A  SZENTLÉLEK  ÉS  A  KARIZMÁK

 


Nemeshegyi Péter

NE  FELEDJÜK  A  SZENTLELKET!

„Igyuk magunkba boldogan a Lélek józan mámorát”

A jezsuita Gerard Manley Hopkins, aki nemcsak a 19. század egyik legnagyobb angol költője, hanem annak talán legeredetibb teológiai gondolkodója is volt, Liverpoolban tartott egyik szentbeszédében a következőket mondotta:

„A Szentlélek: Paraklétosz, mert vigasztal, talpra állít, bátorít, meggyőz, int, űz, haladásra ösztökél. Ami a lónak a sarkantyú és unszolás, a szónoknak a taps, a katonának a trombitahang, az a lelkeknek a Szentlélek. Ő hív a magasba bennünket!”

E szavak mutatják, hogy mennyire aktuális a Szentlélek működése a 3. évezred küszöbét átlépni készülő emberiségnek, különösképpen pedig nekünk, magyaroknak. Kell nekünk a vigasztalás, mert oly rosszkedvűek és letörtek vagyunk. Kell a talpra állítás, mert lelkileg roskadozunk. Kell a bátorítás, mert csak panaszkodunk ahelyett, hogy tennénk valamit a helyzet megváltoztatására. Kell a meggyőzés, mert eluralkodott rajtunk a szkepticizmus és relativizmus. Kell az intés, mert úszunk az árral. Kell a hajtó erő, mert gyakran egy helyben topogunk. Kell a belső ösztöke, mert hajlamosak vagyunk a rezignációra. És főképp kell nekünk az a „másik” nagy erő, mely a magasba lendít, az a szent szél, mely veszteglő élethajónk vitorláiba kap, az a láng, melytől áttüzesedünk, lobogunk, világítunk és fölfelé törünk. Róla, a Szentlélekről szeretnénk szólni, bár titokzatos mivoltában minden szót meghalad.

A szó és a lehelet

A neves francia domonkos teológus, Yves Congar egyik kiváló könyvének címe: La parole et le souffle (A szó és a lehelet). Azt fejtegeti benne, hogy – amint azt mindennapi tapasztalatunkból is tudjuk – a szó és a lehelet összetartozik. Szájunkból leheletet kibocsátva beszélünk.

A Szentírásban gyakran esik szó Isten Szaváról és Isten Lelkéről. Feltűnő módon azonban hosszú idő kellett ahhoz, hogy ez a két isteni valóság szervesen összekapcsolódjon az emberek tudatában. Gyakran külön-külön szerepel az isteni szó (héberül: dabar, görögül: logosz) és az isteni lehelet (héberül: ruah, görögül: pneuma). Az ószövetség korában Isten hatalmas szavával szólította meg Mózest, a prófétákat, és általuk Izrael népét. Így jutott tudomásukra Isten akarata, törvénye, ígérete. De nemcsak az Isten szava hangzott el, hanem ugyanennek az Istennek a Lelke is működött: ott lebegett az ősvizek felett (Ter 1,2), rázúdult a kiválasztott prófétákra, és eksztázisba ejtette őket (Szám 17,25–29; 1Krón 18,12), emberfeletti erőt öntött a bírákba (Bír 14,6) és királyokba (1Sám 10,6; 16,13), tisztára mossa a bűnös lelkeket (Iz 4,4), erős, szent, készséges Lélekként lakozik az imádkozó emberben (Zsolt 51, 11–14), és hatalmas szélviharként életre kelti a száraz csontok tömkelegét (Ez 37,1–14). Amikor pedig az ószövetségi Szentírás a jövendőbeli új szövetségről beszél, Jeremiás úgy nyilatkozik, hogy Isten akkor majd törvényét (szavát) az emberek belsejébe helyezi és szívébe írja (31,33), Ezekiel pedig úgy, hogy Isten akkor majd saját Lelkét adja az emberekbe, és ezáltal éri el azt, hogy rendelkezései szerint éljenek (36,27).

Amikor pedig eljön ennek az újszövetségnek az ideje, az Ige testté lesz, és a Szentlélek kiárad minden hívőre, akkor végre szervesen összekapcsolódik a Szó és a Lélek: az isteni kinyilatkoztató Igét a Szentlélek által bensőleg megvilágosított ember fogadja be. Pál ezt így fejezi ki: „A megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak megütközés, a pogányoknak pedig bolondság. . . Mi azonban az Istenből való Lelket kaptuk, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” (1Kor 1,23; 2,13.) Az Isten ajándéka: Jézus Krisztus, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4,25). Ő Isten végső, tökéletes szava, a megtestesült Ige, aki egész jelenlétével, tetteivel, szavaival, csodáival, halálával és feltámadásával tökéletesen és véglegesen kinyilatkoztatta, hogy velünk van az Isten, aki kiment a bűn és a halál sötétségéből, és feltámaszt a szeretetre és az örök életre (vö. DV 4). Ezt a Jézusban történt végső kinyilatkoztatást pedig az képes felfogni, befogadni és Jézust Úrnak vallani, aki megkapta és befogadta a Szentlelket. Hiszen az isteni dolgokat csak az Isten Lelke ismeri, és csak Ő tudja megértetni az emberekkel (vö. 1Kor 2,11–12).

Visszhangzás

Helyesen mondja Karl Rahner, hogy az Isten szavának e szóhoz méltó szilárd befogadása csak úgy lehetséges, ha maga az Isten a hallgató bensejében is működik, és megnyitja annak szívét. Az ember: visszhangzó lény. Kívülről megszólítja Isten igéje, belülről ráhangolja erre az Isten Lelke. A kettő találkozásából születik a hit, a szeretet, a krisztusi élet.

Szépen fejezte ki ezt egyik japán tanítványom, Horie Szilveszter, kb. 30 évvel ezelőtt írt teológiai szakdolgozatában:

„Az örvény az örvényt hívja.

Az ember az Istent hívja.

De ez az istenhívás nem más, mint az ember bensejében levő Szentlélek.

Az Isten Istenként önmagához szól, sóhajtozik, imádkozik.

Isten túlontúl nagy kegyelme az üresség örvényébe helyezi önmagát.

Isten az Istent hívja. Én pedig e hívás csengésén belül találom magamat.”

John V. Taylor a Szentlélekről írt könyvében kifejti ennek a visszhangvalóságnak antropológiai alapjait. Az ember életében döntő esemény, amikor ráébred a „másik”-nak mivoltára. A csecsemő egy szép napon visszamosolyog rámosolygó anyjára: ezzel jelzi, hogy felismerte őt. Az anya már nem idegen tárgy: anya és gyermek ketten vannak, és mégis egyek.

A szerelem ébredésekor hasonló dolog történik. A fiú meglátja a lányt: azt a kislányt, akiből „csak egy van a világon”. Nem közömbös tárgy ő már, hanem megszólító, vágyat ébresztő személy. Ehhez is kell valami benső kapcsolódás: a szerelem szikrája átpattan az egyik emberről a másikra, a szimpátia összehangolja a két ember szívét.

Minden találkozásnál szükség van ilyen összekapcsoló közegre, hogy a külső hívás benső valósággá, élménnyé legyen, és megváltoztassa az ember életét. A nagy zeneszerzők mesterművei csak a megrendülten hallgató ember bensejében válnak zenévé. Az igazi nagy zene a „Lét hangja”. Ha nem lenne az emberek szíve erre eredetileg ráhangolva, nem fogná el a lekülönbözőbb népek fiait a lekülönbözőbb korokban is lelkesedés, nem költöznék szívükbe öröm, béke és megrendülés, amikor e zeneműveket hallgatják.

De még a legegyszerűbb élményeknél is van ilyen kapcsolatteremtő közeg. A kis százszorszépeket a birkák lelegelik, de az ember elcsodálkozik szépségükön. A hársfa illata a méheknek csak jelzés a méz- és nektárgyűjtésre, az embernek azonban meghatottság és hála ébresztője. A bodros felhők sok ember számára is csak meteorológiai tünemények, de Prohászka- vagy Hopkins-féle költői lelkek számára felemelő, megrendítő találkozás.

A másikat nemcsak nézni, hanem látni, nemcsak hallani, hanem meghallgatni kell. Az észlelésnél ezerszer több a találkozás. Ebből születik a befogadás, szeretet, odaadás, bizalom, öröm, új élet.

Ezek a megfontolások talán segítenek, hogy megértsük a Szentlélek szerepét. Ő a kapocs, a közeg. A transzcendens Isten bennünket szeretettel megszólító szavai és tettei számára a Lélek tesz bennünket visszhangzóvá. E nélkül nem születhetik meg az a hit, „mellyel az ember egész saját magát szabadon rábízza az önmagát kinyilatkoztató Istenre” (DV 5), és nem születhetik meg a feltétlen szeretet, amely a Lélek nagy „gyümölcse”. Természetesen nélküle a szeretet kísérői sem jelennek meg életünkben: „az öröm, béke, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség.” (Gal 5,22.)

A Lélek benső törvénye

Aquinói Tamás teológiai Summájában fogalmazta meg felülmúlhatatlan tömörséggel ezeket a tényeket, amikor az „Új törvényről” a következőket mondja: Ehhez a törvényhez hozzátartoznak Jézus utasításai és az apostolok parancsai is, de az új, evangéliumi törvény legfontosabb eleme, melyben annak minden ereje rejlik, nem más, mint a szívünkben lakozó Szentlélek benső kegyelme. Enélkül még az evangélium is holt betű, sőt halált hozó betű lenne számunkra. Szeretet nélkül ugyanis nem lennénk képesek annak megtartására. Viszont: „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Mert nem kell parancs annak, aki isteni módra szeret.

Szent Viktor-i Richárd a következőképpen írja le ezt a történést: „Amikor a Szentlélek belép értelmes lelkünkbe, akkor annak érzéseit isteni tűzzel lobbantja lángra, és sajátosságának hasonmásává alakítja át, hogy Teremtőjét illő módon szeresse. Hiszen a Szentlélek nem más, mint isteni tűz. Minden szeretet ugyanis tűz, de lelki tűz. Ez a tűz, amelyről beszélünk, azt cselekszi a csúf, hideg, kemény szívvel, amit az anyagi tűz tesz a vassal. A Szentlélek tüzének behatolása révén ugyanis az emberi lélek fokozatosan minden feketeséget, hidegséget, keménységet levet magáról, és teljesen átalakul annak hasonmásává, aki lángra gyújtotta. Az isteni tűztől lángra gyújtva a lélek ugyanis teljesen ragyogóvá lesz, istenszeretettől lángol, és istenszeretetbe olvad.”

Szentlélek-feledés?

Ha ennyire lényeges a keresztény ember életében a Szentlélek, akkor rendkívül fontos, hogy a keresztény emberek tudatában ne kerüljön feledésbe az ő működése. Ez ugyanis a keresztény élet elkorcsosodásához vezetne. A veszély nem illuzórikus. A keleti keresztény egyházak ugyanis már régóta azt vetik szemére a nyugati, római katolikus egyháznak, hogy elhanyagolja a Szentlelket. Idézzük Ignácnak, Lattaquié ortodox metropolitájának 1968-ban elhangzott szavait:

„A Szentlélek nélkül
Isten messze van,
Krisztus: múltbeli személy,
az evangélium: halott betű,
az egyház: puszta intézmény,
a tekintély: uralkodás,
a hithirdetés: propaganda,
az istentisztelet: megemlékezés,
a keresztény élet: szolgai erkölcs.

De a Szentlélekben
a magasba emelt világ az Isten országát szülve vajúdik,
a feltámadt Krisztus itt van velünk,
az evangélium: életadó erő,
az egyház: szentháromságos közösség,
a tekintély: felszabadító szolgálat,
a hithirdetés: új pünkösd,
a liturgia: megjelenítő emlékünnep és elővételezés,
az emberi tevékenység megistenül.”

Ignác metropolita nem állítja, hogy a nyugati egyház Szentlélek nélküli egyház lenne, de nála élesebb szavú kritikusok, például a már elhunyt neves ortodox teológus, Vladimir Lossky szerint a nyugati egyház bizony elfelejtette a Szentlelket, és e feledéséből származik az, hogy

az Isten népe fogalmat alárendeli a Krisztus teste fogalomnak,
a karizmákat az intézménynek,
a benső szabadságot a parancsoló tekintélynek,
a prófétizmust a juridizmusnak,
a misztikát a skolasztikának,
a laikusokat a klerikusoknak,
az általános papságot a hierarchikus papságnak,
a püspökök testületét a pápa főhatóságának.

Könnyű lenne kimutatni, hogy Lossky vádjai túlzottak, és hogy az ő egyházképe az ellenkező végletbe esik. De ma, az ökumenikus párbeszéd korában ez nem lenne megfelelő viselkedés. II. János Pál pápa unos-untig ismételgeti a „két tüdő”-hasonlatot: amint az egészséges ember tüdejének két felével lélegzik, úgy az egészséges kereszténynek, az igazi katolikusnak is két tüdővel kell lélegzenie: a keleti és a nyugati egyház apostoli hagyományának „tüdejével”. A II. vatikáni zsinat igyekezett megszívlelni a keleti egyház figyelmeztetését: dokumentumaiban 258-szor említi a Szentlelket. De ezek az említések még nem voltak elegendők, hogy a katolikus egyház évszázados mulasztását pótolják a hívek tudatában. Ezért a következőkben Ignác metropolita 8 pontja alapján ki szeretnénk fejteni a Szentlélek szerepét a világban, az egyházban és minden emberben. Előbb azonban idézzük a II. vatikáni zsinat három legfontosabb szövegét a Szentlélekről:

„Amikor a Fiú befejezte azt a művet, melyet az Atya megbízásából a földön végeznie kellett, Pünkösd napján elküldetett a Szentlélek, hogy állandóan megszentelje az Egyházat, és így a hívőknek Krisztus által az egy Lélekben szabad útjuk legyen az Atyához. Az élet Lelke ő, vagyis az örök életre szökellő vízforrás . . . általa eleveníti meg az Atya a bűn által meghalt embereket, amíg majd halandó testüket Krisztusban feltámasztja. A Szentlélek úgy lakik az Egyházban és a hívők szívében, mint templomában, imádkozik bennük, tanúságot tesz arról, hogy Isten gyermekei lettek. Az Egyházat a teljes igazságra elvezeti, mind a közösségben, mind a szolgálatban egyesíti, különböző hierarchikus és karizmatikus adományokkal ellátja és irányítja. Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül megújítja, és elvezeti a Vőlegénnyel való tökéletes egyesülésre. Mert a Lélek és a menyasszony így szólnak az Úr Jézushoz: Jöjj el!” (LG 4)

„A hívők összessége, akik a Szenttől kenetet kapnak, nem tévedhetnek meg a hitükben. Ezt a sajátos tulajdonságát az egész nép természetfeletti hitérzékével fejezi ki, amikor a püspököktől kezdve a legutolsó laikus hívőkig kifejezi egyetemes egyetértését a hit és erkölcs dolgaiban. Az igazság Lelke által felszított és ébren tartott hitérzék révén ugyanis az Isten népe – a szent tanítóhivatal vezetése alatt és annak engedelmeskedve – már nem emberek szavát fogadja be, hanem valóban Isten szavát, a szenteknek egyszer s mindenkorra átadott hithez elveszíthetetlenül ragaszkodik, abba helyes ítélettel egyre mélyebben behatol, és azt egyre teljesebben érvényesíti életében.” (LG 12)

„A Szentlélek minden embernek lehetőséget ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy Krisztus pászkamisztériumában (vagyis halálának és feltámadásának üdvhozó eseményében) részesedjék.” (GS 22)

E szövegek fényében vegyük sorra Ignác metropolita pontjait.

1) A magasba emelt világ az Isten országát szülve vajúdik

Hans Urs von Balthasar fejtegeti, hogy bár a zsidó és a muzulmán vallás a kereszténységgel egyetértésben a világ létezését az Isten teremtő tettének tulajdonítja, az előbbi kettő nem képes ezt az állítást meggyőzően megalapozni. Ha ugyanis az ősvalóság a minden differenciáltság nélküli Egység lenne, akkor a többségnek, vagyis a sok létezőből álló világnak nem tudnánk pozitív létértelmet adni. Ebben az esetben inkább a keleti vallásoknak lenne igazuk, amelyek a többség létezését valami tudatlanság, tévedés vagy gonosz vágy sajnálatos következményének tartják, és az ősegységgel való teljes azonosulást tekintik üdvösségnek. A többségnek csak akkor lehet pozitív értéke, ha maga a lét nem differenciálatlan Egy, hanem többeknek szeretetkommuniója. „Az Isten egy, de nem magányos” – mondta már a poitiers-i püspök, Hilarius. Azért, mert az Isten háromság, vagyis mert az Ősvalóságban egyenlően őseredeti az egység és a többség, van értelme egy olyan világnak, melynek célját így lehetne megfogalmazni: „Legyetek sokan, hogy a szeretetben eggyé legyetek.” A szeretet által megvalósuló egység ugyanis megőrzi a szeretők többségét és különbözőségét.

Már az ókortól kezdve mondják a teológusok, hogy az Atyaisten a Fiú által a Szentlélekben teremti meg a világot. E tétel részletesebb magyarázatánál azonban véleményük eltérő. Gisbert Greshake 1997-ben megjelent jeles művében (Der dreieine Gott) igen eredeti magyarázatot ad. Azt hangoztatja, hogy a Fiú „más”, mint az Atya, a teremtés pedig ennek „másságnak” szabadon történő, véges kiterjesztése. Az Atya végtelen személye helyet ad a Fiú személyének. Így láthatjuk, hogy a végtelen nem nyomja el a másikat súlyával. A teremtés véges, és analóg módon ismétli meg azt, ami az Istenben már örökké történik. A teremtett világ tehát a Fiú más voltának véges tükröződése.

A Szentlélek viszont a Szentháromságban az Atya és a Fiú egysége. Ő a kapcsolat. És ezért Ő az, aki a teremtett világot belülről megnyitja a szentháromságos élettel való egyesülés felé.

Isten nem két különböző határozattal dönti el a világ teremtését és annak az isteni küldetések által történő megistenítését. Kezdettől fogva azért létezik a világ, hogy a Fiúnak az Atyához való viszonyában részesülve és a Szentlélek bennük lakása által az értelmes lények a Szentháromság kommuniós létében részesüljenek. Tehát mi emberek azért élünk a földön, hogy a nekünk megadott időben, a Szentlélek által ösztönzött szabad akaratunkkal közösségi emberekké legyünk, szeretetközösségeket alakítsunk, és közreműködjünk a világ kommunióvá alakításában.

Amint Eckhart mester mondotta, itt a földön az Isten csak az ember bensejét teremtette oly tágasra, hogy Ő maga személyesen beléje áradhat. Az Isten felé teremtett embert (Ágoston) az Isten ingyenes és szabad önátadása képesíti a megistenülésre, és így létcéljának elérésére. De az egész evolutív világmindenség is dinamikusan ehhez a folyamathoz tartozik, ezt készíti elő, és ebben részesül. Hogy miként, arra vonatkozólag a Szentírásban csak homályos utalásokat találunk (vö. Róm 8,19–22). De a Szentlélek benső, dinamikus jelenlétét és működését a költők jól megérzik. Gerard Manley Hopkins egyik versében mondja a következőket:

„A természet mindig kimeríthetetlen,
a dolgok legmélyén élvezetes frissesség él,
mert a meghajlott világot kotlósként melengeti
a Szentlélek forró keblével,
és, ó! fényes szárnyaival.”

