Távlatok/37  –  1997. október

Tartalom

E számunk elé 529

KULTÚRA: OKTATÁS-NEVELÉS  

K. Várhelyi Ilona: Köt(őd)ések és old(ód)ások kultúránkban  531

Farkas István: A katolikus kerettanterv bemutatása 546

Peter Hans Kolvenbach: Nevelni Szent Ignác szellemében 558

Seregély István: Értékrend a jövő érdekében  568

Ivasivka Mátyás: Civil tanárként – egyházi gimnáziumban 573

LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS  

Unger Zsuzsa: Az imádság csöndje  581

Kis Szent Teréz centenáriuma 586

Mirjam nővér: A szeretet tudománya  587

Részletek Kis Szent Teréz önéletrajzából  599,675

Nagy Ferenc: Homília Vass Miklós temetésén  594

Barlay Ö. Szabolcs: „Cantate Domino canticum novam. . .”  597

Nagy Ferenc: A zsinat után? vagy 1950 előtt?  600

EGYHÁZMEGYEI ZSINAT GYULAFEHÉRVÁRON  

Szabó Ferenc: A zsinat előkészületei  603

Sebestyén Ottó: Nem félelemre, hanem cselekvésre  605

Bereczki Silvia: Milyen a mi poharunk?  610

Csiszér Albert: Evangelizálás, igehirdetés  614

FIGYELŐ  

Szabó Ferenc: II. János Pál pápa Párizsban  621

Dolhai Lajos: A II. európai ökumenikus találkozó  625

Vertse Márta: Az 50 éve független India  628

Elhunyt Kalkutta szentje, Teréz anya  636

Papok és szerzetesek a náci haláltáborokban  638

Kápolnai Iván: Észrevételek a Néppárt indulásával kapcsolatban  640

KULTÚRA ÉS ÉLET  

Regészi Ildikó: Csehov hitkeresése  641

Jakab Gábor: Száz éve született Tamási Áron  655

Szabó Ferenc: In memoriam Gyöngyössy Imre  659

Murádin Jenő: Hosszú Márton, XI. Pius arcképfestője  665

J. Horváth Tamás: Szent Erzsébet búcsúja  671

SZEMLE  

Az élő Pilinszky (Szabó Ferenc)   676

Tudományelmélet és jogtudomány (Erdő Péter)  677

Bán Endre Emlékkönyv (Széll Margit)   678

Egyháztörténeti forráskiadványok  680

MAGYAR PAPI EGYSÉG  

Berán Ferenc: Az Unio Apostolica Cleri lelkiségének vonásai  2

Kiss Imre: A pap a dialógus embere – II   6

Varga László: Jézus barátsága   9

Tóth Veremund: Gácser József Imre OSB  11

† Vass Miklós: Dr. Kovács István  13

Halottaink  15

E SZÁMUNK ELÉ

Ez alkalommal a magyar püspökök „Igazságosabb és testvériesebb világot!” című körlevele negyedik, a kultúrával foglalkozó részéhez kapcsolódnak tanulmányaink. A körlevél, miként a zsinat (GS 53), a legáltalánosabb értelemben veszi a kultúrát: a kifejezés „mindazt jelenti, amivel a maga sokirányú szellemi és testi képességét kiműveli és kibontakoztatja az ember”. Ide tartozik az emberi munka és a művészeti teremtő tevékenység, a tudomány, a technika és a társadalmi kommunikáció, a kulturális intézmények és struktúrák, nevezetesen az oktatás és a nevelés különböző módozatai.

Anélkül, hogy a kultúra és annak jövője valamennyi szempontját vizsgálnánk, elsősorban a hazai oktatás és nevelés helyzetére és a sürgető feladatokra összpontosítjuk a figyelmet. A püspöki körlevél a helyzetleírásban jelzi azt a pusztítást, amit az elmúlt negyven év kultúrpolitikája okozott. Megcsappant az élet tisztelete, az emberek elvesztették önbizalmukat és a jövőbe vetett reményüket; az európai értékvizsgálatok szerint a magyarországi társadalom kiemelkedő mértékben individuálissá vált, bár az is igaz, hogy számos kezdeményezés indult karitatív céllal. Az értékvesztés különösen három területen jelentkezik: a közéletben, a családi életben és a kulturális életben. Ez utóbbiban az anyagi összeomlás fenyeget; a kulturális intézményrendszerben zűrzavar uralkodik; az anyagiak révén megszerzett privilégiumok érvényesülnek. Az oktatás és a nevelés intézményeiről szólva a püspökök hangsúlyozzák: súlyos következményekkel jár az a tény, hogy a közoktatás, a felsőoktatás és a felnőttoktatás intézményrendszeréhez nem adják meg a működésükhöz szükséges feltételeket, a megfelelő anyagi támogatást; a hátrányos helyzetűek számára nem biztosítják a kitörés lehetőségeit. Ami pedig a közoktatás tartalmát illeti: a Nemzeti Alaptanterv körüli vita és az elfogadott szöveg számos torzulásra és zavarra ad alkalmat.

Ha kicsit konkrétabban akarjuk jellemezni a magyar kulturális helyzetet, a kultúrpolitika és a jelenlegi koalíció irányát, hivatkozhatunk Nemeskürty István jelentős tanulmányára, amely „Magyarország a huszonegyedik század küszöbén” címmel 1994. aug. 13-án jelent meg az Új Magyarországban.

Nemeskürty a jelen jellemzése után a jövő körvonalait kutatja. A „halálosan beteg” országot figyelmezteti arra, hogy a magyar államot a kereszténység eszmevilága hozta létre, hogy a keresztény hit Magyarországon is, miként világszerte, bámulatra méltó eredményeket mutatott fel. A keresztény világnézetnek döntő szerepe volt a nemzeti öntudat alakulásában. Nos, 1994 júniusa óta a „magyarságot és a kereszténységet az országlakosság többségére hivatkozva gúnyolja, becsmérli vagy feledi a mostani hatalom. Szertenéztünk, s nem leljük honunkat e hazában.” Nemeskürty rámutat arra, hogy megmaradásunk legfontosabb tényezője a nyelv. A szociálliberális államvezetés is felismerte ezt, tehát „foggal-körömmel küzd azért, hogy a gyermeknevelés során, óvodától az érettségiig”, kiirtódjék a magyar gondolkodás. Mindebből következik – hangsúlyozza cikke vége felé Nemeskürty – , hogy „leghatásosabban a családon belül őrizhetjük meg szerényen, de makacsul öntudatos, másokat nem sértő magyarságunkat. Feladatunk, hogy felértékeljük a magyar család eszményét, hogy feltámasszuk a családi életet. [. . .] A családnak ismét fel kell vállalnia a gyermeknevelés ügyét.”

A püspöki körlevél is hangsúlyozza (107. pont): „Anyagi és erkölcsi tekintetben egyaránt segíteni kell a családokat abban, hogy jobban betöltsék nevelő hivatásukat, hogy az alapvető értékek átadása a kisgyermekkorban, a családban történjék.” Emellett persze egész oktatási intézményrendszerünk reformra vár.

Anélkül, hogy részletesebben foglalkoznánk a sokat bírált – joggal bírálható – NAT-tal (Nemzeti Alaptantervvel), Farkas István piarista bemutatja a szépen kibontakozó katolikus iskolák „alaptantervét” vagy kerettantervét. Kolvenbach jezsuita generális tanulmánya pedig, jóllehet az ignáci, a jezsuita pedagógia főbb vonásait vázolja, egyetemes, vagyis mindig és mindenhol alkalmazható irányelveket fogalmaz meg (az ignáci Lelkigyakorlatok és a jezsuita Ratio Studiorum alapján). Nevezetesen a perszonalista vonásokat emeli ki, továbbá azt, hogy „valóban lehetetlen egy anyagot tökéletesen semleges vagy tisztán objektív módon tanítani: valamennyi anyag, valamennyi szaktárgy értékekről vagy értékek ellen tanúskodik; olyan értékek ezek, amelyek a modern társadalmat uralják. Az igazságosság és az igazságtalanság, a közösségvállalás és az együttérzés, a környezet védelme és azok befogadása, akik különböznek tőlünk: mindmegannyi érték vagy tét, amely elől a nevelő nem térhet ki, ha tekintetével a felületen túlra akar hatolni, egészen a legnagyobb mélységig. Hiába vagyunk tartózkodók vagy pártatlanok; minden problémát jelent . . .”

A manapság gyakran hangoztatott „semlegesség” tehát egyszerűen nem létezik, sem az oktatásban, sem a médiumokban. A kérdés csak az, hogy a tanító/nevelő milyen értékeket közvetít vagy nem közvetít, milyen világnézetről tanúskodik saját példamutatásával.  

KULTÚRA: OKTATÁS-NEVELÉS

Keresztesné Várhelyi Ilona

KÖT(ŐD)ÉSEK ÉS OLD(DÓ)DÁSOK KULTÚRÁNKBAN

„Mihez is hasonlítsam?”

A cím szentírási szavai arra utalnak, hogy egy olyan átfogó jelenséget, mint a kultúra, nagyon nehezen tudunk értelmezni, mert általánosságban megfoghatatlan, egyedi jelenségeiben pedig társadalmi meghatározottságának leválaszthatatlanul bonyolult hálózatával áll előttünk. Talán a levegőhöz hasonlít leginkább, ami életünknek oly természetes feltétele, hogy már csak a szennyezése vagy hiánya juttatja eszünkbe létezését és nélkülözhetetlenségét. De hasonlítható a kultúra valami vég nélküli szövethez is, amelyet az emberiség Pénelopé módjára sző, hazavárva urát. A mintákat, színeket egy-egy kor, egy-egy vallás, egy-egy nemzeti kultúra szövi bele. A szálak rendetlen kötéséből gubancok származnak, és bomlási folyamatok indulnak ki. A kultúra szövetét bármelyik szálánál fogva elemezzük, a többit is magával húzza. Mint ahogy légzéskor sem tudjuk kiszűrni az oxigént, hanem jön vele a többi is, a hasznos is, a méreg is. Így jártak a püspökkari körlevél írói, amikor le akarták írni a kultúrát, és valószínűleg így járok én is, amikor a görcsök, gubancok egyikét-másikát szeretném kibogozni.

A körlevél kultúrafogalma

            Ezt a megfoghatatlanságot tapasztalva az Igazságosabb és testvériesebb világot! c. püspökkari körlevél szerzői a kultúra fogalmát igen tágasan értelmezik. A hagyományos definíciókkal szemben nem szegmentálják anyagi és szellemi kultúrára, nemzeti vagy rétegkultúrákra, sem pedig nem szólnak külön területként az ezekhez való társadalmi és egyéni viszonyulásról, hanem rendkívül egyszerű, globális szemlélettel, túlságosan is általánosan, kultúrának nevezik „mindazt a tudást, ami megszabja az ember életmódját” ¹. Szociális körlevélről lévén szó, nem lenne jogos elvárnunk, hogy foglalkozzék speciálisabb kérdésekkel, pl. a művészetekkel, tudománnyal, a kultúra terjedésével stb. A kiemelt területek is egymásra utaló köröket alkotnak, magukba kerítve még számos érintkező felületet is, amelyeknek – akár a kommunikációnak és az oktatásnak is – elemi közege, „levegője” a kultúra.

            Az általános kultúrafogalomból szervesen következik, hogy a fejezetben olyan társadalmi problémákról olvashatunk, amelyek a köztudatban nem kulturális jelenségként vannak jelen. Tulajdonképpen én itt homonímát gyanítok. Két (vagy több) különböző terjedelmű fogalmat nevezünk ugyanúgy: a kultúra mint társadalmi létünk levegője egybecsúszik az oxigén fogalmával, azaz: a szűkebben értelmezett kulturális alkotó-, terjesztő- és befogadótevékenységet összetévesztjük a civilizációval.

A kultúra mint társadalmi jelenség

            A mai magyar kulturális élet hétköznapjaiban élő ember a problémákat nem látja ilyen egyszerűen általánosíthatóknak. A társadalmi jelenség szintjén a kultúra – sajátos intézményrendszerével együtt – egyfajta magánhasználatú luxusként jelenik meg, úgy mint a társadalmi gyakorlat könnyen elvonható „desszertje”, amely a gazdasági, a politikai tevékenység „főfogásai” után valami szabadon választható, könnyen nélkülözhető, lefaragható „ornamentika”, és amely (sajnos?) leválik a gazdasági, közéleti gyakorlatról, nem épül vele össze, így hatása nem járhatja át.

            Az effajta gondolkodás tapasztalatokra alapoz. Magyarországon a Kádár–Aczél korszak három T-je (tiltani, tűrni, támogatni) és a rendszerváltás utóbbi éveiben kóros mértékűvé vált piaci szemlélete egyaránt a kultúra adagolhatóságával szembesíti az embert, aki a kultúra „termelője” és „fogyasztója” egy személyben. Ember nélkül nincs kultúra, de kultúra nélkül sincs ember. Annyit biztosan tudunk a kultúráról, hogy van autonómiája. Beavatkozásunk, leírásunk nélkül is létezik, él, változik, hat ránk. Pedig tulajdonképpen mi csináljuk.

            A kultúra fogalma – eredetére utalóan – ma is a műveléssel, műveltséggel, művelődéssel függ össze a fölműveléstől a munka- és politikai kultúrán át a művészetekig és a köznapi környezet- és viselkedéskultúráig. Amikor a tulajdon sérelmeiről, a korrupcióról, a vandalizmusról beszélünk, hamar ott találjuk gondolatainkat a nevelés, a műveltség hiányainál. És innen már csak egy lépésre van az esztétikum és az erkölcs kérdése, amely szintén a kultúra állapotának függvénye.

            A kultúra fogalmi leírásának túlbonyolítása nélkül megállapíthatjuk, hogy a körlevél szélesre tárt fogalmát szűkítenünk kell. Másként hajtjuk végre a fogalom szűkítését pl. egy irodalmi vagy képzőművészeti elemzésben, másként egy filozófiai tanulmányban, ismét máshogy egy egyházi folyóiratban. Minden esetben más-más módon kerülünk relációba a fogalommal és a jelenséggel. Valójában tehát nem is a fogalmat szűkítjük, hanem kijelölünk egy nézetet, egy viszonyulási pontot, ahonnan a kultúrát szemléljük. Itt és most a kultúra megközelítéséhez az egyház fonalát választjuk ki.

 Egyház és kultúra

            Történelme során az egyház – ma már senki által komolyan nem vitatott – nagy szolgálatokat tett a kultúrának. Minden kultúra egyik alapvető jelensége, pillére a kultusz. A kultusz és a kultúra kölcsönhatása az emberi civilizáció kezdeteitől nyomon követhető. Nemzeti kultúránk keresztény szervességét ez a kölcsönhatás-rendszer szilárdította meg, illetve az utóbbi évtizedekben ennek hiánya lazította fel. Hiszen éppen a szerves kötődés követeli meg a folyamatos szellemi megerősítést. S ha igaz az, hogy a bomlás a rendetlen kötésekből származik, feltételezhetjük, hogy kultúránk nemzeti és keresztény kötései lazultak meg a folyamatos szellemi utánpótlás hiányában. Az egyház és a kultúra kölcsönhatásában folyamatossági hiány, azaz szakadás következett be. (Ezt próbálták befoltozni a mesterséges kultuszok nemzetietlen, „szövetidegen”, műanyag-kultúrájával a XX. század közepének Nebukadnezárjai.)

            A kultúra és az egyház szoros kapcsolatának nyilvánvaló, objektív történelmi bizonyítékait mellőzöm. A szubjektív bizonyítékok közül is csupán arra utalok, hogy a kultúra alakításával tudatosan foglalkozó értelmiségi réteg kialakulása nemzeti történelmünk első pillanataitól kezdve az egyházhoz kötődött. A nemzeti kultúra a magyar nép és a kereszténység egymásra találásának gyümölcse, gyermeke. Évszázadokon át szinte kizárólag a papok, szerzetesek művelték és terjesztették a tudományokat, művészeteket. A kései polgárosodás csak lassan szorította vissza a klérus tagjait ezekről a területekről. A latin nyelv használata a klasszikus műveltség tipikusan európai eredményeit szervesítette a magyar nemzeti kultúrával. Vitathatatlan persze az a törvényszerűség is, hogy a latinos (magas) műveltség és a népi kultúra bizonyos elemei elszakadtak és elfejlődtek egymástól, és a társadalom kulturális rétegződése bekövetkezett. A reformáció hullámverései, majd a racionalizmus térhódítása indította el a világi értelmiség nyelvi és kulturális befolyásának megnövekedését, amely századunk végére a materializmussal teljesen perifériára szorította az egyház és a papság értelmiségi és kulturális szerepét.² Az egyház kultúraszemléletében is megkülönböztethetővé vált a régi és új dialógusa, a modern és konzervatív felfogás, de ez már alig tűnt fel az idealista és materialista realizmus fő vonulatának fényei és árnyékai közepette. Pedig az egyház kulturális marginalizálódása Magyarországon még nem is volt olyan mértékű, mint nyugaton!

            A magyarországi rendszerváltás első pillanataiban úgy látszott, az egyház ismét visszafoglalhat egy sávot az elvesztett területeiből. A társadalmi hatásrendszerben szélesebb tér nyílt meg az egyház előtt a kultúra alakítására és terjesztésére is. Az első benyomásunk az, hogy ezt a megnövekedett teret a történelmi kereszténység nem tudta betölteni, ezért az általa el nem foglalt területekre más irányba ható mechanizmusok nyomultak be, és azonnal működésbe léptek.

Gátló tényezők

            Az egyház gúzsbakötöttségének feloldása után szembesülünk a ténnyel: a gúzs túlságosan sokáig tartott, így elgémberedett, sőt elsorvadt tagjaival az egyház nem volt képes gyorsan és minden irányba aktivizálódni. A kemény és puha diktatúra időszakában az egyházat ez a gúzs elszigetelte a társadalomtól, nem tudta termékeny anyai szerepét betölteni az új nemzedékek megszülésében és felnevelésében. Az anyátlanul maradt társadalom lezüllött, elöregedett, az anyaegyház szervezete pedig legyöngült, horizontja a létezés minimumára szűkült be. Kiszabadulva azt tapasztalta, hogy a régi módszerek ma már nem hatnak, az új, hatékony módszereknek pedig nincs birtokában. Valójában az egyház problémaérzékenysége, „látása” is megromlott, s társadalmi tájékozatlansága miatt gyakran ott keresi a problémákat, ahol régen voltak, s nem veszi észre, hogy a gondok gócai szétszóródtak. Így a rendszerváltás egzisztenciális kérdésfelvetéseire az egyháznak nem volt a társadalom számára meggyőző válasza.³ De mi is volt a rendszerváltás létfontosságú kérdése? Az, hogy hogyan lehet nagyon gyorsan, ép bőrrel és lélekkel kimenekülni egy biztonságosabb kultúrába a szocializmus és racionalizmus ránk zúduló törmeléke alól, egy másik válságövezetet, az ugyancsak omladozó individualizmust megkerülve. Az egyháznak ugyan van erre egy klasszikus, de túlságosan is elvont, a mai ember kommunikációján kívül eső válasza; ez azonban nem használt, mert most az emberek kiéheztetettebbek voltak annál, mintsem a közeli húsosfazék és távoli ígéret földje között képesek lettek volna józanul választani. A „ti adjatok nekik enni!” gyors reakciója helyett az egyház bevásárolni indult; távolabbi célokra kezdte gyűjtögetni erejét, közben pedig a nép más táplálék után nézett. Kapott is bőven másoktól mindenfélét!

            A rendszerváltáskor a történelmi egyház – ha ereje lett volna – kétféle stratégiát is követhetett volna egyszerre: a lassú növekedést a majdnem nullapontról, és a gyors, talán ideiglenes „állások” kiépítését az új határokra. Az utóbbi, meglehetősen rizikós megoldást nem merte választani, sőt a nullapontról sem tudta egyszerre és arányosan újjászervezni hitéleti, szociális, kulturális, politikai stb. pozícióit. Ezt nehezítette a társadalom türelmetlen reakciói mellett (és miatt) a magyar egyházvezetők óvatossága, felfogásbeli megosztottsága és a zártság bizonyos értelemben vett „elkényelmesítő” hatása. Az első időkben érthető volt az, hogy a sötétséghez szokott szemek nem láttak jól a hirtelenül jött világosságban, de már pl. a pápalátogatás után bekövetkezhetett volna a szemléletváltás.

            A társadalom pedig, amely eddig – több nemzedéken át – csakis egy torz tükörben láthatta magát és a valóságot, elhitte, amit látott, s amikor a tiszta képet megpillantotta, azt hitte torznak. Itt már az ideológia határterületeire jutunk. Sajnos, a rendszerváltáskor a fű alól előbújó, hatalmi tapasztalatokkal nem rendelkező politikai értelmiség a kereszténységet az ideológia – egyik irányban már jól kitaposott – ösvényére vitte, csak most visszafelé. Az emberek viszont ezt az utat már kellőképpen megutálták, még visszafelé sem voltak hajlandók elindulni rajta. Ekkor lett volna szükség nemzeti felelősséggel megszólaló, értelmiségi karakterű klérusra, hogy világossá tegye: itt nem másik, ellentétes ideológiáról van szó, az egyház a kultúra egészét és a társadalmi élet gyakorlatát nem „visszacsinálni” akarja, hanem a jó továbbépítésével egy minőségileg más összefüggésbe és távlatba helyezni. Nem ez történt, hanem háttérasszisztálás egy mind népszerűtlenebbé váló politikához, reménytelen és eredménytelen erőlködés. (Persze ezt most könnyebb megállapítani, mint akkor, amikor az őszinte jószándék munkált az új politikai irányzat képviselőiben.)

Értékrend és erkölcs

            Napjainkban az egyházias szemlélettel nemigen jellemezhető politikai vezetők is az egyháztól remélik az ország erkölcsi felemelését, amelynek egyik legfőbb eszköze maga a kultúra ápolása és ezzel kapcsolatos társadalmi viselkedésminták átadása. A politikai szféra ilyen elvárása az utolsó szalmaszál effektust juttatja eszünkbe: ha már a gazdaságot, a pénzvilágot, egészségügyet stb. nem sikerült rendbe tenni, próbálkozzunk az erkölccsel! Bár tudjuk, hogy ezt az előbbiekkel összhangban kellett volna elkezdeni, most sem lehet ezt az elvárást elhárítani, mert még benne rejlik az a pozitív szemlélet, hogy az egyháznak van erre kompetenciája. (Az utolsó szalmaszál effektus látszatát vagy tényét erősíti az állam és a politika liberalizmusa a szekták megítélésében: jöhet minden és mindenki, aki az erkölcsi megújulás reményét ígéri.)

            A keresztény egyház azonban elsősorban nem jótékony erkölcsi hatású kulturális tevékenységekben gondolkodik, hanem az emberiség távlatos jólétében, azaz az üdvösség szolgálatában. Ez Isten megismertetését jelenti, amely ismeret olyan motivációt ad az embernek, hogy földi életét is az Isten „normái” szerint alakítsa. Nem pusztán erkölcsi kérdés ez, hanem alapvetően értékszemlélet kérdése. A társadalmi értékrend alakítja ugyanis az erkölcsöt. (Ha az értékrend csúcsára a pénz, az anyagi jólét kerül, akkor végső soron minden helyeselhető, ami ennek megszerzését szolgálja. De ha pl. az emberi értékrend csúcsára az egészséget állítjuk, akkor a pénz már csak az egészség megszerzésének vagy megőrzésének egyik eszköze lesz. Ha az ember az értékrend csúcsát önmaga fölé, Istenhez emeli, akkor úgy tágul a perspektívája, hogy a célt ugyan csak hittel lehet elfogadni, de az eszközök belső rendszere reálisan kirajzolódik, s ezáltal képes meglátni az ember saját belső – testi-lelki, anyagi-szellemi – struktúráját és külső összefüggéseit is a természettel és a társadalommal. Ebben az összefüggésben már az egészség vagy betegség is eszközzé válik. Kerülhet még a csúcsra az értelem, a tudás is. [Került is, igaz, inkább csak jelszavakban.] Csakhogy ennek „töredékes” voltára éppen az értelem és a tudás ébreszti rá az embert. Innen csakis a hit léphet tovább. Ha tehát az ember Istent tekinti célnak, akkor értékrendjében az erkölcs „rendszerszervező” szerepet kap.) Mindez arra figyelmeztet, hogy az a társadalmi elvárás, ami az egyház iránt megmutatkozik, nem ragadhatja ki az erkölcsöt – mint társadalmilag hasznosítható dolgot – abból a motivációs rendszerből, amely Isten hittel történő elfogadásából táplálkozik. Az egyház erkölcsi normája, pl. a Tízparancsolat nem étlap, amiből válogathatunk: pl. kell a tizedik, hetedik, az ötödik-hatodikból is valami, de inkább más körettel, nem kell viszont az első, se a második. Másfelől a társadalmi hasznosság szempontja szűklátókörűségre vall, hiszen a valláserkölcs a társadalmat nem egészében, hanem – a hit személyes természete miatt – csakis az egyéneken át érintheti, s nem is gyorsan. A hitnek be kell érnie ahhoz, hogy az egyén életét átrendezze. S mikor csap át ez a mennyiségi növekedés társadalmi méretekben új minőséggé?! S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a szociális-kulturális válság világjelensége a kontraszelektált, „immunhiányos”, a gúzs utáni keringési zavaroktól szenvedő magyar egyházszervezetet tovább gyöngítette, világossá válik, hogy nem lehet az egyháztól gyors csodát várni.

            Mindez – bizonyos szinten – evidencia. Az egyház iránt megmutatkozó morális igény azonban valami gyorsabb, az Istent kikerülő útvonalat szeretne találni, és azt ráerőltetni az egyházra. További anyagi áldozatokra is hajlandó lenne a politika, csupán azt szeretné, ha ezért cserébe az egyház nem ragaszkodna annyira ahhoz a „rögeszméjéhez”, hogy az erkölcsös élethez csakis Istenen át lehet eljutni. Ebben az elvárásban nem nehéz ráismerni arra a közfelfogásra, ami az egyházat is egynek tekinti a társadalmi szervezetek közül, amely akkor érdemli meg létét, támogatását, ha moralitását bevált, kipróbált emberi találmányként hasznosítja az aktuális érdekeknek megfelelően. Az egyház nemigen tudja ezt a közfelfogást megváltoztatni, mivel ez az egyház totális félreértésén alapul.

Társadalom, állam, egyház

            A társadalomban mindig együtt van a vallási igény és ennek hiánya. Ma ennek a természetes igénynek a létéről egyaránt tanúskodnak a zsúfolt templomok és a sokasodó szekták. (Vannak persze kihalt templomok és csak hóbortos fiatalok mulandó lelkesedéséből élő szekták is.) Másrészt a vallási nevelésben nem részesült fiatalabb generációkban a történelmi egyház nem tudta a vallási igényt felébreszteni. Ugyanakkor óriási érdeklődés mutatkozik a parajelenségek iránt, tehát az emberek, még a materialista világnézetűek és értelmiségiek is, keresik a titokzatos, csak hittel elfogadható dolgokat. (Ebben is benne rejlik a kereső mozzanat, ami az embert a transzcendens erők felé vonzza, tehát innen is ki lehet indulni. Ezt vette észre a „New age”.)

            Az egyházat támogatóik, tagjaik részéről általában pozitív légkör veszi körül. A társadalom globális megítélése azonban – főként a gyakran alapvető tájékozatlanságot s olykor ebből fakadó gátlásosságot és megtévesztettséget tanúsító média hatására – inkább negatív. A megszaporodó anyagi természetű problémák és az ezzel kapcsolatos egyházi elfogultság és védekező, mentegetőző magatartás ezt csak fokozzák.

            Az állam és a társadalom viszonya az egyházhoz nem egyforma. A jogállamiság normái jogi biztosítékokat adnak az egyház működéséhez és a vallásszabadsághoz. A társadalom véleménye, ítélete az egyházról azonban nem jogi, hanem erkölcsi jellegű. Az erkölcsi tudat lassabban változik, mint a jog. Ugyanakkor az állam és a társadalom viszonyulása közös abban, hogy egyaránt csupán társadalmi szervezetként képesek értelmezni az egyházat.

            Az egyház azonban kulturális és erkölcsi hasznossága alapján sem tekinthető pusztán társadalmi szervezetnek. Külső jogi, állami szabályozása azért nem adekvát, mert az az ország, amelyet az egyház szolgál, „nem (csak) evilágból való”. Kettős természete önmagában hordozza a társadalmi megítélés zavart ellentmondásosságát.

            A mai helyzet gyökerei a most élő generációk által az elmúlt 40-50 évre nyúlnak vissza. A szocializmusban érvényesülő hátrányos jogi megkülönböztetés és megfélemlítés a rendszerváltás után feloldódott, de ennek tudati hatásait a jogállamiság nem tudta egy csapásra megváltoztatni. A törvények ugyan az állam és egyház szuverenitása alapján szabályozzák az egyház működését, ez most nálunk mégis problematikusan valósul meg. Az állam kijelöli, kiméri az egyház tevékenységének medrét. Ráadásul azt, hogy az állam mit tekint egyháznak, szintén törvényes szabályozással saját jogának tartja fenn, a történelmi egyházakat és a szektákat összemosva. Az egyházfinanszírozás nehéz kérdése látszólag nem tartozik szorosan a témánkhoz. De mivel az állam saját szempontjait érvényesíti az egyházi funkciók értelmezésében, mégiscsak összefügg a kultúra kérdése is az anyagiakkal. A szegény egyház hitelesebb és gyümölcsözőbb, mint a gazdag, de a piacgazdaságú társadalom elvárásai közepette a létminimum csakis a leépülésre elegendő. A tőkeinjekciókat viszont nem az egyház, hanem a bankok kapják.

            A társadalom az egyháztól bizonyos tevékenységet elvár, másokat viszont nem tolerál. Joggal várja el az egyháztól a társadalom a karitatív szolgálatokat. Ugyanakkor az alapot jelentő hitoktatás, az egyházi iskolák, az alapvető erkölcsi normák tekintetében a társadalom – a politika által manipuláltan – igyekszik beszorítani az egyházat. Nincs jele annak a felismerésnek, hogy csakis az egyház tanításának terjedése által érhető el egy jobb erkölcsi szinten álló társadalom.

            Az egyháznak a társadalomra, ill. a kultúra állapotára gyakorolt hatása szűk körű és áttételes. A jogrendszer és a korábbi évtizedek szorongatott helyzete csak részleges magyarázatot ad erre. Az elmúlt nyolc év során maga az egyház sem tudta kiépíteni a széleskörű társadalmi hatás stratégiáját és csatornáit. Ennek az anyagi feltételek szűkössége mellett belső, szemléleti okai is vannak. Az egyház vezetői és tagjai felismerték ugyan szükségességét, de nehezen alakul ki az a korszerű gyakorlat, amely által be tudnánk építeni az örömhírt a társadalmi hatásmechanizmusokba. (Ez persze nem nyolc év munkája, hanem évszázados folyamat.) Az újraevangelizálás azért indul nehezen, mert az uralkodó állami tekintély, bár színleli, de igazán nem látta és láttatta be, hogy a kereszténység nem pusztán egy kulturális probléma, hanem ma is nemzeti létkérdésünk.⁴ Félő, hogy az egyházvezetés sem hiszi el, hogy itt már tényleg missziós módszerekre van szükség, amelyek lényeges elvi alapja az inkulturáció. Nem lehet büntetlenül „elbeszélni” a társadalom feje fölött.

Zárt rendszerek

            A tíz-húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest pozitív jelek mutatkoznak ugyan, de a társadalmi térfoglalás azért sem sikerült eddig, mert az egyház belső szervezete és működése zártabb annál, mint amit a missziós munka megkövetelne. A papok politikától való helyes távolságtartása tévesen a közéletiségükre is kihat, és az egyház tagjai számára rossz modellként működik. Azt reméltük, hogy az egyházi iskolák, a hitoktatás, az egyházak mentén alakuló civil szervezetek feltörik az egyház kényszerű zártságát, sajnos azonban az új rendszerekben is a zárt szervezeti modell hatására csak egyirányú kötések alakulnak ki, vagyis újabb zárt rendszerek jönnek létre, amelyek a kovász elhanyagolható kis mennyiségét megvalósítják ugyan, de elhatárolódásuk miatt nem képesek az erjesztő, kelesztő funkciójukat kifejteni, vagyis nem tudnak kilépni a legégetőbb társadalmi igények színterére. Az egészségügy átszervezésében, a szociális ellátásban, a hátrányos szociális és kulturális rétegek problémáinak megoldásában, a bűnözés visszaszorításában nem képes az egyház erélyesen kezdeményezni. (Pl. állami gondozás, öregek helyzete.) A társadalomban észrevett hiánybetegségek oka az Isten hiánya. Ha azonban az Istenről csak a templomokban és a hittanórákon esik szó, nem a beteghez jut el az orvos! Lehet, hogy egy ifjúsági ház vonzó programokkal, egy sportpálya csapatokkal, egy napközi otthon mindenféle gyerekkel, egy keresztény munkaközvetítő iroda, akár cigányoknak is, ápolóotthon magányos öregeknek, ez most legalább olyan fontos lenne, mint a templom és a hittan. Az Isten nem annyira ismeret, mint tapasztalat. Sajnos, itt és most ez az inkulturáció!

            A fentieket úgy összegezhetjük, hogy a mai magyar állam, a társadalom és az egyház viszonya nem ellenséges, de feszültségekkel terhes. Az állam és a társadalom között is különbségek érezhetők az egyházhoz fűződő viszonyukban. A normális állapot csak hosszú távú pozitív fejlődés eredménye lehet, amelyben az államnak a társadalmi konszenzust kell elősegítenie a törvényes rend eszközeivel; a társadalomnak tudomásul kell vennie, hogy az egyházhoz való viszony szempontjából különbözőek a vélemények, az egyháznak pedig nyitnia kell a társadalmi problémák tényleges megoldása felé. A három pólusú rendszerben minden oldalról jószándékú erőfeszítések szükségesek.

A nyitott egyház

            Világossá vált, hogy mindehhez a klérus ereje kevés. Mégsem az erőtlenség, hanem az egyház lényegi tulajdonsága követeli meg a világiak szolgálatba állítását. Az is fontos, új tapasztalat, hogy a világiak érdekeltsége nem hagyható figyelmen kívül. Az elkötelezettségből eredő önkéntesség a legjobb motiváció, de kiteljesítését gátolják az „állapotbeli kötelességek”.

            Ahhoz, hogy a társadalom kulturális és erkölcsi állapotán észrevehető legyen a kereszténység, az egyháznak és a társadalomnak egyaránt tisztázni kell az egyházképét. Ha ezt a társadalmi célt nézzük, világossá válik, hogy a „keresztény Magyarország” nem azt jelenti, hogy mindenki templomba jár vagy otthon imádkozik. Az erkölcsileg ép társadalom Európában (egyelőre?) törvényszerűen – öntudatlanul is – keresztény kultúrát teremt. A keresztény kultúra pedig a társadalom erkölcsi gyógyszere. A gyógyszer – akár a kovász – kis mennyiséget, de nagy hatásfokot jelent. De csak akkor, ha bevesszük! Ezért fontos figyelni a szemléletet meghatározó egyházképre.

            Az egyház lényegileg közösség. Épületének tervrajza az újszövetségi kinyilatkoztatás. Az egyházkép torzulása mindig az istenkép torzulásáról árulkodik. Akiben hibás istenkép rögzült, annak nem lesz egészséges az egyházképe sem, és fordítva. Ez ismét kulturális probléma. A papok, a világiak és a nem hívő tömegek isten- és egyházképének torzulásai többnyire képzési, műveltségi hiányosságokra és szándékos tévtanításokra vezethetők vissza. Ezek a torzulások hátráltatják a keresztény felekezetek nyitását egymás és a társadalom felé. A képességek szerinti munkamegosztás hiánya elfecsérli az egyház erejét.

Az egyházkép és a nyitott egyház összefüggései

            A zsinati egyházkép megvalósulásának egyik legfőbb ismérve a világi hívek megfelelő mértékű bekapcsolása az egyház tevékenységébe. Ez nem a „vasárnapi pasztorálás” szűk kereteit jelenti, nem is csak a liturgiában való aktívabb részvételre gondolok, ami még formalista farizeusi „pótcselekvéssé” is válhat, hanem a lélek ajándékainak megosztására a kisebb és nagyobb közösséggel. Valójában ez a nyitott egyház alapkövetelménye.

            Az egyházat nagy dilemma elé állítja a nyitás igénye. Egyfelől érzi felelősségét, és feszíti a küldetés, másfelől fél attól, hogy a nyitást nem lehet egyirányúsítani, hanem együtt jár vele a nemkívánatos hatások beszűrődése is. A zárt egyházban kedvezőbbek a feltételek a belső elmélyülésre, a komolyabb és hitelesebb (?) keresztény életre, legalábbis annak hagyományos felfogása szerint. A zárt és klerikus egyházban kevésbé látszanak a gondok kifelé, talán kevesebb a pletyka, a botrány, talán nincs annyi veszély, de nem is annyira életszerű, nem olyan testvéries és magával ragadó, mint alapítójáé, Jézus Krisztusé, aki teljes sorsközösségben élt övéivel. A nyitott egyház Mestere példája szerint a szegényekkel és a bűnösökkel él együtt, mindenféle rágalmaknak van kitéve, vándorolnia és szenvednie kell, hajléktalan és üldözik, mégis vonzóbb, hitelesebb, mert valóságos és bőséges élet van benne. A nyitás módja is Jézustól tanulható: egyeseket, a legszorosabb munkatársakat el kell hívni civil foglalkozásuk mellől, másokat pedig el kell fogadni úgy, ahogy jönni tudnak. Rengeteg jó példát látni már a nyitásra, de még mindig túl keveset ahhoz, hogy a társadalom megkövesedett ellenállását oldani tudná. Még mindig sok a kihasználatlan „kapacitás”.

            Az utóbbi években sokféle képzési forma alakult ki az egyházban. A teológiai képzés mellett egyéb társadalmi funkciókra is folyik a felkészítés. Sajnos azonban, a civilek hivatásos egyházi foglalkoztatásának lehetőségei olyan szűkösek, hogy azt kevesen engedhetik meg maguknak, hogy család és munka mellett saját kedvükre és költségükre tanuljanak, aztán komolyabb egyházi megbízatást elvállaljanak „társadalmi munkában”.

            Az egyház vonzása tagjain keresztül jut érvényre. A magányos, az élettől elszigetelt, „más nyelven beszélő” vallásos ember nem vonzó. Különlegesen fontos a pap személyisége. Nem hiteles a hajszolt, kedvetlen, humorérzék nélküli, barátságtalan, komor pap, sem a templomban vagy a hittanórán, sem a magánéletben. Gondterheltsége átragad a hívekre is. Rajtuk keresztül az a kép kerül be a társadalomba, hogy a vallásossággal együtt jár a borongós hangulat. (A szekták éppen ennek felismeréséből kiindulva tudnak hatni a fiatalokra.) De éppoly visszatetsző a megjátszott könnyed kedélyesség is. Ahogy a pap a hívei között, az egyház is a társadalomban a belülről fakadó békés derűjével válik vonzóvá. A vidámsághoz, lendülethez, megújuláshoz gyermekek, fiatalok kellenek. Az egyház életére is igaz lehet, hogy gyermeki lelkületben újjá kell születnie.

            A nyitott egyház egyszerre gyermekien elfogadó és anyaian önzetlen. Mindkét tulajdonság végtelenül kiszolgáltatottá teszi. A zártság azonban bizalmatlanná tesz. A bizalmatlanság fóbiává is válhat. Az a közérzet alakulhat ki a zárt rendszerben, hogy a külső rendszerek ellenségesek. A fóbia betegség. Még talán át is örökíthető!

„Mit tegyünk hát, testvérek?”

            Nyissunk! De hogyan? Bizalommal és kultúrával! Először is abban bízva, hogy Jézus rajtunk keresztül akar eljutni az őt nem ismerőkhöz. („Vegyétek tudomásul, hogy Isten üdvözítő szándéka a pogányoknak szól, s azok hallgatni fognak rá.” ApCsel 28,28) Másodszor abban bízva, hogy Jézus tanítása ma is kultúrateremtő hatalommal bír. Harmadszor abban bízva, hogy gyengeségünket Isten erővé változtatja. Kevéske kenyerünket megszaporítja. S ha mégsem fogadnak be minket az egyik helyen, nem visszafordulni kell, hanem menni a másik helyre: tanítani és gyógyítani, és úgy, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók.

            A tanítás – mint láttuk Jézustól – nemcsak a templomban és az iskolában folyhat, hanem bárhol. Nincs tehát sem ingatlanhoz, sem nemekhez, fajokhoz, társadalmi rétegekhez kötve. A tanítás bipoláris folyamat. Miközben az egyház tanítja a társadalmat, maga is tanul. A tanítás szolgálat. Nem az ismeretek átadása és számonkérése a cél, hanem a teljesebb élet, az ismeretek alkalmazása a képességek és készségek fejlesztése által. A gyógyítás – mint láttuk Jézustól – ott szükséges, ahol a beteg van, és akkor lehetséges, ha az is akarja. Ahogy Jézus körül, az egyház körül is tolongnak a betegek. A gyógyítások, a feltámasztások Jézus legnagyobb hatású tettei. A társadalom és kultúra betegségeinek „lelke” is bűn, a gyógyítás tehát ennek elvétele a küldetésből fakadó tettek hatása által!

            Kézenfekvő, hogy az egyháznak a társadalom széles rétegeit leginkább elérő hatásrendszerekkel kellene élnie. Ilyenek ma az iskola és a média. Csakhogy ezek a hatásrendszerek már „foglaltak”, és lefedik a társadalmat, sőt túlkínálatot is biztosítanak. Két lehetőség van: vagy ezekbe beépülni, vagy jobbat csinálni. Jobb iskolarendszert, keresztény napilapokat, rádiókat, televíziókat, kiadókat, színházakat, filmeket stb. Ne kérdezzük most, hogy miből és kikkel!

            Vegyünk egy szemléletes példát! A rendszerváltás után sok országos és megyei napilap mellett – amelyeket rossz újságoknak tartottak az olvasók, és amelyeknek alig sikerült kommunista szemléletüket a sorok alá söpörniük – megjelentek az új, jó színvonalú és szemléletű, igényes napilapok. Anyagi, terjesztési és egyéb gondok miatt az új és jó lapok mégsem szorították ki a rossz régieket, hanem fordítva történt. Ezek aztán, a rosszak, a megbuk(tat)ott jó újságok legjobb munkaerőit „kegyesen” magukhoz fogadták, és ettől valóban javult a színvonaluk annyira, hogy ma már senki nem hiányolja a régi, bukott jó újságokat.

            Mi ebből a tanulság? Jobb és a társadalom egészét lefedő hatásrendszer kiépítéséhez hozzá sem érdemes kezdeni. Ha sikerülne is, a „fogyasztói” megszokás „leradírozná” őket. Tehát a másik utat kellene járni: a legkiválóbb szakembereket megnyerni, evangelizálni, elismerni, vagy – ha vannak – ilyeneket juttatni a megfelelő helyekre. Az irántuk mutatott bizalom szárnyakat ad nekik, a bizalmatlanság meg esetleg ellenünk fordítja őket. Lehet, hogy terheket cipelnek a múltból, betegségeket, melyeket csak a bizalom tud meggyógyítani. Így is érvényesíthető az inkulturáció elve. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne legyen egyházi iskola, sajtó stb. Igen, ezek példának állítható kifogástalan színvonalára nagy szükség van. De ezek csak az „egyszerű újratermelésre” elegendőek. A keresők, csellengők, elveszettek, evangelizálandók közül ezek keveset találnak meg.

             Ez a megoldás egyik lehetséges útja. Elsősorban az elvesztegetett időt lehet behozni általa. A másik, ezzel párhuzamos feladat a felnövekvő értelmiség életszerű evangelizálása. Ösztöndíjak, külföldi részképzés biztosításával előre kell gondolkodni a társadalmi hatásrendszerben való folyamatos, sokoldalú és intenzív jelenlétünkről. A kulturális élet különböző területeire, a tanári és politikai pályára készülők megkeresése nem tűr halasztást. Meg kellene azt is vizsgálni, hogyan lehet bizonyos egyházi képzési formákat a felsőoktatásba integrálni. (Az egyházi felsőoktatási intézmények – ha nem fejkvóta-vadászat folyik bennük is – óriási előrelépést jelentenek, de nem lehet lemondani a világi intézményekről sem.)

            A további lehetőségek közül csak egyet-egyet villantok fel.

            Az állami gondozás csődje ismeretes. A gyermek- és ifjúságvédelem az abortusz ellenzésével csak elkezdődik. De aki megszületik és család nélkül marad, azt nem lehetne a hajléktalanok vagy bűnözők utánpótlására átengedni. Talán az egész állami gondozási rendszert pénzzel, mindennel boldogan átadná az állam az egyháznak. De ha nem, akkor ott is a beépülés jelenthetne segítséget. Vagy a magyar társadalom vészesen ketyegő időzített bombájához, a cigánykérdéshez nem volna-e gyógyító szava az egyháznak? Hiszen máris vannak jó példák!

            Az egyház karitatív munkája általában elismerést vált ki. Sokszor azonban ugyanazok a szélsőséges szociális rétegek jelennek meg az állami és egyházi segélyszervezeteknél. Nemegyszer támogatásuk inkább bűnrészesség, mint erény. Eközben csendes öregek és fiatal rokkantak reménytelenül várják a megváltó halált, vagy sorukat a túlzsúfolt és nemegyszer emberhez méltatlan szociális otthonokba, mert az emberhez méltóakat még az egyház is milliókért adja.

            Itt azonban visszakanyarodunk az anyagi kérdésekhez. Mindezekre a feladatokra akkor leszünk képesek, ha a legmegfelelőbb világiaknak – az egyházi iskolák tanáraihoz hasonló – közalkalmazotti biztonságot tudunk felkínálni. Ennek jótékony mellékhatása lenne az is, hogy az egyház által ellátott társadalmi szolgálatokat valóban a köz javára végzett munkának értelmezné a társadalom. Ezekkel a társadalmi funkciókkal az egyház olyan forrásokhoz jutna, amelyeket most pazarlóan használ az állam. De még úgy is lehet gondolkodni, nem volna-e „gazdaságosabb befektetés” évente legalább egy épülő templom árából a legjobb 72 szakembert szétküldeni?! A fiatalok, akik alig látják jövőjüket, egzisztenciális perspektívát is kaphatnának az egyháztól!

Önértékelési zavarok

            A kultúra egészséges fejlődéséhez a nemzet, az egyház, az ember reális önértékelésére van szükség. Most mindenütt végletek között ingadozunk. Az egyház is hol túlbecsüli, hol meg alulértékeli lehetőségeit. Ez is kultúránk tünete.

            A püspökkari szociális körlevéllel egybehangzóan vészes szellemi és lelki alultápláltságot regisztrálunk a társadalomban. Azt vizsgáltuk, van-e köze az egyháznak kultúránk mai állapotához. Azt látjuk, hogy a keresztény hagyományú magyar kultúra szervessége felbomlóban van, s ez a bomlás két pontból halad egymás felé: a nemzeti jelleg és a keresztény tartalom oldódik fel. A bomlási folyamat újabb, nem kívánatos kötéseket eredményez: amerikanizálódást és balkanizálódást, illetve szekularizálódást és szektásodást. A hitetlenség és a babona terjedése egyszerre tapasztalható. A körlevél S.O.S. jeleit a társadalom nem veszi komolyan. Az egyház fogja a jeleket, de hatalmas energiákat használunk fel igen rossz hatékonysággal, mivel önértékelési zavarainkban nem tudunk határozottan és célirányosan megszólalni és fellépni.

            A kultúra egyházi szempontú szakági elemzései hiányoznak. Pedig maga az egyház már létével, liturgiájával, erkölcsi rendjével is kultúrateremtő. Az ország műemlékei, műkincsei, a zene, az irodalom, népi kultúra számos eleme az egyház tradicionális szerepének lenyomatát őrzik. De a mai egyházszervezeten belül is fontos kulturális értékek képződnek. Igényes építészeti, képző- és iparművészeti alkotások, irodalmi művek születnek, muzeális gyűjtemények jönnek létre. Iskolák, kollégiumok, egyetemek, szociális és egészségügyi intézmények szerveződnek. Vannak egyházi műsorok a rádióban, televízióban, vannak jó értelmiségi folyóiratok, keresztény könyvkiadók. Vannak keresztény szervezetek, lelkiségi mozgalmak.

            Igazán tiszteletre méltó eredmények. Hála érte Istennek, és a sok külföldi, kevés hazai támogatónak. És mégis hiányolunk valamit. Leginkább azt, hogy mindez meg sem látszik közéletünkön. Könyveinket, folyóiratainkat azok olvassák legkevésbé, akiknek szánjuk. Nincs egy népszerű, objektív keresztény szellemű napilapunk. A rádió, a televízió nem lett keresztény szellemű a mi félóráinktól. Szociális erőfeszítéseink alig enyhítik a nyomort. Szervezeteink, mozgalmaink haloványak, ugyanazokra az emberekre építenek, tevékenységeik egymást átfedik. Új templomaink, épületeink eltörpülnek a bankok és kereskedelmi székházak pompája mellett. Nem merünk határozottabban élni jogainkkal, kilépni védettségünkből, mert nem bízunk erőnkben, felkészültségünkben. Gátlásainkkal magunk is letompítjuk hangunkat, hagyjuk, hogy túlkiabálják igazságunkat a frázisok.

            Fontolgatjuk: van-e hát értelme erőlködni? Van-e jogunk felvenni vagy feladni a harcot a túlerővel szemben. Nem ér-e nyitásunk olyan véget, mint Zrínyi kirohanása? Szabad-e a vetőmagot is felélni?

            De ha ég a ház, és benne jajgat gyermekünk,
nem fontolgathatjuk, kimentsük-e. 

¹ Igazságosabb és testvériesebb világot! MKPK, Bp. 1996. 79.

² Vö.: Katus László, in: Kultúránk válaszúton. (38. Pax Romana Kongresszus, Siófok, 1996.) Pannonhalma, 1997.

³ Vö.: Hankiss Elemér: Kultúra – társadalom – felelősség. In: Kultúránk válaszúton 52–57.

⁴ Bővebben kifejtem A kollektivizált éntudat és a privatizált nemzettudat problémái c. tanulmányomban. In: Kultúránk válaszúton 153–168.

Farkas István

MI CSAK ÜLTETÜNK, ÖNTÖZÜNK, DE A NÖVEKEDÉST ISTEN ADJA

(A Katolikus kerettanterv¹ bemutatása,
nevelési-oktatási eszménye)

VIRIBUS UNITIS
(a tanterv keletkezéséről)

Dr. Katona István, a Katolikus Iskolák Főhatóságának püspök elnöke 1993 júniusában levélben fordult az összes magyar katolikus iskola vezetőjéhez és fenntartójához (ordináriusokhoz, szerzetes nagyobb elöljárókhoz), hogy szakmailag és vallásilag kiváló szakembereket delegáljanak a katolikus kerettanterv megírásához. A megszólítottak átérezték felelősségüket, s 1993. november 12-én Máriabesnyőn a Mater Salvatoris házban közel 200 pedagógus jött össze az első munkaülésre. A tantervírás nemzetközi tapasztalatairól Árkossy Katalin, az ELTE szakmódszertan-tanára számolt be, a kerettanterv-írás elméleti alapjait dr. Ballér Endre, a neveléstudományok doktora ismertette. Dr. Jelenits István „A kereszténység: kultúra, erkölcs, világnézet és vallás” címmel tartott előadást, feltárta azt a gazdag, kétezer éves örökséget, amelyre tantervünket építhetjük.

A tanév során még három további munkaülésen koordináltuk munkánkat. Konszenzus született a műveltségi anyag tantárgyakba rendezéséről s a 12 évfolyam óraszámairól. A tanterv szakított a tanítás mennyiségi (materialista) szemléletével, és belső indíttatásból fogadta el az 1993-as Oktatási Törvényben rögzített és az 1996-os átdolgozásnál is megerősített napi óraszámokat.  

Ezek a „gyermekbarát” óraszámok a következők: 1–3. évfolyamon: napi 4 óra; 4–6. évfolyamon: napi 4-5 óra; 7–8. évfolyamon: napi 5 óra; 9–10 évfolyamon: napi 5-6 óra; 11–12. évfolyamon: napi 6 óra.

Mivel a legkiválóbb tanárokat kísérti meg a gyermekek túlterhelése, ezért az óraszámok elosztásánál roppant egyértelműségre, határozottságra volt szükségünk, épp a gyermekek érdekében. A tantervet bemutató „Alapvetés a keresztény neveléshez, oktatáshoz” c. 1. sz. füzet így foglal állást e kérdésben:  

„Csak boldog gyermekből lehet boldog felnőtt, s csak ezekből lehet boldog ország.”
                                                                                                     (Kodály Zoltán, 1956.)

„Úgy tűnik 37 év késéssel talált meghallgatásra a »Tanár Úr« (Kodály Zoltán) kérése: »Tanügyi Bácsik, Nénik! Ne ássátok alá a jövő Magyarország boldogságát! Engedjétek énekelni a gyermekeket!«

Igen, engedjük énekelni a gyermekeket, engedjük játszani is! Engedjük meg, hogy legyenek ötleteik, legyen érkezésük rácsodálkozni a világra, engedjük meg, hogy gondolkodjanak; alkalomadtán hogy tévedjenek, s kijavítsák tévedéseiket! Ne tegyünk rájuk annyi terhet, hogy a mosolygós arcok néhány év alatt sápadttá, ijedtté váljanak. Engedjük meg, hogy legyen szabad idejük: pihenésre, barátságok építésére, gondolataik érlelődésére, s arra is, hogy elcsöndesedhessenek, hogy odafigyeljenek a bennük élő Lélek rezdüléseire!

Sajnálom, de a tanulóinkra kényszerített élettempót figyelve (plusz nyelvi óra, plusz zeneóra, plusz sportedzés, plusz egyetemi felkészítés, . . .), gyakran a legszigorúbb katonai büntetés, a »futkosó« képe jelenik meg lelki szemeim előtt. Szülőnek, pedagógusnak egyaránt vállalnia kell, hogy az »egész világ nem a mi birtokunk«, s gyermekeinket is erre az alázatra kell nevelni.

Higgyünk abban, hogy hatékonyabb, ha kevesebbet, de alaposabban tanítunk, mint ha a sok emészthetetlen anyag terheli és fárasztja a gyermekeket. A fölösleges ismételgetések elkerülésével, nagyobb tantárgyi koncentrációval, az életkori sajátosságok jobb figyelembevételével válik hatékonyabbá tanításunk, nem a fizikailag és idegileg is kimerítő óraszámemelésekkel. Akinek éveken keresztül egy »NULLADIK ÓRÁS« kezdés után volt még egy HETEDIK (= nyolcadik), NYOLCADIK (= kilencedik) órája is, annak ezt az igazságot nem kell bizonygatni. 16–18 éves fiataljaink fizikai állóképességéről, idegrendszeri sérültségéről idézhetném a sorozó bizottságok lesújtó statisztikáit.” 

A következő prioritásokat a teljes alkotógárda elfogadta:

a műveltségi területek jellemzőinek figyelembevétele

az életkori sajátosságok állandó szemmel tartása

pedagógiai hatékonyságra törekvés. 

Egy-egy példa az említett három szempont érvényesítésére:

Mivel a földrajz tantárgy hallatlan széles ismeretkör szintézisét teszi szükségessé, ezért számára a 12. évfolyamon biztosítottunk heti 2 órát.

A kisiskolás korú gyermek alapvetően manipulatív, ezért foghattuk össze egyetlen tantárgy (a világlátó) keretébe a környezetismeretet, a rajzot és a technikát.

Törekedtünk a kis hatékonyságú heti 1 órás tárgyak minimalizálására (ennek alapján született meg a világlátó és a természetrajz elnevezésű komplex tantárgy). 

