Távlatok/25  -  1995. Magyarok Nagyasszonya

Tartalom

AZ EGYHÁZ ÉS A FIATALOK

IFJÚSÁG ÉS EGYHÁZ

FÓRUM AZ EGYHÁZRÓL

LELKISÉG

LELKIPÁSZTORKODÁS

FIGYELŐ

KULTÚRA ÉS ÉLET

SZEMLE


 

 


AZ EGYHÁZ ÉS A FIATALOK


Tíz évvel ezelőtt 1985-öt az ENSZ az Ifjúság Nemzetközi Évének hirdette meg. A katolikus egyház is csatlakozott a kezdeményezéshez. II. János Pál pápa 1985. március 31-én apostoli levelet intézett a világ fiataljaihoz; azt sürgette, hogy ez az „év” ne maradjon az egyház peremén, hanem a katolikusok is kapcsolódjanak be az ünneplésekbe, tudatosítván azt, hogy részben a fiataloktól függ a világ és az egyház jövője. A pápa virágvasárnapra Rómába nemzetközi találkozóra hívta meg a világ ifjúságát: 70 ország képviseletében mintegy 200 000 fiatal vett részt ezen az emlékezetes találkozón. Tudjuk, hogy azóta a pápa évenként meghirdeti az Ifjúság Világnapját, amelyet felváltva Rómában vagy a világ különféle országaiban rendeznek meg a szentatya részvételével. A legutóbb, ez év elején, Manilában tartották meg a X. világnapot mintegy négymillió fiatal részvételével. (Vö. Távlatok 22, 263. és 285. old.)

„Az Egyház a fiatalokra tekint; sőt az Egyház különleges módon önmagát a fiatalokban látja – valamennyitekben, mindegyitekben külön-külön. Így volt ez a kezdettől fogva, az apostolok idejétől kezdve. Szent János első levelének szavait (2,13–14) különleges tanúságtételként olvashatjuk: »Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. Írtam nektek, gyermekeim, mert megismertétek az Atyát. . . Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok: él bennetek Isten tanítása, és legyőztétek a gonoszt.«„ – Ezeket olvashattuk a pápa 1985-ös apostoli levele elején. Az ott kifejtett gondolatokat azóta megismételte több ízben az ifjúság világnapjai alkalmából írt üzeneteiben vagy külföldi utazásai során, amelyeknek fénypontja mindig a fiatalokkal való találkozás volt.

Emlékezzünk csak 1991. aug. 19-re: a budapesti Népstadionban a magyar fiataloknak is azt hirdette, hogy Isten fiatal, és hogy a fiatalok kibontakozását akarja. „Ha nyitottan fogadjátok Isten kezdeményezéseit, akkor megtapasztaljátok magatokban »a nagy Élőnek, az örökké ifjú Krisztusnak erejét.« (Idézet a zsinat fiataloknak szóló záróüzenetéből.)” Majd miután felidézte az ifjú magyar szentek példáját, a pápa ezeket mondotta a magyar ifjúságnak: „Kedves magyar fiatalok, az a feladat vár rátok, hogy e nagy történelmi személyiségek példáját kövessétek ma, amikor hazátok, az elnyomás megszűntével, biztosabb és boldogabb jövőt kíván építeni a szabadságban. Ha hűségesen ragaszkodtok Krisztushoz és az Evangéliumhoz, akkor tőlük ihletet és erőt kaptok ahhoz, hogy részt vállalhassatok jövőtök építésében.” Majd apostoli levele nyomán ismét Szent Jánost idézte: „Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, Isten tanítása bennetek van, és legyőztétek a gonoszt.” „Legyetek erősek!. . . Bátran és türelmesen nézzetek szembe a mostani társadalmi átalakulás okozta nehézségekkel. Fedezzétek fel magyar és keresztény gyökereiteket, és minden lehetőt tegyetek meg a szebb jövő építéséért.  [. . .]  Hazátok akkor lesz igazán a tiétek, ha magatok építitek. . .”

E szavak olvasásakor az idősebb nemzedék fejét csóválja: Sajnos, kevesen vannak magyar földön olyan fiatalok, akik meghallották a pápa szavait, és igyekeznek azokat valóra váltani! Az eszmények csillaghullását éljük – a fiatal magyar szentek már kevesek ideáljai, legfeljebb filmcsillagok, sportbajnokok, éneksztárok lelkesítik a szabadságát visszanyert ifjúságot, amely nemigen tudja, miért is él, nem tud a szabadsággal élni, hanem összetéveszti azt a szabadossággal. A hatvanas évek végén, a hetvenes években Amerikából továbbgyűrűzött a „Jézus népe” forradalom: Jézus Krisztus Szupersztár lett, de mint minden divat, ez is gyorsan elmúlt. Igaz, egy bizonyos karizmatikus, pünkösdista megújulás elindult a katolikus egyházban is, és ez nem tűnt el: a bázisközösségek, imacsoportok szerte a világon az egyház zsinati megújulását siettették. De Jézus igazi követői, az „élet kultúrája”, a „szeretet civilizációja” építői kevesen vannak, diaszpórában élnek, míg a fiatalság nagy része a kábítószerek mesterséges paradicsomába, az élvhajhászatba menekül. Ma már ki adná életét a szabadságért, mint 1956-ban a budapesti fiatalok? De még a kulturális-társadalmi forradalmat is kevesen vívnák meg, mint 1968 májusában a párizsi egyetemisták, vagy Európa-szerte a kontesztáló-lázongó fiatalság. Mert ebben a lázongásban – minden anarchia és baloldali manipuláció ellenére – volt pozitívum is: igazságosabb, demokratikusabb világért lázadtak ezek a fiatalok. Azóta egy-két új nemzedék nőtt fel Magyarországon is: e fiatalok csak apáiktól vagy nagyapáiktól hallanak a Rákosi-korszakról és 1956-ról, az 1968-as európai lázongásokról, a II. vatikáni zsinatról (ha a szülők-nagyszülők katolikusok, vagy ha maguk hittanra jártak). A szekularizált világban, amelynek kialakulását csak siettette, de nem kizárólag okozta a hivatalos kommunista ateizmus, az értelmet kereső fiatalok esetleg a keleti vallások vagy különféle új hitek, szekták felé fordulnak. Hogyan éri el az egyház ezeket a jóakaratú keresőket? Ez a legfontosabb kérdés. Mert örvendetes ugyan, hogy újjászerveződött a cserkészet, vagy a Regnum Marianum mellett számos új ifjúsági mozgalom, imacsoport, kisközösség bontakozik ki magyar földön is, de nem feledhetjük a fiatalság nagy tömegét, amely nem ismer egyházat, Krisztust, Istent.

Szempontunkból tanulságos lehet az a felmérés, melyet egy pár évvel ezelőtt francia középiskolások körében végeztek (Esprit, 1988. szeptember). A fiatal lányok és fiúk nagy része nem hisz Istenben, alig tudnak valamit Krisztusról, nevetségesnek tartanak bizonyos egyházi gyakorlatokat (pl. misehallgatást). Az istenhitet elvetők gyakran hivatkoznak a világban tapasztalt rosszra, vagy ismétlik az ún. „tudományos” (szcientista) érveket Isten léte – a felesleges hipotézis – ellen. A válaszok – a negatívumok is – egy bizonyos moralizmust tükröznek, meglepő a vallási tudatlanság, ezért a legtöbben minden vallást egyformán rossznak vagy jónak tartanak; Jézust Buddha mellé állítják. Az egyházat elaggottnak tartják, mivel nem alkalmazkodik az új időkhöz. A hívők számára Isten nagyon konkrét: Ő a szeretet. Isten ad értelmet az életnek, a tudomány nem oldja meg a végső kérdéseket. A vallás, az önzetlen emberszolgálat biztosíthatja az egyensúlyt ebben a barbár világban, vallják a hívő diákok. Egyesek a hit boldogságáról vallanak, vagy arról a bizalmas, baráti viszonyról, amely Isten-kapcsolatukat jellemzi. Kevesen beszélnek Krisztus-tapasztalatukról; a keresztény hit azonos számukra a hűséggel, az igazsággal, a szeretettel, a barátsággal. A felmérés azt is világosan jelzi, milyen döntő szerepe van a fiatalok hitre nevelésében egy jó papnak vagy a család nyitottan vallásos légkörének. Igen sokan bírálják a katekizmusoktatást és a szülők maradi vallásosságát. Ez a felmérés is mutatja, mennyire szüksége van a széttöredezett francia katolicizmusnak az új evangelizálásra. – Sok szempont a magyar viszonyokra is alkalmazható.

Most még vegyünk egy német példát, Karl Bopp megfontolásait a Stimmen der Zeit 1995. júniusi számából.

Az ifjúsági lelkipásztorkodásban is evangelizálásról, új evangelizálásról beszélünk. E modell vagy paradigma elfogadásával az ifjúsági munkában a két pólus nem az egyháziasság és a nem egyháziasság, hanem az élet és a halál, vagy az élet Istene és a halál istenei. A fő törekvés nem az, hogy a hitoktatásban pontosan átadjuk a hitigazságokat, hanem a felszabadító és emberiességre nevelő praxis. Nem bizonyos pedagógiai-pszichológiai stratégia az ifjúság megnyerésére, nem toborzás, hanem a tanúságtétel és az, hogy megfelelő motivációk révén Jézus felé irányítsuk a fiatalokat. Mert – hangsúlyozzuk – az egyházon, valláson kívül élőket, a jó szándékú Isten-kereső fiatalokat kell evangelizálni. A távlat vagy vonatkozási pont nem az egyház, hanem az Isten országa. A keresőknek tanúsítani kell – hogy ők is elismerjék, és a kegyelem erejében megtérjenek – azt, amit Isten Jézus életében, halálában és feltámadásában üdvösségünkért végbevitt. A hit nem csupán bizonyos hitigazságok igenlése (az is, de nem elsősorban), hanem csatlakozás Jézus Krisztushoz, aki kinyilatkoztatta Isten emberszeretetét. A hit tett, amely mások számára is tanúsítja az örömhírt; felszabadító és szolgáló praxis: diakonia, tehát a szolgáló szeretetben gyümölcsözik.

Összefoglalásképpen Karl Bopp idéz a würzburgi szinódus dokumentumából, az ifjúsági lelkipásztorkodásra vonatkozó szakaszból (i. h. 404.): „A keresztény cselekvés számára a mérce Jézus önzetlen odafordulása az emberekhez: Őbenne lett véglegesen látható Isten emberszeretete. Ezért a keresztények ifjúsági munkája a fiatalok önzetlen szolgálatát célozza, és olyan társadalom építését, amelyet a felnövekvő nemzedék mint értelmeset és emberhez méltót tapasztalhat meg. A cél nem a fiatalok toborzása, hanem az indítóokok feltárása és kellő készség kialakítása, hogy a fiatalok életüket Jézus felé tájolják be.”

 

 

 


IFJÚSÁG ÉS EGYHÁZ


Kovács Péter

KATOLIKUS  KISKÖZÖSSÉGEK
A  NYOLCVANAS  ÉVEKBEN

Kimeríthetetlen tárháza élményeknek és tanulságoknak a hetvenes években kibontakozó és a nyolcvanas években kivirágzó magyarországi keresztény – ezen belül a katolikus – kisközösségek (bázisközösségek) története. Lehetetlen egy rövid cikk keretein belül kimerítően elmondani, mik is voltak ezek, mit jelentettek a helyüket kereső fiataloknak, milyen életre szóló útravalóval tarisznyázták fel őket, még akkor is, ha sokuknál csupán a keresés egy állomását jelentették. E sorok írója valójában már búcsúzkodott ifjúságától, amikor nagyjából harmincas éveinek kezdetén rátalált a kisközösségekre, hogy azután egy évtizedig szomjasan szívja tele magát mindazzal, amit ott kaphatott, noha hagyományos katolikus nevelésben részesült, és kapcsolatát egyházával még az időnkénti válságok ellenére sem veszítette el. E rövid kis írás csupán egy szeletét kíséreli meg felvillantani ennek a világnak, amely valóságos „alternatív társadalmat” képezett, jóllehet a benne tevékenykedő ifjak és fiatal felnőttnek – az evangéliumi kovász módjára – korosztályuk elenyésző kisebbséget alkották.

(Gyökerek) Más és másféleképpen emlékezhet vissza a kisközösségekre az, aki gyermekkorától bennük élt; például egy regnumi közösséghez tartozó vagy egyházi iskolában tanuló fiatal, illetve aki teljesen hitetlen környezetből érkezett, esetleg halvány gyermekkori vallásos emlékekre támaszkodhatott. E fiatalok azonban egy dologban közösek voltak: szellemi-lelki közösségre vágytak, élményszerűen, elevenen akarták megélni a kereszténységet, az ősegyház módjára, többet akartak, mint ünnepnapokon templomba eljárni, s ott disztingvált távolságtartással szentmisét hallgatni, miközben mellettük ülő testvérükhöz nem sokkal több közük volt, mint utastársaikhoz a buszon.

(Fortélyos félelem) A hetvenes, de különösen a nyolcvanas évek időszaka a szocialistának nevezett rendszer agóniája volt, amit akkor ugyan nem tudtunk, bár számos területen megmutatkozott, többek között éppen az ifjúság kezelésében. Jellegzetes öregkori tünet a félelem a fiataloktól. Ez párosult a teljes tanácstalansággal, mert a végképp kiüresedett jelszavak, tartalmukat vesztett mozgalmi akciók mögé már nem lehetett felsorakoztatni a fiatalokat, ezért mindent megengedtek nekik, ami ellen korábban tűzzel-vassal küzdöttek, a rockzenétől a szexualitás kiéléséig; fő, hogy a politikába ne ártsák bele magukat. A március tizenötödikék spontán megünnepléseinek brutális megtorlásakor mutatkozott meg a rendszer igazi mivolta. Sok fiatalnak, aki ösztönösen kereste a lelke mélyén élő eszmények érvényesülését, ezt jelentették a kisközösségek: ha más-más módon is, végre szabadon szólhatott, kibeszélhette magából a gyerekkorától (iskolában és otthon is) belénevelt, rögzült szorongásait, rátalálhatott a vele egyívásúakra, fellélegezhetett és csodálkozhatott – vannak ilyenek is! Hiszen mióta csak eszmélni kezdett, majd kilépett az „életbe”, katona lett, és felvették az egyetemre, mindig azt kellett tapasztalnia, hogy kisebbségben, peremhelyzetben van, jobb, ha tartja a száját, mert jobb esetben gúnyolódással, rosszabb esetben agresszív és elfogult ateizmussal találja magát szemben.

(Lelkiségek megismerése) Kiderült, hogy a vallásos élmény sokféleképpen élhető meg, Isten felé a katolikus egyházban is sokféle út vezet. Itt is megtalálhatja ki-ki a lelkületének, vérmérsékletének leginkább megfelelő lelkiségi mozgalmat, nem szükséges a látszólag nagyobb közösségi meleget, egymás iránti törődést nyújtó kisegyházak vagy szekták felé mozdulni. Mert ha az imában akart elmélyedni, vagy a Szentlélek mélyebb megtapasztalására vágyott, csatlakozhatott egy karizmatikus közösséghez, vagy ha az Evangélium napi megélését helyezte előtérbe, utat találhatott a focolare felé. Igen bő volt a „választék”: Regnum, taizéi mozgalom, neokatekumenátus, cursillo, hogy csak kapásból említsünk néhányat.

(Táborok, nyári egyetemek, lelkigyakorlatok, zarándoklatok) Sokunknak talán ezek jelentették az igazi életre szóló élményeket. A keret volt a tábor vagy zarándoklat, a tartalom a lélek épülése. Miközben a szervezők nem feledkeztek meg az „életkori sajátosságokról”, a kalandosságról, a testi-lelki erők kipróbálásáról, s mellesleg fiúk és lányok kulturált találkozásának lehetőségéről. Igazi alternatívájaként a KISZ által kínált, ivászatba, duhajkodásba torkolló építőtáboroknak és fejtágítóknak, kötelező alma- és szőlőszüreteknek. Egy párnapos, plébánián, titokban vagy szinte konspiratív módon tartott lelkigyakorlat, a nehézségek, kényelmetlenségek ellenére, évekre meghatározó lelki élmény lehetett, s láthatatlanul összekovácsolt egy-egy közösséget. De ugyanilyen hatása volt egy márianosztrai zarándoklatnak, ahol napi több tucat kilométert gyalogoltunk, sátoroztunk, némán vagy rózsafüzért imádkozva masíroztunk át egy-egy falun, nem kis feltűnést keltve, de talán épülésére szolgálva az ottani lakosságnak. A szervezés magasiskolája volt egy-egy ilyen megmozdulás, percre beosztott napirenddel, a több száz résztvevő étkezésének precíz megszervezésével, a környezet teljes tiszteletben tartásával, szemét összegyűjtésével és eltüntetésével, és persze nemcsak lelki, hanem mindenféle egyéb, országismereti programokkal, vetélkedőkkel, előadásokkal.

(A találkozás szentsége) Így hívtuk a „nyolcadik szentséget”, amelyet spontán, de tudatos módon is igyekeztünk gyakorolni, hiszen volt olyan közösség, ahol kötelező volt egymás meglátogatása, illetve a közösségi tagok végigjárása. Egyik bevallott célja volt a nyolcvanas évek derekán a kisközösségek informális szervezeteként megalakuló Hálónak a találkozások, az egyes közösségek közötti átjárás lehetőségének megteremtése. Mégpedig nemcsak országon belül, hanem a határokon átnyúlva a kisebbségben élő magyarság egyházi kisközösségei felé is. Hogy ezt a páratlan lehetőséget mindmáig nem sikerült teljesen kihasználni, illetve a Háló igazából a regionális találkozók, konferenciák megszervezésében volt eddig igazán sikeres, az nem a kezdeményezés életképességét kérdőjelezi meg, hanem inkább talán azt mutatja, hogy a közösségek nem értették meg egészen fontosságát.

(Kereszténység és magyarság) Ha igaz Simone Weil mondása, hogy a hazát szeretni csak részvéttel szabad, akkor a magyarsághoz való tartozásunkat, a haza igazi fontosságát lélekbe markoló módon a környező országok magyar kisebbségeinek körében tapasztaltuk meg. Az erdélyi és felvidéki kerékpáros túrák, a ceausescui Romániába vissza-visszatérő utazások, könyv- és folyóirat-csempészések, lebukások, egyesek estében az országból való kitiltások, és mégis visszatérések, az az elmondhatatlan szeretet és várakozás, amellyel fogadtak, a durva és körmönfont nemzetiségi elnyomás közvetlen megtapasztalása, a „szabad föld” emlegetése az erdélyi magyarok részéről, mely szinte groteszk módon hangzott számunkra, bár értettük, mit értettek rajta. Erdélyben, Kárpátalján igazi tanúságtevő papokkal, szerzetesekkel ismerkedhettünk meg, sokuk évtizedeket töltött börtönökben, munkatáborokban. A szétszóródás, beolvadás, pusztulás ellenére mégis dacos élni akarással. És kitapintható volt az egyház, egyházak döntő szerepe a megmaradásban. Ami itthon is igaz, csak talán nem olyan nyilvánvalóan, szembeszökően.

(Kapcsolatok a világegyházzal) A hetvenes évektől egyre növekvő számban jöttek a nyugat-európai, amerikai testvéregyházak képviselői, ismert és kevésbé ismert papok, szerzetesek és szerzetesnők vagy világi munkatársak, különböző rendek, mozgalmak küldöttei. Többségük azóta megszokott, szeretettel fogadott visszatérő vendégünk. Voltak köztük Magyarországról elszármazottak, akik közül azóta sokan visszatelepedtek, másokat éppen a kisközösségek, mozgalmak szelleme ragadott meg, arról beszéltek, hogy az egyház Kelet felől újul meg, hiszen az itteni hivatalos materializmus kevesebbet pusztított, mint amilyen kárt okozott a nyugati gyakorlati materializmus. És persze ápolgatták – egyelőre föld alatt – a Nyugaton élő rendek, közösségek itteni hajtásait, amelyek aztán a rendszerváltás idején végre erőre kaphattak. Az egyik ilyen hajtás volt például a taizéi közösség hazai tevékenysége, később a pécsi, majd a budapesti taizéi találkozók, melyek hosszú évek kapcsolatépítésének betetőzései voltak, sok magyar fiatal taizéi vendégjárása után, ahol Szt. István napján a magyar egyházért imádkoznak, s ahol a magyarokat mindig megkülönböztetett szeretettel fogadják. De megemlíthetjük Jean Vanier-t, a Bárka közösségek atyját, akinek látogatásai mindig eseményszámba mentek, vagy karizmatikus közösségekben a német domonkos rendi szerzetes atya, Michael Marsch misszióit.

Kezdetben kicsit szorongva, majd egyre inkább nekibátorodva megindult egy ellenkező irányú mozgás is: mind többen jutottak el nyugati lelkiségi központokba, építettek kapcsolatokat a világegyházzal. Részei voltak ennek az Ausztriában, Olaszországban erős, később Szlovéniában és Horvátországban is kiépülő és megizmosodó keresztény értelmiségi szervezetek (Akademikerverband), amelyek mindig megkülönböztetett szeretettel és érdeklődéssel fogadták a magyarországi vendégeket. Nyári konferenciák, lelkinapok, Katholikentagok és Familienfestek tucatjain vettek részt a magyarországi kisközösségek küldöttei, s ezek az alkalmak egyben lehetőséget nyújtottak arra, hogy megtanuljanak mozogni egy számukra ismeretlen közegben, „diplomáciát” tanuljanak, elsajátítsák például azokat a fogásokat, amelyek egy-egy ilyen rendezvény megszervezéséhez szükségesek, lássák, hogyan működik egy intézményeiben szilárd egyház, amely itthon csak romjaiban vagy a föld alatt létezett.

(Kisközösségek a rendszerváltás után) Bizonyosan meg fogják majd írni egyszer, milyen szerepet játszottak a keresztény kisközösségek a közép- és kelet-európai rendszerváltásban, jóllehet nem volt ez közvetlen politizálás, inkább csöndes, háttérben maradó, szívós tevékenység, mely a hivatalos ideológiát segített szétmállasztani, új struktúrákat hozott létre. A rendszerváltás óta szabadon szerveződő egyházi intézmények, rendek, mozgalmak részben átveszik a kisközösségek szerepét, s így azok alól bizonyos értelemben kihúzzák a talajt. Nem kímélték a kisközösségeket sem a politikai életben kialakuló szekértáborok, a pártosodás, s az is kiderült, kik csapódtak hozzájuk „konjunkturális” okokból vagy szerepük félreértelmezése miatt. Mindazonáltal a kisközösségek fennmaradtak, bár újra kell fogalmazniuk önmagukat. Valószínűleg azoknak van jövőjük, melyek nagyon határozott célra jöttek létre, és nem topognak egy helyben, hanem lelki fejlődésükben mindinkább elmélyülnek. Mert hivatásuk, egy alternatív társadalmi minta felmutatása, időszerűbb, mint valaha. 


Karácsonyi számunk tartalmából

– Lélekben újuljunk meg! (Krómer István)
– A Bokor-mozgalomról (Máté-Tóth András)
– A szeretet negyedik dimenziója (Frank Miklós)
– Két keleti vallás: hinduizmus és buddhizmus
            (Nemeshegyi Péter)
– Gyermekkeresztség (Nagy Ferenc és Babos István)
– Krisztus arca a modern irodalomban (Szabó Ferenc)
– A cigányok és a katolikus egyház (Várnagy Elemér) 


KORMÁNYPROGRAM  AZ  OKTATÁSRÓL

Interjú Farkas István piarista tanárral

Farkas István atya a kecskeméti piarista általános iskola és gimnázium igazgatója, a Közoktatáspolitikai Tanács tagja, a Katolikus Kerettanterv felelős főszerkesztője. A Vatikáni Rádió sugározta Benkő Antal SJ vele készített interjúját, amelynek némileg rövidített változatát itt közöljük.

VR.: – Kedves atya, az 1994–98-as kormányprogram VI. része az oktatással és a tudománnyal foglalkozik. Mi a véleményed mint katolikus nevelőnek erről a programról?

FI: – Ezelőtt négy évvel Magyarországon a pedagógiában csodálatos lehetőség nyílt meg: a tanszabadság. Ezzel úgy lehet okosan élni, hogy mindenki a képességének megfelelően tud beleavatkozni az oktatásügybe. Az ezt megelőző időben, 40 évig az oktatást egy monolit diktatórikus rendszer határozta meg. A másik szélsőség az lenne, ha a szabadosság irányában túl nagy lehetőséget kapna minden egyes pedagógus. Az én reményem az, hogy mindaz az érték, ami itt négy év alatt megszületett, tovább élhet. Hadd szóljak aggályaimról, félelmeimről is. Úgy olvastam a kormányprogramban, hogy felszámolják a tankerületi oktatási központokat. Ezzel, sajnos, egy olyan mérvű központosítás veszi kezdetét, amely – úgy gondolom – minden emberben, aki átélte az elmúlt 40 évet, félelmet kelt.

VR: – Helyesnek tartod, hogy a kormány nem kívánja fenntartani az ún. kerettanterveket?

FI: – Elvileg minden dokumentum a pedagógiában nagyon fontosnak tartja hazánkon belül is az egyes tájak jellegét, jelentőségét, tehát pl., hogy alkalmazkodjék a tanítás a Dunántúlhoz, vagy éppen az Alföldhöz: ez a saját értékrend. Attól félek, hogy ez ki fog veszni, ha megint egy egyetlen meghatározó elem lesz, ha a központi irányítás erősödik. Másrészt pedig a túl elaprózott, helyi szintű szabályozást megint csak nem tartom helyesnek. A kerettanterv csodálatos lehetőséget biztosított arra, hogy egy-egy világnézetre épülhessen tanterv. Jól tudjuk, hogy az embernek alapvető értéke az, ha van világnézete. Hadd szóljak erről röviden: 200 pedagógus egy éven keresztül hallatlan igényes munkával kidolgozta a katolikus kerettantervet. Ezt a feladatot csak ez a 200 pedagógus volt képes teljesíteni, az egyes iskolákból kijelölték a szakmailag is a legkiválóbbakat. Ezt a munkát nem lett volna képes elvégezni (mondjuk) a magyar katolikus püspöki kar, mint amely felelős az egészért, de a pedagógiai jártassága érthető okból nem olyan szintű, mint a konkrét terepen dolgozó pedagógusoké. Ugyanakkor erkölcstelennek tartottam volna azt, ha az egyes iskolák kapnak olyan mérvű szabadságot, amellyel nem tudnak élni. Az egyes iskolák nagyon hálásak azért, hogy egy ilyen „agytröszt” segíti őket abban, hogy helyi szinten valóban egy keresztény világnézetbe épülő, igényes szakmai munkára támaszkodhassanak.

VR: – Elegendő, méltó helyet biztosít a kormányprogram a hitoktatásnak?

FI: – Nagyon fontosnak tartom a kormányprogramban azt, hogy nyitottságról beszél. Viszont itt megint hadd szóljak egy aggályomról. Ha nyitottságról beszél, akkor ehhez hozzá kell tartoznia annak, hogy a teológia, mint tudomány és ennek tanítása, a hittan méltóbb helyet kapjon, mint amit a mostani kormányprogram biztosít. Pl. elfogadhatatlan a hitoktató diszkriminatív kizárása a tantestületből. Vagy pedig az, hogy a hittant nem lehet tanítani a tanórák között. Sajnos, ebben a rendszerszemléletben a hittan nem kapja meg a méltó helyet, hanem olyasmivé válik, mint egy fakultatív fagott- vagy balettóra. Hitünknek egész életet meghatározó jellege van, és nem lehet fakultatív foglalkozás. Ha a hittan kiszorul a tanítási órákon kívülre, akkor ez nagyon komoly akadályt jelent a hitoktatásban. Először is, a hitoktatók nem tudnak a hetedik, nyolcadik órákban párhuzamosan öt-hat helyen hittant tanítani. A gyermekeket arra kényszeríteni, hogy keljenek fel hat órakor, vagy akár öt órakor, hogy hét órától hittant tanulhassanak, szintén lehetetlennek gondolom. Tehát az a nyitottság, amit a betűk megfogalmaznak, nem reális.

VR: – A kormányprogram nem helyez túlságosan nagy hangsúlyt a szakmai értékelésre? Pl. a szakmai testületekre akarja bízni a követelmény-rendszer elfogadását. Helyesnek tartod ezt a törekvést?

FI: – Ez a szó, hogy szakma, sajnos, az elmúlt négy évben itt hazánkban lejáratódott. Hadd beszéljek a pedagógiáról! Mindenki tudja, hogy nagyon sok diákot az 1970-es évekig bezárólag egyetemre nem vettek fel tanár szakra, ha egyházi iskolában végzett. Tehát a pedagógus szakma 1990-ig egyetemi tanári szinten elköteleződést jelentett, legtöbbször a marxizmus irányában. Sokszor, sajnos, a szakma fedőnévvel azok jelentkeztek, akik éppen nem azt a nyitottságot és a ma is sokszor emlegetett semlegességet képviselték, hanem a teljesen egyértelmű pártosságot, éppen a szabadság ellenében. Amikor azt kérdezzük, hogy kik a felelősek a nevelésért, akkor egyharmad arányban a szakmát jelölhetjük meg. A másik harmad arány a szülők felelőssége, a harmadik harmad pedig – ahogy a dokumentumban is megfogalmazódik – a társadalmi vezetésé. Ez utóbbin értem az önkormányzatokat, iskolafenntartókat, és így tovább. Hallatlan sok baj származott, és, sajnos, fog is származni abból, ha ez a hármas fölosztás megbillen. A tankerületi oktatási központok eddig roppant egyértelműen a szakmát szolgálták. Ha ezeket felszámolják, akkor a szakma nem erősödni fog, hanem nagyon sok szakmai kérdés átkerül a pedagógiai szempontból nem szakértő önkormányzatokhoz. Sajnos, nagyon sok hasonló nehézséget, ellentmondást tudok objektíven felsorolni a megfogalmazott kormányprogramban.

VR: – A kormányprogram hangsúlyozza az oktatás világnézeti semlegességét. Ugyanakkor egyre nagyobb szerepet akar juttatni az oktatásban is a piacrendszernek. Pl. ösztönzi a „szakmai szolgáltatások piaci alapon történő megszerveződését.” Nincs itt ellentmondás a programban?

FI: – Sajnos, a kormányprogramnak ez a mondata már értékrendi állásfoglalás. Az egész szöveget ez jellemzi: nincs benne értékrendi hierarchia. Zagyva értékrend az, amikor a legkülönbözőbb értékek teljesen azonos szinten fogalmazódnak meg. Sajnos, a nevelésről ebben a kormányprogramban alig esik szó. Fontosnak tartom, hogy ne legyen olyan iskola, amelyik nihilista. Tehát én azt értem nyitottságon, hogy a program azonos mértékben támogasson minden olyan iskolát, ahol a sajátos európai értékrend az alapja a nevelésnek és az oktatásnak. Ami a piacgazdaság hangsúlyozását illeti: sajnos, a marxizmusban, ahol a legalapvetőbb módon a termelés szerepel meghatározó értékként, ott ki kell mondanunk, hogy a legszigorúbb marxizmus szerint a család nem több mint egy termelési egység. Valami hasonló jelenségről van szó, amikor a legfontosabbnak tartom a piacgazdaságot, és nem a személynek a saját belső értékrendjét. Tehát sok személyiségjog is sérül burkoltan, amikor mindent a termelés és a piac határoz meg. A piacgazdaságnak ez a túlzott előrehelyezése sérti a családnak azon alapvető jogait, amelyek szerepelnek ugyan ebben a dokumentumban – tehát akár az ENSZ-okmányokra gondolok, az emberi jogokra, a gyermeki jogokra, ezekben a dokumentumokban mindig is fölötte van a személyiségi jog, a család joga a nevelésben, mint pl. a piaci szempontok. . . .

VR: – Szemléltetnéd egy konkrét példán az értékrendszer fontosságát?

FI: – Ezt az értékrend-felborulást hadd érzékeltessem egy groteszk hasonlattal: Mondjuk, amikor a hóhér bárdját fertőtlenítik, nehogy az elítélt vérmérgezést kapjon. Tehát amikor össze van keverve a halálbüntetés kérdése valami ilyen látszólagos humanisztikus dologgal. Az értékhierarchia, hogy van rangsora az értékeknek, alapvetően fontos dolog.

VR: – Milyen értelemben beszélhetünk akkor világnézetileg semleges, sőt világnézet nélküli oktatásról, nevelésről?

FI: – Szoros értelemben nem beszélhetünk. Tudniillik, ha valaki nevelni akar, akkor ahhoz szükséges az értékrend. Az értékrendet pedig a világnézet definiálja. Tehát ilyen értelemben nem beszélhetünk erről. Tágabb értelemben beszélhetünk semlegességről: hogy egy felelős kormánynak azonos mértékben kell támogatnia minden elfogadható értékrenden alapuló nevelő-oktatási intézményt. Tehát a semlegesség nem jelenthet valamiféle monolit rendszert, viszont azt jogosan érthetjük pozitív értelemben semlegességen, hogy az iskolák teljesen azonos elbírálásban részesüljenek, azonos anyagi juttatásban, tehát a javak szétosztásában, amelyet az adókból a szülők fedeznek. Tehát ne legyen diszkrimináció pusztán világnézeti szempont miatt egyetlen iskola irányában sem. A semlegességnek pedig a legszebb értelme az, amikor az állam a gyakorlat szintjén is segíti felszámolni a monolit rendszert.

VR: – Ilyen szemszögből is fontos tehát, hogy az állam elősegítse a világnézet szerinti oktatást, nevelést?

FI: – Fontosnak tartom, hogy ha a kormány valóban felelős, akkor csak a szilárd értékrendre alapozódó nevelést és oktatást támogatja. Tehát ha úgy semleges, hogy nem kilúgozza, hanem örül annak, hogy a szilárd európai értékrendre alapozódik a nevelő-oktatási intézmény. A világ-nézeti semlegesség semmiképpen sem jelentheti azt, hogy az állam kisebb mértékben támogatja azokat az iskolákat, amelyek egyértelműen elkötelezettek egy világnézetnek, tehát nem önkormányzatiak, hanem alapítványiak, vagy pedig az egyház a fönntartójuk. Minden adófizető állampolgár jogosult arra, hogy befizetett adójából visszakapjon egy részt gyermeke neveltetésére. Tehát ha az állam, az egyház és állam szétválasztására hivatkozva, bármilyen mértékben, de kevésbé támogatná –  mondjuk – az egyházi iskolákat, akkor ez negatív diszkrimináció volna, és a gyakorlat szintjén elősegítené annak a monopol, monolit és diktatórikus iskolarendszernek a visszaállítását, amely – hála Istennek – négy évvel ezelőtt megszűnt.

 

 


150 éve tért meg Newman

Október 7-e és 9-e között emlékeztek meg az Oxford melletti Littlemore-ban John Henry Newman bíboros katolizálásáról. Az ünnepségen E. Cassidy bíboros, a Keresztény Egység Pápai Tanácsának elnöke is részt vett.