A „való”-nak „égi mását” nem valahol messze, fenn az égben kell keresni, hanem benne a valóság legmélyén. „A bensőmnél is bensőbb Isten” (Ágoston), vagyis a Szentlélek az, akit megsejtünk a tavasz rügyezésében, az esőcseppek hullásában, a virágok nyílásában, a sárgán hullámzó nyári búzatábla teljességében, a barackoktól roskadozó fák ízáradatában, a bor szívvidámító pezsgésében, a pacsirta énekesőjében, e sokszínű, tarka világban, melyet a szentháromságos Isten áraszt kimeríthetetlenül. Isten kiárasztja éltető Lelkét (vö. Zsolt 104,30), mert Ő „az élet barátja” (Bölcs 11,27).

2) A feltámadt Krisztus itt van velünk

„Az Isten Igéje, Urunk Jézus Krisztus, túláradó szeretettől indíttatva az lett, ami mi vagyunk, hogy bennünket azzá tegyen, ami Ő.” (Irenaeus) „Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett.” (Nicea-konstantinápolyi hitvallás.) A Fiúisten megtestesülése nem korlátozódik az ember Jézus fogantatásának pillanatára. Jézus egész emberi fejlődése és növekedése nem más, mint az istenfiúi megtestesülés kibontakozása. Jézus nemcsak „ontikusan” Isten megtestesült Fia, hanem „ontologikusan” is az. Vagyis Jézus emberi tudata és annak egész fejlődéstörténete a megtestesülés folyamata, egészen a kereszthalálig és a feltámadásig. Jézus is, mikor gyermek volt, „úgy beszélt, mint gyermek, úgy érzett, mint gyermek, úgy gondolkozott, mint gyermek” (vö. 1Kor 13,11). „Növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2,52.) Jézusnak ezt az egészen emberi, lelki életét a benne lakó Szentlélek irányította. Őbenne is a Szentlélek volt az a kapocs, aki az Atyaistennel és annak szent akaratával kötötte őt össze. A szeretet Lelkét követve lesz Jézus éppen halálakor „tökéletessé”. „Illett ugyanis” az Istenhez, hogy „üdvösségünk szerzőjét szenvedés által vezesse el a tökéletességre” (Zsid 2,10). Az ellenségeiért imádkozva mindenkiért meghaló Jézus szeretete akkora, hogy annál már nagyobb nem létezhet (vö. Jn 15,13). Ezért támad fel Jézus, mert „a szeretet és annak alkotása örökké megmarad” (vö. GS 39). Alszeghy Zoltán fejtette ki La croce di Cristo című kiváló művében a Jézus által történő megváltást és üdvözítést azáltal, hogy az Atya parancsának engedelmeskedve az ember Jézus eljutott a tökéletes szeretet és élet állapotába, és így vonzza magához a Szentlélek által az embereket.

Jézust az Atyaisten támasztja fel Szentlelkének erejével a halottak közül (vö. Róm 8,11). A feltámadt Jézus részesedik a Lélek szabadságában. Már nem korlátozza Őt a tér és az idő. Ott van jelen feltámadt emberségével, ahol megígérte, hogy jelen lesz. Igaz, hogy Jézus múltbeli földi története döntő esemény a világ történetében, de ez olyasvalakinek a története, aki ma is él, és élni fog mindörökké. Ezért az evangéliumok nem csupán múlt események és szavak rögzítését tartalmazzák. Az evangéliumban feljegyzett szavaival a ma élő Jézus szólít meg bennünket. Ezért mondhatta Jézus, hogy „ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Mk 13,31). Ha ezt tudva olvassuk az evangéliumokat, nem mi kérdőjelezzük meg kritikusan a tanításukat, hanem az evangéliumokon át az élő Jézus teszi fel nekünk kérdést: „Kinek mondtok ti engem?” (Mt 16,15)

Erre a kérdésre a helyes feleletet csak az tudja megadni, akit belsőleg visszhangzóvá tett a feltámadt Krisztus által küldött Szentlélek: „Senki sem mondhatja: Jézus az Úr, csakis a Szentlélek által.” (1Kor 12,3)

E hitvallással szegődik az ember Jézus nyomába, lesz testének tagja, osztozik a Fiú Lelkében, és képes Jézussal együtt az Atyaistent Abbának, Atyának szólítani (vö. Róm 8,15).

A nyugati egyház csodálatosan megőrizte Jézus fájdalmas kereszthalálának emlékét. Megszámlálhatatlan szentkép, feszület, keresztúti stáció, szent ének stb. tesz tanúbizonyságot erről. De sokkal kisebb intenzitással figyel a nyugati egyház a Feltámadt Úr Krisztusra. Kevés róla a képbeli ábrázolás, kevés a róla szóló szent ének. Az Eucharisztiáról azt valljuk, hogy Krisztus „e csodálatos szentségben szenvedésének emlékét hagyta ránk”, pedig a szentírás és a liturgia szerint azt kellene mondanunk, hogy az Eucharisztia Jézus „szenvedésének és feltámadásának emlékünnepe”.

A feltámadt Jézus leheleteként kapták meg az első tanítványok a Szent- lelket húsvét napjának estéjén (vö. Jn 20,22). A mai keresztényeknek is erre a leheletre van szükségük, hogy mintegy együtt lélegezzenek Jézussal, és a Lélekből lelkesen éljék tovább az Ő életét. Így vezet az Isten megemberesülése az emberek megistenüléséhez; így vajúdik a világ Isten országát szülve.

3) Az evangélium: életadó erő

Ebből már megérthetjük, hogy az evangélium miért nem holt betű, hanem életadó erő. „A betű öl, a Lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6) Pálnak e híres mondását gyakran tévesen értelmezik. Nem azt akarja mondani Pál, hogy az ószövetségi Szentírás szavait képletesen kell értelmezni, nehogy ellenséggyűlöletbe, kegyetlenségekbe, Istenhez méltatlan felfogásokba essünk. Az ókori egyházatyák legtöbbször így értelmezték e páli mondást. Természetesen ennek a magyarázatnak is van értéke. Ahogy az egyházatyák mondták, a Szentírás minden szavát „az Istenhez méltóan” kell értelmezni, ahhoz az Istenhez méltóan, akit Jézus nyilatkoztatott ki nekünk jó és irgalmas Atyának. De Pál eredetileg másról beszél. Arról, hogy a mózesi törvény legszentebb előírásai is „ölnek”, ha az ember a Jézusba vetett hit révén nem kapja meg a Szentlelket, akinek gyümölcse a szeretet, és így minden törvény örömteli teljesítése. Már idéztük Aquinói Tamás magyarázatát az „új törvényről”, melynek legfontosabb eleme a Szentlélek kegyelme. A Jézussal és a Szentlélekkel egybeforrott ember fogja hálával és örömmel keresni, megtalálni és követni a jó Isten jó akaratát.

Ezért szűntek meg az új szövetségben mindazok a mózesi törvények, melyek nincsenek természetes kapcsolatban a szeretettel, és ezért foglalhatta össze Pál az egész krisztusi etikát e szavakkal: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki embertársát szereti, teljesítette a törvényt.” (Róm 13,8)

Ebből nyilvánvalóan következik az is, hogy az egyház ne szaporítsa azokat az „egyházi parancsokat”, melyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a szeretettel. Nem a sok „muszáj” fogja előrevinni a kereszténység ügyét, hanem a Szentlélek lelkesítő ereje. Helyesen mondja Pál, hogy az Isten országa nem étel- és italszabályok megtartásából áll. Ez az ország ugyanis nem más, mint „a Szentlélek által megvalósuló igazságosság (dikaioszüné = az Isten akarata szerinti élet), béke és öröm” (Róm 14,17).

4) Az Egyház: szentháromságos közösség

Igen jól fejti ki Greshake említett könyvében, hogy milyennek kellene lennie az Egyháznak, hogy a Szentháromság kommuniójának és a Szentlélek működésének megvalósulása legyen. A nyugati egyháztanban túlteng a krisztológiai megközelítés. Ez a megközelítés lényeges, de ugyanolyan lényeges a pneumatológiai megközelítés is. Az Egyháznak szüksége van a Jézustól származó apostoli szervezetre, de a Szentlélek által szabadon osztogatott karizmákra is. Szükséges Krisztus misztikus testének katolikus egyetemessége, de szükségesek a Szentlélek változatos, sokrétű működése révén kialakuló helyi egyházak és közösségek sajátosságai is. Szükséges a Krisztustól származó apostoli hagyomány megőrzése, de szükséges a különböző kultúrákba történő friss inkulturáció és a kreatív továbbfejlesztés is. Szükségesek Krisztus, az egyetlen közvetítő papságának hatásos jeleként működő papok, de szükségesek a Szentlélek által hitérzékkel megáldott és szeretettel lángra gyújtott laikusok is.

A nyugati egyház az egy Isten és az egy Krisztus nevében tevékenykedő egyének (pápa, püspök) szerepét mindig hangoztatta és hangoztatja, de ezt ki kell egészíteni a „zsinati” (szinodális) elvvel: a pápát körülveszi a püspökök testülete, a püspökök egymással alkotnak testületet (ill. testületeket), a püspököt körülveszi a presbitérium testülete, a plébánost körülveszi a hívek közössége. E párok második eleme mindig a Szentlélek működésének megtapasztalását hozza magával. A két elem harmonikus egyensúlya lenne az egyház ideális formája. Kell mind a két elem, de sohasem szabad elfelejteni, hogy minden parancsnak, törvénynek, előírásnak a célja a kommunió kialakítása.

Igen szépen fejezi ki ezt az új egyházi törvénykönyvet bevezető pápai rendelkezés (Sacrae disciplinae leges): „A törvénykönyv célja egyáltalán nem az, hogy az egyház életében a krisztushívők hitét, a kegyelmet, a karizmákat és különösen a szeretetet helyettesítse. Éppen ellenkezőleg, a törvénykönyv inkább arra törekszik, hogy olyan rendet hozzon létre az egyházi közösségben, amely a szeretetnek, a kegyelemnek és a karizmának a fő szerepet biztosítja, és egyszersmind megkönnyíti rendezett fejlődésüket mind az egyházi közösség, mind a hozzá tartozó egyes emberek életében.”

5) A tekintély: felszabadító szolgálat

„Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek felügyelőül (episzkoposz) helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát.” (ApCsel 20,28) Így buzdítja Pál Milétoszban a búcsúztatására összegyűlt efezusi presbitereket. Az egyházi „auctoritas” (tekintély) célja Isten népének szolgálata. „A szent hatalommal felruházott tisztségviselők (ministri) testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéhez tartoznak, és ezért igazi keresztény méltósággal rendelkeznek, egyazon célra szabadon és rendezett módon törekedve elérjék az üdvösséget” – mondja a II. vatikáni zsinat (LG 18).

Van tehát az egyházi vezetőknek, a pápának, püspököknek és papoknak Krisztustól és a Szentlélektől származó hatalmuk, de ennek gyakorlási módja gyökeresen el kell hogy térjen a világi politikai hatalom gyakorlásának módjától. „Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmat gyakorolnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni közöttetek, legyen szolgátok” (Mt 20,25–26) – mondja Jézus. Az Ő felfogása szerint tehát az egyháznak „kontraszttársadalomnak” kell lennie, melyben a hatalom nem hatalmaskodást, hanem Isten népe minden tagját Isten gyermekeinek a szabadságára felszabadító szolgálatot jelent. A Szentlélek szele erősen fújt a II. vatikáni zsinat alatt, hogy – Yves Congar kifejezése szerint – lefújja az egyházi vezetők székeiről az oda lerakódott „konstantinuszi port”. VI. Pál pápa lemondott a tiaráról, és azóta nincs pápai koronázási szertartás. A zsinat püspökeinek pedig egyszerű, dísztelen aranygyűrűt osztott szét, hogy azzal helyettesítsék drágaköves gyűrűiket.

De nemcsak külsőségekről van szó. A katolikus papság teológiájában is, Peter Hünermann és Gisbert Greshake nyomán, a Szentlélek szerepének a jelenleginél nagyobb hangsúlyozását tartjuk szükségesnek. Greshake szentháromságos megközelítésben így ír: a pap (1) az Egyháznak, az Atyaisten népének tagja, (2) Jézus Krisztus ígéretének, végleges kinyilatkoztatásának és megalapozó tetteinek hordozója és jele, aki Krisztus nevében működik, (3) a Szentlélek által beiktatott képviselője az egyházi közösségnek, aki e közösség nevében cselekszik. Greshake szerint tehát a szolgálati papságot krisztológiailag és pneumatológiailag kell megalapozni. Krisztus nevében és az ő szentségi jeleként működik a felszentelt pap, de ez a pap ugyanakkor a Szentlélek által teremtett orgánuma az egyházi közösségnek. A kizárólagosan krisztológiailag megalapozott meghatalmazását szeme előtt tartó papnál félő, hogy „zsarnokoskodni” fog „a választottak fölött” (1Pét 5,3). A pusztán pneumatológiailag megalapozott szerepét figyelembe vevő papnál félő, hogy karizmájának sajátosságát elhanyagolja, és így magával sodorja őt „az emberi tanítás minden szele” (Ef 4,14).

Sohasem szabad elfeledniük az egyházi vezetőknek, hogy a Szentlélek az Egyház Lelke, aki minden hívőnek osztogatja karizmáit. Ezért szükséges, hogy a pap alapvető egyetértésben legyen azzal az egyházi közösséggel, amelynek felelőse. Ha ez az egyetértés hiányzik, nem lesz hatásos az egyházi vezetők irányító működése, hiszen – hála Istennek – az egyházi vezetők napjainkban akaratukat a hívekre kényszeríteni tudó világi hatalommal nem rendelkeznek.

Ezért igen kívánatos, hogy – amint a nemrég nyugalomba vonult innsbrucki püspök, Stecher mondotta – az egyházi vezetés stílusa „integratív” és „kommunikatív” legyen. Vagyis a döntési folyamatba a vezetők a lehető legszélesebb körben integrálják mindazok nézeteit, akiket a döntés érint. A döntés meghozatala után pedig oly módon közöljék azt, hogy meggyőző legyen a döntés evangéliumi megalapozottsága.

A „keresztény társadalom” (christianitas) ma már a múlté. Az egyház szociológiailag önkéntes részvételen alapuló társaságként létezik. Ezt hathatósan összetartani csak a Szentlélek ereje képes.

6) A hithirdetés: új pünkösd

II. János Pál pápa írja Redemptoris missio kezdetű enciklikájában, hogy a világ missziózásának fő munkálója maga a Szentlélek. Ez a Szentlélek már működik minden ember lelke mélyén. Erre a működésre számíthat a hithirdető, amikor „Isten kegyelmének evangéliumáról tesz tanúságot” (ApCsel 20,24). Abban is bízhat, amit Nagy Szent Gergely pápa mondott: „Akkor száll az Úr az emberek szívébe, amikor előre futnak a hithirdető szavai.” Tehát már ott is van a Szentlélek, és újra is jön a Szentlélek. Csak az a fontos, hogy a hithirdetés módja Jézus módját kövesse, aki „nem akart erőszakkal uralkodó politikai Messiás lenni”, hanem Isten Szolgájának mutatta magát, „aki a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja ki” (DH 11). Ezért Krisztus tanítványai „nem erőszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem elsősorban Isten igéjének erejével” igyekeznek az Úr Krisztus megvallására téríteni az embereket (DH 11).

A gyakran emlegetett „új evangelizáció” mérhetetlen feladatával szembesülve talán elfogja manapság Jézus tanítványait a kishitűség. Ilyenkor – Greshake nyomán – jó tudatosítani azt, hogy a mi feladatunk nem Isten országának megvalósítása (herstellen), hanem annak megjelenítése (darstellen). Az Isten országát, uralmát maga az Isten tudja csak megvalósítani, és meg is fogja valósítani; ebben biztosak lehetünk. Nekünk csak az a feladatunk, hogy képességeink szerint körünkben az Isten országának értékeit terjesszük, és az evangéliumot hallhatóvá és láthatóvá tegyük. A többit nyugodtan bízhatjuk a Szentlélekre. Az ilyen felfogás ment meg bennünket mind a hektikától, mind a rezignációtól. Így ízlelhetjük minden nehézség közepette is a Szentlélek békéjét és örömét (Gal 5,22).

7) A liturgia: megjelenítő emlékünnep és elővételezés

A liturgia végzésének ideje elkülönül a mindennapok profán idejének egyhangú folyásától. Ez az idő, a Szentlélek jóvoltából, egybekapcsol üdvösségünk alapvető pillanatával, Jézus Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó misztériumával. Az epiklézisben kérjük, hogy a Szentlélek működése révén legyen a kenyér és bor Jézus testévé és vérévé. Jelen van a feláldozott Húsvéti Bárány, aki a mennyben élve „áll mintegy megölve” (Jel 5,6), és most itt, a Szentlélek erejével, belevonzza a hívő közösségét az ő „pászkájába”, vagyis az Atyjához való, szeretetben történő visszatérésébe. A szentmise és szentáldozás gyümölcse: egyre szorosabb egyesülés Krisztussal és az Ő Szentlélek által éltetett szeretetével. Így válik minden szentmise az eszkatologikus beteljesedés elővételezésévé és előkészítésévé. „Az Úr ezen (eszkatologikus) remény foglalójának és úti eledelnek hagyta övéire a hitnek azt a szentségét, amelyben az emberek által megmunkált természet elemei (az Úr) dicsőséges testévé és vérévé változnak át, a testvéri közösség vacsorájaként és a mennyei lakoma elővételezéseként.” (GS 38)

A liturgia tehát: ünneplés. Felülemelkedés, kilépés a profán idő folyamából, létbeli és tudatos egyesülés a világot szentháromságos szeretetközösségébe emelő Istennel. Ebbe az időbe azonban az ünneplők beleviszik egész mindennapi valóságukat; hittel, szeretettel és reménnyel egybefűzik azt a Krisztus-eseménnyel. Az ünnep után pedig küldetést kapva térnek vissza mindennapi idejükbe, hogy Isten szeretetének eszközeiként élve alakítsák a társadalmat és a világot a jó Isten jó akarata szerint.

8) Az emberi tevékenység megistenül

Az előbbiekben mondottak után e pont már nem szorul hosszú kifejtésre. Az üdvösség abban áll, hogy a Szentháromság önmagát adja az embereknek és közösségeiknek, hogy azokat megistenítse. Ez a folyamat az emberek tudatos hite, szeretete és szolgálata által valósul meg. Az Isten tevékenysége nem nyomja el és nem teszi feleslegessé az emberek szabad tevékenységét. A Szentháromság olyan szeretetközösség, amely szabad embereket vonz életébe.

Ezért a keresztény tökéletesség keresése nem von el a világtól, és nem is csak kötelességből fordul a világi feladatok felé. A világban és annak történelmében találunk rá az azokban működő Istenre. Ha megtagadnánk a világszolgálatot, megtagadnánk a velünk és bennünk levő Istenbe vetett hitünket.

Igaz, a hivatások különböznek. De egy szerető ember sem lehet közömbös a társadalom és a világ alakulása iránt. Találóan fogalmaz a II. vatikáni zsinat: „A Szentlélek egyeseket arra hív, hogy nyilvános tanúságot tegyenek a mennyei haza utáni vágyról, és ezt ébren tartsák az emberiség családjában; másokat arra szólít, hogy az emberek földi szolgálatára szenteljék magukat, és e szolgálatukkal készítsék elő a mennyei ország anyagát. Közben mindenkit felszabadít, hogy megtagadva az önszeretetet, és minden földi erőt az emberi életbe felvéve, lendüljön neki annak a jövőnek, amelyben maga az emberiség lesz Istennek tetsző felajánlássá.” (GS 38)

Nemcsak a szerzetesek vannak tehát hivatva a tökéletességre, hanem különbségtétel nélkül Jézus minden tanítványa. „Hiszen Isten mindegyikükre elküldte a Szentlelket, aki belülről mozgatja őket, hogy szeressék Istent teljes szívükből, teljes lelkükből és teljes elméjükből, és hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette őket.” (LG 40)

„Szeretni tisztán: megistenülés” – mondja Reményik Sándor „Béke” című versében. Ezzel a megistenüléssel vesz részt az emberiség az isteni kommunióban.