A tanterv 1994. május 12-re készült el (1. kiadás). Ezt megküldtük az összes katolikus iskolának és bíráló szakembereknek is. A tőlük beérkezett 247 bírálat figyelembevételével 1994. július 11-re elkészült a 2. kiadás. Az újabb átdolgozást az tette szükségessé, hogy 1995. október 26-án megjelent a Nemzeti alaptanterv legújabb változata. Ez a kormányrendelet a mi iskoláinkra is kötelező. Kerettantervünk 3. kiadása (1996. márc. 25.) ennek előírásait is figyelembe veszi. Ebből a kiadásból a 200 egyházi iskola mellett kb. 200 önkormányzati és alapítványi iskola is rendelt.

1997. májusában a Veszprém Megyei Pedagógiai Intézet adott ki „Átfogó pedagógiai véleményt” munkánkról: „A tanterv külön erénye, hogy anyagának és követelményrendszerének szerkezete érthető, konstrukciója logikus, koherens, az iskola belső világát kitűnően egybehangolja.” Az intézet az MKM tantervpályázatára benyújtott munkánkat „KIEMELT DÍJAZÁSRA” ajánlja.

Az MKM Közoktatásfejlesztési Főosztálya 1997. május 26-án Együttműködési Megállapodást kötött munkánkról (45. 381/97/XV sz.). Megbízott tantervünk „MINTATANTERVKÉNT” való kiadásával. Kerettantervünkből 500 példányt rendelt a Közoktatási Információs Irodák, valamint a Közoktatási Szolgáltató Pontok számára. Tantervünk tehát közel 900 példányban jutott el a közoktatási intézményekhez.

A 4. kiadásból eddig újabb 150 iskola rendelt füzeteket, így a kerettantervünket felhasználó intézmények száma már meghaladja az ország iskoláinak 10%-át. Elkezdtük a tantervünkre épülő tankönyvcsalád megíratását is.

TANTERVÜNK: „KATHOLIKOSZ”, AZAZ EGYETEMES
(A keresztény hit a pedagógia lehető legszilárdabb alapjait teremti meg.)

Tantervünkről az eltelt közel három és fél év alatt több mint ezer véleményt hallhattam, olvashattam. Egy levél elmarasztaló szándékkal azt fogalmazta meg, hogy tantervünket bármely magyar iskola használhatja helyi tantervének elkészítéséhez. Ezt olvasva megnyugodtam, hisz épp ilyen tantervet akartunk írni. Tantervünk bemutatásakor először tehát azt tisztázzuk, hogy a keresztény világnézet nem valami saját elkülönült értékrendet képvisel, hanem megszilárdítja az egyetemes pedagógia alapjait. Ezek az alapok: a hagyománytisztelet, a jövőkép és a pedagógustükör.

Hagyománytisztelet: A pedagógus hivatása az, hogy évezredek kincseit adja tovább egy új generációnak. Az ember páratlan lehetősége a hagyomány átvétele, ezért lehetséges a fejlődés az emberiség történelmében. Ha nem tudnánk átvenni az előttünk éltek tapasztalatait, akkor mindegyikőnk ugyanott kezdené és fejezné be az életét, mint a több százezer évvel ezelőtt élt ősünk. A pedagógus hivatásához tartozik tehát a múlt ismerete és szeretete. Egy pedagógiát hitelesen mér az a jellemző, hogy mennyire becsüli a múltat. Aki relativista vagy cinikus, az nem alkalmas pedagógusnak.

A keresztény világnézet úgy tekint a múltra, hogy abban fölfedezi Isten végtelenül irgalmas szeretetét, azt, hogy Krisztus „átvérzi a történelem szövetét”. (Pilinszky János) A kereszténység tehát szilárd alapot teremt a múlt tiszteletéhez, és így egy nagyon értékes pedagógiához.

Jövőkép: A hagyománytisztelet mellett bármely pedagógia értékét az határozza meg, hogy milyen jövőképet tud az új generáció elé állítani. Ahogy láttuk, a keresztény világnézet a legszilárdabb alapot biztosítja a hagyománytisztelethez; ugyanezt kell mondanunk a jövőkép megalapozásáról is.

A kereszténység az abszolút jövőben hisz. Nem pusztán a „piacgazdaság” számára képez ki embereket, hanem hitünk szerint minden gondolatunknak, szavunknak, tettünknek örök jövője van. Iskoláinkban ezt a végtelen, örök távlatot nyitjuk meg a fiatalok előtt, s egyedül ez válasz bontakozó, végtelen vágyaikra. Az Isten úgy alkotta meg az embert, hogy végtelen vágy él bennünk a megismerés, a szabadság és a szeretet területén is.

Ha tagadjuk az abszolút jövőt, vagy ki kell ölni ezeket a vágyakat, vagy áltatjuk magunkat, hogy ezek itt a földön beteljesülhetnek. Az utóbbi két „megoldás” lényegében támadja meg az embert, akár a vágyak kiöléséről, akár a folyamatos önáltatásról van szó.

Pedagógustükör: A megelőző két szempont után a pedagógiák harmadik mérőjeként a pedagógusideálról kell szólnunk. Mit sugall az a világnézet, amelyre az adott pedagógia épül, milyen az ideális pedagógus? A keresztény világnézet pedagógusai elé példaként a tanító Krisztust állítja. Hitünk szerint mi az Ő művét teljesítjük be.

Mit élt elénk Krisztus? – Itt pusztán szelídségéről és alázatáról szólnék. Azt, hogy ezek értékek, nem a gyöngeség jelei, nem méltatlanok az emberhez, számunkra az Ő élete hitelesíti.

Nincs törékenyebb, mint a gyermek, ezért példa számunkra Krisztus szelídsége. Az alázatról pedig azt kell mondanunk, hogy nélküle minden értékünk pusztítóvá válik. Alázat nélkül értelmem, ügyességem a gátlástalan önérvényesítés kiszolgálójává lehet. Életünkben azoknak köszönhetünk legtöbbet, akik alázattal kísértek utunkon, az volt számukra a fontos, hogy mi növekedjünk, gazdagodjunk, s ők tudtak a háttérben maradni. Arról az alázatról van itt szó, amelyet József Attila édesanyjáról fogalmaz meg szájába adva e szavakat: „Nekem nősz nagyra, szentem.”

TANTERVÜNK: ELKÖTELEZETT TANTERV
(A kétezer éves keresztény tanításra épít.)

A Katolikus Nevelés Kongregációja iskoláinkról szólva leszögezi: „Az iskola azért tanít, hogy neveljen, vagyis hogy belülről alakítsa az embert. Ezért elkerülhetetlen, hogy az iskola – burkoltan vagy kifejezetten – valamely határozott világnézetre hivatkozzék. Ez beletartozik minden választás belső történésébe. Az iskolának mint nevelő intézménynek kifejezett feladata, hogy feltárja a műveltség erkölcsi és vallási dimenzióit. Erkölcsi szabadság csak az abszolút értékekkel kapcsolatban lehetséges: ezektől függ az ember életének értelme és értéke.” ²

A hit, ez az Istentől kapott fény meghatározza, hogy hogyan szemléljük a létezést, a világot, a történelmet, az embert és istenkapcsolatunkat.

Hit és hitetlenség a létről vallott felfogásban

1. tétel: A hitetlen szemében a lét abszurd, a hívő szemében ajándék.

Ha egy részletet kiszakítunk az egészből, érthetetlenné válik számunkra. Ha a létezőket elszakítjuk a Lét Forrásától, abszurddá válik minden létről való magyarázat. Így születhetnek meg ilyen állítások: „Szabadságra ítéltettünk.” „A másik ember a pokol.”

A hívő ember azt éli át, hogy a hajnali harmatcsepptől a Napig minden, de minden Istentől kapja létét, tehát minden Isten keze nyomát őrzi, az Ő ajándékozó jóságáról tesz bizonyságot. Igaz, hogy egy katicabogár és én a létezés más szintjén állunk, de a különbségeknél alapvetőbb az a testvériség, hogy mindkettőnknek ugyanaz a Teremtő ajándékozta a létet. Ezért a létezés isteni eredete alapján fogalmazhatta meg Eckhart mester: „Semmi sem oly bensőséges, oly elsődleges és sajátságos tulajdonsága a dolgoknak, mint a létezésük.”

2. tétel: A halál kapuja nem a semmibe, hanem az Atyai Házba nyílik.

A 83. zsoltár a hívő ember életét a küszöbön való várakozáshoz hasonlítja: „Jobb az Úr házának küszöbén várakozni, mint a pogányok sátraiban tanyázni.” (11b. vers) – Hát ezért tűnik értelmetlennek a hitetlenek szemében a hívő élete! Nem élnek az ezer kínálattal! Elszalasztják a lehetőségeket! Micsoda ostobaság!

De minket a küszöbön tart az, ami az Atyai Házból kiszűrődik. Egyre több szerettünk van már Otthon, s mi várjuk, hogy számunkra is kinyílik az ajtó. Nem engedhetjük meg azt, hogy elnehezedjék a szívünk, és süketté váljunk az Atya hívó szavára.

Milyen találó a zsoltáros szava: itt a földön a felgöngyölhető sátrak között, itt áll az Úr háza, a mi igazi Otthonunk.

Hit és hitetlenség a világ értelmezésében

1. tétel: A hívő ember komolyan veszi a világot, mert komolyan veszi az Istent. (A világra kimondott IGEN.)

A hívő tudatában van annak, hogy a világot az Isten az ember számára teremtette, a világban az Isten atyai jóságát, gondoskodását fedezi fel. Hitünk megnyitja szemünket, hogy a világban felismerjük a megtestesülés továbbsugárzását. A hitetlen csak magát a világot látja, s a világ értékeit a maga teljességében nem képes felfogni. A hívő világra kimondott igenje életerősebb, mert Ő ismeri minden evilági érték isteni eredetét is. Az eltúlzott spiritualizmus nem a hit kivirágzása, hanem épp a hitetlenség vadhajtása, amely burkoltan tagadja a teremtést és a megtestesülést.

2. tétel: A hívő nem engedi, hogy rabul ejtse a világ. (A világra kimondott NEM.)

A hívő ember soha nem felejti, hogy a világban működnek a gonoszság erői is, ezek az Isten megtagadására, teljesen a világ felé akarják fordítani az embert. A világ képes legszentebb vágyainkat kiölni, feledtetni azt, hogy „a mi hazánk a mennyben van”. (Fil 3,20)

Alexandriai Kelemen az ember méltóságára hivatkozva tagadja meg a gyönyörökbe süllyedő életet: „Tetszésemet lelem a barbárok egyszerűségében. Ilyennek kellene lennünk. Az igazi szépérzéktől és a nemes örömöktől idegen a gyönyörökbe süllyedt, dicstelen tömegélet. Mert az ember természeténél fogva egyenesen álló, büszke lény. Rendeltetése az, hogy a szépet keresse, hiszen az egyedül Szépnek a teremtménye.”

Hit és hitetlenség a történelemszemléletben

1. tétel: A hívő történelemszemlélet a legmerészebb és egyben a legrealisztikusabb.

A legmerészebb, mert abba az Istenbe veti reményét, aki vállalta, hogy „az idők teljességében” belép történelmünkbe, sorsközösséget vállal velünk.

Ugyanakkor a legrealisztikusabb, mert elkerüli a naiv optimizmus és a csüggedt pesszimizmus szélsőségeit. A hívő történelemszemlélet olyan értelemben is reális, hogy őszintén szól a bűn sötétségéről, de arról is, hogy meghívásunk van az isteni életre. Nem szépíti a jelent, tudomásul veszi, hogy az idő és a halál rabságában élünk, de tud arról, hogy Krisztus második eljövetelekor megszabadulunk ebből a rabságból.

Ha hitetlenül, pusztán a történelem lefolyásából szeretnénk kiolvasni a történelem értelmét, a legfontosabbról, az „örökről”, Istenről feledkezünk meg. Isten uralma a történelemben nem csak eljövendő, hanem jelenvaló is. Az isteni tervvel lehetőségünk van együttműködni, de lehetőségünk van a szembeszegülésre is.

2. tétel: Egyedül a hívő történelemszemlélet kiegyensúlyozott.

A becsületes történész rögzíti a történelmen végighúzódó gőgöt, gyűlöletet, háborúkat, kegyetlen népirtásokat, s ennek alapján megkörnyékezi egy sötét pesszimizmus.

A másik szélsőség nem akarja tudomásul venni azt, hogy – Szent Ágoston szavával élve – „a történelem szerencsétlen csapások sorozata”. Ez a történész áltatja önmagát, becsap másokat is, s egy idő után, amikor naiv optimista hipotézisei összeomlanak, a kétség szakadékába zuhan.

A hívő történészt nem tévesztik meg az események: látja a gonoszság pusztítását, de tudja azt is, hogy Isten a történelem Ura. A teljes valóságot kutatja, nem hagy ki belőle semmit, de él benne az igazság, hogy az Isten győzelmébe vetett hit nem az időre, hanem az örökkévalóságra vonatkozik. Krisztus a kereszten legyőzte már a gonoszt, de ezt a győzelmét csak második eljövetele teszi mindenki számára nyilvánvalóvá.

Amiről most szóltunk, nem menekülést jelent, mert a hívő ember annak is tanúja, hogy már most megtapasztalhatóak a végső beteljesedés jelei (de csak jelei!). Már itt a földi történelemben is működnek a feltámadás erői, és mindig reményt, türelmet adnak Krisztus szavai: „Még egy kis idő, és viszontláttok engem.” (Jn 16,16)

Hit és hitetlenség az emberről alkotott elképzelésünkben

1. tétel: Az ember test és lélek egysége.

A Biblia mindig az egész emberről szól, csak a görög filozófia választja szét a testet és a lelket. Aquinói Szent Tamás antropológiája szerint a lélek csak a testben jut el konkrét valóságához, az anyag közege nélkül nem létezik a lélek önmegvalósítása. Minél nagyobb mértékű a lélek önmegvalósítása – tehát minél inkább szellem az ember, – annál inkább lesz test is. A test tehát nem a bűn kitüntetett otthona, hanem az egyetlen, egész ember bűnének szükségszerűen a testben is meg kell jelennie. De szükségképpen a testben jelenik meg a Jézus Krisztus által hozott üdvösség is. Tehát tévedés a kegyelmet „tisztán lelki” jelenségnek tekinteni.

2. tétel: Egyetlen Atyánk van, ez az alapja az emberiség egységének.

A hitetlen szemlélet szerint az emberiség pusztán gondolatilag vagy szociológiailag összehordott tömeg.

A hívő szemlélet az emberiség egységét, a fájdalmas szakadások, háborúk ellenére mindig megújuló egységre törekvését visszavezeti istenképiségünkre. Az Isten szeretetközösség, három személy tökéletes egysége, s elemi vágy él minden emberben a közösség iránt.

Amilyen mértékben az ember távol kerül Istentől, olyan mértékben távolodik el a másik embertől is. Az ősbűn szomorú következménye a káini testvérgyilkosság.

Az Istentől elszakadt, autonómiát követelő ember kérdése: „Hát őrzője vagyok én testvéremnek?” – vagy mai fordulattal élve: „Hát nem azt teszem testvéremmel, amit akarok?”

A bűn következtében egymás ellen támadó embereket – kivétel nélkül mindegyiket – a keresztre feszített Krisztus öleli össze. Ezzel a krisztusi örökséggel „az Egyház az egész emberiség egységének jele és eszköze”. (II. vatikáni zsinat)

Hit és hitetlenség istenkeresésünkben, istenkapcsolatunkban

1. tétel: Nemcsak én keresem Őt, hanem Ő is keres engem.

A vallások úgy torzulnak el, hogy megfeledkeznek erről az igazságról. Túl nagy hangsúlyt helyeznek az emberi technikákra, s ezek úgy elzsongítanak, elkábítanak, hogy az ember érzéketlenné, süketté válik az Isten közeledésére. Ezen hamis vallás döbbenetes leírásával találkozunk a Bibliában a Királyok első könyvének 18. fejezetében. A 450 hamis Baal-próféta hiába táncol, hiába „ugrabugrálnak oltáruk körül”, élményük üres élmény, nincs mögötte az Élő Isten. Az igaz istenkeresés tehát az egyre nagyobb kinyílás, az elcsöndesedés útján vezet, hogy minél tisztábban hallhassuk az Ő sokszor nagyon is csöndes szavát.

2. tétel: „Ő nagyobb szívünknél.”

Az Ószövetség leírja Jákob birkózását az Úrral. Minden hiteles istenkapcsolat ilyen birkózás. Már-már beszorítom fogalmaim, elképzeléseim közé, s akkor Ő egy könnyed mozdulattal félresöpri a kereteket. A legnagyobb jótette ez, hogy Őhelyette ne a bálványkáimat imádjam. Álljanak mindig szemünk előtt a Krisztus követésének záró mondatai: „Az örök, mérhetetlen és végtelen hatalmú Isten égen és földön nagy és kifürkészhetetlen dolgokat visz végbe, csodatetteit nem lehet kikutatni. Ha olyanok volnának Isten művei, hogy az emberi okoskodás könnyen nyomukba érne, nem kellene őket csodálatosnak és kimondhatatlannak emlegetnünk.”

KÉT HAZÁNAK NEVELÜNK POLGÁROKAT
(a nemzet és a haza értéke tantervünkben)

A kerettanterv Alexandriai Kelemen alapelvét idézi: „A gyermeket úgy kell fölnevelni a földön, hogy otthona a mennyben legyen.” E kettős kötődés – a földhöz és a mennyhez – nem gyengíti, hanem erősíti egymást. Isten Országának reménye nem kisebbíti a földi haza értékét, hisz e földi kötődés alapján körvonalazódik az odatúli valóság. Valahogy úgy, ahogy a földi apáról formálódik meg a mennyei Atya képe, és ez a kapcsolat a két atya között csak ragyogóbbá teszi azt, akinek földi életemet köszönhetem.

A Biblia és a teológia a nemzetről

A Biblia arról tanít, hogy Isten nemcsak az egyes embereknek, hanem a közösségeknek is gondoskodó atyja. Ő telepíti le a földön a nemzeteket, s azokkal terve van. A morális azt tanítja, hogy az egyén kibontakozásához nélkülözhetetlen a nemzethez való tartozás. Amíg egy-egy család emlékezete legtöbbször csak néhány generációra tekint vissza, addig a nemzet évszázadok kincseit adja tovább az újabb nemzedékeknek. Ezért van az, hogy az ember legmélyebb belső indíttatásai egy nemzethez való kötődés tudatából erednek. Jóllehet egy gyermek közvetlen formálója a család, mégis ennek a sejtnek életet csak egy nagyobb szervezet, a nemzet biztosíthat³.

A nemzet az emlékezés közössége: fölidéződnek „a fénylő csúcsok és a sötét mélységek”⁴. Az emlékezet pedig azért fontos, mert belőle forrásozik a remény⁵. Láthatjuk tehát, hogy a múlt nemcsak a jelen megértéséhez segít hozzá, hanem a jövőt is megalapozza. A múlt ismerete nélkül illúziókban és reménytelenségben élnénk. II. János Pál pápa a nemzetet „nagy nevelő”-nek nevezi, amelyben megtalálható nemzedékek munkájának megtestesülése, és amely hozzásegíti az egyéneket ahhoz, hogy emberi azonosságukat megtalálják.⁶

A nemzet: erkölcsi közösség. Ez mindenekelőtt jelent egy közös értékrendet. Átéljük egy sorsközösség minden örömét-fájdalmát, minden büszkeségét-szégyenét. Ha valaki teljes szívvel szeretné szolgálni nemzetét, ez az elköteleződés az ember minden képességét mozgósítja, úgy, ahogy azt Széchenyi megfogalmazta és megélte: „Lenyesik szárnyamat, lábamon járok; levágják lábaimat, kezemen fogok járni; kiszakítják kezeimet, hason fogok mászni. Csak használhassak.”

A vallás helyét, szerepét a nemzet és az állam életében hadd mutassuk be egy ősi kínai bölcsesség segítségével: „Az állam akkor van rendben, amikor a kardokat rozsda emészti, az ásók meg fényesek; amikor a börtönök ürességtől konganak, a magtárak meg szűkek; amikor az orvosok gyalog járnak, a pékeknek meg kocsira is jut: ami csak úgy valósul meg, ha a törvényszék udvarát felveri a gyom, s a templom küszöbét kopottra járják.”

A teológia a nemzetet elsősorban kulturális egységnek tekinti, s másodlagosnak tartja a származási és a politikai egységet. Ez a szemlélet komoly felelősséget ró az iskolákra. Ha a tanításban elsikkad a nemzeti kultúra karakterisztikus kiemelése, a felnövekvő generáció súlyos identitási zavarokkal fog küszködni, sérül jövőképe is. Azáltal, hogy a teológia a nemzeti kultúrát hangsúlyozza, a keresztény világnézetre épülő tanterv ki-emelt szerepet biztosít az anyanyelv tanításának. Ebben az értékrendben a nyelv nem süllyed le az információ vagy a kommunikáció eszközévé, hanem a közös mentalitás, a közös világnézet, a közös kultúra hordozója. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az anyanyelv a „szellemi haza” szerepét tölti be.

Krisztus arról tanít, hogy az igazság tesz szabaddá; és idéztük Szent Ágoston szavát, amely szerint az emlékezetből remény forrásozik. Végtelenül fontos, hogy megismerjük, minden hamisítástól megtisztítsuk múltunkat, történelmünket. Hányszor hallottuk a rágalmat: „bűnös nemzet” – mennyire más a valóság! A magyar néplélek a sanyargató császárra nem átkot szór, hanem Isten áldását kéri. Ki másban bízhatna e sokszor elárult, sokat szenvedett nép?

Nemzeti tudat és nacionalizmus

Míg egyesek a nacionalizmust vallási alapokra vezetik vissza, a valóság az, hogy a nemzeti tudatot mederben tartani és attól megőrizni, hogy nacionalizmussá deformálódjék, éppen a vallás képes. A nacionalizmust XV. Benedek pápa „utálatos pestis”-nek nevezi. A nacionalizmus alapja az, hogy az ember megszédül az önrendelkezés adományától, gátlástalan önzését a „közjó” és a „hazaszeretet” jelszavaival álcázza. A Jelenések könyve sátáni vadállatként mutatja be az Istent tagadó és minden hatalmat magának vindikáló birodalmat. E hatalom előtt csak az nem borul le, akinek neve be van írva a Bárány életkönyvébe.⁷

A nacionalista ideológiában minden más alapértékkel szemben elsőbbséget kap a faj, a nemzet, a hírnév, a birtoklási vágy; háttérbe szorul a személy. A Biblia az emberi kapcsolatok súlyos megsértését égbekiáltó bűnnek mondja⁸, és hangsúlyozza, hogy Isten mindig az árvák, az özvegyek, a jogfosztottak oldalán áll. Milyen csodálatos vigaszt és reményt ad a Biblia az elnyomatást szenvedő népeknek, amikor bemutatja, hogy a hatalmaskodó nemzetek Isten színe előtt nem többek, „mint vízcsepp a vödrön, csak annyit számítanak, mint porszem a mérlegen.”⁹ A nacionalizmus lényegében hamis földi messianizmus. Ezen eltévelyedéstől csak az mentheti meg az embert, ha szilárd valláserkölcsi alapon állva transzcendens reményeit nem engedi leszállítani földi szintre.

A kereszténység azáltal óvja meg a nemzeti tudatot a nacionalista elhajlástól, hogy világossá teszi: legmélyebb vágyaink beteljesülése nem itt a földi tereken, hanem kizárólag Isten Országában következik be. Ezzel a tanítással megakadályozza a fanatizálás lehetőségét. A nacionalizmus gerjesztői mindig elhallgattatták azokat, akik az előbb idézett igazsággal a fanatizálás útját állták¹⁰. A hívő ember életénél is fontosabbnak tartja azt, hogy föllépjen a történelem meghamisítása ellen, eloszlassa az igaz hitet sértő hamis mítoszokat.

Tisztáznunk kell, hogy amikor olyan nagy hangsúlyt helyeztünk a nemzeti kultúrára, ez nem áll útjában annak a vágynak, hogy az „európai nagy család” tagjaként éljünk. Sőt éppen azt mondhatjuk, hogy minél inkább megismerjük nemzeti kultúránkat, annál bizonyosabbak leszünk abban, hogy kultúránk egy közös európai örökség továbbfejlesztése. Így „EURÓPÁHOZ” mint gyökereinkhez jutunk el, s ezáltal még jobban értjük és becsüljük saját értékeinket. Számunkra az európaiság nem üres nosztalgia, és nem is olyan felszínes valóság, amelyet Eberhard Straub kellő iróniával a következőképpen fogalmazott meg: „Valahol az angol fennsíkon a francia sajtot olasz borral, német kenyérrel, spanyol zene mellett fogyasztjuk.”¹¹ Az említett kulturális egység az európai nemzetek között sokkal mélyebb és tartósabb közösséget biztosíthat, mint bármilyen gazdasági integrációs törekvés vagy politikai szövetség létrehozása. A kereszténység azzal is szolgálja az egységre törekvést, hogy segíti a múlt sebeinek gyógyulását. Ez csak a saját hibák, bűnök beismerése és a föltétlen megbocsátás által lehetséges.

A REJTŐZKÖDŐ TEREMTŐ NYOMÁBAN
(a természettudományok tantervünkben)

A fogyasztói szemlélet deformáló hatása

Egy mai Természetismeret KÉMIA 11-12 éveseknek c. tankönyv¹² a következőket írja a vízről: „A folyó vize zavaros, iszapos. A tenger vize sós, ihatatlan. Az esővíz ízetlen, ihatatlan. A csapvíz kellemes, üdítő.” Hasonló beállítású a négy illusztráció is. A tankönyv folyó helyett egy pecást mutat, a tenger helyett egy tengerparti fürdőhelyet. A harmadik kép egy esernyős úriembert ábrázol, aki fél, nehogy nyakába csorogjon a víz. A negyedik képen pedig egy poharával a csaphoz futó fiút láthatunk. – Diákjaimmal többször is végigevezhettem folyóinkon, minden nyáron vitorlázom a Balatonon, és hajózhattam a tengeren is. Jól tudom, hogy a tartós esőtlenség azonos a halállal. Ezek után természetes, hogy a víz említett bemutatása keserűséggel töltött el. A tisztelt szerző előtt csak egyetlen szempont lebeg: az ihatóság. Így bizony a folyó, a tenger, az eső elmarasztaltatnak, s a kiemelt első helyet a csapvíz kapja meg.

Miután felocsúdtam, Rupert Lay S.J. gondolatai jutottak eszembe: „Az utóbbi századokban szem elől veszítettük a természet világának Teremtőjét. Isten helyébe a »sokkal impozánsabb« technikai világ megteremtői, az emberek léptek – anélkül, hogy isteni tulajdonságaik volnának. Nemegyszer a maguk bálványa lettek, mindentudást és mindenhatóságot tulajdonítottak maguknak, és egészen sajátos önistenítési kultuszt alakítottak ki. A haladás diadalittas mámorában az ember számára a természet pusztán azt a kőbányát jelentette, amiből a technika felépíti a maga katedrálisait. Ha ez a visszaélés folytatódik: sajátos környezetünk (a természet) megsemmisítése magának az embernek a pusztulásával jár.”¹³

Isten teremtő művészete

Mindannyian felelősek vagyunk az idézett önpusztító folyamat megállításáért. Mivel Kodály Zoltán hitvallása szerint igazán hatékonyan csak a gyermekeken át lehet a jövőt alakítani, óriási a pedagógusok felelőssége. S ekkor lelki szemeim előtt egy jövendőbeli katolikus természetismeret tankönyv képeiként megjelent egy virágon nyugvó harmatcsepp, egy forrás, egy köveken táncoló hegyi patak, egy vízesés. . .¹⁴

Isten elsődlegesen a teremtésben nyilatkozott meg számunkra. Küldetésünk, hogy Istennek ezt az ajándékát, üzenetét továbbadjuk a következő generációknak. A teremtés és a megváltás kegyelme egységet alkot. Vallásosságunk is elszegényedik, ha a teremtésben megjelenő „kinyilatkoztatásnak” nem biztosítunk méltó teret életünkben. Kerettantervünk és a rá épülő tankönyvek írásánál is fontosnak tartjuk azt, amit minden tanítás előtt diákjainkkal együtt kérünk a Szentlélek Úristentől: „. . . Világosítsd meg értelmünket, hogy a természetben és az emberi életben felfedezzük a Teremtő Atya nagy szándékait!”

LÉPCSŐIMA

Ha átgondolom, hogy milyen tényezők alakították legmarkánsabban életemet, ezek között rangos helyen szerepel a ministrálás. A régi liturgiában a szentmise a lépcsőimával kezdődött. Valahogy úgy álltam ott 5-6 évesen az oltár lépcsőjénél, ahogy később egy-egy maroknyi diákkal megálltam egy hegy lábánál, s föltekintettem a csúcsokra. Az ilyen tapasztalatok helyére teszik az embert, s megszületik bennünk az alázat és a bűnbánat, úgy ahogy azt Sík Sándor átélte:

            „Bocsássatok meg énnekem, ti nagy hegyek,
                                    Ki ma vagyok és holnap elmegyek,
             És szél se fújja többé lábaim porát,
                                    Bocsássátok meg gőgöm mámorát. . .”¹⁵

Mi más lehetne a kultúra szerepe, mint hogy megtisztítson a gőgtől, s utat készítsen annak, Aki magának teremtett minket. A kultúra valóban lépcső: segít, hogy fölébe emelkedjem félelmeimnek, szabad szellemi létezőként viszonyuljak az anyagvilághoz, és emberhez méltón éljem meg ösztönös kötöttségeimet. A kultúra egyrészt lehetőségként, másrészt feladatként állítja elém a matériát (beleértve testemet is): szellemi, lelki önmegvalósításom közege az anyagvilág. Ezt művelve¹⁶ fejlődik szellemem, lelkem is. Csak soha meg ne feledkezzem arról, hogy nem pusztán az anyagvilág formálására, tökéletesítésére teremtettem. Embervoltom lényegéhez tartozik a kultúra, de végül is önmagában nem elég számomra.¹⁷

A transzcendenciától megfosztott kultúra, haladáseszmény ellentmondásosságát E. Y. Mullius így fogalmazta meg: „A világmindenség olyan létra, amely a semmibe visz, ha az ember lelke nem halhatatlan.”

Jaj annak, aki poshadt állóvízből itatja nyáját, s nem az Élő Vizek Forrásához vezeti el. Bár csak állandóan élne minden pedagógusban Szent Bonaventura figyelmeztetése: 

                „Ne hidd, hogy elegendő
                 az olvasás ihlet nélkül,
a látás áhítat nélkül,
a kutatás csodálkozás nélkül,
                 a figyelem ujjongás nélkül,
a szorgalom jámborság nélkül,
a tudás szeretet nélkül,
                 az igyekezet isteni kegyelem nélkül,
az értelem Istentől belénk lehelt bölcsesség nélkül.”¹⁸ 

¹ A Katolikus kerettanterv 1 bevezető és 25 tantárgyi füzetből álló, 1222 oldal terjedelmű kiadvány; 4. kiadása a közeli napokban jelenik meg. A tanterv számítógéplemezen is hozzáférhető (WinWord 6.0). A kerettanterv a 6, 8, 10 osztályos általános iskolák, valamint a 4, 6, 8 osztályos gimnáziumok számára is használható. Rendelési cím: 6001 Kecskemét, Pf. 34. E tanulmány szerzője az említett mű felelős főszerkesztője.

² Vö.: A katolikus iskola c. dokumentum (Róma, 1977) 29., 30. és 53. pontok.

³ Nem véletlen, hogy a marxizmus egyaránt alábecsüli a család és a nemzet értékét, szerinte mindkettő csak felépítmény.

⁴ II. János Pál pápa

⁵ Szent Ágoston

⁶ Laborem exercens enciklika

⁷ Jelenések könyve 13,1–8

⁸ Ábel vére az égbe kiált, az aratómunkások vére az égbe kiált.

⁹ Iz. 40,15

¹⁰ Az nem cáfolja állításunkat, hogy mindig akadtak olyanok is, akik vallásos jelszavakkal ugyan, de valójában a kereszténység értékrendjét elárulva a nacionalizmus oldalára álltak.

¹¹ Eberhard Straub: Gondolatok az „egyesült” Európáról (in: Communio 1994. 2. szám)

¹² Kékes Kiadó, Bp., 1993. ISBN 963 8173 05 X

¹³ Rupert Lay S.J. a Sankt Georgen fakultások volt tanára Frankfurtban.

¹⁴ A Katolikus kerettantervre épülő, ilyen szellemű Világlátó c. tankönyv (az általános iskola első évfolyamára) hamarosan nyomdába kerül.

¹⁵ Sík Sándor: Bocsássatok meg

¹⁶ A latin colo, -ere, colui, cultus ige jelentése: művel, kiművel, ápol, nemesít.

¹⁷ T.S. Eliot így állítja elénk a kultúra relatív fontosságát: „A kultúra végül is nem elég; bár semmi sem elégséges kultúra nélkül.”

¹⁸ Szent Bonaventura: A lélek útjai Istenhez (Előszó 4. pont) 

Peter Hans Kolvenbach

NEVELNI SZENT IGNÁC SZELLEMÉBEN

Jézus Társasága általános rendfőnöke 1996. november 26-án Toulouse-ban tartott konferenciát jezsuita tanároknak és nevelőknek, valamint világi munkatársaiknak. Az Études 1997. július–augusztusi számában megjelent francia szöveget magyarra fordította Nagy Ferenc.

Most már több mint négy évszázada működik nagyjából mindenütt a világon egész hálózata egyetemeknek, felsőbb intézményeknek, líceumoknak, kollégiumoknak és iskoláknak, amelyek elképesztő sokféleségükben is egyetlen nevelési tervhez kapcsolódnak: a Jézus Társaságáéhoz, vagy időszerűbb kifejezéssel élve: az ignáci nevelés jellegzetességeihez. Napjainkban könnyen találnánk kétezer olyan intézményt, amelyek magukra ismernek abban az alapokmányban, amelyet inkább ignácinak, mint jezsuitának nevezünk, jelezve ezzel is, hogy egy intézmény szabadon magáévá teheti ezeket az irányvonalakat, anélkül, hogy szükséges lenne akárcsak egy jezsuita jelenléte is a létesítményben.

Ez a Szent Ignáchoz való kapcsolódás nem jelent valami – Montessori vagy Faure típusú – rendszert, hanem egy örökségre utal, amely több évszázados tapasztalatból és egy jövőképből áll: összefüggő egésze irányelveknek és tanácsoknak, amelyek hol a józan érzékből erednek, hol a keresztény hitből merített meggyőződésből, hol hosszú tanítási tapasztalat kiértékeléséből, hol pedig a jövőre tekintő követelményből. Ennek az ignáci egésznek több vonása semmi eredetiséggel sem bír, és megtalálható a legtöbb önmagára adó pedagógiai rendszerben; de mindezen nevelői szempontok kombinációja őriz valami sajátos jelleget, annál is inkább, mert 1548 óta kiállta a próbát, és nagyszámú kultúrán és civilizáción rajta hagyta a nyomát.

E nevelési rendszer kezdeténél nem egy zseniális elméleti szakember, egy teremtő látnok vagy egy tapasztalt nevelő áll, hanem – a kezdődő 16. században – egy baszknak, Loyolai Ignácnak lelki kalandja. Saját bevallása szerint hagyta magát Istentől neveltetni, és nagy vágyat érzett arra, hogy ezt a lényegében lelki – még egyáltalán nem iskolai – nevelést megossza másokkal, akik hozzá hasonlóan személyes találkozást kerestek Istennel. Egy olyan tapasztalat megosztása céljából, amelyben a nevelő az Isten maga, Ignác az élményét leírta egy könyvecskében, mintegy száz tizenhatodos oldalon, a Lelkigyakorlatokban. Ez a kis könyv elképesztő sikert ért el: napjainkig 4500-nál több kiadásban jelent meg, tíz meg tíz nyelven.

A Lelkigyakorlatok

Ennek a rövid műnek egyik sajátossága, hogy nem alkalmas folyamatos olvasásra. Semmiben nem hasonlít egy pedagógiai kézikönyvhöz vagy egy didaktikai értekezéshez. Funkcionális iratcsomó akar lenni, gyakorlati összeállítás, amely egy sorozat dokumentumból áll; ezek nagyon különböző irodalmi műfajokhoz tartoznak, de pontos céljuk van: konkrétan bemutatnak egy utat, amely a lelkigyakorlatok végzőjét elvezeti oda, hogy hagyja magát az Úrtól nevelni, felismerje az élet célját, saját földi rendeltetését, annak fényében, ami a túlvilágon vár ránk, és hogy aztán levonja ennek a felfedezésnek a következményeit, meghozván azokat a választásokat és döntéseket, amelyek kötelezőnek tűnnek.

Ezen az úton nincs hiány a nevelőkben, kezdve magával Ignáccal, aki mértéktartóan és röviden rendelkezésünkre bocsátja személyes Isten-tapasztalatát, elismerve, hogy az nem való másolásra, hanem hogy mindenkinek saját személyisége szerint kell azt elsajátítania. Van aztán az úgynevezett lelkigyakorlat-vezető: se nem bíró, se nem guru; tetszése szerint használja az Ignác szolgáltatta anyagot, és alkalmazza annak szükségleteihez, aki a lelkigyakorlatokat végzi, miközben a közvetítő szerepét játssza ebben a nevelési folyamatban. Csakugyan egyszerre kell bevezetnie és motiválnia, és egyben félrehúzódnia az elől, aki végső fokon az igazi nevelő, tudniillik maga Isten elől. Egy olyan valaki szavával élve, aki ezen a területen igazi szakértő: a vezető a lelkigyakorlatok végzőjét megtanítja arra: olyan módon kezdje a mondatot, hogy Isten fejezhesse be, magának annak a személynek a javára, aki hagyja magát neveltetni.

A lelkigyakorlatoknak ez a kis könyve szükségképpen magában foglal jelentős számban olyan elemeket, amelyek megannyi követ jelentenek egy nevelői gyakorlat felépítéséhez. A mű hordoz még egy olyan ihletet is, amely megteszi nevelési tervezetté. Így Ignácot és első társait, akik missziókról álmodoztak a világ négy sarkán, sőt mint víziójukkal ellentéteset elutasítottak bármi iskolai vagy akadémiai munkát, igazi nevelői áramlat járta át. Már egy bizonyos életkorban (33 évesen) Ignác rájött arra, az Európa és Közép-Kelet útjain tett sokféle találkozásai révén, hogy egy Isten-élmény egyszerű megosztása nem hozna gyümölcsöt egy bonyolult és szofisztikált korban, és hogy mások megsegítése céljából szükség van még bizonyos adag hivatásos hozzáállásra és nevelői szakértelemre. A nevelő nem tudja megadni azt, amit ő maga nem akart megkapni.

A kollégiumok alapítása

Túlzott lelkesedés nélkül Ignác a párizsi egyetemen fokozatot szerzett (,,magister artium”, a szabad művészetek magistere); ezt inkább azért tette, hogy hasznát vegye azon a hatalmas területen, amelyet manapság ,,nem formális” nevelésnek nevezünk. Az a vágya, hogy keresztény módon nevelje azokat a személyeket, akiket útjába állított az Úr, semmiképpen sem foglalta magában a kollégiumok alapítását; pedig ezek majd legendásan híressé teszik a jezsuitákat az oktatás ama részlegében, amely az alap- és a felsőoktatás között helyezkedik el; olyannyira, hogy még ma is akadnak emberek, akik nehezen tudják elképzelni, hogy egy jezsuita egy kollégiumon, az ő úgymond természetes környezetén kívül éljen.

Pedig el kell ismernünk a nyilvánvaló igazságot: ezek a szenvedélyes zarándokok egyáltalán nem úgy tekintették magukat, mint akik mozdulatlanságra lehetnek ítélve egy iskolai katedrához. Nem valami nevelői buzgóságból, hanem nagyon is gyakorlati, sőt érdeki okokból határozzák el magukat 1548 körül az első jezsuiták arra, hogy megalapítják kollégiumaikat. Ignác, mivel az egyetemi világban nem találta meg a várt biztosítékokat, mintegy belekényszerült abba, hogy maga vegye kezébe annak a számos fiatalembernek a képzését, akik be akartak lépni a fiatal Jézus Társaság soraiba. A kollégiumot először a ,,mieinknek” teremtik meg, aztán hamarosan megnyílik mindazoknak, akik minőségi nevelést akarnak. Amikor 1556-ban Ignác meghal, a kollégiumokat már tízével számolják, és ami még fontosabb, a Társaság elsőrendű eszközt ismer fel bennük az evangelizálás, valamint egy olyan ifjúság emberi művelődése javára, amely a reformmal és a reneszánsszal való szembesülésre hivatott. 1773-ban, amikor a Társaságot majdnem egy fél évszázadra feloszlatják, 900-nál több kollégiumot kellett bezárni. Ma pedig, mindenféle nehézségek ellenére, a kollégiumi hálózat még egyre terjeszkedik, különösen Afrikában és Kelet-Európában.

Mindezekben a létesítményekben a jezsuita személyzetet és lassanként a nem jezsuita személyzetet is áthatja a lelkigyakorlatok szelleme és nevelői dinamizmusa, amely gyakorlatokat napjainkban évenként végzünk. Egyáltalán nem meglepő hát, hogy – inkább spontán és ösztönösen felfogó, mintsem rendszeres és megfontolt módon – az Ignác könyvébe foglalt pedagógia nagy vonalai kezdték kialakítani azt a nevelési rendszert, amelyet a kollégiumokban felkínáltak. Kezdetben a jezsuiták bíztak abban a rendszerben, amelyet az első társak megismertek Párizsban, vagyis a ,,modus parisiensis”-ban; de aztán, a különféle világrészeken szerzett tapasztalataiknak, a sikerekről és balsikerekről folytatott eszmecseréiknek megfelelően, a jezsuiták 1586-ban, 1591-ben és 1599-ben a ,,megreformált” pedagógia igazi kiáltványait dolgozták ki, a Ratio studiorumokat, tanulmányi rendeket.

A Ratio studiorum

A XVI. század iskolai gyakorlatainak elemzéséből és kiértékeléséből előállt eredmény a Ratio; tehát nem egy tanulmányi program, nem is a tanításra szánt anyag meghatározása. A Ratio egy olyan tanulmányi rend alapelveit és gyakorlatát dolgozza ki, amelyet erősen befolyásol a lelkigyakorlatok pedagógiája. 1832-ben megkísérelték az 1599-es szöveget korszerűsíteni, de ez az átdolgozott Ratio az újjáéledő Társaságban sose örvendett nagy sikernek. Gyakorlatilag 1986. decemberig kellett várni, hogy ,,A jezsuita nevelés jellegzetességei” című híres műben* megtalálhassuk a főbb pedagógiai irányvonalakat, amelyek hasonlítanak a kezdetiekhez, de megújultak korunk nevelésének fényében és egy olyan iskolai oktatás jegyében, amely erősen alá van vetve rendszereknek és szabályzatoknak, és amelyet nagy mértékben különböző kultúrák és eszmerendszerek ihletnek.

Még ma is érdekes felfigyelni arra a fontosságra, amelyet a Ratio tulajdonít a következő alaptételnek: egy emberi lény semmilyen területen sem tud eljutni a felnőttségi állapotba, ha más emberek, éspedig felnőttek, nem lépnek közbe; más szavakkal: senkinek sem sikerül megérnie vagy felnőnie más ember segítsége nélkül. Ez az alaptétel egyenlőképpen alkalmazható a tanításra mint bizonyos tudás átadására, a mesterségtanításra mint a hozzáértéshez való nevelésre, és a beavatásra mint a tisztességtudás megszerzésének módjára. Persze az 1599-es Ratio még nem ismeri a mi modern nevelési problémáinkat: szinte abszolút elsőbbséget biztosít a tanításnak. Ebből ered, legalábbis első látásra, hogy szinte teljesen hiányzik a megfelelő tér egy beavatási programhoz: a létezés szimbolikus dimenzióiba való bevezetéshez, ahol kifejezésre jut az élet értelme. De jól tudjuk, hogy valójában lehetetlen elválasztani egymástól a tanítást mint a tudás továbbadását meg az életbe való beavatást, amelyet minden nevelés magában foglal.

Az a nevelő, aki jelenleg beteszi a lábát egy tanítási intézménybe, megállapíthatja, hogy nincs hatalmában az életbe való beavatás; ugyanakkor lehetetlen számára, hogy ezzel ne kerüljön szembe. Hogyan lenne számára lehetséges, hogy ne érdeklődjék e fiatalok iránt, ne segítse őket a növekedésben, hiszen jól tudja, hogy az életbe való beavatásuk elkerülhetetlenül bontakozik azzal is, hogy szembesülnek tanáraikkal, egy fajta neveléssel? De hát akkor hogyan kerülhetik el, hogy szerepükből kiessenek? Meddig mehetnek el, hogy az ne legyen túl messze?

Az üzenet és közvetítője

Valójában lehetetlen egy anyagot tökéletesen semleges vagy tisztán objektív módon tanítani: valamennyi anyag, valamennyi szaktárgy értékekről vagy értékek ellen tanúskodik – olyan értékek ezek, amelyek a modern társadalmat uralják. Az igazságosság és az igazságtalanság, a közösségvállalás és az együttérzés, a környezet védelme és azok befogadása, akik különböznek tőlünk: mindmegannyi érték vagy tét, amely elől a nevelő nem térhet ki, ha tekintetével a felületen túlra akar hatolni, egészen a legnagyobb mélységig. Hiába vagyunk tartózkodók vagy pártatlanok: minden problémát jelent. Olyan oktató, aki megelégszik valami tudás közlésével, vajon elvonatkozhat azoktól az értékektől, amelyeket ez a tudás mindig magában foglal? Nincs olyan üzenet, amelynek ne lenne közvetítője; de létezhet-e közvetítő üzenet nélkül? Ez a kihívás messzebbre megy, mint a nevelő személyi tulajdonságai, bármennyire tagadhatatlan is azok értéke; persze a figyelem és az odaadás pozitív nyomokat hagynak a nevelésben; de végül is nem érintik azt a tétet, amely abban áll, hogy az életre készítünk fel maga a tanítás meg a begyakorlás révén.

A purpani Mezőgazdasági Főiskola egyik öregdiákja, amikor megkérdezték tőle, mit vár el a felnőttektől, ezt válaszolta: ,,Mit várok el tőlük? minek kellene lenniük? Kísértésem lenne azt mondani: legyenek bölcs emberek. Ez a következőt jelenti: birtokoljanak bizonyos tudást vagy hozzáértést, és azt adják tovább boldogságot sugározva; legyenek követendő példák, hiteles életmodellek; tegyék számomra lehetővé, hogy alakítsam magam, bizonyos általános műveltség megszerzésével, és tegyék lehetővé azzal, hogy átadják nekem tudásukat és tapasztalatukat. De ez még nem minden. Elvárok tőlük emberi képzést is; legyenek a valósághoz hű megtestesülések. Nem is tudom már, ki mondta: »Istenem, milyen jónak kell lennie az ő vallásának, ha ő maga ilyen jó!«”

Ez az észrevétel pontosan megfelel az ignáci nevelés jellegzetességeiről szóló dokumentum nézeteinek: mi a módja annak, hogy valaki nevelő legyen XX. századunk végén. A Lelkigyakorlatok és a Ratio abból indulnak ki, hogy az élet érlelődése és fejlődése nem kizárólag a tudás rendjébe tartozik, hanem az élménytől is függ. Ez az élmény, akárha családban vagy társaságban élték is meg, szigorúan személyes marad; lehetetlen újracsinálni vagy megismételni pontosan ugyanúgy; mindig egyetlen és új lesz. Kiindulva ebből a megállapításból, egyrészt a lelkigyakorlatokat mindenekelőtt úgy terjesztik elő, mint a Lélekben zajló eljárásmódot, másrészt pedig az iskolai létesítményekben az ignáci nevelés előszeretettel irányul tevékeny módszerekkel folyó begyakorlásra. A végigjárt út újraolvasása, az a törekvés, hogy azzal együtt, aki formálódik, újból megkeressük annak lényegét, amit el kell sajátítania: mindez lényeges helyet foglal el az ignáci nevelésben. A Ratio szellemében az oktató nem a maga mesteri előadását, lectióját készíti el, hanem egy fajta prae-lectióban a diákokat készíti fel az elvégzendő gyakorlatokra. Meglehetős meglepődéssel állapíthatjuk meg: a Lelkigyakorlatokban a szónoknak meg kell elégednie néhány útmutatással, hogy a lelkigyakorlatozó maga tudja végigimádkozni Krisztus életének misztériumait, a Ratióban pedig a mesternek meg kell elégednie a lényeggel, hogy a diák személyes tevékenységét ösztönözze. Ez az elsőbbség, amelyet a gyakorlásnak biztosítunk, szeretné felkelteni a diákban a saját nevelésében érvényesülő kezdeményezési szellemet, alkotóképességet és felelősséget; ennek a tevékenységnek normálisan táplálnia is kell benne a tanuláshoz, a felfedezéshez, a képességei kibontakoztatásához való kedvet, az érlelődés meg az előbbrejutás vágyát. A Ratio egy híres mondata magvasan és gyakorlatiasan fejezi ki ezt a vágyat: ,,Nem elégséges, hogy a növendékek dolgozva tudóssá váljanak; el kell őket vezetni oda, hogy akarjanak dolgozni, és akarjanak tudós lenni.”

A ,,magis” igazi értelme

Ezt az egész ignáci pedagógiát dinamizmus járja át; a dinamizmus olyan optimizmusra épül, amelyet hit tart fenn, a Teremtő és Üdvözítő művébe, a minden emberi lényben és minden teremtett dologban folyó munkájába vetett hit. Ez az optimizmus abból a meggyőződésből fakad, hogy súlyos feladatát a nevelés az Isten szándékával való együttműködésben (szünergiában) hajtja végre; ez az optimizmus nyilvánul meg a Ratiónak a haladásra irányuló szenvedélyében. Az emberi személy sohasem lesz eléggé emberi, az emberi társadalom mindig rászorul arra, hogy igazságosabb legyen, és bármilyen nevelési rendszer, még a legjobb is, mindig szükségét érzi kiigazításnak vagy reformnak. Miként a Lelkigyakorlatok könyve, a Ratio is hemzseg nyomosító középfokoktól, mint megannyi a haladást célzó felszólítástól, különösen pedig a híres ,,magis”-tól (jelentése: inkább). Ezek a határozószók annyira jellemzik az ignáci nevelésről szóló értekezést, hogy fönnáll a veszély: már csupán közhelyeknek vesszük őket, valamiféle csatakiáltásoknak, amelyeket hagyományosan azért hallatnak, hogy lelket öntsenek a csüggedőkbe.

Pedig a ,,magis” igazi értelme elsősorban az, hogy kizárjon minden passzív birtoklást, minden önelégültséget (ha ez egyáltalán létezik) valamilyen nevelési rendszerrel, amely önelégültség a tétlenségnek és a lustaságnak kedvezne. Megelégedni valami mechanikus emlézéssel, megtorpanni a mnemotechnikai eljárásoknál a sikeres vizsga érdekében: ez mind a ,,magis”-szal összeférhetetlen magatartás, mert könnyen megakadályozhatná az egész személy mozgósítását; amitől ugyan a személynek kétségtelenül többet kellene dolgoznia, de végeredményben jobb nevelésben is részesedne. Nem jelenti ez azt, hogy a kitűnő tanulónak, a fogékony elmének nem lenne helye az ignáci nevelés dinamizmusában; hanem hát ezek álljanak be egy olyan lendületbe, amely szintúgy összefogja a képzeletet és a fizikai erőket, a megindultságot és az intuíciót, az értelmet és az emlékezetet.

A ,,magis”-nak ez a hangsúlyozása néha azt a benyomást keltette, hogy a Ratio eliteskedő. Ignác századában a tanítás, amely még nem volt kötelező, lehetett ingyenes, és irányulhatott mindazok felé, akik képesek voltak rá. A kollégiumokban a társadalom új rétegei alkalmasságot kaptak arra, hogy hozzájáruljanak világuk átalakításához. A kitűzött cél igenis az volt, hogy elitet képezzenek, de azért, hogy képessé tegyék az Egyház és a nemzet szolgálatára. Ilyen távlatokban szemlélve a mai ignáci nevelés nem lesz eliteskedő, hanem a minőséget veszi célba, pontosabban a kiválóságot; ezt a kiválóságot olykor elhamarkodva azonosítják az iskolai létesítmény kiváló színvonalával, amelyet a vizsgákon elért ragyogó eredmények erősítenek meg. A kiválóság ugyan nem zárkózik el az iskolai siker keresésétől, elsősorban azonban, a ,,magis” vonalában, a maximális kibontakoztatására törekszik azon tehetségeknek és képességeknek, amelyekkel ki-ki meg van áldva, nem azért, hogy abból önző módon hasznot húzzon, hanem hogy a lehető legjobban érvényesítse azokat mások szolgálatára.

A különbözések tiszteletben tartása

Az egész személy nevelése, elit és kiválóság: a gondoskodás tehát mindig a személyre irányul, éspedig a személyre úgy, ahogyan van, amilyen a személy a maga valóságában. Amint a Lelkigyakorlatok arra törekszenek, hogy az emberi lényt a maga igazságában megérintsék, hogy így az Úrral való találkozás igaz legyen, hasonlóképpen a Ratio nem olyannak veszi a diákot, amilyennek szeretnénk, elméletben vagy valami eszményítő álmodozásban, hanem olyannak, amilyen ő maga jelenlegi állapotában. Az a szabadság, amely a múltbeli kollégiumokban uralkodott, módot nyújtott arra, hogy senkire se erőltessenek rá egy erejét meghaladó tanulmányi programot, és lehetővé tette, hogy egyik diák tanulmányi idejét meghosszabbítsák, a másik viszont egy fokozatot átugorhasson.

Az ignáci pedagógia felette érzékeny kinek-kinek saját szükségleteire, és az adományok különböző voltát gazdagodásnak tekinti, semmiképpen sem igazságtalanságnak, amint ez napfényre jut számos hátrányos megkülönböztetésben. A Lelkigyakorlatokban Ignác szívesen elfogadja, hogy harminc nap imádság túlságosan kevés az egyiknek, míg egy másiknak már két nap elmélkedés is túlságosan hosszú. Hasonlóképpen az 1599-es Ratio szemmelláthatólag nem tud kiselejtezett vagy elmaradott diákokról. Mindenki a legteljesebben kibontakoztathatta képességeit és talentumait; amikor aztán ezt a maximumot elérte, a diák elment, akárhány évet irányoztak is elő egy teljes tanfolyamra.

Gyakorlatilag lehetetlen fenntartani mindenki ritmusának ezt a tiszteletét egy nagyfokúan a személyhez arányosított keretrendszerben. Ez a megállapítás azonban megérdemel két pontosító észrevételt. Ha az egyéni szempont ma már nem érvényesül úgy, mint régen, annál inkább érvényesül a kollektív szempont. Így aztán a modern társadalom agyonkínzott nemzedéket bíz a nevelőkre; gyötrik őket a technológia minden téren elért vívmányai, a médiumok, szorongást kelt bennük a meglehetősen bizonytalan jövő, felkavarja őket egy sereg érték és eszmény csődje. Illúzió azt akarni, hogy ez a nemzedék más legyen, mint ami; a Ratio szellemében ezt a nemzedéket el kell fogadni úgy, ahogy van, és ez kikerülhetetlenül összezavarja a szokásos pedagógiai megközelítést.

