|
Távlatok / 34 - 1997. április Tartalom E számunk elé 153 Magyar folyóiratok 188, 216, 222, 233, 267 Kopp Mária-Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot - 1997 157 Horváth Pál: A katolikus társadalmi tanítás és a magyar püspökök körlevele 168 Muzslay István: Az egyház szociális tanításának alapelvei 176 Ferencz Antal: A magyar egészségügy 1997-ben 184 Louis Christiaens: Nagyon jövedelmező vállalkozások: a maffiák 189 Nemeshegyi Péter: „Örüljetek az Úrban mindenkor. . ." 196 Georges Bernanos: A mély forrás 200 Oláh Miklós: „Menjetek el az egész világra. . ." 201 Teilhard de Chardin-idézet 205 Prohászka Ottokár naplójegyzete az Istenemberről 206 Széll Margit: A monasztikus nevelés a koraközépkorban 211 Fórum a magyar politikai helyzetről 217 Dékány Endre: Hatalom vagy szolgálat? 218 Szerdahelyi Csongor: Keresztények a közéletben 223 Sasvári István: Árnyaltabb politológiát! 227 Krómer István: Még árnyaltabb politológiát! 230 András Imre: Magyar nyelvű katolikus könyvkiadás (1945-1993) 234 Szabó Ferenc: Hamvas Béla és a kereszténység 251 Czigány György: Így láttuk Bartókot 258 Gyorgyovich Miklós: Slágertípusú zene az egyházban 260 Vértesaljai László: Savonarola boldoggáavatási eljárása 266 Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése (Szabó László) 268 Két Sík Sándor-válogatás (Szabó Ferenc) 270 Könyvjelző 271 Márfi Gyula: A pap húsvétja 2 Balás Béla: A bérmálásról hét lépésben 3 Varga László: A befogadott Lelket ki ne oltsátok! 11 Rózsa Huba: Módszertani szempontok az evangéliumokhoz - II 16 Keresztény magatartás. Lénárd Ödön könyvei (Szabó Ferenc) 21 Halottaink 1996-ban 22
MAGYAR LELKIÁLLAPOT – 1997 Nagy visszhangot keltett – joggal – a Magyar Püspöki Kar „Igazságosabb és testvériesebb világot!” című körlevele, amely minden jóakaratú embert párbeszédre szólított fel: vizsgáljuk meg a magyar társadalom helyzetét, és az egyház szociális tanítása alapján körvonalazzuk a legsürgősebb feladatokat. „Az egyház hivatása az, hogy minden történelmi helyzetben hirdesse az Evangéliumot, megmutassa az utat az örökkévalóság felé, s ennek tudatában adjon szempontokat földi életünk alakításához. Ez a küldetés azt a felelősséget rója ránk, magyar katolikusokra, hogy Magyarország fennállásának 1100., a magyar kereszténység 1000. évfordulóján, az új évezred küszöbén vegyük szemügyre hazánk jelenlegi helyzetét, az itt élő emberek életét: azokat a reményteli esélyeket és lehetőségeket, amelyeket az 1989–1990-es politikai változások megnyitottak előttünk, de lássuk a társadalmat nyomasztó gondokat is.” Így jelölték meg a magyar főpásztorok a körlevél elején a dokumentum megírásának indítékait. Több szakember részt vett kidolgozásában; így a helyzetkép minden világnézetű és pártállású olvasó szemében tárgyilagosnak tűnik, még ha a megoldásokat másképpen látják is. A sajtóvisszhangok és a körlevél tematikájáról szóló tanulmányi napok, viták (így pl. a Kossuth Klubban rendezett vitaestek, vagy a püspöki körlevél és a Fidesz vitairata egybevetésére rendezett konferencia) azt bizonyítják, hogy a magyar jövőért aggódó polgárok érdeklődéssel fogadták e fontos körlevelet, és közösen keresni akarják a kibontakozás útját. A feladat nem könnyű, amint a körlevél 3. pontja is leszögezi: „Magyarország történelmében is új szakasz kezdődött. 1989–1990-ben az a reménység töltött el sokunkat, hogy az évtizedeken át tartó idegen függőség és a diktatórikus egypártrendszer megszűnésével, a demokratikus jogállam megteremtésével jólét köszönt országunkra. Hamarosan azonban meg kellett tapasztalnunk, hogy az Ígéret Földje még messze van. Sokakat eltöltött az illúzió, hogy a politikai szabadság automatikusan meghozza a boldogulást is. Évekbe telt, mire föl lehetett mérni, hogy az elmúlt évtizedek milyen pusztítást okoztak nemcsak a politikai, a társadalmi és a gazdasági életben, hanem az állampolgárok erkölcsi életében, értékrendjében is. Nem feledkezhetünk meg természetesen azokról az értékekről, amelyeket sokan közülünk hordoznak és hordoztak az elmúlt évtizedekben is. Ennek ellenére azonban hosszú idő kell annak tisztázásához is, milyen úton kell továbbhaladnia az országnak, s milyen lépéseket kell megtennie ahhoz, hogy megteremthesse a szabad és boldog emberi élet feltételeit a társadalom minden polgára és rétege számára.” A körlevél végén a püspökök kérik az olvasókat, hogy küldjék be az észrevételeket, véleményeket, hozzászólásokat a püspöki kar Tömegkommunikációs Irodájába a „közös továbbgondolás érdekében”. Ezt a felszólítást megszívlelte a Távlatok szerkesztősége is. Ezért mostani számunkban, majd a nyári kettős és az októberi számban a körlevél témaköreivel foglalkozunk. Túl a helyzetelemzésen főleg a néhol túl rövidnek tűnő, nem eléggé konkrét, „szempontok és ajánlások” című részekhez szeretnénk hozzászólni, a „továbbgondoláshoz” bővebben felhasználva az egyház szociális tanítását. Már VI. Pál pápa hangsúlyozta az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levélben (a Rerum novarum 80. évfordulóján intézte Maurice Roy bíboroshoz), hogy az egyház szociális tanítása nem adhat receptmegoldásokat, hiszen az egyes országok helyzete nagyon különböző. Ezért „az egyes keresztény közösségek kötelessége, hogy ezt elvégezzék, vagyis hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelően elemezzék, az Evangélium változhatatlan szavainak fényénél megvilágítsák, hogy az Egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait. . .” (OA 3) Később (az 50. pontban) ugyanez a dokumentum megállapítja, hogy ugyanaz a hit elvezethet különböző társadalmi-politikai elkötelezettségekhez: a katolikusoknak tiszteletben kell tartaniok egymás véleményét és választását. Persze a szociális körlevelek megjelölik a szélső határokat is! A hívő katolikus nem választhat nyugodt lelkiismerettel olyan irányt vagy politikai programot, amely az embert egydimenzióssá fokozza le, tagadja természetfeletti hivatását, és a közéletből ki akarja szorítani a vallást, korlátozza az egyház evangelizáló tevékenységét. Ezért kell részletesebben ismernünk az egyházi tanítást, illetve megvizsgálnunk nemcsak a pártok programjait, hanem azt is, hogy mit valósítottak meg ígéreteikből. * * * II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevelében (1991) felvázolta az egyház szociális tanításának történetét a Rerum novarum-tól napjainkig, és aktualizálta azt. Nekünk, magyaroknak volt egy páratlan szociális apostolunk, a 70 éve elhunyt Prohászka Ottokár, aki Rómából hazatérve hirdette és terjesztette XIII. Leó pápa eszméit, illetve mint püspök igyekezett azokat a gyakorlatban is megvalósítani. Erre vonatkozó írásait olvasva meglep bennünket eszméinek forradalmisága (a feudális főrendek „vörös”-nek tartották). A Magyar Sion 1894-i évfolyamában a „Keresztény szocialista akció”-ról írva, sürgeti a „keresztény szocializmus” megvalósítását, és leszögezi: „. . . Ne vakuljunk! A szocializmus nem merő bujtogatás; a szocializmus egy szekta, mely mély, mindent átjáró s megrágó elégedetlenségből szívja hatalmas kifejlését. Nem zavarogni szerető elemek utcai tüntetése; hanem rendszer. Rendszer, mely segíteni akar a világ helyzetén. S honnan népszerűsége? mert eget-földet renget a kiáltás a segítség után. Segítség pedig azért kell, mert nagy s mély a baj. – Ha a kereszténység nem segít: akkor az utópiák vérmes izgalmai s az elkeseredett ember véres öklei a társadalmat beláthatatlan khaoszba sodorják. Már is sodorják; mert késedelmesek vagyunk.” (Ö.M. 11,65–66) És elérkezett a bolsevizmus, amelynek a szociáldemokrácia szálláscsinálója volt. Prohászka megrendülve éli át a vörös terror rémségeit, de a társadalmi-politikai felfordulásban is vizsgálja az idők jeleit. 1919 nyarán naplójegyzeteiben vázolja az egyház és a társadalom reformjára vonatkozó javaslatait. 1919. augusztus 17-én egyházmegyéje papságához és híveihez írt körlevelében („A kommunizmus bukása után”, Ö.M. 9, 260–264) hangsúlyozza: „Először is biztosítsuk munkás-testvéreinket, hogy mikor a bolsevizmus s annak a tatárjárása ellen küzdünk, az nem annyit jelent, hogy a munkásosztálynak bármilyen, még a legkisebb elnyomására is gondolnánk. [. . .] Második kötelességünk csillapítani s enyhíteni a szenvedélyeket s ezáltal gyökerestől kitépni a gyűlölség s a testvérharc dudváját. [. . .] Hangoztatni akarom, hogy ennek a bolsevizmust legyőző magyar nemzeti iránynak midenképpen tartózkodnia kell erőszaktól, durvaságtól s elnyomástól. Mi zsiványokat s haramiákat nem utánozhatunk. . .” A magyar püspöki kar 1919. augusztus 22-i értekezletén „nagy lelkesedéssel” elfogadta egy közös pásztorlevél fogalmazványát, amelyet Prohászka Ottokár készített el. E körlevél (vö. Gergely Jenő: A püspöki kar tanácskozásai, Gondolat 1984, 74 és 320–324) leírja a Tanácsköztársaság pusztításait, majd megjelöli a teendőket a jobb jövő építéséhez: „. . . Mindenekelőtt a hitet s a hitből fakadó erkölcsöt mint minden élet- és rendnek alapját kell megvédenünk.” „Védjük meg a hitet, az erkölcsöt, az igazságot, a tisztességet, s ezáltal az emberi szabadságokat, a munkát éppúgy, mint az igazságos magántulajdont!” A közös pásztorlevél az első feladatnál hangsúlyozza: „Hát álljunk ellent a rossznak, s fogadjuk meg, hogy csak olyan képviselőjelöltekre adjuk szavazatunkat, kik a keresztény hit alapján állnak, kik a hitvallásos iskoláknak hívei, kik a keresztény elveket az élet egész vonalán érvényesíteni akarják; mert az a meggyőződésünk, hogy Isten, lélek, vallás s erkölcs nélkül mindenünk romba dől, s mert az a tapasztalatunk, hogy e rombadőlésnél azok szaladnak el elsőknek, kik az alapok aláásásából a leglelkiismeretlenebbül vették ki részüket. Segítsünk tehát önmagunkon, s ne higgyünk azoknak, kik rontani igen, de építeni sehogysem tudnak.” A pásztorlevél másodszor a társadalmi reformokat sürgeti: „Most van ideje a társadalmi eszmélésnek, ideje a lelkiismeret-vizsgálatnak, melyet ki kell terjesztenünk gazdasági s polgári életünkre, hogy felismerjük a bajokat s az élet kegyetlenségeit, melyeket enyhíteni s megszüntetni, a mulasztásokat, melyeket kipótolni, az óriási egyenlőtlenségeket, melyeket kiegyenlíteni kötelességünk. [. . .] Vezessük be az igazi, a gyakorlati kereszténységet mint társadalmi igazságot, mint testvériséget s méltányosságot a társadalmi osztályok érdekeinek s egymáshozi viszonyának rendezésében. Az európai civilizációnak legégetőbb kérdése s legfontosabb érdeke most a munka jogainak igazságosabb rendezése. Ebben mindnyájan részt akarunk venni. . .” Kevéssel halála előtt, a XVIII. katolikus nagygyűlésen (1926. október 10-én) mondott beszédében ismét csak a Rerum novarum-ra hivatkozva Prohászka hangsúlyozza: nem fél a radikalizmus vádjától. „Aki ezzel vádol, annak azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletáriátusnak joga van emberhez méltó életre, joga az otthonra, a család fönntartására, a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésére. Valljuk, hogy ezt nem lehet megtenni a mai rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül, s hogy ahol milliókat kell jobb helyzethez juttatni, ott azoknak, kik birtokolnak, áldozatot kell hozni. . .” (Ö.M. 13,286) Prohászka tudja, hogy „a kapitalizmus is szükséges fejlődési etap [. . .] de az eddigi fejlődés már mutatja a kapitalizmus egyoldalú túltengéseit, s az egész világot megint a munka s a tőke új közösségekbe való egybefoglalására ösztönzi. . .” (Uo.) A pápák sem hirdetnek mást a Rerum novarum-tól a Centesimus annus-ig. És főleg azt hangoztatja a fehérvári püspök, hogy a rendszerváltozás is csak a vezető körök és nép erkölcsi megújulásával, a gyakorlatba átvitt kereszténységgel valósítható meg. Üzenete semmit sem veszített időszerűségéből.
MAGYAR LELKIÁLLAPOT 1997-BEN Kopp Mária és Skrabski Árpád MAGYAR LELKIÁLLAPOT – 1997 „Cooperatio bona, nihil aliud.” Egy huszonegy éves fiatal lány mondta a minap: Nem értem, hogy az idősebbek miért akarják belénk sulykolni, hogy a magyar történelem, különösen a XX. század kudarcok sorozata? Nem igaz, hogy közömbösek vagyunk 56-tal kapcsolatban; egyszerűen elegünk van abból, hogy a legyőzöttséget, a reménytelen harc képeit mutatjátok újra meg újra. Mi is szeretnénk örülni a mindennapoknak, mint a csehek, büszkének lenni Budapest szépségére, arra, hogy 56 végül legyőzte a szovjet birodalmat; erről beszéljetek nekünk, és ne keseregjetek folyton! Miért nem a jellegzetes magyar humorral, Tamkó Sirató Károly, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Örkény István, Devecseri, Tersánszky humorával jellemzitek a magyar lelkiállapotot? Mi így látjuk a világot; ha külföldivel találkozunk, ezt a hangulatot mutatjuk meg neki. Lelkiismeret-vizsgálatra intő szavak. Nekünk szóltak elsősorban, arra vonatkoztak, hogy a magyar lelkiállapottal kapcsolatban miért beszélünk annyit a depresszió terjedéséről, végül még az is depressziósnak érzi magát, akinek semmi baja sincs. Hiába védekezünk azzal, hogy minden cikkben, interjúban keressük a kivezető utat, mint a Végeken 1993. évi 3. számában megjelent Magyar lelkiállapot című tanulmányunkban is. Abban a dolgozatban az 1988-as országos reprezentatív felmérés alapján elemeztük a lelki-magatartási zavarok és a lelki egészség legfőbb háttértényezőit, és megállapítottuk, hogy az ellenséges beállítottság, a családi és rokoni érzelmi támogatás, biztonság hiánya az alapvető súlyosan romboló tényező. Már 1988-ban is, és az azóta elvégzett 1994–95-ös felmérésünk szerint is, a fokozott teljesítményigényt írtuk le, mint a magyar lelkiállapot központi jellemzőjét. Ez a teljesítményigény, amelyet a külföldön dolgozó magyarokról szinte csodálattal emlegetnek a munkatársak, a közvélemény, itthon igen gyakran áttörhetetlen vagy annak vélt korlátokba ütközik. Így a hajtóerő – a teljesítményigény – pusztító reménytelenséghez, önromboláshoz vezethet. 1993-as tanulmányunkat így fejeztük be: „Minden felelős társadalmi, politikai erő, szervezet egyik legfontosabb célkitűzése kellene legyen, hogy ezt az energiát ne egymás ellen fordítsuk, hanem a lehetőségek, különösképpen az oktatási, képzési lehetőségek fokozásával mindnyájunk lelki egészsége, és így az ország javára hasznosítsuk.” Újabb felmérések Mi történt azóta? 1994–95-ben újabb országos reprezentatív felmérést végeztünk, közel 19 000 interjú felvételével. A kérdőív néhány kiegészítéstől eltekintve megegyezett az 1988-as felmérés kérdőívével, így a rendszerváltás előtti és utáni magyar lelki és egészségi állapot összehasonlítására nyílt lehetőségünk. Melyek a két felmérés legfontosabb tanulságai, milyen változásokat tapasztaltunk, és melyek a magyar lelkiállapot tartós jellemzői? Az első tanulság, hogy egyetemista kérdezőbiztosainkat milyen szívesen fogadták, elsősorban vidéken. Azzal csöngettek be a KSH-minta szerint kiválasztott lakásokba, hogy egészségi állapotukkal, az egészségüggyel kapcsolatos problémáikról, panaszaikról szeretnénk érdeklődni, és a válaszokat felhasználni a jobbítás érdekében. A kis falvakban a legszívesebben minden házba beinvitálták volna a kérdezőbiztosokat, pedig az interjú 1–2 óra hosszat tartott. Ez a készség azt jelzi, hogy az emberek többségében eleven az az elképzelés, hogy ha panaszaikat elmondják, a döntéshozók erre odafigyelnek, problémáik megoldását kívülről várhatják. Az ilyen beállítottságot külső-kontroll-attitűdnek nevezzük, az az állítás jellemzi, hogy a sorstól, véletlentől, szerencsétől függ, hogy mi történik velem. 1995-ben a magyar férfiak 46%-ára, a nők 55%-ára volt jellemző a külső-kontroll-attitűd, amely a depresszió, szorongás fontos háttértényezője. Aki a véletlennek, sorsnak kiszolgáltatva él, kevésbé tesz bármit is, különösen változó, alkalmazkodást igénylő körülmények között. Érdemes volna ebből a szempontból megvizsgálnunk, milyen hatással van a magyar lelkiállapotra Zrínyi Miklós jelmondata, amelyet már az általános iskolában megtanultunk: „Sors bona, nihil aliud”, „Jó szerencse, semmi más.” 1988-hoz hasonlítva a legfontosabb változás a magyar társadalom rendkívüli polarizálódása, kettészakadása mind testi, mind lelkiállapot szempontjából. Hogy a pozitívumokkal kezdjük, a 30 évesnél fiatalabbak, ezen belül is különösképpen a diákok, a nem munka nélküli diplomások között és az ország nyugati megyéiben jelentősen javult mind a lelki, mind a testi egészségi állapot 1988 és 1995 között. Ugyanakkor a nyolc osztályt vagy kevesebbet végzettek, az idősek, a munkanélküliek – ezen belül is elsősorban a diplomás munkanélküliek – között, valamint az ország északkeleti megyéiben mind a lelki, mind a testi egészség romlása katasztrofálisnak mondható. A lelki egészség legfontosabb mutatója pozitív oldalról az életcélok megléte, negatív oldalról a reménytelenség, a depressziós tünetegyüttes. 1988-ban a 30 év alattiak 83%-a, a 70 év felettieknek csak 47%-a mondta azt, hogy vannak életcéljai. 1995-ben a 30 év alattiak 86%-a, a 70 év felettieknek csupán 34%-a válaszolta ugyanezt; tehát az idősek lelki kiszolgáltatottsága, magáramaradottsága a mai magyar lelkiállapot legsúlyosabb mutatója. Már a hetvenes évektől „magyar típusú öngyilkosságnak” nevezték azt, hogy nálunk az öngyilkosok között túlnyomó többségben vannak az idősek. Az öngyilkossági arányok 1989 óta egyértelműen és igen jelentősen javultak – az 1980-as évek közepén évente 4800 ember vetett véget életének, ez az arány az utóbbi években stabilan 4000 vagy kevesebb –; ez a lelkiállapot változásának igen pozitív mutatója. Az arányok azonban továbbra sem változtak, ma is az idősek öngyilkossága a leggyakoribb. Ezek a jelzések az egész társadalom közömbösségét, kiégettségét jelzik, hiszen ahol az időseket, a szülőket nem becsülik, a fiatalok a szeretetlenség, hálátlanság mintáit veszik át. Erre az sem mentség, hogy a fiatalabbak túlterheltsége, kimerültsége áll az idősek magáramaradásának hátterében. 1995-ben a magyar férfiak 73%-a, a nők 67%-a, a tanulók 90%-a, az egyetemet végzettek 82%-a, míg a nyolc osztályt vagy kevesebbet végzetteknek csupán 51%-a mondta azt, hogy vannak életcéljai. Ennek negatív lenyomata, hogy a súlyos, feltétlenül kezelésre szoruló depressziósok aránya az 1988-as 2,9%-ról 7,1%-ra emelkedett. A testi és lelkiállapot összefüggései A felmérések eredményei alapján úgy találtuk, hogy a testi egészségromlás legfontosabb háttértényezője a depressziós tünetegyüttes gyakoriságának és súlyosságának fokozódása. Mit értünk depressziós tünetegyüttesen? Nem klinikai depressziót, depressziós megbetegedést, hanem negatív érzelmi állapotot, amelynek legfontosabb jellemzője a tehetetlenség, kontrollvesztés érzése, a mások iránti érdeklődés csökkenése, a döntésképtelenség, az önvádolás, a jövő reménytelenségének érzete. A depresszós ember nem tud jövőben gondolkodni, saját helyzetét reménytelennek érzi, képtelen aktívan tenni helyzete változtatásáért. A depresszió lényege a kilátástalan, kiúttalan lelkiállapot, az ún. tanult tehetetlenség, amely, mint állatkísérletekből is tudjuk, igen súlyos testi következményekkel járhat, gyomorfekély, hirtelen szívmegállás következhet be. (Endrőczi,1989) A depressziós állapot jelentősen fokozza az egészségi kockázatot, mind az önkárosító magatartásformák, mind közvetlen élettani hatásai révén. (Appels, 1983, Falger, Appels, 1982, Sklar, Anisman, 1979) A Torontói Egyetem Kardiológiai Intézetének legújabb vizsgálatai szerint szívinfarktus után az újabb infarktus szempontjából a legfontosabb veszélyeztető tényező a depressziós tünetegyüttes. Ilyen lelkiállapotban az átmeneti megkönnyebbülés élményét adhatja az alkohol, dohányzás; illetve végső segélykérésként vagy utolsó, csakazértis kiútként az öngyilkosság is szinte megoldásnak tűnhet. A depresszió mint betegség kialakulásában a pesszimizmusra való hajlam, sőt az úgynevezett endogén depresszióban a biológiai zavar meghatározó, azonban a sokkal gyakoribb depressziós tünetegyüttes világlátásunktól, beállítottságunktól, céljaink és lehetőségeink összhangjától függ elsősorban. Ha valaki rendkívül sokat vár el saját magától, vagy a környezetével kapcsolatban vannak irreális elvárásai, folytonosan negatívan értékeli saját helyzetét, mert nem tud megfelelni a saját magával szemben támasztott fokozott elvárásoknak. A fokozott teljesítményigénynél is fontosabb tényezőnek találtuk a depresszió hátterében az úgynevezett ellenséges beállítottságot, azt az attitűdöt, hogy legbiztosabb nem bízni senkiben. Ez a beállítottság igen szoros negatív kapcsolatban áll azzal, hogy nehéz élethelyzetben mennyire számíthat valaki a szülei, gyermekei, házastársa, családja, munkatársai, szomszédjai, civil szervezet segítségére. Aki nehéz, változó életkörülmények között számíthat segítségre, sokkal kevésbé válik depresszióssá, tehetetlenné, mint aki úgy érzi, nem bízhat senkiben. A mai magyar depresszióarányok nem tekinthetőek rendkívül magasnak, a Svédországban végzett vizsgálatok eredményei hasonlóak (Hagnell, 1982, Sturt, 1984); amire fokozottan oda kell figyelnünk, az a leszakadó, lemaradó rétegek testi és lelki állapotának rohamos romlása. Fontos tehát hangsúlyoznunk, hogy az a közkeletű állítás, hogy depressziós nép a magyar, általában nem igaz; a mai magyar idős generáció, egyes társadalmi rétegek azonban valóban súlyosan depressziósok; ennek hátterében azonban, mint korábban említettük, a fokozott teljesítményigény, a külső-kontroll-attitűd, és elsősorban a bizalom hiánya, az ellenséges beállítottság, valamint ezzel összefüggésben az emberi kapcsolatok kiüresedése, a magáramaradás érzése mutatható ki. Érdekes paradoxon, hogy a bizalom hiánya, az ellenséges beállítottság azok között gyakoribb, akiket magasabb altruizmusbeállítottság jellemez, és akik úgy gondolják: ha valakivel jót tesznek, elvárhatják, hogy azt viszonozni fogják. Ezek az attitűdök az idősebbek között és az északkeleti megyékben gyakoribbak. A nők 58%-a a férfiak 42%-a válaszolta azt, hogy mindenkinek segítenie kell, aki rászorul; tehát az altruista beállítottság igen jellemző a magyar társadalomra, és ez meg is nyilvánul minden olyan alkalommal, amikor drámai módon van szükség a segítségre, mint a romániai forradalom vagy a délszláv háború idején. Valószínűleg arról van szó, hogy akikben erősen élnek a hagyományos értékek, a változó feltételek – pl. a hirtelen, nagy mértékű munkanélküliség – idején azt tapasztalják, hogy környezetük nem az elvárható értékek szerint cselekszik, nem segítenek úgy, ahogy ez elvárható lenne. Ez vezet a bizalom elvesztéséhez, az ellenséges beállítottsághoz. A probléma ennek a bizalomhiánynak az általánosítása, hiszen aki nem bízik senkiben, hasonló reakciókra számíthat, és nem veszi észre, hogy sokszor saját maga váltja ki a szeretetlenséget, ellenséges magatartást a környezetéből. Ez a kettősség elég gyakori az idősebb vallásos emberek között. Nem csoda, hogy akik átélték az elmúlt évtizedek üldözéseit, nehezen bíznak meg környezetükben; mégis, minden rossz tapasztalat ellenére, mernünk kell megelőlegezni a bizalmat. Szerencsére ebből a szempontból a fiatal vallásos generáció egészen más; nekik a többi fiatalnál is inkább vannak életcéljaik, a nehéz élethelyzetekből inkább tudnak új emberként kikerülni, és úgy érzik, nehéz helyzetben számíthatnak barátaik, családjuk támogatására. A szegénység megbetegít? A szerzetesek, az aszkéták példája mutatja, hogy az anyagi javakról való lemondás igen nagy érték. A lelki egyensúly fontos jellemzője, ha nem függünk a pénztől, gazdagságtól. Ehhez azonban a szegénység lelkülete szükséges, és a modern társadalomra minden inkább jellemző, mint az önkéntes szegénység. A tömegkommunikáció, a reklámok sikeresen közvetítik a boldogság szinonimájaként a minél elegánsabb autót, a nyugati cigarettát, mindazt, ami az úgynevezett anómiás társadalomban a valódi értékek, az emberi kapcsolatok, a lelki kiegyensúlyozottság helyébe lépett. A Durkheim óta anómiásnak nevezett társadalom legfőbb jellemzője, hogy nemhogy titkolja a bűnt, hanem ideálként, értékként jeleníti meg, mint a gátlástalan gengsztert. Miközben a modern társadalomban életfeltételeink sok szempontból jelentősen javultak, éppen a személyiség fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen anya–gyermek-kapcsolat, a tágabb család szociális mintái, az értékek átadásának rendje alapvetően sérült. A kapcsolataitól megfosztott, magányosan szorongó ember manipulálható a legkönnyebben; ő érzi úgy, hogy a reklámozott bevásárlóközpont boldoggá fogja tenni; így a fogyasztói társadalomban óriási anyagi érdekek állnak a valódi érdekek relativizálása, lerombolása mögött. Mindehhez a felgyorsult élettempó, a kiszámíthatatlan környezeti változások társulnak; így érthető, hogy valamennyi civilizált országban jelentősen megnőtt a szorongásos, depressziós tünetektől szenvedő gyermekek és felnőttek száma. Mindezzel összefüggésben az utóbbi évtized egyik fontos népegészségügyi felismerése, hogy a civilizált országokban a legsúlyosabb egészségügyi veszélyeztető tényező a társadalmon belüli viszonylagos szociális-gazdasági lemaradás. Ha a halálozási és megbetegedési adatokat a hagyományos kockázati tényezők, mint a dohányzás, elhízás, mozgásszegény életmód szerint korrigálják, ezeknél is sokkal lényegesebb szerepet játszik a relatíve rosszabb szociális helyzet. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy Angliában több évvel korábban hal meg egy segédmunkás, mint a diplomás, még akkor is, ha nem iszik, dohányzik többet. Michel Marmotnak és munkatársainak (1987, 1991) vizsgálatai a legismertebbek, ahol angol közalkalmazottak között mutatták ki, hogy az alkalmazási szint igen szoros fordított kapcsolatban áll a halálozási arányokkal, valamint elsősorban a koszorúér-megbetegedésekkel. Ezek a különbségek azonos országokon belül, és nem országok között mutathatók ki. Mivel a modern nyugat-európai társadalmak megfelelő táplálkozási feltételekről, lakásviszonyokról és orvosi ellátásról gondoskodnak az egész társadalom számára, felvetődik a kérdés: mi lehet az oka, hogy a viszonylag rosszabb szociális-gazdasági helyzet mégis megbetegítő tényező? Míg a fejlődő országok esetében az egészségi állapot a nemzeti jövedelemmel arányosan növekszik, a fejlett (OECD) országokban minél nagyobbak az országon belüli jövedelem-, illetve szociális különbségek, annál magasabbak a halálozási arányok. (Wilkinson, 1994) Ennek kitűnő illusztrációja Japán és Nagy-Britannia példája. 1970-ben a két országban a várható élettartam és a nemzeti jövedelem szinte azonos volt. Azóta a japán társadalmon belüli iskolázottsági és jövedelmi különbségek drámaian csökkentek, és ma a legalacsonyabbak valamennyi statisztikát vezető ország közül; ezzel párhuzamosan a japán várható élettartam a világon legmagasabbá vált, aminek semmilyen táplálkozási, egészségügyi vagy megelőzési okát nem találják. Ugyanezen idő alatt Angliában jelentősen nőttek a társadalmon belüli jövedelemkülönbségek, és a várható élettartam tekintetében a viszonylag rosszabb helyzetű országok közé kerültek. Felméréseink adatai alapján úgy találtuk, hogy a rosszabb szociális-gazdasági helyzet nálunk is magasabb megbetegedési arányokkal jár együtt. Többváltozós elemzéseink szerint azonban a rossz szociális-gazdasági helyzet nem önmagában, csupán a depressziós tünetegyüttes közvetítésével eredményez magasabb megbetegedési arányokat. Tehát nem önmagában a nehéz szociális helyzet, hanem a viszonylagos lemaradás szubjektív átélése a leglényegesebb egészségügyi veszélyeztető tényező. Ha valakinek nincs gépkocsija, és emiatt úgy érzi, hogy lemaradt, hogy családjának nem tud megfelelő feltételeket teremteni, akkor ez a lelkiállapot az, ami fokozza mind a lelki, mind a testi egészség romlását. Érdekes módon, 1988-hoz hasonlítva, a nők között 1995-re a depresszió közvetítő szerepe a szociális-gazdasági helyzet és az egészségi állapot között sokkal lényegesebbé vált. 1988-ban csupán a család általános helyzetének mutatói befolyásolták jelentősen a nők depressziós állapotát, míg 1995-ben a saját foglalkozásuk, iskolázottságuk jelentősebb tényezővé vált, nyilván azért, mert a munkanélküliség felértékelte a nők saját családfenntartó szerepét. Vizsgálataink eredményei azt jelentik, hogy a szociális-gazdasági lemaradás és az egészségi állapot közötti igen szoros összefüggés nagyrészt a depresszión, tehát a lelkiállapot romlásán keresztül hat. Magyarországon 1970-ben a férfiak várható élettartama 66,3 év, a férfiak halálozási aránya 12,5 ezrelék volt; 1995-re a férfiak várható élettartama 65,2 évre csökkent, és a halálozási arány 15,8 ezrelékre emelkedett, amivel a legrosszabb európai értékeket mutattuk. (A nők között ugyanezek az arányok 1970-ben 72,1 és 10,8, 1995-ben 74,5 és 12,8.) Ugyanezen évek alatt a magyar lakosság szociális-gazdasági helyzete egyre polarizáltabbá, különbözőbbé vált. Míg 1970-ben szinte azonosan alacsony életszínvonalon élt a lakosság nagy része, a nyolcvanas évek végére a társadalom jelentős hányada lényegesen magasabb szociális-gazdasági helyzetet ért el, egy vagy több gépkocsit, saját tulajdont, lényegesen magasabb jövedelmet szerzett. Azaz a társadalmon belüli viszonylagos különbségek emelkedtek jelentősen. Önrontó kör kialakulását feltételezhetjük a viszonylag rosszabb szociális-gazdasági helyzet és a depressziós tünetegyüttes között, ami együttesen jelentős oki szerepet játszik a magasabb megbetegedési és halálozási arányok hátterében. Nem önmagában a rossz szociális-gazdasági helyzet, hanem a viszonylagos lemaradás a leglényegesebb tényező, hiszen az egységesen alacsony életszínvonal mellett a 70-es évekig a magyar egészségügyi statisztikák lényegesen jobbak voltak Európa más országaihoz viszonyítva. A gyors szociális-gazdasági változások között a lemaradók folyamatosan önmagukat vagy a környezetet hibáztathatják, jövőjüket reménytelennek láthatják, állandó kontrollvesztést, tehetetlenséget élhetnek át, amiért nem képesek megszerezni a jobb életkörülményeket, a magasabb jövedelmet, míg a környezetükben számos ember képes minderre. A saját helyzet negatív érzelmi minősítése, a tehetetlenség, kontrollvesztés érzése a depressziós állapot kialakulásának legfőbb háttértényezője. Ez az életérzés a társadalom gyors polarizálódásának időszakában, különösképpen amikor a társadalom többsége csupán az egyéni boldogulást tekinti célnak, igen gyakorivá vált. Melyek a lelki immunitás, eredményes A lelki-testi védettség legfontosabb összetevői vizsgálataink eredményei szerint – az életcélok, – az ellenséges beállítottság alacsony foka, – a konfliktusmegoldó készségek közül az, hogy nehéz élethelyzetből új emberként tud kikerülni, jó értelemben véve, – képesség a munkahelyi helyzet befolyásolására, – valamint az, hogy nehéz élethelyzetben számíthat családtagjai, rokonai, munkatársai segítségére. Ezek a tényezők a viszonylag védett társadalmi rétegekben erősebbek, és visszahatnak a gazdasági helyzet javulására is. Érdekes változás 1988-hoz képest, hogy 1995-ben a Dunántúlon sokkal többen válaszolták azt, hogy nehéz élethelyzetben számíthatnak rokonaik, munkatársaik, sőt civil szervezet támogatására, mint az északkeleti megyékben, míg 1988-ban nem volt ilyen különbség. Ugyanilyen különbséget találtunk az ellenséges beállítottság tekintetében is; az északkeleti megyékben sokkal többen mondták, hogy legbiztosabb nem bízni senkiben. Ugyanakkor, mint korábban bemutattuk, éppen ezekben a megyékben, illetve az idősek között jellemzőbbek az önmagukkal és környezetükkel kapcsolatos fokozott elvárások. Az idősek között pl. a teljesítményattitűd igen magas fokú, az az állítás, hogy ha nem értem el külső sikereket az életben, értéktelen ember vagyok. Tehát éppen az irreális, fokozott elvárások fordultak csalódottságba. A kérdés az: miért járt a gyors társadalmi átalakulás a közvetlen segítőkészség, az egymás felé fordulás csökkenésével az északkeleti régióban, és erősödött meg a nyugati határszélen? Hogyan tudjuk megállítani az önrontó folyamatokat? A három legsúlyosabban veszélyeztetett réteg tehát az idősek, az alacsony iskolázottságúak és a munkanélküliek. Az idősek esetében a plébániáknak, egyházközségeknek kitüntetett szerepe lehet abban, hogy felszabadítsák a segítőkészség tartalékait, ami által a legszegényebbek is úgy érezhetik, hogy szükség van rájuk. Egyes plébániákon már megszervezték, hogy a kevésbé mozgáskorlátozottak vállalják mások látogatását. Az idősek alapvető szükséglete a haszontalanság érzésének csökkentése. Nem várható, hogy maguktól megszervezik önmagukat, de a külső segítség szinte csodát tehet. A tanultság hiánya a következő, a depresszióval, reménytelenséggel legszorosabban összefüggő rizikófaktor. Az iskola a mai világban mentálhigiénés megelőzési beavatkozást jelent, mivel jelentősen fokozza az egészség szempontjából meghatározó szociális hálót, azoknak a körét, akikre az ember nehéz élethelyzetben számíthat. Az iskolázottság fejleszti a megbirkózási készségeket, a problémaközpontú megbirkózási stratégiák kialakulását. Az egészséges, nem önkárosító magatartás legszorosabb kapcsolatban az iskolázottság fokával áll. Az iskolákba nem kerülő, munka nélküli fiatalok szinte törvényszerűen sodródnak deviáns csoportok, deviáns magatartásformák felé. Az iskolákban tanuló fiatalok számának emelése, legalább valamennyi tanulni kívánó fiatal felvétele anyagiakban is igen jelentős, rövid távon megtérülő ráfordítás, amelyet az egészségmegőrzésnek, a magatartászavarok, devianciák megelőzésének mutatói alapján becsülhetünk meg és mérhetünk. Ugyanakkor az iskoláknak újra fel kellene fedezniük, mekkora nevelési erő rejlik a segítőkészség kialakításában. Érdekes eredménye a legutóbbi felmérésnek, hogy a drogfogyasztás a fiatalok között a legszorosabb kapcsolatban a segítőkészség, altruizmus hiányával van. A munkanélküliek esetében a rövid, készségfejlesztő és gyakorlati ismereteket nyújtó kurzusok a reménytelenség, az alkalmatlanság érzését, az önbizalom hiányát csökkentik, egyszersmind a csoporttagok felismerik, hogy mások is hasonló helyzetbe kerültek, és segíthetik egymást. Hét városban szerveztünk nonprofit menedzserképzést munkanélküli érettségizett fiataloknak. A kurzus végén az egész ország területéről érdekvédelmi szövetséget hoztak létre, azóta is kapcsolatban vannak egymással. Mindezt összefoglalva – anélkül, hogy erre eredetileg törekedtünk volna – a felmérések eredményei a mai tudományos epidemiológiai módszerek segítségével azt bizonyították, hogy a szeretet parancsa, a keresztény etika alapja egyben az egészséges lelkiállapot legfontosabb jellemzője, mivel az ellenséges beállítottság a szeretet ellentéte. A felmérés eredményei szerint azonban sok idős vallásos ember lelkiállapotát jellemzi az ellenséges beállítottság és bizalmatlanság. Ez valószínűleg nagyrészt az üldöztetés évtizedeivel magyarázható, mivel a vallásos fiatalok között sokkal kevésbé fordul elő. Fontos feladat lenne tehát a vallásos emberek közötti bizalmatlanság, ellenségesség okainak feltárása és lehetőség szerinti orvoslása. Önmagában a nehéz, embert próbáló idők nem feltétlenül járnak a testi-lelki egészség romlásával. Nagy-Britanniában a német bombázások alatt a rendkívül nehéz helyzet ellenére több évvel nőtt a várható életkor. Ennek legfontosabb összetevője az a szociális kohézió, ami az összetartozás, közös megküzdés szolidaritásának élményét alakította ki. A mai öregek meghatva és mint életük egyik legszebb időszakára emlékeznek vissza erre az állapotra. Az 1946–47-es évek magyar teljesítménye azt bizonyítja, hogy belső motivációból, külső ellenség nélkül is el lehet érni ezt a lelkiállapotot. Zrínyi Miklós jelmondatát ma így kellene újrafogalmaznunk: „Cooperatio bona, nihil aliud”, hiszen a mai magyar lelkiállapot legfőbb hiányossága az összefogás, a közvetlen emberi kapcsolatokba vetett bizalom csökkenése. Lényeges itt hangsúlyozni, hogy a közvetlen emberi kapcsolatokba vetett bizalom, összefogás védetté tesz a demagóg ígéretekbe vetett vakhittel szemben. A civil társadalom ereje éppen az, hogy alulról építkezik, csak akkor bíz meg valakit képviseletével, ha tetteivel bizonyította, hogy alkalmas erre. A társadalom azon rétegeiben, ahol javult az összefogás, az egymás iránti bizalom – mint a fiatalok között és az ország nyugati határszéli megyéiben – mind a testi, mind a lelkiállapot javult 1988 óta. Mindent meg kell tennünk, hogy az eredményes tapasztalatokat követhessék a leszakadó rétegek is. Irodalom Appels A. (1983) The year before myocardial infarction. In: Biobehavioural bases of coronary heart disease (Eds. Dembroski TM, Smidt H, Blumchen G) Karger, Basel. Endrőczi E. (1989) Stress és az immunrendszer, Psychiatria Hungarica, 4,2,107–118. Falger P., Appels A. (1982) Psychological risk factors over the life course of myocardial infarction patients. Advances in Cardiology 29: 132–139. Hagnell, O., Lanke, J., Rorsman, B., Ojesjo, L. (1982) Are we entering an age of melancholy? Depressive illnesses in a prospective epidemiological study over 25 years: The Landby study, Sweden, Psychol. Med. 12. 279–289. Kopp M., Skrabski Á. (1995) Alkalmazott magatartástudomány, A megbirkózás egyéni és társadalmi stratégiái, Corvinus Kiadó, Budapest Marmot, M.G., Kogevinas, M., Elston, M.A. Social/economic status and disease. Annual Rev. Public Health 1987; 8: 111–135. Marmot, M.G., Smith, G.D., Stansfeld, S., Patel, C., North, F., Head, J., White, I., Brunner, E., Feeney, A. Health inequalities among British servants: the Whitehall II study. Lancet 1991; 337: 1387–1393. Sklar, L., Anisman, H. (1979) Stress and coping factors in fluence tumour growth. Science 205: 513–515. Sturt, E., Kumakura, N., Der, G. (1984) How depressing life is. Life-long morbidity risk for depressive disorder in the general population. J. Affective Disorders 7, 279–289. Wilkinson, R.G.(1994) The epidemiological transition: from material scarcity to social disadvantage? Daedalus, 123,4,61–77.
