Távlatok / 28  -  1996. április

Tartalom


E  SZÁMUNK  ELÉ

Mostani számunk néhány írása az Eucharisztiával foglalkozik, amely ,,az egész keresztény élet forrása és csúcsa’’ (LG 11). E szentség különböző nevei jelzik kimeríthetetlen gazdagságát. A különböző elnevezéseket így sorolja fel A katolikus Egyház katekizmusa (1328–1332):

,,Eucharisztia, mert hálaadás Istennek. Az eucharisztein (Lk 22,19; 1Kor 11,24) és az eulogein (Mt 26,26; Mk 14,22) szavak azokra a zsidó áldásokra emlékeztetnek, amelyek – különösen étkezések alatt – magasztalták Isten műveit: a teremtést, a megszabadítást és a megszentelést.

Az Úr lakomája, mert az utolsó vacsoráról van szó, amelyet az Úr tanítványaival szenvedése előestéjén elköltött. Nevezik még a Bárány menyegzői lakomájának, hiszen annak elővételezése, amelynek színhelye a mennyei Jeruzsálem.

Kenyértörés, mert a zsidó étkezésnek ezt a sajátos szertartását használta fel Jézus, amikor családfőként megáldotta és szétosztotta a kenyeret, különösen az utolsó vacsora során. Föltámadása után a tanítványok erről a gesztusról ismerték föl, az első keresztények eucharisztikus gyülekezeteiket ennek a nevével jelölték. Az első keresztények ezzel kifejezésre juttatták azt is, hogy mindazok, akik az egyetlen megtört kenyérből, Krisztusból esznek, vele közösségre lépnek, és ettől kezdve őbenne egyetlen testet alkotnak.

Eucharisztikus gyülekezet (synaxis), mert az Eucharisztiát a hívek gyülekezete, az Egyház látható megjelenülése ünnepli.

Az Úr szenvedésének és föltámadásának emlékezete.

Szent áldozat, mert Krisztus a Megváltó egyetlen áldozatát megjeleníti (aktualizálja), és magában foglalja az Egyház fölajánlását; vagy más nevein: szentmiseáldozat, »a dicséret áldozata« (Zsid 13,15), lelki áldozat, tiszta és szent áldozat, mivel befejezi és túlhaladja az Ószövetség valamennyi áldozatát.

Szent és isteni liturgia, mert az Egyház egész liturgiája középpontját és legösszefogottabb kifejezését e szentség ünneplésében találja meg; ebben az értelemben nevezik a szent misztériumok ünneplésének. Lehet beszélni a fönséges Oltáriszentségről, mert ez a szentségek szentsége. Ez utóbbi névvel a tabernákulumban őrzött eucharisztikus színeket illetik.

Communio, vagyis közösség, mert e szentség révén egyesülünk Krisztussal, aki teste és vére részeseivé tesz bennünket, hogy egyetlen testet alkossunk; nevezik még a szent dolgoknak: ta hagia, sancta – ez a szentek közösségének első értelme, amiről az Apostoli hitvallás beszél –, angyalok kenyere, mennyei kenyér, halhatatlanság gyógyszere, útravaló (viaticum). . .

Szentmise, mert a liturgia, amelyben az üdvösség misztériuma beteljesedik, a hívek elküldésével (missio) zárul, hogy azok Isten akaratát mindennapi életükben betöltsék.’’

E gazdag tartalomból villantanak fel néhány vonást az itt közölt tanulmányok.  P. Nemeshegyi a Jn 6 elemzésével megmutatja az utolsó vacsora (úrvacsora) legmélyebb értelmét. P. Szabó arra világít rá, hogy az ökumenikus (teológiai) párbeszédben milyen jelentőséget kapott az anamnézis = memoriale = emlékezet, amely – a transsubstantiatio = átlényegülés szakkifejezés mellőzésével is – Krisztus üdvözítő művének hathatós megjelenítését (valóságos szentségi jelenlétét) fejezi ki a hívők számára. Verbényi István – kiegészítve előző számunkban közölt tanulmányát – a magyar nyelvű mise reformjának bevezetését vázolja.

* * *

Mostani számunkban – a szokásos rovatok mellett – újra megjelenik a Fórum az egyházról. E rovattal az a célunk, hogy helyet adjunk az egyházon belüli párbeszédnek a magyarországi egyház életét illetően. Szennay András, volt pannonhalmi főapát a Magyar Kurír 1995. november 10-i számának adott interjújában hangsúlyozza az őszinteséget: ,,A világos, őszinte, köntörfalazás nélkül kimondott, leírt szó régen is, ma is az igaz és igazat szóló Istenbe vetett hitünk jóváhagyó pecsétjét hordozza magán, és egyben hitelesítője egyházunknak. Erre gondolva belső egyházi életünk, a sokat emlegetett és oly kevéssé gyakorolt belső párbeszéd csak őszinte lehet: a jót örömmel elkönyvelő, a helytelent, a hiányokat bíráló.’’ Ebben a szellemben jelenti ki Szennay András ugyanabban az interjúban, hogy szerinte ,,semmiféle szokatlan, netán dehonesztáló nem lenne abban, ha püspöki karunk egy – lelkipásztori szempontból fontos – nyilatkozatot tenne közzé, amelyben őszinte sajnálkozását fejezné ki az egyház vezetőinek és tagjainak a múltban elkövetett vétkei és mulasztásai miatt. Ilyen nyilatkozat már több országban elhangzott, az senkit nem bélyegezne meg, hiszen Istenen kívül ki láthat bele az emberek szívébe-lelkébe?’’

Kiemelnénk e kitételt: ,,a jót örömmel elkönyvelő, a helytelent, a hiányokat bíráló.’’ Vagyis ne csupán a hiányokat, a hibákat és mulasztásokat hangoztassuk, hanem vegyük észre a most már szabadon kibontakozó magyar egyházban a sok jót és szépet, a papok, szerzetesek és világi hívek példás erőfeszítéseit, a sok lelkipásztori kezdeményezést. Erre a pozitív beállítottságra és szemléletre jó példa Seregély István, egri érsek, a Magyar Püspöki Kar elnöke hosszú nyilatkozata az Új Ember 1996. február 18-i számában. Realizmus és az egyházát vezérlő Krisztusba vetett reménység sugallta ezt a ,,helyzetfelmérést’’.

* * *

1996: többszörös jubileumi esztendő: A honfoglalás 1100. évfordulójára és Pannonhalma millenniumára emlékezünk – várjuk a szentatya nyári látogatását is ez utóbbi jubileum alkalmából. Ezenkívül az 1956-os forradalom és szabadságharc 40., Nagy Imre születésének 100. évfordulója is az idén van.

Az egyik politikus nyilatkozata szerint a honfoglalás 1100. évfordulóján a nemzetnek szüksége lenne egy ,,társadalmi vérszerződésre’’. Sajnos, az áldatlan ,,pártokráciában’’ kevés a reményünk arra, hogy a nemzet boldogulását, a közjót valóban szolgálni akarók – a hatalmi versengés ellenére – létrehozhatnak egy minimális konszenzust. Mert a pluralista társadalomban, a többpárti demokráciában lehetetlen a kibontakozás ilyen minimális jogi-morális-politikai konszenzus nélkül. Ez nem jelenti okvetlenül a saját világnézet feladását, de mindenképpen jelenti a kölcsönös megnyílást a másik felé, a másik másságának kölcsönös elismerését és tiszteletét. Az ország felemelkedése nem valósítható meg máról holnapra egy  csapásra; az 1989/90-es fordulat után ott kellett kezdenünk, ahol 1956-ban megszakadt a demokratizálódási folyamat a szovjet tankok közbelépésére.

Korábban a kommunista rendszerre lehetett hárítani a felelősséget azért, hogy hazánkban annyira elmaradt az ökumenizmus, a keresztények egységének munkálása. Kétségtelen tény, hogy az ateista rendszer a ,,Divide et impera’’ elvet alkalmazta az egyházak kapcsolatában csakúgy, mint a katolikus egyházon belül. De a szabadság visszaszerzése után most már ránk, keresztényekre hárul minden felelősség az ökumenizmus terén. A szekularizált és ateista világban csakis úgy lehet hiteles tanúságtételünk, ha valamennyien egyek vagyunk, ha – az ellentétek kiélezése helyett – azt tekintjük, ami már összeköt bennünket: Krisztus-hitünk és keresztségünk a biztos alap.

A bizalomépítéshez és az erkölcsi megújuláshoz hozzájárulnak a nagy egyházak. A keresztények úgy töltik be a kovász szerepét a társadalomban, ha a szolidaritás és az igazságosság munkálói lesznek, ha a reményvesztettekbe bizalmat öntenek, ha az örömhírről és a nyolc boldogságról hiteles életükkel tanúskodnak.

A Magyar Püspöki Kar körlevelet adott ki a honfoglalás 1100. évfordulójára, amelyben hangsúlyozza: A gondviselő Isten jóságát ismerhetjük fel  abban, hogy őseink a Kárpát-medencében otthont találtak, és hogy egy évszázad alatt ezt a földet hazává alakították: így népünk beilleszkedhetett az akkor kereszténnyé váló Európába. A magyar főpásztorok így figyelmeztetnek: ,,Amikor a honfoglalásra emlékezünk, szeretett híveink emlékezetébe idézzük azokat az eseményeket, amelyek során a gondviselő Isten a kereszténység felvételére és az Anyaszentegyház közösségébe vezette őseinket. Ma, ezer év múltán, hasonlók a feladataink. Kereszténységünknek meg kell újulnia, hogy meggyőzően hirdessük az evangéliumot. Szentatyánk, II. János Pál pápa ezért sürgeti Európa újraevangelizálását.’’

Amikor tehát emlékezünk és hálát adunk a Gondviselésnek, egyben előre is tekintünk a 2000. jubileumi év felé, és vállaljuk feladatainkat. A hála fokozottabb elkötelezettséget sürget.

 

 


Czigány György kitüntetése

A Magyar Köztársaság elnöke 1996. március 15-e alkalmából, kiemelkedő irodalmi tevékenysége elismeréseként, József Attila-díjat adományozott Czigány György Erkel Ferenc-díjas költő, újságíró, érdemes művésznek.

Szeretettel gratulálunk a Távlatok szerkesztőségi tagjának, kedves barátunknak a kitüntetéshez.

 

 

 


EUCHARISZTIA  –  SZENTMISE


Nemeshegyi Péter

AZ  ÉLET  KENYERÉRŐL  SZÓLÓ  BESZÉD
 JÁNOS  EVANGÉLIUMÁBAN

A keresztények legnagyobb kincse az a cselekmény, melyet Jézus az utolsó vacsorán hagyományozott ránk. Tesszük is napkelettől napnyugatig szüntelenül az ő emlékezetére. Az a tény, hogy Jézusnak e tetteit és szavait négyszer is közli az újszövetségi szentírás (a három szinoptikus evangélium és Pálnak a korintusiakhoz írt első levele), mutatja, hogy mennyire fontos volt  ez a cselekmény már az első keresztények számára is.

Az eukarisztia a János-evangéliumban

Furcsa módon János evangéliuma, mely a legrészletesebben beszél az utolsó vacsorán történtekről, nem említi az eukarisztia megalapítását. Talán azért nem, mert már akkor úgy gondolták a keresztények, hogy nem keresztények számára írt könyvben a keresztényeknek erről a családi titkáról nem szabad beszélni.

Minthogy azonban János az ő evangéliumát nemcsak nem keresztények számára írt evangelizálásnak, hanem keresztények számára írt hitmagyarázatnak is szánta, nem hagyhatta ki a keresztény egyházak legfontosabb vallási cselekményének, az úrvacsorának teológiai magyarázatát sem. Azt tette tehát, hogy egy külön fejezetet (a 6. fejezetet) szánt ennek a témának, mely különböző hagyományelemekből egy olyan egészet állít össze, melyet a nem keresztény olvasók a hitre buzdító képletes beszédnek foghattak fel, a keresztények pedig felfedezhették benne úrvacsorájuk legmélyebb értelmének feltárását.

Az evangélium keletkezési módjához hasonlóan, számos hipotézist állítottak fel a szentírástudósok. Ezeknek tanulmányozása kétségkívül hasznos, azonban sohasem szabad elfelejtenünk, hogy csak többé-kevésbé megalapozott  hipotézisekről van szó. Ezért jelen tanulmányunkban nem bocsátkozunk a fejezet keletkezésére vonatkozó hipotézisek boncolgatásába, hanem szemügyre vesszük magát a végleges szöveget, úgy, amint az a evangéliumban olvasható, és igyekszünk annak mélyebb értelmébe hatolni. Vagyis – szentírás-tudományi szakkifejezéssel élve – nem a diakronikus (a különböző idejűségre, egymásutániságra figyelő), hanem a szinkronikus (egyidejűsítő, időbelileg egymáshoz igazító, összefoglaló) kutatási módszert követjük. A Szentírás isteni sugalmazottságában hívő ember számára ez a módszer különösen megfelelő. Hiszen az isteni sugalmazottság által garantált szöveg nem az evangéliumok esetleges korábbi előkészítő stádiuma, hanem az egyház által kánoninak elfogadott kész evangélium. Ez az a szöveg, mely ,,hűségesen és tévedés nélkül tanítja azt az igazságot, melyet Isten üdvösségünk végett megíratott’’ (DV 11).

Az evangélium teológiája általában

A 6. fejezet igen mély értelmű szövegének megértése végett hasznos lesz, ha előbb röviden kifejtjük a jánosi evangélium alapvető teológiáját.

Az Atya kebelében levő Egyszülött Fiút (1,18), az isteni Igét (1,1) ,,sasszemével’’ szemlélő János szerint az Isten élete az Atya és a Fiú örök szeretetközössége. Az Atya szereti a Fiút (3,35);  a Fiú pedig viszontszereti az Atyát (14,31). Isten örök valósága ez a szeretet- és életközösség.

Istennek ezt a valóságát nyilatkoztatja ki az Atyától e világba küldött, megtestesült Fiú (1,14). Az Atyaisten ugyanis úgy szerette az általa teremtett és mégis a bűn sötétségébe bukott világot, hogy ,,egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz őbenne, annak örök élete legyen’’ (3,16).

Ez a megtestesült Fiú, Jézus, maga az igazság (14,6). Minden tettében és szavában az Atyától függ, és ezért teljes valóságával megmutatja nekünk az Istent. Aki őt látja, ,,látja az Atyát’’ (14,9).

Az  Atya és a megtestesült Fiú élet- és szeretet egysége Jézus halálában és feltámadásában éri el csúcspontját. Az Atya ,,adja oda’’ Fiát ,,a világ életéért’’ (6,51); Jézusnak önkéntes halálba indulása az Atyja iránti tökéletes szeretet megnyilvánulása (14,31). Jézus halála nem elbukás, hanem visszatérés az Atyához (16,28). Onnan jön újra a feltámadt Jézus tanítványaihoz, és rájuk leheli a Szentlelket.

Így azok, akik hisznek benne, és megtartják új parancsát, részesednek az Atya és a Fiú örök élet- és szeretetkapcsolatában: ,,Könyörgök, Atyám, hogy eggyé legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük, és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.’’ (17,22–23)

Ez a nekünk adott örök élet, mely nem csak a halál után kezdődik, hanem már most bennünk megkezdődött valóság.

János ezt a teológiáját három más felfogással állítja szembe. Az egyik ,,e világ fiainak’’, ,,a testi embereknek’’ felfogása, kik ,,lentről születtek’’ (8,23), kiknek életét a pénz-, dicsőség-, élvezet- és hatalomvágy irányítja. Ezekkel János szembeállítja a ,,fentről’’ jött Istenfiát (8,23), meg az Atyának és a feltámadt Krisztusnak egységéből fentről küldött Szentlelket. Csak ez a fentről jött valóság ad életet azoknak az embereknek, akik hiszik, befogadják, és szeretetével egybeforrnak. ,,A Lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit.’’ (6,63)

A második felfogás az ószövetségi szertartásokhoz ragaszkodó ritualistáké. Ezek a Mózes által adatott törvénybe vetik bizalmukat, pedig ,,a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett’’ (1,17). Az ószövetség legnagyobb eseményei is csak halvány előképei a Krisztus-eseménynek. Nincs szükség már kézzel épített kőtemplomra: a meghalt és feltámadt Jézus az egyetlen igazi templom: Isten jelenlétének és az Istennel való találkozásnak helye (2,19–22).

A harmadik felfogás a spiritualistáké, kik csak a szellemet tartják fontosnak, és a testi, fogható dolgokat elvetik. János első levele vitatkozik velük, de már az evangélium is nagyon hangoztatja a test fontosságát. ,,Az Ige testté lett’’ (1,14), Jézus testileg szenvedett, és feltámadtan is megőrzi a kereszten kapott sebhelyeit (20,20). Az Istennel való egységet nem mély szemlélődések biztosítják, hanem az egymás lábának megmosásával bizonyított valóságos szeretet (13,3–8).

János szerint tehát az ember üdvössége az Atyaisten szeretetkezdeményezéséből fakad, aki elküldte egyszülött Fiát, ,,hogy üdvözüljön a világ általa’’ (3,17). Ez az üdvösség a halálával és feltámadásával az Atyához visszatért és a Szentlelket nekünk adó Jézussal való egység által valósul meg. Akkor lesz miénk ez az üdvösség és élet, ha hiszünk Jézusban, követjük szeretetparancsát, és esszük-isszuk testét és vérét. János evangéliumának 6. fejezete erről az evésről és ivásról beszél.

Áttekintés a János-evangélium 6. fejezetéről

Lehet, hogy e fejezet megírása fokozatosan történt. Azonban jelenlegi végső formájáról azt tartjuk, hogy teljes egészében Jézus testének és vérének evéséről és ivásáról, vagyis az eukarisztiáról szól. Amikor a János-evangélium elkészült, minden keresztény közösségben megülték az ,,Úr vacsoráját’’, melyről a szinoptikusok és Pálnak a korintusiakhoz írt első levele (11,23–25) számolnak be. Oly sok a közös kifejezés Jn 6,51–58 és az utolsó vacsorát leíró szövegek között (Jn 6,51 = 1Kor 11,24; Jn 6,54 = Mt 26,26; Jn 6,54 = Mt 26,27–28; Jn 6,58 = 1Kor 11,23), hogy az Úrvacsorát hetenként megülő keresztényeknek feltétlenül erre kellett gondolniok, amikor a jánosi evangélium beszédének ezt a második részét olvasták. Igaz, hogy János a ,,szarx’’ (hús) szót és nem a ,,szóma’’ (test) szót használja, de valószínűleg mind a kettő ugyanannak a ,,húst’’ jelentő ,,bîsri’’ szónak fordítása. Antiochiai Ignác leveléből tudjuk, hogy még a 2. század elején is ,,szarx’’-nak mondták Krisztus eukarisztikus testét.

Igaz, hogy az Élet Kenyeréről szóló beszéd első részének (6,26–50) témája a Jézusba vetett hit, de számos utalás kapcsolja össze ezt a részt az eukarisztiáról szóló második résszel. 6,26 arról az ételről beszél, melyet az Emberfia adni  f o g (jövő idő!): ez utalás az utolsó vacsorára és az azt követő egyházi eukarisztiákra. 6,35-ben ,,szomjazásról’’ beszél Jézus, bár még csak ,,kenyérről’’ volt szó: ez utalás a beszéd második részében és az utolsó vacsora leírásában előforduló  ,,ivásra’’. Az egész beszéd a hallgatóság által idézett 78. zsoltár ,,Égből szállott kenyeret adott nekik enni’’ (24. vers) szavainak jézusi magyarázata. Jn 6,32–50 azt fejti ki, hogy mi a valódi ,,égből szállott kenyér’’; Jn 6,51–58 pedig az ,,enni’’ szó értelmét magyarázza.

A 6. fejezet beszédét előkészítő két csoda leírása is már az eukarisztiára utal. A csodálatos kenyérszaporítás jánosi szövegében Jézus kezdeményezésén van a hangsúly, ki ,,kárba nem menő’’ (6,12), maradandó ételt ad. A vízen való járás pedig Jézusnak minden természettörvény fölötti uralmát bizonyítja. A rettegő tanítványokat megszólító ,,Én vagyok!’’ (6,20) szón pedig, a János-evangélium más szövegeivel egybevetve, az Isten önkinyilatkoztatásának (,,Én vagyok, aki vagyok’’, Kiv 3,14) hangja cseng át.

Nem valószínű, hogy Jézus az Élet Kenyeréről szóló beszédet ilyen formában mondta el a kafarnaumi zsinagógában. János szokása szerint szabadon csoportosítja a Jézusra vonatkozó hagyományokat, és a Szentlélektől megvilágosítva (16,13) fejti ki Jézus most élő tanítványai számára az Ő személyének és művének végső misztériumát.

Az egész beszéd hátterét, jánosi szokás szerint, ószövetségi előképek alkotják: az örök életet adó gyümölcsöt termő paradicsomi életfa (1Ter 2,9.22), az önmagát eledelül adó isteni Bölcsesség (Péld 9,1–6; Sir 24,3.21), a Messiás korabeli lakodalom (Iz 55,1–2), főképp pedig az egyiptomi kivonuláskor hullott manna (Kiv 16,14–35). Jézus eukarisztikus valósága mindezeket az előképeket beteljesíti, és végtelenül felülmúlja.

Maga az Élet Kenyeréről szóló jézusi beszéd a Szent János-i stílus remekműve. Ha Pált sziklákat hömpölygető hegyi patakhoz hasonlítanánk, akkor Jánost a hegyek mélyén rejtőzködő tóhoz, ,,tengerszemhez’’ hasonlíthatjuk. A tó csendes, sima tükrén a körülötte magasodó havasok és fenyvesek tükröződnek. Ha pedig jobban odafigyelünk, akkor ez a tó elkezd örvényleni. Forog  körben az ár, vonz lefelé a titkos mélységekbe, míg csak el nem érjük azt a végtelen tengert, melynek ,,szeme’’ a havasi tó.

De hasonlíthatjuk a jánosi stílust hatalmasan nyugvó hegyóriáshoz is; körbe-körbe csigázik rajta a felfelé vezető út, míg végül számos fordulat után elérkezünk a mindenek fölé magasuló csúcshoz, ahonnan elénk tárul az ég és föld mindensége.

Szinte monoton egyformasággal ismétli János ugyanazokat a szavakat, beszédelemeket. Ismétlésnek látszik, amiket mond, de körben forgásuk által elmélyülő, illetve felmagasodó haladás van bennük, mely elvezet a misztérium meglátásához. Az emberi észt meghaladó vallási misztériumok érzékeltetésére ez a kifejtési módszer hatékonyabb, mint a csalóka megérthetőséget ígérő hármasszabály egyenes vonalú logikája. Rokon ez az írásmód a nagy keleti vallások, a hinduizmus, a buddhizmus könyveinek stílusával. Ezekben is állandó ismétlések sorakoznak, de végül is elvezetnek bennünket a ,,megvilágosodás’’ pillanatához.

A 6. fejezet részletes elemzése

A 6. fejezet beszéde öt elemből van szőve: 1) az Atya, 2) Jézus, 3) az Atya és Jézus által adott étel, 4) az emberek feladata, 5) az étel hatása. Az öt elemet felsorakoztató bevezető ciklus után öt cikluson át vezet a beszéd csúcspontjához.

A bevezető ciklus Jézus panaszszavával kezdődik: ,,Nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből, és jóllaktatok.’’ (6,26)

Jézus a csodát ,,jelnek’’ nevezi. A jel nem öncél, hanem másra utal. Az egyszer megszaporított földi kenyérnek nem az evilági kenyérszaporítások megismétlésének követelését, hanem az örök életre megmaradó eledelre való vágyódást kellett volna felébresztenie. Jézus nem evilági jólétet biztosító messiás. Ha az lett volna, akkor követői számára az istenhit az evilági jólét eszközévé alacsonyult volna, és nem tudott volna megszületni az önfeláldozó szeretet. Ezt  jó lesz megfontolniok a manapság újra csodákat hajszoló egyházi csoportoknak. Az evilági előnyöket ígérő messiást követelő hallgatóság és az ezt a követelést elutasító, de sokkal nagyobb isteni ajándékot ígérő Jézus közötti ellentét megmarad, sőt fokozódik az egész beszéd alatt, és végül szakadáshoz vezet.

Az öt elemre vonatkozólag a bevezető ciklusban megtudjuk, hogy 1) az Atyaisten pecsétjével igazolta, vagyis elküldte, jelcsodákat tevő hatalommal felruházta, és feltámasztja Jézust. 2,3,5) Jézus adni fog az örök életre megmaradó eledelt, 4) az embereknek fáradozni kell ezért az eledelért; az Istennek tetsző fáradozás pedig abban áll, hogy hisznek az Atyaisten által küldött Jézusban. Érdekes megfigyelni, hogy a hallgatóság Istennek kedves ,,tettekről’’ (többes szám!) kérdezősködik, Jézus pedig az ,,Isten tettéről’’ (egyes szám!) beszél, mely nem más, mint a Jézusba vetett hit (6,28–29). ,,Isten tette’’ ez olyan értelemben, hogy az egyetlen Istennek tetsző tett, és olyan értelemben is, hogy az ember szívében működő ,,vonzás’’ által jön létre. Elmúlt már az ószövetség, mely a mózesi törvény aprólékos előírásait követő tettekre épített: most csak egy ,,tett’’ szükséges: hittel jönni Jézushoz.

Itt idézi a hallgatóság a 78. zsoltárt (,,Mennyei kenyeret adott nekik enni’’); a következő öt ciklus pedig ennek jézusi magyarázatát adja.

Az 1. ciklusból (6,32–33) megtudjuk, hogy Jézus Atyja adja az igazi mennyei kenyeret, mely a mennyből  száll le (1. és 2. elem), és életet ad a világnak (5. elem). A 2. ciklusban (6,35–40) jelenik meg a 2. és 3. elemre vonatkozó nagy kijelentés: maga Jézus az ,,Élet kenyere’’. Az emberek feladata (4. elem) az, hogy Jézushoz jöjjenek, Jézusban higgyenek. Az ,,Élet kenyerének’’ gyümölcse az, hogy a hozzá jövők, a benne hívők nem éheznek meg és nem szomjaznak meg sohasem. Az Atyáról (1. elem) azt tudjuk meg, hogy Ő adja a hívő embereket Jézusnak avégből, hogy Jézus feltámassza őket az utolsó napon.

A 3. ciklus (43–47) a hallgatóság megbotránkozására válaszolva megismétli az előző ciklus állításait: 1) az Atya, aki Jézust küldte, vonzza az embereket Jézushoz; 2) csak az Istentől jövő Jézus látta az Atyát; 4–5) aki hisz Jézusban, annak örök élete van. Tehát élő hit nélküli szertartás az újszövetségben sem vezet üdvösségre. A ,,hit titkához’’ csak hittel lehet közelíteni.

A 4. ciklus (48–51) kapcsolja össze a beszéd első felét annak második felével. Jézus nemcsak az ,,Élet kenyere’’, hanem ,,élő kenyér’’, aki a mennyből szállt alá. A kenyér, amelyet Jézus adni fog (jövő idő!) ,,az én testem a világ életéért’’ (2., 3. elem). Itt cseng föl az utolsó vacsora szövegeiből jól ismert állítás: Jézus mint önmagát szeretetből halálra adó áldozat hozza meg a világnak az üdvösséget és életet. Az emberektől pedig most már azt kívánja Jézus, hogy ,,egyék’’ ezt az élő kenyeret (4. elem). Így fognak ,,örökké élni’’ (5. elem).

A befejező  5. ciklus (53–57) erről az evésről, sőt ivásról beszél. Jézus hangoztatja, hogy az ő teste valóban étel, az ő vére valóban ital; aki eszi és issza az ő testét és vérét, annak ,,örök élete van’’ (4., 5. elem, jelen idő! tehát már most itt e világban megkezdődik az örök élet), az Jézusban marad, és Jézus őbenne.

A jánosi eukarisztikus teológia csúcspontja

Így jutunk el az örvény  mélyére, illetve a hegycsúcs tetejére: ,,Ahogy engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam.’’ (6,57) Már nem test és vér evéséről és ivásáról van szó: magát az élő Jézust eszik a hívők, így részesednek abban az isteni életben, melynek forrása az Atya, közvetítője a megtestesült, meghalt és feltámadt Fiú, részesei pedig azok, akik hittel eszik Jézust kenyér és bor színében.

Nemcsak az Isten Igéjét kell hinnünk, hanem ezzel a hittel Jézushoz jőve valóságosan, testileg kell ,,ennünk’’ őt. Mert az ,,Ige testté lett, és közöttünk lakott’’ (1,14). János teológiája szerint a Lélek nélküli test nem használ semmit (6,63), de a testté lett Igének teste, a szeretetből halálnak adott és sebhelyeit megőrizve feltámadt Jézus teste minden isteni élet közvetítője.

Jézusnak e szavaira a hallgatóság végképp megbotránkozik, és elhagyja Jézust. Nemcsak a galileai népről van itt szó, hanem minden idők ,,lentről született’’ embereinek reakciójáról. Elfogadtak volna egy evilági hatalmat és kincseket ígérő messiást; elfogadtak volna egy a törvények és szertartások által az Isten országa eljövetelét biztosító messiást; elfogadtak volna talán az embereket szellemi, misztikus elragadtatásokra hívó messiást. De nem fogadják el az igazi messiást, a mennyből alászállott élő kenyeret, aki élete árán adja meg az Isten örök életében való részesedést. Egyszóval nem értik a szeretet dialektikáját, mely a test konkrétságában nyilatkoztatja ki és közvetíti a Szeretet-Isten életét.

A hittel történő valóságos szentáldozás jelzi és valósítja meg Jézus főpapi imájának zárókérését: ,,Atyám, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.’’ (17,26)

Rövid zárószó foglalja össze a beszéd egész tartalmát: ,,Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le (a beszéd első felének tartalma) . . .; aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké’’ (a beszéd második felének tartalma).

Összefoglalás

Az egész beszédet összefoglalja a tanulmány végén látható ábra.

János evangéliumának első felében a jézusi önkinyilatkoztatások után a hallgatóság reakciója szokott következni. Ez néha a hit válasza, néha pedig a hitetlenségé. Az ,,élet Kenyeréről’’ szóló beszéd után mindkét reakció megjelenik. Sok tanítvány visszavonul, és nem jár többé Jézussal (6,60.66). Jézus azonban nem változtatja meg tanítását. Hogyan is tehetné, hiszen az evangélium lényegéről van szó.

De megjelenik a hit válasza is Péter szájából: ,,Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.’’ (6,68–69)

A japán püspöki kar határozata alapján a japán katolikusok Péter e szavain alapuló hitvallást tesznek közvetlenül a szentáldozás
előtt: ,,Te vagy az Isten Fia, Krisztus, az örök élet kenyere. Kihez mennénk, ha nem tehozzád?’’

Csodálkozó és hálás hittel menjünk mi is Jézushoz, és ,,együk’’ minden szentmisén ezt az élő Kenyeret, Jézus Krisztust, aki – mint Szent Iréneusz mondja – ,,túlontúl nagy szeretetében azzá lett, ami mi vagyunk, hogy minket azzá tegyen, ami Ő’’.

  

 


Verbényi István

,,EZT  CSELEKEDJÉTEK. . .’’

(A magyar nyelvű mise reformja)

Krisztus Urunk tanításával, csodálatos kenyérszaporításaival előre jelezte az utolsó vacsorán történteket. Ott megalapította az Eukarisztiát és apostolaira bízta, hogy ezt ők is ünnepeljék meg. A liturgikus szerzők véleménye szerint1 az emmauszi tanítványok története (Lk 24,13–35) jelzi, hogy maga az Üdvözítő határozta meg az eukarisztia ünneplésében a két alkotóelemet: az ige és az áldozat liturgiáját.

Az Egyház története folyamán a szentmisének ez a két fókusza mindvégig természetesen megmaradt. Azt azonban meg kell említenünk, hogy az ige liturgiája századokon át nem kapott kellő hangsúlyt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a katekizmus kérdése, amely a szentmise fő részeire feltett kérdésre azt válaszolta: ,,felajánlás, átváltoztatás és áldozás.’’ A 3. parancs teljesítésére pedig elegendő volt a ,,főrészeken’’ való részvétel. Sajnos, ebből alakult ki számos helyen a szokás, hogy a ,,szentbeszéd’’ alatt a templom előtt más, érdekesebb témáról beszélgettek – elsősorban – a férfiak.

A II. vatikáni zsinat legfőbb érdeme – a liturgikus alapvetésen kívül – a mise két elemének, vagyis az ige és az Eukarisztia asztalának egyensúlyba helyezése. Ezzel megkezdődött egy erőteljes szemléletformálás is a szentmisén való részvételről. Azonban ebben is, mint a liturgikus ünneplések egyéb területein, a zsinat elhatározásától a megvalósulásig hosszú út vezetett.

Előzmények

Amint szerte Európában, úgy Magyarországon is fontos szerepet vitt a szemlélet megváltoztatásában és a megújulásban a liturgikus mozgalom. Az általános célkitűzéseken kívül említésre méltó a ,,becsületes’’ részvétel. ,,A becsületes részvételhez pedig hozzátartozik az, hogy egyrészt megértsék a liturgiát, másrészt mint Krisztus misztikus testének tagjai Krisztussal és az Egyházzal lelki közösségben vegyenek részt az istentiszteleten.’’2 Ez a megfogalmazás majdnem 15 évvel előzi meg a Mediator Dei kezdetű. pápai enciklika megfogalmazását. Ennek magvalósításában számos kiváló hazai szakember vett részt.

Már 1924-ben Szunyogh Xavér Ferenc liturgikus hetet rendez, amelyet később még néhány követ. Ennek anyaga könyvben is megjelent3. A liturgikus témájú előadások tartásáról egészen a plébániai szintig megvalósultak. A számos magyar nyelvű, hívek részére készült kismisekönyv közül kiemelkedik Szunyogh páter kétnyelvű, teljes misekönyve (1933). A liturgia megértéséhez alapvetően szükség volt a liturgikus szerzők műveinek fordításaira (mint pl. Parsch Pius művei), hittankönyvek készítésére, a liturgikus kódexek kutatására (Radó Polikárp és Rajeczky Benjamin) és az előbb említett szerzők mellett más komoly tudományos munkákra (pl. Pétery József: A szentmise története 19301, 19462). Mindenképpen meg kell említeni a különböző szinteken használt tankönyveket: Rajeczky hittankönyve, Radó Enchiridion Liturgicum (Herder 19611, 19662), Mihályfi Ákos Nyilvános istentisztelet (Bp. 1918) című könyve.

Külön tanulmányt érdemelne a liturgikus mozgalom hatása az egyházzenére. A 19. századi dekadencia után megindult már a század végén a magyar egyházi népének komoly rendezése tudományos és művészi szempontok figyelembevételével4. Igazi átütő sikere azonban nem volt. Ezt a Szent vagy, Uram! népénektár (1931) érte el, és e népénekkincs bővült a különböző gregorián ordináriumok és propriumok olcsó kiadásaival (a Magyar Kórus áldásos tevékenysége folytán). Ennek az eleven egyházzenei életnek mozgatói a Zeneakadémia egyházzenei szakán kiváló szakemberek által képzett énektanárok, karnagyok és a tanítóképzőkben nevelt kántorok. A II. világháború után az egyházzenei élet nagyon gyorsan újra beindul, áldásos tevékenysége erősen visszaszorul az 1950-es évek után.

Az apróbb, de jelentős rendelkezések nagyon gyorsan átmentek a gyakorlatba: az esti szentmise bevezetése (1955), a szentségi böjt módosítása (1953; 1957), a liturgikus naptár egyszerűsítése (1955, 1960), valamint a szent zenéről és liturgiáról szóló rendelkezés (1958. szept. 3.)5.

Érdemes megemlíteni a háború utáni időszak gyakorlatában már számos helyen végzett ún. ,,liturgikus misét’’. Most nem az elnevezés helyességére vagy helytelenségére kívánok utalni, hanem erre a nagyon fontos liturgikus kezdeményezésre. Ez annyit jelentett, hogy a hívek bizonyos liturgikus szöveget magyar nyelven elimádkoztak. pl: Gyónom a mindenható Istennek, Dicsőség a magasságban, stb. Sőt készült egy Magyar Ordinárium is  amely a II. vatikáni zsinat után nem került felhasználásra az eltérő szöveg miatt. Még az is hozzátartozott ehhez a miséhez, hogy a könyörgéseket is felolvasták rövid kommentálással. Ezt tanította dr. Pantol Márton regnumi atya éveken keresztül az 1950-ben megindult budapesti Kántorképzőn.

A liturgikus konstitúció  útmutatása

A liturgikus konstitúció a II. fejezetben (47–58.) foglalkozik ,,Az Eukarisztia szentséges misztériuma’’ témájával. Itt fekteti le azokat az irányelveket, amelyek megvalósulása biztosítani tudja a méltó ünneplést, ,,amelyben Krisztust fogadjuk szívünkbe, lelkünk megtelik kegyelemmel, és megkapjuk a jövendő dicsőség zálogát’’ – idézi a liturgikus konstitúció 47. a 2 Kor 6,1-et.