Másfelől az a könnyedség, amellyel a Ratio a maguk különféleségében elfogadja azokat, akiket nevelni kell, nem tűnik korabeli kultúránk uralkodó vonásának. Hivatalosan a különbözést attól, amit normálisnak tekintenek, hagyni kellett beilleszkedni, valami olyan békés együttlétezési struktúra szerint, amely a kölcsönösség eszményén és a türelmesség eszméjén alapul. Valójában, nagyjából mindenütt és még a nevelésben is, növekszik egyfajta elutasítása annak, hogy eltűrjék, ami elüt a normától, egyfajta elvetése a különbözéseknek; erről tanúskodik annyi „izmus”-ra végződő szó, és közülük a rasszizmus marad mindörökre a legszégyenletesebb figura. Pedig a társadalmi-politikai életkeret egyre inkább világméretűvé válik, és a fiatal nemzedékeket arra készítjük fel, hogy olyan országokban éljenek, amelyek nagyon függnek egymástól, egészen odáig, hogy „globális faluvá” váljanak. A Ratio igyekszik tiszteletben tartani és előmozdítani a különbözést, pozitív módon beépítve egy harmonikus emberi egészbe, nyilván a Szentháromság képére és hasonlatosságára; elutasítja viszont, hogy mindaz, ami nem illik bele a szokásokba vagy a jó modorba, mindaz, ami furcsa vagy idegen, elutasító megkülönböztetésben és kizárásban érjen véget.

A „cura personalis”

Valahányszor kiemeltük az ignáci pedagógia valamelyik jellegzetes vonását, a személynek szentelt figyelemmel találkoztunk. Igen, hiszen az, ami a századok folyamán az ignáci nevelés nagy vonzását jelentette, az a „cura personalis”, a személy, a személyiség gondozása.

A „cura personalis”-t lehet ugyan sokféle módon gyakorolni, a kultúráknak megfelelően, mégis mindig feltételezi azt a meggyőződést, hogy a másiknak szüksége van ingyenes és ösztönző segítségre, hogy gyermeki állapotából átmenjen a szabad és szolidáris személy állapotába. A jezsuiták meggyőződéssel hittek ebben a „cura personalis”-ban, olyany-nyira, hogy nemegyszer elhagyták a tömegnek szóló igehirdetést a személytől személyhez szóló lelki beszélgetés javára. Hasonlóképpen a nagyszámú csoportnak szánt lelkigyakorlat ma helyet adott annak a fajtának, amelyet személyes törődés jellemez, jóllehet ez eléggé nagyszámú kísérőt igényel. A nevelési intézmények legnagyobb részében meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a személyzet biztosítani tudja ezt a „cura personalis”-t, nem is beszélve azokról a kényszerhelyzetekről, amelyeket az előírások és az órarendek teremtenek. De már a Ratio felszólította a diákokat, hogy tevékenyen vegyenek részt saját nevelésükben. „A gyermekek könnyebben megértik azt, amit elmagyaráznak nekik, társaiktól, mint tanáraiktól” – állapítja meg a Ratio, és ezzel felkínálja egy másik módját annak, hogy tevékeny és felelős módon vállaljunk olyan nevelési utat-módot, amelyet nehéz lenne megjárni a „cura personalis” nélkül.

A világiak bekapcsolódása

Az első kollégiumok szabályzataiban itt-ott találunk utalást a világiaknak a „cura personalis”-hoz nyújtott együttműködésére, pl. a római Német Kollégium régi statútumaiban; általában azonban a „cura personalis” fenn volt tartva a jezsuitáknak, és a diákok részvételét egy gyakorlatilag kötelező internátus könnyítette meg. Még ma is egyesek azt hiszik, hogy a Ratio kora végleg lejárt, mert már nem lehet számítani egy jezsuita jelenlétére minden osztályban, és mert a diákok már nem élnek 24-ből 24 órát jezsuita környezetben, amelyben a világi nevelő csupán helyettes lehet. Ilyen távlatokban a jezsuita személyzet csökkenése és a világi személyzet ennek megfelelő növekedése olyan kényszermegoldásnak tűnik, amelyet lehetetlen kikerülni. Jézus Társaságának kellett bizonyos idő annak felfedezéséhez, hogy ez a felelősségvállalás (nem pedig: hatalomátvétel) a jezsuita intézményekben beleillik annak vonalába, amit a Lélek mond az Egyháznak a II. vatikáni zsinat által. Ez az optimizmus forrását bírja abban a pozitív tapasztalatban is, amelyre a jezsuiták nagyjából mindenütt a világon szert tettek: megtapasztaltak egy növekvő partneri kapcsolatot. Ennek jegyében olyan létesítmények, amelyeket nagyobbrészt jezsuiták kezdeményeztek, szerveztek, fejlesztettek és tartottak fönn, dinamizmusukat, működtetésüket és ügyigazgatásukat egyre inkább olyan világiak részvételének köszönhetik, akiket növekvő számban alkalmaznak, és akik ott, ha óhajtják, a nevelői közösséget alkotják, az ignáci nevelés jellegzetességei szerint, sajátos hivatásuknak megfelelően.

A legutóbbi általános rendgyűlés röviden összefoglalja mindazt, ami a közeljövőben a jezsuiták feladata lesz: először az a szolgálat, amelyet a Társaság a világiaknak tehet, hogy megkönnyítse nevelői munkájukat; azután a világiak és a jezsuiták egymásnak nyújtott formálása egy igazi partnerségre; és végül kölcsönös támogatás a jövő előkészítésében. Konkrétan: a Társaság elkötelezte magát ebben az ígéretes kalandban, és ennek a partnerségnek szolgálatába állítja azt, ami ő maga, és amije van: az ignáci lelkiséget, amely tiszteletben tartja kinek-kinek saját lelkiségét, és alkalmazkodik a jelenlegi szükségekhez; a pedagógiai bölcsességet, amelyet több mint négy évszázad lelkipásztori tapasztalatából tanult. Így egyre inkább megvalósul az az eszmény, amely szerint mindazok, akik a közös műben el vannak kötelezve, igazi társfelelősséget viselnek. A 34. általános rendgyűlés, amely 1995-ben Rómában jött össze, így fejezte be állásfoglalását (13. határozat, 26. pont): 

A laikusokkal történő együttműködés meghatározó eleme a jezsuita eljárásmódunknak, és ugyanakkor kegyelem, amely személyes, közösségi és intézményes megújulásra késztet. Arra hív, hogy szolgáljuk a laikusok szolgálatát, legyünk társaik küldetésükben, és legyünk nyitottak a jövőbeni együttműködés kreatív módjaira. A Lélek hív, hogy mint „másokért és másokkal élő emberek” megosszuk a laikusokkal azt, amik vagyunk, azt, ami a mienk, kreatív közösségben „a lelkek megsegítésére és Isten nagyobb dicsőségére”. 

Annyi gyanakvás és bírálat ellenére azzal a szereppel kapcsolatban, amelyet a jezsuita nevelő játszik vagy játszania kell, társadalmi helyzetének, hihetőségének és olykor még a hasznosságának is meglehetősen kínos leértékelése ellenére, igaz marad, hogy – amint már egy XVI. századbeli jezsuita állította – „puerilis institutio est mundi renovatio”, az ifjúság nevelése új világ építése. 

* Ezt az (angol eredetiben The Characteristics of Jesuit Education című) iratot jezsuita nevelési szakemberekből álló bizottság jelentette meg 1987-ben. P. Kolvenbach hivatalos előszava 1986. december 8-án kelt. Ez a rövid, de kiváló mű a közeljövőben megjelenik magyar fordításban is.

Seregély István

ÉRTÉKREND A JÖVŐ ÉRDEKÉBEN

(Előadás nyomán, mely különböző
felfogású pedagógusok előtt hangzott el.)

Amikor a jövő érdekében szükséges értékrendről szeretném összegezni gondolataimat, arról van szó, ami közös ügyünk: Lesz-e utánunk életrevaló Magyarország?

Szeretnék mindenki számára érthető módon fogalmazni. Talán sikerül, mert országos és nemzetközi megbízatásomnál fogva sok emberrel találkozom. Ugyanis az egymástól messze eltérő, nem csak magyar, nem csak keresztény emberek véleményének hatása alól nem tudom magam kivonni.

Egy biztos, hogy csak akkor lesz utánunk életrevaló Magyarország, ha mi gondoskodunk róla. (Minden nép a saját sorsáról gondoskodik.) – Általában teljes az egyetértés abban, hogy Magyarország, ha lesz, itt lesz, és azok fogják megalapozni, akik ma itt vannak. Ez annyit jelent, hogy a jövő érdekében nekünk kell helyünket egy általunk felkészített, életképes nemzedéknek átadnunk. – Mitől lesz életképes ez a jövő nemzedék? Azoktól a sajátságoktól, amelyek az emberiséget eddig fenntartották. S ha csak az időállóságot nézem, azt kell mondanom, hogy ezek a sajátságok az emberi élet megmaradásának valódi értékei.

1. Mindenekelőtt csak arra hivatkozhatom, ami mindenki előtt evidens. – Ilyen evidencia, hogy a világ alkalmas az emberi életre. Különben nem lennénk itt. Számunkra, magyarok számára is alkalmas, különben nem ünnepeltük volna meg honfoglalásunk 1100. évfordulóját. – Jogos tehát a következtetés, hogy e világ eddig emberi életet lehetővé tevő feltételeinek elfogadása nyomán lehet jövője minden népnek. – Tudni kell továbbá – ez is magától értetődő –, hogy az ember saját sorsának kovácsa. Az embernek kell ismernie és megteremtenie ezeket a sajátságokat, az időálló értékeket az emberi életképes lét érdekében.

Sajnos, korunk válsága, a civilizált világ krízise az, hogy zavar támadt ezeknek az értékeknek felismerését, azok megvalósítását illetően. Mindenki kérdezheti tehát, hogy mit kell tudnia és tennie, ami biztosan életünk és jövőnk javára válik. Mi az igaz és hamis, mi a jó, és mi a rossz? Mégpedig minden ember, minden nép és minden jövő számára érvényes formában.

Honnan ered a bizonytalanság? A szent semlegesség hamis ideáljából. – Ma a szabadság elve alapján mindent lehet mondani, és mindennek az ellenkezőjét is lehet állítani. Semlegességet követelnek meg a tömegtájékoztatástól, és semlegességet a közoktatástól. – Ezért a tömegtájékoztatás és az iskola ismeretet ugyan képvisel, de nem mondja meg, hogy igaz-e vagy hamis, jó-e vagy rossz. – Tény, hogy mindig volt jó és rossz, igaz és téves a világban. Olyannyira igaz, hogy a történelmet (mindenféle történelmet) meg lehet írni mint tévedések és gazemberségek történetét is. De mindig csak a mindenkinek igaz és a mindenkinek jó vitte előre az élet teljessége felé fejlődő világot.

Van-e ilyen elérhető, mindenkor és mindenkinek érvényes életnorma? – Biztos, hogy van. Van, mert a világ fennáll, és benne az emberiség megannyi nemzedéken át, a tévedések és gazemberségek történelme ellenére maradt, sőt fejlődött. – Maga a világ hordoz egy meghatározó rendet, mely a jelen és a jövő építésében is érvényes eligazítást jelent. – A világban az marad meg, ami ehhez a rendhez alkalmazkodik. S ha az ember saját sorsának kovácsa, akkor ezt az értékrendet keresnie és követnie kell. Ha erről lemond egy ember, egy ország, egy nemzedék, akkor a dekadencia, a kipusztulás útjára lépett.

Ma is érvényesül ez a rend, csak tudatos zavarkeltés miatt válik bizonytalanná az átlag, azaz a többihez alkalmazkodó ember szemléletében. – Az emberiség nagy része sodródik korának szellemiségével. S mivel bizonytalanság felé sodródik, sokan nem látják életük értelmét, nem tudják, mi az, ami biztosan érdemessé teszi számukra az itt töltött időt. Nem tudják, mi az, amire megnyugvással tekinthetnek vissza megfordíthatatlan életútjukon. Ami miatt az utánunk jövők is értékesnek ítélik ittlétüket. – Ezt a történelem is igazolja (mint elődeink emléke tanúsítja).

Mit kell tudni erről a világrendről? Először is azt, hogy tőlünk független. Évmilliárdok óta fennáll, és ránk már senki sem fog emlékezni, amikor fenn fog állni. – Ezért, ha én ebben a világban, amelyből nincs lehetőségem kilépni, érdemesen élni akarok, úgy, hogy benne a mi népünk sorsa és a jövőnk is érdemes legyen, törekednem kell ennek a világrendnek megismerésére, elfogadására és a vele való együttműködésre. Mit diktál ez a világrend?

2. Világos, hogy az ember vagy egy nép boldogulásáról, jövőjének építéséről csak akkor lehet beszélni, ha él az ember. Ezért felismerni, elismerni, együttműködni csak az tud, aki él. Így mindnyájunknak, magyaroknak és másoknak is, mindenekelőtt az életet kell első értéknek tekintenünk. Akár nehéz, akár könnyű ez az élet. Aki lemond az életről, lemond mindenről. – (Hála Istennek, az egészséges embert nem fenyegeti ez a kísértés. Az Illyés nyomán készült, Puszták népe című film mottója: „Élni muszáj!”)

Másodszor: Az élet nem marad fenn önmagában, még kevésbé emberhez méltó formában. Ezért a megélhetés szolgálata olyan második helyen álló érték, amely nélkül nem lehet sem egyénnek, sem közösségnek előbbre lépni. – Itt nem bonyolódhatom bele részletekbe, csak utalok egyetlen mindenki előtt nyilvánvaló ún. evidenciára. Az élet a földből jön. (Földet eszünk: a belőle nőtt növény és a növényből lett, állati eredetű táplálék formájában.)

Harmadszor: Történelmünk igazolja, hogy ezt a feladatot, a megélhetést, egyre differenciáltabban lehet csak megoldani, ami csak közösségben lehetséges. Ezért az emberi együttműködés minden áldozat árán fenntartandó. Ez viszont csak önmagunk korlátozása révén lehetséges, kezdve a legelemibb közösségben, a házasságban, tovább a családon át, a társadalom minden szintjén.

Negyedszer: A világ végessége révén sérülékeny. Ezért az életet csak az szolgálja, aki védi az életet a veszélyektől. (Az egészségvédelem kezdettől fogva része a tudatos emberi élet és boldogulás építésének.)

Végül a teljesség igénye nélkül: Hogy mindez az élet elmúlásával kárba ne vesszen, kell új nemzedék és annak megfelelő felkészítése, hogy ne elölről kezdődjön minden. (Mit tudunk a 10000 évvel előttünk élőkről? Annyit minden bizonnyal, hogy nélkülük nem lennénk itt. Utódaikkal törődő szolgálatuk nélkül elképzelhetetlenül elmaradottak lennénk.)

Íme, néhány mondatban annak szemléltetése, hogy tévedés az értéksemlegesség. Téved, sőt hazudik, aki a mindenkire, mindenkor köteles értékrendnek létét vagy kötelező voltát el akarja venni az embertől, egy néptől, a jövőjétől. Semleges embernek, semleges népnek sem érdemes élete, sem felemelkedése, sem jövője nem lesz. A semleges kultúra halálra van ítélve.

Valamely kor nemzedéke – bármilyen büszke is erre, meg arra, ha ezt a szemléletet kétségbe vonja – dekadenssé válik, azaz holtvágányra kerül.

3. Mivel nem akarom letagadni, hogy keresztény vagyok és a katolikus Egyház püspöke, akinek élethivatása, hogy a rábízott üzenetet képviselje, arra kell válaszolnom, hogy mi köze ennek általában a valláshoz, benne a keresztény Egyházhoz, mely magát a fejlődő világ világosságának vallja.

Nos, annyi köze van, hogy mióta fennáll, amióta a fejlődő világ rendjében létrejött, ezt a világrendet kiáltja oda mindenkinek. Küldetése, hogy ezt képviselje az emberiség fejlődésének arányában a kezdetektől a beteljesülésig. Miért vallás, azaz Istennel való kapcsolat?

Az ember értelme ébredésekor az ősember hozta létre alapjában helyes vallását, mely a világ rendjének szerzőjét, az Úristent kereste, és saját jövőjét, az örökkévalóságot kutatta.

Amikor fajunk eljutott a történelmi időkhöz, és képes lett megőrizni és továbbadni szerzett ismereteit, az alapvető helyes istenkeresés és örökkévalóság-kutatás új forrása gyanánt történelmi tényként jelent meg a kinyilatkoztatás. Ennek írott, kiirthatatlan és eltorzíthatatlan hordozója volt és marad a Biblia.

Az idők teljességének nevezett korban pedig, és ez már a keresztény hit üzenete, az eredet és a teljesség birtokosa, maga a világ rendjének Szerzője vállalt egy ugyancsak a történelemből és az emlékezetből kitörölhetetlen módon mindenki számára érvényes eligazítást Jézus Krisztusban. Ennek a teljességnek legfőbb jóhíre, hogy nem csak az eredmény viszi előre a világot, hanem a tévedések és bukások helyrehozása is. Ez a megváltás üzenete. Ez azt jelenti, hogy sem tévedés, sem gazemberség nem teszi eredménytelenné az életet, hanem csak a tévedéshez, a bukáshoz, az értéktelenhez való ragaszkodás.

Az Egyház rendeltetése pedig ennek a jóhírnek a fenntartása a világban. Függetlenül attól, hogy mekkora az Egyház. Az Egyház sajátos rendeltetése hasonlatokban jut kifejezésre: Kevés só, mely véd a romlástól; láng, mely sokaknak világít; kovász, mely jóízűvé teszi az életet; mustármag és a belőle kinövő fa, melynek ágai közt mindenki fészket rakhat. – Mivel írásom célja nem evangelizáció, ennél többet nem kell papírra vetnem; de nem mondhatják, hogy nem volt bátorságom erre utalni. Ebben is tagadhatatlanul olvashatják a jelen világ megtérésére mindig hívó krisztusi evangéliumot. Mindegyikük csak ezen az úton boldogulhat és üdvözülhet, még az utolsó pillanatban is.

4. Végül mi a szerepe ebben a pedagógusnak? A természet rendje szerint pedagógus minden szülő. Az emberiség jövője előtt levethetetlen felelősséggel pedagógus minden óvónő, tanító, tanár és professzor. Ha a pedagógus hivatása magaslatán áll, és a világ rendjét képviselni tudja, azaz nem semleges az értékekkel szemben, kimagasló megbecsülést érdemel. Igazi szülők és pedagógusok révén bizalommal nézhetünk a jövőbe. – Nélkülük viszont győz a dekadencia. A hivatásukat elhanyagoló szülők és pedagógusok, beleértve az őket nem becsülő társadalmat is, együtt vétkesei egy esetleges nyomorúságos elmúlásnak.

Ha ezt népünkre és hazánkra vonatkoztatjuk, ezen az értékrendet felkutató, majd elsősorban önmagán behajtó, és a rábízottaknak is továbbadó hivatásteljesítésen múlik a sorsunk. Akár tetszik, akár nem.

Minden érték Isten ajándéka; de soha sem lesz a mienk közreműködésünk nélkül. Ezt tudta az előttünk élő valamennyi nemzedék. Ne legyünk náluk alábbvalóak. Ha mindezekben valamit is előbbre jutottunk az egyetértést illetően, nem volt hiábavaló elolvasni gondolataimat. 

Ivasivka Mátyás

CIVIL TANÁRKÉNT –
EGYHÁZI GIMNÁZIUMBAN

Hála a Gondviselésnek, szerencsés, sajátos helyzetű pedagógus vagyok: pontosan 40 esztendeje tanárként, karnagyként tevékenykedhetem az ország egyik legnagyobb, leggazdagabb múltú iskolájában, a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban. Ezen túlmenően diákja is lehettem az 1948-ig ciszterci rendi alma maternak. Tanulóként, majd később pedagógusként az államosított intézet volt a munkaterületem, 1993 óta pedig újra a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában taníthatok. Így tág áttekintési lehetőségem van, hogy objektív és szubjektív szempontokat egyformán alapul véve írjak a magamfajta világi tanár szerepéről az egyházi iskola életében.

Az érthetőség érdekében kissé visszanyúlok a múltba. A 11–12. század fordulóján a francia Cîteaux-ban (latinul Cistercium) alapított Ciszterci Rend szerzetesei – III. Béla királyunk jóvoltából – 1182-ben már a magyarországi Zircen is monostort alapítanak. A lelkipásztorkodás mellett az akkori idők legmodernebb földművelési és állattenyésztési kultúráját honosították meg hazánkban. Jeligéjük az alapító Clairvaux-i Szent Bernát gondolata volt: Lángolj és világíts! Túlélve a magyar századok sorsdöntő megpróbáltatásait, a rend egyre gyarapodva, a nemzetnek számos kiváltságot ajándékozva a múlt század elejétől új feladatként vállalta az ifjúság nevelését, tanítását. Eger, Székesfehérvár, Pécs, majd Baja és Buda adott otthont a ciszterciek gimnáziumainak. Ezek az intézetek rövid idő alatt a magyar közoktatás rangos, bel- és külföldön elismert központjaivá nemesedtek. Tanáraik sorából számos remek tudósszemélyiség vált ismertté, megbecsültté. Jelesül a botanika, filozófia, irodalom-, történelem- és zenetudomány régióit emelném ki. De ugyanilyen hangsúllyal méltatnám az egykori ciszterci diákokból lett magyar kiválóságokat a tudományok, a politika, a sport és a művészetek területén. S jóllehet még egyházi berkekben is akadtak, akik gyanakodva figyelték századunk legmeghatározóbb és legnépesebb gyermek-, illetve ifjúsági mozgalmának, a cserkészetnek páratlanul gyors és eredményes hazai térhódítását, a ciszterciek az elsők között ismerték föl Baden-Powell koncepciójának értékeit, lelki-szellemi-fizikai célkitűzéseinek rokonságát a ciszterci mentalitással. A rend nem egy tagja állt a cserkészmozgalom mellé, élére!

Az 1945-ös történelmi változások (új politikai rendszer, az egyházi intézmények anyagi létét biztosító földbirtokok államosítása, illetve parcellázása) súlyos problémákat jelentettek, de végül is nem törték meg a magyar ciszterci intézmények szépen felfelé ívelő pályáját.

A tragikus fordulat 1948 nyarán következett be: a legfondorlatosabb eszközöket is igénybe vevő, bolsevizáló hatalom máról holnapra államosította az egyházi iskolákat, így a ciszterci gimnáziumokat is. A szerzetes tanárok – a rövid ideig hittant még oktathatók kivételével – többet be sem tehették a lábukat az általuk létrehozott, fenntartott oktatási intézményekbe. Rendházaikat két évig még lakhatták, ám 1950 koranyarán karhatalmi akcióval „összeszedték, vágóállatok módján ponyvával letakart teherautókba zsúfolva elhurcolták annak a közösségnek tagjait, amely több, mint 800 éve eggyé lett a magyar földdel, a magyar élettel és a magyar lélekkel, hogy azután megszégyenítő lemeztelenítések, félholtra verések után, ha lelkükben épségben is, de testükben, idegállapotukban egész életükre sérülten kerüljenek ki onnan évek múltán . . . meghalni. Vagy törvényen kívüliként várni, míg elmúlik az éjszaka. . .” (Dr. Kerekes Károly zirci apát)

E szégyenteljes akció után az államhatalom tárgyalóasztalhoz kényszerítette a főpásztor nélkül maradt püspöki kar tagjait, néhány szerzetesközösség vezetőit, hogy aztán könyöradományként nyolc katolikus középiskolát – természetesen óriási megszorításokkal – visszaadjanak. Hogy a magyar ciszterci rend egyetlen iskolája is visszakerüljön, azt a tárgyalásokat a hatalom oldaláról vezető Rákosi Mátyás, illetve Kádár János a leghatározottabban elutasította.

* * *

Négy és fél évtizednek kellett eltelnie, míg – az ismert történelmi és politikai változások gyümölcseként – az öt magyar ciszterci gimnázium közül elsőként a pécsi iskola került ismét vissza a rendhez 1993. július 1-jével. Ezt megelőzően 1991-től egy, majd a következő évtől egyre több egyházi beiskolázású (ciszterci) osztály kezdte meg tevékenységét a gimnáziumban az egykori rendházba költözött dr. Arató Orbán, illetve dr. Marosy Cézár ciszterci atyák irányításával.

De nem hagyhatjuk szó nélkül az igazságot: nehéz és olykor kilátástalannak tűnő viták, sajtópolémiák előzték meg a recisztercizálást. Jóllehet hivatalos kormányzati döntés már volt, mégis a városi önkormányzat, a tantestület, a szülői munkaközösség jó néhány hangadója minden igyekezetével azon mesterkedett, hogy minél jobban kitolódjék vagy (számukra „szerencsés” esetben) teljesen elnapolódjék a gimnázium visszaadása. Számos pécsi és baranyai általános iskola igazgatója, tanára is kitett magáért: „Nem célszerű a Nagy Lajosban továbbtanulni, hiszen a »papok« visszatértével ott csökkenni fog a színvonal, s akkor alig lesz esélye a fiataloknak az egyetemi, főiskolai felvételi vizsgákon. . .”

A gimnázium tantestülete távolról sem volt egységes: egy kis rész helyeselte, kb. ugyanakkora hányad ellenezte a visszaadást, a többség várakozó álláspontra helyezkedett. A már-már kiúttalannak látszó helyzetben levélben fordultam Habsburg Ottóhoz – segítségét kérve:

„. . . Tisztelettel kérném, hogy – mint a Páneurópai Unió Pécsett különösen nagy tiszteletben álló elnöke, a Pécsi Orvostudományi Egyetem díszdoktora – tegye szóvá a pécsi Nagy Lajos Gimnázium jogos tulajdonba való visszaadásának ügyét. Ön egészen biztosan nálunk sokkal jobban tudja, hol a legcélszerűbb ezt megtennie. . . Leendő diákjaink, azok szülei, a tanári karnak jelentős része, félő, hogy elbizonytalanodik a mesterségesen előidézett, egyértelműen egyházellenes tendenciájú huzavona, sötét manipulációk láttán. . .”

Néhány nap múlva megérkezett az 1992. március 25-én kelt válasz.

Kedves Ivasivka Tanár Úr!

Melegen köszönöm kedves szavait. Érdeklődéssel olvastam levelét, és nagyon szívesen közbenjárok, habár erős az ellenállás. De az az élettapasztalatom, hogy az ellenállás előtt soha nem szabad meghajolni, ha az ember hisz az igazságban. Nem ígérhetek sikert, de amit lehet, megteszek.

Melegen üdvözlöm, és remélem, nemsokára újra találkozunk.

                                                  Habsburg Ottó  

Csak később tudtuk meg, hogy Habsburg Ottó e levelével egy időben átírt az akkori pécsi polgármesternek, szorgalmazva a pozitív döntés mielőbbi meghozatalát. Meggyőződésünk, hogy ez komoly mértékben fölgyorsította a dolgok alakulását. 1992. június 4-én megszületett a kedvező önkormányzati határozat!

1993. június 12-én emlékezetes ünnepély keretében vette át a ciszterci rend a Nagy Lajos Gimnáziumot a hozzá tartozó kollégiummal (majd később a diákuszodával) együtt. Az átmeneti időszak igazgatója, Póla József (1990–97 között vezette az iskolát), Páva Zsolt alpolgármester, Kerekes Károly zirci apát s végül Korzenszky Richárd bencés atya, a Katolikus Iskolai Főhatóság ügyv. elnöke méltatták a gimnázium múltját, és vázolták föl az új lehetőségeket. Idézet Korzenszky atya szavaiból:

„Téved, aki azt állítja, hogy az egyház restaurációra, a történelem kerekének visszaforgatására törekszik. Éppen ellenkezőleg, a történelem építői kívánunk lenni. A munka nem szűnik meg, hanem folytatódik. A pécsi ciszterci gimnáziumtól azt várjuk, hogy a nyitottság szellemében működő iskola legyen!”

Az átadási ünnepélyre zenésítettem meg a Szent Bernát-jeligét: Ardere et lucere.

* * *

Természetes, hogy a tantestület heterogeneitása az átadással nem szűnt meg. A mintegy 60 tagú tanári karból – bizonyíthatóan világnézeti meggondolásokból – kb. tízen mentek el más iskolába. Ez korrekt gesztus volt részükről: ők nem tudták vállalni a gimnázium régi-új lelki-szellemi irányvonalát, jóllehet Kerekes apát úr megígérte, hogy ennek nem vállalásáért senkit nem fognak elküldeni. Az egykor várakozó álláspontra helyezkedők közül többen – szóval és tettekkel – a ciszterci szellemet igenlők oldalára álltak. Voltak meglepő, látványos pálfordulások: az idő, a tettek döntik majd el ezek hitelességét. Érdekes, hogy akadtak olyanok is, akik a pártállami időkben „apolitikusnak”, közömbösnek számítottak, szűkebb körben inkább fenntartásaikat mondogatták a hatalommal szemben, most meg – jóval az átadás után is – az ellentáborhoz húznak. Biztató, reménykeltő tény viszont az, hogy egyre több, a ciszterci lelkiséget vállaló fiatal pedagógus jön a tanári karba. Megjelent az első ifjú ciszterci szerzetes tanár is!

Tehát – mint látható – a három ciszterci és néhány óraadó lelkész-hittanár kivételével döntő többségben civil pedagógusok munkálkodnak a pécsi gimnáziumban. (A nem katolikus diákok saját felekezetük keretében részesülnek hitoktatásban, s az ott szerzett osztályzat kerül be a bizonyítványba.)

* * *

Nem lehetnek illúzióink; 10–15 éven belül megközelítően nem lesz elegendő szerzetestanárunk. Ismeretes, hogy a szabadnak megmaradt nyugati demokráciákban, ahol nem történt iskolaállamosítás, nem volt egyházüldözés, a katolikus iskolákban is lassan túlsúlyba kerülnek a világi tanárok. (Náluk is komoly problémát jelent a paphiány.) Magyarországon is ez az egyetlen járható út: elkötelezett, a keresztény értékrendet vállaló civil pedagógusok minél nagyobb számban álljanak az egyházi fenntartású iskolák diáksága elé. De van-e elegendő ilyen nevelőnk? A magyar egyház vezetése, újjáéledt szerzetesrendjeink óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy a krisztusi tanítást eddig is őszintén képviselőket megerősítsék, a szimpatizánsokat, de hitoktatásban nem részesülteket felkészítsék a keresztény szellemű tanári munkára. Korábban Ciszterci Pedagógiai Műhely, újabban Keresztény Értelmiségi Fórum elnevezéssel havonként vissza-visszatérő előadásokat szervezünk, melyeken prominens, szakterületükön magasan elismert előadók fejtik ki meglátásaikat a hittudomány, a társadalom- és természettudományok, a szociológia, egyháztörténelem, néprajz, a művészetek, no és természetesen a neveléstudomány egy-egy szegmentumáról. A jelen tanévben az ERKÖLCS mint iránymutató tényező áll az előadások középpontjában. Íme néhány téma: 

Ateista humanizmus vagy keresztény erkölcs (Bolberitz Pál)

Könyvkiadás és erkölcs (Püski Sándor)

Írott média és erkölcs (Lőcsei Gabriella)

Modern gazdaság (kapitalizmus) és erkölcs (Kádár Béla)

Nevelés és erkölcs (Korzenszky Richárd)

Elektronikus média és erkölcs (Regős Sándor)

Politika és erkölcs (Tőkéczky László)

Jog és erkölcs (Lábady Tamás) 

Nagy-nagy öröm számunkra, hogy ezek egyre látogatottabbak – olykor a 400 főt is meghaladják –, s az előadásokat követő szűkebb körű megbeszélések, viták mind tartalmasabbak.

Grandiózus feladatról van szó; a kommunista diktatúra nem csupán vallásellenes, de legalább ilyen mértékben értelmiségellenes is volt. A pártállam szempontjából teljesen érthető okokból: számottevő, érdemi ellenállást elsősorban a „kiművelt emberfők” részéről várhatott. A hírhedt koncepciós politikai perek áldozatai szinte kivétel nélkül intellektuális személyek voltak. De az értelmiségiek közül is a pedagógusokra nehezedett a legbénítóbb nyomás. Vegyünk egy példát: egy orvosnak, mérnöknek, közgazdásznak még valahogy elnézték, hogy vallását gyakorolja, jár templomba, netán gyermekét hittanórákra járatja, stb. Egy tanító, tanár immár egzisztenciális létében volt veszélyeztetve, ha ezt megtette. Így aztán, ha hívő ember ment a pedagógusi pályára, az vagy megtagadta vallását, vagy titokban, sok esetben még szűkebb környezetétől is rejtve, más helységbe, kerületbe járt istentiszteletre. Négy évtized, sajnos, bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy torzult lelkivilágú, korábbi önmagukat még családjuk előtt sem vállaló tanárnemzedékek adják egymásnak a stafétabotot. Mindehhez járult még, hogy anyagilag a legmostohábban dotált értelmiségi réteg a pedagógusoké volt, így egyre többen csak olyanok választották a hivatást, akik egyébre alkalmatlanok voltak. A pálya elnőiesedése is financiális eredőkre vezethető vissza; hogy egy feleség, anya csekélyke tanári fizetésével járuljon hozzá a családi összjövedelemhez, még elfogadható volt. Ám hogy egy férfi pedagógus illetményével akárcsak középszerű életszínvonalat biztosítson családjának, illúziószámba ment. E pálya lejáratását legjobban a képesítés nélküli tanárok, tanítók beállítása jelentette. A közvélemény egy-kettőre kialakította egyáltalán nem megalapozatlan ítéletét: van képesítés nélküli orvos, mérnök, közgazdász? Nincsen. Hát pedagógus? Igen, az van, méghozzá tekintélyes számmal. Nos, hát ez a pálya „annyit” is ér!

Természetesen itt is jelen voltak azok a karizmatikus személyiségek, akik mindenféle presszió, szégyenteljes bérezés ellenére tudatosan vállalták a pedagógusi hivatást – ám korántsem azért, mintha másra nem lettek volna megfelelőek. Fölmérték – s e vonatkozásban viharos történelmünk legjelesebb nevelőit követték –, hogy külső és belső elnyomás, hátrányos anyagi pozíció ellenére vállalniuk kell a magyar ifjúság nemzeti és keresztény szellemben való nevelését, tanítását. Élni tudtak tantárgyuk sajátos lehetőségeivel, össze-összekacsintva az azonos vagy hasonló hullámhosszú érző, gondolkodó, értelmes tanítványokkal. S ami még ennél is fontosabb: ezek a nevelők – Pál apostol szavaival élve – „cselekvői voltak az igének”, azaz életpéldájukkal is vonzóvá tették mindazt, amit „virág- és madárnyelven” hirdettek. . .

Ezt az ösvényt kell elsősorban továbbjárniuk az egyházi iskolák világi tanárainak. Bizonyos, hogy egyelőre igen szerény az ilyenfajta pedagógusok száma. De gondoljunk csak Jézusnak a mustármagról vagy a kovászról szóló példabeszédeire, avagy Berzsenyi gondolatára: „Nem sokaság, hanem lélek . . . tesz csuda dolgokat. . .” Az ilyen elkötelezettségűek nem csupán tanítványaikra, hanem pályatársaikra is fölmérhetetlen értékű jótékony hatással lehetnek.

Az ifjúsággal kapcsolatos problémák sora a diktatúra bukásával semmit sem csökkent, sőt növekedett. A szabadság gyümölcseivel egy időben megjelentek a szabadosság átkai is. Nézzük meg egy utcai könyves- vagy újságospavilont: egymás mellett láthatók mindama sajtótermékek, melyek korábban tilalmi listán voltak: a Biblia, a Mindszenthy-emlékiratok, Sík Sándor, Mécs László verseskötetei, illetve a legocsmányabb pornográf irományok, szexlapok, a bárgyúbbnál bárgyúbb horrorregények. Hasonlókat tapasztalhatunk a televízió és a mozik műsoraiban is. A puszta tiltással aligha érünk el eredményt; óriási mennyiségű lelki-szellemi ellenszérummal tudjuk csak kisebb-nagyobb mértékben semlegesíteni a szennyet, a hazugot, a tudatosan rontót, a talmit. A kiváló államférfi, tudós, főcserkész Teleki Pál írja valahol: „A vezetés elsősorban példa.” Hatványozottan érvényes ez a pedagógiára. A gyermek – jelesül a kamasz – elutasítja, a legjobb esetben unja a „lelki fröccsöket”. Számára a kézzelfogható példa, a lelki-szellemi-fizikai energiákat megmozgató program a vonzó. Előnyös helyzetben van e sorok írója: énekre, muzsikára taníthatja a diákokat. Ez a tantárgy egy kissé mindig „árnyékban” volt. Ebből azonban komoly előnyök is származtak a diktatúra időszakában; míg az irodalom, a történelem tanárainak tevékenységét „kitüntető” figyelemmel kísérték a hatalom illetékesei, az érettségi zárójelentésekben leginkább őket marasztalták el nacionalizmus, idealizmus, klerikalizmus vádjával a rendszerhű elnökök, addig a zenetanárok javarésze az énekórákon, karpróbákon, kórustáborokban elmondhatta, megtaníthatta mindazt, ami egyébként tiltottnak, rendszerellenesnek számított. Az órák és a próbák a legsötétebb időszakban is valamiféle ablaknyitások voltak az értékes, az igaz nemzeti és egyetemes (nem csupán zenei) kultúra világára. Szaktanárkollégáim nagy részével éltünk is ezzel a lehetőséggel – nem elhanyagolható támogatást kapva olyan jeles személyiségektől, mint Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Ádám Jenő, Halmos László, Rajeczky Benjámin és még sok-sok más keresztény szellemű magyar alkotóművész, tudós.

S ma, amikor ezek már nem tiltott területek, változatlanul élek-élünk a zeneművészet adta mérhetetlen pedagógiai lehetőségekkel. Kodály fakadt ki egyszer így: „A mitológia szerint Orfeusz vadállatokat szelídített meg a muzsika erejével; bárcsak születne korunknak egy új Orfeusza, aki legalább embereket tudna megszelídíteni. . .” Ha nem is tekintem varázsszernek, de bízom a zene nemesítő, lélekformáló erejében. Nem véletlen, hogy a kereszténység, az egyházi iskolák a legrégibb időktől kezdve pártfogolták, ösztönözték a közös éneklést, muzsikálást, s azt, hogy eme tanintézetek diákjai minél gazdagabb, alaposabb zenekultúrát sajátíthassanak el.

És ugyanilyen fontos számomra a gimnázium cserkészéletének segítése, a cserkészpedagógiában rejlő páratlan nevelési lehetőségek kiaknázása, életre váltása. A zene mellett ezt érzem pedagógusi tevékenységem legcélravezetőbb jó eszközének. . .

* * *

A „civil” tanár szerepéről írtam az egyházi iskola életében. Alig hiszem azonban, hogy ez bármiben is különbözne egy szerzetes tanár tevékenységétől. Hiszen a cél közös: diákjaink keresztény, nemzeti, európai szellemű sokoldalú nevelése és tanítása, a ciszterci lelkiség, a ciszterci nevelési elvek valóra váltásával. . .

Forrásmunkák

A Bakony szíve újra dobog. (Magyar Ciszterci Diákszövetség kiadása, 1991.)

Gergely Jenő: 1950-es egyezmény. (Vigilia Kiadó, 1990.)

Ivasivka Mátyás: A pécsi-baranyai cserkészet története 1948–1989. (Kézirat 1989.)

Napilapok, egyházi lapok számai.

LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS

Unger Zsuzsa

AZ IMÁDSÁG CSÖNDJE

(Elhangzott a Ráday Kollégiumban 1997. május 31-én „A csend védelmében” című ökumenikus konferencián a környezetvédelmi világnap alkalmából.)

Egy gyakorlatias előadásnak nem csupán a szent csöndről kell szólnia, hanem mindazokról a hangviszonyokról, melyek közepette imádkozni szoktunk vagy szeretnénk. Némi nagyvonalúsággal három csoportba sorolhatjuk ezeket. Két szélsőség közt az arany középszerrel – s ennek mélységi lehetőségével – foglalkozunk hát az alábbiakban.

Tompa, süket csönd

A hangok megvonása révén előálló tompa csönddel ritkán találkozunk: egy hangszigetelt stúdióban, hallásvizsgáló rendelőben. Ilyen süketség lehet a várbörtön mélyén is a vastag falak mögött, ahová a napsugár se hatol le. E hangtalanság éppoly kellemetlen az ember számára, mint a sötétség. Nem tudunk tájékozódni, ki vagyunk szolgáltatva. Bármi történik, az váratlanul szakad ránk, hisz a hang szokott az események előhírnöke lenni. A víz duruzsolásából tudjuk, hogy hamarosan forrni fog, kedveseink közeledő léptei már az érkezés előtt megdobogtatják szívünket. A hangtalanság rossz hírnök: valami megfogyatkozott, ami eddig a gazdagságunk részét képezte. A hangtalanság mintegy fölöslegessé teszi a fülünket – akár ne is volna, ha nincs mire használjuk. A hang nélküli világ csonka, sivár, a lét pusztulásaként éljük át, s így nyomasztóan hat kedélyünkre. Főleg akkor, ha egy emberi hang némul el. A beszéd a kapcsolatok elevenségtől rezgő hídja. Nemcsak a zabolátlan nyelv okozhat károkat, a konokul összeszorított ajkak mögött tétlenkedő nyelv is gyilkos lehet. Hangja-beszédje megvonása révén az ember kiiktathatja magát embertársa világából. Ennek az állapotnak már közvetlen kapcsolata van az imádságos tapasztalattal.

A bibliai ember ijesztő élménye ugyanis nem más, mint az Isten hallgatása. A zsoltáros így panaszkodik: „Uram, hozzád kiáltok! Én kősziklám, ne utasíts el némán! Ha nem figyelsz rám, olyan leszek, mint akik már a mélybe szálltak.” (28,1) Ha Isten elfordul, ha nem szól hozzánk, akkor síri csend borul fölénk, s halálra válunk. Isten ugyanis párbeszédre teremtette az embert. A Teremtő és a teremtmény, a Szövetségszerző és a választott nép közt ez az alapviszony. Ha tehát az Isten hallgat, annak külön oka kell legyen. Legtöbbször nagyon is tudjuk, hogy mivel szolgáltunk rá, hisz mi voltunk, akik elfordultunk Urunktól, s hallatlanba vettük parancsait. A zsoltáros is inkább így kérdezősködik: „Vajon örök az Úr haragja? Jóságát többé nem mutatja?” (77,8)

Bármilyen fájdalmas az Isten hallgatása, bármennyire is türelmetlenek vagyunk a várakozásban, nem szabad abbahagyni az imádságos kiáltást. Ne könnyítsünk a lelkünk terhén ilyen „ötletes” okoskodással: bizonyára azért hallgat az Isten, mert nincs is. Ám Isten nem függ létében az embertől, s örök szándéka, hogy kinyilatkoztassa magát. Ha az ateista megadja neki a létezés lehetőségét, nem marad válasz nélkül a szava. Hisz az Úr kettőzött figyelemmel vigyázza azt, aki levette a szemét Alkotójáról – és rengeteg mondanivalója van annak számára, aki eddig ólmozott fülekkel járt az Isten közelében. „Most hát, Uram, mit is kiáltsak? Reményem nálad!” (Zsolt 39,8)

Zajáradat – hangzavar

Gyakran szenvedünk az erős zajok miatt: a nagyvárosi közlekedésben, az ordibáló tömegben, a légkalapácsok közelében, az ipari üzemben, és mindenütt, ahol csak erősítő berendezéseket működtetnek. Bár az egyének érzékenysége különböző, mégis mindenki kellemetlennek találja a hangzavart. A zaj csupán decibeljei révén is embertelen, hisz a fülünk egy bizonyos tartományon belüli érzékelésre van kiképezve. A zajáradat személyiségünk elleni támadás, mely először a dobhártyánkat éri el. Addigra azonban túl van egyéb pusztításokon: kiirtotta környezetünkből a halk hangokat. A hangzavar nagyon is szegényes ingercsomag. Különösen is visszataszító, amikor hamis szándék társul hozzá. A reklámok fokozott hangerővel szólnak, és mesterkélt ujjongások, csodálkozások tarkítják. Ezek a hangok ugyan a fülünket célozzák meg, de rendeltetésük szerint a pénztárcánkat kell hogy eltalálják. A zaj belénk hatol, s mintegy kiszorít minket önmagunkból. Ennek az érzelmileg is átélt fizikai jelenségnek szintén megvan a lelki vetülete, az imádságbeli megfelelője.

Ha a tompa csönd kapcsán azt mondottuk, hogy „hallgat az Isten”, akkor a hangzavarhoz társuló tapasztalatot így összegezhetjük: „nem hallom Őt.” Isten ugyanis halkan szól. A jelző nem tétovaságra vagy erélytelenségre utal. Sokkal inkább az emberi szabadság fonetikai megfelelője: mivel Isten nem erőszakol semmit sem ránk, okkal mondhatjuk, hogy halkan szól. Ha megtöltenek a zűrzavaros hangok, nem marad bennünk hely Isten számára. Ha a tömegtájékoztatási eszközök telítettségig informálnak, az Úr nem tud oktatni minket. Ha ezek a hangok zsúfolják be napjainkat programokkal, az Úristen nem tud megbízni feladattal. Ha ezek visznek akcióba, nem érezzük szükségét, hogy a Lélek lelkesítsen és lendítsen minket. Megeshet, hogy saját, rosszul sikerült imádságunkkal csapunk olyan zajt, ami elválaszt Istentől. Nemcsak a gépiesen elhadart szövegek okozhatnak kárt; gyakran a kötetlen imádság is előre gyártott elemekből építkezik, lemondva arról az őszinteségről, mely az itt-most-én valóságnak foglalata. A szüntelenül beszélő, meghallgatni rest imádkozó hasonlatos ahhoz az épülethez, melynek gyakran nyíló kapujában meleg levegőt fújva képeznek függönyt a téli világ behatolása ellen. Az imádság zajfüggönnyé torzulhat, mely visszatartja a hozzánk érkező üzeneteket.

A hangok gazdag világa

A teremtmények hangokat keltenek: susog a lomb, ciripel a tücsök, kopácsol a harkály, morajlik a tenger. Szívesen hallgatjuk a természetes hangokat, akár mozgások révén, akár hangképző szervek által jöttek létre. Ilyen környezetben hosszasan el tudunk időzni. A természetes hangok igazak, ugyanakkor változatosak, s ilyeténképp gyönyörködtetnek. A hangok gazdag világához elengedhetetlenül hozzátartozik a csönd is mint a halk hangok háttere. A művészi zenéről is szólhatunk, mely a teremtmények hangjához hasonlóan igaz, hisz alkotó viaskodásból születik. Fájdalmas, fárasztó küzdelem után a nemlét sötétségéből hajnalra virradóan, miként a Jákobnak adott áldás. A muzsika az ütem arányos rendszerében csodálatosan felülmúlja a beléje foglalt egyes hangokat. Teremtettsége folytán a hangok gazdag világa „isteni miliő”, mely megnyugtat, s visszahoz önmagunkba. A 8. népdalzsoltárban ez áll: „Nézem a világot, tiéd! Alkotásod minden szépség.” A mondat állítmányát kicserélve így kiálthatunk: „Hallom a világot, tiéd! Alkotásod minden szépség!” A hangok gazdag világa tehát közvetlenül lehet hálaadó vagy köszönő imádságunk tárgya. A liturgia ihletetten megkomponált hangzás. Zengő szóvá lesz az Ige, mely kezdetben Istennél volt. A megszólításra egyenkénti készséggel, közösen válaszolunk akár prózában, akár dallammal. A liturgiában szent csönd készíti elő a bűnvallomást, a csend türelmi ideje engedi a hallottak mélyre ivódását, csend képezi a legszemélyesebb találkozás terét. – Nem kell jobbra-balra tekintenünk, hogy a hangok gazdag világánál kedvezőbb környezetet találjunk az imádkozáshoz. Csupán mélységi irányban érdemes elmozdulnunk. Így tettek a nagy imádkozók, a magányba vonuló remeték. Hogy nem könnyű útra vállalkoztak, azt megvilágítja a következő kis történet. „Négy szerzetes elhatározta, hogy egy hónapig csendben maradnak. Szépen el is kezdték, de az első nap után az egyik megszólalt: – Vajon bezártam-e a kolostorban a cellám ajtaját, mielőtt elindultunk? Erre a másik szerzetes azt mondta: – Te bolond, elhatároztuk, hogy csendben maradunk egy hónapig, s te most megtörted. A harmadik pedig így szólt: – És te? Te is megtörted. Mire a negyedik: – Hála Istennek, én vagyok az egyedüli, aki eddig még nem szólalt meg.” (Anthony de Mello)

A csend-hallgatás

Ez a fajta csönd nem adódik magától, létre kell hozni. Nem is határozható meg csupán fizikailag, mivel emberi jelenség. Olyan csönd, ami nem kong az ürességtől, nem kelt bennünk hiányérzetet. Heinrich Böll elbeszélésében a rádiónál dolgozó fiatalember elrakosgatja a magnófelvételekből kivágott csöndeket. Ezek képezik dr. Murke összegyűjtött hallgatásait. Mennyi feszültség sűrűsödhet egy sorsdöntő párbeszéd akár néhány másodperces hallgatásába! Micsoda erőtér alakulhat ki, micsoda jelenléttel telített állapotot hordozhat a csönd! A novella hőse ezért kéri a lányt, hogy hallgasson rá a szalagra legalább öt percnyi csöndet. Ha este fáradtan hazatérve pihenni vágyik, ezt a csöndszalagot fogja majd bekapcsolni.

A hangviszonyok e negyedik csoportjával nem utasítjuk el a természetes hangvilágot, nem függetlenítjük tőle az elmélyült imádságot. Hányszor van, hogy az imádkozó lehunyja a szemét. Nem mintha megvetné a világot, hanem mert a világ már benne van. Ha mindig csak észlelni akarnánk, olyan lenne az imádságunk, mint a fodrozódó víz fecsegő felszíne. A mély azonban hallgat, miként Lázár nővére, aki a Mester lábaihoz telepedett. A bibliai alakok megfelelőit nem külön-külön emberekben kell felismernünk, hanem önmagunk benső lehetőségeiben. Tudunk Márta-mód imádkozni: amikor tájékoztatást adunk, beszámolót tartunk, és cselekvésre nógatjuk az Urat. Ám lehet tüsténkedés nélkül is imádkozni. Ehhez tulajdonképp semmit sem kell csinálnunk. Ahogy a tágra nyílt szem issza magába a látványt, úgy nyílik meg az imádkozó is lényének teljes pupillaszélességével az isteni jelenlét számára. Ilyenkor nem egy majdani jótettre készülünk, mert nem a jövő, nem az én és nem a cselekvés jut szerephez. A szemlélődő imában a jelen fontos a Jelenléttel; Isten, aki cselekszik: megérint, alakít, gyógyít minket. Hogy miképp, az az ő titka. Áthangolhatja érzelmi világunkat, belevilágíthat kuszaságainkba. A szemlélődés tehát nem nézelődés: nem emlékképek felidézéséből vagy akadálytalan felbukkanásából áll. Inkább altatás nélküli műtéthez hasonlíthatnánk: a mű mi magunk vagyunk, s éber szándékkal adjuk beleegyezésünket ahhoz, ami velünk történik.

* * *

Az imádság és a hangviszonyok kapcsolatát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy ami a szervezetünknek káros, ami rossz érzéseket kelét bennünk, az nem kedvez az imádkozásnak sem. Lehetetlenné azonban nem teszi, sőt egyfajta kérő imát – múljék el ez a pohár! – szinte kikényszerít belőlünk. Az ember elsősorban a hit engedelmességével tartozik Istennek, nem pedig valamiféle imádságos produkcióval. A Teremtő pedig ura mindenféle hangviszonyoknak. Mindig Ő a kezdeményező, illő, hogy mindig válaszoljunk neki.

KIS SZENT TERÉZ CENTENÁRIUMA

Lisieux-i Szent Teréz – Martin Teréz – 1873-ban született Alençonban, és 1897. szeptember 30-án hunyt el Lisieux-ben. A fiatal kármelita nagy levelező volt, verseket költött, virágokat festett, színdarabot is írt Jeanne d’Arc-ról. . . De életét és lelkét leginkább önéletrajzi írásai tárják fel, amelyeket 1973-ban magyarra is lefordított Kis Mónika (Ecclesia Kiadó, 1974). Igaz, mindig megmaradt stílusában a kort és a Martin-lányokat (vagy általában az apácákat) jellemző „negédesség”. Tanúja ennek a pár éve megjelent nagy formátumú képeskönyv: Sainte <F"Times New Roman""P10.5>Thérèse de Lisieux. La vie en images. Cerf, 1995. (Pierre Descouvemont és Helmuth Nils Loose munkáját Daniel Leprince mutatja be.) De ma már tudjuk, hogy az igazi Teréz nem a „rózsaesőt hullató Terézke”, akit a rendi elöljárók „kozmetikáztak”, kihagyva az önéletrajzi írásokból azokat a részeket, ahol a fiatal beteg karmelita hitellenes kísértéseiről beszél, arról, hogy a „bűnösök asztalához” ültette Isten, és hogy vállalja a belső elsötétülést a hitetlenekért. Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János misztikus magasságáig emelkedett, áthaladva a lélek sötét éjszakáján. Mégis, amikor a századvég francia katolicizmusában még a janzenista szellem uralkodott, a bűn és az örök kárhozattól való rettegés pusztított, Teréz Isten végtelen irgalmának tanúja, a reménység jele volt.

Mirjam nővér, pécsi karmelita előbb azt mutatja meg, hogy miként élte meg Kis Teréz az evangéliumi gyermekséget, majd pedig a hit-hitetlenség drámáját mutatja be, amely élete végén oly sok lelki kínt okozott Teréznek. A tanulmány második részét decemberi számunkban közöljük.

 (Szerk.)

Mirjam nővér

A SZERETET TUDOMÁNYA

Arcképvázlat Lisieux-i Szent Terézről (I. rész)

Terézt XI. Pius pápa a modern idők legnagyobb szentjének tartotta. Halála közeledtével nővértársai azon tépelődtek, hogyan is tudnak majd egy valamirevaló nekrológot összeállítani erről a jelentéktelennek tűnő, mindennapian egyszerű életű fiatal kis nővérről; most pedig az Egyház több tucat püspökkari konferencia kérésére Terézt egyházdoktorrá avatja. Évtizedek óta szakadatlanul tömegeket vonz Lisieux-be, tanításának teljes mélységéig azonban még alig-alig hatoltunk le. Szüntelenül új arcvonásait fedezzük fel, mégis örökösen ismerősnek tűnik. Sokszor mítoszokba öltöztetjük, mert a valóság zavarba ejtően egyszerű. A paradoxonok sora még folytatható lenne.

Teréz valóban „a Szentlélek furfangja”.

Marx, Freud, Dosztojevszkij, Nietzsche és Wagner „kortársaként” ez a fiatal kármelita nővér ugyanazokkal a végső nagy kérdésekkel viaskodik, amelyekre korának gondolkodói, írói, művészei is keresték a választ. Mire való a szabadságunk? Miért van szenvedés és halál? Félnünk kell-e az odaáttól, és egyáltalán van-e jövőnk? Hogyan szeressünk? Végül a leggyötrőbb kérdés: És ha Isten nem is létezik. . .?

Teréz felelete megtévesztően egyszerűnek tűnik: aki nem szeret, nem is ért.

Ez a fiatal lány élete igazságát kereste, s rátalált az irgalmas Atya arcára. „Van-e olyan igazsága az evangéliumi üzenetnek – teszi föl a kérdést II. János Pál pápa Lisieux-ban mondott beszédében –, amely alapvetőbb és egyetemesebb, mint ez: Isten az Atyánk, mi pedig gyermekei vagyunk?” Ez ilyen egyszerű? Igen. De nem kis bátorság kell ahhoz, hogy el is fogadjuk, mert a következményei gyökeresen átalakítják az életünket.

Az igazság szabaddá tesz – mondja Jézus. Terézt az Isten ember iránti szeretetének igazsága tette szabaddá és boldoggá. Megélt tapasztalat lett számára Isten ingyenes, újjáteremtő szeretete. Ezért meri odaadni magát teljesen és fenntartás nélkül ennek az irgalmas Szeretetnek. Tudja, kinek hitt . . .

