás Lelkében.”⁵⁹ „A Szentlélek által történik . . . a fogadott fiúság elnyerése, általa merészeljük Istent Atyánknak hívni”⁶⁰ „A Lélek által valósul meg a rokonság Istennel.”⁶¹

VIII. Tökéletes ajándék

A vasárnapi I. antifóna így szól: „Örvendezzetek az Úrnak, minden föld, mondjatok dicséretet az � nevének. . .”⁶²  Ez a biztatás is a Szentlélekt�l származik, és Hozzá vezet. Hermász Pásztora mondja: „Vesd el magadtól a szomorúságot, és ne gyötörd a benned lakó Szentlelket, nehogy az Úr el�tt ellened forduljon és elhagyjon téged. . . Inkább a vidámságot öltsd magadra, amely az Isten el�tt mindig kedves, szívesen fogadott – és örvendezzél Benne. . . A szomorkodó ember megszomorítja a Szentlelket, amelyet még mint vidámat kapott meg az ember.”⁶³ II. János Pál pápa fentebb idézett enciklikájában így folytatja: „Innen Szent Baszileosz felemelkedik a Lélek titokzatos és megközelíthetetlen dics�ségének der�s szemléléséhez, megvallva, hogy ez a Lélek minden emberi teremtményt felülmúl, Király és Úr, mert � formál át minket, hogy az isteni természetben részesülhessünk, és  Szent, mert � szentel meg minket. Baszileosz tehát, miután hozzájárult az egyház Szentháromság-hitének megfogalmazásához, a szívéhez is szól, és a Vigasztaló ragyogó megvallásával vigasztalja az egyházat.”⁶⁴

A reggeli istentisztelet (utrenye) koronája a „nagy doxológia”, amelyben ezt énekeljük: „Áldott vagy, te Szent, világosíts meg minket a te igazságaiddal . . ., mert nálad van az életnek forrása, és a te világosságodban látjuk meg a világosságot”⁶⁵, „azaz a Lélek megvilágosításában – teszi hozzá Szt. Bazil. – Az egy Lélekt�l indul ki tehát az istenismeret útja. . .”⁶⁶ „Aki tekintetét a Lélekre függeszti, az dics�ségét�l valahogy átalakul, ragyogóbbá válik, a Lélek igazságának fényét�l megvilágosodik szíve.”⁶⁷ Ezt a gondolatot halljuk Nazianzi Szt. Gergelyt�l is: „Az Atya fényéb�l ragadjuk meg a Fiú fényét a Lélek világosságában: a Szentháromság tömör és a legszükségesebbekre szorítkozó teológiáját.”⁶⁸ Mindennapi tapasztalatunknak felel meg a Szentírás (és az Egyház) szóhasználata, amely szerint a „világosság” és az „igazság” azonos tartalmú, felcserélhet� fogalmak: „. . . világosíts meg minket a te igazságaiddal.” Ez is a Szentlélekre való egyértelm� utalás, akárcsak az Apostolnál: „Isten, aki azt mondta: »A sötétségb�l támadjon fény«, világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy felragyogjon nekünk Isten dics�ségének ismerete Jézus Krisztus arcán.”⁶⁹

IX. Ajándék és ajándékozó

Nemeshegyi Péter SJ felhívja a figyelmet, hogy „a Szentlélek ajándéka” kifejezés, amely magyar nyelven mind a latin, mind a görög szertartásban szerepel, könnyen félreérthet�: „Ami az ajándékot illeti, Szent Péter pünkösdi beszédében van egy pontosan, mégis félreérthet�en fordított hely⁷⁰: »Mindegyitek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében b�neitek bocsánatára, akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát.« Mintha Péter a Szentlélek által osztogatott ajándékról beszélne, holott helyesen így értelmezend� ez a mondat: Ajándékul megkapjátok a Szentlelket. Az ajándék ui. maga a Szentlélek. Ajándékul kapjuk �t az Atyától és a föltámadt Krisztustól.” ⁷¹

Mi is az „ajándék”? Ingyenesen, jó szívvel adott, a megajándékozottnak kedves és egyben hasznos, örömet szerz� érték, amely az ajándékozót is „képviseli”, kifejezi, a kett�jük közötti kapcsolatot fejleszti és er�síti. A Szentlélek már Isten bens� életében is ajándék: az Atya és a Fiú kölcsönös, határtalan szeretete. „Az Atyának és a Fiúnak a Lélekben való egyesülése annyit jelent, hogy egységük nem a birtoklás, hanem az ajándékozás egysége – egységük önátadás, és önátadást hoz létre.”⁷²  És Isten ezt az Ajándékot adja nekünk: a Szeretet-Lélek által átölel és betölt minket, bevon a Szentháromság közösségébe, végtelenségének teljességébe. „Ez nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka.”⁷³

Tehát „Isten szeretete kiárad szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.”⁷⁴ Nem meglep�, hogy a Szentlélek ajándékozásával kapcsolatban rendszerint az „áradás”, „árasztás”, „betöltés” szavakat és a t�z,  vihar hasonlatokat használja a Szentírás. Ha valaki átélt már árvizet, gátszakadást, szök�árt, ha látott m�köd� vulkánt, ha tapasztalta a vihar félelmetes erejét, akkor az megsejtheti az e szavak mögött rejt�z�, igazából kimondhatatlan drámai eseményt: a Lélek m�ködését. Hogy a teljes valóságtól mégis meny- nyire elmaradnak ezek a nagyon kifejez� képek, mutatja az, amiben Illés prófétának volt része a Hóreb hegyén: „Az Úr nem volt a szélviharban . . ., nem volt a földrengésben . . ., nem volt a t�zben. A tüzet enyhe szell� kísérte. Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével. . .”⁷⁵ Az „enyhe szell�ben” volt az Úr. És szelíd galamb képében a keresztelked� Messiás fölött. . .

„A görög »paraklétosz« szó . . . nem valakinek a természetét, hanem a szerepét jelöli: az, akit »valaki mellé hívnak« (para-kaleo, ad-vocatus), az asszisztens, az ügyvéd, a támogató szerepét játssza.”⁷⁶ Hol t�z és vihar, hol enyhe szell� és szelíd galamb a Szentlélek. Igazán a szívünkb�l szól Szent Pál, amikor azt mondja: „Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért.”⁷⁷

De � egyben b�kez� Ajándékozó is: „Mindent megad a Szentlélek: jövendöléseket sugalmaz, az egyház szolgáit tökéletesbíti, a halászokat hittudósokká avatja, egyházi gyülekezetet alapít. . .”⁷⁸ Mennyire jogos mindnyájunk esetében az Úr Jézus felkiáltása: „Ha tudnád-ismernéd az Isten ajándékát!. . .”⁷⁹

„A Szentlélek a szokásos kezdet?” Igen. Ezzel az ajándékkal közelít hozzánk Isten, és ezzel az ajándékkal tesz képessé arra, hogy felfogjuk és elfogadjuk �t. Találóan mondja a keleti liturgia záró imája: „minden tökéletes ajándék fölülr�l van . . .”⁸⁰  És a zsoltárt idézve  a pünkösdi zsolozsmában, meg a mindennapokban is: „. . . meger�síttetvén . . . a hitben, szüntelenül  így könyörgünk hozzád: A te Szentlelkedet ne vedd el t�lünk, Emberszeret�!”⁸¹

Az Egyház, Isten népe ismételten kifejezi és megvallja bizalmát a Szentlélekben: „A te jó Lelked elvezet engem a biztos földre.”⁸²

Jegyzetek

¹Róm 8,26;

I:  ² A görög szertartású katholikus egyház szent és isteni Liturgiája. Nyíregyháza 1920. 154. o. (Továbbiakban: Liturgikon). ³ Görögkatholikus Egyházi Szerkönyv /Euchologion, továbbiakban Euch./ SZIT, 1964. 255.;   ⁴ Liturgikon 124.;  ⁵ Uo. 122.;  ⁶ Uo. 149.;   ⁷ Euch. 252.; ⁸ Liturgikon. 111.;  ⁹ Uo. 113.;  ¹⁰ Uo. 114.;  ¹¹ Euch. 234.;  ¹² I. m. 243.;  ¹³ I. m. 256.  

II:   ¹⁴ Liturgikon 115.; ¹⁵ Mt 18,19;  ¹⁶ Jn 14,6;  ¹⁷ Jn 14,16;  ¹⁸ Jn 14,21; ¹⁹ Jn 15,26;  ²⁰ Jn 16,12–13;  ²¹ Liturgikon 119;  ²² Jn 17,3;  ²³ Jn 17,28.

III:  ²⁴ Liturgikon 108;  ²⁵ I. m. 123; ²⁶ I. m.125; ²⁷ I. m. 228.;  ²⁸ I. m. 259; ²⁹ I. m. 234.; ³⁰ 2Kor 3,18.

IV:  ³¹ 2Kor 13,13; ³² Élet és Világosság Kiadó, Nyíregyháza, 1989.; 38.

V:  ³³ Liturgikon 139.;  ³⁴ A Katolikus Egyház Katekizmusa, SZIT,1998. 1106. o. (Továbbiakban: KEK); ³⁵ Liturgikon 137.  

VI:  ³⁶ I. m. 146.;  ³⁷ I. m. 234.; ³⁸ I. m. 251.; ³⁹  Dicsérjétek az Urat! Görögszertartású katolikus énekeskönyv, SZIT, Bp.1974. 468. (Továbbiakban: Énekeskönyv); ⁴⁰ I. m. 470.; ⁴¹ Liturgikon 146.; ⁴² Uo. 147.;  ⁴³ Énekeskönyv 463.; ⁴⁴ Liturgikon 150.;  ⁴⁵ „Hiszem, Uram, és vallom, hogy te vagy valóban Krisztus, az él� Isten Fia, ki a világra jöttél üdvözíteni a b�nösöket, akik között az els� én vagyok.

A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia, mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztev�, megvallak Téged:

Emlékezzél meg rólam, Uram, mid�n eljössz a te országodba.
Emlékezzél meg rólam, Uralkodó, mid�n eljössz a te országodba.
Emlékezzél meg rólam Szent, mid�n eljössz a te országodba.

Ne váljék, Uram, ítéletemre vagy kárhozatomra a te szent titkaidban való részesülés, hanem lelkem és testem meggyógyulására.

Hiszem, Uram, és vallom, hogy ez,  amiben most részesülök, valóban a te valóságos és legtisztább tested, s a te valóságos elevenít� véred. Kérlek, add, hogy ezeket méltóan vegyem magamhoz b�neim bocsánatára s az örök életre. Ámen.” (Liturgikon 150.);  ⁴⁶ Uo. 152.  ⁴⁷ KEK 732. o.

VII:   ⁴⁸ Liturgikon 239.;   ⁴⁹ I. m. 243.;  ⁵⁰ II. János Pál pápa enciklikája Baszileiosz halálának ezerhatszáz éves évfordulójára. Lásd: Óker. Írók 6.23.;  ⁵¹ KEK  1108. o.;  ⁵² I. m. 1091. o.;   ⁵³ I. m. 1112. o.;  ⁵⁴ Teológia, 1981. 201–202.;   ⁵⁵ Opera omnia. Giessen 1873. II. 32.;  ⁵⁶ Az orthodoxia lelkisége. Kéziratban;   ⁵⁷ A hit közvetítésének formái. JEL X. 3. 70.;   ⁵⁸ IV. 10. Óker. Írók 3.95.;  ⁵⁹ Nagy Szent Bazil a Szentlélekr�l szóló könyve 11. fej. Óker. Írók 6.102.;   ⁶⁰ Uo. 15. fej. 36.;   ⁶¹ Uo. 19. fej. 49.  

VIII:   ⁶² Liturgikon 112.;   ⁶³ Óker. Írók 3. 293.;  ⁶⁴ Uo. 6. 23.;  ⁶⁵ Énekeskönyv 38. o.;  ⁶⁶ Óker. Írók 18.47.;  ⁶⁷ Uo. 21. fej. 52,  6. 132.;   ⁶⁸ 5. teol beszéd. Óker. Írók 6. 375.;  ⁶⁹ 2Kor 4,6.