J. H. Newman 1801. február 27-én született Londonban. Tizenöt éves korában élte meg első megtérését: találkozott a személyes Istennel. Oxfordban végzett tanulmányai után az anglikán egyház papjává szentelték fel, majd az oxfordi Oriel College professzora és egyetemi lelkipásztor lett.

1833-tól kezdve barátaival az úgynevezett „Oxford-mozgalom” keretében sürgette, hogy az anglikán egyház megújuljon az egyházatyák szellemében. 1842-ben visszavonult az Oxford melletti Littlemore-ba, ahol három évig az imának és a kutatásnak élt. Lelkiismerete fényét követve felismerte, hogy a katolikus egyház őrizte meg legteljesebben a krisztusi hitletéteményt. 1845. október 9-én Boldog Domenico Barberi vette fel a katolikus egyházba. Ezután Rómában folytatott felsőfokú tanulmányokat, majd katolikus pappá szentelték. Angliában megalapította Néri Szent Fülöp oratóriumát. 1878-ban XIII. Leó pápa bíborossá nevezte ki. 1890. augusztus 11-én halt meg.

 

 


Gyorgyovich Miklós

A  MAGYAR  IFJÚSÁG  ÉS  AZ  EGYHÁZ

A Magyar Nemzet július 3.-i számában olvastam Kovács Juditnak Gábor Kálmán szociológussal készített interjúját, mely a mai ifjúsági ideálról szól. (Ifjúsági korszakváltás, a yuppie az ideál.)

Az elemzésből megtudjuk, hogy a ma fiatalsága sokat hajlandó dolgozni, és sokat kíván fogyasztani. Ennek a  jó értelemben vett kispolgári mentalitásnak a megtestesítője a yuppie, mely fogalom a nyolcvanas évek terméke.

Megtudjuk, hogy értéküket vesztették olyan kategóriák, mint a tekintély, a család, a munkahely,  a település megtartó ereje, ezzel szemben felértékelődött a tömegkommunikációs eszközök, valamint a piac szerepe.

A fiatalok között markánsan megmutatkoznak a társadalmi  különbségek. Egyes kutatók úgy vélik, hogy ma már „társadalom alatti” osztály is létezik.

Ez meglehetősen furcsa kijelentés, mindenesetre a helyzetet jól jellemzi. Úgy fogalmaznak a szerzők, hogy a leszakadás hátterében  a hátrányos családi, településbeli és etnikai hovatartozás viszi a vezető szerepet. Tartós tendenciaként tapasztalható, hogy a népesség egyharmadának semmiféle szakképesítése sincs, az ifjúság is küszködik a pályakezdés nehézségeivel. A fiatalok egy része nagyszülei révén örökölt még valamiféle vállalkozói magatartásmintát, más részük nyugati útjairól hozott tapasztalatait igyekezett itthon kamatoztatni. Ma – ellentétben a hatvanas évek lázadóival – nem az állam túlzott jelenléte miatt lázad a fiatal generáció, hanem éppen ellenkezőleg: szeretnék, ha a rend valósulna meg, akár megtorlások árán is.

A  kutatók véleménye szerint az elit kultúra hívei – így a fiatalok is – hajlanak az irracionalitás felé,  vonzódnak a szektákhoz, a kábítószerekhez. A fogyasztói kultúra fiatal hívei az agresszivitást, az intoleranciát részesítik előnyben.

Mit tehetünk katolikus felfogásunkkal, az előzőekben megfogalmazott helyzetben, az ifjúságért? Érzékeljük a köztük meghúzódó hatalmas társadalmi különbségeket. Egyfelől a yuppie liheg komfortja után, illetve azért, hogy folyamatosan fenntarthassa azt, miközben mások életkilátása katasztrofális.

Egyszer egy tévériportban a nemrég elhunyt Wagner Viktória nővér elmesélt egy esetet életéből. Sokat foglalkozott, sokat törődött a cigányokkal. Kérdezte tőle egy alkalommal egy rendőr: Mondja, hölgyem, hogyan van az, hogy magának mindenben szót fogadnak a romák, nekem meg nem – noha pisztolyom és gumibotom van –, s fenyegetéseim ellenére lopnak, piszokban élnek?  Viktória nővér így válaszolt: Uram, én így, ahogy vannak, szeretem őket. Ilyen lopósan és ilyen piszkosan.

Azt gondolom, hogy amikor az ifjúsággal való egyházi törődésről kívánunk szót ejteni, ez a minimum, ami valójában majdnem minden, amire lehet és kell építeni az elesettek felkarolását, szeretni őket azon elesettségükben, azon szegénységükben, ahogy vannak. Szeretni őket tanulatlanságuk ellenére. Odaszólítani őket a plébánia, a katolikus közösségek holdudvarába.

Ugyanez vonatkozik a yuppiekra is. Avagy elutasította-e a gazdag ifjút Jézus? Sokan azt tartják, hogy szavai nem maradtak hatástalanok az ifjú további életére, noha az evangéliumi elbeszélés abbamarad a gazdag ifjú szomorú távozásával.

Hányszor találkozunk olyan fiatalokkal, akik számára szinte semmi mondanivalónk nem akad? Soha ne hagyjuk távozni őket „üres kézzel”! Vigyük őket az Atya szeretete elé, azaz imádkozzunk értük!

Amikor II. János Pál hazánkba látogatott, azt a nagy horderejű kijelentést tette a Népstadionban összegyűlt fiatalok számára tartott beszédében, hogy Isten maga is fiatal. Nem könnyű ezt megérteni, arról a fiatal Istenről beszélni, aki az eget és a földet alkotta az idők kezdetekor. Hogyan is tudnánk kilépni az időből, hogy felismerjük az állítás igazát. Isten fiatal. Isten mindig fiatal.

Ez a fiatal Isten az ifjakat is kiválasztotta, teremtő munkája társaivá tette őket. Olyan többletet ad nekik, amelynek a hatásait mi, idősebbek nem mindig vagyunk képesek követni, megérteni. Új erők feszülnek a jövőnek, olyan energiák, amilyenekkel mi már nem rendelkezünk.

Az itt következő két írás az ifjúságot szólítja meg. A Regnum Marianum rövid anyaga egy olyan hazai alapítású lelkiségi mozgalmat  kíván bemutatni, mely az ifjúságért él. Elindítója Prohászka Ottokár volt. A szervezet tevékenységével átívelte századunkat. Támogatói között találunk püspököket: Majláth Gusztávot, Shvoy Lajost, a maiak közül tagja Balás Béla. Nem kívánom a sort folytatni, mert ellenkezne a regnumiak szerénységével, ám valójában számos névtelenségbe burkolódzó tagja csendes, szívós munkájának köszönhető, hogy ma is él és dolgozik a Regnum.

A Blanckenstein atyával készített interjú a jelen egyházába kalauzol el bennünket, azzal az igénnyel, hogy az ifjúság keresse meg helyét az egyházban, s kamatoztassa tehetségét benne, hogy megvalósuljon Isten Országa.  

 

1. A Regnum Marianumról

Így kezdődött

 A Regnum létrejötte folyamat volt, mely valamivel a századforduló előtt kezdődött. 1903. évi keltezésű a következő feljegyzés:

„A Prohászka Ottokár nevelte papi nemzedék tudatosan kereste a komolyabb papi életet, s Kartner Károly királyi várplébános irányítása nyomán a Damjanich u. 28/b. sz. alatt Philippinum néven Hitoktatói otthont létesített.” (Horváth Kálmán: Prohászka riportok c. jegyzete)

Még előbb,

„1901 nyarán a Damjanich u. 50. számon sikerült szerezni egy háromemeletes házat: itt alakult meg 1903-ban a Regnum Marianum. Ettől kezdve a Regnum (Prohászka püspök) testi-lelki otthonává vált, és Majláth püspökkel, az elnökkel együtt irányították. A Regnum szinte szerzetesi élet- és munkaközösségbe gyűjtötte a főváros hittanárainak élgárdáját, Prohászka szellemében végezte a diák- és férfipasztorációt. Itt született meg a Zászlónk, ez a mintaszerűen szerkesztett diáklap, itt vett országos lendületet a középiskolai ifjúsági kongregáció, teljesen Prohászka szellemében. És itt született meg a magyar cserkészmozgalom a Zászlónk toborzása nyomán. . .  (Prohászka) 1904 őszén átvette a Regnum Marianum vezetését. Így lett ő a R.M. házfőnöke és vezére, s innen irányította Budapest és az ország fiatal hittanárainak és papjainak restaurációs munkáját, a diákpasztorációt, a férfipasztorációt.”

A szent életű püspök 1913-ban írja a következő értékelő sorait naplójába:

„Nov. 4. Mindig nagy érdeklődéssel, s mondhatom, tisztelettel néztem föl a Regnum Marianum papjaira. Van bennük valami iram, a hősiességnek, az Isten-hadseregének páthosza. Úgy törik magukat s dolgoznak s fáradnak s iparkodnak a kereszténységet a világba beállítani, még pedig úgy, hogy ne veszítsen semmit, hanem ellenkezőleg adjon az új miliőben. Az ilyen ifjú társulatoknak s közületeknek megvan ez a szellemük, a primitiae Spiritus, a pünkösdi rózsás hajnal, a szent tüzek, Szent György lándzsahegyének villogása, a bátorság s a föltétlen hűség az eszmény mellett, minden kétség kizárása s a meggyőződés, hogy itt élünk, s átvihetjük az eszményt az életbe, bár fúrni kell a sziklát csikorogva és szikrázva! Valami a hegyi patakok tiszta, friss ütemességéből s csobogásuknak a tisztásokon visszaverődő visszhangjából. Futásuk az induló hangját s zenéjét adja; lépésüktől zenés lesz a kő, a szikla! Hálát adok Uramnak, Istenemnek, hogy a fiatal papokra rányomhattam a lelkes papság karakterét, s közreműködhettem a gratiaban, quae est illis per impositionem manuum presbyterii. Adja Isten, hogy ne öregedjenek, ne lanyhuljanak; adja Isten, hogy az esztergomi szeminárium a szellem hegyláncos vidéke legyen, s hogy papjain megérezzék, hogy a hegyekből jöttek! Mi lesz azonban, ha ezek megöregszenek, s nem lesz új folyam, mely törtet és muzsikál?! Accipe et redde! Accipe benignitatem, redde caritatem! Kaptam és adtam!”

Különösen is figyelemreméltóak a házfőnöki tisztet is ellátó Prohászka püspök naplóbeli megjegyzései. Az a romantika, mely kicseng ezekből a sorokból, mindvégig jellemezte a későbbiek során is a Regnumot. Egyik papjuk, Tompa Nándor sokkal később veti papírra: „A Regnum stílusa nem más, mint a Szentlélek egy dala és varázslata.” Ez az az ifjúságot nevelő szervezet, mely mindig vallotta: „gratia supponit naturam”,  a kegyelem a természetre épül. Ez az a szervezet, amely száz éve fúr a sziklába csikorogva és szikrázva. Ez, melyet féltett a püspök: mi lesz, ha nem lesz új folyam? Ez az, melyet nemcsak elindított, vezetett, hanem amelyért imádkozott is. Accipe et redde, redde caritatem!

Valójában a századforduló idején a főváros ugyanolyan erkölcsi nihilben élt, mint a mai. A maihoz kísértetiesen hasonló volt a helyzet. Ebbe – az akkoriban külvárosinak számító – közegbe robbantak be az alapító atyák, s hoztak létre a Szentlélek és saját életáldozatuk által és tehetős kortársak anyagi támogatása által olyan maradandó értékeket, melyeket nem tudott negyven év kommunizmusa sem megtörni. A bevezetőben említett diáklap, a Zászlónk az országban először szólt a fiatalok nyelvén az ifjúsághoz. Olyan sikeressé fejlődött, hogy rohamos felfutás után a tizedik évfolyama 26000 példányban kelt el!

(A Révai Nyomda történetéről szóló könyv meg is említi ennek páratlan voltát, s a siker okát a hittanári terjesztésben látta. A híres nyomda is kísérletezett diáklappal, de minduntalan deficitessé vált, mert négyévenként új generációt kellett megnyerniük lapjuknak az olvasóréteg lecserélődése miatt.)

Kibontakozás

Prohászka kezdeményezése nyomán a mustármag kikelt, és fává terebélyesedett. Már a húszas években komoly szerveződései voltak. Gazdasági, kulturális, külügyi, pedagógiai csoport, szociális, társadalmi csoport, de működött cserkészzenekar, híres volt kórusa is, melyet Werner Alajos – szintén a közösség papja – dirigált. Magában a Damjanich utcai házban is három hivatal működött: a titkári, a gazdasági hivatal és a múzeum.

A természetre épülő kegyelem a kisdiákok hétköznapjait átjárta. Életmódjukká vált a házba járás. A tanítás végétől sokszor késő estig tanyáztak ott, s játszva szívták magukba az atyák társaságát élvezve a keresztény életelveket, a természetes örömöt, jókedvet, imát.

Rendszeresen kirándultak. Ezeknek a túráknak hetente más karaktere volt. Egyszer gyors iramú túra, máskor szilenciummal egybekötött, hol szemlélődő, aszketikus, hol pedig sátorverő, főző-sütő, máskor munka avagy társalgás jellegű volt.

Szétszóratás

A házat 1951-ben államosították, a Regnum működését betiltották, elkezdődött a szétszóratás időszaka. Ez bizonyos kényelmetlenségeken túl arra volt jó, hogy oda is eljusson a Regnum, ahová a házból nem jutott el. Ekkortól válik szokásukká, hogy a fiatalok lakásán találkozzanak. Ennek pedig szerves következménye lett, hogy lánycsoportok is alakultak. Az üldöztetések alatt terjedt a közösség köreiben a mondás: „Minél jobban földhöz vágják a labdát, annál magasabbra ugrik!”

Vezetőit három egymás utáni perben (1961, 1964, 1970) összesen 74 év börtönbüntetésre ítélték. Az elítéltek zöme regnumi pap volt, de akadt világi is, valamint olyan pap, akit a koncepciós perben közéjük valónak véltek. Álljon itt valamennyiük neve: Doskár Balázs, Emődi László, dr. Hagemann Frigyes, Hagyó József, Hegyi Veronika, Katona István, Keglevich István, dr. László Gábor, Opálény Magdolna, Orosz Ferenc, Rózsavölgyi László, Somogyi Sándor, Thiry István, Tompa Nándor, Tury Lajos, dr. Werner Alajos.

Ezek a különösen is nehéz évek hozták, hogy civilek álljanak be az ifjúságvezetői munkába. Bővült tehát a mozgalom lányokkal s világi vezetőkkel. A rendszerváltás hozta, hogy újabb „népek” csatlakoztak a Regnumhoz.

A rendszerváltás

Az 1991 nyarán szervezett zánkai nagytáborban 1100 fő vett részt. E jellegzetesen fővárosi közösségnek ma 27 papja van, létszáma 1500–2000 fő között mozog. Tagsága rendkívül mobil. Számos kezdeményezés fűződik a közösség nevéhez. Így a lelkiségi mozgalmak első magyarországi találkozóját megszervezi, ott bábáskodik a nagymarosi találkozók szervezésében, évek óta szervezi az országos vezetőképzőt, a „hajszolót”, számos tagja részt vesz karitatív és egyéb vallásos programokban, pl. a pápalátogatás során a népstadionbeli találkozón dolgozott egy csapata. A közösség elér számos külső személyt, tehát kisugárzása van.

Fejlődése nem állt meg. Két „fiókregnum” alakult, az egyik Újpesten, a másik Máriaremetén. Erős közösségi voltát mutatják a józsefvárosi havi találkozók, az idei nyár elején lefolytatott regnumi „zsinat”, mely visszapillantó tükröt adott felnőttjei kezébe, hogy közös értékei felmérésével tájolja magát, számba vegye kapcsolódási pontjait a jelen magyar egyházzal, felmérje erőit és tartalékait, hogy a visszapillantás után előretekintve imádkozzon és dolgozzon. A Regnum komolyan vette a pápa által idézett ének sorait. Szeretné, ha tagjai tiszták, hősök, szentek lennének, Isten országa javára. Munkája során alkalmazza alapelvként: „Úgy dolgozni, mintha minden azon múlna, s azzal a tudattal imádkozni, hogy minden az Isten kegyelmén múlik, aki a növekedést adja.”

Több kiadvány foglalkozott már a Regnum Marianummal. Valójában az első alapos összefoglalót Emődi László házfőnök készítette, mely a Magyar Egyházszociológiai Intézet jóvoltából Bécsben jelent meg 1989-ben: A Regnum Marianum története 1900–1970 címmel. Majd 1991-ben került a könyvpiacra Dobszay Jánosnak a Regnum múltját 1970-ig taglaló könyve Így vagy sehogy címmel. E sorok írója, aki szintén a közösség tagja, örömmel vett részt annak az újabb kötetnek a lektorálásában, mely reményeink szerint idén megjelenik, és az utóbbi húsz év történéseit lesz hivatott bemutatni.

 

2. Interjú Blanckenstein Miklóssal

Blanckenstein Miklós neve ismerősen cseng a Távlatok olvasói előtt, hiszen korábban az egyház stílusáról szóló cikkét közölte a lap.

Igen. Hadd szóljak néhány szót most a lelkipásztorkodás általános helyzetéről. Ezzel kapcsolatban hadd említsem, hogy a rendszerváltozás óta az ifjúsági pasztoráció, ha nem gyengült, de nem is erősödött. Ennek talán a legfontosabb oka, hogy régebben minden lelkipásztor, akiben volt aktivitás, az ifjúsággal foglalkozott. Nos, ma ezeket a papokat a legkülönfélébb ügyek kötik le, erőiket forgácsolják szét,  pl.  a katonai lelkészség, a szeretetszolgálat, intézmények indítása stb. Így kevesebb idejük maradt a katekézisekre. Az is nyilvánvaló, hogy a katekézis önmagában még nem ifjúsági munka. Inkább információtovábbadás. Az ifjúsági munka több ennél: együttélés a fiatalokkal. Ám az ifjúsági csoportosulások zöme nem tekinthető mozgalomnak, hanem inkább személyhez kötődő. További gondot jelent az, hogy a világiak kevéssé tudnak együttmozdulni papjukkal, annál is inkább, mert a lelkipásztorral szemben napjuknak csak kis töredékét képesek az általános szolgálatnak szentelni. A pap egész napját, a fiatalok pedig szabadidejük csak egy részét képesek e szolgálatra rááldozni. Ez sokszor súrlódást okoz, kritizáláshoz vezet, s végső soron behatárolja a papok és világi fiatalok együttműködését. Lényegében az élethelyzetváltás a lelkipásztorkodásban részt vevő személyek életében  olyan váltásokat hozott, amelyek egyelőre problémák forrásai is.

Mi a helyzet az intézményesüléssel?

A papi tevékenység másik köre manapság intézmények elindítása. Ez óriási erőfeszítéseket és áldozatokat követel. Nagyon sok kollégium, ifjúsági centrum és iroda van kibontakozóban. Felmerül a kérdés: ki lesz ezektől hívőbb, vagy egészen más megközelítésből nézve: honnan van erre a pénz, honnan az ember, az elégséges létszám? Mindkét megközelítésben van igazság. Úgy kell tekinteni ezeket az intézményeket, mint a lelkipásztorkodás számára igen alkalmas eszközöket. Pl. Kondé Lajos atya munkája Szegeden  – tapasztaltam – szívmelengető. Ahogyan csinálják a kollégiumot, arról legfeljebb álmodni tudtunk volna néhány évvel ezelőtt. Ezzel együtt új problémák jelentkeztek, mint mennyiség, minőség, s a hogyan tovább kérdése. A korábbi helyzethez képest ez az intézményesülés nagyon izgalmas kihívás.

Az erőre kell építeni – gondolom. . .

Igen, a személyes erőre, a személyes kisugárzásra és tanúságtételre, de még nem állt össze a kép. Minden bizonytalan, minden mozgásban van. Az egész pasztorációt, az ifjúságit is ez jellemzi. Úgy tűnik föl, hogy ahol nincs egy nagyobb rendszer, nagyobb mozgalom, papi közösség, ott esetlegessé, személyfüggővé válik az ifjúsági pasztoráció. A pap ide-oda helyezése miatt nincs garancia arra, hogy hosszú távon működni fog a megkezdett mű. Továbbá ismeretes az a szindróma is, hogy indulásakor egy nagy csapattal dolgozik a lelkipásztor, de már az utánpótláshoz kevés az energiája, illetve az  utána felnevelt generáció gyerekeivel kezd foglalkozni, de egy köztes generáció kiesik.

Érzékeljük, hogy ma a legnagyobb lelkipásztori ellátatlanságot a középiskolás korosztály szenvedi.  Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy sok katolikus és ökumenikus iskola indult el. Tudjuk, az oktatás még nem evangelizáció,  viszont ezek az intézmények sokkal több fiatalt és gyermeket érnek el.

Az OLI is egy az intézmények között. Kiket ér utol az Országos Lelkipásztori Intézet?

Az OLI fő feladata a képzés, az animálás, a műhelymunka, az együttgondolkodás, a pasztorális modellek végiggondolása, segítése. Alapvető eszközünk ebben a felnőtt világiak képzése célfeladatokra különféle kurzustípusokban. De papi és világi munkacsoportok számára is szervezünk konferenciákat, azért, hogy az ország minden részében megjelenjenek az új gondolatok. Azokat hívjuk meg, akik együtt akarnak gondolkozni és cselekedni a saját területükön. Ilyenformán a kezdeményezések gyűjtőhelyévé is válik az OLI a magyar egyház megújításának érdekében.

Kicsit hasonló feladata van a jezsuiták Faludi Akadémiájának, de talán még a Szent Ignác Kollégiumnak is. Nemde?

Igen. Hiszen felnőttoktatásról is szó van, aminek három fajtája létezik: a szakmabeliek továbbképzése konferenciákon, de létezik a korábbi TIT-szerű népszerűsítő képzés is,  továbbá animátorok alapképzése tanfolyamok által. Ez hosszabb távú képzést jelent, s a végén vagy ad diplomát, vagy nem. Az OLI az utóbbi képzésformát alkalmazza, s egyik tanfolyama – a karitász munkatársképző – bizonyos feltételek mellett diplomát is ad. Megvolt ennek a képzésfajtának a gyökere a rendszerváltás előtt is. A magyar püspöki kar Seregély érsek úr vezetésével létrehozta ennek az országos bizottságát. Ide delegálták az egyházmegyék a maguk embereit.  A rendszerváltás tájékán éppen Leányfalu adott otthont az európai felnőttoktatási konferenciának. Idővel azután megépültek a felnőttképzés intézményei. Először Szombathelyen, azután elkészült az OLI a maga oktatási bázisával, majd Egerben a szeminárium mellett épült meg egy ilyen célú épület, a szegediek is megépítették a „Zöldfást”, de a Híd Családsegítő Központ is folytatja működését, s létezik Iszkaszentgyörgy, ahol szervezetten működik az egyházi felnőttképzés. Az elmúlt öt évben tehát megépültek az intézmények, s ma kezd kialakulni valamiféle elképzelés arról, hogy mire, kik és kiket képezzenek ki. Két éve az OLI a saját szervezésű kurzusai mellett megkísérelte újra életre hívni az országos felnőttoktatási bizottságot. Minden püspök atyától referenst kértek, olyan személyeket, akikben ő megbízik, s akik szakértelemmel is bírnak. Nyolc egyházmegye küldött két-két főt, egy papot és egy világit, illetve intézményvezetők is részt vettek ezen a megbeszélésen. Működik hát a fórum, egyeztet, kooperál, tervez. Tavasszal ezek az emberek ötnapos képzésre indultak Aachenbe, hogy a helyi viszonyok tanulmányozásával tapasztalatokat szerezzenek a referatúra-szervezésről. Felelőse dr. Neumayer Katalin, aki hosszabb tanulmányokat  végzett Aachenben. Természetesen nem kívánjuk pontosan leképezni az ottani struktúrát. Megemlítem, hogy e fórum munkájába kapcsolódott bele müncheni tanulmányai idején pl. a jezsuita Forrai Tamás is.

Térjünk át most az esztergomi szinódusra! Hogyan vett benne részt az OLI?

Az OLI-nak nem feladata a zsinat. Ám itt három atya dolgozik: Tomka Ferenc, Györgydeák Márton és jómagam. Mindnyájan esztergomi egyházmegyés papok vagyunk. A bíboros úr megtisztelt minket azzal, hogy a szinódusi előkészületekbe bevont bennünket. A cél az volt, hogy egyházmegyei szinten szerveződjenek meg a lelkipásztori feladatok. A zsinat végül is irányelveket fogalmazott meg. Magam  a szinódus sajtófelelősi teendőit láttam el.

Érdekes lehetett szembesülni a sajtó érdeklődésével. Nyilván várakozással tekintettek a szinódusra.

Naponta beszélgettem papokkal, szerzetesekkel, érzékelem tehát az egyházon belüli változásokat. De azt kell mondanom, hogy a civil társadalmat a nem felekezeti sajtó reprezentálja igazán, és e külsők azt kérdezik: mi haszna van a zsinatból a társadalomnak? Vissza szoktam kérdezni: mi az egyház ön szerint a társadalom számára? A nem vallásos szféra az egyházat valamiféle jámbor intézménynek tekinti, s a haszon szempontjából elsősorban a szociális akcióit, esetleg még a kultúra területén a művészeti alkotásokat tekinti fontosnak. A többi területet nem óhajtja, s szívesen venné, ha a templomok mélyére szorulna vissza az egyház minden egyéb tevékenysége. A karitászról és szociális intézményekről tudnak beszélni, de nem szívesen reklámozzák a katolikus egyház akcióit, helyette inkább néhány látványt mutatnak be.

Egyszer érdemes lenne minden melldöngetés nélkül összeírni, hogy az egyház milyen fantasztikusan sokat és milyen nagy energiával dolgozik. A Máltaiak látványosak, de hogy mellettük még hány kis helyi karitász működik, s hány embert lát el, s az az emberi kapcsolatokban mit jelent, erről szinte kimutatást sem lehet készíteni. A külső sajtó a kultúra területén a hangversenyeket szereti. Talán ha meg nem is fogalmazzák, de kimondatlanul is az él bennük: használjuk fel az egyház intézményeit arra, amihez éppen kedvünk van. A keresztények önszerveződéseinek értékvédelmi üzeneteit már sokkal kevéssé szeretik, mert beavatkozásnak tekintik a saját életükbe.

Hogy a híveink elvárásai mekkorák, azt szintén nehéz megtudni, mert ha az ember visszakérdez, meglehetősen homályos válaszokat kap. Azt szoktam kérdezni: saját maga mit csinál, és mit vár el? Tehát elvárni lehet, de először saját magamtól. Azt lehet mondani, hogy nekem nem ehhez van tehetségem, vagy kérhetem, hogy az egyház bontson le akadályokat, hogy kamatoztathassam tehetségemet, de ez már közös gondolkozást igényel. Csak elvárni hibás gondolkodásra vall. Az egészséges alapállás ez: hova állhatok be dolgozni? A paternalista államból a fogyasztói felé haladva tapasztalhatjuk, hogy még mindig mindenki elvár. De vajon mit teljesít, aki elvár? Először tenni kell valamit abba, ahonnan ki akarok venni. Első a kommunió, és csak utána jöhet  a participáció.

Mi is a szinódus, az egyházmegyei zsinat?

Az emberek nagy része nincs tisztában azzal, hogy mi is a zsinat, mely nem más tulajdonképpen, mint egy tanácsadó szervezet a püspök mellett. Az egyház vezetése hierarchikus vezetés, s vezetői koncepciójában támaszkodik az Isten népének a véleményére minden vonatkozásban. Ezért minden egyes javaslatot, amit a főpásztornak továbbítottunk, megszavaztunk. Ez a főpásztor számára azért jó, hogy lássa, mi a többség véleménye. Ettől még a főpásztor döntésében szuverén marad. Előfordulhat, hogy a kisebbségnek van igaza. A javaslattevőknek szokniuk kellett, hogy a főpásztor  szempontjából gondolják végig a dolgokat. Ez  pedig a területi felelősség elvéhez kötődik. Az egyházmegye határain belül minden üggyel és mindenki ügyével foglalkoznia kell a főpásztornak. Az egyházmegye területét plébániák fedik le, melyek élére vikáriust állít a püspök, hogy kormányozza. Nem várható el viszont egy paptól sem, hogy egy személyben egy – esetenként akár harmincezer fős – plébániát minden szempontból komplex módon ellásson. Még a híveket sem tudja ellátni, nemhogy a többiek felé evangelizálna. Ezért a szinódus feladata volt a pápa ittlétekor általa szorgalmazott új lelkipásztori struktúrák kialakítása. Bár ennek egyes elemei már korábban megvoltak: pl. létezett ifjúsági, családi referens, valamint a karitász is kiépült már korábban valamennyire, de korántsem eléggé; a KIF – tehát a katolikus ifjúsági főhatóság – szintén létrejött, és iskolai referens is létezett. Hitoktatási felügyelő egy személyben szintén van. Csak mindezek a funkciók ez idáig nem voltak integrálva kellőképpen az egész rendszerbe, sem pedig nem voltak megfelelő eszközökkel ellátva. A szakpasztorációnak viszont már van kapcsolatrendszere: ez a szakreferatúra, amelyik az egyházmegyében szétnyúlva segíti gondozni a legkülönfélébb pasztorációs kérdéseket. A főpásztor abban rendelkezett, hogy milyen területeken kell ezeket felállítani, milyen anyagiakkal, milyen státuszokkal, milyen terv alapján működjenek, és hogy integrálódjanak a meglévő egyházmegyei struktúrába. A rendszer helynököket is igényel, akik szakterületi helynökök, a területi helynökök mellett. Öt helynök van az egyházmegyében: közülük kettő általános helynökként az egész területért felelős, három pedig szakterületi kérdéseket fog össze. Ők alkotják a püspöki tanácsot.

Melyek a szakterületek?

Az egyik a diakonális szakterület, tehát a szeretetszolgálat, a diakonia, a másik a pasztorális szakterület, a harmadik pedig az oktatás, a kultúra és a közélet. A helynökök tevékenységét fogja át az általános helynök.

Az  esztergom-budapesti egyházmegye nem túl nagy, de 2,2 millió ember lakik itt, az ország katolikusainak közel egyötöde. Papírforma szerint ez 70% katolikust jelent. Ez így egy mamut egyházmegye a többiekhez képest,  mely mai formájában az esperességek léte ellenére kezelhetetlen. Így jött annak a gondolata, hogy hét lelkipásztori körzetet hozzunk létre, két vidékit, kettő budait és három pestit. Ez csupán kezelhetőbb egységeket teremt szakpasztorációs szempontból. A körzeteknek a kisugárzása a lényeges, ahonnan a felelősséget hordozzák. Egy referens félállásban ugyan nem sokat tud tenni, de ha minden régióban van egy nyitottabb szívű káplán, plébános, aki az adott kérdésekre érzékeny, akkor lehet  abban bízni, hogy meglévő munkája mellett, esetleg egy kis munkaidő-kedvezménnyel a régiója ügyeire is figyeljen oda, adjon tanácsot, vagy fogja össze belülről az ügyeket. Animálja, tegyen javaslatot, ha kell. Lényegét tekintve segítőszolgálatot lát el a referens, s nem újabb „kisfőnök” szerepében akar „tetszelegni”. Mindhárom szakterület fontos, de a legfontosabb terület talán mégis a karitászé, mert az egyház hitelességét leginkább azon mérik le, s talán a közéleti területen működőn keresztül is. A hívek nagy tömegét viszont a pasztorális terület érinti.

A Regnum hogyan állt be ebbe az egészbe, hiszen Blanckenstein atya regnumi pap?

Magam valóban a Regnumhoz tartozom, mely elsősorban az esztergomi egyházmegyéhez tartozó fővárosi jelenség. Mind az OLI-ban végzett, mind pedig az esztergomi munkáimra volt ennek hatása. Tudjuk, hogy a század elején szerveződött a mozgalom. Hittanárok költöztek össze, és életmódszerűen foglalkoztak az általuk elérhető ifjúsággal, akkor még kizárólag fiúkkal. A Regnum számára alapvető kérdés, hogy a kezdetekhez képest hogyan tovább. Ma a papságnak nem nagyon van választási lehetősége. Az csak egy álom, hogy hittanárként összeköltözzék, mint régen, s papi közösségben éljen. Jelenleg a regnumi atyák nagy részét felszívják az általános papi teendők. Kiemelt fontossága van tehát annak, hogy néhány atya mégiscsak arccal a Regnum felé legyen, hogy ne kelljen pap nélkül felnőniük a regnumi fiataloknak. A Regnum ugyanolyan aktuális ma, mint a századforduló idején volt, hiszen a helyzet is majdnem ugyanolyan. A Regnum Marianumnak, mint minden mozgalomnak, megvannak a sajátos karizmái és az erényei is. A Regnum a gyerekekért és a fiatalokért van, azokat neveli erősen közösségi szellemben. Ebből fakadóan rendkívül áldozatos, magát nem kímélő, a munkában szinte elégő, aktív, cselekvő, nevelő, vezető ember az, aki a Regnumban él és dolgozik. A Regnum Marianum az elmúlt egy évben alapos előkészítés után megkísérelt visszapillantó tükröt tartani maga elé, megkísérelt szembesülni mai magával, és felkészülni a közeljövőben várható kihívásokra. Hosszas előkészület után június 10-én egynapos fórumot tartott a Zoborhegy téren, ahol a több száz regnumi felnőtt megpróbálta összegezni: kik is a regnumiak, mik a feladatai,  milyen karizmákat adott neki az Úristen, hogyan tud helyet találni a mai nagy egyházi mozgásokban, változásokban úgy, hogy közben a belső egysége is erősödjön Krisztus körül, s hogy küldetése az eredeti stílusban és az eredeti célkitűzések alapján működjék tovább az egyház testébe szervesülve.

Hogyan tovább? – kérdezhetjük az egész magyar egyház  vonatkozásában is.

Remélhető, hogy a zsinati folyamatok során erősödnek az egyházmegyék közötti kapcsolatok. Az OLI feladata itt a kezdeményezések közötti koordinálás lesz. Ha a zsinati folyamatok hatására lelkipásztori irányváltások létrejönnek, akkor számítani lehet egyfajta erjedésre, megújulásra. Az egységesülésben, az országosan szervezett egyházban óriási erő van. A püspökkari titkárság emberfeletti munkát végez, de feladata elsősorban a püspökkar ügyeinek az intézése. Tehát létre kell jönnie a régi Actio Catholicához hasonló valamiféle olyan nagyobb egységnek, amely a lelkipásztorkodást koordinálja. Az OLI próbál ennek elébe menni. Akikkel a zsinati folyamatok előkészítő munkáit együtt végeztük, azokkal a kapcsolatunk nem szakadt meg. Jóllehet inkább magánkezdeményezésként kell értékelni részükről az idáig végzett munkát, remélhető, hogy a jövőben hivatalos formában is ugyanilyen lendülettel tehetik dolgukat. Az, hogy ki válik szentté, ki mennyire éli meg hivatását, az egy más kérdés. Tudjuk, hogy az Úristen adja a hitet, az üdvösséget – sőt a növekedést is –, de a kegyelem mindig a természetre épít, és a közösségi természetnek a kegyelem befogadására koncentrálva kell épülgetnie az Isten egész népe által.