Horváth Pál
A KATOLIKUS TÁRSADALMI TANÍTÁS Ma már jó évszázados hagyománya van annak, hogy a katolikus világegyház pápai körlevelek vagy zsinati dokumentumok útján mond véleményt a világ dolgairól, a gazdaság, a társadalmi élet, a politika időszerű kérdéseiről. E tanító tevékenység során mintegy másfél tucat kiemelkedő jelentőségű dokumentum, zömében pápai körlevél született, amelyeket még jónéhány pápai irat, buzdítás, beszéd, kúriai állásfoglalás egészít ki, zömében részletkérdéseket taglalva vagy a történelmi pillanat, esetleg valamely sajátos közeg és környezet kihívásaira reflektálva. E munkálkodás nyomán született meg az a teológiai-közéleti diszciplína, amelyet ma az egyház társadalmi tanításának vagy szociálteológiájának neveznek, s e dokumentumok mint tanító források köré a katolikus társadalomtudomány művelőinek munkái jóvoltából önálló, a politika, a tudomány és a közvélemény figyelmére is számot tartó szintézis épült. A Vatikán néhány korábbi közéleti megnyilatkozása után 1891-ben XIII. Leo pápa Rerum novarum kezdetű körlevele volt az az irat, amely – a munkásság helyzetéről és a szociális viszonyokról mondva véleményt – elsőként hívta fel az egyház szavával a világ figyelmét nem csupán a társadalmi állapotok néhány kirívó problémájára, de arra is, hogy ezekről a kérdésekről a hitnek, a keresztény tanításnak, a katolikus egyháznak lehet és van is véleménye, amely a krisztusi eszmékből fakad, a világ jogos autonómiáját nem sérti, a kritika és a jobbító szándék eszközei révén azonban az emberi közösség gondjainak tudatosításához vagy megoldásához nagyon is hozzájárulhat. E cél szolgálata jegyében XIII. Leo Rerum novarum-a vagy XI. Pius körlevele, a Quadragesimo anno még az európai kapitalizmus világára figyelt, és elsősorban a nyugati tőkés társadalmak gazdasági rendjét és osztályviszonyait elemezte. XXIII. János pápa enciklikái, a Mater et magistra és a Pacem in terris kezdetű már globális problémákkal, a béke, a haladás, a világméretű gazdagság és szegénység ellentétével foglalkozott, a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes konstituciója pedig e globális világrendre is ügyelve igyekezett a katolikus társadalomtan szintézisét megadni, az egyház és a világ viszonyát megfogalmazni. Ez a zsinati hagyomány kapott folytatást VI. Pál enciklikáiban, a világméretű fejlődés ellenmondásait elemző Populorum progressió-ban és a modern világ ideológikus téveszméit értékelő Octogesima adveniens-ben. Ma már eléggé világos, hogy új szakaszt hoztak a társadalmi tanítás pápai dokumentumokban testet öltő történetében II. János Pál megnyilatkozásai. Ezek sorában a Laborem exercens antropológiai szemléletével és a munkát a tőke, az embert a javak elé helyező radikalizmusával építette tovább VI. Pál és a zsinat örökségét, a Sollicitudo rei socialis pedig a strukturális bűn fogalmában lelte meg a modern idők elembertelenítő hatalmi és világgazdasági struktúráinak igazi nyitját. A legutóbbi e dokumentumok sorában, a Centesimus annus viszont nem csupán a társadalmi tanítás egészének újrafogalmazásaként szemlélhető, hanem tükre annak a világállapotnak is, amely a szocializmus rendszereinek összeomlása után jellemzi világunkat, s amelynek megállapításai és intelmei nagyon is eleven figyelmeztetést hordoznak Kelet-Európa, a kelet-európai keresztények számára. E dokumentumok évszázados története folyamán kialakult azoknak a formai, szerkezeti és tartalmi összetevőknek a tárháza is, amelyek a társadalomról tanító egyház sajátjaivá lettek az idők során. Műfajukat tekintve e körlevelek leíró diagnózist, keresztény szempontokat adó, a kívánatos kibontakozás útját megjelölő elvi iratok, amolyan észrevételek és ajánlások a keresztények és a világ számára. A címzettek egykor az egyház püspökei és papjai, majd a hívő emberek voltak, ma azonban e társadalmi tanítás már megkülönböztetés nélkül szól az egész világközösséghez, minden jóakaratú emberhez. A dokumentumok belső letisztulása tematikai tekintetben is megfigyelhető: a pápák figyelme szinte minden esetben egy vagy néhány kérdésre – tőke és munka, ideológiák, világrendszerek, fejlődési alternatívák – irányul, s ezek mentén tér ki – szigorúan általános, a politikától és az ideológiává válástól önmagát elhatároló módon – annak a keresztény hitnek és világlátásnak az egészére, amelyet egyszerre kíván a Biblia és a szent hagyomány, valamint a modern társadalomtudományi analízis segítségével is megalapozni. Ez az általános és bizonyos értelemben elvont megfogalmazási mód vetette fel annak a lehetőségét, hogy a helyi vagy regionális egyházak a maguk sajátos viszonyaira, társadalmaik konkrét kérdéseire alkalmazzák az egyházfői tanítást, a zsinati útmutatást. Így született meg a társadalmi tanítás kibontakoztatásának nemzeti vagy regionális formája, olyan dokumentumok alakjában, amelyeket – a katolikus társadalmi tanítás egészéből merítve – egy-egy ország vagy kontinens püspökei jegyeznek. Ezek sorában a legkorábbi a latin-amerikai püspöki konferenciák Medellín- és Puebla-dokumentációja volt, amely a földrész szociális feszültségeit és politikai anomáliáit, a nyomor és az elnyomás világát elemezte. Amikor viszont az USA püspökei alkották meg a maguk Gazdasági igazságosságot mindenkinek című körlevelét, ők egy gazdag, demokratikus és gazdaságilag élenjáró társadalom viszonyai között mutattak rá a tőkés világrendben és a multinacionális monopolkapitalizmus diadalában rejlő társadalmi és emberi veszedelmekre, a hasonló német és osztrák körlevél pedig az európai jóléti állam árnyoldalaira hívta fel a figyelmet. Könnyen belátható, hogy 1989 előtt valami hasonlóra a szocialista blokk országainak egyházai nem is gondolhattak. Amikor azonban e régióban megtörtént a fordulat, hamarosan kiderült az is, hogy ilyen állásfoglalások kidolgozásának nem csupán a lehetősége nyílt meg, hanem bőséges oka is támadt annak, hogy a napvilágra kerülő gazdasági, politikai, szociális és morális válság közepette a katolikus egyház hallassa a hangját. Amikor II. János Pál a Centesimus annus lapjain a szocializmus következményeiről és a hirtelen kivirágzó vadkapitalizmus veszedelmeiről beszélt, az erkölcs- és embertelen diktatúráknak erkölcs- és embertelen demokráciával, a szocialista anyagelvűségnek fogyasztói anyagelvűséggel való felcseréléséről szólt, szinte sugallta, hogy induljon meg a társadalmi tanítás elveinek végiggondolása az Alpoktól és az Oderától keletre is. Sürgető formában megismételte ezt a várakozását a Szentatya több ízben is: így akkor, amikor első látogatása alkalmával Prágában beszélt a cseh püspökök előtt, vagy amikor balti látogatása során Litvánia keresztényeihez szólt, de nem volt nehéz kihallani ezt az óhajt akkor sem, amikor 1991-ben nálunk járt. Ma már világos az is, hogy e pápai sürgetést igazolta az idő: a rendszerváltás Európa keleti felében olyan általános társadalmi és gazdasági, emberi és morális krízissé vált, amelynek viszonyai között – XIII. Leo pápának a Rerum novarum-ban mondott szavával – az egyház kötelességet mulasztana, ha néma maradna. Alighanem ez, az idők kényszerítő szava vezetett el oda, hogy 1996 augusztusában – elsőként e régióban – megszólalt a Magyar Katolikus Püspöki Kar, amikor nyilvánosságra hozta Igazságosabb és testvériesebb világot! című, a mai magyar társadalom állapotát a társadalmi tanítás szellemében elemző körlevelét. * * * Aligha tanulságok nélkül való, ha az alábbiakban kísérletet teszünk annak számbavételére, hogy az új magyar körlevél milyen szellemi viszonyban áll a katolikus társadalmi tanítás pápai útmutatások sorában rögzített elveivel, gondolataival, formai és tartalmi sajátosságaival. Amit keresnünk kell, az az, hogy a munka hol és miben folytonos forrásaival – a társadalmi tanítás összegyházi dokumentumaival és a nemzeti püspöki testületek korábbi külhoni megnyilatkozásaival –, és mennyiben tér el azoktól, remélve, hogy ezen a módon is jó szempontokat kapunk e dokumentum erényeinek és hibáinak felderítéséhez, jelentőségének megértéséhez. Első, a körlevél bevezetőjében is szereplő megállapításunkhoz aligha férhet kétség: a rendszerváltás utáni magyar társadalom súlyos válságot él át, amely kiterjed a gazdaság és a politika, az erkölcs és a kultúra, az egyéni boldogulás és a társadalmi fejlődés gyakorlatilag minden területére, és már önmagában is megköveteli, hogy a magyar katolikusok püspökeik útján segítő kritikát és véleményt mondjanak az ország bajairól. Ezzel összekapcsolódó, a katolikus tanításban igen fontos elem a keresztényeknek a köz dolgai iránt érzett felelőssége és segítő jószándéka, amelynek kinyilvánítása immár XIII. Leo Rerum novarum-a óta eleme minden szociálteológiai megnyilatkozásnak. Ugyanakkor VI. Pál és II. János Pál szavai csengenek vissza abban a megállapításban, hogy ez a körlevél nem valamilyen politikai szempontú elemzés, hanem kísérlet arra, hogy az evangélium szellemével szemlélje és szembesítse a magyar társadalmat. Az ennek a szándéknak a jegyében kidolgozott, a magyar püspökök gyakorlatában szokatlanul terjedelmes körlevél azután már szinte természetes módon két értelemben is igen tágan értelmezi feladatát. Ami a tárgyalt problémák körét illeti, eltér a mintának számító pápai megnyilatkozásoktól, hiszen nem egy vagy néhány, a társadalmat érintő probléma alapos, teológiai és filozófiai távlatú megvilágítására tesz kísérletet, hanem a mai magyar valóság egészének elemzését kínálja. Ugyanakkor megszólítottainak, olvasóinak körét a magyar körlevelek gyakorlatával ellentétben, de XXIII. János szelleméhez hűen minden jószándékú magyar állampolgárra kiterjeszti: ahogy az újabb pápai enciklikák által az egyház szól a világhoz, úgy az Igazságosabb és testvériesebb világot! lapjain a magyar egyház minden honfitársához kíván szólni a nemzet egészét érintő ügyekben. Ez utóbbiból véljük magyarázhatónak a dokumentum egy olyan sajátosságát, amely határozott eltérést mutat a pápai enciklikák sorához képest. Míg ugyanis egy XXIII. János vagy II. János Pál által adott szöveg erősen bibliai megalapozású, s tárgyát, a modern világ problémáit már-már exegetikai mélységgel szembesíti hitünkkel, addig itt a biblikus, dogmatikai és morális háttér csak közvetetten érzékelhető, inkább feltételezett, mint megfogalmazott vonatkoztatási alap. Ez a szöveget a laikus, a nem hívő vagy máshitű olvasóhoz is közel engedő megoldás, amely inkább a társadalmi tanítás nemzeti dokumentumaira emlékeztet, mint a pápai körlevelekre, a hely, az időpont szempontjából és a szellemi közegre is tekintettel alighanem szerencsés megoldás, hiszen még a látszatát is kizárja annak, hogy csupán valamilyen „kegyes” és „kenetteljes” gondolatsort üzennek a magyar püspökök a magyar társadalomnak. Ugyanakkor a körlevél adottnak, forrásnak tekinti, és bőségesen idézi is a társadalmi tanítás legfontosabb dokumentumait, pápai körleveleket és zsinati okmányokat. Megfigyelhető, hogy az egész gondolatmenet kézvezetője a kelet-európai változásokat szinte már prófétai erővel megjelenítő Centesimus annus körlevél: a szerzők ennek az iratnak képzeletbeli koordinátarendszerében vizsgálják a magyar valóságot, de szívesen hivatkoznak a Gaudium et spes, a Laborem excersens vagy az Octogesima adveniens gondolataira is, magát a feladatot, az egyház társadalmi küldetését és feladatát pedig a Rerum novarum szellemében értelmezik. Abban viszont a magyar körlevél szellemében inkább a régebbi és nem az újabb körleveleket tekinti mintájának, hogy a társadalom és az egyén filozófiai, antropológiai elemzése mint intellektuális alap helyett a megszövegezők a közvetlen társadalmi tények és jelenségek szociológiai eszközökkel való leírására összpontosították figyelmüket. Ennek köszönhető, hogy az Igazságosabb és testvériesebb világot! elemzései szakszerűség dolgában bármilyen mai közéleti elemzéssel felvehetik a versenyt, ám némileg hiányzik a dokumentumból az az intellektuális mélység és általánosító hajlandóság, amely olyannyira jellemző például VI. Pálnak korunk eszméit vizsgáló vagy II. János Pálnak a keresztény emberkép metafizikai és antropológiai alapjaira reflektáló gondolatmeneteire. Amíg a pápai enciklikák zömének szerkezete, rendezőelve teológiai, tanító természetű, addig a magyar körlevél inkább a gyakorlat analízisére, a társadalmi diagnózis kidolgozására épül. Ezt hivatott szolgálni az a tudatosan vállallt szerkesztői elv is, amely a tárgyalt témák esetében egy helyzetelemző, leíró és egy, a bajok megoldására keresztény szempontokat kereső részt kapcsol össze, s csak igen óvatos kísérleteket tesz arra, hogy a társadalom Sein-jeit a hit Sollen-jeivel szembesítse. Nem mond ellent viszont ennek a megoldásnak az, hogy a szövegbe átkerül a társadalmi tanítás néhány igen fontos elve és normája: a világ szebbé és jobbá tételének, az igazságosság és méltányosság érvényre juttatásának kívánalma, az elkötelezett evangelizációs szándék és az Evangéliumnak mint az egész társadalom számára szóló Jó Hírnek a felvonultatása. Itt is világos, csakúgy, mint a katolikus társadalmi tanítás egészében, hogy az egyház a maga eszközeivel elemzi a valóságot, figyelmeztet a bajokra és igazságtalanságokra, ám olyan gyógymódokat, amelyek, mondjuk, konkrét gazdasági bajokra vagy politikai anomáliákra volnának alkalmazhatók, nem tud és nem is akar adni. Messzemenőkig egybecseng viszont a dokumentum egészén végigvonuló módon a pápák szavával az az elköteleződés, amely a keresztény közösség helyét a szegények, a kisemmizettek és jogfosztottak oldalán jelöli ki. Ha az elemzésben vadkapitalizmusról vagy az öncélú fogyasztás kultuszáról olvasunk, a forrás világosan II. János Pál fejtegetéseiben keresendő, s az ő, kétségkívül hiteles, a Centesimus annus mellett a Sollicitudo rei socialis és a Veritatis splendor körlevelekben megfogalmazott gondolata köszön vissza abban is, hogy a magyar püspökök a mai magyar társadalom válságának tünetei között a legsúlyosabbnak az erkölcsi és emberi szétesettséget, leépültséget találják. A lehetséges gyógymód javallata is a Szentatyára megy vissza: a bajok és gyökereik feltárására a szolidáris szeretet kibontakozásának kell következnie, ami radikálisan más és több, mint puszta, áhított jólét, biztonság, szabadság. Izgalmas kérdésnek ígérkezik viszont annak számbavétele, hogy tematikai tekintetben miként viszonyul a magyar körlevél a társadalmi tanítás teljes rendszeréhez, annak főbb témáihoz, és mi mutatkozik meg mindebből a dokumentum tagolásában, felépítésében. Ami a társadalmi tanítás „ideális” rendszerét illeti, annak kifejtésekor önállóan szokás tárgyalni a gazdasági élet, a szociális szféra, a politikai társadalom, az ideológiák és eszmék világa, a kultúra és az emberi kapcsolatok (moralitás) világát. Látható, hogy erre a tematikus tagolási hagyományra a körlevél készítői is figyelemmel voltak, hiszen saját mondandójukat is nagyjából hasonlóan építették fel. A hagyományos tárgyalásmód ésszerű követésének tekinthetjük tehát, hogy a magyar dokumentum is a szociális helyzettel mint a mindenki számára legközismertebb és leglátványosabb bajforrással kezdi a maga áttekintését: ennek előzményeit már a Rerum novarum-ban is bőségesen megtaláljuk, és vitathatatlan az is, hogy az emberek többsége amúgy is a szociális érzékenységet tekinti a világban élő egyház legsajátosabb „közéleti” vonásának. Önálló fejezetet kapott a körlevélben a gazdaság és a gazdasági erkölcs világa, a politika és a civil társadalom kérdésköre; a kultúrafejezet keretében viszont a szerkesztők a műveltség ügyét és az emberi viszonyok alakulását együtt tárgyalják. Nem érthetetlen, de feltűnő viszont, hogy a szövegből a modern ideológiákat tárgyaló rész lényegében hiányzik, legalább is abban a kemény és egyértelmű bírálatot hordozó formában, ahogy például az Octogesima adveniens-ben vagy a Sollicitudo rei socialis-ban találjuk. Talán a liberális és szocialista eszmék itt és most közismerten kényes politikai aktualitása lehetett az oka, hogy ezen a ponton a szöveg sokkal „takarékosabban” fogalmaz, mint mondjuk a szociális vagy a gazdasági fejezetekben; ahol pedig ideológiakritika van, azt a többi tematikus fejezet szövegébe rejtve találjuk, csakúgy, mint a keresztény társadalombölcselet alapelveit érintő megállapításokat. Ennek leglátványosabb példája egyébként az, hogy a személy méltóságát, a szolidaritás és a szubszidiaritás minden mást megalapozó jelentőségét tartalmazó szövegrész, a dokumentum 24–27. fejezete a szociális és egészségügyi témablokk ajánlási részébe került. Ha a szerkesztők az Octogesima adveniens vagy a Centesimus annus szellemében jártak volna el ez esetben, aligha kerülhették volna el külön ideológiafejezet kidolgozását, amelyben azután a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét a másik rovására abszolutizáló ideológiákról és társadalmakról is beszélni kellett volna, ami egyet jelent a szocializmus és a liberalizmus elveire alapozott eszmék, mozgalmak, államrendszerek és politika kritikájával – ezt pedig, alighanem taktikai meggondolásból, a körlevél megfogalmazói nem kívánták túl élesen kimondani. Az egyébként is igaz, hogy miközben a körlevél igen radikális, önmagáért beszélő tényleírásokat ad a magyar társadalom életének negatív jelenségeiről, az e negatívumok kapcsán megfogalmazott értékítéleteiben sokkal óvatosabb, mint a pápai körlevelek többsége, s így kritikája elmarasztaló keménységében meg sem közelíti XIII. Leó vagy II. János Pál szókimondó radikalizmusát. Ha ez valóban így is van, az sem változtat azon a tényen, hogy az Igazságosabb és testvériesebb világot! kiadásával a magyar püspökök elkötelezték magukat a köz dolgaiban való véleménymondás mellett: ebben az értelemben a dokumentum szerepe némileg hasonló, mint a Rerum novarum szerepe volt egykor a világegyház egésze számára. Komoly formában ezek után fel sem igen vetődhet a kompetencia kérdése körüli vita, vagyis az, hogy vajon az egyháznak lehet-e egyáltalán hozzászólnivalója olyan dolgokhoz, amelyek megítélése – úgymond – nem a hit dolga, és nem az egyházra tartozik. E dokumentumban is megvalósul az a kívánalom, amelyet az elmúlt évszázad társadalmi kérdésekben nyilatkozó pápái is mértékadónak tekintettek. Nem vethető fel ugyanis, hogy az egyház valamely ideológia, politikai mozgalom, párt mellett kötelezné el magát, vagy maga lépne fel hatalmi, politikacsinálói igényekkel; az viszont, amit mond, megkönnyíti az olvasó józan eligazodását a közélet ma nagyon is kusza világában. Talán ennek köszönhető, hogy a közvélemény érdeklődő rokonszenvvel fogadta a magyar püspökök megnyilvánulását: nyílt visszautasítás vagy bírálat alig hangzott el vele kapcsolatban, sőt néha éppen az lehetett az ember érzése, hogy még a sanda szándékok is a dicséret és az elismerés álruháját kényszerültek magukra ölteni. Ennyiben a dokumentum sorsa nem különbözik az egykori pápai enciklikákétól: már a Rerum novarum-ot is sokan próbálták a sajátjukkal egyező véleményként értelmezni, s ugyanez megtörtént – Keleten és Nyugaton – II. János Pál valamennyi társadalmi megnyilatkozásával is. Mindent egybevetve az Igazságosabb és testvériesebb világot! nívós és legitim megszólaltatása és helyi alkalmazása a tanító egyház társadalmi eszméinek és eszményeinek, és ki nem kerülhető lépés azon az úton, amelyen haladva a hazai katolikus közösség visszatérhet az őt megillető helyre a közélet és a közgondolkodás formálásán fáradozó erők sorában. Azt pedig csak remélhetjük, hogy gondolatainak lesz folytatása, főképpen pedig foganatja a magyar társadalomnak azon az útján, amely – II. János Pálnak az egész emberi jövőre mondott szavával – maga is „az ember útja”.
Muzslay István
AZ EGYHÁZ SZOCIÁLIS Az egyház szociális tanítását sokan félreértik. Vannak, akik keveset vagy semmit sem várnak tőle, sőt még helytelenítik is az egyház közbelépését, mivel a természetfölötti küldetését annyira hangsúlyozzák, hogy szinte a földi létét is kétségessé teszik. Mások túlságosan is sokat várnak tőle: technikailag kidolgozott és jól kipróbált terveket a világ társadalmi és gazdasági problémáinak megoldására, sőt még egy nemzetközi összefogás megszervezését is a világmegváltó tervek megvalósítására. Az egyház a „népek édesanyja és tanítója” (MM1). XXIII. János pápa ezen szavai jobban kifejezik az egyház küldetését a földön, mint minden más teológiai meghatározás. A keresztségben újjászüli vízből és Szentlélekből Isten gyermekeit. A szentségek kegyelmével táplálja őket. Földi zarándoklatuk során megmutatja nekik a járható utat, az üdvözítő igazságot és boldogító életet: Jézus Krisztust. 1. Az ember személyi méltósága Az egyház szociális tanításának leglényegesebb alapelve és kiindulópontja az a meggyőződés, hogy a társadalmi intézményrendszer alapja, létoka és célja az emberi személy, aki természeténél fogva társas lény, és aki a létrendben felülmúlja az anyag- és állatvilágot, sőt még a társadalmi kereteket is. (Vö. MM 219, GS 12.) Az ember önálló jogalany. Személyi önállósága nem a társas voltára, hanem a szellemiségére épül. Nem a személyi létében, hanem a személyisége kibontakozásában és kiteljesedésében igényli a közösséget. Az emberi közösség nem fizikai, hanem erkölcsi egység, amelynek tagjai a fizikai és szellemi különbözőségeiken kívül megőrzik személyi önállóságukat, elidegeníthetetlen és áruba nem bocsátható jogaikat. Az ember személyi méltóságának az alapja az, hogy Isten a „saját képére és hasonlatosságára” teremtette. (Ter 1,27) Ezt a méltóságot Isten is tiszteletben tartja. Mivel nem állatnak, hanem értelemmel és szabad akarattal megáldott lénynek teremtette, szabadon választhat a jó és a rossz, az üdvösség és a kárhozat között. Az ember nem tekinthető pusztán termelési tényezőnek vagy fogyasztónak. Minden olyan gazdasági elmélet és gyakorlat, amely ezt számításon kívül hagyja, eleve kudarcra van ítélve, és romlásba viszi az egész társadalmat. A gazdálkodás természetes és legfőbb célja nem a nyereség, se nem a gazdasági hatalom, hanem az emberi szükségletek és igények kielégítése anyagi és szellemi téren egyaránt. A keresztény szociális tanítás vallja, hogy minden ember egyformán fontos, függetlenül a gazdasági és társadalmi hasznosságától. A szocializmus évtizedeken át visszaélt a nagy igazságot kifejező jelszóval: „Legfőbb érték az ember!” Ma viszont a féktelen liberalizmus hatására az a veszély fenyeget, hogy az anyagilag tönkrement embert szerencsétlen csődtömegnek tekintjük, mintha a személyi értéket anyagi sikerrel és pénzzel lehetne mérni. 2. Az emberi munka elsőbbsége Az ókori pogányság nem tartotta szabad emberhez méltónak a testi munkát, és ezért rabszolgákkal végeztette. A tudós méltóságos szemlélődésével („otium cum dignitate”) szemben állt a kézműves és a kereskedő tevékenysége („negotium”), amely kortársai szerint lehetetlenné tette számára az erényes életet. A testi munka megbecsülésére a kereszténység tanította meg az emberiséget. Jézus földi élete legnagyobb részében fizikai munkával kereste meg a kenyerét. (Vö. Mk 6, 2–3) Apostolai egyszerű halászok. Az iskolázott farizeusból apostollá lett Pál is sátorkészítéssel tartotta fenn magát és társait. (Vö. 1Tessz 2,9; 2Tessz 3,8) A technikai és technológiai fejlődés következtében manapság az ember termelői tevékenysége nagy fokban nem a fizikai erőfeszítésre épül. A legtökéletesebb gépi berendezéseket (az ún. tőkejavakat) és az informatika „csodáit” is az emberi értelem és a századok során felhalmozódott tapasztalat alkotta meg. Minden, amivel az ember a munkája termelékenységét emeli, az emberi értelem szülöttje, a munka gyümölcse, és lényegében nem több, mint „szerszám”, amely maga is igazolja az ember elsőbbségét az anyagvilággal szemben. II. János Pál pápa félreérthetetlenül tanítja: – „Emlékeztetnünk kell egy olyan elvre, amelyet az egyház szüntelenül tanított. Ez pedig a munka elsőbbsége a tőkével szemben. Ez szorosan kapcsolódik a termelési folyamathoz, amelyben a munka az elsődleges létrehozó ok, amíg a tőke a termelési javak összességében mindig csak eszköz. Csupán az ember a munka alanya.” – „Föltétlenül szükséges, hogy elméletileg is, gyakorlatilag is elismerést nyerjen az emberi személynek a tőkével, a termelést elősegítő javakkal szembeni elsőbbsége.” (LE 51, 56, 61) 3. Az igazságos munkabér Az igazságos munkabér kérdése jelentős helyet kapott az egyház szociális tanításában. Minden szociális kérdéssel foglalkozó pápai körlevél tárgyalja ezt a kérdést. Ennek magyarázatát II. János Pál pápánál találjuk meg: „A társadalmi etika sarkponti problémája az elvégzett munkáért járó díjazás. A jelen körülmények között ugyanis nincs fontosabb módja az igazságosság megvalósításának, mint a munkabér. Ezen a ponton elérkezünk az egész társadalometikai rend legelső elvéhez, azaz a javakhoz, amelyek közös használatra vannak rendelve: akár a természet javaihoz, akár a megtermelt javakhoz. Ebből következően pontosan az igazságos bér lesz minden esetben az egész társadalmi-gazdasági rendszer igazságosságának a bizonysága, és igazolja a rendszer helyes működését.” (LE 87–88) A 19. században elterjedt liberális felfogás szerint a munka áru, amelyet a dolgozó ember a munkaadójának elad. A gazdasági liberalizmus a munkát ma is „sajátságos árucikknek” tartja, csupán termelési tényezőnek, amelynek az árát a „munkapiac” keresleti és kínálati törvényei határozzák meg. A piacgazdasági rendszerben a kereslet és a kínálat törvényszerűségeit nem lehet figyelmen kívül hagyni a munka vonatkozásában sem. Az egyház szociális tanítása szerint azonban az emberi munka semmi körülmények között sem lehet áru, mert személyi és nem dologi jellegű. Az ember alkotóként vesz részt a termelési folyamatban. Akár fizikai, akár szellemi munkáról van szó, az ember személyisége mintegy megtárgyiasul az alkotásában. Ezzel aztán személyi értékké válik, és mint ilyen felülmúlja az anyagvilágot. A munkabérnek elégnek kell lennie a munkás és családja tisztes megélhetéséhez. Ez a követelmény XIII. Leó pápa szerint a természetjogon alapul, és erősebb a megegyezés szabadságánál. Az igazságos bérnek ezenkívül lehetővé kell tennie a kulturális javakban való részesedést is és a biztonságot a jövőre nézve. (Vö. RN 34) XIII. Leó pápa tanítását utódai mind megerősítették. XI. Pius kívánatosnak tartotta azt is, hogy a dolgozók bizonyos fokban társbirtokosokká váljanak, részt vegyenek a vállalatok vezetésében, és részesüljenek a haszonban is. (Vö. QA 65) Az igazságos és a valóságos munkabér között csak viszonylagos az egyensúly, és állandó a feszültség. Ennek magyarázatát a közgazdaság dinamikus fejlődésében, az emberi szükségletek és igények változásában kell keresnünk. A szociális piacgazdaságban a munkabér a szociális partnerek (a munkaadók és a dolgozók képviselői) közötti megegyezésnek az eredménye, a gazdasági növekedésnek, a kölcsönös felelősségnek és a társadalmi szolidaritásnak megfelelően. Az államhatalom a szubszidiaritás elvének értelmében csak akkor lép közbe, ha a szociális partnerek nem jutnak megegyezésre, vagy pedig ha azt a közjó érdeke kívánja. Az egyház szociális tanításában a családi bér külön hangsúlyt kapott, ami jól érthető. A liberális gazdasági rendszer lerombolta és szétzüllesztette a családot. A családapák munkabérének elégtelensége következtében ez a rendszer a családanyákat, sőt még a gyermekeket is kiszakította a természetes életkeretükből, és a „szabadság” nevében a munkapad mellé kényszerítette. Szégyenletes, de tény, hogy Magyarországon még 1930-ban is, a „keresztény-nemzeti” állam dicsőségére, a keresők 2,45%-a (95 600 személy) 7–14 éves gyermekből állt. (Vö. Hungaria. Szent István király emlékezetére. Magyar Statisztikai Szemle, Budapest, 1938. május, 62. old.) 4. A javak egyetemes rendeltetése Már az első keresztény századokban egyes szekták az evangélium tanítására hivatkozva elítélték a magántulajdont. Velük szemben az egyházatyák, még azok is, akik legkeményebben ostorozták a gazdagok túlkapásait, ezeket a szektákat eretnekséggel vádolták. Az anyagi javak használatában különbséget tettek az evangéliumi tanácsok és a minden keresztényre kötelező erkölcsi parancsok között. Az egyház mindig hirdette a szabadon választott szegénység nagy lelki értékét, miközben elismerte a magántulajdon jogosságát, a javakkal való rendelkezés jogát, mint az ember és a családja jelenének és jövőjének biztosításához szükséges garanciát. Hangsúlyozta azt is, hogy normális körülmények között a javak társadalmi hasznossága a termelő javak magántulajdona révén szintén jobban érvényesül, mint a közös birtoklás esetén. XIII. Leó pápa a magántulajdont természetjognak tekintette. A magántulajdon használatával kapcsolatban azonban a következőt tanította: „Az embernek nem szabad a rajta kívül álló dolgokat sajátjának tekintenie, hanem közösnek, azaz szükség esetén könnyen ossza meg másokkal. Ezért mondja az apostol: »Az evilági gazdagoknak parancsold meg, hogy legyenek szívesen adakozók, és osszák meg javaikat.«” (RN 19) XI. Pius szintén különbséget tesz a magántulajdon és annak használata között, miközben hangsúlyozza a magántulajdon egyéni és közösségi rendeltetését. Amíg a dolgozó és családja tisztes megélhetését és jövőjét szolgáló tulajdon esetében a „magánon” van a hangsúly, addig főleg a nagyvállalatok esetében, amelyeknek a lététől vagy nemlététől családok százainak és ezreinek sorsa függ, a „közösségi” jelleg az uralkodó. Külön hangsúlyozza, hogy Isten a föld javait az egész emberiség szolgálatára rendelte. Ezt kell szolgálnia a magántulajdon intézményének is. Az állam a magántulajdont nem törölheti el, de használatát a közjónak megfelelően szabályoznia kell. (Vö. QA 45–50, 101–109) XXIII. János pápa helyesnek tartja azt is, hogy az államhatalom és általában a közintézmények tőkejavakat birtokoljanak, főleg akkor, amikor a birtoklás olyan nagy hatalommal jár együtt, hogy a közjó sérelme nélkül magántulajdonba nem engedhető át. (Vö. MM 116) A II. vatikáni zsinat tanítása a javak egyetemes rendeltetésére vonatkozóan nem kétséges: „Isten a földet és annak javait minden ember és minden nép szolgálatára szánta. A teremtett javaknak méltányos arányban kell tehát eljutniok mindenkihez a szeretettől elválaszthatatlan igazságosság szabályai szerint. Bármilyen legyen is a különféle és változékony körülmények között és az egyes népek jogrendjében a tulajdon formája, a javak egyetemes rendeltetésére ügyelni kell. Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a zsinat sürgető kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: »Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget. Ha nem adsz, gyilkosa vagy.« (GS 69) 5. Szolidaritás és szubszidiaritás Amíg a liberális társadalmi és gazdasági rendszerben az egyéni jogok és érdekek, a totalitárius rendszerekben pedig a közösség, illetve az uralkodó párt érdekei kerültek előtérbe, ami tragikus következményekkel járt az egész társadalomra nézve, addig az egyén és a közösség mindmáig érvényes és hiteles harmóniáját a keresztény társadalombölcseletben találjuk meg. A szolidaritás (összetartás, összefogás) az ember létalapja. Közösségbe születik, abban növekszik, és éri el testi-lelki kiteljesedését. Az emberi személy a közösségben válik személyiséggé. Legigazibb emberi tulajdonságai – a bizalom, a hála és a szeretet – a közösségben bontakoznak ki. A közösségből való kiszakadás az ember testi-lelki lerongyolódásához vezet. A szolidaritás a közösségnek is létalapja. Nincs közösség az emberek összetartása, közreműködése, kölcsönös segítőkészsége és felelősségvállalás nélkül. Az egyéni jó és a közjó kölcsönösen függnek egymástól. A közösség nem elméleti képződmény, hanem az emberek életközössége, amely addig áll fenn, amíg tagjait a szolidaritás szelleme hatja át. Mivel az ember nemcsak egyén, hanem személy is, nem olvad fel mindenestül a közösségben. Legmélyebb énje, a szellemisége túllépi a közösség kereteit, és végső céljára, Teremtőjére irányul. Semmiféle közösség nem kényszerítheti arra, ami ezzel ellenkezik. A saját felelőssége tudatában szabadon választhat a jó és a rossz között. Az ember szabad, de felelős tetteiért Isten és az embertársai előtt. A személyi szabadság és a közösségi élet kapcsolatából szükségképpen folyó feszültségek és kötöttségek feloldására szolgál a szubszidiaritás (kisegítés) elve. Ez szabályozza az egyes ember, a kisebb-nagyobb közösségek és a társadalom kölcsönös viszonyát. Ez biztosítja az ember számára a lehető legnagyobb szabadságot és a lehető legkisebb kötöttséget. Ennek megfelelően határozzuk meg az államhatalom szerepét is a közjó biztosítására. A szubszidiaritás elvét XI. Pius pápa határozta meg a legvilágosabban: „A társadalombölcselet szilárd és örökérvényű elve, az a rendkívül fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehet, így szól: Amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni tilos. Éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség, és egyúttal igazságtalanság, a társadalom helyes rendjének a felforgatása, mivel a társadalmi tevékenység lényegénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben sohasem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.” (QA 79) A szolidaritás és a szubszidiaritás elve érvényes az egész világra. Az egész emberiség közjavát érintő jogokat és kötelességeket tartalmaz. (Vö. PT 140; GS 26; SRS 33) 6. A szegények iránti elkötelezettség Az egyház szociális tanításának legnagyobb figyelme a gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek áldozatainak a sorsára irányul. Jézus Krisztus minden igazi követője azonosítja magát a gyengékkel, az elesettekkel, a kivetettekkel és a szegényekkel. Nemcsak földi, hanem örök életének is meghatározója a segítő és áldozatos szeretet. (Vö. Mt 25, 35–40) XIII. Leó pápa feltűnő keménységgel vádolta kora társadalmi és gazdasági rendszerét, mivel az embertelen kizsákmányolás következtében „az emberiség nagy része méltánytalanul szomorú és nyomorult viszonyok között tengődik. A munkásokat magára hagyta és védtelenül kiszolgáltatta a munkaadók embertelenségének és nyereségvágyának úgy, hogy néhány dúsgazdag ember a szegények hatalmas tömegeire rakhatta a szolgaság jármát.” (RN 2,10–11) Tudjuk, hogy a világ számos országában ma is a vadkapitalizmus időszakára emlékeztető állapotok uralkodnak. Tömegek éheznek, sőt éhen halnak. Még a gazdaságilag fejlett országokban is létezik, sőt növekszik a szegények, a hajléktalanok és a kitaszítottak serege. A szolidaritás szelleme és a szeretet törvénye követeli nemcsak azt, hogy a fölöslegesből adakozzunk, hanem hogy gazdasági döntéseinkben mások szegénységét a magunkénak tekintsük. (Vö. PP 45; SRS 12–15; CA 10–11) 7. Erkölcsi megújulás Az egyház világosan látja, hogy társadalmi és gazdasági problémáink megoldása, egy „igazságosabb és testvériesebb világ” megteremtése, ahogy azt a Magyar Katolikus Püspöki Kar kifejezte, feltételezi az erkölcsi megújulást keresztény szellemben. Ezt a szellemiséget tagadták meg a 18. század gondolkodói, a gazdasági liberalizmus követői, és ezzel tévútra vezették az egész emberiséget. „E nélkül a megújulás nélkül – írja XI. Pius pápa – minden próbálkozásunk a semmibe hullik, házunk nem kősziklára, hanem futóhomokra épül. Mit használ, hogy az ember megtanulja a kemény gazdasági törvényszerűségeket, ha a zabolátlan, piszkos kalmárszellem, a pénz utáni hajsza arra ragadtatja, hogy – bár hallja az Úr szavát – mindenben az ellenkezőjét tegye?” (QA 127,131) A keresztény világban évszázadokon át egyetértés uralkodott az ember egyéni és közösségi életét meghatározó erkölcsi értékek tekintetében. Ezek alapján határozták meg, hogy mi a jó, a helyes és megengedett, és mi a rossz, a helytelen és tilos a gazdasági tevékenység vonatkozásában is. Ezt az egyetértést ma hiába keressük. Korunk erkölcsi értékelése bizonytalanná és kérdésessé vált. A közgazdaságtan művelői, a javak termelői és a gazdasági élet irányítói elzárkóznak minden erkölcsi megfontolástól. Nem kétséges, hogy súlyos anyagi gondokkal és bajokkal terhes az egész ország. Bölcs államvezetésre és mindannyiunk áldozatos munkájára van szükség, hogy lassan kiláboljunk az ezernyi bajból. Hazánkban manapság mégsem az anyagi gondok a legsúlyosabbak, hanem az erkölcsi válság, amely nagy fokban megnehezíti gazdasági problémáink megoldását is. Hosszú évtizedeken át generációk élethelyzete volt a rettegés, a hazugság, a lopás és az ügyeskedés a „túlélés” érdekében. A mai magyar társadalmat jellemzi az értékrelativizmus és a nihilizmus. II. János Pál írja: „Nagy erőfeszítést kell tenni a kommunizmust levetkőzött államok erkölcsi és gazdasági talpra állítására. Régóta eltorzultak a legalapvetőbb gazdasági kapcsolatok, és kihaltak a gazdasági élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a megbízhatóság és a szorgalom. Türelmes anyagi és erkölcsi újjáépítésre van szükség.” (CA 27)
Rövidítések CA: II. János Pál: Centesimus annus (1991) GS: II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes (1965) LE: II. János Pál: Laborem exercens (1981) MM: XXIII. János: Mater et Magistra (1961) PP: VI. Pál: Populorum progressio (1967) PT: XXIII. János: Pacem in terris (1963) QA: XI. Pius: Quadragesimo anno (1931) RN: XIII. Leó: Rerum novarum (1891) SRS: II. János Pál: Sollicitudo rei socialis (1987)
Ferencz Antal A MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY 1997-BEN A Magyar Katolikus Püspöki Kar Igazságosabb és Testvériesebb Világot! című, nagy érdeklődéssel fogadott körlevele ráébresztette a magyar társadalmat a társadalom- és gazdaságpolitikának a közvélemény előtt eddig széles körben alig ismert szempontjaira. A körlevél az egészségügy és az egészségpolitika számára is sok fontos alapelvet rögzít. A körlevél egyik legfontosabb üzenete az egészségügy számára is ugyanaz, mint a társadalmi élet többi területe számára: mérhetetlen károkat okoz, ha a pénz és a gazdasági tevékenység a társadalom működéséhez szükséges egyik fontos eszközből öncéllá, mindent maga alá gyűrő, kíméletlen pénzhatalommá válik. Figyelemre méltó, hogy a körlevél szellemiségét a radikális liberalizmusban* gyökerező nézetek híveinek kivételével a társadalom és a politikai élet is rokonszenvvel fogadta. A mai helyzet: az emberi élet értékvesztése A körlevél pontosan jellemzi a lakosság egészségügyi helyzetét. Ismerteti, hogy hazánkban a lakosság az elmúlt 15 évben csaknem félmillióval fogyott. Ez a tendencia ugyan számos fejlett országban is felismerhető, ott azonban kedvező egészségi folyamatok mérséklik a kedvezőtlen irányba tartó változásokat. Hazánkban ez az érték azért ilyen katasztrofális, mert tovább súlyosbítja az a másik megdöbbentő tény, hogy a születéskor várható élettartam Magyarországon (hozzátenném: és a hozzánk hasonló sorsú európai volt szocialista országokban is) sokkal rövidebb, mint a nálunk szerencsésebb sorsú nyugat-európai és más országokban. Ennek számos okára is rámutat a körlevél: egészségtelen, kényszerűen önkizsákmányoló, vagy éppen önpusztító életmód; depresszió; egészségtelen, hiányos táplálkozás; rossz higiénés körülmények; a testkultúra teljes vagy nagyfokú hiánya; alkoholizmus; dohányzás; öngyilkosság. Itt megemlíthető még a kedvező életkilátásokat teremtő körülmények hiánya is. Az életkilátások szempontjából ugyanis kedvező a megfelelő iskolázottság (a legkedvezőbb, ha a lakosság kb. 30%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel – hazánkban ez az érték 15% körüli), a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelmek közötti nem túlságosan nagy különbség, és az örömmel végzett mindennapi munka. A körlevél találóan megállapítja, hogy „nem rajzolódik ki pénzügyi forrásokkal megfelelően alátámasztott népesedéspolitika, nincs a gazdaság- és társadalompolitikával összehangolt családközpontú, körültekintően reális kormányzati koncepció, sőt még az alapul szolgáló jövőkép is hiányzik”. Az egyház társadalmi tanítása világítja meg a „bűn struktúrái” fogalmat (Sollicitudo rei socialis). Ezek olyan társadalmi körülmények, amelyek szinte kényszerhelyzetet teremtenek a legtöbb ember számára bűnök elkövetésére, és még a legtudatosabban vallásos emberek számára is megnehezítik a bűnök elkerülését. A bűn struktúráinak alapja a pénzimádat (a pénz és a pénzügyi egyensúly fontosabb mindennél, még az ember egészségénél és életénél is), a hatalomimádat (fasizmus, kommunizmus), a szélsőséges ideológiák imádata (nacionalista vérengzések és pusztítások, népirtások, terrorizmus) vagy a technológia imádata (a technológia elsődlegessége az egyén és a közösség érdekeivel szemben). A pénzhatalom a bűn struktúrája. A bűn struktúrái vezetnek annak a megjelenéséhez, amit az egyház társadalmi tanítása a „halál kultúrája” fogalommal jellemez (Evangelium vitae). Ahol a halál kultúrája válik uralkodóvá, ott a közhatalom vagy valamely hatalmi csoport – gyakran a médiumok, sőt néha a már manipulált közfelfogás helyeslésétől is kísérve – a felmerülő problémák megoldására mind gyakrabban a pusztítást, a halált választja (üldözések, erőszak, rablás, népirtás, terrorista vérengzések), ami még az egészségügybe is betör az abortuszok és a behatolni kívánó eutanázia formájában. A betegekre és az egészségügyre is egyre súlyosabban nehezedik a pénzhatalom rideg kíméletlensége. A mai kellően át nem gondolt és elhamarkodottan végrehajtott intézkedéseknek (a betegek terheinek fokozása, kórházi ágyak megszüntetése, kórházak bezárása, elbocsátások stb.) nincs valójában ésszerű gazdasági alapja sem. Hiszen anyagilag a rendelkezések értelmezhetetlenek, mert az egészségügyi költségvetés egésze is szinte jelentéktelen, csupán néhány százalékos tétel az állami költségvetés egészében. Ezért az egészségügy finanszírozásának akár jelentős mértékű növelése vagy csökkentése is a gazdaság egészének problémáit semmilyen mértékben nem befolyásoló, mindössze tized vagy század százalékos változásokat okozhat költségvetési szinten. Súlyosbítja ezt, hogy a pénzhatalom az egészségügyben (és ugyanígy az oktatás, a kultúra területén) dolgozókat a letűnt korszakok kiváltságosainak tekinti, és ellehetetlenítésükben a vélt korábbi kiváltságokért járó jogosan kiszabott büntetést látja. Radikális kíméletlenségében arra sincs tekintettel, hogy az egészségügy büntetésével a rászorultak is elfogadhatatlan károkat szenvednek. A küzdelem finomabb eszközei közül az egyik pl. az alternatív medicina (talpmasszázs, íriszdiagnosztika stb.) burkoltabb vagy nyíltabb népszerűsítésének támogatása. Ezzel két legyet üt egy csapásra: jelentős hasznot, vagyont hoz a pénzhatalomnak, és a közvéleményt az egészségügy ellen hangolja. A betegek tényleges érdeke itt is másodlagos jelentőségű. A betegek és az egészségügy elleni intézkedéseknek van azonban egy még mélyebb rétege is. A párthatalom a betegeket és a rászorultakat azért üldözi kíméletlenül, mert számukra, családjuk számára és az egészségügy számára egészségi állapotuk, gyógykezelésük fontosabb, mint a pénzhatalom tisztelete, és mert ellátásuk pénzbe kerül. Kizárólag azokat kívánja ellátni, akiknek az ellátása, gyógykezelése jelentős hasznot hoz. Elsősorban természetesen nem a rászorultaknak vagy a rászorultakat ellátóknak, hanem a pénzhatalomnak, illetve bálványozóinak. Sajnálatos, hogy az egészségügyben a mai intézkedések és tervek inkább a pénzhatalom szempontjai szerint születnek, mint a nehézségek megfelelő megoldására és a fejlődés meg a felemelkedés lehetőségeinek megteremtésére. A világ fejlettebb országai (OECD) bevezették a társadalom tényleges állapotának jellemzésére az ún. „társadalmi mutatókat”. Ilyen mutatók az egészség (születések és halálozások száma, abortuszok száma, a népesség növekedése vagy fogyása, betegségek, egészségügyi ellátás), oktatás, lakás, szociális ellátás, foglalkoztatottság, munkanélküliség, bűnözés stb. Ezek a mutatók, illetve e mutatók változásai jellemzik valójában az ország igazi állapotát, és nem a gazdaság pénzügyi mutatói. Érdekes, hogy szinte minden OECD országban az egészség az első és legfontosabb mutató. Ezekért a mutatókért minden országban a mindenkori kormányzat a felelős. Ezek a mutatók igen szomorú képet festenek a mai Magyarországról. A kivezető út: az élet kultúrája A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele az egészségüggyel kapcsolatban kevés közvetlen szempontot és ajánlást tartalmaz. Közvetve azonban megtalálható benne mindaz, ami az élet kultúrája elterjedésének a feltétele. Így pl. megtaláljuk benne, hogy „az egyház tehát elsősorban azokért emeli föl szavát, akik önmaguk nem képesek érdekeiket, igényeiket kifejezni és megvédelmezni”. Tudjuk, hogy a lakosság és ezen belül a betegek egyre nagyobb köre kerül ebbe a kategóriába. Fontos megállapítás az is, hogy „napjainkban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az éhezők, a koldusok, a hajléktalanok, az orvosi segítségre szorulók, de mindenekelőtt a kilátástalanságban élő emberek mérhetetlen tömegét”. Igen fontos üzenet, hogy a társadalom- és gazdaságpolitikának összhangban kell lennie a piacgazdaság követelményeivel és a társadalom egészének hosszú távú érdekeivel is. Felhívja a figyelmet, hogy a társadalombiztosítás reformja elkerülhetetlen, de ennek során egyetlen társadalmi réteget sem érhet méltánytalan hátrány. Néhány további idézet: „Előtérbe kell kerülnie az egyszerűbb, természetesebb, egyben egészségesebb életmódnak.” „Az állam mindenki számára biztosítsa az emberhez méltó életet.” Ezek a megfontolások igen jelentősek az előttünk álló feladatok megfogalmazásához. Az egészségügyben össze kell egyeztetni a fejlődést és az aránytalanságok kialakulásának a megakadályozását. Csak olyan változások indokoltak, amelyek ténylegesen javítják az egészségügyi ellátást. Fejleszteni kell azokat a területeket, amelyeken már közel megfelelő az ellátás, és még inkább azokat, ahol még távol állunk az elfogadható szinttől. Ezek a célok elérhetők. Az egészségügyi ellátásnak az élet korlátozások nélküli tiszteletén, az egészség helyreállításán, romlásának megakadályozásán vagy mérséklésén, a történelmi egyházak tanításában és az európai kultúrában képviselt örök emberi értékek tiszteletén és a rászorultak szolgálatán kell alapulnia. Sem a rászorultak, sem az egészségügyben dolgozók nem kerülhetnek kilátástalan helyzetbe. Az emberi méltóság, a kisegítés, a szolidaritás, a közjó elvének az egészségügyben is feltétlenül érvényesülnie kell, és mindent meg kell tenni, hogy ezt a szemléletet a közvélemény is elfogadja. Az egészségügynek tevőlegesen kell részt vennie az ország felemelkedésében, gyarapodásában. Ez a cél nem valósítható meg közmegelégedésre a radikális pénzhatalom egyeduralmi struktúrájában. Szerencsére a pénzhatalom uralmának elfogadását nemcsak az egyház társadalmi tanítása és az ebből sokat megvalósító kereszténydemokrata és keresztényszociális szellemiség utasítja el. A pénzhatalom egyeduralma nem rokonszenves azoknak a társadalompolitikai irányzatoknak sem, amelyeknek nézetei nincsenek kibékíthetetlen ellentétben a keresztényszociális és kereszténydemokrata szellemiséggel, illetve az eredetileg Angliában kialakult, az értékeket el nem utasító liberális felfogással (pl. konzervatív, polgári, hagyományos liberális, nemzeti, szociáldemokrata irányzatok). A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelében foglaltak és az egyház társadalmi tanításai megfelelő megoldást kínálnak mind a mai súlyos gondjaink hatékony megoldására, mind az egyének, családok, az ország távlati céljainak elérésére, és a társadalmi mutatók – közöttük első helyen az egészség, az egész lakosság egészségi állapota – jelentős javítására. *A liberalizmusról F.A. Hayek nyomán elmondható, hogy két különböző ideológiát jelöl. Az egyik Angliában fejlődött ki, majd Európában is elterjedt. Nemeskürty hangsúlyozza, hogy ezt a szellemiséget képviselte a XIX. századi hazai nemzeti liberalizmus. Ez a liberalizmus jelenik meg a konzervativizmusban, a szociáldemokráciában is. Ez a liberalizmus nem utasítja el a történelmi egyházak és az európai kultúra értékrendjét, hagyományait és jelentőségét a mai világban. Ezt a liberalizmust nem utasítják el az értéktisztelő politikai irányzatok. A másik a kontinentális Európában alakult ki, a francia felvilágosodás radikális nézetei nyomán. Ez a liberalizmus két irányzatban folytatódott. Az egyik az Amerikai Egyesült Államokban liberalizmusnak nevezett ideológia, a másik a radikális szocializmus. Ezek az ideológiák (amerikai liberalizmus: az individuum korlátlan és korlátozhatatlan uralma minden és mindenki felett; radikális szocializmus: a termelő osztályok, illetve az érdekeiket megtestesítő élcsapat uralma mindenki és a közösség egésze felett) radikálisan szakítanak minden hagyománnyal, radikálisan elutasítják a történelmi egyházak, vallások és az európai hagyomány kulturális értékeit, és mindazt, ami az általuk preferáltak igényeinek, nézeteinek, szempontjainak, előjogainak legkisebb korlátozását jelenti vagy jelentheti.