IX: ⁷⁰ ApCsel 2,38.;   ⁷¹ A Szív;   ⁷² Xavier Léon-Dufour: Biblikus Teológiai Szótár (Róma, 1974. Továbbiakban BTSZ.) 629. o.;  ⁷³ Ef 2,8;  ⁷⁴ Róm 5,5.;  ⁷⁵ 1Kir 19,11–13;  ⁷⁶ BTSZ. 1077.;  ⁷⁷ 2Kor 9,15;  ⁷⁸ Énekeskönyv 456.;  ⁷⁹ Jn 4,10;    ⁸⁰  Liturgikon 154.;   ⁸¹ Énekeskönyv 457.;  ⁸² Uo. 459.

Dolhai Lajos

A  SZENTLÉLEK  ÉS  A  BETEGEK  SZENTSÉGE

    A liturgikus reform Egyházunk II. vatikáni zsinat utáni megújulásának centruma és legláthatóbb megnyilvánulása, amit a liturgikus konstitúció a Szentlélek különleges kegyelmének tekint (vö. SC 43)¹.

    A zsinat liturgikus konstitúciójának szellemében az Egyház a zsinatot követ� id�ben sorra megújította a szentségkiszolgáltatás addigi formáit. VI. Pál pápa Sacram Liturgiam kezdet�, a liturgia megújítására vonatkozó zsinati határozatok érvénybelépésér�l szóló rendelkezése után (1964) egészen 1972. december 7-ig kellett várni a betegek szentségének új szertartáskönyvére, amely már a liturgikus konstitúció szellemében készült. A megújítás hosszan tartó folyamata szinte utalni akar arra, hogy mint a többi szentség esetében, itt is többr�l van szó, mint csupán a szentség rítusának kisebb-nagyobb megváltoztatásáról. A Sacram unctionem infirmorum kezdet� pápai rendelkezés, az új ordó el�tt található teológiai-lelkipásztori bevezetés (Praenotanda) és az új szertartáskönyv egésze teológiai szempontból is jelent�s. J. Feiner szerint „az apostoli rendelkezés és az új rituálé fordulópontot jelent a betegek szentségének történetében”.² A leglényegesebb újdonság kétségtelenül az, hogy a „haldoklók szentsége”, az „utolsó kenet” ismét a betegek kenetévé lett.

    A következ�kben liturgikus-teológiai elemzés segítségével arra szeretnénk rámutatni, hogy pneumatológiai szempontból is figyelemre méltó az új rituálé.³ A különböz� könyörgések (euchológia), a szentség „formája” és a szertartás egyes szimbólumai egyértelm�en tanítják, hogy betegségünkben, gyengeségünkben „segítségünkre siet a Szentlélek”. Csak az � kegyelmi segítségével tudjuk hitb�l fakadó türelemmel  vállalni a betegséget. A „lex orandi lex credendi” teológiai alapelv értelmében egy konkrét példán is igazolhatjuk, hogy a szentségek által közvetített kegyelem a Szentlélek kegyelme. Ezért érthet�, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa (1993) – kissé szokatlan megfogalmazásban – a Szentlélek „remekm�veinek” nevezi a szentségeket (KEK 1091).⁴ Az egyik legújabb szentszéki megnyilatkozás kifejezetten is tanítja, hogy „a kiszolgáltatott szentség hatékonysága az alapító Krisztus szavából és a Szentlélek erejéb�l való, akit az Egyház az epiklézisben gyakran segítségül hív.”⁵ II. János Pál pápa kívánsága szerint a 2000. jubileumi év második el�készületi évéhez hozzátartozik a Szentlélek jelenlétének és tevékenységének újrafölfedezése a szentségekben. Mert „� m�ködik az Egyházban szentségileg, els�sorban a bérmálás által és a sokféle karizma, feladat és szolgálat által, melyeket � támaszt az Egyház javára”.⁶

    A rituálé pneumatológiai szempontból jelent�s anyaga, f�ként azok az imádságok, amelyek a Szentlélek jelenlétér�l tanúskodnak ebben a szentségben, kissé szétszórtan találhatók meg az új ordóban. A szövegek száma nem nagy, de teológiai szempontból jelent�sek, mert egyértelm�en és mélyen rámutatnak a Szentlélek m�ködésére. A kézrátétel és az olajjal való megkenés pneumatológiai vonatkozásai mindenképpen figyelmet érdemelnek. Nagyon jelent�s a lelkipásztori bevezet� 6. pontja, amelyben a rituálé a szentség teológiai jelleg�  definícióját adja. Még a szentírási olvasmányok elemzése is tanulságos számunkra. A pneumatológiai dimenzió megjelenését akkor értékeljük igazán, ha röviden összehasonlítjuk az új rituálét a régivel. Mindezek együtt gy�znek meg bennünket arról,  hogy az Egyház liturgiája szerint a Szentlélek valóban jelen van, és hatékonyan m�ködik ebben a szentségben.

    1. A szövegek elemzése

    a) Az els�, számunkra jelent�s kijelentésekkel már  VI. Pál pápa apostoli konstitúciójában és a praenotandában találkozhatunk.

    A konstitúció idézi a tridenti zsinatot, amely a reformátorokkal szemben a betegek kenetének isteni alapítását kinyilvánította, és kifejtette f�ként a szentségi jelleget és a szentségi hatást: „A szentségi mivolt ugyanis a Szentlélek kegyelme⁷, akinek a kenete a még megbocsátásra szoruló vétkeket és a b�n maradványait eltörli, a beteget megkönnyebbíti és meger�síti, felszítva benne az isteni irgalmasság iránti nagy bizalmat.”⁸ A magyar kiadásban „El�zetes tudnivalók” címmel összefoglalt pasztorális teológiai rész – összhangban az apostoli konstitúcióval – kifejezetten is kijelenti: „Ez a szentség a Szentlélek kegyelmét adja a betegnek. Ez a kegyelem az egész embert segíti az üdvösségre, felszítja Istenbe vetett bizalmát. . .” (Ordo Unctionis Infirmorum⁹ = OUI 6. pont.) Kár, hogy ez a teológiai bevezet� nem részletezte jobban a pneumatológiai vonatkozásokat.

    A szentségkiszolgáltatás szertartásában a Szentlélek jelenlétével el�ször az olaj megszentelésére szolgáló imádságszövegekben találkozunk (vö. OUI 75a; 75b; 127; 242). Az els�dlegesen ajánlott formula (OUI 75a) az egyik leg�sibb, valószín�leg az V. századból származó olajszentel� imádság. El�ször a Sacramentarium Gelasianum els� kiadásában találkozunk vele. Az új szertartáskönyvben a régi szöveget kissé átformálták: új kezd� résszel b�vült, amely az áldás szentháromságos jellegét hangsúlyozza. A pneumatológiai szempontból jelent�s rész a következ�: „Kérünk, küldd el vigasztaló Szentlelkedet a mennyb�l erre az olajra. . . Szent áldásod által legyen ez az olaj testi-lelki oltalom mindazoknak, akik a szent kenetben részesülnek.” Ugyanez a gondolat figyelhet� meg az olajszentel� imádság másik formájában: „Áldott légy Istenünk, vigasztaló Szentlélek, aki gyenge testünkbe a magad erejét öntöd!”(OUI 75b.) Ezt a formát akkor használhatjuk, ha a pap már megáldott olajat visz magával. Ez az imádság a megáldott olaj fölött mondott hálaadó imádság része. Mindkét formula tanítja, hogy a Szentlélek ereje teszi hatékonnyá ezt a szentséget, amely testünk és lelkünk oltalmára és gyógyulására szolgál.

    b)  A legjelent�sebb szöveg számunkra a szentség új „formája”, amely önmagában is tükrözi e szentséggel kapcsolatos újfajta látásmódot. A megújított Rituálé a szentségi forma középpontjába állítja a vigasztaló és er�sít� Lélek kegyelmét, hangsúlyozza a Szentlélek jelenlétét és m�ködését e szentségben.¹⁰ Az új imádság szövege: „E szent kenet által és nagy irgalmasság szerint segítsen meg az Úr téged a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg b�neidt�l, üdvözítsen téged, és er�sítsen meg jóságosan!” (OUI 25, 76, 128, 135.) Az új megfogalmazás értékét akkor látjuk igazán, ha majd a kés�bbiekben a megújított szentségi formát összehasonlítjuk a régivel.

    c) A megkenés utáni els� könyörgés (OUI 77) a zsinat el�tti rituálé idevonatkozó imádságát veszi át, kisebb változtatással. Elhagyja bel�le a Jakab levélb�l vett részt, és rövidebben így imádkozik: „Megváltó Jézusunk! Gyógyítsd meg beteg testvérünket a Szentlélek kegyelmével! Orvosold sebeit, bocsásd meg b�neit! Szüntesd meg minden testi-lelki fájdalmát! Add vissza teljes egészségét, hogy irgalmad által felépüljön, és munkájához visszatérhessen!” A VII. fejezetben van egy másik, szabadon válaszható könyörgés is, amelyet az ún. „tör�dött öregért” ajánlatos imádkozni. A pap a Szentlélek teljességét kéri a beteg számára. Kéri az Urat, hogy a beteg „Szentlelked ajándékaival meger�södve” hitében szilárdan és reményében kitartóan példát adjon. (OUI 243). A könyörgések között kiemelend� még a betegáldoztatás utáni oráció is, ahol a pap így imádkozik: „Hálát adunk neked, Urunk, szent ajándékodért, és kérjük kegyelmedet, hogy akiket eltöltött a Szentlélek ereje, mindvégig szolgáid maradjunk.” (OUI 236.) A szentségkiszolgáltatás befejez� részében a szentháromságos áldás mellett új elem a hármas invokáció, amelyben többek között ezt kérjük: „Világosítson meg a Szentlélekisten!” (OUI 79.)    

    d) A megújított szentségkiszolgáltatás egyik újdonsága az, hogy a szentségkiszolgáltatás szerves része az Isten igéjének olvasása. A szentségkiszolgáltatás alapformájában (rendes szertartás) az el�írt bibliai szakasz a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyítása (Mt 8,5–10.13).  A különféle szövegváltozatokat tartalmazó VII. fejezetben más lehetséges olvasmányok is vannak. (OUI 152–229.) Ezek között négy olyan szentírási olvasmány is található, amely implicit módon utal a Szentlélek jelenlétére. Izajás jövendölésének (61,1–3a) mondanivalója az, hogy az Úr Lelke küld, hogy mindenkit megvigasztaljunk szomorúságában. A Római levél részlete arra figyelmeztet, hogy „azok az Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel” (8,14–17), de Krisztus társörökösei csak akkor lehetünk, ha el�bb vele együtt szenvedünk. A másik részlet a Római levélb�l (8,18–27) hozza a legszebb gondolatot, mely szerint „gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek”. A közvetlen halálveszély esetére ajánlott olvasmány a Jelenések könyvéb�l (22,17.20–21) azt tanítja, hogy a Lélek és az Egyház – mint jegyes – hívja az Urat: „Jöjj el, Uram Jézus!”

    A szöveganalízis végén összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az új rituálé ismételten beszél a Szentlélek kegyelmér�l; a Megváltó Jézustól a Szentlélek meger�sít� kegyelmét kéri, és kifejezetten is említ néhány olyan kegyelmi hatást, amely a Szentlélek jelenlétéb�l következik.

     2. A régi és az új szentségi forma összehasonlítása

    VI. Pál pápa apostoli rendelkezése kijelenti: „A szentségi formulát úgy változtattuk meg, hogy – Jakab szavait visszaadva – a szentségi hatásokat megfelel�bben fejezze ki.” Ennek igazolására segítségünkre lehet a régi és az új szentségi forma nyelvi és tartalmi összehasonlítása.

    Rituale Romanum 1614               OUI 1972

1. E szent kenet által    1. E szent kenet által

    és nagy irgalmassága szerint        és nagy irgalmassága szerint

2.     2. segítsen meg téged az Úr

        a Szentlélek kegyelmével;

3.     3. Ámen.

4. bocsássa meg az Úr mindazt,    4. Szabadítson meg b�neidt�l,

    amit ................. vétkeztél.

5.      5. üdvözítsen téged,

6.      6. és er�sítsen meg jóságosan!

7.      7. Ámen.

    A szentség régi formájával a XIII. századi Pontificale Romanumban találkozunk el�ször.¹¹ A forma a szentség hatásai közül csak egyet emel ki: a b�nök bocsánatát, és ez er�teljes hangsúlyt kap azzal, hogy mindegyik érzékszerv megkenésekor használni kellett. Részben érthet�, hiszen ebben a korban a szentség felvev�je az örökkévalóságba készül� haldokló, és a betegek kenetének, az utolsó szentségnek az a hatása, hogy el�készíti a „nagy útra” és az üdvösségre: megbocsátja b�neit, és megszabadítja a b�n okozta lelki gyengeségekb�l.