A zsinat előtt a szentmiséről szólva az ,,újszövetség áldozatáról’’ beszéltünk szinte kizárólagos jelleggel. Ezt a gondolatot sugallta a kenyér és a bor felajánlásakor mondott imádság is. Bár az átváltoztatás az utolsó vacsora eseményeinek elbeszélése keretében történt, ismét inkább az újszövetség áldozatának említése kapott nagyobb jelentőséget. Az áldozásnál nyert kifejezést a mise lakoma jellege a Krisztussal való szentségi találkozás alkalmával.

A liturgikus konstitúció egyértelműen és világosan megfogalmazza, hogy Krisztus Urunk szándéka szerint az eukarisztikus áldozat részben a keresztáldozat jelenlévő valósága legyen, de egyben ünnepelje halálának és feltámadásának emlékezetét mint húsvéti lakomát is (vö. 47).

Ezen alapvető szemlélet meghatározása után a szentmise részeinek felülvizsgálatáról és a részvételről beszél több pontban is. A tudatos részvétel azt jelenti, hogy mindenki a hívő közösségben betöltött szerepe szerint végezze a maga feladatát (48). A szentmise rendjében is történjenek bizonyos változások, amelyek biztosítják a hatékony és tevékeny részvételt. Ezért tartja fontosnak az egyszerűsítést (50), az Isten igéjének asztalának gazdagabbá tételét (51). Fontos szemléletváltás történik a homília kérdésében is (52). Nem beszélhetünk többé szentbeszédről, hanem homíliáról, amely a szent szövegekből kifejti a hit misztériumait és a keresztény élet elveit. Elhagyása parancsolt ünnepeken és vasárnapokon csak súlyos okból történhet meg. Az Egyház régi gyakorlatát kívánja visszaállítani a hívek könyörgésével, amelyben mindazokért imádkozik, akik a társadalom vagy a helyi közösség ügyeit irányítják (53).

A latin nyelv és a népnyelv használatának alapelveit is itt fekteti le a zsinat (54). Itt azonban csak alapelvet mond ki, amelynek kidolgozása a későbbi feladatok közé tartozott. A jobb bekapcsolódás érdekében gyakorlattá kell tenni, hogy a hívek az abban a szentmisében konszekrált eukarisztiából kapjanak áldoztatáskor. Ugyancsak a világi hívek részére is lehetőséget kell biztosítani a két szín alatti áldozásra, amely már hosszú ideje nem volt gyakorlat a nyugati egyházban (55).

A szentmise, noha az ige és az eukarisztia liturgiájából áll, mégis oszthatatlan egységet alkot. Ezért a teljes szentmisén kell részt venni, mert ez csak ezáltal lesz nyilvánvaló (56). A koncelebráció, az együttmisézés a papi egység legjobb kifejezője, ezért ennek alkalmazása különleges jelentőséggel bír (57–58).

A liturgikus konstitúció külön fejezetben foglalkozott a szentmise témájával. A  katolikus Egyház közelmúltban megjelent  katekizmusa pedig már beépíti a keresztény misztérium ünneplése második szakaszába: Az Egyház hét szentsége című részbe. Ezzel méltán kifejezi, hogy keresztény életünk szerves része a többi szentséggel együtt.           

Az liturgikus konstitúció első hatásai

A nehéz politikai helyzet miatti elszigeteltségben minden lehetséges forrást igénybe vettek a papság és az érdeklődő hívek. Bizonyos információkat – sokszor késve – adott a Magyar Kurír, az Új Ember és a politikai elkötelezettségű Katolikus szó. De naprakész információkat a Vatikáni Rádió – sokszor zavarás miatt rosszul, illetve gyengén fogható – adásaiból hallhatott az ország hívő lakossága. Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, az OMCE közgyűlésén 1963. nov. 23-án a rádió adására utalva említette a liturgikus dokumentum elfogadását; ennek jóváhagyásával 1963. dec. 4-én a II. vatikáni zsinat első dokumentuma hivatalosan megszületett.

A Püspöki Kar 1964. február 25-én tartott konferenciáján a liturgikus konstitúció (LK) néhány alapvető kérdésében rendelkezett. Ilyenek: a misére vonatkozóan csak jogos okból maradhat el a homília (szentbeszéd) vasárnapi és ünnepnapi szentmiséken. Komoly figyelmeztetés, hogy a liturgia terén minden egyénieskedéstől tartózkodjék a papság; tanulmányozzák a rövidesen magyarul is megjelenő LK-t.

1964. nyarán a püspöki körlevelek közlik az áldoztatás új rendjét6: ,,Krisztus teste! Ámen.’’ (Ez még nem a kézbe áldoztatás formája.)  1964. szeptember 1-én pedig a népnyelv szentmisében való használatáról dönt Püspöki Kar. A rendelkezés értelmében 1964. advent 1. vasárnapjától a hívek részvételével végzett miséken a szentleckét és az evangéliumot a nép nyelvén, a nép felé fordulva olvassák fel vagy énekeljék. Hasonlóképpen az Ordináriumot is magyarul végezzék. Meghatározzák a használható könyveket, szentírásokat is7. A LK-t követő időszak rendelkezéseit8 1965. március 7-én, nagyböjt 1. vasárnapján vezeti be a Püspöki Kar. Itt szerepel, hogy a nép által énekelt szöveget a miséző nem mondja el (megszűnnek a duplikálások), elmarad a lépcsőimában a 42. zsoltár, az alszerpap nem tartja a paténát, a secreta új nevet kap: oratio super oblata (felajánló könyörgés), a kánont bezáró doxológiát a miatyánk előtti bevezetőig kell mondani az Ámen lezárásával, az embolizmust a celebráns latinul énekli vagy mondja, elmarad az utolsó evangélium és az ún. Leó-imádság. Részletesen szabályozza a már előbb említett olvasmány, szentlecke és evangélium végzésének rendjét. Ebben a rendelkezésben szerepel az ún. szembemiséző (versus populum) oltár lehetősége is. Már ekkor szóvá teszik az oltárok engedély nélküli bontását, átalakítását. A püspöki rendelkezések – az újítási láz mérséklésére – szigorúan megkövetelik az engedély kérését.

Ma a koncelebrálást (papok együtt misézése) természetesnek tartjuk. De ez hosszú évszázadokon nem volt már gyakorlat. Ez 1966-ban kerül bevezetésre. Végzésének módjáról a püspöki körlevelek részletesen írtak.

Az első fordítástól a misekönyvig

Jelentős eseménye volt a szentmise állandó részeinek egységes, magyar nyelvű fordítása, amely 1966. advent 1. vasárnapjától (nov. 27-től) lépett életbe.  A püspöki kar által kiadott liturgikus rendelkezés mindent pontosan és aprólékosan közölt és előírt. Ismertette a rendelkezés a miseformákat (a hívekkel együtt bemutatott népnyelvű olvasott és énekes, valamint a magánosan bemutatott latin nyelvű misét) részletes magyarázatokkal, közölte a néppel szembenéző oltár bevezetésével kapcsolatos előírásokat. De nem megy el szó nélkül a hívő közösségek és a liturgikus szolgálatot végző személyek (kántor, ministráns, lektor) feladatai mellett sem. A főpásztorok azonban jól ismerték a felmerült problémákat is, különösen a latin nyelv átváltását a nemzeti nyelvre. Az ellenzők figyelmébe ajánlják, hogy a népnyelv bevezetésével az Egyház megnyitotta és közkinccsé tette liturgikus értékeit. A mise egyéb szövegeihez változatlanul a fentebb említett magyar nyelvű misszálékat ajánlja a rendelkezés. Érdemes megjegyezni, hogy a Magyar Püspöki Kar mennyire tiszteletben tartotta a hazánkban élő nemzetiségeket, amikor e rendelkezésben így fogalmazott: ,,A nem magyar anyanyelvű hívek közössége a saját anyanyelvén készített és az Apostoli Szentszék által jóváhagyott szöveget használja.’’9 E megújulás bevezetése nem ment simán; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a papi továbbképzőkön, koronákon mindig izzó és forró volt a hangulat. Shvoy Lajos székesfehérvári püspök körlevelében az előbb közölteket ismételten kiadja10.

A Püspöki Kar 1967. szeptember 13-án három liturgikus rendelkezést adott ki. Az egyik a Rítuskongregáció 1967. május 4-én kelt ,,Instructio altera’’ ismertetése és bevezetése. Ennek része a misék végzésében is néhány változás. A másik az eukarisztia titkáról11 szóló rendelkezés ismertetése a hozzá kapcsolódó végrehajtási utasítással együtt. A rendelkezés összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat az eukarisztia titkáról, ünnepléséről és őrzéséről. Ehhez a mindennapok használatához való lebontást ismerteti a végrehajtási utasítás. Ezek: vasár- és ünnepnapi miserend kialakítása, áldozás ugyanabban a misében konszekrált szentostyával, az áldozás módja (állva, délutáni és két szín alatti áldozás), koncelebrálás, szentségimádás, körmenetek végzése. A harmadik a szent zenéről12 kiadott rendelkezés. E rendelkezést csak kivonatosan közli, elsősorban a misére vonatkozó témáit érinti. Biztosítani kívánja a minél tökéletesebb bekapcsolódást, és az országosan ismert Szent vagy, Uram! népénektár énekeinek liturgikus használatát engedélyezi a püspöki kar. A végén kifejezi azt a kívánságát, hogy ,,templomainkban az egyházi zene valóban szent és művészi legyen, Isten dicsőségét és az emberek megszentelését szolgálja’’.

Az 1968. év liturgikus eseményei a következők voltak: március 3-tól használható a mise kánonja (ez még csak a római kánon) magyar nyelven. Nem sokkal utána közlik a vasárnapi és köznapi perikóparendet, az év végén pedig az új prefációkat és három új eukarisztikus imát (kánon).

A Püspöki Kar a liturgikus reform hathatós segítése végett 1969-ben körlevél formájában kiadta a liturgikus naptárra és a mise szertartásaira vonatkozó rendelkezését. Ez tulajdonképpen előkészítése volt a Misekönyv I. és a magyar Ordo Lectionum Missae I. (olvasmányos könyv) kiadásának.

A Misekönyv I. tartalmazza az Instructio Generalis módosított szövegét latin nyelven, a nép részvételével végzett miserend (ordo missae) rubrikáit latinul, imaszövegeit pedig latinul és magyarul. A Misekönyv az 1969. ápr. 3-án kiadott Ordo Missae alapján készült. Már nyomás alatt volt a könyv, amikor 1970. március 26-án megjelent a Missale Romanum, amely már a változó részeket is tartalmazta. Ebben a helyzetben az Országos Liturgikus Tanács annyit tudott tenni, hogy egy Supplementumban közölte az Instructio generalis-ban eszközölt változásokat, valamint a 38 új prefációt is, amely az előző kiadásban még nem szerepelt. A változó részeket pedig ún. betétlapokon (amelyeket később különböző kötetekbe kötöttek, pl. Az egyházi év, Szentek ünnepei, stb.) adták ki.

Az Ordo Lectionum Missae az Olvasmányoskönyv ,,C’’ évével került bevezetésre. Tartalmazta ezen év főünnepeinek, ünnepeinek és vasárnapjainak olvasmányait, szentleckéit és evangéliumait a válaszos zsoltárral és az Alleluja verssel együtt. Mivel ez a munka gyorsan és főleg magyar liturgikus nyelv hiányában készült, ezért a Püspöki Kar kéri a szövegekkel és dallamokkal kapcsolatos észrevételek beküldését illetékes szerveihez. Folyamatosan elkészültek a többi kötetek is: ,,A’’ év, ,,B’’ év, Szentek ünnepei, Köznapok és az Alkalmi misék olvasmányainak kötetei. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy magyar nyelvű olvasmányos könyv határainkon kívül több helyen is megjelent. Voltak magyarországi templomok, ahol ezeket a külföldi kiadásokat használták.

A liturgikus ünneplésekben fontos szerepe van az éneknek. A Szent vagy, Uram!, illetve a Hozsanna imakönyv e megújulás szellemében bővült, de új énekanyagában értékeket hozott az 1984-ben megjelent Éneklő Egyház is.

Az új liturgikus könyvek

Előző cikkemben13 már említettem, hogy új kiadású liturgikus könyvekre roppant nagy szükség és igény volt. Részben a tapasztalatok alapján javítani kellett a szövegeken. Csak egyetlen példát említek: sok jogos vitára adott okot a konszekráció szövege. Az új Misekönyvben14 ez a kérdés megnyugtatóan megoldódott. Ez az új kiadás tartalmazza a mise állandó és változó részeit valamennyi használható eukarisztikus imával. A szövegek módosítása is megtörtént ebben a könyvben. Kár, hogy technikai problémák miatt kimaradt a latin rész, és a prefációk csak szöveggel találhatók.

Az Olvasmányok könyvének új kötetei közül a hiányzó kötetek is bizonyára hamarosan megjelennek15.

Praktikus Kismisekönyvek nagyban segítik a liturgikus szövegek jobb megértését, azokban való elmélyülést. Bizonyára az Éneklő Egyház javított kiadása is méltó módon csatlakozik az előbb említett liturgikus könyvek sorához.

Értékelés

Az elmúlt évtizedekben a papság és a hívek tanújelét adták a liturgia iránti nagy szeretetüknek. Nehéz körülmények között gépelték, másolták a szövegeket, igazi kreatív munkának lehettünk részesei, tanúi. Persze, ennek voltak negatív vonásai nálunk is épp úgy, mint külföldön. Eukarisztikus imák gyűjteménye jelent meg számos nyelven (pl. franciául közel 100, a hollandoknál még több), telve rosszul megfogalmazott vagy csak egyszerűen szószaporító szövegekkel. Ezért sem engedte meg a már elkészült eukarisztikus imákon kívül újak készítését az Egyház.

Folyamatosan kellett kialakítani a liturgiában használt nyelvet. Ez a nyelvváltás nemcsak most, hanem a görög-latin váltásban is súlyos gondokat okozott. Még legújabban megjelent könyveink kifejezéseit is számosan kritizálják. Nyugodtan mondhatjuk, hogy viták mindig lesznek ebben a kérdésben.

A szentmiséken való tevékeny részvétel nagy általánosságban megvalósult. Ez függ a közösségtől és a lelkipásztortól. Ahol szívesen végeznek liturgikus szolgálatot, ott a liturgiát igyekeznek minél jobban megismerni, és tudják értékelni annak szépségeit.

A szentmisék méltó ünnepléshez hozzátartozik a liturgikus ének is. A Hozsanna népénektár és az Éneklő Egyház ebben segítséget nyújt. Az olvasmányközi énekeket is országos átlagban éneklik. Városokban jobb, a falvakban kevésbé jó a helyzet. Ennek oka elsősorban a szakképzett kántor hiányával is magyarázható. A gitáros énekek zenei színvonala sok esetben nem megfelelő, a szövegek pedig nem követik a liturgia szellemét. Bár szerte a világon használják őket, de liturgikus használatukra egyértelmű döntés még nem született. Kétségtelen, hogy megítélésükben döntő jelentőségű, hogy egy-egy nép hagyományában gyökereznek. Talán sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a gregorián énekkincs mellett a nemzeti énekkincs megbecsülésére is.

Radó Polikárp OSB, kiváló liturgikus és nagyhírű tudós, aki a zsinati munkában szakértőként részt vett, halála előtt egy évvel írt összefoglaló munkájában így nyilatkozik: ,,Idővel rájövünk majd arra, mennyit nyertünk a liturgia megújításával, és talán sorainkkal egy keveset hozzásegítettünk ehhez. Egy valami azonban mindenképpen igaz: a papoknak – és persze a híveknek is – »újra kell tanulniuk a liturgiát«. Kétségtelen, nincs számunkra más lehetőség.’’16 Hozzátehetjük a nagy tudós megállapításához: ez életünk végéig feladatunk. 

——————

1 La Chiesa in preghiera II, R. Cabié: L’Eucaristia, Queriniana, Brescia, 1985, 27. o.; M. Augé: Liturgia, Edizioni Paoline, Cinisello Balsamo (Milano), 1992. 119. o.; I. Biffi: Az Eukarisztia története, Agapé, Zágráb, 1984. 40. o.

2 Liturgikus Lexikon (Szerkesztette: Dr. Kühár Flóris és Dr. Radó Polikárp), Komárom, 1933. 242. o.

3 Előadások a katolikus liturgiáról, Budapest, 1924.

4 Bogisich Mihály: Őseink buzgósága (1888) és Kersch Ferenc: Sursum corda (1902).

5 A legfontosabb részletek kivonatoltan a Székesfehérvári Egyházmegye 1959. VI. körlevelében.

6 Decretum de nova formula in sacrae communionis distributione, 1964. április 24.

7 Shvoy Lajos székesfehérvári püspök 1964. évi VIII. (nov. 12) körlevele.

8 Constitutio de Sacra Liturgia, 1964. jan. 25; Instructio ad exsecutionem Constitutionis de sacra Liturgia recte ordinandam, 1964. szept. 26.

9 A szentmise magyar nyelvű állandó szövegeinek bevezetése, 1966. szept. 14. 1.o.

10 Székesfehérvári egyházmegye körlevelei 1966. 25–28.o.

11 Instructio de Cultu Mysterii Eucharistici, 1967. máj. 25.

12 Instructio de Musica in Sacra Liturgia, 1967. márc. 5.

13 Helyzetkép a liturgikus megújulásról, Távlatok, 1995/6. 815–819.o.

14 Misekönyv, Szent István Társulat, Budapest, 19912.

15 Eddig az ,,A’’ (1989), a ,,B’’ (1990), a ,,C’’ (1991) jelent meg. Hiányoznak a Szentek ünnepei, a Köznapok és az Alkalmi misék kötetei.

16 A megújuló istentisztelet, Ecclesia, Budapest, 1973. 233.o.

 

  


Szabó Ferenc

AZ EUCHARISZTIA  AZ  ÖKUMENIKUS
  PÁRBESZÉDBEN

Egy évvel ezelőtt (1995. május 25-i keltezésű) Ut unum sint kezdetű enciklikájával II. János Pál pápa elkészítette a II. vatikáni zsinat óta szépen kibontakozott ökumenikus párbeszéd mérlegét, és további irányelveket adott az egységtörekvés fokozására, a teológiai párbeszéd folytatására, amely során katolikus szakemberek ortodox, anglikán és protestáns teológusokkal számos korábban vitatott tanbeli kérdésben egyetértésre jutottak. A pápa az enciklika 36. pontjában hivatkozik az Unitatis redintegratio kezdetű zsinati határozat 11. pontjára:

,,A katolikus hitnek a megfogalmazása . . . ne legyen akadálya a testvérekkel folyó párbeszédnek. Mindesetre teljes egészében és világosan ki kell fejteni a tanítást. [. . .] Igazságszeretet, jóindulat és alázatosság vezesse a katolikus teológusokat, akik az ökumenikus párbeszédben – hűségesen az egyház tanításához – különvált testvéreikkel vizsgálják Isten titkait.’’ A pápa a következő pontban még a határozat most következő szakaszát is idézi: ,,A tanítások egybevetésénél ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak  hierarchiájuk, rangsoruk van, mert más-másképpen kapcsolódnak a keresztény hit alapjához.’’ Testvéri szellemben kell elmélyíteni Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát, megkülönböztetve a hit igazságait olyan teológiai megfogalmazásoktól, amelyek egy adott kor változó felfogásához igazodtak. Kerülni kell a türelmetlen polémiákat, hitvitákat, és inkább azt kell hangsúlyozni, amiben már egyetértünk (vö. Ut unum sint 38.). Ezt a szellemet követték a teológiai vegyes bizottságok az Eucharisztia misztériumának feltárásakor.

Memoriale – hathatós megjelenítés

Anélkül, hogy e párbeszéd minden állomását részletezném, inkább az elért eredményekre irányítom a figyelmet. De előtte jelzem a legfőbb dokumentumokat:

– A római katolikus–lutheránus vegyes bizottság dokumentuma: ,,Le repas du Seigneur’’, Doc. Cath. n° 1755, 1979.

– Az ún. dombes-i (katolikus–protestáns) csoport  jelentése 1971-ből;

– Az ún. limai dokumentum  1982-ből  (a katolikus teológusok és a Faith and Order, tehát az Egyházak Világtanácsa doktrinális részlege párbeszédének gyümölcse).

Max Thurian taizéi testvér az Eucharisztia misztériumáról írt könyvében (Le mystère de l’eucharistie – une approche oecuménique, 1981) rávilágított arra, hogy a reformátorok sem tagadták Krisztus valóságos jelenlétét az Úrvacsorában. ,,A reformátorok – Luther és Kálvin – erősen hisznek abban, hogy Krisztus valóságosa és éltetően jelen van az Úrva-csorában. De e jelenlét módja számukra másodlagos. Amikor állítják, hogy az eucharisztia szubsztanciája (lényege),  vagyis mély és alapvető valósága Krisztus teste és vére, nem nagyon érdeklődnek aziránt, hogy milyen módon egyesül és kapcsolódik Krisztus teste és vére a kenyér és a bor színeivel. Számukra a lényeges az, hogy higgyük: a teljes Krisztus jelen van, és részesít testében és vérében. Nem lényeges azt tudni, hogy vajon a kenyér és a bor szubsztanciája eltűnik-e, hogy helyet adjon – az átlényegülés (transsubstantiation) révén – Krisztus testének és vérének.’’ (I. m. 55. old.)

A katolikus–lutheránus vegyes bizottság dokumentuma (DC 1755), amikor a 2. részben a közös feladatokról beszél, hangsúlyozza, hogy már túlhaladtunk bizonyos ellentéteken az Eucharisztia értelmezésében. Az eucharisztikus jelenlétről ezt írja: ,,Katolikusok és lutheránusok közösen megvallják az Úr igazi és valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. De különbségek vannak a teológiai megfogalmazásokban, amelyek a jelenlét módját és tartalmát fejezik ki.’’ A lutheránusok a trentói zsinat szóhasználatát (transsubstantiatio) olyan kísérletnek tartják, amely racionalista módon akarja megmagyarázni Krisztus jelenlétét a szentségben. Egyesek szerint ez a kifejezésmód nem érzékelteti, hogy az Úr személyesen van jelen, tehát a szakkifejezés egy bizonyos naturalista félreértéshez vezethet. A lutheránusok a valóságos jelenlét jelölésére nem beszélnek átlényegülésről, hanem ezt mondják: Krisztus teste és vére jelen van a kenyérben és a borban, a kenyérrel és a borral, a kenyér és a bor alatt. Luther a megtestesülés analógiáját idézi fel. (Thurian, i. m. 79–80.) Thurian joggal bírálja a lutheri analógiát. A nehézség onnan ered, hogy Krisztus feltámadt testének misztériuma számunkra megérthetetlen. Kálvin a Szentlélek tevékenységével magyarázza Krisztus hathatós jelenlétét.

Az Eucharisztia újabb ökumenikus értelmezésében egyrészt rávi-lágítottak arra, hogy az Úrvacsora alapítása a zsidó pászkaünnep keretébe illeszkedik: dicsérő és hálaadó áldozat; másrészt, hogy az alapító igéken kívül (,,Ez az én testem. . .’’ ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre’’), amelyek az alapításra emlékeznek (anamnézis), igen lényeges a Szentlélek lehívása (epiklézis), mert a teremtő Lélek erejében történik a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus üdvhozó művének szentségi megjelenítése. Fontos hangsúlyoznunk a helyes katolikus tanítást is, mert sokszor talál-koztunk olyan magyarázattal, amely szerint a szentmise (a miseáldozat) Krisztus halálának megújítása. Ezt az utóbbi kifejezést kerülni kell, hiszen az egyszer megtörtént keresztáldozatot nem lehet megismételni. A helyes fogalmazás: a meghalt és feltámadt Krisztus testének és vérének hathatós megjelenítése (repraesentatio).

Az ökumenikus párbeszéd egyik eredménye, hogy kölcsönösen tisz-tázták az álláspontokat, amelyekről kiderült, hogy jórészt egymást ki-egészítő szempontok a misztérium megközelítésében, nem pedig egymásnak ellentmondó nézetek. A kulcskifejezés az anamnézis-memoriale lett. De a vegyes bizottság tagjai megmagyarázták, hogy itt nem puszta emlékezésről van szó. A Biblia szerint az emlékezés-emlékeztetés azt jelenti, hogy az Isten előtt hálával  felidézzük mindazt, amit  népéért tett, emlékezünk jótéteményeire, kérve további segítségét, ígéreteihez híven. A memoriale tehát Isten műveinek aktualizálása, miközben imádkozva és dicsérve őt ,,emlékeztetjük’’ az Atyát arra, amit értünk tett, és kérjük, hogy folytassa csodatetteit.

A memoriale gondolata különösképpen kidomborodik az ún. dombes-i csoport 1971-es nyilatkozatában. (NB: A Lyon közelében fekvő trappista kolostor – ,,Notre Dame des Dombes’’ – volt a katolikus–protestáns ökumenikus csoport megbeszéléseinek színhelye, innen kapta nevét a nyilatkozat.) ,,A közös eucharisztikus hit felé’’ című (nem hivatalos) jelentés így magyarázza a memorialé-t:

,,Krisztus az Eucharisztiát egész élete, és főleg keresztje és feltámadása emlékezetéül (anamnézis) alapította.  Maga Krisztus, mindazzal, amit értünk és az egész teremtésért tett, van jelen ebben a memoriálé-ban, amely egyben Országának  előíze. Ez a memoriále (emlékezet), amelyben Krisztus Egyháza örvendező ünneplése révén, hatékony, magában foglalja tehát halála és feltámadása megjelenítését és Országa elővételezését. Nemcsak arról van tehát szó, hogy emlékezetünkben felidézzük a múlt eseményeit (Krisztus kereszthalálát) vagy annak jelentését. A memoriale (anamnézis) által az Egyház hathatósan hirdeti Isten nagy művét. Az Egyház  Krisztussal való közösségben részesedik ebben a valóságban, amelyből él. A memoriálé-t mint megjelenítést és elővételezést a hálaadásban és a közbenjárásban éljük meg. Az Egyház, amikor megéli  Krisztus – főpapunk és közbenjárónk – szenvedése, feltámadása és mennybemenetele »emlékezetét«, bemutatja az Atyának Fia egyetlen és tökéletes áldozatát, és azt kéri tőle, hogy minden ember részesedjék az általa hirdetett megváltás nagy művében. Így egyesülve az Úrral, aki felajánlja magát Atyjának, és egységben az égi és földi egyetemes Egyházzal, megújulunk a Krisztus vére által megpecsételt szövetségben, és felajánljuk önmagunkat élő és szent áldozatként, aminek egész életünkben ki kell fejeződnie. Krisztus memoriálé-ja a hirdetett Ige és az Eucharisztia lényeges tartalma. Nem ünnepeljük az Eucharisztiát az igehirdetés nélkül, mert az igeszolgálat az Eucharisztiát célozza, ez viszont feltételezi és beteljesíti a hirdetett igét.’’

A dombes-i csoport elkerüli az ,,átlényegülés’’ kifejezését, de az átváltoztatást, a valóságos jelenlétet határozottan állítja: Krisztus tevékenysége révén történik az átváltozás, aki szavai által a Lélek erejében önmagát odakapcsolja a szentségi eseményhez, amely jelenlétének  jele. A szubsztancia helyett az ökumenikus dokumentum ,,a kenyér és a bor jelei alatt adott valóságról’’, ,,végső igazságról’’ beszél. Az azonosságot állító ítélet félreérthetetlen: a kenyér és a bor ,,ezentúl, végső igazságukban, a külső jelek alatt, az adott valóság, vagyis Krisztus teste és vére’’. Egy utólagos jegyzet hozzáfűzi: ez nem jelenti sem Krisztus lokalizálását a kenyérben és a borban, sem azt, hogy a dolgok (kenyér és bor) fizikai-kémiai valósága átalakult.

Átlényegülés (transsubstantiatio)?

Ismeretes,  hogy a trentói zsinat, amikor 1551-ben a protestánsokkal szemben leszögezte a katolikus álláspontot az Eucharisztiáról (DS 1635–1661), a transsubstantiatio = átlényegülés kifejezést használta – követve már az 1200-as évek elejétől egyetemes zsinatokon is alkalmazott szóhasználatot (DS 782, 802, 860, 1352) –, mert ezt alkalmasnak találta annak jelölésére, hogy a szentmisében a kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé. Szakemberek kimutatták, hogy a zsinat nem kívánta ,,dogmatizálni’’ a kifejezést; a valóságos jelenlétet másképp is ki lehet fejezni. (Vö. Xavier Léon-Dufour SJ: Le partage du pain eucharistique selon le Nouveau Testament, Párizs, 1982, 157–170. Utalás B. Sesboüé, J. Baciocchi és E. Pousset tanulmányaira.)

Az anglikán–katolikus közös nyilatkozat (1971) megjegyzi:  a ,,transsubstantiatio’’ kifejezés meg akarja vallani és őrizni a valóságos jelenlét misztériumjellegét. A lutheri hagyomány a katolikusokkal együtt azt állítja, hogy a konszekrált elemek nem maradnak pusztán és egyszerűen kenyér és bor, hanem a teremtő igék erejében Krisztus teste és vére lesznek. Ebben az értelemben beszélhetnénk a görög hagyománnyal ,,transmutatió’’-ról  (átváltozás).

Lássuk röviden a transsubstatiatio katolikus újraértelmezését X. Léon-Dufour és az ő idézett forrásai nyomán.

Manapság a szubsztancia (lényeg, állag) kifejezés félreértésre adhat alkalmat. A modern tudományos szellemiség számára a fogalom mást jelent, mint a skolasztikus filozófia számára. Jelenleg a köznyelvben szubsztancián a dolgok empirikus valóságát, alapanyagát értjük, amely bizonyos struktúrát, szerkezetet képvisel, de lényegében a jelenségek rendjéhez tartozik. Pl. felsőkabátom szubsztanciája a gyapjúszövet; vagy a kenyér szubsztanciája a búza vagy rozs, árpa. A szubsztancia filozófiai jelentése ma: egy bizonyos egységgel és állandósággal felruházott lény, amelyet az értelem felfog és valósnak állít. Vagy: az a princípium, amely egyetlen egésszé szervez bizonyos elemeket vagy jelenségeket, tehát amely értelmet ad nekik. Ebben az értelemben felöltőm szubsztanciája az a tény, hogy ruházatul szolgál, megvéd a hidegtől; a kenyér szubsztanciája (lényege) az, hogy táplálék: többé már nem búza, mivel az emberi munka átalakította: lisztté őrölték, kenyeret készítettek belőle.

Ebben az értelemben már egy bizonyos átlényegülés történt: a természet anyaga, a búza, az emberi munkával táplálékul szolgáló kenyér lett. A kenyér lényege (szubsztanciája) oksági  és célszerűségi együttesként, belső egységként jelenik meg. A lényeg az, hogy a búza táplálék lett. Amikor a pap Krisztus nevében ezt mondja: ,,Ez az én testem. . .’’, tehát a kenyeret azonosítja Krisztus testével, ez a kijelentés alapvető: a kenyér Krisztus testévé válik. Ezért a transzfinalizáció és a transzszignifikáció kifejezések (bár önmagukban igazságot fejeznek ki) nem elégségesek a létrejött valóság jelölésére. Elégtelenek, mert önmagukban jelölhetnének pusztán külső változást. Az ,,átlényegülés’’ (transsubstantiatio) viszont feltételezi az okság és a célszerűség egységesített viszonyát: a hit révén tudjuk, hogy Krisztus Lelke átalakította a kenyeret Krisztus szentségi (feltámadott) testévé (és a bort vérévé).

Sacrificium laudis

Napjainkban szívesebben beszélünk Eucharisztiáról, mint szentmiseáldozatról. Az Eucharisztia ,,jó hálaadást’’ jelent. Az áldozatnál is inkább dicséretről és hálaadásról beszélünk. Az igazi áldozat célja ugyanis az, hogy megvalósítsa az emberek közösségét – kommunióját –,  akik – miután kiengesztelődtek Istennel és egymással – Krisztusban egyetlen testet alkotnak. Az Eucharisztiában való részesedés (,,áldozás’’) építi az egyház misztikus testét, az egyházat. Valóságos jelenlét, mert megvalósítja ezt a testet, magyarázta P. de Lubac az Eucharisztiáról szóló történetteológiai művében. (,,Corpus mysticum’’). Az üdvösséges áldozat tehát az egyház húsvéti aktusa, amely révén az emberiséget visszaviszi az Atyához, aki a mi végső boldogságunk. Istent nem találhatjuk meg az emberek nélkül: a kiengesztelődött emberiségnek és a világmindenségnek vissza kell térnie az Atyához, miután átalakult a Feltámadott Lelke erejében. (1Kor 15.) Teilhard de Chardin, aki különleges áhítatot érzett az Eucharisztia iránt (mint a mi Prohászkánk), az egész emberi erőfeszítést –  a hominizált emberiség humanizálását és előkészítését a divinizációra – az ostyához hasonlította, amelyet az emberi munka hoz létre, de átváltoztatását a Feltámadott Lelke viszi véghez.

Manapság tehát visszatérünk az ágostoni felfogáshoz. Az áldozat elsősorban nem negatív jelentésű: megfosztom magamat valamitől, feláldozok (megsemmisítek) valamit, hanem egész lényemet Istenre irányítom, és az ő szándéka szerint mindent neki ajánlok fel, hozzá viszek vissza, illetve az ő örök üdvösségterve szerint használok. Világos, hogy ez lemondást, áldozatot, keresztet is jelent. Tudom, mert hiszem, hogy Isten szeretet, és tudom, hogy önmagának teremtett; tehát csak úgy lehetek önmagam, ha vállalom küldetésem, és mindenemet, egész szabadságomat neki adom vissza. Úgy, ahogy Jézus Krisztus tette a kereszten. Jézus nem a szenvedést, a keresztet kereste, hanem – mivel szerette az Atyát és az embereket – mindvégig, egészen a kereszthalálig, hűséges volt a küldetéséhez. Mindent – szabadságát és egész létét – visszaadott az Atyának, akitől mindent kapott. Szeretetből, szabadon vállalt engedelmessége – hűsége küldetéséhez – a megváltásunk. Az ő nagy Igenje az Atyának a mi megtérésünk és kiengesztelődésünk.

Az Eucharisztia Krisztus ,,húsvétja’’ (pászkája, átmenete az Atyához); a Szeretet áldozata Annak, aki maga a Szeretet. És ez a szeretet a halálig menő önkiüresítésben (kenózisban, vö. Fil 2) az új születés, a Feltámadás forrása. A szeretet erősebb, mint a halál: ezt hirdeti a keresztre feszített és feltámadt Krisztus, akinek emlékezetét az Eucharisztiában ünnepeljük.

 

 

 


FÓRUM  AZ  EGYHÁZRÓL


Folytatjuk tehát – a szerkesztőségi bevezetőben jelzett szellemben – Fórum az egyházról  rovatunkat, helyet adva korábbi számainkban közzétett írások megvitatásának.

Első helyen karácsonyi számunk Bulányi-dossziéjára reflektálnak olvasóink. Többen kiemelték azt, hogy a Távlatok kellő tárgyilagossággal nyúlt a kényes témához. Közölte Máté-Tóth András cikkét a Bokor mozgalomról, jóllehet az ,,nyilvánvaló elfogultsággal’’ egyoldalúan (kellő kritika nélkül) mutatta be a mozgalmat és alapítója nézeteit. Az András–Szabó-beszélgetés viszont már kellő bírálattal is illet bizonyos szélsőséges meg- nyilatkozásokat. Most néhány szempontra rávilágít a mozgalom barátja, Halász Endre atya, aki Gyulay Endre püspök meghívására előadást tartott a szegedi kispapoknak a Bokor mozgalomról.

Pálos Antal atya, egy új könyv kapcsán, a békepapság szomorú szerepét elemzi. A tegnap sebei még felsajognak, sőt éreztetik bénító hatásaikat is; ezért, amikor a magyar egyház jelenével és jövőjével foglalkozunk, ezt a kérdést is tisztázni kell, abban a szellemben, ahogy azt a szerkesztőségi bevezetőben a Szennay-idézet jelezte. 

 

 


BULÁNYI  GYÖRGY  LEVELE

Kedves Távlatok!