Louis Christiaens NAGYON JÓL JÖVEDELMEZŐ
Igen sokan foglalkoznak a közgazdaság világtávlataival: nem vesznek ugyan részt tudományos megbeszéléseken, hanem hathatós, racionális módon, cinikusan intézkednek mindennap. Kikről is van szó? Természetesen a maffiózókról, akikről a televízió és a rádió beszél, és akikkel egyre csípősebb sajtócikkek foglalkoznak, azokról, akik közelről érdeklik a rendőrség és a specializált bírók szolgálatait, azokról, akiktől joggal tartanak a bankárok és a dúsgazdagok. Valójában nem eléggé ismerjük őket, elannyira, hogy a „maffia” szó egyszerű említése rejtett és nyugtalanító töltéstől terhes. Nem ok nélkül. Ezért jónak tűnik, hogy többet tudjunk e szervezetek társadalmi-gazdasági adatairól, hogy jobban megértsük működésüket, hogy – amennyire lehetséges – felfedjük kulturális gyökereiket és főbb jellegzetességeiket. A cél az, hogy felhívjuk a figyelmet e vírus terjedésére, amely behatol társadalmainkba, és megingatja azok egyensúlyát, és amely váratlanul közvetlen környezetünkig is elérhet. Csakugyan, elég „kábítószert” említeni beszélő partnerünknek, bármilyen társadalmi környezethez tartozzék is, hogy megossza aggodalmát valamelyik ismerősével kapcsolatban, aki a maffia „kliense”, hogy ne mondjuk áldozata lett. Kereskedelmi vállalkozások A maffiák célja közismert: pénzügyi profit. A maffiákat elsősorban az üzletelés jellemzi: olyan területeken, ahol nehézkes infrastruktúrák nélkül a nyereség magas. Erről tanúskodnak már azok a kifejezések is, amelyek kereskedelmüket jelölik: „Kartell”, „Bűnszövetkezet”; ezek a szakkifejezések a munka világában vállalkozások közti sajátos egyetértésre utalnak. Szélesebb távlatban a „bűn multinacionális szervezete” jelző megerősíti tevékenységük világméretű jellegét. Így kétségtelenül szoros kapcsolat fűzi egymáshoz a kolumbiai kartelleket és a „Cosa Nostra” nevű maffiaszervezetet, amely részvállalásaival és az elosztás hálózatában elfoglalt kulcshelyekkel úgy funkcionál, mint egy „holding”. A klasszikus kábítószer-kereskedelemhez járul még a munkaerő-forgalmazás, segélyek eltérítése, fontos tőkék finom elhelyezése. Kétségtelen, hogy vállalkozói szellem jellemzi leginkább a maffiákat a haszonkeresésben és belső struktúrájukban. A „Cosa Nostra” esetében pl. az eljárás/tervek megszervezése szigorú hierarchia szerint történik: alkalmazkodnak a polgári társadalomhoz, figyelnek a piac valóságára, a bázisnál a végrehajtókkal, vidéki, regionális vagy nemzeti közvetítőkkel, amelyek/akik meghatározzák a szervezet irányvonalát és stratégiáját.1 A rendszer célkitűzése az, hogy erős egységet, összetartást teremtsen a feladatok megvalósításában. Ezen túl a szervezet világméretű kiterjedése megköveteli azoknak a szabályoknak a tiszteletben tartását, amelyek a nemzetközi szintű kereskedelmi társaságokhoz közelítik a maffiát – egyetlen hatalmas kivétellel: a maffiavállalkozások bűnszövetkezetek. Változatos „árnyék”-piacok A „bűnöző” jelző tökéletesen illik a maffia által végzett tevékenységekre és az alkalmazott módszerekre. A kábítószer-kereskedelem így részét képezi a maffiák világkereskedelmi alapjának. A Nemzetközi Pénzügyi Akciócsoport (G.A.F.I.) szerint, amelyet 1989-ben a hét iparilag legfejlettebb ország hozott létre, a kábítószer-kereskedelem évi pénzügyi forgalma világviszonylatban kb. háromszáz milliárd dollár, vagyis egyenlő a világ évi kőolajfogyasztásával2. A kábítószerpiac, a maffiák jelenlegi hatalmának egyik fő pillére, főleg a mákot érinti, amely Ázsiából ered, és ópiumpép formájában szállítják, mielőtt átalakítanák morfiummá és heroinná. Másrészt kapcsolatban van a kokain-klórhidrát gyártásával, amely a kolumbiai kartellektől és más dél-amerikai országoktól függ, mielőtt főleg az Egyesült Államokba szállítanák. Ugyanakkor a hasistermelés egyre jobban kifejlődik az új közép-ázsiai országokban, nem is szólva az amfetaminról, amely csak Japánban 300 000–600 000 vásárlót tart kábítószer-függőségben. Mindebből könnyű kikövetkeztetni, hogy az a jelentős pénzáradat, amely ezekből a titkos piacokból ered, súlyos terhet jelent társadalmaink gazdasági és társadalmi életének. Egy ilyen monopólium megérdemelne alaposabb kutatásokat, hogy felmérjük – ha egyáltalán felmérhető – romboló hatását azok számára, akik függnek tőle, másrészt hogy megismerjük és megállítsuk nem ellenőrzött befolyását a pénzmosás műveletei végén. Párhuzamosan más tiltott bevételi források is felerősítik a vizsgált hálózatok elkendőzött befolyását: játék, a prostitúció kiaknázása, a rablóbandák stb. A törvényes tilalom ellenére a legnagyobb haszon dinamikája állandóan beszüremkedik a „játékbarlangok” körébe, éspedig a szintén jövedelmező uzsorakölcsönök formájában: szolgálatokat tesznek a kölcsönzőknek, kábítószert szállítanak, hogy visszafizessék a kölcsönöket. Ez a piac természetesen a szexuális turizmusra támaszkodik, amely, főleg Ázsiában, újabb, nehezen ellenőrizhető jövedelemforrás. Minden maffiának megvan az alapelve, sajátos „deontológiája”, és egyesek – igaz, egyre ritkábban – a prostitúciótól is távol tartják magukat. Hogy megállapítsuk a szigorú titoktartással biztosított szoros összetartás kötelékeit, ehhez az árnyzónához hozzá kell adni még a városokban és gondosan meghatározott negyedekben pénzalapok rendszeres kicsikarását. Végül legújabban még egy új pénzforrást is találtak a nyilvános segélyekben, amelyeket rendszeresen eltérítenek, pl. az Európai Unión belül: ezek az összegek az érdekelt szervezetek kasszájába kerülnek. Ellenőrizhetetlen becslések szerint a bűnszövetkezetek feltételezett forgalma világviszonylatban kb. ezer milliárd dollár. Egyszóval a maffia, amely átfogja befolyásával a világgazdaságot, évről évre „kénytelen” pénzt nyerni és óriási vagyont kezelni. A vadkapitalizmus működik: a legkisebb kockázattal a legtöbb nyereségre tesznek szert minden gátlás nélkül a maffiaszervezetek. Tárgyiasított és hatékony erőszak A maffiavállalkozásoknak ez a kereskedelmi és gazdasági tablója figyelmen kívül hagyja egyik vonásukat: a különböző formákban alkalmazott erőszakot. A tényleges módszerek messze túlszárnyalják a velük kapcsolatos egzotikus vagy folklorisztikus kommentárokat. A szóban forgó erőszakot kétségkívül a szakszerűség és a hatékonyság jellemzi. Pragmatizmusról van szó: „a maffia mindig a legrövidebb és a legkevésbé költséges utat választja.” Röviden: az ingyenes és kegyetlen erőszakot alkalmazzák. Egyedül az elérendő cél számít, ezt igyekeznek megvalósítani diszkréten, mindig ügyelve arra, nehogy a megbízó életét veszélyeztessék. Megtörténik mégis, hogy a végrehajtást úgy szervezik meg, hogy érthető üzenetet közvetítsen az áldozat környezetének. A kényszerítés másik formája abban áll, hogy a politikai és gazdasági felelősöket igyekeznek befolyásolni a korrupció alkalmazásával. 3 Ez az eljárásmód könnyen társul azokkal a gyakorlatokkal, amelyek félelmet keltenek a kis részvényesek körében, hogy megakadályozzák őket abban, hogy számon kérjék a megcélzott vállalatok vezetőit. Ismét más stratégiát alkalmaznak, hogy az adminisztratív hatóságok ne lépjenek közbe, hogy az adódossziék funkcionáriusai szemet hunyjanak, hogy lassítsák az ellenőrző vizsgálatokat. A kényszerítés e sokféle metszésű eszközei, beleértve a túszszedés gyakorlatát is, egymással összhangban vannak a várt eredmény távlatában. Mindezek a szálak úgy szövődnek, mint egy szőnyeg visszája, amelynek összekuszált rajza a másik oldalon látható. Mégis egy vörös fonál eligazítást nyújt: a pénz! Ennek díszkísérete megelőzi vagy követi a politikai cinkosságokat, a gyors meggazdagodásokat, az adott vagy kapott szolgálatokat, állásbiztosításokat az adminisztrációban, egy-egy professzor leváltását stb. Az ilyen eljárásokat békésen foganatosítják, elegáns szalonokban gyanúsíthatatlan személyekkel, parlamenti választások vagy híres személyiségek temetése alkalmával rendezett kellemes és sokat ígérő fogadások során. Ilyen hangtompítós összefüggésben végzik a gazdasági és politikai elemzéseket, amelyek végén előveszik a többmillió dolláros csekkeket – számozott számlákra, semleges területen. Ugyanígy nagy nyugalommal döntenek olyan veszélyesnek ítélt személyek likvidálásáról, akik a szervezet jövőjét fenyegetnék. Ennek az ismertetésnek látszólag banális jellege eleve összefonódik a maffia egyik sajátosságával, amely (pl. a „Cosa Nostra” esetében) erős gőgérzetet, egy bizonyos életfilozófiát és egyfajta viselkedési stílust jelent. Hagyomány által megjelölt mentalitás Szicília története sokat mond e mentalitástípusok eredetéről, amennyiben ez a sziget évszázadok óta több inváziót szenvedett el. Ennélfogva magától értetődik a bennszülöttek bizalmatlansága az idegenekkel szemben. Sőt e bizalmatlanságot csak erősítette a XIX. század folyamán a védelmi mozgalmak léte és a gazdag tulajdonosok által elhelyezett független „közvetítők” („gabellotti) működése, hogy biztosítsák földjeik és vagyonuk nyugodt birtoklását.4 Könnyű elképzelni, hogy ilyen légkörben a belső normákat fokozatosan meghatározták és megalkották, nevezetesen beavatási szertartásokkal, hogy biztosítsák minden tag készségét és engedelmességét. Ezt emeli ki a maffia egyik leghíresebb áldozata: az olasz Giovanni Falcone bíró, akit – feleségével és három rendőrrel együtt – Palermo közelében meggyilkoltak 1992. május 23-án. Falcone kevéssel halála előtt mondotta: „A maffiába való belépés hasonlít a szerzetbe lépéshez: aki pap, sose szűnik meg pap lenni, ugyanígy a maffiózó.” A „Cosa Nostra” kifejezés pontosan a szervezetbe való integrációt jelzi: minden maffiózó garantáltan „a mi ügyünk” (= cosa nostra). Egyéniségét megjelöli ama csoport oszthatatlansága, amelyhez hozzátartozik a hűség- és szolidaritáseskü révén; ezt az esküt egyetlen szankció, a halál fenyegetésével tette le. Három főbb összetevő érzékelteti a maffiózók kulturális begyökerezettségét. Elsősorban a titoktartás, mely tevékenységüket körülveszi, a hírnév eleven érzékére támaszkodik. A társadalmi és gazdasági élethez való viszonyulásban az adott szó megbízhatósága elsőrendű. Hallgatni annyi, mint biztosítani a maffia továbbélését. Ez az alapvető magatartás a családi értékek tiszteletére támaszkodik, amelyek a „Cosa Nostra” esetében keresztény értékekre is utalnak. Dél-Amerikában úgy jelölnek meg egy maffiát, hogy kifejezetten a család nevét említik, amely a titkos kábítószer-kereskedelemet kiépíti és vezeti. E család magába foglalja a közeli rokonokat, a nagybácsikat, az unokaöccsöket, és mindenképpen a családfőhöz, a „keresztapához” (padrinóhoz) kapcsolódik. E szoros szálakból szőtt hálóban a kötelesség és az önfeláldozás fogalmai állandóan alá vannak vetve a családi góc felsőbb érdekeinek. Másrészt állandóan jelenvaló logika nyomja rá a bélyegét: a makacs hallgatás logikája, a börtön vagy a halál mindennapos lehetőségének horizontján. Ez a vázlatos leírás a legnagyobb profitot hajszoló bűnszövetkezetekről lehetővé tesz egy ideiglenes diagnózist arról a rákosodásról, amely megfertőzi a világgazdaság fejlődését, és szétmállasztja a demokratikus társadalmakat. Az első megjegyzés egy kijelentés: nem minden maffiózus működés utal szükségszerűen maffiákra. Mert ez utóbbiak, bármilyen intézkedéseket foganatosítottak ellenük, úgy tűnik, ellenállnak a rendőrségi nyomozásnak és a bírósági eljárásnak, még akkor is, ha vezetőiket bebörtönözték, vagy eltűntek. Így tehát találó a „polip” hasonlat a maffiával kapcsolatban. Visszautasítani a halál kultúráját Polgári őrködés szükséges tehát ezen a területen. Fontos ugyanis, hogy kérdést tegyünk fel önmagunknak e pusztító sejtek gyökeres megkérdőjelezését illetően; ez nem csupán a rendőrségre és igazságszolgáltatásra tartozik, hanem az emberek gondolkodásmódjának átalakulására is; az emberek végül is belenyugszanak e pusztító hálózatok végzetszerűségébe, legfeljebb a közhatalom e területen mutatkozó engedékenységét vagy hanyagságát emlegetik. Ilyen távlatban megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi években az egyházak is hallatták szavukat ebben a kérdésben. II. János Pál pápa 1993 májusában, harmadik szicíliai útja alkalmával határozottan hangsúlyozta: „nyíltan el kell fojtani a maffia kultúráját, amely a halál kultúrája.” A katolikus egyház legfőbb képviselőjének ez a hivatalos kijelentése – a helyi püspökök hosszú habozása után – kiemeli: el kell kezdeni a küzdelmet mindaz ellen, ami belülről rágja az etikai lelkiismeretet. A pápa a szicíliai maffia és a rendőrség, illetve a közhatalom felelőseinek bizonyos cinkos egyetértésére célzott, és arra, hogy – túl a hallgatólagos kompromisszumokon – vissza kell utasítani az erőszakot, és a köz javát kell szem előtt tartani.5 Jóllehet a maffia „megszervezett rendjét” is nehéz azonosítani és szétrombolni – és ez a helyzet napjainkban –, mégis más gyakorlatokat is alá kell vetni mindenki ítéletének, le kell leplezni azokat a sötét gyakorlatokat, amelyek a törvényesség leple alatt ugyanolyan káros következményekkel járnak. Itt utalhatunk az állampolgárok cinkos hallgatására, nem csupán a kábítószer-, hanem a fegyverkereskedelem vagy az ingatlanokkal való üzérkedés őrületére, amelyeknek alaptőkéje idővel a maffiózók kezére kerül. Ha a demokrácia híveinek lelkiismerete továbbra is alszik, a profithajszának még szép jövője lesz! Eltüntetni az adóparadicsomokat Egy második megjegyzés a maffiaszervezetek óriási hatalmára vet fényt: egyeseké, pénzügyi és katonai síkon, versenyez az államokéval. Ez a megállapítás a következő kérdésben ölt testet: a maffiáknak hatalmuk van, de vajon hatalomra akarnak-e jutni? Erre a kérdésre a szakemberek gyorsan válaszolnak: a maffiák, amelyek illegalitásban működnek, megelégszenek azzal, hogy hasznot húznak a politikai rendszerek és a folyamatban levő törvényhozások eltorzulásaiból vagy az adminisztratív hatóságok naivságából. A maffiáknak nincs más érdekük, mint tagjaiknak a haszna. Így a másik hatalom, a pénz logikája arra viszi a maffiózókat, hogy figyelembe vegyék a közhatalmat és az intézményeket, amelyek lehetővé teszik nekik parazita tevékenységük kifejlesztését. Végső soron a maffiák pénzhatalma mentesíti őket attól, hogy a politikai hatalmat átvegyék. Előnyök, kockázat nélkül! A cinkosságnak ebben a szövevényében nincs semmi romantikus; Giovanni Falcone bíró szavai időszerűbbek, mint valaha: „Továbbra is szükséges a nemzetközi törvények megfelelő kidolgozása és az állandó nemzetközi együttműködés megvalósítása. Ez mindenekelőtt az »adóparadicsomok« eltüntetését jelenti, amelyek mindeddig megakadályozták egyes országok komoly törekvését, hogy ellenőrizzék a törvénytelen kereskedelmekből származó pénzek áramlását. Ez a küzdelem a nemzetközi közösség valamennyi tagjának kötelessége, mert ennek sikerétől függ a szervezett bűnözés szétrombolása, vagy legalábbis korlátozása annyira, hogy már ne legyen súlyos veszély a társadalomra.”6
Jegyzetek 1 Vö. Fabrizio Calvi: L’Europe des Parrains. La mafia à l’assaut de l’Europe. Grasset, Paris 1993. 2 Vö. Thierry Jean-Pierre et Patrice de Méritens: Crime et blanchiment, Fixot, 1993, 58–59. 3 Emlékezünk arra a ,,fekete ködre”, amely Japánban körülvette a Lockheed-ügyet. A pénzösszegeket egy gazdagon finanszírozott közvetítő révén utalták át politikai személyiségeknek, hogy a repülővállalat kívánsága szerint történjék a piac. 4 Vö. Bartolomeo Sorge: Sicile, l’Eglise et la mafia. Etudes, avril 1996, 529–531. 5 Giancarlo Zizola: L’Eglise catholique rompt les amarres avec la pieuvre. A.R.M., n° 112. juin 1993, 20. 6 Giovanni Falcone: Qu’est-ce que la mafia? Esprit, octobre 1992. 118.
LELKISÉG, LELKIPÁSZTORKODÁS Nemeshegyi Péter „ÖRÜLJETEK AZ ÚRBAN MINDENKOR . . .” „Nem szabad engedni, hogy a társadalomban terjedő pesszimizmus, rezignáció és rosszkedv uralkodóvá véljék” – mondja szociális körlevelében a Magyar Katolikus Püspöki Kar (71). Igen fontos ez a felszólítás; de vajon hogyan lehet megvalósítani? Az említett körlevél bizony elég lesújtó képet fest a mai magyar társadalomról. Mi adhatna akkor okot a pesszimizmussal szemben az optimizmusra, a rezignációval szemben a reményre, a rosszkedvvel szemben a jókedvre? Bizony nem más, mint a Szentíráson alapuló keresztény hitünk. A minden jóakaratú embernek címzett püspökkari körlevél természetszerűleg nem tért ki ennek az optimizmusnak, reménynek és jókedvnek szentírási megalapozására. Ezt szeretnénk itt röviden megtenni. Előre kell bocsátanunk, hogy a keresztény ember életében helye van szomorúságnak, de lényeges helye van az örömnek is. Ezt pedig néha elfelejtik papok, hívek egyaránt. Mi, keresztények az Újszövetség népe vagyunk. Már e szövetség prófétai meglátása is lelkendező örömmel töltötte el Izajás könyve utolsó fejezeteinek íróját: „Nagy örömöm telik az Úrban, „Ahogy a vőlegény örül
menyasszonyának, „Így szól az Úr: E jövendölés magvalósulása Jézus születésével kezdődik. Lukács szerint egy ragyogó angyal szól így a pásztorokhoz: „Hirdetek nektek nagy örömet, Máté szerint pedig a napkeleti bölcseknek volt „igen nagy az öröme” (2,10), amikor újra meglátták a betlehemi csillagot. Jézus nyilvános működését azzal kezdi, hogy meghirdeti: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az örömhírben!” (Mk 1,15) A jóságos Isten országának (uralmának) eljöttét Jézusnak az életet mentő csodái jelzik. Ezért a Jézussal érintkező „egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket ő vitt véghez” (Lk 13,17). Igaz, Jézus szenvedése és halála mély szomorúságba döntötte a tanítványokat. De harmadnapon az élő Krisztus jön hozzájuk, és köszönti őket. Ők pedig „megörültek, hogy látják az Urat” (Jn 20,20). Ezt az örömet Jézus az utolsó vacsorán előre megmondotta nekik: „Az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen!” (Jn 15,11) „Szomorúságtok örömre fordul. Ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.” (Jn 16,20,22) Jézus öröme, a feltámadt Úr öröme van bennünk! Olyan öröm, mint az anyáé, aki szülési fájdalmaitól kimerülten először pillantja meg feléje nyújtott magzatát, és szorítja magához azzal a nagy boldogsággal, hogy „ember”, mégpedig az ő drága kis gyermeke, „született a világra” (Jn 16,21). Az Isten által teremtett, Jézus által üdvözített ember elpusztíthatatlan örömének az az oka, hogy tudja: „Maga az Isten örül annak, hogy vagyok.” Mi vagyunk a megtalált bárány, akinek „örül” az Isten (Mt 18,13); mi vagyunk az elveszett ezüstpénz, melynek megtaláltán Isten örvend angyalainak színe előtt (vö. Lk 15,10); mi vagyunk a tékozló fiú, akinek visszajöttekor az Atya „vigad és örül” (Lk 15,32), mert újra meglelte atyaságát. Mi, emberek, fontosak vagyunk Istennek, mert Ő tényleg szeret bennünket. Ő mondja nekünk: „Jó, hogy vagy! Akarom, hogy légy!” (II. János Pál) Őszinte szívvel, hívő, bizakodó lélekkel fogadjuk szeretetének ezt a belénk áradását. A hitnek e csodáját a feltámadt Jézus által küldött Szentlélek hozza létre bennünk. Az Ő jelenlétének „gyümölcse” az „öröm” (Gal 5,22). Ezért nagyon helyesen határozza meg Pál a bennünk megvalósuló Isten országát ekképpen: „Az Isten országa a Szentlélek által adott megigazulás, öröm és béke.” (Róm 14,17) Ez az öröm nemcsak ünnepnapi luxuscikk életünkben, hanem az a mélyen hömpölygő ár, amely egész létünk alapját képezi. Olyan ez, mint a Duna mély vize: csendes, de feltartóztathatatlan: talán „fecseg” a felszín, de „hallgat a mély” (József Attila). Ezért tudott Pál így írni egy börtön sötét zárkájából a filippieknek: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!” (4,4) Nemcsak néha, nemcsak alkalmasint, hanem „mindig”! Ezt ki is mondta Pál világosan a tesszalonikaiaknak: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért adjatok hálát!” (1Tessz 5,16) Könnyű örülni, amikor minden jól megy; de örülni akkor is, amikor minden rosszul megy: kész csoda. A Szentlélek azonban tud csodákat művelni. Hányan tapasztalták meg Magyarországon is, külső-belső bajok közepette, hogy képesek követni Jézus szavait: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket. . . Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyben.” (Mt 5,12) Jézus árulta el ennek a kiolthatatlan örömnek a titkát: „Örüljetek annak, hogy nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10,20) A Szentírás többször beszél egy mennyei könyvről, amelyben minden fel van jegyezve. Ez azonban csak jelképes beszéd. Ahova a mi nevünk föl van írva a mennyben, az nem egy könyv, hanem az Isten szíve. Onnan azt senki ki nem törölheti. Egész földi életünk itt e világban, amelyet nem hiába neveztek el őseink a „siralom völgyének”, nem más, mint vándorlás az örök élet mennyei otthona felé. Mindenütt, ahol szeretet van, már megkezdődött ez az örök élet, áttör a halálon, és eljut az Istenhez, aki önmagát ígérte oda a világnak, annak jövőjeként. Ha a „kicsiben” próbálunk hűségesek lenni, nekünk szól a nagy ígéret; „Menj be Urad örömébe!” (Mt 25,21) Ágoston hívja fel figyelmünket arra, hogy Jézus nem úgy mondta: „Menjen beléd Urad öröme”, hanem fordítva: „Te menj be Urad örömébe.” Az Isten öröme ugyanis végtelen. Hogyan is férhetne az bele a mi véges emberi szívünkbe! Mi megyünk be Urunk Istenünk végtelen örömébe; mi merülünk el az Atya, Fiú és Szentlélek örömtengerében. Hisszük ezt igazán? Ha hisszük, akkor megvigasztalódik a mi halandósággal vívódó szegény szívünk is. Mert amint a költő mondja:
„Van, aki legyőzte halállal a halált, Van Jézusnak egy gyönyörű mondása: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,4) Vajon a kisgyermek melyik tulajdonságára gondolt Jézus, amikor ezt mondotta? A gyermeki ártatlanságra talán? Lehet – bár a kisgyermek nem is olyan nagyon ártatlan, amilyennek mondják. Bizony tudnak a gyerekek önzők, irigyek, erőszakosak lenni. Jézus talán inkább a gyermeki bizalomra gondolt: arra a nagy, korlátlan bizalomra, amellyel a gyermek szülei iránt viseltetik. Teljesen biztonságban érzi magát a kisgyermek édesanyja vagy édesapja ölében, és természetesnek tartja, hogy őt szeretik, megajándékozzák. Nem kell teljesítményekkel kiérdemelnie ezt a szeretetet. Szüleik szeretik őt, azért, mert „van”. Ilyen a mi hitünk is: hiszünk abban, hogy van Isten, aki jobban szeret bennünket, mint mi saját magunkat. A gyermekeknél ebből a bizalomteljes lelkületből születik az öröm. A gyerek tud örülni a tejecskének, a cukorkának, a babának, a cicának, a bogárkának, mindennek. Nem zavarják őt más vágyak, hátsó gondolatok, félelmek. El tud merülni a pillanat örömében. Az Úr örök és végtelen öröme az, amelyhez életünk minden pillanata kapcsolódik. Ha ez a tudat ott van szívünk mélyén, akkor duruzsolni fog benne az öröm és a remény, csendesebben és mégis hangosabban minden zivatarnál és mennydörgésnél. Az ilyen ember nem tud pesszimista, rezignált és tartósan rosszkedvű lenni. Benne van Jézus öröme, amelyet soha senki sem vehet el tőle.
Georges Bernanos: A mély forrás „. . . Sokan oly nehezen értik meg hitünket. Ennek az oka az, hogy az illetőknek igen tökéletlen fogalmuk van a teremtésről, az ember kiváló méltóságáról: nem állítják az embert a maga helyére a teremtésben, oda, ahová Isten emelte, hogy maga is felvehesse az emberi állapotot. Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve, mert képesek vagyunk szeretni. – A szentek a szeretet géniuszai. Ó, jól értsék meg, itt nem arról a zsenialitásról van szó, amelyet például a művészeknél találunk; ez utóbbi csak kevesek kiváltsága! Pontosabban azt kellene mondanunk, hogy a szent az az ember, aki képes megtalálni önmagában, képes felfakasztani lénye mélyéről azt a vízforrást, amelyről Krisztus beszélt a szamariai asszonynak: »Azok, akik ebből a vízből isznak, nem szomjaznak többé. . .« Ez a víz itt található mindannyiunkban, a mély forrás nyitott a szabad ég alatt. Az igaz, a víz felszínét törmelék lepi be, tört gallyak, korhadó levelek a romlás szagát árasztják. A víz felett hideg és kemény fény ragyog, az okoskodó értelem fénye. De közvetlenül a romlás rétege alatt a víz mily kristálytiszta! És még mélyebben a lélek őselemében találja magát; a forrásvíz itt tisztább, mint a legtisztább víz: itt ragyog az az isteni fény, amelyben az egész teremtés fürdik. Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága – in ipso vita erat et vita erat lux hominum.”