    Az új szentségi forma kezd� szavai azonosak a régivel (E szent kenet által. . .), míg a második rész (segítsen meg. . .) a forma  szövegében új elem, és világosan tanítja, hogy a szentség által közvetített valóság (az ún. res sacramenti) a Szentlélek kegyelme. Ezt a  megfogalmazást már megtalálhatjuk a tridenti zsinat határozataiban is (DS 1696), de sajnálatos módon az V. Pál pápa által jóváhagyott régi Rituale Romanum nem változtatta meg a kora középkor óta használt formát – jegyzi meg Pierre M. Gy a tridenti zsinat és a régi rituálé teológiájának összehasonlításakor.¹² A forma második részében (vö. 4., 5., 6. pontok) könny� felfedezni Szt. Jakab apostol levelének teológiai szempontból fontos igéit (5,15). Egyértelm�, hogy a megújított szentségi forma a betegek kenetének további hatásait az apostoli levél három állítmányával akarja kifejezni: „segítsen meg”, „üdvözítsen” és „er�sítsen meg”. Jelen van, de a régi formához képest kevésbé hangsúlyozottan, a b�nök bocsánatának hatása is.

    A nyelvi és tartalmi elemzésb�l kit�nik, hogy a megújított szertartás a szentségi forma középpontjába állítja a vigasztaló és er�sít� Lélek kegyelmét, kiemeli a Szentlélek jelenlétét és m�ködését a szentségben. Az egyház mindenekel�tt a Szentlélek kegyelméért könyörög, hiszen � az, aki gyöngeségünkben segítségünkre siet (Róm 8,26). A szentségi formában szerepl� egyéb hatásokat mind úgy kell tekintenünk, mint a Lélek ajándékainak gyümölcsét. Az imádság szövegének felépítése, az egyes részek eltér� hangsúlyozása láthatóan erre akar utalni.

    A régi Rituale Romanumban csak egy helyet találunk, ahol az imádság szövege kifejezetten rámutat a Szentlélek m�ködésére a betegek kenetében. A betegek megkenése utáni oráció volt ez, amit az új ordó is átvett (OUI77). A megújított szertartáskönyv nem elégszik meg ezzel, hiszen az egyéb könyörgések is utalnak a Lélek erejére, amely a gyengeségben er�t és enyhülést ad a szenved� embernek (OUI 75, 79, 242). A megkenés utáni egyik könyörgés ezért a Szentlélek kegyelmének teljességét (Spiritus tui plenitudine confortatus, OUI 243) kéri a beteg számára.

    Tanulságos és sokatmondó számunkra, hogy az eddigi nyugati hagyománnyal szemben, amely a szentségi formában mindig csak indikatív jelleg� formulát használt („Én megkeresztellek. . .”), megjelenik a bérmálás és a betegek keneténél a deprekatív megfogalmazás („Segítsen meg téged. . .”). Az indikatív megfogalmazásban az a nyugati meggy�z�dés és teológiai szemlélet tükröz�dik, hogy a szentségkiszolgáltató pap „in persona Christi” (Krisztus személyében és képviseletében) cselekszik, míg az újfajta megfogalmazás, ami a keleti egyházban általános, el�térbe állítja a Szentlélek személyét és m�ködését.¹³

3. A kézrátétel és az olajjal való megkenés

    Nemcsak a különböz� imádságok, hanem a szentségkiszolgáltatás két fontos mozzanata, a kézrátétel és az olajjal való megkenés is a pneumatológiai dimenzió jelenlétére emlékeztet bennünket. Ezt már az ó- és újszövetségi Szentírásból is egyértelm�en igazolhatjuk.¹⁴

    A kézrátétel a szentségek és szentelmények liturgiájában az áldás, a lelki hatalom és az Istent�l nyert er� átadásának eszköze. Alkalmazását megtaláljuk már az ószövetségben (Ter 48,14; Lev 27,23; MTörv 34,9), és Jézus nyilvános m�ködése idején is (Mt 8,3; Lk 13,13). Jézus esetében is nemcsak áldás célját szolgálja a kézrátétel (Mk 10,13), hanem jele és eszköze a b�nt�l és betegségt�l való megszabadításnak is (Mk 8,23; 16, 18; Lk 4,40; 13,13). A feltámadt Jézus megígéri tanítványainak, hogy majd meggyógyítják a betegeket  kézrátétel által (Mk 16,18; ApCsel 28,8). Ebben a hitben használja kezdett�l fogva a kézrátételt az egyház a betegek kenetének kiszolgáltatásakor. Ez a meggy�z�dés tükröz�dik az egyik legrégebbi sacramentariumban, a Sacramentarium Serapionis-ban.¹⁵ Az Apostolok Cselekedetei szerint már az �segyházban is a kézrátétel a Szentlélek közvetítésének jele és eszköze lett: az apostolok imádság és kézrátétel által hívták le a szamariaiakra a Szentlelket (8,15). Simon mágus annyira elcsodálkozott ennek a gesztusnak a hatására, hogy pénzért akarta megvásárolni ezt a hatalmat (ApCsel 8,18 k).

    Az új rituálé el�írja a kézrátételt (OUI 74). Ha több pap van jelen a szentség kiszolgáltatáskor, a kézrátételben is mindegyikük részt vehet (OUI 19). A szimbólum jelent�ségét kiemeli az, hogy miközben a pap a beteg fejére teszi a kezét, semmit sem mondhat. A kézrátétel értelmét el�re jelzi a litániás könyörgés utolsó kérése: „hogy beteg testvérünknek, akire kezünket rátesszük, az életet és az üdvösséget megadjad!” (OUI 73) Ezért nem meglep� számunkra, hogy a régi ambrozián liturgiában a szentkenet szertartásának címe ez volt: Ordo Visitationis infirmorum et Manuum impositio.¹⁶ Tehát lényeges és fontos mozzanat a kézrátétel, amikor a pap Jézus és az apostolok példáját követve közvetíti a beteg  számára a Szentlélek erejét és vigasztalását. A régi rituáléban is megvolt a kézrátétel, de egy exorcista jelleg� imádság kíséretében. Így kevésbé utalt a Szentlélek jelenlétére. Inkább csak a korabeli meggy�z�dést tükrözte, amely szerint minden betegség mögött a gonosz lélek ártó hatása áll.

    Az olaj és az olajjal való megkenés, bibliai alapokon, a Szentlélek jelképei közé tartozik . (Vö. KEK 695.) Már az ószövetségben is találkozunk Isten felkentjeivel (vö. Kiv 30,22–32), akiket Isten akaratából olajjal kentek fel. Jézus azonban különleges módon Isten felkentje, hiszen az � emberségét teljes egészében felkente a Szentlélek (vö. Lk 4,18–19; Iz 61,1). Krisztus, héberül Messiás, azt jelenti: a felkent. A szentségekben használt olaj alapvet� szimbolizmusának eredete ebben a Lélek és a felkenés közötti kapcsolatban rejlik; nevezetesen a betegeknek az a megkenése, amelyr�l Jakab levele említést tesz (vö. Jak 5,14; Mk 6,13). Ezért az olaj olyannyira jelképezi a Szentlelket, hogy már-már azonosul vele (vö. lJn 2,20.27; 2Kor 1,21). A szentségekben az olaj a Szentlélek ajándékait közvetíti. A katekumenek olaja azt a lelki er�t, amely szükséges a gonosz lélekkel szembeni küzdelem idején. A krizma már Isten királyi népébe való felkenésünket jelzi. A betegek olaja pedig a testi-lelki er�t és gyógyulást jelzi és valósítja meg a Szentlélek által. Az olaj tehát a gyógyulás, az enyhülés szimbóluma is. Az irgalmas szamaritánus is olajjal és borral gyógyította a félholtra vert ember sebeit (Lk 10,25–37). Az olaj enyhíti a fájdalmakat, táplálja, er�síti a testet, de a szentségben nem természetes módon, hanem a Szentlélek ereje által. Tertullianus is tanúskodik már err�l a hitr�l: „A testet lemossuk, hogy tiszta legyen a lélek; a testet megkenjük, hogy Istennek szenteljük a lelket; a testet megjelöljük, hogy er�t nyerjen a lélek is; a testet kézrátétellel illetjük, hogy a Szentlélekt�l megvilágosodjék a lélek.”¹⁷

    Az els� évszázadokban a szentséggel kapcsolatban legfontosabb mozzanatnak az olaj megszentelését tekintették. Nem annyira a beteg olajjal való megkenése, hanem az olajszentelés volt a szentség lényege. Az olajszentelést mindig csak a püspök végezhette. Ez biztosította, hogy a Szentlélek kegyelme gyógyító er�vel ruházza fel az olajat. A hagyomány liturgikus szövegei a kezdetekt�l fogva tanúskodnak err�l a meggy�z�désr�l.¹⁸

    Az egyházatyák kezdett�l fogva hangsúlyozták az olaj és Szentlélek kapcsolatát. Jeruzsálemi Szent Cirill katekézisében (a bérmálás olajával kapcsolatban) így figyelmeztet: „Ahogyan  az Eukarisztia kenyere a Szentlélek lehívása után már nem puszta kenyér, hanem Krisztus teste, úgy ez a szent kenet (müron) sem puszta kenet, a lehívás után nem közönséges valami, mint gondolhatná bárki, hanem Krisztus kenete, a Szentlélek jelenléte által istenségének eszköze lett . . . és a látható myronnal kenik meg a testet, de a szent és éltet� Lélekkel szentel�dik meg a lélek.”¹⁹ A bizánci liturgia olajszentel� imádsága nagyon jól tükrözi a keleti egyházatyáknak ezt a meggy�z�dését. A jelenleg is használt imádságban a szentel� püspök így imádkozik: „Irgalmasság Ura és világosság Atyja, kit�l minden jó adomány és minden tökéletes ajándék alászáll, add meg nekünk, méltatlanoknak is azt a kegyelmet e nagy és életteremt� szentség szolgálatára, amelyet a te szent apostolaidnak megadtál, és küldd le a legszentebb Lelkedet e myronra!”

    A tridenti zsinat megfogalmazása egyértelm�: „a megkenés fejezi ki legalkalmasabban a Szentlélek kegyelmét, mellyel a beteg lelkét láthatatlanul megkeni” (DS 1695.) A reformátorokkal szemben megjegyzi, hogy aki nem fogadja el ezt a szentséget, „nagy b�nt” követ el, s�t magát a „Szentlelket sérti meg” (DS 1699). A Lélek szerepének kiemelése Kálvinnal kapcsolatos. Véleménye szerint a betegek megkenése csak jelképe a Szentlélek m�ködésének. Szerinte a Szentlélekkel szemben igaztalanok azok, akik „a büdös és minden hatást nélkülöz� olajat teszik annak erejévé”.²⁰ A szentségi anyag eszköz szerepét nem fogadja el, mert ez szerinte nem Istent�l rendelt cselekmény, és nincs hozzá kötve isteni ígéret.

        A keleti egyház liturgiája még inkább hangsúlyozza a Szentlélek jelenlétét e szentségben.²¹ A betegek olajának megáldásakor a bevezet� ekténia azt kéri, hogy „az olaj áldassék meg a Szentlélek eljövete által és az � erejében”, és a betegekre „jöjjön le a Szentlélek kegyelme”. Az el�írások szerint ugyanabban a szertartásban hét áldozópapnak hét helyen kell megkenni a beteget a szent olajjal. A hagyományos értelmezés szerint ez a Szentlélek hét ajándékára való utalás. A hétszer megismételt  imádság arra kéri Istent, hogy küldje le a Szentlelket az olajra. A második megkenés el�tti hosszabb imádság így fogalmaz: „árnyékozz meg minket, a te szolgáidat a Szentlélek ajándékaival!”

4. Összefoglalás

    Liturgikus-teológiai analízisünk végén elmondhatjuk, hogy a betegek szentségének liturgiája a maga módján ismételten tanúskodik arról, hogy  a Szentlélek valóban jelen van a betegek kenetében.