,,Ha nem jól értelmezzük P. Bulányi írásait és megnyilatkozásait, kérjük, igazítsa helyre’’ – olvasom a Távlatok 1995/6. számának 783. oldalán a főszerkesztő Szabó Ferenc szavait. Meglepő kérelem. Két hónapja sincs, hogy írással kopogtattam egy másik katolikus lap főszerkesztőjénél, s telefonja felemelése nélkül vágta írásomat a papírkosarába. Csak hagyományt folytatott, amit főszerkesztő-elődje 14 éve így adott tudtomra: ,,Lékai ezt mondta nekem: »Majd ha Bulányi bevallja és visszavonja tévedéseit, azt a mondatot leközölheted tőle.«’’

Kedves Távlatok, nagyon örülök, hogy 77 éves koromra kiérdemelhetem, hogy a magyarországi katolikus sajtóban is nyilatkozhatom ,,írásaim és megnyilatkozásaim’’ helyes értelmezésének tárgyában. Ezt megelőzően viszont jó volna tudnom, honnan ez az előzékenység ily nagy hirtelen, amikor a rendszerváltás immár hat éve alatt minden tőlem telhetőt megtettem a magyarországi katolikus nyilvánosságból kirekesztettségem/  -ünk/ megszüntetése érdekében. Minden eredmény nélkül: könyveimet katolikus boltok nem árulják, újságainkat katolikus templomok nem terjesztik, a katolikus lelkiségi mozgalmak találkozóira a Bokrot nem hívják meg, stb. Jó volna tudnom, kedves Szabó Ferenc főszerkesztő úr, mi indokolja velem szemben ezt az új hangját. A cikkében említett pap azt a vádat ugyanis, hogy ,,bolsevista sajtóban’’ vádolom kollaborálással püspökeinket, a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adásának főszerkesztőjétől vette, aki ezt évekkel ezelőtt világgá sugározta, bár nagyon jól tudta s elhallgatta, hogy a csanádi püspöknek a bolsevista sajtóban megjelent írására válaszoltam a ,,bolsevista sajtóban’’; s azt is nagyon jól tudta – s ezt is elhallgatta –, hogy semmiféle katolikus sajtóban nem volt módom közel 50 esztendőn keresztül bármit is megjelentetnem.

Kedves Távlatok, ha ez a főszerkesztő megteszi három évvel ezelőtt velem ezt, s most ugyanez a személy három év múltán fölkínálja, hogy írjak a Távlatok-ban, ennek nem kis oka lehet. Nem találgatom, hogy mi. Majd elmondja, ha akarja. . . ,  s ha el szabad mondania. Korábbi magatartását teljes mértékben indokolja az 1982-ben engem/bennünket ért ítélet, mely tiltja a magyarországi papoknak, hogy velünk együttműködjenek. Új magatartását is az a feltétlen hűség indokolja, amellyel szolgálja egyháza hierarchiáját?

Kedves Távlatok! Az elítélt személy tölti szépen büntetését. Az elítélők hivatalból képviselték vele szemben az isteni igazságot – közölték tárgyalásán. Amíg az elítélők és/vagy azok jogutódai nem közlik, hogy ítéletük érvénytelen, mert nem az isteni igazságot képviselték, hanem csak egy pártállam utasításait, addig nagyon komolytalan folyóirati tárgyalást rendezni az elítélttel, fejére olvasva akár erényeit, akár bűneit. Minek? El van ítélve – időhatár nélkül. Nem életfogytig, élete elfogyása utánra is.

A peres akták jó része publikálva. Szívesen átengedem közlésre az azóta elhunyt Vass Tamás vácegyházmegyei pap tanulmányát a lefolyt peres eljárás egyházjogi értékeléséről. Az elítéltnek meg lehet magyarázni, hogy méltán ítélték el, töredelmes bűnbánatra is lehet őt indítani, rá is lehet bírni, hogy folyamodjék kegyelemért. Mindez lehetséges, de gondolom, a Távlatok főszerkesztője ismer annyira, hogy tudja: perújrafelvétel az egyetlen valós lehetőség.

1982-ben a budapesti egyházi törvényszék megállapította téves tételeimet. Közöltem vele, hogy azok egyikét sem képviselem. Nem bizonyították rám állításukat, s igazolatlan vádjaikat a Püspöki Konferencia magáévá téve elítélt. Engem és mozgalmam. A Párt parancsára. Tudta ezt akkor, és tudja ma is minden illetékes, ha nem is vallja meg. Halála előtt két héttel Cserháti püspök meg is vallotta. Innen kell gombolyítani ezt az ügyet. Ma vagy 300 év múltán. Kell? Csak akkor kell, ha számít valamit egy magát Jézustól eredeztető egyházban az az igazság, amely szabaddá tesz a szeretetre. Teológiai eszmecserére, melyben az ezt az igazságot keresők szabadon közlik egymással gondolataikat, mindig készen imádkozik a megoldásért

Budapest, 1995. december 24.

Bulányi György Sch P

 

 


A  TÁVLATOK  FŐSZERKESZTŐJÉNEK  VÁLASZA

Kedves Bulányi Atya!

Baráti beszélgetésünk alkalmával nyújtottad át az itt közölt levelet. Akkor ígértem, hogy leközlöm, bár csak később – itthon – olvastam el. Utána írtam Neked, kérve a módosítást, hiszen legfontosabb kérdésedre beszélgetésünk során válaszoltam, így részben időszerűtlenné vált. Hangsúlyoztam, hogy nem kért fel senki, se a Vatikánból, se a hazai hierarchiából, hogy ,,ügyedet’’ szóvá tegyük. De mivel a Fórum rovatban a magyarországi egyház helyzetével, zsinati megújításával kapcsolatos véleményeket közöljük, a tegnapi tényekre sem boríthatunk fátyolt, hiszen a félig begyógyult sebek még sajognak. Az egyház belső párbeszédének kérdéskörében nem lehetnek tabutémák.

Az nem ránk tartozik, hogy a ,,perújrafelvételt’’ sürgessük, hogy a vitás kérdésekben döntőbírák legyünk. Nem is kívántuk ismertetni a Bulányi-ügy minden részletét. Szakolczay Lajos könyve, valamint Nagypénteki levél című könyved (Irotron kiadó, Budapest, 1993) bőséges tájékoztatóval szolgál. Máté-Tóth cikke egyébként – szerinted is – tárgyilagosan ismertette a Bokor mozgalmat. (Egyes olvasóink szerint meglehetősen egyoldalúan, ,,pozitívan’’ . . .) Az András–Szabó-beszélgetés P. Bulányi (és a Bokor egyes tagjai) írásait, megnyilatkozásait bírálta. A nyelv ugyanis konvencionális jel, a szavaknak, írásoknak közmegegyezéses jelentésük van. Ha egyszer leírunk, közzéteszünk valamilyen véleményt, azt kiszolgáltatjuk az értelmezéseknek. Így van ez akkor is, ha P. Bulányi az engedelmességről, az egyházrendről vagy az ,,egyházi hivatalról’’ stb. véleményt nyilvánít. Mi is elmondtuk véleményünket. A szándékok és a lelkiismeretek vizsgálója egyedül Isten.

Más kérdés az, hogy vajon elítélőid (hivatalból) az isteni igazságot, avagy a pártállam utasításait képviselték-e. Az talán kiderült az András–Szabó-beszélgetésből, hogy a pártállami manipulációnak jelentős szerepet tulajdonítunk. (Lásd: Távlatok 1995/6, 777. old. a Szakolczay-idézettel!) De 1989/90 után a helyzet megváltozott. A Nagypénteki levél utolsó oldalán írod, miután a Lumen gentium 8. pontjára utaltál: ,,Nem akkor szolgáljuk az embert, ha a hatalom-gazdagság-erőszak elkötelezettjei meg vannak elégedve velünk. Csak akkor, ha Jézust követjük. A magyarságot is csak így szolgálhatjuk.’’ Te Magad húztad alá e szavakat, amelyekkel mindenki egyetérthet. De a Jézus-követés történjék a zsinat szellemében. Ezt idézted a LG 8. pontjából: ,,Amiként Krisztus a megváltás művét szegénységben és üldöztetésben végezte el, ugyanígy az egyház ugyanennek az útnak megjárására kap meghívást.’’ De ugyanebben a pontban még azt is olvassuk, hogy ,,Krisztus látható szervezettségben alapította meg és tartja fenn szüntelenül szent egyházát, amely a hit, a remény és a szeretet közössége ezen a földön. [. . .] Nem kell két valóságnak tekintenünk a hierarchikus szervekkel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a menynyei javakban bővelkedő egyházat: ezek emberi és isteni elemekből álló egyetlen összetett valóságot alkotnak. . .’’ És itt a zsinati dokumentum a megtestesülés misztériumához hasonlítja az egyház misztériumát. Később pedig az okmány kiemeli, hogy – Krisztustól eltérően, aki bűnt nem ismert – az egyház ,,bűnösöket foglal magában; egyszerre szent is és folyton megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen.’’

Ebben a konkrét egyházban, itt és most, a – tagjaiban, vezetőiben is –  bűnös egyházban találkozunk Jézus Krisztussal; ez az egyház az igazság és a kegyelem közvetítője. Lehet álmodozni –  amint Te is teszed, kedves Atya, a Nagypénteki levél-ben újra leközölt 1980-as Egyházrend végén (NL 263kk) – a holnap eszményi egyházáról. A zsinati reformnak és korszerűsödésének is az a célja, hogy a valóságos egyház megközelítse a krisztusi eszményt, az egy, szent, katolikus és apostoli egyház Krisztus által akart teljességét. De ez csak úgy lehetséges, ha valamennyien, a hierarchia tagjai éppúgy, mint a többi megkeresztelt, megtérünk Krisztushoz. Úgy, hogy nem másokat vádolunk és buzdítunk, hanem magunkon kezdjük – Isten kegyelmével.

Kedves Gyurka bá! Veled együtt mondom azt a szép imát az alázatért, amelyet az Egyházrend végén (NL 278) olvasok: ,,Jézusom, tudom, hogy minden szavam annyit ér, amennyi a szolgálni akarás bennem. Hiszem, hogy egyházadra vigyázol. A mai struktúrájában is vigyázol reá, és a mai struktúrájában is a Tied. [. . .] Add meg, hogy úgy legyek bizonyos abban, amit jónak gondolok, hogy mindig készséges legyek odaigazítani gondolataimat azokéhoz, akikben a Lélek szavát kell felfedeznem. Ámen.’’

                               Sok szeretettel köszönt

                                                    Szabó Ferenc SJ

 

 


Bogláryné Mailáth Edina–Halász Endre

A  BOKOR  MOZGALOMRÓL

Kedves Főszerkesztő Úr!

Nagy örömöt jelentett számomra a Távlatok 26. számának megjelenése, ezúttal elsősorban azért, mert Fórum az Egyházról cím alatt olyan témát tettek a katolikus olvasóközönség asztalára, amely legégetőbb gondjaink egyikével foglalkozik. Teszi ezt Máté-Tóth András habilitációs diszszertációjának rövid ismertetésével és az András Imre–Szabó Ferenc-párbeszéddel, amelynek nyitottsága, az ügyet érdemben a helyes megoldás felé elindító volta végre azt a reményt kelti az olvasóban, hogy kis magyar egyházunkban mégis lehet egyszer keresztény megoldás.

Meggyőződésem, hogy ennek a problémának szeretetből kiinduló, korrekt megoldása olyan lelkiismereti tehertől szabadítaná fel a mindkét oldalon állókat, amelyek gyönyörű együttműködési energiákká alakulnának át. Mert szeretetlenségben élni keserves dolog, együtt valósítgatni a földi Isten Országát pedig gyönyörűség. E két állapot, illetve lehetőség határmezsgyéjén állunk.

Mivel régen szívügyem ebben az ügyben jószolgálatot tenni, ez alkalommal szívesen bocsátom rendelkezésre a szegedi Hittudományi Főiskolán a Bokor mozgalommal kapcsolatban elhangzott előadást. Biztos vagyok benne, hogy az ott jelen volt hallgatóság számát messze meghaladja azoké, akiket őszintén érdekel mindaz, amiről itt szó van, s amiről oly soká nem lehetett beszélni.

Megköszönve a szóhoz jutás lehetőségét, szeretettel és tisztelettel köszönti:

1996. február 3.

Bogláryné Mailáth Edina 

 


Bogláryné mellékelte annak az előadásnak részleteit, amelyet Halász Endre tartott a szegedi Hittudományi Főiskola papnövendékeinek és teológiaszakos tanárjelöltjeinek 1995. december 16-án.

Az előadás vázolja a Bokor történetét, és a kisközösségek világjelenségéről ad körképet, majd hosszabban ismerteti P. Bulányi könyvét: Keressétek az Isten országát! Ez a biblikus teológia először sokszorosítva terjedt el, végül 1990-ben nyomtatásban is megjelent négy kötetben. Annak idején a római cenzúrának is pozitív véleménye volt róla.

Inkább azt tartjuk most fontosnak, hogy közöljük Halász atya válaszait az előadások után feltett kérdésekre. (Szerk.)

  

Halász Endre válaszai

– Mi az, amiért a Bokor mozgalmat elítélték?

– Ez volt a legelső ilyenfajta kezdeményezés Magyarországon, amely az egyesületek feloszlatása után jelentkezett. Nagy hiánycikk volt a közösség, mert mindent fölszámolt az új rezsim, a gazdaköröktől és kluboktól egészen a KALOT-ig, amelynek valami 3500 közössége volt az országban. 76 tavaszán engedélyezték Lékai veszprémi püspöknek az esztergomi érseki kinevezését. Ennek ára volt. Amikor 76 decemberében püspöki konferencia volt Lékai bíboros vezetésével, akkor minden püspöknek a kezébe adott egy listát. Ezeket a papokat át kell helyezni, mert ezek közösségeket szerveznek. Endrey püspök ott azt mondta: Ezek az én legjobb barátaim! Azokat a papokat büntessük, akik ebben az időben dolgozni mernek Magyarországon? A püspöki konferencia így elutasította ezt a kérését a bíborosnak, amelyet ő az ÁEH elnökétől kapott, ti. hogy ezeket a papokat helyezzék el, hogy megszűnjenek a kisközösségek. – 1980-ban a szentatya levelet írt a magyar püspököknek magyarul, amelyben számon kérte tőlük a bázisközösségeket. Erre Miklós Imre kitalálta, hogy rendben van, akkor majd lesz jó kisközösség meg rossz kisközösség. A Regnum lett a jó, a Bokor pedig a rossz kisközösség. Akkor a Fokoláré, bár bejött az országba, de olyan csendben dolgozott, hogy őrájuk még föl se figyeltek. 83-ban Bánk érsek úr engem nyugdíjba tett ,,megromlott egészségi állapotára tekintettel és egyházi érdekből’’. 90-ben rehabilitált a püspöki körlevélben: ,,Tudvalévő, hogy az ÁEH mennyire beleszólt a püspökök munkájába, még a kápláni kinevezéseket is befolyásolta, meg a kispapfelvételt is, de főképpen a bázisközösségek ellen támadt. Ennek következménye volt, hogy egyeseket közösségi munkájuk miatt – nagyobb rossz elkerülése érdekében – kisebb helyre volt kénytelen helyezni, pl. Ócsa, illetve másokat nyugdíjazni, pl. Pécel.’’ Ezeket a papokat erkölcsileg rehabilitálta. Elismerte, hogy itt állami nyomásról volt szó.

Mi úgy érezzük, hogy a püspök atyáknak azt kellene mondaniuk, amit eddig Bánk érsek úr mondott velünk kettőnkkel kapcsolatban, hogy az állam követelésére voltak kénytelenek. . . Senki nem vetne rájuk követ, nagyon jól tudjuk, hogy milyen helyzetek voltak akkor. A Gyulay püspök úr kért bocsánatot az üldözött papoktól, bár nem ő üldözte őket, hanem az elődje alatt voltak bizonyos államilag kezdeményezett és ráerőltetett támadások, és a Cserháti püspök úr tett egy ilyen megnyilatkozást halála előtt egy-két héttel külföldön, a Kathpress-ben. Leírta, hogy minden püspöki konferencia előtt az elnöknek, a két érseknek és a titkárnak el kellett mennie az ÁEH-ba, ahol le kellett játszaniuk az egész konferenciát, és ott mondták meg, hogy erről nem beszélhetnek, erről meg így kell beszélniük. ,,Gyalázatos dolog, amit velünk csináltak!’’

– Egyház és Bokor?

– A Bokor mindenkor vallja magát katolikus bázisközösségnek. 1982 óta, tehát 13 éve nincs római döntés a Bulányi-ügyben. Ratzinger bíboros nem hivatalos nyilatkozata, amit Bulányinak mondott, az: ,,Nem én ítéltem el.’’ A magyar püspököknek kell visszavonniuk azt a büntetést, amit kiróttak. Egyébként olyan büntetést róttak ki, amilyen nincs a Codexben. Mert a Codex olyat nem kíván, hogy egy pap, aki nincs felfüggesztve, az nyilvánosan ne misézhessen. Amint kilép Magyarországról Bécsbe, ott akár a piarista templomban is misézhet. Csak Magyarországon nem.

– Mit csinálnak a Bokorban?

– Keresztény életet élnek! De nem csak vallásoskodással, nem csak templomba járással. A Bokor-tagok tudják azt, hogy a lényeg a szeretet. Azért támogatják az éhező világot. Csináltunk egy ,,Harmadik Világ’’-alapítványt, amellyel elsősorban páter Prakash-t támogatjuk, aki 9000 indiai gyereket nevel. Kilencezer! 1993–94-ben összeadtunk 6 millió forintot. Amikor megkérdeztük tőle, hogy ez a 6 millió forint, azaz 55 ezer dollár mennyire elég, azt mondta, hogy fél évre. Nagy dolog, hogy néhány ezer magyar ember fél évet segített az ő 9000 gyerekének.

– Az engedelmesség?

– Azt mondja Szent Pál apostol a Róm 14-ben, hogy minden, ami nem meggyőződésből történik, bűn. Azt mondta Deák Ferenc – a szívére mutatva –, hogy itt a kisbíró. A lelkiismeret, az az én első számú számonkérőm. Fontos, hogy a lelkiismeretem pontos legyen! Ezért folyton igazítani kell. A lelkiismeretem szerint kell, hogy engedelmeskedjem.

Amit Nagymaros a Regnumosoknak, azt jelentette nekünk a Bokor-ünnep Pécelen vagy 10 éven keresztül. 1978-ban [bizonytalan olvasat; a kézirat nem világos] rám üzent a püspök úr, kiküldte az irodaigazgatót, hogy értesítést kapott, hogy itt lesz a Bokor-ünnep. Miklós Imrétől kapta az értesítést. Itt Bulányi nem beszélhet – mondta. Hát nem beszélt, hanem hozzáimádkozott, amikor az egész templomban elhangzottak a spontán imádságok. 83-ban megint kiüzent, hogy itt lesz a Bokor-ünnep. Küldjem el őket. Mondtam: én ezt nem vállalom, hogy kiálljak a templom elé, és azt mondjam: ,,Miért jöttetek? Imádkozni a templomba? Hová gondoltok? Templomban imádkozni? Miféle ötlet ez?’’ Állítsatok rendőrt a templom elé. Nem fogjuk megverni, mert erőszakmentesség alapján állunk. Én nem tudom leállítani ezt, mert Pécstől Debrecenig meg Soprontól Esztergomig jönnek ide. Megtartottuk Pünkösdvasárnap; Pünkösdhétfőn már kezemben volt az ,,elbocsájtó szép üzenet’’, amin már szombati váci postabélyegző volt. Ebben nem tudtam engedelmeskedni. Miért nem? Mert tudtam, hogy nem a püspök akarja, hanem ráüzentek. Úgy éreztem, hogy itt ebben a lelkiismeretemre kell, hogy hallgassak. – Hát megfizettem az árát.

 

 


Pálos  Antal

SZÉLJEGYZETEK  A  PAPOK  BÉKEMOZGALMÁHOZ*

A könyv méltatását a mű utolsó mondatával kezdem: ,,A mozgalom [a magyar katolikus papok békemozgalmáról van szó] megítélésénél akárhogy csoportosíthatom a pozitívumokat és a negatívumokat, mivel a jelenlegi egyházi vezetés többsége kapcsolatban állt vele [. . .], ezért a katolikus egyház jelenlegi állapotára, arculatára, magatartására – még megszűnte után is – hatással van.’’

Többek között ezért kell köszönetet mondani a szerzőnek és a kiadónak, hogy vállalták e könyv megírását és kiadását. Bizony, ez nem volt egyszerű dolog. Jól tudta ezt a szerző is, és fel is sorolja a nehézségeket: e tárgy forrásanyagaihoz nehéz volt hozzájutni, egy ideig nem is volt lehetséges, hiszen az ÁEH irattárába csak bennfentesek tekinthettek be; a könyv szükségszerűen személyekről, azok szerepéről is tárgyal; kényes és eléggé még fel nem dolgozott politikai kérdéseket is kénytelen megvilágítani. A személyek szereplésének motívumai sok esetben nem ismertek, és nem is mindig egyértelműek. Csak csodálni lehet a szerző korrektségét, forrásanyagának tárgyilagos használatát, és azt a nyugodt hangot és stílust, mely az egész művet jellemzi.

A mozgalom, a magyar katolikus papok békemozgalma 1950 és 1989 között élt és működött. Ezt a csaknem négy évtizedet felölelő korszakot a szerző két részre osztja. Az első rész címe: A Katolikus Papok Békebizottságának létrejötte és tevékenysége (1950–1956) A másik részt a következő címmel jelzi: A katolikus papok békemozgalma az Opus Pacis és az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága keretében (1956–1989).

Nem térhetünk ki a mozgalom kialakulásának, elterjedésének és működésének egyes részleteire. Ez elég alaposan és pontosan kitűnik a könyvből.

A valamennyi elérhető dokumentum világánál a tárgyilagos történész megállapíthatja minden különös elfogultság nélkül, hogy ezt a mozgalmat nem belső szükségszerűség, a papság köréből kiinduló erő, hanem külső manipuláció hozta létre, még akkor is, ha a mozgalom emberei nemegyszer ennek ellenkezőjét állították. A mozgalom végső fokon a kommunista párt eszköze volt, az éppen időszerűnek vélt pártcélok megvalósításának érdekében. A párt ideológusai fontosnak tartották, hogy az országban számban és befolyásban legjelentősebbnek tartott vallási közösséget, a római katolikus egyházat a lehetőség szerint egyre jobban befolyásolják.

A katolikus egyház manipulálása sokkal eredményesebbnek tűnt, ha belülről, lehetőleg befolyásos papok által segítik ennek a célnak az elérését. Hosszú és alapos vizsgálódás után a politikai vezetés meg is találta azt a néhány papi embert, akik ilyen vagy amolyan indítékok alapján késznek nyilatkoztak a közreműködésre. Az igazi motívumokat nem ismerjük, és valószínű, hogy sohasem fogjuk megismerni. De nem zárhatjuk ki egyes esetekben a szereplő személyek jóhiszeműségét. A mozgalom irányításának eszközei különbözőek voltak. Általában az Országos Béketanácsban dolgozó kommunista ideológusok feladata volt a békemozgalmat szemmel tartani, fejlődését ösztönözni, és a szükséges feltételeket (terem biztosítása, útiköltség stb.) előteremteni a helyi hivatalok (tanácsok) vagy mozgalmak segítségével. Később a Hazafias Népfront is erőteljesen bekapcsolódott ebbe a munkába.

A békepapi mozgalom, célkitűzésének megfelelően, sohasem volt vallási mozgalom, hanem társadalmi és politikai célok megvalósításáért küzdött. Azok, akik a mozgalmat háttérből irányították, jól tudták, hogy csak fokozatosan lehet célt érni, és csak megfelelő egyházi személyek közreműködésével. Az ötvenes évek elején tehát a mozgalom tagjainak létszámát kívánták gyarapítani, sokszor igazán nem a tiszta önkéntesség alapján. 1950 nyarán a mozgalmat arra kívánták használni, hogy az ekkor még erősen vonakodó főpásztorokat tárgyalóasztalhoz kényszerítsék, illetve e cél elérésére segítséget nyújtsanak. Ezt a segítséget a mozgalom vezetői meg is adták, hiszen ekkortájt a papi békegyűlések témája sokszor foglalkozott a főpapok és főként az Apostoli Szék merevségével, sőt a szocialista rendszerrel szemben elfoglalt álláspontjával. A főpapok közül ezt a vádat néhányan elfogadhatónak tartották, mert így bizonyos megértést reméltek tárgyalásaik megítélése ügyében a Szentszéknél. Így hivatkozhattak arra, hogy hiszen a papság egy része is a megegyezést és a megbékélést kívánja. Később már az volt a rejtett vagy kimondott cél, hogy minél több főpásztort is bevonjanak az ún. békemunkába, hogy ők is részt vegyenek az ilyesfajta rendezvényeken, sőt a papi békegyűléseken, s így a még mindig vonakodó papságot rábírják az együttműködésre. Ekkortájt az állami erőszakkal átszervezett egyházmegyei központok szinte teljesen az állami szervek irányításától függtek az oda küldött állami megbízottak és a velük hűségesen közreműködő békepapok segítségével. Ez időben jelentek meg furcsa egyházmegyei körlevelek az őszi betakarítás sürgetéséről, a közös gazdaságok bevezetéséről, a tarlószántás fontosságáról, és efféle kifejezetten mezőgazdasági kérdésekről. Ezeket a témákat nyilván nem a békepapok találták ki, de hirdetésüket gyűléseiken erősen szorgalmazták, és kipellengérezték azokat a papokat, akik vonakodtak ilyen témákkal a szószékeken előhozakodni.

Hogy a békepapság mennyire nem volt önkéntes és megalapozott, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor a mozgalmat létrehozó, istápoló rendszer 1956 október végén összeomlott, a békepapság is szinte napokon belül megsemmisült. Ezt természetesen elősegítette a forradalom hatásaként kiszabadított Mindszenty bíboros erélyes intézkedése. Mihelyt cselekvőképes lett, a fővárosból kiutasított 11 békemozgalmi papot, és eltiltotta őket a papi működéstől. A Szentszék is hallatta szavát, és azokat a papi személyeket, akiket a magyar parlamentbe beválasztottak, és akik ott működtek, egyházi fenyítékkel sújtotta.

A szovjet hatalom igénybevételével a magyar kommunisták – sajnálatos terrorintézkedések árán – 1957 elejétől kezdve ismét magukhoz ragadták a hatalmat, és folytatni kívánták az előző korszak egyházpolitikáját is. De most már sokkal óvatosabbak és megfontoltabbak voltak. Ekkortájt már a püspöki kar részéről is többen megértőbbekké és hajlékonyabbá váltak. Így történhetett aztán, hogy a békepapi mozgalom újraéledt, tagjai pozícióikat visszanyerték, és továbbra is igyekeztek az állami szándékokat, sokszor csak retorikával, hirdetni és valósítani. Közben, XII. Piusz halála után, a Szentszék álláspontja is más irányt vett: utat nyitottak valamiféle együttműködés felé. Ezért jöhetett létre az 1964-es ún. részleges megállapodás a Szentszék és a magyar állam között; ezt a mozgalom saját sikerének tulajdonította. Mindezek ellenére a katolikus papság nagyobb és jelentősebb része, főként a fiatalabb papi nemzedék sehogy se tudott azonosulni a mozgalom stílusával és retorikájával. Pedig az irányító szervek sok mindennel megpróbálkoztak, hogy a fiatalabb korosztályokat, főként a kispapokat meggyőzzék a mozgalom működésének fontosságáról. Ilyenek voltak: külön ifjúsági bizottság létrehozása, felvilágosító gyűlések a papnevelő intézetekben stb. A politikai helyzet változásával a mozgalom jelentősége csökkent, ekkortájt már a vezetőségi tagok csak arra ügyeltek, hogy az állam sugalmazására történt előnyös pozíciójukat a püspöki aulákban, a városi és szerzetesi templomok élén megtarthassák. A püspöki kar is közben megváltozott: egyre több olyan főpásztor került az egyház irányító testületébe, akiket a kommunista állam is elfogadhatónak tartott, és akik hajlandók is voltak az Országos Béketanács vagy a Hazafias Népfront tagjaiként is szerepelni, sőt az ilyen jellegű, külföldön megrendezett tanácskozásokon is megjelenni és felszólalni, akár Moszkvában, Stockholmban vagy Helsinkiben.

A látszat szerint a papi békemozgalom a hatvanas évek végére eljutott a csúcsra: hiszen a díszelnök Hamvas Endre, az elnök Ijjas József lett, a bizottság tagjai közt szerepelt csaknem valamennyi püspök, a mozgalom régi kipróbált harcosai ott voltak mind: Beresztóczy Miklós, Mag Béla, Potyondy Imre, Miháczi József, Várkonyi Imre, Bacsóka Béla, Bády Ferenc, Horváth Richárd. De ez a csúcs csak látszat. Valójában a mozgalom haldoklásának, feleslegessé válásának a kezdete.

A nyolcvanas években a mozgalom igazi létrehozója és mozgatója, a kommunista párt egyre inkább saját belső bajaival volt elfoglalva; már nem volt ideje a különböző ,,segédeszközök’’ működtetésével igazán foglalkozni. Közben a mozgalom lelkes és elszánt vezetői is sorra elhunytak. Aránylag korán és váratlanul meghaltak: Beresztóczy Miklós, Horváth Richárd, Várkonyi Imre, Timkó Imre, Miháczi József stb. A helyükbe lépők már más politikai légkörben élve nem tudták, de nem is óhajtották az egyház igazi fejlődését előmozdító tényezőket visszafordítani vagy fékezni. A mozgalom célkitűzései is ekkortájt már csaknem egyesíthetők voltak azokkal az erkölcsi és emberi normákkal, melyet az egyház mindig is képviselt és szorgalmazott. Így pl. az egyház családsegítő mozgalmával fenntartás nélkül mindenki egyetérthetett.

Csak természetes, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal mindvégig szorgalmazta a papi békemozgalom fenntartását és működését, hiszen ez most már szinte egyetlen eszköze volt az egyház befolyásolására. Sajnos, ebben – lehet, hogy csak látszólag – közreműködtek a mozgalom utolsó emberei is. Végül az 1989-ben bekövetkezett lényeges fordulat meghozta a mozgalom hivatalos halálát is. Paskai László bíboros, esztergomi érsek 1989. nov. 22-én kelt levelében köszönte meg Bíró Imrének, a mozgalom főtitkárának eddigi fáradozását, és jelentette ki, hogy a mozgalom szervezetét megszünteti. A mozgalom átfogó értékeléséről a levélben szó nem esik. A bíboros nem érzi magát illetékesnek e tárgyban nyilatkozni. Ez majd a történészek feladata lesz.

A könyvismertető még egy megjegyzést tesz, amikor elismeri a szerző szakszerűségét, a források tisztességes és elfogulatlan felhasználását. Mégis egyoldalúnak érezzük a könyv mondanivalóját, mert a szerző kizárólag olyan forrásokat használhatott, melyek a mozgalom aktív szereplőitől származnak. Eddig nem rendelkezünk olyan forrásokkal, melyek megőrizték és kifejezték volna azoknak az egyházi férfiaknak felfogását és véleményét, akik a mozgalom ,,áldozataiként’’ kénytelenek voltak, sokszor órákon belül, azt a szolgálati helyet (plébániát, aulát) elhagyni, ahol a főpásztorok és hívek teljes megelégedésére éveken át hűséggel dolgoztak, hogy helyet adjanak a békepapi mozgalom egy-egy emberének, akik esetleg sem szaktudásuk, sem papi magatartásuk miatt ezt meg nem érdemelték. A történelmi folyamat néha ilyen: a jót kevésbé dokumentálja, mint a nem egészen jót.

————

 * Pál József: Békepapok, Egyházfórum, 1995, 261 oldal.

  

 


J. Horváth Tamás

MILYEN  EGYHÁZAT  SZERETNÉK?

1. Először is szavahihető egyházat szeretnék. Aki vizet prédikál, igyék vizet.

Természetesen az egyház mi vagyunk. A követelmény rám is vonatkozik. Ha én nem élek katolikus keresztény emberhez illő életet, felelős vagyok azokért, akik miattam fordítanak hátat az egyháznak, templomnak. Az a sokat idézett, de kevesebbet követett mondás, amely szerint ,,arról ismerik meg az emberek, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel viseltettek egymás iránt’’, súlyos kötelességet ró ránk.

Egyszerűen ,,rendes emberként élni’’ ma tulajdonképpen nem is olyan nehéz egy civilizált országban. Az állami törvények és szokások úgyis majdnem mindent szabályoznak. A ,,rendes’’ ember nem lop az áruházban, nem veri a feleségét, iskolába küldi a gyerekeit, kikérdezi a leckéjüket, stb. Kisebb adományokat ad jótékony célra, nagyobbacskák esetében gondosan nyugtát kér, hogy az összeget adóalapjából levonhassa. . .

Tehát ennél több kell. Azok számára, akik felnőttkorban térnek meg, nem nőttek bele a kereszténységbe úgy, hogy igazában és alaposan nem távolodtak el tőle,  ennek a többnek a megtalálása, kimunkálása különösen nehéz.

Ez a többlet pedig az a fentebb idézett ,,arról ismerik meg. . .’’ kezdetű mondat.

2. Olyan egyházat szeretnék, ahol az emberek, a fiatalok is otthon érzik magukat.

Évtizedek óta foglalkoztat és szomorít, hogy az egyházak az öregek és nyomorékok egyházaivá váltak. Az egyik legmegrendítőbb élményem ezen a téren 1962-ből származik, amikor röviden felkerestem egy ortodox templomot Novoszibirszkben. Úgy látszott, mintha ott a város legnyomorultabb, legelesettebb öregjei gyűltek volna egybe a vasárnapi istentiszteletre.

3. Olyan egyházat szeretnék, amelynek imádságait és énekeit az ifjúság is megérti, anélkül, hogy a régi magyar nyelv ismeretében jártasságot kellene szereznie.

Kétségtelen, hogy vannak ma is aktuális szövegű, a régebbi századokból származó egyházi énekeink. De a ,,nyáj’’ (= hívek) gyakori emlegetése, a ,,malaszt’’, a ,,hív’’ (= hű) és hasonló régi szavakat – gondolom – sokan nem értik, mások nem szeretik. Persze meg lehet az embereket tanítani ennek a régies nyelvnek a megértésére és szeretetére.

Egyrészt tehát kisebb javításokra volna szükség a szövegekben, ott, ahol lehet, másrészt új szövegeket kellene költeni. Eközben el kellene kerülni az olyan ,,bakit’’, amely egy különben korszerű énekünkbe került bele, az ,,Acélszárnyon száll az ember’’ kezdetűbe (Harsányi Lajos). Gondolom, a repülőgép szárnya alumíniumból vagy más könnyűfémből készül, nem acélból. Talán ez egyeseket nem, másokat éppen nagyon zavar. Valahogyan az ének további sorai sem tűnnek meggyőzőnek: ,,Azt hiszi, hogy nincs titok már sem a földön sem az égen’’ (ez így van, de a folytatás nem szerencsés:) ,,De ha rád néz, félelem sújtja földre hirtelen.’’  Ránéz-e az éneklő az Istenre, ha attól kell tartania, hogy félelem sújtja földre? Persze egy igazi istenélmény rádöbbenthet bennünket kicsiségünkre és elesettségünkre, ami ,,földre sújtással’’ ér fel. De eljut-e egykönnyen az éneklő erre a gondolatra, érzésre? (Ld. Hozsanna! énekeskönyv 158. ének.)

A külföldön élőnek talán jobban feltűnik, hogy leggyakoribb imáink szövegeit korszerűsítették ugyan, de csak félig.

A legjobb példa erre az ,,Üdvözlégy’’. A ,,malaszttal teljes’’-ből ,,kegyelemmel teljes’’ lett. Közben közkézen forognak a korszerű újszövetségfordítások, amelyekben az ,,Üdvözlégy’’ alapjául szolgáló szövegeket másként olvassuk, ezek közül azonban egyik sem került bele az ,,Üdvözlégy’’-be.

A ,,Békés–Dallos’’-ban: ,,Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van. (Áldottabb vagy te minden asszonynál)’’ / ,,Áldottabb vagy te minden asszonynál, és áldott a te méhednek gyümölcse!’’ (1955. 2. kiad.)

A Szt. István Társulat A Biblia (1973) kiadásában: ,,Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.’’ / ,,Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a méhed gyümölcse!’’

4. Nincs rend, rendszeresség, folytonosság a mai vallási életben. A vallás nem gyakorlat (= aszkézis), legföljebb ritka események sorozata: keresztelő, elsőáldozás, bérmálás, házasságkötés, temetés. Rendszeresség – de aligha aszkézis – csak a vasárnapi templomba járók áldozásában van, amelyet – attól tartok –, életviteltől és gyónástól függetlenül, megszokásból végeznek. A mottó: az ma hozzátartozik a misén való részvételhez. (Tiszteletlenül az áldozók inflációjáról beszélhetnénk.)

Az az érzésem, itt a zsinati teológia egyik vadvirágának népi változatával van dolgunk, amely abban a mondatban fejeződik ki: ,,A pokol üres.’’ A mondatot korunk egyik nem túlságosan régen elhunyt neves teológusának tulajdonítják. – Én annak idején nem így tanultam a hittanban. Azt tanultam, és vallom, hogy ha valaki tudatosan élete utolsó pillanatáig elutasítja Istent, és nem tér meg, az elkárhozik.