 

 


Baranyi Károly

A  FIATALOK  HITRE  NEVELÉSE

Ez a dolgozat egy esettanulmány a hitre nevelés személyes tapasztalatairól. A tudományos megközelítést mellőzöm, hiszen általánosításra csak nagyon korlátozottan van lehetőségem. Ilyen típusú dolgozatban természetesnek tartom az egyes szám első személyt; remélhetőleg sehol sem kelt visszatetszést az olvasóban. A szándékom nem metodikai cikk megírása; a tapasztalataimat írom le, amelyek módszertani, történeti (szociológiai) természetű elemeket tartalmaznak. A legfontosabb rész azonban magára a nevelésre vonatkozik: felidézem azokat a beszélgetéseket, amelyek jó eszköznek bizonyultak arra, hogy néhány tanítványom közelebb kerüljön Istenhez.

A háttérről szólva röviden a következőt kell elmondani. Mintegy 22 éve tartok egyetemi előkészítő tanfolyamokat a budapesti orvosegyetemen fizikából. A résztvevők legnagyobb része az orvosi egyetemre pályázik, de vannak köztük mérnökjelöltek, természettudományi karokra vagy főiskolákra jelentkezők is. Az előadások mindeddig ingyenesek voltak, abban az értelemben, hogy nem kellett érte fizetni a diákoknak, és én sem kaptam érte fizetséget. Minden tanév elején, az első előadáson elmondom, hogy ugyan nem kell fizetniük a részvételért, de majd orvosként, tanárként tovább kell adniuk, amit itt kapnak. Én magam is sokat kaptam ezeken az előadásokon: lehetőségem volt arra, hogy kidolgozzak egy eredeti és hatékony tanítási módszert, valamint sok fiatalt ismertem meg, és lehetőségem adódott a nevelésre, ahogy a tizenhét-huszonkettő év közötti lányokat és fiúkat lehet nevelni: elsősorban példával. Szeretem ezt a korosztályt, és azt hiszem, értem is őket. Sok-sok problémájukat megismertem, hiszen a hatékony tanítás alapvető feltétele az együtt gondolkodás. Azt hiszem, sikerült ezt elsajátítanom, hiszen eleinte a korkülönbség is kicsi volt. Az előadások iránt nagy volt az érdeklődés, sőt azt a szándékomat is méltányolták, hogy fegyelmet kértem, és meg is követeltem. Törekedtem arra, hogy a fizikáról szóló előadások felvillantsák a természet szépségét, a természettudományos gondolkodás eleganciáját, esztétikai értékét. Ismert, hogy mekkora szerepe van az esztétikának a fizikában is: sok felismerés és felfedezés alapja volt a megfigyelő és gondolkodó ember igénye a harmóniára, és az a meggyőződése, hogy van valami objektív abban, amit szépnek nevezünk. Világnézeti és vallási kérdésekről direkt formában (a tárgy természete és a tanfolyam célja miatt) nem volt szó.

Néhány év múlva egymástól függetlenül (kettesben beszélgetve) bizalmasan többen feltették a kérdést: „Tanár Úr vallásos?” A vallás, a hit kérdései egyre többször kerültek szóba négyszemközti beszélgetéseken, emlékezetem szerint mindig úgy, hogy az első kérdést a diákom tette fel; én nem kezdeményeztem, de természetesen nagyon figyeltem minden közeledésre.

A négyszemközti beszélgetések általában az órák közötti szünetben történtek, de előfordultak más alkalmakkor is. Megtörtént, hogy az egyik leány megkért, hogy segítsek fellebbezését megírni; a másik elmaradt a tanulásban, és néhány órát külön is foglalkoztam vele. Néhányukkal a lakásomon beszéltem; ilyenkor természetesen beleláthattak a családi életünkbe, a gyermekeimmel találkozhattak, a feleségemmel beszélhettek.

Ezek a – 17 és 22 év közötti – fiatalok nem voltak gyakorló vallásosak, sőt legtöbbjük nem volt megkeresztelve sem. Többen kifejezetten hitetlennek vallották magukat; volt olyan több is, aki már találkozott valamely erőszakos szektával (például egyikük a sámánizmussal). Különböző helyről jöttek. Az egyiknek az édesapja jól kereső orvos, édesanyja magas beosztású tisztviselő volt. Egy másiknak a szülei kifejezetten marxisták voltak, a harmadik diákom beteg édesanyjával élt együtt, nagyon nehéz körülmények között, érzelmileg is szegény környezetben. Volt közöttük, akinek az édesapja bíró volt, aki beosztása miatt nem nevelte leányát vallásosnak. Megint másnak alföldi gazdag földművelők voltak a szülei, akik azért nem nevelték gyermeküket vallásosnak, mert ez az életben hátrányokat fog okozni. Lányok többen voltak, mint a fiúk, és azt tapasztaltam, hogy legtöbbjüknél nem gátolták  erkölcsi hiányosságok a közeledést.

* * *

Az első kérdés mindig ez volt: „Tanár Úr vallásos?” A válaszra időt kellett szánnom, ez általában az első alkalommal fél órát vagy többet vett igénybe. Nem kérdeztem vissza, hogy miből gondolod, hanem elmondtam, hogy miért vagyok az. Nem biztos, hogy a legkimerítőbb, legbölcsebb választ adtam, de törekedtem arra, hogy pontosan az ő kérdésére válaszoljak, és kerüljem az előre gyártott sablonokat. Elmondtam, hogy mint természettudományokkal foglalkozó ember nagyon rosszul érezném magam olyan világban, ahol a természet törvényei uralkodnak. Otthon érzem magam a rejtelmek, titkok és csodák között, mert nem vagyok kiszolgáltatva nálam kisebb dolognak, a szellem nélküli anyagnak és a véletlennek. Gyermekkori élményemet mondtam el mindenkinek. Talán hatéves voltam, amikor egy „kognitív” istenélményem volt. Ez azóta is megvan, és meghatározó élmény egész életemre.

Elmondtam: kis gyermek voltam, amikor először eltöprengtem azon, hogy mennyire nem szükségszerű az, hogy vagyok. Ha nincs Isten, gondoltam, akkor az én létem itt merő véletlenség. Ha a természeti törvények valamilyen összjátékaként  úgy jöttem a világra,  hogy két sejt véletlenül találkozott, akkor  igen  nagy  szerencsém van. Abból az aktusból, amelyből én születtem, sok millió lehetséges testvérem nem született meg. Rám esett a véletlen választása! Ugyanazon az alapon, ahogyan én kerültem a felszínre, sok-sok más gyerek jöhetett volna világra. Én születtem meg. Ez azon múlt, hogy az a bizonyos hím ivarsejt győzött  a  többi  felett.  Ha másik két sejt találkozik, akkor már nem én vagyok! Természetesen nem hiányoznék senkinek, hiszen édesanyámnak született volna egy fia vagy egy lánya. Soha senkinek eszébe nem jutnék.  Mint ahogyan  egyetlen  lehetséges testvérem sem jut eszébe senkinek sem azok közül, akik velem együtt várták a megtermékenyítés pillanatát!

A létem tehát olyan módon véletlen, mint amilyen véletlen az  lenne, ha tízmillió tombolavásárló közül  én nyerném meg a főnyereményt. De még inkább: hiszen édesanyám egy héttel, két héttel, három hónappal korábban  foganhatott volna. És anyám, apám, nagyszüleim, dédszüleim léte is pontosan ilyen véletlen. A létem ebben a világban olyan véletlen, mint a világmindenségben egy gombostűt egyetlen próbálkozással fellelni. A vak véletlen terméke vagyok, amely mint a gyors folyó a szennyet, a felszínre dobott. Ez a véletlen nem jóindulatú velem: nem volt jóindulatú sok-sok potenciális testvéremmel, akikkel a lét kapujában várakoztam, és akik végleg lekéstek az életről. Engem ez a véletlen bármely pillanatban eltiporhat, megsemmisíthet. Ezer veszély leselkedik rám; miért kímélne meg ez az irracionális véletlen?

Van más magyarázat is. A létem nem véletlen. Valaki, valami Nagy már a születésem előtt, már a szüleim születése előtt, a világ keletkezése előtt kigondolt. Már akkor számított a jöttömre. Benne már akkor megfogantam, amikor a teremtés forgatókönyvén gondolkodott. Így nincs is jelentősége, hogy melyik két sejt találkozik: én jövök, nekem készítette ezt a pillanatot.

Az alternatíva így fogalmazódott meg:

(I.) A létem magyarázataként elfogadom, hogy valamely  – természeti törvények által irányított – materiális véletlen hozott létre. Ettől az irracionális véletlentől én semmi jót nem várhatok. Ez a véletlen azonban, noha sötét és kiismerhetetlen, emberi eszközökkel vizsgálható: a természete a tudományos kutatás eszközeivel megközelíthető, legalábbis ez az illúziónk: nem tudom igazán kézben tartani, de nem kell magunknál lényegileg magasabbra tartani.

(II.) Elfogadom, hogy Valaki a természeti törvények felett, a véletlen uraként rám már akkor gondolt, amikor a földön a láva fortyogott, már akkor kigondolt, amikor még az életnek nyoma sem volt. Ő azonban sokkal nagyobb nálunk: lényegileg nagyobb, nem vizsgálható tudományos módszerekkel.

Ittlétem mindkét értelmezése bizonyos nehézségekkel jár. Ha az első mellett állok ki, akkor az irracionális természet részének tekintem magam, annak a természetnek, amely a létre hívott, de amelynek végül is része vagyok, amely ezért nem is nagyobb nálam. Otthontalan vagyok, de nincs nálam nagyobb. Ha a másik alternatívát fogadom el, akkor megtalálom a helyem ebben a világban, amely nem ellenséges, hiszen évezredek óta készítik arra, hogy jönni fogok. Otthon vagyok. De el kell fogadnom, hogy nem én vagyok a legnagyobb, hogy van nálam nagyobb: akinek a létemet köszönhetem, aki ura a véletleneknek, a természetnek, akihez nem közeledhetek tiszteletlen vizslató szemekkel.

Úgy döntöttem, hogy a második magyarázatra teszem fel az életem. Az átélt létem evidenciája és ezzel együtt az átélt esetlegességem szükségszerűen vezet el Istenhez. Istenbizonyíték ez igazából: saját létem evidenciájának és a megrázó esetlegességemnek egyidejű intenzív átélése Istent nyilvánvalóvá teszi előttem. Az egész okoskodásnak kulcsa az az ellentmondás, amely a létem kézzelfoghatósága és a megdöbbentő volta között fennáll: a létem nyilvánvaló (evidens) és elképesztő (abszurd) is egyben.

Az Istennel való egzisztenciális találkozásom ez volt. Ő volt az, akiben a létem értelmet nyert. Mindenekelőtt nagy hálát éreztem, az ajándék miatt, mert jó élni. Öröm és biztonságérzés töltött el. Isten ebben a pillanatban  azt a Valakit jelenti, aki a létem értelme, aki azt akarta, hogy legyek, aki helyet készített nekem ebben a világban. Hatalmas és jóságos személyt jelentett, akinek minden bizonnyal terve van velem, hiszen nem véletlenül születtem meg. Az istenélményem nem tartalmazta  még a filozófiai istenfogalom elemeit. Csak éreztem: Isten jó és hatalmas. Betöltött az öröm, hogy megmenekültem a nemléttől, a semmitől, és hogy nem véletlenül menekültem meg. Ugyanakkor világos volt előttem, hogy ezt a megrendítő élményt más ember is átélheti. Mindenki gondolkodhat úgy magáról, mint én. Senki sem véletlen, senki sem „töltelék”. Minden ember szerepel Isten ősi tervében. Minden ember kedves Isten előtt, Ő mindnyájunkat gyermekeként szeret. Nem gondolhattam magamról, hogy csak én vagyok Isten „kiválasztottja”. Természetes volt, hogy mindenki az.  Úgy kell mindenkit látnom, ezért kell minden egyes embert szeretni. Istent bántom meg, ha a teremtményében nem fogadom el Őt. Az Isten és az ember szeretete így találkozik.

Általában ez volt az első beszélgetés, pontosabban: az első kérdésre adott válasz.

Úgy tapasztaltam, hogy, az első alkalommal másik kérdés nem volt. A válasz hitelesnek tűnt, a hatása megrendítő volt (nem utolsó sorban azért, mert nekem is az). A vallásos hit megrázkódtatással, megrendüléssel kezdődik, miként a tudomány kezdete a csodálkozás. Megrázkódtatásnak azonban kognitív élmény is lehet a kiváltója, amely az erre nyitott embernek átadható. Az élménynek az az alapja, hogy individuális létemet nem magyarázhatom a világból. A létem megdöbbentő.

Azzal zártam az első beszélgetést, hogy magam részéről a témát befejezettnek tekintem, és nem fogom szóba hozni, amíg ő nem kezdeményezi. Csak akkor beszélünk ezekről a kérdésekről, ha ő is igényli. Rajta a sor; ha akarja, folytatom, ha nem, akkor úgy teszek, mintha soha nem beszéltünk volna ezekről a kérdésekről, és járjon fizikára úgy, mint eddig. Döntő kérdés, hogy a szabadságát tiszteletben tartsam, saját lelkiismeretem szerint is, hiszen egyetlen lépést sem tehetek a lelke felé az engedélye nélkül. Ez a gesztus a hitre nevelés alapvető eszköze. Nekem fontos, hogy komolyan vegyem az Üdvözítő parancsát („. . . tegyetek tanítványaimmá minden népet . . .”), és egyidejűleg a legnagyobb mértékig tiszteletben tartsam a szabadságát.

* * *

Nem emlékszem senkire sem, aki ne igényelte volna a további beszélgetést. Volt olyan, aki két hónap elteltével kért meg, hogy folytassuk. Egy másik elbúcsúzott, és elment, majd egy óra múlva felhívott, hogy szeretne visszajönni, a beszélgetést folytatni. Emlékszem arra a lányra, aki azt mondta, hogy máris, egy percet sem akar várni.

Az első igen után, tudniillik hogy folytassuk a beszélgetést, rendszeresen időt kellett szakítanom rá, szinte mint egy órarendben. Hetente ültünk le egy-másfél órára, hogy egy-egy kérdést végigbeszéljünk. A megbeszélt témák eleinte rögtönzésszerűen adódtak, később úgy tűnt, hogy hasonló gondolatmenettel lehet a legtöbbjüket megközelíteni. Hihetetlen szomjúságot tapasztaltam az intellektuális élmények iránt. Örömöt okozott nekik, ha sikerült valami lényegeset megvilágítani, világos szavakkal leírni. Ezért sokszor szakítanom kellett a hagyományos vallásos szóhasználattal. (Meggyőződésem, hogy a fiatalokat akkor tudja a katolikus egyház megközelíteni, ha megújítja a nyelvezetét, de a lényeges kérdésekben egy tapodtat sem enged.)

Eleinte nem nagyon tettek fel kérdéseket, csak azt mondták, hogy folytassuk a beszélgetést. A végigbeszélt gondolatmenetek egyre inkább kicsiszolódtak, határozott tematikai jelleget öltöttek. Alább vázolom a legfontosabbakat; ebben a tanulmányban nem lehetséges, hogy mindet leírjam.

* * *

Az egyik legfontosabb kérdés a hit mibenléte, a hittel összefüggésben pedig a szabadság lényege. Ehhez – így tapasztaltam – szükséges, hogy beszéljünk arról, hogy kétféle világ létezik, a külső és a belső világ. Abból indultunk ki, hogy Descartes alapvető kijelentése – „Gondolkodom, tehát vagyok” – tulajdonképpen nem  tudományos vagy filozófiai megállapítás, hanem a saját evidenciaélményének a kifejezése. Semmi sem olyan nyilvánvaló, mint az, hogy vagyok. Létezésemmel együtt átélem az azonosságomat, azt, hogy a 10 évvel ezelőtti én is én vagyok. Azt, hogy az akkori fájdalmam ma is élénken él bennem, az akkori örömöm  ma is az enyém. Az élmények stabilizálják a személyiségemet. Ez a világ az, amely ugyanaz akkor is, ha elutazom, ha más vidékre költözöm. Megmarad akkor is, ha  elveszítem a kapcsolatom  a tárgyak világával.

Ebben a belső világban érzek, aggódom, ebben ér a fájdalom és az  öröm. Ebben hozom meg az alapvető döntéseimet. A hitem, a szeretetem és a reményem ebben a világban élem meg. Ebben vár rám a boldogság, vagy ebben leselkedik rám a pokol. Ez a szellem  világa. Ebben is hasonlítunk Istenre: az ő belső életének a mi világunk a szerény hasonmása.

Ezzel a világgal szemben áll a külső világ. A külső világ a tárgyak, a dolgok, a más emberek világa. Az egyik így, a másik úgy jelenik meg a tapasztalatomban. Mindenképpen azonban rajtam kívüliek. Ez a külső világ majdnem olyan magától értődő, mint a belső. Nem annyira evidens persze, ezért nagyon következetes, de nem túlságosan intelligens filozófusok ezt a külső világot kétségbevonták. Mások csak azt hangsúlyozták, hogy ismeretelméletileg nem olyan nyilvánvaló, mint a belső világ: a külsőt nem lehet olyan kényszerítő erejű tapasztalattal alátámasztani, hogy . . . gondolkodom . . . Végső soron bármelyik barátomról gondolhatom azt, hogy nem létezik, csak álmodom őt. Hogy illúzió az egész, hogy nincs,  csak az  én képzeletemben. Csak azt nem állíthatom,  hogy magam csak  álmodom, hogy képzeletem terméke vagyok.

A külső és a belső világ világos megkülönböztetése az emberi szabadság értelmezéséhez vezet. Az emberi szabadság relatív fogalom: a belső világ nézőpontjához tartozik. A külső világ kategóriáival nem lehet leírni. Az ember ugyanis annyiban szabad, amennyiben a belső világa nem része a külső világnak. A szabadság pedig összefügg a hittel, amely az emberi szellem aktivitása, a szellem szabad tette.

Hatékonynak tűnt a következő – egyes pszichológusok szerint leegyszerűsített – személyiségmodell. Kiindulásul az szolgált, hogy az emberi szellemnek három alapvető működése van: az értelmi (kognitív), az érzelmi  (affektív) és az akarati (konatív) működés.

Az értelmi működés az, amikor összeadok két számot, vagy amikor megpróbálom megérteni a másik ember tetteit, vagy amikor rájövök valamilyen tudományos  rejtély nyitjára. A szellem érzelmi rétege működik, ha megharagszom valamiért, megszeretek valakit, vagy szerelmes leszek  valakibe. Végül az akarati dimenzió működése az, hogy elhatározom: leszokom a dohányzásról, vagy kényszerítem magam arra, hogy koncentráljak egy feladatra. A konatív struktúra működése az, hogy elhatározom: megmászom a Himaláját, vagy hogy megházasodom.

A három szellemi tevékenység nem választható el egymástól. Hogy elveszek valakit feleségül, a szellem  akarati tevékenysége, elhatározás kérdése. Meg kell azonban gondolnom, hogy lehet-e választottammal egy életre szövetséget kötni. Olyan valakit akarok feleségül venni, akit szeretek. Nem akarok olyan nővel házasságot kötni,  akibe nem vagyok szerelmes, vagy aki ellen az eszem tiltakozik.  A belátás és a szerelem azonban kevés a házasságkötéshez. Ahhoz döntés kell, és dönthetek az érzelmeim és az eszem ellenére is.

 Így van ez a hittel is. A hit nem a bizonytalan tudás kifejezése. Sokszor mondjuk: „lehet, hogy egy bizonyos dolog megtörtént, lehet, hogy nem. Azt hiszem, igen.” A hit más. Nem elsősorban az, hogy igaznak tartunk valamit, amit nem tudunk bizonyítani.

A hit vállalkozás. Döntés az ismeretlen mellett. Egy be nem látott kaland vállalása. Magunk kiszolgáltatása az ismeretlennek, a rajtunk kívül állónak. Ilyen értelemben a hit aktusa az, hogy megházasodom. Vállalom a közös sorsot, az ismeretlen jövőt, a terhet és az örömöt. Vállalom, hogy nem hagyom el a feleségem semmiféle bajban. Akkor is mellette döntök, ha fennáll annak a veszélye, hogy nem fog nekem gyermeket szülni, ha beteg gyermekünk születik, akinek a terhét egy életen keresztül hordozhatom. Vagy feleségem beteg lesz, és éveken keresztül ápolom. Mégis kitartok, mert ha nem, akkor egyedül maradok. Beszűkülök és önző leszek. A fejlődés feltétele a jövő reménykedő akarása, a kockázat  vállalása. Az a készség, hogy elindulok  az ismeretlen felé, a rajtunk kívül álló felé. Mert különben megdermedünk. Az ember fejlődő lény. Ha lemond a jóról, szellemileg meghal. A hit: az igazi kaland, az emberi egzisztencia legnagyobb lehetősége.

A vallásos hittel is ez a helyzet. Az ember előtt két választás áll: vagy véget ér a valóság a kézzelfoghatónál, a tudomány kutatási területénél, vagy van a látható világon túl egy nagyobb világ. Az ember átéli egzisztenciájának a törékenységét, esetlegességét, egyedüllétét és idegenségét a  világban. Ugyanakkor érzi, hogy többre hivatott, a teljességre vágyik, boldogságra. Ekkor kerül szembe a kérdéssel: a világ véget ér-e ott, ahol a tudomány megáll, vagy többet is kínál? Szabadon dönthet: elutasítja a  természetfeletti világot, mert túlmutat a tapasztalataink körén, vagy  vállalja a kockázatot, és az életét úgy rendezi be, hogy kiszolgáltatja magát az ismeretlen természetfelettinek, hogy ne legyen reménytelenül kiszolgáltatva a természet (és a véletlen) törvényeinek.

A hit alternatívája nem a tudomány, hanem a fejlődés lehetőségének az elutasítása: az ember bezárkózása önmagába. Itt már szólni lehet arról, hogy óriási paradoxon ez: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszti, megmenti azt  az életre.”

* * *

A következő kérdés az ember hivatása: mi végre is vagyunk a világon?

A mindenható Isten kifürkészhetetlen bölcsességében és isteni szabadságában úgy döntött, hogy azt a boldogságot, amelyben a Szentháromság él, megosztja. Sok-sok lényt teremtett ezért. (Talán belesejthetünk ebbe a titokba, ha arra gondolunk, hogy az emberek azért hoznak gyermekeket a világra, hogy boldogságot osszanak.) Isten szabad elhatározásából döntött így, a szeretete vezette. Az ember hivatása tehát a boldogság, az emberi élet értelme és célja: a teljesség birtoklása, az Isten életében való részesedés. Ezért Isten saját  képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Így kellett tennie, mert azt a boldogságot, amelyre hivatottak vagyunk, másként nem élhetnénk meg. Istenhez hasonlatosnak kell lenni, hogy az általa felkínált boldogság befogadására képesek legyünk.

Szellemi lényeket teremtett Isten. Az anyagi világgal szoros kapcsolatban levő szellemeket. Mindegyiket partnerének alkotta, mindegyik embernek pótolhatatlan egyediséget adott. Ebben is hasonló Hozzá az ember. Valamennyi ember olyan egyetlen, mint ő, persze nem független tőle. Az ember esetleges, kiszolgáltatott, de más emberrel ki nem cserélhető. Az Istenhez másrészt a szabadságunkban hasonlítunk. A mi dolgunk és felelősségünk dönteni, hogy elfogadjuk-e az Isten által felkínált boldogságot. Isten nem teremthetett boldog gépeket. Nem hozhatott létre olyan lényeket, akikre – akár akarják, akár nem – rákényszeríti a teljességet. Ha Isten valóban az isteni boldogságban akarja részesíteni az embert, akkor hasonlatosságra kellett teremtenie: Isten pedig szabadon, szabad elhatározásból határozta el a teremtést. Az ember akkor lehet az isteni boldogság részese, ha igent mond rá.

Az ember mint a természet része nem szabad. Nem teheti meg, hogy a gravitáció vagy a kémia, a biológia törvényeit semmibe vegye. Nem szabad a genetikai, családi, társadalmi örökségétől sem. Gondolkodni sem tud annak a nyelvnek az adottságai nélkül, amelyet a szülei ráhagytak. Az embert ezer szál köti az anyaghoz, amelyből a teste vétetett.

Egy vonatkozásban azonban teljesen szabad. Az Isten felől az. Isten szabadon hagy bennünket afelől, hogy elfogadjuk-e azt a boldogságot, amelynek a vágyát kétségkívül a szívünkbe írta. Isten nem tolakszik, nem  kényszerít.  Nagyra értékel bennünket, amikor a szabadságunkat tiszteletben tartja. Különben elvenné azt, amit a  teremtéskor adott: a boldogság lehetőségét. Isten tapintatos, háttérben marad. Ez láthatatlanságának a mély értelme. Ha látható lenne, akkor megfosztana bennünket a szabad döntés lehetőségétől, azaz attól a képességünktől, hogy az  isteni boldogságot birtokoljuk. Ez az isteni ígéret – az Isten színelátása, az isteni boldogságban való részesedésünk – a végső döntésünk után következik be. Ez az üdvösség a mennyország.

Isten egyrészt rabnak teremtett bennünket, a természet, a világ törvényeinek alávetve. Másrészt szabadnak, önmagától. Istentől kapott hivatásunk egyrészt az, hogy megszerezzük a szabadságot a világgal szemben, felépítsük az autonómiánkat, ezzel a világot is szellemivé  tegyük. Másrészt az, hogy szabadon alávessük magunkat az isteni akaratnak, hogy neki adjuk a szabadságunkat a hit döntésében. (Ebből a szempontból is tanulságos az a vita, amelyet a protestánsok és a katolikusok folytattak: egyedül a hit üdvözít, vagy szükség van a jócselekedetekre is? Világos: csak a cselekedet üdvözíthet, az egyetlen szabad tett, a hit.)

Lehetséges azonban, hogy valaki ezzel a szabadsággal úgy él, hogy Isten ellen dönt. Ebben van az ember nagysága és a reá leselkedő veszély lehetősége. Az ember dönthet Isten ellen. Ez megoldhatatlannak látszó kérdést vet fel: ha az ember szabadon dönthet, akkor dönthet Isten ellen, vagyis a pokol, a kárhozat mellett. A kárhozatot a kozmológiai fekete lyukhoz szoktam hasonlítani, bár nem vagyok híve annak, hogy fizikai analógiákat használjunk lelki folyamatokra. A pokol lényege: a személy izolálódása, az egyedüllét. A kárhozott elvágja magát a szeretetközösségtől.

A kárhozat lehetséges, sőt minden egyes emberre leselkedő valódi veszély. Mindig elmondtam, hogy amikor Jézus az utolsó vacsora előtt kijelentette: „Egyiktek elárul engem”, az apostolok kérdezgették: „Csak nem én?” Mindenkinek, aki „hisz magában”, a figyelmébe kell ajánlani az apostolok kérdését. Az ember kész a rossz döntésre, sőt gyakran meg is hozza. Isten nem kényszeríti a lázadó szabadságot. Erről szól az első bűn története, de ezt bizonyítja a világban tapasztalható rossz, a háborúk, a baj és a szenvedés.

Ha így áll a dolog, akkor miért kellett Istennek vállalni ezt a kalandot? Szabad-e belemenni a teremtés kockázatába, ha elkárhozhatunk? Mi menthet meg bennünket?  Isten nem veheti el tőlünk a döntés felelősségét és kötelességét. Mert különben megfosztana attól, amiben Rá hasonlítunk, a szabadságtól. A teremtett ember pedig, aki végleges és megváltoztathatatlan igent adhatna, ilyen választ nem ad. Miben bízhatunk? Isteni megoldás a megváltás: Isten emberré lesz, hogy emberként (elsőszülöttként) igent mondjon a teremtett ember nevében Istennek. Ez a megváltás: Isten emberré lett, magára vette az ember nyomorúságos sorsát, hogy az ember részesüljön Isten életében.

* * *

A bűn különben az egyik legnehezebb kérdés. Absztrakt módon megvilágítható: az ember Isten szándékai ellen dönt. De konkrétan mit jelent a bűn, és miért annyira gyűlöletes?

A bűnnel kapcsolatban általában három dolgot emeltem ki.

(1) A tékozló fiúról szóló példabeszédben az apa követelődző fiának kiadja a jussát, a neki járó részt a vagyonból. A fiú elment az örökséggel, eltékozolta, lezüllött, majd amikor már a disznók moslékából sem kapott eleget, akkor arra gondolt, hogy az apja házában a cselédeknek is jobb sorsuk van, mint neki. Felkerekedik tehát, és hazamegy, hogy a cselédsorsot vállalja. Az apja már várja, tárt karokkal fogadja, és örömünnepet rendez megkerülésére. „Elveszett a fiam, de megkerült.” Az apa nyilvánvalóan tudta, hogy mi vár a fiára, amikor kiadta a vagyonának rá eső részét. Megtehette volna, hogy megtagadja, azonban annyira nagyra tartotta a fiú szabadságát, hogy nem tehette meg, hogy korlátozza: nagyobbat vett volna el tőle, mint a vagyon egy részét, a szabadságát csorbította volna. Isten is olyan nagyra tart bennünket, hogy inkább vállalja azt a kockázatot, hogy elszédelgünk és a vagyonunkat eltékozoljuk,  mint azt, hogy megfosszon bennünket attól a vonástól, ami hasonlatossá tesz hozzá: a szabadságunktól. Isten tudja, mint a tékozló fiú apja is, hogy rossz útra térhetünk; azonban az irántunk érzett tisztelete, nagyrabecsülése miatt nem teszi meg, hogy lefokozzon bennünket, megfosszon szabadságunktól, gépekké tegyen. Akkor ugyanis az eredeti célja sem valósulhat meg: az üdvösség csak szabad személy része lehet.

Az apa biztos volt a fia leendő bűnében. Látta előre, hogy a vagyont rossz nőkre költi, aztán maga is nyomorúságos sorsra jut. Ez fájdalmat okozott neki.

Sokszor látni egyszerű idős emberek fájdalmát (például a tapintatlan televízióban), akiknek a felnőtt gyermekét gonosztevőként ismeri meg a világ. Az apának, anyának mindenképpen ez a legnagyobb szenvedés, nagyobb talán, mint a gyermeke halála. Az Isten elleni bűnt ehhez hasonlítanám: Istennek, Atyánknak és Teremtőnknek fájdalmat okozunk saját boldogságunk, üdvösségünk szabad és tudatos elutasításával.

(2) Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve; ez a rang azt a kísértést jelenti, hogy úgy gondoljuk, olyanok vagyunk, mint Isten. Az emberre éppen a nagysága miatt leselkedik a veszély: hasonlatos Istenhez (mert ilyennek kell lennie, hogy partnere legyen a teremtőjének), de ettől csak egy lépésre van az, hogy azt gondolja, hogy ő az isten. Vagy legalább is, hogy olyan, mint Isten. Ez az ember legalapvetőbb, legnyilvánvalóbb kísértése, az emberre leselkedő egyetlen igazi veszély. Mindennapi életünk számtalan példája mutatja ezt,  a történelem lapjaira is az embernek ez a tévedése van írva.

Milyen közel is van egymáshoz az a két mondat, hogy „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” (Ter 1,26), és „. . . szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat .” (Ter 3,5) A Szentírás első lapján az szerepel, hogy Isten, az Atyánk saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, a második oldalon pedig ott a csábítás: olyanok lesztek, mint az istenek! Mi a különbség a két kifejezés között? Óriási, de alig észrevehető: az ember hasonló Istenhez, de nem olyan, mint Isten. Hasonló Istenhez, ezért kísértésbe is eshet, hogy megfeledkezik helyéről, hivatásáról. Ez az egyetlen igazi bűn: önmagunk imádása. Bábel tornyának építői is az égbe törtek. „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek a teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak. . .” (Ter 11,4)

(3) Összefüggésben a fentiekkel: mi volt Júdás igazi bűne? Az árulás? Szerintem ez a jelenség felszíne, a következmény. Az igazi bűne az volt, hogy elutasította Jézus jóságát. Nem azért, mert Júdás a rossz oldalán volt, hanem mert irigy volt a jóra. Nem volt meg benne Keresztelő Szent János nagysága, aki elismeri, hogy annak, aki utána jön, saruszíját sem méltó megoldani. A keresztény emberek nagy kísértése: nem hajlandók a jót szolgálni, ha nem ők „találták ki”.

* * *

Beszélgetések közben elérkeztünk a kapcsolatnak ahhoz a szintjéhez, amelyet lelki vezetésnek lehetett nevezni, s amelynek az alapja a személyes szeretet. Különösen szeretnem kell (atyailag és tapintatosan) azt az embert, akivel Istenről beszélünk, s persze azért is, mert a részéről is nyilvánvaló volt a felém irányuló szeretet.

Óvatosan kellett megtenni minden lépést, a szabad döntés követelményei szerint neki kellett meghozni a hit döntését, én legfeljebb segítettem, mint a bába a szülésnél. A bába sem siettetheti a gyermek világrajöttét, nem is nélkülözhetetlen a szülésnél, de nagyon fontos, hogy ott legyen. Amikor elérkezettnek látszott a pillanat, rákérdeztem a személyes állásfoglalására. Óriási – és nekem is megrendítő – élmény volt látni, ahogy kibontakozott a személyes döntés. Egyszer csak megjelent, mint a gyermek: „Tanár Úr, hiszek!”

A heti foglalkozások megváltoztak; továbbra is sok kérdést megbeszéltünk, de ettől a ponttól még személyesebbé váltak a beszélgetéseink. Először megtanítottam a keresztvetésre. A kimondott igennel kértem, hogy próbáljon csendben és egyedül annak az Istennek a „jelenlétébe kerülni”, akinek igent mondott. A további napokon imádkozni tanultunk. Hallatlanul fontosnak tartom, hogy nem „feladtam” valamely imát megtanulni, hanem együtt imádkoztuk, amíg lényegében szóról szóra megtanulta. Gyakorlás volt ez, és egyben szertartás is. A kapcsolatnak ebben a szakaszában nagyon nagy jelentősége van annak, ha egy fiatalember imádkozni lát egy felnőttet. Megtanultuk a hiszekegyet, a miatyánkot és az üdvözlégyet.

A Szentírással nem foglalkoztunk, hanem idéztem, egy-egy részt felolvastam, forrásként kezeltem. Jóval később, hónapok múlva röviden beszéltem róla, és akkor már megkértem, hogy egy-egy könyvet olvasson el. Amikor a Szentírásról beszéltem, akkor röviden szóba került az is, hogy milyen vallások vannak (kinyilatkoztatott és természeti vallások). Próbáltam megvilágítani, hogy mi a protestáns és a katolikus felfogás közötti különbség.