    A szentségkiszolgáltatás során a legf�bb kérésünk, hogy segítse meg az Úr a beteget „a Szentlélek kegyelmével” (vö. a szentségi forma). A könyörgések elemzéséb�l láthatjuk, hogy a liturgia nemcsak a Szentlélek jelenlétét tanúsítja e szentségben, hanem arra is megtanít, hogy mit ad nekünk a Szentlélek ezen a szentségen keresztül. A imádságszövegek ismételten beszélnek – mintegy összefoglaló módon – a „Szentlélek kegyelmér�l”; továbbá azért könyörgünk, hogy a Megváltó Jézus adja meg nekünk a Szentlélek kegyelmét (vö. OUI 75, 77), s�t a kegyelem teljességét (OUI 243).

    A Szentlélek jelenléte többféle módon is megnyilvánul. Mint segít� jelleg� kegyelem, mindenféle jelz� nélkül (5 alkalommal), mint b�séges kegyelmi ajándék (plenitudo, OUI 243), amely a beteg  számára a gyengeségben kimeríthetetlen támasz (OUI 75, 127, 242). Számos olyan kegyelmi hatással is találkozunk a liturgia imádságaiban, amelyek a Szentlélek kegyelmi jelenlétéb�l következnek, mint például a „megvilágosodás”, amit említ a befejez� áldás (OUI 79), továbbá a meger�sítés, a gyógyulás, a b�nök bocsánata, a testi-lelki fájdalmak megszüntetése (vö. OUI 77).

    A betegek kenetének kegyelmi hatásai a Szentlélek ajándékai, de nyilvánvaló, hogy az ajándékozás folyamatában jelen van az egész Szentháromság. A liturgikus szövegek erre is utalnak. Például:

OUI 75, 126, 242: imádság az Atyához a Fiú által, hogy árassza ki a Szentlelket a                 betegek olajára;

OUI 69, 118: kéri az Atyát, hogy kapcsoljon bennünket Krisztushoz;

OUI 75, 77, 78, 129: Krisztus közbenjárásának kérése, hogy a Szentlélek által er�sítse meg a beteget;

OUI 79, 133:  az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldják meg a jelenlev�ket.

    Konkrétan is említi a liturgia az Atya b�séges kegyelmét, Krisztus kegyelmét (OUI 70, 241, 243), de mindenekel�tt hangsúlyozza a Szentlélek kegyelmét (vö. OUI 6, 75, 76, 77, 79, 127, 242).

    Mindez összhangban van a megújuló szentségi teológiával, amely a múlthoz viszonyítva egyre gyakrabban beszél a Szentlélek és a szentségek viszonyáról. A katolikus Egyház legújabb katekizmusa, amikor a betegek kenetének hatásairól beszél, els� helyen említi a Szentlélek kegyelmét (KEK 1520): „Ez a kegyelem a Szentlélek ajándéka, aki megújítja az Istenbe vetett hitet és bizalmat, s�t meger�sít a Gonosz kísértései, az elbátortalanodás és a halálfélelem kísértései ellen. Az Úrnak ez a segítsége a Lélek erejében el akarja vezetni a beteget a lélek gyógyulására, s�t a test gyógyulására is, ha ez Isten akarata.”

¹ Vö. SC 43: a liturgikus megújulás mint „Szentlélek-járás az Egyházban”.

² J.FEINER: Die Krankheit und das Sakrament des Salbungsgebetes, in Mysterium Salutis V. köt., 531.

³ Vö. A. PEDRINI: Il dato pneumatologico e la dimensione epicletica nel nuovo rito dell’ Unzione degli Infermi, in: Eph. Liturgicae 89 (1975) 345–370.

⁴ Az 1977-ben megjelent latin fordításban: „Spiritus Sanctus est . . . artifex »operum capitalium Dei« quae Novi Testamenti sunt sacramenta.”

⁵ Directorium pro presbyterorum ministerio et vita, Roma 1994; n. 10.

⁶ Tertio millennio adveniente, 45. p.

⁷ „Res . . . huius sacramenti . . . gratia est Spiritus Sancti.”

⁸ Vö. Tridenti zsinat, XIV. ülés, 1551. nov. 25., Az utolsó kenetr�l, 2. fej. (DS 1696.)

⁹ Magyar kiadása: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Budapest 1974.

¹⁰ A. PEDRINI: i. m. 362.

¹¹ M. ANDRIEU: Le Pontifical Romain au Moyen Age, II, (Studi e Testi 87), Roma 1940, 491–492.

¹² P. M. GY: Le nouveau rituel romain des malades, La Maison-Dieu 113 (1973) 30–31.

¹³ Vö. R. HOTZ: Sakramente im Wechselspiel zwischen Ost und West, Benziger, Gütersloh 1979, 300.

¹⁴ Vö. Biblikus Teológiai Szótár (szerk.: Léon-Dufour) 759; 1036.

¹⁵ „Domine Deus misericordiarum, extende manum tuam et largire, ut curentur omnes aegroti” (Oratio VIII).

¹⁶ Vö. P. BORELLA: Il rito ambrosiano, Brescia 1964, 306–307.

¹⁷ De resurrectione mortuorum, VIII, 3

¹⁸ BABOS I.: A betegek kenete, Róma 1978, 49–56.

¹⁹ Müsztagogikus katekézis III, 3. (EP 842.)

²⁰ Inst. IV, c. 19. 18–21. pont.

²¹ R. HOTZ: i. m. 246–256.

Forrai Tamás

SZERZETESEK A VILÁGIAK KORÁBAN?

A szerzetesrendek nehéz helyzetben vannak. Amennyiben a hivatások száma valahogy is, ,,mérhet�” az illet� rend adott korra és társadalomra gyakorolt hatásával, úgy fel kell tennünk a kérdést, mit mond számunkra az „id�k jele”, a belép�k számának jelent�s csökkenése. Az alábbiakban szerzetesként a szerzetesség el�tt álló mai kihívásról szeretnék néhány gondolatot felvetni – egy írországi tapasztalatból kiindulva.

I. Az id�k jelei – ír perspektívából

Néhány évvel a magyar változások után még korai a hazai lehet�ségeket világosan megrajzolni, de talán hozzásegít a világosabb helyzetfelismeréshez, ha odafigyelünk arra, ami Nyugat-Európában történik, és ahogy ezt ott értelmezik. Bár a sz�kebb értelemben vett „nyugatra” is nehéz egyetlen sémát ráer�ltetni, talán érdekes lehet az ír egyház helyzetértelmezésére különösen odafigyelni, mely rendkívül gyors átalakulásában hasonlóságokat hordozhat az el�ttünk álló fejl�déssel. A tradicionális ír társadalomnak és egyháznak, melyet II. János Pál a minap „a lengyel egyház mellett az európai katolicizmus gyöngyszemének” nevezett, egy generáció alatt gyökeres változásokkal és a struktúrát aláaknázó események sorával kellett szembenéznie. C. Daly bíboros, az ír katolikusok most nyugalomba vonult feje sajátos méltatást kapott mind az egyházi, mind a világi sajtóban, melyek egységesen az érsek „katasztrófaelhárításban” betöltött szerepét méltatták. Ez lenne az egyház üzenete a mai társadalomhoz?

Noel Barber SJ tanulmányából¹ szeretnék kiindulni, mely úgy próbál elgondolkozni a rendek jöv�jér�l, mint az egyház egyik meghatározó részének jöv�jér�l. A számok önmagukban is elgondolkoztatóak: míg 1970-ben 300 szerzetest szenteltek pappá Írországban, addig 1995-ben 16-ot. 1981-ben 163 n� lépett szerzetesrendbe, illetve 212 férfi indult el szerzetespapi és 51 testvéri hivatással, ezzel szemben a megfelel� számok 1995-ben: 29, 28 és 2! Idén a dublini egyházmegy e szemináriumában egyetlen diák se kezdte el tanulmányait. . . Ez nem meglep� abban az értelemben, hogy a rendek, mint minden „társadalmi csoport”, átmegy a születés, gyermekkor, ifjúság, feln�tt- és öregkor valamint a hanyatlás útján. Noel Barber öt meghatározó korszakot lát a szerzetesség történetében, melyek sajátos formában válaszolták meg koruk kérdéseit. A korai egyház els� öt évszázada a remeték, szüzek és özvegyek kora. Meghatározó ideáljuk a lelkiségben való tökéletesség vágya, mely környezetük számára is képes áldást hozni. A szerzetesek és apácák kora a Szent Benedek-i regulával jellemezhet�. Benedek és társai számára a b�nbánó életformát felváltotta a közösségi munka, ima és tanulás. A VI. és XII. század között e szellemi központok egyedüli átment�i lettek az európai kultúrának, mégpedig olyan sikerrel, hogy egyesek az angol ciszterciek gazdasági szerepét a General Motorsnak az amerikai gazdaságra gyakorolt, ötvenes évekbeli hatásával mérik össze. Mégis a virágzó középkor kezdetére a monasztikus rendek csupán árnyékuk korábbi önmaguknak, és szerepüket a kolduló és tanító rendek veszik át. Az új ideál a szegény Jézus nyomdokát kívánja követni, és el�ször helyezi egy rendi élet központjába az Evangélium hirdetését. A ferencesek és domonkosok robbanásszer� kiteljesedését a n�i rendek esetében hamar megtöri a vándorló és prédikáló n�vérek korukat megbotránkoztató képe. . . A következ� töréspont a Reformáció, mely azonban általános hanyatlásával a katolikus országokban szinte hasonló képet fest. Az újkor szerzetesei és szerzetesn�i az egyház és társadalom „közvetlen” szolgálata felé fordultak. Az ima, a közösségi élet és a b�ntudat útját az új közösségek a szolgálat és különösen a misszió formájában kívánták járni. A francia forradalom alatti brutális elnyomást századunk közepéig egy senki által nem remélt új virágzás követte, melyben mintegy 600 új rend alakult! Ezek általában környezetük konkrét szolgálatára szentelték életüket, többségükben mint tanítók és ápolók. Id�vel ez is okozta nehézségüket. Amikor ugyanis mások is képesek lettek ellátni e feladatokat, a közösség egész élete lett kérdésessé. A különösen is behatárolt munkára kihegyezett hivatás gyakran egy sajátos hivatásetikát teremtett, mely elfedte az Isten utáni vágyat mint a szerzetesi hivatás gyökerét.

Mit mutat ez az elnagyolt történelmi vázlat? Noel Barber olvasatában a rendek többsége esetében – túl a 200. életéven – mutatkozni kezdtek a korosodás jelei. Hasonlóan más társadalmi csoportokhoz, nehézséget okoz számukra az alkalmazkodás a társadalmi változásokhoz. Amint egy-egy rend karizmája alapvet�en kapcsolódik annak a kornak és társadalomnak sajátos kihívásához, melyet szolgált, a kialakult formák és utak kés�bb sokszor nehezen illeszkednek a megváltozott körülményekhez. Amint az egyháztörténelem folyamán minden második rend id�vel „elhalt” , úgy a szerz� azzal számol, hogy az elkövetkez� ötven évben három szerzetesrend közül kett� meg fog sz�nni. Az igazi kérdés itt természetesen nem a számokban rejlik, hanem a probléma gyökerében. Abban ugyanis, hogy egy átmeneti zavarral számolunk-e, vagy valami mélyebb kihívással?

A változások kora

„A sajátos rendi élet változatlan maradt addig, ameddig megváltozhatatlannak t�nt” – tekint vissza Barber saját korosztálya tapasztalatára. Bár bels� reformokat sok rend megélt, a II. vatikáni zsinat minden egyes rendet új kihívás elé állított, amennyiben felszólított a forrásokhoz való visszatérésre, hogy azokban – sajátos karizmájukat megtalálva – alkalmazkodjanak életstílusukban és munkájukban a modern világhoz. A viharos viták kiterjedtek arra, hogy milyen munkát akarnak vállalni, milyen életstílust akarnak élni, és milyen értékeket kell átadni az új nemzedéknek. Néhány kérdés a szerzetesi élet alapját érintette, és ahhoz vezetett, hogy megkérd�jelezzenek sziklaszilárdnak és szentnek tartott szokásokat.

Elkerülhetetlenül maga a szerzetesi élet értelme és célja lett a vizsgálat tárgya. És a megújulás mindig veszélyeket hordoz magában, még ideális körülmények között is. A nagy társadalmi változásokat hozó hatvanas és hetvenes évek nem voltak ideálisak. A viták mutatják, hogy még a mából visszatekintve se könny� megítélni, mely változások történtek a zsinat, és melyek küls� társadalmi folyamatok hatására.