5. Olyan egyházat szeretnék, amelynek hierarchiáján, papságán belül a ,,szociális kérdés’’ ismeretlen, azaz a szeretet szellemében és a botrány kizárásával megoldott.

A közelünkben egy kb. 10 éves szép családi ház tulajdonosa hivatásbeli okokból elköltözött. A házat a szomszéd város nyugalmazott plébánosa és házvezetőnője vette bérbe. Egy ilyen villabér egy főiskolát vagy egyetemet végzett 25-30 éves tisztviselő keresete felének, esetleg annál is többnek felel meg. Ha emellett nem állnának szép és egészséges helyeken épült kolostorok félig vagy egészen üresen, ahol ezek a nyugdíjas plébánosok olcsón otthonra  és – szükség esetén – gondozásra is találnának, akkor ezen és hasonló esetekben talán kevésbé botránkoznám. A kolostorba visszavonult plébános nyugdíjfölöslegét nyugodtan elküldhetné olyan szociális célokra, amelyekért korábban olyan lelkesen szervezte a gyűjtést nálánál szegényebb hívei körében.

Egy alkalommal összejövetelen voltam, ahova egy maga rangú egyházi személy érkezett. Természetesen BMW-n. .  . A BMW-t nem irigylem tőle, de fontos egy ilyen drága kocsi, ráadásul ha még egy magamfajta ,,hívő’’ szemében is botránkozást okoz?

6. Van egy másik terület is, amelyen olyan egyházat szeretnék, amelyben több a szeretet.

Tessék olvasni a szentek történetét, különösen az olyan szentekét, akikkel rendkívüli, misztikus jelenségek történtek. Szinte kivétel nélkül azt olvashatjuk, hogy az illetékes egyházi hatóság, tehát elsősorban a püspök, a nemtetszés ridegségével reagál az ügyre. Igen, az ügyre, mintha ember, esetleg szenvedő, beteg ember nem is lenne, csak ,,ügy’’.

7. A papi nőtlenség kérdése nem csak ma foglalkoztatja az egyházi közvéleményt.

A vélemények már az állítólagos alapproblémánál megoszlanak. Ti. hogy enyhítené-e nőtlenség ,,fakultatív’’-vá tétele a mai paphiányt. Számomra nem ez az alapprobléma, hanem az a lelkület, amely a cölibátus eltörlését követeli. Ez a lelkület követelné később a papok (és – természetesen – a hívek) válásának jóváhagyását, illetve tudomásulvételét, a pap ,,félrelépéseinek’’ toleráns kezelését, és a papi családból származó gyermekek esetleges botrányos viselkedésének az elfogadását.

Ha a papi tevékenység jobbára zárt faluközösségekben folyna, ahol a papnak és családjának még ma is társadalmi rangja és ennélfogva védettsége van, a kérdés lényegesen könnyebb lenne. Ilyen körülmények között a pap gyermekei nevelését is könnyebben végezheti saját keresztény elveinek megfelelően. Mit szólnak a hívek ahhoz a paphoz, aki gyermekeit képtelen tisztességes erkölcsiségben nevelni? Márpedig mindannyian tapasztaljuk, hogy a gyermekeket ma csak nagyon kis részben a szülő neveli. Mindenütt létezik ,,ifjúsági közvélemény’’ országszerte és az iskolákban, amelyre összességében nagyobb hatással van a tanárok és az iskolatárs szüleinek az életfölfogása, mint a szülői házé.

Itt röviden csak a probléma társadalmi vetületét érintettem. A lelkiségi, a pszichológiai területéről semmit sem szóltam. Még akkor is, ha a – szememben – hírhedt Drewermann a papi élet lélektani problémáit messze eltúlozza, akkor is megérné, ha a római rítusú egyház legfőbb vezetősége minden eddigi negatív állásfoglalása ellenére a kérdést újra tanulmányozná. Minden tájékozottabb világi hívő tudja, hogy itt időben keletkezett egyházfegyelmi határozatról van szó, amelynek felülvizsgálása a szerzetességet, illetve a szerzetesi életeszményt nem érintené.

8. Más a helyzet a papság férfiúi nemre történő korlátozásával. Itt a hagyomány annyira ősi, és az évszázadok folyamán annyira vitán felül állt, hogy lazulásra aligha számíthatunk. Érdekes lesz a különböző protestáns felekezetekben bevezetett női papság, illetve püspökség alakulását megfigyelni.

* * *

Európa elvesztette gyakorló, gyakorlati keresztény mivoltát. Legfőbb vágyam az volna, hogy e kontinens püspökei végre felismernék: a 24. órában vagyunk. Mint ahogyan a korai középkorban az ír misszionáriusok elindultak Európa megtérítésére, úgy kellene elindulniuk ma valakiknek: lengyeleknek vagy nem tudom kiknek. A ,,kisvallások’’ és az iszlám hívei régen úton vannak. Állítólag hetenként avatnak egy-egy új mecsetet Európában.

  

 

 

 


LELKISÉG


György  Attila

HITÜNK  SZENT  TITKA

Katolikus egyházunk története számos bizonyítékkal tanúskodhatik Jézus tanítása mellett, amely szerint Isten gondolatai nem a mi gondolataink, Isten útjai nem a mi útjaink. Az érzékekhez kötődő és a gőg által megfertőzött értelem gyakran szembekerül Isten gondolataival és akaratával. Előre látta ezt Jézus, aki Péter apostolt is megfeddette földízű gondolkozása miatt. Nem véletlen tehát, hogy az úgynevezett emberi bölcsesség kezdet óta oktalanságnak, botrányosnak minősítette Jézus tanítását és életének eseményeit. Többen úgy gondolják, hogy a közénk testesült Isten Fiának ránk kellett volna bíznia földi életének megrendezését. Tudjuk, nem így történt. Ezt a jogot önmagának tartotta fenn. Ezért kifogásolják egyesek istállós születését, kínos kereszthalálát és azt az utolsó vacsorán tett ígéretét, hogy a kenyér és bor köntösében velünk marad a világ végezetéig. Már első tanítványai is megbotránkoztak, amikor eledelnek nevezte önmagát, az élet kenyerének, és ezért többen elpártoltak tőle. Ha ez a kezdet kezdetén így történt, miért ne ismétlődhetne meg a későbbi időkben?

A keresztény üzenet történetét vizsgálva látjuk, hogy hívatlan útitársként mindig melléje szegődött az a törekvés, hogy lemérsékeljék Jézus szavait, és törpe gondolataik utcájába kényszerítsék. Ez lett a sorsa Jézus legdrágább ajándékának: a szentmisében születő eucharisztikus áldozatnak és lelki lakomának. Fájdalmas dolog, hogy az egység kenyeréül szánt jézusi ajándék a nézeteltérések, a szakadások utcájába vezetett. Jóllehet előszeretettel hivatkoznak a szentírás hitet meghatározó szerepére, figyelmen kívül hagyják, elképzeléseik szűk keretébe kényszerítik Jézus rendelkezéseit. Szinte érthetetlen, hogy akik hisznek Jézus istenségében, feltámadásában, megdicsőülésében, miként csatlakozhatnak az egykori botránkozókhoz, és a hívő elfogadás helyett miért értelmezik saját szájuk íze szerint Jézus világos szavait? Miért nem ismerik föl, hogy Jézus nem törpe gondolataink, hanem a szeretet útján jött és jön hozzánk? Az ember gőgös istenkedésével szinte nem akarja megengedni, hogy az Isten Isten legyen. . .

Pedro Calderón, spanyol drámaíró (1600–1681) Madridban, a jezsuiták iskolájában végezte tanulmányait. Itt döntő befolyást gyakorolt rá a rend által támogatott misztériumjátékok hagyománya. Ennek az irodalomnak az volt a célja, hogy a színházi előadásokkal terjesszék a nép körében a keresztény hit és erkölcs igazságait. Calderón, mint királyi drámaíró, negyven év alatt  74 ilyen szellemiségű drámát írt. Ezek közül kitűnik az, amely Világszínpad címen került előadásra először 1675-ben a sevillai katedrális előtti téren. Ebben a játékban Isten jelenik meg a színpadon, hogy kiossza a különféle szerepeket. Az egyik király lesz, a másik földműves. Az egyik ember a szépség, a másik a bölcsesség szerepét kapja. Az egyik gazdag, a másik szegény emberként indul el útjára. A szereposztás után megkezdődik a játék, és mindenkinek a legjobb teljesítményt kell nyújtania. Isten egyetlen tanácsot ad nekik: ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, légy igazságos, és ne feledd, hogy Isten Isten marad . . .’’ Az előadás azzal végződik, hogy mindenkinek számot kell adnia Isten színe előtt arról, hogyan játszotta meg élete szerepét. Az ítélet alatt a kórus a Tantum ergót, az eucharisztia himnuszát énekli.

Urunk Jézus földi életében gyakran hangoztatta, hogy példát akar adni nekünk az Istennek tetsző életre. Élete drámáját ezért folytatja a szent liturgiában és főleg a szentmise áldozatában. Izraelben egy múltba visszapillantó ünnep volt a húsvéti lakoma. Jézus azonban azt akarta, hogy élete állandó jelenné változzék. Ebből a szándékából született a szentmise drámájának megrendezése, amelyben alázatos szereplőként, példaképként áll hívei elé. Egyik beszédében arra figyelmeztette hallgatóit, hogy ha vendégségbe hívják, ne az első, inkább az utolsó helyet foglalják el. Ezt a magatartást azonban nemcsak ajánlotta, hanem jómaga is gyakorolta. Charles de Foucauld atyát életre szólóan meghatározta az a felismerés, hogy Jézus földi életében mindig a legutolsó helyet választotta. Mint csecsemő az istállót, mint igehirdető az otthontalanságot, mint életét befejező a keresztet. Mindez oktalanság az Istentől elforduló emberek szemében. Csak az Igazság Lelke érteti meg Jézus híveivel, hogy a keresztút királyi út, és a szeretet dicsőségét hirdeti. A keresztfa, ez az utolsó hely hirdette meg Isten végtelen emberszeretetét. Minden szentmise erre a szeretetre emlékeztet. Valójában a keresztfán teljesedett be Jézus jövendölése: ,,Aki magát megalázza, azt fölmagasztalják.’’ Ki tagadhatná, hogy Jézus egykori megalázkodása folytatódik misztikus testének megalázkodásában, amelynek örök emlékeztetője a szentmise áldozata? A legszebb templom is istálló Isten szemében. A márványból faragott oltár csak jászol, és a kereszt ma is az utolsó helye a földnek, De ki állíthatná, hogy részesült valaki nagyobb dicsőségben a földön, mint Jézus? A legnagyobb szeretet a legnagyobb dicsőség. A művészet minden erejét latba veti, hogy  Jézus megalázkodását a szépség dicsfényébe ölelje. A hívek megértik, hogy a vértelen keresztáldozat mellett Glóriát kell énekelni, mert Isten és ember igazi és egyetlen dicsősége: az ő szeretetük. Templomaink éppen ezért nem előadó- vagy koncerttermek, hanem olyan utolsó helyek, amelyeken égig magasodik a Golgota, hogy a körötte összegyűlt Isten népét az Atya szeretetközösségébe emelje. Így lesz a szentmise olyan színhellyé, amelyet az utolsó szerepet vállaló Jézus változtat isteni színjátékká.

A tékozló fiú történetében olvassuk, hogy az egykor gazdag ifjú disznópásztor lett, és a moslékból sem ehetett eleget. Napjainkban egyre többet beszélünk a korszerű étkezésről, valamint az élelmiszerekben föllelhető, szervezetünkre káros vegyi anyagokról. Tagadhatatlan, hogy testi életünket nagyban befolyásolják táplálkozási szokásaink. Ez a szabály fokozottabban érvényesül szellemi világunkban. Nem mellékes, hogy szellemi, erkölcsi életünket mivel tápláljuk. Az úgynevezett fogyasztói társadalomban a modern hírközlő eszközök által óriásivá duzzadt az a szellemi piac, amely mindennapos kínálatával szobánkban kopogtat. Ám azt is tapasztaljuk, hogy ,,kiváló áruk’’ mellett számos üzleti vállalkozó moslékot, fertőzött szellemi táplálékot önt a nézők, hallgatók, olvasók elé. Éppen ezért semmi okunk sincs csodálkozni azon, hogy a testi betegségeket messze fölülmúlja a jelenlegi emberiség szellemi, erkölcsi nyomorúsága. Úgy gondolom, ez az állítás nem szorul bizonyításra. A tékozló fiú fölismerte nyomorúságát, megundorodott a mosléktól, és visszatért az atyai házba. Ez mentette meg életét. Semmi más, mint a hazatérés Istenhez, Jézus igét osztogató és testét kínáló asztalához. Hittudósaink kezdet óta próbálkoztak a jézusi jelenlét magyarázatával. Be kell azonban látnunk, hogy Jézus nem árulta el jelenlétének módját. Az eucharisztia hitünk szent titka, és aki hisz Jézus szeretetében és hatalmában, az nem kételkedik valóságos jelenlétében. A természet megszokott rendjét felülmúló változás történik fölajánlott kenyerünkkel és borunkkal, hogy mint lelki táplálék a mi lelki átváltozásunkat szolgálja. Már maga az a körülmény, hogy minden szentmise bűnbánattal kezdődik, megnyitja előttünk a változás útját. A bűnös ember bűnbánóvá változik, és Isten igéje által megvilágosítva részt vehet a szentmise lakomáján. Csak a Jézussal történő egyesülés eredményezheti lelki átváltozásunkat. Ez teszi lehetővé, hogy a bűnös élet utolsó helyéről a bűnbánat útján az atyai ház ünnepi asztala mellé telepedjünk. Az eucharisztia ,,szent szerelmese’’, Prohászka Ottokár írta ezzel kapcsolatban a következő mondatokat:

,,Egyesülés Krisztussal! Íme, az eucharisztia semmi egyéb, mint egyesülés. Az eucharisztiában a kenyér színe egyesülésre hív: egyetek, de vigyázzatok, hogy az evés csak jel s egyesülést sürget, egyesülést, ahogy a lelkek, ahogy a szívek egyesülni szoktak. Lelkek akkor egyesülnek, ha egyet gondolnak; szívek akkor egyesülnek, ha egyet éreznek. Emberek akkor egyesülnek, ha szeretetben egyesülnek. Mi az Úrvacsora? A lelkek egyesülése a gondolatok közlésében, szívek összeforrása az érzelmek egységében. Mi az igazi szentáldozás? Krisztus gondolataival való töltekezés, Krisztus érzelmeitől való felgyulladás, Krisztus hasonmásának kiverődése a szemen, homlokon, ajkon, beszéden, szíven, életen, az egész életen, az egész emberen.’’

Igaz, hogy templomunkban központi helyet foglal el az oltár, valamint a szentségház.  Sok tekintetben mégis ,,utolsó helynek’’ minősíthetjük. Gondoljunk csak arra, hogy a kenyerünkké alázkodó Jézus ezzel is kiszolgáltatja magát, és alkalmat ad újabb és újabb megaláztatásokra. Ez történik számos betörés alkalmával, amikor szétszórják vagy megtapossák a szent testet, mint valami szemetet. Gondoljunk azokra a sátánistákra, akiknek jelentős összeget fizetnek egy-egy konszekrált ostya kiszolgáltatásáért. Gondoljunk a méltatlan áldozókra, akik bűneik szemétdombjára kényszerítik a tisztaságos Jézust. Ő mégis kitart jelenléte mellett, hogy köztünk maradjon várakozó szeretetével. Elmondhatjuk az evangéliumi Mártával: A Mester itt van, és vár téged. Nem az örökmécs, a díszes oltár vagy szentségház, hanem a szeretet az, ami ragyogó örökmécsesként világítja meg életünket. Minden hívőt arra biztat, hogy imádó szeretettel viszonozza Jézus felénk áradó szeretetét. Erre intenek Prohászka Ottokár gyönyörű szavai, amelyek adoráló lelkének csodálatos gyöngyszemei. Alig-alig olvashatunk ilyen sorokat a keresztény világirodalomban:

,,Testvérem, ha késő éjen zárt templom mellett haladsz, s a Hostia halvány lámpásának fénye megcsillan a színes rajzú ablaküvegen, érzed az isteni szeretetnek minden kőfalon átverődő tüzét, mely eleven lángtenge  rekkel fon bele tégedet a lélekközösségek izzó hálózatába? És ha a nappal forgatagában, zúgó gépkocsik tülkölő futása közt bonyolítva utad, messziről templomkereszt rajzolódik az égen, rágondolsz, hogy alatta természetfölötti vonzások kohója ég, érzed a nagyváros zűrzavaros emberkavargásában, egymásra fekvő kődobozai közt a katolikus keresztek aljából széttüzelő sugármetszéseket, melyek mind a te szívedet keresik? Tudod, hogy a néma templomok oltárházaiból a fehér Hostiák Isten-szíve igazi természetfölötti hullámleadással szövi be a várost, a hegyvidéket, a kerekarcú földet, a faltalan mindenséget, s hogy ennek a mennyei rádiószolgálatnak csupa emberszív a detektora, váró kristálya, felvevő lámparácsa? És érzed, hogy mikor templomod homályában letérdelsz a zárt oltárház előtt, a szeretet édesen ragyogó szeme tüzel rád, hogy titokzatos életkeringés indul a Hostia eleven szívéből a te szíved felé, hogy mint igaz életcsatorna kapcsol téged ez az egyesülés ahhoz a búzaszemekből préselt hófehér matériához, melyet titokzatos  otthonául választott az Isten, hogy megmaradjon a te tériességed határai s a te időérzésed igényei között? Így mutatta meg nekünk, hogy anyagba fogódzva, anyagra támaszkodva, anyaggal harcolva lelket éljünk, és mindig szellemibbé legyünk.’’

A szentmisében egyetlen szempillantás alatt megtörténik a nagy átváltozás. A mi életünkben is lehetnek ilyen átváltoztató élmények és pillanatok. Ám a valóság az, hogy a mi átváltozásunkhoz egy egész élet szükséges. Ennek mértéke attól függ, hogy mennyire adjuk magunkat Istennek, és életünk egyszerű szerepét milyen lelkesedéssel játsszuk el a nagy világszínpadon.            

 


TEILHARD  ÉS  PROHÁSZKA  AZ  EUCHARISZTIÁRÓL

A két név ,,párosítása’’ nem alaptalan. Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) francia jezsuita tudós és gondolkodó, miként Prohászka Ottokár (1858 – 1927), akiről ez évi első számunkban bővebben írtunk, Henri Bergson (1859 – 1941) francia filozófus evolucionista világképétől ihletve dolgozta ki  filozófiáját és misztikáját. Mindkettőjük – Teilhard és Prohászka – lelkiségének és misztikájának középpontjában az Eucharisztia iránti áhítat, imádás áll. Az alábbi két szemelvény ízelítőt ad e misztikából.

Teilhard: Mise a világ felett (1923)

Teilhard már az első világháború alatt a fronton, amikor nem tudott misézni, elmélkedéssel helyettesítette a krisztusi áldozatot: fölajánlotta az emberiséget és a világot Istennek. ,,A pap’’ című elmélkedése (1918) már ilyen ,,lélekben végzett’’ misének a gyümölcse. (Paptestvéreink is sokszor így miséztek a kommunista börtönökben.)

A paleontológus (őslénytannal foglalkozó) Teilhard 1923-ban Kínában (Mongólia sivatagjában) dolgozott egy tudományos expedícióval. Nem volt se kenyere, se bora, ezért lélekben ajánlotta fel a világot – Krisztus eucharisztikus áldozatával egyesülve – az Atyának. Így született meg a ,,Mise a világ felett’’ című elmélkedése, amelyből az alábbi részletet vettük. H. de Lubac, francia jezsuita teológus, élete végén bíboros, Teilhard rendtársa és barátja írja:

,,Teilhard az Eucharisztiában – e központi hittitokban – az Ige megtestesülésének meghosszabbítását/kiterjedését és ugyanakkor a világ átalakulásának ígéretét szemléli. (. . .) Tudja, hogy a titok végtelenül gazdag: az elmélkedésben elmélyíti annak értelmét és feltárja kihatásait. (. . .) Az Ostya hasonló egy izzó tűzhelyhez, ahonnan ragyogás és lángok lövellnek ki; a papi ténykedés kiterjed egészen a Titokzatos test növekedésére és a világmindenség megszentelésére.’’ (La Pensée religieuse de Teilhard de Chardin, 88)

                                            Felajánlás
                       Uram!

Mivel most ismét – nem az aisne-i erdőben, hanem az ázsiai sztyeppén –
nincs sem kenyerem, sem borom, sem oltárom,
a szimbólumok fölé emelkedem egészen a Valóság tiszta fenségéig,
és felajánlom Neked, én a te papod, az egész Föld oltárán
a Világ munkáját és kínlódását.
A nap éppen most világította meg amott Kelet legvégső szegélyét.
Tüzeinek lengő abrosza alatt a Föld élő felszíne ismét ébred,
megborzong, és újrakezdi félelmetes robotját.
Istenem, paténámra helyezem az új erőfeszítés ígérkező termését.
Kelyhembe öntöm minden ma kipréselt gyümölcs nedvét.
Kelyhem és paténám lelkem mélye lesz,
amely szélesen kitárul mindazoknak az erőknek,
amelyek csakhamar feltörnek a Föld minden pontjáról,
és a Szellem felé összpontosulnak.
– Szálljon hát hozzám mindazoknak az emléke és titokzatos jelenléte,
akiket a fény ma új napra ébreszt!
Uram! külön-külön látom és szeretem mindazokat,
akiket nekem adtál létem támaszául és természetes varázsául.
Egyenként számbaveszem annak a másik kedves családnak a tagjait is,
amely lassanként körém gyűlt a barátság, a tudományos kutatás és a  gondolkodás legkülönbözőbb elemeiből.
Bár még határozatlanabbul, de kivétel nélkül felidézem mindazokat,
akiknek névtelen serege az élők megszámlálhatatlan tömegét alkotja:
anélkül, hogy ismerném őket;
azokat, akik körülvesznek és gondoskodnak rólam,
azokat, akik jönnek és azokat, akik távoznak;
különösen is azokat, akik – igazságban vagy tévelyegve –
hivatalukban, laboratóriumukban vagy gyárukban
hisznek a Dolgok haladásában,
és ma szenvedélyesen keresik a világosságot.
Azt akarom, hogy ez a gomolygó, zavaros vagy tisztuló sokaság,
ez az emberóceán, amelynek lassú és monoton hullámzása
még a leghívőbb emberek szívében is zavart kelt,
visszhangot keltsen lényemben mély morajlásával.
Mindazt, ami növekszik majd a Világban a mai nap folyamán,
mindazt, ami csökkenni fog – és azt is, ami meghal –
igyekszem összegyűjteni magamba, hogy neked ajánljam fel, Uram;
íme, ez áldozatom anyaga, az egyedüli, amit kívánsz.
Hajdanában a termés zsengéjét és a nyájak színe-javát  hordták templomodba.
Az áldozati adomány, amelyet valóban vársz tőlünk,
az, amelyre mindennap titokzatosan szükséged van,
hogy csillapítsd éhségedet és enyhítsd szomjadat,
nem kevesebb, mint az egyetemes fejlődésben sodródó Világ  naponkénti növekedése.
Fogadd el, Uram, ezt a teljes Ostyát,
amelyet a vonzásodtól mozgatott Teremtés
mutat be Neked az új nap hajnalán.
Ez a kenyér, a mi erőfeszítésünk, tudom,
önmagától csak véghetetlen szétesés.
Ez a bor, a mi fájdalmunk sem más még, sajnos!
mint szétoldó ital.
De – biztos vagyok benne, mert érzem –
ebbe az alaktalan tömegbe,
azt az ellenállhatatlan és megszentelő vágyat rejtetted,
amely, hívőkkel és hitetlenekkel, ezt kiáltatja velünk:
»Uram, egyesíts bennünket!«
Istenem! minthogy – a lelki buzgóság
és Szentjeid magasztos tisztasága híján –
ellenállhatatlan rokonszenvet adtál nekem mindaz iránt,
ami a sötét anyagban mozog
– minthogy  gyógyíthatatlanul felismerem magamban
a Föld fiát, sokkal inkább, mint az Ég fiát –,
ma reggel gondolatban felmegyek a magaslatokra,
megterhelve anyám reménykedésével és nyomorúságaival;
és ott – ama papság erejében, amelyet, hiszem, Te adtál nekem –
mindarra, ami az emberi Testben születni vagy halni készül,
a felívelő Nap alatt, lehívom a Tüzet.   

                                                           (Szabó Ferenc fordítása) 

 


Prohászka: Az élet kenyere

Közismert Prohászka Ottokár eucharisztikus misztikája. Főleg az élete vége felé írt naplójegyzetei, valamint a halála miatt befejezetlenül maradt Élet kenyere tanúskodnak arról, mily mélyen átélte a fehérvári püspök a szentmisét, mennyire elárasztotta lelkét, áttüzesítette szívét az eucharisztikus áldozat és jelenlét. ,,Az öröm, mely szívünkben a szentmisében kigyúl, egy mindent átjáró, elárasztó érzelem; nagyobb, mélyebb minden másnál, akár öröm, akár szenvedés legyen. Mindent beföd s elönt, felejtet vagy háttérbe szorít. (. . .) Igen . . . Igen! . . . Ez az a gaudium triumphans? Mikor a világot legyőző Io triumphe szakad ki az emberből . . .’’ (1924. aug. 21.) – ,,Io triumphe . . . Exulto! A szentmise mint áldozat a mi ájtatosságunk, s ez áldozatból eszünk. De ez áldozatot s munka theológiáját ki kell merítenünk, azaz abba bele kell mélyednünk, abban elmerülnünk . . .’’ (1924. aug. 22.) – ,, . . . Krisztus van itt; velünk van, szakramentálisan vagyis titokszerűen van; de van, s ez csodálatosan öntudatunkra hozza azt, hogy az egyház s Krisztusa, a testület és a feje a szent egység s összetartozás ünnepét üli, abban folyton él, azt élvezi.’’ (1925. okt. 18.)

Az eucharisztikus Krisztus Isten-imádása  
(Részlet az Élet kenyeré-ből, Ö.M. 24, 343–344.) 

Mi sokszor elfogódottjai szeretnénk lenni az Isten-közelségnek; szeretnők, ha megrendítene minket a megérzése a fölségnek, mely oly közel van hozzánk. Élvezzük is sokszor, Istenbe merülésünk szentelt pillanataiban, mint olvad el s vész el a végtelen kékségben, akárcsak elolvadó álom volna, az egész világ. Élvezzük Isten nagyságát a csillagok szféráiban, a föld néma, mély rétegeiben, a tenger csendes és sötét mélységeiben, az eltemetett kultúrák s évezredek tömegsírjai fölött, az árnyékká vékonyodott nemzedékek folytonos eltűnésében. Ez is liturgia; de gyönge szuszogás, míg a Végtelennek megfelelő imádás és engesztelés és hódolat csak az emberiségbe öltözködött Istenség hódolata lehet. Az isteni személlyel egyesült ember, az imád, az hódol s engesztel igazán megfelelően. A végtelen Istennel szemben áll Krisztus, s adja önmagát mint adományt (donum), mint ajándékot (munus), mint szent, tiszta áldozatot (sanctum sacrificium) s ismét mint tiszta, szent s hibátlan áldozatot (hostia pura, sancta, immaculata). Mikor e küldetésben jelenik meg oltárunkon, akkor itt tűz gyullad ki, az ő szíve érzelmeiben, az isteni tisztelet, isteni hála s isteni engesztelés indulatai által. Az Úr Jézus jön le ide, ki által ez az egész, láthatatlan lelkiség, ez a mi lelki világunk mint az Isten követelményeit s mértékeit s igényeit kitöltő szellemiség teremtetik (per quem haec omnia bona creas), ki által ember, természet s élet megszenteltetik (sanctificas), ki által bennünk erő, épség, lendület és örvendező élet énekel (vivificas), s ki által végül a Szentháromság dicsőítése s dicsérete isteni, krisztusi stílusban itt végbemegy, s azt Krisztus adja, s a Szentháromság fogadja (benedicis et praestas nobis).

Az Isten akarja e hódolatot, mert jár neki, ő lévén a teremtésnek kisugárzója, de éppen úgy a nagy világok áramának önmagába visszaterelője. Az Isten teremti a világot, s az kiindul belőle; de mihelyt az öntudat kigyullad a teremtésben, ti. az ember lelkében, akkor jelentkeznek a vonzás energiái, s a teremtett világban a Teremtőbe való visszavágyás s visszakívánkozás s visszaindulás s visszaáramlás kerekedik felül (motus creaturae in Deum). Isten úgy teremtett, hogy belőle kiáradjunk, s azután beléje visszaforduljunk. Nazianzi Szent Gergelynek nagy szavát, mely szerint ,,dipszâ to dipszâszthai ho theosz’’, Isten szomjazza azt, hogy szomjazzuk őt, át lehetne vinni minden hozzá való viszonyunkra, s következőleg el lehetne mondani, hogy Isten szomjazza, hogy imádjuk, hogy szeretetét s irgalmát magunknak megszerezzük, hogy benne gyönyörködjünk s őt élvezzük. Ugyanígy mondhatjuk, hogy szomjazza imádásunkat, feléje való iramodásunkat, hozzá való vágyódásunkat; nemkülönben, hogy szomjazza, hogy neki hozzá méltó áldozatot hozzunk, s neki őt kielégítő dicsőítést szerezzünk. Ezt az Úr Jézus teszi mint áldozat a szentmisében. Mondhatjuk hát azt is: Isten szomjazza a Krisztus áldozatát, azt a páratlanul »szent áldozatot, a szeplőtelen hostiát« (sanctum sacrificium, immaculatam hostiam).

Mélyedjünk el a nagy szent gondolatokba Krisztus Jézus imádó s engesztelő lelki akciójáról, melyet a szentmisében végez, s melyet az Oltáriszentség titkának csendjében folytat, s akkor nem fog meglepni William Fabernek, a jeles oratorianusnak szava, aki az Oltáriszentségről szerzett gyönyörű művében írja: ,,A szentségi Jézus életének egy félórácskája nagyobb dicsőítést s dicsőséget hoz Istennek, mint az angyalok és szentek dicsérete s Isten-imádása az egész örökkévalóságon át; mert az Oltáriszentség, az maga az Úr Jézus, az élő Isten-ember. Ha az angyalok kilenc kara egyesülve akarná a legmélyebb hódolatot Istennek bemutatni, – ha az Isten kegyelmében megtisztult s megszentelt lelkek számítatlan örökkévalóságokon át bemutatnák intelligenciájuk s szeretetük hevében a tőlük telő legszentebb s legteljesebb hódolatot, mindez nem jönne számba azzal a nagyszerű liturgiával szemben, melyet a szent ostya konszekrálásának pillanatában Jézus Istennek bemutat, mielőtt még a miséző pap ugyanazt a szentostyát akárcsak föl is emelte.’’

Az imádás, a hódolat, a hálaadás, az engesztelés, a közbenjárás e krisztusi akcióját takarja az igénytelen színek leple – a misztikus csend a legnagyobb intelligenciának s érzelmi emelkedettségnek mélységes világát.        

 

 


 

Az 1995. október 10-én Székesfehérvárott tartott Prohászka-konferencia bővített anyaga. Szerkesztette: Szabó Ferenc S.J. György Attila, Barlay Ö. Szabolcs, Szabó Ferenc, Gergely Jenő, Szabó Péter, Tamás Erzsébet, Bella Lászlóné és Horváth Pál írásai.

304 oldal. Ára: 650 forint.
Terjeszti a KORDA Kiadó (Kecskemét) és a Távlatok szerkesztősége.

 

 

 


LELKIPÁSZTORKODÁS


Tomka  Ferenc

NEW  AGE  –  ÚJ  VALLÁSI  ÁRAMLAT?

Ateista, materialista diktatúrában felnőtt vallásos (vagy valami anyagon túlit kereső) fiatalnak, felnőttnek felcsillant a szeme, amikor egy-egy könyvben, filmben, előadásban – a sok kemény materialista szöveg után – egyszer csak arról hallott, hogy a világban egy végtelen isteni értelem, erő, energia működik; hogy ez az erő áthatja az egész mindenséget; hogy bizonyos elmélkedési módszerekkel kitágíthatjuk tudatunkat, s akkor a mindent átjáró isteni erővel egyesülhetünk; hogy az emberiség egységét, a világbékét elérhetjük, ha eljutunk a mindenséggel való egyesülésnek erre a magasabb tudatállapotára, stb. – Hiszen ilyen vagy hasonló megfogalmazásokat eddig csak keresztények között hallott; hiszen úgy tűnt, hogy ezek lényegében ugyanazt mondják, mint mi keresztények, csak Jézus és Isten nevét ritkábban említik.

Annál fontosabb ma egy kereszténynek tisztába kerülni azzal, hogy itt egy sajátos, új vallási arculatú mozgalommal állunk szemben, amely korunk embere számára – és kereszténye számára is – vonzó jelszavakat hangoztat, valójában azonban az Evangéliummal össze nem egyeztethető és főáramlatában keményen keresztényellenes irányzat (bár ezt általában csak a beavatottak tudják meg).  

Mit tanít a New Age?*

– A személyes, és a világot szeretetből megteremtő Isten helyett koz- mikus erőről beszél, amely átjár mindent, mindenben jelen van. Teremtés tehát nincs, és személyes Isten sincs, mert minden Isten (pan-teizmus).

– A józan ember felismeri gyengeségét, esendőségét, és a keresztény találkozik Isten végtelen megváltó, felemelő szeretetével Jézusban. Tudja, hogy Általa ő is isteni életre van híva. – A New Age szerint bűn lényegileg nincs: az ember természete szerint jó és isteni (az isteni világ része), csak – különböző tanfolyamok, meditációs technikák segítségével – ki kell tágítania tudatát, meg kell valósítania önmagát, át kell élnie fensőbbrendű énjét, a Mindennel való egységét, istenségét.

– A New Age Istenben való bizalom helyett csak önmagadba vetett bizalomra hív;  megváltás helyett önmegváltásról beszél; a felebarátért való odaadásról nem szól, csupán önmagunk szeretetéről, önmegvalósításról. – A szeretetben letisztult, Istent sugárzó ember keresztény ideálja helyett az ő ideálja a Superman, aki a kozmosz energiáit birtokolja, aki mindent meg tud tenni, amit akar, aki kapcsolatban áll a földön túli lényekkel és erőkkel. . .  S bár ez már a mesék vagy a varázslás vagy a gonosz lélek világa – de hány filmben, könyvben, előadásban találkozhatsz ezekkel a gondolatokkal!

– A keresztény ember tudja, hogy Istenben, Isten szeretetében a világ valamiként már egy, s ahogy visszaszorul az önzés, a gyűlölet, ahogy elmélyülünk Isten szeretetében, úgy valósul a világ egysége. – A New Age szerint a világmindenség egyetlen szerves isteni egység: minden ember része az isteni kozmosznak, s a magasabb tudatra emelkedés automatikusan megoldja az emberiség egységét.

– A keresztény Isten szeretetével találkozik már itt a földön, s vele találkozik szemtől szembe a halál után. – A New Age átveszi a keleti vallások lélekvándorlás-tanát, amely szerint a lélek addig vándorol élőből élőbe a földön, míg meg nem tisztul, akkor pedig feloldódik, egyesül a világmindenség személytelen ősokával.

– A keresztény meglátja az emberiség istenkeresését minden vallásban, ezért tiszteli azokat, s tudja, mind út lehet Isten felé. De azt is tudja, hogy a Végtelent kereső emberiség egyedülálló választ  kapott magától Istentől Jézus Krisztusban, akiben Isten a maga teljességét nyilatkoztatta ki: akinek létében és tanításában összefoglalta a korábbi vallásokban lévő fényeket, s egy új isteni egységre emelte, s így beteljesítette azokat. – A New Age panteista szemléletéből következik az a tanítása, hogy minden vallás egyforma, az isteni világszellem egy-egy megjelenési formája; de a legteljesebb vallásosságra mégis a tudatát kitágító ember jut el, aki túllépett minden tételes valláson, s elérte az Új Kor szabadságát. (Egy beavatottabb szinten jelenik csak meg a New Age számos áramlatának keresztényellenessége.)

A New Age kritikájáról

A gyökerek

A New Age újnak mondja magát, valójában csupán modern nyelven, divatos mai szavak köntösében próbálja összegyúrni a kereszténység előtti korok, illetve különösen a Kelet vallásait.

Gondold meg, mit tudsz a primitív vallásokról, a hinduizmusról, a buddhizmusról, taoizmusról, s látni fogod, mennyire ezekre alapoz a New Age, belekeverve még a természetgyógyászatot, az asztrológiát (csillagjóslást), sámánizmust, varázslást, szellemidézést (spiritizmust) és mindenféle mágikus okkult (titkos) mesterkedést, egészen a sátánizmusig.