Szaporodtak a kérdések is, természetes módon legtöbbje a világban tapasztalható rosszra vonatkozott. Miért engedi Isten. . .? Ezzel kapcsolatban nem tudok jobbat, mint azt hangsúlyozni, hogy a rossz titok, de nem Isten szándéka, hanem teremtményeinek nagyságában rejlik. A valóság felszíne alá pedig nem láthatunk: nem látható, hogy kiknek a bűne eredményezi egy ártatlan ember szenvedését. Igyekeztem megvilágítani, hogy a keresztény tanítás egyik legnagyobb misztériuma éppen ebben van. Az ember individuum és kollektív lény egyszerre. Individualitása adja a méltóságát: minden egyes ember olyan egyetlen, mint Isten. Ebben hasonlítunk rá elsősorban. Másrészt kollektív lény is, de nem úgy, mintha az ember a mindenség fogaskereke lenne, hanem inkább úgy, mint a terítő: ha megemelem egy pontban, emelkedik vele az egész. Minden egyes ember felelős minden más emberért. Egyetlen ember bűne miatt jött a halál és szenvedés, egyetlen ember önként vállalt szenvedése miatt a megváltás. Világos, hogy ez – katolikus szemmel – azt is jelenti, hogy minden percünknek meghatározó jelentősége van a jövőnkre és mások sorsára nézve. Az önként vállalt vagy másokért felajánlott szenvedést az Egyház elismeri mint a szent élet lehetséges kritériumát.

Érdekes dolog: nem tapasztaltam, hogy a Szentháromságról szóló tanítás gondot okozott volna, sőt mintha az lett volna a benyomásom, hogy könnyebb volt a háromszemélyű Istennel találkozni, mint az egyszemélyűvel. Közelebb érezték magukhoz. A további kérdéskörökre csak utalok; az eddigiek részletezésével az volt a szándékom, hogy megmutassam, az Isten felé közeledő diákjaimnak mit és miként tudtam nyújtani. Sokat beszélgettünk a keresztény egzisztencia alapkérdéseiről, a szeretetről, a reményről, a halálról, a túlvilági reményekről, a keresztény ember hivatásáról ebben a világban. Persze a katekizmus kérdéseire, a teológia (dogmatika) alapfogalmaira is sort kerítettünk.

 A nagy lépés az volt, amikor a szentmise és az Oltáriszentség került szóba. A legtöbbjüknél volt valami félelem a liturgiától, idegenkedés a templomtól. Az látszott leghelyesebbnek, hogy (amikor elérkezett az ideje) megkértem, hogy velem – illetve családommal – jöjjön templomba, és vegyen részt a szentmisén. Előre megbeszéltük a fontos dolgokat, a mise lényegét és részeit. Leggyakrabban a pasaréti ferences templomba jártunk. Mellém ültettem, és kicsit „súgtam”.

Első beszélgetésünk után egy félév elteltével már otthon érezte magát a templomban, egyedül is bement, akár misén kívül is. Ekkor fogalmazódott meg határozottan az az igény, hogy gyónni kell (ha már volt elsőáldozó), vagy készülni kell az elsőáldozásra (ha meg volt keresztelve), vagy fel kell készülni a keresztségre és a bérmálásra. A rendszeres beszélgetések az elsőáldozásra, a keresztségre és a bérmálásra felkészítéssé alakultak.

A legtöbb esetben egy évre  volt ehhez szükség. Egy-kettő volt közülük, akinek az elsőáldozását nem sürgettem, éretlennek tartottam. Utóbb úgy sejtem, hogy igazam volt.  Néhányuknak feleségemmel együtt keresztszülei lettünk. Mások elsőáldozókká vagy gyakorló keresztényekké már egy-egy kis közösségben váltak.

Fontosnak tartottam, hogy mindegyikük számára találjunk a Budapesten működő kis templomi közösségek közül olyanokat, amelyek befogadják őket, hiszen nem lehetett az én feladatom további támogatásuk, nem köthettem őket magamhoz. Természetesen a keresztgyermek–keresztszülő kapcsolat megmaradt. Néhányuk azonban mint diplomás olyan messzire került, hogy csak néha hallok róluk. Vannak, akik elkezdték a teológiai tanulmányokat, vagy már be is fejezték. Olyan is akadt, akiben felvetődött a szerzetesség gondolata.

Büszke vagyok rájuk, és hálás vagyok Istennek azért a kegyelemért, hogy méltatlanként méltónak talált arra, hogy közvetítsem.

 

 


Arató  László

KRISZTUSIBB  EMBER,  MAGYARABB  MAGYAR!

Újraéledt a Magyar Cserkészszövetség

A századforduló álmosító nyugalmában Londonban egy, a brit világbirodalmat végigkatonáskodó kiváló fiatal tábornokot nemzeti hősnek kijáró tisztelettel fogadtak. Lord Baden-Powell of Gilwell, a mafekingi búr háború győztese azonban 55 évesen nyugdíjazását kérte, és mint a Viktória-rend parancsnoka, felhasználva a fiatalokkal való korábbi kapcsolatainak tapasztalatát, teljes figyelmével az ifjúság új típusú nevelésének megoldása felé fordult. Célul tűzte ki, hogy a fiúkból korszerű lovagokat nevel, olyanokat, akik értékes, hasznos és felelősségteljes polgárai lesznek a társadalomnak, a hazának. Bi-Pi mélyen hívő anglikán volt, aki természetesnek vette, hogy ezt a célt csak Istennel együttműködve, valláserkölcsi alapokon lehet elérni.

Az első tábort követő évben, 1908 májusában jelentette meg világhírűvé vált könyvét, a Scouting for boys-t, melyben 28 tábortűzi beszélgetésben mondja el Baden-Powell a cserkészéletet és az alappillérként szolgáló cserkésztörvényeket. Még ezt megelőzően, 1908. január 24-én Birkenheadben a Keresztény Ifjúság Székházában hirdette ki a cserkészet megalakulását. Egy évre rá Londonban már 11 000 cserkész jött össze a találkozóra. Ettől kezdve a cserkészet világméretű elterjedése üstökösként hasított be a XX. század ifjúsági mozgalmai közé. Jelenleg, öt évvel az ezredforduló előtt, 26 millió cserkészt tartanak számon a világ 150 országában, és mintegy 250 millióra teszik azok számát, akik hosszabb-rövidebb évekig aktív cserkészéletet éltek.

Magyar fiatalok az elsők között

Magyarországon 1909-ben, egy évvel az alapítás után, a nagybecskereki piarista főgimnázium értesítője 130 oldal terjedelemben „A »Boy-Scouts«, az angolok legújabb ifjúsági egyesülete” címmel részletesen ismertette Bi-Pi új „cserkésző” mozgalmát. 1910-ben budapesti református (BKIE), majd katolikus kezdeményezésre (II. ker. Kat. Főgimnázium, Regnum Marianum, Piaristák stb.) alakultak meg az első csapatok. 1912. december 28-án – aprószentek ünnepén – megalakul a valláserkölcsi alapon működő Magyar Cserkészszövetség. Az első vezetőség tagjai között van Izsóf Alajos katolikus pap, Megyercsy Béla ref. lelkipásztor, Köhler Ferenc lazarista pap, Papp Gyula református jogszigorló és az akkor már fiatalon is rendkívül népszerű, alig 22 éves Sík Sándor piarista paptanár. Ő kezdettől fogva az ún. „jellemnevelő cserkészet” fontosságát hirdette. Ez évben alakult meg a genfi Cserkész Világszervezet, melynek a Magyar Cserkészszövetség alapító tagja.

1920-ban indul a Magyar Cserkész folyóirat. 1922-ben nevezték ki az első magyar főcserkészt, Teleki Pált, akinek elkötelezett keresztény magyar eszmeisége Sík Sándor lelkiségével együtt a magyar cserkészet szellemiségének meghatározója lett. A második világháború alatt (1942-ben) 889 cserkészcsapatban 53 500 cserkész működött. A háború után mintegy 50 000 cserkész kezdi a munkát. 1946-ban megindulnak a támadások a Magyar Cserkészszövetség ellen.

1946. július 22-én a kommunista belügyminiszter által erőszakosan válogatott ifjúsági közgyűlés elhatározza a Magyar Cserkészfiúk Szövetségének megalakulását. Ezt követően 1948 májusában a kommunista belügyminiszter kimondatta a még fennmaradt csapatok beolvasztását – minden vagyonukkal együtt – az ateista alapokon működő úttörőmozgalomba.

A katakombacserkészet Magyarországon

„Az intézményeket egy tollvonással el lehet venni, az egyenruha hordását meg lehet tiltani, a szervezett kereteket fel lehet oszlatni, de a fogadalommal vállalt eszméket csak mi magunk adhatjuk fel. Ezért a jelszó: »Nem leszek áruló!«” Ez hangzott el a pécsi ciszterci gimnázium feloszlatott 47. sz. Szent László király cserkészcsapatának utolsó csapatgyűlésén. Elsősorban a nagyobb városok (mint pl. Budapest, Pécs, Szombathely, Baja, Székesfehérvár stb.) lakosságának jótékony ismeretlensége tette lehetővé, hogy az ÁVO felderítői és a szerteágazó besúgó hálózat ellenére a cserkészet egy része föld alá vonulva, külső jegyeit elhagyva, jelentősen csökkent létszámban valamiképpen tovább éljen. Természetjáró és más ifjúsági egyesületekben, világi és szerzetes papok a korábbi cserkészvezetőkkel – több helyen az ő kezdeményezésükre – lényegesen megváltozott körülmények és feltételek mellett folytatták a cserkészéletet. Ez nem kis kockázattal járt, s ezt a felelősséget csak azok vállalták, akik az erőszakolt ateizmus minden eszközzel való terjesztése ellenére komolyan vették a 2. törvényben és fogadalmukban vállalt Isten iránti kötelesség teljesítését. A fiatalok csoportjai magánlakásokban jöttek össze, kirándulásokon, táborozásokon vettek részt eltérő rendszerességgel, de átgondolt programok alapján, háttérben pap, illetve elkötelezett világi felnőtt vezetésével. E baráti közösségekben éltek tovább a cserkészpedagógia elvei, módszerei és gyakorlati eljárásai – ahol az élménypedagógia keretén belül sokat játszottak, kirándultak és szórakoztak, de mindenkor a vallásos hit megismerésének, gyakorlati megvalósításának, a Szent Péter utódjához való töretlen hűség elmélyítésének mindenekelőtt való szem előtt tartásával. Követendő eszményekről, eszmékről, világnézeti kérdésekről váltottak szót, miközben a kegyelmi élet vállalását tartották a lelki élet alapállásának. Az egyik jelentős pécsi közösség pl. a „Jó munkát! Légy résen!” helyett, amely elárulhatta volna őket, – miközben cserkészmódra bal kézzel fogtak kezet – „Él! Velünk!” köszöntötték egymást, ami az Él (az Isten)! és Velünk (Jézus Krisztus)! üdvözlés rövidítése volt, és e kifejezések idegen fülek számára semmitmondó szavaknak tűntek. Másrészt Él magyarul Istent jelent, tehát Isten – Velünk! – mondották egymásnak találkozáskor.

A katakombacserkészet másik jellegzetessége volt a szamizdat irodalom széleskörű terjesztése. Ezek témái – kerülve a cserkész szót – a gyakorlati  cserkészéletre  adtak  eligazítást:  táborozás, tábori szakácskodás,  játékok  stb.  Jelentősebbek voltak  a vezetőképzést  és a valláserkölcsű jellemnevelést szolgáló anyagok (pl. Sziklatábor                                                                  Őszinte beszélgetés nagylányokkal, Riport Jézus Krisztusról stb.). Ekkor alakult ki a katakombacserkészet sajátos dalkincse, részben a fiatal vezetők által írt dallamokkal és szövegekkel, részben a hagyományos népdalokra írt vallásos jellegű szövegekkel. Ezek nagy közkedveltségnek örvendtek. Közülük több a rendszerváltást követően az újraéledt cserkészetben is széles körben elterjedve él tovább. Pl. a „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom” dallamára is sokfelé éneklik azt a szöveget, melyet egy cserkésztiszt a börtönben írt:

Pünkösdi szél vihart támaszt, Megváltóm, Megváltóm,
Minden ember sorsot választ, Megváltóm, Megváltóm.
Hát én immár kit válasszak, Megváltóm, Megváltóm,
Te engemet, én Tégedet, Megváltóm, Megváltóm.

Ugyanígy elterjedt a Dvorák Új világ szimfóniájára Siptár Ernő cserkésztiszt által táborvégi ballagásra írt búcsúéneke is:

Búcsút int a tűz, halkan jő az éj,
Útnak indulunk, testvér, jöjj, ne félj!
Új harc vár miránk, zengjen víg dalunk,
Jézus van velünk, véle indulunk.
Bármint sújt a sors, jöjjön bármi vész,
Ajkunk csak dalol, szívünk tettre kész.

Ezek a szövegek hűen tükrözik a katakombacserkészet mélyen vallásos lelkiségét.

Mintegy 70 katakomba cserkészdal („Fiúdalok” és „Leánydalok”) keletkezett ezekben az időkben, melyek jó része Dalostarisznya címen különféle módokon – kézzel másolva, fényképpel sokszorosítva – terjedt el. Alkotójuk egy része (Tillay Aurél, Dobos László, Ivasivka Mátyás) napjaink zeneéletében is jelentős szerepet tölt be.

1956

1956-ban a cserkészet újjáéledése elemi erővel tört fel. Ez teljesen érthető volt, hiszen a cserkészet beszüntetésekor 15 és 25 év közötti vezetők ekkorra is még csak 23 és 33 év közötti fiatalok voltak, akikből az elmúlt 8 év zömmel nem tudta kiölni az eszmei kötődést. A Nagy Sándor utcai székházban ismét megjelentek a cserkészek, és ugyanígy több kerület is éledezni kezdett, kiemelten a pécsi, ahol a katakomba cserkészélet a legintenzívebben virágzott. (A ma még élő vezetők adósak ezen időszak dokumentált bemutatásával, bár erre vonatkozóan történtek már kezdeményezések.)

56 után – akiket nem tartóztattak le – folytatták a katakomba cserkészéletet, melynek sarokpontjait a hitélet elmélyítése, a magyarságtudat ápolása, a természethez való kötődés, a gyakorlati cserkészismeretek elsajátítása és a jótettekre való készség adta. Mindezt a közösséghez való erős kötődés és a hallgatni tudás fegyelme járta át.

1961. Törekvés a földalatti Egyház
 felszámolására

Bár egyházpolitikai koncepciós perek kapcsán ezideig is voltak lebukások, megfélemlítések, oktatásból való kizárások, de az 1960-ban meginduló és 1961. február 6-ról 7-re virradó éjjel kirobbanó tervszerűen végrehajtott (és 1974-ig tartó) nyílt egyházüldözés – mely a Hruscsov-féle, az ideológiai ellenség felszámolását célzó hullámhoz kapcsolódott – a katakombacserkészetet is súlyosan érintette. A „fekete holló” fedőnevű akció során mintegy száz letartóztatott pap és világi között szép számmal voltak cserkészlelkipásztorok (részben kereten kívüli szerzetesek) és világi vezetők. Az éj folyamán több mint ezer helyen tartott házkutatás során lefoglalt régebbi hitéleti vagy cserkészkönyvek és az illegálisan készült „brosúrák” kellő bizonyítékul szolgáltak a népi demokráciát megdönteni akaró szervezkedés, enyhébb esetekben az izgatás vádjára a koncepciós perek ítéletei során kiadott 1,5-3-5-8 éves börtönbüntetésekhez. Ily módon az erősen beszűkült lehetőségek között a cserkészet részben a börtönökben, részben a regnumi és egyéb szűk kiscsoportok közösségében élt tovább, bár a második nemzedéknél már erősen éreztette hatását a legális évek személyes élményeinek hiánya. A megjelenő harmadik generáció pedig már a szocializmus világába született bele, és számukra ez a fertőzött világ volt a természetes. Ez ellen a reményét vesztett második generációs szülők közül legfeljebb csak egy kisebb elkötelezett részének erős vallási kötődése bizonyult értékállónak. A totális ateista diktatúra vallás- és magyarságellenes szellemi és gyakorlati elnyomása a társadalomban a keresztény értékrend tömeges pusztulását eredményezte.

A Külföldi Magyar Cserkészszövetség

A magyar cserkészetnek sajátos ágát képezte a politikai terror elől külföldre menekült cserkészvezetők és gyermekeik sorsa. Az első menekülőhullám során a II. vesztes világháború után 120 000 magyar hagyta el az országot, s bár a zöme 1945 második felében hazatért, a kintmaradtak Rákosi hatalomra jutása után adták fel a hazatérés reményét, ami egybeesett a hazai cserkészélet sorvasztásának, majd felszámolásának időpontjával. Ez idő tájt tizenkét 20 év körüli fiatalember, a „hontalan sasok” létrehozták a Teleki Pál Cserkész Munkaközösséget mint központi irányító szervet. Cserkészanyagokat bocsátottak ki, cserkészújságot szerkesztettek, megindult a központi vezetőképző táborok szervezése. 1948-ban a magyarországi Cserkészszövetség betiltása után nyomban felvették a Magyarországon megszüntetett Magyar Cserkészszövetség nevét. A cserkészet iránti vágy dinamikus fejlődést eredményezett. Míg Magyarországon a lebukás veszélyét vállalók száma az évek múlásával az intenzív megfigyelések, letartóztatások és megfélemlítések eredményeként csökkent, a katakombacserkészet egyre gyengült, addig az 1956-ban külföldre menekülő mintegy 250 000 honfitársunk további erősítést jelentett a kint már jól működő magyar cserkészet számára, mely fogadalmában az Isten, haza és embertársak mellett negyedikként a magyarság szolgálatára is elkötelezte magát. A magyarországi cserkészet újjáéledésekor a Külföldi Magyar Cserkészszövetség nevet fölvett testvérszövetség megközelítően 6000 aktív cserkésszel, több mint 1000 képesített vezetővel és több mint félezer aktív vezetővel rendelkezett. Ez idő tájt az USA-ban 24, Kanadában 16, Ausztráliában 8, Dél-Amerikában 10 és Európában 20 csapat, továbbá központi vezetőképző csapat és az öt kontinens öregcserkész egységei működtek. A (Külföldi) Magyar Cserkészszövetség rendkívüli érdemeket szerzett azáltal, hogy a kimenekült cserkészeket megszervezte, a keresztény magyar értékrendet képviselő közösség biztonságát kínálta, és miközben elősegítette a beilleszkedést, megőrizte a magyar közösségtudatot. Mindezt a második, sőt a harmadik generációs, valamint az időközben az utódországokból kimenekült magyar fiatalok részére is biztosította. Az idő múlása, 1990-től a hazatelepedés lehetősége és gyakorlata, s a harmadik nemzedék soraiban egyre visszafordíthatatlanabbul jelentkező beolvadás a Külföldi Magyar Cserkészszövetség csendes visszafejlődését hozta. 1995-ben már csak mintegy 4500 körül van a zömében harmadik generációs cserkészek száma, akiknek szülei is már mind kint születtek vagy nőttek fel, az Erdélyből a nyolcvanas és kilencvenes években kimenekültek kivételével.

Világszerte a mai társadalom belső képe is jelentős változáson ment keresztül a 20-30 évvel ezelőttihez képest. Az emberek azóta zömmel feladták az elkötelezett vallásos, politikai és emberi eszményeiket – sokszor anélkül, hogy észrevették volna. Sokan csak önmaguknak, saját kényelmüknek élnek. A szülői felelősségtudat is sérült, és sajnos, sokan lemondanak arról, hogy gyermekeiknek átadják hitüket, erkölcsi követelményrendszerüket és meggyőződésüket. A jóléti társadalom ezen hatása alól a cserkészszülők sem képesek magukat teljesen kivonni, s így ennek fellazító eredménye egyre inkább jelentkezik. Ugyanakkor egyre több vallásos nevelést alig kapott fiatal is jelentkezik cserkésznek. Kérdés, hogy a harmadik generációs nemzedék mennyire tud ellenállni a nyugati cserkészetben is oly nagymértékben jelentkező kiüresedésnek. Minden tiszteletet megérdemelnek azok a cserkészvezetők, akik napi munkájuk mellett, szembenállva az értékét vesztett társadalom liberális folyamatával, a népi értékek mellett, a Sík Sándor által hirdetett és Teleki Pál által vallott jellemépítő és valláserkölcsi alapon álló magyar cserkészet fennmaradása érdekében fáradoznak, és ezt a jól felszerelt és kiforrott tiszti vezetőképzésben érvényesítik, elsősorban az USA-ban működő központi Sík Sándor Cserkészparkban, és a földrészenként létrehozott őrsvezető- és segédtisztképző központokban folyó oktatás-nevelés során.

A hazai cserkészet újraindulásának kezdete

1987. március 19-én előadás hangzott el a budapesti Kossuth klubban „Mozaikok a magyar cserkészet történetéből” címmel. Ennek jelentősége abban állt, hogy 40 év óta először tarthattak előadást a cserkészetről nyilvánosan – még ha csak lényegében adott közönség előtt és kevesek által előre ismert helyen és időpontban is történt az.

1988-ban Budapesten egyre gyakrabban gyűltek össze a Múzeum kávéházban azok, akik fontosnak tartották a Magyar Cserkészszövetség működésének hivatalos, törvényes újraindítását. Grósz miniszterelnök amerikai útja után – annak hatására, hogy a kinti magyar cserkészek feszegették a hazai cserkészet újraindításának lehetőségét – a rádióban és az irányított sajtóban egyre többször foglalkoztak – negyven év után először toleráns hangvétellel vagy éppen pozitív beállításban – a cserkészettel. Ez bátorítást adott a még szép számban élő öregcserkészek számára. Ugyanakkor egyesek levélben fordultak Grósz miniszterelnökhöz, hogy engedélyezze a cserkészet újraindítását.

Időközben 1988. szept. 26-án Mattyasovszky Zsolnai Miklós, a külföldi Magyar Cserkészszövetség volt elnöke Budapesten 17 és 22 óra között a Bécsikapu téri evangélikus egyházközség gyülekezeti helységében lebilincselő előadást tartott a mintegy 40 megjelent felnőtt cserkésznek, akik az elmúlt negyven év alatt is hűek maradtak fogadalmukhoz. Ez volt a hazai cserkészek első nyilvános találkozása a külföldön oly áldásosan tevékenykedő Magyar Cserkészszövetség hivatalos képviselőjével. Az előadás témája saját megfogalmazás szerint: „világnézeti, vallási, nemzeti, katonai és társadalmi erővonalak a világ cserkészetében.”

A nagy tapssal fogadott beszédhez elsőként – az ez év augusztusában elhunyt – Alföldi Alajos, a hivatalosan feloszlatott, de gyakorlatilag meg nem szűnt 3. sz. Regnum Marianum cserkészcsapat vezetője szólt hozzá. Amint mondotta: „amíg a kintiek szabályos formában élték a cserkészéletet, az itthon maradottak cserkészkalap, cserkészegyenruha és cserkésztáborok nélkül csendben teljesítették cserkészfogadalmukat, és éltek a 10 cserkésztörvény szerint. Most egymásra találtunk, és együtt haladunk tovább.”

Közben zajlottak a kávéházi viták a kialakuló cserkészet milyenségéről. Központi kérdéssé vált a második törvény rövidebb vagy hosszabb megfogalmazása: „A cserkész híven teljesíti kötelességét” – idáig ezt mindenki elfogadta –, „melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik” – vallották a változatlanul valláserkölcsi alapokon működő cserkészek, míg pár elvallástalanított vagy manipulált hangadó ezt tudatosan elfogadhatatlannak tartotta.

Időközben a cserkészet politikai átértékelésére a muzeológusok is érzékenyen reagáltak. A hatóságok a Kádár-korszakban konokul elutasítottak minden kezdeményezést, de 1988-ban megtört a jég, és két múzeum is megkapta az engedélyt „A magyar cserkészet története” kiállítás megszervezésére. Elsőként a szegedi Móra Ferenc Múzeum 1988. május 27-én nyitotta meg tárgyilagos beállítottságú cserkész kiállítását, előzetes hírverés nélkül, volt cserkészekből személyre szóló meghívókkal toborzott közönség jelenlétében. A kiállításnak nagy sajtóvisszhangja volt, itt-ott rosszindulatú megállapítások is hangot kaptak, de összességében a cserkészetről elismerően írt a korabeli sajtó. A kiállítást Marosi Attila rendezte.

Kőszegen 1988. okt. 22. és ‘89. aug. 1. között tartott nyitva a magyar cserkészet emlékeit bemutató kiállítás, melynek lelkes anyaggyűjtője, szervezője és gazdája Bakay Kornél régész professzor, muzeológus volt. Ezt a kiállítást már az Új Ember ‘88. június 5-i számában Mészáros István egyetemi docens fontosságának megfelelő súllyal beharangozta. A kiállítás megnyitása alkalmából – melyre az ország egész területéről számos öregcserkész érkezett – Bakay beköszöntője után Sinkovits Imre színművész, öregcserkész mondott gyújtó hatású beszédet, melynek végén javasolta, hogy a jelenlévő cserkészek újítsák meg fogadalmukat. 1988-ban jelent meg Mészáros István szerző magánkiadásában a Sík Sándor magyar cserkészpedagógiája című iránymutató mű, melyet 1989-ben a Magyar Cserkészszövetség másodszor is kiadott. (Eredetileg előadássorozat volt a Vatikáni Rádióban.)

Megalakul a Magyar Cserkészszövetség

Még a második kiállítást megelőzően Budapesten a Múzeum kávéházban az alig ismert dr. Szűts Albertnak, a zánkai úttörőváros fogorvosának egyéni kezdeményezésére 38 volt cserkész részvételével 1988. okt. 12-én jelentős eseményre került sor. Kimondták a Magyar Cserkészszövetség megalakulását. Ezt a megjelent 38 cserkészvezetőből 17-en írták alá. A régi cserkésztisztek végül is ezt az egység megőrzése érdekében elfogadták. Ekkor egy Ideiglenes Országos Intéző Bizottságot hoztak létre, mely minden szükséges feltétel hiánya ellenére is a jelentkező cserkészcsapatok alakulására vonatkozó kérelmeket gyűjtötte és regisztrálta. Felsőbb rendelkezésre a megalakult Cserkészszövetség a Hazafias Népfronthoz került.

A cserkészet újjászervezésének lehetővé válása nagy örömet váltott ki a cserkészek körében, és azok különféleképpen reagáltak erre a nagy eseményre. Egymás után bukkantak fel csoportok, akik eddig „katakombába” szorított életet éltek. Ezek időközben nem a legszerencsésebben megalakított új Magyar Cserkészszövetség ideiglenes intézőbizottságánál jelentkeztek, bejelentve közösségük újjáéledését. Figyelemreméltó csoport alakult ki öregcserkészekből Csongrádi Jenő, az esztergomi bencés gimnázium egykori cserkészcsapatának tagja körül, aki Alföldi Alajossal együtt kezdeményezte, hogy Teleki Pál egykori főcserkésznek a Gödöllő melletti máriabesnyői temetőben levő sírját gondozzák és felújítsák. Ekkor új felirat került a síremlékre:

Dolgozott a cserkészekért,
meghalt a magyar nép becsületéért.
1941. IV. 3.

Bensőséges ünnepség keretében került sor 1988. november 7-én mintegy 500 öregcserkész jelenlétében a megújított sír felszentelésére, melyet cserkészlelkipásztorok ünnepélyes szentmiséje követett a máriabesnyői nagytéren. Ezt követően Alföldi Alajos javaslatára kezdeményezték a „Volt cserkészek, öregcserkészek és cserkésztisztek Baráti Köre” megalapítását azzal a feladattal, hogy segítsék az újonnan szerveződő csapatokat és azok erkölcsi tisztaságát. A jelenlevő id. Surján László ekkor igen jó iránymutatást adott. Ezzel a gyakorlati cserkészmunka kezdetét vette. Jelentkezési felhívást készítettek, ‘88 decemberére 4 napos őrsvezetői tábort szerveztek, új kétkötetes cserkészkönyv összeállítását vállalta Csongrádi Jenő, melyet később saját költségén adott ki.

1989. január 24-én a Fővárosi Bíróság 7.Ph.20493/1989/1.sz. végzésével 1. sorszám alatt nyilvántartásba vette a Magyar Cserkészszövetséget (1011 Budapest, Bem rakpart 6, I. kerületi Művelődési Ház címén). Ezzel hivatalosan is elismerést nyert az a Magyar Cserkészszövetség, mely nemcsak a fogadalmában, de 2. törvényében is kimondja a cserkész „Isten, haza és embertársak” iránti kötelességének teljesítését, kifejezve ezzel is, hogy a Szövetség elkötelezetten valláserkölcsi alapon működik. Ezt követően öt nappal később megalakult a Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége is, melynek törvénye nem utal az Isten iránti kötelezettségre.

 A MCSSZ Alapszabálya és országos vezetősége

 

A Magyar Cserkészszövetség célját, szervezetét, vezetőségét és működését alapvetően a mindenkor hatályos Alapszabálya határozza meg.

Az Ideiglenes Irányelvek után az első Alapszabály 1989. január 23-án fogalmazódott meg, melyet az 1991. május 25-ei rendes és az 1994. április 16-ai rendkívüli közgyűlés módosított.

Ezek a módosítások a Magyar Cserkészszövetség kezdettől vallott alapértékeit nem érintették, legfeljebb finomították azokat. Az Alapszabályba rögzített legfontosabb meghatározó tényezők lényegre tömörítve az alábbiak.

Az MCSSZ (alapító) tagja a Robert Baden-Powell által alapított, genfi székhelyű Cserkész Világszervezetnek (World Organization of the Scout Movement).

A cserkészet önkéntes, politikamentes, vallásos ifjúságnevelő szervezet, amely mindenki számára nyitott, származásra, emberfajtára és felekezetre való tekintet nélkül.

Célja a fiatalok lelki, szellemi és fizikai adottságainak, valamint szociális értékeinek kifejlesztése. Elősegíteni kívánja, hogy a fiatalok jellemes egyéniségként a helyi közösségeknek, a nemzetnek és az emberiségnek értékes és hasznos tagjai legyenek: emberebb emberré, magyarabb magyarrá váljanak. (Ez utóbbi Sík Sándor megfogalmazása.) Fontos célja a magyar nép kultúrájának és területi hagyományainak ápolása.

Alapelve: istenhitre alapozott neveléssel rávenni a fiatalokat a lelki és szellemi értékek megbecsülésére életükben, és környezetükben azok megvalósítására.

Módszere: a folyamatos, lelkiismeretre hallgató önnevelés.

Oktatási módja: a tevékenység.

A tevékenység kerete az őrs (6-10 cserkész), a raj (2-4 őrs) és a csapat. Ezen belül a cserkészek képzési rendben meghatározott próbarendszert sajátítanak el, amely ismeretszerzés játékok, énekek, hasznos gyakorlatok, valamint közösségi szolgálatok változatos programjába ágyazódik. A cserkészek programjuk nagy részét szabadban, természeti környezetben végzik.

A cserkészet alapja a 10 törvény:

            1.         A cserkész egyenes lelkű, és feltétlenül igazat mond.

            2.         A cserkész híven teljesíti kötelességeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik.

            3.         A cserkész, ahol tud, segít.

            4.         A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.

            5.         A cserkész másokkal szemben gyöngéd, magával  szemben szigorú.

            6.         A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz, és kíméli a növényeket.

            7.         A cserkész feljebbvalójának jólélekkel és készségesen engedelmeskedik.

            8.         A cserkész vidám és meggondolt.

            9.         A cserkész takarékos.

           10.       A cserkész testben és lélekben tiszta.

A kiscserkészek (6-tól 10 éves korig) két törvénye:

            1.         A kiscserkész vezetőjére hallgat.

            2.         A kiscserkész uralkodik önmagán.

A cserkészet célja a jellemnevelés. Jellemesnek az Isten akarata szerint élő embert tekintik. Minden ennek a célnak van alárendelve: a játék, a képzés, az ének, a természetjárás. Nem tekintik cserkésznek azt, aki valláserkölcsi alapokat nélkülözve a jellemnevelés gyakorlatát elhanyagolja. Amikor ezek az átlag feletti elvárások tudatosodnak a fiatalban, fogadalmat tesz: „. . . fogadom, hogy híven teljesítem kötelességeimet, melyekkel Istennek, hazámnak és embertársaimnak tartozom. Minden lehetőt megteszek, hogy másokon segítsek. Ismerem a cserkésztörvényt, és azt mindenkor megtartom.” A cserkészeket erre a hármas elkötelezettségükre emlékezteti a köszönéskor felmutatott három ujjuk.

A cserkésztiszti fogadalomban ez az elkötelezettség kiegészül a vezetés és példaadás felelősségének vállalásával: „A reám bízott cserkészeket a legjobb tehetségem szerint nevelem, és mindenben jó példával járok előttük. Példámmal és munkámmal arra törekszem, hogy a társadalom, a család és az egyes emberek életében a cserkésztörvények szelleme minél jobban megvalósuljon. Semmiféle vallás- vagy magyarellenes társulatnak tagja nem vagyok és nem leszek.”

Vezetőképzés

A Magyar Cserkészszövetség legfelelősségteljesebb feladata a közép- és felsőfokú vezetőképzés.

A Külföldi Magyar Cserkészszövetség – már hónapokkal a hazai Szövetség megalakulása előtt – a leendő hazai cserkészet megsegítésére lehetővé tette, hogy Magyarországból az USA-ban képezzenek ki vezetőket. A kiutazókat – egy kivételével – a magyar püspökök és az iskolákkal rendelkező szerzetesrendek vezetői jelölték ki. A kiküldött jelöltek olyan jó szándékú nevelők voltak, akik korábban nem voltak cserkészek, és a katakombacserkészetben sem vettek részt. Az ateista diktatúra alatt elszigetelt püspökök elszakadtak a jórészt föld alatt tevékenykedő egyházhű mozgalmaktól, s ez időben még nem ismerték azokat, akik a hazai cserkészetet idehaza – lehetőség szerint – folyamatosan képviselték. Ezért nem rájuk esett a választás. Így az 1989-es év végéig Magyarországról USA-ban, a Buffalo melletti fillmore-i Sík Sándor-cserkészparkban már 25, az ausztriai eibisbergi vezetőképző táborban pedig további 22 segédtisztet és mintegy 70 őrsvezetőt képeztek ki. A Külföldi Magyar Cserkészszövetség magára vállalta ennek minden költségét. Az ezt követő esztendőkben is még sok magyar fiatal kapott őrsvezetői vagy segédtiszti képesítést a Külföldi Magyar Cserkészszövetség kiképző táboraiban, a KMCSSZ költségén.