A zsinat önmagában nagyon kemény kihívásai alapjaiban érintették a szerzetesrendek értelmét. Míg korábban a szerzetességet mintegy a tökéletes élet állapotának tekintették, a zsinat el�ször állította, hogy az egyház minden tagja a keresztségben azonos hivatással bír a keresztény élet teljességére és a szeretet gyakorlására. Valóban kihúzta volna mindez egy csapásra a szerzetesi élet szellemi alapjait, legalábbis abban a formában, amint ezt annak idején sokan értelmezték? Ha továbbá a nemiség, a tulajdon és a személyes döntés valóban a személyiség növekedésének alapját képezik, úgy vajon az engedelmesség, tisztaság és szegénység nem éppen azt a növekedést veszélyezteti-e, mely az imában és szolgálatban töltött élet alapja?

A rendek megújulásának els� hullámában a szerzetesek tömege hagyta el rendjét. Bár az ezt követ� években a megmaradottak a szerzetesi életet valóban „emberibbé” tették, újragondolták apostoli munkájukat, és elmélyítették lelkiségüket, megmaradt egyfajta tehetetlenség az új vonzer� felmutatásában. Bármit is gondolnak nyugaton a szerzetesi közösségek a saját bels� megújulásukról, emberi számítás szerint sokuk a kihalással néz szembe a nem is távoli jöv�ben.

Persze igaz, hogy nagyon óvatosan szabad „leírni” egy intézményt, mely a múltban nemegyszer már poraiból támadt fel. Sokan úgy vélik, hogy nem is a rendekr�l van valójában szó, hanem általában az egyház helyzetér�l a modern nyugati társadalomban. A folyamat, mely meghatározó volt és marad korunkban, a szekularizáció. A mindennem� hittapasztalat nélkül (vagy éppen a túl sok kulturális hatás fel nem dolgozott nyomása alatt) él� emberek számának növekedésével ez csak er�södhet a jöv�ben. Az egyház különféle módokon válaszolt erre a kihívásra, mely az elítélést�l az elfogadásig sokféle árnyalatot hordozott már. Semmi jele sincs azonban annak, hogy bármelyik megközelítés is megállította volna a szekularizáció folyamatát. Bár a zsinat komoly hatást gyakorolt az egyház tanítására és tevékenységére, ez hatás nélkül maradt a meghatározó kultúrát tekintve. A nyugati egyház ezért egy marginális intézmény marad a jöv�ben, és a vallásos tartalmú kultúra, ha nem is enyészik el teljesen, összezsugorodik – véli Barber. Bármilyen lesz is a vallásos kultúra, egyre inkább egy kisebbségé lesz. A történelemnek ebben az olvasatában a rendek hanyatlása csupán a jele annak, hogy az egyház képtelen evangelizálni a modern és a posztmodern világot.

A tanulmány elején jelzett rövid történeti bevezet� értelmében természetesen úgy is tekinthetünk a kérdésre, hogy sok rend hasznos élete végéhez érkezett. Jó munkát végzett a múltban, de nincs rá többé szükség. Ez vonatkozhat N. Barber szerint sok tanító és ápoló rendre, amint jól képzett világiak veszik át helyüket a világ minden pontján. De világiak adnak lelkigyakorlatot, dolgoznak a szegényekért, és oktatnak teológiát. „Úgy t�nik, hogy az id�k jele és a Lélek fuvallata a világiak korának jövetelét jelzi és a szerzetesek korának elmúltát. A világiak egyháza felé való elmozdulás van szület�ben, és fejl�désének szükségszer� feltétele a szerzetesrendek hanyatlása. A szerzetesek feladata ma a lelki szegénység gyakorlása, hogy a világiak hangja kapjon bátorítást és kibontakozási lehet�séget az egyházban, miközben a szerzetesek saját hatalmukat és ellen�rzésüket feladják. A szerzetesek mai generációjának a feladata az, hogy átadják rendjeik hagyományát a világiaknak, legyen az akár teológia, pasztorális tevékenység, lelkigyakorlat-adás vagy szegények és betegek szolgálata” – így a tanulmány szerz�je.

II. Az id�k jelei – egy másik olvasatban

Bár ezen ismertetett tanulmány nem tart számot a teljesség igényére, látásmódja mégis egy meghatározott szemléletváltozást képvisel, mely mellett nehéz reflektálás nélkül elmenni. Különösképpen is azért, mert az ír egyház ma bizonyos mértékben sokkszer�en és koncentráltan éli át az utolsó két század európai változásait, és így kérdései csak még húsbavágóbbak s megfontolandóak máshol is.

Mi is történt a zsinat után?

Meglep� módon N. Barber cikke és Molnár Tamás a hazai könyvpiacon nagy port kavart legújabb könyve a zsinat hatásáról egy pontban azonos feltevésb�l indul ki, ti. hogy a zsinat „okozta” a megrázkódtatásokat. A zsinat küls� formáktól felszabadító és a keresztény közösségek minden tagjának azonos méltóságát meger�sít� alaphangja valóban gyökerében kérd�jelezte meg a korábbi szemléletet. A zsinatot követ� id�szak leírásában nehéz elkerülni az identitásválság kimondását. Ez többek között azt jelzi, hogy egy új realitás felismerése túl kés�n történt, amikorra a hit sok helyen beleolvadt a domináns kultúrába. Az egyház története azonban éppen azt er�síti meg, hogy a folyamatos „paradigmaváltás” a keresztény gondolkodásmód sajátos és éltet� tradíciója, mely Isten Országának paradox „már és még nem” jelenlétéb�l logikusan következik.

Anélkül, hogy ennek átfogó értelmezésébe belemennék, szeretném korosztályom – azt hiszem – általános véleményét kifejezni: a zsinat kihívása az id� távlatából nézve azt tette világossá, hogy „szabályok megtartása” önmagában nem tartja meg se az egyedi szerzetest, se az egyház egészét. Világossá vált, hogy a küls�ségek másodlagosak, és egy személyes istentapasztalat s ennek folyamatos keresése nélkül nem tartható a szerzetesi élet (se). Amikor a zsinat e személyes hithez és a szerzetesi közösségek sajátos közös karizmájához történ� visszatérést sürgette, akkor egyben a – ma jobban mint bármikor szükséges – bels� és közösségi szabadságra mutatott rá. A legalábbis a francia forradalom óta tartó traumát, mely folyamatos védekezésre kényszerítette az egyházat, csak e megújult hitb�l ered� szabadsággal és dinamizmussal lehet meghaladni.

A rendek társadalmi funkciója és ami azon túl van

A kiindulásul szolgáló cikk alapgondolata a szerzetességet (csak) funkciójához kapcsolja. Érdemes egy gondolat erejéig visszatérni a szerz� összegzéséhez: „A rendek általában ott virágoznak, ahol munkájukra szükség van, ahol a szerzetesi közösséghez tartozás valamiféle szociális presztízst és el�remenetelt hordoz, illetve ahol hiány van jól képzett katolikus világiakban. Valószín�leg a szerzetesrendek egy vagy két nemzedéken belül hasonló helyzetben lesznek Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, mint most nyugaton.”

Valóban, az utolsó évek hazai tapasztalata is éppen azt mutatja fájdalmasan, hogy legnehezebben azok a közösségek állnak talpra, melyek egy monokulturális apostoli szolgálatot állítottak életük középpontjába. A fejl�dés pozitív oldaláról nézve az eseményeket ez megfelel annak, amint a társadalom alakulásával az egyház kezd megszabadulni a korhoz kötött és sokszor terhes, bénító funkcióitól, s lehet�séget kap arra, hogy üzenetével újra személyesebben s rugalmasabban forduljon a mindennapok emberéhez. Úgy szolgáljon, hogy ez ne váljon „funkcióvá”, hanem visszavezessen az evangélium ingyenes hirdetéséhez. A fenti történeti vázlat éppen arra utal, hogy e funkciót magunk is túlságosan magunkra vettük az utolsó századokban.

Mindebb�l persze nem adódik logikusan, hogy a követelmények megváltoztával, illetve a funkció megsz�ntével vagy akár sok rend elhalásával a szerzetesség egészében kérd�jelez�dik meg. Fogalmazhatnék a másik oldalról is mondván, hogy megtört világunkban egyel�re még túl sok olyan „funkció” van, mely hosszú id�re ad feladatot Teréz Anya n�véreinek s más rendeknek. Új „funkciók” vállalása és régiek „átadása” önmagában természetes folyamat. Az alapvet�bb szemléleti nehézséget azonban abban a kemény, s bár szociológiailag valószín�leg megalapozott, mégis nagyon lesz�kít� álláspontban érzem, mely a világot s benne az emberiség (s a szerzetesség) értelmét alapvet�en a funkcióban igyekszik meghatározni. Ez az értékelés kifejezetten követi a modern szemléletet egy olyan korban, mely kezdi alapjaiban megkérd�jelezni a modern gondolkozás megalapozottságát. A jelen, „posztmodern” kor e szempontból sokkal személyorientáltabb, s így közelít a jézusi üzenet magjához, ti. ahhoz a „jó hírhez” , hogy az ember nem mérhet� funkciójával, hanem csakis a személye egészére kiható megnyílásával a másik ember és Isten felé. Ezen általános antropológiai kiindulópont teheti aztán képessé a szerzetest (is) arra, hogy szolgáljon a szó legtágabb értelmében, minden lesz�kít� funkciótól (s annak elvesztését�l való) félelem nélkül. Ekkor lehetséges az id�k jeleire figyelve megkeresni azokat a „funkciókat”, melyek aztán aktualizálhatják, élettel tölthetik meg hivatásukat. Ez olyan üzenet, melynek közvetítése igazi szolgálat a mai világ felé. Kihívás, melyet el�ször meg kell élnünk mind személyesen, mind közösségileg, hogy utána hirdethessük.

Új id�k jelei

Ha egy funkcionális szemléletmód jogosultságát önmagában meg is lehet kérd�jelezni, a szerzetesi hivatások számának drasztikus és aggasztó csökkenése mint tény válaszra vár. Mivel ez ma legalábbis az els� világban s így hazánkban is igaz, el kell rajta gondolkoznunk, mit is jelent ez az „id�k jelei”-nek felismerése terén. Itt igazán nincs értelme abba belemenni, hogyan fejl�dik majd a világ azon nagyobb része, ahol már most is a Katolikus Egyház – legalábbis számszer� – súlypontja található. Hasonlóan eltérít az eredeti kérdést�l az, ha azt elemezzük, vajon a múltban lehet-e beszélni egy valóban tömeges, általános kereszténységr�l a „keresztény” országokban, hogy lehet-e számokban mérni a szerzetesség (vallásosság) értelmét, vagy hogy örüljünk vagy bánkódjunk egy zsugorodó, de remélhet�leg „letisztultabb” egyháznak. . . A kérdés az, hogy milyen kihívásokat látunk abban a korban s kultúrában, melyhez hivatásunk szól.

E kor társadalmi és kulturális változások felgyorsulását hozza magával. Ennek következtében sok helyütt mind az egyéni, mind a közösségi élet alapstruktúrái váltak törékennyé. A széttöredez� családok képe ugyanúgy ismert el�ttünk, mint a média által csak feler�sített általános kiábrándulás, amely az egyéni s közösségi jöv� értelmébe, s�t magának a racionalitásnak értelmébe vetett bizalom válságában jelenik meg plasztikusan. Annak mértékében, ahogy az ebb�l adódó zavar kezd általánossá válni, két széls�ség lép el�térbe: egyesek a múlt iránti nosztalgiából a fundamentalizmus valamely formájában keresik támaszukat, míg mások a „posztmodern” kultúra új relativizmusát részesítik el�nyben, jöjjön az a pragmatizmus, cinizmus vagy éppen egy más „izmus” szélesen elterjedt formájában.

Mindezzel egy id�ben korunk váratlanul megújult vallási érdekl�dést mutat. Ez persze nem a megszokott, hagyományos egyházi formákhoz és struktúrákhoz kötött figyelem; mégis megkérd�jelezi azt az állítást, hogy a fiatal generáció elvesztette volna vallási érzékét, vagy hogy általában képtelen lenne egész életre szólóan elkötelezni magát. Ezzel a tapasztalattal teljesen egybevág a sokak részér�l s növekv� számban tapasztalható elkötelez�dés, amit például a humanitárius szervezetek munkája jelez. Az ingyenes segítés és a saját felel�sség vállalásának öröme ez, mely sokszor nem több, mint puszta emberi jelenlét a rászoruló oldalán, vállalva azt is, hogy itt és most nincs „megoldás”. Idekapcsolódik az individualizmus korán túlmutató új igény és elkötelez�dés a közösség különböz� formáira. Láthatóan éppen az er�s elkötelezettséget s megosztást felkínáló új vallási közösségek vonzanak sok fiatalt világszerte. E változatos új formák és tartalmak mindenesetre alapvet�en kiszélesítik eddigi elképzeléseinket arról, mit is jelenthet a „szerzetesség” a következ� évszázadban.