Oláh Miklós „MENJETEK EL AZ
EGÉSZ VILÁGRA, ÉS HIRDESSÉTEK Három szót húztam alá ebben a mondatban: menjetek! – egész. . . – minden. I. Menjetek! Mozduljatok ki – ne csak a plébániahivatalból, hanem a megszokott és már értelmét és erejét vesztett stílusból is, legyen az beszédstílus vagy munkamódszer. „Történt egyszer, hogy Jézus valahol éppen imádkozott. Mikor befejezte, egyik tanítványa kérte: Uram, taníts meg minket imádkozni! . . .” (Lk 11,1) Pedig bizonyára tudott az a tanítvány jó néhány imádságot, mint az első szövetség gyermeke, de nem tudott úgy imádkozni, mint Jézus. Feltűnt neki, hogy itt valami új, valami több van – és megóhajtotta azt. Mi vajon tudunk-e úgy imádkozni, mint Jézus? – Sok imát tudunk, sokat elmondunk – de úgy? A pápa ismételten sürgeti az evangelizálás új nyelvezetét, a mai ember megszólítását. Roppant nagy feladat, és egyelőre még nem is tudjuk, hogyan kellene azt elérni, hogy ne csak a templomba járókhoz szóljunk! És hogy ne csak prédikáljunk! – Aki nem olvasta volna még a francia Lucien Aimé Duval SJ. könyvét (Miért olyan hosszú az éj?), azt arra kérem, tegyen ígéretet, hogy megszerzi, és nagyon elgondolkozva végigolvassa. Több szempontból is nagyon hasznos – most csak arra utalok, hogy ő 40-50 évvel ezelőtt elkezdett már gitáros énekeivel fellépni a kávéházakban és egyéb szórakozóhelyeken: mindenütt, ahol embereket talált. „Világsztár” lett: Dalaival kétmillió kilométert tett meg a világ 40 országában. Gitáros dalaival mindig Jézusról és Jézushoz szólt a templomtól ugyancsak különböző helyeken és ugyancsak nem áhítatos hívők előtt. A könyv elején van egy kis, kétoldalas beszélgetés az újságíróval: „Mivel fogta meg mindig pillanatok alatt a közönséget? – Nem tudom. Sanzonjaimat élményeim alapján írtam (!). Én csak egyszerű ember vagyok, de szeretem Jézus Krisztust. Úgy látszik, hogy a »Monsieur Jézus Krisztus« tiszteletére írt dalaim tetszettek az embereknek. . . Íme, ez az egész. Először a kis kávézókban szerettek meg, ahová népmisszionáriusként mentem, és ahol elkezdtem énekelni.” Gondolkozzunk el ezen! Ez is lelkiismeret-vizsgálati szempont: mennyire vagyok kezdeményező? Mennyi fantázia vagy legalább tanulékonyság, szemfülesség van bennem? Szent Pál az athéni areopáguszon – a sok bálványoltárt nézve – rögtön feltalálja magát, amikor az utolsó oltáron ezt a feliratot látja: „Az ismeretlen istennek.” „Nos, ezt az Istent hirdetem én nektek!” Gandhi azt mondta, hogy Európában találkozott vasárnapi keresztényekkel és hétköznapi pogányokkal. Tudjuk, mit akart kifejezni e képletes fogalmazással, hiszen mi magunk is lépten-nyomon ugyanezt tapasztaljuk. De csodálkozhatunk-e ezen, ha az isteni parancsot félreértve, leszűkítve felfogó keresztények csak a vasárnapot szentelik meg – ha ugyan megszentelik! –, és mi sem vagyunk köztük és mellettük a hétköznapokban. Akkor eszméltem ennek súlyosan hiányos és fonák voltára, amikor – falusi pap koromban – én is úgy toltam kerékpáron a kukoricával teli zsákot a darálóba, mint a többi falusi ember. Az Úr Jézus sem az öt-hatszáz évvel őelőtte élt próféták stílusában beszélt hallgatóihoz – pedig akkor az öt-hatszáz év nem hozott annyi változást, mint most az ötven-hatvan év. És nem is csak a templomban és zsinagógákban beszélt! Nem is a beszédstílus fontos elsősorban, hanem életünk, viselkedésünk, tetteink stílusa, minősége, milyensége. Jel és tanú lenni. A jel a létével beszél, némán és tétlenül ugyan, de mégis azzal, hogy van, és egyértelmű az, amit jelez. A tanú pedig az életével beszél. Ahhoz, hogy hirdethessük, előbb nekünk kell nagyon mélyen és őszintén hinnünk benne. Ne felejtsük el, hogy az emberek átlátnak rajtunk! Engedni is kell, hogy átlássanak! Életem legnagyobb kitüntetésének azt tartom, amikor egyszer a mise után beszélgetőkhöz érve azok elhallgattak, majd az egyik megszólalt: Arról beszéltünk, hogy látszik, hogy a tisztelendő úr hiszi azt, amit mond. – Ne azért imádkozzunk, hogy lássanak, ne is azért, mert látnak. De akkor is, ha látnak! Ahogy elmondjuk a miatyánkot, ahogy végezzük a tiszteletadás gesztusait, ahogy „kezeljük” az Eucharisztiát, ahogy viszonyulunk az anyagiakhoz és a test dolgaihoz, amilyen a belső békénk és örömünk a viszontagságok között, amilyen az egymással való közösségünk. . . – ez mind és sok ezer egyéb részlete énünknek és életünknek – terjeszti vagy gáncsolja, erősíti vagy hatástalanítja környezetünkben az Örömhírt. – Mennyire érezzük ünnepi pillanatnak és gesztusnak, valódi, nagy értékű istentiszteletnek azt, hogy kimondjuk: „Hiszek egy Istenben. . .”? A „térjetek meg!” is már egy nagy elmozdulást, elindulást jelent, s ez az újabb felszólítás: „menjetek!” annak szerves folytatása. A tétlen vagy félénk papnak tehát nem igazi a bűnbánata, mert nem igazi a szeretete sem Isten, sem az emberek iránt, ha nem áll minden képességével a „hír” szolgálatába mindennap. Egyszer a templomból kilépve megszólított egy a buszmegállónál ácsorgó gyerek: Bácsi, jó papnak lenni? Lélekben minden olvasó válaszoljon neki! Mert sokan, nagyon sokan szó nélkül is kérdezik ezt tőlünk, és fürkésző szemmel, folyvást lesik válaszunkat. Életünk, mi magunk vagyunk a válasz! II. Menjetek el az e
g é s z világra, és hirdessétek „Euntes in mundum universum. . .” „eisz ton koszmon.” Egyetemesség! Katolicitás! Időzzünk el lélekben Szt. Pál és Teilhard de Chardin csodálatos látomásánál a „kozmikus Krisztus”-ról. „Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtett mindent a mennyben és a földön. . . Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fönn. . . Ő a kezdet (hé arkhé) . . . hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent, ami akár a földön, akár a mennyben van, azzal, hogy keresztjének vérével békességet szerzett mindennek. . . A valóság Krisztusban van.” (Kol 1,13–20; 2,17) Úgy tetszett az Atyának, hogy Benne „mint főben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van.” (Ef 1,10) Szent Pál – a hitnek azzal a hallatlan érzékenységével, amit a damaszkuszi úton kapott – így vall erről a „minden”-ről, az universum-ról: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. . . Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. . .” (Róm 8,12; 22) Őrsy László írja a Távlatok-ban: „Igaz, a keresztények érzékei ugyanúgy működnek, mint a többi emberé: ugyanúgy látnak, hallanak és éreznek, mint a többiek, ugyanazt a világegyetemet érzékelik, nincs valamiféle külön keresztény csillagászat. De – és ebben áll a különbség – számukra olyasmi is jelentéssel bírhat, amit egy nem hívő egyáltalán nem vesz észre. Megvan a képességük, hogy túllássanak az ürességen, megérezzenek valamiféle jelenlétet, mert szívüket megérintette a Szentlélek. . . Ebbe a Lélek által betöltött világmindenségbe küldte el Isten a Fiát, hogy hirdesse országa eljövetelét. Ezen a bolygón Isten Fölkentje, a Názáreti Jézus embereket gyűjtött maga köré – nemcsak azért, hogy őket megmentse, hanem azért is, hogy segítsenek neki a Lélek erejével az evangélium hirdetésében – minden nemzetnek (és minden teremtménynek!) a világ végezetéig. Így született az Egyház. A világegyetemben az Egyház otthon van!” (9/4) Nagyon szeretem és csodálom a bizánci áldozati liturgiának ezt a mondatát: „Felajánljuk még neked ezen okos szolgálatot az egész világegyetemért. . .” „Az evangélium reményét minden teremtménynek hirdették az ég alatt, és én, Pál is ennek szolgája lettem.” (Kol 1,23) Assisi Szent Ferenc prédikál a halaknak és madaraknak: ez sokak szemében egy édeskés, bájos jelenet, egy gyermekded lelkű fiatalember idealizált különcsége. Nem az! Ez egy szentnek a bátor lendületével végzett logikus, következetes lépés. Ezt ma a környezetvédelem komolyan vételével lehet követni. Legalább az istenhívők ne mocskolják és ne harácsolják Isten tulajdonát! Vegyük már észre, hogy a krisztusi utasítás nem csak az apostoloknak szól. „Mindig mindent elölről kell kezdeni, mindvégig – mondja Bernanos (Egy falusi plébános naplója). A Szent Egyház hiába fárad, nem tud ebből a világból úrnapi oltárt csinálni.” Nem keresztény a világ, nem Krisztus szerinti a magyar nép, az egyházközségünk, plébániánk népe sem. Nem vagyunk Hozzá sem méltók, sem hasonlók mi sem, de azzá lehetünk – mindannyian! –, ha megtérünk mai és tegnapi langyosságunkból, és megyünk, akarunk fejlődni, elégedetlenek vagyunk eddigi magunkkal. Hinni nemcsak a túlvilági, az eljövendő vagy az Istenre vonatkozó igazságok elfogadását jelenti. Hinni kell a jelenre, mindennapi dolgainkra vonatkozóan is. „Akár esztek, akár isztok, vagy bármi egyebet csináltok, tegyetek mindent Isten dicsőségére!” (1Kor 10,31) „Oltsd belénk a te boldogító parancsolataid félelmét. . .” – imádkozzuk evangélium előtt a bizánci liturgiában. Hiszünk-e Isten parancsolatainak igazában, érvényességében, célra vezető voltában? „Boldogító”-nak vagy gúzsbakötőnek, embernyomorítónak tartjuk-e azokat? Hinni a jelenre, konkrét feladatainkra vonatkozóan gyakran sokkal nehezebb, mint az eljövendő és isteni tényeket elfogadni! Ne féljünk elindulni és menni, menni, hirdetni, hirdetni! Jézus kétféle garanciát, támaszt és erőforrást ígért és ad: „Elküldöm rátok Atyám megígért ajándékát. . .” (Lk 24,49) és „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20) „Menj föl egy magas
hegyre,
Minél inkább ember lesz az Ember, annál inkább szükségét érzi, hogy imádjon; és e szükség egyre sürgetőbb, kifejezettebb, kifinomultabb és pompásabb lesz. Jézus, szakítsd szét a felhőket villámsugaraddal! Mutasd meg nekünk magadat, mint aki az Erős, a Ragyogó, a Föltámadott! Légy számunkra az a Pantokrátor, aki a régi bazilikákban a kupolák teljes belső felületét elfoglalta! Nem kevesebb kell, mint az a Parúzia, az ilyen megjelenésed, hogy kiegyensúlyozza és uralja szívünkben a feltörő Világ dicsőségét. Hogy Veled győzedelmeskedjünk a Világ felett, jelenj meg nekünk a Világ Dicsőségébe burkoltan. (Teilhard de Chardin: Benne élünk)
Széll Margit A MONASZTIKUS NEVELÉS
Szent Bernát Isten választott embere, Aquinói Szent Tamás Európában a XIII. század az egységes keresztény cselekvés korszaka volt. Lelkiségét az igaznak, a szépnek, az isteninek misztikus átélése jellemezte. Kiemelkedően Clairvaux-i Szent Bernát tanította a keresztény humanitást, az emberi nemességet, a szeretet és az affekció eszközeivel. Arius eretneksége elleni reakció miatt a IV. századtól Krisztus embersége háttérbe szorult, ezzel együtt az emberi test értéke is. Ez a korai keresztény humanizmus magával hozza az emberi környezet és a természet nemesítését is. Emberség–nevelés–iskola A kereszténység a lélek szellemi és halhatatlan mivoltát hirdeti, melynek legfőbb célja az isteni életben való részesedés, és így az emberi személy felülmúlja a világot és magát az államot is. – Szent Ágoston a „De Magistro” című művében kiemeli a tanuló autonómiáját. A tanulóban feltárt igazság és a mesterben élő igazság egyaránt az isteni Igéből ered, aki megtestesült Krisztusban, hogy mindnyájunkat megvilágítson. A kereszténységben így a nevelői kapcsolat gazdagodott, nem egyszerűen a mester és a tanítvány kapcsolata, hanem a mester–tanítványnak és Istennek az együttese. (Vö. Enciclopedia filosofica, Gallarate, III, 1242.) Az iskola – a görög szkholé – a test és szellem felkészítését szolgáló gyakorlótér. A tanulók itt szereztek értékes ismereteket, gyakorolták a nemes erényeket és a helyes testmozgást. A paideia, az emberré nevelés kultúrája, kezdettől kapcsolódott a kultuszhoz, így később a kereszténységhez is. A monasztikus nevelés első modelljét Nursiai Szent Benedek adta a világnak (a VI. századtól). Fiai krisztianizálták Európát, a népeket földművelésre és írásra tanították. Benedek monostori iskolának nevezi. Regulájában – melynek alapja az a korábbi Regula Magistri, melyet a Lérins-szigetek szerzetesei használtak – ezt írja: „Constituenda est ergo nobis Dominici schola servitii . . . ergo praeparanda sunt corda nostra et corpora sanctae praeceptorum oboedientiae militanda. . .” (Prologus 45,40) „Fel kell állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját. . ., tehát elő kell készítenünk testünket és szívünket, hogy megharcoljuk a parancsok iránti szent engedelmességet.” A Benedek-rendiek a X. századig befejezték küldetésüket, és a munkájukért kapott busás javadalmaikban kényelmesen éltek. Egyre több tagjuk vágyódott azonban az eredeti lelkiségre. Kivonultak, főleg a clunyi monostorból, és remetelakokban kezdték újra az egyszerű szerzetesi életet. Többek között a burgundiai Cîteaux mocsaras völgyében is megtelepedtek, ahol előbb fából, majd kőből megépítették a szegényes Új Monostort. II. Paschalis pápa 1100-ban a „Privilegium Romanum” kiváltságlevéllel függetlenítette a monostor tagjait. A cîteaux-i monachusok a drága fekete gyapjúszövetet festetlen daróc kámzsára cserélték fel, fekete munkaköténnyel. A „szürke barátok” nagyon egyszerűen és szerényen éltek, amikor Bernát, Fontaines lovagja harminc társával tudatosan ezt a szegény helyet választotta az Úr odaadó szolgálatára 1098-ban. Ez az életerős csoport virágoztatta fel a ciszterci életet, hamarosan négy új apátság létesült. 1115-től Bernát Clairvaux apátja lett. Halála idején, 1153-ban 350 monostora volt szerte a világban. 1119-től kezdték megfogalmazni a rend konstitúcióját, a Charta Caritatist. A reform lényegét írja le: a rendtagok életét és a javak használatát a szeretet törvénye szabályozza. Az évenkénti egyetemes káptalan elsősorban a tagok lelki üdvéről gondoskodik. Közösségüket már kezdettől éppen ezért a „specialis schola caritatis”-nak, a „szeretet sajátos iskolájának” nevezték, amint azt Guillaume de Saint-Thierry apát feljegyezte (†1148). Szent Bernát teológiai tanításának egész hangnemét egy gyermekkori élmény határozta meg. Egyik karácsony éjjelén, amikor otthon töltötte vakációját, különös álmot látott. A Notre Dame, Domina Nostra Maria mosolyogva nyújtotta felé a sugárzó szépségű újszülött Kisdedet. Bernát játszadozni kezdett vele, és a kis Jézus megölelte őt. Ez az életre szóló, sokszor átelmélkedett jelenet rádöbbentette Bernátot arra, hogy a kedves Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos Ember is. „Átölelem az Újszülött jászolát, imádom szent Emberségét.” – „Nem arról van itt szó, akit a zsoltáros nagy Istennek, végtelen Dicsőségnek nevez. A kisded Úr van előttünk, az a végtelen csecsemő, aki nekünk született.” – Bernát ilyen és ehhez hasonló szemlélődéseinek gyümölcseit átadta tanítványainak, társainak, híveinek, oly módon, ahogy Szent Tamás mondja: „contemplata aliis tradere!” A Humanitas Christi – Krisztus embersége-emberiessége nemcsak Bernát tanításának a középpontja, hanem a XII. századi korai humanizmus alapja és a mindenkori ciszterci nevelés modellje. Az „Ige megtestesült!” misztériuma hallatára, a mise Glóriájánál, az Angelus, az Ave Maria éneklésénél a monachusok nagy tisztelettel meghajolnak a hitigazság előtt: „Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett.” (Gal 4,4) – A ciszterciek sajátos karizmája az a családias közösség, az otthon megteremtése, ahol ott van a megtestesült Istenember és Édesanyja Mária – akitől Fia az emberi szívét és szeretetét kapta –, és ebben az állandó jelenlétben élhetnek. A monasztikus nevelés első célja a krisztusi kharaktér kialakítása. Kharaktér: vésett nyomaték, bélyeg, ez esetben maga a jellem, melynek kialakítása a nevelő feladata, hiszen a fiatal még fogékony a „benyomásokra”. A krisztusi jellemet kutatva az Evangélium három alapvonást emel ki. Amikor Jézus hazatér szüleivel Jeruzsálemből, „. . . engedelmeskedett nekik, növekedett bölcsességben és kedvességben Isten és emberek előtt” (Lk 2,52). Eggyé kell lennünk Krisztussal – ez a keresztény egyéniség lényege –, hogy mi is továbbíthassuk Kisztus egységét, együttérzését a világ felé. Ha hitünkben nem valljuk a krisztusi Istenember egységét, ha az emberben nem valljuk a test-lélek egységét, akkor a skizofrén világ minket is szakadásra, szembenállásra, ellentétre csábít. Helytelen és káros szemlélet, ha kettéosztjuk a világot: hívő–nem hívő, szegény–gazdag, nemzeti–kisebbségi stb. csoportokra, mert ez hatalmaskodáshoz, mások elnyomásához, végül pusztító terrorhoz vezet. Az Egy, a Monosz, a monasztikusok, a ciszterciek számára annyit jelent, hogy „egyedül Istennek” élünk. Keleten a monakhosz, azaz a magányosan vagy telepen élő szerzetes ezt komolyan vette. Magányosan élt és dolgozott, de volt közös lelki mesterük, és később együtt is imádkoztak. Nyugaton – később Keleten is – monasztérionban együtt laktak az apát vezetésével, aki hiteles atyai tekintélyével és Mária anyai szeretetével, türelemmel és szeretettel nevelte a rendtagokat, és később az egyre nagyobb számú külső tanulókat is, hogy eggyé legyenek Krisztusban. Hogy valóban az Ő bölcsességét és kedvességét elérjék, először a korábbi életükből meg kell térniök: a conversio morum azt kívánja, hogy forduljunk el a világtól, bűneinktől, szokásainktól, és így egész egyéniségünkkel Isten rendelkezésére álljunk. Szent Bernét nevelésének a sarkalatos pontját, a konverziót 1139-ben hirdette meg a párizsi egyetemistáknak. A könnyelmű, léha módon élő ifjak, kiknek nagy része papnak készült, megrendülten hallgatták Bernát lángoló szavait. Arra kérte a fiatalokat, hogy figyeljenek a lelkükben működő Szentlélekre, mert, mint mondta: „Az isteni kegyelem hatására a lélek váratlanul szembesül önmagával, és ettől a látványtól szinte kétségbeesik. Szeretne változtatni életén, de érzékei még ellenállnak, ám ha újra meg újra hallja a lélek Isten szavát, egyszer csak elkezdődik benne egy lassú fejlődés.” – A következő napon nagy csapattal tért haza Bernát Clairvaux-ba. Ott egy évig lélekben elmélyülten nemesedtek és dolgoztak. 25-en fogadalmat tettek, és végleg ott maradtak. Közöttük volt Geoffroy, aki lejegyezte Bernát minden szavát. A többiek visszatértek tanulmányaikhoz, becsületes, tiszta életet éltek. Azóta is a ciszterci paideia egyik fő feladata a konverziókészség begyakoroltatása. Bármilyen bűnből, botlásból visszatérhetünk Istenhez; aki rettegve tekintene az irgalmas Atyára, a megváltó Jézusra, annak Bernát azt tanácsolja: „fusson Máriához, a szerető Istenanyához.” – A ciszterciek mindig az ősi imával kezdték a napot: „Sub tuum praesidium confugimus, Sancta Dei Genitrix, nostras deprecationes ne despicias in necessitatibus nostris. . .” „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, ó dicsőséges, ó áldott Szűz. . .” Ebből bizalomból fakad a ciszterciek pedagógiai optimizmusa: Nincs menthetetlen ember! Bernát a kivégzés elől megmentett gonosztevőből is tudott nagy-nagy türelemmel igazi bűnbánó szerzetest nevelni. A konverzió mintája maga a szerzetes, aki önként mond le a világról, hogy Istennek éljen, és másokat hozzá vezessen. Értéktisztelet–emlékezés–küldetéstudat Emlékezz, a múltban mit adott Isten a világnak, az emberiségnek, a nemzetednek, a környezetednek és neked! Az emlékezés hálára, a jelen dolgok megbecsülésére és a jövőért való felelősségre szólít fel. „A monostorok az emlékezés várai!” Lakói az istendicséret liturgiája mellett megőrizték az igazi értékeket: másolták a Bibliát, a szentatyák és a klasszikusok műveit. Értékeket teremtettek: mérnöki pontossággal építkeztek, mocsarakat csapoltak, mentették a termőföldet, gépeket terveztek. . . Mindezt humánumból tették, hogy az ember számára szebb legyen a teremtett világ, és „ut in omnibus glorificetur Deus” – „hogy mindenben Isten dicsőítessék”. – Az emlékezés iránt érdeklődnek ma a fiatalok, felkeresik a kolostorok romjait, az élő monostorok megnyitják kapuikat az elmélyülni vágyók előtt. A világiak között egyre több a szerzethez kapcsolódó oblátus, egyre többen szentelnek időt a zsolozsmának, mert ez segít a világ durvaságainak elviselésében. A keresztény elkötelezettség vállalására a szerzetes nevelő az életével ad példát: „Amim van, és ami vagyok, Uram, mindenemet neked adom!” – mondja a ciszterci a fogadalomtétel alkalmával. Tettével és szavával másokat is elkötelezettségre hív. A keresztény nevelő határtalan szeretetre kötelezi el magát Krisztus életpéldája szerint. „Az én parancsom az, hogy szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket. . . Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12.13) A hitbeli gondolkodás és annak közlésmódja a XII. század végére gyökeresen megváltozott. Szent Bernát és követői eddig főleg a szeretet és az érzelem eszközével hirdették a hit igazságait, az üdvösséget és a boldogságot. Közvetlenül olvasták a Szentírást, és az egyházatyák újplatonikus filozófiája hatott misztikus élményeikre. Szent Bernát és fiai mindig óvakodtak a túlzásoktól, és tetteikben a mértéktartásra és az egyensúlyra törekedtek. A XII. század – érzékeny miszticizmusa, a gondolat kötetlensége miatt – sokakat érzelmi szélsőségekbe sodort. Az albiak már olyan fokban gyakorolták és hirdették a szegénységet, hogy az embertelen anarchizmussá, antiklerikális eretnekséggé fajult. – Fellépett egy másik szélsőség: Abelardus „észimádata”. Merev logikájával nem tudott segíteni, viszont ellenségesen támadta a „szív áhítatát.” Szent Domonkos igehirdető fiai döbbentek rá, hogy a nép milyen hitbeli tudatlanságban él. Mindenekelőtt a papság alapos képzését kellett biztosítani, és az eltérő tanításokat egyházi felügyelet alá helyezni. Ez időben alakult át a „monostori schola” „theologia scholasticává”, azaz a monostori iskola a felsőbb szintű hittanítás iskolájává. Élen járt a ragyogó értelmű és bensőséges életszentségű Aquinói Szent Tamás, aki Summa Theologiae című művében Arisztotelész mérsékelt realizmusára alapozta a hitigazságokat, és ezzel kiegyensúlyozta az érzelmi vallásosságot mondván: „Nihil volitum, nisi praecognitum”, azaz semmi sem lehet akaratunkban, amit valamennyire meg nem ismertünk volna. Szent Tamás a vándor igehirdető testvérei számára elkészítette egyszerű, közérthető stílusban a kor tévedéseire adandó válaszok kézikönyvét: a Summa contra Gentiles-t, melyből nemcsak a pogányoknak, hanem a hitben tudatlanoknak is helyes választ adhattak. A ciszterciek hamarosan felismerték, hogy az adott korban már a rendszeres teológia nélkülözhetetlen. A közelükbe is behatoló albi eretnekséget nem lelkes beszéddel, hanem csak tiszta érvekkel tudták megbénítani. Lexintoni István, Clairvaux apátja Párizsban megalapította 1254-ben a Szent Bernát-kollégiumot, hogy a rendtagok innen járjanak az egyetemre. Az az egyensúly és mértéktartás, melyet Bernát annyira sürgetett, lassan helyreállt. A kemény kétkezi munkát végző „ciszterci aszkéták” az istendicséretet, a zsolozsmaéneklést megőrizték, de egyre inkább a „tudomány embereivé” váltak: a könyvtárak kincseit gazdagították, majd a fokozódó igények szerint az ifjúság nevelésének szentelték magukat. Így került életük középpontjába a krisztusi paideia teljes kibontakoztatása.
FIGYELŐ FÓRUM A Magyar Katolikus Püspöki Kar ,,Igazságosabb és testvériesebb világot!” című körlevele hasznos vitákat indított el hazánk szociális, gazdasági-politikai, kulturális helyzetéről. Mint a szerkesztőségi bevezetőben jeleztük, tanulmányainkban elkezdtük e témák alaposabb elemzését. A politikai helyzettel nyári kettős számunkban foglalkozunk. De már Figyelő rovatunkban is elkezdtük a politikai helyzet felmérését, kiértékelését. Karácsonyi számunkban Krómer István vitaindító cikkét olvashatták. Erre reagált ez évi első számunkban Harrach Péter. Most pedig négy hozzászólást teszünk közzé: Dékány Endre vita nélkül saját nézőpontját vázolja. Szerdahelyi Csongor két egyházi személyt szólaltat meg. Sasvári István viszont bírálja és kiegészíti a Krómer-cikket. Végül Krómer Sasvárinak szánt válaszával zárjuk mostani Fórum-unkat. A pluralizmus és a sokat hangoztatott „másság tisztelete” szellemében helyet adunk különböző nézeteknek, hogy a hívők így párbeszédben tisztázzák a nemzet jövőjét érintő égető kérdéseket. A nyári kettős és az októberi számban még közlünk mérsékelt hangú hozzászólásokat. Hangsúlyozzuk: az írások a szerzők véleményét, nem pedig a szerkesztőség álláspontját tükrözik. (Szerk.)
Dékány Endre HATALOM VAGY SZOLGÁLAT? Az ellenzéki – keresztény, nemzeti,
nemzeti-liberális Egy újonnan kialakítandó keresztény realizmus sürgető igényét és követelményét tapasztaljuk nap mint nap a keresztény, magyar társadalom részéről ezek felé a pártok felé. Azt várják el tőlük, hogy a jelenlegi veszélyes helyzetet tekintve egy élő szervezet törvényeit követő, színes egységet valósítsanak meg, amely egy közös cél, a társadalom etikai, szellemi, magatartásbeli újjászületéséhez meg tudja tenni a tervszerű és határozott lépéseket. Ezek az erők középen, illetve attól jobbra határozzák meg helyüket a politikai küzdőtéren, ugyanakkor a társadalom jó része csaknem teljes bizonytalanságban van lényegük, törekvéseik, „ideológiájuk”, egymás közötti kapcsolataik, céljaik felől. Ezért az emberek többsége közömbössé válik a közéleti cselekvés iránt, s elidegenedik attól. Ehhez egyébként is hiányzik polgári gerince, fegyelme és hagyományai elhalványultak, magatartása és életvitele kialakulatlan, s mindezek következtében tétlen várakozásban, öncsalásban vergődik méltatlanul egy önző létfenntartás gondjai között. A keresztény egyházak új tavasza sem bontakozott még ki, a múlt árnyékában dermedten sodródnak az események után. A pápai megnyilatkozások alig keltenek visszhangot – még a katolikus egyházon belül is. Barokk/neobarokk maradványok fékezik a kor követelte tetteket, így az ún. laikusok egyházon belüli, az ordináción kívül egyenlő jogú részvételét, buzgó részvételét a szolgálatokban. Ugyanakkor egyre fogy a klérus létszáma, és nő magára vállalt túlterheltsége. A fáradt, elgyötört papok élete nem gyakorol igazi hatást a fiatalok papi hivatásának kialakulására. A Christifideles laici pápai körlevél útmutatásait nem lehet megkerülni, s tudjuk, oly sok alkalmas hívő áll szolgálatra készen! Mindezeket előre kellett bocsátanom, mert a hit, a remény és a szeretet isteni erényeit elsősorban az egyház(ak)nak kell példaadóan és életszerűen sugározniuk, hogy azok áthassanak minden közösségért végzett munkát, így a politikát is, hogy megteremthessék a napjaink egyre növekvő számú kihívásaira felelő keresztény politikai közgondolkozás alapjait. A magukat ma kereszténynek, nemzetinek valló pártok a rész (a pars), a részekre bomlás heveny állapotában vannak. Ennek a „járványnak” az okait s tüneteit kellene sürgősen tisztázni és megszüntetni. Ehhez akarok néhány gondolattal, tapasztalatból levont következtetéssel hozzájárulni. 1. Az első tényező az egymás iránti bizalmatlanság, s ezzel együtt az ellenségkép, amely ezeken a pártokon belül és ezek között is több tényezőn alapul: a) A politikai gondolkodás és tevékenység idejétmúlt formáinak és csökevényeinek rögzülése. Nem látható új, erőteljes, vonzó szellem és frissesség. Merev struktúrákban élnek és gondolkoznak, beállítottságuk – sajnos! – sokszor negatív (ellenfél, ellenség). Sok esetben azt sem tapasztaljuk, miben hisznek, milyen eszközökkel s milyen célokat kívánnak elérni, s hiányzik a jól kimunkált, tudatosan ellenőrzött és kipróbált realitásérzék. Ennek következtében nem alakult ki a politikában kötelező, finoman kimunkált, őszinte kompromisszumkészség, amely rendkívül bonyolult körülményeink között komoly felelősséget ró a politikusokra. b) A bizalmatlanság részben ideológiai jellegű, s az elméleti megközelítések egymás közti tisztázatlanságából ered. A kölcsönös és állandó információs kapcsolat ezt segíthetné. c) Hiányzik az egyértelmű és nyílt önmeghatározás, s ennek kölcsönös megismerése és számontartása vezethet csak a politikai, szellemi, gazdasági stb. együttműködés hatékony megvalósítása felé. d) Mindezek után az egymás iránti szolidaritásnak sem alakulnak ki az alapjai. Enélkül pedig összpontosított, hatékony politikai együttműködés elképzelhetetlen. e) Nem működik a szubszidiaritás elve, szelleme és gyakorlata sem. Így hát elmennek egymás mellett, vagy egyenesen egymással szemben állva igyekeznek egyazon célokat elérni, vagyis: nem tudják még egymás között különböző lehetőségeiket számba véve megosztani a feladatokat.1 Ezek az elemzések azt sugallják – követelik –, hogy ki kell alakítani egy közös információs központot (szervezetet), amely tovább fejlődhet egy koordinációs tanáccsá. Az információ és a kommunikáció korszakában ezt a bázist már régen létre kellett volna hozni. Ez a „forradalom” nem a várakozóké, a csodaváróké. Csodákat csak az várhat – sőt: művelhet is –, aki áldozatul adja magát a szolgálat jegyében. 2. A hatalom ma életveszélyes formákban jelentkezik. Amióta kialakult a létező ember helyett a birtokló embertípus, azóta minden közösség (társadalom, párt stb.) magában hordozza a viszály, az ellenségkép – s a hét főbűn csíráit. Az élet, a cselekvés, a munka hiábavalóvá lesz, ha nem válik szolgálattá. A vezetésre irányuló törekvés, ha nem történik szabályszerűen, szolgálatra készen, egy közösségen belül, az elhalás veszélyét rejti magában. „Servire regnare est”, a szolgálat tesz vezetővé, s lesz karizmatikus hivatássá, amely a közösségben válik teljessé, és teljesíti ki önmagát is. S itt föl kell tennünk a kérdést: vannak-e ma karizmatikus vezető egyéniségek ezekben a magukat kereszténynek, nemzetinek valló pártokban? Ilyenek-e jelenlegi vezetőik? Gondolkodtak, elmélkedtek-e saját erkölcsi, szellemi, szakmai, az átlagos emberi képességeket fölülmúlóan kötelező alkalmasságukról? Érzik-e Isten és emberek előtti felelősségüket a jelenért és a jövőért? Érzékelik-e azt az örvényt, amelybe egyre mélyebben süllyedünk – s az idő rohan, vissza nem tér?! Úgy tűnik, egyetlen korszerű szerveződési forma és újszerű magatartási norma sem található meg maradéktalanul, következetesen a jelenlegi ellenzék – általunk kereszténynek stb. jellemzett – pártjaiban. Ennek a hiánynak az elemzése és sürgős pótlása az összefogás kialakításában biztosítaná a közeljövő pozitív alakulását. Az okok között ott találjuk a fogalmak bátor és valós tisztázásának hiányát. Ilyen tisztázatlan – bár több zászlón is különféle hangsúllyal szereplő – fogalom pl. a liberalizmus. A sokféle jelzőből csak néhányra gondoljunk: kozmopolita, európai, keresztény, nemzeti, ideológiai vagy gazdasági alapon álló és sokfelé elágazó liberalizmusfelfogás. Magyarországon pl. az SZDSZ által „képviselt” liberalizmus ténylegesen egészen más törekvéseket takar, mint a többek által példaként idézett 19. századi magyar liberalizmus, amely hatékony és maradandó megújulást hozott, illetve készített elő. Ugyanakkor az SZDSZ jól megfigyelhető vonzást gyakorol egyes szakadár pártrészekre. De ugyanígy tisztázatlan a nacionalizmus és a sovinizus közötti különbség is. Az ún. keresztényszocializmus megújult eszmeként és törekvésként tűnik föl a KDNP és az MDF kereteiben. A nemzeti – nép-nemzeti – csoportosulás radikális formáit mutatja a MIÉP, míg a Kisgazdapárt szeszélyesen ingadozik egyrészt a hatalom megragadásának föltétlen igénye, másrészt programjuk titkosított céljai, részletei, egy diktatórikus centrumnak a keresztény s nemzeti eszmeiség felé való tájékozódása között. Mindezek miatt nehéz lenne meghatározni politikai karakterét, s ezért nem tud tartós bizalmat sem teremteni a párt vezetése iránt. A nagy esélyes, a FIDESZ – mint kicsinyként induló és befutó párt – megjelenésében homogén, ideológiájában a nemzeti-liberális eszmeiség felé tájékozódik – ha nem is kristálytiszták körvonalai. . . Karizmatikusnak tűnő vezetése egyre nagyobb lépéseket tesz egy országos vezető pozíció irányában. Joggal tehetjük föl a kérdést: lehet-e ebből a színes és forrongó pártcsoportosulásból egy olyan erőt kibontakoztatni, amely képes lesz gondolkodásra és cselekvésre késztetni és a megújulás útjára vezetni a magyar társadalmat, és egy új, szívében és lelkében keresztény módon liberális társadalom alakításának évtizedekre (!) szóló munkáját elvégezni? A válasz csak egy lehet: a föltétlen i g e n! Minden lehetséges, ha a fent leírtakon kívül és fölül már ma összefognak, és a legnagyobb megértéssel és bizalommal csak arra a kézenfekvő lehetőségre koncentrálnak – koncentrálunk! –, hogy mindig van útja a megújulásnak, vannak örömei a közös munkának, és, ha akarjuk, végtelen erőforrások állnak rendelkezésünkre. Ezért semmi sem lehetetlen: „Mindenre képes vagyok abban, Aki engem megerősít” – írja Pál apostol. A keresztény realizmus, amelyet most át kell gondolnunk és élnünk, meg kell valósítanunk minden nap, nem a „diadalmas világnézet” múltbeli érzéseit tartogatja számunkra, hanem arra az áldozatra épül, amely egyedül hatékony világot alakító, újjáélesztő erő. Élni akarunk és megmaradni kereszténynek és magyarnak. Meg tudja-e hozni az a néhány illetékes pártvezető a milliókért a szükséges áldozatot – vagy vállalja a történelem és Isten ítéletét? „Meddig várjunk?” – kiáltja felénk Nemeskürty István, a realitás apostolaként. Egy most alakuló könyv címe: „A Krisztus-követő civilizáció nyitánya.” S hallatán föltűnik emlékezetemben a 13. század szociális és vallási forradalmait megnemesítő szentek sora: Assisi Ferenc, Domonkos és mindazok, akik egy új, krisztusi utat mutattak s készítettek elő a világnak, s ezt ma kell nekünk megértenünk. . .! Milyen jelre várunk még?! Jegyzet 1 Emlékeztetünk arra, hogy a Magyar Püspöki Kar körlevele – „Igazságosabb és testvériesebb világot!” 24–27. pontok – az egyház szociális tanításának három alappillére között említi éppen a szolidaritást és a szubszidiaritást: „27. A szolidaritás és a szubszidiaritás elvének minden egészséges társadalomban érvényesülnie kell. Hogy ez Magyarországon is kialakuljon, ahhoz még sok erőfeszítésre van szükség. Létrejöttét nem várhatjuk csupán a gazdasági vagy akár a politikai élet szerkezeteinek átalakításától. A saját gondolkodás- és életmódunkban is alapvető változásnak kell bekövetkeznie. Új életszemléletet kell meghonosítani, amely kezdeményező, szorgalmas és takarékos, tiszteli a többi embert, és közösséget vállal velük. Az elmúlt évtizedekben a túlméretezett hatalommal rendelkező pártállam atyáskodva gondoskodott kiskorúnak tartott alattvalóiról, megfosztva őket az önálló gondolkodás, az egyéni kezdeményezés, a szabad és felelős cselekvés lehetőségeitől. A szubszidiaritás elvéből következik, hogy a nehéz helyzetben levőknek nemcsak mástól kell várniuk a segítséget, hanem nekik is mindent meg kell tenniük fölemelkedésük érdekében. Ez azonban semmiképpen sem jelentheti azt, hogy az állam magukra hagyja azokat, akik – bármilyen okból – képtelenek önmagukról gondoskodni.”
Szerdahelyi Csongor KERESZTÉNYEK A KÖZÉLETBEN A passzivitás okai és felszámolásának lehetőségei Az 1997-es esztendő döntő fontosságúnak ígérkezik nemzetünk történetében. A 98-as parlamenti választásokra való felkészülés hamarosan elkezdődik. A tét nem kisebb, mint hogy Krisztus születésének 2000. és a magyar államalapításnak ezredik évfordulóján hazánk kormányának élén továbbra is volt kommunisták állnak-e, vagy a keresztény népi és polgári erők képesek lesznek olyan meggyőző összefogásra, amely visszaszerzi a szavazók 94-re elvesztegetett bizalmát. Eldől, hogy a pártállami keretek között hatalmat és tapasztalatot szerzett politikai és gazdasági elit tovább gazdagszik-e, miközben az ország népessége egyre inkább elszegényedik, hogy a volt MSZMP-funkcionáriusok és egykori kincstári ellenfelük koalíciója diktálja-e számunkra továbbra is az életfeltételeket, vagy képes lesz ez az ország egy másik lehetőséget választani. Egy olyan koalíciót, amely helyreállítja az emberi méltóságon esett sok csorbát, a családok és a nemzet becsületét. Olyan koalíciót, amely tényleg a közjót szolgálja, s amely valóban méltó a Szent István-i örökséghez. Az ország lakossága egy közérthető, megvalósítható programon alapuló széles ellenzéki összefogást vár. Ennek hiányában az Expót és a millecentenáriumi évet elszabotáló politikai erők a nagy millenniumi évet is elsilányítják, s oly mély gyökeret eresztenek hatalmi és gazdasági pozícióikban, hogy a politikai váltógazdaság esélyei tovább csökkennek. Alig másfél évvel a választások előtt érdemes megvizsgálni, hogy a keresztények hogyan viszonyulnak a politikához, a közéletben való szerepvállaláshoz, és hogy mit tehet az egyház a keresztények közéleti aktivitásának hatékonyabbá tételéért. Erről faggattam a magyar katolikus egyház két tekintélyes személyiségét, Jelenits Istvánt és Gál Ferencet. Készületlenül érte a magunkfajta embereket a rendszerváltozás – állítja Jelenits István piarista tanár. A 80-as évek végén, a demokratikus átalakulás küszöbén már igen kis létszámú volt az a generáció, amelynek még közvetlen élményei voltak a keresztény eszmeiségben gyökerező politizálásról, közéleti aktivitásról. Az egyházüldözés évtizedeiben a leghősiesebb helytállás is „csak” arra szorítkozhatott, hogy e generáció saját fiainak a hitet átmenekítse, a legbelsőbb magánszférába rejtettség leple alatt. Még a teológiai főiskolákon sem tanították az egyház szociális doktrínáját, a keresztény közéletiség ábécéskönyvét, mivel egyrészt tilos volt, másrészt kénytelen, de tudomásul kellett vennünk, hogy a totalitárius berendezkedésű állam keretein belül csak megtűrt, passzív értékőrzők lehetünk. Tágabb környezetünk életének alakításából a keresztények nem vehették ki részüket. Így aztán a politikai iskolázottságunk, szociológiai és társadalompszichológiai, valamint közjogi ismereteink minimálisak voltak. A II. vatikáni zsinat tanításából is csak a lelkipásztori és a liturgikus kérdések termékenyíthették meg az egyházi gondolkodást azokban az években. Ugyanez zajlott le, csak még súlyosabb következményekkel, a magyar parasztság körében. A paraszt szülők az őket ért megaláztatások és egzisztenciális ellehetetlenülésük következtében – úgy érezték – elvesztették illetékességüket gyermekeik világnézetének alakításához, nincs többé joguk beleszólni gyermekeik életébe, mert azzal csak kárt okoznak számukra ebben az ellenséges, idegen világban. A kommunisták szempontjából a megfélemlítés az ötvenes években olyan jól sikerült, hogy később már tetten érhető üldözések nélkül is képesek voltak a keresztényeket távol tartani a társadalmi kérdésekre való válaszkereséstől. Az egyház annyira beletaposódott a földbe, hogy a szabadság visszanyerése után is hat évre volt szüksége az első igazán alapos társadalmi kérdésekkel foglalkozó megnyilatkozás megszületéséhez. Mindez az értelmiségnél – tulajdonképpen önvédelemből és önigazolásból – a közéletiség megvetésével párosult. Mocskos dolog a politika – mondogatták egymás között és maguknak. Az a skizofrén helyzet állt elő Magyarországon 1968 után, hogy a marxizmus egyetlen politikai ellenfele a reformkommunizmus lett. Vagyis a hatalom ellenzéke is csak saját soraikból kerülhetett ki. S e politikai iskolák örökösei osztoznak tulajdonképpen ma is a hatalmon. A közéletiség tradícióját vesztett, elzárkózó keresztényeket készületlenül érte tehát a kommunizmus bukása. Szerencsére azonban volt egy vékony réteg, amely megérezte az idők hívását, és az önszerveződések élére állt. A tömeges ébredés azonban elmaradt. Az Antall-kormány hátországa, igazi tömegbázisa nem tudott megszerveződni, és így suttogó propagandával a hatalomból kiesettek szinte azonnal eredményesen tudták a kormány ellen hangolni a tájékozatlan embereket. Antall Józsefnek az volt a meggyőződése, hogy az igazság érvényre jut, és a nép bölcsen fog választani. Tévedett. Egyfajta kívülállás, kibicmentalitás jellemez ma is sokakat. Kritizálnak, fanyalognak ahelyett, hogy bekapcsolódnának a közélet alakításába. Várják, hogy mások cselekedjék meg, amit nekik kellene megtenni. Amíg e téren nem lesz változás, csak kevés eséllyel lehet felvenni a versenyt a hatalmon lévő, ma is kiválóan szervezett pártokkal. Jelenits István szerint a keresztényeknek részt kell tehát venniük a közéletben. Ugyanakkor azt is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy senkinek nincs joga politikai ellenfelei kereszténységét kétségbe vonni, és hogy nagy a felelőssége a keresztény jelzőt használó politikai erőknek. Helytelen politizálásukkal akaratlanul is árthatnak a kereszténység egyetemes ügyének. Gál Ferenc professzortól, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorától aziránt tudakolódtam, hogy mit tehetne a papság a keresztény közéletiség fellendítéséért, anélkül, hogy a püspökök, a plébánosok belefolynának a pártpolitikai küzdelmekbe. Az egyház nem politikai szervezet. A maga útján kell járnia. A keresztény erkölcsöket kell tanítania, és nem elméletileg, hanem belehelyezkedve a mai élet követelményeibe. Az egyház lelkipásztori feladata: visszaadni az embereknek a keresztény életkedvet és felelősséget. Tudnunk kell, hogy anyagi fellendülés a saját áldozatvállalásunk és türelmünk nélkül nem fog bekövetkezni. Tudatosítani kell, hogy nem szabad mástól várni mindent. Meg kell győzni az embereket, hogy az élet nehézségei nem szabadítanak fel bennünket az erkölcsi felelősség alól. Ez azért fontos, mert a nemzet iránti felelősség mára a nullára csappant. A családok nem mernek gyermeket világra hozni. Olyan abortusztörvényünk van, amely méltatlan keresztény örökségünkhöz. Elharapóztak a gazdasági manipulációk, ez nem csak az egyénekre, de az intézményekre is vonatkozik. Az egyháznak kötelessége elindítani egy elitképzést – állítja Gál Ferenc –, mert nem a papságnak kell a politikában szerepet vállalnia, hanem a képzett és elkötelezett civileknek. Ehhez nívós egyesületi életet kell teremteni, és növelni kell az egyház kulturális szerepét. A professzor szerint az egyházi iskolák és egyházmegyei szemináriumok alapítása, újraalapítása mellett legalább olyan fontos lenne az egyházközségi kultúrházak hálózatának megteremtése. Ezek a helyi közélet hatékony fórumai, műhelyei lehetnének. Be kell vinni az egyházi köztudatba, hogy ilyen intézményre minden egyházközségnek szüksége van. Az ország egész területét behálózzák az egyházközségek. Ezek mindegyikében működhetne egy olyan keretintézmény, amelyen belül otthonra talál a kultúra, az ismeretterjesztés, a legkülönbözőbb egyesületek. A hívek különböző csoportjainak klubszerű találkozási alkalmát is biztosíthatná. Az egyház isteni küldetéséhez ugyanis hozzátartozik, hogy egyúttal társadalmi szervezet is legyen. Összetartozásunkat, közös szellemiségünket csak így tudjuk mindenki számára kézzelfoghatóan megjeleníteni. Ennek fontosságáról először a papságot kell meggyőzni – állítja a professzor. Egyelőre a jótékony erjedés még nem indult el, bár néhol már vannak biztató jelek. A felnőttoktatáshoz, az együttgondolkodáshoz például jó nyitány lehetne az egyház nemrég megjelent szociális pásztorlevelének ismertetése, közös megbeszélése. Nem a templomokban, nem a szentbeszédekben kell politizálni. De igenis közös dolgainkat valahol meg kell beszélni. Nem csak ma, de holnap is. Ehhez kellenek az intézményi keretek. A háború előtt Magyarországon külön kaszt volt a papság a társadalmon belül – állítja a professzor. Most együtt kell élniük a papoknak az emberekkel, együtt kell gondolkodniuk. S ehhez a szerencsésebb országokban már régen kitalálták a megfelelő formákat. Az egyházközség köré szerveződő civil szövetségek, egyesületek hálózatának megteremtésével szólíthatók meg nem csak azok, akik a templom iránti hűségükben eddig is kitartottak, de azok is, akik még nem találták meg az utat az egyházhoz. Elevenebb egyházközségi életet kell teremteni. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a hívek megélhessék az együttlét örömét, és hogy az egyház társadalmi és karitatív tevékenysége jó hatásfokkal működhessék. Így érhető el az is, hogy a helyi közigazgatásban a keresztények súlyuknak megfelelően hallathassák hangjukat, s hogy országos ügyekben is méltó képviselete legyen az egyháznak.