A történelemben megfigyelhető, hogy a nagy vallási átalakulások, illetve elbizonytalanodások korában különös erővel törnek elő az emberekben az Isten, a vallás és a világ titkai utáni kérdések; s akinek nincs biztos vallási tájékoztató rendszere, az könnyen elfogad mindenféle hiteket, babonákat, amelyektől elirányítást vél kapni az anyagon túli világban. (Ezekben a hitekben természetszerűen keverednek az igaz meglátások a tévedésekkel, babonákkal és mesékkel.)

Az emberiség vagy a kereszténység történetét ismerő tudja, hogy a New Age tanítása –   néhány modern kifejezéstől mint köntöstől eltekintve – szinte egészében megtalálható a II.–III. század ún. gnoszticizmusában.

Módszere

A New Age hatásának egyik titka, hogy megpróbál mindenkit megszólítani. A mai kornak tudományára büszke emberét tudományos kifejezésekkel bűvöli el. Bármily homályos vagy anyagtalan dologról beszél, folyton természettudományos fogalmakat használ: pl. kozmikus erő, tudatalatti energia, parapszichológiai  jelenség, evolúció, természetgyógyászat stb. Így kelti a tudományosság látszatát, olyan területeken is – mint a spiritizmus, asztrológia, sámánizmus stb. –, amelyeknek kevés köze van a természettudományhoz.

Számos tévéműsort látsz, újságokat, könyveket olvasol, amelyek mögött a New Age szemlélete áll. Ne ijedj meg lehengerlő, magabiztos, tévedhetetlen, abszolút tudományosnak minősített állításaiktól. Ez a fölényes magabiztosság is része módszerüknek. (És az alázatosság hiánya jelzi éretlenségüket is.)

Amint 1700 éve a gnosztikusok tették a keresztények megnyerése céljából, ők is előszeretettel idézik a Bibliát, s hivatkoznak (gyakran elferdítve) a prófétákra vagy Jézusra, hogy saját tanaikat – pl. a lélekvándorlást, a csillagokon való életet vagy meditációs módszereiket – igazolják, s a hitében kevésbé járatos keresztényt megnyerjék azoknak.

Pénzügyi manipulációk

A New Age különböző áramlatai, tréningjei többnyire gyors és biztos sikert ígérnek: nemcsak a lelki béke és koncentrációképesség megnövekedését vagy szellemi energiát, hanem anyagi sikert is. Ez a tömegeknél többnyire ,,nem jön be’’. De számos New Age-mester és guru valóban  milliárdos lett jóhiszemű követőinek pénzéből . . .,  és nem egy adó- és egyéb csalás vagy pénzügyi botrány robbant ki világhírű guruk körül.

Pszichés megbetegedések

Itt csak röviden utalhatunk arra, hogy a New Age súlyos pszichés veszélyeket rejt, amint ezt számos megbetegedés is jelzi. Az Isten szeretetére, Vele való kapcsolatra, Gondviselésre teremtett ember könnyen összeroppan, ha kiszolgáltatva tudja magát asztrál erőknek, varázslatnak, mágiának, szellemeknek, vagy ha tudja, hogy mások kontrollálhatják az agyát, életét. Hasonlóképp ismételten lehet találkozni olyan személyiségtorzulással, amikor valaki teljességgel túlbecsüli önmagát: varázslónak, gurunak, titkokba beavatott mesternek, kozmikus erők birtokosának tudja magát.

 Szellemidézés, gyógyítás, sátáni működés

Sokan kérdezik: De hisz itt ténylegesen tapasztalhatóan történik erőátvitel, történnek  gyógyulások, szellemidézések. S ha ez igaz, akkor szabad-e ezt elutasítani, el nem fogadni?

Számos esetben beigazolódott, hogy látszatos csodák, szellemidézések, tűzön járások, varázslások csalás eredményei. Lehetséges az is, hogy léteznek olyan – netán a parapszichológia kutatási területére tartozó – erők, amelyeket egyszer a tudomány majd felfed, de ma még nem ismerünk. De az egyház számára sosem volt kétséges az sem, hogy léteznek gonosz vagy sátáni erők is. S mindazokon a területeken, ahol az ismeretlen szellemi erők mögött maga a gonosz lélek sejthető, az Egyház teljes tartózkodásra inti híveit.

A Szentírásban sokszor olvassuk, hogy a sátán működik: Nemegyszer csodákat tesz vagy prófétál, hogy magához vonzzon embereket. Mózessel és Isten üzenetével szemben a fáraó varázslói is tesznek csodát. Hamis csodatévő volt a bibliai Simon mágus, és ily módon jövendölt az ördögtől megszállott leány az Apostolok Cselekedeteiben (16,16–19). Jézus arról beszél, hogy hasonló jelenségek lesznek az egyház történelmében is. ,,Álkrisztusok és álpróféták lépnek fel – mondja –, jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is félrevezessék. Vigyázzatok, mindezt előre megmondtam nektek.’’ (Mk 13, 21–23)

Az elmúlt évtizedekben, egy materialista világban, a sátán félrevezetésének módszere az volt, hogy tagadta, hogy létezik más is, mint az anyag. Ma, az anyagon túli világ iránti érdeklődés korában, láthatóan azt a módszert választja, hogy úgy működik az anyagon túli világ által, hogy megkísérli elterelni az emberek figyelmét a lényegtől: Krisztustól, s a neki átadott élettől. . . Ilyen összefüggésben értjük meg, miért jelentek meg egy csapásra a titkos világ (eddig alig hallott) jelzései, amelyek valóban sokakat  maguk felé vonzanak érdekességükkel.

 Miért tiltja hát az egyház a szellemidézést, a spiritizmus és okkultizmus titkos üzelmeinek minden faját: a távolba való erőátvitelt, a szellemi tanácsadók hívását, a mások agyába-életébe való behatolást, a magasabb szellemi energiával való kapcsolatfelvételt? Mert tud a sátáni működésről. S arról is, hogy a kezdetben játékosnak tűnő szeánszok gyakran véresen komollyá, a gonosz lélekkel való tényleges kapcsolattá válhatnak.

A megkísértéskor a sátán azt ajánlotta Jézusnak, hogy neki ad minden hatalmat, S anyagon túli, szellemi erők hatalmának birtoklása nagy kísértés. S ha fennáll a veszélye, hogy ezek a sátáni erők által működnek, a keresztény nem akarhat szerződést kötni a gonosz lélekkel, még akkor sem, ha csupán magasabb rendű intelligenciának hívatja magát.

A sátánizmus, a sátánnal való konkrét kapcsolat keresése, bizonyos erőinek birtoklása, vele való egyfajta szerződés kötése ismerős a vallások történetében. S ha olykor kevésbé volt időszerű beszélni erről, ma ismét fel kell rá hívni a figyelmet.  

* A témáról bőven tájékoztat Gál P.A New Age keresztény szemmel c. könyve, melyre írásunkban is támaszkodtunk.  

(Ez az írás megtalálható a szerző Találkozás a kereszténységgel című könyvének 2. javított kiadásában, amely nemrég jelent meg a Szent Gellért Kiadónál.)       

 

 


Széll Kálmán

FARKASSZEMET  NÉZVE  A  HALÁLLAL

Az Élet Isten keresésének,
A Halál az Ő megtalálásának,
Az Örökkévalóság pedig Isten
birtoklásának időszaka
                                      Szalézi Szt. Ferenc

A mai világban a halál elidegenült a társadalomtól. Tabu téma, amelyről rendszerint csak a temetés során veszünk tudomást, de akkor is mindig csak a más haláláról. Életre vagyunk ,,programozva’’. Egyik legerősebb ösztönünk az életösztön. Természetes tehát a bennünk megbúvó halálfélelem. Ám minden tudatalatti ,,kiküszöbölési’’ tendencia ellenére az ember tudja, hogy egyszer meg kell halnia. De ha a halált értelmileg el is fogadjuk, időpontját a bizonytalan jövőbe vetítjük. Ilyképpen érzelmileg nem igazán tudjuk elfogadni. Hajlunk arra, hogy a gyakorlatban úgy viselkedjünk, mintha örökké élnénk. Az orvostudomány eredményei csak fokozzák bennünk ezt az érzést. A tömegkommunikációs médiumok is többnyire a betegségek elleni sikerekről számolnak be. Azt azonban ritkán gondoljuk végig, hogy az orvostudomány a betegségek meggyógyítása révén legföljebb az élet meghosszabbítására (a halál kitolására), de nem az örök életre ad lehetőséget. Ám csak akkor tudunk ebben az időszakban helyesen cselekedni, ha már saját halálszemléletünkben is rendet teremtettünk.

Napjaink keresztény halálszemlélete

A halál leglényegesebb, néha kínzó kérdéseit önmagában a tudomány és filozófia ma sem képes megválaszolni. Miért születtünk, ha egyszer úgyis meg kell halnunk? Miért halunk meg, ha már a világra születtünk? Miért halnak meg az emberek különböző életkorokban? Van-e élet a halál után? Az epikuroszi materialista válasz túlságosan egyszerűnek, egyúttal a probléma elől menekülőnek tűnik: ,,A halál tehát, amitől a bajok közül a legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi már nem vagyunk többé.’’ E szellemes, önvigasztaló (önámító) megfogalmazás a halál lényegét magára a meghalásra korlátozza. Nem néz farkasszemet azzal, hogy a materialista ember számára a halál végleges megsemmisülést jelent. A zsidó–keresztény kultúra alapján a hívő ember életszemlélete egészen más. Az Ószövetségi Szentírásban még ezt a meglehetősen pesszimista szemléletet olvashatjuk: ,,Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt. Van ideje a születésnek és a halálnak. . . Mert hiszen az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanazon sors . . . mindkettő porból lett, és minden visszatér a porba . . . Így beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, mint hogy örömét lelje a munkájában, merthogy ez a sorsa. . .’’ (Prédikátor 3, 1–2. 19–20 és 22.) A feltámadásba vetett hit lassan alakult ki az Ószövetségben.

A keresztény ember viszont Jézus feltámadásának tudatában a földi életet csak átmeneti állomásnak tartja, tudja, hogy miért él, és mi az élet célja. Számára a ,,földi élet’’ a testtel rendelkező, történelembe ágyazott, ezért térben és időben korlátok közé szorított ember élete, amelyet a halállal a történelmen kívüli (felüli), tér- és időkorlátoktól felszabadult szellemi létezés (továbbélés) vált fel. G. Martelet jezsuita teológus és Kübler Ross orvos-thanatológus szerint ez az ,,új’’ (folytatólagos) élet hasonló ahhoz, mint mikor a bábból pillangó lesz. A báb (és a test időlegesen) elhal ugyan, de a pillangó megszépült, és szabadabb formában tovább él. Az élet ellentéte tehát nem a halál, hanem az élettelen. A halál sem az emberi élet vége, hanem része, egyfajta megszüntetve továbbvezető cezúra. De mi szükség van egyáltalán erre a töredéknyi földi epizódra? Talán éppen általa van lehetőségünk, hogy magunkat egzisztenciálisan megvalósítsuk, hogy szabad akaratunkból életünkkel sáfárkodva válaszoljunk az isteni hívásra, a léttel kapott egyszeri lehetőségre és kockázatra. És miért kell meghalnunk ahhoz, hogy ezután mégis tovább éljünk? Hagyományos felfogás szerint az eredendő bűn miatt, ám Martelet exegézise szerint a válasz inkább isteni titok, misztérium, hiszen a halál látszólag az isteni szeretetlenség botránya és abszurduma, egyfajta elképzelhetetlen paradoxon. Ám az éltet minket, hogy ,,Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye’’, ahogy azt Szent Pál a kolosszeieknek írta. A halál mégis fájdalmas, mert látszólag szeretteinktől, javainktól, sőt testünktől foszt meg. A halálban a természetes végességet, az eltűnés kényszerűségét fájlaljuk. Félünk az ismeretlentől. Szorongunk a megszokott és megszeretett evilági létezési forma szükségszerű feladása miatt. Nagyon is emberi dolog ez, hiszen még maga Jézus is sírt Lázár sírjánál. Reménységünk alapja az, hogy a valaha élt és most s a jövőben élő megszámlálhatatlan ember (csaknem) mindegyike reményeink szerint a Mennyei Abba üdvösségében fog osztozni, s egykor majd a test feltámadását (a második teremtést, az új földet és eget) is megtapasztalja, hisz szeretetből boldogságra vagyunk teremtve. Ez vigasztaló, ám – valljuk meg – még ebben a reményteli keresztény felfogásban sem könnyű a halállal ,,egy fedél alatt élni’’, őt elfogadva vele egyességet és békét kötni.

A halál számunkra tehát csak a testi létet megsemmisítő és a földi javaktól megfosztó esemény. Michelangelo szerint elhalt hozzátartozóinkat úgy kell tekintenünk, mint akiket nem vesztettünk el, csupán előre siettek előttünk oda, ahova mi is igyekezünk. Ahol a földi javak helyett elképzelhetetlen boldogságot és lelki ,,kárpótlást’’ kaphatunk, hisz ahogy a 49. (48.) zsoltár mondja, odaátra semmit sem vihetünk magunkkal.

Az Élet és Halál fogantatásunktól kezdve összefonódik. A halál eseménye elsősorban nem (csak) időpont kérdése, hiszen a haldoklás (és meghalás) folyamat. Sőt! Az egzisztencialista Heidegger szerint már születésünkkor kezdünk meghalni. Az időnek is a halál ad jelentőséget, miután időnk ki van mérve. Becker is hangsúlyozza, hogy születésünk óta a halál és újjászületés párhuzamosan zajlik életünkben. Más szóval születésünk óta folyamatosan meghalunk. Ez azt jelenti, hogy az élők mindenkor egyszersmind haldoklóknak, a haldoklók pedig mindvégig élőknek tekintendők, vagyis befejezett halálukig megilletik őket azok a jogok, amelyek az élőnek kijárnak. Van részleges (partialis) halál is. Pl. akinek veséje tönkrement, végtagja elhalt stb. Az agy halála azonban a személyiség halálát jelenti.

A vörösvérsejtek élettartama kb. 90 nap, míg a csontsejtek hozzávetőlegesen 7 évig élnek. (Ez azt jelenti, hogy egy hetvenéves ember háta mögött jelképesen már tíz csontváz sorakozik.) De nemcsak testanyagunk összetétele cserélődik, hanem szellemi-lelki felépítésünk is változik. A kisiskolás lelki alkata jelentősen eltér a csecsemő-kisgyermekétől, de az öregemberé is a fiatalétól. Ilyenformán személyiségünket is váltogatjuk. Szokásaink, ízlésünk éppúgy folyamatosan változik, mint arcunk, testünk, erőnlétünk és egészségi állapotunk. Míg azonban az élet során a sejtek megújulása (újjászületése) és elpusztulása (halála) hozzávetőlegesen egyensúlyban van, a tulajdonképpeni haldoklás során utóbbi folyamat felgyorsul, amíg a befejezett halál be nem következik.

Nem mindegy azonban, hogy hol hal meg az ember (a beteg). Évszázadokon keresztül a társadalom uralkodó szervezeti egysége a termelői és fogyasztói szövetséget alkotó ún. nagycsalád volt. Ebben egyaránt helye és szerepe volt a születésnek, meghalásnak és ravatalozásnak. Ma Európában az emberek kétharmad (hazánkban kb. 3/4) része kórházban hal meg. Még a második világháború után is szokás volt a beteget hazavinni a kórházból, hogy otthon haljon meg. (Ma gyakran éppen a kórházba viszik meghalni.) Nem kétséges, hogy az otthoni halál sok szempontból emberségesebb, ám ez egyrészt nem minden esetben valósítható meg, másrészt a társadalomtól és a hozzátartozóktól is egyfajta áldozatot kíván.

Bárhol is hal meg a beteg, segíteni kell őt a halálban, a meghalásban. Ez nem egyenlő a halálba segítéssel vagyis az eutanáziával, amelynek aktív formája a keresztény felfogás szerint emberölés.

Az eutanáziáról lévén szó, idézzük A katolikus Egyház katekizmusából a reá vonatkozó pontokat (2276–2279): ,,Különös tiszteletre szorulnak azok, akiknek élete megfogyatkozik vagy meggyengül. A beteg vagy hátrányos helyzetű személyeket támogatni kell, hogy a lehetőségekhez képest normális életet élhessenek. – Bármi legyen is a közvetlen eutanázia indítóoka vagy eszköze, lényege az, hogy a hátrányos helyzetű, beteg vagy haldokló emberek életének véget vessen. Ez erkölcsileg elfogadhatatlan. – Hasonlóképpen gyilkosság minden olyan cselekedet vagy mulasztás, amely akár önmagától, akár szándékosan halált okoz azért, hogy megszüntesse a fájdalmat, és súlyosan ellenkezik az emberi természet méltóságával és Teremtőjének, az élő Istennek tiszteletével. A téves ítélet, amelyet jóhiszeműen hozhat az ember, nem változtatja meg a mindig is üldözendő és elkerülendő gyilkos tett jellegét. – Indokolt lehet azonban a költséges, veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményekhez képes aránytalan orvosi beavatkozások abbahagyása. Ez a »terápiaszenvedély« visszautasítása. Így az ember nem a halált idézi elő, hanem elfogadja, hogy nem tudja megakadályozni. A döntést a betegnek kell meghoznia, ha szakértelme és képessége lehetővé teszik, vagy ha nem, akkor a jogilag illetékeseknek, mindenkor tiszteletben tartva a beteg ésszerű akaratát és törvényes érdekeit. – Egy beteg személynek általában kijáró gondoskodás még akkor sem szüntethető meg indokoltan, ha a halál bekövetkezése várható. Erkölcsileg megfelelhet az emberi méltóságnak az érzéstelenítők alkalmazása a haldokló szenvedésének csökkentésére, még azzal a kockázattal is, hogy napjai megrövidülnek, ha a halált sem célként, sem eszközként nem akarja, csak mint elkerülhetetlent beszámítja és elviseli. A tüneti gyógyítás az önzetlen szeretet kiváltságos formája. Ilyen minőségben bátorítható.’’

A kórház és a meghalás

A betegség mindig rosszkor jön, és nagy úr. Kopogtatás nélkül lép be az ajtón, és néha már markában szorongatja a halálos ítéletet. Az egészséges ember a betegség révén testileg-lelkileg megváltozik. A tegnap még közmegbecsülésnek örvendő, alkotó munkát végző gyárigazgató, tanár vagy fizikai munkás egyszeriben ,,beteggé’’ válik. Kórházainkban, sajnos, ez a ,,beteg’’ egyfajta uniformizált, jó esetben paternalisztikus, rosszabban inkább tárgyszerű elbánásmódban részesül. Lénárd – a brazíliai őserdőbe vetődött orvos – írja: ,,A betegség sors, és nem szerep.’’

A betegség a betegben mélyreható lelki folyamatokat indít. Ám másként éli meg a gyomorrákos a lassú testi leromlást, az emlő- vagy prosztatarákos a kései csontáttétek szövődményeit (törés, fájdalom), másként az Alzheimer-kóros a fokozatos elbutulást, másként a reggel még egészséges, majd akut betegség áldozatául eső szívinfarktusos vagy balesetes beteg a hirtelen rátörő halálos veszélyt, stb. De még ugyanazt a lábtörést (gipszet) is könnyebben viseli el pl. az ülő foglalkozást végző bíró, mint a teniszbajnok. A betegséggel szembeni lelki ,,fogadókészség’’ tehát igen különböző. Ám nemcsak a betegség (műtét), hanem a vele kapcsolatos maradandó rokkantság vagy csonkultság (emlőamputálás, végtag elveszítése, a végbél hasra való kivezetése, állandó hólyagkatéter, maradandó sántítás, vakság stb.) feldolgozása is sújtja a beteget. Szinte mindenkit más minőségben és mennyiségben ,,támad meg’’ és formál át a betegség. (Megdöbbentő életszerűséggel, ritka élményt jelentő művészi fokon írja le ezt a folyamatot Szolzsenyicin a Rákosztály című művében!)

Közös sorsa a betegeknek, hogy betegségüknek, továbbá kezelő-ápoló személyzetüknek, sőt részben családjuknak is többé-kevésbé ki vannak szolgáltatva.

A ,,Hôtel du bon Dieu’’-ben a kórház még a ,,Jóisten szálláshelye’’ volt. A mai általános felfogás szerint a kórház a gyógyulás háza, gyógyintézet. Sajnos, ez nem teljesen így van, hiszen nem minden beteg gyógyul meg a kórházban. A kórház egyúttal a meghalás háza is! Az orvosok (és ápolók) a halált munkájuk (gyógyításuk) kudarcaként szemlélik és élik meg. A legtöbb betegség gyógyításának és a legtöbb osztály gyógyítási munkájának egyik fokmérője éppen a halálozási arány. Az az orvos (osztály) dolgozik jól, akinél alacsony a halálozás. Ez is oka annak, hogy a kórházi munka elsősorban a gyógyítható betegek felé irányul, miközben a haldoklókkal egyfajta (kirekesztő, spanyolfal mögé helyező) tárgyiasult, ,,alibi’’ kezelés történik. Az elmúlt 40 év során, sajnos, a haldoklás is az orvoslás és ápolás peremére szorult.

A mai kórház egyfajta javító szervizként fogható fel, ahol a beteg a műszerek, gépek, berendezések, laboratóriumi vizsgálatok és orvosok tömege között hánykódik. Helytelen azonban az emberrel kapcsolatosan is a technikától és az ipartól kölcsönzött futószalagelemeket alkalmazni. (Pl. azt, hogy egy nővér csak gyógyszerel, egy másik lázat mér, a harmadik vérnyomásokat és pulzust számol, stb.) Hiszen a beteg ember nem pusztán tárgya a gyógyításnak, hanem élő szenvedője (vagy haszonélvezője), aki igényli a személyes kapcsolatot. Ezt csak az orvos (nővér) és beteg humanizmussal átfűtött, bizalomra épülő, egyenrangú partnerszerepével lehet biztosítani. Szakítva a régi paternalisztikus (atyáskodó, alárendelő, elrendelő, előíró, megtiltó stb.) orvos–beteg kapcsolattal, egy folytonos párbeszédben megvalósuló, bizalomra épülő, etikus és humánus viszonyt kell orvos és beteg között mindinkább megteremteni, amely az orvoslás történetében nemcsak forradalmi változást jelent, hanem egyfajta felszabadulást, nagykorúsítást is a beteg számára. Nagyon fontos a beteget mindig mindenről felvilágosítani, mindenhez beleegyezését kérni. Mindez feltételezi a beteggel való folytonos kommunikációt.

A gyógyíthatatlan (halálos) beteg

Legtöbb gondot ma azok jelentik, akiknek betegsége az orvostudomány mai állása szerint nem gyógyítható, ezért a betegségfolyamat végül halálba torkollik. A gyógyíthatatlanság a betegség szakaszaitól is függő, történelmileg is változó tartalmú, viszonylagos fogalom. A ma gyógyíthatatlan betegsége holnap esetleg már gyógyítható lesz. A gyógyíthatatlanság sohasem jelent kezelhetetlenséget vagy ápolhatatlanságot. A kezeléssel átmeneti remissziók érhetők el, ami a végzetes kimenetelt fékezi – a folyamatos romlás tendenciájába lépcsőfokokat (plátókat), esetleg javulási periódusokat képes beiktatni. A terápia eredeti görög értelmezése szerint (therapein = szolgálni, ápolni, segíteni, megbecsülni stb.) e tevékenység a haldoklók ,,terápiáját’’ is magában foglaló feladatot jelent, s aki ezt az elvárást nem teljesíti, az nem tekinthető terapeutának, vagyis gyógyítónak.

A gyógyíthatatlan betegséggel kapcsolatban sarkalatos kérdésnek tűnik, mit közöljünk a beteggel? Messzire vezetne e kérdés boncolgatása, de ma világviszonylatban uralkodó elv az, hogy a betegnek joga van (sőt még a hozzátartozókkal szemben is elsősorban neki van joga) megtudni az igazságot. Nem mindegy azonban, hogy az ,,igazságot’’ ki, mikor, hogyan és milyen formában közli. Célszerű megvárni, hogy a beteg maga tegyen fel kérdéseket, amelyekre mindig tapintatosan az igazat (ám nem feltétlenül a ,,meztelen’’ igazságot) kell válaszolnunk, mert sohasem szabad a beteget a reménytől megfosztani. Legcélszerűbb az igazságot apránként és fokozatosan közölni. Hagyjuk mindig, hogy a beteg kérdezzen. Van persze olyan beteg, aki nem is akarja tudni az igazat. Ezeket nem szabad erőszakkal ,,felvilágosítani’’. Mások, ha az ún. ,,igazat’’ akarják is tudni, voltaképpen titokban arra várnak, hogy őket a gyógyulással (jó kórjóslattal) vigasztalják. Az ilyen betegnek sem feltétlenül kell az igazat megmondani.

Hazánkban még mindig a beteg szimpla (olykor akár otromba) ,,becsapása’’ az uralkodó gyakorlat. A betegnek ,,hazudunk’’, ezáltal csalódásba torkolló hamis reményeket keltünk benne. Ám hazugságainkban sem vagyunk konzekvensek (zárójelentés és szóbeli közlés ellentmondása) és diplomatikusak. Ily módon a beteg gyanakvóvá, bizalmatlanná és bizonytalanná válik, a hazugságot leleplezi, bajával és kételyeivel egyedül marad. A hallgatás és a hazugság fala veszi körül, amely a betegtől megvonja a halálra való felkészülés lehetőségét. Az ilyen beteget többnyire elkerülik ismerősei és barátai is, mert nem tudnak vele nyíltan beszélni.

Csábító lenne most a gyógyíthatatlan beteg lelki reakcióinak Kübler Ross szerinti beosztását ismertetni, ám közismert volta miatt ez mellőzhetőnek látszik. Kevésbé ismert a Buckman-féle felosztás, mely három szakot különít el.

Az első a kezdeti tünetek szakasza, amelyre az érzelmi ambivalencia jellemző. Ide tartozik a bánat, szomorúság, nem elfogadás, érdeklődés beszűkülése, felelős keresése (önvád, az orvosok vagy mások vádolása stb.), a ,,tudás’’ és ,,hivés’’ konfliktusa (tudom, de nem bírom elhinni) stb. Van, aki nagyon nehezen fogadja el a rosszat, mint ahogy mindnyájan természetesnek vesszük, hogy mindenkor másnak szól a lélekharang, mást ért a szerencsétlenség. Ebben a szakban az ember szívét megüli a bánat, amely mintegy hívatlan vendégként szinte állandóan mellé szegődik. Úgy érzi magát (és azt reméli) a beteg, mintha tragikus sorsa csupán egy rossz álom lenne. Lassan eszik, étvágytalan, érdeklődése beszűkül, sokat töpreng, szűk körre korlátozva gondolkodik, nem köti le az olvasás, nem érdekli a tévé, lefogy, és nem egyszer önzővé válik. Vannak, akik betegségüket nem veszik tudomásul, hanem azt (védekező reakcióként mintegy) visszautasítják.

A második szakasz a szembesülés a veszedelemmel, mely nem kevesebb lelki válsággal jár. Egyik megnyilvánulási formája a harag, ingerlékenység. A beteg haragszik a szabadság és egészség korlátozottsága miatt, haragszik mindenkire és mindenre, az orvosra, aki ,,elkezelte’’, a betegségre – amely hívatlanul jött, és a maga útját járja –, a világra, az egészséges emberekre, a családra, a segíteni akarókra, sőt az Istenre is, aki őt igazságtalanul sújtotta, büntette. Ugyanakkor jelentkezik a betegségtől, a kezeléstől, a fájdalomtól, a haláltól, sőt a féléstől való félelem is. A félelem ősi érzés! Félünk, mert van képzelőerőnk, és tudunk gondolkodni. Ám van lelki, szociális és egzisztenciális félelem (szorongás) is (mi lesz velem, hogy bírom anyagiakkal, mi történik szeretteimmel, stb.). A búcsúzás is ebben a szakaszban kezdődik. Búcsú a személyektől, életmódtól, hivataltól, tárgyaktól, emlékektől. Jelentkezik azonban a remény, ám a kétségbeesés, depresszió kettőssége is. Sokféle remény létezik. Ez eltérő gyorsasággal a reménytelenséggel váltakozva hullámzik. Csaknem mindenkiben jelentkezik ebben az időszakban a többé-kevésbé megalapozott, tudatos vagy tudat alatti bűntudat.

A beteg kivetíti érzelmeit a környezetre. Ez cselekedeteiben és megnyilvánulásaiban mutatkozik meg. Ezeket az érzelmeket a szenvedés, bánat, kétségbeesés, elkeseredés, könyörület utáni vágy, néha a felfokozott hit jellemzi. Ezen érzések ősi voltát egyebek közt a könyörgő zsoltárok (pl. a 86/85-ös) is jól érzékeltetik.

A harmadik, utolsó szakasz a végstádium vagy a tulajdonképpeni haldoklás.

Halálba kísérés, haldoklás – otthon és a kórházban

Amint az egyes emberek élete egymástól minden vonatkozásban jelentősen eltérhet, úgy a halált sem lehet egységesíteni és sematizálni. A hirtelen halált (szívhalál, baleset, tüdőembólia stb.) a beteg jószerével fel sem fogja, hamar ,,átesik’’ rajta. Az öregkori végelgyengülés terminális időszakát a fokozatos elgyengülés, aluszékonyság, agyi hypoperfusio (csökkent vérellátás) jellemzi, amit a beteg vagy nem él meg, vagy csak tompa sejtései lehetnek róla.

A gyógyíthatatlan betegek zöme egy halálba kísérő egyént kíván, ami egyik legnehezebb és egyben legmagasztosabb keresztény-humanista kötelességünk lehet. Henri J. M. Nowen szerint ,,a gyógyítónak folytonos erőfeszítéseket kell tennie, hogy a haldokló számára olyan légkört teremtsen, amelyben a beteg úgy érzi, hogy ő és az orvos nem két különböző világban (az egészségesek és a haldoklók világában) élnek, hanem a törékeny létben mintegy osztoznak, azonos csónakban eveznek, így útitárs- ként foghatják egymás kezét’’. A kórházban megélt gyógyítás és ápolás azonban csak epizód a beteg életében. Éppen ezért az orvos és a nővér szerepe jelentős ugyan, de időben behatárolt.

A legnehezebb szerep a családé. Fő nehézsége, hogy a családtagok nem szakértők, ám mégis kötelességük van a gyógyíthatatlan beteggel szemben. A francia püspöki kar 1989-es pásztorlevele alapján: ,,Ahogy a szülők világra hozzák (életbe segítik) gyermekeiket, akként kell később a gyermekeknek is szüleiket az életből mintegy kivezetni.’’ Legelőnyösebb, ha a ,,halálba kísérést’’ és a halálban a haldokló ,,mellé állást’’ egy olyan ember végzi, aki a haldoklóhoz már korábban is mindig közel állt, akit a haldokló is elfogad, aki hozzá kötődött, vállalja az ezzel kapcsolatos időt, fáradságot, és aki lelkileg is felkészült ezen nehéz feladatra. A halálba kísérő természetesen lehet jó barát vagy más humanitárius segítőtárs is, de különösen feladata ez a keresztény embernek. Hiszen a keresztséggel nemcsak Isten gyermekei lettünk, hanem az Egyház (egyházközség és hívek) nagy közösségéé is, amelynek kötelessége a gyengék segítése. A hívőknek mint Krisztus élő közösségének feladata a szeretet parancsa alapján a betegekért imádkozni, a magányosokat felkarolni, a szegényeket támogatni, a gyámoltalanokat megerősíteni. Az irgalmasság testi cselekedetei közé soroljuk a betegek látogatását. Ha erre személyesen nincs időnk, úgy egy levél, egy apróbb megemlékezés vagy egy telefon is jó szolgálatokat tehet. (Nemcsak az úrnapi körmeneten való részvétel jelenti a keresztény hitvallást, hanem legalább annyira a gyengék és betegek szeretetben való támogatása!) A közvetlen halálba kísérő mellett azonban számítani kell a segítő családtagokra, barátokra, szomszédokra, egyházi személyekre, szociális és egészségügyi segítőkre, a különböző szeretetszolgálatokra stb.

A beteggel kapcsolatos minden tettünket az empátia hassa át. Bár az empátia mindenkivel többé-kevésbé veleszületett érzés, azt fejleszteni, éleszteni, sőt tudatosítani is lehet. A hosszú betegségben szenvedő betegek hozzátartozóinak ez egyenesen kötelessége, mert az ilyen beteggel való segítő együttélés rendkívül nagy türelmet, megértést, fizikai megerőltetést és lelkierőt kíván. E betegek ugyanis nyűgössé, követelődzővé és nehézkessé válhatnak, ami a hozzátartozók számára komoly próbatételt és kihívást jelenthet.

Ahogy az újszülöttet, úgy természetesen a haldoklót is gondosan ápolni, gondozni és kiszolgálni kell. Ez önmagában sem könnyű feladat.

A segítés egy másik, de nem elhanyagolható módja a beteggel való együttlét (társaság) és kommunikáció. Ez nem feltétlenül jelent beszédet. Egy mosoly, simogatás, ölelés, kézráhelyezés, ajkak benedvesítése ún. nonverbális (nem szóbeli) kommunikációként fogandó fel. Lehet együtt hallgatva magnózni, máskor mesélni, felolvasni, a fényképalbumot nézegetni, sétálni, a múltat felidézni. Nem feltétlenül kell nekünk beszélünk. Hagyjuk a beteget szabadon nyilatkozni. Nagy adomány és egyben segítség a ,,meghallgatni tudás’’. De még ha mi magunk beszélünk is, ne csak önmagunkról beszéljünk. Kerüljük azokat a témákat, amik a beteg érzékenységét sérthetik. Ne vigasztaljunk úgy, hogy a beteg panaszait bagatellizáljuk, vagy azokat saját (mások) bajaival mintegy túllicitáljuk. Ki kell puhatolnunk, hogy mi érdekli a beteget. Van, akit a foci, másokat az unoka, de van olyan beteg is, akinek érdeklődése már csak saját betegségére szorítkozik. Ne keltsünk aggodalmat, ne vonjuk kétségbe a kezelés érdemességét, ne emlegessünk rémregéket a hasonló kezelésekkel kapcsolatos ismereteinkről stb., mert a gyógyíthatatlan beteg fülébe könnyű bogarat helyezni. Beszédünk legyen mindig nyílt. Osztozzunk a beteg aggodalmában. Panaszait ne kicsinyítsük, de feleslegesen ne is fokozzuk szorongását. (Pl. röntgenkezelésnél ne kérdezzünk rá egy esetleges hányingerre, ami előbb-utóbb ,,állítólag’’ minden betegnél keletkezik.)

A betegnek szüksége van arra, hogy legyen valaki, akivel megosztja érzelmeit, aggályait, gondjait. Erre bátorítani is kell. Néha ugyanis félelmében szorong, nem nyílik meg, szégyelli betegségét, helyzetét, szerepét, vélt vagy valós gyengeségét stb. A partnerek közt legyen összhang! Van, amikor a beteg szólna – de a partner nem –, vagy társa nem képes őt bátorítani. Máskor a beteg nem beszélne, míg partnere mindenáron beszélgetést erőltet. Előfordul az is, hogy a beteg nem akar beszélni, noha szüksége lenne rá, miközben a partner nem érzi, mikor és miben tesz jót a betegnek, stb. A beszéden kívül a beteg viselkedésével, mimikájával számos ,,jelzést’’ tehet, amit észre kell vennünk. Fogékonynak kell lennünk ezekre a jelekre. A reménytelenséget sohasem szabad hamis reménnyel ellensúlyozni. Nem szabad a beteget rövid lejáratú ígéretekkel áltatni, mert nemcsak irántunk való bizalma rendül meg, de az ígéret be nem teljesülése csalódást és felesleges csapást jelent számára. Ugyanakkor soha ne vegyük el a reményét. Pl. ha nem ártalmas gyógyszereket, injekciókat vagy más ,,csodaszereket’’ kíván, kérését teljesítsük mindaddig, amíg azokat nem a felajánlott gyógyító (javító) műtét (eljárás) helyett kívánja alkalmazni. A beteg megalapozott bűntudatát tartsuk tiszteletben, a megalapozatlant igyekezzünk menteni. Ne hánytorgassuk azonban fel neki az életében elkövetett hibáit, vétkeit, vagy akár egészségét tönkretevő káros szenvedélyeit (dohányzás, ivás stb.).

Létezik ún. ,,szenzitív hallgatás’’ (meghallgatás) is. Ilyen vetülete a gyónásnak is van, amely sok esetben megkönnyebbülést, megszabadulást és megnyugvást hoz. Adott esetben hagyjuk sírni is a beteget. Ez is könnyítést jelenthet. Lehetőség szerint tegyük meg a haldoklók kívánságait. (XII. Piusz pápa például haldoklása során egy tiszta pillanatában Beethoven első szimfóniáját kívánta hallani.) Ne próbáljuk a haldokló magatartását megváltoztatni. Ne kezeljük gyermekként, ne neveljük, ne oktassuk, ne ,,idomítsuk’’.