Az egyházon belül a megújulás egyik fontos jele a „világiak” részvétele. Általánosságban egyet tudok érteni N. Barber sokak véleményét összegez� megfogalmazásával: „A múltban a vallásos élet egy krízisét egy új stílusú rend alapítása oldotta meg, mely találkozott az új kor igényeivel. Ma a jelek arra mutatnak, hogy a szerzetesrendek kora utat enged a világiak korának. Néhány rend valószín�leg majd tovább m�ködik kisebb létszámmal az egyház és a társadalom peremén.” (250. o.) Ez számomra els�sorban azt jelenti, hogy a világiakkal való, sokat emlegetett együttm�ködés legf�bb értelme abban áll, ha értékeket s karizmákat tudunk megosztani és továbbadni a közös szolgálatban. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy valaki józanul szerzetes akarjon lenni a mai világban!

Miért nem találkozik tehát e vágy a szerzetesi hivatással? Valószín�leg azért, amiért nem találkozik általában a nagy egyházak által nyújtott keretekkel sem. A szerzetesség adta hivatás, meggy�z�désem szerint, általában jelzi azt a válságot, amennyiben nem vagyunk képesek közvetíteni az evangéliumot a mai kor számára.

Mindezek persze csak meger�sítik azt, amir�l oly sok szó esik manapság. Tudniillik arról, hogy egy megújult személyes és közösségi hitvalló élet egész egyházunk jöv�jéhez szükséges. A szerzetesség jöv�je ehhez a jöv�höz kötött, ezért merek visszatérni N. Barber zárósoraihoz, azokat a legtágabban értelmezve és ajánlva egyháziak s „világiak” figyelmébe egyaránt megfontolásra: „Természetesen megvan a lehet�sége annak, hogy a szerzetesi élet egy új formája jelenjen meg. Ez azonban néhány jellegzetességet el�reláthatóan viselni fog: beszél a fiatalok nyelvén a posztmodern világban, otthonosan mozog a világiak egyházában, a munkastílus helyett az életstílusra helyezi a hangsúlyt, talán ökumenikus lesz, és a világiakkal együtt az egyházreformra fog tekinteni. De a valódi sajátossága meg fog lepni bennünket, amint minden »új« rend a múltban meglepetés volt.” (250. o.)

A szerzetesi élet kihívása a holnapnak

Sok mindent lehetne a jöv�r�l gondolkozva figyelembe venni, többek között a szolgálat s hivatás kapcsolatát, egy kevésbé klerikális és jobban közösségi egyházképet, egy személyesebb hit- és közösségtapasztalatot stb. Én most csupán egy amerikai vizsgálatra szeretnék utalni², mely azokra terjed ki, akik között magától értet�d�en legtermészetesebben tud a jelentkez� hivatás megfogalmazódni, ti. olyan fiatalok esetében, akik részt vesznek valamilyen egyházi ifjúsági tevékenységben. A vizsgálatból kiderül, hogy az aktívan közrem�köd� fiatalok mintegy 60%-a komolyan gondolkodik err�l! Az ottani tapasztalatokon belül is legvonzóbb a fiatalok számára a misszió tudata. Ezen els�, laza hivatástudat számára különösen is fontos a környezet visszajelzése, meger�sítése. Itt egyrészt szerepet játszik a félelem attól, hogyan reagál a közvetlen környezet, a szül�k és a saját korosztály, a jelentkez� hivatás kimondásakor. Mivel egy egyházi hivatás ma inkább ellentmond a kor meghatározó kultúrájának, mint bármikor korábban, ezért kifejezetten szükséges, hogy világos támogatást kapjon ebben a fiatal.³ Mindez alapján a vizsgálat kifejezetten kimondja, hogy az egyházi hivatás felé nyitott fiatalokat kihívás elé kell állítani, hogy jobban merjék odaadni magukat, és egy olyan víziót nyújtani, amely az önfeláldozás és misszió érzését adja. Egy ilyen idealizmus er�sítése valószín�leg er�síti magát a hivatást is, míg a kihívások hangsúlyozása a céllal ellenkez� hatást fog kiváltani. Ennek szellemében hivatástörténetünk megosztása a leghitelesebb útja elérni olyanokat, akik err�l gondolkoznak.

Természetesen a vizsgálat eredményeinek ilyen lecsupaszításával visszatértünk a lényegi kérdésünkhöz, hogy mi is az, ami minket szerzetesi életre hív, s ami bárki más számára is érték lehet. A szerzetesség értelmét önmagán belül (is) meg kell találni. Mivel ezen értelemben mindennapos kerete és hordozója hagyományosan a hármas szerzetesi fogadalom, így feltétlenül meg kell fogalmaznia mindenkinek, aki szerzetesi hivatásról gondolkodik, mit is jelent ez konkrétan s személyesen neki. A fogadalmak új tartalommal való megtöltésekor a szegénységet sokszor a közösségi élettel azonosították, mely az életstílus „egyszer�ségével” és a közös tulajdonnal a szolgálatot segíti. A cölebsz élet lemondása a házastársról és az utódokról azt a szabadságot jelentheti, mely a hivatásban hozza meg gyümölcsét. Sokan az engedelmesség fogadalmában találják meg legnehezebben az új értelmet, így érthet�, hogy e fogadalom megújulása nagyban összekapcsolja a tekintély gyakorlásának módját az engedelmesség módjával. Isten akaratának közös keresése kerül egy félreértelmezett „vak” engedelmesség helyére. . . Mivel err�l valóban könyvtárakat írtak tele, itt legyen elég csak annyi, hogy ezek legátfogóbb értelme számomra az, hogy kivételezett módon szabaddá tehetnek egy mások felé megnyitott életre. Egy ilyen hivatás a növekedés útjáról kell szóljon az egyén és a környezete szempontjából egyaránt. Bármi legyen is egy hivatás közvetlen forrása, annak egyedi története arról fog szólni, hogyan keresem s tapasztalom meg napról napra azt a magamon túlmutató valóságot, amely egyedül tudja betölteni életemet. Hiszem ugyanis, hogy egy legmélyebb bels�mig hatoló „hiánytapasztalat” nélkül nem is lehet vágyni valami „többre”. Ez tudja ugyanis megmagyarázni, miért is választ és él valaki egy életet, mely önmagában „ellentmond” minden józan emberi vágynak és tapasztalatnak.

A szerzetesség azonban éppen közösségi tapasztalata miatt több, mint az egyéni út. Emlékszem egy nyári ifjúsági programra, ahol mint fiatal jezsuiták dolgoztunk együtt. Az egyik legpozitívabb személyes visszajelzés, amit itt kaptam, erre az együttes fellépésre vonatkozott. Arra, hogy ez az egymásra figyel� s épít� magatartás „hitelesítette” mindazt, amir�l ott szó esett. S ez nem magától értet�d�, hisz sokszor ott kell kezdenünk, hogy túllépünk egy életstíluson, mely csupán középosztálybeli agglegények egy intézményér�l tanúskodik. Itt, ha egyáltalán még látható vallásos elkötelez�dés, az már nem képes egy domináns kultúrát kihívás elé állítani. Ezzel szemben hiszem, hogy amennyiben közösségünk egymást kölcsönösen támogató, elkötelezett emberek élettel és örömmel telt, nyitott mindennapjait tükrözi, úgy annak nemcsak értelme van a jöv�ben, de tud másokat is vonzani.

Jegyzetek

¹ A cikk az ír jezsuiták Studies cím� folyóiratában jelent meg. (Autumn 1996. Vol 85. Nr. 339, 243–250. o.)

² Ld. az USA Püspökkari Konferenciájának felkérésére készített 1997-es hivatalos szociológiai vizsgálatot a hivatásokról. A felmérés sajátos jelent�ségét az adja, hogy ebben el�ször vizsgálták a család, a plébánia és a korosztályi csoport együttes hatását nagyobb körben. Vö. Origins, May 29, 1997 (Vol. 27. Nr 2.), 25–27. o

³ Bár a „hivatásgondozás” kifejezés sokszor furcsán csenghet, saját jezsuita reflektálásunk az utolsó években mégis meger�sítette, hogy azzal kifejezetten s direkt módon foglalkozni kell s lehet. Ld. például H.-P. Kolvenbach SJ generális 1997. szept. 29-én írt levelét (Provinciánk Hírei, Nr. 52. 1997/nov.) vagy a 34. általános rendgy�lés dokumentumait (D 10,4 stb.).

Mona Ilona

75  ÉVES  
A  SZOCIÁLIS  TESTVÉREK  TÁRSASÁGA

A Társaság ezüstjubileumán, 1948-ban, a következ�ket mondta az alapítónak tekintett Slachta Margit testvér¹ : „. . . visszamegyek 1923-ra . . . A mi születésünk 1923, de mi tudjuk, hogy . . . hivatásunk nem itt kezd�dött, hanem 1908-ban, a Missziótársulatban. Nekünk nincs okunk arra, kedves testvérek, hogy fátyolt borítsunk arra az évre, mikor a Társaság a jó Isten kegyelméb�l megszületett. Akkor a legjobb meggy�z�déssel és szándékkal cselekedtünk és fogadtuk el azt, ami velünk történt.”²

De mi történt a Szociális Missziótársulatban 1923-ban? Röviden összefoglalva a következ�: „A Társulat a) munkatér tekintetében kikapcsolta a modern programmpontokat (mozgalmak, szociálpolitika, államéleti kör); b) szellemet tekintve eltért a bencés alapról és a Jézustársaság felé orientálódott; c) küls� megjelenés és stílus tekintetében inkább szerzetesn�i jelleget kívánt kifejezni, mint az eredetileg tervezett világit.”³ Mindez az alapító f�nökn�, Farkas Edith által 1923 húsvétján a n�véreknek lelki olvasásra adott új szabályzatból derült ki,  amelyben többek között azt hangsúlyozza, hogy „. . . hiányzik bel�le: a politika, a n�i jogokért való harcz, a harcias n�mozgalom, a feminista stílus, ennek a jöv�ben is hiányoznia kell minden Misszión�vér szívéb�l.”⁴ Ha ebb�l az új szabályzatból mindez hiányzik, minden bizonnyal a régiben benne kellett lennie. Bár kifejezett, az egyházmegye f�pásztorától jóváhagyott szabályzata 1923-ig nem volt a Missziótársulatnak, de az addigi szellemb�l és életvitelb�l mindez nem hiányzott, mert a n�vérek Farkas Edith és Prohászka Ottokár gondolatait valósították meg. A püspök 1915-ben a Missziótársulat közgy�lésén pl. ezt mondta: „ . . . ennek az egész katholikus n�mozgalomnak a társadalmi fejl�désnek a legérdekesebb s egyedülálló tünete és vívmánya maga a Szociális Misszió-Társulat megalapítása. . .” Farkas Edith ilyen irányú tanításai 1915 óta kifejezetten olvashatók a Missziótársulat lapjában.⁵ Elégséges talán, ha csak az 1920-as beszédéb�l idézünk: „. . . Nincs az a társadalmi, gazdasági, politikai (kiemelés t�lem: M. I.) munka, amelyr�l azt mondhatjuk: ez pedig nem ránk tartozik – mert szociális missziónkat csak úgy gyakorolhatjuk, ha minden viszonylatban minden módozatban közeledünk az emberhez.”⁶ A feminizmus kérdése már a századforduló óta foglalkoztatta a közvéleményt. Prohászka 1914-ben az Országos Katholikus N�véd� Egyesület közgy�lésén mondott beszédében kifejezte: „Minél jobban szeretjük tehát önmagunkat, az anyaszentegyházat és a hazát, minél inkább lelkesülünk családunkért, annál inkább kell feministának lennünk a szó igaz, nemes értelmében.”⁷ Az ÉRTESÍT� – ahol ez a beszéd olvasható – „A Szociális Missziótársulat és a vele cooperáló katholikus n�i egyesületek lapja”, vezércikkében pedig Farkas Edith szögezi le: „Helysz�ke miatt itt ki nem fejthetem, mily fontos a kath. feminizmus . . .”⁸