Közben Magyarországon is megkezdődött a segédtiszti vezetőképzés. Először Budapesten a Bem rakparton (1989), azután a piarista rendházban és Katalinpusztán (1989), Csillebércen (‘90. nov. 21 – 29.), Gödöllőn, közben a kerületekben is, mint pl. Pécsett, Szombathelyen, Miskolcon, Fehérváron (Jásdon) stb. Ezeket részben a külföldön, részben még, illetve már a Magyarországon képzettek vezették. A képzés színvonala és követelményrendszere mindegyre növekszik. Jelenleg már a minőségi képzés kap elsőbbséget, s ennek érdekében már a másfél éves segédtisztképzés bevezetését készíti elő a Szövetség. Az 1995/96-os évben a központi és kerületi kiképző keretek képzése kap elsődlegességet, melyet a WOSM-mal (Cserkész Világszervezet) közös képzés során készítenek fel az egységes elvárásokat támasztó igényes vezetőképzésre. A képzés színvonal-növekedését elősegítették a képzők részére már korábban is a WOSM által Magyarországon szervezett tanfolyamok, valamint az MCSSZ-en belül működő Táborkereszt Katolikus Közösség által szervezett egyéves cserkészvezető hivatástisztázó, hitre nevelő Sziklatáborok és annak tanfolyamai. 1994-től a Táborkereszt kezdeményezésére a segédtisztképzést megelőző, hitre nevelő felkészítést az MKPK Hajszolónak nevezett Katolikus Vezetőképzőjének elvégzésével is elnyerhetik. A jelenlegi Hajszoló taglétszámának mintegy 10%-a cserkész (20 segédtisztjelölt). A reformátusokat az ICHTHÜSZ táborokban készítik fel.

Az MCSSZ létszámának és a parancsnokok
életkorának alakulása

A működési engedélyt kérő csapatok száma az alábbiak szerint alakult.

                         1989. december végéig                      125 csapat
                        1990. december végéig                       274 csapat
                        1991. december végéig                       380 csapat
                        1992. december végéig                        425 csapat

1993-tól a dinamikus növekedés üteme csökkent. Az 1994-es év végén mintegy 500 csapat működött, közel 20 000 cserkésszel. Időközben egypár csapat működését a Szövetség felfüggesztette, illetve szünetelteti. 1994-től – tekintettel a jelenlegi kedvezőtlen társadalmi és politikai helyzetre – a létszám mintegy 5%-kal csökkent. Ennek egyik oka, hogy az állami iskolák múltat képviselő igazgatói minden eszközzel ellehetetlenítik tanulóik cserkészéletben való részvételét.

A működő csapatok létszáma átlag 40 cserkész körül van, de léteznek 12-14 fős kis csapatok is, ugyanakkor vannak csapatok, melyek létszáma 250 cserkész körül alakult. A jó vezetés mindig létszámnövekedést eredményez, a vezetési gondok pedig létszámcsökkenést vonnak maguk után.

Előírásaink szerint a cserkészcsapat fenntartótestületének önálló jogi személynek kell lennie. Jelenleg csapataink mintegy 75%-a tartozik a katolikus egyház plébániáihoz, iskoláihoz, mintegy 15% a református és evangélikus egyház intézményeihez, 10% pedig egyéb jogi személyekhez, úgymint alapítvány, nem egyházi iskola, önkormányzat vagy Öregcserkész Baráti Kör stb. Mivel ezen csapatok cserkészeinek egy része is katolikus, azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi létszám 85-88%-a katolikus, 12-15% valamelyik történelmi egyházhoz tartozik. 4 adventista és 2 kisebb unitárius csapat is működik a Szövetségben.

A parancsnokok életkorának alakulása sem minden tanulság nélkül való. Dinamikusan növekszik a már újjáéledés után kinevelt 22 és 40 év közötti (mintegy 50%), nagyon kevés a 40 és 60 év közötti (10%), stagnál a 60-65 év körüli nyugdíjas cserkészparancsnokok száma (25%), és rohamosan csökken az ennél idősebb korúaké. Jellemző eset, hogy a 65-75 éves parancsnok, a már általa felnevelt 22-25 éves fiatalnak adja át a helyét. Egyes csapatoknál a parancsnok kiöregedésével megszűnik a vezetés. A közölt %-ok nem pontos statisztikát tükröznek, hanem a gyakorlati élet által ismert tendenciákat jelölnek.

A nemek megoszlása

Az MCSSZ-en belül a leányok létszámaránya a kezdeti 45 %-ról a jelenlegi 40%-ra csökkent. Az újraindulás óta cserkészetünk fiúk és lányok részben közös nevelését folytatja. A Szövetségben 8 leánycsapat, 21 fiúcsapat működik, a többi vegyes. Ezekben a csapatokban a lányok és a fiúk szigorúan elkülönített őrsökben (rajokban) szerveződnek, mindenkor saját nemű vezetők irányítása alatt. Az utóbbi években egyre erőteljesebben jelentkeznek a képzésbe is az édesanyai és édesapai hivatásra felkészítő, családi életre nevelő sajátos programok. Ugyanakkor a közös programok is gyakoriak (tábortüzek, vallási szertartások, ünnepségek, kirándulások, vezetőképzés). Táborozásnál a fiúk és a lányok elkülönített altáborokban élnek.

Általános tapasztalat az, hogy ahol a cserkészek lelki, kegyelmi élete rendezett, ott ez a laza együttélés nem jelent gondot. Ahol viszont a csapat vezetői nem elkötelezett hívők, és mindössze a külsőséges vallásosságot várják el a fiataloktól, ott már jelentkezhetnek a problémák. Volt eset, hogy a Szövetség kénytelen volt a parancsnokot azonnali hatállyal felfüggeszteni; volt, ahol a csapatot kellett feloszlatni. Sajnálatos módon az egyházi fenntartótestületek egyik esetben sem adtak kellő időben jelzéseket a jelentkező gondokról, s annak lerendezésében is meglehetős passzivitást mutattak. Úgy tűnik, egyes esetekben könnyebbnek bizonyul valamit elítélni, mint a krisztusi értékrendhez kellő erkölcsi és lelki segítséget nyújtani.

Jelenleg az MCSSZ szervezetében minden fokon jelentős hatáskörrel (vétójoggal!) működnek leánybizottságok, melyek a leánynevelés szempontjait vannak hivatva messzemenően „érvényesíteni”.

Örvendetes jelenség a cserkész-házasságkötések növekedése, melyekben az átlag feletti elvárásokat kölcsönösen vállaló fiatalok a szép, boldog, tartós és több gyereket vállaló házasélet elterjesztésére adnak reményt.

A cserkészsajtó

1989 júliusában a Cserkészfelszerelés Kft. kiadásában ismét megjelent a Magyar Cserkész ifjúsági havilap, melyet 1995 júniusától – fennmaradása érdekében – a Márton Áron Kiadó vett át. 1989 októberétől a Márton Áron Kiadó gondozásában újra megjelent a Vezetők Lapja, melyet 1994. január 1-től az MCSSZ saját gondozásában adott ki. A nem szerencsés átvételt követően a lap kiadását jelenleg a Mikes Kiadó végzi eredményesen. Mindkét lap tulajdonosa a Magyar Cserkészszövetség.

A Táborkereszt, katolikus cserkészvezetők lapja, kéthavonta jelenik meg a Márton Áron Kiadó gondozásában 40-60 oldalon, és igény szerint minden cserkészvezető és fenntartó-testületi elnök térítésmentesen kapja. A nagy népszerűségnek örvendő lapot a határainkon kívüli Magyar Cserkészszövetségek az általuk igényelt példányban ugyancsak ingyenesen kapják. Ezt a cserkészújságot a hazai pártolók önkéntes támogatása tartja fenn.

Szólnunk kell még a cserkészcsapatok által egyre bővülő számban kiadott (mintegy 20) kisebb-nagyobb, de mindenkor szellemes és értékes tartalmú csapatújságról (pl. Liliom [Makó], Zászlótok [Vác], Tizes Cserkész [Pécs], Turul [Pécs], 314-es [Budapest], B.I.K. Híradó [Budapest] stb.).

Ismeretes, hogy a feloszlatás előtti cserkészet gazdag cserkészirodalommal rendelkezett. A Márton Áron Kiadó vállalta fel az igényes és szellemi értékeket nyújtó cserkész-szakirodalom szerkesztését és kiadását. Már klasszikussá vált a Cserkészvezetők Kiskönyvtára sorozat, melyben a játék, térképész, szakács, tábortűz, őrsvezetés, cserkészdalok, 101 magyar népdal, Mi dalaink stb. témák jelentek meg színvonalas kiadásban. A Sík Sándor által cserkészvezetőknek szóló könyv átdolgozva füzetenként jelent meg. Nagy népszerűségre tett szert a Görbe Lászlóval közösen szerkesztett, gazdag tartalmú Cserkésznotesz munkafüzet. A fontosabb szabályzatok is (Alapszabály, Ruházati, Táborozási, Alaki, Szervezeti és működési szabályzatok) egységes kiadásban jelentek meg. Ezen kívül más kiadóktól is jelentek meg cserkészkönyvek (a Természetvédelemről, az MCSSZ történelméről, a cserkészképzési anyagokról, a cserkészéletről [»Csongrádi 2 kötetes«]). Mindezeken túl több kisebb kiadvány is gazdagította az új magyar cserkészirodalmat. Több új  cserkészkönyv kiadása még az előkészítés stádiumában van (próbakönyvek, portyáról, cserkészjátékokról, táborozásról, a magyar cserkészet igaz történetéről, valamint verses, számítógépes, videós stb. különpróbák anyagairól).

A régmúlt és közelmúlt cserkészeseményeit ma már több videofilm is megörökíti.

Kiemelt jelentőségű táborozások

Az egész évi cserkészélet koronája a táborozás. Az év során elsajátított cserkészismeretek ott kelnek életre. Újraindulás után a számtalan csapattábor és vezetőképző-tábor mellett óriási jelentőségű volt a gödöllői jamboree 60 éves évfordulójára 1993-ban rendezett és nagyon jól sikerült gödöllői emléktábor Görbe László piarista atya és helyettese, Deutsch Józsefné parancsnoksága alatt. 1500 hazai és határainkon túli magyar, ezen belül mintegy 50 külföldi cserkész nagyszerű találkozója volt ez a tábor, melyen Antall József miniszterelnök, több püspök és magas rangú világi vezető is megjelent.

1991-ben a dél-koreai jamboreen 35, ez évben a hollandiai Drontenben augusztus 1. és 11. között megrendezésre kerülő jamboreen 70 magyar cserkész vett részt, ez utóbbiak a fiatal Breuer Klára cserkésztiszt vezetésével. Mindkét helyen a magyar fiatalok fegyelme, cserkészismerete és magatartása a legkiválóbbak közé sorolták cserkészeinket. Nyolcan kerékpárral tették meg az 1500 km-es utat Magyarországról Hollandiába Kalinger Roland kispap, cserkésztiszt vezetésével.

Magyar Cserkészfórum

Már 1991-ben felmerült a gondolat a jobb kapcsolattartás elősegítése érdekében a világon elszakítva élő Magyar Cserkészszövetségek rendszeres találkozásainak megszervezésére. Ennek az igénynek tesz eleget 1992-től a Magyar Cserkészfórum, melynek tagszövetségesei:

a Magyar Cserkészszövetség (mintegy 19 000 cserkész),
a Magyar Cserkészleány Szövetség (mintegy 1000 cserkész)
a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség (mintegy 2000 cserkész),
a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség (mintegy 800 cserkész),
a Romániai Magyar Cserkészszövetség (mintegy 4000 cserkész),
a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség (mintegy 800 cserkész),
és megfigyelői minőségben a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (mintegy 4500 cserkész),
összesen mintegy 32 000 magyar cserkész.

A Magyar Cserkészfórum 1994-ben és 1995-ben – nyílt, illetve titkos szavazással, ellenszavazat és tartózkodás nélkül – kétszeri kérelmezésre sem vette fel egyhangú állásfoglalással tagjai közé a Magyar Cserkészcsapatok Szövetségét, miután egyrészt a genfi Cserkész Világszervezet nem tekinti őket cserkészeknek, másrészt egyik vezetőjük tollából olyan támadó és a cserkészetet lejárató cikkek jelentek meg a Magyar Cserkészszövetség ellen, melyekkel – amennyiben cserkésznek tartják magukat – durván megsértették a minden cserkészt testvérének tekintő 4. cserkésztörvényt.

A Magyar Cserkészfórum a Magyarok Világszövetségével együttműködve dolgozik. Évente tavasszal és ősszel ülésezik. Ilyenkor a kölcsönös tájékoztatáson és szükséges állásfoglalások kialakításán túlmenően egy-egy témában (pl. jellemnevelés, vezetőképzés, cserkész újságírás, számítógépes informatika, videotechnika stb.) javaslatokat dolgoz ki a tagszövetségek részére, melyeket azok a helyi sajátosságok figyelembevételével építhetnek be a saját képzési vagy nevelési rendszerükbe.

A MCSF eszközökben is (őrsi sátrak, számítógépek, cserkészkönyvek stb.) jelentős támogatást nyújt a határainkon kívüli tagszövetségeknek.

A Magyar Cserkészfórum operatív elnöki tisztségét 1993-tól Arató László látja el, az anyaországi MCSSZ képviseletében.

Hitélet a cserkészetben

Tekintettel arra, hogy az MCSSZ a magyar tradícióknak megfelelően multikonfesszionális, azaz több felekezetet tömörítő Szövetség, már a 20-as évek végén négy református cserkész létrehozta az ICHTHÜSZ-t (ők így írják), majd pedig a 30-as évek elején Sík Sándor és a Szent Bernát cserkészcsapat világi pap parancsnoka a Táborkereszt katolikus közösséget az MCSSZ-en belül. Mindkettő a cserkészek saját hitük szerinti mélyebb vallásos életét kívánja elősegíteni az Alapszabályban meghatározott elvek megvalósítására.

Az újrakezdés után felmértem, hogy a jó szándékú, de marxista iskolákat végzett és a liberalizmus szellemiségével átitatott társadalomban élő cserkészek tudatában a cserkészektől elvárt elkötelezett vallásos élet – legtöbbször önhibájukon kívül – hiányosan vagy torzan van jelen. Ez több esetben a vallásos élet vállalásának a háttérbe szorítását eredményezte. A Külföldi Magyar Cserkészszövetségnél kiképzett cserkészvezetőink is elsősorban a magyarságtudat vállalására kaptak késztetést, míg a cserkészet vallásos nevelését nem tekintették a cserkészet elsődleges feladatának. Azt a családtól, egyházközségtől és az iskolai hitoktatástól várják.

Az 1991-es gödöllői vezetőképző táborban ez a Sík Sándor által képviselt jellemnevelő cserkészeszmétől való ellazulás nyíltan felismerhetővé vált, és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a katakombacserkészetben természetesnek tartott, Sík Sándor által képviselt és a Teleki Pál által is megélt elkötelezett vallásos cserkészet fennmaradásáért fel kell újítani a katolikus hit elmélyítését elősegítő cserkészközösséget. Görbe László piarista atyával először a II. világháború utáni Assisi Szent Ferenc munkaközösség életre keltésére gondoltunk, de végül 1992. november 18-án a Táborkereszt katolikus közösség újraindítását kezdeményeztük, melynek alapelveit a Táborkereszt országos vezetősége, a Belső Kör 1993. február 18-án hagyott jóvá, és ezt november 30-án beterjesztette az MCSSZ elnöksége elé jóváhagyásra.

Az elnökség kívánságának megfelelően az 1993. év tavaszán tartott OIB-n az akkor már újraéledt ICHTHÜSZ-szel együtt nyertük el a cser-kész hitéleti közösségek MCSSZ általi jóváhagyását.

A Táborkereszt feladatának tekinti a katolikus cserkészek – az MCSSZ Alapszabályban meghatározott – hitéletének és gyakorlati vallásosságának elmélyítését. Ennek érdekében korosztályok szerinti cserkész-lelkigyakorlatokat (lélekújuló táborokat) szervez, és a vezetőképzéshez kapcsolódóan hivatástisztázó, a leendő vezetők hitéletét tudatosan elmélyítő Sziklatábort és tanfolyamot indít évente, továbbá zarándoklatokat és más, vallásos jellegű országos, illetve nagyobb városokhoz kötődő rendezvényeket szervez. (Induláskor kiemelkedő volt a 10 idősebb cserkészházaspár részvétele az aacheni zarándoklaton.)

Felismertem, hogy céljainkat nagymértékben elősegítheti a sajtó. Ezért Táborkereszt címmel felújítottuk a katolikus cserkészlelkiséget elmélyítő – még az 1930-as évek elején indított –Táborkereszt újságot, mely 1993. május 1-től kéthavonta jelenik meg. A szerkesztőbizottság a főszerkesztő kivételével 20-24 éves elkötelezett fiatal cserkésztisztekből áll.

Feladat a nemzeti ünnepek katolikus szellemű elmélyítése (márc. 15., aug. 20., okt. 23.), előadások („szemnyitogatók”) tartása korosztályok szerint, a hitismeretek elmélyítése, és a Szövetség egészében a vallás gyakorlására épülő jellemnevelés elősegítése.

Mindezek a programok egyre nagyobb látogatottságot élveznek, és úgy tűnik, hogy az elvetett mag jó földre hullik.

1994 őszén létrehoztuk az Ifjúsági Belső Kört, az országos távlatokban gondolkodó fiatal vezetők felkészítésére. Jelenleg az ifjúsági régiókhoz igazodó Kerületi Belső Körök felállítása van folyamatban.

A hitélet elsajátítása és az ICHTHÜSZ-szel való jó együttműködés az MCSSZ egységét erősíti, s nem osztja meg azt, miként a liberális felfogásúak szeretnék elhitetni az Alapszabály szerinti vallásos cserkészet visszaszorítása érdekében.

Az MCSSZ Táborkereszt megalakulása óta felvette a kapcsolatot a Katolikus Cserkészek Nemzetközi Világszervezetével (KCSNV). A félévenként megrendezésre kerülő konferenciákon minden alkalommal képviseltette magát, lehetőleg egy idősebb és egy fiatalabb cserkésztiszt, esetenként még egy cserkészlelkipásztor részvételével. Az MCSSZ Táborkereszt 1993-ban megfigyelői státuszt kapott a KCSNV-ben, az állandó tagságára vonatkozóan már az előzetes egyetértő döntést meghozták.

1994-ben a KCSNV kormányzó tanácsa Budapesten tartotta éves rendes munkaülését az amerikai Richard LaRocque részvételével (ő a KCSNV hivatalos lelkésze). Ez alkalommal a KCSNV főtitkára, az olasz Gualtiero Zanolini úr elismerően nyilatkozott Paskai bíboros úrnál tett látogatása alkalmából a Táborkeresztről, kérve a bíboros urat és rajta keresztül a magyar püspöki kart a Táborkereszt anyagi és erkölcsi támogatására.

A magyarországi katolikus egyház és a cserkészet

A cserkészet vallásos ifjúságnevelő egyesület. A mintegy 19 000 nyilvántartott cserkész szervezett formában a jellemes életre elkötelezve, ezt felkészülés után fogadalommal megerősítve éli mindennapi életét, még ha az esendőség egyesek életében időnként meg is nyilvánul.

Az MCSSZ újraindulásakor bizalommal fordult a cserkészgyökerekkel rendelkező Regnum Marianum felé, segítséget remélve a valláserkölcsű alapokra épített vezetőképzésben. Sajnos, ettől a cserkészéletből kinőtt mélyen vallásos és korszerű ifjúsági testvéregyesülettől semmilyen támogatást nem kapott. Ugyanakkor a Katolikus Püspöki Kar részéről fenntartásokat volt kénytelen tapasztalni. Az elpogányosodott fiatalokat befogadó és őket Isten felé fordító cserkészet ezt a főpásztori elzárkózást sehogy sem értette. A Táborkereszt aktív kibontakozása során célul tűzte ki a katolikus püspökök együttműködő áldásának elnyerését. Ez ma már igen nagy mértékben megvalósult, de egyes püspök atyák még ma is csak a „majd meglátjuk” álláspontig jutottak el, holott a cserkészet a katolikus egyház ifjúsági nevelésének egyik legjobb mozgásterét jelentheti, amire a pápák a cserkészéletről szóló megnyilatkozásaikban ismételten utalnak. Örömmel mondhatjuk el, hogy ma már a legtöbb magyar püspök szívügyének tekinti a magyar cserkészet lélekmentő ifjúsági munkáját.

A Táborkereszt létrehozta a papi konventet, amely a cserkész lelkipásztorok, az egyházi fenntartótestületek elnökei (általában a plébános atyák) és a cserkész papok közössége. Évente tartott országos összejövetelein püspökök és más neves lelkipásztorok előadásai ismertetik a cserkészetben rejlő pasztorális lehetőségeket. Legutóbb Ternyák Csaba püspök atya a „Cserkészetről, mint az egyház ifjúsági pasztorációjának mozgásformájáról”, Bíró László püspök atya „A családi életre nevelés a cserkészetben” címmel tartottak iránymutató előadásokat.

Befejezés

Hetedik éve működik az újraéledt Magyar Cserkészszövetség, amely jelenleg Budapesten a II. kerületi Tömörkény utcában jó állapotú székházzal, Adyliget felett állandóan fejlődő Cserkészparkkal, az országban többfelé kisebb erdei turistaházzal és cserkészparkkal rendelkezik.

A magyar cserkészet ismét megfogant és kihajtott. Hét év alatt – minden gondja ellenére – tapasztalatokban gazdag országos vezetőgárdája, egyre jobban működő 10 kerületi vezetősége és az új generáció felnövekedésével egyre több fiatal vezetője van. Az elmúlt évekig tartó dinamikus növekedés megtorpant, a politikai és liberalista társadalmi légkör nem kedvez a keresztény és magyar értékeket hordozó cserkészetnek. Most a minőségi cserkészélet fejlesztésének jött el az ideje, bár napjainkban is alakulnak új csapatok.

Bárcsak a magyarországi Katolikus Egyház szíve szeretetével fordulna ezen legnagyobb, a krisztusi értékrendet nyíltan vállaló ifjúsági közösség felé, még akkor is, ha a cserkészetben helyenként jelentkező gondok és tökéletlenségek még a kamaszkor ismertetőjegyeit hordozzák magukon. Hiszen ez a Bi-Pi örökségét híven megőrző magyar cserkészet Sík Sándor és Teleki Pál lelkületével a keresztény magyarság szolgálatát kívánja végezni – önzetlenül.

 

 


FÓRUM  AZ  EGYHÁZRÓL


A Távlatok 19. számában közöltük György Attila sashalmi plébános eszmélődését: „Milyen egyházat szeretnék?” A 20. számban pedig egy kerekasztal-beszélgetés szövegét tettük közzé, amely részben a György Attila által felvetett gondolatokat szőtte tovább, részben új kérdéseket is felvetett. Lényegében a magyarországi egyház zsinati megújulásáról van szó: a zsinati tanítás recepciójáról, a megtett útról és a további feladatokról. Lapunk 21. számában külön rovatot nyitottunk „Fórum az egyházról” címmel, hogy teret adjunk különböző véleményeknek, hiszen nem mindenki ítéli meg ugyanúgy a helyzetet és a tennivalókat. Induljon meg a szabad véleménycsere a magyar egyházon belül is, bontakozzék ki a belső kommunikáció!

Feltételezzük mindig a másikról, hogy ugyanolyan egyházszeretet vezérli, hogy a kritikus megjegyzések nem rombolni, hanem építeni akarnak. Sajnos, vannak egyoldalú bírálatok is: a pápa ellen, a hierarchia ellen. . . És legtöbbször az ilyen elkeseredett – az egyházon belülről jövő, de szektás – bírálatok csak felfokozzák a kívülről jövő, egyoldalú, az egyházat valóban rombolni akaró megnyilatkozásokat, torz híradásokat.

Igazában nem létezhet tabu téma, mindent meg lehet vitatni. Ezért, miután P. Nemeshegyi Péter vázolta a II. vatikáni zsinat egyházképét (a dokumentumok betűjén túl a zsinat alapvető szellemiségét tartva szem előtt), következtek az ez évi számokban különféle hozzászólások. A fórumnak kedvező visszhangja lett. Egyik neves teológus, hosszú ideig a magyar püspöki kar tagja, 1995. július 11-én ezeket írta: „Egyre nagyobb örömmel és elismeréssel olvastam a Távlatok legutóbbi számait. [. . .] A »Fórum az egyházról« című rovat nemcsak fontos, de – ismerve hazai egyházunk (no és a világegyház) jó néhány égető problémáját – hézagpótló is. [. . .] Gratulálok a lap folyamatos kiteljesedéséhez!”

Hasonló visszhangok tehát arra ösztönöznek bennünket, hogy tovább folytassuk a rovatot. Az itt közölt írások és „hozzászólások” nem mindig tükrözik a szerkesztőség álláspontját. De az a fontos, hogy beszéljünk problémáinkról, hogy kialakuljon az őszinte, testvéri eszmecsere. Így esetleg a szélsőségek kiegyenlítődnek. Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök az itt közölt interjúban az egyházmegyei zsinaton kívül országos problémákat is érint. (Szerk.)

 


BESZÉLGETÉS  GYULAY  ENDRE  PÜSPÖKKEL  A  SZEGEDI  EGYHÁZMEGYEI  ZSINATRÓL  ÉS  A  MAGYAR EGYHÁZI  HELYZETRŐL

A szeged-csanádi egyházmegyei zsinatot 1995. június 19. és 24. között tartották meg a domaszéki Zöldfás Katolikus Ifjúsági Központban. 18-án este Gyulay Endre megyéspüspök a szegedi dómban bemutatott szentmisével nyitotta meg a munkákat, amelyeken 77 zsinati tag, 34 világi és 43 pap vett részt. A magyarországi egyházmegyék küldöttei megfigyelőként voltak jelen; a trianoni határokkal elszakított egyházmegyék küldöttei is megjelentek. – Augusztus 18-án P. Szabó Ferenc Szegeden felkereste Gyulay Endre megyéspüspököt, és a következő interjút készítette vele. (Szerk.)

Szabó Ferenc: Püspök Atya! A júniusban megtartott egyházmegyei zsinatról szeretnék interjút készíteni a Távlatok következő számába. Június 24-én délben a hálaadás után átnyújtották a zsinati dokumentumot, amely a hároméves előkészület után megtartott ülések eredményeit összegezi. Arra kérném, hogy vázolja a zsinat főbb témaköreit, illetve – amennyiben ez lehetséges – összegezze főbb eredményeit. Talán lehetséges a mérlegkészítés. . .

Gyulay Endre: Az egyházmegyei zsinat előkészítése több mint 3 évig tartott. Papok és világi hívek sokszor tárgyaltak, és ezek eredményeként született meg a munkadokumentum.

Sz. F.: Mi volt a zsinat súlypontja, milyen problémákat emeltek ki?

Gy. E.: A zsinat mottója ez volt: „Megújulva megújítani.” Megvizsgáltuk az egyházmegye helyzetét, problémáit. Hangsúlyoztuk, hogy saját magunkon kell kezdenünk a megújulást, s ha ez sikerül, annak aztán apostoli kihatásai is lesznek. Talán a legsúlyosabb probléma a paphiány, a másik pedig a világiak részvétele az apostolkodásban, amelyet a II. vatikáni zsinat annyira sürgetett, de, sajnos, a magyar egyházban mi igen messze vagyunk az eszményi megvalósulástól.

Sz. F.: Igen, ezt gyakran hangoztatják: a magyar egyház nagyon klerikális, a világiak nem kapják meg az őket megillető helyet az egyházban. Bár azt is tapasztaljuk, hogy sokfelé az országban egyre inkább bevonják a világiakat a hitoktatásba és más apostoli munkákba; tehát annyira nem rossz a helyzet, mint mondjuk 4-5 évvel ezelőtt.

Gy. E.: Egy külön fejezetben foglalkoztunk a világiakkal. A zsinat alatt egy alkalommal Farkas Beáta volt az ülés elnöke. A világiakról szóló szekcióülésen 24 világi hívő és 15 pap vett részt. A világiak tevékenyen bekapcsolódtak a többi ülésben is, felkészültek voltak. Gyakorlati kérdésekben figyelemreméltó hozzászólások hangzottak el részükről.

Sz. F.: Volt-e kitekintés más egyházmegyék, illetve a magyarországi egyház helyzetére, sőt a világegyházra?

Gy. E.: Nagyobbrészt valóban leszűkítettük nézőpontunkat az egyházmegyére, de azért nem jártunk csukott szemmel. Sokan – olvasmányaik vagy más tájékozódás alapján – külföldi példákat is idéztek.

Sz. F.: Korábban lezajlott az esztergomi egyházmegyei zsinat. Vajon tanultak-e ennek a zsinatnak a tapasztalataiból?

Gy. E.: Teljesen más felállítása volt a miénknek. Természetesen a módszerben voltak hasonlatosságok: elméleti rész – gyakorlati rész, előírások követése, stb. De az esztergomi zsinat anyagából sem nem idéztünk, sem nem vettük azt alapul. A hozzáállás egészen más volt. Nálunk nagyon kevés volt az elméleti rész, de annál több a gyakorlati, lelkipásztori megfontolás.

Sz. F.: Ha mármost a szeged-csanádi szinódus mérlegét próbálnánk elkészíteni, miben összegezné Püspök Úr a leglényegesebb határozatokat? Itt látom kezében a záródokumentum kötetét; vajon az „írott malaszt” marad, avagy miképpen kerül át a gyakorlatba?

Gy. E.: Már megtörténtek a nyelvi, stílusbeli javítások. Remélem azt, hogy szeptember végére ki tudom adni a nyomtatott szöveget minden plébániának. Ebben az esetben advent első vasárnapjától kezdve kötelezőek lesznek az előírások. Ha pedig később lesz a kinyomtatás, hiszen nyomdát igen nehéz időre megkapni, akkor január elsejével lépne életbe. Minden rész felépítése négyes: az első egy zsinati dokumentumból vagy a kódexből vett idézet, illetve rövid teológiai megalapozás. A második felméri az egyházmegye jelen helyzetét. E ponton a világiak sokat hozzászóltak, módosítottak a helyzetleíráson. Utána jön egy ajánlás, amit mondjuk öt éven belül szeretnénk megvalósítani. Nem is előírás ez, hanem iránymutatás. Következnek az előírások, rendelkezések – kötelező erővel. Ezeket – advent első vasárnapjától vagy január elsejétől törvényerőre emelkedve – meg kell valósítani.

Sz. F.: Tudna egy példát mondani?

Gy. E.: Például tisztázni próbáltuk azt a vitatott kérdést, hogy kit keresztelhetnek meg. . .

Sz. F.: Igen, a gyermekkeresztségről sok vita volt a közelmúltban, még a Nők Lapjában is. . .

Gy. E.: Pontosan próbáltuk körülírni, hogy milyen feltételek kellenek a keresztséghez. Arra törekedtünk, hogy az álláspont ne legyen szélsőséges; ne kereszteljenek meg mindenkit, de ha a családon belül biztosítva van valamilyen keresztény nevelés, akkor a gyermek megkeresztelhető. Most majd tehát nem érzelmi kérdés vagy a pap egyéni véleménye lesz a döntő a feltételek megszabásában, hanem meglesznek az irányelvek. Több más ilyen lelkipásztori problémát megpróbáltunk egységesen rendezni az egyházmegyében.

Sz. F.: Püspök Atya említette, hogy az egyik legsúlyosabb probléma a paphiány. Persze, nemcsak ebben az egyházmegyében, hanem általában Magyarországon és a világegyházban. Hallhatnánk néhány adatot a papságról, a betöltött és el nem látott plébániákról, a szeminaristákról?

Gy. E.: Mindezt pontosan összeállítottuk, itt a záródokumentumban olvasható.

Egyházmegyénkben van 123 önálló plébánia. Ebből be van töltve        84

Oldallagos ellátású       39

Ezenkívül van fília         40

Ugyancsak figyelemreméltó adat az, hogy 32 kápláni hely is üres. Így összesen 71 lelkipásztor hiányzik.

Ezen adatok mellett aggasztó a jelenleg még dolgozó papok életkori megoszlása is:

80 év fölött dolgozik      3

70–80 éves korig          10

60–70 éves korig          26

50–60 éves korig          19

40–50 éves korig          18

30–40 éves korig          15

30 év alatt                      4

Hisszük, hogy ez a krízis a növekedés, a megújulás krízise lehet. Ebben a kérdésben az egyházmegyei zsinat Isten különös kegyelme lesz számunkra, ha ezt a lehetőséget jól használjuk föl.

Sz. F.: Rosszabb a helyzet, mint általában Magyarországon?

Gy. E.: Nem rosszabb, de legalább olyan rossz.

Sz. F.: És a szeminárium helyzete?

Gy. E.: A szemináriumban az előző évben harmincan voltak, az idén negyven lesz, de nem minden kispap az én egyházmegyémhez tartozik. Hiszen itt vannak a kalocsaiak, vannak itt a temesvári és a nagyváradi egyházmegyéből, sőt még gyulafehérvári is van. Az enyém 15 ebből a negyvenből; egy most megy ki Rómába, a Germanicumba. Nagyon kicsi az utánpótlás. Tavaly volt 6, az idén nincs egyetlen egy jelentkező sem. Nyolc év alatt, mióta itt vagyok, olyan év volt, hogy nem szenteltem senkit, de olyan még nem volt, hogy egyetlen jelentkező sem akadt.

Sz. F.: Hallottam olyan hangokat, hogy a püspök atyák nemigen szeretik, ha a fiatalok a szemináriumból elmennek szerzetesnek. Vagy most, hogy a szerzetesrendek újra szabadon működhetnek, egyes szerzetespapok visszatértek rendjük keretébe. Kétségtelen, hogy egy pillanatra ezt megérzi az amúgy is paphiánnyal küzdő egyházmegye, de globálisan – általában a magyar egyház helyzetét tekintve – ezt nem lehet „veszteségnek” elkönyvelni. . . Remélem, Püspök Atya nem tekinti veszteségnek az ilyen eseteket? Most már konkrétan az egyházmegyében működő szerzetesekről kérdezném, akik képviselve voltak a zsinaton.

Gy. E.: Amikor a rendszerváltás megtörtént, mind elengedtem azokat, akiknek valamilyen elkötelezettségük volt egy-egy rend felé, akár fogadalmasok voltak, akár csak vágyuk volt a szerzetesi életre. Azóta egy jelentkező volt, az illető a verbitákhoz ment, itt nem volt probléma. Van olyan, aki idegzetileg gyönge, úgysem tudna helytállni a rendben, az ilyet lebeszélem. Itt működnek a ferencesek, Alsóvárosban. Itt van a skolasztikátusuk, tehát a tanuló rendtagok itt laknak. Azután itt vannak a jezsuiták: itt a noviciátusuk, ellátják a Szent József-templomot, tanítanak a Hittudományi Főiskolán; plébániájuk van Hódmezővásárhelyen. A piaristák nagyon kis számmal – világiak segítségével – tartanak fenn egy kezdődő iskolát, hiszen helyük alig van. A felsővárosi minorita rendházban vannak elhelyezve nagyon nehéz körülmények között. Reméljük, hogy építkezésük megindulhat nemsokára. És hát itt vannak a szegedi szegény iskolanővérek a Karolina iskolában; nagyon szépen kibontakozik ez az iskola. Ugyancsak ők vezetik a makói általános iskolát. Van még egy karmelita lelkészség is, Kunszentmártonban.