Sasvári István ÁRNYALTABB POLITOLÓGIÁT! Olvasói levél Alapos, a Távlatok igényességéhez méltó politológiai elemző írást közölt folyóiratunk 1996. évi 6. számában Krómer István közíró tollából. Szerzőnk jóindulatát, publicisztikai körültekintő-készségét, keresztény-nemzeti elkötelezettségének valódi értékeit értelmetlen lenne vitatni. Mégis néhány megjegyzést fűznék az ilyen jellegű elemzésekhez. 1) Nem lehet pusztán azért a keresztény-nemzeti egység megbontójának minősíteni valakit (valakiket), mert a másik személy ezt az egységet tőlünk eltérő módon gondolja megvalósítandónak. Zsurnalisztikusan: „X.Y., úgymond, megbontotta a párt, a szövetség, az összefogás egységét, mert ő P-vel szövetkezik, és nem Q-val. Merthogy én, a politikai elemző, úgy látnám jónak X.Y. számára, ha Q-val szövetkezne.” 2) Nem lehet igazán komolyan elemezni a politikai helyzetet olymódon, mintha a politika csak abból állna, hogy elegáns hölgyek és urak a Parlament üléstermében szópárbajokat folytatnak, miközben nyakkendőben és fehér ingben feszítő publicista-politológusok figyelik őket a karzatról. Tessék tudomásul venni, hogy a politika, az egész képviseleti demokrácia azért van, hogy Mari néni és Lajos bácsi Kiskundorozsmán jobban éljen! És mint ilyen nem a parlamenti szópárbajok kisded és infantilisztikus játékait jelenti, hanem elsődlegesen a választók érdekeinek képviseletét. Erről nem egy politikai elemzőnél szinte alig történik említés. Nagyon kizárólagosan azt gondolják: a politikát a politikusok csinálják, s nem a társadalom, nem az emberek (horribile dictu: nem a nép!). Így azután végképp öncélú dolognak, a politikusok-politológusok öncéljának látszik ez a ténykedés. Persze azért abban a vélekedésben, hogy tudniillik a politika a Parlamentben terem, sok igazság van, de túlontúl sok – a legjobb meggyőződésem szerint – azért biztosan nincs! 3) De még ez sem elég. Mindezt még azzal is tetézik, hogy azokat a magukat keresztény-nemzeti oldalon álló politikai gondolkodókat, akik merészelnek az általuk is képviselttől eltérően vélekedni a konzervatív oldal útjáról, egyszerűen kiutasítják a keresztények szellemi közösségéből. Mert mi másnak lehet tekinteni az olyan megnyilatkozást, melyben „ízléstelennek” bélyegzik a – politikában! – tőlük eltérően gondolkodók kereszténységét? És hogy az a „legvisszataszítóbb”, hogy kereszténynek tartják magukat? Mármint azok, akik nem egy adott politológus szerint képzelik a keresztény-nemzeti összefogást. 4) Úgy tűnik, nem veszik észre azt a mai magyarországi helyzetre nagyon jellemző állapotot, hogy valójában: a) Egyetlen mai ellenzéki politikai erő választói támogatottsága sem elegendő a jelenlegi kormánykoalíció legyőzéséhez; b) Semmilyen variációban összeállt keresztény-nemzeti részösszefogás sem elég a fenti cél eléréséhez; c) Egy a MIÉP-től az MDNP-ig terjedő, feltehetően minden ellenzéki választói támogatást totálisan integráló összefogás sem lenne biztosan elég. Persze az előzőekben vázolt okfejtésemnek ellene vethető, hogy a politikában nem lehet, és talán nem is szabad biztosra menni, mert ez nem olyan műfaj. Ami általában igaz, de nem itt és most nálunk Magyarországon. Mert itt olyan mértékben lezüllöttek és elkorcsosultak a közállapotok, olyan mértékben degenerálódott az erkölcsi élet, a gazdaság, a kultúra, a tudomány, az egészségügy, a honvédelem, és sajnálatosan még valamelyest az egyházi közélet is, hogy kötelező lenne „tuttira menni” a ’98-as választásokon! Leegyszerűsítve: itt most olyan nagy a baj, hogy bármilyen, akár súlyos belső konfliktusokkal terhelt ellenzéki összefogás is már csak jobb állapotokat eredményezhetne a jelenleginél – egy esetleges ’98-as választási győzelmet feltételezve. Ezért gondolom azt, hogy ez a választási győzelem mindennél fontosabb, mindennél előbbre való. 5) Bármennyire merésznek, sőt esetleg valakik számára még felelőtlennek is tűnhet a politikai cselekvési prioritások alábbiak szerinti megállapítása, de: a) Első és legfontosabb a ’98-as választási győzelem lenne; b) Csak ezután van értelme azon töprengeni, hogy ki, kivel, mikor és hogyan szövetkezzen és irányítson. Szimplifikálva: nem azon kell(ene!) m o s t rágódnunk, hogy mi lesz majd azután, ha netán megnyerjük a ’98-as választásokat, hanem azon, hogy mit kell tennünk most annak érdekében, hogy egyáltalában megnyerjük. Mert a jelenlegi magyarországi viszonyokat reálisan ismerve – és nem a SZONDA IPSOS módján és szintjén – még ez is nagyon erősen kétséges! Összefoglalva: mit is kívánna új politológiai szemléletként e szerény igényű hozzászólás írója? Azt, hogy keresztény-nemzeti szellemiségű szakíróink a választópolgárok között élve és járva-kelve formálják nézeteiket, és ne elsődlegesen a Parlament üléstermében, folyosóin, sajtótájékoztatóin. Nézeteik, ítéleteik ebben az esetben jobban kiszámítható magyar valóságot közvetítenének. És akkor kevesebb meglepetés, negatív meglepetés érne mindannyiunkat. Egyszerű ez a kívánalom, már-már veszélyesen túl egyszerű. Heurisztikusnak, „felfedezte a spanyolviaszt” jellegűnek is minősítheti némi cinizmus és csipetnyi rosszindulat. Mégis, ugye, tudjuk: sokszor a legegyszerűbb megállapításokban van elrejtve a legtöbb bölcsesség: legalább keresztény-nemzeti szemléletű, véleményformáló politológusaink ne legyenek szobatudósok!! A választásokkor az anyagbeszerző szavazata ugyanannyit ér, mint az akadémikusé. És hát ugye jóval több anyagbeszerző él közöttünk, mint akadémikus. Ezért talán érdemes odafigyelni az utóbbiak véleményére is! * * * Itt legvégül el kell mondanom azt, hogy nem vagyok politikus, sem politológus, amit az olvasó kitalálhatott. Hiszen mondatszerkesztésem, gondolataim egymáshoz fűzésének zökkenésekkel tarkított módja elárulhatja a nem túl gyakorlott tollforgatót. Politikai pártnak sem voltam a tagja soha, és nem vagyok ma sem. Aktív, hivatásában dolgozó mérnök vagyok, aki katolikus és magyar. Elkötelezettségem, véleményem persze a mai közállapotokról – mint mindenkinek – nekem is kialakult valamilyen módon; ennek adtam a fentiekben hangot. Megnyilatkozásomat az őszinte jobbító szándék, s nem valakinek vagy valakiknek a pellengérre állítása indukálta. Ebben a megnyilatkozásban nyugodtan tévedhettem magam is. De ezt majd szóvá teszi más. Hiszen egymás hibáit szeretettel javítgatva haladhat előre keresztény magyarságunk ügye és saját keresztény életünk java.
Krómer István MÉG ÁRNYALTABB POLITOLÓGIÁT! Sasvári István gondolatait komolyan kell vennünk, mert azok a magyar politikai közgondolkodás egy jellegzetes típusát példázzák. Ennek lényege, hogy a ma kormányzó MSZP–SZDSZ koalíció leváltására irányuló mindenekfölötti vágy szinte elhomályosítja a józan ítélőképességet. Egy reménybeli kormánytöbbséget óhajtva adogatnak össze közvélemény-kutatási százalékokat, tekintet nélkül arra, hogy a mögöttük lévő politikai erők és azok programja (a személyekről nem is beszélve) összeférnek-e egymással, s főként hogy akarnak-e összefogni. Elemzésemben – többek között – éppen arra igyekeztem rámutatni, hogy a magyarországi közélet közelítő jellemzésére sem elegendő a kormánypárti–ellenzéki felosztás, mert az ellenzéken belül is létezik egy mély törésvonal. Csurka István és Torgyán József legalább annyira, ha nem még jobban szemben áll a néhai Antall József által képviselt európai kereszténydemokrata irányzattal, mint Horn Gyulával vagy Pető Ivánnal. Keresztény-nemzeti egységet tartalmilag azért igen bajos létrehozni, mert akiket Sasvári István és sokan mások ezen jelzőkkel jellemeznek, nem ugyanazt akarják. Magyarországon számos hátráltató tényező (több évszázados idegen megszállás és befolyás, az állandó háborúskodás vérvesztesége és anyagi pusztítása, a feudális nagybirtokrendszer kóros túlélése stb.) ellenére kialakult egy öntudatos, alkotó életre képes, széles társadalmi réteg, amelynek tagjai a maguk szintjén felelősen gondolkodtak életükről, és gondoskodtak családjukról. A magaura parasztgazdától az önálló iparosokon és a műhelyüket nemzetközi színvonalú nagyüzemmé fejlesztő feltalálókon át a közszolgálatban vagy tudományban alkotó értelmiségig több millióan tartoztak ide. 1945 után a kommunizmus a társadalom polgárosodásból kimaradt legalább ekkora hányadának érdekeire hivatkozva teljesen szétzúzta e fejlődés eredményeit, s a cselédsorsban megragadtak felemelése helyett cselédsorsba döntötte szinte az egész társadalmat. A kezdeményezőkész emberek kiirtásától sem visszariadva szisztematikusan kiölték a kezdeményezőkészség, az önállóság írmagját is a társadalomból. E tragikus pusztítás sebeinek begyógyítása a rendszerváltoztatás legnehezebb, generációnyi időre munkát adó feladata. Nehéz adottságként kell elfogadnunk, hogy igen sokan hajlamosak a sültgalambvárásra, de súlyos tapasztalatok mutatták meg, hogy óhajuk legszerényebb szintű kielégítésére sincs lehetőség. Ehhez ugyanis másoktól, az igyekvőktől kellene még többet elvenni, ami rekvirálások és padlássöprések nélkül aligha lehetséges. A nemzet egyik alapvető érdeke, hogy ismét legyen becsülete az alkotó munkának, a teljesítménynek, hogy terjedjen az öngondoskodás szemlélete. Nemcsak az vét súlyosan a nemzet ellen, aki a szűkös erőforrásokat korrupt módon még jobban megcsapolja, aki a tudomány és az oktatás utolsó fillérjeit is elvonja, ahogy a mai kormány alatt történik, hanem az is, aki minden alap nélkül könnyű megoldást és könnyű életet ígérve állandósítja a tömeges passzivitást és csodavárást. Ezért hamis minden „nemzeti” demagóg hangja, akár hisz abban, amit mond, mint Csurka István, akár cinikusan közönségének játszik, mint Torgyán József. Ha netán kormányra kerülnének, előre látható, hogy ugyanúgy nem tudnák teljesíteni ígéreteiket, mint Horn Gyula, s az ebből fakadó népharag elsöpörheti mindazokat, akik velük közösködnek. Antall József világosan látta, hogy nincs mit osztogatni, az országot csak a kezdeményezőkész polgárok többletteljesítménye emelheti fel. Ezért adenaueri-erhardi piacgazdaságot akart, vagyis pártolta a magánkezdeményezést, s a szociális kisegítést csak a versenyben önhibájukon kívül lemaradók esetén kívánta alkalmazni. Csurka István és Torgyán József ezzel szemben verseny- és piacellenes; követőiknek a működésképtelen és finanszírozhatatlan szocializmus visszaállítását ígérik, egészen úgy, ahogy Horn Gyula tette 1994-ben. Az természetesen igaz, hogy a politikának a kisemberek érdekeit is képviselnie kell. Kérdés azonban: érdekképviselet-e a demagógia? Horn Gyula kinek az érdekét képviselte, amikor megvalósíthatatlan ígéretekkel szédítette az embereket? Ki tesz jót: az, aki a süllyedő hajóról megpróbálja kényelmetlen mentőcsónakon partra vinni az utasokat, vagy aki azzal áltatja őket, hogy semmi baj, minden magától jóra fordul, s ott veszejti el őket? Ki a becsületesebb politikus: aki megmondja, hogy a kommunizmusban lerongyolódott és eladósított, emiatt a világpiac öldöklő versenyében tovább kifosztott szegény ország vagyunk, nem ígérhetünk csak verejtékes munkát, de ahhoz igyekszünk minden feltételt megteremteni – vagy aki azt ígéri, mindenkinek lakást ad, s fél év alatt tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatja az országot? Amit Torgyán csinál, az Hornnál annyival rosszabb és veszélyesebb, hogy nem látszik a vörös máz, mindent a politikai cirkusza kellékévé züllesztett keresztény szimbólumok fedezékében tesz. Erre írtam azt, hogy visszataszító, meg arra, hogy Csurka szóhasználatában a keresztény hovatovább szimplán azt jelenti, hogy nem zsidó. Úgy gondolom, nem én utasítok ki senkit a keresztények szellemi közösségéből, magát rekeszti ki az, aki Szent Benedek Európájában az Ora et labora elvének hirdetése és követése helyett az emberek legalantasabb indulatai – a bosszúállás, az irigység és a nemzeti önzés – szításával próbálnak politikai tőkét kovácsolni. Ha számunkra több a kereszténység, mint templomi zászlók és jelszavak, ha némileg követni akarjuk Jézus Krisztust, aki a megroppant nádat nem törte el, s – bármely kínos is politikai hevületünkben erre gondolni – az ellenség szeretetét állította elénk követelményként, akkor bírálnunk kell a gyűlöletet felemelt fejjel, öntudatosan politikai eszközként alkalmazó politikusokat, s nemcsak azokat, akik ezt a mai kormánykoalíció részeként teszik. Vizsgáljuk meg elfogulatlanul az üvöltöző pártführereket: emlékeztetnek-e kicsit is a szelíd és alázatos szívű Jézusra? Túl azonban minden tartalmi problémán, az összellenzéki összefogás már azért sem valószínű, mert maga Torgyán József (és részben Csurka István) tesz meg mindent ennek meghiúsításáért. Évek óta szünet nélkül a legalpáribb támadásokat intézik az antalli új reformkor gondolatának minden követője ellen, legyenek azok ma az MDF, a Fidesz, a Néppárt vagy a KDNP politikusai. (Ezzel mintegy ki is jelölik azok körét, akiknek viszont feltétlenül szorosan együtt kellene működniük, mert közös a céljuk: egy értékközpontú magyar polgári fejlődés.) Torgyán hivatalos pártprogramjában mindannyiukról engesztelhetetlen gyűlölettel, maró gúnnyal szól. E sorok írója töviről hegyire elolvasta Torgyán saját maga fogalmazta programjait, s csak ajánlani tudja mindenkinek, aki e kérdésben állást kíván foglalni, hogy előbb tegye meg ugyanezt. Akkor majd mindjárt jobban megértjük egymást. Torgyán minden mozdulatával különállását hangsúlyozza. Nemrégiben a XV. kerületi polgármester-választáson a széles ellenzéki együttműködés talán soha vissza nem térő lehetősége állt elő: valamennyi ellenzéki párt felsorakozott a helyi kisgazda (!) elnök támogatására, aki már 1994-ben is elfogadhatóan szerepelt. Erre Torgyán megvonta támogatását saját jelöltjétől, s elindította a testvérét! Az eredmény: négy ellenzéki jelölt, szocialista győzelem. Ezek után csak javíthatatlan álmodozók gondolhatnak Torgyánnal való összefogásra. Torgyánnal szövetkezve semmiféle egységet nem lehet elérni, épp ellenkezőleg, egy irreális álom (összellenzéki szövetség) kedvéért gyengítik a lehetséges és kívánatos összefogást. Amint említettem, ennek az lehet a szomorú eredménye, hogy a mindenképpen kétfelé hasadó ellenzék – erről Torgyán gondoskodik – a mai kormány számára legkellemesebb fele-fele arányban hasad, s nem egyharmad (Torgyán)-kétharmad (polgári ellenzék) arányban, ami némi esélyt adna a győzelemre. Lehetséges, hogy Torgyán József formálisan nem a mai kormánypártok ügynöke, s csak saját cezaromániája miatt rombolja szét a magyar közéletet; az azonban biztos, hogy az MSZP és az SZDSZ legzseniálisabb kampányfőnökei sem találhattak volna ki ennél jobb módszert ellenfeleik gyengítésére. A keresztény értelmiségnek, kiváltként a lelkipásztoroknak különös felelősségük, hogy megőrizzék ítélőképességüket, bölcsen gyakorolják a jó és rossz megkülönböztetésének képességét, s nyissák fel egyszerűbb híveik, testvéreik szemét, akik elesettségük miatt fokozottabban ki vannak téve a keresztet politikai eszközzé alacsonyító népámítók szirénhangjainak, akik Krisztust és egyházát a közéletben csak paravánként használják.
KULTÚRA ÉS ÉLET András Imre MAGYAR NYELVEN 1945
– 1993 KÖZÖTT 1. Bevezetés Kutatásunk fő célja volt megrajzolni a katolikus könyvkiadás súlypontjait, „profilját”, a magyar katolikus egyház életében sorsdöntő, 1945 és 1993 közötti időszakban, és egyúttal támpontot adni az illetékeseknek annak felismerésére, hogy mire nem tudott vállalkozni annak idején a folytonosan „tűzoltó munkát” végző magyar katolikus könyvkiadás. Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy Magyarországon kevesen ismernek idegen nyelveket olyan fokon, hogy az esetleg megszerzett idegen nyelvű könyvek pótolhatták volna a hazai nyelven hiányzó vallásos irodalmat. Mennyire feleltek meg a magyar nyelven megjelent katolikus könyvek annak a kihívásnak, mellyel a magyar katolikus hívek szembe találták magukat az elmúlt fél évszázad alatt hitük, vallásos kultúrájuk megőrzésében? Célunk elsősorban a 40 éves korlátozás és egyházüldözés ellenére az olvasókhoz eljutott könyvek témájának áttekintése, egy megbízható minőségi elemzés készítése, amely az illetékesek számára lehetővé teszi, hogy a hiányokat, egyoldalúságokat tárgyi alapon mérlegelhessék, illetve a könyvkiadók számára jelezzük a sürgető feladatokat. Egy egyháztörténeti szempont is állt a szemünk előtt: méltatni kívántuk azt a – bár csak szerény eredményeket felmutatni tudó – hősies munkát, mellyel a kiadók, különösen a külföldiek, hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar egyház, minden kommunista szellemi kiéheztetési törekvés ellenére, helytállhasson a ráerőszakolt küzdelemben. Nem kétséges, hogy a vallásüldöző, az ateista ideológiát terjesztő kommunizmus elsőszámú céltáblája éppen a vallásos irodalom volt. A könyvkiadók bátorsága éppen ezért vetekszik a rendszerkritikát felvállaló másként gondolkodó elit kockázatvállalásával. A katolikus könyvkiadás személyi és eszközállományát az államapparátus kezdetben megsemmisítő csapással próbálta felszámolni. Ennek az agressziónak egyenes következménye volt, hogy a katolikus intézményrendszer összeomlott, és ezzel egyidejűleg megjelentek a gépírással készített magyar nyelvű könyvek. Számottevővé vált az a könyvkiadói tevékenység, melyet a Nyugatra menekült magyar katolikusok hoztak létre a saját használatukra és a hazai szükséglet enyhítésére. Érdekességként megemlíthetjük, hogy az egyházüldözés idején az állam által tolerált és ellenőrzött hazai katolikus sajtóvállalkozások monopolhelyzetet élveztek, és a nagy igény folytán viruló vállalkozásokká fejlődtek. Ezek jövedelmét aztán az egyházvezetés vette igénybe egyházi célokra. A nagyarányú „lefölözés”, sajnos, eleve megakadályozta, hogy a működési engedéllyel rendelkező könyvkiadó intézmények igényes vállalkozásokká fejlődhessenek. Így alakult ki az a mentalitás, mely miatt azóta is panaszkodunk, hogy ti. a rendelkezésre álló anyagi eszközöket sokszor nem az egyházi szempontból szükséges, jövőt építő könyvek kiadására használják fel, hanem olyan projektekben forgatják, melyeknek egyetlen előnyük, hogy pénzt hoznak a házhoz. A rendszerváltozással lassan felszámolódott a meglévő katolikus sajtóintézmények monopolhelyzete. Sajnos, alkalmas koordináció híján most egymástól különálló „szigetek” keretében folyik a könyvtermelés. Elszaporodtak az egykönyves szerzők magánkiadásai, nem épült ki egy jól működő egyházi könyvterjesztő hálózat, nincsen olyan koordináló szerv, mely a szakma szintjén legalább tájékozódva volna ezeknek a „szigeteknek” az aktivitásáról. Így a sokszor nagy áldozatkészséggel kiadott könyveik megfelelő forgalmazás híján raktárokban porosodnak. Ismételten elhangzik a követelés, hogy a hozzáértő grémiumoknak, műhelyeknek egybe kellene hangolniuk programjaikat, és főleg, hogy a könyvkiadás terén is hosszú távra kellene tervezni. Meg kellene találni a módját az egyház magasabb szükségletei kielégítésének is. Ezt a célt kívánta szolgálni a jelen fölmérés. A Magyar Egyházszociológiai Intézet 1969-ben és 1994-ben végzett bibliográfiai kutatómunkát. Az első gyűjtőmunka az 1945–1967 közötti időszakkal, a második az 1968–1993 közötti időszakkal foglalkozott. Elemzésünk célja: bemutatni a „katolikus könyvkiadás” súlypontjait, keresztmetszetét az 1945–1993 közötti időszakból, és támpontot adni a katolikus könyvkiadóknak a további munka tervezéséhez. A kiértékelés négy ismérvvel foglalkozik: (1) melyik évben adtak ki (2) Magyarországon vagy külföldön katolikus könyvet vagy könyvecskét, (3) mi volt annak a témája, és (4) ki volt a kiadó. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a kutatás célja nem egy abszolút, minden könyvet magába foglaló lista elkészítése, mintegy a katolikus könyv minősítésre jogosult könyvek jegyzékének teljes összeállítása volt – ennek, sajnos, gyakorlatilag legyőzhetetlen akadályok álltak útjába –, hanem a 40 éves korlátozás és egyházüldözés ellenére az olvasókhoz mégis eljutott könyvek áttekinthetősége, egy megbízható minőségi elemzés készítése, mely az illetékesek számára lehetővé teszi azt, hogy a hiányokat és egyoldalúságokat tárgyi alapon mérlegelhessék. 2. A „katolikus könyv” meghatározása A „katolikus könyv” meghatározása három objektív kritérium alapján történt: mi a tartalma a könyvnek, ki a szerzője, és végül melyik kiadó gondozásában jelent meg a könyv. Azért vettünk objektív kritériumokat a „katolikus könyv” meghatározására, hogy az adatgyűjtő szubjektív megítélése, véleménye ne befolyásolja a besorolást. Ezen az alapon bekerült aztán a bibliográfiába nemcsak a tartalmánál fogva „katolikus” könyv, hanem minden olyan kiadvány is, melynek ún. egyházi személy – pap vagy szerzetes – a szerzője, illetve az, amelyet „katolikusnak” mondott vagy kifejezetten egyházi kiadó jelentetett meg. Nem került azonban bele a közfelfogásban „katolikus írónak” nyilvántartott világi személynek az olyan műve, mely se témájában nem volt katolikus, se nem katolikus kiadónál jelent meg. 3. Az anyaggyűjtés A katolikus könyvek bibliográfiai adatait 1969-ben a hazai könyveket illetően a Magyar Nemzeti Bibliográfia könyv alakban is hozzáférhető köteteiből állítottuk össze. Jóllehet a magyar könyvészet nem használt olyan feldolgozási kategóriákat, amelyek az általunk kutatott „katolikus könyv” egyszerű kigyűjtését lehetővé tették volna, de a teljes anyagot tartalmazó listákból mégis aránylag könnyen ki lehetett választani a témánkba tartozó részt. Az 1994-es gyűjtőmunkánál már nem álltak rendelkezésre nyomtatott kötetek, mivel a könyvtárak számítógépes nyilvántartást vezettek be, és ebben csak a saját keresőrendszerrel lehetett – számunkra, sajnos, használhatatlan – csoportosításokat eszközölni. Könyvlistánkat a második alkalommal elsősorban a könyvkiadók által rendelkezésünkre bocsátott adatok és saját gyűjtésünk alapján állítottuk össze. A külföldön megjelent jelentős számú magyar katolikus könyv adatait kizárólag gyűjtőmunkával szedtük össze. Tudatában vagyunk annak, hogy a felállított lista magyarországi és külföldi viszonylatban egyaránt hiányos maradt. Ennek ellenére el lehet mondani a függelékben olvasható, szándékában teljességre törekvő könyvlistáról, hogy a statisztikai reprezentativitáshoz szükséges darabszámot messze felülmúlja, és hogy alkalmas arra, hogy a mostani magyar vallásos könyveket kiadó intézmények listánk segítségével felülvizsgálhassák a mostanáig folytatott kiadói politikájukat, illetve terveiket, és listánkat a jövőre vonatkozólag szolid tájékozódási alapként használhassák. Mivel a kommunista időben a katolikus könyvek megjelentetése állami ellenőrzés alatt állott, ha más okból nem, amiatt, hogy a kiadó által megjelentethető maximális példányszám korlátozva volt, jelen felmérésünk a már megjelentetett könyvek új kiadását is külön egységnek veszi. Az anyaggyűjtés tárgyalása kapcsán meg kell említeni a folyóiratokat is. Ezek elemzése ugyan most nem célunk, de szem előtt kell tartani, hogy a folyóiratok maguk is megjelentettek könyveket – más lehetőség híjával pl. – „különszám” formájában. A Magyar Papi Egység folyóirat pl. 1960–1968 között kilenc ilyen különszámot, később pedig mint Szolgálat folyóirat hatvannégy „illetménykötetet” adott ki az eisenstadti Prugg Verlagnál. A külföldi kiadású, Magyarországra is bejutó magyar vallásos folyóiratok közül a magyar egyháznak az 1958-ban induló Papi Egység és utódai tehették a legtöbb szolgálatot, különösen 1969-től kezdődően, amikor a közéleti kérdéseket mellőzve a lap Szolgálat néven egészen a keresztény lelkiség kialakítása szolgálatának szentelte hasábjait, és mint ilyen nagy példányszámban jöhetett be legálisan Magyarországra. A külföldön megjelenő folyóiratok között a magyar vallásos sajtó szolgálatában hasonlóképpen fontos volt 1969-től a Mérleg nevű negyedéves folyóirat. A totális szellemi blokád alá fogott magyar egyház életét ezek a sajtótermékek éppúgy szolgálták, mint a könyvek. A magyar katolikus egyháznak itthon csupán egy hetilapja (Új Ember) és egy, főleg irodalmi témákkal foglalkozó, folyóirata (Vigilia) volt. A diktatúra idején ez a folyóirat volt sokszor az egyetlen fórum, melyben az állami bojkott alá fogott rangos írók megszólalhattak. A hazai vallásos sajtó palettáját 1968-tól a Teológia nevű negyedéves szaklap egészítette ki. 4. „Egyházpolitikai korszakok” a
kiadási évek tükrében A magyar katolikus egyház az 1945 és 1993 közötti fél évszázadban drámai változásokat élt meg. A háború utáni újjáépítés demokratikus körülmények között indult, a „fordulat éve” az egyház számára kegyetlen üldözést hozott, az 56-os szabadságharc után a rendszernek módosítania kellett a gyors megsemmisítés módszerét, melyet később a szolgálatba állítás stratégiája váltott fel. Ennek során az egyháznak meg kellett volna találnia „helyét a szocializmusban”. Ez – hála Istennek – nem következett be. Ehelyett – a rendszerváltozásban – a magyar szocializmus találta meg az őt megillető helyet, az egyház pedig a rendszerváltozás után hirtelen szembetalálta magát a cselekvési szabadsággal, de a kényszer alatt eltöltött évtizedek mulasztásaival is. Ezek az „egyházpolitikai korszakok” természetszerűleg nyomon követhetők a katolikus könyvkiadás eseményeiben is. Lássuk mindenekelőtt a számokat. A fél évszázados magyar katolikus könyvkiadás méreteit és történelmi dimenzióit részletes évenkénti bontásban az 1. számú függelékben találjuk meg, a számadatok „egyházpolitikai korszakok” szerinti csoportosítását az alábbi táblázat mutatja be: Magyar nyelven 1945–1993
között kiadott katolikus könyvek száma
A magyar nyelvű vallásos tartalmú brosúrák, imakönyvek kiadását a háborút lezáró események által kiváltott népvándorlás indította el. Főleg a menekültek és a fogolytáborokban lévő katonák lelki gondozása szorult rá erre a segítésre. Csakhamar elindult a hirtelen támadt alkalmi kiadók munkássága a közvetlen lelkipásztori szükségletek biztosítására. A háború befejeződése és a nyílt vallásüldözés megindulása (Mindszenty bíboros bebörtönzése) között az akkori két nagy katolikus könyvkiadó, a Szent István Társulat és a Korda Kiadó lendületes munkát végzett. Előbbi 108, utóbbi 71 könyvet adott ki e rövid idő alatt, melyből 38, illetve 32 kiadvány ún. lelki olvasmány és imakönyv volt. A nyílt egyházüldözés megindulásakor a két nagy katolikus könyvkiadó kénytelen volt tevékenységét szinte teljesen megszüntetni. 1949–1956 között a Szent István Társulat összesen 6 könyvet, a Korda mindössze 2 könyvet tudott kiadni. Utóbbi a szerzetesek feloszlatása miatt már 1950-ben meg is szűnt. Rómában, ahol a menekültek számára kiadták az első könyveket, az egyházüldözésre, egészen az 56-os forradalom kitöréséig, alig válaszoltak vallásos könyvek kiadásával. Ebben az időszakban Rómában csupán 3 könyv jelent meg. A hivatalos könyvkiadók Magyarországon már alig adhattak ki vallásos könyvet, Rómában pedig még nem látták, hogy erre a külföldről jövő segítségre újólag szükség van. A politikai terror a vallásos könyvkiadás ellen befolyásolta a kis budapesti kiadókat is. Ezek 1945–1948 között mindössze 55 könyvet jelentettek meg, 1949–1956 között pedig csak hatot, 1957–1993 között összesen tizenötöt. A kutatásunk során feldolgozott fél évszázad fejlődésében az 1945–1948 és az 1990–1993 éveket a kommunista korszak bevezető, illetve kicsengő éveiként lehet értelmezni. 1949–1956 között éreztette hatását a vallásos könyvkiadásban is a radikális egyházüldözési korszak, mely a kommunista messianizmus fanatizmusával, az eszközökben nem válogatósan, nemzeti hagyományt és célokat megtagadva, a „tudományosság mindenhatósága” ürügyén, a vulgáris materializmust terjesztve, adminisztratív eszközökkel próbálta megteremteni az egydimenziós „szocialista ember” kialakításának feltételeit. A moszkovita politikusok számára a vallás ópium volt, és vakon bíztak a szocialista ideológia felsőbbrendűségében. A vallás felé minden engedményt csak taktikai lépésnek tekintettek, az ifjúság vallás-erkölccsel való „megfertőzését” államellenes cselekedetnek minősítették, és a vétkeseket súlyos büntetésekkel sújtották. Vallási téren nem lehetett semmi újat kezdeményezni, a meglévő gyakorlatot, a vallási gyökerekkel rendelkező kulturális megnyilvánulásokat is, megpróbálták elsorvasztani. A magyar katolikus egyház legnagyobb könyvkiadója, a Szent István Társulat pl. ezekben az években jóformán csak elvétve, vagy egyáltalán nem adhatott ki vallásos könyvet. Az 1956-os forradalom véget vetett nemcsak a kommunista gazdasági és társadalmi, hanem az ateista világnézeti programnak is. A magyar kommunista kormányzat ugyan ezután is szívesen mutatta magát tüntetőleg hűnek az ideológiai elvárásokhoz, hogy a testvérpártok tolerálják a merész magyar gazdasági kezdeményezéseket, de a „társadalmi béke” Magyarországon nem jöhetett volna létre a katolikus vezetők és hívek támogatása nélkül, ehhez pedig elfogadhatóbb körülményeket kellett teremteni a könyvkiadás terén is. Az „ideológiai hűséget” a Párt a továbbiakban már nem az osztályharcos vallásellenességgel, hanem (egy párthatározat alapján) a hosszú átmenettel számoló elvi következetesség jelszavával dokumentálta a hazai és a külföldi elvtársak előtt. A vallás eltűnése az ideológia számára „történelmi folyamat” lett, mely törvényszerűen fog majd bekövetkezni. Ezen az alapon alakulhatott ki a puha diktatúra egyházpolitikai hozzáállása a könyvkiadás némi erősödéséhez. Az 1957-es évvel ténylegesen új korszak kezdődik a magyar vallásos könyvkiadásban bizonyos liberalizálódás és két új kiadó feltűnésével. Az egyik Budapesten, a Párt engedélyével, a másik külföldön, Bécsben kezdte meg működését. A forradalom után, 1957-ben kapott engedélyt a papi békemozgalom, hogy a vezetése alatt álló gazdasági vállalkozás, a kegyszereket árusító Ecclesia Szövetkezet, vallásos könyveket is adhasson ki. Hogy éppen a papi békemozgalom kapta ezt a lehetőséget, feltehetően összefügg azzal, hogy ugyanebben az évben Bécsben, az Állami Egyházügyi Hivatal egyházkorlátozó körén kívül egy másik új magyar vallásos könyvkiadó is megkezdte működését. Továbbá része lehetett annak is, hogy 1955-ben a Szentszék betiltotta a mozgalom magyar, német és francia nyelvű szócsöveit, A Kereszt-et, Katholische Rudschau-t és Bulletin Catholique Hongrois-t. A három lap emiatt kénytelen-kelletlen leállította megjelenését. Az első később Katolikus Szó néven, módosított statútummal ismét megjelent, és csak a rendszerváltozáskor szűnt meg véglegesen. 1957-ben azért indította el Bécsben az Opus Mystici Corporis (OMC) könyvkiadót Török Jenő piarista atya, mert magyarországi kiscsoportos munkájában felismerte, hogy milyen nagy jelentősége van a kommunisták által vallási elvonókúra alá fogott Magyarországon a katolikus sajtóterméknek. A külföldi székhelyű magyar katolikus kiadót, mely „Pasztorális Magyarsegély” néven a Bécsi Érsekség Lelkipásztori Hivatalának védő szárnyai alá helyezte magát, témaválasztásában és a példányszám meghatározásában nem korlátozta semmi akadály, csupán az, hogy az anyagi eszközöket jótevőktől, szubvenciót adó egyházi szervektől kellett „összekoldulnia” munkássága egész ideje alatt. Így nézve az OMC tevékenysége páratlan teljesítmény volt. A kiadó 1957–1989 között számos kiadványt tudott megjelentetni, 1965-től elsőnek terjesztette a zsinati tanítást magyar nyelven. A kiadót P. Török halála (1983) után a váci egyházmegyés, volt teológiai tanár, Liptay György vezette tovább. Az ő nyugalomba vonulása után az aligazgató, a fiatalon elhunyt P. Kozma György S.J. volt kijelölve a kiadó élére. A fejlődés mégsem az önállósulás irányába ment. Az OMC 1989-ben, egy együttműködési szerződés keretében, a budapesti Szent István Társulat vezetése alá került, mely a külföldi kiadót saját organizációjába építette be. Saját kiadványokkal az OMC azóta igen ritkán jelentkezik. 1957-ben külföldön, Ausztriában, egy másik jelentős sajtókezdeményezés is indult, a Magyar Papi Egység negyedéves folyóirat, mely – mint említettük – „különszámok” formájában könyveket is megjelentetett. Elindulásakor a mintegy száz külföldi magyar katolikus lelkipásztor összekötője, segítője akart lenni, de rendszeresen olvasták a világi hívek is. Mivel más lelki táplálékot nyújtó lap magyar nyelven nem jelent meg, Magyarországra is hazavitték külföldi látogatók, de otthon, a kritikus egyházi beszámolók miatt, tiltott sajtótermék lett. A kitiltás alapját képező hazai híreket idővel átvették más lapok. A hazai „puha diktatúra”, a „gulyás kommunizmus” kialakulása és az Ostpolitik Magyarországgal kapcsolatos eseményei, a külföldi sajtónak is érdekessé tette a magyar egyházpolitikai témákat. Bécsben 1957 óta működött a Magyar Egyházszociológiai Intézet, mely tanulmányaival és elemzéseivel ismertté vált a nyugati szakkörökben is. A római Katolikus Szemle nívós írógárdája szintén rendszeres elemzéseket jelentetett meg a hazai egyházi helyzetről. Egyszóval: a Magyar Papi Egység elvesztette azt a fontos tájékoztató jellegét, amellyel azelőtt rendelkezett, megnőtt viszont az igény a zsinat eszméinek népszerűsítése és általában a keresztény lelkiséget formáló írások közvetítése iránt. Ez arra vezetett, hogy a Magyar Papi Egység, mely 1968-ig összesen 46 számot jelentetett meg, 1969-ben Szolgálat néven a zsinati eszmékre és a keresztény lelkiségre összpontosító új profillal jelentkezett. Az 1986 óta Bécsben szerkesztett folyóirat következő „újjászületésére” – Távlatok néven – a magyarországi rendszerváltozást követően, 1991-ben került sor. A szerkesztőségi bevezető szerint azzal a céllal változott meg a folyóirat neve és profilja, „hogy a nehezen kibontakozó magyar demokrácia építésében elkötelezett világiaknak segítséget nyújtson az egyház szociális tanítása fényében, fokozottabban számolva a konkrét helyzetben hitükről tanúskodó keresztények élettapasztalatával, amikor teológiai, lelkiségi és világnézeti kérdésekről tárgyalnak. Hogy párbeszédet folytasson a magyar értelmiség széles rétegeivel, a kultúra világának képviselőivel – keresőkkel és kétkedőkkel is, úgy, ahogy ezt a zsinat kívánta. Párbeszédet folytatni elsősorban valamennyi kereszténnyel: közösen tanúskodni Krisztusról a világ előtt.” 1992-ben a Távlatok szerkesztősége és kiadóhivatala hazatelepedett Magyarországra. 5. Az 1945–1993 között magyar
nyelven kiadott Az 1. függelék évenkénti összesítéséből megállapíthatjuk, hogy 1949–1984 között a könyvkiadási lehetőség nagyon korlátozott volt. Nem annyira a vásárlóközönség hiánya miatt, hanem mert a kiadók csak bizonyos példányszám megjelentetésére kaptak az államtól engedélyt. Még 1986-ban, Lékai bíboros halálának évében is, a legnagyobb hazai könyvkiadó, a Szent István Társulat pl. összesen csak 256 ezer példányban jelentethetett meg (8–70 ív terjedelmű) könyvet. Ebből hatvanezer példány volt, a 16 ív terjedelmű hittankönyv, harmincezer vallásos regény Cronin, Werfel, stb. műveiből 40 ív terjedelemmel, és négyezer példány jutott a pápai megnyilatkozások közzétételére 12 ív terjedelemmel. Magyarországon a megjelent katolikus kiadványok az összes megjelent sajtóterméknek csak elenyészően kis hányadát tették ki. A hivatalos katolikus kiadók nem szívesen vállalták pl. liturgikus nyomtatványok kiadását, mert a kis terjedelmű, de nagy példányszámú füzetek erősen igénybe vették a példányszám-kontingenst. Ez a mesterségesen fenntartott helyzet gyakorlatilag „vallási elvonókúra” volt az erőszak eszközeivel megvalósítva, mely azt célozta, hogy az emberek leszokjanak az addig igényelt „vallási képzetekről”. Az emberi lelket azonban nem a marxista „tudományosság” találta ki, hanem a Teremtő alkotta, és az elvonásra intenzív éhségérzettel reagált. Ilyen körülmények között történt, hogy Magyarországon nagy „vallási eseménynek” számított a Magyar Rádió A Biblia világa című sorozata (Rapcsányi László szerkesztésében), mert legalább ebből hallhattak valamit a hívők nyilvánosan is a vallásról. A nagysikerű sorozatot a Magyar Rádió megismételte, és anyagát százezres példányban könyv alakban is kiadta. A magyar vallásos könyvkiadás szempontjából ezek voltak azok az idők, amikor bármilyen vallásos témájú nyomdatermék megjelenése nagy sikerre számíthatott. Az egyetlen katolikus hetilap, az Új Ember, színtelen szerkesztése és alkalmilag belekényszerített politikai cikkek ellenére, 90 ezer példányban jelent meg, mert ez is több volt a semminél.
A bibliográfiai anyagunk témák szerinti, „tartalmi” elemzéséhez az alábbi csoportokat állítottuk fel: I. Szentírás (Szentírás-kiadás, szentírás-tudományi könyvek), II. Teológia (Tudományos és népszerűsítő teológia), III. Zsinat (Zsinati dokumentumok, zsinati teológia), IV. Prédikáció (Prédikációs könyvek, hittankönyvek), V. Világnézet (Világnézet, bölcselet),
VI. Lelkipásztorkodás (Lelkipásztori
teológia, liturgia,
VII. Lelki olvasmány (Lelki olvasmány,
elmélkedési anyag, VIII. Imakönyvek, IX. Egyháztörténet (Egyháztörténet, egyházi kortörténet), X. Egyház – állam – társadalom, XI. Szépirodalom XII. Világi tudományok, XIII. Segédkönyvek, XIV. Egyéb.