„Kevés a szív, amelyik fenntartás nélkül adja át magát neki, amelyik megérti az ő végtelen Szeretetének minden gyöngédségét.”¹ Pedig ez a szeretet felszabadításának, az Isten szerető megismerésének Teréz által elénk rajzolt kis útja.

A Kármelben az a szokás, hogy a szerzetes rendi neve mellé egy misztériumot is fűznek. Terézt a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezték el. Talán közelebb kerülünk titkához és üzenetéhez, ha e misztériumok fényében próbáljuk őt látni és érteni. . .

I. A Gyermek Jézus – a megtalált gyermekség,
az átváltoztatott szegénység

„1886. december 25-én kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét. Az éjféli miséről jöttünk meg, ahol boldogságomra magamhoz vehettem az erős és hatalmas Istent. . . Ezen a fényességes éjszakán, amely megvilágítja a Szentháromság gyönyörűségét, Jézus, az édes, kicsi, egyórás Gyermek lelkem éjszakáját fényözönné változtatta.”²

Teréz, Ágnes anya kérésére, 1895-ben írja meg Önéletrajzának úgynevezett „A” kéziratát. A huszonkét éves Teréz tehát nyolc év távlatából tekint vissza és értelmezi a tizennégy évesen átélt eseményeket. „A karácsonyi kegyelmet” élete egyik legmeghatározóbb forrásélményének tartja.

„Ezen az éjjelen, mikor (Jézus) gyengévé és szenvedővé vált irántam való szeretetből, engem erőssé és bátorrá tett, rám adta fegyverzetét, s ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem, hanem ellenkezőleg: győzelemről győzelemre mentem, s úgyszólván »az óriás pályafutását« kezdtem meg.”³

Teréz, visszatekintve, pontosan föl tudja mérni, honnan hová vezette el őt az irgalmas szeretet. Tudja, hogy van miért hálát adnia.

Születésétől kezdve különös intenzitással veszi körül az öröm és a szenvedés valósága. Várt, óhajtott, szeretett gyermekként lép a világba, de jöttét négy testvérének halála előzi meg. Édesanyja szervezetét ekkorra már megtámadta a rák, nem tudja Terézt megfelelően táplálni, ezért két és fél hónapos korában dajkaságba adja. Egy év múlva a kislány megerősödve tér vissza a családi házba. Az életöröm egyre jobban átjárja és birtokba veszi egész kis lényét. „Minden a földön csak mosolygott rám: mindig csak virágra léptem, és szerencsés természetem is kellemessé tette az életemet” – írja erről az időszakról visszaemlékezéseiben. Édesanyja azonban nem tud megküzdeni az egyre inkább elhatalmasodó betegséggel, s néhány év múlva meghal. Teréz ekkor négy és fél éves. Átköltöznek Lisieux-be, s élete ezentúl kizárólag édesapja és négy nővére társaságára korlátozódik. Élete legfájdalmasabb szakaszaként tartja számon az átköltözést követő éveket.

„Mama halálával szerencsés természetem teljesen megváltozott; én, az élénk, a nyíltszívű, félénkké és csendessé lettem s a végletekig érzékennyé. Elég volt egy tekintet ahhoz, hogy ontsam a könnyeimet; csak úgy éreztem jól magam, ha senki sem foglalkozott velem, nem bírtam idegen emberek társaságát elviselni.”⁴

A széltől is óvott, törékenysége miatt elkényeztetett kislány fejlődése megtorpan. Fájdalma csak sötétebbé és vigasztalhatatlanabbá válik, mikor „második mamájául” választott nővére belép a Kármelbe. Pauline távozása újra belehasít a régi, gyógyulatlan sebekbe. Teréz nem tud megbirkózni a szüntelen gyökérvesztéssel, elszakadással és magára maradással. 1883-ban, tízévesen, különös, leginkább talán pszichoszomatikusnak minősíthető betegségbe süllyed. Minden áron szeretné a maga számára kikényszeríteni a figyelmet és a szeretetet. Ha kell, bele is betegszik . . . Szeretni és szeretve lenni, ez számára létszükséglet.

Pünkösdkor Mária mosolya kiemeli ugyan élete legmélyebb kríziséből, de a régi sebeket nem tünteti el. Roncsoló jelenlétük megnyilvánulása a szörnyű aggályosság és túlérzékenység, mely három éven keresztül nehezedik rá. „Valóban kibírhatatlan voltam túlérzékenységem miatt.”⁵

Teréz kíméletlen objektivitással látja saját helyzetét, szenved magától, de nem tudja, hogyan szabaduljon. Visszatekintve megdöbbentő éleslátással jellemzi akkori állapotát: „pólyába burkolt”, lelkileg éretlen, a mások tekintetétől függő, érzelmei és érzékenysége fölött uralkodni nem tudó, gyerekes reakciókat őrző, de ugyanakkor merész lelki vágyakat tápláló, szeretetéhes, sérült kamasz.

Egyoldalú lenne azonban csak Teréz gyengeségeire, múltja sérüléseire, pszichéje törékenységére tenni a hangsúlyt. A hamu alatt mindig ott parázslott a tűz: Jézus iránti töretlen szeretete, feltétlen bizalma. Az ima dialógusa soha nem hallgatott el. S az Ég szelíd fénycsóvái néha bevilágítanak sötétségébe. Ilyen „fényes pillanat” az elsőáldozása, a bérmálkozása, Mária mosolya és az örök életbe költözött kistestvéreinek válasza Teréz imájára.

 A „karácsonyi kegyelem” ebbe a pozitív és a negatív valóságokkal átszőtt életbe „testesül bele”. Teréz megkapó egyszerűséggel meséli el a történteket.

„Az éjféli miséről hazaérve örömmel mentem a kandallóban lévő cipőimért. Ez az öreg szokás annyi örömet szerzett nekünk gyermekkorunkban, hogy Céline továbbra is kisbabaszámba akart venni. . . Jézus azonban, meg akarva mutatni, hogy le kell vetkőznöm gyermekkori hibáimat, megengedte, hogy Papa, fáradtan az éjféli misétől, bosszúsan kifakadjon, s ezeket a szavakat mondja, melyek szíven szúrtak: »Még szerencse, hogy ez az év az utolsó. . .!« Éppen a lépcsőn mentem fölfelé, hogy levessem a kalapomat. Céline, aki ismerte érzékenységemet, s látta, hogy könnyek csillognak a szememben, megértette bánatomat: »Ó, Teréz – mondta –, ne menj le, nagyon rosszul esnék most neked a cipőidet megnézni.« De Teréz nem volt már a régi, Jézus megváltoztatta a szívét! Lenyeltem könnyeimet, hirtelen lefutottam a lépcsőn, s elnyomva szívem dobogását, vettem a cipőket, s Papa elé téve vígan kiszedtem belőle minden ajándéktárgyat, oly boldog arccal, mint valami királynő. Papa nevetett, vidám lett újra ő is, és Céline azt hitte, hogy álmodik. . .”⁶

Karácsony éjszakáján tehát húsvéti erejű, átalakító találkozás történik Teréz és Jézus között.

Gyermekkori problémái elsodorhatták volna Terézt a depresszió felé. Jézus iránti szeretetének dinamikája azonban kiemeli saját tehetetlenségéből, kiszabadítja infantilis és önpusztító létmódjából, s megnyitja az Isten, az emberek, az élet felé. Isten szeretetének fényében erőtlensége, gyengeségének ismerete a remény és az öröm forrásává változik.

„Teréz nem volt már a régi, Jézus megváltoztatta a szívét.” Ez a rövid mondat a lényeget foglalja össze. Az események két igazi főszereplője Teréz és Jézus. Nem a kis Teréz és a kis Jézus, hanem Teréz, igazi nevével, belső szabadsága új erejében, és Jézus, az erős és hatalmas Isten.

Az ajándékbontás megszokott és látszólag jelentéktelen szertartása Terézt nagy választási lehetőség elé állítja: vagy megmarad az eddig „begyakorolt” viselkedési mechanizmusok körében, vagy kiszakad gyerekes önzéséből, s az önmagába zárulás helyett megnyílik a többiek felé. Vagy továbbra is abszolút központtá teszi magát, s mindenki figyelme, gondoskodása, vidámsága őt kell, hogy szolgálja, vagy kilép önmaga zárt kis világából, és felelősséget vállal a többiek boldogságáért. Vagy az élet útját választja, vagy a halálét. Teréz, évek óta először, az élet mellett tudott dönteni. A szeretetet választotta, következményeivel együtt. Új útra lépett. Vállalta a szív kitágítását, s a vele járó szenvedést és harcot is. Tudja azonban, hogy ezt a küzdelmet már nem egyedül, nem csak a saját erőire támaszkodva kell megvívnia, hiszen benne, éppen sebeiben és küzdelmeiben, az Úr halálának és feltámadásának misztériuma újul meg. Isten ereje mindig a gyöngeségben mutatkozik meg, nem azon kívül. De ahhoz, hogy Krisztus győzelme megnyilvánulhasson életünkben, van, aminek meg kell halnia bennünk. Szét kell törnünk a magunkba zárulás eltorzult struktúráját, s a bizalom mozdulatával meg kell nyílnunk a hozzánk hajló Isten felé.

Teréz engedi, hogy Jézus lehántsa róla énjének sebzett rétegeit. Újra visszanyert szabadságának és akaraterejének első tettével teljesen átadja magát annak, aki megtestesülése és húsvéti misztériuma által mindenestől fölvállalta az ő gyötrődő, vágyódó, megváltásra szoruló emberségét, hogy részt adjon neki istenségéből is. Ez a liturgiában megénekelt „csodálatos csere” lett valósággá Teréz életében. Nevet is ad neki: irgalom.

Teréz az irgalmasság prófétája. Megérti, hogy az irgalom gesztusa az, amely eltörli minden adósságunkat. Ezt nem lehet kiérdemelni, nem jár nekünk erényes életünk megszolgált béreként. Az irgalom Isten teljesen szabad, ingyenes ajándéka. Ez Teréz bizalmának alapja. „Érzem, hogy ha – ami lehetetlen – még az enyémnél is gyengébb lélekre akadnál, kedved lelnéd benne, hogy még nagyobb kegyekkel halmozd el, ha teljes bizalommal hagyatkoznék a te végtelen irgalmadra.”⁷

Elfogadva s befogadva ezt az irgalmat, Teréz már nem esik többé kétségbe önmaga miatt, hiszen már nem önmagában bízik. Létének középpontját saját magából az Istenbe helyezi, akiről tudja, hogy feltétlenül megbízhat benne, mert Ő a közénk jött irgalmas Szeretet, „akinek sajátossága az, hogy leereszkedjék”.⁸ Ez a megtapasztalt irgalom hozza létre Terézben az önerejéből megvalósíthatatlannak tűnő átalakulást. A Gyermek Jézusban ez a csodálatos csere, az irgalom isteni tette reálissá, megközelíthetővé vált. Ez a fiatal lány fölfedezi és megérti az értünk emberré lett Istengyermek alázatát, egyszerűségét és önkiüresítését, s ráhangolódik az egyszerűség misztériumára. Beleegyezik a szegénységbe, az üres kezek bízó alázatát választja, mely nem a maga erejéből akar előbbre jutni. Elfogadja a valóságot, ebből ered a szabadsága. A bizalom mellett dönt, ebből fakad a békéje. Rádöbben, hogy a szentség ajándék. Már nem akar mást, csak szeretni és megszerettetni a Jóistent.

Teréz ámulva és ujjongva látja, hogy Jézus ezen a karácsonyon nemcsak értékes ajándékokkal halmozza el, nemcsak a szabadságot, a lelkierőt, az örömet ajándékozza neki, hanem önnönmagát is neki adja, méghozzá úgy, mint az Atya Egyszülött Fiát. Atyjához és a Lélekhez fűződő saját legbensőbb kapcsolatába hívja be Terézt, a szentháromságos élet szívébe vezeti be. Elkezdi élni benne fiúi életét, átadja neki a gyermeki magatartás hiteles mintáját. Ezzel Teréz megkapja az igazi gyermekség, az istengyermekség valódi megélésének páratlan ajándékát. Jézustól tanulja meg a gyermeki létmódot. A szeretett Fiúval való egysége révén Teréz is az Atya szeretett gyermekévé lesz a Lélek áramában. Jézus által Teréz belép az Atya szeretettervébe, amely a Fiúval fiakká, az Elsőszülöttel istengyermekekké akar tenni minden embert. A Gyermek Jézus misztériumában Teréz ennek az atyai kegyelemnek válik hordozójává.

De mit is jelent Teréz számára gyermeknek, kicsinek maradni?

Két hónappal halála előtt így foglalja össze, amit erről gondol: „Kisgyermeknek maradni a Jóisten előtt azt jelenti, hogy elismerjük semmiségünket, mindent Tőle várunk, mint a kicsi gyerek is mindent apjától vár. Azt jelenti, hogy semmiért sem nyugtalankodunk, nem gyűjtünk vagyont. . . Kicsinek lenni azt is jelenti, hogy erényeinket nem tekintjük saját erőnkből fakadónak, hanem felismerjük, hogy ez a Jóisten kincse, amit kisgyermeke kezébe ad, hogy akkor használja fel, amikor szükségét érzi. Végül azt is jelenti, hogy nem csüggedünk el hibáink miatt, mert a gyermekek gyakran elesnek, de túl kicsik ahhoz, hogy nagy bajt okozzanak maguknak.”⁹

A gyermeki út tehát a bizalom és a megnyílás útja, ami magában foglalja azt is, hogy egyértelműen a szegénység mellett döntünk. Ettől kezdve elevenebbé és valóságosabbá válik Istentől való függésünk.

„Egy olyan korban, amikor az emberek hiábavaló erőfeszítésekben merülnek ki, amikor unalom lesz úrrá az emberiségen, Teréz, a kis forráskutató, felfedezte a lelki gyermekség elrejtett forrásait, aminek útjait bűnben megöregedett világunk elveszítette. . . A lelki gyermekség a vágy végtelenje a tökéletes tehetetlenségben. Ez az ima és a missziós élet nagy titka, amit Teréz nyitott meg előttünk.”¹⁰

Aki Terézt követi a bizalom útján, annak le kell ereszkednie a szegénységbe. A bizalom sajátossága az, hogy nem keresünk se támasztékot, se jeleket, se biztosítékokat, hanem kizárólag és teljesen csak a szeretetre és az irgalomra hagyatkozunk. „Amint lélekben szegények leszünk, Jézus eljön értünk, bármilyen messze is vagyunk, és szeretetlánggá alakít át bennünket.”¹¹

Teréz ezzel az új látásmóddal „demokratizálta” a szentséget, hiszen attól kezdve, hogy az ember megtapasztalja annak varázsát, hogy gyermeki lelkülettel Isten szívéhez bújhat, minden megváltozik és átértékelődik.

„Az tetszik neki, ha látja, hogy szeretem kicsiségemet és szegénységemet, s vakon reménykedem irgalmában. Ez az egyetlen kin- csem. Miért ne lenne az öné is?”¹²

Ez az evangéliumi kincs mindenkié. Teréz egész életével ezt bizonyítja a leghétköznapibb eseményekben. Minden pillanat kinccsé válhat, ha benne felénk hajol a szeretet. Teréz egészen új „kis útjának” semmi köze ahhoz, amit általában a szentségről gondolunk. A lelki gyermekség „egészen egyszerűen egy kegyelemmel teli lélek, aki talán semmit sem tett az életben, de Istentől egy egyszerű, feléje forduló tekintetet és valamiféle frissességet kapott, amiben bizonyára olyan szívesen pihen meg, amióta csak elfoglalt, feszült munkában és komolyságban fanyarrá vált emberek vannak. Isten nem erényes embereket akart, hanem gyermekeket, akiket felvehet, ahogy hirtelen felemelünk egy gyermeket, mert könnyű, és nagy szemei vannak.”¹³

A magára zárulás sebe tehát meggyógyul Terézben. A Szentlélek érintése azonban új sebet nyit meg lelkében, mely a communio, a közösségvállalás felé tárja ki, s ráoltja az Úr Jézus megnyílt szívére. Így válik Teréz szíve is az Atya és az emberek közötti érintkezés helyévé. Jézussal való egysége nyomán Teréz a Megváltás művének lesz munkatársa.

„Jézus a lelkek halászát alakította ki bennem, nagy vágyat éreztem, hogy a bűnösök megtérésén dolgozzam. . . Egyszóval éreztem, hogy szívembe hatol a szeretet, annak a szüksége, hogy elfelejtsem önmagam, azért, hogy örömet szerezzek, s ettől fogva boldog voltam!”¹⁴

 ¹ Önéletrajz „B” kézirat 220. l. Ecclesia 1974.

² Önéletrajz „A” kézirat 115. l.

³ Önéletrajz „A” kézirat 115. l.

^{4 Önéletrajz} „A” kézirat 46. l.

⁵ Önéletrajz „A” kézirat 113. l.

⁶ Önéletrajz „A” kézirat 116. l.

⁷ Önéletrajz „A” kézirat 23. l.

 ^{8 Önéletrajz} „B” kézirat 236. l.

 ⁹ Utolsó beszélgetések 1897. aug. 6.

¹⁰ Card. Jean Daniélou, Thérèse de Lisieux c. folyóirat, 1994. dec. nº 740. 11. l.

 ¹¹197. sz. levél

 ¹²197. sz. levél

¹³ Emmanuel Mounier-tól származó idézet Bernard Bro, Les portiers de l’aube c. könyvében, Cerf

¹⁴ Önéletrajz „A” kézirat 117. l.

Nagy Ferenc

HOMÍLIA VASS MIKLÓS TEMETÉSI MISÉJÉN

(Rákospalota, Magyarok Nagyasszonya főtemplom, 1997. augusztus 16. – Dr. Vass Miklós gyermekorvos 1936. július 4-én született Budapesten, és 1997. július 31-én halt meg Balatonakarattyán.)

A most hallott evangéliumi szakaszban (Lk 12,25–40) az Úr Jézus az ő váratlan éjszakai látogatásáról beszél, sőt azt még betöréshez is hasonlítja. Nem mindenkihez jön életünk Ura ilyen módon; de szuverén joga, hogy néhányunkat így lepjen meg. Vass Miklós testvérünk számított-e az Úr ilyen látogatására? Egészségével kapcsolatos gondjai olyanok voltak, hogy azok a közeli vég homályos előérzetét kelthették benne. Amikor utoljára látogatott meg egy fiatal családot, régi ismerőseit, szokatlanul sok személyes közlést tett; ez is jelezhet valamit. – Miklós az evangéliumból tudta, hogy Jézus felövezett csípőt és a kézben égő mécsest kíván az Urának érkezését váró szolgától, aki egyben az Ő teremtménye és testvére is. Nemrég végigélte régi kollégájának, munkatársának és szeretett barátjának, dr. Kovács Istvánnak hosszú betegségét és haldoklását, amely tehát egészen más valami volt, mint az Úr betörésszerű érkezése. Feleségével és nagyobbik fiával pedig megélte azt a fájdalmas vigasztalást, hogy körükben és vakációs pihenés során szakadt el tőlük, és tért végleg haza.

            „Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre.” Szent János (1Jn 3,14–16) ezt igazában nem azokról írja, akik éppen befejezték földi pályafutásukat, hanem rólunk, élő keresztényekről, valamennyiünkről. Egyszerű és éles mondatokkal fogalmazza meg az emberi élet és együttélés alaptörvényeit. Egy lezárt élet emlékező vizsgálatához is ezek a legjobb kritériumok. – Kezdjük a legkomorabb változattal: „Aki gyűlöli testvérét, az gyilkos.” Miklós, orvosi hivatásának gyakorlása során, ezt a gyilkos magatartást sokféle formában megtapasztalta: gyermeki életek egyenes kioltása vagy gondatlanságból és kifejezett gyűlöletből történő elsorvasztása formájában. – Olyan világban, ahol a gyilkosság társadalmi törvény, nem elég nem gyűlölni, nem elég tartózkodni a tevékeny gonoszságtól; Szent János azt írja: „Akiben nincs szeretet, az a halál állapotában marad.” Miklós több évtizedes orvosi pályafutását végigkísérte az életnek és az élet fészkeinek, a családoknak szakszerű, hűséges, találékony szolgálata, élesztése, melengetése. Hadd idézzek egy nagyon szép személyes vallomást. „A jó Isten annyira szeretett engem, hogy két apával ajándékozott meg: az egyik a vér szerinti, a másik ő, a lelki. Kicsi kislány korom óta abban nőttem fel, azt hallottam otthon, ha baj volt, ha betegek voltunk: Majd szólok Miklósnak! És jött, és segített. Vigyázta nemcsak testi, de lelki egészségünket is. Talán 3-4 éves lehettem, amikor ott a Jánosban kivették az orrmandulámat. Nem emlékszem semmi rosszra, semmi kellemetlenre, csak arra, de arra nagyon tisztán, hogy a műtét napján odajött az ágyamhoz, és azt kérdezte: Szeretnél Hófehérkéről álmodni? Mondtam: Igen! És boldogan kapaszkodtam a nyakába, ő pedig a karjaiban vitt föl a műtőbe. Mikor fölnőttem, és nekem is gyermekeim lettek, osztozott az irántuk érzett felelősségünkben.” Ez a vallomás bizonyára sokunkban ébreszt hasonló emlékeket.

            Miklós tehát szolgáló, szerető vándor volt: vándorolt betegtől beteghez, családtól családig, és annyiszor tért vissza, ahányszor a szükség kívánta, és lehetőségei engedték. Büszke volt arra, hogy Budapest utcáit, a budapesti autóközlekedés trükkjeit úgy ismerte, mint a legügyesebb taxisofőrök. Budapest világváros; ennek megfelelően Miklós barátságai, látogatásai, beszélgetései az ezredvégnek azt a sajátosságát is magukon viselték, hogy gyakran belenyúltak a késő éjszakába, ilyen értelemben is önemésztő foglalkozás voltak. – Térjünk vissza Szent János leveléhez: abból, hogy szeretjük testvéreinket, megtudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe. A legalapvetőbb emberi valóságok tehát így függnek össze: a gyűlölet a halállal, a szeretet az élettel. Ezt mi tudjuk: Jézus megmondta nekünk, és elénk is élte. Tudjuk, ismerjük ezt: Jézus szava nyomán hisszük, és amikor megtesszük a szeretetet, akkor az életet meg is tapasztaljuk. Szent János tanítása ezzel a mondattal zárul: „Abból ismertük meg Isten szeretetét, hogy ő életét adta érettünk. Nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért!”

            Szent János többesszámban beszél; sem a szeretet, sem az élet nem individualista teljesítmény. Miklós orvosi feladatát gyakran kórházi környezetben, és talán még gyakrabban az érdekelt családok körében látta el. Ezenkívül az utóbbi jó pár esztendőben országos mozgalom létrehozására is szövetkezett barátaival és sok más nagylelkű emberrel: a Magzatvédő Társaság alapító tagja és haláláig ügyvezető főtitkára volt. Tisztségének megnevezése utal sokrétű elfoglaltságainak jelentékeny részére; de a Társaságnak is és neki magának is bizonyosan jóval fontosabb volt az országjárás: tanulmányi napok, konferenciák, iskolai órák tartása a megfogant, de meg nem született emberi életek megbecsülése és megtartása érdekében. Ebben a munkában leghűségesebb és legeredményesebb munkatársa volt dr. Kovács István, akit két hónapja a temetőben ő is méltatott és búcsúztatott. Kettőjük hirtelen elvesztése nehéz helyzetbe hozta a Társaságot. „Bárcsak volna, aki az ő szellemiségüket és művüket valamelyest is tovább tudná vinni!”

            Mi valamennyien, akik szeretettel emlékezünk és imádkozunk, még innen vagyunk a halálon. Könnyen és világosan csak a saját evilági dolgainkról tudunk beszélni, azokról sem egyformán könnyen. Csupán általánosságban utalhatok arra, hogy szeretettel vesszük körül hitvesét, akivel szerelemben fogant életszövetséget kötött és élt, meg nagy fiait, akik most lépnek be a felnőtt élet kapuján. Ők ismerik legjobban férjük, édesapjuk emberségét, jóságát, hitét, Krisztustól kapott és elfogadott kegyelmeit, úgyszintén a gyengeségeit is. Leginkább ők tudják, Miklós mennyit szenvedett, mennyit gyötrődött és viaskodott önmagával, az élettel, a jó Istennel is. Elsősorban tőlük ragadta őt magához az Úr. Amit mondani szeretnénk nekik, azt az előbb idézett vallomás így fogalmazza meg: „Bár a Tiétekhez képest elenyészően kicsi, mégis nagyon nagy az én veszteségem. Engedjétek meg hát nekem, hogy Veletek együtt sírjak, és vallassam az Úr Istent a csendes órákban, amikor senki sem látja, amikor senki sem hallja, amikor nem kell erősnek lennünk. Hadd sirassam magamat. Csak magamat, hiszen ő már mindenen túl lévő »okos felnőtt«, aki ugyan általunk még felfoghatatlan módon, de hitünk szerint kimondhatatlanul boldog.” Ez így igaz. A legközelebbi hozzátartozók tapasztalják meg legmélyebben, amit, ahogy hallottuk, már az ószövetségi bölcsesség is megfogalmazott (Bölcs 3,–16.9): az igaz ember élete Isten kezében van, a halál gyötrelme nem érintheti őt; a mi szemünkben ugyan kínokat szenvedett, reményével azonban mindig is a halhatatlanság világában élt, és most már teljes békességben van. Isten, mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őt egészen elégő áldozatul.

            Talán arra döbbenünk most rá, mennyire közel van egymáshoz, mennyire szorosan egybefonódik a mi testi mivoltunk törékenysége és nagyszerűsége, a mi embervoltunk végessége meg az isteni élet végtelensége és öröme. Miklóst az utolsó időkben nyelőcsőbántalmak gyötörték, életlehetőségeit szűkítették; szíve, amely több mint hatvan éven át egy gazdag élet egyik központi szerve volt, egyik pillanatról a másikra megállt. Ezt élte meg az Úr Jézus is, amikor életét adta értünk; meghalt a mi megigazulásunkra, és feltámadott a mi üdvösségünkre és örök életünkre. Tizenhat nappal ezelőtt Miklóst Jézus igen rövid idő alatt feloldotta a földi emberi test kötöttségei, béklyói alól, és a végtelen életbe emelte fel. Az örök életből most már Miklós is azt üzeni nekünk, amit az Úr Jézustól az evangéliumi szakasz végén hallottunk: „Legyetek ti is készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.”

Barlay Ö. Szabolcs

„CANTATE DOMINO CANTICUM NOVUM. . .”

(avagy széljegyzetek Gyorgyovich Miklós cikkéhez:
Távlatok 1997/2, 260–5.)

„Segíthetünk? – Segítsünk!” Mindkét igei állítmány annyi bölcsességgel, megértéssel és annyi szeretettel telített, hogy mindenkit megérint; különösen azokat, akik valóban képeseknek is tudják és érzik magukat a segítésre. A témához két okból kívánok hozzászólni.

Egyrészt szentelésemtől kezdve mind a mai napig ifjúsági csoportok lelkésze, barátja vagyok. A Jó Istentől nemcsak kegyelmi kincseket kaptam, de jó hangot is. Magyarán: apostoli munkám nélkülözhetetlen eszköze az ének. Ezt oly mértékben hasznosítottam, hogy internálásom és nyolcévi börtönbüntetésem „bűnlajstromán” ez is szerepelt. (Mi tagadás, „elterelő hadműveletként” teli torokkal énekeltem a táborba induló fiaimmal együtt a „Sztálin nevében munkára készen indulj előre hát” „klasszikus” nótát is, . . . de nem a tábortűznél!).Vagyis ismerem a fiatalok minden igényét, problémáját, érvelését pro és kontra. Ők pedig ismerik felfogásomat, elkötelezettségemet mind az egyházi, mind a népdaléneklés iránt; különösen az utóbbi 20 évben! Tudják, és igyekeznek elfogadni meggyőződésemet, hogy könnyen elherdálói – sőt! sit venia verbo: árulói – lehetnek azok, akik nem adják át a következő generációnak azt az évezredes kincset, amit mi is eleinktől kaptunk szent ereklyeként! Fiaim, lányaim ugyanis mind tudják, hogy hetven évvel ezelőtt a Kodály–Sík Sándor–Bárdos és a többi „szent öreg”, ránk, akkori fiatalokra bízták azt a bizonyos „százegy” dalcsokrot, meg a többi „csodát”. Nélkülünk aligha visszhangozott volna a Mátra, a Pilis, a Zengő, sőt még a Lomnic meg a Hargita is a „Tiszán innen, Dunán túl” világokat megrendítő dallamaitól. Méghozzá úgy, hogy az esti tábortüzeknél a falusiak apraja-nagyja együtt énekelt velünk. . . Egymásra találtunk. . . A rám bízottak tudják, hogy mindennek én és a még élő „öregek” hiteles tanúi vagyunk. Éppen ezért elfogadják, és igyekeznek nyomunkba lépni. Rengeteg függ tőlünk!

Másrészt kötelességem a történelem oldaláról is hozzászólni a kérdéshez. Ezen a téren is „hiteles tanú” vagyok; hiszen a Tudományos Akadémia nem dilettánsoknak osztogatja az ún. „nagydoktori” fokozatot, hanem azoknak, akik szakterületük vonalán maradandót tesznek le a tudomány asztalára. Mint a Mohács utáni korszak művelődéstörténésze behatóan és dokumentumokkal igazolva tártam fel a nemzet hitét, önbecsülését erősítő, megtartó zenei (egyházi és „profán”) kincseinket; többek között lanttal kísért dalainkat vagy orgonával vezetett templomi énekeinket.

A lényeget érintő megjegyzésem ezután következik. A történeti háttér rövid összefoglalása azért szükséges, mert enélkül megalapozatlan lenne az a vád, amivel a kérdés felelőseihez fordulok, vagyis paptestvéreimhez és pedagógustársaimhoz, legyenek azok akár tanárok, akár cserkésztisztek, vagy bármilyen tábor vezetői. A Mohács utáni történelmi szituáció közismert: három részre szakadt, szakították az országot; de nemcsak „fizikailag”, vagyis területi és hatalmi síkon, hanem „lelkileg” is. Az addig egységes vallási, templomi, rituális imaéletet is darabokra szaggatták az új vallást meghonosító tanítók, papok, prédikátorok, kántorok. Különösen az ún. „helvét vallás”, vagyis a kálvinista felekezet éneklési stílusa, dallamvilága, prozódiája, ritmusa okozott teljes szakítást az évezredes jellegzetesen magyar (ázsiai gyökerekből és keresztény gregoriánból asszimilált) hagyományokkal. A téma tudományos feldolgozója, a református pap zenetudós magyarán megfogalmazta, hogy ezzel a genfi zsoltárdallamok ráerőszakolásával az a fonák helyzet állt elő, hogy a magát különös előszeretettel „magyar vallásnak” nevező kálvinizmus lényegét tekintve épp a legnemzetibb, identitását legjobban megtartó energiaforrástól, az ősi magyar egyházi-népi dallamkincstől fosztotta meg a magyarság millióit. . . (Azt már csak zárójelbe teszem, hogy elképzelhető, mennyi kritika érte a tudós zenetörténészt, Csomasz Tóth Kálmánt a megállapítása miatt.)

Nos, ha tetszik, ha nem, a valóság az, hogy kísértetiesen ugyanilyen helyzet kezd kialakulni a mai katolikus egyházon belül. Ti. az egyházi zenének az egykori szemináriumi, teológiai képzéshez szervesen hozzátartozó oktatása-nevelése siralmasan elsorvadt – kispapjaink általános és zenei műveltsége, magyarságtudatának ápolása egyszerűen kikerült az amúgy is zsúfolt tanrendből. Fiataljaink már húsz éve abból a közegből térnek be a szemináriumokba, melynek éltető élménye a rockmuzsika, a slágerzene, a gitárral kísért spirituálé, lett légyen az bárhonnét származó. A kritérium egyedül az érzelmi ráhangoltság mértéke. Ehhez még hozzá kell vennünk papjaink „pasztorális dogmaként” hangoztatott nézetét (helyesebben mondva „blöffjét”): tárt kaput kell nyitni minden új, közkedvelt zenei produkciónak, hangerősítős, jerikói falakat döntögető ifjúsági kezdeményezésnek, mert ezzel sok ezer fiatalt hozunk be a templomba, akiket különben elveszítene az egyház! (Csak zárójelben „merem” megemlíteni, hogy szó szerint ugyanezt mondja a Hit Gyülekezetének vezetőgárdája is!) Azt pedig a mai pszichológia és karakterológia, sőt ideggyógyászat is egyértelműen tanítja, hogy a maximális hangerővel kísért lelki effektusoknak mi a genezise, eredménye, tartóssága. . . (A dervisek ringása, révülete, ájulása, víziója, jóslása, a sámánok hatása stb. nem ismeretlen téma számomra – hiszen mindez a művelődés- és vallástörténész szakterületéhez szervesen hozzátartozik!).

Segíthetünk? Igen, de csak abban az esetben, ha fiatal paptestvéreink és pedagógus kollégáink rádöbbennek nemzet- és hagyománymentő felelősségükre. Hiszen a ránk bízottak mindig a pásztorra figyelnek, őt követik! Minket!

Nagy Ferenc

A ZSINAT UTÁN? VAGY 1950 ELŐTT?

            1a. 1996. január 6, szombat: A Kossuth Rádió Krónika című adásának kezdetén a szerkesztő bejelenti, hogy ma vízkereszt van. Január 7, vasárnap: A Vasárnapi újság első perceiben ugyancsak a felelős szerkesztő megemlíti, hogy tegnap volt vízkereszt.

            A 70-es évek közepe. Január 6-án, amely hétköznapra esik, a Vatikáni Rádió vízkeresztről mondott latin miséje után én tartok magyarul homíliát, természetesen vízkeresztről. Hamarosan méltatlankodó levél jön egy magyarországi paptól: Miért zavarjuk a Vatikánból a magyar híveket az ünnepek újrarendezésének nyugodt elfogadásában? Nemigen akarja megérteni, amikor válaszomban előadom, hogy a Vatikáni Rádió latin miséjét Vatikánállamból sugározzuk, ahol (jó pár nyugat-európai országgal összhangban) január 6-a maradt meg vízkeresztnek, és ez nemcsak Magyarországtól, hanem pl. magától Olaszországtól is elüt.

            1b. 1992. december 16 (vagy 23?). Több évtizedes távollét után első Magyarországon töltött adventem. Párperces reggeli rádióbeszélgetést kérnek tőlem a rorátéról. Igyekszem jól utánanézni a kérdésnek. Meghökkent, ahogy a televízió és rádió közismert és becsült munkatársa a beszélgetést kezdi: ma van az utolsó roráte napja. Beszélek a roráte történetéről, sajátosságairól, élményeiről; aztán óvatosan előadom, hogy a megújult liturgiában a szó igazi értelmében vett roráténak nincs helye és értelme, az advent megünneplése jóval gazdagabb új lehetőségeket nyújt. Ezek a fejtegetéseim, ahogy később tudatosult bennem, valószínűleg a telefonvonal másik végén meg a rádiókészülékek előtt keltenek némi meghökkenést. A beszélgetés befejezőjeként és csattanójaként a rádió munkatársa megismétli: tehát ma van az utolsó roráte napja.

            1c. Van a névnapoknak egy „profán” magyar listája, amelyre (nyugaton élve) csak a nyolcvanas évek elején figyeltem fel. Eredetét sem időbelileg, sem kulturálisan nem tudom elhelyezni. Nyilvánvalóan keresztény gyökerekből nőtt ki; talán ökumenikus háttere is van (vagyis meríthetett a katolikus mellett a reformáció egyházainak névnapjegyzékeiből). Feltűnő a katolikus liturgikus naptárral való alkalmi ütközése. Csak két példa számos lehetséges közül. a) Február 1-ére Ignác napját teszi, és régen tényleg akkor volt (de ma már nem akkor van) Antiochiai Szent Ignác ünnepe; július 31-én viszont, amikorra Loyolai Szent Ignác ünneplése esett és esik, Ignácról nem tud. b) Miután augusztus 11-én a katolikus liturgiában megünnepeltük Assisi Szent Klárát, augusztus 12-én azt halljuk a Krónika című rádióadásban, hogy ma van a Klárák meg a Zsuzsannák névnapja, és a szerkesztő röviden felidézi Assisi Szent Klárát.

            Ha napjainkban a naptárak emlékeztetnek a névnapokra, akár a katolikus naptárak is, ezt az egységes „profán” névnapjegyzéket tartalmazzák (nyilván a rádió szerkesztői is ebből merítenek).

            Mit gondoljunk az ilyen fonákságokról?

            2a. A katolikus liturgikus naptár zsinat utáni 7., 25. és 37. szabálya világosan és határozottan kimondja, hogy vízkeresztet, áldozócsütörtököt és úrnapját nem hétközben, hanem vasárnapon kell megünnepelni „mint saját napján” mindenütt, ahol az egyetemes liturgikus naptárban meghatározott napjuk a civil társadalom számára nem munkaszüneti nap, az egyházi közösség számára pedig nem parancsolt ünnep. E rendelkezés folytán a profán munkaszüneti napok országonként eltérő rendszeréből adódó eltérések óhatatlanul átkerülnek az egyházi liturgikus életbe is: a Vatikán és Olaszország közötti különbséget már említettem; Nyugat-Európa több országában továbbra is érvényben van civil vonalon is számos hétközbe eső keresztény (pontosabban: katolikus) ünnep; az Egyesült Államok hagyományos ünneprendszerétől jelentősen eltér a szomszéd Kanada „elvilágiasodott” rendje. Tudnunk kell együttélni ezzel a pluralizmussal. Különös dolog, hogy itt Magyarországon pont a végső formájában semmiképpen sem keresztény „profán” naptár maradibb, mint a katolikus liturgikus naptár, éppen pl. a vízkereszttel. Jó itt kiemelni azt is, hogy a hagyományos magyar neveknél kifejezőbbek a régi-új liturgikus nevek: Urunk megjelenése, Urunk mennybemenetele, Krisztus szent teste és vére.

            2b. Az adventi idő természetét a liturgikus naptár 39. szabálya így határozza meg: „Az adventi időnek kettős jellege van. A karácsonyi ünnepekre való előkészület ideje ez, amikor Isten Fiának az emberekhez való első eljövetelére emlékezünk. Egyúttal azonban olyan időszak is, amelyikben ez a visszaemlékezés ráirányítja figyelmünket Krisztus történelemvégi, második eljövetelének várására.” Az Úr születésének előkészítését a 42. szabály szerint különösen a december 17-étől 24-éig tartó időszak, advent második fele szolgálja. Az első részben pedig Keresztelő Szent János alakja és működése egyaránt utal a felnőtt Jézus történelmi fellépésére és a történelemvégi második úrjövetre.

            Ami sajátosan a roráte-miséket illeti: furcsa és nem különösebben megnyugtató jelenség, hogy napjainkban Magyarországon többféle roráte van: hajnalban, délelőtt és este; lilában (az adventi hétköznapok miséjével) és fehérben (a Szűzanya adventi fogadalmi miséjével, mindennap ugyanazzal az evangéliumi szakasszal, amelyet én kisdiák koromban latinul énekelve kívülről fújtam).

            2c. A profán meg a katolikus (és általánosabban: keresztény) naptár összhangjának megteremtése többféleképpen képzelhető el. Két lehetőséget említek. a) A magyarországi keresztény és más illetékes és érdekelt csoportok képviselői összefogva megalkotnak egy jól átgondolt naptárat, kiküszöbölve az olyan anomáliákat, amelyekre hoztam néhány példát. Nem valószínű, hogy ilyesmire hamarosan sor kerül. b) A katolikus naptárkiadványok (mint pl. az Új Ember fali és zsebnaptára) betűtípussal megkülönböztetik a liturgikus szenteket meg a profán névnapokat, amint ez meg is történik, pl. a Klára névvel augusztus 11-én és 12-én.

            3a. Az idézett egyházi példák talán az egyházi életnek valamiféle „visszarendeződését” jelzik, valami antizsinati antireformot, visszatérést a „régi szép időkhöz”?!

            A roráte példájánál kissé elidőzve: Mi értelme és mi haszna van annak, ha több héten keresztül ugyanazt a misét ugyanazzal az evangéliummal végezzük? Az ilyen gyakorlat jogosultságát a liturgia szabályai jogi szempontból is erősen megkérdőjelezik. Ha pedig, nevezetesen esti misével, az adventi hétköznapokat ünnepeljük, miért nevezzük azt roráténak? A roráte szó (hajnali) Szűz Mária-misét jelent.

            3b. Becsapják egyházközösségüket és saját magukat azok a lelkipásztorok, akik azt hiszik, a) hogy (idősebb) híveik feltétlenül igénylik a roráte szóhoz való görcsös hűséget, és hogy szép adventi misékkel (ráadásul esetleg adventi Szűz Mária-ájtatossággal) nem lehet őket boldoggá tenni, b) vagy hogy nem lehetne őket (és velük együtt az egész magyar közvéleményt) meglehetős gyorsan hozzászoktatni ahhoz, hogy – mivel január 6-a a magyar naptárban évtizedek óta és ezentúl már meghatározatlanul hosszú ideig nem piros betűs ünnep – a katolikus vízkereszt főünnepe nem január 6-hoz, hanem a hozzá legközelebb eső vasárnaphoz tartozik.

EGYHÁZMEGYEI ZSINAT
GYULAFEHÉRVÁRON

Szabó Ferenc

A GYULAFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYEI
ZSINAT ELŐKÉSZÜLETEI

Jakubinyi György gyulafehérvári érsek 1996 húsvétján meghirdette a főegyházmegye zsinatát. Az erdélyi egyházmegye legutóbb 1822-ben és 1913-ban tartott egyházmegyei zsinatot. 1913-ban gróf Mailáth Gusztáv püspök (Prohászka nagy barátja) hirdette meg a lelki megújulást és a lelkipásztori munka hatékony előmozdítását célzó zsinatot. Most, 83 évvel később, 31 évvel a II. vatikáni zsinat után a cél a megújulás minden téren – hangsúlyozta Jakubinyi érsek. „Életre kell váltanunk a II. vatikáni zsinat üdvös előírásait, javaslatait. Meg kell találnunk az utat, hogy a keresztény évezredfordulón sajátos erdélyi viszonyok között hogyan élhetjük meg az evangéliumot.” Az 1999-re tervezett zsinat fő koordinátora dr. Czirjék Árpád. A zsinati koordináló bizottság 22 témakört készít elő. Az evangelizáló (1) és a krisztusi közösség (3) felelőse Csiszér Albert-András, aki az alábbi írást küldte szerkesztőségünknek.

Romániában 12 katolikus egyházmegye van: öt görög katolikus, hat római katolikus és egy örmény kormányzóság. (Tíz Erdélyben, kettő az Ókirályságban.) – A romániai katolikus püspökök száma 16; nyolc görög katolikus és nyolc római katolikus. Ebből 11 főpásztor, egy segédpüspök és négy nyugdíjas. A gyulafehérvári érsekségben (1996-ban) a betöltött plébániák száma 211, a betöltetleneké 47. A hívek összlétszáma 542 364. A főegyházmegye papjainak összlétszáma 352. Aktív lelkipásztor 241. Ez azt jelenti, hogy kb. 2250 hívőre jut egy (aktív) pap. Ez még ideális arány. De visszatekintve az elmúlt évekre és előre is, azt lehet mondani, hogy kb. 20-25 év múlva nagyobb arányú paphiány várható. Az 1996-os adatok szerint ugyanis a papok 20%-a 70 éves vagy azon túl van; a 57–67 év közöttiek 4,5%-ot tesznek ki, a 47–57 év közöttiek 23,5%-ot, a 37–47 év közöttiek 29%-ot, a 27–37 év közöttiek 18%-ot, 5% a 27 év körüli. Az elmúlt 11 évben 109 papot temettek el, és 91-et szenteltek fel. Emberi számítások szerint tíz év múlva a papok 25%-a nem fog élni. A mostani kispapok létszámát alapul véve a következő tíz évben 15%-os növekedés várható. Húsz év múlva jelentős paphiánnyal számolhatnak.

A gyulafehérvári főegyházmegyében intenzíven folynak a zsinati előkészületek. Dr. Ágoston Ferenc (Vasárnap, 1997. júl. 6.) élménybeszámolójából megtudjuk, hogy májusban végigjárták a főegyházmegye nyolc központját, elindítva ezzel a zsinati előkészületek konkrét munkáját. Körülbelül 550 személy gyűlt össze, papok és világiak. ,,Jó volt látni a papok és világiak együttdolgozását. (. . .) A világiak némileg előtérbe kerültek, így kárpótlódtak egy kissé az eddigi mulasztások. Jól feltalálták magukat ebben a helyzetben. . .” Majd később Ágoston megjegyzi: ,,A világiak megtisztelve érezték magukat . . ., mert érezték, hogy komolyan veszik őket, partnerként kezelik, elmondhatják a véleményüket, napfényre hozhatják eddig elrejtett talentumaikat, megmutathatják, mit tudnak, mennyire értékesek. Érezhették azt is, hogy számítanak rájuk.”

Egy kicsit magam is belekóstoltam a zsinati előkészületekbe. Június 24–26 között P. András Imrével részt vettem a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban egy zsinati előkészítő kurzuson. Én magam bevezető előadásomban az ,,idők jelei” teológiájához adtam szempontokat, P. András Imre pedig főleg az erdélyi egyházi helyzetet illusztrálta statisztikai adatokkal, rávilágítva a katolikus hívek kiterjedt szórványhelyzetére. Vencser László vezette a zsinati bizottság, a tanulmányi ház és a most szerveződő Venczel József Vallásszociológiai Intézet közös rendezésében meghirdetett kurzust. Nagyon tanulságosak voltak a hozzászólások és a csoportos megbeszélések. A papokkal egyenlő számban vettek részt elkötelezett világiak. Ágoston Ferenc előbb idézett élményét megerősíthetem saját tapasztalataim alapján.

Öröm volt látni, hogy a II. vatikáni zsinat szelleme él Erdélyben is – legalábbis azokban a világiakban és papokban, akikkel találkoztam. Nem hiányoztak az őszinte kritikák sem, amelyeket az egyházszeretet ihletett.

A leggyakrabban a világi hívők aktivizálását sürgették: sok még a teendő ezen a téren Erdélyben éppúgy, mint Magyarországon. Prohászkát idéztem, aki közel egy évszázada sürgette azt, hogy le kell dönteni a falat a klérus és a világiak között, hogy a laikusok ne érezzék magukat másodrendű egyháztagoknak. A II. vatikáni zsinat tanítása erre vonatkozóan határozott, egyértelmű. Egy másik követelmény: az őszinteség és nyitottság a párbeszédben, az egyházon belüli kommunikációban! Mindenki tételezze fel a másikról, hogy az egyház őszinte szeretete vezérli, amikor bizonyos hiányosságokat és hibákat leleplez – építő szándékkal. Persze a reformot mindig önmagunkon kell kezdenünk. – A nyitottság kötelez az egyházon kívül állók felé is: ismét csak a zsinat sürgette a párbeszédet nem katolikus keresztény testvéreinkkel, a más vallásúakkal és a nem hívőkkel is. Szekularizált világban élünk; küldetésünk nemcsak az ,,akolban” levőkhöz szól, hanem mindenkinek hirdetnünk kell az evangéliumot, tanúskodnunk Krisztusról! Nem propagandistáknak kell lennünk, hanem tanúságtevőknek. Az örömhírt kell szétsugároznunk!

Sebestyén Ottó

AMI NEM FÉLELEMRE,
HANEM CSELEKVÉSRE AKAR KÉSZTETNI

Az utóbbi évtizedekben a világegyház nagy lépéseket tett a megújulás felé. Ennek konkrét eszközei – a II. vatikáni zsinat útmutatásai alapján – az egyházmegyei zsinatok, amelyeknek megtartását II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmával is sürgette. Az erdélyi egyházmegye élén állók is meghallották a felhívást. Emellett azonban, gondolom, a másik és talán sokkal lényegesebb ok az egyházmegyei zsinat meghirdetésére az volt, hogy helyi egyházunk is megdöbbenve éli át a változás szükségességét.

Erdélyben jelenleg létezik egyrészt egy a zsinat és a megújulás iránt elkötelezett, papokból és világiakból álló csoport, ez azonban arányaiban elég kicsi. Másrészt olyanok is vannak, akik nem látják a zsinat értelmét, vagy pedig nincs határozott hozzáállásuk. Megint mások, ismerve a jelenlegi mentalitást és struktúrát, nehezen tudnak hinni a változásban, amely át tudná alakítani az egyházmegyét.

A zsinat előkészítésére kitűzött határidő bizonyos fokig serkentőleg hat, azonban fennáll a veszély, hogy, különösen az egyház életétől távolmaratottak megszólítására, túl rövid lesz az idő, és véleményük nem jut el a döntéshozókig. Ha ez a folyamat hosszabb lenne, talán többeket be lehetne vonni a zsinati munkába, az egyház életébe.

Az erdélyi egyházmegyei zsinat kapcsán továbbá a jelenlegi helyzet néhány aspektusára, az általam tapasztalt nehézségekre szeretnék a teljesség igénye nélkül reflektálni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek már létező vagy születőben levő jó dolgok. Ellenkezőleg: a nehézségek feltárása is a kezdeményezések, a pozitívumok kibontakozását szeretné elősegíteni.

Egyik alapvető nehézség az egyházmegye életében a kommunikáció terén tapasztalható.

a) A probléma gyökere a püspök és a papság közti dialógus hiányosságaiban keresendő. Ennek következménye, hogy a papok sokan megtapasztalják a magányosságot, az elszigeteltséget és a magukrahagyatottságot. A dialógus hiányosságainak következménye az is, hogy a püspök nem nyer eléggé átfogó képet az egyházmegye életéről, és nem alakulhat ki a papság és a főpásztor közötti testvériség, amelyről a II. vatikáni zsinat beszél.

A helyzet megváltoztatása érdekében a püspöknek előtérbe kellene helyeznie a papság látogatását, gondjainak megismerését. Ebben sokat segítene a bérmautak és más hivatalos látogatások olyanszerű átszervezése, hogy lehetőséget teremtsenek a főpásztor számára a plébániák megismerésére, az ott működő közösségekkel, csoportokkal való találkozásra. Ilyen alkalmakkor egyházközségi fórumokat lehetne szervezni a főpásztor, a papok és a világiak részvételével.

b) A „paptestvéreket” jellemeznie kellene annak is, hogy Isten ügyéről természetes gördülékenységgel beszélnek. Sajnos, túl ritkák az ilyenfajta eszmecserék. A papi beszélgetések súlypontja egyre inkább a profán világ dolgaira tevődik át. Ennek eredményeképpen mindinkább alkalmatlanok a lelkipásztori tapasztalatcserére, az ezzel kapcsolatos érzések, élmények megosztására.

c) A kléruson belüli kommunikációs görcs megléte miatt eleve nehezebben indulhat a pap–világi párbeszéd. A kétemeletes egyházkép miatt papjaink egy része még mindig képtelen a világiakat egyenlő partnerként kezelni. Vannak papok, akik úgy gondolják, az egyház ügyeiben ők a szakértők, és ezért nem hallgatják meg a világiak véleményét. Ez a jelenség az egyház életének elszegényedéséhez vezethet.

Még mindig érezhető a papság részéről annak a következménye, hogy évtizedeken keresztül védekező helyzetbe volt kényszerítve. Ma azonban az egyházat nem védeni kellene Isten népével szemben, hanem meghívni az utóbbit az Istennel való életközösségre.

Köztudott ugyanakkor az is, hogy bár a világiak közül is elég sokan tanultak teológiát, és vettek részt lelkigyakorlatokon, ez nem jelenti azt, hogy kialakult az önmagát igazán és elkötelezett módon az egyház szerves részének érző értelmiségi réteg. Ezért az egyház fontos ügyei a világiaknak csak igen kis részét érintik.

A hatékony együttműködés akadályainak leküzdése érdekében nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a papok képzése során a nyitott magatartás és a kommunikáció tanulására, az ilyen irányú készségek fejlesztésére. Isten népe közösségének meg kellene tanulnia a konfliktuskezelést, és a bizalmatlanság helyett a nyitottságot kellene előtérbe helyeznie. Meg kellene találni azt a megszólítási módot, amely révén a távolmaradottakat is megnyerhetjük Isten és az egyház ügyének.

A valóságnak csupán részleges kimondása együtt jár a gondolatok bizonyos fokú elfojtásával, ez pedig hosszú távon az egyház iránti szeretetünk sérüléséhez vezethet, hiszen az ember csak ott érzi igazán jól magát, ahol a legkényesebb problémáit, aggodalmait is kimondhatja. A dolgok elkendőzése ugyanakkor késlelteti a problémák megoldását is.

További nehézség az átláthatóság hiánya. Az egyház ugyan természeténél fogva hierarchikus szerv, mégis bizonyos mértékben demokratikus elvek alapján kellene működnie. Egyházmegyénkben hiányzik a papi szenátus javaslatainak közzététele. A nyilvánosság nem tud a munkájukról. Ugyanígy a különböző területekkel foglalkozó bizottságok (például gazdasági, pasztorális stb. tanács) munkája sem ismert. Sok helyen plébániai szinten is érezhető szakadás a hívek–egyháztanács–plébános viszonyban. 

A lelkiségi csoportok, közösségek is gyakran egymás munkájáról tudomást nem véve tevékenykednek. Itt pozitívumként említhető a Háló tevékenysége, amely erősíti a plébánosok és a közösségi vezetők munkáját egyaránt.

A fenti nehézségből adódik az egységes gondolkodás hiánya. Egységes gondolkodáson itt a közös cél iránti elköteleződést is értem, hiszen ma még a személyeskedő hangok néha elvonják a figyelmet a lényegről. Az egységben való gondolkodás feltételeinek kialakulásához jelentősen hozzájárultak az eddig lezajlott egyházmegyei és plébániai szintű találkozók, valamint a körzeti zsinati napok is, ahol a papok és világiak együtt gondolkodtak a zsinati témákról.

Az erdélyi egyházmegye egyik fő jellemvonása, hogy még mindig a népegyház hagyományos keretei között él és gondolkodik. Természetesen megtartó erővé, egységet őrző egészséges forrássá válhat a hagyomány, de ugyanakkor – nagyon kemény szóval élve – egyfajta primitivizmusnak is melegágyává válhat. A személyes hit és elkötelezettség, valamint a közösségi és istenélmény megtapasztalásának hiánya gyakran az aposztáziák, a szektákhoz való átpártolás oka lehet. Másik folyománya ennek a modellnek a formalizmus fojtogató kereteinek őrzése.

Az egyházmegyei zsinat meghirdetésének eddig talán legszembetűnőbb pozitívuma az, hogy kezdenek ismertté válni a II. vatikáni zsinat dokumentumai, amelyek új egyházmodellt mutatnak be.

A zsinati folyamatban elsősorban a klerikális szemléletmód és a laikusokra jellemző gyökértelenség szimptómáinak mielőbbi orvoslását kellene előtérbe helyezni. A középpontban mindenképpen Isten népének közössége kellene hogy álljon, amely testvéri elköteleződést kíván papoktól és világiaktól egyaránt. Ma ugyanis még eljönnek a krisztushívők a templomba, de ha nem tudjuk megosztani velük a közösséget, lehet, hogy rövidesen elmaradnak.