1920 márciusában került be a Parlamentbe az els� magyar n�képvisel�, Slachta Margit missziós n�vér, aki természetesen csak f�nökn�je engedélyével léphetett fel és fogadhatta el a mandátumot. 1922 februárjában fejezte be munkáját a Nemzetgy�lés, és indult meg a küzdelem a most már 4 éves parlamenti ciklus tagságáért, Slachta Margit n�vér pedig bejelentette, hogy visszavonul: „. . . � a Szociális Missziótársulat tagja, és éppen ezért engedelmességgel tartozik felettes hatóságának”, aki ezt kívánja t�le.⁹  Más bizalmasabb körben így nyilatkozott ugyanerr�l: „. . . az csak fájdalom volt, de ebb�l nehézségem nem volt, mert ha fogadalmat tettem . . . a f�nökn�nek joga van velem rendelkezni. . . ”¹⁰ Tehát nem az okozta a szétválást,  hogy Margit n�vér ragaszkodott volna politikai pályafutásához.¹¹ Az ok  a már említett új szabályzat volt, amit a F�nökn� Anya a n�vérek egyetértése nélkül állított össze. Esztergomba is fölterjesztette, de az akkori prímás, Csernoch János nem fogadta el: „. . . a szabályzatot mostani formájában nem er�síthetem meg, s próbaévre nem írhatom el� kötelez�nek, mert a most érvényben lév� egyházjog összes követelményeinek nem felel meg . . .”¹²  Ezután a f�nökn� anya a székesfehérvári püspök joghatósága alá helyezte a Társulatot azzal, hogy áttette az anyaházat Csobánkára Budapestr�l, akinek intézkedését így írja meg a korabeli krónikás: „1923. IV. 17-én megkaptuk Prohászka püspök levelét, amelyben kötelez bennünket, hogy fogadjuk el az új szabályzatot; aki nem fogadja el, az hivatását vesztette, és kérje fogadalmai alóli felmentését. Ekkor mi mindannyian, anélkül, hogy egymással beszéltünk volna, azt válaszoltuk, hogy nemhogy elvesztettük volna hivatásunkat, ellenkez�leg, er�sebb, mint valaha,¹³ csak nekünk aggodalmaink vannak, hogy a 400 éves, Szent Ignáctól származó szabályzat nem alkalmas számunkra, és fél�, hogy ha ezt kellene követni, bekövetkezne az, hogy a gyakorlatban nem fogjuk tudni betartani. Egyikünk sem akart a Missziótársulattól elmenni. Válaszunk után megkaptuk Püspök atya másik levelét, melyben azt írja, hogy: akik valamilyen indoklással bejelentették, hogy nem kívánnak a S[zociális] M[issziótársulat] konstitúciói szerint élni, azok tekintsék magukat kilépetteknek. Nem értettük, hogy miért küldenek el minket, csak azért, mert kinyilvánítottuk, hogy nekünk aggodalmaink vannak a szabályzat megtarthatósága iránt. Erre jogalap nem volt. De elfogadtuk azért, mert létrejött (. . .) egy fejl�dési folyamat, amelynek áthidalása lehetetlennek látszott, úgy láttuk, hogy az összességre hasznosabb, ha mi kivonulunk.”¹⁴  Így alakult meg a Szociális Testvérek Társasága 1923. május 12-én. Az alakuláskor 5 testvér volt együtt Budapesten. �k képviselték a Missziótársulat 43 fogadalmas – köztük az alapító n�vérek zömét – és jelölt tagjait, akik az új szabályzatot nem tudták magukévá tenni, ezért csatlakoztak a Szociális Testvérek Társaságához. Az alakulási jegyz�könyv kimondja:  „. . . lényegében azon az alapon akarunk állni, melyre F�nökn�-Anyánk és Püspök Atyánk a Missziótársulatot eredetileg állították, mint az az els� szabályzatokból és különféle nyomtatványokból kit�nik . . .” Slachta Margit testvér javaslatára pedig jegyz�könyvezték, hogy ha „F�nökn� Anyánkat nem is tekinthetjük alapítónknak, . . . miután az � gondolatait vettük át, � adott nekünk eddig életlehet�séget, miért is mindig hálával és szeretettel fogunk róla megemlékezni, és napi közös imánkban érte kifejezetten imádkozni.”¹⁵

Az 1923. V. 16-án tartott püspökkari értekezlet megtárgyalta a Szociális Missziótársulatban kialakult helyzetet és a következ�t jegyz�könyvezte: „18. A Szociális Missziótársulat anyaháza Csobánkára tétetett át, s így a Társulat a székesfehérvári püspök joghatósága alá került, aki a társulat alapító f�nökn�je által készített szabályzatot kötelez�leg el�írta. Egyes tagok e rendelkezés folytán kiléptek a Társulatból mint egyházmegyei kongregációból, és Budapesten Szociális Testvérek címen nem kongregációt, hanem sodalitást [vallásos célú szövetkezés] óhajtanak alapítani. – A püspöki kar az illetékes f�pásztorokra bízza az ügy elintézését, s a különválás kérdésében nem kíván állást foglalni. Kívánja azonban, hogy mindkét rész óvakodjék a nyilvános polémiától és az egyesületi téren az egyenetlenkedést�l.”¹⁶ Az Ordinárius július 2-án 2001/1923. szám alatt vette jóváhagyólag tudomásul az alapítást.

Az új társaság lelkiségét a következ�képpen fogalmazta: „bencés alapokon álló, szociális tevékenységet kifejt�, korszer� formában megjelen� szentlelkes élet.” Egyházjogilag a fentebb „sodalitas”-nak nevezett formát akkor „szerzetesek módjára él�k”-nek min�sítették (a II. vatikáni zsinat „apostoli életre egyesült közösség”-nek határozza meg); a tagok magánfogadalmat tesznek. A hagyományos három fogadalmat új néven nevezi: tisztaság = jegyesi szeretet, engedelmesség = akarategység, szegénység = lelki függetlenség.

Ezekhez járul a negyedik fogadalom: a Társasághoz és a testvérekhez való h�ség. Feladata: a kor igényeinek megfelel� eszközökkel a gyermek-, n�- és családvédelem érdekében hivatásos és képzett munkásokat adni az egyháznak és társadalomnak, akik „szociális, karitatív, valláserkölcsi, közgazdasági, népegészségügyi, kulturális, n�mozgalmi és állampolgári területeken dolgoznak”. Sajátos szabályzati el�írásuk, hogy saját intézményeik nem lehetnek.¹⁷ Ezért nem találni a múltban olyat, hogy a szociális testvérek ilyen vagy olyan intézménye stb. A testvérnek azt az ügyet kell szolgálnia, ahová beosztást kap. Az intézményi tilalom alól egyetlen kivétel a szociális iskola, ami Budapesten 1937-ben nyílt meg, de ennek a neve sem szociális testvérek iskolája, hanem: Katolikus N�i Szociális Képz�. Erdélyben – mind magyar, mind katolikus értelemben – kisebbségi sorsban „kántorképz�” néven m�ködött. A mai Szlovákia területén pedig szociális iskolának nevezték.

A testvérek teljes nincstelenségben kezdtek, ezért az anyagi megalapozás érdekében a tagok egy része Észak-Amerikába, más része Franciaországba ment dolgozni. Ez utóbbi helyen háztartási munkát vállaltak, fizetésüket hazaadták. Így 1926-ban megvehette a Társaság a Thököly u. 69. alatti házat anyaháznak. Az Egyesült Államokban és Kanadában, rövidebb lévén a munkaidejük, miután már tudták a nyelvet, egyházközségi munkát is végeztek a kenyérkereset mellett. Rövidesen talajt fogtak a testvérek Los Angelesben, ahonnan 1929-ben már a püspök költségén jött át a noviciátusba az els� két született amerikai jelölt. Kanadában is egyházközségi munkával kezdték a testvérek, az ott igen nagyszámú magyar bevándorolt között. Az anyagi nincstelenség miatt így a Társaság fejl�dése egyszerre két világrészben indult meg. Európában Magyarországon kívül Erdélyben, 1945-re már „román ággal”, 1927-ben pedig Kassán, az akkori Csehszlovákiába telepedik le a Társaság. 1937-ben lép be Los Angelesben az els� kínai jelölt, 1946-ban Sanghajban kezd�dik a kínai misszió. (Maóék gy�zelme után a testvérek Tajvan szigetén folytatják a munkát.) Anélkül, hogy az alapító testvérek ezt valaha is tervezték volna, 1949-ig a Szociális Testvérek Társasága volt az egyetlen olyan nemzetközi szervezet, amelynek alapítója magyar, és központ- ja Magyarországon van. Ebben az évben hagyta el az országot Slachta Margit testvér, nem kényszerb�l, hanem azért, mert nem kapott útlevelet, és már meg szerette volna ejteni hivatali kötelességét: a külföldi kerületek meglátogatását (vizitáció). Visszatérési szándékkal ment el, külföldön felvett névvel szerepelt, de mire 1951 novemberében visszatért Bécsbe, már bezáródott a vasfüggöny.  Több mint egy évig próbálkozott „visszacsúszni” rajta, hiába. 1953-ban visszatért az USA-ba.

Megalakulása után mit dolgozott a  Társaság? Terjedelmi okokból csak a magyarországi munkákat mutathatjuk be nagy vonalakban. A szokásos egyházközségi munkákat: karitász, családlátogatás, egyesületek vezetése, kórházmisszió, egyházi adóügyek, liturgikus tanfolyamok, menyasszonyképz�k, színdarabrendezés, farsangi egyesületi bál, els� áldozók szeretetreggelije, nyári gyermekfoglalkoztatók. Budapesten a GYÜD Egyházközségi Gyermek Üdültetés. Kültelki gyermekeket külön villamossal kivittek a zöldbe: h�vösvölgyi Nagyrét, Margitsziget stb. Egész nap foglalkoztak velük, tízórait, ebédet, uzsonnát kaptak, este hazavillamosoztak. Balatonzamárdiban pedig kéthetes csoportokban nyaralhattak. A költségeket az évente megrendezett „Ifjúság a Gyermekekért” hangverseny jövedelme is szolgálta. A budapesti egyházi középiskolák tanulói adták ezt a hangversenyt (II. 2-án). Színvonaláról elég annyi, hogy Kodály Zoltán is vezényelt.

Egyéb katolikus n�- és leányegyesületbeli munka mellett f� munkaterülete volt a Testvéreknek a  Katolikus Dolgozó Leányok és N�k Országos Szövetsége (DLN). Közel 200 egyházközségi csoport, 10 000 tag. Cél: „A dolgozó leány ideigvaló és örök java.” Lelki, szellemi, szakmai, kedélyi képzés és érdekvédelem – még sztrájkot is szerveztek. Felépítették az els� magyar munkásn�-f�iskolát a Balaton-parti jankovichtelepi üdül�jük mellett. A Szövetség két büszkesége: Isten szolgálója Salkaházi Sára szociális testvér, központi vezet�,¹⁸ akit 1944. december 27-én a nyilasok l�ttek a Dunába, mert üldözötteket rejtegetett, és akinek boldoggáavatási eljárása megkezd�dött, és Bódi Magdi¹⁹, a f�zf�gyártelepi dolgozólány-csoport ifjúsági vezet�je, aki inkább meghalt, mintsem az orosz katona félreérthetetlen kívánságának engedjen. (Még egy vértanúja van a Társaságnak, Malia Rosa Hsu, kínai testvér, akit a „kulturális forradalom” alatt börtönöztek be, és ott is fejezte be életét.) Miután a Belügyminisztérium a Szövetséget (mint fasisztát!) feloszlatta a többi vallásos egyesülettel együtt, a leányok mint Egyházközségi Dolgozók Nagyasszonya csoportok szervez�dtek újjá, így még néhány évig m�ködhettek. A balatoni üdül�t Veszprém egyházmegyei Szent Sarolta²⁰ Lelkigyakorlatos-házzá alakították át, egész évben fogadta a leányokat, s�t 1950 után a szétszórt szerzeteseket is, mert még két évig ez volt az egyetlen m�köd� lelkigyakorlatos-ház Magyarországon. 1952 augusztusában államosították, miután a ház papját és szociális testvér gondnokát letartóztatták.²¹ A Társaság honosította meg a Mindenki karácsonyfája mozgalmat. 1927-ben ragyogtak fel az els� ilyen karácsonyfák Budapesten, majd vidéken is. Még 1944. december 24-én is elindult az egyetlen teherautóra szerelt kivilágított mozgófa a bekerített f�városban²², hogy meghirdesse Krisztus születésének örömhírét. 1945 után még 1947-ig elt�rte a hatalom. . . Mivel a Társaság célja, hogy „hivatásos és képzett munkásokat adjon az egyháznak és a társadalomnak”, és mert „a jó szociális munkás megsokszorozza önmagát”, 1937-ben megnyílt a Katolikus N�i Szoci�lis K�pz� �retts�gizett vagy azzal egyen�rt�k� el�k�pzetts�g� hallgatóknak. Két éves tanulmányi id� alatt szerezhették meg az általános szociális munkára képesít� diplomát. 1944-ben megnyitotta a Társaság a Szentlélekr�l nevezett Szociális Leánylíceumot²³, ahol a középiskolai tananyag mellett  szociális ismereteket is tanítottak. Az els� növendékek még leérettségiztek 1948-ban, utána államosították és megszüntették a líceumot. – A képz� átalakult „szociális és hitoktató” képz�vé, 1952-ig m�ködhetett.