Nem is kell már mondanunk, hogy a kereszténységnek a fentiekben vázolt megélési módja kiküszöböli mindazokat a hibákat, amelyeket Vladimir Lossky nehezményezett a katolicizmusban. „Kéttüdős” kereszténység megélése ez, és ezé a jövő.

Hozzátehetjük, hogy az ilyen felfogás tökéletesen megalapozza azokat a politikai kívánalmakat is, amelyeket a nemrég Magyarország vezetését átvevő kormánykoalíció vall magáénak. Egy olyan Magyarország megteremtéséről van szó, amelyben mindenkinek esélye nyílik a valódi szabadságra és jólétre, biztosítható az egyén, család és ország biztonsága, kibontakoztatható a polgárok és közösségeik kezdeményezése és alkotóereje, kiteljesedik a parlamenti demokrácia, és mérséklődnek a társadalmi egyenlőtlenségek.

Óriási feladat ez, melynek megvalósításához hatalmas erkölcsi energia szükséges. Ennek az energiának forrása a Szentlélek, a szeretet Lelke. Az önzés, önteltség, gőg, haszonlesés mindent visszájára fordít. A magyar társadalmat építő embernek kell a hit, lelkesedés, bizalom, kitartás. Kell az ima, melynek révén az isteni ősenergiával jutunk élő kapcsolatba, hiszen helyesen mondta már többször is II. János Pál pápa, hogy „minden szívből, őszintén imádkozó emberben – bármilyen vallású legyen is – a Szentlélek működik”.

Méltán zárhatjuk fejtegetéseinket Szent Ambrus egyik himnuszának strófájával, mely tömören fejezi ki mindazt, amit eddig mondani akartunk:

 


Oláh Miklós

„KÜLDD  LE  A  SZENTLELKET  REÁNK  
ÉS  EZEN  ELŐTTÜNK  LEVŐ  AJÁNDÉKOKRA.  .  .”

(A Szentlélek a bizánci liturgiában)

Liturgikus gyakorlatunkban kialakult egy bizonyos imafüzér, amit „szokásos kezdet”-nek nevezünk, mert ezek a fohászok és himnuszok szokták bevezetni a liturgikus cselekményeket. Ennek első himnusza a Szentlélekhez szól. Találóan mondta Keresztes Szilárd megyéspüspök  – erre utalva –, hogy „a Szentlélek a szokásos kezdet”. Nem feladatom most, hogy az egész ebből kiinduló gondolatmenetet idézzem, de érdemes eltűnődni ezen az alkalmi és mégis nagyon mély és találó megjegyzésen.

Így az áldozati liturgia is ezzel a Szentlélek-hívó himnusszal kezdődik. A mai gyakorlat szerint ezt a pap ugyan csendesen mondja, de nagyon szükséges és hasznos lenne, ha minden résztvevő ezzel kezdené, mert a Szentlélek nélkül „nem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni.”1

I. Adjátok magatokat Istennek!

Állandóan visszatérő gesztus az önátadás: „. . . önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.” Amit mindig – bár különböző formában – a Szentlélek, illetve a teljes Szentháromság  a) dicsőítése vagy b)  segítségül hívása, illetve c) a segítség egyértelmű kijelentése vagy d)  az odaadás „megindoklása” követ:

a) „. . . és téged dicsőítünk, imádunk és neked hálát adunk, Atya, Fiú és Szentlélek, most és mindenkor . . .” „Hogy mindenkor hálaadással dicsőítsük a te legszentebb nevedet . . .”3

b) „Hogy hatalmad által mindenkor megőrizve dicsőítsünk téged, Atya, Fiú és Szentlélek . . .”4 Az igeliturgia végén a katekumenekért mondott imádság ezzel zárul: „Hogy ők is velünk együtt dicsőítsék a te legtisztább és fölséges nevedet, Atya, Fiú és Szentlélek . . .”5

c) „A te egyszülött Fiadnak kegyelme, irgalma és emberszeretete által . . .”6 „Mert te vagy, aki bő adományokat osztogatsz, s a te nagy és felséges neved magasztalóit örök dicsőségedre méltatod . . .”7

d) „Mert téged illet minden dicsőség, tisztelet és imádás, Atya, Fiú és Szentlélek . . .”8 „Mert tied a hatalom, tied az ország és a dicsőség . . .”9 „Mert jóságos és emberszerető Isten vagy.”10 „Mert te vagy a mi lelkünk üdvösségére mindeneket teljesítő igaz Isten . . .”11 „Mert te vagy összes javaink kútfeje s az üdvösség útjának oktatója . . .”12) „. . . mindeneknek megáldója és megszentelője . . .”13

II. Igazság és élet

 A III. antifóna csendes imájában ezt kéri a pap: „. . . Add, hogy a jelen időben igazságodat megismerjük, a jövőben pedig ajándékozz nekünk örök életet.”14 Ugyanezeket a kifejezéseket használjuk a fentebb említett bevezető himnuszban is, mint a Szentlélek megszólításait: „igazságnak Lelke” és „az életnek megadója”. Ez a csendes ima egyértelműen a Fiút, Jézus Krisztust szólítja meg: „Aki nekünk ezen közös és összhangzó imádságokat ajándékoztad, s azok kérelmeit, akik a te nevedben ketten vagy hárman egyetértenek, meghallgatni ígérted . . .”15  Jézus neve: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”16 A Szentlélekről is ezt valljuk: „az igazságnak Lelke . . . és az életnek megadója . . .” Milyen csodálatos összhang és egység! Ő adja nekünk Krisztust, Ő vezet el Krisztus megismerésére, és tesz képessé az elfogadására, mert Ő „minden jónak kútfeje . . .” további megszólítás az említett himnuszban). Abban a páratlan búcsúbeszédben, amit János apostol örökített meg,  néhány mondattal azután, hogy magát mint utat, igazságot és életet jelentette ki,  Krisztus is „az igazság Lelké”-nek nevezi a „Vigasztalót, aki mindörökké veletek marad”.17

A hit megvallása (a hiszekegy elmondása) közben a kehelytakaró a pap által magasra emelve csendesen lebeg az előkészített áldozati adományok felett, jelképesen utalva a Szentháromság Jordán-parti megnyilatkozásakor Krisztus felett galamb képében lebegő Szentlélekre. De egyben arra is figyelmeztet, hogy hitünk mély igazságait megismerni, igazán megvallani és megélni nem vagyunk képesek a Szentlélek nélkül.

Krisztust csak az érti meg, és Általa csak az jut el az Atyához, aki szereti Őt: „Aki pedig engem szeret . . . azt én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magamat neki.”18 Az Atya és a Fiú szeretete pedig a Szentlélek. Csak szeretve, vagyis a Szentlélekben kapjuk meg a kinyilatkoztatást, csak így ismerjük meg az Utat, és csak szeretve járhatunk ezen az úton, és juthatunk el Hozzá: „Mikor eljön a Vigasztaló, az igazságnak Lelke, akit az Atyától küldök nektek,  Ő tanúságot tesz rólam.”19 „Még sok mondanivalóm van, azonban nem vagytok elég erősek hozzá. De amikor eljön Ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.”20 És itt bezárul a kör: Krisztus az Út, a („teljes”) Igazság és az Élet.

Ezek után logikus, hogy amikor a pap az evangélium olvasása előtt így imádkozik: „Gyújtsd fel szíveinkben . . . istenséged ismeretének tiszta világosságát . . .”21 – akkor a Szentlelket kéri. Azt az Ajándékot, Aki által a Fiú emberré lett, Aki által a kenyér és a bor Krisztussá lesz. Azt a pünkösdi lángot kéri az Atyától, aki a tanítványokat valóban apostolokká tette: „Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.”22 Ezt az életadó ismeretet adja nekünk „az igazságnak Lelke” – sőt ő maga az életadó ismeret! Amikor azt mondja a főpapi imában az Úr: „Én igaz Atyám!. . . Megismertettelek velük, és meg is foglak ismertetni . . .”23 – akkor ezzel megismétli a Szentlélek elküldésének ígéretét.

III. Alkalmassá tesz

 A liturgia bevezető részében megszólítjuk és hívjuk a Szentlelket: „jöjj el, és lakozzál mibennünk. . .”24, de a továbbiakban nem Hozzá imádkozunk, hanem legnagyobbrészt az Atyához, és néhány esetben a Fiúhoz. Ez érthető, hiszen a Szentlélek maga az imádság bennünk – ha igazán (!) imádkozunk –, mert ő szeretet, igazság és élet, s ezek nélkül lehetetlen és képtelenség jól imádkozni.

Mire tesz alkalmassá? „Hogy Szentlelked ereje által feddhetetlenül és botlás nélkül, lelkiismeretünk tiszta bizonyságában segítségül hívhassunk téged minden időben és minden helyen. . .”25 „Szentlelked erejével tégy alkalmassá engem, ki az áldozópapi rend kegyelmével felruháztattam, hogy ezen szent asztalod előtt álljak, és feláldozzam szentséges és szeplőtelen testedet és drága véredet. . .”26 Az alkalmasságért való esedezés többször visszatér a liturgia folyamán, például a Szent Bazil által összeállított formában: „Tégy bennünket alkalmasokká ezen szolgálatra is Szentlelked ereje által. . . Mert Te vagy, aki mindenekben mindent művelsz. . .”27  A megemlékezések során így fohászkodik a pap: „Emlékezzél meg Uram, könyörületed sokasága szerint az én méltatlanságomról is, és bocsásd meg minden szándékosan vagy akaratlanul elkövetett vétkeimet. Ne tiltsd el bűneim miatt Szentlelked kegyelmét ezen előttünk fekvő ajándékoktól.” 28

A Szentlélek azonban nem csak „alkalmassá”, hanem „méltóvá” is képes tenni minket, gyarló teremtményeket: „Úristenünk . . . ki minket Szentlelked ereje által ezen szolgálatra méltattál. . .”29 Az Egyház nagyon tudatában van annak, hogy „képességünk (alkalmas voltunk) Istentől származik”. (Vö. 2Kor 3,5) Mintha csak a szent liturgia áhítattal és odaadó szeretettel való végzését, megélését fogalmazná meg Szent Pál: „. . . födetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, és dicsőségről dicsőségre ugyanazon képmássá változunk át az Úr Lelke által.30

IV. Közlés és közösség

A hitvallás utáni ünnepélyes Szent Pál-i áldás31 az Egyház mindkét ágának, Keletnek és Nyugatnak a liturgiájában kiemelt helyen szerepel. A nyugati liturgia zsinat utáni gyakorlatában bevezető szerepe van ennek az áldásnak, keleten viszont a hitvallásnak mintegy a megpecsételése, egyben közvetlen felkészítés és ráhangolódás a legfölségesebb áldozat bemutatására. A magyar liturgikus gyakorlatban „a Szentlélek közöltetése” kifejezés szerepel, ami a latin „communicatio S. Spiritus”-nak szinte tükörfordítása, szemben a görög szöveg „koinonia”-jával. Tulajdonképpen mindkét kifejezés helyes, hiszen nincs közösség közöltetés, vagyis a közösség létrehozása, megcselekvése  nélkül. Hiszen a Szentlélek nem egy vaskos, állandósult valóság az emberben, hanem hatalmas és személyes energia, aki azonban messzemenően figyelembe veszi az embernek Vele kapcsolatos magatartását. Ahogy az ember sem szobor, hanem folyton változó, cselekvő szabad személy – úgy kettőjük kapcsolata is élő és hullámzó valóság. Ezért tartom indokoltnak a koinoniát is meg a kommunikációt is.

 A. Bloom metropolita a magyarul Elmélkedések. Lelki utazás címen megjelent könyvében írja: „Emlékszem egy idős szerzetesre, aki azt mondta nekem: »A Szentlélek olyan, mint egy nagy, félénk madár, amely kissé távolabb a földre ereszkedett. Ha azt látod, hogy közelebb jön, ne mozdulj, ne ijeszd meg, engedd, hogy közelebb jöjjön hozzád.« Ez talán arra emlékeztethet minket, hogy a Szentlélek galamb képében szállt le. Ennek a leszálló, félénk és ugyanakkor önmagát odaadni kész madárnak a képe szentírási kép és jelentéssel teli. . .”32 

V. A Szentlélek hatása

A keleti liturgiában nagyon komolyan ki van hangsúlyozva az epiklézis, vagyis az, hogy a kenyér és a bor átváltozása a Szentlélek által történik: „. . . kérünk, könyörgünk, esedezünk, küldd le Szentlelkedet reánk és ezen előtted lévő ajándékokra, és tedd ezt a kenyeret Krisztusod drága testévé, s ami e kehelyben van, Krisztusod drága vérévé, átváltoztatván a te Szentlelkeddel.”33 Nincs értelme itt vitát kezdeni arról, hogy melyik pillanatban és milyen szavak hatására történik meg az átváltozás – a lényeges ti. az, hogy ez a csodálatos misztérium nem a szavak, hanem a Szentlélek „hatására” történik, ahogy Krisztus megtestesülése, ahogy a Szentírás és az Egyház létrejötte is. (Hasonló kérdést tehetnénk fel az Írásokkal, azok keletkezésével kapcsolatban is. Mikor történt a sugalmazás: amikor a szent író fejében megfogalmazódtak a gondolatok, vagy amikor tollat vett a kezébe, netán akkor, amikor az előttünk fekvő szöveg a végső formáját elnyerte, vagy éppenséggel akkor, amikor az olvasót megérinti az isteni üzenet?) A keleti egyház nem akarja eldönteni ezt a kérdést, hiszen ez csupán az idő sodrásában született és ahhoz idomult ember kérdése. A Katolikus Egyház Katekizmusa az epiklézisről szólva idézi Damaszkuszi Szent Jánost: „Azt kérdezed, hogy lesz Krisztus testévé a kenyér, és a bor Krisztus vérévé? Megmondom én neked: a Szentlélek jön erővel, és megcselekszi azt, ami felülmúl minden szót és gondolatot. . . Legyen az elég neked, hogy azt hallod: ez a Szentlélek által történik, ugyanúgy, mint amikor a Szent Szűzanyától és a Szentlélek által az Úr felvette a testet.”34

 A szolgálatot végző pap mélyen meghajol a krisztusi mondatok mindegyikének elmondása után, majd együtt magasba emeli a kelyhet és a diszkoszt e szavakkal: „Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel mindnyájunkért és mindenekért.”35 És csak ezek után következik az epiklézis (a Szentlélek leesdése).

VI. Vetés és aratás

 Liturgiánk sajátos összefüggést lát tehát a Szentlélek és a krisztusi áldozat között. Erre utalnak a továbbiak is: az Úr imáját megelőző ekténia (könyörgéssorozat) egyik kérése így hangzik: „Hogy a mi kegyelmes Istenünk kedves lelki illat gyanánt elfogadván azokat (ti. „a bemutatott és megszentelt drága ajándékok”-at) . . . küldje le nekünk isteni malasztját és a Szentlélek ajándékát, könyörögjünk az Úrhoz.”36 Hasonlóan szól a Bazil-liturgia is az áldozati adományoknak az oltáron való elhelyezése után: „Fogadj el minket . . . hogy méltók legyünk . . . neked . . . áldozatot bemutatni, melyet kedves lelki illat gyanánt a te szent és szellemi oltárodra fogadván, viszont küldd le nekünk Szentlelked malasztját.”37 Ugyanott az epiklézis után ezt imádkozzuk: „Minket pedig mindnyájunkat, kik egy kenyérben és egy kehelyben részesülünk, egyesíts egymással az egy Szentlélek közöltetésében.”38 A Szentlélek tehát nemcsak kezdet, hanem következmény is, nemcsak vetés, hanem termés is. „Ő az élet és életadó, világosság és megvilágító, legtisztább jóság és a jóság forrása. . .”39 Hosszas meditációra ad alkalmat és még inkább felszólítást önvizsgálatra ez a mondat: „Ma az apostolokat megújítja a Szentlélek, ki bennük újul meg.”40 Azt hiszem, ez utalás arra, hogy a Szentlélek befogadásában, felismerésében, a Vele való bizalmas kapcsolatban és együttműködésben mindig fejlődnünk, haladnunk kell, hogy Ő egyre akadálytalanabbul működhessen bennünk. Ezt akarja kifejezni, erre utal a fenti idézet: „. . . a Szentlélek, aki bennük újul meg.”

Amíg a nép a diakónus vezetésével az említett könyörgéseket végzi, azalatt a pap csendesen imádkozik: „. . . Kérünk, könyörgünk, esedezünk, tégy méltókká bennünket, hogy ezen szent és szellemi asztalról tiszta lelkiismerettel részesüljünk mennyei és halhatatlan titkaidban a bűnök bocsánatára, a vétkek elengedésére, a Szentlélek közöltetésére, a mennyország elnyerésére, a benned való bizalomra, nem pedig ítéletre vagy kárhozatra.”41 A hívek könyörgésének zárómondata is ezt emeli ki: „A hitnek egységét és a Szentlélek közöltetését kérvén, önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.”42  Költői nyelven fogalmazza meg ezt a pünkösdi ikosz, amelyben Krisztus segítségét kérjük az egységhez, s hogy így eljuthassunk a Szentlélekhez: „Közelíts hozzánk, közelíts, ó mindenütt Jelenlévő, légy mindenkor velünk, mint apostolaiddal, és egyesítsd mind, akik téged szeretnek, ó Irgalmas, hogy egyesülten dicsőíthessük a te legszentebb Lelkedet.”43

A nagy ostyához hasonlóan a keleti liturgia áldozati anyagában is van egy aránylag nagyobb kenyér-rész, amit szentáldozás előtt négyfelé tör a pap, és annak egyik részével a kehely fölött keresztet jelezve és azt a kehelybe bocsátva mondja: „A Szentlélek hitének teljessége.”44Csodálatos hitvallás ez Krisztus áldozata és az Eucharisztia valósága, valamint a Szentléleknek mindezekben való hathatós közreműködése mellett. Ez után  következik imádságos életünk egyik drágagyöngye, a kenyér és bor színében jelenlévő Krisztus megszólítása és Hozzá intézett bensőséges, szeretetteljes vallomás.45

Az is a két isteni Személy közötti csodálatos együtt- és egymás által cselekvésre figyelmeztet, hogy az áldozás befejezése után, a szentséggel adott áldásra a nép válaszaként felhangzik az egyik pünkösdi himnusz, a Szentlélek kiáradásának velős összefoglalása: „Láttuk az igazi világosságot. Vettük a mennyei Szentlelket. Megtaláltuk az igaz hitet. Imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot, mert ez üdvözített minket.”46 Erre a himnuszra utalva és azt idézve mondja a Katolikus Egyház Katekizmusa is: „Ezen a napon nyilvánul meg a maga teljességében a Szentháromság. E naptól kezdve a Krisztus által bejelentett királyság mindenki előtt nyitva áll, aki hisz benne: még a test alázatában élnek, hitükkel azonban már részesednek a Szentháromság közösségében. A Szentlélek eljövetele»az utolsó idők kezdete«, az Egyház ideje, mely örökli, de még nem tölti be a királyságot.”47