Sz. F.: Püspök Atya! Most már nem közvetlenül az egyházmegyei zsinatról, illetve egyházmegyéjéről kérdezem, hanem általában a magyar egyház helyzetéről. Gondolok itt a püspökök egymás közötti, a püspökök és papjaik, a papok és a hívek, illetve a papok egymás közti kapcsolataira, pontosabban a kommunikációhiányra. Nyilvánvaló, a lebukott kommunista rendszer légköre kedvezett a bizalmatlanságnak, félelemnek, az elszigetelődésnek stb. A pártállam idején vigyázni kellett arra, hogy kinek mit mondok, mit teszek, pl. fiataloknak titokban lelkigyakorlatot tartok; vagy a püspök is talán jobban szerette, ha jó papjai nem tájékoztatják minden működésükről, hogy így az ÁEH-nak ne kelljen „beszámolni”; vagy a szülők-családok féltek a pappal tartani a kapcsolatot. . . Most is talán még e nehéz „örökség” következménye az említett kommunikációhiány. Az is megfigyelhető, hogy a püspökök elsősorban, szinte kizárólag saját egyházmegyéjükkel törődnek. . . Ez jó, ez kötelességük. Országos ügyekhez nemigen szólnak hozzá, kivéve Gyulay püspök urat   . . . Ezt nem hízelgésnek szánom, ez tény. A püspöki kar mint olyan nem mindig foglal állást kellő határozottsággal. Gondolok itt pl. a választások előtti nyilatkozatukra. Az egyház szociális tanítása alapján határozottabb irányelveket adhattak volna, anélkül, hogy a pártpolitikába való beavatkozás vádjával illethették volna őket.

Gy. E.: Én lentről kezdem, visszafelé haladok. Kapcsolat a világi hívek között. A megkereszteltek jó része még a félelem vagy az alulképzettség állapotában van. A legtöbbnek csak kéthónapos elsőáldozási oktatása volt, tehát két hónap alatt kellett megtanulnia, 6-8-9 éves korában, hogy mit jelent kereszténynek lenni. Feléjük nincs más lehetőség, mint nyitni, hidat verni a szakadék fölött. Jó szándékú legalább 60 százalék, de ő magától nem fog elindulni, legfeljebb egy temetés vagy keresztelő bejelentésére. Tehát feléjük kell mennünk. Az van az egyházközségi képviselőtestület szabályzatában, hogy legyen egy olyan bizottság – a bizottságot jó értelemben kell venni –, amely munkacsoportot szervez, hogy a híveket felkeressék, elbeszélgessenek velük, családi lelkipásztorkodást folytassanak. Ha ez a hídverés megtörténik, akkor nagyon komoly létszámú gárdát lehet az egyházközségeken belül aktívvá tenni. Ezt a látogatássorozatot nem követelhetem meg túlterhelt papjaimtól; képtelenek lennének arra, hogy az ilyen családlátogatásokat rendszeresen végezzék. A családok is bezárkóznak. Tehát ezt a nyitást, a közelítést az emberek felé az egyházközségben a világi hívőknek kell megtenniük. Ez a pap és a hívek közti kapcsolatfelvételnek nagyon fontos állomása. A papnak emberi kapcsolatot kell kiépítenie a hívekkel; közel férkőzni hozzájuk, pl. a templomba betérőket megszólítani; emberségen keresztül lehet őket a kereszténység számára megnyerni. Persze, a múlt rendszerben féltek attól, hogy kapcsolatba kerüljenek a pappal. Ezt a kapcsolatfelvételt mindenképpen meg kell valósítani.

Sz. F.: És a papok egymás közötti kapcsolata?

Gy. E.: Legalábbis az én egyházmegyémben a papok 70-80 százaléka havonként találkozik. Minden esperesi kerület összegyűl, nem koronára, hanem egy beszélgetésre, vagy egy este, vagy egy délelőtt. Elrendeltem, hogy nevemben minden esperes az esperesi kerületet havonta sorba végiglátogassa, és észrevételeit, meglátásait közölje velem. Sajnos, vannak, akik bezárkóznak, ezek nem mennek el a találkozókra. Az illetők magányosságán alig lehet valamit segíteni. – A püspök és a papok. Ez nehéz kérdés. Mert elindulok X napon, hogy most tíz plébániát meglátogatok. És két plébánost tudok meglátogatni, mert a többieknek munkájuk van, be van zárva a plébánia, nem írják ki, mikor jönnek vissza. Legtöbb helyen nincs házvezetőnő vagy irodista vagy gondnok. Rászánok egy napot, és nem tudok az ilyen emberekkel találkozni. De ide a püspökségre bármikor bejöhet bárki, tehát ha este tízkor kopog be egy plébános, bejöhet hozzám. Vagy telefonon bármikor felhívhat. Tehát van valamiféle kommunikáció. Ahova tudok, elmegyek, a bérmáláson kívül pl. búcsúkra is. Az egyházközségi képviselőtestület tagjaival is minden látogatás alkalmával találkozom. Továbbá a nyolc év alatt megpróbáltam bizonyos lelkipásztori segítséget nyújtani körleveleimen keresztül. – A püspökök közötti kapcsolatról különféle elképzelések vannak. Van, aki úgy képzeli, hogy az állammal való tárgyalások a püspöki karra, annak minden tagjára tartoznak; van, aki úgy véli, hogy nem. Ez aztán azt jelenti, hogy két-három püspök nyilatkozik országos ügyekről, és van, aki sohasem szólal meg.

Sz. F.: Püspök Úr elég gyakran nyilatkozik a médiumokban, a sajtóban országos ügyekről, a magyar egyház problémáiról. Azt hiszem, annak mindenki örül, hogy a főpásztorok közül valaki állást foglal, képviseli az egyház véleményét.

Gy. E.: Azt hiszem, nagyon fontos, hogy egy-egy püspök elmondja az igazságot az embereknek, hogy tanítson, irányítson. Más kérdés az, hogy nagyon nehéz megalkotni egy püspökkari nyilatkozatot. Különfélék az ízlések, a vélemények, és ezeket nehéz összhangba hozni. Szerintem ebből is – a közös nyilatkozatokból is – több kellene.

Sz. F.: Igen, utalok itt a választások előtti nyilatkozatra, amiről már említést tettem.

Gy. E.: Fél mindenki, hogy a politikába belekerül, és a politika visszaüthet egy rendszerváltozás alkalmával. Másrészt sok püspök meggyőződése az, hogy csak az egyházmegyéje ügyeibe kell beleszólnia, pl. hogy létesítsenek-e katolikus iskolát; továbbá feladata az, hogy papjait buzdítsa, látogassa, tehát lelki-lelkipásztori kérdésekkel foglalkozzék. Az én véleményem valóban az, hogy sokkal szélesebb körben kellene nyilatkoznunk. Annak idején a parlamentben is jelen volt pl. Prohászka. Ha ezt nem is tesszük, de ma is, a magunk módján és lehetőségei szerint ki kell fejtenünk álláspontunkat.

Sz. F.: Püspök Atya! Megköszönöm ezt a beszélgetést, és Isten áldását kérem főpásztori működésére.

 


A  FŐPÁSZTOR  ÉS  PAPSÁGA

György Attila írja a Távlatokban (1994/556): „Szomorú, ha egy körkérdésre: mit kapott a főpásztortól, [a papok] felsorolják: dispozíciót, fizetési felszólításokat, felterjesztések kötelezettségét, de szeretetet aligha.” Az egész bekezdést egy idősebb szerzetes, aki évtizedek óta plébánosi szolgálatban van, két apró javaslattal toldja meg. a) A főpásztorok rendszeresen látogassák (vagy látogattassák) plébánosaikat, minden ünnepélyesség és formaság nélkül, baráti, testvéri módon; sőt gondoskodjanak arról is, hogy az egyházmegyében legyen egy papi spirituális, aki látogatja és segíti a plébániák papságát. (Nyugat-európai egyházmegyékben ez az intézmény létezik; tőlük lehet tanulni.) b) A főpásztorok menjenek a plébániákra, hogy esetenként átvállalják a helyi papságtól a vasárnapi misét és prédikációt; ezt is az egyszerű szeretet szellemében tegyék.

 


Hartai Éva

A  ”VILÁGIAK  EGYHÁZA”

Hogyan lehetne érthetőbbé és vonzóbbá válni a társadalom számára? A kérdésnek rendkívül sok vetülete van; emeljünk ki most mindössze egyet. Kétségtelennek tűnik, hogy a magyar egyházban a jelen körülmények között különösen fontos szerepet játszhatnának a világiak, hiszen ott, ahol élnek, dolgoznak, egy Istentől, hittől többnyire messze elszakadt környezetben, kizárólag ők tudnák az evangéliumi értékeket hitelesen képviselni, jelenvalóvá tenni, életükkel példázni – minden régi gátlás, bezárkózás, újra felbukkanó félelem ellenére. Ez a „képviselet” kötelességük is lenne, keresztségük és általános papságuk révén. Sajnos, azt látjuk, hogy nagyon kevés ma az a hitében és ismereteiben szilárd, az egyházi kereteken belül megmaradó, valóban felnőtt keresztény, aki ezt a keresztény létet küldetésnek is tudja tekinteni. Sok idős ember már maga szorul segítségre; vannak fiatalok, akik nehezen szakadnak ki kisközösségeik védett légköréből; a középgenerációk alig vannak ma jelen a magyar katolikus egyházban. Ők idegenedtek el legjobban, súlyos napi gondokkal küzdenek, családokat tartanak el, gyötrődnek a létbizonytalansággal. Akik mégis jönnek, és szeretnének valóban „jelen” lenni, valami szolgálatot vállalni, azok nagyon sokszor nem kapnak elég támogatást, bizalmat az egyre csökkenő létszámú, elfáradt, elöregedő papságtól. Közülük sokan nem bíznak eléggé a világiakban, féltik saját „hatalmukat”, tekintélyüket – (az együttműködéstől?, a közös munkától?) –, folyton „vezetni” akarnak, nem tudnak elszakadni egy régebbi, erősen klerikális, feudálisan tekintélyelvű egyházi gondolkodásmódtól. Ennek a zsinat előtti gondolkodásmódnak egyik következménye, hogy a világiak csalódnak és visszahúzódnak, mert ma már elvárják a bizalmat, a teljesen egyenrangú partnerkapcsolatokat a közös munkában, véleményük, ötleteik hasznosítását. Mások körében viszont még mindig nagy a passzivitás, a puszta befogadás, a  ”szolgáltatások” elfogadása és igénylése, az önállótlanság és bátortalanság – a korábbi, eltűnőben levő, de máig ható kiskorúsítás, infantilizálás következtében is. Úgy tűnik, sokan nem veszik észre közülük, hogy az irgalmasság és szeretet minden cselekedetére a Lélek indítja őket, hogy Isten és az ember szolgálatához nem kell külön papi engedély, míg a szentmise, a szentségek, a közösség olyan erőforrások, amelyekből újra és újra töltekezni lehet, erőt meríteni a mindennapokon kifejezésre jutó, áldozatkész keresztény küldetéshez. Így aztán a papsággal egyik csoportnak sem alakul ki valóban gyümölcsöző, kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen, bizalmon alapuló, hatékony baráti és munkakapcsolata. A lélektani gátak, a cölibátust esetenként nagyon rosszul megélő, kellően fel nem készített papság és a hívek óriási többségét alkotó nők jó együttműködését gátló ezer akadály elemzése külön tanulmányt igényelne – tekintsünk el most ettől.

Mészáros István professzor a Távlatok előző számaiban (1994/6, 1995/1) újra és újra hangsúlyozza az egyházközségeknek, „az Ige és az Eucharisztia alapvető közösségeinek” jelentőségét. „Akik ott vagyunk a szentmisén, a legtökéletesebb közösséget alkotjuk, hiszen Krisztus közösségébe ötvöződünk” – mondja.*

Így valójában nem is számít – teszi hozzá –, hogy ismerik-e egymást a hívek, kezet ráz-e velük a pap a templom kapujában vagy nem. A lényeget, az „erőforrást” tekintve Mészáros Istvánnak bizonyára igaza van; a kissé idősebb generáció álláspontja ez, amely erős hitben, templomközelben, összetartó, szilárd, szerető családokban nőtt fel, gyakorolta vallását a zsinat előtti egyházban is, hűségesen – Magyarországon a nehézségeket is vállalva –, s nem volt arra szüksége (lehetősége sem), hogy a szentmise kegyelmi ajándékain túl más igényeket megfogalmazzon.

Ma más a helyzet. A fiatalabb generációk hit nélkül, sokszor felbomlott, „zűrös” családokban nőttek fel; az egyházközség, ha egyszer eljutnak oda, a családi meleget is hivatott lenne számukra pótolni. Minden a személyes kapcsolatokon múlik, a személyes odafigyelésen, törődésen, érdeklődésen, elfogadáson-befogadáson, beszélgetéseken, a közös munkába való bekapcsolódás lehetőségén – ami nem csupán gyertyagyújtogatás és sekrestyesöprögetés. Rengetegen vannak a lelki ínséget szenvedők, a súlyos problémákkal küszködők, a magányosak. Csak akkor lehet nekik valamennyire segíteni, ha a plébánosok megpróbálják megtalálni, összefogni azokat a megfelelően képzett világiakat, akik a pasztorációban, lelki gondozásban, családlátogatásban, szociális  munkában megosztják velük a tennivalókat, hiszen egyedül mindennek a töredékét sem tudják elvégezni.

A keresők sokszor csak hosszú évek nehéz lelki fejlődése után jutnak közelebb a szentségekhez; szívesen tanulnak, hallgatják az Igét, de jó ideig azért is jönnek a templomba, mert jó szóra vágynak, barátokat, megértést, meghallgatást, meleg, testvéri közösséget keresnek, szeretnének másokkal együtt imádkozni, mert egyedül bizonytalanok. Könnyű-e ma mindezt megtalálni egy átlagos egyházközségben? Akik gyengébbek és erősen sebzettek, csalódni fognak, és a szentmiséken való részvétel önmagában nem tudja őket megtartani, fenntartani. Jobb esetben találnak egy kisközösséget, amely hajlandó néhányukat befogadni, rosszabb esetben elmenekülnek egy szektához, ahol a személyes törődést nyújtani tudják. Lehet-e ezért csak őket kárhoztatni? Figyelünk-e eléggé egymásra?

„Oldjátok fel őt, hogy járni tudjon” – mondja Jézus barátainak Lázár feltámasztása után (Jn 11,44). Ha a beteg lélek gyógyítását Jézus szeretete végzi is el, a segítség, a támogatás, a béklyók lassú oldozása a mi dolgunk – lenne. Valamennyiünké, papoké és világiaké, akik ebben valamit tenni tudunk. Nekünk kellene Jézus testvéreivé, partnereivé, társaivá válnunk a bajok enyhítésében, hordozni másokat, erősíteni a kétkedőket, csüggedőket. Ezért óriási fontosságú az egyházban az emberi tényező, ezért nem „egyháziatlan” az, aki újra és újra ennek a fontosságára hívja fel a figyelmet, és a jobbítás szándékával bírálja mindazt, ami rossz, avítt struktúra, emberi gyöngeség, hiba, mulasztás, féltékenység, bizalmatlanság, klerikalizmus, dirigizmus.

 


J. Horváth Tamás

ETIKAI  TÁMPONTOK  –  ELMÉLET,  GYAKORLAT

„. . . a magyarság tudathasadásos állapotba került, . . .  nem lát maga előtt értelmes célt” – írta Gyorgyovich Miklós a Távlatok 1995/3–4. számában. Ha igaza van, ez több mint katasztrofális. E sorok írója [mármint H. T.]  ”a fordulat évében” (1949) érettségizett, és valami csoda folytán a legsötétebb Rákosi-korszakban végezhetett el (katonáskodás helyett!) egy heterogén, de inkább gyenge minőségű főiskolát. Akkor kitűzték az ország lakossága elé a célt, ha akarta, ha nem. Újabban nem tűznek – olyan formában – az ország elé célokat. Aki ilyent tenni akart (Antall József), az belehalt vállalkozásába. Ma pedig még egykori hívei is kritizálják „tévedéseiért”, amiért az ország lelki állapotát nem „értékelte” helyesen.

Marad ma az egyén, a család, valamilyen közösség (pl. egyházak), amely célokat tűzhet ki maga elé. Miért nem teszi? Régi elméletem, hogy nem látja a romhalmazt. A gondolat onnét adódott, hogy Németországban (ahol több mint 20 éve élek) 1945 után nyilvánvaló volt a romhalmaz, amit el kellett takarítani. Nyilvánvaló volt a jegyrendszer, amit a tisztességes emberi élet érdekében „pénzrendszerrel” kellett felváltani. Természetes volt, hogy a műkincseket a pincékből vissza kellett vinni a múzeumokba, templomokba, amelyeket előzőleg újjá kellett építeni. Az erkölcsi romhalmaz, amiről annyi szó esik ma Magyarországon, nem látható, téglával és habarccsal nem lehet újjáépíteni. [. . .]

Azt kellene végre Magyarországon is észrevenni, hogy a láthatatlan romhalmaz is romhalmaz, és hogy a bel- és külföldi adósságok is ennek a romhalmaznak a részei. Azt is, hogy talán lehetne egyfajta tisztességes és ésszerű „civil disobedience”-t szervezni (a taxisblokád analógiáját el akarnám kerülni) annak érdekében, hogy a kormány, illetve a Nemzeti Bank kezdjen végre tárgyalást a külföldi bankokkal az adósságok részleges elengedése és a maradék átütemezése ügyében. Mindezek hihetetlenül nehéz és komoly dolgok. Valójában azonban nem is ezekről akartam írni.

A Távlatoknak az a száma is, amelyben az idézett cikk megjelent, az erkölcstan, az etika kérdéseivel foglalkozik. Még mielőtt megjött volna ez a szám, egy magyarra fordított, amerikai gazdasági etikával foglalkozó könyvön próbáltam magam átrágni. („Tanítható-e az etika? – Távlatok, kihívások és válaszok a Harvard Business School-on”, BKE Gazdaságetikai Központ kiadása), hetek óta az íróasztalomon fekszik a magyar ismertetés elkészítése céljából egy német gazdaságetikai könyv. Szóval az erkölcstan és a gazdasági erkölcsök napirenden vannak. Az az érzésem azonban, hogy könnyebb róluk írni és filozofálni, mint követni őket.

Pedig kevés dologban tudna hívő és nem hívő olyan egyszerűen egyetértésre jutni, mint az erkölcs fő alapelvében, ti. ne tégy másnak olyant, amit nem szeretnél, hogy neked tegyenek. Persze erre azt lehet mondani, az ízlések különbözők. Ekkor még mindig fennáll annak a lehetősége, hogy a másiktól megkérdezzük, milyen az ízlése. Ez inkább csak szellemeskedés, hiszen többek irányában ható magatartásszabály-gyűjteményről van szó.

Az államnak, állami hatóságoknak óriási szerepük van a közerkölcs alakításában. Ez nemcsak olyan negyvenéves romlás után tapasztalható, mint aminek az Elbától keletre voltunk és vagyunk tanúi. Talán Olaszország a legkirívóbb, de nem egyetlen példa erre. De arra is, hogy a javulás nehéz, majdnem lehetetlen.

Kialakult ugyanis egy olyan társadalmi közhangulat, amelyben a bűn nem számít bűnnek, erkölcstelen pedig az, amit a törvény tilt. A paradox mindebben csak az, hogy lépten-nyomon abba a gondolatba botlunk, hogy a jognak és a bíráskodásnak az erkölcsi törvényeken kellene alapulniuk. De hogyan, ha az erkölcs forrását, Istent „holttá nyilvánították”? Ha Isten egy ország lakossága jelentős hányada számára „halott”, akkor ez a jelentős hányad csak önmagán belül tud megállapodni abban, mi az erkölcsös, mi nem.

Ha ebbe a szükségképpen felmerülő erkölcsi kódexkészítésbe a lakosság kisebbik hányadát, ti. az istenhívőket, elsősorban a gyakorló keresztényeket bele lehet vonni, annál jobb. Félő azonban, hogy ez utóbbiak bizonyos maximalizmusba esnek, ami a megegyezést meghiúsíthatja. Persze a dolgot korlátozni is lehetne, pl. az üzleti életre. A különböző gazdasági és kereskedelmi kamarák tagjai ezt a gazdasági erkölcsi kódexet magukra nézve kötelezőnek ismerhetnék el. A kamarákon belül szervezett etikai bíróság pedig kizárhatná a tagjai sorából azt, aki a szabályokat megsértette. Lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, lehet, hogy kinevetnek, de hasonló dolgok léteztek már a világtörténelemben, és állítólag nem is voltak rosszak a közerkölcsök ott és akkor, amikor ilyesmik működtek.

A gazdasági erkölcsök hiányával a magunk törpe szintjén évek óta küszködünk. Egy mondatban összefoglalva: az adott szó értéke nulla. Teljesen mindegy, hogy kiről van szó; mi elsősorban háztatarozással megbízott iparosoknál tapasztaltuk. Ugyanezek munkájukat kb. ezzel a (rendszerint belső) megállapítással adják át: „Jó lesz az így is!” Persze mindössze azt tapasztaljuk a bőrünkön, amit Hankiss Elemér már jóval a fordulat előtt megállapított: a pongyolaság lett úrrá az országon. [. . .]

 Gyorgyovich Miklós – véleményem szerint – meglehetősen utópisztikus javaslatokat tesz cikke végén az erkölcsi állapotok javítására. Igaz, hogy lehet „keresztény szigeteket” alkotni valamely nem keresztény társadalomban. Tatjana Goricseva is leírt olyan kolostorokat a volt Szovjetunió területén, amelyek képesek voltak még a környező falvakat is táplálni – óriási adóterheik ellenére. Mégsem lehetnek ezek a szigetek ma a jellemzők. Ehhez egyszerűen túlságosan szövevényes a társadalom és a gazdaság, elsősorban a munkamegosztás, másrészt a mobilitás miatt. Mértékadó közgazdászok szerint az állam által ellenőrzött, fair verseny az a szabályozó erő, amely külső tényezőként az erkölcsösség feltételeit megteremti, de nem elegendő.

Hadd idézzek egy ilyen véleményt. „A tiszta üzleti élet józan világa is erkölcsi tartalékokból merít, azokkal áll vagy bukik. Ezek az erkölcsi tartalékok fontosabbak, mint valamennyi gazdasági törvény és nemzetgazdasági elv. A gazdaságon túli szellemi-erkölcsi és társadalmi integráció a gazdaságinak mindig előfeltétele mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. A nemzetközi gazdasági integrációra vonatkozólag ezt különösen kiemelve: a nemzetközi kereskedelemnek, amelyről tankönyveink a legkevesebbet tartalmaznak, valódi és végső alapja a rendes erkölcsi magatartás íratlan kódexében olvasható: »Pacta sunt servanda« (= a szerződések teljesítendők). A piac, a verseny, a kínálat és kereslet játéka nem termelik az említett erkölcsi tartalékokat. Föltételezik és elhasználják őket. A piacon túli területekről kell, hogy jöjjenek, és a közgazdaságtannak semmiféle tankönyve nem helyettesítheti őket.” (Wilhelm Röpke. Az eredeti a Jenseits von Angebot und Nachfrage c. könyvben található.)

 

 


LELKISÉG


Szentmártoni Mihály

ÚTBAN  AZ  ÉLETSZENTSÉG  FELÉ

A vallásos megtapasztalás szempontjai

Napjainkban ismét növekszik a vallásos megtapasztalás igénye. Túl egyszerű lenne ezt a meglendült érdeklődést csupán a lelki értékeket eltipró kommunizmus bukására visszavezetni. A képletbe nem illik bele a nyugati társadalmakban megfigyelhető új vallásossági kínálat és kereslet hulláma. Úgy véljük, pozitív jelenségről van szó: az ember Isten utáni honvágya hallatja hangját. Csak talán nem mindig a helyes irányban történik kibontakoztatása. Egyesek esetleg úgy vélik, a hagyományos vallások nem nyújtanak elégséges „nyersanyagot” a mélyebb vallási megtapasztaláshoz, ezért fordulnak pótvallásokhoz, szektákhoz. Jelen megfontolásainkban ezekre a jelenségekre szándékozunk reflektálni, nevezetesen feltérképezzük a keresztény lelkiség útirányát, majd pedig rámutatunk a katolikus lelki élet forrásaira.

A vallásos megtapasztalás szerves része a „hétköznapi” vallásos életnek, és minden hívő alkalmas is rá, ha nem is feltétlenül látványos szinten. Mi tehát a lelki élet?

A lelki élet tulajdonképpen állandó párbeszéd Isten és ember között. A kezdeményezés mindig Istené, aki hív; az ember csak válaszol az őt megszólító Istennek. Mindkét síknak van azonban látható, megfigyelhető és megnevezhető kifejezési formája.

Az életszentség mint folyamat

Amikor „életszentségről” hallunk vagy olvasunk, valahogy mindig másokra gondolunk: vértanúkra és hitvallókra, esetleg kolostor magányában szemlélődő szerzetesekre. Azonban valamennyien az életszentségre vagyunk elhivatva. Ez keresztény voltunk alapkövetelménye. Ha tehát megkaptuk a keresztség ingyenes kegyelmét, akkor megkaptunk vele együtt minden feltételt arra is, hogy keresztény hivatásunkat teljességében megéljük. Ez az életszentség.

Az életszentség nem pillanat műve, hanem egy életen át tartó feladat. Meg kell érte harcolni. Igaz, Isten állandóan hív, támogat kegyelmével, de nem kényszerít, hanem feltételezi szabad közreműködésünket. Hogy miért hátrálunk meg az isteni hívások előtt, annak egyik oka valószínűleg az, hogy nem ismerjük az életszentség útjait, ha szabad így mondanunk: törvényszerűségeit. Pontosan ez tanulmányunk témája: az életszentség szakaszai, állomásai. Célunk az, hogy új fényben mutassuk be a lelki élet néhány alapvető fogalmát, alapvető jelenségét, hogy így újra felfigyeljünk gazdag tartalmukra és életfontosságukra.

Fejtegetéseink öt nagy lelki élmény köré csoportosulnak: megtérés, aszkézis, önazonosság, hivatástudat és misztikus kiteljesedés a szeretetben. Elmélkedésünk minden egyes témánál hasonló felépítést követ. Először megfontoljuk a szóban forgó lelki élmény teológiai tartalmát, utána rákérdezünk a lélektanra, hogy mi megy végbe a vallásos ember tudatában, illetve élményvilágában, majd pedig egy szent, boldog vagy általában kimagasló vallásos személy példáján keresztül igazoljuk az élmény szükségességét és erejét az életszentség megalapozásában.

Megtérni egyszer s mindenkorra

Az életszentség kiindulópontja és alapja a megtérés. De mit is jelent tulajdonképpen a megtérés? Azt jelenti, hogy rádöbbenünk Isten valóságára, nevezetesen: létezésére és hozzá való viszonyunkra. Talán így is mondhatnánk: megtérni annyit jelent, mint ránézni, rátalálni Istenre. Aki egyszer ráébredt Isten valóságára, az soha többé nem élhet úgy, mintha ez nem történt volna meg vele. Az Isten-élményt lehet elfojtani, elutasítani, de nem lehet kitörölni a tudatból. Ezért a megtérés választóvonal: valami új kezdődik az ember életében. A megtérésre ilyen beállításban annak is szüksége van, aki hívő családban született, kiskora óta jár templomba, hittanra, járult szentségekhez. Az így örökségbe kapott hitnek személyesen vállalt hitté kell válnia, amely elkötelez. Az Istennek az én Istenemmé kell lennie, a hitnek az én hitemmé, az egyháznak az én egyházammá, stb. Ez a személyesítési igény egyébként jellemzi különösen a serdülőket, de minden embert egyaránt. Sajnos, nem mindenki lépi át ennek a személyes hitnek a kapuját, ezért sokak vallásossága megmarad a szokások szintjén. A megtért ember viszonyulása Istenhez azonban új minőségben jelentkezik: megérti, hogy ezután csak kettesben Istennel van értelme az életnek.

Példa erre az új kezdetre Edith Stein, boldog Benedikta nővér megtérése. Edith Stein 1891-ben született zsidó családban. Kitűnő tanulmányai végeztével a nagynevű Edmund Husserl filozófus asszisztense lesz, majd maga is tanár. Edith vallásos volt a maga módján, de hite inkább a tudomány volt, Isten-keresése inkább az igazság szomja. Igazi, nagy, egész életét új alapokra helyező megtérése 1920-ban következett be, amiről ő maga számol be naplójegyzeteiben. Így történt.

Edith rendszeresen ellátogatott a Conrad-Martius házaspárhoz, ahol éjszakába nyúló vitákat folytattak filozófiáról, tudományról. De szívesen segített a kertben is, gyümölcsszedésben, szüretelésben. Egy nyári látogatása alkalmából a házaspárnak más elfoglaltság miatt egy rövid időre magára kellett hagynia Edithet. Bevezették a könyvtárba mondván, hogy minden a rendelkezésére áll, válasszon a könyvek közül, és foglalja el magát. A folytatását maga Edith meséli: „Minden előzetes gondolkodás vagy keresgélés nélkül kivettem az első kezem ügyébe kerülő könyvet. Egy vaskos kötet volt ezzel a címmel: »Avilai Szent Teréz élete, írta ő maga.« Elkezdtem olvasni, és annyira magával ragadott, hogy hajnal lett, mire abbahagytam. Amikor becsuktam a könyvet, meg kellett vallanom magamnak: Ez az igazság!”

Hasadt a hajnal, de Edith nem vett róla tudomást. Isten belépett az életébe, és ő soha többé nem válik meg tőle. 1922. újév napján megkeresztelkedett. A folytatást tudjuk: Edith Stein szintén karmelita szerzetesnő lett a Szent Keresztről elnevezett Benedikta névvel. Zsidó eredete miatt vértanúhalált halt valószínűleg az auschwitzi haláltáborban. Utolsó napjairól nincsenek hiteles adataink.

Edith Stein példája arra tanít bennünket, hogy az Isten jelenlétére ráébredt ember tudja, hogy most már nem jár egyedül, hanem kettesben Istennel. Megérti, hogy ez a világ Isten világa, nem pedig az átkozat helye. Lehet ugyan siralom völgye, de nem siralomház, hanem nagy feladat, mi több: isteni kaland. Ennek igazolására álljon itt záróakkordként egy költőien szép vallomás Edith Stein tollából, amelyben elmondja, mit jelentett neki a megtérés élménye:

„Mindaz, ami nem fér el az én látókörömben, belefér Isten távlataiba. Egyre világosabban látom, hogy – Isten szemével nézve az eseményeket – semmi sem történik véletlenül. Tudom, hogy egész életem, minden legapróbb részletében, az isteni gondviselés rendelése szerint igazodik. Tudom, hogy minden esemény az isteni elgondolás útjait követi. Ezért mostantól kezdve boldogan várom a dicsőség fényét, amikor megvilágosodik előttem is Isten örök tervének csodás harmóniája.”

Állandó megtérés

Mikor megtérésről hallunk, leginkább másokra, a hitetlenekre és a bűnösökre gondolunk. Úgy véljük: nekik van szükségük arra, hogy megtérjenek, megváltoztassák gondolkodásmódjukat, életvitelüket. A magunk életében nemigen talál visszhangra a megtérésre való felhívás, mivel úgy tudjuk, életünk a helyes vágányon fut a hit fényében. Ez azonban, ha nem is egészen téves, de kissé hiányos gondolkodásmód, és arról árulkodik, hogy nem értettük meg a megtérés mibenlétét.

Állandó megtérésről beszélünk. Ennek a kijelentésnek horderejét akkor értjük meg, ha megfontoljuk, hogy a megtérés lelki és lélektani tartalma Isten jelenlétének tudatos felismerése életünkben. Így is mondhatnánk: a megtérés akkor következik be, amikor az ember ráébred Isten jelenlétére. A megtérés pillanata egy nagy felfedezés, nevezetesen, hogy Isten létezik, hogy közöm van hozzá, hogy nélküle nemcsak életem egésze, hanem a hétköznapi események is értelmetlenek maradnak. Ebben a tudatban növekedni lehet és kell, mert életünk minden újabb fordulata Isten jelenlétének újabb tudatosítását tételezi fel. Szent Pál vallja: mikor gyermek voltam, úgy gondolkodtam és cselekedtem, mint kisgyermek, de most felnőtt vagyok, másként kell gondolkodnom és cselekednem. (1Kor 13.)

Minden megtérés kezdetén tehát Isten valóságának megtapasztalása áll. Az állandó megtérés pedig ennek a jelenlétnek egyre mélyebb, egyre tudatosabb megélése. A megtérés tehát folyamat. Ahelyett, hogy elméleti síkon fejtegetnénk a folyamat mibenlétét, egy tanúhoz fordulunk példáért, aki, szerencsénkre, nem mindennapos éleslátással kielemezte a végigjárt utat: John Henry Newman bíborosról van szó.

Newman bíboros megtérését – éppen 150 évvel ezelőtt – mint minden megtérést, válság előzte meg. Olaszországi útja alatt történt, melynek utolsó állomása Szicília volt. Itt megbetegedett, napokig ágyban kellett feküdnie magas lázzal. Ekkor vált előtte világossá, hogy hol is tulajdonképpen a helye a világmindenségben. Betegápolójának ezeket a felejthetetlen szavakat mondta: „Nem, nem halok meg, mert nem vétettem a fény ellen, küldetésem van Angliában.”

Betegségéből Newman új lelkülettel került ki. Elhagyta Palermót, Marseille-ba akart utazni, de a Bonifacius-öbölben szélcsend miatt vesztegelniük kellett. Itt írta meg híres szép versét: „Te vezessél, jóságos fény.” Rádöbben ugyanis arra, hogy életét mindeddig egy természetfölötti erő kísérte szeretettel.

Newman bíboros mélyen vallásos ember volt, anglikán lelkipásztor. Mint ilyen nem volt képes elfogadni egyes katolikus igazságokat, pl. a katolikus Mária-tiszteletet. Önéletrajzában megkapóan leírja, hogyan döbbent rá arra, hogy a Szent Szűz semmiképpen sem úgy áll ember és Isten között, mint közvetítő, hanem mint egyedülálló útmutató.

Lelkébe új biztonság költözik: „Semmi kétségem afelől, hogy új irányvételem jó” – írja egyik levelében. Elönti a boldogságtudat, úgyhogy hálásan közli: „Attól a pillanattól kezdve, hogy katolikus lettem . . . tökéletes béke és nyugalom tölt el. Boldogságom a mai napig változatlan.”

Az Isten-keresésnek azonban nincs vége ebben az életben. Minden új élethelyzetben, minden új esemény kapcsán, különösen a súlyos, talán tragikus események közben és közepette, ismételten rá kell kérdeznünk Isten jelenlétére életünkben. Mint ahogyan Newman bíboros betegségében kereste a fényt, úgy kell minden hívőnek belehelyezkednie az isteni távlatokba, hogy onnan nézve a dolgokat megértse: Isten nagyon közel van.