Konzervativizmus és liberalizmus – bár politikai fogalmak – az egyházi életben, gondolkodásban is bizonyos módon megnyilvánulnak szembenálló tendenciákként. Alapjában véve mindkettő lehet pozitív és negatív egyaránt. Jelenlétük akkor válhat tragikussá, amikor az ember szívében és értelmében jelenlévő élet forrását eltorlaszolják külső akadályokkal. Hajlamosak vagyunk egymást megbélyegezni a pejoratív értelemben használt konzervatív és liberális jelzővel, holott ránk is érvényes az, amit Őrsy László SJ megállapít: „Az igazi hasadás az egyházban nem konzervatívok és progresszívek között van. Hanem azok között, akik nyíltfejűek és készséges szívűek, meg azok között, akik fafejűek és fagyos szívűek. Ez a megoszlás mélyre menő és kimondhatatlan károkat okoz. A nyíltfejű ember mindig kész meghallgatni mást, kész befogadni, mert tudja, hogy még nem érte el a végső kifejlődését. A fafejű beszélni és adni óhajt, mert azt gondolja, ő képviseli a fejlődés végső szakaszát. A készséges szívű ember mindig szívesen vesz vezetőt maga mellé, és megy előre, mert érzi, hogy több az, amit nem ismer, mint amit ismer. A fagyos szívű örökre egy helyben marad, mert meg van győződve arról, hogy mindenkinek az ő tanítványává kell lennie. Csak a nyíltfejű és készséges szívű emberek tudják építeni az egyházat. A fafejűek és fagyos szívűek mindannyiunkat megbénítanak.”

Mindezek után mégis egyházmegyénkben a konzervatív erők aránytalan jelenlétét is nehézségként jelölném meg, ugyanis hatalom- és tekintélyelvű vezetésük következtében emberek és közösségek szenvedtek és váltak kiszolgáltatottakká. Ez a magatartás nem egyeztethető össze a krisztusi tanítással, mert elnémítja az embereket, korlátozza az egyéni kezdeményezéseket, gátolja a karizmák kibontakozását. Ezzel szemben az egyházi közösség legfőbb jellemzőjének az Istenre való közös figyelésnek kellene lennie. Ellenkező esetben túlhangsúlyozódik az egyház intézményes oldala, és visszafejlődik a személyességre való igény.

A tekintélyelvű egyházi vezetéssel szemben különösképpen az értelmiségi réteg kerül lehetetlen helyzetbe. Karizmájuk – az egyház létmódjának töprengő és kritikus átgondolására való hajlamuk – kamatoztatására kellene biztatni őket, így közösségen belüli identitásuk is erősödne.

Még mindig kísért bennünket a katolikus tömbökben való gondolkodás, pedig a hívek nagy része szórványban él. A tapasztalat szerint az utóbbiak toleránsabbak, nyitottabbak a nemzeti és kulturális különbözőségek felé. Ez egyben hitvallásuk lényege is, hiszen a tolerancia nélkül, hosszú távon, saját létmódjukban sérülnek.

A tolerancia alapvetően keresztényi magatartásmód, ezért a döntéshozatalnál a zsinatnak jobban oda kellene figyelnie a szórványban élők tapasztalatára. A falak lebontását, a másság elfogadását kellene minden területen sürgetnie. Isten népe szabadságának megtapasztalása csak toleráns, mások felé őszinte tiszteletet tanúsító közösségben lehetséges.

Az elkötelezett papokra és világiakra – mert aránylag kevesen vannak – túl sok, néha erejüket felülmúló teendő hárul. Ezt, kezdeti lelkesedésükben, maguk sem veszik észre, ám ha nem marad idejük és energiájuk Istennel és embertársaikkal való kapcsolataik ápolására, szellemi-lelki továbbképzésükre, lassan a kifáradás tüneteit kezdik magukon hordozni, ezek pedig túlérzékenységben, bizalmatlanságban, konfliktusokban ölthetnek testet. A megoldás erre a feladatok új felosztása oly módon, hogy mindenki képességeihez, teherbírásához mérten vehesse ki részét az egyház építéséből. Ha ez nem történik meg, létező erőnk is szétforgácsolódik, és mire ezt észrevesszük, már túl fáradtak, magányosak és sebzettek leszünk ahhoz, hogy lépni tudjunk.

Az őskeresztények hitvallása, amely életük egészét meghatározó bölcsességük záloga is volt, így hangzott: Hiszem, hogy Krisztus él. Ma is ezt az alapelvet kellene hogy szolgálja minden tettünk, legyen az templomépítés, intézményeink fenntartása, pasztorális módszereink megújítása, gazdasági rendszerünk átszervezése stb. A zsinatra való készülődés legapróbb mozzanatának is ennek az igazságnak a kifejeződését kellene erősítenie. Ennek érdekében, befejezésül, feltehetjük magunknak a kérdést: vajon nem kellene-e jobban odafigyelnünk egyéni és közösségi megtérésünkre?

Bereczki Silvia

MILYEN A MI POHARUNK?

Zsinat előtti töprengések

Ismert az optimista és pesszimista nézőponttal kapcsolatban a félig üres, félig teli pohár képe. Amikor helyi egyházunk helyzetéről, a készülő szinódusról van szó, mindig ez lebeg szemem előtt, hiszen úgy érzem, a jelenlegi állapot leginkább erre emlékeztet, és csupán nézőpont kérdése, hogy milyennek látjuk. Téves azonban azt gondolni, hogy aki többször beszél a még megtöltetlen vagy már kiüresedett részről, az pesszimista és borúlátásba akar burkolózni. Azt hiszem, fontos észrevennünk a már és még meglévő pozitívumokat, de ugyanakkor bátran szembe kell néznünk a hiányosságokkal, a tönkrement vagy még fel nem épített struktúrákkal is.

Világiként és fiatalként nem vállalkozhatom arra, hogy átfogó képet adjak egy egyházmegye életéről, megvalósítandó feladatairól (ez egyébként nem is egy ilyen kis terjedelmű írás rendeltetése). Amit mégis megtehetek, az az általam tapasztalt pozitívumok és negatívumok feltárása, illetve az azokra való utalás. A továbbiakban csupán rá szeretnék világítani néhány, a pohárban lévő vagy onnan hiányzó „cseppre”.

A II. vatikáni zsinat dokumentumaiban gyakran beszél az egyházról, mint Isten népéről, amelynek – talán nem túl elavult a társítás – egynek, szentnek, katolikusnak (egyetemesnek) és apostolinak kell/kellene lennie. Úgy gondolom, érdemes saját helyzetünk értelmezésénél is figyelembe vennünk ezeket a szempontokat. Nincs szándékomban ekkléziológiai elemzést végezni, ez nem is tartozik feladatkörömbe; a fent említett vonásokat gondolatébresztőként és rendszerező elvként használom.

Egység, közösség, összetartozás, összefogás – első hallásra ezek a szavak asszociálódnak gondolatvilágomban az egy szóhoz.

Sokat hangoztatjuk az egység fontosságát, és joggal tesszük, hiszen Jézus egyik alapkívánsága is ez volt. Az igazi egység azonban csak a sokszínűségben valósulhat meg, ellenkező esetben ugyanis az egyformaság veszélye fenyeget. Manapság sokat beszélünk erről, a gyakorlatban azonban még mindig sokszor szeretnénk a magunk (és nem Isten) képmására alakítani embertársainkat. Érdemes lenne talán jobban odafigyelnünk arra, hogy amikor az egységet akarjuk építeni, közös nevezőre próbálunk jutni, úgy tegyük ezt, hogy közben töltsük, és ne ürítsük poharunkat, azaz: ne vessünk el/ki értékeket csupán azért, mert még nem értjük őket, vagy más a mi elképzelésünk.

Közösség – ezen a ponton különös jelentősége van az Isten népe kifejezésnek, hiszen az egyház közösségi jellegét hangsúlyozza intézményes jellegével szemben. Az igazi, krisztusi közösségben, bár különfélék a szolgálatok és a tisztségek, a tagok egyenrangúak, és nincs megkülönböztetés köztük. Jelenleg azonban azt tapasztaljuk, igen széttöredezett ez a közösség: elkülönültek egymástól papok és világiak, papok és papok, világiak és világiak. Kis – de a jelek szerint egyre növekvő – számú kivétellel, nem tudjuk megszólítani egymást, nem értjük egymás nyelvét, magatartásmódját.

Az összetartozás érzése talán egyik legalapvetőbb biztosítéka az egységnek. „Legyetek mindnyájan egy” – kérte Jézus, és nem bontotta táborokra követőit. Ezért (is) szép az Isten népe kifejezés, hiszen rámutat arra, hogy mindannyian – papok és világiak, férfiak és nők, különféle nemzetiségűek stb. – ugyanahhoz a néphez tartozunk, és sajátos helyzetünk, karizmánk nem feldarabolja ezt az isteni közösséget, hanem gazdagítja azt. Ezek után természetes, hogy Isten népéről beszélve – a sajátos hivatás témakörén kívül – nem kell elkülönítenünk a szolgálati papságot az általános papság tagjaitól, az evangéliumi tanácsok követésére meghívottakat az „egyszerűen csak” keresztényektől, hiszen „egy a Lélek, egy a keresztség Jézus Krisztusban”. Addig, míg kasztokban gondolkodunk, és egymást tékozló fiúknak nézzük, vagy különféle jelzőkkel megbélyegezzük, netán előítéleteink alapján beskatulyázzuk, nem történhet igazi változás életünkben. Ha sikerülne olyan közösséget alkotnunk, amelyben mindenki megtapasztalja a valahová tartozás érzését, ha az egyformasággal soha össze nem téveszthető egyenlőség jellemezné világunkat, és rólunk is elmondhatnák: „nézzétek, mennyire szeretik egymást”, akkor biztosan magától értetődővé válna a megújulás szükségessége, és mennyiségileg, de főként minőségileg gyarapodnánk.

A pohár félig tele van, hiszen helyi egyházunkban, akárcsak a világegyházban, a legnehezebb időkben is számos értékelendő kezdeményezés született és bontakozott ki. Az elmúlt évtizedekben azonban minden csak a „partizán munka” szintjén működhetett, mára viszont eljött az összefogás ideje, és nagy hibát követünk el, ha ezt nem vesszük észre. Egyházmegyénkben például már évekkel ezelőtt is működött néhány kiváló ifjúsági lelkész; ezek az elkötelezett emberek, a veszélyeken és nehézségeken hittel túllépve, közösségeket hoztak létre, a szó igazi értelmében pasztorálták a többnyire hitetlen környezetből megszólított ifjakat. Munkájuk áldásosnak bizonyult, hiszen a most már létező, elkötelezett fiatalokból álló réteg létrejötte emberileg nekik köszönhető. A közösségek mára már kinőtték magukat, szervezettebbekké váltak, a világiak is meghatározó szerepet kaptak, ám az éberen figyelőkben tudatosult, hogy az egyes csoportok által végzett munka, az elszigeteltség miatt, sokat veszít hatékonyságából és talán hitelességéből is. Elmúlt a rezervátumok építésének ideje – a közös területet kellene együtt széppé, lakhatóvá, vonzóvá tennünk. Úgy érzem, bár még mindig félünk a nyitástól, egymás elfogadásától, a közös munka nehézségeitől, mégis elkezdődött már egyféle közeledés, együttgondolkodás, -cselekvés, és hiszem, nem csak az ifjúsági munka területén van ez így.

Isten népének közössége – hitvallásunk szerint –, bűnei ellenére is, egészében szent. Tudjuk és valljuk ezt, mégis úgy tűnik, hétköznapjainkban gyakran nem tudunk mit kezdeni a szent fogalmával; talán nem túl meredek, ha azt mondom: félünk tőle. Éles határt húzunk olykor a szakrális meg a profán világ közé, így aztán különösen a közösségi törekedésünket a szentségre gyakran bezárjuk a templomba, ahonnan esetleg egy-egy lelki programba engedjük behatolni. Bár tudjuk: a szentség útja nem más, mint a hiteles kereszténységé, és ez csak közösen járható, mégsem ismerjük be szívesen, hogy ez közös célunk, és nincs külön ideje a természetes emberi életnek és a megszentelődésnek. Ezzel kapcsolatos görcseinket, természetellenességünket bizonyítja az is, hogy engedjük a törvényeket uralkodni akkor is, amikor ez a szeretet rovására megy, és a közösség vagy az egyén sérüléséhez vezet. Hiányzik belőlünk a szeretet nagyvonalúsága, és emiatt gyakrabban mondjuk magunknak és másoknak is a kisgyerekek számára is elégtelen „nem szabad” figyelmeztetést, mint a szabadságot hozó és felnőttséget sugalló ágostoni felhívást: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” Nem bízunk eléggé magunkban, egymásban, az isteni kegyelemben; vagy csupán egyszerűbb törvényekhez igazodni, mint megannyiszor felelősségteljesen dönteni, vállalva a tévedés, az elesés, a meg nem értettség kockázatát is.

A megújulás útja a szentség útja, annak pedig jócskán köze van az igényességhez is. Éppen ezért, úgy gondolom, jobban kellene vigyáznunk helyi egyházunkban a minőség-mennyiség mérleg egyensúlyára, hiszen a tömeg legfeljebb sodorni tud, de nem képes hosszú távon meggyőződést és hitet sugározni, egyéni utak kitaposásában segíteni, és közösségi élményt nyújtani.

Az egyetemességről gondolkodva önkéntelenül is Jézus felhívása jut eszembe: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek!” Különös jelentősége van itt minden szónak. A világba menni eleve azt jelenti: kilépni talán olykor elitista világunkból, félretenni előítéleteinket, értékeket keresni és találni az elképzeléseinktől legtávolabb álló környezetben is, megnyílni a másként gondolkodók és élők felé. Ehhez azonban be kellene ismernünk, hogy az általunk könnyen elítélt szekularizált világ nem független tőlünk, és nem rosszabb, mint mi vagyunk, vagy mint az előző korok emberei voltak. Továbbá fel kellene tennünk magunknak a kérdést: Egyház és „világ” eltávolodásáért valóban csak az utóbbi felelős? Nem mi lettünk életszerűtlenek, megközelíthetetlenek?

Néha úgy érzem, kedvencünkké vált a jól ismert „Kint a farkas, bent a bárány” játék. Szívesen játsszuk a bárány szerepét, és elhitetjük magunkkal, hogy odakint, az általunk épített virtuális falakon kívül, ránk leselkedő, éltünkre törő farkasok élnek, akik közé kimenni minimum hősiességet kíván. Igaz, Jézus mondta: „úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé”, ám Ő példájával bizonyította: meg lehet és meg is kell különböztetni a farkast az orvosra váró beteg embertől. Ha nem merjük vállalni a kaland kockázatát, amellett, hogy másoknak nem tudjuk átadni az Örömhírt, önmagunk farkasává is válhatunk. Természetesen számos pozitív példa van a világhoz való sikeres odafordulásra is egyházmegyénkben, és biztosan sokat tanulhatunk egymástól ezen a téren.

Egyházunk egyik alappillére az, hogy apostoli. Ez jelenti számomra a biztonságot, és egyben a példát is – egyszóval a bizakodást. Az apostolok és őskeresztények lelkesedésének, valamint elkötelezettségének alapja: tudták, kinek hittek, találkoztak a Megváltóval. Mi pedig boldogak vagyunk (vagy legalábbis azoknak kellene lennünk), hiszen bár nem láttuk az Urat, nap mint nap, percről percre találkozhatunk vele, részt vesz munkánkban, baráti együttléteinken egyaránt. Továbbá segítség annak tudata, hogy az apostolok is zárkózott, félénk, esendő emberek voltak, akiknek igazi erősségük gyengeségeik fel- és beismerése volt. Ezért tartom érdemesnek a hiányosságokkal való szembenézést; így tudjuk, mire kell odafigyelnünk a zsinat előkészítése alatt és utána is, és főként át tudjuk engedni a megújulásért folytatott küzdelemben is a fővállalkozói szerepet a Teremtőnek, Megváltónak és Megszentelőnek.

Zsinatra készülünk, és egyre inkább látjuk, poharunk félig üres, de ezzel párhuzamosan örömmel tapasztaljuk: a másik fele tele van isteni kegyelemmel, emberi erényekkel, erőfeszítésekkel, jóindulattal, kezdeményezőkészséggel, bátorsággal, önmagunk vállalásának jeleivel. Talán félünk még attól, hogy kis és néha gyengének bizonyuló nyáj vagyunk, de látjuk, vannak elkötelezett papok és világiak, akik számára fontos Krisztus ügye, Isten népének jövője, az idők jeleinek felismerése. És, a tapasztalat szerint, ezen emberek száma növelhető, sokan ugyanis csak azért nem mernek bekapcsolódni, mert úgy gondolják – nyilván a mi hibánk következményeképpen –, hogy a zsinat és általában az egyházmegye ügyei egy kiváltságos csoportnak vannak fenntartva. Ha azonban sikerül megláttatnunk velük, hogy véleményükre kíváncsian figyelünk, munkájukat igénybe vesszük és értékeljük, újabb hatalmas erőforrásokra, kincsre lelünk.         

Csiszér Albert

EVANGELIZÁLÁS, IGEHIRDETÉS

Egyházmegyei zsinatunk elé

A gyulafehérvári egyházmegye főpásztora egyházmegyei zsinatot hirdetett meg, amelyre 1999-ben kerül sor. Azon egyházmegyékben, amelyekben a közelmúltban zsinatot tartottak, papok és hívek egyaránt tudják, hogy az igazi nagy munka az, amely a zsinatot megelőzi. Ez a munka egyházmegyénkben elkezdődött. Érsek Atyánk a múlt évben kinevezte a főkoordinátort és a koordinátorokat. Ez utóbbiak feladatul kapták, hogy a kiosztott két-két zsinati témához felkérjék a referenseket, akik összeállítják munkacsoportjukat civilekből és papokból. Miután ez is összeáll, kezdődik a munka. Úgy érzékelem, itt az ideje, hogy egy-egy zsinati témához szólóan kezdjük leírni, s így másokkal is közölni gondolatainkat.

A mindenkori egyház elsőrendű gondja az evangelizálás. Egyházmegyei zsinatunknak is mindenekelőtt álló célja: megvizsgálni az evangelizálás mai helyzetét a szolgálati papság és Isten népe szemszögéből, s a helyzet alapos felmérése nyomán lefektetni a jövő terveit, amelyeken már ma dolgoznunk kell.

* * *

Hogy ne az elméletek világában bolyongjunk, hanem a valósággal szembesüljünk, mindjárt az elején egy adatot közlök. Egyházmegyénk 1996-os névtára 241 aktív papot tart nyilván. Ez a 241 pap minden vasárnap és ünnepnap igét hirdet a szentmisén. Ezenkívül hitoktat, jegyesoktatást végez, keresztelés előtti megbeszélést tart, temetések, esketések alkalmával ugyancsak igét hirdet. Esetenként személyes pasztorációt végez, amely szintén alkalom, hogy közvetítse Isten üzenetét. A kérdés: milyen eredménnyel? Valamelyes arányt lehet-e felállítani a felsorolt tevékenység során végzett magvetés és az eredmény között? Tegyük fel így a kérdést: az igehirdetés eredményességének, illetve eredménytelenségének melyek az okai egyik oldalon a hívek, másik oldalon a papság értékelése szerint? A kérdés jogosultságának alátámasztása végett álljon itt egy személyes tapasztalatom.

Múlt év nyarán részt vettem egy „Kolping-család” vasárnap esti beszélgetésén. A csoport összetétele: mindkét nem képviselve, többségében munkásemberek, egy főiskolai végzettséggel rendelkező személy, egy teológus, egy fiatal pap. Miután valamennyien üdvözöltük egymást, a Kolping-család vezetője bejelentette: nincs megjelölt téma. Kötetlen beszélgetésnek szánták ezt az estét. Néztük egymást, és senki sem akart megszólalni. A kellemetlen csend megtörése végett feltettem a kérdést: ma valamennyien szentmisén vettek részt. Meghallgatták a prédikációt a Fülöp Cezárea-i jelenetről (Mt 16,13–19). Nos, amikor egy bibliai szöveget hallok, nyomában gondolatok, esetleg kérdések támadnak a lelkemben. Az is lehet, hogy bizonyos problémákat forgatva az elmémben mentem a templomba. A prédikáció igazolta-e gondolataikat, választ adott-e kérdéseikre? Mit jelentett Önök számára a mai prédikáció, és mit vittek magukkal haza a szentmiséről? Nagy hallgatás, míg végre a Kolping-család főnöke szólt ilyenképpen: „Nekem ez a bibliai szöveg fontos azért, mert tudok érvelni a Jehova tanúi előtt. Ezt ugyanis Jézus mondja, s Jézus tekintélyét ők is elfogadják.” A Jehova tanúival kapcsolatos élményeikről többen beszámoltak. Az én kérdésem viszont válasz nélkül maradt.

Ekkor én tettem fel magamban a kérdést: Több mint 20 ember, közöttük egy orvos is, akik szentmisén vettek részt, és úgy jöttek ki a templomból, hogy a prédikációból egyetlen mondat, még tartalmilag sem maradt bennük: mi ennek az oka? Az orvostól jött egy megjegyzés, amely talán választ is jelenthet: „Miért kell hosszabban elmondani azt, amit a Bibliából felolvasnak? Azt már hallottuk, megértettük. A teológián nem tanulnak lélektant? Hát nem látják, hogy az embereket nem érdekli az, amit így mondanak, s az érdektelenségüket úgy juttatják kifejezésre, hogy alszanak?” Struccpolitika volna részünkről azt állítani, hogy ilyen nem létezik. Később az egyik férfi mellém szegődött, s azt mondta: ,,Tudja, nekünk nehezünkre esik a beszéd, mert félünk, hogy nem tudjuk jól kifejezni magunkat.” Van ilyen is; de a Kolping-család főnöke hozzászólt, mert abban a közösségben Jehova tanúi problémát jelentenek. Ha az igehirdetés tekintettel lett volna erre a közösséget foglalkoztató problémára, érveket adott volna a katolikus hitükben való megerősödésre, vajon akkor is ilyen némaságba burkolóztak volna egytől egyig? Ezt nem feltételezem, mert ez élményt jelentett volna számukra.

* * *

A jelenség különben is megérdemli, hogy nagyon komolyan elemezzük: milyen okok sorakoztathatók fel úgy az egyik, mint a másik oldalon, illetve terhére?

A papok részéről három főbenjáró hibát látok:

1) Felületes készülés, amely megnyilvánul abban, hogy a pap az évek során szert tesz egy úgynevezett ájtatos szókészletre, s elhiteti magával, hogy könnyen tud prédikálni. Mivel beszédeit nem írja le, észre sem veszi, hogy minden beszédében ugyanazt az ájtatos szókészletet forgatja. A hívek megszokják és unják. Ezért alszanak. Ez a hozzáállás Isten népének leértékelését is jelenti. Az igehirdető feladata az is, hogy beszédei révén vallási igényeket fakasszon hívei lelkében.

2) Sokan olvassák a beszédüket elejétől végig. A hívek lelkében ez a gyakorlat úgy tükröződik, hogy a pap nem az általa megélt, énjévé vált dolgokat adja elő, hanem egy tant, amelyhez kevés köze van. Különösen áll ez a posztkommunista országokban élő hívekre, akiket a gyűlésekre emlékeztet. Fiatal papok esetében nem zárom ki a szellemi restséget sem, hiszen a memória tekintetében náluk még probléma nem adódhat. Magyarázkodni lehet; viszont bárki megkérdez pl. a közérzetem felől, nem szorulok arra, hogy jegyzetekből olvassam fel a kérdésre várt feleletet, mert olyan dolgok felől kell nyilatkoznom, amiket személyesen megéltem. Ha a prédikációban megélt tényeket öntünk formába, arról kell tudnia szabadon beszélni egy főiskolát végzett embernek.

Ami pedig a prédikációk leírását illeti, hadd idézzem egykori biblikus professzorunkat, dr. Faragó Ferencet, aki mint tanár is, de mint hitszónok is kiváló ember volt. Ő mondotta: az első tíz évben minden beszédedet írd le szóról szóra, s ha jól akarsz beszélni, akkor továbbra is ezt tedd.

Beszédét a pap ne méretezze túl rövidre, de túlságosan hosszúra se. Már csak ezért is helyes mindig leírni, mert így nem veszítjük el időérzékünket. A beszéd készítése előtt mindig tisztázza: mit akarok megértetni, tanítani a híveimnek, de magamnak is. Utána fogalmazza meg a pontokat, gondolja át, hogy az egyes pontokba mi tartozik bele, s amikor így körvonalazódott mondanivalója, szülje meg a bevezetést, mert a bevezetés dönti el, hogy a hallgatóságnál pozitív vagy negatív hatást vált ki. A bevezető ne legyen túlméretezett, de olyan legyen, mint egy opera nyitánya. Sejteti, hogy mit kapunk a zeneműben, de csak sejteti. A befejezés ne legyen sablonos. Fogalmazza meg röviden, érthetően azt, amit magukkal visznek a hívek.

3) A mód, ahogyan beszél a hitszónok, szintén nagyon fontos. A hívek megérzik, hogy a papnak örömet jelent-e a természetfölötti valóságokkal foglalkozni, bennük él-e. Ha ez a belső öröm és élmény nem ragyog át egész lényén, beszéde hatás nélkül marad. Az Üdvözítőnek az evangéliumokban megörökített beszédeit érdemes ilyen szempontból is átelmélkedni és tanulmányozni, mert azokból kibontakozik az akkori ember minden életkérdése, élethelyzete. Örök érvényű válaszait a mindennapok világából kiindulva fogalmazta meg, egyszerű természetességgel. Isten népének ma is alapvető igénye: az evangéliumi üzenetnek van-e köze az én mindennapi életemhez? Találok-e benne mindennapi gondjaimra olyan választ, amely sikeres emberi életet ígér? Erre az igényre csak úgy tudunk érdemi választ adni, ha egyházunk útmutatását követjük: „Az egyháznak . . . szüntelenül vizsgálnia és az evangélium fényénél értelmeznie kell az idők jeleit.” (GS 4.) Tehát ismernünk kell a világot, amelyhez küldetésünk szól. Az Újszövetségbe bekerült apostoli levelek bizonyítják, hogy az apostolok jól ismerték világukat. Ugyanakkor törekedtek minél hitelesebben megélni azt, amit hirdettek, és fenntartás nélkül vetették be magukat a munkába, amelynek lényegi tartalmát így fogalmazták meg: „Mi pedig majd az imádságnak és az ige szolgálatának szenteljük magunkat.” (ApCsel 6,4)

* * *

Ha az evangelizálás helyzetéről valós képet akarunk alkotni egyházmegyénkben, elengedhetetlen feladatnak látom, hogy felmérjük: az apostolok által ilyetén megfogalmazott munkastílus miként szövődik ki a lelkipásztorkodó papság életén.

Azt írtam fentebb, hogy az apostolok ismerték a világot, amelyben dolgoztak. Ismerték, de hitelvi és erkölcsi kérdésekben alkuba nem bocsátkoztak még azon a címen sem, hogy a magas követelménytől sokan visszarettennek. Elvi engedmények árán senkit sem akartak megnyerni a kereszténységnek. Ugyanakkor nem voltak merevek. Példa rá az apostoli zsinat.

Az apostoli korban még nem voltak egyházi struktúrák. Ma vannak: plébánia, kerület, egyházmegye, érseki tartomány, püspökkari konferencia. A hivatalok adnak egyfajta keretet, és diktálnak egyfajta tennivalót. Ezeket a tennivalókat el kell végezni; de ha csak annyit végzünk, amit a hivatal jó működése megkíván, evangelizációs feladatunkat még nem teljesítettük. A struktúrákba életet, természetfölötti életáramot kell bevinnünk az Üdvözítő útmutatásának szellemében: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a családatyához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” (Mt 13,52)

Honnan vigyünk életet?

            – A lelkipásztorok a magukéból.

            – Az adott plébánián létező értékekből. Arra gondolok, hogy mérjük fel az egyes egyházközségekben létező tiszteletreméltó hagyományokat. Találunk olyanokat, amelyeket érdemes majd népszerűsíteni akár egész egyházmegyénkben is.

A világiak apostolkodásáról szóló zsinati okmány (a 2. fejezet 6. pontjában) megállapítja, hogy az ige és a szentségek szolgálata elsősorban a szolgálati papságot illeti meg, de „nagyon jelentős betöltendő szerep jut benne a világiaknak is, hogy munkatársai legyenek az igazságnak (3Jn 8).” Tehát világos, hogy igehirdetői feladataik vannak. Hol? 

            – a családban

            – a munkakörben

            – a baráti körben

            – a hitbuzgalmi közösségben,

            – s nem utolsósorban az egyházközségben.

* * *

Melyek az evangélizálás formái?

I. A kimondott igehirdetés, mely a szentmisében történik, legyen korszerű, tehát a mai ember problémáihoz szóljon. Legyen tekintettel a hallgatóság összetételére, kerülje a harsogó üres pátoszt, törekedjen olyan közvetlenségre, hogy minden jelenlevő megszólítva érezze magát. A másoktól átvett szép gondolatokat csak akkor adja tovább, ha átimádkozta, és lelkén átvezette.

A szentségek kiszolgáltatása is alkalom az igehirdetésre. Legyen az alkalomhoz szabott, s a szent cselekményben részt vevőkhöz szóljon.

II. A keresztelés előtti megbeszélés tapasztalatom szerint nagy áldás. Főleg az első gyermek érkezésekor, mert a lelkipásztor látja, hogy mennyire megváltoznak a fiatalok ezzel a nagy eseménnyel gazdagodva: „Édesapa, édesanya lettem.” Nagyon szívesen hallgatják, és fog is rajtuk, ha gyakorlati konkrét válaszokat kapnak arra nézve, hogyan is kell már a kisded korban elkezdeni a keresztény nevelést.

III. A jegyesoktatás ne hittanvizsga legyen; viszont úgy gondolom, hogy az alapvető dolgok precíz ismeretét meg kell követelni. Hány megbeszélés előzze meg a házasságkötést? Ezt a lelkipásztor okossága döntse el, de minden esetben egynél több legyen. A házassággal a fiatalok élete új szakaszba megy át. Tele vannak szorongással, mert szeretnék, hogy szép, sikeres legyen, és egymás életét boldoggá tegyék. Ha a bennük élő kérdésekre kapnak választ a felkészítőben, szívesen hallgatják, kérdésekkel is előjönnek, és hálásak a beszélgetésért.

IV. Temetések alkalmával irányelvként vehetjük: 

– Az igazat kell mondanunk mindig, de kellő tapintattal.

– Ha a beszédnek a halott személyéhez kötődő vonatkozásai vannak, ez azért is jó, mert az örök igazságok befogadására is készségesebbé teszi a jelenlevőket.

– Különösen vegyes helyen ismételten kérik a búcsúztatót, s felkínálják a névsort, akiktől, úgymond, búcsúzik a halott. A halott persze már nem búcsúzik senkitől. Mi, a végtisztesség-adáson részt vevők búcsúzunk. Ezt a sok kellemetlenséget magában rejtő kérdést le lehet szerelni azzal, hogy a temetési szertartást végző pap akár a háznál, akár a ravatalozóban végzett szertartás végén vagy a temetőben a sírnál alkalmas időben felkéri a gyászolókat és a jelenlevőket a búcsúzásra, amely a következőképp történhet: a pap bevezető szavai, amelyekben búcsúzásra szólít fel mindenkit, 1–2 perces csendet tartanak, és utána elmondják közösen a miatyánkot vagy a hiszekegyet.

* * *

Nagyon fontos volna, hogy az itt leírtakhoz a világiak is hozzáadják a maguk tapasztalatait, meglátásait, elvárásait. Ezért itt most néhány kérdést teszek fel a világi hívek számára.

1) Érdemes-e vasárnapról vasárnapra elmenniük a szentmisére? A férfiaknak megéri-e megborotválkozni, ünneplőbe öltözni csak azért, hogy a szentmisén vehessenek részt? Mit nyújt a szentmise az Ön számára? Mit nyújt a prédikáció az Ön számára? Érzi-e, hogy lelkipásztora megszólította, és mintegy párbeszédet folytat Önnel a szentbeszédben? Választ kap-e gondjaira, kérdéseire, és útravalót a következő hétre? Hogyan szokta hallgatni a prédikációt?

2) A világiak hogyan látják: mit kellene tenni, hogy az igehirdetés hatékonyabb, személyre szólóbb legyen, jobban közösségépítővé váljék, olyan része legyen a szentmisének, amely vonz a templomba? Élettémákat világít-e meg beszédében a lelkipásztor az evangélium fényénél? A beszéd nyomán érzi-e, hogy az evangéliumnak köze van a mindennapi életéhez? Milyen konkrét elvárásaik vannak lelkipásztoraikkal szemben?

* * *

Végül kedves paptestvéreim figyelmébe szeretném ajánlani: az egyházi év adta lehetőségeket nagyon használjuk ki, és tegyük változatossá ezt a híveink számára annyira örömtelen életet. A nagy ünnepeket megelőző szent időkben együtt készüljünk velük, és a jó édesanya körültekintő gondosságával törekedjünk ünnepi élményt nyújtani az egyházközség családjának. Minden lelkipásztor legyen tudatában, hogy a liturgián keresztül emeli híveit a hétköznapok világából Isten boldog világába, ha ezzel a tudatos meggyőződéssel végzi. A szent cselekményeken keresztül avatja a láthatatlan Istennek való találkozás színhelyévé a templomot, ahonnan ezzel az élménnyel távoznak majd az emberek.

FIGYELŐ

Szabó Ferenc

II. JÁNOS PÁL PÁPA PÁRIZSBAN

1997. augusztus 21–24.

Megszoktuk már, hogy a ,,laikus” vagy egyházellenes világsajtó az utóbbi években nem számol be tárgyilagosan a pápa sokszor világtörténeti jelentőségű útjairól, hanem inkább csak mellékes epizódokat emel ki, merényletkísérleteket szellőztet, kis kontesztáló csoportokról ad számot, vagy a látogatás költségeiről beszél . . . Utólag aztán kénytelen-kelletlen beismeri, hogy lám, Wojtyla pápa ismét meghódította a közönséget. Persze hozzáteszik már a kezdetek óta: ,,a taps az énekesnek, nem pedig az éneknek szól.” Vagyis: ha a lengyel pápa személyes varázsával ki is vívja a tömegek rokonszenvét, erkölcsi tanítását távolról sem követik a tömegek.

A szentatya most hatodszor látogatott Franciaországba, másodszor Párizsba, az ifjúsági világtalálkozó alkalmával. A rangos francia napilap, a Le Monde (heti kiadás, 1997. augusztus 23.) a pápa útja elé szánt cikkekben meglehetősen kritikusan ír az ifjúsági találkozó előkészületeiről és a várható sikerekről. Már előzőleg kritikák hangzottak el protestáns részről, hogy éppen a Szent Bertalan-éj évfordulóját választották a látogatás egyik fontos eseménye, az augusztus 23-i virrasztás és a 24-i pápai ünnepi mise időpontjául. Valójában erre nem is gondoltak a szervezők, egyszerűen egy nyári hétvégére tervezték a pápai utat.

A napilap egyik cikke arról ír, hogy a francia püspöki karnak csak nagy ,,bevetéssel” sikerült összetoboroznia 100 000 francia fiatalt. Mert hát a fiatalok jobban szeretik az összejöveteleket és zarándoklatokat, mint a vasárnapi miséket. Taizé, Chartres, Assisi az elmúlt években ilyen összejövetelek színhelye volt, és nemcsak katolikusok, hívők jöttek a találkozókra, hanem más vallásúak és nem hívők is. ,,A fiatalok elhagyják a templomokat, de látogatják az összejöveteleket és a zarándoklatokat. A 18–24 éves katolikus fiataloknak csak két százaléka jár vasárnapi misére. Ugyanakkor egyre többen vesznek részt zarándoklatokon. Pl. 1991-ben mintegy ezer egyetemi hallgató jött el Párizsból és környékéről a chartres-i zarándoklatra, ebben az évben már hatezren voltak. 1994-ben Lourdes-ba 51 000 fiatal zarándokolt, 1996-ban már 62 000. Évente mintegy százezer fiatal keresi fel Taizét.”

A másik cikkíró, a lap vallási rovatának a vezetője, H. Tincq felveti a kérdést: Vajon II. János Pál ,,világméretű ambícióinak és stratégiájának” milyen távlatai vannak? A pápai szolgálata vége felé közeledő II. János Pálnak (aki 1998 májusában XII. Pius pápaságának időtartamát is túlszárnyalja), nem a párizsi ifjúsági világtalálkozó az utolsó ,,szeszélye”, de ,,a legjobban összefoglalja ambícióit és világméretű stratégiájának kétértelműségeit”. Ez a pápa, akiből a média ,,sztárt csinált”, a kereszténység jövője geopolitikai vízióját hármas alapra helyezi: önazonosság – láthatóság – kommunió. Önazonosság (identité): a II. vatikáni zsinaton az újítók megnyitották az egyházat a modernség felé. Egy bizonyos ingadozás után Wojtyla pápa visszaadta a bizalmat és a tekintélyt a katolicizmusnak. – Láthatóság (visibilité): másfélszáz országot meglátogatott, restaurálta a magabiztos katolicizmust. – Kommunió: ez a besorolhatatlan pápa eltörölte a határokat konzervatívok és progresszisták között saját egyházán belül is. Mindenki nem halad ugyan egyazon ütemben, de a megosztottságok elcsitultak.

,,A párizsi világtalálkozó tehát e hármas ambíciónak az apoteózisa lesz” – folytatja a Le Monde újságírója. Ha ezt nem is mondják ki, tulajdonképpen az egész katolikus ifjúság hivatalos a találkozóra. Minden eszközt megragadtak, hogy biztosítsák a láthatóság maximumát. Végül a fegyelem is biztosítva: a francia katolicizmus minden élő ereje részt vett az előkészületekben: egyházmegyei szinódusok, összejövetelek és zarándoklatok. Az egyszerre szolidáris és pluralista katolicizmus vesz részt a párizsi világtalálkozón.

De minden erőfeszítés ellenére – folytatja a cikkíró – az ökumenikus és vallásközi dimenzió gyakorlatilag hiányzik a többkultúrájú és többvallású Franciaország fővárosában megrendezett világtalálkozón. Mindez kapcsolatos a római centralizáló tendenciával, amely arra indította a pápát, hogy programot adjon a harmadik évezredbe lépő kereszténységnek a 2000. jubileumi év előkészületi állomásaihoz anélkül, hogy a nem katolikus keresztényekkel összehangolta volna terveit.

Ezután Tincq még azzal is csipkelődik augusztus 18-án írt cikkében, hogy – mint mindig – Párizsba is az ,,ortodox” (értsd: konzervatív) közösségeket, szervezeteket mozgósítják: Opus Dei, karizmatikusok, újkatekumenek, Comunione e liberazione, fokoláré. „Hála nemzetközi hálózataiknak és Róma támogatásának, mindig ezek a csoportok a hangadók az ilyen összejöveteleken . . .”

De a kritikus újságíró elismeri: II. János Pál világméretű stratégiájának vannak érvei. Ezekről meggyőződhettünk akkor, amikor harcolt az emberi jogokért a volt kommunista rendszerekben és bizonyos más diktatúráktól sújtott országokban. Az ő érdeme, hogy most Párizsban jelen lesznek algériai, iráni, kubai vagy albán fiatalok, hogy találkoznak a harmadik világból, a háború és a nyomor által megtépázott országokból érkező fiatalok a nyugati hívőkkel és keresztényekkel. (Ne feledjük, hogy 2000-ben a déli félteke hívei a katolicizmus 70 százalékát alkotják.)

Ezután Tincq ismét csak – az általa pozitívnak ítélt mozzanatokkal szemben – a jelenlegi pápaság árnyoldalait emlegeti: az ökumenikus párbeszéd megtorpanása, Róma centralizáló törekvése, bizonyos merevség egyházfegyelmi és tanbeli kérdésekben, a hivatások csökkenése – bizonyos látványos ifjúsági megmozdulások ellenére. Problémát jelent a hit átadása az új nemzedéknek, amelynek összetétele egyáltalán nem egységes. Egy világtalálkozó csak lökést adhat, de nem pótolhatja a hitre nevelés hosszú, kellő pedagógiai érzékkel végzett folyamatát.

Ezt az utóbbi megállapítást senki se vonhatja kétségbe. Azt is aláírhatjuk, amit Tincq hozzáfűz: az egyház nem elégedhet meg azzal, hogy megismétli a hagyományos normákat, hanem válaszolnia kell a kor kihívásaira, a pluralista társadalom kérdéseire az élet értelmét, az erkölcs és a hit újfajta megközelítését illetően. A kereszténység maga is egyre inkább differenciálódik: a katolicizmusnak az egymástól távol álló kultúrákban és a nyugati szekularizált világban egyaránt keresnie kell a modernséggel való kompromisszumot.

Anélkül, hogy a francia újságíró sarkított (és néha torzító) helyzetleírását mérlegelnénk, állításait megrostálnánk, csak pár megjegyzést teszünk. A felvetett problémáknak tudatában van II. János Pál pápa is, amint ezt apostoli útjai során elmondott beszédei vagy újabb enciklikái tanúsítják. Most Párizsban – immár tizenkét évvel ezelőtt megkezdett útjuk újabb állomásán – a fiatalok (a pápa vezetésével) kölcsönösen megerősíthették akaratukat egy új, testvéribb és békésebb világ építésére. Bár sokan megtapasztalják a szenvedést, a testvérgyilkos háborúkat, a szegénységet és a munkanélküliség miatti létbizonytalanságot, mégis tudják, hogy a boldogulás és a boldogság útja olyan testvéri társadalom építése, ahol tiszteletben tartják az emberi méltóságot. A pápa arról elmélkedett a fiatalokkal, hogy egyedül a Mester, Krisztus adhat választ a lét végső kérdéseire, egyedül a meghalt és Feltámadt Krisztus a reménység jele világunkban.

* * *

Magáról az ifjúsági világtalálkozóról és a szentatya programjáról részletesen beszámolt a Vatikáni Rádió és a Magyar Kurír (ahonnan más lapok is átvették a tájékoztatókat). Itt most csak a legfontosabb mozzanatokra emlékeztetek.

Augusztus 22-én délelőtt a Notre Dame-székesegyházban boldoggá avatta Frédéric Ozanam XIX. századi világi értelmiségit. Látogatást tett Lejeune professzor sírjánál, akit kevéssel halála előtt a Pápai Életvédő Akadémia elnökének nevezett ki. Megemlékezett a Szent Bertalan-éj fájdalmas tömegmészárlásáról: ,,A keresztények olyan tetteket hajtottak végre, amelyeket elítél az Evangélium. Ha felidézem a múltat, ezt azért teszem, mert a múlt elhajlásainak elismerése bátor tett, amely hozzásegít minket hitünk megerősítéséhez, ráébreszt bennünket napjaink kísértéseire, és arra késztet, hogy szembenézzünk velük.” A pápa még hangsúlyozta, hogy csak a kölcsönös megbocsátás vezethet a termékeny párbeszédhez. Augusztus 24-én, vasárnap, a longchamp-i lóversenytéren egymillió hívő előtt mutatta be a találkozót lezáró ünnepi szentmisét. (Itt emlékeztetünk arra, hogy két évvel ezelőtt Manilában, az ifjúsági világtalálkozón négymillió hívő vett részt szentmiséjén!) A mise végén bejelentette, hogy október 19-én, a missziós vasárnapon egyházdoktorrá nyilvánítja a 100 évvel ezelőtt elhunyt kármelita apácát, Lisieux-i Szent Terézt. Ő lesz a harmadik női egyháztanító Avilai Szent Teréz és Sziénai Szent Katalin után.

II. János Pál a La Croix c. katolikus napilapnak adott nyilatkozatában tömören így jellemezte párizsi apostoli látogatását: A fiatalok, akiknek képviselőivel találkozik, ,,mindig hordoznak magukban életeszményt, és szomjúhozzák a boldogságot. Elkötelezettségük és lelkesedésük révén arra emlékeztetnek bennünket, hogy az élet nem lehet egyszerűen a gazdagság, a jólét és a dicsőség keresése. Mélyebb vágyakozást mutatnak nekünk a belső élet és az ajtónkon kopogtató Krisztus után.”

Dolhai Lajos

A II. EURÓPAI ÖKUMENIKUS TALÁLKOZÓ

A második európai ökumenikus találkozó, amelyet Európa valamennyi országának és keresztény egyházának részvételével Grazban rendeztek, 1997. június 23–29-ig tartott. Jelmondata: „Megbékélés – Isten adománya és új élet forrása.” A két főrendező: az Európai Egyházak Konferenciája (KEK), amely az európai protestáns és ortodox egyházak ökumenikus szervezete, és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE), amely az európai katolikus egyházak együttműködését szervezi.

A katolikus egyház – az idők jeleire figyelve – a II. vatikáni zsinat után kapcsolódott be az ökumenikus mozgalomba. A keresztények egységéért fáradozó mozgalom azóta új lendületet kapott, és élő valóság napjainkban is. Az ökumenikus párbeszéd jelenleg négy szinten is megnyilvánul az egyházak között. Számunkra a helyi és az országos-nemzeti szintű ökumené a legismertebb. Az ökumené jövője szempontjából kiemelten fontos az Egyházak Világtanácsa és a Vatikáni Egységtanács közötti dialógus és együttműködés. A legújabb, erősödőben lévő forma a regionális-kontinentális jellegű ökumené, amelynek kiemelt eseménye volt a grazi találkozó. Az elsőt öt évvel ezelőtt Bázelben rendezték.

Az első, bázeli találkozó jelentősége az volt, hogy a reformáció óta először jöttek össze közös tanácskozásra és közös imádságra – Albánia kivételével – az összes európai ország majd mindegyik egyházának küldöttei. A meghívólevél szerint a mostani találkozó célja az volt, hogy közös tanúságtétel jegyében tudatosítsa azokat a mélyreható és sokrétű változásokat, amelyek gazdasági, politikai és vallási területen 1989 óta Európában bekövetkeztek.

 A találkozó nagyságát és jelentőségét mutatja, hogy a szavazati joggal is rendelkező hivatalos meghívottak és küldöttek száma 700 volt. Magyarországot hivatalosan mint küldöttek huszonnégyen képviselték a gyűlésen, a tizennégy tagú katolikus küldöttséget Seregély István egri érsek, az MKPK elnöke vezette. Az előkészületi munkákat és a részvételt Ladocsi Gáspár tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar Ökumenikus Bizottságának vezetője koordinálta. A magyarországi nem katolikus keresztény közösségek a Magyar Egyházak Ökumenikus Tanácsa szervezésében vettek részt a találkozón.

A grazi találkozón 150 különböző keresztény egyház és felekezet nevében, 45 országból mintegy 10 000-en* vettek részt. A nyugat-európai országokból 3655-en regisztráltatták magukat, a közép-kelet-európai országokból pedig 5505 vendég érkezett. Legtöbben Németországból érkeztek (1231), azután Romániából (1216), Ausztriából (1110), Olaszországból (920) vettek részt jelentős számban, hivatalos szervezésben különböző felekezetű keresztények. A résztvevők 81%-a laikus volt, 53%-a nő, a katolikusok 4519, a protestánsok 1881, az ortodoxok pedig 932 fővel képviseltették magukat. Más földrészek képviselői is megjelentek.

A találkozó „maradandó gyümölcse” az a három dokumentum, amelyet szekcióüléseken dolgoztak ki, és az utolsó plenáris ülésen a küldöttek megszavaztak: 1. Üzenet Európa egyházaihoz és polgáraihoz, 2. Munkadokumentum, illetve „bázisszöveg” ökumenikus teológiai kérdésekről, 3. Ajánlások az egyházak ökumenikus tevékenységéhez.

Az ökumenikus munkához adott „ajánlásokat” szavazás nélkül fogadta el a plenáris ülés, és ajánlotta a különböző egyházak figyelmébe. Az ajánlásokat a találkozó hat fő témáját tárgyaló különböző munkabizottságok terjesztették elő, a következő témakörökben: 1. Az egyházak közötti látható egység keresése; 2. Párbeszéd a vallásokkal és kultúrákkal; 3. Küzdelem a társadalmi igazságosságért, mindenekelőtt a szegénység, a kiközösítés és a hátrányos megkülönböztetés ellen; 4. Törekvés a népeken belüli és népek közötti megbékélésre; 5. Újfajta ökológiai felelősségtudat kialakítása, különös tekintettel a következő nemzedékekre; 6. Az anyagi javak igazságosabb elosztása más földrészekkel.

A legjelentősebb és legnagyobb dokumentum a „Keresztény tanúságtétel a kiengesztelődésről” című kis könyv, amely a témával kapcsolatos elvi, teológiai jellegű kérdéseket foglalja össze. Ezt a küldöttek meg is szavazták: a 490 szavazóból 454 szavazott igennel, 5 nemmel, és 31 volt a tartózkodók száma. „A kommunió nagy ünnepének” nevezi ez a dokumentum a grazi találkozót, de azért az ökumenizmus krisztológiai és szentháromságtani „gyökereinek” kifejtése után kijelenti, hogy keresztények megosztottsága Európában „méltatlan és taszító látvány”. Felhívja az európai keresztény egyházakat, hogy ismerjék el és vallják meg olyan egyéni és kollektív bűneiket, mint az antiszemitizmus, a nők hátrányos megkülönböztetése, az Európa-központúság, a szegényebb nemzetek kizsákmányolása és a környezetszennyezés. Ezeknek a „bűnöknek” a beismerése – állítja a dokumentum – az első lépés a kiengesztelődés utján. Az ökumenizmus jövője szempontjából elengedhetetlen továbbá, hogy „megszűnjék a prozelitizmus minden formája”, vagyis más felekezetek híveinek áttérítése saját hitünkre. Ezt főként az orosz ortodox egyházak képviselői szorgalmazták, mert véleményük szerint a politikai rendszerváltást követően Oroszországban, Ukrajnában és Fehér-Oroszországban „túl erőszakosan” terjeszkedik a katolikus egyház és jó néhány keresztény felekezet. Olasz javaslatra ajánlják, hogy január 17-e legyen Európában a zsidó–keresztény párbeszéd napja, ahogyan azt Olaszországban már most is minden évben megtartják. A környezetvédelemmel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy erősíteni kell az emberek között „az élet kultúráját”, és meg kell védelmezni a „teremtés épségét”.

A küldöttek az Európa egyházaihoz és polgáraihoz intézett üzenetet a plenáris ülésen is megvitatták és megszavazták (562 igen, 8 nem, 21 tartózkodás), és ezt az üzenetet a találkozót záró ökumenikus istentiszteleten fel is olvasták. A záróüzenetben az egyházak kijelentik: „Olyan Európát képzelünk el, ahol nincsenek különböző államok, állampolgárok, egyházak, első vagy másod rangú emberek, és ahol az európai emberek családja »egy nyelvet« beszél; egy olyan Európát, amely felelősségének tudatában nyitott más földrészek iránt is.” Ezért Európa keresztény egyházai elkötelezik magukat, többek között arra, hogy „szembeszegülnek a diszkrimináció minden fajtájával” saját területükön. Az európai egyházak felhívják a politikusok figyelmét arra, hogy „őrködjenek az emberi személy és az élet méltósága fölött, állítsák helyre a személy primátusát a gazdasági értékekkel szemben”. Nyomatékosan kérik a „konfliktusok erőszakmentes megoldását” és a „szegény nemzetek megfizethetetlen adósságainak elengedését a 2000. év előtt”.

A megbékélés és a kiengesztelődés volt a grazi találkozó fő témája. A szakértők szerint nem történt jelentős lépés és áttörés a megbékélés útján. Nemcsak azért, mert nem jött létre a régóta várt „egyházi csúcstalálkozó” II. János Pál pápa, I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka és II. Alekszij moszkvai pátriárka között. A sajtó első értékelése szerint az áhított egység érdekében „még sok türelemre van szükség”, a „dialógus folyamata lassulóban van”. Egyesek „fáradságos” és „gyötrelmes” ökumenizmusról beszélnek. Az egyik újságíró szerint szerencsére a hivatalos küldettek „kezdeti hidegségét” megszüntette a jelenlévő világi hívek lelkes ökumenizmusa. Ez mindenképpen pozitív jel, mert az „alulról” kiinduló ökumenizmus bátorítást jelent az egyházak vezetői számára, és új lendületet adhat a keresztény egységtörekvéseknek.

* A La Documentation catholique szerint majdnem 15 000 volt az összes résztvevők száma. Az összlétszámból 700 hivatalos meghívott és küldött, más 7-9 000 (?) pedig regisztráltatta magát. (Szerk.)

Vertse Márta

AZ ÖTVEN ÉVE FÜGGETLEN INDIA

„Sok évvel ezelőtt találkozót beszéltünk meg a sorssal: és íme, ma elérkezett a pillanat, hogy lerójuk tiszteletünket múltbeli elkötelezettségünk előtt.” Dzsaváharlál Nehru ezekkel a szavakkal hirdette ki India függetlenségét pontosan ötven évvel ezelőtt, 1947. augusztus 15-én. Ünnepélyes, de ugyanakkor óvatos szavaiban a születő Indiai Unió első kormányfője került bármiféle triumfalista kijelentést, mivel a britek távozása maga után vonta India felosztását is. Létrejött a hinduk lakta Indiai Unió, valamint tőle balra, illetve jobbra a muzulmán Nyugat- és Kelet-Pakisztán – ez utóbbi a mai Banglades. Az ország felosztását számos zavargás, véres összetűzés kísérte a két vallás követői között. A sorssal való találkozó óta eltelt ötven év során India két háborút vívott Pakisztánnal, egyet Kínával, számos véres helyi felkeléssel, súlyos belső feszültségekkel kellett szembenéznie, de továbbra is a világ legnépesebb demokráciája maradt.

I. India

A 3 287 263 négyzetkilométer, kontinens nagyságú területen fekvő India lakóinak száma 950 millió, a becslések szerint 2000-re eléri az egy milliárdot. Az ország hivatalos nyelve a hindi, de az angolt folyékonyan beszélik nemcsak a felsőbb osztályok tagjai, hanem általában az írni-olvasni tudók. A 25 szövetségi állam és a 7 szövetségi terület 15 regionális nyelvén kívül további 1652 nyelven és dialektusban érintkeznek. A kommunikáció megkönnyítésére jött létre az úgynevezett „hinglish”, a hindi és az angol nyelv keveréke.