A könyvek témák szerinti beosztásakor a következő eredményeket kaptuk: Magyar nyelven 1945 és 1993 között kiadott katolikus könyvek száma Tartalmi csoportok szerint A legnagyobb csoport a VII., lelki olvasmány, elmélkedési anyag, lelkiség (23,5%). Ennek negyede szentek élete vagy a szentek írásai, azaz történelemorientált vagy a forrásokhoz visszamenő irodalom. Az első korszakban tilos volt ugyan kifejezett egyháztörténet megjelentetése, csak később szaporodtak el az ilyen jellegű könyvek, de így is sok kiadványt találunk az igazán „történelemorientált” IX. egyháztörténet, egyházi kortörténet csoportban (10,2%). A VII. csoport témakörével szoros kapcsolatban áll ugyanakkor a VIII. imakönyvek csoport (11,4%). Egyetlen nagyobb témacsoportot találunk még az elemzés során – kissé meglepően – a XI. szépirodalom csoportot (12,9%). Ez a négy nagy téma uralja tehát a háború utáni fél évszázad magyar katolikus könyvkiadását: lelkiolvasmány, imakönyvek, egyháztörténet és szépirodalom. Ezekkel foglalkozik a könyvtermelés 58,0%-a. Meglepően kevés könyv jelent meg az V. világnézet témában, mindössze 60 könyv (1,7%). Nem nagyon érdekelte a kiadókat és a közönséget a X. egyház, állam, társadalom téma sem. Ebben a témában 77 könyv szerzője dolgozott (2,2%). Szinte érthetetlen viszont, hogy három évtizeddel a zsinat befejezése után csak 57 könyv jelent meg a III. zsinattal kapcsolatban (1,6%). Zsinati megújulásról beszélni Magyarországon szinte kötelező volt, de a buzdításokba, szólamokba öltözködő szóbőségtől még nem lehetett zsinati megújulást elvárni. A pápalátogatás tüneményes eseményei és a szentatya értő szavai kevés igazi reformot indítottak el. Egy évtizedig (1975-ig) váratott magára a teljes zsinati alapdokumentumok kiadása, még jobban késett az új zsolozsmáskönyv megjelenése, az egyházmegyei zsinatok megtartása. Politikai kényszer már régen nem nehezedik rá a magyar egyházra, nem kell továbbra is a „kislépések politikáját”, a fontolva haladás „tánclépéseit” gyakorolnia. A IV. prédikáció csoport (6,9%) és a VI. lelkipásztorkodás (6,8%) az összes könyvek számához viszonyítva arányosnak mondható. Aránylag magas a száma az I. szentírás csoportnak. Ez valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy a szentíráskiadás a kommunista időben is engedélyezett volt, továbbá azzal, hogy külföldön is számos idevágó könyv jelent meg. A II. teológia (7,7%) csoport aránylag magas kiadási számában visszatükröződik valószínűleg az értelmiség hiányérzete, akik öntevékenyen megpróbálták pótolni vallási ismereteik hiányosságát, és keresték az ilyen könyveket. A XII. világi tudományok (1,9%), a XIII. segédkönyvek (3,6%) és a XIV. egyéb (6,3%) csoportba sorolt könyvek részben a „katolikus könyv” már ismertetett meghatározása folytán kerültek bele bibliográfiai gyűjteményünkbe. E pontnál meg kell még említenünk, hogy a magyarországi és külföldi kiadók, illetve a külföldi segélyszervezetek nagyon sok könyvet küldtek a magyar híveknek a környező kommunista országokba, ahol még nagyobb volt az ínség a vallásos irodalom iránt, mint a hazai terméssel és külföldi segítséggel némiképpen ellátott magyar egyházban. 6. A nagyobb kiadók könyveinek tartalmi elemzése A teljes magyar katolikus könyvkiadás tartalmi elemzése után nézzük, milyen irányzatot követtek a „nagyobb” (legalább 20 könyvvel szereplő) kiadók. Ezek képviselik az itt elemzett könyvek közel háromnegyed részét. Hogy a különböző kiadók számadatai egymással összehasonlíthatók legyenek, minden kiadónál megvizsgáltuk, milyen arányban kerültek könyveik az általunk felállított tartalmi kategóriákba. Az alábbi táblázatban a kiadók összes kiadványainak számát és ennek „profilját” tüntettük fel. A százalékban kifejezett arányok alapján történt értékelés független a megjelentetett könyvek számától, és jól jellemzi a kiadó érdeklődését. A hazai és a külföldi kiadókat abc-rendben hozzuk. Köztük van „Budapest” megjelöléssel egy budapesti és „Róma” megjelöléssel egy római, nem szorosan összefüggő, de egymással kapcsolatban lévő kiadói csoport – utóbbinál főleg a Vatikáni Rádió magyar osztálya munkatársainak – összevont teljesítménye. A nagyobb kiadók tartalmi profilját vizsgálja a 3. táblázat:
A nagyobb
kiadók „kiadói profilja”
A kép szemléletes. Jól mutatja, hogy a kiadók profilja nem egyforma. Teljes témaskálát tulajdonképpen csak két engedélyezetten működő magyarországi kiadónál találunk, akiknek el kellett látniuk mindenfajta hazai igényt a könyvkiadás terén. A kiadó elsődleges profiljának mondjuk azt a témakört, melynek a legtöbb könyvet szentelte, ahol a legmagasabb a táblázatban a százalékos érték. Az I. témacsoportban (szentíráskiadás, szentírás-tudományi könyvek) a legmagasabb értéke a bécsi OMC kiadónak van. A saját kiadási lehetőségeihez képest ő fordított a legtöbbet az ilyen könyvek megjelentetésére. A II. témacsoport (tudományos és népszerűsítő teológia) könyvei elsősorban Rómában kerültek kiadásra. A III. (zsinati dokumentumok, zsinati teológia) csoportnak a Szent István Társulat adott a legnagyobb teret a saját kiadói tevékenységén belül. A IV. (prédikációs könyvek, hittankönyvek) kiadói között az Agapé kiadó kapja a kiadói „aranyérmet”. Az V. (világnézet) témakörben a római kiadók csoportjáé a vezető szerep. A VI. (lelkipásztori teológia, liturgia, egyházjog, családkérdés) nagy csoportjában az eisenstadti Prugg Verlag viszi el a pálmát. A VII. (lelki olvasmány, elmélkedési anyag, lelkiség) előtérbe helyezésénél az újabb kiadók jeleskednek, akik azonban még túl kevés könyvvel tették le a garast ahhoz, hogy működésükről minősítő véleményt lehetne mondani. A „jó jegy” ugyanis nem a kiadói szolgálat nagyságára, hanem mintegy csak a „buzgóságára” vonatkozik. A VIII. (imakönyvek) csoportban a legnagyobb arányt az összevont budapesti kis kiadók érték el. Kimagasló teljesítményt nyújtott itt az Ecclesia és a Korda Kiadó. A IX. (egyháztörténet, egyházi kortörténet) csoportban a budapesti Bencés Kiadó és az Agapé Kiadó tanúsították a legnagyobb érdeklődést. A X. (egyház, állam, társadalom) témakörben, mely tulajdonképpen az egyházpolitika körét jelenti, főleg a budapesti Bencés Kiadó, a római kiadók és a budapesti kisebb kiadók jelentettek meg könyveket. A XI. (szépirodalom) csoportba sorolt könyvek kiadását – meglepő módon – leginkább a Korda Kiadó karolta fel a katolikus könyvkiadók között. Amit a vizsgált időszakban a Korda kiadott, annak közel egyharmada szépirodalom, egyötöde pedig lelkiolvasmány volt. Ezt a kiadót nem lehet tehát a háború előtt használt címkével „a vallásos ponyva kiadójának” mondani. A XII. (világi tudományok) és XIII. (segédkönyvek) csoportjába sorolt könyvek kiadására, érthető módon, főleg a budapesti kis kiadók vállalkoztak. A XIV. (egyéb) csoportba sorolt könyvek a 70-es évekkel kezdődően tűnnek fel gyakrabban. Ide soroltunk a Szent István Kiadótól 49, az Ecclesia Kiadótól 37, az Agapé Kiadótól 24, és a budapesti Szent Gellért Kiadótól 18 könyvet. (A részletek iránt érdeklődők a teljes szövegű füzet 4. függelékében lévő könyvlistában megtalálják a kívánt információt.) 7. A magyar nyelvű katolikus könyvek kiadói A magyar nyelvű katolikus könyvkiadás rendkívüli körülményeit már a Magyarországon és külföldön megjelent könyvek ismertetése kapcsán érintettük. A rendkívüliség fő oka az volt, hogy a kommunista hatalomátvétel Magyarországon a katolikus kiadókat gyakorlatilag működésképtelenné tette. Ez azt jelentette, hogy a külföldi és a kiadóktól független hazai kezdeményezésekre hárult a feladat, hogy gondoskodjanak a legszükségesebb könyvek pótlásáról. A nagyobb kiadók (14 hazai és 9 külföldi kiadó) könyveinek tartalmi elemzése során kimutattuk, hogy ezek a félévszázados magyar katolikus könyvtermelésnek 73,3%-át állították elő. A fennmaradt 26,7%-ot 244 hazai és 119 külföldi kis-, illetve alkalmi kiadó adta ki. A kiadók azonosítása nem tartozott kutatásunk céljai közé, azért változatlanul továbbadjuk azokat a megjelöléseket, melyek a könyveken szerepeltek, noha ismeretes, hogy néha ugyanazon „műhely” más és más név alatt adta ki különféle kiadványait. 115 esetben viszont – a kutatók és könyvtárosok bánatára – hiányzott a könyvön a kiadóra való minden utalás. Ha a Magyarországon, illetve a külföldön megjelent könyvek számát összevetjük az összes magyarországi, illetve összes külföldi kiadók számával, előbbire átlagosan 9,9, utóbbira átlagosan 6,9 könyv kiadása jut, ami nem sokat mond az olvasónak. Beszédes választ kapunk azonban, ha külön vizsgáljuk a „nagy” (legalább 20 könyves) és a „kis” (1–19 könyves) kiadókat. Ebben az esetben Magyarországon a 14 „nagy” kiadó összesen 1951, fejenként átlagosan 140 könyvet jelentetett meg, míg a 9 külföldi „nagy” kiadó összesen 635, fejenként átlagosan 70 könyvnek volt a kiadója. E nagy különbség teljesen eltűnik a „kis” kiadók esetében: a 244 hazai „kis” kiadónak összesen 574, átlagosan kb. 2 könyvet sikerült kiadni, és a 119 „kis” külföldi kiadó is összesen csak 254, átlagosan fejenként kb. 2 könyvet tudott megjelentetni. Ez a statisztika, úgy hisszük, tanulságos. A könyvkiadás akár Magyarországon, akár külföldön egy magánszemély vagy kis csoport számára nagy vállalkozás. Magyarországon kb. annyival olcsóbb a könyvkiadás, amennyivel szegényebbek az otthoni mecénások. Az anyagi megterhelés tekintetében tehát nincs különbség a hazai és a külföldi privát kiadó helyzete között. A magyar egyház a könyvkiadási problémáit azonban aligha tudja magánkezdeményezéses alapon megoldani. Talán a sok „egykönyves” kiadó lehet a magyarázat arra, hogy az egyház építése szempontjából fontos könyvek nem jelennek meg magyar nyelven. A magyar egyháznak arra kellene törekednie, hogy anyagilag is cselekvőképes kiadókat hozzon létre, melyek megfelelő kiadói programmal gondoskodnak a hosszú távú igényekről is. Fel kell számolni a kommunista egyházpolitikától örökölt szemléletet, hogy a könyvkiadók az egyház gazdasági vállalkozásai, melyeknek hasznát más egyházi művek szubvencionálására lehet fordítani. A gazdasági hasznot nem volna szabad kivonni ezekből az üzemekből, hanem arról kellene gondoskodni, hogy a vezetési struktúra olyan legyen a kiadóknál, hogy az ott keletkező haszon – az üzemvezetéstől független döntés alapján – szubvencionálja a gazdaságilag hasznot nem hozó, de az egyház szempontjából fontos kiadványokat. Egy másik fontos körülményt is meg kell említeni. Ismeretes, hogy a könyv kiadásával annak sorsa még nem dőlt el. A kész könyvnek el kell jutnia az olvasóhoz is. Az állami könyvterjesztés megszűnése folytán országosan nagy problémává vált a terjesztés. Érdemes volna gondolkodni azon, nem lehetne-e bevonni a katolikus egyház „országos hálózatát”, a plébániai szervezetet is a terjesztésbe, pl. úgy, hogy a plébánia szárnyai alatt és nevében egy szakmailag képzett, gazdaságilag önálló elszámolású könyvárus vállalkozó árusítsa minden plébánián a könyveket méltányos kenyérkereseti lehetőség mellett, nyilván mellékfoglalkozásban. A „katolikus könyv” jövőjének tervezésénél szem előtt kellene tartani mindig, hogy akkor lehet csak érdemben tervezni a magyar katolikus könyvkiadás holnapi profilját, ha teljesítőképes a könyvkiadás, és biztosítva van a terjesztés.
Szabó Ferenc HAMVAS BÉLA ÉS A KERESZTÉNYSÉG Születésének centenáriuma alkalmából Magányos cédrus volt, mint Csontváry nagy cédrusa a Libanon csúcsán. Erről írta: „Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos; ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban, és mindentől különbözik.” Ezt a személyiséget – önmagát – alakította egész életén át, jó és balsorsban, tanárként, újságíróként és könyvtárosként, katonaként, földművesként, raktárosként. Még a belső emigrációban is mérhetetlenre tágította szellemi látóhatárát térben és időben: kitűnően ismerte és ismertette kora szellemi helyzetét, de ugyanakkor visszament a múltba egészen a legősibb hagyományokig, a keleti vallásokig. Hamvas Béla is elmondhatta magáról azt, amit a bergsonista filozófus, Dienes Valéria szívesen ismételt: „Sok
filozófuson végigvándoroltam, Hamvas Bélát Lukács György azok közé az irracionalisták közé sorolta, akikről hírhedt könyvében, Az ész trónfosztásá-ban írt. Veszélyes, mert vallásos/misztikus gondolkodó volt, irracionalista, sőt „fasiszta”, Lukács és a pártideológusok szerint. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen Lukács a zsidó Bergsont is a fasizmus távoli előkészítőjének tartotta (Bergson–Sorel–Mussolini). Hamvasnak olyan mesterei voltak, mint Kierkegaard és Nietzsche, vagy Dosztojevszkij és Bergyajev, meg olyan gondolkodókkal rokonszenvezett, mint Marcel és Jaspers, hogy ne szóljunk Jakob Böhméről és Eckehart mesterről. (Az ifjú Lukács György is rokonszenvezett ezzel az ezoterikus/misztikus iránnyal, de miután megtért a bolsevista ateizmushoz, elvetette mindazt, amit korábban tisztelt és imádott.) Hamvas életművének kiadása folyamatban van (Dúl Antal gondozza). Ha majd valaki tárgyilagosan feldolgozza a magyar filozófia XX. századi történetét, kijelölheti Hamvas Béla helyét is. Ha nem is volt rendszeralkotó szellem (ő is, miként G. Marcel irtózott a zárt rendszerektől), nyugtalanul kutató szelleme a legtöbbször meglátta a lényegest a kortárs gondolkodóknál. Jelenleg Hamvas-reneszánsz figyelhető meg, főleg a fiatalabb nemzedék körében. Már a nyolcvanas évek elején műveinek illegális terjesztése rendkívüli volt; a gépelt szövegek számtalan változata forgott közkézen. Lehetséges, hogy az illegalitás is izgatta a kíváncsiakat. Másrészt – a berendezkedett szekularizmus és Isten-nélküliség ellenére – bizonyos vallási megújulás is tapasztalható a volt kommunista országokban. Az okkult, ezoterikus jelenségek, a keleti vallások iránti érdeklődés, vagy akár bizonyos szekták térhódítása is azt jelzik, hogy az ember mindig is „szomjaz valami örököt”. Az Ugyanis című kisregény egyik hőse mondja: „Az életnek egyetlenegy értelme van, a halottak feltámadására várakozni.” A szellem lázad, a konszumizmus és a gyakorlati materializmus korában is, amint erre rámutatott Olivier Clément ortodox gondolkodó, aki az ateizmusból tért meg Krisztushoz. Les visionnaires című esszégyűjteményében (1986) rávilágított arra, hogy Nyugat és Kelet lassan kilábol a nihilizmusból, és hogy főleg Keleten még eleven az evangéliumi hagyomány. A totalitárius rendszerek barbársága ellenére egyfajta földalatti misztika terjed, a Feltámadott diadalmaskodik. Jóllehet Nyugaton a racionalitás térhódítása szinte teljessé lesz, ezt a racionalitást a technikák és az ideológiák planetárissá fokozzák, és ez szétbomlasztja az ősi kultúrákat – egyesek, kisebb csoportok még Nyugaton is, de főleg Keleten, megszívlelik Hitvalló Maximosz szavait: „Mit ér a jólét, amely nem válhat öröklétté? És mi más annyi »felszabadítás« szabadsága, mint az ösztönökre és a szenvedélyekre való hagyatkozás, hogy becsapják a szorongást? Hacsak a jólét és az öröklét közti szakadás, illetve az üres szabadság tévelygése nem váltja ki bennünk állapotunk igazi tudatát…” Azt gondolom, Hamvas Béla egyetértene Olivier Clément eszmefuttatásaival, amelyeket korábbi műveiben olvashatunk (Szolzsenyicin szelleme, A szellem lázadása). „Ha nincs semmi más, mint ez a világ, törvényeinek állítólagos teljes igazolása igazolja a totalitárius rendszereket is. Ha nincs semmi más, mint a gyönyör, akkor ezt kell előállítani és fogyasztani, egészen a végső euthanáziáig. Szolzsenyicin nem tréfált, amikor azt mondotta, hogy az inflációnak nincs más oka, mint a bűn. . .” (Bővebben: Szabó Ferenc: „Csillag után” 355kk.) Amikor Hamvas Béla Jaspers és az egzisztenciafilozófia létszemléletét ismerteti, felhasználja Hans Urs von Balthasar mélyreható elemzéseit (A német lélek apokalipszise), továbbá még olyan katolikus gondolkodók meglátásait is, mint Newman, Blondel, Przywara, Guardini, Marcel, illetve Buber és Scheler perszonalista eszmefuttatásait: az emberi személy méltósága, a lét és birtoklás rendjének különbözősége, a kommunikáció és a kommunió (szeretet) szerepe a személy kiteljesedésében. (Vö. Szellem és egzisztencia, Bp. 1987, 27–84). Hamvas Béla kérdésfeltevéseivel, kritikájával és látomásaival gondolkodásra serkent bennünket: a lényeges (az egyetlen szükséges), a hiteles lét, a végső értelem keresésére ösztönöz, mégha „megoldásait”, szinkretista nézeteit nem is fogadhatjuk el minden rostálás nélkül. Mit gondolt a kereszténységről és Jézusról? Gyakran hangoztatja, hogy a jézusi kinyilatkoztatásban megtaláljuk az utat az örök élet felé. De – ez módszeréből és beállítottságából következik – az őshagyományból, a nagy vallásokból és mítoszokból kiindulva vizsgálja a keresztény hagyományt, és számunkra elfogadhatatlan módon az őshagyományba olvasztja a keresztény hagyományt is: tagadja a keresztény hit sajátosságát. Gyakran idézik azt a szakaszt, amelyben összegezi szellemi útját. (Az 1959–1966 között írt Patmosz című esszésorozatában; idézi felesége, Kemény Katalin a Szellem és egzisztencia zárótanulmányában, 154–155.) „Visszatérni csak oda lehet, ahol az ember már volt. Először az újkorból a kereszténységbe tértem vissza, anélkül, hogy hozzá [ti. az újkorhoz] hűtlenné váltam volna, hiszen méltónak találtam a gyűlöletre és az ellene való lázadásra, soha nem vetettem meg annyira, hogy dicsérjem. Aztán a kereszténységből a hagyományba tértem vissza, oda, ahol a kereszténység is otthon van, a héberek, a hinduk, a kínaiak és az egyiptomiak, az indiánok és a görögök közé, oda, ahol a kereszténység is megszületett, ahol minden gondolat és szokás és rítus és eszme és törvény és tudás annyira hasonló, hogy felcserélhető, és mindaz, ami van, még egymáshoz egész közel áll. Azután a hagyományból visszatértem az alapállásba, a fundamentumra, a status absolutusra, anélkül, hogy megtagadtam volna akár az újkort, akár a kereszténységet, akár a hagyományt, az egészet magammal hoztam és helyére visszatettem, és a létbe visszatértem anélkül, hogy az életet megtagadtam volna, oda, ahol semmi sem hasonló és nem rokon és nem felcserélhető, hanem egy, ahol semmi sem szabálytalan, hanem normális, amihez képest minden egyéb viszonylagos és esetleges és mulandó, ahol az ellentétek összetartoznak, kint és bent ugyanaz, tűz és víz egymásban nyugszik; mert középpont, egyetlen lét, mozdulatlan és örök.” Hamvas Béla egyik legjobb ismerője, Mattheusz János írja: „A kereszténység és a hagyomány viszonyának tisztázása Hamvas Béla számára alapkérdés. (Idézi H. B.-t:) »A kereszténység eredeti alakjában, ahogy az evangéliumban megjelent, nem vallás, hanem hagyomány, éspedig minden valószínűség szerint a hagyomány fundamentuma, amely a létezés értelmét maradéktalanul kimondja.« Az evangélium tanítása az őskori hagyománnyal egyetlen pontban sem áll ellentétben, attól mégis alapvetően meg kell különböztetni. A kereszténység megjelenésével a hagyomány egzisztenciális hangsúlyt kap. A megtestesülés tényével az ember az időbeli és az idő fölötti keresztjének centrumába kerül. . . Hamvas gyakran visszatérő fordulata: »itt, most, egyszer, soha többé.« Minden pillanatban az örök nyílik meg az ember számára. Későbbi írásaiban a kereszténység tanításának tisztázása egyre többet foglalkoztatja, és meggyőződéssel vallja, hogy értelmes emberi élet azon kívül, amit az evangélium hirdet, aligha képzelhető el.” (Hamvas Béla: Az öt géniusz, München, 1984, bevezető tanulmány, 37. old.) Hamvas Béla megélte és mélyrehatóan elemezte azt a krízist, szellemi válságot, amelyet (a nietzschei metaforával) az „Isten halála” okozott, tehát amely az ember halálához vezetett. Ebben a széttört világban a Transzcendenst kereste, a támpontot, a központot. Bármennyire is eklektikus vagy szinkretista az ősi vallások hagyományának felkutatásában (ebben René Guénont követte), a lényeget nem felejti: a hiteles létérzést akarja megvalósítani: a teljes emberi tudás (univerzális orientáció) birtokbavételére törekedve az áttetsző létezést (transzparens egzisztenciát) célozza meg. Igazában az üdvöt keresi, és jól látja, hogy ezt horizontálisan nem érheti el. Keresi a szabadulást attól, amit a keresztény hagyomány „eredeti bűnnek” nevez. A bűntudat a legősibb vallásokban is megnyilatkozik, „a Védákban, a Taoban, az orfikában, a Kabalában, de valamilyen alakban ezt őrzi minden őskori hagyomány. Ez a tudat a szentkönyvek tulajdonképpeni tartalma. A hagyomány nem mítosz és nem vallás. A hagyomány tudás az alapállásról, az idők elején elkövetett bűnről és az alapállás helyreállításáról, vagyis a bűn jóvátételéről.” De amikor a „jóvátételt” keresi, Hamvas kétértelmű kijelentést tesz: „emberi szinten a bűn alól feloldozás nincs, minden ember legyen minden ember megváltója: boddhiszava, szufi, chassid, evangélium.” (Vigilia, 1984/4. Hamvas Béla esszéje, Bp. 1987, 313) Hamvas szinkretizmusa feltűnő a Scientia Sacra III. kötetében, ahol a kereszténységet veti össze az őshagyománnyal. L Ziegler és R. Guénon nyomán a hagyomány távlatából igyekszik megérteni a kereszténységet, rávilágítva arra is, hogy a kereszténység is, miként a többi vallás, „megromlik”. „A hagyomány az ember alapállásáról, a primordiális lét korrupciójáról és a megromlott lét helyreállításáról szóló tudás.” (1996-os kiadás, 34.) A hindu és a buddhista hagyomány, a kabala, különféle ezoterikus tanok, misztikusok, Cusanus és J. Böhme stb. meglátásaiból kiindulva magyarázza a keresztény tanítást. Az evangéliumokat is eklektikusan idézi, hiszen azokat is megrontották, elvettek belőlük vagy hozzáadtak. Isten (az Atya) és Jézus, illetve a Szent Szellem (Szentlélek) viszonyát sajátos módon magyarázza. Elgondolásának megértését nehezíti Nietzschére vagy Wittgensteinre emlékeztető stílusa; töredékeket, gondolatfoszlányokat vet papírra, nem szervesen bontja ki „tanítását”. Jézusról, a kereszténység alapítójáról írva alapvető törekvése érvényesül: a kereszténység és Jézus Krisztus eredetiségét lefokozza. „Jézus Istent és önmagát azonosította. »Aki engem lát, látja az Atyát.« »Én az Atyában vagyok, az Atya énbennem.« […] Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem saját maga számára foglalta le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez felülről nem beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának. Istennel az embernek minden fia azonos. Az Isten-ember egység mindenkire kiterjed. Lényeges dolgokban az emberek között különbséget tenni erkölcstelen. Jézus felszólította az embert, hogy az Isten-ember azonosságot magába vegye fel. Csak más megfogalmazásban mondja ugyanazt, amit a Védanta: aham brahma aszmi – én Isten vagyok. Az Atya és én egyek vagyunk – Ani vha-av echad. Ugyanaz, amit az arab hagyomány mond: ana hoa – én az vagyok.” (78) Nincs szüksége különösebb teológiai képzettségre, hogy a keresztény észrevegye: Hamvas ilyen lényeges kérdésben – Jézus Krisztus istenemberi mivoltáról szólva – is eltér a keresztény hitvallástól, az evangélium és az ősegyház, az egyházatyák és az első egyetemes zsinatok tanításától. „Jézus pontosan olyannak született, mint minden ember, és a többiektől csak abban különbözik, hogy az egyetlen azonosságot komolyan vette. Ez az, ami kell, mondja az evangélium. De ha nem mondaná, amúgy is mindenki tudná…” (85) A kereszténység és a vallások viszonyának problémája napjainkban egyre inkább vitatott. Már a II. vatikáni zsinat néhány támpontot adott a katolikus teológiának, hogy helyesen értékelje azt, ami a nem keresztény vallásokban igaz és szent: „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket a magatartási formákat és életmódokat, parancsokat és tanokat. Sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart, és amit tanít, mégis nemegyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti Krisztust, mert hirdetnie kell, hiszen ő »az út, az igazság és az élet« (Jn 14,6); benne találja meg az ember a vallásos élet teljességét; Isten őbenne engesztelődött ki a világgal.” (Nostra aetate, 2) Fontos kijelentéseket olvashatunk még arról is, hogy „elnyerhetik az üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel.” (Lumen gentium 16). Mert minden jószándékú ember szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. „Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék.” (Gaudium et spes 22). Az újabb teológia tehát átértelmezte a helytelenül értett „extra Ecclesiam nulla salus” elvet. Ezt hangsúlyozza az az új dokumentum is, amelyet 1996. szept. 30-án szavazott meg a Nemzetközi Teológiai Bizottság, és amelynek olasz szövegét nemrég tette közzé a La Civiltà Cattolica (1997 I 146–183). „A kereszténység és a vallások” című tanulmány szól a vallások teológiájának mai állásáról (viták a vallások üdvhozó értékéről, az igazság és Isten kérdéséről, a krisztológiai nézetekről, a missziókról és a vallásközi párbeszéd jelenlegi helyzetéről); utána pedig – a Szentírás alapján – bemutatja Isten egyetemes üdvözítő tervét, az egyetlen közvetítőt, Jézust, majd megmagyarázza, hogy a II. vatikáni zsinat (főleg a Lumen gentium) tanítása szerint miként kell érteni azt, hogy az egyház az üdvösség egyetemes szentsége. Végül néhány következtetést fogalmaz meg, hivatkozva II. János Pál megnyilatkozásaira is (Redemptoris missio, Veritatis splendor). A vallásközi párbeszédben tisztázni kell, hogy mi a partnerek felfogása Istenről, annak személyi mivoltáról, attribútumairól, figyelve mindig a kérdéses vallás sajátos kulturális környezetére; továbbá mit vallanak az emberről, annak eredetéről („Isten képmása”), az emberi személy isteni rendeltetéséről, az Isten és az ember közti közvetítőről, Jézus Krisztusról, akit a keresztények egyetlen Üdvözítőnek vallanak. A keresztények hiszik, hogy egyedül a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus szabadít meg a bűntől és a haláltól; Ő a Szeretet-Isten végső kinyilatkoztatója, és az Ő Lelke alakít át bennünket Isten képmására új teremtménnyé. Hamvas Béla műveit olvasva a katolikus teológus az előbb említett kérdésekről folytatna vele ma dialógust. Korábban, élete derekán intenzív kapcsolatot tartott fenn Várkonyi Nándorral, Weöres Sándorral, Báránszky-Jób Lászlóval, Molnár Antallal. Majd meleg barátságba lépett Szabó Lajossal és Tábor Bélával, akik a zsidóság bibliai hagyományát igyekeztek szintézisbe hozni az európai gondolattal. René Guénonnal már csak könyvkapcsolatot tartott fenn. Bizonyára belső száműzetésében segített volna neki, ha nyitott katolikus teológussal is párbeszédet folytathatott volna. A kereszténységgel kapcsolatos kutatása egyébként is torzó maradt. 1968-ban, kevéssel halála előtt lendülete megtörik, életereje kimerül. A Scientia sacra második részének még hiányzó köteteit már nem tudta megvalósítani. „A tizenkét kötetre tervezett és a kereszténységet születése pillanatától a legújabb időkig áttekintő tanulmányából csak négy korábban írott könyv készült el (1960–1963). A végső összefoglalás, a Scientia aeterna pedig csupán mű-terv maradt. A feladat, amelyet magának kitűzött, ő is tudta mindig, egy élettel nem valósítható meg. Nevetve mondta: ha minden tervét beváltaná, napi munkabírását tekintve ötszáz évre lenne szüksége. Alig több, mint hetvenet kapott.” (Mattheusz János i.h. 43)
Czigány György ÍGY LÁTTUK BARTÓKOT Bónis Ferenc könyvéről* Ötvennégy emlékezés, legtöbbször rögtönzésszerű, élő beszédből fakadt, kenyérmeleg írás élménye segíti az olvasót, hogy el-elgondolkozva az olvasottakon, előre-hátra lapozgatva a kötetben kialakítsa a maga Bartók-képét. E nyilatkozatok készítője, szerkesztője kommentár nélkül közli anyagait, és szerencsésen nem sugall semmiféle tanulságot, nem összegzi a téma hihetetlen sokoldalúságának eredményeit; Bónis megelégszik azzal, hogy élményt ad. Az eltűnt idő nyomában – jut eszünkbe Proust regényciklusa –: ötvennégy fejezetével ez a könyv is „elmúlt időkről” szól. Nemcsak a már ötvenkét éve meghalt Bartók életének epizódjairól, hanem a nyilatkozók arcképével róluk is, akik közül ma még tizenöten élnek. A gyűjtemény első darabjai az ötvenes évekből valók, s vannak egészen újak is. A rádióinterjú műfaja igen eleven olvasnivalót teremtett meg: nem zenetörténeti becses dokumentumként, szakmunkaként olvastam Bónis könyvét, hanem regényként. Mint Proust könyve, ez is befejezetlen, folytatható lehetne; bárhol, bármely fejezet olvasható, élményt ad, nem fontos a könyv időrendje: régmúlt és közeli évek együtt, már egyidejűként hatnak, súlyos és fontosnak látszó gondolatok együtt élnek a szinte mellékesnek tetsző motívumokkal. Engem éppen ez utóbbiak ragadtak meg; e lényegtelen valóságdarabkák a maguk megejtően céltalan hitelességével. Bartók is játszotta otthon: „ki nyer ma?” – első feleségének különböző darabokat zongorázott, derűsen, vajon fölismeri-e őket? Hogy testvérhúgánál, Elzánál mindenkinek híznia kellett: elsősorban a gyenge fizikumú zeneszerzőnek! Hetenként ellenőrizte Elza az eredményt a magtárban lévő mérlegen. Bartók egy ízben a malaclopója alatt zsebébe rejtett néhány konyhai súlyt, de persze lelepleződött, mert nem igazat tenni, mondani még tréfából sem sikerült neki. Proustot méltán emlegettük: Bartók rajongott érte a maga józan módján módján, s Demény Jánost figyelmeztette: franciául kell elolvasnia. . . Takács Jenő filmszerűen idézi elénk Bartókot, amint a sivatagi bolyongásából megtérve imbolygó járással jön, sötét ruhában, fekete kalapban, spirituszos üveggel, rovarokkal, zsebében ásványokkal. Különben is este felgyújtotta a villanyt, kitárta az ablakot, hogy a betérő lepkék, rovarok együttesében gyönyörködhessen. Nos, ezek igazán mellékes dolgok: mégis a valóság nyilvánvalóságával hitelesítik azt az élményt, aminek igazi mélységeit persze a művek, a megszólaló, újra és újra felfedezendő zenéi adják csak meg. Hiszen ő maga nemigen nyilatkozott, még a nevét sem gondolta fontosnak: a művek állnak helyt önmagukért, melyeket nem is kell magyaráznunk, hiszen épp azok magyarázzák az élmény útján nekünk mindazt el, amit másképp nem lehet megérteni, elmondani. Puszta kíváncsiskodás akkor mindaz, amit Bartók életéről szerettei, tanítványai, pályatársai, orvosai révén megtudtunk? Segít őt jobban megérteni? Mert közeli ismerősünk lett, regényalakként szinte, közelebb is kerülünk nagyszerű zenéihez? Talán, talán. De nem ezért fontos Bónis dokumentumgyűjteménye. Hanem amiatt, amit oly szépen épp Németh László, a regényíró fogalmazott meg: akkor is tanítanunk kellene őt, ha kottái mind elvesztek volna. . . Léte valamiféle morális tünemény is volt, az igaznak pontos és mélyen szenvedélyes kifejezésével, makacs vágyával. Bónis könyve folytatható, azt mondtuk: hát akkor nem teljes? De igen. Teljes élményt ad, s nyitottsága is ahhoz tartozik: befejezetlen. Hozzá lehet sok hasonló epizódot tenni még: Székely Mihály szavait, aki a Kékszakállú agogikai-prozódiai megoldásairól váltott néhány szót Bartókkal a próbákon, Medgyaszay Vilma élettől kicsattanó mondatait, aki az Ady-dalokat Reinitz és Bartók zenéjével egyaránt énekelte, s járt a Szilágyi Dezső téri lakásban próbálni; Koromzay Dénes emlékeit, aki az V. vonósnégyes egyik bemutatója volt fiatalon, s látta Bartókot egy széken állni, hogy a maga készítette ingával a tempókat pontosan ellenőrizze, vagy a 90 évesen Belgiumba visszatérni kényszerült Denijs Dille emlékeit, vagy Menuhin más, költőibb nyilatkozatát, s ha tetszik, Nádasdy Kálmán átfűtött rögtönzéseit. Segít ez a könyv, hatásosan és hitelesen, hogy jobban szerethessük századunk egyik legnagyobb zeneszerzőjét. Kottát nem olvasó vasesztergályos ismerősöm a maga erkölcsi erőfeszítésével, erejével jutott el Bartókhoz: naponta hallgatta műveit, s ez élete legmélyebb öröme lett. Szinte véletlenül bukkant rá Bartókra. Ahogy Bartók Péter, amikor keserves, hosszú hajóút után a Columbia Egyetem metróállomásán egy ősz hajú úrban hirtelen felismerte az édesapját. . .