VII. Rokonság Istennel

Hogy milyen kegyelmekről lehet szó, azt megsejthetjük a Bazil-liturgiának a „Méltó és igazságos . . .” utáni csendes imájából, ahol a Szentháromság csodálatos dicsőítésében ezt mondja a Szentlélekről: „. . . a Szentlélek az igazság Lelke, a fiúvá fogadtatás ajándéka, a jövendő örökség záloga, az örök javak kezdete, az elevenítő erő s a megszentelés forrása, melyből minden okos és értelemmel bíró teremtmény erőt merítve néked szolgál, s örök dicsőítést zengedez. . .”48 Majd a „Szent, szent, szent . . .” éneklése közben: „. . . Krisztus . . . belőlünk készített a maga számára választott népet, királyi áldozópapi rendet és szent nemzetet, megtisztítván bennünket a vízben és megszentelvén a Szentlélekben. . .”49 A Szentatya így kommentálja ezt: „Szent Baszileosz anaforájának ez a himnusza nagyon jól kifejezi és összefoglalja a Lélek szerepét az üdvrendben. A Lélek, akit megkap minden megkeresztelt, mindegyikünkben működik a karizmák által, és mindegyikünk emlékezetébe idézi Isten parancsait. Maga a Lélek az, aki lelkesíti az Egyházat, szervezi és élteti ajándékai által, és megalkotja mint »lelki« és »karizmatikus« testet.”50  A KEK pedig így foglalja össze: „A liturgiában megvalósul a Szentlélek és az Egyház legbensőbb együttműködése.51 A Szentlélek nevelője Isten népe hitének, létrehozója »Isten remekműveinek«, amelyek az Újszövetség szentségei.52  A Szentléleknek az a küldetése az Egyház liturgiájában, hogy felkészítse a gyülekezetet a Krisztussal való találkozásra. . .”53

Ratzinger méltán írja: „Nagy Szent Vazul egészen az Egyház liturgiájából merítette a Szentlélekről . . . szóló tanítását; a Szentlélekről írott könyve pedig legmélyebb tartalma szerint nem más, mint a liturgia teológiája.”54 Aki igazán elmélyed ezekben a liturgikus szövegekben és átéli azokat, az megérti a következő, Antiochiai Szent Ignácnak tulajdonított hívást: „Jöjjetek, egyétek a lángot, amely belőletek a tűz angyalait fogja létrehozni, és ízleljétek a Szentlélek ízét, hogy neveitek fel legyenek majd írva a szellemi hatalmasságok közé.”55 Erre a következtetésre jut M. J. Gouillou OP is, aki Nazianzi  Szent Gergelyt idézi: „Elfog a csodálat, ha neveinek sokaságára emlékezem: Isten Lelke, Krisztus Lelke, Krisztus megismerése, a gyermekség lelke. Ő újít meg a keresztségben és a feltámadásban. Ott fú, ahol akar, fény és élet forrása. Templommá tesz, megistenít és tökéletesít engem. . . Isten minden működésében Ő van jelen.” Majd hozzáteszi: „A Szentlélek a szentségek által osztja szét magát, elsősorban az Eucharisztia által. Átalakítja az embert, megisteníti őt.”56 Vanyó László egyik tanulmányában ezt látja  az ősegyház életében is: „A konvertita – megtérése után – nem tantételeket vett át az Egyháztól, hanem Lelket is kapott, amely bevonta őt egy közösségbe, mely természetfölötti életét a liturgiában élte. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a liturgikus, eucharisztikus közösség volt kiváló értelemben vett pneumatikus közösség.”57 Ezt támasztja alá már a Didakhé megállapítása is: „Ő (Isten) nem azért jött, hogy látszat szerint hívjon, hanem azokat, akiket a Lélek előkészített.”58

Ez indokolja a Szentlélek hívását, befogadását mindjárt a liturgia elején: hogy „előkészítsen” minket, s egyúttal figyelmeztessen: semmit sem ér a „látszat szerint” való részvétel! „A Fiút csak a Szentlélekben lehet imádni – az Atyát sem lehet hívni, csak a Fiúvá fogadás Lelkében.”59 „A Szentlélek által történik . . . a fogadott fiúság elnyerése, általa merészeljük Istent Atyánknak hívni”60 „A Lélek által valósul meg a rokonság Istennel.”61

VIII. Tökéletes ajándék

A vasárnapi I. antifóna így szól: „Örvendezzetek az Úrnak, minden föld, mondjatok dicséretet az ő nevének. . .”62  Ez a biztatás is a Szentlélektől származik, és Hozzá vezet. Hermász Pásztora mondja: „Vesd el magadtól a szomorúságot, és ne gyötörd a benned lakó Szentlelket, nehogy az Úr előtt ellened forduljon és elhagyjon téged. . . Inkább a vidámságot öltsd magadra, amely az Isten előtt mindig kedves, szívesen fogadott – és örvendezzél Benne. . . A szomorkodó ember megszomorítja a Szentlelket, amelyet még mint vidámat kapott meg az ember.”63 II. János Pál pápa fentebb idézett enciklikájában így folytatja: „Innen Szent Baszileosz felemelkedik a Lélek titokzatos és megközelíthetetlen dicsőségének derűs szemléléséhez, megvallva, hogy ez a Lélek minden emberi teremtményt felülmúl, Király és Úr, mert Ő formál át minket, hogy az isteni természetben részesülhessünk, és  Szent, mert Ő szentel meg minket. Baszileosz tehát, miután hozzájárult az egyház Szentháromság-hitének megfogalmazásához, a szívéhez is szól, és a Vigasztaló ragyogó megvallásával vigasztalja az egyházat.”64

A reggeli istentisztelet (utrenye) koronája a „nagy doxológia”, amelyben ezt énekeljük: „Áldott vagy, te Szent, világosíts meg minket a te igazságaiddal . . ., mert nálad van az életnek forrása, és a te világosságodban látjuk meg a világosságot”65, „azaz a Lélek megvilágosításában – teszi hozzá Szt. Bazil. – Az egy Lélektől indul ki tehát az istenismeret útja. . .”66 „Aki tekintetét a Lélekre függeszti, az dicsőségétől valahogy átalakul, ragyogóbbá válik, a Lélek igazságának fényétől megvilágosodik szíve.”67 Ezt a gondolatot halljuk Nazianzi Szt. Gergelytől is: „Az Atya fényéből ragadjuk meg a Fiú fényét a Lélek világosságában: a Szentháromság tömör és a legszükségesebbekre szorítkozó teológiáját.”68 Mindennapi tapasztalatunknak felel meg a Szentírás (és az Egyház) szóhasználata, amely szerint a „világosság” és az „igazság” azonos tartalmú, felcserélhető fogalmak: „. . . világosíts meg minket a te igazságaiddal.” Ez is a Szentlélekre való egyértelmű utalás, akárcsak az Apostolnál: „Isten, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon fény«, világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy felragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.”69

IX. Ajándék és ajándékozó

Nemeshegyi Péter SJ felhívja a figyelmet, hogy „a Szentlélek ajándéka” kifejezés, amely magyar nyelven mind a latin, mind a görög szertartásban szerepel, könnyen félreérthető: „Ami az ajándékot illeti, Szent Péter pünkösdi beszédében van egy pontosan, mégis félreérthetően fordított hely70: »Mindegyitek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát.« Mintha Péter a Szentlélek által osztogatott ajándékról beszélne, holott helyesen így értelmezendő ez a mondat: Ajándékul megkapjátok a Szentlelket. Az ajándék ui. maga a Szentlélek. Ajándékul kapjuk Őt az Atyától és a föltámadt Krisztustól.” 71

Mi is az „ajándék”? Ingyenesen, jó szívvel adott, a megajándékozottnak kedves és egyben hasznos, örömet szerző érték, amely az ajándékozót is „képviseli”, kifejezi, a kettőjük közötti kapcsolatot fejleszti és erősíti. A Szentlélek már Isten benső életében is ajándék: az Atya és a Fiú kölcsönös, határtalan szeretete. „Az Atyának és a Fiúnak a Lélekben való egyesülése annyit jelent, hogy egységük nem a birtoklás, hanem az ajándékozás egysége – egységük önátadás, és önátadást hoz létre.”72  És Isten ezt az Ajándékot adja nekünk: a Szeretet-Lélek által átölel és betölt minket, bevon a Szentháromság közösségébe, végtelenségének teljességébe. „Ez nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka.”73

Tehát „Isten szeretete kiárad szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.”74 Nem meglepő, hogy a Szentlélek ajándékozásával kapcsolatban rendszerint az „áradás”, „árasztás”, „betöltés” szavakat és a tűz,  vihar hasonlatokat használja a Szentírás. Ha valaki átélt már árvizet, gátszakadást, szökőárt, ha látott működő vulkánt, ha tapasztalta a vihar félelmetes erejét, akkor az megsejtheti az e szavak mögött rejtőző, igazából kimondhatatlan drámai eseményt: a Lélek működését. Hogy a teljes valóságtól mégis meny- nyire elmaradnak ezek a nagyon kifejező képek, mutatja az, amiben Illés prófétának volt része a Hóreb hegyén: „Az Úr nem volt a szélviharban . . ., nem volt a földrengésben . . ., nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte. Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével. . .”75 Az „enyhe szellőben” volt az Úr. És szelíd galamb képében a keresztelkedő Messiás fölött. . .

„A görög »paraklétosz« szó . . . nem valakinek a természetét, hanem a szerepét jelöli: az, akit »valaki mellé hívnak« (para-kaleo, ad-vocatus), az asszisztens, az ügyvéd, a támogató szerepét játssza.”76 Hol tűz és vihar, hol enyhe szellő és szelíd galamb a Szentlélek. Igazán a szívünkből szól Szent Pál, amikor azt mondja: „Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért.”77

De Ő egyben bőkezű Ajándékozó is: „Mindent megad a Szentlélek: jövendöléseket sugalmaz, az egyház szolgáit tökéletesbíti, a halászokat hittudósokká avatja, egyházi gyülekezetet alapít. . .”78 Mennyire jogos mindnyájunk esetében az Úr Jézus felkiáltása: „Ha tudnád-ismernéd az Isten ajándékát!. . .”79

„A Szentlélek a szokásos kezdet?” Igen. Ezzel az ajándékkal közelít hozzánk Isten, és ezzel az ajándékkal tesz képessé arra, hogy felfogjuk és elfogadjuk Őt. Találóan mondja a keleti liturgia záró imája: „minden tökéletes ajándék fölülről van . . .”80  És a zsoltárt idézve  a pünkösdi zsolozsmában, meg a mindennapokban is: „. . . megerősíttetvén . . . a hitben, szüntelenül  így könyörgünk hozzád: A te Szentlelkedet ne vedd el tőlünk, Emberszerető!”81

Az Egyház, Isten népe ismételten kifejezi és megvallja bizalmát a Szentlélekben: „A te jó Lelked elvezet engem a biztos földre.”82

Jegyzetek

1Róm 8,26;

I:  2 A görög szertartású katholikus egyház szent és isteni Liturgiája. Nyíregyháza 1920. 154. o. (Továbbiakban: Liturgikon). 3 Görögkatholikus Egyházi Szerkönyv /Euchologion, továbbiakban Euch./ SZIT, 1964. 255.;   4 Liturgikon 124.;  5 Uo. 122.;  6 Uo. 149.;   7 Euch. 252.; Liturgikon. 111.;  9 Uo. 113.;  10 Uo. 114.;  11 Euch. 234.;  12 I. m. 243.;  13 I. m. 256.  

II:   14 Liturgikon 115.; 15 Mt 18,19;  16 Jn 14,6;  17 Jn 14,16;  18 Jn 14,21; 19 Jn 15,26;  20 Jn 16,12–13;  21 Liturgikon 119;  22 Jn 17,3;  23 Jn 17,28.

III:  24 Liturgikon 108;  25 I. m. 123; 26 I. m.125; 27 I. m. 228.;  28 I. m. 259; 29 I. m. 234.; 30 2Kor 3,18.

IV:  31 2Kor 13,13; 32 Élet és Világosság Kiadó, Nyíregyháza, 1989.; 38.

V:  33 Liturgikon 139.;  34 A Katolikus Egyház Katekizmusa, SZIT,1998. 1106. o. (Továbbiakban: KEK); 35 Liturgikon 137.  

VI:  36 I. m. 146.;  37 I. m. 234.; 38 I. m. 251.; 39  Dicsérjétek az Urat! Görögszertartású katolikus énekeskönyv, SZIT, Bp.1974. 468. (Továbbiakban: Énekeskönyv); 40 I. m. 470.; 41 Liturgikon 146.; 42 Uo. 147.;  43 Énekeskönyv 463.; 44 Liturgikon 150.;  45 „Hiszem, Uram, és vallom, hogy te vagy valóban Krisztus, az élő Isten Fia, ki a világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok.

A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia, mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztevő, megvallak Téged:

Emlékezzél meg rólam, Uram, midőn eljössz a te országodba.
Emlékezzél meg rólam, Uralkodó, midőn eljössz a te országodba.
Emlékezzél meg rólam Szent, midőn eljössz a te országodba.

Ne váljék, Uram, ítéletemre vagy kárhozatomra a te szent titkaidban való részesülés, hanem lelkem és testem meggyógyulására.

Hiszem, Uram, és vallom, hogy ez,  amiben most részesülök, valóban a te valóságos és legtisztább tested, s a te valóságos elevenítő véred. Kérlek, add, hogy ezeket méltóan vegyem magamhoz bűneim bocsánatára s az örök életre. Ámen.” (Liturgikon 150.);  46 Uo. 152.  47 KEK 732. o.

VII:   48 Liturgikon 239.;   49 I. m. 243.;  50 II. János Pál pápa enciklikája Baszileiosz halálának ezerhatszáz éves évfordulójára. Lásd: Óker. Írók 6.23.;  51 KEK  1108. o.;  52 I. m. 1091. o.;   53 I. m. 1112. o.;  54 Teológia, 1981. 201–202.;   55 Opera omnia. Giessen 1873. II. 32.;  56 Az orthodoxia lelkisége. Kéziratban;   57 A hit közvetítésének formái. JEL X. 3. 70.;   58 IV. 10. Óker. Írók 3.95.;  59 Nagy Szent Bazil a Szentlélekről szóló könyve 11. fej. Óker. Írók 6.102.;   60 Uo. 15. fej. 36.;   61 Uo. 19. fej. 49.  

VIII:   62 Liturgikon 112.;   63 Óker. Írók 3. 293.;  64 Uo. 6. 23.;  65 Énekeskönyv 38. o.;  66 Óker. Írók 18.47.;  67 Uo. 21. fej. 52,  6. 132.;   68 5. teol beszéd. Óker. Írók 6. 375.;  69 2Kor 4,6.

IX: 70 ApCsel 2,38.;   71 A Szív;   72 Xavier Léon-Dufour: Biblikus Teológiai Szótár (Róma, 1974. Továbbiakban BTSZ.) 629. o.;  73 Ef 2,8;  74 Róm 5,5.;  75 1Kir 19,11–13;  76 BTSZ. 1077.;  77 2Kor 9,15;  78 Énekeskönyv 456.;  79 Jn 4,10;    80  Liturgikon 154.;   81 Énekeskönyv 457.;  82 Uo. 459.



Dolhai Lajos

A  SZENTLÉLEK  ÉS  A  BETEGEK  SZENTSÉGE

    A liturgikus reform Egyházunk II. vatikáni zsinat utáni megújulásának centruma és legláthatóbb megnyilvánulása, amit a liturgikus konstitúció a Szentlélek különleges kegyelmének tekint (vö. SC 43)1.

    A zsinat liturgikus konstitúciójának szellemében az Egyház a zsinatot követő időben sorra megújította a szentségkiszolgáltatás addigi formáit. VI. Pál pápa Sacram Liturgiam kezdetű, a liturgia megújítására vonatkozó zsinati határozatok érvénybelépéséről szóló rendelkezése után (1964) egészen 1972. december 7-ig kellett várni a betegek szentségének új szertartáskönyvére, amely már a liturgikus konstitúció szellemében készült. A megújítás hosszan tartó folyamata szinte utalni akar arra, hogy mint a többi szentség esetében, itt is többről van szó, mint csupán a szentség rítusának kisebb-nagyobb megváltoztatásáról. A Sacram unctionem infirmorum kezdetű pápai rendelkezés, az új ordó előtt található teológiai-lelkipásztori bevezetés (Praenotanda) és az új szertartáskönyv egésze teológiai szempontból is jelentős. J. Feiner szerint „az apostoli rendelkezés és az új rituálé fordulópontot jelent a betegek szentségének történetében”.2 A leglényegesebb újdonság kétségtelenül az, hogy a „haldoklók szentsége”, az „utolsó kenet” ismét a betegek kenetévé lett.

    A következőkben liturgikus-teológiai elemzés segítségével arra szeretnénk rámutatni, hogy pneumatológiai szempontból is figyelemre méltó az új rituálé.3 A különböző könyörgések (euchológia), a szentség „formája” és a szertartás egyes szimbólumai egyértelműen tanítják, hogy betegségünkben, gyengeségünkben „segítségünkre siet a Szentlélek”. Csak az Ő kegyelmi segítségével tudjuk hitből fakadó türelemmel  vállalni a betegséget. A „lex orandi lex credendi” teológiai alapelv értelmében egy konkrét példán is igazolhatjuk, hogy a szentségek által közvetített kegyelem a Szentlélek kegyelme. Ezért érthető, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa (1993) – kissé szokatlan megfogalmazásban – a Szentlélek „remekműveinek” nevezi a szentségeket (KEK 1091).4 Az egyik legújabb szentszéki megnyilatkozás kifejezetten is tanítja, hogy „a kiszolgáltatott szentség hatékonysága az alapító Krisztus szavából és a Szentlélek erejéből való, akit az Egyház az epiklézisben gyakran segítségül hív.”5 II. János Pál pápa kívánsága szerint a 2000. jubileumi év második előkészületi évéhez hozzátartozik a Szentlélek jelenlétének és tevékenységének újrafölfedezése a szentségekben. Mert „Ő működik az Egyházban szentségileg, elsősorban a bérmálás által és a sokféle karizma, feladat és szolgálat által, melyeket Ő támaszt az Egyház javára”.6

    A rituálé pneumatológiai szempontból jelentős anyaga, főként azok az imádságok, amelyek a Szentlélek jelenlétéről tanúskodnak ebben a szentségben, kissé szétszórtan találhatók meg az új ordóban. A szövegek száma nem nagy, de teológiai szempontból jelentősek, mert egyértelműen és mélyen rámutatnak a Szentlélek működésére. A kézrátétel és az olajjal való megkenés pneumatológiai vonatkozásai mindenképpen figyelmet érdemelnek. Nagyon jelentős a lelkipásztori bevezető 6. pontja, amelyben a rituálé a szentség teológiai jellegű  definícióját adja. Még a szentírási olvasmányok elemzése is tanulságos számunkra. A pneumatológiai dimenzió megjelenését akkor értékeljük igazán, ha röviden összehasonlítjuk az új rituálét a régivel. Mindezek együtt győznek meg bennünket arról,  hogy az Egyház liturgiája szerint a Szentlélek valóban jelen van, és hatékonyan működik ebben a szentségben.

    1. A szövegek elemzése

    a) Az első, számunkra jelentős kijelentésekkel már  VI. Pál pápa apostoli konstitúciójában és a praenotandában találkozhatunk.

    A konstitúció idézi a tridenti zsinatot, amely a reformátorokkal szemben a betegek kenetének isteni alapítását kinyilvánította, és kifejtette főként a szentségi jelleget és a szentségi hatást: „A szentségi mivolt ugyanis a Szentlélek kegyelme7, akinek a kenete a még megbocsátásra szoruló vétkeket és a bűn maradványait eltörli, a beteget megkönnyebbíti és megerősíti, felszítva benne az isteni irgalmasság iránti nagy bizalmat.”8 A magyar kiadásban „Előzetes tudnivalók” címmel összefoglalt pasztorális teológiai rész – összhangban az apostoli konstitúcióval – kifejezetten is kijelenti: „Ez a szentség a Szentlélek kegyelmét adja a betegnek. Ez a kegyelem az egész embert segíti az üdvösségre, felszítja Istenbe vetett bizalmát. . .” (Ordo Unctionis Infirmorum9 = OUI 6. pont.) Kár, hogy ez a teológiai bevezető nem részletezte jobban a pneumatológiai vonatkozásokat.