Keresztény ember számára a vallásos témák mindig aktuálisak, ám ezeket sohase erőltessük. Többnyire vigasztaló Jézus szenvedésének, feltámadásának, az új élet kezdetének emlegetése, Isten szeretetének, irgalmasságának hangsúlyozása. A hithez tartozik az elszakadni tudás is. Abból a célból elszakadni, hogy az ember még inkább kapaszkodjon és közelebb kerüljön Istenhez. (Az ember élete hasonlít a légzéshez. A kilégzés során mintegy elengedjük magunkból a korábban belélegzett és feladatát már teljesített levegőt.)

A szenvedő ember felajánlhatja szenvedéseit szeretteiért, önmagáért, és egyben osztozik, részesül Krisztus szenvedéseiben is. Isten nemcsak Teremtő, hanem az élet és halál ura is. Ezt a haldoklók is tudják, és ezért kérik általában segítségét. És bár Jézus feltámasztotta a halott Lázárt, az ember mégsem kívánhatja, hogy Isten újrateremtse a haldokló embert, és ezzel tulajdonképpen önnön törvénye ellen cselekedjék. A haldoklónak a haldoklásban újra meg kell ismernie, fel kell fedeznie Istent. Mert ő egyben a ,,kísérő Isten’’ is, aki bennünket életünk során kísér. Az Ószövetségben is kísérte népét, segítette, vezette és oltalmazta őket. A szükségben sem hagy el senkit, noha az elhagyottságot sok haldoklóval együtt maga Jézus is érezhette, hiszen a zsoltár szövegével így kiáltott a kereszten ,,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?’’ Az életben Isten segítségével sok minden beteljesedhet: Dávid legyőzhette Góliátot, Jób elégtételt és új életet nyert; de ugyanakkor a Szentírásban a végső határok is kirajzolódtak. Mózes pl. már nem láthatta meg az ígéret földjét. Ám az Úr senkit sem vesz igénybe erején felül. Ahogy az 1. Korintusi levél 10,13 versében olvashatjuk: ,,Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.’’ Ne feledjük, hogy Jézus is azt mondotta: ,,mindazonáltal legyen meg a Te akaratod!’’

A vallásos tárgyú beszélgetésen, felolvasáson, elmélkedésen kívül apróbb gesztusok is értékesek lehetnek, mint pl. egy kereszt rajzolása a homlokra. Nagyon hasznos a közös ima (zsoltárok, miatyánk, üdvözlégy, rózsafüzér, szabad szövegű imádságok stb.). Ősi népi szokás, hogy derék falusi keresztény asszonyok a haldokló mellett virrasztanak, imádkoznak, gyertyát gyújtanak. Ennek kapcsán magamban többször aggódtam, hogy ez talán ijesztő lehet a betegnek, mert saját közeli halálával szembesül. Ám egyik betegem túlélte ezen ,,haldoklását’’, majd kérdésemre azt válaszolta, hogy számára rendkívül megnyugvást és békét jelentett az, hogy nincs egyedül, és körülötte imádkoznak.

A haldoklás éppoly része legyen a kórházi ,,gyógyításnak’’, mint a gyógykezelés egyéb összetevői. Legyen valaki a haldokló mellett, s fogja a kezét. Legjobb, ha a beteget hozzátartozója őrzi. Néha beszéljen is vele. Nem tudhatjuk, hogy a beteg meddig és mennyit ért. Az mindenesetre feltételezhető, hogy a hallás egyik korán kifejlődő érzékszervünk; már a méhen belül is hall a magzat, s az intenzív osztályon eszméletlen állapotban kezelt számos beteg felépülése után meglepő epizódokról, párbeszédekről vall. A haldoklóval való bánás ne legyen kirekesztő, elkülönítő, félretoló. A beteg még az úgynevezett minimum terápiában sem szenvedhet. Ne legyen fájdalma, ne szomjazzon, ne éhezzen, lehetőségeink szerint szabadítsuk meg kínjaitól, stb.

A hozzátartozók kötelessége a beteg keresztény útravalójáról gondoskodni. A szentgyónás egyfajta kibékülést jelent az Istennel, a Világgal és a Sorssal, mert a megbocsátás békéjét hozza el. A betegek szentsége nem az ,,utolsó kenet’’, így annak felvétele ma már nem okozhat nehézséget. Szintén megnyugvást, néha jobbulást is hoz a betegnek, akinek tudnia kell, hogy ez nem a végső útravaló, hanem adott esetben éppen a gyógyulás reményének erősítője. Helyes, ha a betegek már a kórházba fekvés előtt, de legalábbis még nem eszméletlen állapotukban veszik fel e szentségeket. Az igazi megerősítés, sőt ha kell, útravaló (viatikum) természetesen az Eucharisztia, mely az utolsó vacsorára emlékeztet, s egyben a közeli feltámadás reményét és ígéretét is hordozza. Ezzel a haldokló mintegy Jézus útját járja. Ebben a gondolatban kell őt segíteni és erősíteni. A halottak már nem alkalmasak arra, hogy felvegyék a szentségeket. Általános szokás azonban, hogy közvetlenül a váratlan halál után még elhívják a papot, aki a szent kenetet feladja. A halál ugyanis folyamat, amelyet nehéz egy bizonyos időponthoz kötni, s nem tudni pl., hogy meddig hall a beteg!

A pap, sőt a halottkémlelő orvos, valamint a barátok vigasztaló szerepe nem becsülhető le. A gyászoló hozzátartozóknak ilyenkor sok megértésre, tapintatra, részvétre, segítségre és keresztény szeretetre van szüksége. Hasznos az elhalt teteme mellett elmondott közös ima is. A visszamaradók számára a feltámadás reményének táplálása vigaszt jelent. A halott kereszttel történő megjelölése révén a tetemet mintegy saját kezünkből Isten kezébe adhatjuk át.

A tetemmel való kegyeletes bánásmód régi kívánalom, és – úgy gondolom – e tekintetben komoly pótolnivalónk van. Régen minden kórházban ravatalozóhelyiség volt, ahol a halott nyitott koporsóban pihent. Ma viszont a halál után az osztályon töltött kínos két vagy több óra múltán a tetemek dísztelen kocsin, gyorsan a proszektúrára (a kórház boncolási osztályára) kerülnek. Végleg eltűnnek ezáltal a hozzátartozók szeme elől, hiszen a gyásznép legközelebb már csak a temetésen találkozik a lezárt koporsóval.

Utószó

A kérdést közel sem kimerítő, inkább figyelemfelkeltő s csak a legmarkánsabb kérdéseket érintő írásomat egy minden olvasóra egyaránt vonatkoztatható imával szeretném zárni, befejezni.

Uram! Te rendelted, hogy mindannyiunknak meg kell halnunk. Egyben vigasztalásképpen megmutattad, hogy képes vagy legyőzni a halált, s kereszthaláloddal minket is megszabadítottál az örök haláltól. Segíts és erősíts minket, hogy mindenkor elfogadjuk a Te szent akaratodat. Hogy hitünk szerinti meggyőződéssel és alázattal viselhessük szenvedéseinket. Szeretteinktől és életünkben szerzett javainktól békében tudjunk elválni. Lázadás nélkül fogadjuk el betegségünket és sorsunkat. A feltámadás reményében ajánljuk lelkünket a Te kezedbe, testünket pedig megbékélve adjuk át az enyészetnek. Engedd, hogy igaz keresztényként lehessünk szeretteink halálának jó kísérői, s add meg nekünk is, hogy keresztény módon kísérjenek bennünket a halálba. Add, hogy úgy dolgozhassunk, mintha örökké élnénk, de úgy imádkozzunk, mintha bármikor meghalnánk. Biztosítsd számunkra a szentségi útravaló kegyelmét és az emberhez méltó halál lehetőségét. Szűzanyánk, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.

 

 

 


FIGYELŐ


Szabó Ferenc

SZÉLJEGYZETEK  
AZ  ÚJ  MÉDIATÖRVÉNYHEZ

A Magyar Közlöny 1996. január 15-i száma közzétette az ,,1996. évi I. törvényt a rádiózásról és a televíziózásról’’. A magyarországi katolikus, református és evangélikus egyházak, valamit a magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (a következőkben: ,,történelmi egyházak’’) közös nyilatkozatban üdvözölték az új médiatörvény megjelenését. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy több fontos észrevételük nem került be a törvény szövegébe. Meggyőződésük, hogy néhány év múlva az addigi tapasztalatok nyomán a nyitva maradt kérdések törvénymódosítás útján megoldódhatnak. ,,Azt pedig mindenképpen elvárjuk – hangzott a nyilatkozat –, hogy a törvény gyakorlati végrehajtása során az egyházi és vallási műsorok semmilyen szempontból se kerüljenek hátrányos helyzetbe a közszolgálati médiumokban.’’ A történelmi egyházak azt is kinyilvánították, hogy képviselőik a médiumokat kezelő közalapítványok kuratóriumában a társadalom javára, a közjó szolgálatában tevékenykednek majd. (Magyar Hírlap, 1996. febr. 8.)

A magyar katolikus püspöki kar médiabizottsága – egyeztetve a történelmi egyházakkal – több fontos módosítási javaslatot tett a törvénytervezethez, ellensúlyozva azt a liberális szemléletet, amely a (világnézeti) ,,semlegesség’’ és a ,,pluralizmus’’ címkéje alatt igyekezett elmosni a különbségeket egyrészt a vallási és az egyházi műsorokra, másrészt a történeti egyházakra és a többi kisegyházra vagy szektára vonatkozó rendelkezések között, egyszerűen a ,,vallási’’ címke alá foglalva valamennyit. Jóllehet az illetékes minisztérium egy évig semmi válaszra sem méltatta beadványunkat, az év vége felé mégis sor került bizonyos módosításokra; ezeket örömmel vette tudomásul az idézett nyilatkozat. Így például az általános rendelkezések keretében, a közszolgálati műsorszámnál ilyen ,,értelmezést’’ találunk: ,,a vallásszabadság megvalósulását szolgáló, valamint az egyházi és a hitéleti tevékenységet bemutató műsorok’’. ,,A műsorszolgáltatás elvei és szabályai’’ című II. részben azt a rendelkezést olvassuk, hogy a vallási vagy hitbeli meggyőződést sértő képi vagy hanghatások bemutatása előtt a közönség figyelmét fel kell erre hívni. Persze, itt rögtön azt kérdezhetnénk: miért engedi a törvény, hogy a közszolgálati médiumokban ilyen programokat egyáltalán sugározzanak. A reklámozás szabályozásánál ilyen szempont szerepel: ,,Lelkiismereti, illetőleg világnézeti meggyőződés reklám útján a műsorszolgáltatásban nem terjeszthető.’’ Itt hozzá kellett volna fűzni: ilyen meggyőződés ,,nem is sérthető.’’ Helyes a következő tilalom: ,,Nemzeti ünnepek eseményeiről, vallási és egyházi szertartásokról készített műsorszámok közlését közvetlenül megelőzően és azt közvetlenül követően reklám nem közölhető.’’ Illetve: ,,Nem lehet reklámmal megszakítani vagy megrövidíteni azt a műsorszámot, amely vallási, illetve egyházi tartalmú.’’

A közszolgáltatási műsorszolgáltatás szabályainál kiemelem azt, hogy a műsorszolgáltatónak különös figyelmet kell fordítania a vallási és egyházi, továbbá a nemzeti, etnikai és más kisebbségi kultúrák értékeinek megjelenítésére.

Az új törvény szerint közszolgálati műsorszolgáltatásban és a közműszolgáltatásban csak négy kategória támogatható, első helyen szerepelnek a vallási és egyházi tartalmú műsorszámok.

Döntő fontosságú lesz a műsorszolgáltatás szabályzata, amelyet kilenc hónapon belül el kell készíteni, és jóváhagyás végett meg kell küldeni a közalapítvány kuratóriumának. A törvény előírja, hogy e szabályzat legyen tekintettel többek között a kulturális, tudományos, világnézeti és vallási sokféleségre, és annak rendszerét tárgyilagosan mutassa be. E fontos pontban sok függ a törvény értelmezésétől; tehát egyesek a hangsúlyt a pluralizmusra helyezhetik a tárgyilagosság kárára, amikor a ,,kéregtörvénynek’’ tartalmat adnak. Ezt jelzi már a kuratóriumi tagságra vonatkozó törvény. A katolikus, református és evangélikus egyházak, valamint a zsidó hitközségek együtt csak egy tagot küldhetnek a kuratóriumba, miként a többi bejegyezett ,,egyház’’ (tehát kisegyházak, szekták és más közösségek) egyet. Nem kell különösképpen bizonyítani, hogy a történelmi egyházak hívei az ország lakosságának mégiscsak túlnyomó többségét alkotják. A tárgyilagosság azt követeli, hogy a műsorszolgáltatásnál ezt a tényt figyelembe vegyék.

Minden attól függ tehát, hogy milyen lesz a műsorszolgáltatási szabályzat és a törvény gyakorlati megvalósítása. A katolikus egyház igen jelentősnek tartja a médiumokat az evangelizálásban. Persze, sürgető feladat, hogy Magyarországon is médiaszakembereket, valláskultúrával rendelkező hívőket lehessen bevonni e modern apostoli munkába, nem feledve azt sem, hogy bizonyos előevangelizálás is sürgető feladat, tehát a hit és a kultúra párbeszéde a nem vallási-egyházi műsorok keretein túlmenően is.

 

 


Krómer István

AZ  MSZP–SZDSZ-KORMÁNY  
EGYHÁZPOLITIKÁJÁRÓL – DIÓHÉJBAN

Az 1990-es szabad választásokat követően hivatalba lépett kormány közismerten jóindulattal viseltetett az egyházak újjászerveződési törekvéseivel kapcsolatban, olyannyira, hogy ellenfelei nemegyszer keresztény kurzust kiáltottak. Az MSZP és az SZDSZ akkoriban élénken tiltakozott az egykor egyházi tulajdonban volt ingatlanok egy részének visszaadásáról rendelkező törvény megszületése ellen (a Fidesz, hívő politikusainak nyomására, a szavazáskor tartózkodott). Főleg az SZDSZ és értelmiségi szférája zajos kampányokat kavart számos egyházi iskola (újra)indítása ellen. ,,A vallás magánügy’’ jelszóra hivatkozva többen a korlátozottan még a kommunista korszakban is meglévő iskolai hitoktatás teljes felszámolását követelték. Éles támadások érték az MDF-es kultusztárcát, amiért tízéves közoktatási megállapodásokkal juttatta kiegészítő támogatáshoz azokat az egyházi iskolákat, amelyeket a helyi önkormányzatok nem voltak hajlandók a szűkös fejkvótán túl támogatni. Ilyen tapasztalatok birtokában nem csodálható, hogy az egyházak aggodalommal gondoltak arra a lehetőségre, hogy 1994-ben az MSZP vagy az SZDSZ szerez döntő befolyást a kormánypolitika alakítására. Mint ismeretes, immár másfél éve e két párt kétharmadnál nagyobb parlamenti többségű koalíciója van kormányon. Az eddigi tapasztalatok vegyesek. Nem igazolódtak be a legkomorabb jóslatok, ám arról sem beszélhetünk, hogy a kormánytöbbség és az egyházak viszonya megnyugtató lenne.  

Az MSZP–SZDSZ-kormány nem kezdeményezte a már meghozott törvények egyházak számára hátrányos módosítását (az egyházi ingatlanok visszaadási határidejének húsz évre növelését az egyházak nem ellenezték). A kormány elvben vállalta a törvények folyamatos végrehajtását is, ám ezen a téren már komolyabb zavarokat figyelhettünk meg, s több jel szerint ezek hátterében a tudatos fékezés motívuma rejlik. A volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása pl. egy egész évre szinte teljesen leállt – egy apró formai probléma miatt. Az új kormány ugyanis megszüntette a törvény végrehajtásában fontos szerepet játszó, az Antall-kormány által az egyházi ügyek vitelére létrehozott államtitkárságot, s ennek feladatát a kultuszminisztérium egyik főosztályára ruházta. A törvény államtitkárról szólt, államtitkár nem volt, így a törvény végrehajtása mindaddig leállt, amíg az egyházak türelmük fogytán határozottan szóvá nem tették az anomáliát. Az ingatlanok visszaszolgáltatásának folytatását erélyesen sürgették az ellenzéki pártok is. A kormánytöbbségtől nyilván korábban sem igényelt volna különös erőfeszítést a törvény egyszavas hozzáigazítása az új kormányzati szerkezethez, csak némi figyelem és persze politikai akarat kellett volna hozzá.

Az államtitkári poszt (mint később kiderült, átmeneti) megszüntetése szimbolikus jelentőségű is volt, azt jelezte, hogy az új kormányzat elődjénél lényegesen kisebb jelentőséget tulajdonít az egyházi ügyeknek, ráadásul ezeket éppen az SZDSZ, az egyházakkal szemben a leghűvösebb viszonyt fenntartó párt hatáskörébe utalta. Ez a viszony talán még hűvösebbé vált, amikor az SZDSZ vezető oktatáspolitikusa, Horn Gábor egy nyilatkozatában az egyházi iskolák támogatásának csökkentését szorgalmazta. Ebben sokan nyíltan egyházellenes törekvést láttak. Más vélemény szerint e törekvés hátterében sajátos szemlélet áll: Horn Gábor és pártja ugyanolyan magánintézményeknek tekinti az egyházi iskolákat, mint bármely, a tehetősebb rétegek különleges igényeinek kiszolgálására létrejött, magas tandíjat szedő alapítványi vagy másféle oktatási intézményeket. Az egyházak viszont – joggal – úgy ítélték meg, hogy a vallásos szellemű iskola nem olyan luxus, hogy csak tehetősebb szülők engedhessék meg maguknak. Ezen a ponton a kormányfő leintette az SZDSZ-t, és kijelentette, hogy a finanszírozás rendjét nem változtatják meg az egyházak rovására.

Horn Gyula közbeavatkozása mögött az MSZP-n belüli ,,egyházi lobbi’’ erőteljes hatását sejthetjük, de közvetett befolyást gyakorolhatott a miniszterelnökre a két kormánypárt közötti feszültségek fokozatos kiéleződése is. Az MSZP számos politikusa egyre nyíltabban hangoztatta azt a nézetét, hogy Horn Gyula a kormányalakításkor egy sok szempontból előnytelen koalíciós szerződést kötött az SZDSZ-szel, amely a kisebb partnernek az élet számos területén túlzott, már-már meghatározó befolyást enged. A kormányfő minden esetben saját pártja különböző csoportjainak kedvére is cselekszik, amikor az SZDSZ-től hatáskört sikerül visszaszereznie. Ahogy Hegyi Gyula közíró, MSZP-s parlamenti képviselő párton belüli befolyása növekedett, az általa vezetett egyházi munkacsoport befolyása is nőtt, s Horn Gyula nekik is kedvezni kívánt, amikor az egyházi ingatlantörvény módosítása helyett címzetes államtitkárrá léptette elő Platty Ivánt, s áthelyezte a Miniszterelnöki Hivatalba. Platty a kultusztárca egyik főosztályvezetőjeként már az előző kormányciklus idején is egyházi ingatlankérdések megoldásával foglalkozott, általában az egyházak megelégedésére.

A törvény végrehajtását azonban az anyagi források szűkössége, az egyházi tulajdonba adandó ingatlanok pillanatnyi tulajdonosai vagy használói, főként a helyi önkormányzatok kártalanítására előirányzott összegek alacsony volta is gátolja. Ellenzéki vélemények szerint a kormányzat politikai presztízsszempontok miatt törvényhozási és adminisztratív úton nem korlátozza ugyan az egyházak működését, ám megteszi ezt közvetve, költségvetési eszközökkel, szinte kiéhezteti az egyházakat. Ezt az értékelést alátámasztja, hogy az egyházak költségvetési támogatása 1994-hez képest nominálértékben sem nőtt, holott a két év együttes inflációja 40-50 % közötti. Kétségtelen ugyanakkor, hogy főként Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején sok más terület, köztük olyan alapvető ágazatok, mint az oktatás és az egészségügy költségvetési támogatása reálértékben majdnem ugyanilyen mértékben csökkent. Az egyházak barátságtalan költségvetési kezelése mindenképpen jelzésértékű, azt mutatja, hogy a jelenlegi kormány jövőképében az egyházak inkább szükséges rosszként, mint a társadalom újjászervezését segítő, s emiatt támogatandó intézményként jelentkeznek. Különösen mostoha az egyházi felsőoktatási intézmények helyzete. Ezek a hasonló profilú állami egyetemeknek juttatott fejkvótának csak kb. az egynegyedét kapják, ami nemcsak barátságtalan, de kifejezetten törvényellenes is. Ezek az egyetemek ugyanis államilag elismert diplomát adnak, ugyanúgy a köz számára képeznek értelmiségieket, méghozzá magas színvonalon, ezért – amint ezt alkotmánybírósági döntés is kimondta – megilleti őket az átlagos állami támogatás. Az egyházak és az ellenzéki pártok többszöri sürgetése ellenére a már posztjáról lemondott Fodor Gábor minisztersége idején a kultuszminisztérium süketnek bizonyult e követelés teljesítésére. Magyar Bálint hivatalba lépése után ígéretek hangzottak el az anomália megszüntetésére, ám e sorok írásakor az utolsó fejlemény a katolikus és református egyetem vezetőinek a KDNP sajtótájékoztatóján elhangzott segélykiáltása volt: a támogatás növelése híján az egyetemek képtelenek tovább működni.

Abban minden érdekelt fél egyetért, hogy az egyházak támogatásában az évről évre visszatérő politikai vitát és alkut pénzügyi automatizmusokkal kellene felváltani.  Aggodalommal fogadták azonban az egyházak azt a kormányzati elképzelést, hogy minden adófizető személyi jövedelemadója egy részét utalhassa át egyházi célokra, mivel a történelmi egyházaknak sok a nyugdíjas és szegény híve, akik nem vagy alig fizetnek jövedelemadót. Kifejezetten tiltakoznak az egyházak a kormány tervének azon eleme ellen, hogy sport- és más egyesületekkel kelljen versenyezniük a támogatásért. Két ellenzéki párt, a Fidesz és a KDNP szerint ma egyedül az osztrák egyházfinanszírozási koncepció jelentene megnyugtató megoldást: az elvett egyházi ingatlanok fejében automatizmusokkal kellene támogatni az egyházakat. Az egyházfinanszírozás új alapokra helyezése az első komoly törvényhozási erőpróba lesz, melyben világossá válik: az MSZP és főként az SZDSZ csak saját doktrínáiból indul ki, avagy képes lesz a szabályozáskor figyelembe venni az egyházak elgondolásait. Az eddig követett egyházpolitikai gyakorlat legalábbis kételyeket ébreszt ez utóbbit illetően.

 

 


Gyorgyovich Miklós

ELLENSZÉLBEN

Az egyház sohasem élte hitét steril környezetben. Az eddig eltelt kétezer év bőven igazolja ezt. Mindenkor az a krisztusi kijelentés adta optimizmusát, hogy a pokol kapui nem vesznek rajta erőt, s az a tapasztalat, hogy minden időben képes volt a Szentlélek által  megifjodni.

Ma is érződik e kettősség.

A Magyar Nemzet XII. 28-i számában olvastam ,,A túlvilági üzenetektől a fekete miséig’’ című cikkben, hogy az Ökumenikus Tanulmányi Központ teológusok közreműködésével tanulmánysorozatot készített, s ennek 12. száma a spiritizmussal, a sátánizmussal és ,,társaikkal’’ foglalkozik. A szerzők megállapítják, hogy ezek komoly károkat okozhatnak a társadalomnak. A cikket N.O. jegyzi. A sátánistákat istentelen mágia űzőinek nevezi, akik a fekete miséken fordítva mondják a miatyánkot, a krisztusi kereszthalált állatkínzással profanizálják. De nem áll távol tőlük semmilyen perverzitás sem. Felsorolja szervezeteiket is, a Szaturnusz Rendet, az Ezüst Csillag Rendet, a Keleti Templom Rendet.  Utóbbinak többszáz tagja lett öngyilkos, illetve erőszakos halál áldozata lett tőlünk nyugatra a közelmúltban. Figyelmeztet a cikkíró arra is, hogy a keresztény családoknak fontos szerepet kell vállalniuk a lelki károk megelőzése, illetve a gyógyítás terén.

A Magyar Hírlap január 15-i számában Ádám Katalin arról tudósítja az olvasókat, hogy Gábor Imre plébánost súlyosan megsebesítette egy jugoszláv merénylő. Meglepő a cikk melléklete: összegzés arról, hogy 1991 és 1996 között milyen egyházi személyek sérelmére elkövetett emberölések és merényletek fordultak elő. A felsoroltak mind a nyolcan a katolikus egyház papjai, illetve környezetük tagjai voltak.

Az Új Magyarország február 9-i száma is az egyház elleni támadásokkal foglalkozik. A cikk szerzője, Rozgics Mária, összeállításában sorolja a bűncselekmény-fajtákat. Ilyenek: gyilkosság, templomrobbantás, betörés, üvegek összetörése, rongálások, bántalmazás. Megszólaltatja a Rózsák terei plébánost, Spányi Antalt is: ,,Nincs nap, hogy zavartalanul végezhetnénk szolgálatunkat. Néhány napja több imádkozót vertek véresre a templomba betörő garázda elemek . . .  a perselyfeltörést nem is említem, az nemcsak  nálunk, a kerület majdnem minden templomában gyakori jelenség.’’

A napi hírek között is párját ritkítja az a fajta bűncselekmény, melyről a március 20. körül valamennyi napilapunk beszámolt. Szatymazról van szó, ahol – mint később kiderült – három fiatalember betört a katolikus templomba. A miseruhákat sárba taposták, a kelyhet a közeli erdőben összetörték, gyertyákat szórtak el. Az Új Magyarország tudósítója körkérdéssel fordult az egyházi és politikai vezetőkhöz, minek vélik ezt a gaztettet. Többségük elhárította a kérdést, néhányan haszonszerzésre gyanakodnak, ám sajnos nem így áll a helyzet. Ez konok lázadás az Isten ellen, mindenki és minden ellen, ami a vallásossággal, hittel összefügg. Tettük nem anyagi indíttatású, hiszen kifejezetten csak a kegytárgyak elpusztítására törekedtek. Ez bizony vallásgyalázás.

Rosdy Tamás a Magyar Nemzet számára Ádám György agykutatóval készített interjút. Elpanaszolja, hányfajta szélhámossággal kell szembenéznünk: a közszolgálati televízióban paratudományos programokat is sugároznak; az idei év első hetében a rádióban hallotta nyilatkozni Magyarország főboszorkányát az ország jövőjéről, közvetlenül komoly közéleti emberek megszólalása után. A pszeudotudományok képviselői ellenőrizetlen kijelentéseket tesznek. Az ország a csillagjósoknak, a horoszkópkészítőknek terepévé vált. Megjegyzi, hogy vannak hazai termelésű zagyvaságok is, de a legtöbb külföldről, főleg Ázsiából, a volt Szovjetunió területéről és az Egyesült Államokból kerül hozzánk. Leszögezi: ,,A rádió némely késő esti és éjszakai műsora a lélekvándorlásról szól, de a Vízöntő című vasárnap éjszakai, ún. New Age tévéműsor mondandója sem ártalmatlan játék, hanem veszélyes manipuláció a labilis idegrendszerű hallgató és néző pszichikai állapotával és a formálódó fiatal elme egészséges fejlődésével.’’  A professzor a szakemberek tudományos megalapozottságú népszerűsítő kiadványaitól remél eredményt.

Ám sérelmek érik az egyházat a kormányzat részéről is. Az Új Magyarországban jelent meg M.D. monogrammal rövid tudósítás arról a megbeszélésről, melyet a KDNP parlamenti frakciója szervezett a Magyar Püspöki Kar  és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége vezetői részére. Mind az utóbbi szervezet, mind pedig a püspöki kar vezetői – Paskai László prímás, Seregély István érsek, Gyulay Endre és Ternyák Csaba püspökök – súlyosan diszkriminatívnak tartják, hogy a kormányzat az egyházi iskolákat korántsem részesíti olyan mértékű pénzügyi támogatásban, mint az állami iskolákat, bár Semjén Zsolt frakcióvezetőhelyettes szerint remény van arra, hogy kedvező elmozdulás következik be e téren. De miért remélni kell azt, amit más intézmény minden további nélkül megkap?

E támadások és hátrányos megkülönböztetések felvetik a kérdést: létezik-e egyáltalán erkölcs hit nélkül? Ezt boncolgatja a Népszabadság február 9-i számában Nagy Csaba, felidézve Carlo Martini bíboros és Umberto Eco vitáját, mely a Liberal című olasz lapban kapott nyilvánosságot. A milánói érsek szerint magas erkölcsiségű magatartás vallásos hit nélkül nem lehetséges. Eco – aki A rózsa neve című regényének megjelenése óta a jezsuiták szerint a katolikus ortodoxia első számú közellensége – úgy véli, hogy létezhet vallás nélkül is erkölcs. Eco azt hangsúlyozza, hogy a nem hívő ember is értelmet tud adni életének és halálának, tudatosan hagy üzenetet az utána következőknek. Az interjú végső kicsengése is ez a gondolat. Talán nem véletlenül. Annál is inkább nem, mert számos esetben megfigyelhető tendenciáról van itt szó. Többnyire a végszót nem az egyház képviselői kapják a közszolgálati médiumok műsoraiban. Visszatérve Ecóra: mindennapi életünk szörnyűségei utalják az ideák világába érveit, hiszen naponta tapasztaljuk, hogy milyen kártékony és romboló az a valláserkölcsöt, meleg családi környezetet nem ismerő féktelen tömeg, amely annyiszor hallat magáról teljesen kivetkőzve emberi mivoltából.

II. János Pál nálunk jártában felhívta figyelmünket missziós feladatainkra. Ez az ország nagyon kifosztott, de erkölcsileg még elesettebb, és ebben a tapasztalt ellenszélben a káros folyamatokat megfordítani talán még nehezebb. Bár komolyan kell vennünk Mesterünk tanítását, aki ezzel kapcsolatban kifejtette: ,,Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok.’’ (Mt 5,11) Ő mondta azt is: ,,Az én igám édes, az én terhem könnyű. . .’’  

 

 


Ferencz Antal

AZ  AIDS  MINT  KÉNYSZERÍTŐ  ERŐ
 SZEMÉLYES  ÉS  TÁRSADALMI  
KÖRÜLMÉNYEINK  ÚJRAGONDOLÁSÁRA

Bevezetés

Ebben a tanulmányban nem az AIDS* orvosi és járványügyi jelenségeivel kívánok foglalkozni. Arra kívánok összpontosítani, hogy a puszta orvosi és biológiai szinten túl milyen általános tanulságokra mutat rá az AIDS járvány megjelenése, és milyen kényszerítő tanulságokat hozott és hoz a betegség terjedése egyéni és közösségi életünk számára. Tanulmányomban jelentős mértékben támaszkodom J. F. Malherbe és S. Zorilla orvosi etikai kutatásaira.

Rendezettség és káosz

A mai közgondolkodásra jellemző az a szinte vallásos hit és meggyőződés, hogy a tudomány, a technika, a gazdaság és a jóléti társadalom teljes védelmet nyújt a mai ember számára minden kellemetlen vagy ártó veszedelemmel és véletlennel szemben. Úgy véli, hogy a természetben megjelenő kiszámíthatatlanság, rendezetlenség és káosz, amellyel a régebbi korok embere oly gyakran szembesült, a modern világ eszközeivel legyőzhető. Ezért fordul szinte vallásos áhítattal a tudomány, a technika és a gazdasági élet törvényei felé, amelyek – hite szerint – képesek számára a rendezettséget és biztonságot szavatolni.

Az AIDS járvány azért jelent szinte feldolgozhatatlan nehézséget a mai közfelfogás számára, mert a ma emberének pontosan ezt a legmélyebb hitét rendíti meg alapjaiban, hogy már leküzdöttük a korábbi történelmi korszakokra jellemző létbizonytalanságot, a rendezetlenséget. Ez a nehézség akkor sem tűnne el, ha – mint ahogyan reméljük – hamarosan gyógyíthatóvá válna a betegség. Az AIDS megjelenése ugyanis túlmutat önmagán: rámutat arra, hogy a tudomány és a technika a rendezetlenség, a káosz leküzdésének szükséges, de önmagában korántsem elégséges eszköze.

Az AIDS járvány megoldásának technikai kísérlete és a
kísérlet sikerességének elvi korlátai

Az AIDS járvány kikerülhetetlen kérdéseket vet fel, mert az emberi lét egyik legalapvetőbb területét, a szexualitást érinti. Halálos veszedelemmé változtatja azokat a legmeghittebb cselekedeteket, amelyeknek a célja az élet adományozása vagy ünneplése lenne.

A megoldás jelenlegi legismertebb technikai kísérletét az óvszer alkalmazása jelenti. Általános az értetlenség, hogy miért sokkal kisebb ennek az eljárásnak az eredményessége az elvárhatónál.

A mai közfelfogás szerint a szexualitás szinte kizárólagos értelme és célja a szervi gyönyör elérése. Ha azonban a nemiség kérdése valóban korlátozható lenne erre, akkor érthetetlen, hogy az óvszer ajánlásának elfogadása miért vált ki a konkrét esetben sokszor akkora ellenállást, mint amekkorát valójában kivált. Ennek a mélyebb oka, hogy az egyén legbelül tudatában van annak, hogy nincs összhang a között a szerep között, amit a technika szán neki, és a között az önmagáról alkotott kép között, amit ő saját maga az elfogadtatásra, elismertetésre és teljességre irányuló vágya alapján alakított ki. Az óvszer megakadályozza a másik teljes elfogadását. Ráadásul az óvszer használatára elindított kampányok megfeneklenek, mivel felelősségérzettel rendelkező személyeket tételeznek fel, akik viszont társadalmilag jelentős létszámot már nem jelentenek. Sőt a kampányok maguk is hozzájárulnak a felelősségérzet csökkentéséhez azzal, hogy a nemiségben nem látnak többet, mint a szervi kéjérzet hajszolását, és nyomokban sem fedezhető fel bennük a nemiség tényleges értékének mint kivezető útnak a bemutatása és elfogadtatása.

Az óvszer alkalmazása látszólagos egyszerűsége mellett további hatalmas nehézséget is jelent. Valóban nyújt ugyan valami védelmet a fertőzés ellen, de teljességgel lehetetlenné teszi az életadást, megfosztja a nemiséget az ember és a közösség számára legfontosabb egzisztenciális céljától, az élet adományozásának a lehetőségétől. Ez az egyén szintjén az eltárgyiasodás, a közösség szintjén a közösség megszűnésének a kockázatát jelenti.

Az AIDS járvány hatása az egyén és a közösség kapcsolatára

Az AIDS járvány radikálisan teszi fel az egyén és a közösség kapcsolatának a kérdését. Az AIDS ugyanis egyfelől a járványtan körébe tartozó, közegészségügyi jelentőségű fertőző betegség, másfelől az egyének legintimebb kapcsolataiból kitörő betegség, mivel többnyire az emberek magánéletét jelentő kapcsolatok és személyes döntések révén terjed. A mai közgondolkodás számára elviselhetetlen az a tény, hogy  az egyén személyes döntéseihez közösségi és közegészségügyi kockázat társulhat. A mai uralkodó közfelfogás, az önző individualizmus az egyén magánéleti döntéseit óvja, tiszteli, és láthatóan elutasítja azt a lehetőséget, hogy az egyén legszemélyesebb döntései ártalmasak lehetnek a másik ember vagy az egész közösség számára.

Ennek a felfogásának a mélyén az húzódik meg, hogy maga a társadalom ,,nem fogadja el saját magát’’ (Castoriadis), nincs hosszú távú terve saját maga számára. Mivel a mai társadalom világos távlati közösségi célokat nem fogalmaz meg sem a fejlett országokban, sem a hozzánk hasonló országokban, ezért a társadalom irányultságát általában nyomást gyakorló csoportok erőszakolják ki. Ez a helyzet az irracionális döntések halmozódásához vezet, és a társadalom további távolodását attól, hogy mint megvalósítható távlatos terv hordozójára tekinthessen magára.

Az AIDS vonatkozásában is több nyomásgyakorló csoport ismerhető fel. A fertőzöttek, a betegek és a hozzájuk közelállók – teljesen érthető, elfogadható és helyeselhető módon – követelik a gondoskodást és a gyógyítást, továbbá a diszkrimináció minden megnyilvánulási formája elleni védettséget. A nem fertőzöttek a hatékony megelőzést követelik, és abban reménykednek, hogy hamarosan megjelenik valamilyen sikeres gyógyító eljárás. A betegekkel foglalkozók hatalmi eszközöket követelnek a maguk számára a betegség elleni küzdelemhez, és azt, hogy a saját elképzeléseiken kívül ne kelljen más elgondolásokhoz alkalmazkodniuk. Önmagában véve tehát mindegyik  csoport törekvése helyeselhető. A politikusok ,,fagyasztják’’ a vitákat, háttérbe húzódnak a probléma társadalmi megjelenítése elől, és ráhagyják a betegekkel és a betegséggel közvetlenül foglalkozókra a felmerülő gondok lehetőség szerinti kezelését.