Az aszkézis: szabadságunk védőpajzsa

A megtérés sohasem befejezett folyamat, hanem az a kezdet, amelynek folytatása van. Isten hívása sohasem kényszerítő. Szabad felhívás. Jézusnak szinte kedvenc szavajárása volt: ha akarsz . . . tökéletes lenni, engem követni, stb. Az ember a megtérésben rádöbben saját szabadságának valóságára, nagyságára, egyben sebezhetőségére. Elfogadhatja Isten hívását, de el is utasíthatja. Fennáll annak a veszélye is, hogy eljátssza. Erre Jézus nagyon is világosan figyelmeztetett a magvetőről szóló példabeszédében: a magot elfojthatják az evilági gondok.

Az ember tehát szükségét érzi annak, hogy minden jó eszközzel bebiztosítsa szabad elhatározása jövőjét. Igyekszik minden lelki és pszichikai képességét befogni az új irányba. Ez pedig szabad lemondást, áldozatot is követel. Ezt nevezzük aszkézisnek.

Szeretnénk külön hangsúlyozni az aszkézis ilyen nemű értelmezését. Nem kényszerből fakad, hanem kiváltója egy izgalmas, kalandos, örömteli lelkesedés. A szabadságtudat úgy robban be a lélekbe, mint nagy ajándék. Nemcsak a szenteket, hanem minden alkotót jellemez az élet fegyelme, saját szabadságuk meghódítása. Nincs talán büszkébb kijelentés, mint mikor a vasra vert rab szembenézve börtönőrével azt mondja neki: „Szabadságom azonban senki sem veheti el.” Ugyanez érvényes még jogosabban a lelki szabadságra, amelyet veszélyeztethetnek ösztöneink, a világ kísértése, a bűn. Az aszkézis ezek ellen akar magas falat emelni. Megszületik az emberben a Szent Pál-i meggyőződés: „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden szolgál javunkra.” (1Kor 10,23)

Az aszkézisről gondolkodhatunk a mélységek kategóriájában is. Az életszentséget csak mély, szilárd alapokra lehet építeni. Ez a saját magunkért vállalt felelősség megnyilvánulása. Tulajdonképpen evangéliumi igazságról van szó. Jól ismerjük Jézus idevonatkozó tanítását: „Miért mondjátok nekem: »Uram, Uram«, ha nem teszitek meg, amit mondok? Megmondom nektek, kihez hasonlít, aki eljön, meghallgatja tanításomat, és tettekre is váltja. A házat építő emberhez, aki mélyre leásott, és a sziklára rakta az alapot. Jött az árvíz, és a hullámok rázúdultak a házra, de nem tudták megingatni, mert biztos alapra épült.” (Lk 6,46–48) Ennek a tanításnak a fényében megértjük, hogy a szenteket nemcsak nem kellett aszkézisre serkenteni, hanem fékezni kellett őket a túlzásoktól. Őket a megtérésben megsejtett nagyszerű cél ihlette, hogy feláldozzanak mindent, csakhogy Isten-élményük tiszta maradjon. Nagyszerű példája ennek a sodró aszkézisnek Charles de Foucauld, a Jézusról elnevezett Károly testvér.

Charles-Eugène Foucauld de Pontbriand 1858. szeptember 15-én született Strasbourg-ban. Hatévesen árva maradt, 17 éves korában elveszítette hitét. A jezsuiták párizsi iskolájába íratták, de egy évre rá elbocsátották fegyelmezetlen élete miatt. Később így vall erről az időszakról: „Ez időben fájdalmas ürességérzés kínzott.” 1876 és 1882 között a katonatiszt feslett életet élt, szeretőt tartott. 1886-ban döntő fordulatot jelentett számára, hogy találkozott Huvelin abbéval. De már korábban Isten felé kezdett tájolódni. Megtérését egy olvasmány indította el: Bossuet tanulmánya került a kezébe, amely az isteni gondviselésről értekezik. „Istenem – kiált fel Charles –, mily csodálatosan őrködött felettem szerető kezed, és én erről mit sem tudtam!” Belényilallt Isten jelenlétének tudata. Mindeddig csodálatosan óvta Isten: miért, mi célból? Charles lázasan keresi a választ.

Egy valamit azonban máris tud: „Abban a pillanatban, hogy rádöbbentem Isten létezésére, tudtam, hogy nem élhetek másért, csak neki.” Itt kezdődik Charles aszkétikus élete. Megérti, hogy szabadon kell elfogadnia Isten hívását. Így fogalmaz: „Jézus Krisztus szeretetét nem szabad elveszítenem, bármekkora legyen is ennek az ára.” Először visszavonul Názáretbe, utána trappista szerzetes lesz, majd néhány év múlva újabb, még gyökeresebb lépésre szánja el magát: visszavonul a sivatagba, hogy ott élje meg a tökéletes baráti közelséget a názáreti Jézussal, aki mindvégig megmarad életeszményének. Károly testvért ugyanis lenyűgözte az a felfedezés, hogy az Isten Fia őérte vállalta a názáreti ismeretlenség hosszú éveit. E szeretet viszonzását csak úgy tudta elképzelni, hogy ténylegesen hasonló életet éljen; ismeretlenségben, de mégis emberekért, kint a sivatagban. Lassan-lassan kialakul benne hivatástudata és új önazonossága: egyetemes testvérré válni Krisztusért. Ezért áldozta fel életét is.

Az önazonosság alapja: Isten teremtő
szeretetének csodálata

Minden élet harmadik nagy kérdése: ki vagyok? A válasz a kérdésre megadja egyben önazonosságunk kulcsát is. Vallásos távlatban ennek az identitástudatnak transzcendentális alapjai vannak: az ember ráébred teremtményi mivoltára.

Ahhoz, hogy megértsük önazonosságunkat, szükséges, hogy tudjunk rácsodálkozni a teremtő Istenre. Az ember a zsoltárossal ismételgeti lenyűgözve: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved! Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál.” (Zsolt 8) Eddig a pontig a nem vallásos ember is képes eljutni. Vannak rá jó dokumentált esetek, miszerint valaki megélte önazonosságát a természet szépségét csodálva. A hívő ember azonban tovább lép, és magára vonatkoztatja Isten teremtő szeretetét, pontosan úgy, ahogyan az idézett zsoltár is folytatja: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az emberfia, hogy gondot viselsz reá?”

A szabadság megtapasztalásának logikus következménye, hogy az ember saját magára ébred. Ugyanebben az aktusban rácsodálkozik a teremtő Istenre. Megszületik a prófétai ámulat: „Ki az ember, hogy megemlékezel róla?” De még inkább az izajási repeső felfedezés, hogy Isten név szerint ismer engem. „Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. . . Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem, és szeretlek.” (Iz 43,1.4)

E felfedezés lelki tartalma: páratlanságunk tudata. Az ember ráébred saját értékére. Megérti, hogy nem egy a névtelen tömegben, hanem valaki; nem szám, hanem számon tartott; nem adat, hanem egyszeri, megismételhetetlen egyén. Ez személyi méltóságunk legmélyebb alapja.

A csúcsélmény mindig individuális tapasztalat. Nincs rá tanú, közvetítő, annak sem érezzük szükségességét, hogy világgá kiáltsuk. Személyazonosságunk, kivoltunk felfedezése ujjongó, repeső élmény. A lélektan csúcsélménynek nevezi ezt, és elemzi tartalmát, körülményeit. Tartalmát illetően egzisztenciális értékű, vagyis olyan fordulópontot jelent, amelytől kezdve új fényben látjuk életünket. „Ettől kezdve más ember vagyok” – szokás mondani. Kiválthatja szeretet, szerelem vagy barátság, de bekövetkezhet az anyaság-apaság megtapasztalásában is, sőt tudományos felfedezés, művészi vagy éppenséggel sportteljesítmény közvetítése által.

Sajnos, a csúcsélményt el is lehet fojtani. Abba a kategóriába tartozik ugyanis, amelyről Jézus azt mondta, hogy könnyen elnyomják az élet gondjai, a hanyagság. Drámai vallomásban ír erről a lehetőségről Eugène Ionesco író és gondolkodó: „Velem is megtörtént, hogy megtapasztaltam a bizonyosságot. Tizenhét éves voltam akkor. Egy napon egy kisvárosban sétáltam, június volt, reggel. Hirtelen a világ egészen megváltozott, úgyhogy nagy öröm töltött el olyannyira, hogy azt mondtam magamnak: történjék bármi is, most tudom. Ezt a pillanatot sohasem fogom elfelejteni. Minden megváltozott: én, a világ, az emberek. Az ég oly közelinek tűnt, hogy szinte meg tudtam volna érinteni. Nem találok szavakat, hogy ezt leírjam: intenzitás, jelenlét, fény. Mindenesetre azt üzenték nekem, hogy biztos lehetek. Hogy miben, azt nem tudnám megmondani. Később még egyszer-kétszer megismétlődött az élmény, mindig gyengébb erővel. Megvallom, nem követtem a hívást. Átengedtem magam az evés, a hírnév csábításának, és most már tudom, hogy semmi sem képes pótolni azt a pillanatot.”

De vizsgáljunk meg egy pozitív példát: Eugenia Picco csúcsélményét. Magyar olvasóinknak talán nem sokat mond ez a név, ezért egészen röviden bemutatjuk. Eugenia Picco 1867-ben született a Milánó melletti Crescenzagóban. Vallástalan családban nevelkedett, szüleivel való feszült kapcsolatát világi élvezetek halmozásával próbálta pótolni. De boldogtalansága egyre mélyebb lett. Ekkor következett be a csúcsélmény, hiteles önmaga felfedezése, amiről ő maga adott tömör leírást.

„Egy este, lehangoltan, szorongásoktól gyötrődve egy családi viszály miatt, visszavonultam a család többi tagjától. Magam maradtam, megtörten, kétségbeesetten. Térdre roskadtam, és segítségért könyörögtem egy falon függő képhez. Hogy mit tettem, és mi történt, nem tudom pontosan elmondani. Erre emlékszem csupán: mintha egy fénycsóva szakadt volna ki a képből, és szíven döfött. Szúró fájdalmat éreztem. Ez a seb megváltoztatott. Ettől a pillanattól kezdve a lelkem más lett: könnyű és erős. Mintha újjászülettem volna. Életem nem volt többé terhes, csodálatos nyugalom költözött lelkembe, erősnek éreztem magam minden jövendő nehézség leküzdésére.”

Eugenia Picco elfogadta és követte a hívást. Az élmény egyben vallásos megtérésének kezdetét is jelentette, szerzetesnő lett. Lelkiségében csodálatos módon egyesítette a szemlélődő életet az intenzív apostoli tevékenységgel. 1921-ben halt meg szentség hírében.

Ha röviden kellene összegeznünk a csúcsélmény fontosságát az életszentség szempontjából, akkor ezt mondanánk: a páratlanságának tudatára ráébredt ember megérti, hogy csak egy élete van, és gondosan ügyel arra, hogy mire használja. Kis Szent Teréz tudta, hogy ő a szeretet az egyház szívében. Minden embernek, minden hívőnek meg kell találnia önazonosságát, páratlanságát. E keresésünknek siet elébe hívásával a kegyelem, az önmagát teremtményeiben kinyilatkoztató Isten.

Minden karizma lényege: a szolgálat

Az életszentség épületének negyedik nagy hordozó pillére a karizmatikus megtapasztalás. Egész egyszerűen fogalmazva, a karizma tulajdonképpen azonos az elhivatottság tudatával. Így is mondhatnánk: az ember ráébred hivatásának küldetésszerű jellegére. Jellemzi a spontaneitás. A szív, az érzelmek üzennek. Mindig a közösség a célja és tartalma.

Élethivatásunk felfedezése ritkán áll az életszentség kezdetén. Ilyen szempontból tanulságos megfigyelni az apostolok tapasztalatát. Mikor szállt le rájuk a Szentlélek ereje? Jézus feltámadása és mennybemenetele után. Figyeljük meg jól, mi történik itt. Az apostolok már megtértek, már éveket töltöttek Jézus aszkétikus iskolájában, már azt is tudják, hogy kik ők, vagyis hogy tanítványok. De még nem mernek lépni, cselekedni. Erre ad indítást nekik a Lélek pünkösdkor. A karizma tehát a Lélek megerősítése arra az egyedülálló, pótolhatatlan, egyedi és személyes küldetésre, amelyre Isten teremtett bennünket. Legyen valaki pap vagy világi hívő, egyetemi tanár vagy munkásember, mindenkinek küldetése van az életben. Isten mindenkit valamire teremtett. Ennek felfedezése tör be a hívő ember tudatába mint karizmatikus, ujjongó élmény.

A csúcsélményre azt mondtuk, hogy mindig személyes; a karizmatikus megtapasztalásnál viszont arra figyelhetünk fel, hogy mindig közösségi, tehát a közösség, mások szolgálatára irányul. Senki sem kap papi hivatást csak a saját lelki jólétére, hanem hogy másokat szolgáljon. A gyermek sem csak azért van, hogy szüleit boldoggá tegye, hanem szülőnek lenni hivatás és küldetés a gyermek jóléte, emberré válása érdekében. Ez alkalmazható minden hívőre: a tudóstól a szemlélődő szerzetesig. Minden Isten adta lelki és szellemi ajándék szolgálatra van.

Persze a karizma felfedezése nem mindig olyan látványos jelenség, mint amilyen a Szentlélek leereszkedése volt pünkösdkor, vagy amilyenek az egyes karizmatikus csoportokban megnyilvánuló jelenségek, mint például a nyelvek adománya. Ez jól is van; de nem szükségszerűen csak így van jól. Van viszont a karizmatikus megtapasztalásnak néhány jellegzetes vonása, amely megkülönbözteti minden más lelki tapasztalattól. Vegyünk szemügyre egy nagyszerű példát, amelyre nemrégen a szentatya hívta fel figyelmünket belgiumi útja során, amikor boldoggá avatta Damiaan De Veuster atyát, a leprások apostolát.

A karizma felfedezését a spontaneitás jellemzi. Ez azt jelenti, hogy nem előzetes hosszú megfontolás következményeként megszületett döntés, hanem egy pillanat ihlete. Hogyan lett Damiaan atya a leprások apostola? Már évek óta misszionáriusként tevékenykedett a Hawaii-szigeteken, amikor egy nap a rendőrök egy leprást taszigáltak a hajó felé, hogy elvigyék Molokai szigetére, a lepratelepre. A beteget gyermekei és felesége kísérték szívszaggató jajgatással, Damiaan atya, mintegy belső impulzustól indíttatva, felkiáltott: „Bátorság! Egy nap eljövök utánad!” A körülállók jól hallották ezt a kijelentést, és csodálkozva néztek a fiatal papra: tudatosan mondja ezt, vagy fogalma sincs arról, mi Molokai? Ő maga is meglepődve fontolgatta, miért is tódultak ajkára ezek a szavak. Molokai messze volt, és semmi sem utalt arra, hogy miatta el kellene hagynia Hawaiit.

Még mindig az élmény hatása alatt, Damiaan atya visszatért plébániájára. Itt egyik rendtársa várta egy újságcikkel, amely a leprások kétségbeejtő állapotáról szólt. A végén ez a felhívás állt: „Micsoda hősiességről tenne tanúságot az a nagylelkű valaki, aki önként elmenne e nyomorultak közé.” Damiaan atya elolvasta a cikket, és ízléstelennek minősítette a záró felszólítást. De hozzáfűzte: „Lehetne azonban egy hívás is.”

Itt megfigyelhetjük a karizma jelentkezésének mintegy második mozzanatát, felvonását: a szív hívása, nem az észé. Az emberben érzelmek, indulatok hulláma mozdul meg egy jelenség hallatán vagy láttán.

A harmadik mozzanat a karizma elfogadása. Erre is szinte iskolapélda Boldog Damiaan atya. A karizmát nem lehet senkire sem rákényszeríteni. Így történt:

A helyi püspök tett látogatást a hawaii missziókban. Szó esett Molokairól, a lepratelepről is, az ottani siralmas állapotokról. Az egyik szerzetes felkiáltott: „De excellenciás uram, egy szavába kerül, bárki közülünk hajlandó elmenni oda.” Szavait csend követte, mindenki várta a püspök döntését. A püspök azonban hallgatott. A már majdnem kellemetlenül hosszúra nyúlt hallgatást Damiaan atya szavai törték meg: „Püspök úr, az egész hawaii misszióból a legtöbb leprás az én plébániámról van. Nekem már, sajnos, van bizonyos gyakorlatom a leprások között. Ezért arra kérem püspök urat, engem küldjön Molokaira!” A csend még nagyobb lett, majd az első döbbenet után a püspök így szólt: „Atyák, tudom, hogy valamennyien elvállalták volna a küldetést. De mivel itt olyan feladatról van szó, amely teljes odaadást követel meg, nem akartam senkit sem felkérni rá, erre csak önkéntesen lehet jelentkezni. Ezért elfogadom Damiaan atya ajánlatát, és őt küldöm Molokai szigetére a leprások közé.”

A folytatást tudjuk: Damiaan atya elment a leprások közé, évekig nem hagyhatta el a szigetet a fertőzés félelme miatt. Végül maga is leprás lett, ott halt meg Molokai szigetén betegei között, felemésztve a leprától. II. János Pál pápa boldoggá avatta nemrég tett belgiumi útja során.

A karizmájára ráébredt ember  megérti, hogy felelős másokért. Megszületik benne a kis herceg szeretve féltő aggodalma: felelős vagyok a rózsámért. Nem teszi fel a káini kérdést, vajon én vagyok-e felelős testvéremért, hiszen tudja, hogy felelős. Teréz anya tudja, hogy felelős minden kitaszítottért, mint ahogyan Damiaan atya is tudta, hogy felelős minden leprásért. Roger testvér tudja, hogy felelős az ökumenizmusért, Pierre atya a párizsi szegényekért. Mindenki felelős valamiért vagy valakiért ebben az életben. Ha nincs meg bennünk ez a felelősségtudat, akkor még nem találtuk meg karizmánkat.

A misztikus megtapasztalás: szeretni Istent
mindenek felett

Az életszentség csúcsa a teljes elmerülés Isten szeretetében. Ez az emberi szív örök honvágyának kifejeződése, amint azt a sokáig nyugtalan szívű Szent Ágoston öntötte költői formába: „Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, Uram!” A misztikus megtapasztalás a szeretet horizontján helyezkedik el. Az embernek végül is rá kell kérdeznie élete és tevékenysége minőségére. Hogyan kell élnem, hogyan kell cselekednem, hogy életem teljes legyen? A válasz a szeretet. Szent Pállal valljuk: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetsége, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.” (1Kor 13,1–3)

Lefordítva tanulmányunk nyelvére, ez azt jelenti, hogy szeretet nélkül sem a megtérés, sem a lemondás, sem a szolgálat nem hiteles. A misztikus megtapasztalás tehát magával sodró, mindent átfogó tapasztalat. A szeretet fókuszában futnak össze a pszichikai erők.

A misztikus megtapasztalás tulajdonképpen akkor indul el, amikor felfedezzük, hogy az élet a szeretet csodálatos története. Isten úgy szerette a világot, hogy emberré lett. De mindez megmarad elméleti síkon mindaddig, amíg fel nem fedezzük, hogy saját életünk is a szeretet himnusza. Isten szeretetből teremtett. Egyes számban kell gondolkodnunk Szent Pállal: „Szeretett engem, és átadta magát értem.” (Gal 2,20) Ettől kezdve minden ajándék: az élet, az, hogy vagyok, az emberek, a természet. A szeretetre ráébredt ember tudja, hogy életében minden ajándék. Tud hálás lenni mindenért, és tud önzetlenül továbbadni mindent. Megszületik a Szent Ferenc-i Naphimnusz. Kialakul a szamaritánus lelkület, amely az ellenségben is a testvért látja.

A misztikus lelkiséget négy jellemzőről lehet felismerni: a misztikust Isten jelenlétének tudata hajtja át (Szent Pál szavaival: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”), teljesen Istenre hagyatkozik, az istenfiúság szabadságának felszabadult ihletében cselekszik, végül szeretete kiterjed az egész teremtett világra, amelyben felismeri a teremtő Isten szeretetét. Ahelyett, hogy elméletileg elemeznénk ezeket az ismertetőjegyeket, megfigyeljük őket egy kevésbé ismert, de igen kedves fiatal misztikus szent életén keresztül: kalauzunk Francesco Possenti, a Fájdalmas Szűzről elnevezett Szent Gábor, passzionista szerzetes.

Francesco Possenti 1838-ban született Assisiben. Kiskorában igen eleven volt, minden másra gondolt, csak arra nem, hogy szerzetes legyen. Éppen ezért igen tanulságos hivatástudatának kibontakozása. Isten két betegségen keresztül is üzent neki, mindegyik után magába szállt, és elhatározta, hogy szerzetes lesz, de a gondolatot sohasem váltotta tettre. A harmadik, döntő hívás a spoletói Szűzanya kegyképén, az ún. szent ikonon keresztül jutott el hozzá. Egy körmenet alkalmával ugyanis tekintete a Szent Szűz képére esett, és mintha ezt az intést hallotta volna: „Te nem erre a világra lettél teremtve. Mit keresel itt? Gyorsan, légy szerzetes.” Még aznap felvételét kérte a passzionista rendbe. Később így vallott erről a nagy sietségről: „Úgy éreztem, ha ezúttal is elhalasztom a döntést, ismét eljátszom a hívást.” Ekkor 17 éves volt. Hét év múlva, 24 éves korában elhunyt, befutva e rövid idő alatt az életszentség útját a megtéréstől a misztikus szeretetig. Ma szentként tiszteljük.

Szent Gábor rövid életét fémjelzi a misztikus lelkiség. Állandó szavajárásása volt a hálálkodás Istennek és a Szűzanyának mindenért: az életért, szüleiért, hivatásáért. Tudatosan igyekezett életét a teljes engedelmesség vágányára futtatni. Teljesen Istenre hagyatkozott. Egyszer valaki megkérdezte tőle, mit tenne, ha elbocsátanák a rendből. Ezt válaszolta: „Követném ebben is Isten akaratát.” Szabadságtudata pontosan ebből a tökéletes Istenre hagyatkozásból táplálkozott. Egyik híres mondása: „Ha Isten így akarja, akkor én is így akarom.”

A kegyelem erőterében

Zárógondolatként szeretnénk még egyszer összegezni az elmondottakat. Végigjártuk az életszentség lépcsőit. Természetesen ez elméleti síkon történt. A hit viszont élet és személyes tapasztalat. A különbség tulajdonképpen a még meg nem tért hívő között és az életszentség útjait járó lélek között az, hogy az első tudja, mit kell hinnie, míg a másik éli a hitet, Isten jelenlétében él. Az első alkudozik, és sajnál odaadni mindent, míg a másik örömmel mond le mindenről, mint az az evangéliumi ember, aki kincset talált, és eladta mindenét, csakhogy megvehesse az igazgyöngyöt. Az első fürkészi Isten terveit, míg a másik imádja Isten teremtő szeretetét. Az első sajnálkozik a szenvedőkön, míg a másik elmegy a leprások közé, mint Damiaan atya. Az első elítéli a világban uralkodó igazságtalanságot, míg a másik szolgálja a szegényeket, mint Árpád-házi Szent Erzsébet. Tudni, illetve megélni – ez a választóvonal hitélet és életszentség között.

A kegyelem ihlete nem hiányzik ma sem. Sőt tulajdonképpen a kegyelem erőterében élünk. Az egyház a kegyelem kiapadhatatlan forrásának csatornája, közvetítője: szentségeiben, liturgiájában, még népi vallásosságában is. Minden szentgyónás meghívás a megtérésre, az aszkézisre; minden szentségi feloldozás bátorítás és csúcsélmény, minden szentáldozás belépés a szeretet előterébe. A válasz mélysége az ember készségén múlik. Mária, a Boldogságos Szűz nyitottságával kell figyelnünk a minket megszólító Isten szavára, és ismételten ki kell mondanunk válaszunkat: „Legyen nekem a Te igéd szerint!”

 


Rédly Elemér

AZ  EGYHÁZ  JÖVŐJE  ÉS  A  CELIBÁTUS

A papi celibátus kérdése nemcsak a papok ügye, hanem az egész Egyházé. A civilizált világban tapasztalható paphiánnyal kapcsolatban ismételten előhozzák ezt a kérdést, amelyet a hírközlés felelősei úgy tekintenek, mint az Egyház legfontosabb létkérdését. A szenzációkereső újságírókkal nem érdemes vitatkozni, de a kérdésről néha mégis időszerű beszélni, hogy az Egyház álláspontját ne csak megismerjük, hanem magunkévá is tudjuk tenni. Ezért tartom szükségesnek, hogy a Távlatokban ismételten előkerülő kérdéshez – mint érdekelt fél – magam is hozzászóljak, elmondva saját véleményemet, amelyet papi életem 37 éve érlelt meg bennem.

Nem lehet kifogásolni, hogy olykor őszintén hívő katolikusok is felvetik a fakultatív celibátus kérdését, máskor pedig nem hívők szólnak hozzá. Bár tudjuk, hogy a celibátus kérdéséről csakis hittel lehet helyesen gondolkodni, mégis válaszolnunk kell az emberek kérdéseire. A legtöbbször az Egyház jövőjét latolgatva úgy tárgyalnak erről a témáról, mintha ez a kérdés okozná Egyházunk problémáit, és a fakultatív celibátus bevezetése mindent megoldana. Ugyanezek az előre gondolkodók máskor a házasságról úgy nyilatkoznak, mintha a házasság intézménye is válságban lenne. Ezeknek az elképzeléseknek az a legfőbb hibája – mint minden utópiának –, hogy nem számolnak sem az áteredő bűn következményeivel, az emberi gyengeséggel, sem az Isten kegyelmével. Sem a celibátus nincs válságban, sem a házasság, hanem az ember van válságban, aki Isten törvényeiben atyai útmutatás helyett saját szabadságának korlátozását látja, és problémáit csupán saját erejéből szeretné megoldani.

Elmélkedés a papi celibátusról

„Erre a tanítványok megjegyezték: »Ha így áll a dolog férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.« Ő így válaszolt: »Nem mindenki tudja fölfogni ezt, csak akinek Isten megadja. Van, aki anyja méhéből úgy született, hogy képtelen a házasságra, van, akit az emberek tettek képtelenné rá, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla. Aki föl tudja fogni, fogja föl!«” (Mt 19,10–12)

Jézus szavának beigazolódását a papi celibátussal kapcsolatban szinte napról napra megtapasztalhatjuk. Az emberek nem értik a celibátus igazi értelmét, sokszor még hívők, talán még papok és papnövendékek sem.

A papi hivatás jeleiről így ír a Hitünk és életünk című hittankönyv: „Honnan tudom, hogy Isten hív – vagy nem hív a papi szolgálatra? – Ha: 1. nemcsak hiszem, hanem szeretem is Istent; – 2. nemcsak apostolkodok, hanem szeretem is az embereket; – 3. alaposan tájékozódtam a papi élet és munka lényegéről, s ehhez nagy kedvem van, – 4. és erre alkalmas vagyok, akkor hív az Úr!” Az alkalmasság jelenti mind a szolgálatra, mind a szolgálattal járó lelki, szellemi, erkölcsi, lélektani, testi-fizikai követelmények vállalására való alkalmasságot.

Amikor valaki hivatásáról dönt, nem az a választás – ahogy pedig sokan gondolják –, hogy pap legyek vagy megnősüljek, hanem az, hogy van-e hivatásom a papságra vagy nincs. Ezt ismerem fel a hivatás jeleiből: megvannak-e bennem ezek a jelek, kész vagyok-e vállalni a papi hivatás követelményeit. A hivatás jeleihez – nálunk, latin szertartású papoknál – hozzátartozik az is, hogy „megértem-e” a mennyek országáért vállalt celibátus célját, és jólélekkel – azaz nem fanyalogva vagy sajnálkozva, hanem örömmel és jó kedvvel – tudom-e vállalni a papi celibátust, a teljes értelemben vett tisztaságot és az ezzel járó magányosságot. Természetesen itt nemcsak saját emberi erőmre kell támaszkodnom, hanem Isten kegyelmének segítségére is, aki megadja a celibátus karizmáját mindazoknak, akik ezt tőle állhatatosan kérik. Tény, hogy a celibátus törvénye fokozatosan lett általános a nyugati egyházban, de biztos nem a Szentlélek akarata nélkül, vagy annak ellenére.

A Szentírás számtalan példája mutatja, hogy Isten a hivatást nem úgy adja, hogy szétnéz a világban, és akiket erre alkalmasaknak talál, azokat meghívja. Jézus azt mondja: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok. . .” (Jn 15,16.) Nem „én akartam” pap lenni, hanem felismertem az Úr hívó szavát, és örömmel követtem azt. Isten már születésük előtt kiválasztja azokat, akiket meg akar hívni szolgálatára. Már anyjuk méhében kezdi megadni nekik, amire szükségük lesz, hogy papi, illetve szerzetesi feladatuknak meg tudjanak felelni, és felkészíti őket, hogy felismerjék hivatásukat, és vállalják a szolgálatot. Ehhez a felkészítéshez azonban az embereknek, a keresztény családoknak és közösségeknek is együtt kell működniük Istennel, hogy olyan környezetet alakítsanak ki, ahol a fiatal megtanulja felismerni Isten hívó szavát, és készségessé váljék az Istenért való áldozatra. Ezért nem az Egyháznak „kellene felismernie az idők szavát”, hogy könnyebbé tegye a szolgálatot, hanem nekünk, mai keresztényeknek kellene megértenünk, hogy Istennek egész emberekre van szüksége!

Tény, hogy igen sokan vannak olyan világiak, akik teológiát végeznek. Azelőtt is voltak sokan, akiknek az Úr a világban adott hivatást, úgy taníttatta ki őket, hogy néhány évre „behívta őket a szemináriumba” teológiát tanulni. Ilyen világi teológusokra ma még inkább szüksége van Egyházunknak, hogy a művelt emberek teológiai műveltsége egy szinten legyen más irányú műveltségükkel. Ugyanakkor ott találjuk ezek közt a világi teológusok között azokat is, akiket az Úr papi vagy szerzetesi szolgálatra hívott, de nincs bennük elég készség a hivatással járó áldozatok vállalására.

Mi is a celibátus igazi értelme? Az Isten országáért vállalt áldozat, az osztatlan elkötelezettség Jézusnak. Ez által – a becsületesen megélt celibátus által – a pap és a szerzetes az örök élet jele ebben a világban. Olyan hitről tesz tanúságot, mely semmiféle emberi okossággal nem magyarázható, csak Isten szeretetével. Az, aki – megértve a celibátus értelmét – egész szívvel elkötelezte magát Jézusnak, aki – nem akarva semmit sem „visszalopni” áldozatából – egészen Jézusnak él, annak örömteli, boldog és kiegyensúlyozott lesz az élete. Az ilyen pap vagy szerzetes nem lesz agglegény vagy vénlány, nem lesz sérült lelkű beteg ember, hanem megtapasztalja, hogy valóra válik Jézus ígérete: százszorosan boldogabb lesz másoknál, sorsát soha senkivel nem cserélné el.

Érvek és ellenérvek

Természetesen jó ismernünk azokat az „érveket”, amelyeket a celibátus ellen fel szoktak hozni, hogy helyesen tudjunk rájuk válaszolni. Ezek általában vagy különböző hasznossági érvek, vagy olyanok, amelyek megkérdőjelezik a kötelező celibátus értelmét. Nézzük a leggyakoribbakat!

„Több lenne a pap.” Valóban, a görögöknél – ahol nincs kötelező celibátus – nincs gond a papi hivatással, és vannak szerzeteseik is, igaz, már nem olyan nagy számmal. De a „jelenség” oka más, nem a fakultatív celibátus. (Ezt az is beláthatja, aki nem hívő módon gondolkodik, hiszen a protestánsok is hivatásgonddal küzdenek, pedig náluk nincs celibátus!) A valódi okra egy statisztikai adat mutat rá. Magyarországon 1990-ben egy felmérés szerint a görög kispapok családjában az átlag gyereklétszám: 3,5; a protestánsoknál: 1,6; nálunk, latin rítusúaknál: 2,76. Egyértelmű, hogy a hivatás alapja a keresztény család, a „nagy” család, ahol a felnövő fiatalok megtanulják az áldozatkészséget, megértik a szeretetből vállalt áldozat örömét és értékét. A hivatások csökkenésének egyik oka az áldozatkészség csökkenése. Így van ez az egész világon. Másik oka még nálunk, hogy kevesen járnak hitoktatásra, nyilván kevesebben lesznek, akik meghallják Isten hívó szavát.

„Megoldódnának a papok háztartási gondjai.” Lehet, de lenne helyette sok más egyéb gond: család, megélhetés, dispozíció. . . Persze ezeket is meg lehet oldani – ahogy görög katolikus testvéreink meg is oldják, igaz, nem kis áldozatok árán –, de a pap hasznos idejét mégiscsak megrövidítené, a szívét mégis megosztaná. A görögök példája is mutatja, milyen gond a jó feleség megtalálása, ahhoz is hivatás kell. (Nekik ezért is úgy kell imádkozni, mint nekünk a celibátusért.) Az ilyen papfeleségek a megmondhatói, mennyire nem egyenjogú házastársak, ha férjük elsősorban hivatásának él. És arra sincs biztosíték, hogy a papságra készülők házassága mindig „jól sikerül”.

A papok életét, a háztartási gondokat – megfelelő szervezéssel – meg lehet oldani házvezetőnő nélkül is, sokszor még bejáró kisegítők nélkül is. A házvezetőnők alkalmazása kétélű dolog; sokat segíthet, de árthat is, hiszen ő is ember. (Nálam a vértesszőlősi plébánián sok minden háztartási eszköz fel volt akasztva a konyhában vagy a kamrában a falra, amikor nem kellett. A házvezetőnőt nem lehet „a falra akasztani”, ha elvégezte munkáját.) Világi munkatársakra mindenképp szükség van, még a legkisebb helyeken is. Ahol pedig akadnak világi munkatársak, ott alkalmas háztartási kisegítőket is lehet találni.

„Megoldódna a papi magányosság problémája.” Ez a probléma nem a celibátustól függ, hanem az egyéni önzéstől, amint az élet tanúsítja, hiszen igen sok házasságban élő ember is magányos! A görög katolikus nős papokat és feleségüket is jó lenne megkérdezni, mennyire egyedül tudnak maradni problémáikkal! Aki valóban elkötelezte magát Jézusnak, aki neki adta a szívét, az sosem lesz magányos.

„A családos pap még hatékonyabb tanúságtételre képes. . .” A hiteles keresztény tanúságtételhez valóban nem kell papnak lenni, ám a celibátusban élők tanúságtétele más, ennél több. Igaz, hogy nagy botrányt okozhat, ha valaki nem tartja meg a celibátust; de még nagyobb botrányt okozna, ha egy nős pap nem tartaná meg a házastársi hűséget. Márpedig a celibátus megtartása könnyebb, mint a házastársi hűség megtartása.