    A szentségkiszolgáltatás szertartásában a Szentlélek jelenlétével először az olaj megszentelésére szolgáló imádságszövegekben találkozunk (vö. OUI 75a; 75b; 127; 242). Az elsődlegesen ajánlott formula (OUI 75a) az egyik legősibb, valószínűleg az V. századból származó olajszentelő imádság. Először a Sacramentarium Gelasianum első kiadásában találkozunk vele. Az új szertartáskönyvben a régi szöveget kissé átformálták: új kezdő résszel bővült, amely az áldás szentháromságos jellegét hangsúlyozza. A pneumatológiai szempontból jelentős rész a következő: „Kérünk, küldd el vigasztaló Szentlelkedet a mennyből erre az olajra. . . Szent áldásod által legyen ez az olaj testi-lelki oltalom mindazoknak, akik a szent kenetben részesülnek.” Ugyanez a gondolat figyelhető meg az olajszentelő imádság másik formájában: „Áldott légy Istenünk, vigasztaló Szentlélek, aki gyenge testünkbe a magad erejét öntöd!”(OUI 75b.) Ezt a formát akkor használhatjuk, ha a pap már megáldott olajat visz magával. Ez az imádság a megáldott olaj fölött mondott hálaadó imádság része. Mindkét formula tanítja, hogy a Szentlélek ereje teszi hatékonnyá ezt a szentséget, amely testünk és lelkünk oltalmára és gyógyulására szolgál.

    b)  A legjelentősebb szöveg számunkra a szentség új „formája”, amely önmagában is tükrözi e szentséggel kapcsolatos újfajta látásmódot. A megújított Rituálé a szentségi forma középpontjába állítja a vigasztaló és erősítő Lélek kegyelmét, hangsúlyozza a Szentlélek jelenlétét és működését e szentségben.10 Az új imádság szövege: „E szent kenet által és nagy irgalmasság szerint segítsen meg az Úr téged a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” (OUI 25, 76, 128, 135.) Az új megfogalmazás értékét akkor látjuk igazán, ha majd a későbbiekben a megújított szentségi formát összehasonlítjuk a régivel.

    c) A megkenés utáni első könyörgés (OUI 77) a zsinat előtti rituálé idevonatkozó imádságát veszi át, kisebb változtatással. Elhagyja belőle a Jakab levélből vett részt, és rövidebben így imádkozik: „Megváltó Jézusunk! Gyógyítsd meg beteg testvérünket a Szentlélek kegyelmével! Orvosold sebeit, bocsásd meg bűneit! Szüntesd meg minden testi-lelki fájdalmát! Add vissza teljes egészségét, hogy irgalmad által felépüljön, és munkájához visszatérhessen!” A VII. fejezetben van egy másik, szabadon válaszható könyörgés is, amelyet az ún. „törődött öregért” ajánlatos imádkozni. A pap a Szentlélek teljességét kéri a beteg számára. Kéri az Urat, hogy a beteg „Szentlelked ajándékaival megerősödve” hitében szilárdan és reményében kitartóan példát adjon. (OUI 243). A könyörgések között kiemelendő még a betegáldoztatás utáni oráció is, ahol a pap így imádkozik: „Hálát adunk neked, Urunk, szent ajándékodért, és kérjük kegyelmedet, hogy akiket eltöltött a Szentlélek ereje, mindvégig szolgáid maradjunk.” (OUI 236.) A szentségkiszolgáltatás befejező részében a szentháromságos áldás mellett új elem a hármas invokáció, amelyben többek között ezt kérjük: „Világosítson meg a Szentlélekisten!” (OUI 79.)    

    d) A megújított szentségkiszolgáltatás egyik újdonsága az, hogy a szentségkiszolgáltatás szerves része az Isten igéjének olvasása. A szentségkiszolgáltatás alapformájában (rendes szertartás) az előírt bibliai szakasz a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyítása (Mt 8,5–10.13).  A különféle szövegváltozatokat tartalmazó VII. fejezetben más lehetséges olvasmányok is vannak. (OUI 152–229.) Ezek között négy olyan szentírási olvasmány is található, amely implicit módon utal a Szentlélek jelenlétére. Izajás jövendölésének (61,1–3a) mondanivalója az, hogy az Úr Lelke küld, hogy mindenkit megvigasztaljunk szomorúságában. A Római levél részlete arra figyelmeztet, hogy „azok az Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel” (8,14–17), de Krisztus társörökösei csak akkor lehetünk, ha előbb vele együtt szenvedünk. A másik részlet a Római levélből (8,18–27) hozza a legszebb gondolatot, mely szerint „gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek”. A közvetlen halálveszély esetére ajánlott olvasmány a Jelenések könyvéből (22,17.20–21) azt tanítja, hogy a Lélek és az Egyház – mint jegyes – hívja az Urat: „Jöjj el, Uram Jézus!”

    A szöveganalízis végén összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az új rituálé ismételten beszél a Szentlélek kegyelméről; a Megváltó Jézustól a Szentlélek megerősítő kegyelmét kéri, és kifejezetten is említ néhány olyan kegyelmi hatást, amely a Szentlélek jelenlétéből következik.

     2. A régi és az új szentségi forma összehasonlítása

    VI. Pál pápa apostoli rendelkezése kijelenti: „A szentségi formulát úgy változtattuk meg, hogy – Jakab szavait visszaadva – a szentségi hatásokat megfelelőbben fejezze ki.” Ennek igazolására segítségünkre lehet a régi és az új szentségi forma nyelvi és tartalmi összehasonlítása.


    Rituale Romanum 1614               OUI 1972

1. E szent kenet által    1. E szent kenet által

    és nagy irgalmassága szerint        és nagy irgalmassága szerint

2.     2. segítsen meg téged az Úr

        a Szentlélek kegyelmével;

3.     3. Ámen.

4. bocsássa meg az Úr mindazt,    4. Szabadítson meg bűneidtől,

    amit ................. vétkeztél.

5.      5. üdvözítsen téged,

6.      6. és erősítsen meg jóságosan!

7.      7. Ámen.

    A szentség régi formájával a XIII. századi Pontificale Romanumban találkozunk először.11 A forma a szentség hatásai közül csak egyet emel ki: a bűnök bocsánatát, és ez erőteljes hangsúlyt kap azzal, hogy mindegyik érzékszerv megkenésekor használni kellett. Részben érthető, hiszen ebben a korban a szentség felvevője az örökkévalóságba készülő haldokló, és a betegek kenetének, az utolsó szentségnek az a hatása, hogy előkészíti a „nagy útra” és az üdvösségre: megbocsátja bűneit, és megszabadítja a bűn okozta lelki gyengeségekből.

    Az új szentségi forma kezdő szavai azonosak a régivel (E szent kenet által. . .), míg a második rész (segítsen meg. . .) a forma  szövegében új elem, és világosan tanítja, hogy a szentség által közvetített valóság (az ún. res sacramenti) a Szentlélek kegyelme. Ezt a  megfogalmazást már megtalálhatjuk a tridenti zsinat határozataiban is (DS 1696), de sajnálatos módon az V. Pál pápa által jóváhagyott régi Rituale Romanum nem változtatta meg a kora középkor óta használt formát – jegyzi meg Pierre M. Gy a tridenti zsinat és a régi rituálé teológiájának összehasonlításakor.12 A forma második részében (vö. 4., 5., 6. pontok) könnyű felfedezni Szt. Jakab apostol levelének teológiai szempontból fontos igéit (5,15). Egyértelmű, hogy a megújított szentségi forma a betegek kenetének további hatásait az apostoli levél három állítmányával akarja kifejezni: „segítsen meg”, „üdvözítsen” és „erősítsen meg”. Jelen van, de a régi formához képest kevésbé hangsúlyozottan, a bűnök bocsánatának hatása is.

    A nyelvi és tartalmi elemzésből kitűnik, hogy a megújított szertartás a szentségi forma középpontjába állítja a vigasztaló és erősítő Lélek kegyelmét, kiemeli a Szentlélek jelenlétét és működését a szentségben. Az egyház mindenekelőtt a Szentlélek kegyelméért könyörög, hiszen Ő az, aki gyöngeségünkben segítségünkre siet (Róm 8,26). A szentségi formában szereplő egyéb hatásokat mind úgy kell tekintenünk, mint a Lélek ajándékainak gyümölcsét. Az imádság szövegének felépítése, az egyes részek eltérő hangsúlyozása láthatóan erre akar utalni.

    A régi Rituale Romanumban csak egy helyet találunk, ahol az imádság szövege kifejezetten rámutat a Szentlélek működésére a betegek kenetében. A betegek megkenése utáni oráció volt ez, amit az új ordó is átvett (OUI77). A megújított szertartáskönyv nem elégszik meg ezzel, hiszen az egyéb könyörgések is utalnak a Lélek erejére, amely a gyengeségben erőt és enyhülést ad a szenvedő embernek (OUI 75, 79, 242). A megkenés utáni egyik könyörgés ezért a Szentlélek kegyelmének teljességét (Spiritus tui plenitudine confortatus, OUI 243) kéri a beteg számára.

    Tanulságos és sokatmondó számunkra, hogy az eddigi nyugati hagyománnyal szemben, amely a szentségi formában mindig csak indikatív jellegű formulát használt („Én megkeresztellek. . .”), megjelenik a bérmálás és a betegek keneténél a deprekatív megfogalmazás („Segítsen meg téged. . .”). Az indikatív megfogalmazásban az a nyugati meggyőződés és teológiai szemlélet tükröződik, hogy a szentségkiszolgáltató pap „in persona Christi” (Krisztus személyében és képviseletében) cselekszik, míg az újfajta megfogalmazás, ami a keleti egyházban általános, előtérbe állítja a Szentlélek személyét és működését.13

3. A kézrátétel és az olajjal való megkenés

    Nemcsak a különböző imádságok, hanem a szentségkiszolgáltatás két fontos mozzanata, a kézrátétel és az olajjal való megkenés is a pneumatológiai dimenzió jelenlétére emlékeztet bennünket. Ezt már az ó- és újszövetségi Szentírásból is egyértelműen igazolhatjuk.14

    A kézrátétel a szentségek és szentelmények liturgiájában az áldás, a lelki hatalom és az Istentől nyert erő átadásának eszköze. Alkalmazását megtaláljuk már az ószövetségben (Ter 48,14; Lev 27,23; MTörv 34,9), és Jézus nyilvános működése idején is (Mt 8,3; Lk 13,13). Jézus esetében is nemcsak áldás célját szolgálja a kézrátétel (Mk 10,13), hanem jele és eszköze a bűntől és betegségtől való megszabadításnak is (Mk 8,23; 16, 18; Lk 4,40; 13,13). A feltámadt Jézus megígéri tanítványainak, hogy majd meggyógyítják a betegeket  kézrátétel által (Mk 16,18; ApCsel 28,8). Ebben a hitben használja kezdettől fogva a kézrátételt az egyház a betegek kenetének kiszolgáltatásakor. Ez a meggyőződés tükröződik az egyik legrégebbi sacramentariumban, a Sacramentarium Serapionis-ban.15 Az Apostolok Cselekedetei szerint már az ősegyházban is a kézrátétel a Szentlélek közvetítésének jele és eszköze lett: az apostolok imádság és kézrátétel által hívták le a szamariaiakra a Szentlelket (8,15). Simon mágus annyira elcsodálkozott ennek a gesztusnak a hatására, hogy pénzért akarta megvásárolni ezt a hatalmat (ApCsel 8,18 k).

    Az új rituálé előírja a kézrátételt (OUI 74). Ha több pap van jelen a szentség kiszolgáltatáskor, a kézrátételben is mindegyikük részt vehet (OUI 19). A szimbólum jelentőségét kiemeli az, hogy miközben a pap a beteg fejére teszi a kezét, semmit sem mondhat. A kézrátétel értelmét előre jelzi a litániás könyörgés utolsó kérése: „hogy beteg testvérünknek, akire kezünket rátesszük, az életet és az üdvösséget megadjad!” (OUI 73) Ezért nem meglepő számunkra, hogy a régi ambrozián liturgiában a szentkenet szertartásának címe ez volt: Ordo Visitationis infirmorum et Manuum impositio.16 Tehát lényeges és fontos mozzanat a kézrátétel, amikor a pap Jézus és az apostolok példáját követve közvetíti a beteg  számára a Szentlélek erejét és vigasztalását. A régi rituáléban is megvolt a kézrátétel, de egy exorcista jellegű imádság kíséretében. Így kevésbé utalt a Szentlélek jelenlétére. Inkább csak a korabeli meggyőződést tükrözte, amely szerint minden betegség mögött a gonosz lélek ártó hatása áll.

    Az olaj és az olajjal való megkenés, bibliai alapokon, a Szentlélek jelképei közé tartozik . (Vö. KEK 695.) Már az ószövetségben is találkozunk Isten felkentjeivel (vö. Kiv 30,22–32), akiket Isten akaratából olajjal kentek fel. Jézus azonban különleges módon Isten felkentje, hiszen az ő emberségét teljes egészében felkente a Szentlélek (vö. Lk 4,18–19; Iz 61,1). Krisztus, héberül Messiás, azt jelenti: a felkent. A szentségekben használt olaj alapvető szimbolizmusának eredete ebben a Lélek és a felkenés közötti kapcsolatban rejlik; nevezetesen a betegeknek az a megkenése, amelyről Jakab levele említést tesz (vö. Jak 5,14; Mk 6,13). Ezért az olaj olyannyira jelképezi a Szentlelket, hogy már-már azonosul vele (vö. lJn 2,20.27; 2Kor 1,21). A szentségekben az olaj a Szentlélek ajándékait közvetíti. A katekumenek olaja azt a lelki erőt, amely szükséges a gonosz lélekkel szembeni küzdelem idején. A krizma már Isten királyi népébe való felkenésünket jelzi. A betegek olaja pedig a testi-lelki erőt és gyógyulást jelzi és valósítja meg a Szentlélek által. Az olaj tehát a gyógyulás, az enyhülés szimbóluma is. Az irgalmas szamaritánus is olajjal és borral gyógyította a félholtra vert ember sebeit (Lk 10,25–37). Az olaj enyhíti a fájdalmakat, táplálja, erősíti a testet, de a szentségben nem természetes módon, hanem a Szentlélek ereje által. Tertullianus is tanúskodik már erről a hitről: „A testet lemossuk, hogy tiszta legyen a lélek; a testet megkenjük, hogy Istennek szenteljük a lelket; a testet megjelöljük, hogy erőt nyerjen a lélek is; a testet kézrátétellel illetjük, hogy a Szentlélektől megvilágosodjék a lélek.”17

    Az első évszázadokban a szentséggel kapcsolatban legfontosabb mozzanatnak az olaj megszentelését tekintették. Nem annyira a beteg olajjal való megkenése, hanem az olajszentelés volt a szentség lényege. Az olajszentelést mindig csak a püspök végezhette. Ez biztosította, hogy a Szentlélek kegyelme gyógyító erővel ruházza fel az olajat. A hagyomány liturgikus szövegei a kezdetektől fogva tanúskodnak erről a meggyőződésről.18

    Az egyházatyák kezdettől fogva hangsúlyozták az olaj és Szentlélek kapcsolatát. Jeruzsálemi Szent Cirill katekézisében (a bérmálás olajával kapcsolatban) így figyelmeztet: „Ahogyan  az Eukarisztia kenyere a Szentlélek lehívása után már nem puszta kenyér, hanem Krisztus teste, úgy ez a szent kenet (müron) sem puszta kenet, a lehívás után nem közönséges valami, mint gondolhatná bárki, hanem Krisztus kenete, a Szentlélek jelenléte által istenségének eszköze lett . . . és a látható myronnal kenik meg a testet, de a szent és éltető Lélekkel szentelődik meg a lélek.”19 A bizánci liturgia olajszentelő imádsága nagyon jól tükrözi a keleti egyházatyáknak ezt a meggyőződését. A jelenleg is használt imádságban a szentelő püspök így imádkozik: „Irgalmasság Ura és világosság Atyja, kitől minden jó adomány és minden tökéletes ajándék alászáll, add meg nekünk, méltatlanoknak is azt a kegyelmet e nagy és életteremtő szentség szolgálatára, amelyet a te szent apostolaidnak megadtál, és küldd le a legszentebb Lelkedet e myronra!”

    A tridenti zsinat megfogalmazása egyértelmű: „a megkenés fejezi ki legalkalmasabban a Szentlélek kegyelmét, mellyel a beteg lelkét láthatatlanul megkeni” (DS 1695.) A reformátorokkal szemben megjegyzi, hogy aki nem fogadja el ezt a szentséget, „nagy bűnt” követ el, sőt magát a „Szentlelket sérti meg” (DS 1699). A Lélek szerepének kiemelése Kálvinnal kapcsolatos. Véleménye szerint a betegek megkenése csak jelképe a Szentlélek működésének. Szerinte a Szentlélekkel szemben igaztalanok azok, akik „a büdös és minden hatást nélkülöző olajat teszik annak erejévé”.20 A szentségi anyag eszköz szerepét nem fogadja el, mert ez szerinte nem Istentől rendelt cselekmény, és nincs hozzá kötve isteni ígéret.

        A keleti egyház liturgiája még inkább hangsúlyozza a Szentlélek jelenlétét e szentségben.21 A betegek olajának megáldásakor a bevezető ekténia azt kéri, hogy „az olaj áldassék meg a Szentlélek eljövete által és az ő erejében”, és a betegekre „jöjjön le a Szentlélek kegyelme”. Az előírások szerint ugyanabban a szertartásban hét áldozópapnak hét helyen kell megkenni a beteget a szent olajjal. A hagyományos értelmezés szerint ez a Szentlélek hét ajándékára való utalás. A hétszer megismételt  imádság arra kéri Istent, hogy küldje le a Szentlelket az olajra. A második megkenés előtti hosszabb imádság így fogalmaz: „árnyékozz meg minket, a te szolgáidat a Szentlélek ajándékaival!”

4. Összefoglalás

    Liturgikus-teológiai analízisünk végén elmondhatjuk, hogy a betegek szentségének liturgiája a maga módján ismételten tanúskodik arról, hogy  a Szentlélek valóban jelen van a betegek kenetében.

    A szentségkiszolgáltatás során a legfőbb kérésünk, hogy segítse meg az Úr a beteget „a Szentlélek kegyelmével” (vö. a szentségi forma). A könyörgések elemzéséből láthatjuk, hogy a liturgia nemcsak a Szentlélek jelenlétét tanúsítja e szentségben, hanem arra is megtanít, hogy mit ad nekünk a Szentlélek ezen a szentségen keresztül. A imádságszövegek ismételten beszélnek – mintegy összefoglaló módon – a „Szentlélek kegyelméről”; továbbá azért könyörgünk, hogy a Megváltó Jézus adja meg nekünk a Szentlélek kegyelmét (vö. OUI 75, 77), sőt a kegyelem teljességét (OUI 243).

    A Szentlélek jelenléte többféle módon is megnyilvánul. Mint segítő jellegű kegyelem, mindenféle jelző nélkül (5 alkalommal), mint bőséges kegyelmi ajándék (plenitudo, OUI 243), amely a beteg  számára a gyengeségben kimeríthetetlen támasz (OUI 75, 127, 242). Számos olyan kegyelmi hatással is találkozunk a liturgia imádságaiban, amelyek a Szentlélek kegyelmi jelenlétéből következnek, mint például a „megvilágosodás”, amit említ a befejező áldás (OUI 79), továbbá a megerősítés, a gyógyulás, a bűnök bocsánata, a testi-lelki fájdalmak megszüntetése (vö. OUI 77).