A Társaság „. . . a Szentlélek Isten kultuszának ápolását és terjesztését különös hivatásának tekinti” – mondja a Szabályzat. Ezért 1933-ban megalapította a Szentlélek Szövetséget. Lapjuk A Lélek szava 1934-ben indult meg, 1938-tól már havilap. Mivel a Szentlélek Úristen boldogító uralmát akarta szolgálni, els� számától kezdve figyelmeztetett a korszak két nagy pogány szellemi áramlatának – hitlerizmus, bolsevizmus – veszedelmére. 1939-t�l pedig a hazai nemzetiszocializmus elleni harc jelentékeny résztvev�je. 1942-t�l havonta közli a megindult Világnézeti Kurzus anyagát, 1943-ban a munkaszolgálatosok érdekében írt Újévi levelet²⁴. 1944-ben pedig Slachta Margit Világnézeti Credo-ját a barna és vörös materializmus ellen.²⁵ 1944. március 19-e – a német megszállás – után a lapot az els�k közt tiltották be. A Világnézeti Kurzus-ra azért volt szükség, mert, fájdalom, „a keresztény tömegekben nem tudatos a kereszténység” – állapította meg Slachta Margit. A nemzetiszocialista Németországban és Nyugat-Európában a „zsidó” ellentéte a „árja” volt, mi a finnugor nép- és nyelvcsaládba tartozunk, nálunk az „árja” megfelel�je a nyilasok propagandájának hatására a „keresztény” volt, azt sugallva az embereknek, hogy keresztényi dolog az antiszemitizmus. „A keresztény tömegek – írja Margit testvér – a korszellem hatása alatt úgy dobják oda mindazt, amit . . . Krisztustól örököltek, mint akik nem is sejtik, . . . hogy milyen kincsnek vannak birtokában. . . Nem tudják, hogy evvel mit vesztenek . . . állampolgári jogaik biztonságából, országunk fennmaradásának lehet�ségeib�l . . .”²⁶ Ahol szociális testvérek dolgoztak, mindenütt megszervezték ezeket a kurzusokat. Ezekhez csatlakozott a Mozifront. Slachta Margit testvér úgy látta, hogy „a mai embert legjobban a film köti le, tehát itt kell megfogni, mert els�sorban nem a vásznon perg� konkrétumok alakítanak, hanem  a  m ö g ö t t ü k  h ú z ó d ó   s z e l l e m.”²⁷ (Ld. ma a tévé!) Ezért az akkori filmtermésb�l kiválasztott jó filmeket, nagyobb filmszínházakat, s�t a mai Erkel Színházat is kibérelte, 10–15 perces világnézeti rávilágítás után pergették le a filmet. Sorkatonák és leventék²⁸ ingyen láthatták.

Ennek a világnézeti munkának természetes folytatása volt a német megszállás után (1944. III. 19.) az üldözöttek mentése.²⁹ Az 1946-ban megjelent könyv szerint a Társaság 1000 embert mentett meg Magyarországon.³⁰ Slachta Margit testvér eredményesen emelte fel szavát 1941-ben az els� deportáláskor³¹, Rómában járt a megmaradt 20 000 szlovákiai zsidó érdekében.³²  1945–1948 között két országgy�lési képvisel� (egyikük „az egyetlen férfi a parlamentben”) és három városanya testvér próbálta érvényesíteni a krisztusi elveket az államéletben.³³

1923–1950-ig felfelé ívelt a Társaság élete. Ekkor Isten számunkra felfoghatatlan akaratából megtörténhetett a szétszóratás mindhárom európai kerületben, de minháromban folyamatos maradt a Társaság élete. Részünk lehetett Krisztus szenvedésében: hazánkban hat testvér  összesen 11 évet, Erdélyben tizenöt 85 évet, Szlovákiában három 10 évet töltött börtönben, nem számítva a kihallgatásokat és egyéb zaklatásokat.

Ha az elvek síkján maradunk, meg kell állapítanunk, hogy az 1923-as események nem ismeretlenek a szerzetesalakulatok történetében. A Szent Ferenc-i eszményt valósítják a ferencesek, minoriták, kapucinusok, a Szent Benedek-it a bencések, ciszterek, trappisták, Páli Szent Vince gondolatát az irgalmas n�vérek, a szatmári irgalmasok stb. Margit testvér szerint 1923-ban az történt, hogy „az addig egy keretben foglalt gondolattömeg differenciálódott, és két keretben helyezkedett el.”³⁴Az elmúlt 75 év eseményeinek láncolata bizonyítja, hogy „korszükséglet szülte a Társaságot, és a jó Isten m�veinek hasonlatosságára szinte a semmib�l létesült.”³⁵

A semmib�l létesült a Társaság 1923-ban, és az európai testvérek Isten irgalmából a semmib�l kezdhettek újra a 40 évi szétszóratás után 1989–90-ben. A magyarországi testvérek létszáma ma: 107 fogadalmas és 6 jelölt. A tagok életkori megoszlása: 1920 el�tt született 27, 1921–1940 között 41, 1941–1960 között 42, 1961 után 5. A szerzetesi kárpótlásból már áll a kerületi központi ház és a noviciátus. Alakulóban van egy tanulmányi ház is. A testvérek a Társaság küldetésének és szellemiségének értelmében folyamatosan keresik azokat a hiteles – a kor igényeinek megfelel� – eszközöket és módokat, amelyekkel szolgálhatják Isten országát az új évezredben.

Az amerikai testvérek munkájának és az európai testvérek kitartó h�ségének elismeréseként a pápai joghatóság iránti kérelmünk Rómában elintézés el�tt áll, és lépések történtek azért is, hogy a nemzetközi központ Magyarországon legyen.

Jegyzetek

Rövidítések:  Cat = Catalogus, EPL = Esztergomi Prímási Levéltár, SZMT = Szociális Misz- sziótársulat, SZPL = Székesfehérvári Püspöki Levéltár, SZTT = Szociális Testvérek Társasága, SZTTI = Szociális Testvérek Társasága Irattára.

¹  Kassa 1884–Buffalo NY 1974. Polg. isk. tanár, n�mozgalmi szervez�, az els� magyar n�képvisel�, a SZTT alapítója. Irod.: S.M., az els� magyar n�képvisel� politikai m�ködése. Bp. 1922., Mona Ilona: S.M. Bp. 1997.

²  A Testvér 1948/8, 3. o. Soksz.

³  A Testvér 1943/10, 2. A „világi” itt a II. vatikáni zsinat által meghatározott „apostoli életre egyesült közösség” fogalmát jelenti.

⁴ A SZMT Szabályzata. („Summarium”) . . . EPL 760/1932, 15–16.

⁵ Farkas Edith n�mozgalmi és politikai cikkei: a Kereszt�ny N� számaiban: I/5; II/5; III/2; III/5–6; III/7; IV/1; a Magyar N� számaiban: I/1, 8, 20; II/2, 7, 9–10; III/15; a Nemzeti Újság-ban: 1920. X. 24 és XII. 11.

⁶ Magyar N�, 1920. november, 2. o.

⁷ Ir�nyt�, 102. o. (P. O.  Összegy�jtött munkái 22. k.), �rtes�t� 1914/3, 7.

⁸ �rtes�t� 1914/3, Vezércikk.

⁹ Nemzeti Újság 1922. III. 18.

¹⁰ SZTTI 764.

¹¹ A 20 éves Missziótársulat 1908–1928. Rövid ismertetés. Összeáll., kiad.: Irodalmi Bizottság. Bp. 1928. 16. o.

¹² EPL Csernoch Cat. 22. 214/1923.

¹³ SZPL 1923-as iratcsomó, SZTTI 1156/6b/xerox másolat. A jelzett csomóban P. Bíró SJ ironikusan idézi a n�vérek egyöntet� nyilatkozatát.

¹⁴ SZTTI 1157/80a. 1931-ben Farkas Edith beuroni látogatása után visszatért a bencés lelkiséghez. Vormair Camilla n�vér – aki a F�nökn� Anya els� utóda lett – beadványokkal bombázta Serédi hercegprímást, hogy ezt akadályozza meg: „. . . 1923-ban Szent Ignác constitucióját veszi alapul, 1930-ban már Szt. Benedek vonzza �t, . . . 1938-ban talán majd ferences szellemre vágyik . . . kormányozzon alkotmányosan, 1923-ban is ezt kértük, azóta is, most is ezt kérjük.” EPL 760/1932/

¹⁵ SZTT Alakulási jegyz�könyv, A Testvér 1932/2, 45. o.

¹⁶ A püspöki kar tanácskozásai . . . 1919–1944, 104. o. Szerk: Gergely Jen�.

¹⁷ SZTT Szabályzata, I. 3.

¹⁸ Irod.: Részletes bibliográfia található Mona Ilona–Szeghalmi Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága. Bp. 1990. 113–117. o.

¹⁹ Egy fiatal munkáslány életútja a vértanúságig. Bódi Magda 1921–1945, é.n. (1990), Tanúságtétel Liliomvérrel 1945. Szombathely, 1992.

²⁰ Korányi Sarolta (1868–1935) 1911-ben megalapította a Katholikus Munkásn� Egyesületet, amit az 1919-es Tanácsköztársaság szétzúzott. Hagyatékából vette meg a Szövetség a jankovichtelepi (ma: Szabadság-üdül�telep) üdül�t, azért viselte az � nevét a lelkigyakorlatos-ház is.

²¹ Braun István (1916–1979) = Hetényi Varga K.: Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában III. 179. o. Jolsvai Hedvig (1911–), 1945-t�l a DLN közp. vezet�je.

²² Budapest ostroma 1944. XII. 24–1945. II. 13-ig tartott.

²³ Líceum: a korabeli tantervben nem latint, hanem a német mellett egy másik él� nyelvet tanított.

²⁴ A Lélek Szava 1943. I. 1.

²⁵ A Lélek Szava 1944. II. 15. Ezt a credót Slachta Margit Rómában írta 1943-ban, mikor XII. Piusnál járt a szlovákiai zsidók érdekében.

²⁶ Sorakozzál a front védelmére! Világnézeti tanulmányok I. köt. 7. o. A Lélek Szavá-ban megjelent els� 7 tanulmány anyaga.

²⁷ A Lélek Szava 1943. III. 1. címlap.

²⁸ Levente: a 14–18 év közötti ifjak kötelez� katonai el�képz�je.

²⁹ A német megszállás el�tt Magyarországon csak jogkorlátozó törvények voltak érvényben. A jogfosztó intézkedések csak a megszállás után kezd�dtek.

³⁰ Meszlényi Antal: A m. kat. Egyház és az emberi jogok védelme. Szerk.: –, 177–78. o.

³¹ Majsai Tamás: A k�rösmezei zsidódeportálás 1941-ben. In: Ráday Gy�jtemény Évkönyve.  4–5. 1984–85. Bp, 1986.

³² Mona Ilona: Slachta Margit  a szlovákiai zsidókért (1943–43).  In: Magyarok kelet és nyugat metszésvonalán. Esztergom, 1994.

³³ Mona I.: S. M. a krisztusi közéletért. A Lélek Szava melléklete 1991/1–1995/3. Az idézett mondás eredetije 1945-t�l így hangzott: „Két férfi van Magyarországon, mind a kett� szoknyában jár: Mindszenty és Slachta Margit.”

³⁴ A Lélek Szava 1942. V.

³⁵ A Lélek Szava 1943. V. 1.