Gyorgyovich Miklós SLÁGERPÍTUSÚ ZENE AZ EGYHÁZBAN Segíthetünk? Amikor a sebész műt, bár fájdalmat okoz, mégis alapvetően tiszteletben tartja az emberi méltóságot, és a segítés szándéka vezéreli. Amikor a slágertípusú zene elemzéséhez kezdek, szeretnék mindenkit biztosítani arról, hogy nem egyfajta önérvényesítés, sem pedig valamiféle gőg s másoknál ,,mindent-jobban-tudni-akarás” vezet, hanem a segítségnyújtás szándéka. Sokan írtak már a gitárral kísért egyházi énekekről. Egyesek támadják, mások védelmére kelnek az új típusú zenének. Sokan megkérdőjelezik alkalmazhatóságát a hivatalos liturgiában. Kísérletet teszek a két szekértáborra szakadt zenészek közötti közvetítésre. Úgy tűnhet, lerágott csont a téma; ám az itt következő gondolatokat még nem láttam papírra vetve, s úgy vélem: segíthetnek az együttgondolkodásban. Az esetlegesen kialakuló vitával kapcsolatban alapállásként csupán azt tudom elfogadni: a kritika csak akkor keresztényi, ha a feleket a megegyezés szándéka vezeti a szeretet jegyében. Kontrasztok Végiglapozva a rendelkezésre álló albumokat, meg kell állapítanom, hogy egész érdekes dallamok is találhatók bennük. Ha a szövegeket veszem szemügyre, tudatosságot, igényességet találok bennük. (Nyelvezetüktől, prozódiájuktól most eltekintek.) Tehát adva van egy többé-kevésbé fülbemászó slágerdallam – általában négysoros versszakokhoz igazodó zenék ezek, többnyire slágerek, de nem kizárólag azok; vannak köztük meditatív taizéi típusúak, vannak spirituálék, külföldi egyéb műdalok, talán népdalok is; találkoztam olyannal is, mely feltűnés nélkül elférne egy operettben vagy musicalben –, s adva van egy többé-kevésbé elfogadható szöveg. Ha ez így áll, mi a probléma? Több is akad. A zenéről, a dallamokról Alapállásunk lehet, hogy csak jó és rossz zene van. Igaz, hogy a Straussok óta elkülönült s két ágra szakadt a zene (ún. „komoly”, illetve „könnyű” zenére), de az alapvető szakadék nem a komoly és a könnyű, hanem a jó és a rossz között van. Egy műfaj önmagában nézve sose rossz vagy jó. Talán egyet lehet érteni viszont azzal, hogy adott műfajok alkalmassága eltérő; másképpen, minden műfaj másra való, mást és mást szolgál jól. Egy másik megállapítás Kodálytól származik 1951-ből. Szerinte: bár a gitár nem tudott nagyobb népszerűségre szert tenni, a gitárnak mint énekkíséretnek megvan a létjogosultsága. ,,Az énekben a magyar karaktert nem ronthatja nagyon le, mert hiszen annak java úgyis az énekszólamban fekszik. Hogy egy zongorán vagy egy gitáron adják hozzá a halvány kíséretet, amely csak pár akkordból és egy alapbasszusból áll, az már nem nagy különbség. Sőt e tekintetben a gitár még jobb, mint a zongora . . .” (Kodály Zoltán: Visszatekintés I. 242. o.) A dalok kísérésére tehát jól megfelel a gitár, ha komoly hangszeres tudással párosul, de nem elég az ún. „három akkord” (tonika, domináns, szubdomináns hármashangzat), hanem igényes kíséret szükségeltetik. Akik évekig tanultak gitározni, tudják, miről beszélek. Kodály magyar karakterről szól, amit nem nagyon ronthat le a kíséret. Ám a gitáros dalok karaktere zömmel nem magyar, hanem importált. Hangsúlytalanul (Auftakttal) indul, majd a sorok végére egy erősen hangsúlyos egy szótagú hangra fut ki, s nyugszik meg teljes összhangban külföldi szövegének ejtésével. Valahogy úgy, mint Beethoven V. szimfóniájának egyik főtémája: . . . /_ . . . /_ A zene ritmusának és szövegének összhangja teszi hitelessé a szerző mondandóját. Ami a slágertípusú zenét és szöveget illeti, érdemes összehasonlítani a korábbi korok gyakorlatával. Az igényes zene valaha egyházi zene volt, gondoljunk csak a többszólamúságra; az Istent szólította meg. Bonyolult polifónia ez. Összhangzattani remekeket szereztek a motettaírók. A trubadúrok, Minnesängerek pedig ezt az igényes zenét alkalmazták profán szövegekre. S énekeltek sanzonokat (nálunk virágénekeket). Tehát elvilágiasodott a műfaj, de igényes maradt. Maga a szakrális zene az Istenhez emelte az embert, Hozzá emelte szívét. Erős tehát a kontraszt az egykori s a mai ,,slágerek” között. A maiak egy része a profán felől indul, a zeneileg általában meglehetősen primitív felől, s mintegy saját ,,nívójára” húzza le az eget. Isten ugyan a földig hajol, hogy fölemelje az embert, de az igényességre – a zenében is – az embernek van szüksége, hogy nyújtózkodhassék az Istenhez. Nagyon hangsúlyozom: a slágerek egy része. Más részük kedvességükkel lopózik be az ember szívébe, s előbb-utóbb örökzölddé is válhat. Azt kell gondolnunk, mindent egybevetve, hogy a slágerszínvonalú zenének elsősorban használati értéke van, amit természetesen meg kell becsülni. Figyeljük csak meg: ezek az énekek ugyanúgy keletkeznek, mint a slágerek. Nagy mennyiségben, folyamatosan, s ugyanúgy elkopnak, lecserélődnek, mint a slágerek. Időről időre kiadják őket füzetecskékben, majd jönnek az újabb válogatások, s a korábbiak mennek a süllyesztőbe. Pontosabban nem mind. Egy részük ,,örökzölddé” válik. Ezeket kellene gyűjteményekbe felvenni. Ugyancsak a dallamokat érintő kérdés, s ezzel a magyar szerzőkhöz fordulok: Ha zenét szereznek, törekedjenek arra, hogy műveik a választott skála alaphangján fejeződjenek be. A lezáratlan dallam feszítő, és kielégületlenséget okoz. Találkoztam pl.olyan Agnus Dei-tétellel, melynek dallama nagy szekundra végződött az alaphanghoz képest, s ez a le nem zárás nem igazán adott békét, mint ahogy a szöveg ígéri. Tudom, ha zenekar vagy legalább egy szál gitár kíséri a dallamot, az be is fejezi, ám sokszor hangszer nélkül énekel a kórus, és sete-sután hangzik a be nem fejezett mű. Amin igazán elcsodálkozom, az az, hogy magyar szerző szerez nyugati típusú zenét. Általános szabályként lehetne figyelembe venni, hogy különös ok híján ne írjunk felütéssel kezdődő dallamot. Szövegek A prozódiával kapcsolatban szokás emlegetni, hogy a SZVU-énekek esetében is gyakran előfordul a dallam és szöveg közötti feszültség. Igen, így van, csakhogy a SZVU-énekekben a dallamív dominál, s nem a ritmus. Ez kihúzza a probléma méregfogát. Ezzel szemben igen visszatetsző ez a hiba abban a műfajban, melyben a ritmus a meghatározó, s nem a dallam. A szövegek magyarok és importáltak vegyest. Igen eltérő színvonalúak. Zömük idegen nyelvből fordított. Rendbe kellene szedni őket. Ráfér a magyarítás a jó-rossz tükörfordításokra. Karinthy Frigyes nem röstellt nagy eszével reklámverset írni, mert megkérték rá. Mi lenne, ha valamelyik költőt kérnénk meg: tegye rendbe a slágerzenék szövegeit prozódiailag. Biztos, hogy elutasítaná? A felütéses dallam egyébként csaknem reménytelen helyzetbe hozza azt, aki magyar verset akar faragni a véghangsúlyos nyelvhez alkalmazkodó ritmushoz. Ez csaknem lehetetlen. Talán érthetővé válik, ha megmutatom egy példán. Felütéses nyugati stílusú zenére alkalmazott szöveg: Jézus tes/te, értünk füg/gött, Jézus vé/re, értünk öm/lött. E példában valamely, véghangsúlyt alkalmazó nyelvből emelte át és húzta a magyar szöveget a dallamra a fordító, és törte kerékbe a magyar szöveget. Látjuk, hogy Jézus neve teljesen hangsúlytalan, egyedül a -te és a -gött szótag hangsúlyos, majd ugyanígy a -re és a -lött szótagok. Mondanom sem kell, mekkora botrányt okoz fülünknek ennek a végtelen mély értelmű szövegnek és dallamnak ez a nagy feszültsége. Amit építene az értelemnek a szöveg, tönkreteszi az ellenhangsúly adta kontraszt. Rossz fordítás miatt a szöveghangsúly és a zenei súlyok eltérő volta összevissza rángatja a zenét. E hibák hatása épp oly groteszk, mint a kificamodott bokájú ember járása. Ám valljuk meg: egyikünk sem mer mosolyogni emiatt mise alatt. Bennem ez rendszerint nagy feszültséget kelt, annyira, hogy ha tehetem, kerülöm azokat a liturgikus eseményeket, ahol ennek a feszültségnek vagyok kitéve. Egy kis slágertörténeti kitérő A hatvanas évektől erőteljes változás ment végbe nálunk. Fiatalok kezdtek zenét szerezni, slágereket írni fiataloknak. Ezek prozódiájának kétféle vonulata volt már akkor megfigyelhető. Az egyik a magyar nyelv sajátságaira tekintettel alkotta szerzeményeit, a másik a nyugatot utánozva ferdítette el a magyart. Példákon illusztrálva: …nem látok házat, embereket …petróleum lámpa, Mondanom se kell, hogy az utóbbi típusúval nem tudtam azonosulni. Nem tartottam hitelesnek. Így vagyok a mai gitáros zenék esetében is. Az előzőek igazolására elővettem azokat a kiadványokat, melyek a gitáros énekeket közlik. A sort a Daloljunk az Úrnak! című, vallásos tárgyú dalokat tartalmazó gyűjtemény nyitja, melyet még Bécsben adtak ki 1976-ban, egykori énektanárom, dr. Maklári Lajos gondozásában. Már abban is megjelennek pongyolaságok, de vannak benne igen jó fordítások is. Szembetűnő, hogy olyan kaliberű alkotók vállalják a fordítást, mint néhai dr. Csanád Béla, Balássy László, dr. Cselényi I. Gábor, dr. Kerekes Károly, dr. Ludmány Antal. Különösen utóbbi spirituáléfordításai tetszenek. A magyarétől nagyon elütő spirituáléritmusokhoz talált olyan szavakat, melyek magyarul jól hangzanak, visszaadják a dal mondandóját, s ebben következetes a fordító. Tehát azért lehetséges jó prozódiát is kialakítani, csak nagy körültekintést igényel. Minden fordítót biztatok: ismerkedjék meg velük. Szépek ezek a szövegek. Hosszú kihagyás után már Magyarországon jelent meg 1993-ban – Hardi Titusz osb szerkesztésében – az Énekelj az Úrnak! című keményfedelű dalos könyv (a ,,kék könyv”), mely ugyanúgy, mint a Daloljunk az Úrnak, a szerzőket, fordítókat a kötet végén sorolja fel. (Sokkal áttekinthetőbb, ha a mű fejlécében szerepel minden ilyen adat. A műhöz hozzátartozik szerzője, szövegírója, fordítója.) A harmadik kiadvány, az Áldjad lelkem az Urat! című – alcíme szerint válogatás a katolikus karizmatikus megújulás dalaiból –, immár tíz kiadást ért meg (Emmausz Katolikus Karizmatikus Közösség Marana Tha 2000 Alapítványa, Budapest, 1993). A 235 lapnyi kötet döntő többségében külföldön, a karizmatikus mozgalomban keletkezett dalokat hoz le magyar szöveggel. Itt aztán nincs szerző, nincs fordító, nincs dallam sem, csupán akkordjelzések a gitárkísérethez. (Azok közt is akad hibás.) A könyvnyi paperbackfüzet olcsó. A fordítások prozódiája erősen kifogásolható. Sokuk magyartalan, fittyet hány nyelvünk sajátosságainak. Találkoztam még gyengébben magyarított dalokkal is. Hangkazettáról játszotta le egyik pap barátunk. A szent tartalomhoz csapnivaló fordítás társult. Nyomtatásban ezeket még nem láttam. Feltételezésem szerint olyanok hozták haza ezeket a dalokat, akik életük korábbi szakaszát külföldön töltötték el, s hazatérve nem hallják, mennyire kellemetlen a magyar fülnek a homlokegyenest eltérő hangsúly. Tőlük nem azt várjuk, hogy legyenek érzékenyek e különbözőségre, hanem azt, hogy fogadják el: zavaró és nem kívánatos számunkra az idegen akcentus. A kiadók figyelmébe Kodály példáját követve ragaszkodni kellene ahhoz, hogy minden ének kottája fejlécében tartalmazza a dallam eredetét, szerzőjét, ha ismert, s a szöveg szerzőjét, fordítóját (pl. X dallam, XY szövege, NN fordítása), hogy segítsen a mű azonosításában. Nem az a baj, hogy külföldi énekeket énekelünk, hanem az, hogy nem tudjuk, mit. Ugyanúgy nem tudjuk, merre járunk a zene világában, mint ahogy nem tudjuk, merre járunk, mikor egy szabvány lakótelep képét nézegetjük. Az eredet hozzátartozik a zene identitásához. Nem szabad megtakarítani az azonosítás e kézenfekvő eszközét. Legalább kétféle kötetben érdemes gondolkozni. Az egyik a divatos slágerek füzete. Ez lehet egy egyszerűbb megjelenésű füzet, hiszen ami ma divat, holnap feledésbe megy. A másiknak, a maradandóbb dalok kötetének már igényes válogatásnak kellene lennie. Ebbe azoknak az örökzöldeknek kellene bekerülni, melyek rendbeszedett szövegűek, és egyfajta szűrőn túljutva érdemesek arra, hogy huzamosan szolgálják egyházunkat. Segítsünk! Remélem, hogy segítséggel sikerül megállni a lejtőn. Meggyőződésem ugyanis, hogy a fiatal – és már nem annyira fiatal – szerzők által szerzett gitáros zene szolgálni szeretné – és jól szeretné szolgálni – egy meghatározott réteg lelki igényeit. Hogy ezt jól tehesse, szeretettel kellene a dalok komponistái, szövegírói, fordítói, kiadói mellé állni. Segítsen a dalszerző azzal, hogy a magyar sajátosságokat figyelembe veszi, mikor alkot. Segítsen azzal, hogy olyan énekeket alkot, melyek kíséret nélkül is szépen befejezhetők. Segítsen a költő, hogy az idegen dallamhoz mégis megkísérel jó ritmusú fordítást adni. Segítsen a kiadó, hogy feltünteti minden dal kottája fölött a szerzőket, a dalok eredetét. Segítsen a kiadások gondozója, hogy igényesek legyenek kiadványai. Segítsen minden zenész azzal, hogy megtanul tisztességesen bánni hangszerével. Segítsen a kórusvezető azzal, hogy jó ízléssel a lehető legigényesebb műveket szólaltatja meg s népszerűsíti. Segítsen bennünket Isten a toleranciában, hogy mindez szeretettel meg is valósuljon a résztvevők tiszta szándékából, nagylelkűségéből.
SZEMLE Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése. Szent István Társulat, Budapest, 1996, 2. átdolgozott kiadás, két kötet. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karán az ószövetségi tudomány tanszékvezető professzora, miután több könyvvel és cikkel gazdagította biblikus kultúránkat, most újból átdolgozta fő művét az igényesebb olvasók számára. A legújabb kutatás eredményei alapján ismerteti az Ószövetség könyveinek irodalom- és hagyománytörténetét a Törvény–Próféták–Írások sorrendjében. Végül tárgyalja az ún. deuterokanonikus könyveket, amelyek ugyan nem találhatók a zsidó kánonban, de a katolikus egyház ezeket is Istentől sugalmazottnak ismerte fel. Korunk ökumenikus légkörében érdemes lett volna megemlíteni, hogy az ortodox egyházak ugyanígy fogadják el a teljes Bibliát, sőt újabban a protestáns kiadók egy része is egyetért evvel. Ismeretes, hogy a Pentateukhosz (régebben „mózesi könyvek”) értelmezése az egész bibliai kutatásra nézve döntő jelentésű, és napjainkban fordulópontra érkezett. A részletelemzések új meglátásoknak adtak helyet, de az átfogó szintézis még várat magára. Rózsa Huba mérsékelten haladó álláspontból értékeli ki a kutatás jelenlegi eredményeit. R. Smend volt rá hatással (Stuttgart 1989), bár szerzőnk személyes következtetéseivel még továbbhalad. Egyébként nagy érdeme, hogy nemcsak az egyes fejezetekre vonatkozó irodalmat gyűjti össze, hanem a jelentősebb művek gondolatmenetét is közli. Megjegyezzük, hogy a Szent István Társulat Bibliájának bevezetője továbbra is hasznos marad a nem szakmai olvasó számára. Sok tekintélyes kutató tartja, hogy az ún. okmányok, illetőleg hagyományforrások még mindig megalapozott magyarázatot nyújtanak az „Öt-könyv” keletkezésére (vö. I., 134. o.). Külön figyelmet érdemel a Deuteronomium vagy Másodtörvény korszerű kiértékelése. Némely teológus a II. vatikáni zsinattal hasonlítja össze a Királyok könyvében elbeszélt nagyszabású megújhodást. Ha szerzőnk nem is követi ezt az összehasonlítást, meggyőzően mutatja ki Józija király vallási reformjának történetiségét, mint a mindig eleven és haladó üdvtörténet nagy horderejű megnyilvánulását. Ez a példa is megvilágítja, hogy a bibliai történelemszemlélet a mitologikus világértelmezés egyenes ellentéte. A mítosz mindig ciklikus, a benne elbeszéltek szabályos váltakozásban ismétlődnek. A bibliai történések folyamata viszont egyenes vonalú, megismételhetetlen és megfordíthatatlan (I, 142. old.). A hívő ember meggyőződése, hogy a haladó történelemben Isten jelenlétével találkozik. A monoteizmus (az egy Isten hite) vezette a bibliai Izraelt, hogy az eseményeket folyamatos és összefüggő egészként szemlélje. A többi nép is Isten gondviselésének tárgya, s ezért egyetlen nagy közösséget alkotnak, amelynek Izrael csak a része. Ennek a felismerésnek tanúsága a „népek táblája” a bibliai őstörténetben (vö. I. 141. és 361–364. old.). Hozzáfűznénk még, hogy a Biblia bekezdő fejezetei nem is az egykori Izraelhez, hanem Ádámhoz, vagyis az egész emberiség jelképes képviselőjéhez szólnak. A próféták tárgyalásánál szerzőnk eltér az eredeti kánon sorrendjétől, s helyette időrendi egymásutánt követ. Így jobb áttekintést nyerünk az egyes próféták történeti körülményeiről és társadalmi helyzetéről. Modernitásuk abban is megnyilvánul, hogy az Úr erkölcsi követelményeit elsősorban az embertárssal szemben tanúsított magatartásban hangsúlyozzák. Ma is aktuális a próféták meglátása, hogy egyedül Istenben látják az emberi jogok és a szociális igazság legfőbb védnökét. Az esendő ember megváltásának reménysége Rózsa Huba művében világosabban jut kifejezésre, mint a messiásvárás története, amely eredetében Dávid királyhoz és utódaihoz kapcsolódik. A próféták egymást kiegészítve a hit reménységét egy eljövendő Felkent felé irányítják, akinek azonban nem mindig adják a Messiás címet. A próféciák a távoli jövőbe mutatnak, és csak a kereszténység ismeri majd fel teljes beteljesedésüket Krisztusban és világmegváltó művében (II. 119. old.). A héber nyelvű Biblia harmadik egysége, az Írások is alapos tárgyalásra kerül. Külön megemlítjük a zsoltárok tanításának pontos teológiai összefoglalását. Az ilyen szakmai bevezetőben viszont nem várjuk a zsoltárok lelkiségi üzenetét a keresztény imaélet és a liturgia szempontjából. Végül a II. kötet utolsó egységében az Ószövetség deuterokanonikus könyveire kerül sor. Szerzőnk nemcsak hagyománytörténeti szempontból tárgyalja ezt a nyolc bibliai könyvet, hanem valláserkölcsi tanításukat is érdekesen összefoglalja. Végül az idegen nyelvű ószövetségi bevezetők jegyzéke, a gondos tárgy- és névmutató, valamint a bibliai helyek (források) jegyzéke teszi gyakorlatilag használhatóbbá a mű két gazdag kötetét. Őszinte hálával fogadhatjuk Rózsa professzor úrnak e hézagpótló értékes művét. Talán azt is várhatjuk, hogy a jövőben egy újabb kiadvánnyal áthidalja a rangos főműve és egy népszerűsítő füzete közti hézagot (Mi a Biblia?, Jel Kiadó 1995). Sok művelt keresztény nehezen talál időt a bibliai kutatás eredményeinek tanulmányozására, viszont a Szentírás számukra is az élet, az öröm és a bizalom buzogó forrásává lehet. Ők talán azt várják, hogy a korszerű tudományos értelmezés egyre inkább párosuljon a Szentírás hívő értelmezésével és a személyes megéléssel. A szakmában mesterien jártas szerzőnk egyben a Levelező Tagozat igazgatója és számos cikk írója. Így alapos a reményünk, hogy idővel számíthatunk olyan művére is, amelyben hidat ver a szakmai tudomány és az általánosabb kulturált bibliaolvasás között. Szabó László
Könyvjelző II. János Pál: Ajándék és titok. (Pappá szentelésem 50. évfordulóján.) Új Ember, 1997. 119 old. Nagyon szép kiállítású könyvben jelentette meg az Új Ember a pápa visszaemlékezését hivatásának kialakulására és fejlődésére. A könyv címéhez híven ajándék, mely valóban titkokat hordoz. Mint a szentatya írja: „. . . számot kell vetni azzal, hogy az emberi szavak nem képesek elviselni a titok súlyát, amit a papság önmagában hordoz.” Megismerjük a kötetből, mit is jelent a papság, milyen ma papnak lenni. Litánia zárja az elmélkedő-visszaemlékező művet: A mi Urunk, Jézus Krisztus mint Főpap és Áldozat litániája. Olyan pápánk van, aki irodalmár is. Stílusára a bensőséges szeretet és idill a jellemző. Ugyanaz, mint amely az Aranyműves című darabjából ismerős. Az önvallomást a Magyar Katolikus Püspöki Kar megbízásából a Vatikáni Rádió munkatársai fordították le: Ipacs Katalin, Vertse Márta és P. Vértesaljai László S.J. A közelmúltban a könyv teljes anyaga elhangzott folytatásokban a Vatikáni Rádióban. A személyes hangvételű művet Stanislaw Sobolewski tizenhat grafikája teszi még teljesebbé. – (Gy.M.) * * * II. János Pál: Férfi és nő. Elmélkedések a Teremtés könyve alapján. Bécs–Budapest 1996, O.M.C.–Christianus. 112 lap. Egy évvel megválasztása után a pápa a szerdai általános kihallgatásokon beszédsorozatot kezdett. Összesen 23 beszéd hangzott el (1979.IX.5–1980.IV.2); témájukat a kötet címe pontosan megadja. A bevezetés jellegű első elmélkedések nehézkesen indulnak; később a tiszta, mély gondolatszilánkok egyre gazdagabban bontakoznak ki. A megközelítési és módszeri szempontok zavaróan keverednek: biblikus formatörténet, fenomenológia, (skolasztikus) bölcselet, dogmatikus és morális teológia; az elmélkedések legkevésbé biblikus teológiainak mondhatók. Összehasonlítva a pápa négy olyan művét, amelyek nyilvánvalóan nagyon személyes alkotásai, a következő értékelést kockáztathatjuk meg: ez a kötet a szerdai katekézisekre széttördelve adja az egységesebb gondolatokat, melyeket másutt kifejtett; a Vatikánban még bíborosként adott lelkigyakorlata (szintén megjelent magyarul), valamint a Szerelem és felelősség című, még korábban írt könyve letisztultabb; legújabb műve, az Ajándék és titok, kiválóan szép és mély írás. A Férfi és nő című kötet magyar fordítója nyugdíjas építész. Az írás többszörös fordítás eredményeként áll előttünk (lengyel – olasz [hivatalos szöveg] – angol – magyar); nem biztos, hogy ez előnyére válik. – (N.F.) * * * Sulyok Elemér OSB: Találkozások a Szentírással. Bencés Kiadó, 1996, 184 old. E gyűjtőkötetben a Pannonhalmi Szemle főszerkesztője különféle egyházi folyóiratokban már korábban publikált elmélkedései, tanulmányai kaptak helyet. A szerző e gondolatokat fogalmazza meg műve előszavában: ,,. . . az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás: Isten és ember találkozásának a története, s e találkozás kézmeleggel hitelesített törvénye az elfogadás. Isten elfogadja az embert, hogy az ember elfogadhassa Istent, embertársait és végül, de nem utolsó sorban, önmagát.” Utószavában pedig mintegy mottóként ajánlja figyelmünkbe: Hűséges az Isten, hűsége és szeretete örökké tart. Talán ez a legfontosabb üzenete az evangéliumnak. E szavak igazságának felismerésében segít bennünket a kötet. – (Gy.M.) * * * Carlo Maria Martini: Az Egyház egy, szent, katolikus, apostoli, Szent István Társulat, Budapest 1996. 40 old. A milánói bíboros érsek ötrészes rádióbeszéd-sorozatát abban az évben mondta, amikor saját egyházmegyéjük zsinatára készültek. Elmélkedéssorozatának elején ráirányítja figyelmünket az egyház misztikus jellegére, majd sorra elemzi az egyház címben megfogalmazott sajátosságait, s a kérdések továbbgondolásához ad támpontokat, eligazítást, és tesz fel szemnyitogató kérdéseket hallgatóinak, olvasóinak. – (Gy.M.) * * * P. Bálint József S.J.: A Teremtő munkatársai, a megváltás szolgái. Korda, Kecskemét, 1995. 78 old. A szerző összefoglaló tanulmányával megelőzte a Magyar Katolikus Püspöki Kar szociális témájú körlevelét. Az egyház 100 éves szociális tanításának katekizmusát adja. Kifejti a szociális enciklikák leglényegesebb mondandóját. Végül is annak a vélekedésnek ad hangot, hogy amennyiben a fehér bőrű civilizáció kitart kapzsisága mellett, könnyen előfordulhat, hogy a színesbőrűek nem fogják sokáig ezt az állapotot eltűrni. A rövid anyagot tárgymutató egészíti ki. – (Gy.M.) * * * A-né Gergely Gabriella: Özvegyen. Kecskemét 1996, Korda Kiadó. 40 kis oldal. Nem sok jó és vonzó lelkiéleti könyv akad az özvegységről. Gergely Gabriella 1973-ban fiatalon, négy kisgyermekkel, egyik pillanatról a másikra veszítette el férjét. Több éven keresztül saját reflexiókat és másoknál olvasott gondolatokat gyűjtött és szerkesztett össze; különös említésre méltók a szép versek. Írását jó 15 éven át kéziratban adta tovább sorstársainak. A sok finomsággal és bölcsességgel, mély lelkiséggel megírt oldalak két főrészének a címét egy kétsoros illyési vers adja: „Meghalt – S te megmaradtál. (Különbnek lenni tenmagadnál.)” A füzet részben válasz az előszóban megfogalmazott szelíd szemrehányásra: „Amikor valaki kénytelen megtapasztalni, hogy amit Isten egybekötött, azt Isten szét is választhatja, egyéni tragédiáján és bánatán kívül még azt is el kell viselnie, hogy az egyház elengedi a kezét, és éppen akkor nincsen – speciálisan az ő helyzetére vonatkozó – mondanivalója az ő számára, amikor arra a legnagyobb szüksége volna.” – (N.F.)
MAGYAR PAPI EGYSÉG Márfi Gyula A PAP HÚSVÉTJA Nyilvánvalóan nem lehet gyökeres különbség a pap és a mélyen vallásos keresztény hívő húsvétja között. Urunk feltámadásának ünnepe minden hívő számára azt jelenti, hogy az élet győzött a halál felett, hogy számunkra is nyitva áll az a lehetőség: a keresztúton át eljutni a feltámadás dicsőségébe. 1. Mivel azonban a pap egy nagy családnak, az egyházközségnek (gyakran több egyházközségnek is) vezetője, az átlagos hívőnél könnyebben át tudja élni a húsvéti misztérium közösségi jellegét. Jézus halála és föltámadása „a népért” történt, azért, „hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse” (vö. Jn 11,49–52). Minden papra vonatkoznak a Zsidókhoz írt levél szavai: „Az emberek közül választják ki, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be mint olyan valaki, aki megértő tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik. Ezért a népért is, saját vétkeikért is áldozatot kell bemutatnia.” (Zsid 5,1–3) – Amikor a pap saját egyéni áldozatát hozzákapcsolja Jézus áldozatához, lelkét eltölti annak a reménynek az öröme, hogy – Jézussal egyesülve – valamit ő is tesz a rábízott hívek üdvösségéért. Eközben természetesen saját üdvösségének reménye is erősödik lelkében. Aki Jézussal egyesül a szenvedésben és a halálban, egy lesz vele a feltámadásban is. Az emberek képviseletére és a hívek szolgálatára rendelt pap különösen is átéli azt, hogy ő a vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért feltámadt Jézussal került közösségbe (vö. Róm 4,25). Nemcsak részt vállal Krisztus szenvedéséből, hanem – a szónak egy bizonyos értelmében – „kiegészíti, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). 2. A papnak hivatalánál fogva is át kell élnie a liturgián keresztül Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának egységét. Számára a húsvét megünneplése nem nagyszombaton este, a húsvéti vigília megünneplésekor kezdődik, hanem sokkal korábban. Húsvét fénye megvilágítja és megszépíti a fárasztó nagyböjti gyakorlatokat is. Amikor a mindennapi tennivalók mellett – utolsó erőtartalékainak mozgósításával – lelkigyakorlatokat vezet, gyóntat, betegeket látogat, emberek sokaságát készíti fel húsvét méltó megünneplésére, ő maga már ekkor is a feltámadás örömének erőterében él. Számára különösen is tanulságos az, ahogyan megjelenik a tavasz Jézus telében, azaz a föltámadás kínszenvedésében és halálában. Amikor úgy tűnik, hogy a sátán ítélkezik az Úr felett, ő így szól: „Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét.” (Jn 12,31) Amikor már csak néhány óra választja el a legmélyebb megaláztatásoktól, ezt mondja: „Most dicsőül meg az Emberfia.” (Jn 13,31) Jézus sohasem tűnt annyira elhagyatottnak, mint akkor, amikor keresztre feszítették. Mégis éppen ezzel kapcsolatban mondja: „. . . ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn 12,32) Sosem tűnt annyira végzetesnek az ő ügye, mint kereszthalálakor. Mégis ekkor, a halál előtti pillanatokban mondja ki egyik legsúlyosabb szavát: „Beteljesedett!” (Jn 19,30) Ha valakinek, akkor a papnak tanulnia kell Jézus optimizmusából, a jelen pillanat látszólagos reménytelenségén felülemelkedő, jövőbe látó képességéből. A papnak is megvannak a maga kudarcai, csalódásai, lelki sötét éjszakái. De mindig képesnek kell lennie arra, hogy ezeken felülemelkedjék. Hinnie kell, hogy a lelki sötét éjszaka végén fölkel majd a nap, hogy az átmeneti kudarcok csak lépcsőfokok a végső győzelem felé, hogy végül minden kín és vesződség megtérül, hogy a nagypéntekre a húsvét következik, hogy az utolsó stáció nem a kereszthalálé, hanem a föltámadásé.
Balás Béla A BÉRMÁLÁSRÓL HÉT LÉPÉSBEN 1. A bérmálás öröm Életünknek többletmunkával terhelt, áldozatos szakasza után végre egy napsugaras pont. Híveink emlékében maradandó, értékes élmény, fiataljaink számára potenciális fordulópont a jobb és igazabb jövő felé. Ha a bérmálkozás a résztvevők emberi gyengesége miatt csak „érvényes” lenne, de nem „gyümölcsöző”, akkor – reményünk szerint – később lobban bennük az a „tűz”, melynek parazsát most kapják. A bérmálás az egész közösség számára Lélek-áradás. Így történt ez a bibliai időkben Jeruzsálemben is (ApCsel 2,39–41), Efezusban is (ApCsel 19,6). Tehát nem magánügy, nem csak családi esemény, és végképp nem népszokás. A lényeget nem mi rendezzük, azt Istentől kapjuk. A hét ajándék erőtere mindannyiunkat átjár, miként azt már Izaiás is előre jelezte (Iz 11,2–11). Ilyenkor örülni kell, és nem izgulni, hiszen „az Úr közel van. . .” (Fil 4,6). Semmiért se idegeskedjünk, és ne ijesztgessünk másokat se. A püspök nem ellenőrizni jön, nem vizsgáztat, és nem botránkozik. Különben is ilyenkor már késő bármit intézni, felesleges barokk protokollal bíbelődni. A püspök az egybegyűlt papsággal együtt hívja és ünnepli a Szentlelket, aki most építeni kezdi az egyházat. A bérmálás megmozgat sokakat, s remélhetőleg el is ér egyeseket. Érdemes szívvel, lélekkel készülnünk rá. Az utakról és a sövények mentéről (Lk 14,23) jött idegeneknek már a rendbetett templomkert is prédikál, az ízléses, színes, jól olvasható plakátok is üzennek, és a kezdés előtti okos, ráhangoló konferálás is segít. Hinnünk, sőt élveznünk kell a fiatal Jézus tanítását: „A szél ott fúj, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Ez áll mindarra, aki Lélekből született.” (Jn 3,8) 2. A bérmálás szentség Nem csupán emberi szokás, templomi ceremónia. Nem a nagykorúvá nyilvánítás egyházi változata, amint a keresztség se kegyes névadó. A bérmálás is, miként a többi szentségünk, Isten szeretetének feltűnő jele, felénk való közeledése, velünk való találkozása, amely nem öncélú. A Szentlélek kiteljesíti a keresztségben megkezdett művét: nagykorú, felelős emberré alakít, és így akarja az egyházat, Krisztus Titokzatos Testét (1Kor 12) építeni. A szentség ráépül az emberi természetre. Nem erőszakos, lehet neki ellenállni. Csakhogy a Szentlélek a megértést, az evidenciát is jelenti. Aki a felismert igazság ellen tusakodik, azzal nem lehet mit kezdeni. Jézus ezt szigorúan így mondja: „A Lélek ellen való káromlás nem nyer bocsánatot.” (Mt 12,31) Ananiás és Szafira tragédiája (ApCsel 5,3–10) figyelmeztető lecke volt az induló kereszténységnek. Mi, késői utódok, akik többnyire beleszülettünk egy kényelmes, semmit sem követelő szokásrendbe, ezért készülünk tanulással, bűnbánattal és közösségépítéssel is a szentség méltó felvételére. Ezért tartunk meg egy minimális alsó korhatárt, az elemi iskola 7. osztályát, amely előtt nem engedünk senkit sem bérmálkozni. [Vö. Egyházi Törvénykönyv, 891. kánon, a magyar kiadás jegyzeteivel.] Az egyház minden ilyen intézkedése, gondoskodása – szófogadás Szent Pál általános intelmének: „A Lelket el ne fojtsátok!” (1Tessz 5,19) Ugyanakkor hisszük, hogy a szentség nemcsak jelzi, hanem közli is a kegyelmet, számos esetben olyan természetnek, aki addig nem volt elég „erős”. . . Ilyenkor maga a Lélek „vezet el a teljes igazságra” (Jn 16,12–13). A bérmálás a Szentlélek pasztorációja is. Ez a szempont irgalmat sugall, és szelíd pedagógiára késztet. Ez a szentség nem a kész kereszténynek való (mint a már felnőtt indiánnak a harcossá avatás), hanem a készségeseket segíti a teljesség felé. Krisztus nem töri el a repedt nádat (Mt 12,20), a bűnösöket hívja (Mt 9,13), terhe könnyű (Mt 11,30). Az ő nevében tehát senkivel se gorombáskodhatunk. A különböző képességűeket különböző módokon kell megítélnünk. Nem csüggedhetünk ifjúságunk elképesztő értetlensége, szétszórtsága láttán. Ők nem ellenségeink, hanem a körülményeik áldozatai. Az Úr sajnálja őket, és segíteni akar. Ehhez keres munkatársakat, s mi erre szegődtünk el, amikor vállaltuk hivatásunkat. 3. A bérmálás munka Pasztorációnk célja az egész embernek teljes életén át való gondozása az egyház közösségében, hogy majd élete végén visszaadhassa magát Teremtőjének, a Szeretetnek. Elkereszténytelenedett világunkban, ahol megszakadtak a hagyományok, nem elégedhetünk meg a szentségekre való felkészítéssel. Nem „szakramentalizálhatunk” függetlenül a szentséget felvevő hétköznapjaitól, mitsem törődve annak magánéletével, a közösségben való helytállásával. A mi mostani feladatunk az „evangelizálás”. Ez azt jelenti, hogy a folyamatos hitoktatás, a rendszeres lelki élet és a hűséges oltárszolgálat kibontakozása során, amikor a fiatal (nem a „gyerek”!) megérik rá, minden különösebb reklámozás nélkül, „automatikusan” járul a szentséghez. A bérmálandó napirendjében változás csak annyi, hogy az eddig meglévő oktatás mellett beindul egy speciális kurzus is. Ezen, a hittani tudnivalókon kívül, szólnunk kell a jellemnevelésről, felnőtté válásról, a lelki élet alapjairól, hivatásról, pálya- és párválasztásról, a jövő egyházáról s a bérmálandónak abban való szerepéről. Egyre komolyabb, egyre sűrűbb gyakorlatokkal el is kell kezdeni kinek-kinek a maga módján a közösség szolgálatát. Ezt a külön készülődést nem kell hirdetnünk a kívülállóknak. Teljes pedagógiai, teológiai csődhöz vezetne, ha a tanév elején úgy harangoznánk be a hittant, hogy „jöjjenek, mert idén bérmálás lesz”. . . Az ilyen balfogás logikus vége az szokott lenni, hogy miután „leáldozott” és „lebérmálkozott”, otthagyja az egészet, amíg a szakramentalizáló gépezetben nem jön a következő esemény, pl. egy templomi esküvő, amelyet éppúgy elfelejt majd, mint az addigi „ceremóniákat”. . . Ha emiatt átmenetileg lezuhanna a létszám, az fájdalmas ugyan, de a kisebbik baj. Tiszta forrással, megbízható maggal előbb-utóbb többre jutunk. Csak az a fontos – Sík Sándor szép szavával –, hogy „a szívünk ki ne hűljön”, hogy a saját munkánk becsülettel végezzük. 4. A bérmálás szervezés A bérmálkozás időpontját csakis a püspökséggel való egyeztetés után rögzítsük. Hívjunk össze személyre szóló, kedves hangú meghívóval szülői értekezletet. Ott magyarázzuk el, mi történik kamaszodó gyermekeikkel, milyen értékek bontakoznak bennük, s milyen veszélyek fenyegetik azokat. Így értik meg érzékenyebben, hogy mit tesz érdekükben az egyház. Ezek után mondhatjuk el a feltételeket, az időpontot, a tennivalókat. Kérhetjük bizonyos szervezési, technikai segítségüket, ötleteiket is. Megállapodhatnánk velük rendszeres „imaháttérben”, felkínálhatnánk további segítségünket pl. házasságrendezési, anyósbékítési ügyekben, vagy a fiatalok továbbtanulási, kollégiumi ügyeiben, szabadidős programjaiban. Meg kell értetnünk híveinkkel, hogy ma már tarthatatlanok a tömegbérmálások, az egykori „nagyüzemi” megoldások. A püspök mindenhová személyesen megy el, mégpedig sűrűbben, mint régen. Ezért illik a felkínált időpontot elfogadni. Kis helyek, fíliák akár péntek este is sorra kerülhetnek. Az ilyen lehetőséget is örömmel kell fogadniuk, hiszen ez óriási megerősítése a helyi egyházközségnek, sőt az önkormányzatnak is. Próbáljunk úgy gazdálkodni az idővel, hogy az ünnep előtt – napokkal, esetleg hetekkel hamarább – a bérmáló püspök találkozhasson a fiatalokkal is meg a szüleikkel is. Ezt a különleges szülői értekezletet kibővíthetnénk „falugyűléssé”, „kollektív lelkigyakorlattá”. Amennyiben így többen és más világnézetűek is jönnének, kérjük el a helység legnagyobb termét. Természetesen megfelelő ok esetén a felkészült bérmálkozó a bérmacédulájával soron kívül akárhová elmehet bérmálkozni. A bérmálás helyét is gondoljuk újra. Ha nehezen vagy sehogy se férnénk el a hagyományos liturgikus térben, bátran válasszunk más, tágasabb helyszínt. Gondolkodjunk előre! Ha a templomot körbe állnánk, elvesztenénk a kapcsolatot az áldozati oltárral, szétapróznánk a közösséget, az áhítat csökkenne, a fegyelem is lazulna. Szabadtéren kiszolgáltatottakká válnánk az időjárás szeszélyeinek. Ezért, ha lehetséges, inkább kérjük kölcsön a Művelődési Házat, vagy ha alkalmas és elkérhető, a helyi iskolának a tornatermét, esetleg a „zsibongóját”. Ilyen esetben az anyagi feltételekben és az időkeretben előre egyezzünk meg. A profán környezetet díszítsük templomi és magyar zászlókkal, nagyméretű kereszttel. Gondoskodnunk kellene hangerősítésről, kisméretű elektromos orgonáról s egyéb kellékekről. Ha a székeket, padokat óriás félkörben helyeznénk el, akkor az ideiglenes szembeoltárunk jobban emlékeztetne Jézus eredeti gondolatára. Újból „család” venné körül az utolsó vacsora „asztalát”. [Balás püspök ezután még több gyakorlati tanácsot fogalmaz meg a bérmálás előkészítésére: meghívások, liturgikus színek, fényképezés-videózás. Az 1973-ban megjelent magyar szertartáskönyv – A gyermekkeresztelés szertartása – a 276. és a következő oldalakon részben előadja ezeket, főleg a 4. pontban. Igen fontos annak szem előtt tartása, hogy a helyi lelkipásztor egyedül nem boldogul az alapos előkészítés és a jó lebonyolítás szerteágazó követelményeivel; szükség esetén hívjon más plébániáról hitoktatókat, templomi rendezőket, gazdaasszonyokat.] 5. A bérmálás körülményei [A kaposvári püspök itt a közvetlen előkészület sokféle szempontját sorolja fel: a templomtakarítást, és -díszítést, a liturgia tevékeny résztvevőit, a plébániaépület rendbehozatalát, az oltár előkészítését. Az imént idézett szabályokból különösen ki kell emelnünk a 14. meg a 19. pontot. A jelenlévő papok koncelebrálását illetően mérvadó a misekönyv általános rendelkezéseinek 157. pontja, valamint az Egyházi Törvénykönyv 905. kánonja, a hozzáfűzött jegyzetekkel.] 6. A bérmálás sorrendje A plébániára a püspök kb. 20 perccel a kezdés előtt érkezik. Fogadja őt a papság, a képviselőtestület és a ministránsok. A bérmálkozók – a plébános elgondolása, illetve a helyi szokások szerint – vagy a plébánián, vagy a templomban várakozzanak. [. . .] A liturgikus ruhák felöltése után a menet a körmeneti kereszt vezetésével úgy induljon – harangzúgás közben –, hogy a kezdés időpontjára a főkapuhoz érkezzék. Ha az egész esemény nem a templomban, hanem más, távolabbi helyen történik, akkor előzetes megegyezés szerint indulhatunk máshonnan, alkalmasabb helyről is. Menet közben, ha a paptestvérek fegyelmezetebbek lennének, akkor remélhetnénk, hogy a ministránsok sem rendetlenkednének. A főkapunál a plébános fogadja a püspököt. Átadja a kis feszületet (a „pacifikálét”) és a szenteltvízhintőt. A szokott, csendes szertartás alatt hallgasson el a harangszó, és szólaljon meg az orgona. Bevonuláskor az „Isten hozta hív nyájához . . .” kezdetű népéneket énekeljük. Amikor mindnyájan megérkeztünk a tabernákulum elé, térdet hajtunk. A püspök és vele a papság le is térdel néhány perces adorációra. Ezalatt rövid orgonajáték hangzik. Ha valami „profán” helyen történik a bérmálás, akkor természetszerűen ez elmarad, a mozgások módosulnak. Amikor a püspök feláll és visszafordul, mikrofon elé állnak a köszöntők. A szokott és bevált mód szerint az ifjúság nevében egy bérmálkozó fiú szól, s egy leány virágcsokrot ad át. A püspök mindkettőjükkel kezet fog. Ezután az egyházközség világi elnöke vagy a templomatya mondja el üdvözletét. [. . .] A köszöntők ne legyenek teológiai kiselőadások vagy bonyolult frázisok. Bevezető kultúrműsorral (szavalattal, kórusművel stb.) ne húzzuk az időt, ne tereljük el az amúgy is megviselt idegzetű híveink figyelmét. A fiatalok a szívből jött szót értik, a Szentléleknek pedig az őszinteség tetszik. A hittanosok vagy a szülők esetleges ajándékait csak a misevégi hirdetéskor hozzák elő. A köszöntőkre a püspök – mikrofonba – válaszol, majd átadja a segédkezőknek a mitrát és a pásztorbotot. Megcsókolja az oltárt, és keresztet vet. . . A szentmise a szokott módon kezdődik és folytatódik egészen a homília végéig. Ha van helyben vagy a környéken ifjúsági énekcsoport, akkor kellő felkészülés után bátran szerepeljenek. Énekeik illeszkedjenek a liturgia mondanivalójához, az alkalom szentségéhez. A szövegeket vagy ki kell vetíteni, vagy kézbe kell adni, hogy mindenki bekapcsolódhasson. Igen kívánatos, hogy az ének is meg a hangszeres kíséret is diszkréten erősített legyen. Néhány énekes érthetetlen, halkan dünnyögött éneke ellentétes lenne a liturgia lelkével. Amennyiben a kiskórus még nem érett a nyilvános szereplésre, akkor alázattal halasszák el közreműködésüket más alkalomra. A templomban persze nagyobb számban vannak az idősebbek. Nekik is otthon kell érezniök magukat, tehát a szokott SZVU énekek is szólaljanak meg. A hagyományos énekkarok esetében is legyen érzékünk a mai ifjúság nyelvezetére, stílusvilágára. A Szentlélek ez alkalommal elsősorban a fiatalokat szeretné megszólítani. Kerüljük a hosszú, több versszakos vagy latin nyelvű énekkari produkciókat. Az egész szentmisének valahogy „fiatalosnak”, „lendületesnek” kellene lennie. . . A felolvasók az egyházközség legügyesebbjei közül kerüljenek ki. Lehetne köztük szülő is, pedagógus is, esetleg maga a hitoktató. [Az evangéliumot, ha van, a diakónus olvassa, különben egyik koncelebráló pap, végső megoldásként maga a püspök.] Utána a püspök homíliát mond, majd középre jön. Fején süveg, kezében pásztorbot, előtte a nyitott szertartáskönyv. A plébános néhány szóval bemutatja ifjú híveit. A püspök ekkor felteszi az előírt általános kérdéseket, imát mond, és megkezdi az egyenkénti bérmálást. [. . .] A bérmálás közben legyenek énekek, rövid csendek és imák. Aki a gyülekezéskor a „ráhangolást” végezte, az most segíthetne. Az ambóról hangerősítéssel irányíthatná a tömeg figyelmét. Elhangozhatna időnként egy-egy szentírási részlet is, pl. a lélek gyümölcseiről (Gal 5), a Szentlélek ajándékairól (1Kor 12), vagy a szeretet himnusza (1Kor 13). Ezt persze a legjobb, legerősebb hangú hívő olvasná – méltóságteljes lassúsággal. A bérmálkozáskor a püspök balján a főesperes vagy a kerületi esperes tartja a krizmát, jobbról pedig valaki – fürge tempóban – előre elveszi a bérmacédulát, s a püspöknek halkan mondja a soron következő bérmanevet. A püspök a bérmálás után kezet fog a bérmálkozottal, és fejet hajt a bérmaszülő felé. Azok máris lépnek tovább. Szép lenne, ha, a régi szokást felelevenítve, oldalt az egyházközség elnöke vagy más alkalmas világi férfi kezet fogva a fiatallal, mondván: „Az egyházközség nagykorú tagjává fogadlak.” Ez utóbbi természetesen eleve tárgytalan, ha a kérés ellenére kisebb gyermekeket is odaengedünk a szentséghez. A megbérmált homlokáról nem kell letörölnünk az olajkeresztet, viszont ne felejtsük neki odaadni az emlékképet. Az utolsó bérmálkozó után a püspök kezet mos, félbevágott citrommal vagy kiskancsóba öntött citromlével. Vízzel leöblíti ujját, és megtörli kendővel. A bérmálás után az egyetemes könyörgésekkel folytatódik a szentmise. Az erre az alkalomra szerkesztett vagy előírt könyörgések egyik példánya legyen a szembeoltáron, a püspök előtt. A többi legyen a fohászokat mondók kezében. Próbáljuk meg a könyörgéseket egységes kartonokba, tasakokba behelyezni. Az egyes imádkozók ne hadarjanak, hanem átéléssel, érthetően, mikrofonba szóljanak. Az utolsó könyörgés után még várjanak, és csak a püspök záróimája után, egyszerre menjenek a helyükre. Felajánláskor körmenetben hozzák az adományokat, esetleg a miséző felszerelést is. Az áldoztatásánál minél többen segítsenek. A biológiai és pedagógiai szempontok ugyanis megkívánják, hogy az egész bérmálás nyugodtan, szépen, másfél óra alatt megtörténjen. A püspök középen áldoztatja a bérmálkozókat és hozzátartozóikat. [Vö. az említett szertartáskönyv 295. oldalán a 32. pontot.] A többi segédkező a templom két szélén, esetleg középen hátul is, a híveket áldoztatja. Az áldoztatás után a helybeli plébános vagy megbízottja purifikáljon, majd a kelyhet és a kancsókat ki kell vinni. Az orgona hallgasson el, rövid csend és hálaadás következik. A püspök által elimádkozott zárókönyörgést követően a plébános hirdessen néhány közhasznú, „stratégiailag” fontos információt. Ezek után kellene a fiataloknak megköszönni mindent a szüleiknek és a tanítóiknak. Most kell köszönteni a plébánost, de nem kell mégegyszer emlegetni a püspököt. A hirdetések után a püspök még szól a néphez, majd áldást ad. Elénekeljük a magyar himnuszt, a tabernákulum felé fordulunk, térdet hajtunk, s a szokott módon kivonulunk. Előzőleg tanítani kellene fiatalabb híveinket, hogy a püspök áldó kézmozdulatát magukra vetett kereszttel fogadják. A kivonulás alatt népének vagy orgonajáték. Közben ne feledjük benn a krizmás felszerelést és a szertartáskönyvet. Kifelé menet a főkapunál ismét megállunk a kereszt megcsókolására és a szenteltvíz hintésére. Ha a szülők közös fényképet akarnak, azt ne a templomkapuban készíttessék, mert a nép nem tud kijönni, zavar támad. A plébániára visszaérkezve a püspök átöltözik a vendégszobában. Ezután fogadja a képviselőtestületet, a világi munkatársakat, a polgármestert, az iskola igazgatóját, valamint a környék papjait. A világiakkal való találkozáshoz is készítsünk székeket. Becsüljük meg híveinket azzal, hogy leültetjük és megkínáljuk őket. A találkozó után a szűkebb körben feltálalt étkezés legyen szerény. A férfi vendégek kevés édességet fogyasztanak, ne pazaroljunk. Ha a püspök még aznap bérmál valahol, akkor az agapé után búcsúzik, a konyhán dolgozóktól is elköszön, de még nem biztos, hogy azonnal indul is. Legyen készenlétben továbbra is a csendes vendégszoba. . . 7. A bérmálás nem ér véget Megmaradó, „permanens” szentséget kaptunk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megismételhetetlen, hanem ebben az is rejlik, hogy élni lehet belőle később is. Ezt igyekezzünk elősegíteni. Előre állapodjunk meg, hogy a bérmálás után a szokott időben ismét összejövünk, és kiértékeljük a történteket. Megnézzük együtt a videófelvételt, és megbeszélünk további programokat, kirándulást, énekpróbát, a környék ifjúságával való találkozást, nyári tábort, vitaestet, versenyt . . . stb. Most már az ülésrend nem kisiskolás. Üljünk körbe, legyünk közvetlenek. Kérjük fiataljaink segítségét a kisebbek számára vagy karitatív akciókban. Ha csak egy vagy kettővel is sikerül szót értenünk, már érdemes volt megszületnünk. . . Ők most vannak életük legszebb korszakában. Már nem kis felelőtlenek, de még nem is kiégett koravének. Most minden értékre még fogékonyak, nyiladozik az értelmük, érlelődik a kritikájuk, és most kezdi ki őket igazán e világ minden kísértése. Ha őrizni tudjuk a bizalmukat, s valami rendszerességgel a közelünkben tudjuk őket tartani, óriásit segíthetünk nekik, de ők is nekünk. A jövő egyházát építhetjük, miközben megalapozzuk öregségünk támaszát. Az elkészült közös fényképekből tegyünk ki a plébánia folyosójára vagy a szobánk falára, hiszen ők a mi „családunk” is. A későbbi pasztorációjuk érdekében írjuk be őket az anyakönyvbe, és értesítsük ki a távolról jöttek plébániáit. Imádkozzunk sokat értük, s higgyük, hogy mindezen szeretetet egyszer sokszorosan visszakapjuk tőlük! Kívánom szívből mindegyikünknek!