    A betegek kenetének kegyelmi hatásai a Szentlélek ajándékai, de nyilvánvaló, hogy az ajándékozás folyamatában jelen van az egész Szentháromság. A liturgikus szövegek erre is utalnak. Például:

OUI 75, 126, 242: imádság az Atyához a Fiú által, hogy árassza ki a Szentlelket a                 betegek olajára;

OUI 69, 118: kéri az Atyát, hogy kapcsoljon bennünket Krisztushoz;

OUI 75, 77, 78, 129: Krisztus közbenjárásának kérése, hogy a Szentlélek által erősítse meg a beteget;

OUI 79, 133:  az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldják meg a jelenlevőket.

    Konkrétan is említi a liturgia az Atya bőséges kegyelmét, Krisztus kegyelmét (OUI 70, 241, 243), de mindenekelőtt hangsúlyozza a Szentlélek kegyelmét (vö. OUI 6, 75, 76, 77, 79, 127, 242).

    Mindez összhangban van a megújuló szentségi teológiával, amely a múlthoz viszonyítva egyre gyakrabban beszél a Szentlélek és a szentségek viszonyáról. A katolikus Egyház legújabb katekizmusa, amikor a betegek kenetének hatásairól beszél, első helyen említi a Szentlélek kegyelmét (KEK 1520): „Ez a kegyelem a Szentlélek ajándéka, aki megújítja az Istenbe vetett hitet és bizalmat, sőt megerősít a Gonosz kísértései, az elbátortalanodás és a halálfélelem kísértései ellen. Az Úrnak ez a segítsége a Lélek erejében el akarja vezetni a beteget a lélek gyógyulására, sőt a test gyógyulására is, ha ez Isten akarata.”

1 Vö. SC 43: a liturgikus megújulás mint „Szentlélek-járás az Egyházban”.

2 J.FEINER: Die Krankheit und das Sakrament des Salbungsgebetes, in Mysterium Salutis V. köt., 531.

3 Vö. A. PEDRINI: Il dato pneumatologico e la dimensione epicletica nel nuovo rito dell’ Unzione degli Infermi, in: Eph. Liturgicae 89 (1975) 345–370.

4 Az 1977-ben megjelent latin fordításban: „Spiritus Sanctus est . . . artifex »operum capitalium Dei« quae Novi Testamenti sunt sacramenta.”

5 Directorium pro presbyterorum ministerio et vita, Roma 1994; n. 10.

6 Tertio millennio adveniente, 45. p.

7 „Res . . . huius sacramenti . . . gratia est Spiritus Sancti.”

8 Vö. Tridenti zsinat, XIV. ülés, 1551. nov. 25., Az utolsó kenetről, 2. fej. (DS 1696.)

9 Magyar kiadása: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Budapest 1974.

10 A. PEDRINI: i. m. 362.

11 M. ANDRIEU: Le Pontifical Romain au Moyen Age, II, (Studi e Testi 87), Roma 1940, 491–492.

12 P. M. GY: Le nouveau rituel romain des malades, La Maison-Dieu 113 (1973) 30–31.

13 Vö. R. HOTZ: Sakramente im Wechselspiel zwischen Ost und West, Benziger, Gütersloh 1979, 300.

14 Vö. Biblikus Teológiai Szótár (szerk.: Léon-Dufour) 759; 1036.

15 „Domine Deus misericordiarum, extende manum tuam et largire, ut curentur omnes aegroti” (Oratio VIII).

16 Vö. P. BORELLA: Il rito ambrosiano, Brescia 1964, 306–307.

17 De resurrectione mortuorum, VIII, 3

18 BABOS I.: A betegek kenete, Róma 1978, 49–56.

19 Müsztagogikus katekézis III, 3. (EP 842.)

20 Inst. IV, c. 19. 18–21. pont.

21 R. HOTZ: i. m. 246–256.



Forrai Tamás

SZERZETESEK A VILÁGIAK KORÁBAN?

A szerzetesrendek nehéz helyzetben vannak. Amennyiben a hivatások száma valahogy is, ,,mérhető” az illető rend adott korra és társadalomra gyakorolt hatásával, úgy fel kell tennünk a kérdést, mit mond számunkra az „idők jele”, a belépők számának jelentős csökkenése. Az alábbiakban szerzetesként a szerzetesség előtt álló mai kihívásról szeretnék néhány gondolatot felvetni – egy írországi tapasztalatból kiindulva.

I. Az idők jelei – ír perspektívából

Néhány évvel a magyar változások után még korai a hazai lehetőségeket világosan megrajzolni, de talán hozzásegít a világosabb helyzetfelismeréshez, ha odafigyelünk arra, ami Nyugat-Európában történik, és ahogy ezt ott értelmezik. Bár a szűkebb értelemben vett „nyugatra” is nehéz egyetlen sémát ráerőltetni, talán érdekes lehet az ír egyház helyzetértelmezésére különösen odafigyelni, mely rendkívül gyors átalakulásában hasonlóságokat hordozhat az előttünk álló fejlődéssel. A tradicionális ír társadalomnak és egyháznak, melyet II. János Pál a minap „a lengyel egyház mellett az európai katolicizmus gyöngyszemének” nevezett, egy generáció alatt gyökeres változásokkal és a struktúrát aláaknázó események sorával kellett szembenéznie. C. Daly bíboros, az ír katolikusok most nyugalomba vonult feje sajátos méltatást kapott mind az egyházi, mind a világi sajtóban, melyek egységesen az érsek „katasztrófaelhárításban” betöltött szerepét méltatták. Ez lenne az egyház üzenete a mai társadalomhoz?

Noel Barber SJ tanulmányából1 szeretnék kiindulni, mely úgy próbál elgondolkozni a rendek jövőjéről, mint az egyház egyik meghatározó részének jövőjéről. A számok önmagukban is elgondolkoztatóak: míg 1970-ben 300 szerzetest szenteltek pappá Írországban, addig 1995-ben 16-ot. 1981-ben 163 nő lépett szerzetesrendbe, illetve 212 férfi indult el szerzetespapi és 51 testvéri hivatással, ezzel szemben a megfelelő számok 1995-ben: 29, 28 és 2! Idén a dublini egyházmegy e szemináriumában egyetlen diák se kezdte el tanulmányait. . . Ez nem meglepő abban az értelemben, hogy a rendek, mint minden „társadalmi csoport”, átmegy a születés, gyermekkor, ifjúság, felnőtt- és öregkor valamint a hanyatlás útján. Noel Barber öt meghatározó korszakot lát a szerzetesség történetében, melyek sajátos formában válaszolták meg koruk kérdéseit. A korai egyház első öt évszázada a remeték, szüzek és özvegyek kora. Meghatározó ideáljuk a lelkiségben való tökéletesség vágya, mely környezetük számára is képes áldást hozni. A szerzetesek és apácák kora a Szent Benedek-i regulával jellemezhető. Benedek és társai számára a bűnbánó életformát felváltotta a közösségi munka, ima és tanulás. A VI. és XII. század között e szellemi központok egyedüli átmentői lettek az európai kultúrának, mégpedig olyan sikerrel, hogy egyesek az angol ciszterciek gazdasági szerepét a General Motorsnak az amerikai gazdaságra gyakorolt, ötvenes évekbeli hatásával mérik össze. Mégis a virágzó középkor kezdetére a monasztikus rendek csupán árnyékuk korábbi önmaguknak, és szerepüket a kolduló és tanító rendek veszik át. Az új ideál a szegény Jézus nyomdokát kívánja követni, és először helyezi egy rendi élet központjába az Evangélium hirdetését. A ferencesek és domonkosok robbanásszerű kiteljesedését a női rendek esetében hamar megtöri a vándorló és prédikáló nővérek korukat megbotránkoztató képe. . . A következő töréspont a Reformáció, mely azonban általános hanyatlásával a katolikus országokban szinte hasonló képet fest. Az újkor szerzetesei és szerzetesnői az egyház és társadalom „közvetlen” szolgálata felé fordultak. Az ima, a közösségi élet és a bűntudat útját az új közösségek a szolgálat és különösen a misszió formájában kívánták járni. A francia forradalom alatti brutális elnyomást századunk közepéig egy senki által nem remélt új virágzás követte, melyben mintegy 600 új rend alakult! Ezek általában környezetük konkrét szolgálatára szentelték életüket, többségükben mint tanítók és ápolók. Idővel ez is okozta nehézségüket. Amikor ugyanis mások is képesek lettek ellátni e feladatokat, a közösség egész élete lett kérdésessé. A különösen is behatárolt munkára kihegyezett hivatás gyakran egy sajátos hivatásetikát teremtett, mely elfedte az Isten utáni vágyat mint a szerzetesi hivatás gyökerét.

Mit mutat ez az elnagyolt történelmi vázlat? Noel Barber olvasatában a rendek többsége esetében – túl a 200. életéven – mutatkozni kezdtek a korosodás jelei. Hasonlóan más társadalmi csoportokhoz, nehézséget okoz számukra az alkalmazkodás a társadalmi változásokhoz. Amint egy-egy rend karizmája alapvetően kapcsolódik annak a kornak és társadalomnak sajátos kihívásához, melyet szolgált, a kialakult formák és utak később sokszor nehezen illeszkednek a megváltozott körülményekhez. Amint az egyháztörténelem folyamán minden második rend idővel „elhalt” , úgy a szerző azzal számol, hogy az elkövetkező ötven évben három szerzetesrend közül kettő meg fog szűnni. Az igazi kérdés itt természetesen nem a számokban rejlik, hanem a probléma gyökerében. Abban ugyanis, hogy egy átmeneti zavarral számolunk-e, vagy valami mélyebb kihívással?

A változások kora

„A sajátos rendi élet változatlan maradt addig, ameddig megváltozhatatlannak tűnt” – tekint vissza Barber saját korosztálya tapasztalatára. Bár belső reformokat sok rend megélt, a II. vatikáni zsinat minden egyes rendet új kihívás elé állított, amennyiben felszólított a forrásokhoz való visszatérésre, hogy azokban – sajátos karizmájukat megtalálva – alkalmazkodjanak életstílusukban és munkájukban a modern világhoz. A viharos viták kiterjedtek arra, hogy milyen munkát akarnak vállalni, milyen életstílust akarnak élni, és milyen értékeket kell átadni az új nemzedéknek. Néhány kérdés a szerzetesi élet alapját érintette, és ahhoz vezetett, hogy megkérdőjelezzenek sziklaszilárdnak és szentnek tartott szokásokat.

Elkerülhetetlenül maga a szerzetesi élet értelme és célja lett a vizsgálat tárgya. És a megújulás mindig veszélyeket hordoz magában, még ideális körülmények között is. A nagy társadalmi változásokat hozó hatvanas és hetvenes évek nem voltak ideálisak. A viták mutatják, hogy még a mából visszatekintve se könnyű megítélni, mely változások történtek a zsinat, és melyek külső társadalmi folyamatok hatására.

A zsinat önmagában nagyon kemény kihívásai alapjaiban érintették a szerzetesrendek értelmét. Míg korábban a szerzetességet mintegy a tökéletes élet állapotának tekintették, a zsinat először állította, hogy az egyház minden tagja a keresztségben azonos hivatással bír a keresztény élet teljességére és a szeretet gyakorlására. Valóban kihúzta volna mindez egy csapásra a szerzetesi élet szellemi alapjait, legalábbis abban a formában, amint ezt annak idején sokan értelmezték? Ha továbbá a nemiség, a tulajdon és a személyes döntés valóban a személyiség növekedésének alapját képezik, úgy vajon az engedelmesség, tisztaság és szegénység nem éppen azt a növekedést veszélyezteti-e, mely az imában és szolgálatban töltött élet alapja?

A rendek megújulásának első hullámában a szerzetesek tömege hagyta el rendjét. Bár az ezt követő években a megmaradottak a szerzetesi életet valóban „emberibbé” tették, újragondolták apostoli munkájukat, és elmélyítették lelkiségüket, megmaradt egyfajta tehetetlenség az új vonzerő felmutatásában. Bármit is gondolnak nyugaton a szerzetesi közösségek a saját belső megújulásukról, emberi számítás szerint sokuk a kihalással néz szembe a nem is távoli jövőben.

Persze igaz, hogy nagyon óvatosan szabad „leírni” egy intézményt, mely a múltban nemegyszer már poraiból támadt fel. Sokan úgy vélik, hogy nem is a rendekről van valójában szó, hanem általában az egyház helyzetéről a modern nyugati társadalomban. A folyamat, mely meghatározó volt és marad korunkban, a szekularizáció. A mindennemű hittapasztalat nélkül (vagy éppen a túl sok kulturális hatás fel nem dolgozott nyomása alatt) élő emberek számának növekedésével ez csak erősödhet a jövőben. Az egyház különféle módokon válaszolt erre a kihívásra, mely az elítéléstől az elfogadásig sokféle árnyalatot hordozott már. Semmi jele sincs azonban annak, hogy bármelyik megközelítés is megállította volna a szekularizáció folyamatát. Bár a zsinat komoly hatást gyakorolt az egyház tanítására és tevékenységére, ez hatás nélkül maradt a meghatározó kultúrát tekintve. A nyugati egyház ezért egy marginális intézmény marad a jövőben, és a vallásos tartalmú kultúra, ha nem is enyészik el teljesen, összezsugorodik – véli Barber. Bármilyen lesz is a vallásos kultúra, egyre inkább egy kisebbségé lesz. A történelemnek ebben az olvasatában a rendek hanyatlása csupán a jele annak, hogy az egyház képtelen evangelizálni a modern és a posztmodern világot.

A tanulmány elején jelzett rövid történeti bevezető értelmében természetesen úgy is tekinthetünk a kérdésre, hogy sok rend hasznos élete végéhez érkezett. Jó munkát végzett a múltban, de nincs rá többé szükség. Ez vonatkozhat N. Barber szerint sok tanító és ápoló rendre, amint jól képzett világiak veszik át helyüket a világ minden pontján. De világiak adnak lelkigyakorlatot, dolgoznak a szegényekért, és oktatnak teológiát. „Úgy tűnik, hogy az idők jele és a Lélek fuvallata a világiak korának jövetelét jelzi és a szerzetesek korának elmúltát. A világiak egyháza felé való elmozdulás van születőben, és fejlődésének szükségszerű feltétele a szerzetesrendek hanyatlása. A szerzetesek feladata ma a lelki szegénység gyakorlása, hogy a világiak hangja kapjon bátorítást és kibontakozási lehetőséget az egyházban, miközben a szerzetesek saját hatalmukat és ellenőrzésüket feladják. A szerzetesek mai generációjának a feladata az, hogy átadják rendjeik hagyományát a világiaknak, legyen az akár teológia, pasztorális tevékenység, lelkigyakorlat-adás vagy szegények és betegek szolgálata” – így a tanulmány szerzője.

II. Az idők jelei – egy másik olvasatban

Bár ezen ismertetett tanulmány nem tart számot a teljesség igényére, látásmódja mégis egy meghatározott szemléletváltozást képvisel, mely mellett nehéz reflektálás nélkül elmenni. Különösképpen is azért, mert az ír egyház ma bizonyos mértékben sokkszerűen és koncentráltan éli át az utolsó két század európai változásait, és így kérdései csak még húsbavágóbbak s megfontolandóak máshol is.

Mi is történt a zsinat után?

Meglepő módon N. Barber cikke és Molnár Tamás a hazai könyvpiacon nagy port kavart legújabb könyve a zsinat hatásáról egy pontban azonos feltevésből indul ki, ti. hogy a zsinat „okozta” a megrázkódtatásokat. A zsinat külső formáktól felszabadító és a keresztény közösségek minden tagjának azonos méltóságát megerősítő alaphangja valóban gyökerében kérdőjelezte meg a korábbi szemléletet. A zsinatot követő időszak leírásában nehéz elkerülni az identitásválság kimondását. Ez többek között azt jelzi, hogy egy új realitás felismerése túl későn történt, amikorra a hit sok helyen beleolvadt a domináns kultúrába. Az egyház története azonban éppen azt erősíti meg, hogy a folyamatos „paradigmaváltás” a keresztény gondolkodásmód sajátos és éltető tradíciója, mely Isten Országának paradox „már és még nem” jelenlétéből logikusan következik.

Anélkül, hogy ennek átfogó értelmezésébe belemennék, szeretném korosztályom – azt hiszem – általános véleményét kifejezni: a zsinat kihívása az idő távlatából nézve azt tette világossá, hogy „szabályok megtartása” önmagában nem tartja meg se az egyedi szerzetest, se az egyház egészét. Világossá vált, hogy a külsőségek másodlagosak, és egy személyes istentapasztalat s ennek folyamatos keresése nélkül nem tartható a szerzetesi élet (se). Amikor a zsinat e személyes hithez és a szerzetesi közösségek sajátos közös karizmájához történő visszatérést sürgette, akkor egyben a – ma jobban mint bármikor szükséges – belső és közösségi szabadságra mutatott rá. A legalábbis a francia forradalom óta tartó traumát, mely folyamatos védekezésre kényszerítette az egyházat, csak e megújult hitből eredő szabadsággal és dinamizmussal lehet meghaladni.

A rendek társadalmi funkciója és ami azon túl van

A kiindulásul szolgáló cikk alapgondolata a szerzetességet (csak) funkciójához kapcsolja. Érdemes egy gondolat erejéig visszatérni a szerző összegzéséhez: „A rendek általában ott virágoznak, ahol munkájukra szükség van, ahol a szerzetesi közösséghez tartozás valamiféle szociális presztízst és előremenetelt hordoz, illetve ahol hiány van jól képzett katolikus világiakban. Valószínűleg a szerzetesrendek egy vagy két nemzedéken belül hasonló helyzetben lesznek Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, mint most nyugaton.”

Valóban, az utolsó évek hazai tapasztalata is éppen azt mutatja fájdalmasan, hogy legnehezebben azok a közösségek állnak talpra, melyek egy monokulturális apostoli szolgálatot állítottak életük középpontjába. A fejlődés pozitív oldaláról nézve az eseményeket ez megfelel annak, amint a társadalom alakulásával az egyház kezd megszabadulni a korhoz kötött és sokszor terhes, bénító funkcióitól, s lehetőséget kap arra, hogy üzenetével újra személyesebben s rugalmasabban forduljon a mindennapok emberéhez. Úgy szolgáljon, hogy ez ne váljon „funkcióvá”, hanem visszavezessen az evangélium ingyenes hirdetéséhez. A fenti történeti vázlat éppen arra utal, hogy e funkciót magunk is túlságosan magunkra vettük az utolsó századokban.

Mindebből persze nem adódik logikusan, hogy a követelmények megváltoztával, illetve a funkció megszűntével vagy akár sok rend elhalásával a szerzetesség egészében kérdőjeleződik meg. Fogalmazhatnék a másik oldalról is mondván, hogy megtört világunkban egyelőre még túl sok olyan „funkció” van, mely hosszú időre ad feladatot Teréz Anya nővéreinek s más rendeknek. Új „funkciók” vállalása és régiek „átadása” önmagában természetes folyamat. Az alapvetőbb szemléleti nehézséget azonban abban a kemény, s bár szociológiailag valószínűleg megalapozott, mégis nagyon leszűkítő álláspontban érzem, mely a világot s benne az emberiség (s a szerzetesség) értelmét alapvetően a funkcióban igyekszik meghatározni. Ez az értékelés kifejezetten követi a modern szemléletet egy olyan korban, mely kezdi alapjaiban megkérdőjelezni a modern gondolkozás megalapozottságát. A jelen, „posztmodern” kor e szempontból sokkal személyorientáltabb, s így közelít a jézusi üzenet magjához, ti. ahhoz a „jó hírhez” , hogy az ember nem mérhető funkciójával, hanem csakis a személye egészére kiható megnyílásával a másik ember és Isten felé. Ezen általános antropológiai kiindulópont teheti aztán képessé a szerzetest (is) arra, hogy szolgáljon a szó legtágabb értelmében, minden leszűkítő funkciótól (s annak elvesztésétől való) félelem nélkül. Ekkor lehetséges az idők jeleire figyelve megkeresni azokat a „funkciókat”, melyek aztán aktualizálhatják, élettel tölthetik meg hivatásukat. Ez olyan üzenet, melynek közvetítése igazi szolgálat a mai világ felé. Kihívás, melyet először meg kell élnünk mind személyesen, mind közösségileg, hogy utána hirdethessük.