A lakosság 82%-a hindu vallású, 12%-uk muzulmán, a keresztények mindössze 2,3%-ot tesznek ki (a katolikusok száma közel 17 millió), 2% a szikh vallás követője, míg 0,8%-uk buddhista. A hinduista vallás követői mintegy 20 millió istenséghez imádkoznak, és nagy többségükben az erőszakmentességet hirdetik. India, a mesés kincsek, a maharadzsák, az elefántok földje, vallási, kulturális, nyelvi és etnikai különbözőségeivel kaotikus állam, amelyben együtt él a kőkorszak és a XXI. század, a rendkívüli nyomor és a féktelen gazdagság, ahol a lakosságnak mindössze 52%-a tud írni-olvasni, és ahol – annak ellenére, hogy 1950-ben az alkotmány eltörölte – még mindig tovább él a kasztrendszer. Az árják által 3700 évvel ezelőtt bevezetett rendszer merev keretek közé szorítja a társadalom szervezetét. Minden kasztnak megvan a maga rítusa, szertartásai, ünnepe, étkezési szokása, öltözködési módja, hagyományos foglalkozási köre, mestersége. A legmagasabb csoportot a szent szövegek, a Védák ismerői, a papok, azaz bráhminok (bráhmanok) alkotják, akik Bráhma, vagyis a Teremtő szájából pattantak ki. A társadalmi ranglétra következő fokán állnak a harcosok, a ksatriják, akik a Teremtő karjaiból, a vaisják, azaz a földművesek, kézművesek, kereskedők az istenség combjából, végül a legalacsonyabb kaszt tagjai, a szolgák, vagyis a súdrák a lábából kerültek ki. A páriák, a rituális okokból tisztátalannak tartott érinthetetlenek képviselik a társadalom legalsóbb rétegeit, akik nem szerepelnek a kasztok hierarchiájában. Az 1950-es alkotmány bejegyzett kasztbeliekként tartja számon őket. A törvény előtt minden indiai egyenlő, ennek ellenére a kasztrendszer tovább él, és bonyolult módon behálózza az indiai társadalmat. Minden kaszt szabályok, tilalmak sorával védi saját „tisztaságát”, amelynek általában az a fokmérője, hogy tagjai kezéből elfogadhat-e vizet egy bráhmin. (Egyedüli kivétel a szent folyó, a Gangesz vize, amelyet bárki elfogadhat még a kaszton kívüliek kasztjának tagjaitól is.) Az európai gondolkodás számára áthatolhatatlannak tűnő kasztrendszer egyik furcsasága, hogy léteznek szegény bráhminok és gazdag érinthetetlenek is. A század első felében, Mahátmá Gandhi, az indiai nemzet atyja vezette népét a demokratikus változások felé. Éhségsztrájkkal elnyerte, hogy az érinthetetlenek, akiknek az „Isten gyermekei”, azaz a haridzsan nevet adta, a többi kaszt képviselőivel együtt szavazhassanak, hogy a hatalom struktúráiban a fensőbb és az alacsonyabb kasztok egyenlő státusszal rendelkezzenek. Bár a kasztrendszer törvényellenes, a gyakorlatban tovább él, és még ma is arra kötelezi a szülőket, hogy gyermekeiket már pár éves korukban eljegyezzék. A menyasszony hozományát is szigorú szabályok írják elő, és elviselhetetlenül nagy terhet rónak a szülőkre. Ez magyarázza, hogy a múltban gyakori volt az újszülött kislányok meggyilkolása. Ma a tehetősebbek megengedhetik maguknak, hogy orvosi vizsgálattal megállapítsák a magzat nemét, és – természetesen a törvény ellenére – adott esetben abortáljanak. Az erőszakmentességet hirdető hinduizmus hazájában könnyebb megölni egy még meg nem született vagy éppen világra jött életet, mint megszabadulni évezredek szokásaitól. Ez az égbekiáltó ellentét, a női magzatok elpusztításának terjedése, a sorsukra hagyott kislányok számának növekedése, általában a nők diszkriminációja arra késztette a közelmúltban az indiai püspöki konferenciát, hogy szeptember 8-át, Szűz Mária születésnapját a kislányoknak szenteljék. „Minden évben ezen a napon arra kívánunk emlékeztetni, hogy milyen nagy értéket jelent mind a világ, mind a társadalom számára, amikor az isteni Gondviselés akaratából kislányok születnek” – hangsúlyozták az ország főpásztorai.

India sokak számára még ma is mítosz. A hatvanas-hetvenes évek lázongó nyugati fiataljai, a virágfüzéres hippik ide menekültek fogyasztói társadalmaik álértékekre berendezkedett világából; a vietnami és minden háború elleni tüntetéseik, pacifizmusuk alapja a Gandhi által hirdetett erőszakmentesség, passzív ellenállás volt. Azt hitték, hogy problémáikra választ kaphatnak az indiai tanítómesterektől, a guruktól, az önuralomra nevelő jógától, holott sok esetben pusztán délibábot kergettek, mindössze beleestek a kábítószerrabságba, és India életük utolsó állomása lett.

Az indiai óriás a mítosszal szemben – számos országhoz hasonlóan – súlyos belső feszültségekkel küzd, amelyek főleg etnikai, vallási eredetűek. A jelenleg Indiához tartozó Dzsammu és Kasmír tartományra – amelynek lakói nagyrészt az iszlám követői –, Pakisztán is igény tart, és fegyverekkel támogatja a muzulmán felkelők harcát. Pandzsáb tartományban újból és újból fellángolnak a szikhek szeparatista törekvései. Az ország egységét és stabilitását leginkább a hindu többség és a több, mint 100 millió személyt kitevő muzulmán kisebbség közötti vallási villongások veszélyeztetik. A szélsőséges mozgalmak, a felekezetek közötti gyűlölködés, amely gyakran véres felkelésekbe és a kölcsönös erőszakba torkollnak, lassanként aláássák a köztársaság alapjait.

Pedig az ötven évvel ezelőtt kikiáltott függetlenség számára a „nagy lélek”, Mahátmá Gandhi „erőszakmentes” politikája készítette elő az utat, amely mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott India és az egész világ történelmében.

II. Mahátmá Gandh¹

A közvélemény általában csak annyit tud a modern India megalapítójáról, hogy fellázadt a brit gyarmatosítás ellen, visszautasítva az erőszak minden eszközét, bár ő maga egy évvel a függetlenség kikiáltása után merénylet áldozata lett. Sokan csodálattal tekintenek rá, mint minden olyan mitikus személyiségre, aki jót tett népe és az egész emberiség érdekében. Gandhi nem pusztán példamutató életével, lelkiségével, az erőszakmentesség hirdetésével gyakorol még ma is hatást napjaink nemzedékeire, hanem mindenekelőtt filozófiai és politikai örökségével, amelyet írásai révén hagyott az utókorra. Sokat és jól írt, egyszerű és tiszta stílusban, őszinte és közvetlen hangnemben. Ezért válhatott az indiai nép felszabadításának valódi kieszközlőjévé, ezért adhatta vissza honfitársainak büszkeségüket és méltóságukat. De Mahátmá Gandhi több, mint pusztán a modern India atyja. Döntő mértékben hozzájárult az erőszakmentesség elvének elmélyítéséhez, amelyet nemcsak mint filozófiai koncepciót, hanem mint a társadalmi és politikai cselekvés egyik konkrét módszerét mutatta be. Írásaival arra készteti az olvasóit, hogy vele együtt feltegyék az alapvető, történelmünkre és létünkre vonatkozó kérdéseket.

Ahhoz, hogy megismerhessük az igazságot, amelyet olyan nagy szenvedéllyel és türelemmel keresett, követnünk kell útvonalát, amelyen végighaladt, mint éles elméjű felfedező, tapasztalatgyűjtő, aki az emberek között élt, osztozott problémáikban és nyomorukban, félelem és kétségbeesés nélkül kereste a megoldást helyzetükre. Gandhi egész élete során mint az „igazság keresője” lépett fel. Önéletrajzi írásának címe: „Az igazságról szóló tapasztalataim története.” Az igazság, amelyet Gandhi felfed, relatív és töredékes: alaptörvénye, hogy az ember soha ne erőszakolja rá saját akaratát másokra, aranyszabálya pedig a kölcsönös tolerancia. Ennek a kölcsönös türelemnek a következményeként jöhet létre a legmélyebb értelemben vett filozófiai és vallási pluralizmus. Gandhi a nyitás és a megértés szellemében fogalmazza meg az erőszakmentesség elméletét és dolgozza ki gondolatmenetét. Írásait a hosszú élete során megismert különböző nyugati és keleti hatások szüntelen párbeszéde jellemzi.

Eszmevilága és tettei egyaránt a hindu filozófiából merítenek ihletet. A hinduizmus szent szövegeibe vetett hite olyan mély, hogy egész életén át folytonosan elmélkedik róluk, és társadalmi tevékenységében rájuk támaszkodik. Ennek ellenére Gandhi közel érzi magát a többi valláshoz is, és állítja, hogy a szeretet és igazság Istenét az egyes vallások szent szövegei tanulmányozása révén ismerte meg. Nyílt harcot folytatott mindenfajta vakbuzgó szemlélet ellen, amely az értelemre és lelkiismeretre való hagyatkozás nélkül elfogadja egy hagyományos vallás előírásit.

Mit jelentett Jézus Gandhi számára? Saját maga így vallott erről 1931 karácsonyán egy keresztény csoporthoz intézett beszédében: „A Hegyi Beszéd szerettette meg velem Jézust. Nem titkolom, hogy soha nem érdekelt a történelmi Jézus. Nem érdekel, ha valaki bebizonyítja, hogy a Jézus nevű férfi soha sem élt, és hogy az evangéliumi elbeszélések mindössze íróik képzeletének termékei. Ennek ellenére számomra továbbra is igaz lenne a Hegyi Beszéd. Ezért, ha elolvasom ennek a napnak (karácsonynak) az egész történetét, úgy tűnik, hogy a kereszténységet még meg kell élni. Valami meghatározhatatlanról van szó, amelyet nem lehet az embereknek prédikálni, amelyet nem lehet szájról szájra továbbadni, ami csak szívtől szívig hatolhat el. De a kereszténységet általában nem így értelmezik . . .

Bár azt énekeljük: »Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek«, ma nem valósult meg az Istent illető dicsőség, és nincs a földön béke. Ha a béke megvalósul, akkor már nem lesz többé szükség tüntetésekre, hanem visszatükröződik majd az egész életünkben is. Akkor elmondhatjuk majd, hogy Krisztus megszületett. Akkor majd nem gondolunk arra, hogy az év egy meghatározott napján született Krisztus, hanem hogy olyan eseményről van szó, amely szüntelenül megismétlődik, és mindenki életében végbemehet . . .”

A nyugati eszmeáramlatok közül Gandhi gondolatvilágára a legnagyobb hatást Lev Tolsztoj gyakorolta bölcs realizmusa és gyakorlati humanizmusa révén. „Tolsztoj – írta Gandhi – megerősítette a hitemet mindabban, amit csak homályosan ismertem. Dél-Afrikában szerzett tapasztalataim jól rámutatnak a passzív ellenállás és az erőszakmentesség közötti különbségre.” Tolsztoj „Az Isten országa bennetek van” című műve nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Gandhi elmélyítse Krisztus iránti szenvedélyes szeretetét, és megszilárdítsa az erőszakmentességbe vetett hitét. Gandhi gyakran hangoztatta, hogy Tolsztoj szellemi örököse, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ne forduljon más gondolkodók felé is. Ezek közül a legfontosabb John Ruskin angol, illetve Henry David Thoreau amerikai író befolyása. Közvetlenül a hindu hagyományokra támaszkodva – de az említett nyugati gondolkodók befolyásának hatására is – egyre inkább megszilárdul benne a szeretet erejéről, az igazsághoz való ragaszkodásról szóló elmélete, amelyet a „szatjágraha” szóban foglal össze.

Az igazság Gandhi számára az erőszakmentesség eszközével közelíthető meg. Az erőszakmentesség és az igazság ugyanis ugyanannak az éremnek a két oldala. Számára tehát nincs igazság erőszakmentesség nélkül. Az erőszakmentesség a legtoleránsabb módja annak, hogy a másik felé közelítsünk, aki eltérő módon keresi az igazságot. „Az erőszak – mondja Gandhi – soha nem juttatja győzelemre az igazságot.” „Minden erőszak nem más, mint a butaság, a tudatlanság és a tehetetlen düh megnyilvánulása” – teszi hozzá. Az erőszakmentesség azonban nem valósul meg önmagától. Mindenekelőtt az embernek le kell győznie halálfélelmét: az ember azért öl, mert nem akar meghalni. Ha megszabadulunk a halálfélelemtől, szabaddá válunk az erőszakkal szemben is. A szatjágraha az az erő és kitartás, amely az igazságból és a szeretetből születik. Az igazság megismerése csak a szeretet útján lehetséges. A szeretet a világ leghatalmasabb ereje, ugyanakkor a legalázatosabb, amit csak el lehet képzelni. A szeretet törvénye Gandhi számára annak az embernek a törvénye, aki győzedelmeskedik a gyűlölet és a brutális erő felett. A szeretet nem jellemgyengeség, nem a veszélytől való félelem, hanem a legerősebb erkölcsi ellenállás, olyan fegyver, amely lehetővé teszi, hogy küzdjünk saját uralkodásra törő ösztöneink és a külső akadályok ellen. Nem szerethetjük az igazságot, ha nem szeretjük testvéreinket. Az Isten és az emberiség iránti szeretet egymástól elválaszthatatlan, vagyis csak úgy szerethetjük Istent, ha az embereket is szeretjük. „Istent nem találom meg az emberiségen kívül – mondotta Gandhi –. Ha biztosan tudnám, hogy Istent megtalálom a Himaláján egy barlangban, akkor azonnal odamennék. De tudom, hogy Isten nem máshol van, hanem az emberiség szívében.”

Az igazság, amely szeretet és erőszakmentesség, egyben Isten neve. Gandhi szerint helyesebb azt állítani, hogy az igazság Isten, mintsem inkább a fordítottját, vagyis hogy Isten az igazság. Ez azt jelenti, hogy nem kell alávetnünk magunkat bármilyen vallási tanításnak, illetve feltétel nélkül engedelmeskednünk parancsolatainak. Gandhi az igazságban akarja szolgálni Istent, szabadon akarja értelmezni a szent írásokat, a saját maga által felfedezett igazság fényében. A hinduizmusba vetett hite nem indítja arra, hogy vallásának minden szent szövegét a priori elfogadja. 1920-ban ezt írja: „Ha felkérnének, hogy határozzam meg a hinduizmus dogmáját, egyszerűen azt mondanám, hogy ez nem más, mint az igazság keresése erőszakmentes eszközök által. Az is hindunak tekintheti magát, aki nem hisz Istenben.” Ugyanígy erőteljesen állítja, hogy az érinthetetlenség tana idegen a hinduizmustól. „Ha az érinthetetlenség része lenne a hinduizmus tanításának, nem tekinteném magam hindunak.” 1919-ben társadalmi reformot terjeszt elő az érinthetetlenség felszámolására. A kaszton kívüliekkel együtt él és osztozik a számukra fenntartott, alantasnak minősített munkákban. Nemcsak az angol iga alól kívánta felszabadítani népét, hanem a rá nehezedő rabszolgaság minden formája alól.

Mi él tovább Gandhi gondolatvilágából, és vannak-e mai követői?

Az elmúlt fél évszázadban Indiában Gandhi több szellemi örököse folytatta erőszakmentes tevékenységét, de mozgalmának jelenleg Indiában nincs karizmatikus vezetője. Az 1956-ban létrehozott Gandhi Békealapítvány az erőszakmentességre és a békére neveli a fiatalokat – elsősorban a falvakban –, illetve kutatóközpontként működik. A gandhizmus továbbvitelének legfontosabb alakja napjainkban Mahátmá unokája, Radzsmohan Gandhi, aki 1988-ban amerikai négerekkel együtt elhatározta, hogy megismétli a nagyapja által 1930-ban szervezett híres „sómenetelt”, hogy tiltakozzon a pandzsábi vérengzések ellen. Nagyapja életrajzát a közelmúltban jelentette meg Indiában „A Jó Csónakos” címmel.

Gandhi politikai gondolkodó volt, modern társadalmi reformátor, akinek befolyása ma is megváltoztatja az események kimenetelét. Eszmeisége, bár többezer éves hagyományban gyökerezik, napjainkban különösen is időszerű, hiszen az erőszakmentesség még távol áll a megvalósulástól. A történelem azonban igazolta Gandhi tanítását: a társadalmakat nem lehet erőszakkal irányítani, még kevésbé lehet nemzetek közötti konfliktusokat erőszakkal megoldani. Elérkezett a pillanat, hogy az emberiség tudatára ébredjen Mahátmá Gandhi igazságának: „A világ belefáradt a gyűlöletbe, az erőszak egyenlő az öngyilkossággal.”

III. India és a katolikusok

Alan de Lastic, Delhi érseke július 25-i keltezéssel lelkipásztori levelet intézett híveihez India függetlensége kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából. Az ország egyháza, csaknem 17 millió hívével, a nemzet integráns része – szögezi le a főpásztor. Feladatuk, hogy ma, sokkal inkább, mint valaha, a maga teljességében megéljék az evangéliumi üzenetet, bármilyen legyen is a szociális helyzetük. Az egyház, tagjai révén, rendkívül fontos szolgálatot tett és tesz a nemzet számára, különösen is az oktatás, az egészségügy, az élelmiszerellátás, az emberi fejlődés, a karitatív tevékenység, a szegények gondozása terén. Számos kiváló keresztény állampolgár járult hozzá a nemzet haladásához a honvédelemben, a közéletben és a közigazgatásban. Alan de Lastic érsek az elmúlt fél évszázad legfontosabb eredményei közül többek között azt emeli ki, hogy a különböző vallású, kultúrájú és nyelvű indiai nép egy és osztatlan nemzet maradt, és megőrizte demokratikus jellegét. A tudomány és az ipar területén az ország hatalmas léptekkel halad előre, annak ellenére, hogy a Harmadik Világ része. Az elmúlt 50 évben az írni-olvasni tudók száma 15%-ról 50%-ra emelkedett, az oktatási intézmények száma egyre nő, az ország élelmezése önellátó, a középosztály tagjainak száma a haladás következtében több, mint 200 millióra tehető.

A múltban elkövetett hibák közül Delhi érseke elsőnek a drasztikus társadalmi változásokat jelöli meg. Nőtt a szegénységküszöb alatt élők száma, akiknek nagy része a dalitok, az érinthetetlenek közé tartozik. Az iskolák számának növekedése ellenére sok gyermek nem részesül még elemi oktatásban sem. A nők hátrányos helyzetben vannak a férfiakkal szemben, az oktatás terén is. Ugyancsak égbekiáltó társadalmi jelenség a gyermekmunka, amely 20-30 millió gyermeket érint, 80%-uk a dalitok közül kerül ki. A külvárosi nyomornegyedek tovább nőnek, miközben a falu is elszegényedik. A nagyütemű népességszaporodás, a gyermekhalandóság továbbra is magas száma valójában a szegénység, a tudatlanság, a rosszultápláltság következménye, különösen is a nők körében. Teljesen elfogadhatatlan egy szabad, demokratikus nemzet számára – folytatja levelében Alan de Lastic delhi érsek –, hogy a kereszténységre áttért bejegyzett kasztbeliek, az érinthetetlenek, nem élhetnek a kasztjukat megillető kiváltságokkal vallási hovatartozásuk miatt. Terjed a korrupció, a gazdag, fogyasztói társadalmak modelljeinek követése. A fegyverkezésre továbbra is óriási összegeket költenek mind Indiában, mind Pakisztánban, ahelyett, hogy a szegénység enyhítésére törekednének.

Az indiai főpásztor a megvalósításra váró feladatok közül elsőként az általános, 14 éves korig terjedő iskolakötelezettséget emeli ki. Az ország nem tűrheti tovább, hogy gyermekek milliói dolgozzanak. Ha ezek a gyermekek tanulnának, sok munkahely felszabadulna a felnőttek számára. Az egészségügyi ellátás, a megfelelő táplálkozás biztosítása, a természeti erőforrások, ásványkincsek ésszerű felhasználása, a környezetvédelem, a vallási alapokon történő diszkrimináció megszüntetése, az emberi jogok biztosítása a legfontosabb feladat. Az indiai főpásztor az ország aranyjubileuma alkalmából végül Mária, India Nagyasszonya közbenjárásáért fohászkodik. Mária mennybevétele, amelynek liturgikus ünnepe egybeesik India függetlenségének kikiáltásával, Jézus Krisztus feltámadásának erejéről tanúskodik – írja Alan de Lastic érsek, Isten áldását kérve az indiai nemzetre, hogy megvalósíthassa a szeretet civilizációját.

Kalkuttai Teréz anya is üzenetben köszöntötte Koceril Raman Marayanan indiai államelnököt az ország függetlenségének 50. évfordulója alkalmából. Üzenetében, amelyet „minden indiai testvéréhez” írt, a Nobel-békedíjas rendalapító többek között megállapítja, hogy a család Isten értékes ajándéka India számára. Imával, szeretettel és áldozathozatallal óvjuk Isten ajándékát – írja Teréz anya, majd így folytatja: „Bárhová megyek Indiában, mindenütt imádkozó embereket látok. A gyermekek is imára kulcsolt kezekkel fordulnak Istenhez, és hallgatják szavát. India soha se veszítse el ezt a mély imádságos lelkületét, váljon szent országgá. Valódi függetlenségünk abban áll, hogy elismerjük Istentől való maradéktalan függőségünket, mert benne találjuk meg méltóságunkat és erőnket.”

  ¹ A Gandhiról szóló részhez a főforrás: Ramin Jahanbegloo: La vérité de Gandhi, Études, 1997. július–augusztus.

PAPOK ÉS SZERZETESEK A NÁCI HALÁLTÁBOROKBAN

A La Civiltà Cattolica 1997. augusztus 2-i számában figyelemre méltó cikket közölt a jezsuita Lorenzo Gilardi a náci lágerekbe elhurcolt katolikus papokról, szerzetesekről. A történész megjegyzi, hogy nagyon sokszor elhallgatják ezt a tényt, amikor a náci deportálásokról esik szó. 1995-ben, 1996-ban és az idén tavasszal mintegy fél tucat összejövetelt tartottak Észak-Olaszországban (Cremában, Milanóban, Torinóban) történész szakemberek és volt deportált papok. Ezeknek az összejöveteleknek az eredményeit ismerteti a szerző, akitől most átveszünk néhány általános adatot. (A cikk főleg az olasz papok helyzetét részletezi.)

A náci táborokba, főleg Dachauba, Európa különböző országaiból több, mint 5 500 papot/szerzetest deportáltak. A papok elhurcolása 1939. szeptember elsejével, Lengyelország hitleri megszállásával kezdődött. Ebben az időben a náci lágerekben már fogva tartottak német politikai disszidenseket, zsidókat, Jehova tanúit, cigányokat, homoszexuálisokat és „aszociálisnak” bélyegzett személyeket. Lengyelország elfoglalásával a katolikus papokat a deportálandók közé sorolták, mert a vezető réteghez tartoztak. A lengyel papokat a következő táborokba hurcolták: Sachsenhausen, Dachau, Flossenburg, Gusen, Mauthausen és még mások. Már 1940 elején a Szentszék tiltakozott Orsenigo nuncius és a német püspöki kar elnöke révén a Reich kormányánál, a náci táborokban fogva tartott német és lengyel papok megmentése érdekében. A Szentszék azt kérte, hogy a beteg papokat szentségekben részesíthessék, az elhunytakat ne hamvasszák el, az élők pedig breviáriumozhassanak és naponta misézhessenek. Később azt kérte a Szentszék, hogy valamennyi papot egy helyre gyűjtsék össze, illetve engedjék őket szabadon, engedjék meg nekik, hogy elhagyhassák a német területet. A kérésekre a Reich kormánya egy 1940. november 9-i levélben válaszolt (Roth, az egyházi ügyek minisztere írta alá). Közölte, hogy minden papot Dachauban gyűjtenek össze, könnyű munkát végeznek, naponta misézhetnek, de a paphalottakat ugyanúgy elhamvasztják, mint a többi foglyot. Egyéb kérelmeket nem teljesítettek.

Ettől kezdve tehát főleg Dachau lett a katolikus papok és más felekezethez tartó lelkészek gyűjtőhelye. (Zsidók nem kerültek közéjük.) Dachauba a hivatalos náci statisztikák szerint 2720 lelkészt deportáltak, ebből 2579 katolikus volt. Legtöbben voltak a lengyelek (1780). 1034 személy meghalt a táborban. Ténylegesen nemcsak Dachauban voltak papok, hanem más táborokban is maradtak: Mauthausenben, Bolzanóban, Gusenben. Ezt a náci regiszterekből meg lehet állapítani. (Egyes papok inkognitóban maradtak más táborokban, hogy vallásos-lelki támaszt nyújtsanak a foglyoknak.)

Dachau volt az első német láger: 1933. március 22-én nyitották meg, és 1945. április 29-én zárták be a szövetséges csapatok. A nácik „mintának” tekintették Dachaut a számos később létesített koncentrációs táborokhoz. Tulajdonképpen azért hozták létre kb. 5000 politikai fogoly befogadására, mert a börtönökben már nem volt hely az első rasszista törvények után. 1937-től kezdve aztán vittek oda „aszociálisnak” minősített személyeket és Jehova-tanúkat is. 1939 októberétől 1940 februárjáig a tábort bezárták újjáépítés miatt, és már mint koncentrációs tábort nyitották meg 1940. február derekán; továbbá itt képezték a lágerek őrzésére szánt SS-katonákat is. A Dachauban bevezetett szabályzatot és büntetési módokat aztán a többi táborban is alkalmazták. A vidéken gyógynövényeket termesztettek, a dachaui foglyok itt végezték a „könnyű” munkát. Valóban könnyebb volt, mint Mauthausen és Gusen kőbányáiban a kőfejtés. Így a katolikus és más lelkészek áthelyezése Dachauba a nácik részéről olyan gesztus volt, amely enyhíthette a politikai feszültséget a nácizmus és az egyházak között.

Kápolnai Iván

ÉSZREVÉTELEK
A NÉPPÁRT INDULÁSÁVAL KAPCSOLATBAN

(Távlatok 1997, 371–379)

A Kisgazdapárt nem 1947-ben, hanem az 1945. nov. 4-i nemzetgyűlési képviselő-választáskor szerzett 57%-os többséget (376. o.). Téves az a közlés is, hogy „a Kisgazdapárt az 1947. évi választások előtt egyezkedni akart a kommunistákkal 40–20–30 százalék alapján”, és természetesen tévedések az ezzel összefüggésben következő mondatok. Éppen az ellenkezője az igaz, és szintén nem 1947-ben, hanem 1945-ben!

A Kisgazdapárt ugyanis már az 1945. okt. 7-i budapesti községi választásokon váratlanul abszolút (50,54%-os) többséget kapott, s ez annyira megdöbbentette a kommunista párti vezetőket, hogy hatásukra a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Vorosilov marsall, közös listás nemzetgyűlési választást „javasolt” a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front négy pártjának részvételével, előre megállapított részesedési aránnyal: 40% a Kisgazdapárt, 25-25% a Magyar Kommunista Párt és Szociáldemokrata Párt, továbbá 10% a Nemzeti Parasztpárt. A tárgyalások folyamán a Kisgazdapártnak felajánlott részesedési arány 47,5%-ra emelkedett.

A Kisgazdapárt nagyválasztmánya azonban, Nagy Ferenc javaslatát követve, egyhangúlag elutasította a „közös listás” választás gondolatát. Ellene volt a Szociáldemokrata Párt nagy többsége is, és végül is a nyugati nagyhatalmak képviselőinek segítségével sikerült meghiúsítani Vorosilov elképzelését.

A Demokrata Néppárt nem indult önálló pártként az 1945. évi választásokon. Híveinek egy része a Kisgazdapártot, másik része a Polgári Demokrata Pártot támogatta. A Kisgazdapárt listáján öt személy neve szerepelt, akik politikai és világnézeti felfogásuk alapján a Demokrata Néppárthoz tartoztak. Bálint Sándor szegedi és Eckhardt Sándor budapesti egyetemi tanárok a nemzetgyűlés 1945. dec. 6-i ülésén bejelentették, hogy „törvényhozói munkájukat” a Demokrata Néppárt tagjaiként kívánják folytatni. Czupi Bálint, Hajdú Német Lajos és Horányi Tibor hivatalosan nem léptek át a Demokrata Néppártba, de a politikai és parlamenti küzdelemben egyértelműen a Néppárt célkitűzései mellett foglaltak állást. Hasonló magatartást tanúsítottak többen is, főleg a KALOT-népfőiskolát végzettek közül.

(Vö. Varga József: Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós? II. rész, 243–248. o.; a művet a Távlatok 1992/3. száma ismertette a 477–478. oldalakon.)

KULTÚRA  ÉS  ÉLET

Regéczi Ildikó

EGYSZERŰ  VALLÁSOSSÁG  ÉS  HITKERESÉS  CSEHOV  MŰVEIBEN

1.

A XIX. század második felében, az 1880–90-es évek Oroszországában ható eszmei áramlatokban egyrészt az individualizmus felerősödése, az individuum mindenhatóságának állítása tapasztalható, másrészt annak alárendelődése az igazság keresésében, hogy aztán rálelve az Abszurdtól áthatott szubjektum produkáljon szélsőségesen individuális létezést, de immár a hit szabadsága által. Az előbbi felfogás leginkább Nietzsche „tanain” keresztül terjedt, aki ebben az időben (de főképpen betegségének elhatalmasodása, az 1889-es eszméletvesztése után) divatos filozófusnak számított. Oroszországban a Nietzsche-művek sora lát napvilágot, sajnos azonban a fordítások hitelessége nyelvi szempontból sokszor megkérdőjelezhető, ami arra enged következtetni, hogy a műveltebb, németül eredetiben értő olvasórétegen túl, a nagyközönséghez filozófiája mégis csak „nagy vonalakban” jut el. Csehov nyelvtudása lehetővé tette Nietzsche mélyebb értését, biztonsággal azonban csak azt állíthatjuk, hogy Imigyen szóla Zarathustrá-t ismerte1. 1895-ben így ír A. Sz. Szuvorinhoz címzett levelében: „Olyan filozófussal, mint Nietzsche, szeretnék valahol egy vasúti kocsiban vagy egy hajón találkozni, és egy egész éjszakát beszélgetni. A filozófiáját, egyébként, nem tartom hosszú életűnek. Nincs  annyira meggyőző, mint amennyire bravúros.”2

Az egyén istenesülése kétségkívül a démonizmus megjelenési formája. Bergyajev „istenfélő démonizmusnak”3 nevezi, szerinte ugyanis Nietzschében (ahogyan Byronban is) élt az örökkévalóság iránti vágy: „Ilyen Ivan Karamazov, ilyenek az új korban sokan,  akik súlyos krízist élnek át, roskadoznak a még érthetetlen nehézség súlya alatt; az ő Isten ellen való lázadásuk nem az Isten iránt érzett metafizikai gyűlölet, és nem is a rossz végérvényes választása, ezek az emberek keresnek, az emberiség útját igyekeznek szabaddá tenni, az isteni lélek láthatatlanul és titokzatosan bennük lakozik, és a tudatuk hibái megbocsáttatnak nekik.”4 Bergyajev szembeállítja velük és Nietzschével Marxot, aki az ő szemében a „démoni individualizmus”5 megtestesítője. Marx filozófiájában – amit Bergyajev a Nagy Inkvizítor filozófiájával tart egyenértékűnek – az individuumnak a legcsekélyebb szerep jut, hiszen az emberiség egyetemes, személyes szabadság nélküli boldogsága csak az egyéniség semmibevevésével, megvetésével érhető el. A humanitás, az emberiesség kizárólagos princípiuma pedig a középúthoz, a pusztán vegetatív jóléthez vezet.

Bergyajevnél az individuum teljes szabadságának jelölője a jó és rossz közötti választás lehetősége, ami egyaránt vezethet az emberistenséghez (l. Nietzsche) és az Istenemberséghez6, ami az üdvösség útja, az az út, melyen a halandó az isteni célképzetbe simul, meghatározza rendeltetését. A korlátlan szabadság nála tehát szükséges feltétele annak, hogy az egyes a létezését hitelesíthesse. Bergyajev gondolatmenete a két évtizeddel korábbi eszmetörténeti hatásokra is reagál (mint pl. Nietzsche esetében), illetve a Lev Sesztovval7 folytatott polémiája is segít Sesztov századfordulós törekvései értelmezésekor. „Vitatkoztunk állandóan, más-más világnézetet vallottunk, de Sesztov kérdésfelvetését bizonyos szempontból közelinek is éreztem a magaméhoz” 8 – írja önéletrajzában Bergyajev. Gondolatrendszerük alapjaiban összeegyezhetetlen, a konklúzióban mégis hasonlóság mutatkozik. Az Isten abszolútumának elfogadása és az egyén szabadsága ugyanis Sesztov számára sem zárja ki egymást, sőt összekapcsolódik a kettő. De nála más tartalmat hordoz a szabadság fogalma, mint Bergyajevnél (a jó és a rossz kategóriái felett álló, ártatlan, bűnbeesés előtti állapot megélése). Az isteni erő azonban mindkét gondolkodónál felemeli az individuumot, lehetőségei végtelenségének tudatosításával, és nem semmisíti meg azt.

Sesztov véleménye ebben a témában leginkább S. Kierkegaard-éval egyezik meg: Az egyes a – Kierkegaard rendszerében ún. – vallási fázisban túljutott az általános bensővé tételén, így a fölé rendelődik,  annál magasabb rendűvé lesz. Az Abszurd dimenzióját érintő részletekben azonban Sesztov és Kierkegaard sokszor eltérő álláspontot képvisel. A különbségeket maga Sesztov tárja elénk Kirkegard i egzisztencialnaja filozofija [Kierkegaard és az egzisztencialista filozófia] című könyvében. Kierkegaard9 az első ember bűnbeesése következményének tartja a szellem által meghatározott és egyben az igazságra kevésbé fogékony létállapotot. Szerinte ugyanis az ártatlanság, a jó és a rossz megkülönböztetésének „nem tudása” egyben az emberi lélek éber állapotát jelentette. Az ártatlanság állapota Kierkegaard-nál egyben a szorongás, az irányultság nélküli, a Semmivel szemben érzett lelkiállapot, a szabadság valósága is, így interpretációjában az eredendő  bűn (ősbűn), az első ember eleste a Semmivel szembeni szorongás eredménye. Kierkegaard úgy véli, hogy felfogása teljesen összhangban áll a Biblia tanításával, mely szerint a lelket a tudás altatja el. Sesztov azonban polémikusan viszonyul állításához. Kierkegaard-nak az Abszurd felé irányuló szenvedélyes törekvése mögött is az ész kontrollját véli felfedezni. A Biblia szövegközelibb olvasata alapján kijelenti, hogy Kierkegaard-nak az ember lelki és szellemi meghatározottságával kapcsolatos megjegyzésein inkább a gnosztikusok hatása érezhető. A Bibliában  ugyanis nem találunk utalást arra vonatkozóan, hogy a kezdeti létállapotban az ember nem szellemileg, hanem lelkileg határozódna meg. A Biblia szerint – mondja Sesztov – a lélek „elalvása” és a szorongás a bűnbeesés után jelennek meg. Így magyarázható szerinte a kígyó szerepe a bűnbeesés történetében (amit Kierkegaard nem tud értelmezni) egy külső, de aktív kezdetként, ami szorongást kelt az emberben, elaltatja az emberi lelket, megbénítja az emberi akaratot. Az édeni állapot azért zárja ki a szorongást, mert a korlátozott lehetőségeket  nem ismeri (Isten számára minden lehetséges). A kígyó csábítása a mindent felölelő tudásra vonatkozott, és a kígyó hatalmában levő Semmi megismerésével járt.

Sesztov és Kierkegaard, a szorongás interpretálásával kapcsolatos véleménykülönbségük ellenére, magát a hitbeli állapotot hasonló fogalmakkal, helyesebben kontraverziókkal írják le. Egyaránt azt állítják, hogy a mindennapiság hatalmából  kilépni, új dimenzió felé mozdulni nem az ész10, hanem az Abszurd segítségével lehet. A filozófia  kezdete számukra nem a  rácsodálkozás, hanem a kétségbeesés (Sesztov gyakrabban használja a tragédia kifejezést, természetesen a szubjektum által átélt tragédiát értvén alatta). A spekulatív filozófia argumentációja, bizonyítékai és nyilvánvalóságai helyett Jób siralmával és átkaival, Ábrahám „semmin sem alapuló” hitével azonosulnak, bibliai kategóriákat használnak.

2.

Az általános földjéről elrugaszkodva már nincs értelme az emberi beszédnek11, a hallgatás és magány birodalma következik. Csehov feltűnően sokat foglalkozik e két jelenséggel. A magány mint alapvető létállapot jelenik meg műveiben,  a hallgatás pedig ironikus aspektusban kerül bemutatásra. Minderre leginkább Csehov drámái szolgálhatnak példaként, hiszen a műfaj természetéből adódóan (klasszikusan: dialógusra, kétoldalú kommunikációra épülő szöveg) a fenti sajátságok megléte (tehát az első számú konvenció hiánya) különös erővel hívja fel a figyelmet a művészi koncepcióra. A hallgatás, a szünet különböző funkciót tölt be Csehov drámáiban. A színpadi csend egyik változatában komikus szituáció váltja ki a hallgatást, de a késleltetett reakció által, a humoros aspektus mellett egy új minőség is megjelenik: az ironikus attitűd alkalmazhatósága tragikus színezetű lesz. Ilyen jelenet játszódik le például a Sirály első felvonásában, amikor Samrajev a moszkvai operabeli élményeit mondja el. Első jelentésében a szünet az általános zavar kifejezője (az adoma látszólag sehogy sem kapcsolódik az előzményhez, Samrajev megszólalása „kilóg” a társalgás kontextusából). Azonban a komikus effektus nyomán nincs általános nevetés. (Dorn: „Angyal szállt el felettünk.”12) Nem annyira a tapintat, mint inkább a döbbenet csendje telepszik a résztvevőkre, amit Samrajev bárdolatlansága, a vele „egy társalgásban levés” vált ki. A szünet, harmadrészt, a szituációból következő viselkedésformán túl a néző számára külön jelentést hordoz, bonyolultabb asszociációt hívhat elő: Samrajev történetében ugyanis moszkvai híresség és vidéki tehetség vetekedéséről van szó, a drámában pedig épp egy ezzel analóg helyzet körvonalazódik. (Hasonlóan „kínos hallgatás” követi Szoljonij szavait is a Három nővér-ben. [Versinyin: Csak az a furcsa, hogy az állomás húsz versztányira van a várostól. . . És senki sem tudja, miért. Szoljonij: Én tudom, hogy miért. Mindenki rátekint. Azért, mert hogyha közel lenne az állomás, akkor nem lenne messze. Ha pedig messze van, akkor nem lehet közel. Kínos hallgatás. 4,369.] Szoljonij zavarosnak tűnő beszéde valójában itt is a dráma központi problematikájához kapcsolódik: A nővérek utazásának  még nagyobb realitása lehetne, ha az állomás nem lenne messze.)

A szünetek többsége a szituáció megoldhatatlanságát, a tehetetlenséget, a verbális segítségnyújtás megtagadását vagy annak lehetetlenségét fejezi ki. Mint például a Sirály-ban, ahol nagy szerepe van a szerző instruálta szüneteknek a második felvonásban, amikor Szorin betegségéről esik szó, de a negyedik felvonás elején is, Mása és Medvegyenkó dialógusában. A legsúlyosabb, tragikus kijelentéseket Csehovnál törvényszerűen szünet követi. (A pauza szerepe némileg csökken utolsó darabjában, a Cseresznyéskert-ben, de még így is az „átlagot meghaladó” módon telítődik vele a szöveg.) A monológokba és dialógusokba ékelt csend, az elhallgatás az ismert dramaturgiai szerepen kívül13 más minőségben is jelen van. Jelölője a kétségbeesésnek, a rezignáció egyetlen lehetséges gesztusa. A Három nővér-ben Irina, a Ványa bácsi-ban Szonya beszél legnyíltabban a reményvesztettségről. A drámák záró képeiben viszont úgy látjuk, mintha Irina és Szonya is irracionális módon hinne. Mindkét jelenetben főszerepet játszik a szünet és valami halk zene: 

„Vojnyickij (ír) »Február 2-án 20 font olaj . . . Február 16-án ismét 20 font olaj . . . hajdinadara . . .«

Szünet – Csengő hallik

Marina   Elment.

Szünet

Szonya (visszajön, az asztalra állítja a gyertyát) Elment.

Vojnyickij   Huszonöt. . . (a számológépen kiszámította az összeget, beírja) Összesen . . . tizenöt . . . huszonöt. . .

Szonya leül és ír

Marina (ásít) Ó, mi szegény bűnösök. . .

Tyelegin lábujjhegyen bejön, leül az ajtónál, és halkan hangolja a gitárt”

(Ványa bácsi IV. felv. 4, 356–357. Makai Imre ford.)

„A zene mind halkabban és halkabban játszik; Kuligin vidáman, mosolyogva hozza a kalapot és kabátkát, Andrej a gyerekkocsit tolja, amelyben Bobik ül

Csebutikin (halkan énekel) Tarara bumtié. . . (Újságot olvas) Mindegy! Mindegy!

Olga   Csak tudnánk, miért, csak tudnánk, miért!

Függöny”

(Három nővér14, IV. felv. 4,427. Kosztolányi Dezső ford.)

Mintha transzcendentális remény töltené el a darab végén a szereplőket (Szonya zárszavára és a nővéreknek a fentebb idézett rész előtti megszólalására gondolok a drámából), de a csend, az elégikus hangulatot teremtő, fokozatosan halkuló zene a remélés reménytelenségét közvetíti. A szótlanság tehát itt nem a nem kommunikálható abszurd viszonyhoz tartozó (hiszen épp az elvileg közölhetetlenre találnak szavakat a szereplők), hanem az etikával való azonosulás nehézségét, annak a szubjektum számára történő érvényvesztését sugallja. A szünet a drámában mindvégig a racionalizmus korlátját, a logika és az emberi beszéd félreérthetőségét/kétértelműségét hivatott jelezni. Ezért a darab utolsó jelenetében sem értelmezhető az irracionális perspektíva csendjeként, hanem korábbi funkciója alapján az általánosra való lemondó visszatekintés helyzetét jeleníti meg. Azt a helyzetet, amelyben Kierkegaard főszereplői (valójában az egyes szám első személy), és Sesztov 1910 előtti írásainak szubjektuma is megszólal.

Hasonló szerepe van az elbeszélések dialogizálhatatlan többszereplős jeleneteinek. A sztyepp című kisregényben az utasok hosszas hallgatásai, az egykedvű, rutinszerű szótlan mozdulatok15 a természet kietlenségével párosulva a metafizikai unalom, az üresség, a feleslegesség, a jelentéktelenség miatti vigasztalanság kifejezői. „Az unalom, a levertség – a fő és lényegében egyetlen szenvedélye minden Csehov-hősnek, szó szerint szenvedélye, mert a csüggedés – keresztény aszkéták mély megfigyelése alapján – szintén szenvedély, mégpedig az egyik legmohóbb szenvedély”16 – írja Merezskovszkij.

Ez az alapmotívum megtalálható Sesztov és Kierkegaard írásaiban is. Sesztov a hit állandótlanságára használt kifejezései (szenvedélyes, változó, változékony) egybeesnek a dán  filozófus kifejezéseivel (szenvedély, hit-szenvedély). Azonban Csehov alakjai képtelenek elmozdulni az unalom, a tagadás szenvedélye felől a bensőséges, a külsővel nem korreláló, Abszurd iránti szenvedély felé. Szenvedélyük tehát még nem hit-szenvedély, mivel az általánosra koncentrál.

3.

A fentiekből nyilvánvalóvá válhat, hogy ha a Biblia alakjai közül valaki  érdekelte Csehovot, akkor az Salamon, a minden földi dolog hiábavalóságát hirdető prédikátor, vagy a nyomorúságát ecsetelő Jób lehetett. Az előbbire közvetlen bizonyítékot nyújtanak Csehov feljegyzései, ahol többször is megemlíti az ószövetségi igehirdetőt. Ny. V. Kapusztyin részletesebben szól a Prédikátor könyve filozófiájának Csehov műveiben fellelhető motívumairól. (Leginkább a Tüzek vagy a Kapusztyin által ugyan figyelmen kívül hagyott, de témájában mégis szorosan idekapcsolódó, A fogadás című elbeszélés demonstrálhatja a vanitatum vanitas elvét.) Kapusztyin kiemeli a vég nélküli ismétlődésnek és a dolgok, jelenségek egyformaságának élményét, ami mind az író magántermészetű megjegyzéseiben, mind alkotásaiban hangot kap. Ennek az élménynek döntő jelentőséget tulajdonítva Csehovot gyakran nevezték pesszimistának, noha ő maga következetesen elutasította ezt a megjelölést.17 Az élethelyzet kísértetiesen emlékeztet Sesztovéra, aki szintén többször tiltakozni kényszerült a pesszimista és szkeptikus jelzők ellen. Csehov hívei közül később sokan vélték felfedezni műveinek életigenlő pátoszát, jövőre orientált kérdésfeltevéseit. Csehov életében M. Gorkij szállt szembe az általánosnak nevezhető véleménnyel: „Csehovnak minden új elbeszélése egy nagyon értékes és számunkra szükséges hangot, az elevenség és életszeretet hangját erősíti.”18 Hasonlóan vélekedett A. Kuprin19 és V. Majakovszkij20 is. Csehov és Sesztov esetében valószínűleg ugyanarról van szó, közönség  és alkotó differenciált látásmódjáról. Az olvasó/a néző a könnyen megragadhatót, az általánost keresi, a szerző rejtettebb szándékát nehezen érti. Pedig a Csehov és Sesztov életművén is végighúzódó motívum, a kételkedő, a világalakító eszméket kiábrándítóan reálisan láttató szemléletmód egyik esetben sem öncélú. A ráció igazságai ismeretében is nyugtalanító megoldásnélküliség érzékeltetése nem jár együtt feltétlenül borúlátással. Sesztov korai írásaiban apró részletekből sejthető, az 1910-es év, a Sola fide megszületése után pedig egyértelmű, hogy egyetemes tagadása nem nélkülöz minden alapot, Sesztov tud egy rációt meghaladó lehetőségről. Csehov nem hisz a csoda misztikumában, legalábbis soha nem ábrázolja azt. De már pályája korai fázisaiban is megnyilvánul hitkeresése, amit nem kizárólag vallási értelemben  kell értenünk. Pozitív megerősítési vágy munkált benne arra vonatkozóan, hogy az értelmetlenségek kimondását, felmutatását képes megsemmisíteni egy másfajta, csak a zárt tudat számára megközelíthetetlennek tűnő perspektíva. Ezért viszonyul mindvégig kettősen szereplőihez, együttérzően, mégis többnyire némi iróniával kezeli őket. (Itt csak utalunk arra, hogy tragikus drámái is egy magasabb nézőpontot követelnek meg a szerzői elvárás szerint, hiszen „komédiák”.) Ez a negatív ábrázolás által is provokált megerősítési vágy készteti Csehovot arra, hogy egy időben a tőle sok vonatkozásban eltérő természetű és írói habitusú Lev Tolsztojjal próbáljon azonosulni. Azonban az erőteljes ideológiai hatást (körülbelül az 1886 és 1892 közötti időszakról van szó) kiábrándulás követi, hiszen Csehov, mint utólag kiderül, a tolsztojanizmusból is csak annak megsemmisítő oldalát fogadta el. Nem teljes egyetértésének már a 80-as években is hangot adott (műveiben az általános haladás eszméje, a tudomány kultusza vagy a nőkérdést illető nézete sem egyezett a tolsztoji ideológia kijelentéseivel). Az igazi fordulatot azonban a szahalini utazás hozta meg, amely többek között a szociális problémák morális receptek szerinti kezelésének sikerességét is kétségessé tehette. Csehov 1894-ben ezt írja Szuvorinnak: „Lehet, hogy a dohányzás abbahagyása miatt nem hat meg többé a tolsztoji erkölcs, s lelkem mélyén ellenszenvvel viseltetek vele szemben, ami természetesen nem igazságos. Bennem paraszti vér csörgedez, s így engem nem lehet ámulatba ejteni paraszti erényekkel. Gyermekkorom óta hiszek a haladásban, és lehetetlen volt nem hinnem benne, mert bizony szörnyű a különbség azok között az idők között, amikor állandóan náspángoltak, és azok között, amikor már nem vertek többé. . . De a tolsztoji filozófia erősen megkapott, és hat-hét éven át rabja is voltam, de nem az alapelvei hatottak rám, hiszen ezeket már korábban is ismertem, hanem a tolsztoji kifejezésmód, az okoskodás, és bizonyára hipnotizált is,  a maga sajátos módján. Most azonban valami tiltakozik bennem. . . Tolsztoj számomra már tovatűnt, nincs már többé a lelkemben, kilépett belőlem, mondván: elhagyom kietlen hajlékodat. Most már szabad a szállás.” (4,1133) És Csehov alkotások sorában fejezte ki tiltakozását: A  6-os számú kórterem, Jó emberek, Életem stb. A humanitás eszméjén túli régiókba merészkedik, amit többek között magánlevelezése is tükröz. Ismeretes Sz. Szazonovának, Szuvorin munkatársnőjének levele, melyet Csehov is ismert Szuvorin révén. Szazonova patetikus szavakkal ír az élet értelméről: „Hiszek az életben, fénylő perceiben, amelyekért nemcsak lehet, de kell is élni, hiszek az emberben, lelkének jó oldalaiban”, „az élet célja – maga az élet”21. Csehov Szuvorinhoz címzett levelében tőle szokatlan éllel reagál az újságírónő szavaira: „Ha önnek hazugságokra van szüksége,  akkor  Szazonova  levelében  millió pudot talál belőlük. Aki őszintén úgy gondolja, hogy magasabb rendű és elvolt célokra az embernek éppoly kevéssé van szüksége, mint egy tehénnek, hogy »minden bajunk« ezekben a célokban rejlik, annak csak az  marad, hogy egyen, igyon, aludjon, vagy, amikor ezt megunja, nekifutásból összezúzza fejét a láda sarkán.”22 Csehov értelmes, eszményekkel teli életet szeretne maga körül, mégis idegenkedik a verbalizált, humanista eszméktől. A világnézeti differencia mégsem az egyedüli ok, amiért a tolsztoji stílustól különböző alkotásmódot követ. A kollektív boldogságeszmény megrajzolása műfaji jellegzetességek miatt is nehezen lenne megvalósítható. A Csehov által kedvelt kisepikai műfajok és maga a dráma is inkább az individualista megközelítési módot juttatja érvényre, ahogyan Csehov érdeklődésének középpontjában is kizárólag az egyén áll, a minden ráción alapuló rendszertől, eszmei tanítótól megfosztott életút.

4.

Csehovnak nincsenek Ábrahám-nagyságú hősei, mint Kierkegaard-nak. Nem ismer héroszokat az eszméért való küzdelemben, csak a sorsnak vagy valamilyen ismeretlen eredetű akaratnak alávetett individuumokat. Intellektuális úton egyik szereplő sem jut el az Abszolútum elfogadásáig (ahogyan Kierkegaard és Sesztov sem), azok pedig, akik feltételezhetően a hit szféráján belül vannak, ősi, természetes Isten iránti vonzalommal rendelkeznek. Ez utóbbira a legjobb példa a Parasztok című, 1897-ből való elbeszélés. Főhőse, Olga, értetlenül, mégis a szent szavak komolyságától megigézve gyakorolja hitét, követi a Biblia erkölcsi parancsait, és ezt örökli át lányának, Szásának is. A kislány képzetében a naivan értelmezett Szentírás még inkább gyermeki képzetekkel társul. Motyka előtti megnyilatkozásaiból tudhatjuk, hogy benne ugyanaz a leegyszerűsített kép él túlvilágról, az Isten és a Szűzanya közvetlen földi jelenlétéről, böjti szokásokról, mint a Nagyhéten főszereplőjében, a kilencéves Fegyában, akinek tudatán keresztül tapasztalunk meg egy gyónási aktust. A gyermeki felfogás etikai egyértelműsége a Parasztok-ban mégis erősen megkérdőjeleződik. A nyolcadik fejezet a zsukovóiak vallásos érzelmeiről, a halálhoz, betegségekhez való viszonyáról szól. Az elbeszélő az objektív tények elrendezésével, a felsorolásban az ellentét érzékeltetésével egyben interpretál is: „Marja és Fjokla hányták a keresztet, áldoztak is minden évben, de semmit sem értettek az egészből. A gyerekeket nem tanították imádkozni, nem beszéltek nekik istenről, nem oltottak beléjük semmiféle erkölcsi törvényt, csupán arra oktatták, hogy böjtös napon tilos zsíros ételt enni. A többi családban többé-kevésbé ugyanez volt a helyzet; kevesen hittek, még kevesebben tudták, hogy miben hisznek.” (3,945–946, Szőllősy Klára ford.) Az elviselhetetlen nyomorúság eltereli a figyelmet a magasabb rendű dolgokról, a falu lakosainak egyetlen, vallási áhítattal teljes ünnepén is a kétségbeesettek kiáltása hallatszik: „Védelmezőnk, szűzanyánk, könyörögj érettünk!” Olga a gyermeki hit továbbélése által ugyan nyugalomra lel, és megvetéssel nézi a zsukovóiak durvasággal teli mindennapjait, de életminőség tekintetében nem áll felettük, hiszen legvégül koldulni kényszerül gyermekével együtt.

A vallásos érzés Csehov műveiben is többnyire külsőségeiben jelenik meg. Az író valószínűleg gyermekkori élményei hatására23 sorakoztatja fel olyan érzékletesen az egyszerű vallásosság jegyeit. A falu közepén levő templom, a kórus, a sajátságos illat olyan egybetartozó motívumok, melyek a szereplők vallásos buzgóságának vagy puszta jóérzésének kísérői. A kis templom, a kórusban a muzsikok éneke jut eszébe Jefimjának is szülei leveléről a Karácsony-ban, és az egyházi ünnepek szagára emlékezik vissza Ilovajszkaja is az Úton-ban. Az Ilovajszkaja által megkezdett témáról sajátos véleménye van az elbeszélés tulajdonképpeni főszereplőjének, Liharjovnak. Ő nem istenhitről, hanem egyfajta hitbuzgóságról (a tárgy megjelölése nélkül!) beszél. A hitet „a lélek különleges képességének” tartja. Elméletére leginkább személye szolgáltat bizonyítékot, hiszen életét mindig meghatározza valamely eszméhez való kötődés, valamely eszme iránti lelkesedés. Nem érzi ellentmondásosnak, hogy különböző tartalmú – mint ő nevezi – hiteket vall, ugyanis pusztán a pszichológiai beállítódás, a lelkialkat leképeződését véli felfedezni a hívő magatartásformában. A hit kompenzációs cselekedetté degradálása más Csehov-műben is végbemegy. A Ványa bácsi-ról már szó esett ebből a szempontból, de hasonló jelenség figyelhető meg a Céltalan élet című prózai alkotásban is. Anna Mihajlovnánál a böjt, a kolostorba menekülés vágya a krízises élethelyzetekben kerül elő, ahogyan férje vallásos érzése is a gyermekük lelki üdvéért szolgáltatott gyászszertartáson buzog fel. Ezek az életürességből egyenesen levezethető hívő viselkedésformák azonban sohasem bizonyulnak tartósnak. Többnyire – Liharjov logikája szerint – másvalamivel helyettesítődnek. (Az előbb említett példában a következő sorrendben: betegség, társaság, az ízek élvezete.)

A hitélmény intellektuális úton még inkább elérhetetlenné válik a Csehov-alakok számára. Már maga a hitgyakorlás kérdése is problematikus. Az Istennel való dialógus feltételeinek megteremtése például nemzedékeken keresztül eldöntetlen a Gyilkosság című elbeszélésben, legvégül pedig tragédiába torkollik ez az eldöntetlenség. Az ószövetségi törvénybe ütköző cselekedet (testvérgyilkosság) leleplezi a külsődleges, tévutakon járó hitkeresést. De Csehov prózájában a másik alternatívát is bemutatja. Ha az intellektus a tradicionális forma keretei között kezd működni, éppoly boldogtalanná válik, mint az e formán akaratuktól függetlenül kívül rekedők. A tizenhat évig fogalmazódó és egyben az ez idő alatt ebben a témában írt művek gondolatanyagát is szintetikusan magába olvasztó A püspök című elbeszélésben Pjotr püspök lelki válságának vagyunk tanúi: „A püspök az oltár tövében ült, a sötétben. Könnyek peregtek végig orcáján. Arra gondolt, hogy íme, mindent elért, amit ember az ő helyzetében elérhet, hite van, mégsem lát tisztán, valami még hátra van, nem akar még meghalni, még mindig úgy tetszik, hiányzik valami, ami a legfontosabb, amiről valaha homályosan álmodott; még ma is elevenen él benne ugyanaz a jövőbe vetett reménykedés, amelyet gyermekkorában, majd az akadémián és később külföldön érzett.” (3,1189, Szőllősy Klára ford.) A püspök monológja a homályos látásról, a gyermeki reménykedésről, az emberi ráció, a világot jártság és az egyházi előmeneteltől független  tudati  korlátról  szól.  A  racionális, vallásos műveltséganyagra épülő hitet az ösztönös hitállapot iránti vágy rendíti meg. A folyamat elindítója jelen esetben is az anya alakja, a gyermekkorhoz való közelkerülés. Ez ébreszti fel a hitbeni szabadság érzését. („Miféle püspök vagyok én? – folytatta a püspök egyre halkabban. – Falusi papnak vagy diakónusnak kellett volna lennem . . . vagy egyszerű szerzetesnek. . . Nyomaszt mindez, ami körülöttem van . . . agyonnyom. . .” (3,1193) Tudatosan szerepelteti együtt (párhuzamosan, egy bekezdésben) az elbeszélő a püspök halálának leírásakor Kátya, a nyolcesztendős unokahúg és a püspök gondolatait, érzéseit. („Kátya sápadtan, szigorúan állt mellette, és sehogy sem értette, mi történt  a nagybácsival, miért olyan szomorú a nagymama arca, miért rebeg olyan megható, fájdalmas szavakat. A püspök pedig már nem tudott szólni, nem értett semmit; egyszerű, mindennapi embernek képzelte magát, és gyorsan, vidáman, botjával kopogva haladt át a réten, fölötte a magas, napsugaras ég, ő pedig  szabad, mint a madár, mehet, amerre akar!” (3,1194) A naivabb, ezáltal tisztább létállapotot éli a gyermek Kátya, és ehhez a stációhoz jut el a püspök is. A halála előtti boldogságérzése a megkötöttségektől való feloldozást, a bűnbánat elfogadását érzékelteti. Jelképes értelmű, hogy a halál a húsvét előtti éjszakán következik be. A néphit feltételezése24 és Pjotr püspök szenvedő-megbékélő alakja alapján lehetséges a Jézus-asszociáció.