Az AIDS járvány kihívása az egyén önértelmezése számára

A mai közfelfogás szemet huny az egyén felelőssége felett, az egyén pedig reménykedik, hogy a társadalom győzedelmeskedni fog a járványon. A járványon viszont csak úgy lehet úrrá lenni, ha az egyén elfogadja, hogy maga is a társadalom része, és képes megváltoztatni a viszonyulását a világhoz, önmagához és a másik emberhez.

A ma embere és a mai közfelfogás számára az a felismerés elviselhetetlen, amit a járvány fogalmaz meg. Az AIDS ugyanis azt fedi fel brutális nyerseséggel, hogy az, amit az ember művel, az egész társadalom jövőjére kihatóan irracionális.

A közfelfogásba ugyanakkor nem integrálódik azoknak a véleménye, akik AIDS-ben halnak meg. Ők túsznak érzik magukat, akiket titokban fogva tartanak, és őket fogva tartva néz farkasszemet egyfelől a gyógyítók igyekezete, másfelől a kérdés tényleges mélységeivel való szembenézést nem vállaló közfelfogás. Aki ténylegesen szenved, úgy érzi magát ebben a helyzetben, hogy rajta mint egyénen túllép a járvány, tőle távoliak a betegségről folyó megnyilatkozások, valójában nem rá irányulnak a betegség leküzdésére hozott intézkedések, és ő nem egyénként, hanem elvont esetként jelenik meg.

A szervi szintre redukált szexualitás ellehetetleníti, hogy az egyén alannyá, személlyé válhasson. Az egyén ebben a redukcióban eltárgyiasodik, ami önmagában is ellenállást jelent a személlyé válásban történő kibontakozással szemben, és önmaga felépítése helyett önmaga lerombolásához vezet.

Az egyén a mai közfelfogás közegében nem talál olyan ráhatásokat, amelyek az alanyiságának kifejlesztésére késztetnék. Valójában azok a béklyók, amelyek meggátolják, hogy az értékes személlyé válás útján elindulhasson és végighaladhasson, azoknak a parancsoknak a belső elfogadását jelentik, amelyek abból a társadalmi szférából záporoznak rá, amely az ő sajátja, ami őt körülveszi.

A szexualitás kérdésének újraelemzése az AIDS járvány
tanulságai nyomán

A ma embere és a mai közfelfogás számára a szexualitás tényleges értéke rejtve marad. A mai közfelfogás az ideális szexualitást a szervi gyönyör és a többpartnerűség megkötések nélküli kiélésében véli. Ezt sugallják a médiák, ezt támogatja a közfelfogás, ez irányban hatnak a törvényalkotásra befolyást gyakorló erők. Az AIDS ennek a felfogásnak az irracionalitását mutatja be kérlelhetetlen élességgel, és a szó szoros értelmében véve halálos pontossággal.

Az énközpontú egyén természetesnek véli, hogy ő mindenkire kiterjedő, általános jogosultságok, sőt előjogok birtokosa, hogy a társadalom ki kell, hogy elégítse minden vágyát. Ez a szemléletmód azonban még elviselhetetlenebbé teszi számára azt a hiányérzetet,  amely minden emberi lét velejárója, és ennek a hiányérzetnek a szakadékát igyekszik kétségbe esetten feltölteni azzal a szervi szintű szexuális gyönyörkereséssel, amit a közfelfogás sugall számára.

Tragikusan helytálló és keserűen szellemes a mai helyzet jellemzése egy újabb tanulmányban (Malherbe): ,,Társadalmunk felfedezte a hiányérzet színültig töltésének az ideológiáját, aminek azok válnak áldozataivá közöttünk, akik hiába keresik annak a tökéletlenségnek a csökkentését, ami velejárója minden létezésnek’’. Az etika ennek a benső hiányérzetnek a felismeréseként jelenhet meg, a felismert hiányérzet viszont mozgató erővé válhat a kapcsolatok új, értékes formáinak a kereséséhez.

Az AIDS járvány baljós árnyképekkel, szinte negatív tanulságként rajzolja körül a teljes értékű szexualitást. Elénk vetíti, hogy a többpartnerűség az AIDS rettenetes kockázata. Elénk vetíti, hogy az a nemiség, amely nem bontakozhat ki teljes értékében, amelyben nincs meg az életadományozás lehetősége, az embert a biológiai szintre redukálja, eltárgyiasítja, és a többpartnerűség felé sodorja. Ezekkel mutat rá arra, hogy a teljes értékű nemiség a legteljesebben a férfi és a nő közötti, egész életre szóló, hűséges, az életadományozásra törekvő, az életadományozás lehetőségét mindig vállaló párkapcsolatban bontakozhat ki, amelyben a társak teljességükben és korlátaikkal együtt elfogadják egymást, amelyben összhangban élnek a társadalommal, amelynek részei és felelős alakítói is. Ez a párkapcsolat társadalmi síkon a házasságban valósul meg, aminek az értékét az egyház a szentség rangjára emelte. Ebben a kapcsolatban bontakozhat ki a legteljesebben a házastársak személyisége, ebből a kapcsolatból fakad az új élet, és ez a kapcsolat állhat ellen a legszilárdabban a mai közfelfogás eltárgyiasító szellemének és sugallt parancsainak, sőt még az AIDS járvány veszedelmének is.

Az orvos és a beteggel foglalkozók helyzete
az AIDS járványban

Az orvos a HIV fertőzöttekkel és az AIDS-es betegekkel kapcsolatban sem mérlegeli a felelősség kérdését, hanem legjobb tudása szerint igyekszik segíteni a rászorultakon. A hivatását átérző orvosban és hivatásuknak élő ápolókban, segítséget nyújtókban a rászoruló iránti odaadó segíteni akarás legyőzi azt a félelmet, hogy segítő tevékenysége közben maga is megbetegedhet. Valójában a HIV fertőzöttekkel foglalkozók teljes tudatossággal és elszánt, önfeláldozó segítőkészséggel vállalják azt a kockázatot, hogy maguk is beteggé válnak.

A történelemben eddig a járványok elleni küzdelemben mindig közösen lépett fel az orvos, az egészségügy és a társadalom. A járványok leküzdésében vagy terjedésüknek megakadályozásában a betegeket gyógyítók és ápolók ténykedéseinek támogatására a közösség hatósági intézkedésekkel sietett közreműködni. Ezek az intézkedések lehettek szűrővizsgálatok, tömeges védőoltások, gyógykezelési kötelezettségek előírása vagy a betegek elkülönítése. Ezen intézkedések betartását a közösség a közhatalom útján szigorúan meg is követelte, és a közfelfogás alapján meg is követelhette. A megbetegedettek viszont a törvényhozó által is szavatolt, megfelelő orvosi és egészségügyi ellátásban részesülhettek és részesültek. A kettős cél az egyén gyógykezelése és a közösség, a másik ember védelme a betegség ellen.

Az AIDS járvány különleges körülményei alapvetően változtatták meg ezt a kapcsolatot. Mind az orvostudomány, mind a társadalom azt keresi, hogyan lenne kialakítható ennek a járványnak az esetében is olyan kapcsolat közöttük, mint amilyen a többi járványos megbetegedés esetében már kialakult, jól működik, és akár a betegség teljes megszüntetéséhez is elvezethet. A fentebb már említett körülmények azonban, elsősorban annak az új vonásnak az el nem ismerése, hogy az AIDS nemcsak biológiai síkon megjelenő kockázat, hanem az ember és a társadalom önértelmezésére is kiterjedő problémát jelent, jelentősen nehezítik és lassítják azt a folyamatot, hogy ebben a kérdésben is megfelelő kapcsolat alakulhasson ki a gyógyítók és a társadalom között.

A járvány leküzdésére irányuló együttműködés mutatója, hogy terjed-e a járvány vagy visszafejlődik. Ameddig a járvány terjed, addig nem kellően hatékony a gyógyítók és a társadalmi erők kapcsolata. Ha csökkenni fog a járvány terjedése, az a kellően hatékonnyá váló kapcsolat jele lesz. A mai jelentős erőfeszítések csupán a járvány mérséklésére elegendőek, és a járvány minden bizonnyal jóval hevesebb lenne, ha a mai lehetőségek nem állnának rendelkezésre.

Jóllehet az AIDS főként a többpartnerűségen alapuló szexuális, kisebb mértékben közösen használt injekciós eszközzel történő kábítószer-beviteli kapcsolatok útján terjed, más körülmények között csak jóval ritkábban, mégis kezd már félelem fellépni egy egyszerű kézfogástól, valakinek a megérintésétől is. Aki a másikban halálos veszedelmet lát, az szinte elkerülhetetlenül elmagányosodik, a másik veszélyes tárggyá válik szemében, és eközben eltárgyiasul maga is.

Az AIDS járvány elleni küzdelem és ára

Magyarországon az AIDS járvány súlyossága a számszerű járványtani adatok alapján még mérsékeltnek nevezhető, de ez nem jelenti azt, hogy jelentőségét alá szabadna becsülni. A világjárvány nálunk is terjed, és hatalmas összegeket emészt fel.

Méregdrága laboratóriumi vizsgálatokkal meg kell vizsgálni pl. minden véradó vérét, hogy az életmentő vérátömlesztés még véletlenül se okozhasson HIV fertőzést – ahogyan ez például megtörténhetett még fejlett országokban is, ahol későn kezdték el a véradók vérének ellenőrzését. A magyar egészségügy térítésmentesen végez ellenőrző vizsgálatokat olyan személyeknél, akik attól tartanak, hogy megfertőződhettek. Végzik a fokozott kockázati csoportok szűrővizsgálatát is. A betegek járóbeteg-ellátás keretében, majd – a betegség késői fázisában – kórházi kezelésben részesülnek, olyan kórházi osztályon, amely kizárólag az AIDS-esek ellátására szolgál. Mind a gyógyszeres kezelés, mind a kórházi ellátás hatalmas anyagi erőforrásokat emészt fel. Nagy költséget jelent az AIDS-ellenes propagandakampányok és az AIDS megelőzésére szolgáló intézkedések lebonyolítása is. Ezek jelen formában történő kivitelezésének elvi, társadalmi és belső korlátairól szólnak ezen tanulmány előző fejezetei.

Ezek figyelembevételével komolyan mérlegelni kellene, hogy az AIDS járvány elleni küzdelemnek hogyan lehetne megvalósítani azt az elvileg is sokkal hatékonyabb formáját, amely a járvánnyal való bátor  szembenézés tanulságainak levonásából állna, és kialakíthatna az egyének és a közösség számára egyaránt elfogadható egyetértést a járvány elleni küzdelemhez. Azok a kiadások, amelyeknek a jelenlegi módon történő felhsználásától elvileg sem várható kellő eredményesség, elégségesek lehetnének valóban hatékony eszközök bevezetésére. Ez hatalmas vállalkozás lenne, sok nehézséget kellene ehhez leküzdeni, beleértve még a közfelfogás módosítását, megváltoztatását is. Bizakodom, hogy ez lehetséges lenne, mivel meggyőződésem, hogy minden fél, még a legtragikusabban érintettek is készséggel és eltökélten vetnék bele magukat a járvány elleni küzdelembe.

Befejezés

Az AIDS járvány által felvetett problémákkal szembe kell néznünk. Pontosan le kell vonnunk az AIDS járványból adódó tanulságokat.

Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a technikában ne valamilyen elvont, kizárólagos és mindenható csodaszert lássunk és tiszteljünk, hanem konkrét és értékes, mindig fejleszteni való eszközt problémáink megoldására, életünk rendezettségének javítására.

A másik, hogy az AIDS esetében a járvány technikai és biológiai szintű kezelésétől nem vérható teljes értékű megoldás. Sőt a probléma technikai kérdésként való kezelése kiindulópontja lehet a betegség felgyorsuló terjedésének.

A következő tanulság, hogy a teljes értékű szexualitás elutasítása, a csupán a testi gyönyört hajhászó magatartás a HIV fertőzés esetében növeli a járvány kockázatát, nemcsak azért is, mert olyan biológiai és egzisztenciális értelemben véve értelmetlen, irracionális szexuális viselkedésmódokhoz vezet, melyekben a legnagyobb veszedelmet a többpartnerűség jelenti, hanem azért is mert ebben a folyamatban az egyén a másikban mindössze tárgyat, vágyai kielégítésének eszközét látja, és közben maga is eltárgyiasul, ami további hajtóerő az irracionális szexuális viselkedésmódok hajszolásához.

Fontos tanulsága az AIDS járványnak, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az egyén és a közösség önértelmezése megújuljon, lehetővé váljon olyan új közfelfogás kialakulása, amely nem terjesztője, hanem fékezője vagy megszüntetője lehetne a járványnak.

Az AIDS járvány kérdéseinek az elemzése nemcsak szakmai tanulságokkal szolgál, hanem a járvány valóságában mutatja be a modern keresztény társadalomfelfogás érvényességét. Ez a társadalomfelfogás elismeri a technika jelentőségét az ember életkörülményeinek a javításában, és szorgalmazza a technika fejlődését. Ugyanakkor megfogalmaz olyan újonnan felismert realitásokat, mint a társadalmi egyensúlyhiányok és a bűn struktúrái, amelyek társadalmi szintű jelenségek, de szinte kényszerítő erővel befolyásolják az egyének életét is. (Sollicitudo rei socialis)

Az Élet evangéliuma (Evangelium vitae) is gazdag tanulságokkal szolgál, amelyek az AIDS járvány elleni küzdelemben is hasznosíthatók. Teljes valóságában állítja elénk az élet civilizációjának és a halál civilizációjának a jelenségét. Az a biológiai, technikai, közfelfogásbeli, pszichológiai, szociokulturális, társadalmi, közéleti, médiapiaci összefüggésrendszer, amelyben az AIDS megjelenik, a halál civilizációjának mindennél szemléletesebb példája.

Az élet civilizációjának a megvalósítása elérhető cél lehet. Mindenki hozzájárulhat eléréséhez, bármilyen viszonyban legyen is az AIDS járvány kihívásaival. Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy személlyé, alannyá válhasson ebben a kihívásban, ha részt vesz a közfelfogás megváltoztatásában, ha vállalja a tényleges segítőkészséget, az önző individualizmus irracionális követelései elleni küzdelmet, a másik tiszteletét és elfogadását, a család és a családi élet teljességét, az új élet értékét, a közösség iránti felelősséget.

Tanulmányomat J. F. Malherbe művéből vett idézettel zárom, ami tömören és a ma vallásos és nem vallásos embere számára egyaránt érthetően fogalmazza meg a járvány, valamint az egyén és a társadalom krízise leküzdéséhez szükséges alapvető fontosságú teendőt: ,,Váljunk személyesen és közösen saját történelmünk alanyaivá!’’

—————

*Az AIDS betűszó a betegséget (,,Acquired Immunodeficiency Syndrome’’ – jelentése: szerzett immunhiány szindróma) jelöli. Az AIDS a HIV (Human Immunodeficiency Virus – emberi immunhiány vírus) fertőzés következménye. A fertőzés első fázisában a HIV vírus tönkreteszi a szervezet fertőzések elleni védelmét biztosító immunrendszert. A betegségnek ebben a fázisában az egyén még teljesen egészségesnek látszik. Ezután azonban a védtelenné vált szervezettel már könnyedén elbánnak más mikroorganizmusok. Ez a fertőzés utolsó fázisa, az AIDS, ami tehát egyre halmozódó és egyre súlyosbodó fertőzések sajnálatosan jól felismerhető megjelenését jelenti.

A HIV fertőzésnek van valami képletes értelemben vett szomorú tanulsága is. Az első fázisa olyan, mintha egy várnak vagy egy országnak a védelmét pusztítaná el valami észrevétlenül. Ezt követően már a legkisebb erő is szinte akadálytalanul végezhet vele.

 

A tanulmány szerzője: orvos, egyetemi tanár, hivatalos HIV vizsgáló laboratórium vezetője, AIDS-szel foglalkozó (hazai és nemzetközi) szakértői bizottságok tagja, a Magyar Bioetikai Társaság elnökségi tagja, az orvosi etika tanára.

 

 


Frank Miklós

A  SZERETET  NEGYEDIK  DIMENZIÓJA II.

Újabb kihívások

A 60-as évek három síkon jelentettek kihívást az egyre erősödő Caritas Internationalis számára: az egyik a már jelzett megnyílás a fejlődésben lévő országok felé, a másik a lassú és óvatos közeledés a kommunista blokk országai részéről a Nyugat felé és fordítva, és végül, mindkét tendenciát magában foglalva, a II. vatikáni zsinat eseménye annak minden következményével. Vizsgáljuk őket egyenként.

1. A Harmadik Világ

Amint erősödött világszerte a gyarmatok törekvése az önállóságra és ezzel a Harmadik Világ politikai befolyása, úgy szembesült a Caritas Internationalis is ezeknek az új államoknak szociális és egészségügyi, kulturális és gazdasági problémáival; ezek megoldására alakultak egyre-másra a helyi Caritas-szervezetek, természetesen a már működő – főleg európai – testvérszervezetek hathatós anyagi, szakértői és organizációs támogatásával. Ugyanebben az időben indult el a jómódú országok keresztény egyházain belül az a mozgalom, mely kifejezetten a fejlődés támogatására irányult. A német püspöki kar például Frings kölni bíboros kezdeményezésére 1959-ben MISEREOR néven szervezetet létesített, amelynek feladata lett a fejlődés elősegítése és támogatása a Harmadik Világ országaiban. Ehhez az anyagi alapot az évről évre rendezendő nagyböjti gyűjtés volt hivatva biztosítani. A német példát egymás után követték más európai országok püspökei, de hasonló kezdeményezések a protestáns egyházak részéről is napvilágot láttak. Ennek konkrét következménye a Caritas Internationalis és tagszervezetei részére abban nyilvánult meg, hogy az eddigi munkaterület, ha elméletben nem is, de gyakorlatban szükségszerűn leszűkült, tekintve, hogy a fejlődés elősegítésére rendelkezésre álló tetemes összegek felett nem a Caritas, hanem az újonnan létesült szervezetek disponáltak, és ezzel de facto magukhoz rántották a fejlődési segély monopóliumát, meghagyva a Caritas-szervezeteknek a szociális-karitatív munka területét és a katasztrófasegélyt. Ezek a nagyböjti akciók néhány év  leforgása   alatt  nemzetközi szervezetben tömörültek  (CIDSE – Coopération Internationale pour le Développement Socio-Ecomique, Bruxelles) a Caritas Internationalistól függetlenül. Ez nem könnyen áthidalható törést okozott, és egyfajta versengést váltott ki. A felmerült nehézségek elhárítására a két szervezet évekre elhúzódó megbeszéléseket tartott, amelyek eredményeként végül is sikerült együttműködési megállapodásra jutni.13

2. Ostpolitik

Az 1956-os magyar forradalom áldozatainak megsegítésére indított nemzetközi segélyakció lebonyolítására és koordinálására létesített bécsi iroda, amely ,,Caritas Internationalis, Delegation Wien’’ néven működött, természetszerűleg kiterjesztette tevékenységét más, a kommunista impérium alatt élő, elsősorban kelet-európai egyházak megsegítésére. Ennek lehetővé tételére a német és osztrák püspökök közös anyagi alapot létesítettek. Az akcióba bekapcsolódott a hasonló céllal, röviddel a második világháború vége után, a holland premontrei atya, P. Werenfried van Straaten által létrehozott ,,Ostpriesterhilfe – Kirche in Not’’ nevű szervezet. Az említett bécsi delegáció feladata volt a Magyarországra, Csehszlovákiába és Romániába irányuló segítségnyújtás, míg a jugoszláviai program lebonyolítását a Caritas Internationalis római központjából intézte annak főtitkára, Carlo Bayer prelátus. Miután főtitkári tisztéről lemondásra kényszerült, székhelyét 1971-ben Bécsbe tette át, ahol a német és osztrák püspökök megbízásából, egy új szervezet, az ,,Europäischer Hilfsfonds’’ – ,,Európai Segélyalap’’, élén folytatta tevékenységét a vasfüggöny mögötti egyházak támogatására, kiterjesztve azt Lengyelországra is, amelyről addig – az NDK-val együtt – a német karitász gondoskodott.

E segélyakció révén, amely a notóriusan valutahiányban szenvedő kommunista országok számára nem csekély gazdasági előnyöket jelentett, az egyházak kilátásai a túlélésre jelentősen megnövekedtek. Azok között a faktorok között, amelyek az ,,olvadás’’ korszakában s ezt követően az egyház öntudatának megerősödésében szerepet játszottak, a történelem nem felejtheti el a Caritas Internationalis közvetett befolyását.14

3. A II. vatikáni zsinat

Tudvalevő, hogy a II. vatikáni zsinat, XXIII. János pápa szándékának megfelelően, az egyházi megújulást, az ,,aggiornamen-tó’’-t volt hívatva szolgálni, ennélfogva mindvégig a lelkipásztori szempontok álltak a tanácskozások előterében. Ennek megfelelően az Egyház diakóniai szolgálatára is számos utalás került be a zsinati dokumentumok szövegébe, köztük az állandó diakonátus intézményének bevezetése, illetve felújítása. Az egyház szervezett karitatív-szociális tevékenysége ilyen módon első ízben kapta meg az Egyház tanítóhivatalától a hivatalos elismerést és bátorítást, nemcsak a helyi szeretetszolgálatra, hanem a bekapcsolódásra a nemzetközi munkába és az együttműködésre ökumenikus síkon. Ezáltal a Caritas Internationalis eddigi célkitűzései és fejlődésének tervbevett további iránya elnyerték – legmagasabb helyről – azt a szentesítést, amelyre mint érvre szüksége volt, hogy munkáját – különösen a Harmadik Világban – eredményesen folytathassa.

A zsinati dokumentumok természetesen irányelveket és elvárásokat is tartalmaznak. Ezek, valamint a főpásztorok jelenléte Rómában a föld minden sarkából, hatalmas kihívást is jelentettek a Caritas Internationalis számára. A zsinatot követő évek tevékenysége és  a szervezet fejlődése igazolja, hogy a kihívásokra válaszolni tudott, nemcsak a nemzetközi munka, az ENSZ szerveivel való együttműködés, különösképpen a nemzetközi katasztrófasegély terén, hanem a kommunista elnyomás alatt szenvedő országok egyházainak támogatása és az ökumenikus összefogás irányában történő megnyílás elősegítésének síkján is. A feladatok megsokszorozódása szükségessé tette a munkatársak számának növelését és nagyobb irodahelyiségek keresését. 1967. október 1-jével a Caritas Internationalis átköltözhetett a Róma ,,Trastevere’’ nevű negyedében fekvő vatikáni épület, a Palazzo San Callisto földszintjén rendelkezésére bocsátott helyiségekbe. Székhelye, jóllehet nem vatikáni intézmény, ma is ott van számos, a zsinatot követően létrehozott vatikáni szerv között.15

A fejlődés további állomásai

A II. vatikáni zsinatot követő tíz esztendő sorsdöntő volt a Caritas Internationalis életében: csodálatos fénypontok és súlyos megrázkódtatások követték egymást.

A fénypontok közül mindenekelőtt az 1966-ban Indiában kitört éhínség áldozatainak megsegítésére szervezett akciót kell megemlíteni. Miután a legtöbb nemzetközi segélyszerv nagymennyiségű élelmiszert küldött az éhínség által sújtott vidékekre, kiderült, hogy helyben hiányoznak a segély elosztásához szükséges teherautók. A Caritas Internationalis tagszervezetei segítségével mintegy 100 teherautót vásárolt, és – miután VI. Pál pápa a Szent Péter téren ünnepélyes aktus keretében megáldotta   őket – Indiába szállította, és így lehetővé tette a segély akadálytalan továbbítását az éhező lakossághoz.

Az akció külön érdekessége annak ökumenikus jellege volt. A Caritas Internationalis és a Genfben székelő Egyházak Ökumenikus Tanácsa/EÖT  első ízben fordult közös felhívással elsősorban a keresztényekhez. Ennek eredményeként több millió dollár jött össze; felhasználásáról szintén közös döntés született: a gyorssegély mellett ,,200 kút akció’’ címen hosszú távú program kivitelezésére került sor a lakosság ivóvízzel való ellátására és az öntözéses termelés biztosítására, amelybe bekapcsolódtak az indiai katolikus és protestáns segélyszervek.16

Biafra szecessziója és a Joint Church Aid

Az indiai segélyakció még javában folyt, amikor a Caritas Internationalisnak egy újabb és addigi történetében legnagyobb kihívással kellett megbirkóznia, ezúttal Afrikában.

A legnépesebb afrikai országnak, Nigériának az ibo törzs által lakott keleti tartománya Biafra néven önálló államot akart létrehozni. Nigéria kormánya ezt igyekezett minden eszközzel megakadályozni. A szecessziós Biafra közel három évig állt ellen a jól felszerelt nigériai haderő túlerejének, amely többek között a lakosság kiéheztetésével akarta megtörni az ellenállást.

A Caritas Internationalis nem nézhette tétlenül ártatlan gyermekek, öregek és betegek tízezreinek pusztulását, annál is inkább, mert a Nemzetközi Vöröskereszt, alapszabályai értelmében, csak az illetékes kormány engedélyével léphetett volna közbe, amit Nigéria kereken megtagadott. A Caritas Internationalist ilyen szabályok nem kötötték. Főtitkára, Carlo Bayer kezdeményezésére, VI. Pál jóváhagyásával és támogatásával, megmozdult a világ közvéleménye. A segélyakcióban kezdetben csak a Caritas Internationalis és tagszervezetei vettek részt, hamarosan azonban csatlakoztak a német, skandináv és amerikai protestáns segélyszervezetek. Az EÖT diplomáciai bonyodalmak elkerülésére tartózkodó álláspontra helyezkedett.17

Ami ezután következett, egyedülálló volt nemcsak a keresztény, hanem mindenféle humanitárius szervezet történetében. ,,Joint Church Aid’’, ,,Közös Egyházi Segély’’ néven ökumenikus munkacsoport jött létre egy légi híd megszervezésére, tekintve, hogy Biafrát sem a tenger felől, sem a szárazföldről nem lehetett megközelíteni. A támaszpont az Atlanti-óceánban fekvő portugál sziget, Sao Tomé lett. Innen indultak a Joint Church Aid által vásárolt szállítógépek minden éjszaka a körülzárt enklávéban sebtében hevenyészett repülőtérre, élelmiszerrel, gyógyszerrel megrakodva. A Caritas Internationalis és a vele a Joint Church Aid keretében együttműködő szervezetek másfél éven át folytatták – Biafra kapitulációjáig – ezt az akciót.

A statisztikai adatok mindennél beszédesebbek: 5309 berepüléssel összesen 60 325 tonna segélyszállítmányt sikerült az éhező lakossághoz eljuttatni. Biafrában 1 944 élelmezési központ gondoskodott naponta 14 millió személy ellátásáról. 197 kórházban és ambulancián 104 000 beteget gyógyítottak, és további 970 000 személy részesült egészségügyi ellátásban az egyházak által szervezett orvosi teamek részéről. Ezenkívül 2,25 millió személyt oltottak be himlő és 900 000 gyermeket kanyaró ellen. A Sao Toméba üresen visszarepülő gépek 3 500 gyermeket vittek – szüleik kérésére – a szigetre, hogy megmentsék őket a biztos haláltól. A segélyakció összes kiadásai 350 millió márkára becsülhetők.18

Nigéria kormánya a győzelem után a Vatikánt és a Caritas Internationalist politikai beavatkozással vádolta. További bonyodalmak elkerülésére Bayer prelátus lemondott főtitkári tisztjéről, és – mint már jeleztük – a német és osztrák püspökök megbízásából 1971-ben Bécsben átvette a Kelet-Európa felé irányuló segélyakció irányítását.

Kritikus évek

Carlo Bayer távozása komoly megrázkódtatással járt a Caritas Internationalis számára. Évekbe tellett, míg az új elnök, a Hongkongban működő német prelátus, Carl Vath megválasztásával párhuzamosan sikerült megfelelő főtitkárt találni a paraguayi ügyvéd, Emilio Fracchia személyében. Ettől fogva a Caritas Internationalis belső problémái rendeződtek. 1975-ben a német karitász elnöke, Georg Hüssler prelátus került a szervezet élére, aki éleslátásával, fáradhatatlan munkájával és megnyerő modorával új lendületet adott a Caritas Internationalis tevékenységének.19

A Szentszék a maga részéről is hozzá akart járulni a felmerült problémák megoldásához, és elő akarta mozdítani az egyház karitatív-szociális tevékenységének koordinációját. Ez a szándék vezetett 1971-ben a ,,Cor Unum’’ (,,Egy szív’’) nevű Pápai Tanács megalapításához. VI. Pál ezáltal nem az egyes tagszervezetek tevékenységébe akart beleszólni, hanem azok együttműködését és a Szentszékkel való kapcsolatait akarta erősíteni. A Caritas Internationalis, mint azt a bevezetőben már jeleztük, II. János Pál pápa szerint is a tagszervezetek között, ,,első helyen áll’’. Ezt igazolja többek között az a tény is, hogy a katolikus segélyszervek között az egyetlen, amely a Vatikán egy területenkívüliséget élvező épületében nyert elhelyezést.

A Caritas Internationalis ma

1975-ben a Caritas Internationalis örömmel és hálával tekinthetett vissza 25 éves múltjára. Hőskorának is nevezhetnénk, mert ez az időszak magában foglalja egy kialakulófélben lévő világszervezet minden problémáját, küzdelmét és eredményét. Azóta újabb 20 esztendő telt el, melynek során egyre inkább megfogalmazódott identitása, helye az Egyház diakóniai küldetésében, egyre világosabban körvonalazódtak szervezeti és működési struktúrái, s egyre hatékonyabb és elismertebb lett jelenléte az emberiség, a világ problémáinak megoldásában.  Jelenleg  –  a Nemzetközi Vöröskereszt mellett – a világ legátfogóbb és leghatékonyabb segélyszerve 155 országra kiterjedő 144 tagszervezetével.

1. Szervezeti felépítés

A Caritas Internationalis legfőbb döntéshozó szerve a négyévente összeülő ,,General Assembly’’ – az általános nagygyűlés vagy közgyűlés. Ez választja az elnököt, a  regionális alelnököket, valamint a  pénztárost, és jóváhagyja a végrehajtó bizottság tagjainak a regionális csoportok által történt jelölését. A főtitkárt a végrehajtó bizottság nevezi ki.

A Caritas Internationalis hét régióra tagolódik: Afrika 45, Ázsia 16, Európa 38, Észak-Amerika 2, Közel-Kelet/Észak-Afrika 16, Latin-Amerika 22, Óceánia 4 tagszervezettel. Az egyes régiók ügyeit az általuk megválasztott regionális bizottságok intézik. Ezek elnökei, mint a Caritas Internationalis alelnökei, annak elnökének vezetése alatt és a pénztárossal együtt a ,,Büro’’ elnevezésű szervet alkotják. Ez, a végrehajtó bizottság képviseletében, a folyó ügyek megbeszélésére és ellenőrzésére, évente legalább háromszor találkozik.

A központ, azaz a római főtitkárság, amely szintén regionális szekciókra van felosztva, nem rendelkezik joghatósággal, nem hierarchikus jellegű, hanem szolgálat a tagszervezetek tevékenységének előmozdítására és egymásra hangolására.19

2. Tevékenység

a) Bizottságok

A szervezet szolgálatában állnak az ,,állandó bizottságok’’: a pénzügyi és a jogi. Fontos szerepe van a katasztrófa és egyéb segélyakciók végrehajtásáért felelős munkacsoportnak, az ,,Operation Working Group’’-nak. Ennek tagjai főleg az ilyen akciókban részt venni képes tagszervezetekből tevődnek össze. Emellett azonban a közgyűlés, amely eldönti az elkövetkező négy év programját, további ,,ad hoc’’ bizottságokat hozhat létre bizonyos aktuális ügyek megtárgyalására, amilyen jelenleg az AIDS-segítés, a menekültek és a munkanélküliek problémáinak megoldásában való közreműködés, vagy a nők egyenjogúságáért és hátrányos helyzetének megszüntetéséért vívott küzdelem.

b) Képviselet

A Caritas Internationalis további feladatai közé tartozik tagszervezeteinek képviselete – a Szentszéknél, a Püspökkari Konferenciáknál, a különféle ENSZ-organizációknál és egyéb, kormányoktól független – ökumenikus vagy semleges – segélyszerveknél. E célból delegációkkal rendelkezik az ENSZ New York-i, genfi és bécsi központjában, azonkívül Párizsban az UNESCO-nál, Rómában a FAO-nál, Strasbourg-ban az Európa Tanácsnál és Addis Ababában az Afrikai Egység Szervezeténél. Ehhez járul a Caritas Európa titkársága Brüsszelben, amely fenntartja a kapcsolatokat az Európai Unióval. Ezek a delegációk nemcsak ellátják a tagszervezeteket mindazzal az információval, amely az ENSZ-szervezetek munkáját, terveit és a Caritas Internationalis-szal való együttműködést illeti, hanem az ENSZ grémiumait is tájékoztatják a karitász-tagszervezetek tevékenységéről, és a világszervezet nevében hallatják hangjukat alapvető szociális problémák megvitatásánál. Ez azonban már átvezet a Caritas Internationalis tevékenységének egy másik fontos területére.

c) Információ

Ez, mint jeleztük, szükségszerűen feltételezi a tájékoztatás ide-oda áramlását. Erre szolgál a római központ által havonta kiadott háromnyelvű tudósító, a delegációk által rendelkezésre bocsátott dokumentáció, és nem utolsó sorban azok a helyi karitászértesítők, amelyek az egyes tagszervezetek munkájáról és gondjairól számolnak be. A médiakapcsolatok fenntartása kevésbé a központi titkárság, mint inkább a nemzeti karitászok gondja, hiszen a konkrét segítő tevékenység az ő felelősségük.

d) Dokumentáció, kutatás.

A Caritas Internationalis a saját magát és tagszervezeteit érintő iratokat egy dokumentációs központban gyűjti össze, és rendszerezi azt, úgyhogy az rendelkezésére állhasson mindazoknak, akik tanulmányozni akarják a szervezet múltját, fejlődésének egyes szakaszait és tevékenységét. Itt megtalálhatók a Caritas Internationalis üléseinek jegyzőkönyvei, a beszámolók a végrehajtott segélyakciókról éppúgy, mint az egyes tagszervezetek alapszabályai és tevékenységük bemutatása.

3. Anyagi eszközök

Befejezésül még néhány szót a pénzügyekről. A Caritas Internationalist tagszervezetei tartják fenn hozzájárulásukkal, mindegyik a maga anyagi lehetőségeihez képest. Ezek gondoskodnak, mint egy nagy család tagjai, a harmadik világbeli szegény karitász testvérszervezetekről is, támogatva azok tevékenységét, segélyakcióikat és munkatársaik képzését. A franciák által oly szívesen használt ,,partage’’ kifejezés, a javak arányos megosztása, juttatja ezt a magatartást, ezt a karitászszellemet legjobban kifejezésre. Erre a kenyeret megosztó szeretetre szeretné a Caritas Internationalis rávezetni tagszervezetein keresztül az emberiséget, felekezetre, világnézetre való tekintet nélkül. Ez létének alapja, értelme és a jövő boldogulás kulcsa. Így akarta Jézus: ,,Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!’’ (Jn 13,35) Ezt kell tennie, a szeretet valamennyi dimenziójában, a negyedikben is.

 Jegyzetek:

13 Robert Quinlan: C.I.D.S.E. An Entity for Cooperation of Catholic Assistance to Developing Countries, Genf 1968.

14 Heidrich: i.m. 173–174. és 215–217. old.

15 Uo. 200. és 234–235. old.

16 Intercaritas (a Caritas Internationalis értesitője), 1966. márc.–ápr., máj.–aug.

17 J. A. Daly–A. Saville: The History of Joint Church Aid (kéziratként, 1971) és Frank M.: Ökumenizmus és Karitász (Köszöntő Békés Gellért 80. születésnapjára), Pannonhalma 1994, 195–199. old.