Új idők jelei

Ha egy funkcionális szemléletmód jogosultságát önmagában meg is lehet kérdőjelezni, a szerzetesi hivatások számának drasztikus és aggasztó csökkenése mint tény válaszra vár. Mivel ez ma legalábbis az első világban s így hazánkban is igaz, el kell rajta gondolkoznunk, mit is jelent ez az „idők jelei”-nek felismerése terén. Itt igazán nincs értelme abba belemenni, hogyan fejlődik majd a világ azon nagyobb része, ahol már most is a Katolikus Egyház – legalábbis számszerű – súlypontja található. Hasonlóan eltérít az eredeti kérdéstől az, ha azt elemezzük, vajon a múltban lehet-e beszélni egy valóban tömeges, általános kereszténységről a „keresztény” országokban, hogy lehet-e számokban mérni a szerzetesség (vallásosság) értelmét, vagy hogy örüljünk vagy bánkódjunk egy zsugorodó, de remélhetőleg „letisztultabb” egyháznak. . . A kérdés az, hogy milyen kihívásokat látunk abban a korban s kultúrában, melyhez hivatásunk szól.

E kor társadalmi és kulturális változások felgyorsulását hozza magával. Ennek következtében sok helyütt mind az egyéni, mind a közösségi élet alapstruktúrái váltak törékennyé. A széttöredező családok képe ugyanúgy ismert előttünk, mint a média által csak felerősített általános kiábrándulás, amely az egyéni s közösségi jövő értelmébe, sőt magának a racionalitásnak értelmébe vetett bizalom válságában jelenik meg plasztikusan. Annak mértékében, ahogy az ebből adódó zavar kezd általánossá válni, két szélsőség lép előtérbe: egyesek a múlt iránti nosztalgiából a fundamentalizmus valamely formájában keresik támaszukat, míg mások a „posztmodern” kultúra új relativizmusát részesítik előnyben, jöjjön az a pragmatizmus, cinizmus vagy éppen egy más „izmus” szélesen elterjedt formájában.

Mindezzel egy időben korunk váratlanul megújult vallási érdeklődést mutat. Ez persze nem a megszokott, hagyományos egyházi formákhoz és struktúrákhoz kötött figyelem; mégis megkérdőjelezi azt az állítást, hogy a fiatal generáció elvesztette volna vallási érzékét, vagy hogy általában képtelen lenne egész életre szólóan elkötelezni magát. Ezzel a tapasztalattal teljesen egybevág a sokak részéről s növekvő számban tapasztalható elköteleződés, amit például a humanitárius szervezetek munkája jelez. Az ingyenes segítés és a saját felelősség vállalásának öröme ez, mely sokszor nem több, mint puszta emberi jelenlét a rászoruló oldalán, vállalva azt is, hogy itt és most nincs „megoldás”. Idekapcsolódik az individualizmus korán túlmutató új igény és elköteleződés a közösség különböző formáira. Láthatóan éppen az erős elkötelezettséget s megosztást felkínáló új vallási közösségek vonzanak sok fiatalt világszerte. E változatos új formák és tartalmak mindenesetre alapvetően kiszélesítik eddigi elképzeléseinket arról, mit is jelenthet a „szerzetesség” a következő évszázadban.

Az egyházon belül a megújulás egyik fontos jele a „világiak” részvétele. Általánosságban egyet tudok érteni N. Barber sokak véleményét összegező megfogalmazásával: „A múltban a vallásos élet egy krízisét egy új stílusú rend alapítása oldotta meg, mely találkozott az új kor igényeivel. Ma a jelek arra mutatnak, hogy a szerzetesrendek kora utat enged a világiak korának. Néhány rend valószínűleg majd tovább működik kisebb létszámmal az egyház és a társadalom peremén.” (250. o.) Ez számomra elsősorban azt jelenti, hogy a világiakkal való, sokat emlegetett együttműködés legfőbb értelme abban áll, ha értékeket s karizmákat tudunk megosztani és továbbadni a közös szolgálatban. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy valaki józanul szerzetes akarjon lenni a mai világban!

Miért nem találkozik tehát e vágy a szerzetesi hivatással? Valószínűleg azért, amiért nem találkozik általában a nagy egyházak által nyújtott keretekkel sem. A szerzetesség adta hivatás, meggyőződésem szerint, általában jelzi azt a válságot, amennyiben nem vagyunk képesek közvetíteni az evangéliumot a mai kor számára.

Mindezek persze csak megerősítik azt, amiről oly sok szó esik manapság. Tudniillik arról, hogy egy megújult személyes és közösségi hitvalló élet egész egyházunk jövőjéhez szükséges. A szerzetesség jövője ehhez a jövőhöz kötött, ezért merek visszatérni N. Barber zárósoraihoz, azokat a legtágabban értelmezve és ajánlva egyháziak s „világiak” figyelmébe egyaránt megfontolásra: „Természetesen megvan a lehetősége annak, hogy a szerzetesi élet egy új formája jelenjen meg. Ez azonban néhány jellegzetességet előreláthatóan viselni fog: beszél a fiatalok nyelvén a posztmodern világban, otthonosan mozog a világiak egyházában, a munkastílus helyett az életstílusra helyezi a hangsúlyt, talán ökumenikus lesz, és a világiakkal együtt az egyházreformra fog tekinteni. De a valódi sajátossága meg fog lepni bennünket, amint minden »új« rend a múltban meglepetés volt.” (250. o.)

A szerzetesi élet kihívása a holnapnak

Sok mindent lehetne a jövőről gondolkozva figyelembe venni, többek között a szolgálat s hivatás kapcsolatát, egy kevésbé klerikális és jobban közösségi egyházképet, egy személyesebb hit- és közösségtapasztalatot stb. Én most csupán egy amerikai vizsgálatra szeretnék utalni2, mely azokra terjed ki, akik között magától értetődően legtermészetesebben tud a jelentkező hivatás megfogalmazódni, ti. olyan fiatalok esetében, akik részt vesznek valamilyen egyházi ifjúsági tevékenységben. A vizsgálatból kiderül, hogy az aktívan közreműködő fiatalok mintegy 60%-a komolyan gondolkodik erről! Az ottani tapasztalatokon belül is legvonzóbb a fiatalok számára a misszió tudata. Ezen első, laza hivatástudat számára különösen is fontos a környezet visszajelzése, megerősítése. Itt egyrészt szerepet játszik a félelem attól, hogyan reagál a közvetlen környezet, a szülők és a saját korosztály, a jelentkező hivatás kimondásakor. Mivel egy egyházi hivatás ma inkább ellentmond a kor meghatározó kultúrájának, mint bármikor korábban, ezért kifejezetten szükséges, hogy világos támogatást kapjon ebben a fiatal.3 Mindez alapján a vizsgálat kifejezetten kimondja, hogy az egyházi hivatás felé nyitott fiatalokat kihívás elé kell állítani, hogy jobban merjék odaadni magukat, és egy olyan víziót nyújtani, amely az önfeláldozás és misszió érzését adja. Egy ilyen idealizmus erősítése valószínűleg erősíti magát a hivatást is, míg a kihívások hangsúlyozása a céllal ellenkező hatást fog kiváltani. Ennek szellemében hivatástörténetünk megosztása a leghitelesebb útja elérni olyanokat, akik erről gondolkoznak.

Természetesen a vizsgálat eredményeinek ilyen lecsupaszításával visszatértünk a lényegi kérdésünkhöz, hogy mi is az, ami minket szerzetesi életre hív, s ami bárki más számára is érték lehet. A szerzetesség értelmét önmagán belül (is) meg kell találni. Mivel ezen értelemben mindennapos kerete és hordozója hagyományosan a hármas szerzetesi fogadalom, így feltétlenül meg kell fogalmaznia mindenkinek, aki szerzetesi hivatásról gondolkodik, mit is jelent ez konkrétan s személyesen neki. A fogadalmak új tartalommal való megtöltésekor a szegénységet sokszor a közösségi élettel azonosították, mely az életstílus „egyszerűségével” és a közös tulajdonnal a szolgálatot segíti. A cölebsz élet lemondása a házastársról és az utódokról azt a szabadságot jelentheti, mely a hivatásban hozza meg gyümölcsét. Sokan az engedelmesség fogadalmában találják meg legnehezebben az új értelmet, így érthető, hogy e fogadalom megújulása nagyban összekapcsolja a tekintély gyakorlásának módját az engedelmesség módjával. Isten akaratának közös keresése kerül egy félreértelmezett „vak” engedelmesség helyére. . . Mivel erről valóban könyvtárakat írtak tele, itt legyen elég csak annyi, hogy ezek legátfogóbb értelme számomra az, hogy kivételezett módon szabaddá tehetnek egy mások felé megnyitott életre. Egy ilyen hivatás a növekedés útjáról kell szóljon az egyén és a környezete szempontjából egyaránt. Bármi legyen is egy hivatás közvetlen forrása, annak egyedi története arról fog szólni, hogyan keresem s tapasztalom meg napról napra azt a magamon túlmutató valóságot, amely egyedül tudja betölteni életemet. Hiszem ugyanis, hogy egy legmélyebb belsőmig hatoló „hiánytapasztalat” nélkül nem is lehet vágyni valami „többre”. Ez tudja ugyanis megmagyarázni, miért is választ és él valaki egy életet, mely önmagában „ellentmond” minden józan emberi vágynak és tapasztalatnak.

A szerzetesség azonban éppen közösségi tapasztalata miatt több, mint az egyéni út. Emlékszem egy nyári ifjúsági programra, ahol mint fiatal jezsuiták dolgoztunk együtt. Az egyik legpozitívabb személyes visszajelzés, amit itt kaptam, erre az együttes fellépésre vonatkozott. Arra, hogy ez az egymásra figyelő s építő magatartás „hitelesítette” mindazt, amiről ott szó esett. S ez nem magától értetődő, hisz sokszor ott kell kezdenünk, hogy túllépünk egy életstíluson, mely csupán középosztálybeli agglegények egy intézményéről tanúskodik. Itt, ha egyáltalán még látható vallásos elköteleződés, az már nem képes egy domináns kultúrát kihívás elé állítani. Ezzel szemben hiszem, hogy amennyiben közösségünk egymást kölcsönösen támogató, elkötelezett emberek élettel és örömmel telt, nyitott mindennapjait tükrözi, úgy annak nemcsak értelme van a jövőben, de tud másokat is vonzani.

Jegyzetek

1 A cikk az ír jezsuiták Studies című folyóiratában jelent meg. (Autumn 1996. Vol 85. Nr. 339, 243–250. o.)

2 Ld. az USA Püspökkari Konferenciájának felkérésére készített 1997-es hivatalos szociológiai vizsgálatot a hivatásokról. A felmérés sajátos jelentőségét az adja, hogy ebben először vizsgálták a család, a plébánia és a korosztályi csoport együttes hatását nagyobb körben. Vö. Origins, May 29, 1997 (Vol. 27. Nr 2.), 25–27. o

3 Bár a „hivatásgondozás” kifejezés sokszor furcsán csenghet, saját jezsuita reflektálásunk az utolsó években mégis megerősítette, hogy azzal kifejezetten s direkt módon foglalkozni kell s lehet. Ld. például H.-P. Kolvenbach SJ generális 1997. szept. 29-én írt levelét (Provinciánk Hírei, Nr. 52. 1997/nov.) vagy a 34. általános rendgyűlés dokumentumait (D 10,4 stb.).



Mona Ilona

75  ÉVES  
A  SZOCIÁLIS  TESTVÉREK  TÁRSASÁGA

A Társaság ezüstjubileumán, 1948-ban, a következőket mondta az alapítónak tekintett Slachta Margit testvér1 : „. . . visszamegyek 1923-ra . . . A mi születésünk 1923, de mi tudjuk, hogy . . . hivatásunk nem itt kezdődött, hanem 1908-ban, a Missziótársulatban. Nekünk nincs okunk arra, kedves testvérek, hogy fátyolt borítsunk arra az évre, mikor a Társaság a jó Isten kegyelméből megszületett. Akkor a legjobb meggyőződéssel és szándékkal cselekedtünk és fogadtuk el azt, ami velünk történt.”2

De mi történt a Szociális Missziótársulatban 1923-ban? Röviden összefoglalva a következő: „A Társulat a) munkatér tekintetében kikapcsolta a modern programmpontokat (mozgalmak, szociálpolitika, államéleti kör); b) szellemet tekintve eltért a bencés alapról és a Jézustársaság felé orientálódott; c) külső megjelenés és stílus tekintetében inkább szerzetesnői jelleget kívánt kifejezni, mint az eredetileg tervezett világit.”3 Mindez az alapító főnöknő, Farkas Edith által 1923 húsvétján a nővéreknek lelki olvasásra adott új szabályzatból derült ki,  amelyben többek között azt hangsúlyozza, hogy „. . . hiányzik belőle: a politika, a női jogokért való harcz, a harcias nőmozgalom, a feminista stílus, ennek a jövőben is hiányoznia kell minden Missziónővér szívéből.”4 Ha ebből az új szabályzatból mindez hiányzik, minden bizonnyal a régiben benne kellett lennie. Bár kifejezett, az egyházmegye főpásztorától jóváhagyott szabályzata 1923-ig nem volt a Missziótársulatnak, de az addigi szellemből és életvitelből mindez nem hiányzott, mert a nővérek Farkas Edith és Prohászka Ottokár gondolatait valósították meg. A püspök 1915-ben a Missziótársulat közgyűlésén pl. ezt mondta: „ . . . ennek az egész katholikus nőmozgalomnak a társadalmi fejlődésnek a legérdekesebb s egyedülálló tünete és vívmánya maga a Szociális Misszió-Társulat megalapítása. . .” Farkas Edith ilyen irányú tanításai 1915 óta kifejezetten olvashatók a Missziótársulat lapjában.Elégséges talán, ha csak az 1920-as beszédéből idézünk: „. . . Nincs az a társadalmi, gazdasági, politikai (kiemelés tőlem: M. I.) munka, amelyről azt mondhatjuk: ez pedig nem ránk tartozik – mert szociális missziónkat csak úgy gyakorolhatjuk, ha minden viszonylatban minden módozatban közeledünk az emberhez.”6 A feminizmus kérdése már a századforduló óta foglalkoztatta a közvéleményt. Prohászka 1914-ben az Országos Katholikus Nővédő Egyesület közgyűlésén mondott beszédében kifejezte: „Minél jobban szeretjük tehát önmagunkat, az anyaszentegyházat és a hazát, minél inkább lelkesülünk családunkért, annál inkább kell feministának lennünk a szó igaz, nemes értelmében.”7 Az ÉRTESÍTŐ – ahol ez a beszéd olvasható – „A Szociális Missziótársulat és a vele cooperáló katholikus női egyesületek lapja”, vezércikkében pedig Farkas Edith szögezi le: „Helyszűke miatt itt ki nem fejthetem, mily fontos a kath. feminizmus . . .”8

1920 márciusában került be a Parlamentbe az első magyar nőképviselő, Slachta Margit missziós nővér, aki természetesen csak főnöknője engedélyével léphetett fel és fogadhatta el a mandátumot. 1922 februárjában fejezte be munkáját a Nemzetgyűlés, és indult meg a küzdelem a most már 4 éves parlamenti ciklus tagságáért, Slachta Margit nővér pedig bejelentette, hogy visszavonul: „. . . Ő a Szociális Missziótársulat tagja, és éppen ezért engedelmességgel tartozik felettes hatóságának”, aki ezt kívánja tőle.9  Más bizalmasabb körben így nyilatkozott ugyanerről: „. . . az csak fájdalom volt, de ebből nehézségem nem volt, mert ha fogadalmat tettem . . . a főnöknőnek joga van velem rendelkezni. . . ”10 Tehát nem az okozta a szétválást,  hogy Margit nővér ragaszkodott volna politikai pályafutásához.11 Az ok  a már említett új szabályzat volt, amit a Főnöknő Anya a nővérek egyetértése nélkül állított össze. Esztergomba is fölterjesztette, de az akkori prímás, Csernoch János nem fogadta el: „. . . a szabályzatot mostani formájában nem erősíthetem meg, s próbaévre nem írhatom elő kötelezőnek, mert a most érvényben lévő egyházjog összes követelményeinek nem felel meg . . .”12  Ezután a főnöknő anya a székesfehérvári püspök joghatósága alá helyezte a Társulatot azzal, hogy áttette az anyaházat Csobánkára Budapestről, akinek intézkedését így írja meg a korabeli krónikás: „1923. IV. 17-én megkaptuk Prohászka püspök levelét, amelyben kötelez bennünket, hogy fogadjuk el az új szabályzatot; aki nem fogadja el, az hivatását vesztette, és kérje fogadalmai alóli felmentését. Ekkor mi mindannyian, anélkül, hogy egymással beszéltünk volna, azt válaszoltuk, hogy nemhogy elvesztettük volna hivatásunkat, ellenkezőleg, erősebb, mint valaha,13 csak nekünk aggodalmaink vannak, hogy a 400 éves, Szent Ignáctól származó szabályzat nem alkalmas számunkra, és félő, hogy ha ezt kellene követni, bekövetkezne az, hogy a gyakorlatban nem fogjuk tudni betartani. Egyikünk sem akart a Missziótársulattól elmenni. Válaszunk után megkaptuk Püspök atya másik levelét, melyben azt írja, hogy: akik valamilyen indoklással bejelentették, hogy nem kívánnak a S[zociális] M[issziótársulat] konstitúciói szerint élni, azok tekintsék magukat kilépetteknek. Nem értettük, hogy miért küldenek el minket, csak azért, mert kinyilvánítottuk, hogy nekünk aggodalmaink vannak a szabályzat megtarthatósága iránt. Erre jogalap nem volt. De elfogadtuk azért, mert létrejött (. . .) egy fejlődési folyamat, amelynek áthidalása lehetetlennek látszott, úgy láttuk, hogy az összességre hasznosabb, ha mi kivonulunk.”14  Így alakult meg a Szociális Testvérek Társasága 1923. május 12-én. Az alakuláskor 5 testvér volt együtt Budapesten. Ők képviselték a Missziótársulat 43 fogadalmas – köztük az alapító nővérek zömét – és jelölt tagjait, akik az új szabályzatot nem tudták magukévá tenni, ezért csatlakoztak a Szociális Testvérek Társaságához. Az alakulási jegyzőkönyv kimondja:  „. . . lényegében azon az alapon akarunk állni, melyre Főnöknő-Anyánk és Püspök Atyánk a Missziótársulatot eredetileg állították, mint az az első szabályzatokból és különféle nyomtatványokból kitűnik . . .” Slachta Margit testvér javaslatára pedig jegyzőkönyvezték, hogy ha „Főnöknő Anyánkat nem is tekinthetjük alapítónknak, . . . miután az ő gondolatait vettük át, ő adott nekünk eddig életlehetőséget, miért is mindig hálával és szeretettel fogunk róla megemlékezni, és napi közös imánkban érte kifejezetten imádkozni.”15

Az 1923. V. 16-án tartott püspökkari értekezlet megtárgyalta a Szociális Missziótársulatban kialakult helyzetet és a következőt jegyzőkönyvezte: „18. A Szociális Missziótársulat anyaháza Csobánkára tétetett át, s így a Társulat a székesfehérvári püspök joghatósága alá került, aki a társulat alapító főnöknője által készített szabályzatot kötelezőleg előírta. Egyes tagok e rendelkezés folytán kiléptek a Társulatból mint egyházmegyei kongregációból, és Budapesten Szociális Testvérek címen nem kongregációt, hanem sodalitást [vallásos célú szövetkezés] óhajtanak alapítani. – A püspöki kar az illetékes főpásztorokra bízza az ügy elintézését, s a különválás kérdésében nem kíván állást foglalni. Kívánja azonban, hogy mindkét rész óvakodjék a nyilvános polémiától és az egyesületi téren az egyenetlenkedéstől.”16 Az Ordinárius július 2-án 2001/1923. szám alatt vette jóváhagyólag tudomásul az alapítást.