A püspök alapszituációja sokban hasonlít A diák című elbeszéléséhez. A teológus Ivan Velikopolszkij kéttagú hallgatóságának, az özvegy Vasziliszának és az ugyancsak özvegy lányának, Lukerjának egy újszövetségi történetet mesél. A történet Péterről szól, aki háromszor tagadta meg Jézust. A diák szavai váratlanul nagy hatást gyakorolnak az asszonyokra. Az ő felindultságuk, részvéttel vegyes szégyenérzetük mintegy bizonyságként áll a teológus előtt, hogy a történet a jelenkor része is egyben, a történet igazsága határozza meg az emberéletet az idők végezetéig.

A hit adekvát gesztusát itt is egyszerű, tanulatlan emberek közvetítik,  és a gesztust Csehovnál is – Sesztovhoz és Kierkegaard-hoz hasonlóan – bibliai rész hívja elő. A hallgatáson kívül – amiről fentebb szóltunk – a Szentírás szövege és a zene (l. a Húsvét éjszakáján-ban a vallásos ének szerepét) tartozhat a hit szférájának megnyilvánulásaihoz.

Összegezve: Csehov a hit szenvedélyét leginkább a racionalizálatlan, eredendő hitet ismerő egyszerű emberekkel hozza kapcsolatba, de ennek művészi megjelenítése – az  életmű egészéhez viszonyítva – szűkre szabott keretekben történik, ami – az író magánirataival egybevetve – arra utal, hogy Csehovhoz a gyakorlatban nem eléggé közeli ez az élményanyag. Ha Kierkegaard-hoz hasonlóan önvallomást fűzne művébe, akkor valószínűleg a tartalma is hasonló lenne, mint a dán gondolkodóé: „Ezt a nehéz helyzetet meg tudom érteni, tudom csodálni Ábrahámot, nem félek, hogy esetleg ezen elbeszélés hatására valaki könnyelműen azzal próbálkozik, hogy egyes legyen, de bevallom azt is, hogy nincs hozzá bátorságom, és örömmel lemondok a továbbjutás minden reményéről – ha lehetséges volna számomra valamikor, ha mégoly sokára is, hogy csak eddig is eljussak.”25 Csehov számára az ábrázolás tárgya elsősorban a talajtalan, kétségbeesett individuum, aki látszólag ugyan alárendelődik egy  hatalmasabb, általa befolyásolhatatlan erő szándékainak, de valójában centripetális mozgást végez, mert önmaga zárt köréből képtelen kitörni, megelégszik önmagával, így végtelenül rezignált.

Jegyzetek

1. A. P. Csehov. Polnoje szobranyije szocsinyenyij i piszem v 30-tyi tomah. Moszkva, 1987. tom 17. Zapisznaja knyizska I, 97.

2. Uo. tom 6.28.

3. Bergyajev, Ny.: Velikij Inkvizítor. in: Vaproszi filoszofii i pszichologii. Moszkva, 1907. I. (86). 29.

4. Uo. 29–30.

5. Uo. 33.

6. L. ezzel kapcsolatban: Bergyajev, Ny.: Dosztojevszkij világszemlélete. Bp., 1993. Főképp Az ember című fejezetet (45–80).

7. Csehov közvetítő útján érintkezett L. Sesztovval: Szergej  Gyagilev 1901. november 24-én keltezett, Csehovhoz írott levelében tájékoztatja az írót, hogy Sesztov, a Mir iszkussztva munkatársa cikket szándékszik írni munkásságáról, és egyben arra kéri, hogy a szükséges anyagot (az általa legfontosabbnak vélt művei címét és megjelenésük évét) bocsássa Sesztov rendelkezésére. A cikk már csak az író halála után készült el Tvorcsesztvo iz nyicsivo [Teremtés a semmiből] (A. P. Csehov) címmel. Első megjelenése: Vesztnyik zsiznyi 1905. No 3, később a Nacsala i konci (Kezdetek és végek) című gyűjteményes kötetbe került. (Szentpétervár, 1908, 1–68.) Magyarul: Medvetánc 88/4–89/1. 271–297. Patkós Éva fordításában.

8. Bergyajev, Ny.: Szamopoznanyije. Párizs, 1983. 141.

9. Oroszországban 1894-ben és 1904-ben is kiadták S. Kierkegaard egy művét (Naszlazsgyenije i dolg), így Csehov – a német fordításokon túl – anyanyelvén is olvashatta a dán filozófus írásait.

10. Arról a kérdésről, hogy miért kell elutasítanunk az észt, kételkednünk és kétségbeesnünk, hogy a hit igazságát megleljük, Kierkegaard-t interpretálva maga Sesztov is véleményt nyilvánít. Kierkegaard válasza – Sesztov magyarázatában –: a lehetségesség hiánya azt jelenti, hogy minden szükségszerű, vagy hogy minden köznapivá válik. A mindennapiság, a trivialitás nem ismeri a lehetségest. Mindenütt jelen van, ahol az ember még saját erőire, az észre támaszkodik, és csak ott szűnik meg, ahol a kétségbeesés kezdődik. Nem a szókratészi jótétemény menti meg az embert, az erényes ember csak az alázat lovagja, az, aki mindazt a szégyent és szörnyűséget átélte, melyek a Szükségszerűséggel szembeni erőtlenségből eredeztethetők, és ezen a ponton megrekedt. Tovább nem képes mozogni, valami zavarja a továbbhaladásban. A pelagiánus vitából eredeztethető ez a gondolkodásmód, ami jócselekedet és kegyelem, morál és vallás, az ember ősi hajlama és Jézus Krisztus ereje között lényegi eltérést feltételez. Sesztov szerint az emberek (és Szent Ágostont, a pelagiánusokat eretnekekké bélyegeztető teológust is ide sorolja) mindig is inkább az ész megbízhatóságában hittek, mint Istenben. Holott ha az ember lénye megrendül – mondja –, a megváltáshoz nyílik út, hiszen Istennek minden lehetséges, és ez mint egyedüli lehetőség marad.

11. „Ábrahám nem tud (Kierkegaard kiemelése) beszélni; mert azt, ami mindent megmagyaráz, nem képes kimondani (vagyis úgy, hogy érthető legyen), azt ugyanis, hogy ez próba, mégpedig olyan próba, amelynél az etikum a kísértés.” (Kierkegaard, S.: Félelem és reszketés. Bp., 1986. 204.)

12. A. P. Csehov művei. Bp. 4. kötet, 264. A Csehov műveiből idézett részeket a továbbiakban is erre a kiadásra hivatkozva adjuk meg.

13. A szereplők zavarának leleplezése; egy szereplő kiiktatása az éppen folyó cselekményből, hogy az eseménysor következő mozzanatának feszültsége érzékelhetővé váljon (pl. Trepljov magatartása a 4. felvonás első felében); kiemelés.

14. Megjegyezzük, hogy a Három nővér, akár egy pianóban írt darab, hasonlóan halk hanghatásokkal indít: Mása „halkan egy dalt fütyörész”, Tuzenbach „halkan zongorázik”, Andrej hegedűjátéka halkan beszűrődik a szobába. A visszafogott tónus ellentételezéseként Ferapont nagyothallása a szereplőket néha hangos beszédre kényszeríti. A helyzet logikájából következik, hogy csak az utasításokat vagy az igazán lényegi megszólalásokat halljuk emeltebb hangon a szereplőktől.

15. Pl.: „Hrisztofor atya és Kuzmicsov hallgatnak, Gyenyiszka a lovakat csapkodta, és egyet-egyet rikkantott, Jegoruska már nem sírt, hanem egykedvűen nézegetett jobbra-balra.” (2,1065, Szőllősy Klára ford.)

16. Merezskovszkij, D.: Csehov kak bitopiszátyel. in: Anton Pavlovics Csehov. Jevo zsizny i szocsinyenyija. Szbornyik isztoriko-lityeraturnich sztatyej. Szosztavil: V. Pokrovszkij. Moszkva, 1907. 193.

17. Csehovot mélyen felháborította művészetének ilyen értékelése: „Milyen »siránkozó«, milyen »komor ember«, milyen »hidegvér« vagyok én, ahogy a kritikusok neveznek? Miféle pesszimista? Hiszen az írásaim közül a legkedvesebb elbeszélésem – A diák. . . Még a szó is ellenszenves: »pesszimista«.” (Bunyin, I. A.: Szobranyije szocsinyenyij v 9-tyi tomah. Moszkva, 1967. tom 9., 186.)

18. Gorkij, M.: Szobranyije szocsinyenyij v 30-tyi tomah. Moszkva, 1953. tom 23., 317.

19. Kuprin, A. I.: Szobranyije szocsinyenyij v 6-tyi tomah. Moszkva, 1958. tom 6., 554.

20. Majakovszkij, M.M.: Dva Csehova. in: Szobranyije szocsinyenyij v 8-mi tomah. Moszkva, 1968. tom 1., 341–348.

21. Gejdeko, V.: A. Csehov i Iv. Bunyin. Moszkva, 1976. 179–180.

22. A. P. Csehov. Polnoje  szobranyije szocsinyenyij i piszem v 30-tyi tomah. Moszkva, 1987. tom. 5., 137–138.

23. Csehov gyermekkorában vallásos neveltetésben részesült, testvéreivel a templomi éneklésben és a gyermeki segítséggel végzett szolgálatokban is részt vett. Később meglehetősen komoran emlékszik vissza erre az időszakra, kötelességekből állónak, sőt szenvedéssel telinek érzi emiatt gyermekkorát. L.: Izmajlov, A.: Mézsdu véroj i nyevériem (Religija Csehova), 212. in: Csehovszkij jubilejnij szbornyik, Moszkva, 1910.

24. „Azt mondják, aki nagyszombaton vagy húsvétkor hal meg, az feltétlenül a mennyeknek országába kerül” – mondja a révész is a Húsvét éjszakáján című elbeszélésben. (2,194. Rab Zsuzsa ford.)

25. Kierkegaard, S.: Félelem és reszketés, Bp. 1986, 204.

Jakab Gábor

SZÁZ  ÉVE  SZÜLETETT  TAMÁSI  ÁRON

,,Már jött a vég a szívben és erekben,
de a lélekben még egy vágy maradt:
Otthon pihenni, vén fenyők alatt,
a visszahívó, régi rengetegben.”

                                     Áprily Lajos 

Ez év szeptemberében ünnepelte Tamási Áron születése 100. évfordulóját a Nyikó menti Farkaslakán Erdélymagyarsága. Szabó Ferenc főszerkesztő kért fel engem – mint a falu pap szülöttét – az alkalmi megemlékezés megírására, a Távlatok olvasói számára.

Hadd kezdjem egy őszinte beismeréssel: Tamási életművének irodalmi méltatása nem az én tisztem, elvégzik azt helyettem mások, írástudó pályatársai és a szakma képviselői. De mert a farkaslaki (Székelyudvarhely megyei) templomban lett megkeresztelkedése napján 100 évvel ezelőtt Isten gyermeke, papként talán Istenhez való viszonyulását elemezhetem lelki haszonnal úgy, hogy az valamennyiünk belső gazdagodására és épülésére lehessen.

Négy nagyon jellegzetes s ugyanakkor fontos üzenetet is hordozó „viszonyulására” szeretném emlékeztetni az Olvasókat, az olvasás révén őreá emlékezőket:

– Az első, nagyon korai, ünnepélyes, líraian magasztos „viszonyulás”, ami tulajdonképpen Istenbe vetett hitének a fennköltségben már-már harsonazengéses zenei nyitányhoz hasonlítható kifejezése. Történt ez írói életútja legelején, 1925-ben, amikor első művét, a Lélekindulás című elbeszélésgyűjteményt a Szamos-parti városban, Kolozsvárt megjelentette. E kiadvány legelső oldalán olvasható, mindössze néhány soros szerzői ajánlásra célzok, amelyre jómagam kezdő papnövendékként bukkantam rá a templom orgonája mögötti kis könyvtárszobában egy nyári délutánon, régi latin és magyar egyházi könyvek rendezgetése, illetve leltározása közben. Saját értelmezésem szerint legalábbis ez az „ajánlás” mind szószerintiségében, mind eszmeiségében a hajdani öntudatlan kisgyermek nevében a keresztszülők által a keresztelés napján kijelentett hitvallástételnek, tehát a jól ismert háromszoros „hiszek” ige kimondásának a művészi újrafogalmazása és férfias vállalása. Így szól ugyanis az ajánlás szövege: „Ezt a könyvet, mint gyarló testét s vérét s jóhű lelkét, a világba elbolygott szomorú gyermek felajánlja s visszaadja Erdélynek: székelyeknek, magyaroknak, románoknak, zsidóknak, szászoknak; apának, anyának, szerető párnak; békességnek, hitnek, jóramenendő erőknek; füveknek, vizeknek, virágoknak, ágaknak s rajtok madaraknak; s aki mindezeket a pusztulástól megójja és virágoztassa: a Géniusznak, ki az Isten.” Az idézett sorok Tamási Áron katolikus, vagyis egyetemes, tehát senkit és semmit ki nem záró hitéről és világszemléletéről oly módon és olyan egyértelműen tanúskodnak, hogy semmiféle utólagos kiegészítésre vagy magyarázatra nem szorulnak.

– A második, egészen más jellegű és hangulatú, sőt ellenkező előjelű, már-már hitetlenségről, vagy legalábbis időleges lelki bénultságról és kiábrándultságról tanúskodó „viszonyulást” legtömörebben a Tüzet vegyenek című novella első mondata tartalmazza. Ezt is szó szerint idézem: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.” A saját maga egyéni és népe közösségi sorsa miatt még az Urat is elmarasztaló, illetve rejtőzködése és hallgatása miatt még az Úrral is perelő, lelke legmélyén nagyon magányos emberi szellemnek a keserű panasza ez, amely állapotban úgy érzi magát a reményét vesztett ember, hogy bizony elhagyta őt még a Fennvaló is, az Isten. Az idézett letargikus életérzésű mondatban, aminek mélylélektani előzménye hitem szerint minden bizonnyal az elszenvedett trianoni trauma, mintha csak valamelyik ószövetségi próféta vagy az Istennel veszekedő zsoltáros háborogna: „Eléggé megízleltük a gyalázatot, túlságosan megízlelte lelkünk a dúslakodók gúnyolódását s a fennhéjázók büszkeségét.” (Zs 122,4) „Örökké neheztelni akarsz ránk (Istenünk), átterjed bosszúd minden nemzedékre? Nem akarsz bennünket föléleszteni, néped már nem ujjonghat többé benned?” (Zs 85,6–7) „Szeretnék elfutni messze innét, kedvem szerint a pusztában laknék” (Zs 55,8), „(hisz) tele vagyok félelemmel, tekintetem komor a gondtól, testem lelkem összetörve” (Zs 31,10). Tovább nem folytatom. Dühös és számonkérő kifakadásról tanúskodó, mélyen átszenvedett őszinte emberi szavak mindezek. És megkérdezem: hallatukon botránkozzunk utólag, ma élő emberek, hívő keresztények?

Semmiképpen! Semmiképpen, mert mint köztudott, az elhangzott zsoltárfoszlányok mögött meghúzódó csüggedt életérzés konkrét helyzetben még Isten egyszülött Fiát, az ember Jézust sem kerülte el. Így imádkozott a kereszten: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” És hadd tegyem hozzá a mi részünkről: ez az életérzés immár nagyon régóta számunkra, itt és most élő erdélyi kisebbségiek számára sem ismeretlen, hiszen küzdelmes életünk egy-egy szakaszán bizony leledzettünk s leledzünk magunk is valamennyien – mint azt éppen a szóban forgó tamási mondat summázza – hasonló élethelyzetben, ilyen vagy olyan oknál fogva lelkileg teljesen megkeseredve, összetörve és elcsüggedve, úgy és azt érezvén, hogy igenis „lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés”.

– A harmadik „viszonyulást” utasként/útonlevőként, egészen pontosan a „világba elbolygott” Ábelként fogalmazta meg Amerikába menet, ezúttal megint mint előremutató, jövőben reménykedő pozitív életérzést a hajó fedélzetén – úgy, ahogy ő írja – „a nagy tengeri veszedelemben”. A közvetlenül mellette álló és vele együtt utazó Leupold nevű német kereskedőt egyenesen hite felől kérdezte meg, szó szerint eképpen:

– Maga hisz-e Istenben?

– Most igen.

– . . .

– Hát maga?

– Szárazon és vízen.

Csodálatos! A mindenekfelett győzedelmeskedő rendíthetetlen hitnek a gyönyörű megnyilatkozása ez.

A legkisebb képmutatás látszata nélkül, a legteljesebb őszinteséggel és Tamási egész életműve iránti csodálattal és büszkeséggel kijelentem: bár elvégeztem a hat éves teológiát, ide s tova pedig 40 éve szolgálok fölszentelt papként az Úr oltáránál, ennél szebb hitvallást, ennél példamutatóbb, meghatóbb és fölemelőbb Isten melletti tanúságtételt sem azelőtt, sem azután nem olvastam. Ezért én az idézett sorok további kommentálását fölöslegesnek is tartom.

– Végezetül hadd említsem meg a negyedik „viszonyulást”, amelynek forrásvidéke az élet alkonyán mindenki számára feltartóztathatatlanul drámaivá váló magány és a magányt körüllengő sajátságos életérzés, az elmúlás, illetve a testet-lelket kikezdő és agyongyötrő betegségek sora, s ezek záró eseménye: a halál. Mielőtt e viszonyulás pontos lelőhelyét megadnám, egy kis kitérőt teszek. Féja Géza tette föl Tamásinak egy alkalommal köntörfalazás nélkül az egyenes kérdést: „Miként vélekedsz a halálról?” A válasz így hangzott: „Olyan lehet az, mint amikor felülünk egy hajóra, de nem tudjuk, hogy merrefelé visz.” Mi, ma még élők most már tudjuk: ahogy teltek az évek és az évtizedek, s a 70-ik életéve felé közeledő nagy írót végérvényesen ágyba döntötte halálosnak bizonyult betegsége, egyidejűleg az a bizonyos „merrefelé” is, mégpedig úgy, mint egyetlen helyes irány, teljesen megvilágosodott előtte, súlyos kórral küszködő sorsa az emberi életút legrövidebb és legegyenesebb irányát is közölte vele. Ékes tanúbizonyság  emellett sajátkezűleg megírt testamentuma, és ez a dokumentum tulajdonképpen a negyedik bejelentett „viszonyulás”, amiről most említést teszek, s amelyből a kezdő mondat második részét ismét csak szó szerint idézem: „Számolva az isteni Gondviseléssel és a természet törvényeivel, ép ésszel és megfontolással az alábbiakban végakaratomat foglalom össze.” (És következik a végrendelet szövege.)

Mint ismeretes, Tamási Áron betegágyán papi szolgálatban, illetve egyházi feloldozásban részesült, szentségekkel ellátva, önmagával, környezetével és Istenével is kiengesztelődve halt meg, és így pihent el hazatért vándorként egy fáradságos emberi életút végén szülőfaluja temetőjében, vén fák alatt az anyaföld ölében, Kányádi kifejezésével élve a számára „derékaljt” jelentő két cserefa tövében.

Befejezésül és egyben összefoglaló tanulságul is mi mást mondhatnék, mint azt, hogy  – s ezen állításomat többé már senki sem vonhatja kétségbe és nem is cáfolhatja meg előttem hitelt érdemlően, még hogyha  történtek is sokak részéről a tovatűnő évek során az iskolákban és különféle médiákban ilyen irányú kísérletek – igenis, Istennel kezdődött és (menet közben bekövetkezett hitetlenkedései/úttévesztései ellenére, vagy egyszerűen csak azért, mert írásművészként másképp élte meg hitét, mint az átlagember) ismétlem: Istennel kezdődött, és Istennel is fejeződött be Tamási élete. Csodálatos megsejtése és művészi álma valóra vált: az őt hazahívó ősi honvágy nemcsak fizikailag és földrajzilag, de a transzcendens szféra síkján is teljesedésbe ment, éppen az általa leírt szavak szó szerinti egységében: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” És végérvényesen ki másban lehetnénk igazán „otthon”, mint csakis Őbenne, a Tamási Áron által is fölismert nagy Géniuszban, a mindannyiunkat atyaként szerető és hazaváró jóságos, szentháromságos egy Istenben!   

Szabó Ferenc

IN  MEMORIAM  GYÖNGYÖSSY  IMRE*

Megrendítően szép és fájdalmas ez a film: Petényi Katalin és Kabay Barna közös alkotása, emlékezése az elhunyt „harmadik alkotótársra”, a trió központi alakjára. A feleség és a jóbarát a filmrendező és költő vallomásain, versein, filmjei montázssorozatán keresztül idézi fel nemcsak Gyöngyössy Imre gazdag életművét, hanem egyben jellemzi is azt az „emberarcú barbárságot”, amelynek emlékezetes képét villantotta fel 1944-ben Radnóti Töredék-e is:

Oly korban éltem én a földön,
mikor az ember úgy elaljasult;
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek . . .”

Gyöngyössy maga a filmben így vall e korról:

„Századunk a menekültek százada. Háborúk, világégés, újra és
újra fellángoló testvérharcok emberek millióit űzték el
otthonaikból, szakították el szeretteiktől. Milliók váltak
nincstelenné, hontalanná, a fasizmus, a sztálinizmus, a világ
újrafelosztásának áldozataivá.

Milliók tűntek el nyomtalanul a koncentrációs táborok
gázkamráiban és a Gulág munkatáboraiban. A fennmaradásukért
küzdő kisebbségek, hazátlanná vált kis népek sorsa máig
tragikusan aktuális az egész világban.

Személyes élményeim, a börtönben eltöltött évek élettapasztalata,
találkozások a zsidóság tragédiájával köteleznek arra, hogy a
szenvedők, elnyomottak, száműzöttek üzenetét közvetítsem.”

Csakugyan az In memoriam üzenet is, azon túl, hogy feltárul a költő és a filmrendező intuícióinak forrásvidéke, a gyermekkori, az életre szóló élmények élethelyzete, szellemi környezete: az orvos édesapa emléke, a „pusztai emberek”, a falusi szokások, a pannonhalmi diákévek, a börtön, majd a világ különböző tájain szenvedők sokaságával vállalt szolidaritás. Humanizmus, evangéliumi szeretet sugárzik ebből az életműből; felszólítás a sorsközösség-vállalásra, annak a szeretetenergiának fokozására, amely megmentheti ezt a technikában robbanásszerűen haladó, de etikában tragikusan szegény világot.

„Magyarország népművészetekben gazdag vidékéről származom, a dunántúli Koppány völgyéből. Az ősi ázsiai mítoszokat, meséket, az első magyar keresztény király, Szent István  ellen lázadó, a kereszt nevében meggyilkolt pogány Koppány vezér emlékét máig őrzi a falum. Itt gyűjtötte legszebb szimfóniákat termő népdalait Bartók Béla és Kodály Zoltán. Gyermekkoromban az emberek még ismerték a közös éneklés örömét, születést, halált, hétköznapokat megfogalmazó erejét. [. . .] Máig bennem él falum közössége: ahol az egymás közt élő embereknek születés, munka, halál azonos értéket jelentettek.”

Erről tanúskodik többek között az 1981-es „Pusztai emberek”. Jó néhány évvel ezelőtt láttam a filmet Rómában; saját gyermekkoromat is idézte. A film ihlette következő versemet: 

 »Pusztai emberek«
Gyöngyössy Imrének

Kakaskukorékolás szabdalja a csendet a domb alján
szótlanul dolgoznak mint rég cseléd apám
a baráti nap arcuk barázdáiban
melengeti a jóság magvait
szemük százados bölcsesség kútja
csillapít türelemre tanít
az istállókat és az ólakat
a hűség glóriába fonja
születés halál születés újra
vidám paszita komor halotti tor
a tehén megellik a hízót leölik
míg a tőkék tövén gubbaszt a magány
csírázik a mag tavasz készülődik
csillagmozgásra az idő törvény szerint jár
az utolsó pillanatban kimented
az omló eresz alól a fecskefiókákat
képbe rögzíted a megbomlott időt
megörökíted a pusztulást. 

„Az emberek egyformán gondolkoztak a születésről, és együtt énekeltek a halálról. Összekapaszkodtak a természeti és sorscsapásokban. Az ősi rítusok szintetizáltan fejezték ki a közösség világképét és morális törvényeit. Minden mozdulatnak, szónak, dallamnak konkrét közlésjegye volt. A rítus, a népművészet szertartásmestereit vallom első rendezőőseimnek. Első versem: egy búcsújáró ének. Első sikerem: mikor falum a közeli, andocsi zarándoktemplomban az én versemet énekelte.”

Mindig nagy szeretettel emlegette Imre pannonhalmi éveit, volt bencés tanárait, köztük Békés Gellértet. „Pannonhalmán nem csak az olasz nyelvet tanultam meg anyanyelvi szinten. Itt ismertem meg az európai kultúrát, a bibliát, a meditációra, munkára épülő vallási türelmet hirdető bencés szellemet. A háború alatt köztünk bújtatott zsidó gyerekek személyes tragédiáján keresztül itt találkoztam a zsidóság történelmi sorsával is.”

Később, 1982-ben „Jób lázadása” című filmjében a Tisza-menti paraszt zsidók elhurcolásának állított emléket. Ennek forgatókönyvét már Németországban feleségével, Petényi Katival együtt írta, aki „képzőművészettől ihletett festői látásmódjával új dimenziókat nyitott” filmjeikben.

Igazában a börtönben lett költő, a börtön lett élete emberi és művészi kincsestára. 1951-ben ugyanis, alig húszévesen, letartóztatták mint olasz szakos egyetemi hallgatót. „Egy fiatalok elleni koncepciós perben összeesküvés és izgatás vádjával három év börtönbüntetésre, tíz év közügyektől való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítéltek. Több mint két évig még szüleim se tudták: élek-e, halok-e.” „Az ötvenes évek börtönében nemcsak a szenvedések, az éhség, a szellem nyomorúsága formált. Naiv kamaszhittel vállaltam, hogy a század koncentrációs táborainak áldozatszektájához tartozom.”

A magánzárkában rájött arra – mielőtt még Thomas Mann Józsefét olvasta volna –, hogy „minden embernek megvan az az adottsága, hogy a legnyomorúságosabb »kútban« is kitermelje magából saját létfenntartó energiáit, a túlélés energiáját, a reményt.”

A filmrendezői mesterséget Máriássy Félixtől és Makk Károlytól tanulta. Olyan osztálytársai voltak, mint Szabó István, Huszárik Zoltán, Kézdi Kovács Zsolt, Gábor Pál, Elek Judit, Kardos Ferenc, Rózsa János. „Hittünk egymásban, a tiszta szó, a barátság, szerelem, közös alkotás megtartó erejében. Sokat dolgoztam együtt Sára Sándorral és Gál Istvánnal.”

Gyöngyössy Imre a legtágabb értelemben vett dialógus embere lett. 1968-ban „Virágvasárnap” című filmjében – a zsinati nyitottságot képviselve – az egyház és a kommunizmus közti dialógusra tesz kísérletet. Simon pap az őskeresztények szellemét képviseli a XX. században. 1972-ben a „Meztelen vagy” című cigányfilmet már Kabay Barnával és Petényi Katival együtt készítette. Több, mint egy évet a cigányok között töltöttek. csupa költészet ez az alkotás: tündéri realizmus.

„Barnával együtt írtuk a forgatókönyvet. Kati fedezte fel a zseniális cigányfestőt, Balázs Jánost, akinek festményeit a film víziórendszerébe építettük. A cigány népművészet szürrealitásától ihletve spirituális, költői képasszociációkkal tágítottuk a valóság tér–idő dimenzióit. Lakatos Menyhért és Bari Károly segítségével ismertük meg a cigány népművészetet, mítoszokat, legendákat. Vállaltuk, hogy cigányszereplőink egyéniségükkel, világképükkel gazdagítsák a filmet. Felfedeztük a közös játék örömét.”

Az 1978-as Grimme-díj után a trió elfogadta a németországi meghívást, miután otthon „elfogyott a levegő körülöttük”: támadások, útlevélbevonás, filmek betiltása, letartóztatások veszélye sújtotta őket. A nyolcvanas évek elejétől már a Starnbergi-tó  partjáról igyekeztek közvetíteni – a párbeszéd nevében – Kelet és Nyugat között. „A világ kitárulkozott számunkra. Tudatosult bennünk, hogy Európa csak egyetlen kontinens a többi közül. Nem félünk az identitás elvesztésétől. Bármerre vet a sors, megmaradunk magyarnak, egy kis közép-európai nép képviselőjének.”

„Egyre erősebb bennem az elkötelezettség, hogy kamerával járjuk a világot. Észrevegyünk olyan fehér foltokat, amelyekre más nem figyel fel. Hírt adjunk azokról, akiknek kiáltását nem halljuk meg. Az Amazonas őserdejétől a szibériai hómezőkön át a dél-kínai tengerig újra és újra szembesültem a fennmaradásért küzdő kisebbségekkel, a zsarnokság vagy testi-lelki éhség elől menekülőkkel.” A „boat-people”, a viharos tengeren menekülők körében „találkoztam azokkal az önfeláldozó, névtelen, hétköznapi emberekkel is, akik képesek kilépni személyes létük szorító gyűrűjéből, hogy kezüket nyújtsák a rászorulóknak.” „A Sztálin által Kazahsztánba, Szibériába deportált Volga-németek sorsán keresztül szembesültünk újra a száműzetés, hontalanság, a migráció, emigráció kérdéseivel.”

Hírt adtak a szenvedők sorsáról, azok kiáltását hallatták, akiket világnézetük, vallásuk vagy fajuk miatt üldöztek. Sri Lankában a film („Cirkusz a holdon”) elképzelt története drámaian valósággá vált.

E szörnyűségek átélése után is így vallott Gyöngyössy Imre:

„Hiszek benne, hogy az ember szét tudja törni, meg tudja növelni saját személyes dimenzióit. Aki túl lát önmagán, személyes létén túlra sugároz, tovább él önmagánál.”

Hit és optimizmus sugárzik a gyermekeinek, Bencének és Rékának ajánlott sorokból is: Az átváltozó energiáról. „Minden láthatatlan és látható, ösztönös és tudatos emberi mozgás, életmegnyilvánulás: szeretet, munka, tudatos alkotás, szenvedés – felfogott és felfoghatatlan szorongás, magány, erőfeszítés a személyiség teljességéért: belső forradalom, a népek forradalma, harc a nemzetek egységéért, tudatos és tudattalan önfeláldozás másokért, a főzőkanál egyetlen felkavaró szeretetköre, a kenyérdagasztó hajsza, minden fájdalmas, derűs, gyűlölet nélkül való pillanatok az oktalan gyűlölködők ellen olyan szeretetenergiává változik, amely az általunk bármely módon észlelhető dimenziórendszereken túl – születés–halál zárókövein túl – személyiségtekkel szervesül a mindenség alkotófolyamatában.

Minden életnek, életmegnyilvánulásnak értelme van.”

Teilhard de Chardin vízióját sejtem meg e sorok mögött, aki szerint a fejlődő teremtést a már létező transzcendens Ómega szeretetenergiája mozgatja. Minden abszurditás ellenére, túl az emberi önzéseken, gyűlöleten és pusztításon, hisszük, hogy a fejlődés létezik, és értelme van: iránya és jelentése. De nekünk is el kell köteleznünk magunkat a világ humanizálásában, és a személyesedés kínját is vállalnunk kell: kilépni kis önmagunk börtönéből, kimerészkedni a szeretet mérhetetlen óceánjára.

 „Gyermekkorom almafái
        virágbaborultan feltámadtak.
Van fiam és van lányom
        Utódom lesz minden halandó.” 

Gyöngyössy Imre legfontosabb nemzetközi díjai:

A Magyar Filmszemle fődíja  1969

UNESCO-díj  1977

Arany Hugo, Chicago  1978

Grimme-díj arany fokozata, Németország  1978

Oscar-díjra jelölés az öt legjobb külföldi film kategóriában  1983

A San Remo-i Filmfesztivál fődíja  1988

Cinema per la Pace, életműdíj, Olaszország  1988

A legjobb rendezés díja, Troja  1992 

Legfontosabb játékfilmjei:

Virágvasárnap  1968

Meztelen vagy  1971

Szarvassá vált fiúk  1973

Várakozók  1974

Töredék az életről   1975

Két elhatározás  1976

Jób lázadása  1982

Yerma  1984

Száműzöttek  1990

Halál a sekély vízben  1993

Murádin Jenő

HOSSZÚ  MÁRTON (1894–1953)

XI. Pius arcképfestője

Ma már csak néhány fölbukkanó festmény, kiállítási katalógus, régi kritika idézi meg a tőlünk messze távozott és idegen földben nyugvó festőt, Hosszú Mártont. Neve kiesett a köztudatból; szakmán belül is alig tudnak róla valamit. Pedig mozgalmas pályája ugyancsak ígéretesnek indult, portréfestői megbízásai László Fülöp és Márk Lajos nyomdokain a népszerűség fényét – ám az is igaz: gyorsan kialvó sugarait – vetítették rá. A budapesti Képzőművészeti Főiskola nagy nemzedékével készült hivatására. Növendéktársai Szőnyi István, Aba Novák Vilmos, Korda Vince, Patkó Károly, Pászk Jenő (Eugen Pascu), Podlipny Gyula voltak. Közülük Szőnyi Istvánnal és Pászk Jenővel maradt elszakíthatatlan barátságban. Nem követte azonban egyikük példáját sem. A festőtechnikák tökéletes birtokában egészen más ambíciók vezették. Az európai művészet nagyjai, az olasz és spanyol klasszikusok csodálata jegyében alakította portréművészetét. Érintetlenül hagyták az avantgarde útkeresések, a húszas évek nagyszerű eredményeket hozó mozgalmai. Így maga épített falat önmaga és a kortárs festészet élő áramai közé. Ilyen összefüggésekben és ebben az öntörvényű alkotói létben kell tehát megítélnünk őt és eredményeit értékelnünk.

Hosszú Márton 1894. augusztus 27-én született Balassagyarmaton, édesanyja szülői házában. A Nógrád megyei városhoz azonban élete kevés szállal kapcsolódott. Gyermekkorát és egész ifjúságát Kolozsváron töltötte.

Akkoriban a zártabb, konzervatívabb erdélyi társadalomban sem volt előzmények nélküli, hogy polgári családok gyermekei a szülők foglalkozásától merőben eltérő pályára léptek, életcéljuknak a művészetet választották. Papp Gábor és Ács Ferenc egy nemzedékkel korábban, szintén kereskedő famíliák fiaiként, ugyanilyen választás előtt állottak, s döntésüket a család elfogadta. A kikeresztelkedett zsidó családból származó Hosszú Mártonnak, úgy tűnik, nem kellett különösebb ellenállással számolnia. Amikor 1917-ben felülvizsgálati úton katonai szolgálatból elbocsátották, sikerrel felvételizett a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Mint említett nemzedéktársai, ő is megszakítással, a háborús összeomlás és forradalmak okozta kényszerű töréssel végezte el tanulmányait. A főiskolai névsorok 1917–1918-ban, majd 1920–1922 között említik a növendékek között. Pesti tartózkodását az első tanulmányi évben megkönnyítette a Kolozsvár városától kapott támogatás, a neki juttatott ösztöndíj.

Kedves, vidám, a nevéhez méltóan hosszú, nyurga fiú volt – írta róla dr. Siklóssy László.1 A főiskolán Balló Ede műhelyébe került, s a megnyerő modorú, törekvő növendékét tanára annyira megszerette, hogy otthonában lakást és műtermet biztosított számára. Nem sokkal később Balló tanársegéde lett, az oktatómunkában idősebb korú mesterének támogatója.

Még tanulmányainak vége felé, 1921 őszén (szeptember 7-én) feleségül vette Filep Margitot, dr. Filep Gyula, a neves kolozsvári főorvos leányát.2 Házasságuk ideálisnak tűnt; menyasszonya, majd felesége a festő számos képén tűnik föl. Nemcsak portrékat festett róla, hanem modellként is ő jelenik meg több korai alkotásán. Feleségének hozománya tette lehetővé a festő négyhónapos tanulmányútját. Minden bizonnyal együtt utaztak el Itáliába még az 1921-es év őszén.

Firenzében dolgozott a legtöbbet. Bejárt a képtárakba; a reneszánsz bölcsőjének, az Arno-parti városnak varázsa ejtette foglyul. Egy hazaküldött tudósításból3 az derül ki, hogy tájékozódni igyekezett az olasz művészet akkori törekvései felől is. A futuristák milánói csoportjának tevékenységéről számol be, s a velük szembeni nem csituló ellenérzésekről. Jól érzékeli, hogyan ütköznek meg az újat mondani már rég nem tudó impresszionisták az izmusok követőivel, s azt is, hogyan bomlott meg a futuristák csoportja. Carra, Carpi és mások odahagyták Marianetti zászlóját, míg a fiatalok – akikkel láthatóan nem tud azonosulni – „eredménytelen kísérletekkel próbálkoznak”.

Mint olyan festőre, aki jártasságot szerzett a régi mesterek műveinek tanulmányozásában, rábízták a kegyesrendiek kolozsvári temploma spanyol eredetű képeinek restaurálását. Ezt a munkát, a sérült és sötét „galériatónust” kapott művek fölújítását az 1924-es esztendőben végezte el. Impozáns méretű barokk művekről van szó (nemcsak spanyol, hanem feltehetőleg olasz és német eredetű alkotásokról), melyek díszes faragott keretekben a templom oldalkápolnáit és mellékoltárait díszítik.

Számára már nem volt ismeretlen feladat a kolozsvárszentpéteri r.k. egyház által 1926-ban rábízott munka. A város keleti peremnegyedében 1848-ban fölépült neogót stílusú templom hajójának esedékes fölújításában vett részt. Oszlopok és ívek díszítményeit tervezte a budai Mátyás-templom belső dekorációjához hangoltan, s azok kivitelezését Szatmári Károllyal közösen végezték el.4 A feladat kényes volt, mert alkalmazkodnia kellett a szentélynek a századelőn készült falképeihez is, melyeket Lotz Károly erdélyi tanítványa, Stein János készített.

Megrendelésekhez jutott Pesten is. 1925-ben a budapesti román követ arcképét festette meg. 1930-ban a szervita templom egyik oltárképét készítette el. Egyházi kapcsolatai egyre bővültek. Madridba hívták templomfestési munkákra. Ezt megelőzően azonban Canisius Szent Péter nagyméretű képének megfestésére kapott megbízást.

Az 1925-ös év jelentős egyháztörténeti eseménye volt Canisius Szent Péter szentté avatása. A Jézus Társaság első német származású rendtagja, Loyolai Ignác harcostársa különösen sokat tett azért, hogy a hit és az egyház állásait hazája földjén megőrizze és megszilárdítsa. Nevezetes Katekizmusa Európa-szerte, így Magyarországon is hatékony eszköze volt a katolicizmus terjesztésének. Az 1597-ben elhunyt jezsuita szerzetest XI. Pius pápa 1925. május 21-én avatta szentté. Az eseményt a budapesti jezsuiták templomában is megünnepelték. Ebből az alkalomból készült el Hosszú Márton Canisius-portréja, melyet 1925. december 5-én lepleztek le. A jezsuiták templomában elhelyezett kép az ihlet áldott pillanatában ábrázolja Canisiust. A sötét szerzetesi ruhában álló délceg férfialak bal kezével nyitott könyvre, Katekizmusára támaszkodik. Előtte, a festmény kompozíciós megoldásában a Szűzanya képe, a homályból elősejlő fehér szobra magasodik.

Hosszú Márton festőpályájának katarzisos nagy élménye volt spanyolországi utazása. A kezdetektől, főiskolai éveitől melengette a tervét. S hogy az meg is valósuljon, ahhoz bizonyosan egyetemi kapcsolatai segítették hozzá. Velázquezt  látnia kellett! Sevillát, a festő szülővárosát, melynek sikátoraiban ő is bolyonghatott, Madridot, a Pradót, ahol a Las Lanzast, A Villa Medici kertjét, a Las Meninast és a Krisztus a kereszten képeit őrzik. Az Ibériai-félszigetnek főleg a déli történelmi és műemlékvárosait látogatta végig, Toledót, Granadát, Córdobát, Valenciát, a Guadalquivir völgyét, Andalúzia tartományt. Az ott töltött három hónap alatt magába szívni és maradandóan elraktározni kívánta látásélményeit és tapasztalatait, amit ez a mediterrán táj számára kínált.

Következő útja 1928-ban Rómába vezetett. Joggal föltételezhető, hogy erre is egyházi összeköttetései révén került sor. Míg korábban tanulni ment Itáliába, most nagyra törő tervezéssel a szentatyáról, XI. Piusról kívánt portrét festeni. Addigi egyházművészeti munkásságát és érdemeit hangsúlyozva, a vatikáni magyar követ és Orsenigo Cesare nuncius ajánlotta be, s XI. Pius – egészen rendkívüli módon – öt alkalommal állott modellt a magyar művésznek. Ez a kivételezés akkor értékelhető, ha tudjuk, hogy a pápai portrék nagy többsége (akkor és később is) fényképek vagy meglévő művek reprodukciója után készült. A feladatra vállalkozó művészek legfeljebb egy-egy negyedórát kaptak, sokszor egyszerre többen, hogy alkotásaikat a modellhez „hozzáigazítsák”. Hosszú Márton segítségére volt a fiatal befolyásos és diplomatikus pápai kamarás Conte Arbolio Mella di Santellia. Róla, „Mella grófról” vállalkozásával egy időben a festő szintén portrét készített.

Hosszú Márton a Sala de Fuocit, a Tüzek termét választotta műteremnek. Élményeiről a vele készült beszélgetések során egy riportban maga számolt be. „Egészen különös miliő, különös atmoszféra ez: le is nyom, de fel is emel – elcsüggeszt, de lelkesít is! Milyen kicsinek érzi itt magát az ember, ahol ha előre néz: Raffaelt, ha hátra néz: Tiziánt látja . . . hogy elvész a modern ecset fölénye, biztonsága ebben a lenyűgöző, szinte nyomasztó ünnepélyességben! (. . .) A megjelölt napon elkészítettem mindent, s frakkban, kitüntetésemet feltűzve vártam Őszentségét, aki előzőleg magánkihallgatáson fogadott . . .  s akit most, mikor végre előttem ült az aranyos trónszékben, megfeszített energiával kezdtem felvázolni – első ülésre szinte az egész képet!”5

Az 1928-as év tavaszán készült el az életnagyságú térdkép. „Végre – olvassuk Megyery Ella riportjában – lekerül a bársonytakaró a már-már befejezett képről, s fehér ruhájával élesen kiemelkedve a szék vörösbársonyából: előttünk XI. Pius, szokott ülésével, szokott pózában, sötétgyűrűs jobb keze könnyedén a fotelkarfán, balja ölében, ahogy a szentévi magánfogadáson láttam. Elefántcsontszínű reverendája fölött a csipkés fehér karing: a mozzetta, amire a hermelinszegélyes, vörösbársony rochetta borul – fején a szokott kis selyemsapka. (. . .) Az arc, a tekintet: szuggesztíven élethű. Nem a banális pápaportré, a szokott pápai mosollyal. (. . .) Szélesen kezelt, rendkívül egyszerű tónusok; sötétbordó háttér, egy megtört fényű, reneszánsz patinájú drapéria s a pompás karosszék – más kellékek, díszlet sehol. Minden hangsúly az arcon. (. . .) Semmi édesség, semmi szentimentalizmus; egy mélyen gondolkodó bölcs öregember néz itt le ránk, akinek domború homloka, erős, kemény álla sok akaratról, sok energiáról beszél, s aki – bárminő jelentést terjesztenek is elé – szeret elmenni a forrásig, a végekig, ahonnan az egész perspektívát átláthatja.”6

A festménynek nyomban egy másik változata (másolata) is elkészült. Ezt a képet díszes reneszánsz keretben a budapesti Jézus Társaság-i atyák rendházában 1928. június 24-én ünnepélyesen leplezték le.6a 

A Vatikánban maradt portré tetszett XI. Piusnak. Elkészültekor Hosszú Mártont a Szent Gergely Lovagrend parancsnoka címmel tüntette ki.7 

Mintha valóban László Fülöp útját követte volna, Rómában aratott sikerei után ismét illusztris személyiségek portréit festette. Az albán királyi udvarban tűnt föl, ott kapott megbízásokat. Tiranába 1931-ben Hóry András római magyar követ közvetítésével jutott ki, tőle kapott eligazítást az ottani viszonyokról is. Ahmed Zoguról, a nem sokkal ezelőtt (1928-ban) I. Zogu néven királlyá koronázott államfőről készített portrét.8 Amint később beszámolt róla,9 a király rendjelek nélküli egyenruhában óhajtotta megfestetni magát. Gyakorlata már egészen rendkívüli volt, magas rangú tiranai vendéglátói annyira elégedettek voltak vele, hogy az anyakirálynő portréját is megrendelték tőle. Munkája végeztével Zogu király a Szkander bég rendjel parancsnoki keresztjével tüntette ki. A balkáni országban töltött egy hónap alatt (május 12-től június 17-ig) a festő az erőteljes (később tragikus eseményekhez vezető) olasz jelenlétre figyelt föl, a Tiranában, Durazzóban folyó lendületes építőmunkára.

Budapestre hazatérve lengyelországi megrendelésre Bem tábornok képét festette meg. A képet Varsóba vitték, ahol a legendás forradalmár és katona nevét viselő tüzérezred alakult.

Ezek a lengyel–magyar barátság jegyében létrejött megrendelések jelentős erkölcsi sikert hoztak a művésznek. Hosszú Mártont 1935 tavaszán kiállításra hívták meg Varsóba. Tárlatát a lengyel hivatalosságok jelenlétében Magyarország varsói nagykövete (Matuska Péter) nyitotta meg. A művész a Báthory-képet ez alkalommal Pilsudski marsallnak ajándékozta.

Ezután már csak egy-egy szűkszavú információ segít éles fordulatot vett pályáját követni. Családjuk harmóniája fölbomlott, 1936-ban elváltak. A festő az angol királyi család meghívására Budapestről Londonba költözött. Hosszú Márton ezután sem Magyarországon, sem Erdélyben többé nem járt. Szülőföldjéhez már csak 1924-es születésű leányával, Ildikóval folytatott levelezése kötötte.10 Gyógyíthatatlan rákos megbetegedés okozta halálát 1953. november 24-én, Londontól északra fekvő birtokán.

* * *

Hosszú Márton mindenekelőtt portréfestő volt. Emellett kötelezte el magát már főiskolai tanulmányai során. Kiindulópontja a művészet forradalmain túl állásait még őrző akadémizmus és Balló Ede tanítása volt. Számos családi portré vagy a festőnek a korabeli társadalom jeleseiről festett műve mutatja föl az akadémista megközelítés eszköztárát. Frissességet a lélektani elemzés mélysége és őszintesége kölcsönöz e műveknek.

Jegyzetek

1 Dr. Siklóssy László: Hosszú Márton festőművész. Pásztortűz, 1925. aug. 23.

2 A művészet szeretete, de a művészi munkálkodás sem állt távol a Filep családtól. Filep Sári, Margit húga, aki később Ausztráliában élt, kiválóan rajzolt. Litográfiái (Pásztortűz, 1926/3) és Párizsban készült tollrajzai (Pásztortűz, 1926/18) jelentek meg az erdélyi sajtóban.

3 Az olasz művészet jelene. Ellenzék, 1921. nov. 26.

4 Gaál György: Magyarok utcája. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1995. 154. l.

5 Megyery Ella: Látogatás a Tüzek Termében. Pásztortűz, 1928/14.

6 Uo.

6a Úgy látszik, a pesti másolatnak nyoma veszett.

7 (n.): Beszélgetése Hosszú Mártonnal, a Brassóban időző budapesti festőművésszel. Brassói lapok, 1933. jan. 15.

8 Ahmed Zogu (1859–1961) előbb albán köztársasági elnök és miniszterelnök, majd 1928–1939 között Albánia királya. Miután Olaszország a II. világháború küszöbén megszállta az országot, lemondásra kényszerült, és magyar származású feleségével (Apponyi Géraldine grófnő) száműzetésben élt. Zogu király és anyja portréját reprodukcióban a Magyarság 1931. júl. 5-i száma közölte.

9 Brassói lapok, id. h.  

10 Lányát több ízben meghívta magához Angliába, de az adott történelmi körülmények között erre nem kerülhetett sor. Volt felesége, Filep Margit (1900–1992) mint könyvtáros a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Családi házukat kedvező feltételekkel magyar közösségi célokra ajánlotta föl. Emlékét 1997-től márványtábla örökíti meg a házukban működő Heltai Könyvtár szárnyán. 

J. Horváth Tamás

SZENT ERZSÉBET BÚCSÚJA

 A wienhauseni énekeskönyv Szt. Erzsébet
és Lajos őrgróf szomorú búcsújáról szóló „balladája”

Ez a kis tanulmány a Sárospatakon 1996-ban alakult Árpád-házi Szt. Erzsébet Történelmi Társaság egy nem történész tagjának szerény hozzájárulása szeretne lenni a Társaság egyik célkitűzéséhez: ti. Szt. Erzsébetet és korát az érdeklődő magyar nagyközönséggel jobban megismertetni. Bármilyen szép és kedves is „a kenyérkéket csupa friss rózsává változtató” szent alakja, semmi sem alkalmatlanabb az ő valódi egyéniségének a megértésére, mint ez a legendás elem, amely minden róla szóló korai, hiteles vallomásból, illetve feljegyzésből hiányzik. Egyébként ugyanez áll a másik sokat idézett „csodára” is, amely szerint a férje ágyába fektetett leprás koldus a keresztre feszített Krisztussá változott.

A wienhauseni egykori cisztercita kolostor

Wienhausen 1230 táján alapított cisztercita női kolostor Alsó-Szászországban, Cellétől mintegy 12 km-re. Szinte csodával határos, hogy az épületek számos háborút aránylag sértetlenül átvészeltek. Az északi téglagótika szép példáját szolgáltatják. A csak nagy nehezen, a nővérek hosszas ellenállását megtörve, kompromisszumok árán bevezetett reformáció után ún. Damenstift („hölgyek alapítványa”), afféle előkelő özvegyek öregotthona lett. Ma is az, a mintegy 12 hölgy élén „apátnő” áll.

Wienhausenba a turisták ezreit ma az ottan őrzött középkori faliszőnyegek vonzzák, amelyek évente csak egyszer, a pünkösd utáni hét végétől 2 héten át tekinthetők meg. E szőnyegek egyike Árpád-házi Szt. Erzsébet életét mutatja be.

Akik csak a szőnyegek miatt keresik fel Wienhausent, a kolostort ebben az időszakban nem látogathatják meg, s ezzel sokat veszítenek. Csodálatosak a kerengő boltívei, a gót díszszekrény, érdekes a közelben egy folyó iszapjában talált ladik, melynek fája valószínűleg Krisztus születése táján nőtt ki a földből, továbbá az a román és a gót korból származó rengeteg láda, amelyet a nagyrészt nemesi családokból származó hölgyek hoztak magukkal, amikor beléptek a kolostorba. A legnagyszerűbb azonban a nővérek oratóriuma, amely Észak-Németországban egyedülállóan teljesen ki van festve a 14. sz. elején készült bibliai tárgyú freskókkal. Itt századunk harmincas éveiben felszedték a padokat, és alattuk egész kincsesbányát találtak odadugdosott fogadalmi imádságokból, ajándékokból, szemüvegekből (!) és egyebekből. Ezek között volt egy füzetke, Katherina von Hoyer apátnő (†1470) korából. Ez a füzetke számos egyéb ének és vers mellett egy 21 versszakos „balladát” tartalmaz. Valószínű, hogy ez a ballada sokkal régebbi mint a füzet maga.

E ballada érdekessége, és valószínű régi volta mellett a legfőbb érv, hogy 1233-ban egy marburgi zarándoknő már hallott egy ilyen tárgyú éneket énekelni, mégpedig latinra fordított vallomása szerint „teutonice”, azaz németül.

A vallomás magyar nyelven:

A látását visszanyert vak asszonyról¹

A mainzi egyházmegyéből érkezett, 50 éves Biedencapi Matild eskü alatt vallotta, hogy már három éve bal szemére vak volt. Miután hallott a csodákról, amelyeket az Úr boldog E(rzsébet) érdemeiért sokakon véghezvitt, fogadalmat tett, hogy adományokkal elzarándokol annak a bazilikának a küszöbéhez, ahol az említett szent E. asszony nyugszik. Ott felajánlotta azt a csekélységet, amire lehetősége volt. E. úrnőt ott könyörögve kérte, hogy ennek érdemeiért visszanyerje látását. Hirtelen vak szemére visszanyerte látást, a másik, ti. a jobb szemére azonban, amellyel korábban látott, megvakult. Mikor hazatérve elmesélte az embereknek a csodát, amely vele történt, ti. hogy egyik szemére visszanyerte, a másikra elvesztette látását, az emberek kinevették. Emiatt könnyekben tört ki. Mikor pedig vissza kellett térnie boldog E. sírjához, hogy a vele történt csodáról tanúságot tegyen, embereket hallott németül énekelni E. és férje, a Szentföldre készülő Lajos őrgróf szomorú elválásáról. Ezt hallván a fent említett Matild könnyekre fakadt; amint könnyezett, visszakapta szemevilágát, és most mindkét szemére világosan lát. Arra a kérdésre, hogy mikor kapta vissza először a látását, azt válaszolta: „Ez év Szent Mihály napján.” Arra a kérdésre, hogy a második megvilágosodás mikor történt, azt mondta: „Vízkereszt oktávájának vigiliáján.” Adelhaidis, a leánya, Hiltegundis, Hadawigis és Hellenburgis ugyanabból a helységből eskü alatt vallották, hogy többször hallották panaszkodni, hogy egyik szeme világát elveszítette, és azt hiszik, igazat beszélt.  

Bár e sorok írója nem költő, sem műfordító, megkísérelte nagyjából az eredeti versformát követve a „balladát” mai magyar nyelven megszólaltatni. Kivételt csak az első versszakkal tett, hogy ezzel az olvasót legalább egy kevéssé időben közelítse az eredeti feljegyzésének korszakához.

A vers tartalma egészen kevés magyarázatot igényel:

A legkorábbi vallomások és ábrázolások is utalnak arra, hogy Lajos őrgróf – talán balsejtelmektől gyötörve – azzal vált el ifjú és előrehaladott állapotos feleségétől, hogy a róla hírt hozó személynek gyűrűjével kell igazolnia magát (10. és 11. versszak).