Varga László A BEFOGADOTT LELKET EL NE FOJTSÁTOK! Mindannyiunknak vágya, hogy szentségi szolgálatunk egyszerre érvényes is és hatékony is legyen. Az előbbi könnyebb, az utóbbi nehezebb feladat. Ennek érdekében elsősorban hitoktatói szemléletünket, szentségi pasztorációnkat kellene gyökeresen átalakítani. Amennyiben nem a minimumra rendezkedünk be, és nem elégszünk meg pusztán a statisztika javításával, annyiban keresnünk kell azokat a forrásokat, amelyeknek segítségével a gyermekkorban keresztelteket és bérmáltakat evangelizálhatjuk. A cél, hogy közösségben élő, megtért, megújult és gyümölcsöt termő tagjai legyenek egyházunknak. 1. Közösség Akár abban hiszünk, hogy a katekézisünk majd elvezet az evangélium mélyebb megéléséhez, akár a Jézus Krisztusnak megnyerteket oktatjuk és vezetjük be hitünk titkaiba – mindenképpen az egyházba kell meggyökereztetnünk a ránk bízottakat. Individualista, kizárólag a szentségkiszolgáltatásra szakosodott pasztorációnknak még hosszú utat kell megtennie, amíg közösségi szemléletűvé válik. Mind a hét szentség gyümölcsöző megélése ugyanis feltételezi az élő, krisztusi közösséget. A hatékonyság szempontjából talajtalan az a bérmálás, amely nem arra irányul, hogy élő közösségek szülessenek, vagy hogy átlelkesítse a már meglévő közösségeket. Nagy szükség van olyan keresztény közösségekre, ahol a tagok a lelki élet mellett a gyakorlati élet egyre nagyobb területén vállalnak közösséget egymással. Paphiánytól szenvedő egyházunknak új lehetősége a világiak bevonása, ami több, mint takarítás, díszítés, ministrálás. Felkészítésünknek eleve arra kell irányulnia, hogy aki bérmálkozik, abban megszülessen a vágy a közösséghez tartozás és a közösségépítés után. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a bérmálás szentsége – mélyebben meggyökereztet bennünket az istenfiúságban, – erősebben egyesít Krisztussal, – növeli bennünk a Szentlélek ajándékait, – kapcsolatunkat az Egyházzal tökéletesebbé teszi, – megadja az erőt a hitvédelemre, tanúságtételre. (KEK 1303) Mindezek a megtérés és a megújulás által lesznek láthatóvá és hatékonnyá, mind az egyén, mind pedig a közösség életében. 2. Megtérés Jézus az evangélium meghirdetését megtérésre való felszólítással kezdi (Mt 4,17), és követést kér (Mt 4,19). Szent Pál az efezusiaknál feltételezi a megtérést, mielőtt lehívja rájuk a Szentlelket (ApCsel 19,3). A Lélek a Jelenések könyvében azoktól, akik már az egyházhoz tartoznak, változtatást, megtérést, bűnbánatot kér. (Jel 2,5.16.,3,2.19) Katekézis-központú pasztorációnk homokra épített ház, amelyet az élet viharai összeomlasztanak, amennyiben se megtérést, se Krisztus-követést nem kérünk, csak vizsgáztatunk. A megtéréshez segít minket: 1. A kegyelem, amit megad az Úr azoknak, akiket az Egyház meghív a keresztségre és a bérmálásra. 2. A megérintettség, megragadottság – aminek feltétele a nyitott szív és valaki, akit már megérintett és megragadott Jézus személye, és erről nem tud hallgatni. 3. A tanúságtétel, szóval és tettel, mert a hit hallás és példa útján terjed. 4. A személyes döntésre való felszólítás. Ezt teljesen kihagytuk pasztorációs gyakorlatunkból. Tudatosítanunk kell a megtérőben, mi az, amiről lemond, és mi az, amit vállal Jézus Krisztusért. 5. A folyamatos Krisztus-központúvá alakítása gondolatainknak, terveinknek, vágyainknak, kapcsolatainknak. A megtérés döntő esemény az életünkben. A Szentlélek megváltoztat. Ezt kell életünk hátralevő részében aktualizálnunk. 3. Megújulás Egyházunkban mind a „konzervatívoknál”, mind a „progresszívoknál” jelentkezik a Szentlélektől való félelem. Az előbbieknél azért, mert csak akkor bíznak a Lélek munkájában, ha az az előttük már ismert formák és szabályok szerint nyilatkozik meg. Az utóbbiak pedig türelmetlenek, és kedvüket veszítik, ha a megújulás nem abban az ütemben és irányban halad, ahogy azt elvárják. A továbblépéshez le kell győzni a Lélek munkájától való félelmünket! A II. vatikáni zsinat tanítása szerint minden megkeresztelt ember joga és kötelessége az életszentségre való törekvés. Ez odaadott életű keresztényeket kíván, akiket a megtérés útján el lehet vezetni életük teljes megújulásáig. A bérmálás szentsége a Szentlélek teljességének kiáradása, minden karizmájával, ajándékával, adományával, amiket – „akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók –, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasznosak az egyházban.” (Dogmatikai konstitúció az egyházról 12.) Bérmálásaink alkalmával miért ritkák ezek az adományok és később gyümölcsök, amelyekre pedig az egyháznak olyan nagy szüksége lenne? Valószínű azért, mert nem vagyunk nyitottuk rájuk, és nem várjuk ezek működését, megjelenését. Racionális hitoktatásunk és teológiánk idegenkedik minden rendkívüli megnyilvánulástól, és gyanú alá vesz mindent, ami a logikánkkal nem ellenőrizhető. Pedig a racionálissal szemben nem az irracionális, nem is az infantilis áll, hanem a Szentlélek, aki Titok, és mint ilyen meghaladja a logikánkat. Befogadható, de nem kisajátítható. Miben áll a megújulás? A megtért és életszentségre törekvő keresztény megtapasztal számos „gyümölcsöt”: – mélyebb és bensőségesebb lesz a kapcsolata Jézus Krisztussal, – nagy szomjúság és vágy támad benne az imádságra, különösen a dicsőítésre és hálaadásra, – a szentmise egyre többet jelent számára, és egyre gyakrabban járul szentgyónáshoz, – új szeretetet tapasztal a Biblia iránt, különösen egyes igék életté váltására, – élővé válik a Szűzanyával és a szentekkel való kapcsolata, – megnő a vágya a közösség után, és gyógyulnak az egyházzal kapcsolatos sebei, – örömmel tesz tanúságot arról, Akit már nemcsak az értelmével, hanem a szívével is ismer. 4. Gyógyulás Az evangéliumokban a gyógyulás nem azonos azzal, amit az orvostudomány vagy a természetgyógyászat gyógyulásnak hív. A világban akkor beszélnek gyógyulásról, amikor valaki tünetmentessé válik. Az evangéliumokban sokkal többről van szó: akkor gyógyul meg igazán az ember, ha megismeri Istent és akit küldött, Jézus Krisztust. Ennek talán legszebb története a tíz leprás esete. (Lk 17,11–19) Orvosilag mind meggyógyulnak, tünetmentessé válnak, de csak az egy szamariai gyógyul meg evangéliumi értelemben. Jézus lába elé borul, és hangos szóval áldja az Istent. A másik szép példa a tetőn keresztül leeresztett béna esete. (Lk 5,17–26) Mi könnyebb? Azt mondani, hogy fogd az ágyadat, és menj haza, vagy azt mondani, bocsánatot nyertek bűneid? A jelenlévők pontosan tudják, hogy ez utóbbi a nehezebb, mert a bűnöket csak Isten bocsáthatja meg. Jézus mindkét gyógyulást megadja, a béna pedig magasztalni kezdi az Istent, azaz már az üdvösségét éli. Egyetemes betegsége az emberiségnek a kiszolgáltatottság érzése, amely állandó félelmet, szorongást vált ki belőlünk. Önpusztító kompenzációnk mögött a Gonosz áll, aki Gyilkos kezdettől fogva. Az eredeti bűn elszakított bennünket a teremtés rendjétől. A Gonosztól az embereket a Szentlélek szabadítja meg, aki „mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék” (GS 22). A mi számunkra az Istennel való bensőséges egyesülésünknek Krisztus Egyháza a jele és eszköze; az egyesülés Isten szeretetének jeleivel, a szentségek segítségével valósul meg. Ezek által gyógyulunk a félelmeinkből, hiszen az üdvösséget állítják helyre, és védettséget kapunk a kiszolgáltatottsággal szemben, mert az életünk el lesz rejtve Jézus Krisztus által Istenben. A bérmálás szentsége a mindennapok megszentelését szolgálja, és a hétköznapi élet keretében történő prófétai szolgálathoz ad erőt (LG 12). Ez jellé válást jelent, ami nemcsak abban mutatkozik meg, amit teszünk, hanem sokkal inkább abban, hogy hogyan tesszük, miként vagyunk jelen mások számára, milyen mértékben akarunk áldozattá válni. Ebben legnagyobb akadály a stressz és a rutin, ami egyben betegségünk is. Agyonhajszoljuk magunkat. Úgy érezzük, hogy mindennel egyedül kell megbirkóznunk, ami mögött természetesen ott rejtőzik a gőgünk. Az eredmény: rezignáció és reménytelenség. A bérmálás szentsége a Szentlélek ajándékai által válik gyógyulásunk forrásává. Várnunk kell Istentől mint Atyától, hogy gyógyítson bennünket, és együtt kell működnünk a bizalom és a gyermeki rácsodálkozás ajándékaival. A többi az Ő dolga. „A Szentlélek adja a tüzet, és a jó működni kezd!” (Vianney Szent János)
Rózsa Huba
MÓDSZERTANI SZEMPONTOK AZ A B év évközi 17., 18., 19., 20., és 21. vasárnapi evangéliumának magyarázata A B liturgikus év öt egymást követő vasárnapján az evangélium Jézus kafarnaumi zsinagógában mondott ún. eukarisztikus beszéde: évk. 17: Ján 6,1–15; – évk. 18: Ján 6,24–35; – évk. 19: Ján 6,41–51; – évk. 20: Ján 6,51–58; – évk. 21: Ján 6,60–69. Az igehirdetés számára problémát jelent a beszéd témáját öt vasárnapra széthúzni. Amennyiben azonban a beszédet szerkezeti elemeire bontjuk, ez a nehézség megoldódik. A homiliákra való felkészülésben azonban nagy segítséget jelent, hogy magyar nyelven két katolikus kommentár is rendelkezésünkre áll: Gál Ferenc, János evangéliuma, Budapest, 1987 és Farkasfalvy Dénes, Testté vált Szó I–III, Eisenstadt 1986, 1987, 1989. [Lásd még: Nemeshegyi Péter: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre. . .” (Szeged, 1994) 50–64; Távlatok 1996, 133–141.] A kutatók elfogadott álláspontja szerint János evangéliuma az előszó (1,1–18) után két részből áll; az egyikben Jézus tetteiről és beszédeiről hallunk (1,19–12,50), a másodikban szenvedéséről és feltámadásáról (13,1–21,25). Az első részt a „jelek könyvének” is nevezik, mert felépítése a Jézus által adott hat jelből és a hozzájuk fűzött beszédekből áll. Az első rész összefoglalása pedig a következő: „Jóllehet ennyi jelet tett szemük láttára, mégsem hittek benne.” (12,37) A „jel” (szémeion) fogalma az evangéliumból ered, amely nem egy esetben ezzel a kifejezéssel jellemzi Jézus működésének eseményeit (2,11: 4,54; 11,47; 12.18.37; 20,20). A jeleket maga Jézus adja csodák, prófétai tettek vagy jelképes cselekedetek és a hozzájuk fűződő igehirdetés formájában. Ezek arra szolgálnak, hogy felismerjék Jézusban, hogy ő az Atya küldötte, a Fiú, aki életet és üdvösséget hoz az embereknek. A legnagyobb jel János evangéliumában is a keresztrefeszítés és feltámadás lesz, a többi jel csak ennek elővételezése. Egy-egy jel szerkezete a következő módon épül fel: egy csoda vagy prófétai tett vagy jelképes cselekedet, ezt követi a igehirdető beszéd formájában hozzá fűzött magyarázat, amely adott esetben párbeszéddel párosul, végül pedig vagy a hívő elfogadás, vagy a hitetlen elutasítás, vagy mind a kettő (bővebben Farkasfalvy, Testté vált Szó I., 37–43. old.; Gál, János evangéliuma, 18–19. old.). Az evangélium első részében, az ún. jelek könyvében a negyedik jel két csoda (a kenyérszaporítás és Jézus vízen jár) a hozzájuk kapcsolódó eukarisztikus beszéddel. A negyedik szerkezete a következő: a kenyérszaporítás (6,1–15), Jézus a vízen jár (6,16–21), az eukarisztikus beszéd (6,22–59) két részben, a) Jézus az élet kenyere (6,22–50), b) és Jézus teste és vére: étel és ital (6,51–59), a hit megrendülése – Péter tanúságtétele (6,60–69). Mindegyik résznek a negyedik jel, tehát az 6. fejezet egészén belül saját részjelentése, illetve tanítása van. Az eukarisztikus beszéd öt vasárnapra való felosztása nagyjából megfelel a negyedik jel előbb vázolt szerkezetének. Amikor tehát az egyes vasárnapokon az evangéliumról homíliát mondunk, a figyelmet az egyes részegységek mondanivalójára kell fordítani, s akkor minden alkalommal tudunk új gondolatot feltárni hallgatóink előtt. A jel (valójában két jelet találunk a 6. fejezetben, a kenyérszaporítást és a tengeren járó Jézust, de az utóbbit a perikópa-rendszer elhagyja) és a magyarázó beszéd a zárójelenettel, Jézus elutasításával, teológiailag és irodalmilag átgondoltan szerkesztett összefüggés. A hosszú beszéd jánosi kompozíció, amely Jézus személyének és szerepének teológiai megértését dolgozza ki és tárja elénk, úgy, ahogyan a tanítványok a szenvedés és a megdicsőülés után a Szentlélek megvilágosításával megértették. A 6. fejezetben az egész jelösszefüggés a kenyérszaporításból indul ki, s ezzel végső kimenetelében az eukarisztiára tekintettel szerkesztett, mégis „mindvégig egyetlen téma sokoldalú kifejtéséről van szó, amelyet a szerző fokozatosan visz végbe. Miután Jézus személyét mint az élet kenyerét ábrázolta, s a benne való hitet mint az üdvösség alapfeltételét kifejtette, most Krisztust mint kenyeret az eukarisztikus, szentségi gyakorlat oldaláról is ábrázolja.” (Farkasfalvy D., Testté vált Szó I., 186. old.) Ez azt jelenti, hogy a beszéd során többször elhangzó „Jézus az élet kenyere” kijelentést nem lehet kizárólagosan eukarisztikusan értelmezni (csak a 6,51–59-ben jelenik meg szentségi értelemben), s így az igehirdetés számára is lehetőség nyílik a többirányú kifejtésre. A 6. fejezet történelmi és irodalmi vonatkozását bővebben lásd Farkasfalvy D., Testté vált Szó I., 190–193. old. Az évközi 17. vasárnap evangéliuma (6,1–15) a szinoptikus hagyományból is ismert (Mk 6,31–44 párh.); a csodálatos kenyérszaporításbeszéli el. (Bővebb magyarázatát lásd Farkasfalvy D., Testté vált Szó I., 165–169. old., Gál F., János evangéliuma, 121–125. old.) Eucharisztikus vonatkozása kétségtelen (Jézus gesztusai a kenyér és hal szétosztásánál ugyanazok, mint az utolsó vacsorán az eukarisztia alapításánál: kezébe vette . . . égre tekintett, . . . megáldotta, . . . megtörte, . . . tanítványainak adta), de János evangéliumában a legközvetlenebb. Az esemény elbeszélését János úgy alakítja, hogy Jézus személyét központba állítja: Jézust nagy tömeg követte a Genezáret-tó nyugati partján, mert látták a betegek meggyógyítását, s nyilván további csodákat vártak tőle. Ő fölment egy hegyre, tanítványai és a lelkes tömeg körülvette őt, amely a csoda láttán királlyá akarja tenni. A kenyérszaporításban ugyancsak kiemelkedik Jézus személye, minthogy ő teremti meg a csoda körülményeit, egyedül ő osztja szét a kenyeret és a halat (a szinoptikusoknál a tanítványok segédkeznek), kérdéseivel pedig felhívja a figyelmet, hogy képes bőségesen ellátni a tömeget. Mindennek ellentétesen megfelel a zárójelenet (6,60–69): amikor népének lelkileg is táplálója akar lenni, elutasítják őt, sőt még a tanítványok közül is sokan nem járnak vele többé. Ismét igaznak bizonyul: sajátjába jött, de övéi nem fogadták be. Az igehirdetés számára érdemes erre az ellentétre fordítani a figyelmet: milyen távol van nép (az ember!!) Jézus szándékainak és gondolatainak megértésétől. Az évközi 18. (6,24–35) és 19. vasárnap evangéliuma (6,41–51) Jézus Kafarnaumban mondott beszédének azt a részét tartalmazza, amelyben személyét az élet kenyerének jelenti, aki a mennyből szállt alá, és aki egyedül képes az ember alapvető igényét, az örök élet vágyát kielégíteni. Ennek feltétele a benne való hit. Mindkét szakasz szövegének elemzését bővebben lásd Farkasfalvy D., Testté vált Szó I., 173–194. old., Gál F., János evangéliuma, 128–137. old. A 18. vasárnap evangéliuma (6,24–35) a kenyérszaporítás után történteket beszéli el. A csoda hatására a résztvevők Jézust királlyá akarják tenni. A megszaporított kenyér azt a meggyőződést váltotta ki bennük, hogy ő Isten eljövendő küldötte, a Próféta, akitől a vallási reményeken túlmenően a földi jólét és bőség megvalósulását várták. Szándékuk láttán Jézus visszavonult, majd tanítványaival a Genezáret-tó másik partjára távozott. Az emberek azonban utána mentek, és Kafarnaumban megtalálták őt, ahol Jézus hosszú beszédben tanította őket az élet kenyeréről. Először szemükre veti hamis buzgóságukat. Nem azért keresik őt, mert csodát láttak, amelyet mint Isten küldötte művelt, hanem mert ettek az ingyen, fáradozást nem igényelt kenyérből, és további ilyen adományokat remélnek tőle. Olyan eledelért fáradoznak, amely csak a halandó életet táplálja, és végérvényesen nem képes az embert kielégíteni. Az örök életre megmaradó eledelt kell keresniük, ez pedig nem más, mint az isteni élet személyes hordozója és Isten küldötte Jézus, aki egyszerre adomány Istentől (33. v.), azaz életadó képessége onnan ered, hogy Istentől jön, s ezáltal egyszerre az örök élet adományozója is (35. v.). Más szóval ez azt jelenti, hogy egyedül Jézus képes az ember élet utáni vágyát beteljesíteni. Jézus az Ószövetség bölcsességi hagyományára támaszkodva átvitt értelemben egész üdvözítő valóságát „mennyei kenyérnek”, „élet kenyerének” vagy „eledelnek” jelenti ki. Az ószövetségi hagyományban a megszemélyesített bölcsesség lakomára hívja meg az embereket, ahol a felkínált ételek, a kenyér és a bor, a bölcsesség Istenhez vezető tanítását jelképezik. Ezek evése vagy ivása, vagyis követése révén tartja meg életét az ember (Péld 9,5 köv.; Sir 24,19.21). Ebben a szakaszban az igehirdetés arra az erőfeszítésre mutasson rá, amellyel az ember életének biztosítására törekszik, mindarra, ami szebbé, jobbá, kényelmesebbé, élvezetesebbé stb. teszi az életet. Mindez azonban „veszendő eledelnek” bizonyul, nem igazi biztosíték, mert egyik sem tudja áttörni véges létünk határát. Ezt egyedül Jézus tudja megadni, az élet kenyere, aki örök életet képes adományozni (Ján 6,39–40). A 19. vasárnap evangéliuma (6,41–51) tovább folytatja Jézus beszédét, és tanítása két alapgondolatát kapcsolja össze: Jézus a „mennyből alászállott élő kenyér” (41. v.), „az örök élet kenyere” (48. v.), Isten általa örök életet ad a mindenkinek, de ennek feltétele a Jézusban való hit, „aki hisz, annak örök élete van” (46–47. v.). Jézus befogadása, illetve elutasítása már szavainak hatásában megmutatkozik hallgatói körében. „Nem Jézus ez, József fia? Atyját, anyját jól ismerjük. Hogyan mondhatja hát, a mennyből szálltam alá?” (42. v.) – mondják. Nem képesek a külső látszaton túlemelkedni, a jelek kevésnek bizonyultak Jézus hallgatóinak, hogy felismerjék égi eredetét. A benne való hit elnyerése azonban nincs az ember kétkedő valóságának kiszolgáltatva, mert a hit kegyelmi ajándék. Jézushoz senki sem közeledhet hittel, ha nem vonzza az Atya, aki őt küldte (44–46. v.). Akik test szerint ítélik meg őt, azok ellenszegülnek az Atya benső vonzásának, és ezért nem képesek felismerni mennyei eredetét. Hogyan vonzza az Atya az embert Jézushoz? „Jézus szavai szerint benső kegyelmi hatásról van szó, amely arra hangolja az embert, hogy elfogadja Jézus szavait és tetteit természetfeletti bizonyítéknak. Igazában kölcsönhatásról van szó: csak az jöhet Jézushoz, aki elfogadja az Atya megvilágosító hatását, viszont az Atya csak azt vonzza, aki követi Jézus magatartását.” (Gál F., János evangéliuma, 136. old.) „Az Atya kegyelme szükséges ahhoz, hogy a hit mint »Isten műve« az emberben megszülessék. Jézus szavára pedig mint tanúságtételre azért van szükségünk, mert egyedül ő az, aki »látta az Atyát« (46. v.), és ezért egyedül képes róla hitelt érdemlő módon szólni. A hit belső (kegyelmi) és külső (jelekben és szavakban megnyilvánuló) feltételeinek egymáshoz rendelt összhangja rendkívüli finomsággal és tudatossággal kidolgozott a jánosi teológiában. . . Mint testi-szellemi lények egyformán igényeljük a jelek és szavak külső tanújelét és a bensőnkben működő isteni indításokat.” (Farkasfalvy D., Testté vált Szó I., 185. old.) A beszéd e szakaszában az igehirdetésnek a hit előbb vázolt jellemzőjéről kell beszélni, minthogy a mai ember nagy kérdése is: hogyan juthat el a hithez, vagy hogyan őrizheti meg hitét Jézusban, Isten életének egyetlen autentikus kinyilatkoztatójában, az örök élet zálogában. A 20. vasárnap evangéliumában (6,51–58) Jézus már nemcsak abban a valóságában mennyei kenyér, mint az örök élet admányozója és közvetítője, hanem mint az, aki ennek a feladatnak végrehajtásában hajlandó életét maradéktalanul áldoztul adni (51. v.). Az örök életet pedig eukarisztikus teste és vére adományozásával, illetve vételével közvetíti övéinek (52–55. v.). Jézus azt is megmagyarázza, hogy miért válik áldozatul adott testének és vérének vétele az örök élet forrásává. Az Atya az élet végső forrása és a mindenség szerzője. A Fiú tőle kapja az életet, és kiárasztja azokra, akik vele benső életkapcsolatra lépnek. Üdvözítő életművének végső célja, hogy a végesség és mulandóság tapasztalatában élő embert a végtelen isteni élet közösségébe vezesse (56–58. v.; vö. Ján 17,24). Az igehirdetésnek itt Jézus eukarisztiáról adott tanítását kell kifejteni: az eukarisztia forrása Jézus életáldozata, és annak az egyetemes emberi vágynak beteljesedését nyújtja számunkra, amelyet önerőnkből soha el nem el nem érhetünk, a halhatatlan örök életet. A szakasz bőséges kifejtését lásd Farkasfalvy D., Testté vált Szó I., 186–194. old., Gál F. János evangéliuma, 134–140. old. A 21. vasárnap evangéliuma (6,60–69) a Jézus beszédét követő hit és hitetlenség megnyilvánulását beszéli el. Jézus tanítása nemcsak a nép (41. köv. és 52. köv. versek), hanem a szélesebb tanítványi kör kétkedését is kiváltotta úgy, hogy többen már nem jártak vele. Jézus a tizenkét apostolt is választás elé állítja: „Ti is el akartok menni?” (67. v.) Nevükben Péter hitvallással válaszol: „Uram kihez menjünk? Tied az örök életet adó tanítás. Mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” (68–69. v.). A kérdés – „Uram kihez menjünk?” – Jézust azokkal hasonlítja össze, akik az emberiségnek utat mutatni akarnak. Péter és a többi apostol egyértelműen Jézus mellett dönt, mert nála vannak az örök élet igéi. Egyedül ő tudja az embert az örök élet forrásához vezetni. Azért képes erre, mert ő az Isten Szentje, maga is a végtelen isteni birtokosa (6,57). Az apostolokat Jézussal való hosszabb kapcsolatuk vezette erre a hitvallásra. Amit láttak és hallottak (a jelek!), megerősítette őket abban, hogy a világ üdvözítőjére leltek, de az ő hitük is végső fokon az Atya kegyelme, vagyis Isten műve (lásd Jézus értelmező szavait Péter hitvallásánál Fülöp Cezareában; Mt 16,17!). Ha Jézus szavaiban és tetteiben mindent nem is értettek, küldetésének isteni eredetére elégséges jelet kaptak, hogy hűségesen mellette maradjanak a kételkedés vagy a próbatétel nehéz pillanataiban. Bennük a hit benső (kegyelmi) és külső (Jézus tetteiben és szavaiban megnyilvánuló jelek) feltételeinek egymásra rendelt összhangja létrejött, nem úgy, mint a hitetlen hallgatóságban. Ezért magatartásuk példaszerű minden idők keresztényei számára. Az igehirdetésben ezeket a szempontokat kell kifejteni és aktualizálni a jelenet magyarázatánál. A szakasz bőséges kifejtését lásd Farkasfalvy D., Testté vált Szó I., 194–205. old., Gál F., János evangéliuma, 140–144. old.
KERESZTÉNY MAGATARTÁS Lénárd Ödön: Só (1994); Mécs (1996); Só és mécs (1996). Márton Áron Kiadó. (83 old., 196 Ft; 279 old., 560 Ft; 252 old., 780 Ft.) „Lénárd Ödön piarista részletekben összesen 19 év 4 hónapot szenvedett fegyházakban, legtöbbet a börtönviselt magyar papok közül. Miután Kádár járt a pápánál, 1977-ben szabadult, amnesztiával: elengedtek neki két hónapot!” (Havasy Gyula dokumentumgyűjteménye. Itt többet is olvashatunk P. Lénárd koholt pereiről, börtönbüntetéseiről.) Először szamizdat formában olvastam a most már trilógiaként kiadott eszmélődéseket a mai keresztény magatartásról, krisztusi lelkületről, a mai keresztény közösség gondjairól. Hiteles írások. P. Lénárdnak volt ideje a börtönben, hogy „kihordja” imádságos reflexióit a tegnapról és a máról. Ezek a gépelmények még az 1989/90-es fordulat előtt keletkeztek; a szerző nem változtatott rajtuk. A Hegyi beszéd szellemét sugározzák. Meglepő, hogy a nyugati világtól elzárt pap milyen jól tájékozott a világegyház helyzetéről is. Világosan lát és ítél; nem tűr megalkuvást, amikor az evangéliumi magatartásról van szó. Ugyanakkor nem türelmetlen, a személyeket nem ítéli meg – ez Istenre tartozik. De igaza van abban, hogy nem lehet minden kompromisszumos (áruló) magatartást kimenteni. Mert ha nincs különbség a Krisztusa és egyháza mellett kiálló és ezért a börtönt is vállaló pap és a megalkuvó, az egyháznak ártó, besúgó és kollaboráló egyházi személy magatartása között, akkor nincs többé erkölcs, akkor jó és rossz egyremegy. Különösen is figyelemre méltó, amit a Mécs című kötetben a Kádár-korszak egyházpolitikájáról, a nagyon is megkérdőjelezhető „dialógusáról” (lásd Cserháti püspök cikkeit), az akkori katolikus sajtó ferdüléseiről olvashatunk. Mindezekről jó lenne a mai egyházban őszinte párbeszédet folytatni, de ez a mai napig igazában el sem kezdődött. Az is elismerésre méltó, hogy Lénárd Ödön a kiegyensúlyozott zsinati szellemet képviseli: egyaránt elmarasztalja a szélsőséges integristákat (Lefebvre) és a protestantizmusba hajló progresszistákat (Küng). Bármire reflektál is, mindig visszatérnek a konkrét példák, az Actio Catholicá-s tapasztalatok, a Rákosi idők zaklatásai, illetve a börtönélmények is ott húzódnak meg a háttérben. Egy félszázadot ölelnek át az eszmélődések. Tanulhatunk belőle keresztény magatartást, hogy a sötét jelenből reménységgel tekintsünk a jövőbe, miután önvizsgálatot tartottunk, és az evangélium Krisztusára fordítottuk tekintetünket. Szabó Ferenc
HALOTTAINK 1996-BAN Sója Miklós (1912, 1937, hajdúdorogi) ny. hodászi esperes plébános aug. 19-én; temetése Újpesten (Megyeri temetőben) aug. 30-án. Nutz Ottó (62, 32, gyulafehérvári) főesperes plébános aug. 22-én Nagyszebenben; tem. ugyanott. Csizmadia Imre Gerő (1920, 1944, bencés) aug. 25-én; tem. Győrött aug. 30-án Juhász László (1940, 1963, váci) szobi plébános aug. 28-án Szobon; tem. ugyanott szept. 5-én. Szalay László (1919, 1942, pécsi) volt sellyei plébános szept. 4-én Pécsett; tem. ugyanott szept. 13-án. Kovács Jenő (1901, 1931, jezsuita) kisegítő lelkész szept. 7-én Budapesten; tem. a Kerepesi temetőben szept. 17-én. Sághy Pál (82, 53) ny. plébános az Egyesült Államokban 1996. szept. 15. körül; tem. Floridában. Godó Mihály (1913, 1942, jezsuita) szept. 22-én Szentannán (Arad megye); tem. Kisiratoson (Csanád megye) szept. 24-én. Vanyó Ernő (81, 55, kassai) ny. esperes plébános szept. 24-én; tem. Csécsen szept. 27-én. Horváth Antal (64, 38, gyulafehérvári) kanonok, ny. esperes plébános szept. 26-án Csíkszeredában; tem. ugyanott. Fogarasi Gusztáv (1927, 1951, egri) ny. plébános szept. 28-án Székesfehérvárott; tem. Dámócon okt. 3-án. Sábics Antal (1915, 1939, kalocsai-kecskeméti) ny. csikériai plébános okt. 6-án Székesfehérvárott; tem. Csikérián okt. 15-én. Dr. Baróti János (1923, 1947, veszprémi, kaposvári) kanonok, székesegyházi plébános okt. 6-án Kaposváron; tem. Őrtiloson okt. 15-én. Barabás Gyula (94, 69, gyulafehérvári) ny. plébános okt. 7-én Brassóban; tem. Újtusnádon. Dr. Molnár Vince (1912, 1938, szombathelyi) kanonok, ny. plébános okt. 8-án; tem. Zalaegerszegen okt. 14-én. Horpácsy Ignác (1909, 1932, szeged-csanádi) ny. plébános okt. 18-án Gyulán; tem. Medgyesegyházán okt. 24-én. Szöllősi Mihály (1912, 1936, veszprémi) kanonok, ny. gyulafirátóti plébános okt. 18-án Veszprémben; tem. Hajmáskéren okt. 24-én. Temesi István (1932, 1957, egri, debrecen-nyíregyházi) esperes plébános okt. 23-án Nyíregyházán; tem. Rakamazon okt. 29-én. Buday Dezső (1912, 1935, esztergom-budapesti) ny. lelkész okt. 28-án Budapesten; tem. ugyanott nov. 18-án. Molnár Endre Marcián (1919, 1943, bencés) okt. 28-án; tem. Pannonhalmán okt. 31-én. Berta Ferenc (1917, 1942, esztergom-budapesti) ny. lelkész okt. 30-án Esztergomban; tem. Tardoskedden (Felvidék) nov. 9-én. Cser-Palkovits István (1908, 1937, jezsuita) ny. lelkész okt. 31-én Budapesten; tem. a Kerepesi temetőben nov. 21-én. Kubán Lajos Nesztor (1918, 1944, ferences, egri) ny. nyirtassi esperes plébános nov. 9-én; tem. Nyirtasson nov. 15-én. Venczely Béla (1920, 1944, váci) dunaharaszti-rákócziligeti plébános nov. 11-én Budapesten; tem. Pestszenterzsébeten nov. 22-én. Koppány Béla (1922, 1946, egri) ny. plébános nov. 16-án Miskolcon; tem. ugyanott nov. 22-én. Dr. Schuster Lajos (1920, 1945, veszprémi) ny. esperes plébános nov. 18-án Keszthelyen; tem. Győrött nov. 27-én. Rücker Ferenc (1923, 1959, pécsi) hajdacsi plébános nov. 21-én; tem. Hajdacson nov. 27-én. Orosz Árpád (1913, 1936, egri, debrecen-nyíregyházi) ny. esperes plébános nov. 22-én Debrecenben; tem. Miskolcon nov. 29-én. Dr. Csanád Béla (1926, 1950, kalocsa-kecskeméti) pápai prelátus, kanonok, egyetemi tanár nov. 25-én Budapesten; tem. Kispesten dec. 14-én. Balázs Pál (89, 66, gyulafehérvári) ny. plébános nov. 26-án Mócsott; tem. ugyanott. Dr. Áib Sándor (52, 27, szatmári) sárközújlaki plébános, tem. dec. 10-én. Nagy Lajos Endre (1943, 1971, bencés) dec. 13-án Csanakon (misézés közben); tem. Győrött dec. 18-án. Nagy Imre (64, 34, gyulafehérvári) plébános dec. 14-én Kézdikőváron; tem. Esztelneken. Bajzáth Károly (61, 35, gyulafehérvári) plébános dec. 16-án Nyárádköszvényesen; tem. ugyanott. Palágyi Sándor (1917, 1942, székesfehérvári) ny. plébános dec. 17-én Budapesten; tem. Remetekertvárosban dec. 27-én. Kenderesi-Szabó Béla (84, 60, gyulafehérvári) kanonok, plébános dec. 18-án Tövisen; tem. ugyanott. Tóth József (1930, 1954, egri) plébános dec. 24-én; tem. Mezőkövesden jan. 6-án. Balzsay András (1909, 1937, szalézi, egri) ny. plébános dec. 27-én Székesfehérvárott; tem. Péliföld-Szentkereszten jan. 7-én. Bartalis Tamás (83, 59, gyulafehérvári) ny. plébános dec. 30-án Marosszentgyörgyön; tem. ugyanott. Nyugodjanak Krisztus békéjében! Kapocs Nándor (1921, 1944, kalocsai) főszentszéki bíró, szeremlei plébános jan. 2-án Szeremlén; tem. ugyanott 1997. jan. 9-én. Asbóth István (1928, 1952, szombathelyi) bázakerettyei plébános jan. 2-án; tem. Celldömölkön jan. 9-én. Márton József (72, 47, gyulafehérvári) ny. esperes plébános jan. 3-án Kovásznán; tem. Kápolnásfaluban jan. 7-én. Antal József (1940, 1963, szeged-csanádi) makói templomigazgató jan. 3-án; tem. Makón jan. 9-én. Antoni János (1911, 1933, gyulafehérvári) ny. plébános jan. 4-én Korondon; tem. ugyanott jan. 7-én. Balla Ernő (1911, 1934, esztergom-budapesti) ny. lelkész jan. 10-én Esztergomban; tem. Békéscsabán jan. 23-án. Pócza Dezső Árpád (1915, 1942, ferences, veszprémi) volt csatkai plébános jan. 11-én Székesfehérvárott; tem. Sopronhorpácson jan. 22-én. Sándor László (1927, 1954, pécsi) plébános jan. 18-án Pécsett; tem. ugyanott jan. 25-én. Ádám Árpád (1915, 1939, veszprémi) ny. lengyeltóti plébános jan. 21-én; tem Pomázon febr. 1-én. Eperjessy Dénes (1910, 1933, egri) ny. esperes plébános jan. 22-én Nyíregyházán; tem. Diósgyőrött jan. 29-én. Tóth János (1919, 1943, kalocsa-kecskeméti) ny. plébános jan. 23-án Kiskunhalason; tem. Tabdiban jan. 30-án. Dr. Ortutay Elemér (1916, 1941, munkácsi) ny. teológianár jan. 25-én Ungváron; tem. ugyanott jan. 28-án. Bischof Vilmos (1927, 1952, pécsi) (abaligeti?) plébános jan. 23-án; tem. Olaszon jan. 28-án. Grábner József Oszvald (1919, 1944, bencés) jan. 26-án; tem. Pannonhalmán febr. 1-én. Dr. Ipoly Ottó (1925, 1949, kalocsa-kecskeméti) kecskeméti hittanár és templomigazgató febr. 4-én autóvezetés közben beállt rosszullét következtében; tem. Kerekegyházán febr. 13-án. Szabó László (1912, 1936, veszprémi) ny. bakonyszűcsi plébános jan. 29-én; tem. Devecserben febr. 5-én. Pollák Ferenc (1921, 1944, székesfehérvári) ny. plébános febr. 9-én Budapesten; tem. ugyanott febr. 26-án. Lunczer Gyula (1953, 1976, egri, debrecen-nyíregyházi) ny. plébános febr. 11-én Tardon; tem. Kisvárdán febr. 20-án. Mayer János (1908, 1932, veszprémi) ny. ácsteszéri plébános febr. 15-én Veszprémben; tem. Bakonygyiróton febr. 21-én. Máriás Lajos (1908, 1937, jezsuita) kisegítő lelkész febr. 19-én Sülysápon; tem. Pannonhalmán febr. 25-én. Takács Antal (1911, 1941, jezsuita) febr. 19-én Pannonhalmán; tem. ugyanott febr. 25-én. Rácz Imre (1914, 1938, egri) ny. plébános Miskolcon; tem. ugyanott márc. 3-án. Pásztor József (1931, 1956, egri) ny. plébános febr. 24-én; tem. Litkén márc. 3-án. Zimándi Zoltán (1916, 1942, kalocsa-kecskeméti) ny. lelkész febr. 26-án Kölnben; tem. ugyanott márc. 5-én.
|