Az új társaság lelkiségét a következőképpen fogalmazta: „bencés alapokon álló, szociális tevékenységet kifejtő, korszerű formában megjelenő szentlelkes élet.” Egyházjogilag a fentebb „sodalitas”-nak nevezett formát akkor „szerzetesek módjára élők”-nek minősítették (a II. vatikáni zsinat „apostoli életre egyesült közösség”-nek határozza meg); a tagok magánfogadalmat tesznek. A hagyományos három fogadalmat új néven nevezi: tisztaság = jegyesi szeretet, engedelmesség = akarategység, szegénység = lelki függetlenség.

Ezekhez járul a negyedik fogadalom: a Társasághoz és a testvérekhez való hűség. Feladata: a kor igényeinek megfelelő eszközökkel a gyermek-, nő- és családvédelem érdekében hivatásos és képzett munkásokat adni az egyháznak és társadalomnak, akik „szociális, karitatív, valláserkölcsi, közgazdasági, népegészségügyi, kulturális, nőmozgalmi és állampolgári területeken dolgoznak”. Sajátos szabályzati előírásuk, hogy saját intézményeik nem lehetnek.17 Ezért nem találni a múltban olyat, hogy a szociális testvérek ilyen vagy olyan intézménye stb. A testvérnek azt az ügyet kell szolgálnia, ahová beosztást kap. Az intézményi tilalom alól egyetlen kivétel a szociális iskola, ami Budapesten 1937-ben nyílt meg, de ennek a neve sem szociális testvérek iskolája, hanem: Katolikus Női Szociális Képző. Erdélyben – mind magyar, mind katolikus értelemben – kisebbségi sorsban „kántorképző” néven működött. A mai Szlovákia területén pedig szociális iskolának nevezték.

A testvérek teljes nincstelenségben kezdtek, ezért az anyagi megalapozás érdekében a tagok egy része Észak-Amerikába, más része Franciaországba ment dolgozni. Ez utóbbi helyen háztartási munkát vállaltak, fizetésüket hazaadták. Így 1926-ban megvehette a Társaság a Thököly u. 69. alatti házat anyaháznak. Az Egyesült Államokban és Kanadában, rövidebb lévén a munkaidejük, miután már tudták a nyelvet, egyházközségi munkát is végeztek a kenyérkereset mellett. Rövidesen talajt fogtak a testvérek Los Angelesben, ahonnan 1929-ben már a püspök költségén jött át a noviciátusba az első két született amerikai jelölt. Kanadában is egyházközségi munkával kezdték a testvérek, az ott igen nagyszámú magyar bevándorolt között. Az anyagi nincstelenség miatt így a Társaság fejlődése egyszerre két világrészben indult meg. Európában Magyarországon kívül Erdélyben, 1945-re már „román ággal”, 1927-ben pedig Kassán, az akkori Csehszlovákiába telepedik le a Társaság. 1937-ben lép be Los Angelesben az első kínai jelölt, 1946-ban Sanghajban kezdődik a kínai misszió. (Maóék győzelme után a testvérek Tajvan szigetén folytatják a munkát.) Anélkül, hogy az alapító testvérek ezt valaha is tervezték volna, 1949-ig a Szociális Testvérek Társasága volt az egyetlen olyan nemzetközi szervezet, amelynek alapítója magyar, és központ- ja Magyarországon van. Ebben az évben hagyta el az országot Slachta Margit testvér, nem kényszerből, hanem azért, mert nem kapott útlevelet, és már meg szerette volna ejteni hivatali kötelességét: a külföldi kerületek meglátogatását (vizitáció). Visszatérési szándékkal ment el, külföldön felvett névvel szerepelt, de mire 1951 novemberében visszatért Bécsbe, már bezáródott a vasfüggöny.  Több mint egy évig próbálkozott „visszacsúszni” rajta, hiába. 1953-ban visszatért az USA-ba.

Megalakulása után mit dolgozott a  Társaság? Terjedelmi okokból csak a magyarországi munkákat mutathatjuk be nagy vonalakban. A szokásos egyházközségi munkákat: karitász, családlátogatás, egyesületek vezetése, kórházmisszió, egyházi adóügyek, liturgikus tanfolyamok, menyasszonyképzők, színdarabrendezés, farsangi egyesületi bál, első áldozók szeretetreggelije, nyári gyermekfoglalkoztatók. Budapesten a GYÜD Egyházközségi Gyermek Üdültetés. Kültelki gyermekeket külön villamossal kivittek a zöldbe: hűvösvölgyi Nagyrét, Margitsziget stb. Egész nap foglalkoztak velük, tízórait, ebédet, uzsonnát kaptak, este hazavillamosoztak. Balatonzamárdiban pedig kéthetes csoportokban nyaralhattak. A költségeket az évente megrendezett „Ifjúság a Gyermekekért” hangverseny jövedelme is szolgálta. A budapesti egyházi középiskolák tanulói adták ezt a hangversenyt (II. 2-án). Színvonaláról elég annyi, hogy Kodály Zoltán is vezényelt.

Egyéb katolikus nő- és leányegyesületbeli munka mellett fő munkaterülete volt a Testvéreknek a  Katolikus Dolgozó Leányok és Nők Országos Szövetsége (DLN). Közel 200 egyházközségi csoport, 10 000 tag. Cél: „A dolgozó leány ideigvaló és örök java.” Lelki, szellemi, szakmai, kedélyi képzés és érdekvédelem – még sztrájkot is szerveztek. Felépítették az első magyar munkásnő-főiskolát a Balaton-parti jankovichtelepi üdülőjük mellett. A Szövetség két büszkesége: Isten szolgálója Salkaházi Sára szociális testvér, központi vezető,18 akit 1944. december 27-én a nyilasok lőttek a Dunába, mert üldözötteket rejtegetett, és akinek boldoggáavatási eljárása megkezdődött, és Bódi Magdi19, a fűzfőgyártelepi dolgozólány-csoport ifjúsági vezetője, aki inkább meghalt, mintsem az orosz katona félreérthetetlen kívánságának engedjen. (Még egy vértanúja van a Társaságnak, Malia Rosa Hsu, kínai testvér, akit a „kulturális forradalom” alatt börtönöztek be, és ott is fejezte be életét.) Miután a Belügyminisztérium a Szövetséget (mint fasisztát!) feloszlatta a többi vallásos egyesülettel együtt, a leányok mint Egyházközségi Dolgozók Nagyasszonya csoportok szerveződtek újjá, így még néhány évig működhettek. A balatoni üdülőt Veszprém egyházmegyei Szent Sarolta20 Lelkigyakorlatos-házzá alakították át, egész évben fogadta a leányokat, sőt 1950 után a szétszórt szerzeteseket is, mert még két évig ez volt az egyetlen működő lelkigyakorlatos-ház Magyarországon. 1952 augusztusában államosították, miután a ház papját és szociális testvér gondnokát letartóztatták.21 A Társaság honosította meg a Mindenki karácsonyfája mozgalmat. 1927-ben ragyogtak fel az első ilyen karácsonyfák Budapesten, majd vidéken is. Még 1944. december 24-én is elindult az egyetlen teherautóra szerelt kivilágított mozgófa a bekerített fővárosban22, hogy meghirdesse Krisztus születésének örömhírét. 1945 után még 1947-ig eltűrte a hatalom. . . Mivel a Társaság célja, hogy „hivatásos és képzett munkásokat adjon az egyháznak és a társadalomnak”, és mert „a jó szociális munkás megsokszorozza önmagát”, 1937-ben megnyílt a Katolikus Női Szociális Képző érettségizett vagy azzal egyenértékű előképzettségű hallgatóknak. Két éves tanulmányi idő alatt szerezhették meg az általános szociális munkára képesítő diplomát. 1944-ben megnyitotta a Társaság a Szentlélekről nevezett Szociális Leánylíceumot23, ahol a középiskolai tananyag mellett  szociális ismereteket is tanítottak. Az első növendékek még leérettségiztek 1948-ban, utána államosították és megszüntették a líceumot. – A képző átalakult „szociális és hitoktató” képzővé, 1952-ig működhetett.

A Társaság „. . . a Szentlélek Isten kultuszának ápolását és terjesztését különös hivatásának tekinti” – mondja a Szabályzat. Ezért 1933-ban megalapította a Szentlélek Szövetséget. Lapjuk A Lélek szava 1934-ben indult meg, 1938-tól már havilap. Mivel a Szentlélek Úristen boldogító uralmát akarta szolgálni, első számától kezdve figyelmeztetett a korszak két nagy pogány szellemi áramlatának – hitlerizmus, bolsevizmus – veszedelmére. 1939-től pedig a hazai nemzetiszocializmus elleni harc jelentékeny résztvevője. 1942-től havonta közli a megindult Világnézeti Kurzus anyagát, 1943-ban a munkaszolgálatosok érdekében írt Újévi levelet24. 1944-ben pedig Slachta Margit Világnézeti Credo-ját a barna és vörös materializmus ellen.25 1944. március 19-e – a német megszállás – után a lapot az elsők közt tiltották be. A Világnézeti Kurzus-ra azért volt szükség, mert, fájdalom, „a keresztény tömegekben nem tudatos a kereszténység” – állapította meg Slachta Margit. A nemzetiszocialista Németországban és Nyugat-Európában a „zsidó” ellentéte a „árja” volt, mi a finnugor nép- és nyelvcsaládba tartozunk, nálunk az „árja” megfelelője a nyilasok propagandájának hatására a „keresztény” volt, azt sugallva az embereknek, hogy keresztényi dolog az antiszemitizmus. „A keresztény tömegek – írja Margit testvér – a korszellem hatása alatt úgy dobják oda mindazt, amit . . . Krisztustól örököltek, mint akik nem is sejtik, . . . hogy milyen kincsnek vannak birtokában. . . Nem tudják, hogy evvel mit vesztenek . . . állampolgári jogaik biztonságából, országunk fennmaradásának lehetőségeiből . . .”26 Ahol szociális testvérek dolgoztak, mindenütt megszervezték ezeket a kurzusokat. Ezekhez csatlakozott a Mozifront. Slachta Margit testvér úgy látta, hogy „a mai embert legjobban a film köti le, tehát itt kell megfogni, mert elsősorban nem a vásznon pergő konkrétumok alakítanak, hanem  a  m ö g ö t t ü k  h ú z ó d ó   s z e l l e m.”27 (Ld. ma a tévé!) Ezért az akkori filmtermésből kiválasztott jó filmeket, nagyobb filmszínházakat, sőt a mai Erkel Színházat is kibérelte, 10–15 perces világnézeti rávilágítás után pergették le a filmet. Sorkatonák és leventék28 ingyen láthatták.

Ennek a világnézeti munkának természetes folytatása volt a német megszállás után (1944. III. 19.) az üldözöttek mentése.29 Az 1946-ban megjelent könyv szerint a Társaság 1000 embert mentett meg Magyarországon.30 Slachta Margit testvér eredményesen emelte fel szavát 1941-ben az első deportáláskor31, Rómában járt a megmaradt 20 000 szlovákiai zsidó érdekében.32  1945–1948 között két országgyűlési képviselő (egyikük „az egyetlen férfi a parlamentben”) és három városanya testvér próbálta érvényesíteni a krisztusi elveket az államéletben.33

1923–1950-ig felfelé ívelt a Társaság élete. Ekkor Isten számunkra felfoghatatlan akaratából megtörténhetett a szétszóratás mindhárom európai kerületben, de minháromban folyamatos maradt a Társaság élete. Részünk lehetett Krisztus szenvedésében: hazánkban hat testvér  összesen 11 évet, Erdélyben tizenöt 85 évet, Szlovákiában három 10 évet töltött börtönben, nem számítva a kihallgatásokat és egyéb zaklatásokat.

Ha az elvek síkján maradunk, meg kell állapítanunk, hogy az 1923-as események nem ismeretlenek a szerzetesalakulatok történetében. A Szent Ferenc-i eszményt valósítják a ferencesek, minoriták, kapucinusok, a Szent Benedek-it a bencések, ciszterek, trappisták, Páli Szent Vince gondolatát az irgalmas nővérek, a szatmári irgalmasok stb. Margit testvér szerint 1923-ban az történt, hogy „az addig egy keretben foglalt gondolattömeg differenciálódott, és két keretben helyezkedett el.”34Az elmúlt 75 év eseményeinek láncolata bizonyítja, hogy „korszükséglet szülte a Társaságot, és a jó Isten műveinek hasonlatosságára szinte a semmiből létesült.”35

A semmiből létesült a Társaság 1923-ban, és az európai testvérek Isten irgalmából a semmiből kezdhettek újra a 40 évi szétszóratás után 1989–90-ben. A magyarországi testvérek létszáma ma: 107 fogadalmas és 6 jelölt. A tagok életkori megoszlása: 1920 előtt született 27, 1921–1940 között 41, 1941–1960 között 42, 1961 után 5. A szerzetesi kárpótlásból már áll a kerületi központi ház és a noviciátus. Alakulóban van egy tanulmányi ház is. A testvérek a Társaság küldetésének és szellemiségének értelmében folyamatosan keresik azokat a hiteles – a kor igényeinek megfelelő – eszközöket és módokat, amelyekkel szolgálhatják Isten országát az új évezredben.

Az amerikai testvérek munkájának és az európai testvérek kitartó hűségének elismeréseként a pápai joghatóság iránti kérelmünk Rómában elintézés előtt áll, és lépések történtek azért is, hogy a nemzetközi központ Magyarországon legyen.

 

Jegyzetek

Rövidítések:  Cat = Catalogus, EPL = Esztergomi Prímási Levéltár, SZMT = Szociális Misz- sziótársulat, SZPL = Székesfehérvári Püspöki Levéltár, SZTT = Szociális Testvérek Társasága, SZTTI = Szociális Testvérek Társasága Irattára.

1  Kassa 1884–Buffalo NY 1974. Polg. isk. tanár, nőmozgalmi szervező, az első magyar nőképviselő, a SZTT alapítója. Irod.: S.M., az első magyar nőképviselő politikai működése. Bp. 1922., Mona Ilona: S.M. Bp. 1997.

2  A Testvér 1948/8, 3. o. Soksz.

3  A Testvér 1943/10, 2. A „világi” itt a II. vatikáni zsinat által meghatározott „apostoli életre egyesült közösség” fogalmát jelenti.

4 A SZMT Szabályzata. („Summarium”) . . . EPL 760/1932, 15–16.

5 Farkas Edith nőmozgalmi és politikai cikkei: a Keresztény Nő számaiban: I/5; II/5; III/2; III/5–6; III/7; IV/1; a Magyar Nő számaiban: I/1, 8, 20; II/2, 7, 9–10; III/15; a Nemzeti Újság-ban: 1920. X. 24 és XII. 11.

6 Magyar Nő, 1920. november, 2. o.

7 Iránytű, 102. o. (P. O.  Összegyűjtött munkái 22. k.), Értesítő 1914/3, 7.

8 Értesítő 1914/3, Vezércikk.

9 Nemzeti Újság 1922. III. 18.

10 SZTTI 764.

11 A 20 éves Missziótársulat 1908–1928. Rövid ismertetés. Összeáll., kiad.: Irodalmi Bizottság. Bp. 1928. 16. o.

12 EPL Csernoch Cat. 22. 214/1923.

13 SZPL 1923-as iratcsomó, SZTTI 1156/6b/xerox másolat. A jelzett csomóban P. Bíró SJ ironikusan idézi a nővérek egyöntetű nyilatkozatát.

14 SZTTI 1157/80a. 1931-ben Farkas Edith beuroni látogatása után visszatért a bencés lelkiséghez. Vormair Camilla nővér – aki a Főnöknő Anya első utóda lett – beadványokkal bombázta Serédi hercegprímást, hogy ezt akadályozza meg: „. . . 1923-ban Szent Ignác constitucióját veszi alapul, 1930-ban már Szt. Benedek vonzza őt, . . . 1938-ban talán majd ferences szellemre vágyik . . . kormányozzon alkotmányosan, 1923-ban is ezt kértük, azóta is, most is ezt kérjük.” EPL 760/1932/

15 SZTT Alakulási jegyzőkönyv, A Testvér 1932/2, 45. o.

16 A püspöki kar tanácskozásai . . . 1919–1944, 104. o. Szerk: Gergely Jenő.

17 SZTT Szabályzata, I. 3.

18 Irod.: Részletes bibliográfia található Mona Ilona–Szeghalmi Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága. Bp. 1990. 113–117. o.

19 Egy fiatal munkáslány életútja a vértanúságig. Bódi Magda 1921–1945, é.n. (1990), Tanúságtétel Liliomvérrel 1945. Szombathely, 1992.

20 Korányi Sarolta (1868–1935) 1911-ben megalapította a Katholikus Munkásnő Egyesületet, amit az 1919-es Tanácsköztársaság szétzúzott. Hagyatékából vette meg a Szövetség a jankovichtelepi (ma: Szabadság-üdülőtelep) üdülőt, azért viselte az ő nevét a lelkigyakorlatos-ház is.

21 Braun István (1916–1979) = Hetényi Varga K.: Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában III. 179. o. Jolsvai Hedvig (1911–), 1945-től a DLN közp. vezetője.

22 Budapest ostroma 1944. XII. 24–1945. II. 13-ig tartott.

23 Líceum: a korabeli tantervben nem latint, hanem a német mellett egy másik élő nyelvet tanított.

24 A Lélek Szava 1943. I. 1.

25 A Lélek Szava 1944. II. 15. Ezt a credót Slachta Margit Rómában írta 1943-ban, mikor XII. Piusnál járt a szlovákiai zsidók érdekében.

26 Sorakozzál a front védelmére! Világnézeti tanulmányok I. köt. 7. o. A Lélek Szavá-ban megjelent első 7 tanulmány anyaga.

27 A Lélek Szava 1943. III. 1. címlap.

28 Levente: a 14–18 év közötti ifjak kötelező katonai előképzője.

29 A német megszállás előtt Magyarországon csak jogkorlátozó törvények voltak érvényben. A jogfosztó intézkedések csak a megszállás után kezdődtek.

30 Meszlényi Antal: A m. kat. Egyház és az emberi jogok védelme. Szerk.: –, 177–78. o.

31 Majsai Tamás: A kőrösmezei zsidódeportálás 1941-ben. In: Ráday Gyűjtemény Évkönyve.  4–5. 1984–85. Bp, 1986.

32 Mona Ilona: Slachta Margit  a szlovákiai zsidókért (1943–43).  In: Magyarok kelet és nyugat metszésvonalán. Esztergom, 1994.

33 Mona I.: S. M. a krisztusi közéletért. A Lélek Szava melléklete 1991/1–1995/3. Az idézett mondás eredetije 1945-től így hangzott: „Két férfi van Magyarországon, mind a kettő szoknyában jár: Mindszenty és Slachta Margit.”

34 A Lélek Szava 1942. V.

35 A Lélek Szava 1943. V. 1.