A végrendeletnek is nevezhető 4., 5. és 6. versszak gondolatai más középkori német énekekben is megtalálhatók. Problematikusabb a 12. versszak „pogány asszonya”. Az, hogy a szerző az eseményt a Rajna partjára teszi, nem meglepő. A Wartburgtól már a Rajna is „elég messze” volt akkori fogalmak szerint. Lajos valójában Dél-Olaszországban találkozhatott II. Frigyes császár feleségével, aki Jean de Brienne jeruzsálemi király (1210–1237) Jolante nevű leánya (1211–1228) volt. Tény, hogy a behajózásra váró keresztes sereg erősen szenvedett a melegtől és a meleg miatt kitört járványoktól. A pápával gyakori viszályban lévő II. Frigyes számára szerencsétlenül kezdődő vállalkozás miatt a császár a pápai kúria által tudatosan terjesztett vádaknak és rágalmaknak volt kitéve. Frigyest annyi mindenért okolták, hogy nem csoda, mire a hírek Németországba értek, már Lajos megmérgezését is tartalmazhatták.

A ballada magyar fordításban 

 1.        Ínekre tanétottak
angyélok az mennyekbűl,
ebben őrgróf Ludewig
eeszakad ű nejítűű.²

 2.        Együtt töltötték az éjt,
Szemük le nem húnyhatták
„Vádlom az ég Istenét
mert elhozott tehozzád.”

 3.        „Vádolod az Istened,
amiért megismertél?
Akkor jobb visszajönnöm
messzi Vörös Tengertől.”

 4.        „Uram, édes jó uram,
kire hagyod jószágod?”
„Legyen a szegényeké,
dúskálnak a gazdagok.”

 5.        „Uram, édes jó uram,
kire hagyod gyermeked?”
„Őt rád hagyom, kedvesem,
kié ő, ha nem tied?”

 6.        „Uram, édes jó uram,
kire hagysz hát engemet?”
„Téged hagylak mennyei
angyalokra, védjenek!”

 7.        „Uram, édes jó uram,
ha vissza nem tarthatlak,
tegyen meg a Jóisten
sírja hős bajnokának.”

 8.        „Asszony, édes asszonykám,
rosszat tettem én neked?
mért kívánsz el engemet,
visszajönnöm sem lehet?”

 9.        „Uram, édes jó uram,
ne forgasd ki szavamat.
Isten és ő szent Fia
vezéreljen haza majd.”

10.       Ujjáról a szép arany
pecsétgyűrűt levette:
„Drága lelkem, Erzsikém,
itt hagyom ezt emlékbe.

11.       Vennéd halálom hírét,
ne higgy a hírhozónak,
hacsak gyűrűm színe nem
rőt, mint a lenyugvó nap.”

12.       Fölszálltak hajóikra;
túlpartján a Rajnának
pogány asszony várta őt
kezében szép pohárral.

13.       Inni ad az uraknak,
aranykelyhe vörös lett,
halált hozó pohár volt,
Lajos őrgróf beteg lett.

14.       Aranykelyhét kiitta,
nagy fájdalom lepte meg.
Szeme tőle vörös lett,
Lajos őrgróf ím beteg.

15.       „Evezz vissza, jó szolgám,
vidd gyűrűm Erzsébetnek!
Vidd el aranygyűrűmet,
az biz’ egész vörös lett.”

16.       Asszonyához jött a hír:
meghótt vón’ az ő ura.
Nem hitte a hírt, holott
rőt a gyűrű aranya.

17.       A selyemből gyermekét
átrakta rossz pólyába.
„Leszel, édes gyermekem,
mint az a többi árva.”

18.       Letette szép palástját,
és lábával rátiport.
„Dölyfös ruha, itt heverj,
téged már senkise hord.”

19.       Szőrből készült inget vett,
arra szürke tunikát,
rögtön elhatározta:
kolostorban vesz lakást.

20.       Kenyere biz’ kicsiny volt
annál nagyobb imája.
Ezért lett Erzsébeté
angyalok koronája.

21.       Aki Szent Erzsébetet
meg akarja találni,
hardersbachi³ sírjában
gyermekével megleli. 

Nagyon reméljük, hogy a sárospataki Árpád-házi Szt. Erzsébet Történelmi Társaság működése révén több olyan történelmi dokumentum lát majd napvilágot, amely, érthetetlen okoknál fogva, eddig nem vált a magyarság magyar nyelvű közkincsévé. 

Jegyzetek:

¹ Dr. Albert Huyskens: Quellenstudien zur Geschichte der hl. Elisabeth, Landgräfin von Thüringen (Marburg, 1908) 224–225. Az elbeszélt gyógyulásnak nem kell feltétlenül természetfeletti jelleget, sőt még történelmi hitelt sem tulajdonítani. Elsősorban a balladára szóló utalása miatt idézzük.

² Mint ahogyan átépített középkori házak esetében restauráláskor egy-egy gótikus ablakmélyedést vagy falrészt meghagynak, úgy kíséreltem meg az első versszakban a 15. sz. hangulatát visszaadni.

³ E sorok írója nem tudta kideríteni, hogyan kerülhetett a Hardersbach helységnév a versbe, hacsak nem Marburg ama részének volt a neve, ahol Erzsébet kórháza és annak Assisi Szt. Ferenc tiszteletére épült kis temploma állt. Arról semmilyen más forrás nem szól, hogy bármelyik gyermekét is oda temették volna.

SZEMLE

AZ ÉLŐ PILINSZKY

Újabb Pilinszky-dokumentumok

Pilinszky János összegyűjtött levelei. Szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket és a mutatókat készítette, az utószót írta Hafner Zoltán. Osiris Kiadó, Bp. 1997. – Pilinszky Rómában. 1947, 1967. Levelek, esszék, fényképek. Szerkesztette, gondozta, jegyzetekkel ellátta Hafner Zoltán. Kortárs Kiadó, 1997.

„Merre, hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról. Szerkesztette Tasi József. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1997.

Az utóbbi években örvendetesen szaporodnak a Pilinszky-életmű dokumentumai, illetve a róla szóló elmélyült tanulmányok. A közönség rendkívüli érdeklődése – amit egyesek már Pilinszky-„kultusznak” neveznek – azt tanúsítja, hogy a magyar szakembereken túl a nagyközönség is megérezte a költő üzenetének jelentőségét. Nyilván a közönségsiker is ösztönözte a volt Századvég, ma Osiris Kiadót az Összegyűjtött művek kiadására. Ebben a sorozatban jelent meg a Levelek gyűjteménye Hafner Zoltán gondos munkája eredményeképpen, példás jegyzetapparátusa kíséretében. Részben e kötetből válogatott Hafner a Pilinszky Rómában című kötethez is, ahol azonban esszéket is közzétett. Például azt a három előadást, amelyet 1967-ben kérésemre tartott a Vatikáni Rádióban. A kötetből a Szőnyi Zsuzsával készített interjút, valamint a Zsuzsának és Matyinak írt leveleket emelem ki.

Amikor 1984-ben Jelenits István közzétette A mélypont ünnepélye című prózagyűjtemény két kötetét (Szépirodalmi), ámulva láttuk, hogy a Pilinszky-életmű sokkal gazdagabb, semmint azt korábban vékonyka verseskötetei jelezték. Az első kötet jórészt az Új Emberben megjelent tárcáit, jegyzeteit közölte, amelyek amolyan naplójegyzeteknek és vallomásoknak is beillenek, a második színműveket, kisprózákat, interjúkat. E kiadvány jelentősen gazdagította a dokumentációt, és lehetővé tette Pilinszky költészetének árnyaltabb értelmezését is. Ugyanígy a Beszélgetések (1983), a Naplók, töredékek (1995) és most a Levelek.

Bármint legyen is az igazság Pilinszky költészetének két korszakát illetően (többen az első korszak nagy verseit helyezik az életmű csúcsára, és azok alapján értelmezik Pilinszky költői világszemléletét, hitét), igazat kell adnunk Jelenits Istvánnak, aki A mélypont ünnepélye értő bevezetőjében ezeket írja: „A Pilinszky költői műveit elemző tanulmányok rendszerint fölvetik a kérdést: mit is jelent a katolicizmus Pilinszky gondolkozásában, alkotó művészetében. Van, aki úgy gondolja, hogy a költő csak liturgikus-bibliás motívumokat őrzött meg gyermekkori vallásosságából, esetleg valami  szokatlanul fejlett érzékenységet a személyiség sorsa, titka iránt. A prózai hagyaték egészen egyértelműen megmutatja, hogy Pilinszky nemcsak gyermekkorában volt hívő. Rá is érvényes, amit korai tanulmányában Mauriacról állapított meg: »egyszerűen és föloldozhatatlanul beleszületett« ő is a katolicizmusba. Keresztény, sőt egészen határozottan: katolikus volta mindvégig életének és művészetének meghatározója volt, köze volt ahhoz a hanghoz, ahhoz az alapmagatartáshoz, amelynek titkát próbáljuk megközelíteni.” (A mélypont ünnepélye I,7.)

Több oldalról igyekeznek megközelíteni e „titkot” azok az újabb tanulmányok, amelyeket Tasi József tett közzé a „Hogyan, merre?” című kötetben. Ez a gyűjtemény lényegében annak az emlékülésnek az előadásait tartalmazza, amelyet Pilinszky János születésének 75. évfordulóján, (1996. november 27–28-án) rendezett a Petőfi Irodalmi Múzeum, egy kiállítással egybekötve. A szerkesztő, Tasi József előadása Rómában a IV. hungarológiai kongresszuson hangzott el 1996. szeptemberében. E tanulmányon kívül, amely Pilinszky költészetének „korszakváltásával” foglalkozik, megemlítek még néhány fontos „megközelítést”: Jelenits István megnyitó előadása (költői pálya a szent és a profán metszésvonalán), Németh G. Béla (A hit hitele), Balassa Péter (Semmit se látni), Beney Zsuzsa (Pilinszky és József Attila), és még számos érdekes, új szempontokat felvető elemzés.

Hafner Zoltán, aki a Levelek kiadását gondozta, „Nem csak filológia” című jegyzetében rávilágít a szövegkiadások genezisére, majd ezt hangsúlyozza: A további kutatásokhoz „a Pilinszky-életmű sokkal alaposabb ismeretére is szükség lenne, hogy legalább nagyjából tisztában legyünk azzal, mi az, amit nem tudunk, s hogy e nem tudásunkat mennyiben pontosíthatják az eddig előkerült, s mennyiben segíthetik a lappangó vagy elveszett dokumentumok. Ahhoz, hogy a belátható jövőben elkészülhessen a versek kritikai kiadása, mindenekelőtt az életművet kell a maga teljességében együtt látnunk.” („Merre, hogyan?” 244.) Hafner Zoltán maga példát mutat a gondos szövegkiadásra: a Levelek 724 oldalas kötetének jó egynegyede szakszerű jegyzet, számos érdekes új adattal az életmű felméréséhez.  

Szabó Ferenc 

TUDOMÁNYELMÉLET ÉS JOGTUDOMÁNY
Egy új könyv margójára

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem jog- és államtudományi karának jogbölcseleti intézete új könyvsorozatot indított, melynek két reprezentáns kötete az intézet vezetőjének, Varga Csaba professzornak a munkája. Az első az Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról (Budapest, 1997) címet viseli, a második pedig ehhez csatlakozó szöveggyűjtemény: Szövegek a jogi gondolkodás paradigmáinak tanulmányozásához (Budapest, 1996). Varga Csaba kötete a gondolkodás módszertani irányait szemlélteti a jogfejlődés példáján, majd a geometria és a gondolkodás példája következik. Ez utóbbi keretében a szerző az Újszövetség okfejtését, Cicero, Szent Ágoston tanúságát, a Talmud, a keleti kereszténység és a modern irracionalizmusok gondolkodásmódját vizsgálja, hogy azután a gondolkodási mintákat a jogi mintákhoz viszonyítsa. A heteronómia címe alatt Aquinói Szent Tamás, Grotius és Leibniz gondolkodási módszerét tanulmányozza, s felveti a gondolkodás fejlődésének dilemmáját. Ezután a történelemfilozófia tudományelméleti problematikájáról, majd a gondolkodás paradigmáiról szól. E fejezet a normafelfogás kérdéseivel zárul. Ezt követően a jelentéselméleteket mutatja be különös tekintettel a hermeneutika problémájára. Figyelemmel van a jelentések közösségi tudásának tényére, s ezt összekapcsolja a társadalmi intézményesülés témájával. Mindezen gondolatok eredményeként jut el a jog és a jogi gondolkodás természetének ábrázolásához. Hangsúlyozza, hogy a jog folyamatszerű, jellemzője a többeleműség és az aktusszerűség. A kötetet névmutató, jogforrásmutató és tárgymutató zárja. A keresztény hagyományokat is hasznosító, a gondolkodás modern áramlataiban otthonosan tájékozódó munka figyelemre méltó hozzájárulás a joggal foglalkozók gondolkodásának differenciáltabbá, elmélyültebbé tételéhez. A szöveggyűjtemény a szerző jelentős tanulmányain kívül Michel Villey, Chaim Perelman, George Lakoff, H. L. A. Hart, Stanley B. Fish és Charles M. Yablon egy-egy alapvető értekezését is közli magyar fordításban.

E kötetek mindenképpen részét alkotják annak a folyamatnak, mely az utóbbi években feltárja a modern jogfilozófia eredményeit a hazai közönség előtt. Ilyen jelenségként üdvözölhettük már 1988-ban Hans Kelsen Tiszta jogtanának magyar kiadását Bibó István fordításában, az ELTE Bibó István Szakkollégiuma kiadásában, a Varga Csaba által szerkesztett, Orbán Viktor és Szájer József által gondozott Jogfilozófiák/Philosophiae iuris sorozatban, vagy Helmut Coing A jogfilozófia alapjai című klasszikus tankönyvének Szabó Béla által készített magyar fordítását (Osiris Kiadó, 1996). Ezt a sort folytatja Varga Csaba most bemutatott munkája, mely a külföldi eredmények feltárásán túl önálló szintézis megalkotására törekszik. A kiadvány egyben jelzi a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jog- és államtudományi karának keretében bontakozó szellemi műhelyek arculatát is.

Erdő Péter 

Bán Endre Emlékkönyv. Szerkesztette dr. Révész Mária. Lámpás Kiadó, Jézus Szíve Plébánia Pécs. 1996. 300 old. 616 Ft

Egyik kiváló főpásztor jegyezte meg: Mi papok a követendő példákért mindig külföldre tekintünk, pedig mennyi szent életű társunk él/élt közöttünk. Meghal, eltemetjük és elfelejtjük . . .

 Dr. Bán Endre a teológus, lelkipásztor, lelki mester a pécsi egyetemi, főleg orvostanhallgatók rejtekben is tántoríthatatlan nevelője volt. Utóbb mint püspöki helynökre és a visszaállított teológiai iskola rektorára egyre nagyobb súly nehezedett, azonban vállalt korábbi szolgálataiból egy jottányit sem engedett. A volt Piusz Kollégium templomát húsz évig vezette plébánosként. Nagy örömére szolgált, hogy kis szobája a szentélyre nyílott, ahol éjszakánként adorálhatott az eucharisztikus Jézussal. Tőle kapta azokat az igazságokat és erényeket, melyek annyira bölccsé, vonzóvá, egyszerűvé és együttérzővé tették. Hívei egyszerűen csak a „Jóságosnak” nevezték. Magam alázatosságán épültem. Kiváló beszédeit, előadásait nem volt ideje tanulmányba sűríteni. De ha kellett a Teológia folyóiratnak – melynek szerkesztője voltam – egy igazán lelki írás, néhány szavas távolsági hívásból szinte intuitíve megragadta, mi az, ami „kellene”. Lapunk minden sorával csak gazdagodott. Nem volt az a kérés, melyre lelki, anyagi vagy orvosi segítséget ne adott volna. (Hallgatói a mai híres érsebészet kiváló szakemberei.)

1995 júliusában teljesen lesápadtan, kifacsartan még elvállalta a szombathelyi hitoktatóképzősök évzáró lelkigyakorlatát. Szíve gyakori elszorulásából – amint korábban mondta nekem – érezte, élete nem tart sokáig. Július 21-én és 22-én megrázó hangon elmélkedett a megváltásról, a halálról, a jó győzelméről. Az elkészült jegyzetből néhány gondolat: „Jónak lenni szabad, és nem kell!” Maga tapasztalta meg, hogy „a szenvedés érzelmeinket magányossá teszi, könnyen szembefordít Istennel, de a kísértés legyőzhető. Tudjuk, vétkeink miatt meg vagyunk pecsételve a halál pecsétjével, de az irgalomban gazdag Isten nagy szeretetéből . . . Krisztussal együtt megelevenített (Ef 2,5) . . . és nekem kegyelmet adott Krisztusért. Betölti-e szívedet a boldog hála? . . . Ha igen, alázatosan el is tudod fogadni [a halált] . . . Ne zúgolódj hát, testvér, ha neked az a kegyelem adatott, hogy szenvedhetsz Krisztusért! . . . Kínjaim kővánkosát megáldom . . . és templommá szentelem. Templommá, amelynek békét adó csendjében [de szerette is ezt!] Hozzád vihetem az én fájdalmas szívemet, Uram . . .” – 23-án éjszaka rosszul lett. A szent útravalót kérte, és halkan suttogta: „Imádkozzatok értem!” A mentős rohamkocsi már haldoklót vitt, majd „a halál nagy extázisában visszatért az Atyához”. Orvosa úgy mondta: „Szíve teljesen elégett, csak a zsugorodott főerek tartották össze.” Nem túlzás, ugye, amit egy-egy szentről írnak: „Szíve felizzott és elégett Jézus szeretetében.” Akit az Úr Jézus Szíve ünnepén küld e világba – 1934. június l-én született –, és aki Jézus Szíve lelkületében végzi lelkipásztori szolgálatát, az méltán részesedik abban, hogy Krisztus isteni Szívére ölelje irgalmas jóságával.

Bán Endre hívei nem temették el papjukat! – Halála után alig egy évre életre keltették szavait, elmélkedéseit, melyekben emberközeli párbeszédekkel, életszerű képekkel mutatta meg a mai embernek az Istenhez vezető göröngyös, mégis olyan vonzó út irányát. Ma is sokaknak nyújt lelki erősítést, segítséget, és akik közelről tapasztalták lelki kincseit, buzgón fordulnak a „Jóságoshoz”, mert tudják: közbenjár érettünk az Úrnál.

Minden lelkipásztornak, tanácskérő hívőnek, bizonytalan keresőnek egyaránt ajánljuk a könyvet, melyről a szerkesztő írja: „Nem róla szól, Ő szól hozzánk!” Megrendelhető: Jézus Szíve Plébánia, 7624 Pécs, Ifjúság útja 80.

Széll Margit 

KÖNYVJELZŐ
Egyháztörténeti forráskiadványok

1. A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945–1948 között. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és  a bevezető tanulmányokat írta Beke Margit. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae, XIV.) Argumentum. Köln–Budapest 1996. – Az Adriányi Gábor által szerkesztett sorozat 14. kötete 25 jegyzőkönyv formájában mindazt rögzíti, amit a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1945. május 24-e és 1948. november 4-e között tartott tanácskozásain elhangzott. A nagyrészt Mindszenty József hercegprímás vezetésével lezajlott értekezletek a kor egyházpolitikai, egyházszervezési és lelkipásztori helyzetére vetnek fényt; elsőrendű források. (Hasonló forrásmunkákat már korábban közzétett Gergely Jenő.) A mostani kötet folytatása a sorozat 12–13. köteteinek, amelyeket szintén Beke Margit gondozott (az 1919–1944 közötti tanácskozások története és jegyzőkönyvei).

2. Magyar egyháztörténeti bibliográfia 1980–1990. Szerkesztette Várszegi Asztrik és Zombori István. METEM-könyvek 17. Budapest 1997. – Hervay Ferenc kéziratos bibliográfiáját kiegészítette, bővítette: Iványi-Szabó Éva, Klukovitsné Paróczy Katalin és Rácz Béláné. Kosáry Domokos bevezetőjében kiemeli e vállalkozás fontosságát, amely minden olyan felekezeti közösség bibliográfiáját szemmel tartja, amely a világon bárhol létrejött (kisebbségi sorban élő magyarok, határokon kívüli, emigrációban élő egyházak történeti adatai stb.).

3. Magyar egyháztörténeti vázlatok, Regnum 1997/1–2. METEM 1996. Az 1000 éves Pannonhalma. Pannonhalma millenniuma alkalmából a Vázlatok külön számot szentelt a jeles évfordulónak. A tanulmányok és forrásközlések a magyar bencések történeti szerepéről, hétköznapjaikról és missziós működésükről szólnak.

4. Barna Gábor: A tállyai Fáklyás Társulat dokumentumai. (Devotio Hungarorum 3.)

A tokaj-hegyaljai Tállya Fáklyás Társulata azok közé a vallásos egyesületek közé tartozik, amelyeknek gyökere a magyarországi barokk utolsó évszázadáig, a XVIII. századig nyúlnak vissza. Barna Gábor kiadványa elsősorban a Fáklyás Társulat írásos dokumentumait teszi közzé. A legfontosabb dokumentum az ún. Halottas Könyv. Barna Gábor magyar nyelvű bevezető tanulmánya angol fordításban is olvasható a kötetben.

5. Sávai János: Missziók, mesterek, licenciátusok. (Documenta missionaria II/I.) Agapé, Szeged 1997. A hódoltsági missziókra és a licenciátusokra vonatkozó dokumentumokat főleg a római Propaganda Fide (Hitterjesztési Kongregáció) levéltárában kutatta fel a szerző. Különösen is figyelt a lelkipásztori élet megszervezésének dokumentumaira. Ismeretes, hogy azok a világi férfiak kapták a licenciátus nevet, akik a prédikáló-tanító szerzetesek és papok mellett (vagy azok hiányában) vállalkoztak a lelkipásztori szolgálatra külön működési engedéllyel. Pázmány Péter is számított közreműködésükre, igyekezett kellő kiképzést adni nekik. A magyar népi vallásosság, népi kultúra sokat köszön a licenciátusoknak.

(R.)

MAGYAR PAPI EGYSÉG

Beran Ferenc

AZ UNIO APOSTOLICA CLERI LELKISÉGE

Bevezetés

Régi egyházi tapasztalat, hogy minden szerzetesközösség, mozgalom vagy egyházi társulás törekszik arra, hogy lelkiségét meghatározza. Erre több szempont miatt is szükség van. Egyrészt a közösséghez tartozó tagok „önazonossága” miatt fontos, annak ismerete, hogy mire kell törekedniük, másrészt a „hivatásébresztés” miatt is fontos, hogy életformáját, lelki jellemzőit a közösség kifelé meg tudja pontosan fogalmazni. Ezek miatt az okok miatt fontos, hogy az Unio Cleri ne csak élje a lelkiségét, hanem tudatosan, elméleti szinten is foglalkozzon vele.

Az 1994 októberében rendezett nemzetközi találkozó is fontosnak tartotta, hogy a Szabályzat alapelvei között a lelkiséggel is foglakozzon. A tárgyalásra bocsátott tervezet így szólt: „Az Unio Apostolica Cleri nem kínál külön lelkiséget, hanem arra buzdítja tagjait, hogy a papság szentségét annak az egyházmegyének a lelkisége szerint éljék, amelyben felszentelték őket, azzal a meggyőződéssel, hogy a saját egyházmegyéjükhöz való tartozásukban és tevékenységükben találják meg életük és szolgálatuk értelmét.” Ez a tervezetet később módosították. Kimaradt belőle hogy az Unio Apostolica Cleri „nem kínál külön lelkiséget”, mert az országok képviselői úgy gondolták, hogy ez félreérthető is lehet; de továbbra is fenntartották, hogy a papi közösség egyik legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy az egyházmegyés papok saját egyházmegyéjük lelkiségét mind jobban megismerjék és éljék. Ebből azt következik, hogy amikor az Unio Cleri lelki jellemzőivel foglalkozunk, először az egyházmegyés pap lelkiségét kell megvizsgálnunk.

Az egyházmegyés papi lelkiség jellemzői

A Szentírás tanúsága és az élet tapasztalata szerint a papi lelkiséget elsősorban az Istennel való személyes kapcsolat határozza meg. Ez érthető, hiszen Jézus az, aki meghívta választottját, és az Ő szeretete az, ami küldetésében megtartja. Ezért mondja Jézus, hogy „nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Ha a Jézussal való személyes kapcsolat elbizonytalanodik, a papi identitás és küldetés is válságba kerül; „csak a Krisztust, a Főt és Vőlegényt szerető és szolgáló ragaszkodás válhat annak a szolgálatnak és szeretetnek a forrásává, kritériumává, mércéjévé és indítékává, amely a papban az Egyház, Krisztus Teste és Menyasszonya iránt van.” (Pastores dabo vobis 23)

Ezt az igazságot támasztja alá Gertrud Rességuier Első szeretet című könyve, amely boldog papok vallomásait tartalmazza. Az egyik pap ebben a könyben leírja, hogy újmisés korában egy olyan plébániára került, ahol nagyon sok volt a munkája, és ezért elhanyagolta az imádságot. Arra gondolt, hogy végül is az Úrért dolgozik, a munkája imádság. Csak akkor imádkozott, ha kötelességét teljesítve liturgiát végzett. Egyszer azonban rádöbbent arra, hogy így a baráti kapcsolat megszünt Jézussal, csak szolgálati kapcsolat van közöttük. Egy alkalommal ezt meg is fogalmazta egy papi összejövetelen: „Számomra az Istennel való barátságnak abszolút elsőbbsége van.” (46. o.) Ettől fogva újra elkezdett imádkozni. Először egy héten egy órát töltött csendes imában, később már naponta ajándékozott egy órát Jézusnak.

Szépen fejezi ki ezt a gondolatot Andrej Rubljov Szentháromság-ikonja, amely az Unio Cleri tagsági könyvének a borítóján található. A festő egy körben ábrázolja a Szentháromságot. A kör három pólusát a három isteni személy adja. A képen érezhető, hogy a lakoma akkor lesz teljes, ha a kör az emberrel kiegészül.

Az egyházmegyés pap lelkiségének másik jellegzetes vonását az egyházmegyéhez való kötődése adja meg. Ezt a gondolatot nagyon szépen fogalmazza meg a Pastores dabo vobis pápai levél. Eszerint „lelkiéleti értéke támad a pap meghatározott részegyházhoz való tartozásának is. Ebben a kapcsolatban ugyanis nem csak a szervezeti hovatartozást és fegyelmi szabályt kell látni, hanem azt, hogy a kötelék, mely a papot a presbitériumon belül a püspökhöz köti, részesedés az egyházi gondokban és odaadás Isten népe evangelizálására az adott egyház körülményei között; ezek olyan tényezők, amelyek nagyon meghatározzák a pap lelki életének arculatát. Éppen ezért az »inkardináció« nemcsak jogi kötelék, hanem a pásztori és lelkiéleti tulajdonságok és törekvések összessége is, amelyek egy adott terület papképét nagyon meghatározzák.” (31)

A pápai dokumentum az Unio Cleri lelkiségének egyik pillérére mutat rá, azt fedezi fel. Ahogyan a szerzetesközösségnek van egy sajátos lelkisége, úgy egy egyházmegyének is van sajátos lelkisége. Ezt a lelkiséget az egyházmegye története, kibontakozása és az ott végzett munka sajátos jellege adja meg (vö. Szabályzat 5). Az egyházmegye papságának tehát fontos feladata, hogy a múlt értékeit gondosan őrizze, és munkájának lelki sajátosságait tudatosítsa és elmélyítse. A múlt értékeinek az őrzése azt jelenti, hogy az egyházmegye kimagasló egyéniségeinek a lelki, szellemi hagyatékát átvegye, és annak hatását bemutassa. (Például Prohászka Ottokár egykori esztergomi spirituális hatása a papok gondolkodásmódjára.) Ebben a munkában nagyon nagy szerepe van a szemináriumoknak, amelyek az egyházmegye „lelki tűzhelyeinek” számítanak. Ezek melege nemcsak a papnövendékekre, hanem a papságra is ki kell hogy sugározzon.

Természetesen az egyházmegyéhez való kötődés a gyakorlatban a lelkipásztori munkában, a hívekkel való kapcsolatban mutatkozik meg. A papnak nagyon jól kell ismernie a rábízottak sajátos gondolatvilágát, gondjait és örömeit, egyszóval a lelkületét. Mindnyájan jól ismerjük a missziós atyák tapasztalait, akik csak úgy tudták elfogadtatni az evangéliumot az emberekkel, hogy velük együtt éltek, osztoztak örömeikben és bánataikban. Tehát nem csak a nyelvet ismerték meg, hanem az emberek gondolatait és érzelmeit is. Elfogadtatták önmagukat, mert tudták, hogy csak ezután kapnak „szabad utat” az evangélium szóbeli hirdetésére. Az egyházmegyés papnak is nagyon jól kell ismernie a rábízott emberek lelkületét, és annak hullámhosszán kell hirdetni az evangéliumot. Az egyházmegye lelkisége a gyakorlatban az egyházmegye területén élő emberek lelkületének az összességét jelenti, amelyhez ugyanúgy hozzátartozik a múlt öröksége, mint a jelen feladatai is.

A harmadik egyházmegyés papi lelkiségi jellemző a paptesvéri szeretet, barátság. Az Unio Cleri ezen a területen tud a legnagyobb segítséget nyújtani. A papok testvéri együttműködésére vonatkozóan a II. vatikáni zsinat ezt írja: „Minden egyes papot az apostoli szeretet, a szolgálat és a testvéri szeretet különleges szálai fűzik a papi testület többi tagjához” (PO 8); majd ennek legfontosabb formáiként a koncelebrált szentmisét, a közös imádságot, a kölcsönös segítségnyújtást és vendéglátást is megjelöli. A Unio Cleri Szabályzata pedig a következőket írja a paptestvéri szeretetről: „A társulat legjellemzőbb vonása a papság szentségéből fakadó testvéri szeretet megélése; ennek célja a közösségi élet megvalósítása, amelyre Krisztus és apostolai mutattak példát, amely a Szentháromság közösségében gyökeredzik, és amely a lelkipásztori szeretetben jut érvényre.” (Szabályzat 1)

Ha az Unio Cleri történetét, kialakulását nézzük, láthatjuk, hogy az alapítókat elsősorban az a szándék vezette, hogy a megfogyatkozott létszámú, munkájukat külön végző papkat lelkileg összefogja. A bajor származású Bartholomäus Holzhauser ezért hozott létre együttlakó papi közösséget, a francia Victor Lebeurier pedig ezért szorgalmazta, hogy a világi papok járjanak közösségbe, kapcsolják egybe imáikat, böjtjeiket, jócselekedeteiket. A közösen ápolt lelki életnek nagyobb az ereje, ugyanakkor a közösen végzett imádság és tevékenység a papokat baráti közösségbe kapcsolhatja. Különösen sokat jelent ez azoknak a papoknak, akik valamilyen külső kényszer miatt nem végezhetnek papi tevékenységet. Csehország érseke nyilatkozta nemrégiben, hogy a kommunizmus ideje alatt, amikor felfüggesztették, és munkásként dolgozott, milyen sokat jelentett számára egy papi közösség. De magyar példát is mondhatunk. A hatvanas években nálunk is sok pap volt felfüggesztve. Ezek számára nagy lelki segítséget jelentett, ha egy papi közösséghez, például a Regnum Marianum közösségéhez tartozhattak.

Jelenleg Magyarországon a papi közösségek szerepe talán még fontosabbá vált, mint az elmúlt időkben. Ennek az oka az, hogy a papság létszáma lecsökkent, a munka pedig a nagyobb lehetőségek miatt és az emberek vallási tájékozatlansága miatt megnőtt. Ezt e megnövekedett és néha nagyon nehéz lelkipásztori munkát a papok csak akkor tudják elvégezni, ha közös összefogással lelki, szellemi segítséget nyújtanak egymásnak. A paptestvérek ezt érzik, és ezért spontán módon sok papi közösség jön létre. Nem kell erős rábeszélés, meggyőzés; a paptestvérek érzik, hogy a közös összejövetelekre szükség van.

Végül néhány szót a papi barátságokról. A lelkipásztori életben tapasztalható, hogy családi életet élő emberek számára milyen nagy jelentősége van a barátságnak. Lelki, anyagi gondok esetén a bajba jutott emberek csak a barátaikhoz fordulhatnak segítségért. A barátok nélkül élő családok élete elszíntelenedik, kiüresedik. Így van ez a papok életében is. Igaz az, hogy a pap legjobb barátja Jézus Krisztus, és gondjait, problémáit elsősorban Vele kell megbeszélnie, Tőle kell segítséget, megerősítést kérnie, hiszen a hivatását Tőle kapta. De az is igaz, hogy Jézus a segítséget elsősorban embereken, közösségeken keresztül adja meg számunkra, mint ahogyan a meghívást is emberek és közösségek segítségével adja. A papi barátságok tehát Isten ajándékai, amelyek segítséget nyújtanak ahhoz, hogy választottai még közelebb kerüljenek Hozzá, még jobban megismerjék Őt, és ezáltal tanúságtételük a világban még hitelesebb legyen.

Kiss Imre

A PAP A DIALÓGUS EMBERE — II.

(Chiara Lubich beszéde alapján, mely elhangzott: Vatikán, 1982. ápr. 30.)

Az első részben arról szóltunk, hogy a pap az ő papságának igazi modelljét a keresztre feszített Jézusban találja meg. A pap különféle dialógusokra hivatott. Az első és alapvető az egyedüli Főpappal, a Mesterrel folytatott párbeszéd: az imádságban, az elmélkedésben, az Eukarisztiában, az ige hallgatásában. Ezt követik a különböző „földi dialógusok”, melyek közül az első az egyházon belüli dialógus: a pápával, a püspökével, a paptársakkal, a hívekkel megélt párbeszéd.

És most nézzük meg azokat a dialógusokat, melyeket a pap az Egyházzal együtt „kifelé” folytat.

Sohasem került annyira előtérbe, mint éppen napjainkban (amikor az Egyháznak önmagán kívülre is kell tekintenie – minden keresztényre, más vallások híveire, a nem hívőkre –) az, amit néhányan a negyedik evangélium „missziós mandátumának” hívnak. János ezekkel a szavakkal fejezi ki a missziót: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Jézus ezt rögtön az új parancs kihirdetése után mondta. A ma keresztényének, a ma papjának ilyen módon is kell evangelizálnia, vagyis a kölcsönös szeretetet élve másoknak láthatóvá kell tennie a Jézus által hozott új élet tapasztalatát. Érdemes fölidézni a jól ismert szavakat, melyeket az első keresztényekről mondtak: „Nézd, hogy szeretik egymást, egyik kész meghalni a másikért.” Látszott, hogy egyik kész volt meghalni a másikért. Talán azért is volt ez így, mert az üldözések idején nem volt ritka eset, hogy valaki tényleg feláldozta életét a másikért. Ha ma is láthatóvá válik mások számára a papok között ez az új élet, nem lehet, hogy ne érintse meg az embereket. Nem lehet, hogy ne csodálkozzanak, hogy ne tegyenek fel kérdéseket. És máris elkezdődik a dialógus.

A más keresztényekkel folytatott párbeszéd

Mi keresztények, a keresztségből kifolyólag, egy valóságot alkotunk mindnyájan, jóllehet bizonyos korlátokkal, amelyeket a máig meglévő megosztottság hoz magával. Mindenesetre mindnyájunk kötelessége, hogy nap nap után építsük azt a közösséget, ami már lehetséges, és minden keresztény között megszilárdítsuk Jézus jelenlétét, amit a közös keresztség biztosít.

Ki az, aki a katolikus papokat arra sürgeti, hogy – amennyire lehetséges – más hagyományok pásztoraival egyesüljenek? Jézus a kereszten. Ő elhagyatottságának kiáltásában magára akarta venni a világ minden megosztottságát, bűnünk minden örökségét. Érte van az, hogy keressük egymást, keressük a keresztények közötti egység megvalósítását, akkor is, ha ez olykor meredek vállalkozásnak tűnik.

Jézus a történelem szívében világunk minden megosztottságáért fizetett, a keresztények közötti megosztottságért is, és nem látta meg annak a végtelen fájdalomnak minden gyümölcsét. Ő az, aki arra ösztönöz, hogy vessünk, akkor is, ha nem mi fogunk aratni. Ő sugallja, hogy az Egyház javát tekintsük, amely utánunk is élni fog, és meggyőz bennünket, hogy ha nincs, aki elkezdje, és nincs aki kitartson, nem lesz, aki bevégezze az egység művét.

A más vallásokkal folytatott dialógus és a minden emberhez való küldetés

Nem kevésbe került az Isten Fiának, hogy szeretetből eggyé vált velünk. Születik, mint mi, zsidó a zsidók között, zsidó kultúrával. Él, dolgozik, sír, elfárad, szenved testben és lélekben. Fölajánlja Istennek a tőle való elhagyottság rettenetes érzését is, semmivé válik, meghal. Végigjárja az emberi lét minden lépcsőjét, hogy mindent összegyűjtsön a szívébe, és az Atyához vigye.

Őrá tekintve tudja a pap Istent vinni azoknak, akik őt nem ismerik, vagy más isten(eke)t vélnek ismerni. Feladata, hogy eggyé válva velük fölvegyen más – gyakran igen gazdag – kultúrákat, olykor több ezer éves hagyományokat, és azokban kivirágoztassa a jó hírt.

De ott van a társadalom, a világ minden embere: ateisták, materialisták. Vagy ott vannak az erőszakot gyakorlók, terroristák, kábítószeresek . . . Jézus a kereszten, az elhagyottság kiáltásában emlékeztet mindezekre. Az iránta érzett szeretet ad új lendületet a papnak, hogy rátaláljon arra, hogyan és miben folytasson velük is párbeszédet. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” Jézus a betegekért jött! A pap pedig az ő küldetését folytatja.

Párbeszéd Máriával

„Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.” Jézus haldokolván anyjához fordult, és Jánosra értve ezt mondta: „Asszony, íme a te fiad”, majd Jánosra nézve hozzáfűzte: „Íme a te anyád.”

Tudjuk, Jézus abban a pillanatban Jánosban minden keresztényt Máriára bízott, de nem tagadhatjuk, hogy János pap volt. Tehát a papok azon a napon Jézustól János személyében egy címet, meghívást kaptak, hogy Máriában édesanyjukat lássák, és magukhoz vegyék, otthonukba fogadják őt.

János Máriával. Ez papságunk egyik fontos jellemzője. Mária a papok számára olyan valaki, aki otthonukban van, otthonukhoz tartozó.

János talán azért is tudott olyan magasba szárnyalni teológiájával, és szemlélni az Igét az Istennél, az Igét, aki Isten, mert Isten anyja vele lakott. A közös élet azzal, aki „megőrizte és el-elgondolkodott mindezeken a dolgokon”, megnyitotta János szemeit. János látta az Egyházat, annak jövőjét, harcait és győzelmét – gondoljunk a Jelenések könyvére –; látta, mert előtte volt az Egyház modellje. Ahogy a II. vatikáni zsinat tanítja: Mária az Egyház típusa. A pap, aki arra hivatott, hogy az Egyházat építse, sohasem tudja olyan jól folytatni ezt a feladatát, mint Máriával közösségben élve.

Mária ott van minden pap oldalán. Szükségünk van arra, hogy fölfedezzük jelenlétét, elfogadjuk hívását, hogy azonosuljunk Fiával, hogy újra éljük Fiát, a Keresztrefeszítettet. Így tudjuk megvalósítani önmagunkat, hogy a párbeszéd hiteles emberei legyünk, hogy Jézus főpapi imája beteljesüljön: „hogy mindnyájan egy legyenek.”

1997. április 5.

Varga László

JÉZUS BARÁTSÁGA (Jn 15,15—17)

Mit jelent számára a velem való barátság?

Örömöt, mert rám talált, amikor eltévelyedtem.

Szeretetet, a legnagyobbat, mert az életét odaadta kettőnk barátságáért.

Ünnepet, amit naponta kész megülni velem a szentmisén való találkozásban.

Titkaiba való beavatást, a szentségimádás csendjében, ahol a Szentháromság titkait közli velem, mert mindent tudtul ad, amit az Atyától hall.

Életet, amit átad az Igéje által és az Eukarisztiában.

Alázatot, mert kész naponta lehajolni és felemelni engem.

Önkiüresítést, mert a barátságunk középpontja számára én vagyok. Kész figyelni, meghallgatni és önmagáról lemondani.

Közösséget, mert abból jött, és azt hozott létre velem is.

Fájdalmat, mert bűneimmel megsebzem szeretetét.

Ünnepet, amikor elfogadom irgalmát a bűnbánat nagyon egyszerű tettében.

Engedelmességet, mert az Atyának engedelmeskedve függővé tette magát tőlem is.

Szabadságot, mert nem köteles megtenni mindig mindent, amit kérek tőle, és mégis szabad marad kettőnk szeretetére.

Bizalmat, mert rám bízta a Szavait és a Testét.

Kiszolgáltatottságot, mert ferdíthetem és fordíthatom az Igében Őt magát, és elutasíthatom a szegényben, a szenvedőben.

Szegénységet, mert azzá tette magát értem, hogy meggazdagítson.

Mit jelent számomra a Vele való barátság?

Örömöt, mert nemcsak engem talált meg, nemcsak velem éli meg mindezt, hanem sok-sok testvéremmel.

Szeretetválaszt. Ő választott ki erre a barátságra, én csak el- fogadtam, egyre jobban vágyok rá, és próbálok válaszolni.

Ünnepet, amiben felfedezem identitásomat, hogy a Ő képmása vagyok.

Osztozást. Ő az egyetlen és igaz barát, aki mindig elérhető, akivel mindig tudok találkozni, akivel mindent meg tudok és merek osztani.

Életet, újat, amiben a bűnömet legyőzte, és örömöt, amiben már nem halhatok meg.

Megajándékozottságot, mert mindent odaad.

Biztonságot, mert tudom, hogy szeretve vagyok, és Őbenne szeretni is tudok.

Közösséget – Vele és nagy barátaival, Lázárral, Máriával, Mártával, Mária Magdolnával és minden szenttel. Fantasztikus csapat vagyunk.

Keresztet, mert gyakran visszaélek a szeretetével, vagy nem tudok válaszolni rá.

Ünnepet újra és újra, mert befogadhatom megbocsátó, irgalmas szeretetét.

Bizalmat, mert függhetek Tőle, és ráhagyatkozhatok gondviselő szeretetére.

Szabadságot, minden megkötöttségtől, bűntől, szabadságot az igazi szeretetre.

Biztonságot, mert vezet az Úton és táplál.

Sebezhetőséget, mert az Ő szava eleven és átható.

Megtiszteltetést, mert a szegényben, az idegenben, az elesettben keresi, koldulja s szeretetemet.

Gazdagságot, mert az Atya Őbenne mindent odaadott.

Olyan jó, hogy vagy!

Tóth Veremund

GÁCSER JÓZSEF IMRE OSB (1915–1997)

Imre rendtársunk április 30-án távozott el tőlünk az örök hazába. De már régóta búcsút vett ettől a világtól, környezetétől. Visszavonult a maga belső világába, ahol az ember számára már elérhetetlen volt. Ott csupán lelke titkos lakójával, Istennel élhetett még együtt.

A zsoltáros azt mondja, hogy „mindössze hetven év az életünk, legföljebb nyolcvan, hogyha engedi az Isten” (89/90. zsoltár). Mikor negyvenes éveiben betegsége ledöntötte Imrét a halál árnyékába, a francia orvosok eltanácsolták a brazíliai kivándorlástól, mondván, hogy a forró éghajlatot nem tudja elviselni legyengült szervezete. Ő azért mégis vállalta a kivándorlást, eleget téve elöljárói kívánságának. 1960-ban csatlakozott São Paulo-i rendtársaihoz. Közöttük 37 termékeny, munkás esztendővel ajándékozta meg a Mindenható.

Imre rendtársunk életútja példa arra, hogy a Meghívó Isten miképpen vezérli gondviselő útjain azokat, akik az Ő szolgálatára szentelik életüket. A fiatal győri tanár, cserkészparancsnok az 1944-es győri bombázások izgalmai közepette szerzett tudomást arról, hogy fiatal diákjait, cserkészeit bevagonírozzák, és Nyugatra szállítják. A diákjaiért élő fiatal pap nagy válságba került önmagával: Győrhöz kötötte a papi kötelesség, de ugyanakkor szorongott kitelepített diákjainak sorsa miatt: Mi lesz velük? Ezért főapátja engedélyével és áldásával utánuk indult a kiskorú fiúknak, hogy fölkutassa őket. Imre nyolc hónapig bolyongott hóban, sárban Morva- és Bajorország útjain, míg végre rájuk talált, és atyai szeretettel gondoskodhatott a végelgyengülésig kiéheztetett fiatalokról a fogolytáborokban. Lassanként kiszabadította őket, és vitte nekik az összekoldult kalóriákat, meg a vigasztalás evangéliumát. Majd a francia fogolytáborokból szállította, saját biztonsága veszélyeztetésével, a leveleket a Németországba kitelepült szülőkhöz. Ki jegyezte volna fel az átutazott éjszakákat, éhezést, szomjazást és a szorongató létbizonytalanságot! Így öntött újra reményt, életkedvet fiatalos optimizmusával a csüggedőkbe, mint annyi másszor a cserkésztáborok tüzénél, mikor a Balatonra emlékezve rágyújtott kedves dalára: Széles a Balaton vize. . .

A fiatal tanár epizódja érzékelteti Gácser Imre bátor szellemét! Vállalni az élet kihívásait hivatása, küldetése tudatában. Ezt tette nemcsak Németországban, ahol a háború befejezése után a vatikáni missziószolgálat tagjaként látogatta a menekülteket a táborokban, hanem Párizsban is, ahol vállalta a menekültügyi iroda vezetését, irányítva, támogatva az újvilágba kivándorlókat, segítve a sok tájékozatlan vagy elesett emberen. São Paulóban is fiatalos lendülettel nézett szembe a rá váró új feladatokkal, mint a Dél-Amerikai Magyar Hírlap szerkesztősége és kiadóhivatala; vagy például mikor ötvenéves fejjel újra beült az egyetem padjaiba, vállalva átképzését és átkapcsolva a filozófiára. Az ősi bencés elv alapján – „benedictinus ad omnia aptus” – tizenöt éven át végezte a kolostor és iskola anyagi kormányzását és közben, rendtársai bizalmából, az alperjeli hivatalt. Több mint egy évtizedig viselte a Könyves Kálmán Szabadegyetem rektori tisztét, mialatt számos külföldi és hazai előadóval ajándékozta meg a hallgatóságot.

Gácser Imre istenadta adottságát kamatoztatta nyitott, barátkozó természetével. Ezért is, lobbanékony temperamentuma ellenére, számos barátot szerzett magának nem egy, de több kontinensen is, ahol élete folyamán megfordult. Minden kapcsolatában a megbékélés, az egyetértés szellemében építette a közös életet.

Temetési szentbeszédében a kolostor apátja mint a kötelességtudás emberét jellemezte rendtársát, Imrét. A kemény helytállás tanúsága végigkísérte egész életét, a győri bombázásoktól kezdve, mikor élete veszélyeztetésével állt a legnehezebb pillanatokban „légós” diákjai mellett, vagy mikor a bombázások romjai között a haldoklókat megerősítette a szent kenettel és papi feloldozásával, egészen a millecentenárium Szent István-napi ünnepélyéig. Ekkor jelentette meg csodálatraméltó erőfeszítéssel Egyházközségi Tudósítójának, a PAX-nak utolsó számát. Magyar hívei hálás szeretettel vették kézbe a súlyos beteg pap végső munkáját.

Rendtársunk tartalmas élete jel, buzdítás magunknak is, akik még úton vagyunk:

A jelen, a titokzatos,
Tiéd csak mindenestül:
Amit magadból most megélsz,
Annyi vagy, az vagy mindegész
Örökléten keresztül.

                  (Sík Sándor)

†Vass Miklós

DR. KOVÁCS ISTVÁN

Dr. Kovács István, a sokak által Dokinak ismert gyermekorvos és katolikus lelkész életének 60. életévében meghalt. Sokféle vélemény alakult ki róla, mert sokan ismerték robbanékony természetét és sokszor talán „nyers”-nek is mondható nyíltságát. Nem sokan ismerték azonban a mögötte álló embert.

A szülei is gyermekorvosok voltak, így talán ez irányította az orvosi pályára. Kitűnő piarista érettségije után egy évig kazánkovács volt a MOM-ban. Az orvosi egyetem befejezése után hét évig dolgozott orvosként. Letette a gyermekorvosi szakvizsgáját is már, amikor úgy érezte, hogy jobban tudja Istent papként szolgálni. A kollégái szerint már a soproni orvosi munkája alatt is lehetett látni, hogy többre hivatott. Nemcsak saját maga tette, de a nővéreket is megtanította, hogy hogyan lehet a haldokló csecsemőt szükséghelyzetben feltűnés nélkül megkeresztelni. Így sok gyermek kapta meg a keresztséget a halálos ágyán. Ezenkívül előadásokat tartott az élet védelméről a magyarországi súlyos abortuszhelyzet következményeiről.

Amikor pappá szentelték, megkapta az engedélyt, hogy mint pap orvosi munkát is folytathasson. Ő mégis úgy gondolta, hogy nem óhajt a papok között a legjobb orvos és az orvosok között a legjobb pap lenni. Ezért aztán teljes erővel a lelkipásztori munkának szentelte az életét. Gyermekorvosi múltját mégsem tudta teljesen levetkőzni. Átmeneti érsekvadkerti, majd a Mária utcai Jézus Szíve-templom kápláni munkája után az Ulászló utcába került kápolnaigazgatónak. Itt kezdett el foglalkozni elsősorban idegrendszeri sérült gyermekekkel, személyekkel. Amikor erre felfigyeltek, megbízták a sérült személyek pasztorációjával. Ezt olyan nagy odaadással végezte, hogy többeket sikerült közülük felkészítenie nemcsak elsőáldozásra, de még bérmálásra is.

Az élet tisztelete összekapcsolódott mind az orvosi, mind a papi hivatásával. Előadásokat tartott a bioetika különböző területeiről, mint abortusz, mesterséges megtermékenyítés, eutanázia stb. Fájlalta a magyar családok szétesését, és kereste erre a megoldást. Talán ezért is lett később az egyházmegye családreferense. Nemcsak jó előadó volt, de jó tollú ember is, aki ezt kamatoztatta a különböző folyóiratokban megjelentetett, az élet védelmében írt cikkeivel is.

Jól esett neki, amikor a munkája elismeréseként megkapta a pápai prelátusi címet, de soha nem használta, és ennek a külsőségekben való megjelenítését egyáltalán nem tartotta a saját részére fontosnak.

A „nyers” megfogalmazásig nyílt volt, de bánta, ha ezzel bárkit is megbántott. Olyannyira így volt, hogy még olyankor is ő kezdeményezett békülést, ha őt sértették meg.

Talán mindez az éveken át tartó erős önnevelés volt a háttere annak, hogy betegségét, mely 14 hónapig tartott, és amelynek ilyen viszonylag rövid kimenetelét és a kezelésekkel együttjáró nehézségeit már kezdettől fogva tudta, Isten ajándékaként élte meg, és neki ajánlotta föl. Ő mondta a saját ágyhoz kötött, teljesen kiszolgáltatott állapotára, hogy ez így teljesen tökéletes, hogy az élet értelme egyedül a személyes Krisztus-kapcsolat, ami azt jelenti, hogy mindent Neki, Érte tenni, és Tőle mindent elfogadni, amit ad, és ahogy adja.

Elkötelezett Jézus Szíve- és mélységes Szűz Mária Szíve-tisztelő volt. Talán ezért kapta meg a kegyelmet, hogy éppen június első péntekjén még a Szent Vérrel áldozhatott, megkaphatta a betegek szentségét, és első szombat reggelén halhatott meg. 

HALOTTAINK 1996, 1997-BEN

Tóth József (1930, 1954. egri, váci) szurdokpüspöki plébános 1996. dec. 24-én Szurdokpüspökiben; tem. Mezőkövesden jan. 6-án.

Kapocs Nándor (1921, 1944, kalocsai) főszentszéki bíró, szeremlei plébános 1997. jan. 2-án Szeremlén; tem. ugyanott jan. 9-én.

Asbóth István (1928, 1952, szombathelyi) bázakerettyei plébános jan. 2-án; tem. Celldömölkön jan. 9-én.

Márton József (72, 47, gyulafehérvári) ny. esperes plébános jan. 3-án Kovásznán; tem. Kápolnásfaluban jan. 7-én.

Antal József (1940, 1963, szeged-csanádi) makói templomigazgató jan. 3-án; tem. Makón jan. 9-én.

Antoni János (1911, 1933, gyulafehérvári) ny. plébános jan. 4-én Korondon; tem. ugyanott jan. 7-én.

Balla Ernő (1911, 1934, esztergom-budapesti) ny. lelkész jan. 10-én Esztergomban; tem. Békéscsabán jan. 23-án.

Pócza Dezső Árpád (1915, 1942, ferences, veszprémi) volt csatkai plébános jan. 11-én Székesfehérvárott; tem. Sopronhorpácson jan. 22-én.

Sándor László (1927, 1954, pécsi) plébános jan. 18-án Pécsett; tem. ugyanott jan. 25-én.

Ádám Árpád (1915, 1939, veszprémi) ny. lengyeltóti plébános jan. 21-én; tem. Pomázon febr. 1-én.

Eperjessy Dénes (1910, 1933, egri) ny. esperes plébános jan. 22-én Nyíregyházán; tem. Diósgyőrött jan. 29-én.

Tóth János (1919, 1943, kalocsa-kecskeméti) ny. plébános jan. 23-án Kiskunhalason; tem. Tabdiban jan. 30-án.

Bischof Vilmos (1927, 1952, pécsi) (abaligeti?) plébános jan. 23-án; tem. Olaszon jan. 28-án.

Grábner József Oszvald (1919, 1944, bencés) jan. 26-án; tem. Pannonhalmán febr. 1-én.

Dr. Ipoly Ottó (1925, 1949, kalocsa-kecskeméti) kecskeméti hittanár és templomigazgató febr. 4-én; tem. Kerekegyházán febr. 13-án.

Szabó László (1912, 1936, veszprémi) ny. bakonyszűcsi plébános jan. 29-én; tem. Devecserben febr. 5-én.

Pollák Ferenc (1921, 1944, székesfehérvári) ny. plébános febr. 9-én Budapesten; tem. ugyanott febr. 26-án.

Lunczer Gyula (1953, 1976, egri, debrecen-nyíregyházi) ny. plébános febr. 11-én Tardon; tem. Kisvárdán febr. 20-án.

Mayer János (1908, 1932, veszprémi) ny. ácsteszéri plébános febr. 15-én Veszprémben; tem. Bakonygyiróton febr. 21-én.

Máriás Lajos (1908, 1937, jezsuita) kisegítő lelkész febr. 19-én Sülysápon; tem. Pannonhalmán febr. 25-én.

Takács Antal (1911, 1941, jezsuita) febr. 19-én Pannonhalmán; tem. ugyanott febr. 25-én.

Rácz Imre (1914, 1938, egri) ny. plébános Miskolcon; tem. ugyanott márc. 3-án.

Pásztor József (1931, 1956, egri) ny. plébános febr. 24-én; tem. Litkén márc. 3-án.

Zimándi Zoltán (1916, 1942, kalocsa-kecskeméti) ny. délvidéki és németországi lelkész febr. 26-án Kölnben; tem. ugyanott márc. 5-én.

Kelety Jenő Géza (1923, 1947, ciszterci, veszprémi) középiskolai tanár márc. 6-án; tem. Zircen márc. 13-án.

Kurtos András (1921, 1945, egri) tolcsvai plébános márc. 10-én Tolcsván; tem. ugyanott márc. 14-én.

Dr. Lelovics Lipót (1930, 1955, esztergom-budapesti) ny. lelkész márc. 10-én; tem. Kaposváron márc. 26-án.

Ficzere István (1941, 1964, egri) miskolc-martin-telepi plébános Miskolcon;

Béres Béla (1912, 1935, egri) ny. tokaji plébános Szikszón.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!