18 Intercaritas, 1970, jan.–márc., 13. old.

19 Caritas Internationalis: Directory, July 1995, és Statuts et Réglement Intérieur de Caritas Internationalis 1992.

20 C.I.: Directory, 9–11. old.

 

 

 


KULTÚRA  ÉS  ÉLET


Szabó Ferenc

PAUL  VERLAINE:  JÓSÁG

Száz évvel a költő halála után

Csak ötvenkét évet élt (1844–1896). A kalandos élet (közismert a Rimbaud-val töltött ,,évad a pokolban’’), a börtönfogság és az alkohol aláásták egészségét. 1895 karácsonyán ágynak dől; utolsó barátnője, élettársa, Eugénie Kratz van mellette. 1896. január 7-én papot hívat, és életgyónást végez. Miként volt barátja, a másik ,,átkozott költő’’, Rimbaud is kérte az egyház szentségeit halála előtt (1891). Verlaine 1896. január 8-án este hal meg tüdőgyulladásban. Január 10-én temetésén beszédet mond: Coppée, Barrès, Moréas, Mallarmé.     

Minden jel arra vall, hogy megtérése a monsi börtönben – 1874 júniusában – őszinte volt. Hívatja a börtönlelkészt, katekizmust kér tőle. Augusztus 15-én a lelkész megáldoztatja. Itt a börtönben születnek a Sagesse = Jóság misztikus költeményei, amelyeknek – Babits szerint – ,,csak a középkorban lehetne méltó párját találni. Egy kicsit Baudelaire-t folytatta ebben is; s vallásosságának különös ízt adott bűnös története. A Sagesse bizonnyal a legszebb verskötetek egyike.’’ (Az európai irodalom története.)

Ma már tudjuk, hogy a fiatal Claudel megtérése sem volt (1896-ban) olyan ,,pontszerű’’, mint egyes vallomásaiban azt ő maga elmondta. Rose Vetch asszony iránti bűnös szerelme évekig küzdött benne az isteni kegyelem hívásával. Ugyanígy Verlaine-ben is tovább küzdött az új ember a régivel. ,,Ni ange, ni bête’’, sem angyal, sem állat, mondta Pascal az emberről. Verlaine-re inkább ez áll: egyszerre angyal is, állat is. Ő maga vallotta, hogy ,, a magasztos és a mocskos között’’ (entre le sublime et l’immonde) feszült élete. És a tendenciák párhuzamosságáról is beszélt. Felesége, Mathilde Mauté de Fleurville, akitől 1875-ben végleg elvált, visszaemlékezésében felidézte férje ,,komisz napjait’’: ordítozott, verte, halállal fenyegette, átkozta; majd megbánta tetteit, sírt, esküdözött, hogy ezentúl többé nem iszik. . .  És még aznap újrakezdte. ,,Kettős természete volt’’, állapította meg Mathilde, aki gyermeküket felnevelte, míg Paul a züllésnek adta magát.

A Sagesse is a ,,romlás virága’’. Három részre osztható. Az első rész 24 versében a költő múltja miatt bánkódik, reszket, hogy esetleg visszazüllik előző korszaka bűneibe. Bánkódik azért is, hogy felesége és fia boldogságát tönkretette. A második csoporthoz tartozik az O mon Dieu . . . kezdetű költemény és a nyolc szonettből álló ,,misztikus párbeszéd’’. Végül húsz különböző vers alkotja a harmadik részt: itt a tájkölteményeket néha áthatja a vallásos érzés.

Az álnok-szép napok kezdetű azokra a kísértésekre emlékeztet, amelyekről Szent Ágoston írt a Vallomások-ban (VIII, IX). Verlaine Baudelaire mellett leginkább Szent Ágostont szerette, ,,az imádandó hippói püspököt’’, akinek vívódásaiban magára ismert. Szent Ágoston megtérése után még érzi a régi bűnök kísértését. Idézem a híres szakaszt: ,,Halogattam meghalni a halálnak és élni az életnek. [. . .] Mik tartóztattak? Értéktelen csecsebecsék, páváskodó hiábavalóságok: régi barátnőim. Rángatták testemet, mint a köpenyt, s fülembe sugdostak: Igazán elküldesz minket? Attól a perctől fogva soha többé nem lehetünk együtt veled! Soha! S attól a perctől kezdve egy és más soha többé nem lesz szabad neked!’’ És Ágoston fohászkodik: ,,S mit sugdostak, Uram, s mi volt az az egy és más, amit emlegettek! Könyörülj, Uram, s fordítsd el azt mind szolgád lelkétől! Micsoda piszkot sugdostak! Micsoda szégyenletes dolgokat!’’

Ugyanezt megéli a megtért Verlaine is, aki előbb ,,szegény lelkével’’ társalog, majd megérti, hogy imádkoznia kell a kísértésben. (Szabó Lőrinc fordítását idézem.)

Az álnok-szép napok egész nap tündököltek
s most itt remegnek az alkony bronzaiban.
Hunyd a szemed, szegény lelkem, s fuss szótalan:
iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj!

Majd a szonett következő versszaka leírja a pusztító jégverést. A ,,grêlons de flammes’’ kétségkívül Szodoma kénes esőjére utal:

Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek
minden tőkét a domb oldalán; odavan
az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany
vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.

A szonett két háromsorosának ritmusa zaklatottabb: a költő szegény lelkét sürgeti, hogy ne engedjen a múlt kísértéseinek, hanem a közelgő vihar előtt imával forduljon az éghez:

Sápadj, s menj, mondj imát, Ezek a tegnapok
felfalni kezdenék megint szép holnapod?
S ha megrohan megint régi őrületed?

Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos
emléked öld le, mind, újra! És menj, harangozz
a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.

Szabó Lőrinc kissé szabadon fordít az utolsó versszakban. A francia eredetiben kérdőjellel szerepel  e verssor: ,,Ces souvenirs, va-t-il falloir retuer?’’ Tehát ugyanúgy kérdés, mint az előző versszak két sora, nem pedig felszólítás: ,,Kalandos / emléked öld le, mind, újra!’’ A harangozást nyilván a közelgő vihar képe sugallta a fordítónak, de az eredetiben csak imádságról van szó.

Az álnok-szép napok az első csoporthoz tartozik. A második csoport Verlaine lelke szentélyébe vezet bennünket. A verset ismét Szabó Lőrinc fordításában   idézem:

O mon Dieu, vous m’avez blessé d’amour

Uram, szerelmed megsebesített
s még mindig remeg élő sebem ajka,
Uram, szerelmed megsebesített.

Uram, megrázott szent irtózatod
s még bennem jár a villám mennydörögve,
Uram, megrázott szent irtózatod.

Uram, tudom, hogy minden más silány,
és dicsőséged belém költözött már,
Uram, tudom, hogy minden más silány.

                         (. . .)

Az isteni Szeretet megsebesítette, mint a misztikusokat (gondoljunk Avilai Szent Terézre!); az Úr villáma leterítette, mint Sault a damaszkuszi úton. Most minden tagját, teljes önmagát visszaadja Istennek, miként Szent Ignác a Suscipé-ben: vérét, homlokát, kezét, szívét, lábát, hangját, szemét visszaadja:

Márts meg borodnak hullámaiban
s gyúrj össze asztalod szent kenyerével. . .

Itt világos utalás van az Eucharisztiára, ami új a XIX. század költészetében. Végül a Kegyelem és Áldozás Istenéhez, a Rémület és a Szentség Istenéhez, a Béke, Boldogság és Öröm Istenéhez könyörög. A záróversszakot idézem;

Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm,
tudatlanságomat és rettegésem,
Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm.

Te, mindezt tudod, óh, s azt is tudod,
hogy nincs nálam szegényebb a világon,
Te tudod mindezt, mindezt jól tudod,

de amim van, azt most Neked ajánlom.

A tulajdonképpeni misztikus párbeszéd nyolc szonettből áll. Először az Úr szólít: ,,Il faut m’aimer . . . Szeretned kell engem.’’ (I, III, V.) E hívásra válaszol a megtért költő, a bűnbánó (II. IV. VI.), végül a VII-ben ismét Isten szól, buzdít, bátorít, majd a VIII-ban a lélek reszketőn örömét énekli.

Vegyük példának a VI. szonettet (Kosztolányi fordításában), ahol Verlaine félelemmel és reménységgel kezdi megadni magát:

– Uram, félek. Lelkem habozva rendül,
Mert érezem, kell, hogy szeresselek.
De hogy öleljem által térdedet,
hisz az erény is fél sujtó kezedtül?

Nem, nem. Sajog mellem sírboltozatja,
hol árva szívem nyugszik hallgatag,
a dörgedelmes égbolt rámszakad. . .
Ki az, ki hozzád útam megmutatja?

Nyujtsd  a kezed, vezess te drága gyámol.
Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed –
veled kötök, Uram, szelíd frigyet. . .

Pihenhetek-e kebleden, Atyám, hol
egykor vigasztalódva nyugodott
kedves, szelíd szivű apostolod?

Az utolsó versszak János apostolra, a szeretett tanítványra utal, aki az utolsó vacsorán Jézus keblére hajtotta fejét. A következő szonettben az Úr válaszol:

– Igen, fiam, csak jöjj hamar szívemre.
Nézd, Templomom számodra felnyitom. . .

Az Église jelenthet templomot is, de itt Egyháznak kellett volna fordítani. Kosztolányi abban is pontatlan volt, hogy az Úr karjairól beszél, jóllehet az eredetiben az Egyház kitárt karjairól van szó: ,,les bras ouverts de mon Église’’.

Igazában a Misztikus párbeszéd nem is nyolc szonett, hanem egyetlen párbeszédes költemény, amely tartalmát tekintve páratlan a modern francia költészetben. Talán Krisztus követéséhez vagy Pascal Jézus misztériuma című feljegyzéséhez hasonlíthatnánk. A VIII. szonett csakugyan Pascalt idézi: ,,Öröm, öröm, örömkönnyek!’’ – ,,Je ris, je pleure = Nevetek, sírok. . .’’ A lélek átadja magát Istennek, és elárasztja az öröm. Eksztázist él át, de retteg is, hogy ily méltatlanul kiválasztotta az Úr. A tékozló fiú megtért atyjához, és remegve-reménykedve keblére borul. Mire az Atya: ,,Pauvre âme, c’est cela!’’ Szegény lélek, így van jól!

A Sagesse utolsó darabja magában egyesíti a múltat és a jelent, sőt még a jövőt is. Tájképnek indul, a gyermekkori völgyeket-dombokat, az aratást és a szüretet idézi fel, de világosan az Eucharisztia misztériuma jelenik meg ismét. Nem tudok arról, hogy valaki magyarra fordította volna. Saját fordításomban közlöm:

    C’est la fête du blé, c’ est la fête du pain

A búza és kenyér nagy ünnepe ez itt a
rég ismert tájon; rút dolgok, istenhozzátok!
Merő mozgás most minden, ember és táj tiszta
fehérlő fényfürdőben, rózsállnak az árnyak.

Aranykalász halomra dől a szisszenő kaszák
nyomán, villámként cikcakkoz a fény. A róna
dolgos aratóktól zsibong, meddig a szem ellát,
percenként váltja képét vígra-szomorúra.

Merő erőfeszítés, lihegés most minden
a fényben, de a nap nyugodt ura az aratásnak,
zavartalanul dolgozik itt földjeinken,
fanyarkás fürtöket nevelget, édesít a kádnak.

Dolgozz csak, vén napunk, hogy bor legyen s kenyér,
dajkáld az embert föld tejével! Poharába
tisztes italt adj, s égi feledést belé.
Ti aratók-szüretelők, a ti órátok drága!

Mert mezőink termésén s telt fürtökön át
– mindenfelé az embermunka új gyümölcse ez –
Isten maga arat  és szüretel, Ő maga ád
Testet és Vért a szent Ostyához és Kehelyhez!  

 

 


Végvári  Lajos

MAULBERTSCH  BICENTENÁRIUMA

,,A rokokó Sixtus-kápolnája’’ Sümegen

Kétszáz éve, 1796. augusztus 7-én halt meg 72 éves korában a XVIII. század egyik legjelentősebb festőművésze, Franz Anton Maulbertsch. A Boden-tó mellett lévő kisvárosban, Langernargenben született. Tanulmányait festő édesapjánál kezdte, majd 15 éves korában felvették a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Néhány sikeresen megfestett táblakép után megbízást kapott a bécsi Maria Trau-templom mennyezetének díszítésére.

A fiatal művész színpompás, nagy mesterségbeli tudással készített freskója felkeltette a Bécsben járt műértő, Bíró Márton veszprémi püspök érdeklődését, és meghívta kedvelt városa, Sümeg plébániatemplomának kifestésére.

A festő Sümegre való érkezése idején már állt a püspöki palota, amelyet egy korábbi épület falainak felhasználásával terveztetett meg Bíró Márton. A zárt udvarú kastély a reneszánsz palazzók emlékét idézi. Ez a  megoldás jól kifejezi a jezsuitáknál nevelkedett Bíró Márton célszerű gondolkozásmódját; ezzel párosult a magas fokú teológiai képzettség és a művészet áldozatra kész szeretete. Ezek a tényezők határozták meg tevékenységét, ízlését: idegen volt tőle a barokkban szokásos horizontális terjeszkedés, nem kedvelte az egymással vetélkedő épülettömbök, rizalitok az épület egészét megbontó alkalmazását. Palotáját munkahelynek tervezte, ahol a státusából folyó reprezentációs helyiségek mellett a magánáhítat céljait szolgáló kápolna és a kor színvonalán álló könyvtár is helyet kapott. A belső terek kiképzése is puritán szemléletéről tanúskodik, csak a termek mennyezetén készíttetett stukkódíszeket. Ezekre is jellemző a dekoráció visszafogottsága.

A sümegi plébániatemplom épülete külsejét tekintve nem különbözik az ebben az időben alapított többi templométól. Első látásra tipikus falusi templomnak tűnik. Ám belső térmegoldását tekintve egyedülálló a magyar későbarokk művészetben. Valószínűleg egy, a török időkben elpusztult templom romjain építették, emiatt szentélye szögletes záródású. Ehhez csatlakozik a főhajó, mely abban különbözik minden szokásos megoldástól, hogy három-három nagyméretű, homorú oltárhelyet tartalmaz, melyeket negyed gömbre emlékeztető kupola zár le. E hat homorú felületre Maulbertschnek nagyméretű freskóképeket kellett festenie. Az oltármélyedéseket kettőzött pillérek szegélyezik, színük márványutánzó rózsaszín és almazöld, aranyozott oszlopfőkkel. A pillérek vonala a mennyezeten folytatódik, festett, az így létrejött építészeti elemek illúziójában jelennek meg a mennyezeti képek. Ezek a mennyezetképek kapcsolódnak az oltárképekhez. Bár stílusukban, jellegükben rokonok amazokkal, úgy azonban, hogy megfelelnek a barokk mennyezetkép iránti elvárásnak. Nem így a mellékoltárok képei. Valójában ezek hatalmas méretű oltárképek, de nem olajjal festve, és nincsenek bekeretezve. A homorú felület sajátos élményt ad a nézőnek: ha elmozdul a henger fókuszából valamelyik oldal felé, a kép is mozdulni látszik.

Sajnos, nem maradt meg a templom építészeti terve. Így nem állapítható meg, hogy a homorú bemélyedéseket ki képzelte el. Valószínű, hogy ez a megoldás a megrendelő Bíró Mártontól származik. A maga korában egyedülállónak ítélhető, hogy a fülke képei nem a freskóművészetre jellemző architektonikus szemléletnek felelnek meg,  hanem jellegükben közelítenek az olajfestésű táblaképekhez. A mű programját minden bizonnyal Bíró Márton püspök alakította ki. Sajátos realitásérzéke következtében idegenkedett a barokk falfestészetre jellemző illuzionizmus áttekinthetetlen dinamikájáról; életszerű, a valóság látványából kibontakoztatható, de teológiailag értelmezhető képeket akart. Úgy tűnik, elgondolása a középkori biblia pauperum barokk megfelelője. Áttekinthető, a látvány hitelességéből kibontható megoldást kívánt a művésztől. Így aztán a  hat fülkefestményt – szituációinak jellegét tekintve – népoltárszerűnek képzelte el. Maulbertsch megértette mecénásának elgondolásait; mind a hat festmény a földi valóságból indul ki, s nem a stilizáció, hanem a festői megoldás segítségével érkezett el a spirituális látomások világába.

Maulbertsch zseniális beleérzéssel alkalmazkodott a püspök elgondolásaihoz. Azért lehetséges ezt állítani, mert a realitásból a teológiai transzcendentalizmusba való átlendülés a festő egyetlen más művében sem valósult meg ilyen szuggesztív formában.

Ebből a szempontból a Jézus születése oltárkép talán a legtanulságosabb. A kép előterében a falusi istálló hangulatát idéző jászol, melyet egy tehén és egy öszvér alakja fog közre. Ők melegítik az újszülött gyermeket, akinek alakja opálos fényben ragyog. A freskó közepe táján Mária szoptatni készül az isteni gyermeket. A rojtos kendő fehér színe kiemeli az újszülött éteri fényességét. Ez a fény sugárzik a jobboldalon látható férfiak és nők alakjára. Egyszerű falusi emberek ők, akik félszeg kíváncsisággal tekintenek a kis Jézusra. Ilyen hiteles parasztfigurákat ritkán láthatunk a karácsonyi képeken: Maulbertsch méltó folytatója volt annak a maga korában megdöbbentően újszerű parasztábrázolásnak, melyet Hugo van der Goes valósított meg az olasz művészek által megcsodált Portinari-oltáron. A sümegi oltárkép némileg emlékeztet Correggio méltán megcsodált Éj című festményére, melyet a drezdai képtárban őriznek. Ám az olasz művész barokkos figuráival szemben Maulbertsch a köznapi valóságot közvetíti, midőn a jelenséget még nem értő, de sejtő falusiak arcát festette meg. Mintha azt a régi karácsonyi éneket illusztrálná, mely így hangzik: ,,Egyszerű pásztor, jöjj közelebb, / nézd a te édes Istenedet.’’ A pásztorokkal szemben egy fatálcán sajtot hozó falusi öltözetű férfi: Maulbertsch önmagát festette meg benne. Barna darócruhája kiemeli sápadt arcát és a karján lógó boros kulacsot. Figurája felett József látható, bal kezével az ajándékot hozó festőre mutat. A kisded Jézusból sugárzó fény megvilágítja a kép felső harmadában látható felhőt, melyen egy szalagra írt Glóriát tartó angyal lebeg. Az ő alakja átvezet az ég titokzatos világába.

A túloldali oltár képe Jézus körülmetélését ábrázolja. A kép baloldalán térdelő József mozdulata a látvány második szintjére lendíti a tekintetet. A lépcsőn lévő brokáttal leborított asztalon a kisded égi fényességet sugárzó alakja. Ez a fény áthatja a szertartást végző papi személyek, valamint a tálcát hozó fiú alakját. A háttérből feldereng a jelenet néhány más személyének az arca, és sejtelmességükkel szemben a kékruhás kántor némi groteszk humorral ábrázolt alakja az ellenpont. A felső harmadban – az elhúzott díszes függönytől jobbra – angyalkák között megjelenik az IHS betűkkel ékeskedő nagyméretű szentostya. Ily módon fejezi ki a mű az ó- és újszövetség egységét. Ezt a teológiai utalást kiemeli az elvontságból a kép bámulatos színpompája. A kolorit olyan  áttetsző, szinte belülről ragyogó, mint egy mesterien festett akvarell. Maulbertsch játszi könnyedséggel valósította meg a pompázatos anyagok ábrázolását.  

A baloldal következő oltárképe a Keresztre feszítést ábrázolja. Az előző két kép festőiségekben bővelkedő nyugalmával szemben Maulbertsch drámai ábrázolókészsége nyilvánul meg. Itt is a hétköznapi valóságból indítja a művet, a kép bal alsó sarkában két katonát látunk, akik Jézus köntösére sorsot vetnek. Harsogó színeikkel szemben jelenik meg Mária, Jézus anyja: az ikonográfiában szokásos kék-piros színeket Maulbertsch letompítja, gyászos szordínóba fojtja.  Valódi ,,Stabat Mater’’ ő, szinte zenei reminiszcenciákat ébresztve. A keresztfa túloldalán két ellentétes motívum: a kivégzést felügyelő katonatiszt dölyfös alakja, s előtte egy izmos figura, aki ecetes spongyát nyújt Jézusnak egy hosszú rúdon. A kegyetlenség e két megtestesítője mellett egy fehér ló kapálja patájával a földet. Ez a motívum Rubenstől származik, nála azonban a ló csak dinamizáló elem, Maulbertsch képén szimbolikus jelentőségű, a paripa átérzi a tragédia univerzális atmoszféráját. A két kompozíciós csoport között mered az ég felé a kereszt, a haldokló Krisztus az égi Atya felé emeli utolsó tekintetét. Mögötte viharfelhők gomolyognak, sötétül az ég, a nap és a hold korongjait is elfedik. Ez a gomolygó felhőzet, a sötétség rettenete teljesíti ki a képet. Így válik a kereszthalál világtörténelmi jelentőségű drámává. A festés bravúrja következtében ez a kozmikus háttér messze túllépi a barokk jellegzetes megoldásait, szinte előrevetíti az atmoszféra modern szellemű mesterének, az angol Turnernek impresszionisztikus stílusát. Olyan mű ez, mely messze meghaladta korát. A művészi élmény szuggeráló drámai ereje és festői bravúrja alapján a festészet egyik legnagyobb remekének tartható.

A három másik mellékoltárfestmény is remekmű, de nem tudják feledtetni a Golgota megdöbbentő művészi élményét. Betétőzésképp a szögletes záródású apszisról kell szólni; a mennybeszálló Krisztus és apostolai láthatók a középső magasabb falrészen, a két oldalsó felületen a kor egyházi és világi személyiségeit festette meg nagy kifejező erővel a művész. Itt látható a bogáncsoktól körülvett szignója s egy meglepetés: a jobboldali mezőből kiszalad egy figura, hogy jelen lehessen a mennybemenetel csodáján. A hangsúly kedvéért Maulbertsch rávakoltatta a figura sziluettjét a keretező pillérre. Ez is dinamizáló elem.

A rövid bemutatás is talán igazolja azt a közismert megállapítást, hogy a sümegi templom a rokokó Sixtus-kápolnája. Olyan remekmű, mely az épület flaszterétől a mennyezetig festve van.

A sümegi templombeli remeklés ismertté tette Maulbertschet Magyarországon. Egymás után kapja a megbízásokat. Győr, Székesfehérvár, Vác, Eger, Kalocsa, Pápa és a befejezetlen szombathelyi freskók bizonyítják művészetének elismerését.

Gyakran ábrázolta a magyar szenteket is. Úgy tűnik, fogékony volt a magyar viszonyokra, mert nemzeti szentjeink ábrázolásai ma is megragadnak bennünket.

Jogos tehát az az elképzelés, hogy 1996 augusztusában Sümegen kiállítást és előadásokat rendeznek a nagy mester emlékére.

 

 


Szabó Ferenc

ISTEN  VISSZFÉNYE  A  MÁSIK  ARCÁN

Emmanuel Lévinas halálára

Karácsonykor hunyt el Párizsban kilencvenéves korában a litván-zsidó származású, 1923-ban franciává lett filozófus, akit valaki így jellemzett: ,,A leglaikusabb a vallásos filozófusok között, és a legvallásosabb a laikus filozófusok között.’’

A nyolcvanas évek végén Rómában a franciák kultúrközpontjában meghallgattam egyik előadását: akkor is az arcról beszélt, amely eltűnőben van  a mai művészetből, és vele meghal a szépség is. Nehézkesen, darabosan beszélte a franciát, amely sohasem vált anyanyelvévé. Milyen könnyedén ír Bergson vagy akár Sartre is!  Egész életművében – kezdve a Totalité et l’infini (Totalitás és végtelen) című 1961-es tézisétől, az emberi arc állt reflexiói középpontjában. Isten eszméje is a másik arca előtt merül fel: ,,Azt gondolom – írja Lévinas –, hogy a bennem levő végtelen eszméje, avagy Istenhez való viszonyom, a másik emberhez való konkrét viszonyomban merül fel: társas kapcsolatomban, a felebarát iránti felelősségemben; ez olyan felelősség, amelyről előzőleg nem volt tapasztalatom. A [Ne ölj!] parancs ugyanis közvetlenül a másik arcától, az ő másságától, sőt idegen voltától jön felém.’’ Ezt a paradoxont fejti ki Lévinas filozófiája: ,,a másik ember humanizmusa.’’

Kaunasban született 1905-ben. Fiatal korában a nagy orosz írókért lelkesedett (Dosztojevszkij, Puskin, Gogol). A bolsevik forradalom idején (12 éves volt) Ukrajnában tartózkodott. Miután 1923-ban Franciaországba költözött, Strasbourg-ban filozófiát hallgatott. 1928–29-ben a németországi Freiburgban Husserl előadásaira jár; ugyanitt megismerkedik Heideggerrel, akitől sokat tanult, bár nehezen tudta megbocsátani a német filozófusnak, hogy egy ideig a nácizmussal kompromisszumot kötött. Lévinas a német fogságból csak azért szabadulhatott, mert francia egyenruhát viselt. A háború után többek között a Talmudot magyarázza zsidó értelmiségieknek, majd Poitiers-ben, 1967-től Nanterre-ben, végül 1973-tól a Sorbonne-on filozófiaprofesszor.

Sokszor felvetették a kérdést: ,,Lehet-e filozofálni Auschwitz után?’’ Lévinas nem erre a kérdésre keresi a választ, jóllehet a Soah (Holocaust) egyik forrása az erőszakkal kapcsolatos reflexióinak. Nem a rossz eredetét kutatja, hanem azt, hogy milyen értelmet adhatunk neki. A rossz alapvető szándéka/törekvése: véget vetni a másik ember elviselhetetlen közelségének, vagyis megölni a másikat, aki jót követel tőlem, és saját túszává tesz engem. Emlékezünk, hogy a fiatal Sartre nem tudta elviselni a másikat: ,,L’enfer, c’est les autres’’! (A pokol a többi ember!) – mondatta a Zárt tárgyalás egyik hősével.  Míg a perszonalisták, vagy olyan hívő ,,egzisztencialista’’, mint Gabriel Marcel, éppen a mások felé való nyitottságban, a másokkal való együtt-létezésben keresték a személy kibontakozását. Lévinas sokat köszön a perszonalistáknak: Buber, Mounier vagy Ricoeur is a kommunió, a szeretetközösség alapvető élményét elemzi: a szeretett te-vel való kommunió megnyithat a végtelen Te felé. Lévinas sem a kinyilatkoztatásból, Isten szavából indul ki, hanem az emberek személyközi tapasztalataiból.

Filozófiájára erős befolyást gyakorolt a judaizmus: a Talmud, továbbá Maimonidész, Buber, Rosenzweig. Viszont Lévinast mesterüknek tartják olyan fiatalabb zsidó filozófusok, mint Bernard-Henri Lévy, Benny Lévy (Sartre volt titkára) vagy Alain Finkielkraut. Derrida is felfigyelt Lévinasra már a hatvanas években, és egy fontos tanulmányt szentelt neki ,,Erőszak és metafizika’’ címmel; újabban pedig elfogadja Lévinas elemzéseit az igazságosságról. Megjegyezzük, hogy a Scheler-féle perszonalizmussal rokonszenvező Wojtyla pápa is nagyra értékeli Lévinas etikai gondolkodását.

Lévinasnál az etika jelzi a jelen levő és elérhetetlen, a közeli és egészen más Istent. Ebben a kegyetlen világban csakis a másik ,,túszává’’ vált személyek révén van jelen a könyörület, a megértés, a megbocsátás és a szerető közelség.

 

 

 


SZEMLE


Jean Vanier: A közösség. Vigilia kiadó, Budapest, 1995, 425 oldal. Fordította Kaposiné Eckhardt Ilona.

 A megbocsátás és az ünnep helye: ez az alcíme A közösség című  vaskos kötetnek, melyben Jean Vanier újból összegezi idevonatkozó tapasztalatait. Könyvét olvasva az a benyomásom, hogy Vanier a szív zsenije, a befogadás apostola, akiben a Szentlélek egyesítő ereje dolgozik, s az Őrá való hagyatkozás jellemzi.

Vanier megkíséreli a szinte lehetetlent, leírni a Jézus álmodta evangéliumi közösséget. A vállalkozás nehézségeire világít rá az a tény, hogy az az ember, aki élete legjavát a közösségek építésének szentelte, azonos címmel korábban írt könyvét lényegesen átdolgozta, újabb hangsúlyokat keresett és talált. Alázatára pedig jellemző, hogy véleményt kért társaitól is, a Bárka közösség tagjaitól, s az ő tapasztalataikat is beleszerkesztette könyvébe. Ha nem járnák át a kötetet az ismétlődések, az oda-vissza utalások, ha sorait nem jellemezné a misztikusoknál tapasztalható szárnyalás, szabályos enciklopédiának is tekinthetnénk e könyvet. Oldott megfogalmazásai miatt azonban inkább költői szépségű műnek nevezem, amibe bele kell szeretnie az olvasónak. Végigolvasva a kötetet egyre inkább megszerettem gondolatait. Olykor lelkiismeret-vizsgálatra indított, szembesített önmagammal s a környezetemhez, az Istenhez való viszonyommal, olykor megerősített, megvigasztalt, erőt merítettem belőle, olykor rádöbbentett arra, hogy végtelenül nyitottá kell tennem magam Isten felé, aki a növekedést adja, s meg kell nyitnom mások számára az Istenhez vezető kapukat, éspedig úgy, hogy környezetemmel, a felebarátaimmal közösségre lépek. E könyv mozgósít. Nem hagy nyugtot. Rávilágít a magány tarthatatlanságára. Azt követeli, hogy változzam meg, változtassak életfelfogásomon, hogy bontsam le magam is a civilizációnkban általánossá vált elidegenedés korlátait, falait, vessem le álarcomat a másokkal megélt közösségekben, ahol sebezhető vagyok, és magam is sebzek, ahol szerethetek, és én is szerethetővé válok.

A szerző végigkalauzolja az olvasót a közösségek keletkezésétől azok esetleges megszűntéig, megmutatva azokat a buktatókat, amelyek sokakat megtorpanásra késztetnek, kibontakozásukat gátolják. Rávilágít elkerülhetetlen gyermekbetegségekre, melyek a gőgből, az irigységből, a versengésből, a féltékenykedésből fakadnak. Utat mutat ahhoz, hogy hogyan lehetséges újabb tagok befogadása, hogyan növekedjék a közösség, hogyan teljesüljön ki élete, és hogyan képes felülmúlni saját magát.

A kötetben számos helyen találunk utalást arra, hogy mi is valójában a közösség. E meghatározásokból kiderül, hogy ha a kör a geometriában a tőle egyenlő távolságra elhelyezkedő pontok helye, akkor a közösség a szeretet megvalósulásának a helye, ahol mindenki saját maga lehet, ahol Isten szeretetében foglalnak helyet a csoport tagjai, ahol személyiségük megosztásával gazdagítják  a többieket, ahol ebből az odaadottságtól lesznek maguk gazdaggá.

A közösség a fény és a sötétség helye. Önzésünk és alázatosságunk színtere. Örömünk és megpróbáltatásunk tere.

Vanier megosztja velünk egyes élményeit. Némelyik paradox. Találkozott olyanokkal, akik egy szempillantás alatt megérezték, hogy az adott közösségben van a helyük, holott magában a közösségben semmi sem vonzotta őket: se a tagok, se az életmód, se a hely. És mégis: tudták, hogy ott a helyük! (102. old.)

Meglepő az a kijelentése is, hogy amennyiben a tagok és a közösségek gazdagok, elégedettek, büszkék a szakértelmükre és az erejükre, vagy azt akarják csinálni, amire magukat képesnek érzik, nem tudják többé közvetíteni Isten életét. Azt adják, amijük van, vagyis önelégültségüket, ahelyett, hogy Isten erejéről tanúskodnának. (120–121. old.)

Másutt arról számol be, hogy létezik közösségi Isten-élmény, megtapasztalás, amely békét hoz, ,,ragyogó bizonyosságot szül’’. A  jó közösség tagjai ráébrednek arra, hogy Isten közel van, szeretettel, gyengédséggel vigyáz rájuk. (206. old.)

Vanier többféle aspektusban közelíti meg, mi is valójában a közösség. Így összegez: ,,A közösség hiteles emberi kapcsolatokból áll: inkább életközösség, mintsem olyan emberek csoportosulása, akik csinálnak valamit, és minél élőbb, annál inkább tisztában kell lennie az emberi élet alapvető kérdéseivel, mint a szenvedés és a halál, az emberi növekedés és a belső gyógyulás, a férfi és a nő szerepe a társadalomban és a világban, a szexualitás értelme, a család és a cölibátus. Megfelelően állást kell foglalnia a hatalom gyakorlásáról, a tekintély szerepéről, valamint a szabadságban és a felelősségben való növekedés irányáról. Mélységesen érzékelnie kell, mi a szerepe Istennek, az imádságnak és a vallásnak az emberi létben. Világos elképzeléssel kell rendelkeznie a szegénységről és a gazdagságról, nagyon tisztán kell látnia a kapcsolatot a szeretet és a szakmai tudás között. Egy közösségnek tudnia kell, hol a helye ma az egyházban és a világban; jól kell tudnia, mi legyen az álláspontja a világban lévő szörnyűséges szenvedésekről, egyenlőtlenségekről és igazságtalanságokról. Azt is tudnia kell, mi módon válaszolhat a fiatalok kiáltására és reménytelenségére.’’ (150. old.)

,,A közösség akkor él, ha szegény, ha tagjai érzik, hogy együtt kell  dolgozniuk, hogy egységben, egymástól való függésben kell maradniuk, már csak a mindennapi kenyér miatt is!’’ (158. old.)

Ám magányosságunk sebe mélyen van elrejtve szívünkben. Ennek felismerése után sincs okunk csüggedésre: ,,Közösségben élni azt is jelenti, hogy megtanulunk magányosan járni a sivatagban, sötét éjjel, könnyek között, Mennyei Atyánkba vetve bizalmunkat.’’ (253. old.)

Tovább gazdagítja képünket a közösségről az a felismerés, mely bizonyos fokig illúzióvesztésünket előzi meg.

Vanier sok szeretettel megírt könyvében rámutat arra is, hogy a közösségre veszélyek leselkednek, mint pl. a nárcizmus, az elitizmus és a szektásodás, avagy a személyekhez tapadó hibák, bűnök, a gőg, az örökös kritizálás, a viszálykeltés, a túlságos terhek elvállalása.

Figyelmeztet arra, hogy a közösségeknek rangsora is van különös tekintettel a családos életállapotra. ,,Mivel a család maga is egy közösség, sohasem szabad feláldozni egy nagyobb közösségért. . . Az a mód, ahogyan megélik a szövetséget [a házastársak] egymással, a szeretet jele a közösség és a világ számára. Minden egységes család a reménység és a feltámadás jele.’’ (95., 96. old.)

A recenzió írója azzal ajánlja mindenki figyelmébe ezt az Isten ihlette  összegző művet, hogy nem egyszeri átfutásra készült, hanem arra, hogy újra és újra átelmélkedjük a közösségek életéről szóló gondolatokat, majd vigyük közösségünkbe, és építsük be azokat.

Gyorgyovich Miklós

 


Harsányi Pál Ottó OFM: Új ég, új föld felé? Ökoteológiai vázlat. Róma, 1995. 176 1.

Somorjai professzor szerkesztésében jelent meg az Erkölcsteológiai füzetek 4. köteteként ez a rendkívül időszerű, témáját tekintve újszerű, rendkívüli érdeklődésre számot tartó írásmű, Az esztergomi ferences tanár munkájának és témájának újszerűségét a cím is jelzi, a szerkesztő előszava ezt erősíti meg: ,,Harsányi Pál számára a természettudományok és a teológia közötti szintézis teremtése nemcsak lehetséges, hanem bizonyára természetes is, mindenesetre napi feladat. . . Dolgozata első nagyobb terjedelmű önálló közlése, melyben az erkölcsteológia területéhez tartozó környezetvédelem keresztény szemléletét fejti ki, különös tekintettel a pápai megnyilatkozásokra.’’ Tartalmában és vonatkozásaiban mind a szaktudomány, mind a téma iránt érdeklődők és kutatók számára izgalmas, ösztönző olvasmány. Három nagy fejezetében rendezi el az igen sok vonatkozást földolgozó anyagot: 1. A világ jelen állapota a teremtés megőrzésének szempontjából; 2. A teremtett világgal való kapcsolatunk teológiai megközelítése; 3. A válaszadás lehetősége a teremtett világ és az ember kapcsolatának problémáira. A szerző szerint ,,az első fejezet a teremtésteológia alapján gondolkodva alapot próbál adni a probléma értelmezéséhez . . . a zárófejezet a gyakorlati próbálkozások épületeit és problémáit igyekszik sorra venni az egyház szociális tanításának olvasásával, hangsúlyt fektetve a szociális szempontra’’. Talán e fontos munka leglényegesebb célja és gondolata az, amit a szerző így fejez ki: ,,Felébreszti a keresztény reményt és Istenbe vetett bizalmat.’’ Napjaink krízisének ,,forró drótja’’ és meggondolkoztató üzenete ez a könyv, mely a szívhez és értelemhez egyaránt fölhívást intéz.

Dékány Endre