„A tanúságtételhez elég lenne a fakultatív celibátus.” Ez tévedés, sőt ebben az esetben elenyészne a celibátus értéke. Egyrészt a fakultatív celibátus oda vezetne, ahová a görög katolikusok is jutottak: a celibátust egy-egy eset kivételével csak a szerzetesek vállalják, olyan nagy az „ellennyomás”. (Pl. „biztos püspök akarsz lenni.”) – A fakultatív celibátus esetében a celebszeket agglegényeknek, illetve vénlánynak tartanák, mondván, hogy ők azok, „akik nem merték” a házasság terhét, elkötelezettségét vállalni.

Szeretet és elkötelezettség

„Nem ölhetem meg magamban a szeretetet! A szeretet Istentől van, a celibátus csak egyházi törvény!” Valóban, a celibátus egyházi törvény, de itt nem a szeretet „megöléséről” van szó. A kérdés az, hogy szabadok vagyunk-e a szeretet közeledésével, a szerelemmel szemben? Nyilván a szeretet csak szabadságban érték. Tény, hogy a legtöbbször nem tehetünk arról, hogy kivel találkozunk, kit látunk meg. Ám az már igenis rajtunk múlik, hogy mit teszünk, hogy kin akad meg a szemünk. Ha valaki elkötelezte magát, akkor nem indulhat el olyan irányba, amely ellenkezik elkötelezettségével. Mit szólna egy házastárs, ha a másik azzal jönne haza: „Nem tehetek róla, de ma beleszerettem valakibe.” A celibátus őrzésével a házasságot, a házastársi hűséget és a házasság felbonthatatlanságát is védjük.

Amikor elköteleztem magam, nem egyházi törvénynek, hanem Isten szeretetének köteleztem el magam. Ez az elkötelezettségvállalás, amihez az egyházi törvény a papszentelést köti, nem emberi elgondolásból fakad – mint ahogy ezt némelyek tévesen vélik –, hanem a gondviselő Isten akaratából. Igaz, hogy ez a törvény megváltoztatható, de az Egyháznak nem áll szándékában ezt megváltoztatni – csak azok beszélnek így, akik nem értik, vagy nem akarják megérteni értelmét. Sőt épp ebben a mai világban – amelyet a szexuális szabadosság kezd uralni – van igazán nagy szükség a celibátusra, hogy védjük a házasság, a szerelem igaz értékeit. Ezért ha valamikor szükség volt arra, hogy a celibátus jel legyen a világban, akkor ma igenis szükség van erre a tanúságtevő jelre, bizonyítva, hogy nem a szexualitás az élet célja és értelme.

Úgy vélem, még valami más probléma is lappang a kérdések mögött. Ez pedig az az általános tapasztalat, hogy a mai emberek vonakodnak bármiféle elkötelezettség vállalásától. Pedig az ajándéknak csak akkor van értéke, ha végleg adjuk oda. A szeretetnek csak akkor van értéke, ha végleg adjuk oda magunkat, azaz vállaljuk a teljes elkötelezettséget. Természetes, hogy elkötelezettségvállalásra csak erkölcsileg, szellemileg, lélektanilag érett ember képes. Ehhez az érettséghez azonban el kell jutni, önneveléssel. . . És szükség van még valamire: a csak önmagában és tudományában bízó, de csalódott embernek rá kellene tudni magát bíznia Isten gondviselő szeretetére. Ő, aki meghívott, az állhatatosság kegyelmét is meg tudja adni. Ő, aki szeret minket, megpróbálja választottai bizalmát, de soha cserben nem hagyja azokat, akiket kiválasztott. Ha tehát felismertem hivatásom jeleit, és már emberileg is érett személy vagyok, akkor halogatás nélkül elkötelezhetem magamat. A papszentelés alsó korhatára a betöltött 24. életév. (A házasságkötéshez megkívánt 18. életévhez képest ez a korhatár is magasnak tűnik.) Egy 24 éves ember pedig már eléggé érett lehet ahhoz, hogy egy ilyen, egész életre szóló döntést vállaljon, és ha valóban megérett a döntése, akkor oktalanság lenne későbbre halasztani a papszentelés idejét.

Nemcsak papoknak szóló jó tanácsok

Természetes azonban, hogy akik Isten kegyelmére bízzuk magunkat, kell, hogy mindent megtegyünk, ami tőlünk telik. Ezért kell folytatnunk az önnevelést életünk végéig, ezért van szükségünk lelkiatyára, ezért kell naponta imádkozni a celibátus karizmájáért, és azért, hogy hűségesek tudjunk maradni. „Nálam nélkül semmit sem tehettek.” (Jn 15,5.) És: „Mindent megtehetek abban, aki nekem erőt ad.” (Fil 4,13.)

Mindent megtenni, ami tőlünk telik. Van néhány olyan gyakorlati szabály, amely nemcsak a celibátus megőrzéséhez, hanem a házastársi hűség megtartásához is hozzásegít minket. Ezek pl.: „Ne játssz a tűzzel!” Ne mondd, hogy ez még nem bűn! „Ha nem akarsz elindulni egy irányba, akkor az első lépést se tedd meg arrafelé!”

„Ha nem akarsz belekóstolni a mézbe, kívülről se nyalogasd a mézes üveget.” „Aki cukorbeteg, ne nézegesse a cukrászda kirakatát.” Vágyai ingerlésével vagy lelkileg, vagy testileg teszi magát tönkre az, aki nem vállalja teljes szívvel azt, amit az Isten iránti szeretetből vállalni akart. A tapasztalat is bizonyítja, hogy semmiféle idegrendszeri károsodást, problémát nem okoz a vállalt önfegyelem. Ha valaki tudatosan mond le valamiről, ami önmagában jó, Isten ajándéka.

Ne higgyünk a szépen hangzó jelszavaknak! A tévé, mozi, újság, könyv, kirándulás stb. . . mind veszélyt jelent. Mégsem kell állandó félelemben élnünk, hanem tudatában kell lennünk, hogy óvatosságra mindig szükségünk van. „Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék.” (1Kor 10,12.) Épp az az ember a legjobban megkísérthető, aki azt hiszi magáról, hogy őt nem lehet megkísérteni.

„Légy mindig óvatos!” Sokszor a jó szándékúak a legveszélyesebbek. Akitől nem félünk, azzal szemben sokkal kevésbé vagyunk óvatosak, és minden rossz szándék nélkül is kísértést jelenthetünk egymás számára. „Huncut az ember, amíg meleg.”

„Az orvos betegeinek bizalmasa, de egyetlen beteg sem lehet az orvos bizalmasa.” „Akin segítettél, az szimpatikus lesz neked, ő pedig hálás lesz neked. Ne viszonozd érzelmeit!”

„Nő nem lehet a pap legjobb barátja, beszélgetőtársa, még »tudományos« kérdésekben sem.” Hasonlóképp baj, ha valakinek nem a házastársa a legjobb beszélgető partnere.

„Ne mondd, hogy nem vagy veszélyben, ha nincs lelkiatyád, vagy ha nem mersz valamit neki elmondani.” Nem válik javadra, ha mindig máshoz mész gyónni.

Ne mulaszd el a napi imádságot, szentmisét és szentáldozást, elmélkedést és szentírásolvasást!

A realitás talaján

Még sok mindenről lehetne és kellene beszélni a celibátussal kapcsolatban. A problémákat nem szabad letagadni, megkerülni, de még kevésbé szabad megoldatlanul hagyni. A celibátus, a szexualitás és a házasság nem tabu téma, de nem mindegy, hogy hogyan beszélünk róla. Ám ha valakinek megoldatlan problémája van, akkor forduljon tapasztalt lelki-vezetőhöz.

Sajnos, sok embert megtévesztenek a hírközlő eszközök propagandaszólamai, amelyek arra szeretnék az Egyházat késztetni, hogy szakítson „merev” erkölcsi nézeteivel. A mai világban tapasztalható újabb problémák megoldásának azonban nem a követelményekből való engedés az evangéliumi útja, hanem a tudatos áldozatvállalás. Ha pl. sok a válás, nem azzal oldjuk meg a házastársak problémáit, hogy megkönnyítjük a válást, hanem azzal, ha megtanítjuk őket a békés együttélésre, az egy-mással való kiengesztelődésre, hogyan vállaljanak egymásért több áldozatot. Nem a házasság és a család van válságban, hanem az ember, akin csak a megváltás segít. Hasonlóképp a papság problémáit nem a celibátus feladása oldja meg, hanem a tudatos önnevelés és áldozatvállalás.

Hiszem és vallom, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9.)

 


„A szüzességről szólva a keresztény hagyomány a jegyesi nyelvezetet használta, amelyet egyesek lemosolyogtak. Csakugyan nevetséges, ha ezt a nyelvezetet az érzelmi helyettesítés értelmében vesszük, tehát ha Krisztus a távollevő jegyes helyét foglalja el. De egyáltalán nem megmosolyogni való, ha azt akarjuk vele kiemelni, hogy a cölibátus keresztény választása magában foglalja a vágy, a várakozás és a reménység összpontosítását Krisztus személyére. A keresztény életnek ez a beirányítása Krisztusra megköveteli a Léleknek való nyitottságot, aki Krisztus érzelmeit éli meg bennem. Az evangéliumi cölibátust tehát ebben a gyökeres önmegtagadásban kell megélni, hogy ezáltal egy másikban ismerjem fel életem központját és vágyam célpontját.” (Michel Rondet SJ: Christus, 1992. április, 146. old.)

 

 


LELKIPÁSZTORKODÁS


György  Attila

GONDOLATOK  A  HITOKTATÁSRÓL

Urunk Jézus végrendelkező szavaival ezt a megbízást adta apostolainak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” Ennek a feladatnak a teljesítéséhez adott erőt a Szentlélek pünkösdi eljövetele. Ez a pünkösd kölcsönöz erőt és lelkesedést apostoli Egyházunknak, hogy az idő végéig folytassa az evangélium hirdetését. A történelem tanúsága szerint Egyházunk kezdet óta vállalta és vállalja ezt a feladatot. Roppant áldozatokat hozott, hogy a hithirdetés keresztútján minden néphez eljuttassa a jézusi üzenetet. Hierarchikus rendjének megfelelően „felülről” kiinduló erőfeszítéseket tesz, hogy megfelelő kezdeményezésekkel szolgálja az igehirdetés művét. Erről tanúskodnak a pápai körlevelek, a hithirdetéssel foglalkozó központi intézmények, a hitoktatással kapcsolatos eligazítások és legutóbb a katolikus egyház katekizmusának a kiadása. Tévedés lenne azonban mindent „felülről” várnunk. A missziós parancs minden keresztényhez szól, a Szentlélek ott fúj, ahol akar. Különleges ajándékait, karizmáit nemcsak a Tanítóhivatalnak ajándékozza. Ezért kell figyelnünk az „alulról” kiinduló kezdeményezésekre. Nem az a pápa és püspökök dolga, hogy mindent ők találjanak ki. Feladatuk elsősorban az, hogy mindent megvizsgáljanak, és ha összhangban van hitünk tanításával, megfelelő módon támogassák. Az itt megfogalmazott gondolatok nem büszkélkednek a tévedhetetlenség pecsétjével. A legalsó szinten, a gyakorlat keresztútján születtek. Alávetik magukat a tárgyilagos bírálatnak, mert a teljesebb igazság előtt meghajolni nem szégyen, hanem kötelesség. A hitoktatás ügye iránti szeretet vezérli tollamat, de elismerem, hogy ez a szeretet önmagában nem biztosítja mondanivalóm igazát. Emersonnal vallom: „Minden ember tud valamit, amit én nem tudok, és így minden embernek tanítványa vagyok.”

Társadalmi háttér

Köztudomású, hogy az „újkor” beköszöntéséig Egyházunk vállalta a népművelés feladatát. Az úgynevezett „Keresztény Európában”, ha ugyan beszélhetünk ilyenről, olyan közszellem uralkodott a középkor alkonyáig, amelyet a keresztény értékek jellemeztek. Igaz, hogy ezt az értékrendet egyének és közösségek gyakran megsértették, de nem vonták kétségbe érvényességét. A vallás átitatta a mindennapok életét, és ezért nem volt szükség mai értelemben vett hitoktatásra. A család, a társadalom átadta a hit stafétabotját az utána következő nemzedéknek. Ez a vallásos közszellem egyre gyengült, és méltán jegyzi meg Marcel Legaut:  ”A mai világban szinte lehetetlen nem ateistának lenni.” Éppen ezért a jelen keresztény szemmel történő vizsgálata nyomán minden okunk megvan az aggodalomra. Irodalmunk is meglehetősen sötét színekkel festegeti a reánk váró jövőt. Szinte divatosak a borúlátó jövendölések, a bénító félelmet, a jövőkép teljes hiányát, a reményeket oltogató tragikus jelenségek. Ezek a sötét írások azért aratnak sikereket, mert korunk embere inkább hisz a rossz, mint a jó győzelmében. Úgy tűnik, hogy az úgynevezett kaini civilizáció szemfedőt szövöget az embercsalád életére. Az állítólag felnőtté vált emberiség elutasítja Egyházunk anyai szolgálatát, egy kereszténység utáni korszak polgárának tartja magát. Jóval a II. vatikáni zsinat előtt Teilhard de Chardin így fogalmazta meg a keresztények bánatát: „Megszűntünk »ragályosak« lenni.” Idézhetnők Bernanos szavait is: „Ha a fiatalság szíve kihűl, az egész világnak vacog a foga. . .” Ki ne hallaná a kihűlt szívű ifjú nemzedék láttán a fogak vacogását? Vajon mi az oka ennek az Istentől elforduló közszellemnek? Bőven rendelkezünk igaz és hamis válaszokkal. Egyesek fennen hirdetik: Az Egyház gettóba zárkózott, szektává zsugorodott, elvesztette a tudománnyal folytatott perét, túlságosan ragaszkodott a hatalomhoz, elavult társadalmi rendet védelmezett, nemhogy elvesztette, meg sem találta a munkásosztályt. Mindennek következtében az élet peremére szorult, megszűnt só és kovász lenni. Így sorolhatnánk fel a különböző vádakat, jogerősnek nyilvánított ítéleteket. A vallástalan közszellem, éppen szellemi természetéből következően, lassan beszivárgott az emberek tudatába, és ott elvégezte romboló hatását. Az európai szellemnek ez az aposztáziája nem ismer határokat. Betört „Dévénynél” is, mint az új idők „dala”. Az emberekben megrokkant az úgynevezett capacitas Dei, az a képesség, amely befogadja az istenhitet. Ezekkel a súlyos problémákkal nézett szembe a II. vatikáni zsinat. A Szentlélek által ihletett XXIII. János pápa fölismerte azt az igazságot, hogy a keresztény életet nem lehet tanítási tilalmakkal, különböző dekrétumokkal megújítani. Az Egyház komoly önvizsgálatot végzett a zsinaton, és ez meggyőzte arról, hogy „korunk sohasem tér meg Istenhez, ha nem találkozik az élő Egyházzal. A klasszikus hitvédelemben először Isten létét bizonyították, aztán Krisztus istenségét, végül az Egyház alapítását, felismerhetőségének jegyeit. Manapság mindezt fordítva kellene csinálni! Kortársaink nem hisznek a bizonyítékoknak, levezetéseknek, igazolásoknak, annyira csalódtak. Mindent bebizonyítottak nekik, aztán mindent meg is cáfoltak. Minél tájékozottabbak, annál kételkedőbbek lettek. Látni és tapintani akarnak, mint Tamás apostol. Korunknak tehát égető szüksége van arra, hogy találkozzék egy igazi, élő Egyházzal. Olyan közösséggel, ahol eleven valóság a testvéri szeretet, és ez megnyilatkozik a hívek összejövetelében.” (Louis Evely)

A magyar helyzet

Tárgyilagos történészek megállapítása szerint a két világháború között Hollandiában és Magyarországon virágzott legszebben a hitélet. Ennek legfőbb oka azoknak a karizmatikus személyeknek apostoli működése, akikkel Isten megajándékozta magyar egyházunkat. Ezt a virágzó keresztény életet találta itt az előbb Nyugatról, majd Keletről importált harcos ateizmus. Az Egyházzal történő leszámolás érdekében elhallgattatták azokat a főpapokat és papokat, akik nem voltak hajlandók a cinkosság, a hallgatás bűnébe keveredni. Gyakorlatilag megtörték a hitoktatás lendületét, szétzavarták a szerzetesrendeket, és minden vallási tevékenységet állami ellenőrzés alá vontak. Leszűkült az Egyház mozgástere, irodalmunk, sajtónk Gutenberg előtti időkbe nyert száműzetést. Így nőtt fel több olyan nemzedék, amelynek csak 10–15%-a részesült olykor igen rövid ideig hitoktatásban. Emiatt jelenleg vallási analfabetizmus jellemzi a magyar társadalmat. A félelmet lassan fölváltotta a gyilkos közöny, de nem véletlen, hogy gyakran találkozunk ellenérzésekkel, vallásellenes indulatokkal is. Az úgynevezett 1990-es rendszerváltozás nem tett pontot, de még vesszőt sem a hitetlen kurzusra. Így aztán hiába ismételgeti egyházunk Jézus szavát: „Engedjétek hozzám a gyermekeket”, hívó szava visszhangtalan marad. A szabadság veszélyes szabadosságba fordult, és a magyar társadalom jelentős része elutasítja a keresztény értékrendet. Képzeletében az anyagi jólét a legfőbb cél, és erkölcsi életét önmaga határozza meg. Miért küldené hitoktatásra olyan szülő a gyermekét, aki előtt ismeretlen vagy ellenszenves a kereszténység értékrendje? Miért küldené hitoktatásra az a szülő a gyermekét, akinek erkölcsi felfogása, egész életvitele ellentétes a hittanórákon hirdetett eszmékkel? Azok a szülők, akik rendezetlen házasságban élnek, megértik ugyan gyermekük keresztény nevelését, de erről igyekeznek mielőbb megfeledkezni. Egyébként is az iskolai hitoktatás gyakorlata egyenes folytatása az úgynevezett szocialista gyakorlatnak. Órák után, fáradt gyermekek, különböző életkorúak együttese szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a legjobb hitoktatókat is. Méltán beszélünk napjainkban a hitoktatás keresztútjáról. Jákob harca a miénk, a siker reménye nélkül. A nehézségeket még csak súlyosbítja az a körülmény, hogy nem rendelkezik  egyházunk olyan hitoktatói gárdával, akik vállalnák ezt a sziszifuszinak tűnő küzdelmet.

Mit tehetünk?

Nyilvánvaló követelmény, hogy mindazok, akik a hitoktatást végzik, és akik azt igénybe veszik, tisztában legyenek annak lényegével. Meg kell tehát határoznunk a hitoktatás igazi célját. Hamis lenne az az elképzelés, amely a hittant a többi tárggyal egy sorba állítaná. Minden más ismeretközléstől eltérően a hitoktatás célja nem csupán a hit- és erkölcsi igazságok átadását jelenti. Már csak azért sem, mert a keresztény felfogás sohasem fogadta el a szókratészi gondolatot, amely szerint a jó megismerését szükségszerűen követi annak megtevése. Az emberi természet tárgyilagos vizsgálata mindenkit meggyőzhet ennek a feltevésnek helytelenségéről. A keresztény tanítás igazi célját Jézus határozta meg: Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok! Jézus azért lépett az emberi történelem színpadára, hogy példát, tanítást, eligazítást adjon követőinek a szép egyéniség, a szeretet által irányított közösség kialakításához.

Németh László a Sajkódi esték egyik tanulmányában válaszol egy fiatal anya kérdésére, aki saját bevallása szerint nem vallásos, nem hisz Istenben, de gyermekeit hittanra akarja járatni, hogy igazi kultúremberek legyenek. Nyilvánvaló, hogy nem ez a hitoktatás célja. Sokkal több ennél. Széplelkű embereket akar nevelni, akik Istentől kapott képességeiket jól felhasználják, és igyekeznek az önnevelés által mindig jobb, különb emberek lenni. Klasszikus tömörséggel ezt a célt így fogalmazza meg Prohászka püspök: „Szép lélek, tiszta erkölcs, harmonikus élet, ez az igazi remekmű. Azért az Úristen a szobrokat, a képeket lenn hagyja, de az ég múzeumába a szép lelkeket viszi át. Mert a márvány-remekből meszet égethetnek, a képből rongy lehet, de a lélek, mely Isten képére alakult, maradandó, örök emlék lesz. . .” A hitoktatás első célja tehát ennek a lelkületnek a kialakítása.

Nem kétséges, hogy ez a vállalkozás nem kecsegtet látványos sikerekkel. Arthur Koestlert egész életében foglalkoztatta a nagy kérdés: „Hogyan menthető, hogyan biztosítható az emberiség jövője? Sem a szent, sem a forradalmár nem menthet meg bennünket, csak a kettő szintézise.” Ezt ő nem találta meg élete végéig. Kár, hogy nem mélyült el eléggé Jézus tanításában. Urunk ugyanis megvalósította számos követőjében ezt a szintézist. Nyíltan hirdette a lelki forradalom szükségességét, amit Ő metanoiának, megtérésnek, életünk átértékelésének nevez. Akiket meghívott, munkatársaivá választott, azoknak kivétel nélkül át kellett esniük ezen a lelki forradalmon. Megváltoztatni gondolkozásukat, átértékelni eddigi életüket, és új irányba fordítani. Ez a kiindulópontja egy olyan életvitelnek, amely a tökéletesség csúcsa felé vezet. Mivel azonban esendő az ember, és külső segítségre szorul, megalapította egyházát, hogy általa állandósítsa ezt a forradalmi állapotot, és segítséget nyújtson követőinek a megszentelődés művében. Ez az igazi célja minden igehirdetésnek és hitoktatásnak. Az a jó pedagógus, akinek sikerül tanítványai lelkében felgyújtani a lelkesedés tüzét. Jézus is hangoztatta, hogy tüzet jött bocsátani a földre. Ám ez a szent gyújtogatás csak akkor lesz eredményes, ha az emberek lelkében gyúlékony anyagra talál. A mai korban éppen ez a legnagyobb hiánycikk. A közöny azbesztje burkolja körül a lelkeket. Minden vallás azon fáradozik, hogy legyőzze ezt a veszélyes állapotot, és kivezesse önmaga rabságából az embert. Ismét csak A. Koestlert idézem: „Az ember leglényegéhez tartozik, hogy keresi, mi adhatna értelmet életének, milyen értékek alapján élhetne. Az állatoktól eltérően az embernek ösztönei nem mondják meg, hogy mit tegyen. S a régebbi korok embereitől eltérően a ma emberének már a hagyományai és értékei sem mondják meg, hogy mit tegyen. Sok ezer fiatal diákot oktatnak az életről vallott redukcionista felfogás szellemében, ami tagadja az értékek létét. Az eredmény világméretű jelenség – egyre több beteg árasztja el klinikáinkat, s panaszkodik belső ürességre, illetve arra, hogy az életet végtelenül értelmetlennek érzi.”

Nyilvánvaló, hogy az egyén és a társadalom életét nem lehet a politika színpadán lejátszódó béka-egér harcokkal megújítani. Csak a sokkal mélyebbre nyúló, lelkeket érintő, erkölcsi értékrend hirdetése és elfogadása teszi lehetővé az élet megmaradását és előbbre jutását. Ezt azonban nem elég belátni, elismerni, hanem tenni is kell valamit ennek érdekében. Erre a tettre vállalkozik Egyházunk, amikor teljesíti Krisztus parancsát, és meghirdeti az evangélium életszépítő üzenetét.

A nehézségek jelen helyzetünkben mindenki előtt ismeretesek. Legtöbb iskolánkban a hitoktatás megtűrt tevékenység, de nem pártolt és nem ajánlott a rajta való részvétel. Ezzel az ajánlással nem sértené meg senki sem a fakultatív jelleget. Mivel legtöbb iskolában a kisebbség részesül hitoktatásban, egy láthatatlan sárga csillag jelöli meg gyermekeinket. Márpedig a gyermekek lelke nem bír el ilyen megterhelést, tőlük nem kívánhatunk hősiességet. Hittanos gyermekeink gyakran panaszkodnak társaik és olykor tanáraik megalázó megjegyzéseiről. Ez az állapot csak akkor elviselhető, ha sikerül tanítványainkat olyan közösséggé kovácsolni, ahol ez az összetartozás bizonyos védettséget biztosít. Ebben rejlik a különféle vallási közösségek sikere is. Az élő közösség megteremtése kezdet óta komoly törekvése volt Egyházunknak,amit tehát nem kell felfedeznünk, hanem a mai körülményeknek megfelelően föleleveníteni. A napjainkban hangoztatott diasporikus egyház csak igényes, eleven közösségként életképes. A közös hit és szeretet egységet teremtő hőfoka biztosít védelmet a szekularizált világ rombolásával szemben. Ennek a közösséget teremtő szentlelkes erőnek fontos eszköze a lelkesen végzett hitoktatói tevékenység.

Elemi katekizmust!

A hitleri Németországban 1945 tavaszán végezték ki Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkészt. Halála előtt néhány hónappal valaki megkérdezte tőle: Mit tenne, ha visszanyerné szabadságát? Ezt válaszolta: „Szeretnék teológiát tanítani, és sokat prédikálni. Szerintem az evangéliumi igehirdetésnek olyannak kell lennie, mint egy szép piros almának vagy egy pohár friss víznek, amelyet a szomjazónak nyújtunk ezzel a kérdéssel: akarod-e? Úgy kellene hirdetni hitünket, hogy gyorsabban nyúljanak utána, mint ahogy azt mi nyújtani tudjuk. . .” Ettől az eszményi állapottól, sajnos, még messze vagyunk. A Le Monde című francia folyóirat ezzel kapcsolatban idézi a strasbourg-i püspökség körlevelét: „Nyíltan be kell vallanunk hitoktatásunk részleges csődjét. Sok jóakarat, tiszteletet érdemlő kísérletek és erőfeszítések ellenére, a növendékek fegyelmezetlensége, alkalmatlan módszerek erőltetése, a katekizmus szövegeinek idő előtti emléztetése szinte megakadályozzák, hogy a vallási igazságok befolyásolják a gyermekek vallásos életét. Tagadhatatlan, hogy a zsinat után megnövekedett az útkeresők tábora, és joggal állíthatjuk, hogy hitoktatásunk a megújulás állapotában él.” Nem kételkedhetünk sem a nehézségek létében, de a reménységek felcsillanásában sem. A kérdés ennek nyomán így fogalmazható meg: Mit lehet és mit kell tennünk a jelenlegi körülmények között? Sok mindent. Ezek felsorolására itt és most nem vállalkozom. De megragadom az alkalmat, hogy negyvenéves tapasztalatom alapján legalább egy dolgot hangsúlyozzak. A lelkipásztoroknak, hitoktatóknak szinte mindennapos tapasztalatuk, hogy hazánkban az emberek többsége vallásilag analfabétának minősíthető. Ez logikus következménye az elmúlt évtizedek hitoktatás-ellenes gyakorlatának. Gyakran jelentkeznek olyan fiatalok, akik egyházi házasságot akarnak kötni, de halvány sejtelmük sincs a keresztény hit és erkölcs mibenlétéről. Ilyen esetekben hitet ébresztő beszélgetést, hitoktatást kell folytatnunk. Egy neves német hitoktató, Willi Herter írta egyik tanulmányában: „A katekizmus szerepe iskoláinkban véglegesen lejárt. Szakítanunk kell eddigi rendszerével, és egy széles, modern didaktikai bázison kell új könyveket szerkeszteni. Rövid történetek, idézetek, versek, fotók, statisztikák alkossák a könyvek húsát.” Eddig az illető véleménye, amelyet nem kell mindenestől elvetnünk. Azt azonban semmiképpen sem állítanám, hogy nálunk vagy bárhol lejárt volna a katekizmusok kora. Ennek bizonyítéka, hogy számos országban könyvsikernek számított a különféle katekizmusok kiadása, és a világ püspökei is úgy kívánták, hogy kidolgozzák és megjelentessék a katolikus egyház katekizmusát. Tesszük ezt azért, mert csak akkor tudunk eleget tenni a jézusi parancsnak, ha tanításunkat az emberi értelem igényeihez igazítjuk. Igenis szükség van egy rendszeres összefoglalásra, mert csak így illeszthető keresztény tanításunk az emberek tudatába, emlékezetébe. Igen lényeges, hogy minden szinten megvalósítsuk a szintézist, az egybefoglalás követelményét. Ha azonban kezünkbe vesszük a 650 oldalas katekizmust, azonnal égetni kezdi kezünket, illetve értelmünket, mert ezt és így nem adhatjuk át azoknak, akik minden hitbeli ismeret nélkül fordulnak hozzánk. Ezért szükséges ennek a könyvnek szerkezetét követve, megcsonkítás nélkül, de a legfontosabb hitigazságokat röviden egy úgynevezett elemi katekizmusban összefoglalnunk. Természetesen nagyon lényeges a megfogalmazás kérdése. Naivitás lenne néhány nap alatt, az íróasztal mellett vállalkozni ilyen feladatra. Jómagam harminc évig dolgoztam azoknak a kérdéseknek és válaszoknak a megfogalmazásán, amelyeket minden hittanosomnak tudnia kell. Nem elég a dogmatikai és erkölcsi tanítás helyessége. Igen fontos a didaktikai szempontok érvényesítése. Minden válasz érthető legyen, és alkalmazkodjék az analfabéták és a gyermekek agyának igényeihez. Amikor azt tapasztaltam, hogy egy-egy megfogalmazás nem simul megfelelően a gyermek gondolatjárásához, mindig változtattam rajta. Nagyon fontos a válaszok rövidsége. Mindenki könnyebben megtanul öt-hat rövid, mint egy hosszú meghatározást. Kerülnünk kell az elavult bölcseleti fogalmakat, és mindig Biblia-közelben kell maradnunk. Mivel a kereszténység misztériumvallás, eleve le kell mondanunk arról, hogy minden tanításnál az ésszerűség kimutatására, igazolására törekedjünk. A titkok hegye azonban több úton is megközelíthető. Nagyon helyesnek kell nyilvánítanunk a régi katekizmus első kérdését: Mi végett vagyunk a világon? Anélkül, hogy lebecsülnők a régi választ, így is fogalmazhatunk: Azért vagyunk a világon, hogy ajándékba kapott életünket a szeretet szolgálatába állítsuk. . . Ezt tette Jézus is, ez a legfőbb parancsa. Ebben az elemi katekizmusban nem kell teljességre törekednünk, de meg kell láttatnunk azokat a pilléreket, amelyekre a keresztény hit és erkölcs rendszere épül.

Általános tapasztalat, hogy elsőáldozó, bérmálkozó gyermekeink, a házasságot kötő fiatalok hamarosan elmaradnak a templomtól és a hittanórákról. Ezért is fontos az elemi katekizmus hangsúlyozott ajánlása. Minden alkalommal elő kell vennünk, hogy növendékeink habituális szinten elsajátítsák a legfontosabb vallási ismereteket. Távol áll tőlem, hogy ebben határozzam meg a hitoktatás lényegét. A hitoktatás nem kizárólag ismeretek közlése, de az is. Dogmatikus vallásunk jellegéből ez is következik. Vegyük azt is figyelembe, hogy gyermekeink számára egy kétszer hallott bibliai történet unalmas lehet; de amikor a gyermek  szerepelhet, felelhet, ezt sohasem unja meg. Az így gyakorolt ismétlés által sajátítják el gyermekeink azt a vallásos nyelvezetet, ami fontos feltétele, hogy hallásából megszülessék a hit.

Úgy tűnik, hogy a videózás korszakában minden más szemléltető eszköz háttérbe szorul. Ha azonban megfontoljuk, hogy a tévézés mennyire passzivitásba sodorja a gyermeket, mindent el kell követnünk, hogy a tevékenység útjára segítsük gyermekeinket. Ezért alkalmas eszköz kisebbek számára a kifestőkönyvek használata és olyan egyszerű rajzok alkalmazása, amelyeket A keresztény tanítás rajzokban című könyvemben gyűjtöttem össze. Nagyon hasznos, ha a hit ismerete nemcsak hallásból, hanem látásból, rajzolásból is gazdagodik. Hitoktatóink képzésében a gyakorlatra kellene helyeznünk a hangsúlyt. Ugyanez lenne kívánatos a papság képzésében. Már Prohászka püspök fölpanaszolta, hogy „szemináriumi nevelésünk elhanyagolja a katechetikában történő kiképzést. . . Pedig mit használ a világnak a papság összes diplomáciája, politikája, adminisztrációja, ha nem hirdeti az evangéliumot, s nem töri meg a kenyeret a gyermekeknek, akik kérik.”

Az evangélium hirdetése minden keresztény Krisztustól kapott megbízatása. Senkinek sincs joga tilalmi táblát állítani küldetésünk elé. Ha ezt bárki is megtenné, akkor is mennünk kell, és nem megállni, mert inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. Teljesen hamis az úgynevezett semleges szellemű oktatás hangoztatása. Szemfödő ez, amely alatt egyáltalán nem semleges, de hamis eszme rejtőzik. Szilárd meggyőződésem, hogy hazánk ifjúságának semmire sincs olyan nagy szüksége, mint a Jézussal történő találkozásra. Úgy is mondanám, hogy az evangélium hirdetése nemzeti érdekünk, megmaradásunk záloga. Látjuk, hogy az ezzel ellentétes törekvések hová vezetnek. Istenhit nélkül nincs erkölcs, széthull a család, a társadalom, és hiába építkezünk, ha embert nem nevelünk. Sajnos, munkaerőhiánnyal küszködő egyházunk nehezen birkózik ezzel a feladattal. Már csak azért is, mert az emberek nevelése, jobbá tétele és így a hitoktatás nem sikerágazat. Le kell mondanunk a sikerélményekről, az aratás öröméről. Vezéreljenek minden hitoktatót népünk tanítójának, Prohászka Ottokárnak igaz és szép szavai:

„Az apostoli szeretet olyan, mint az akácfa: szívós, erős, kemény. Életereje mesés, igényeiben puritán, megterem mindenütt. Ha kivágják törzsét, minden gyökérszála új törzset fakaszt. Bolondja a napsugárnak, ábrándos és gyönyörittas, mikor virágzik, lombja csupa libegő szárny, mintha repülni akarna. Virágja duzzadó fürtökben omlik ágaira. Gyűlöli a homályt úgy, hogy maga is csak vékonyka árnyékot vet. Gyümölcse méz; megállítja a szakadó partot, a terjeszkedő pusztát, a futóhomokot, s amellett oly igénytelen, oly szerény, hiszen csak akácfa.

Hát ahol annyi az akácfa – Simor prímás szerint a magyar ember fája – , miért nincs ott az akácfák környékén, az emberek lelkében is, minél több abból a szívós, küzdelmes törtető szellemből? Ha az akácfát szereti a magyar ember, miért nem hasonlít hozzá? Homok, kavics, agyag, szakadó part, puszta sivatag bőven van az életben; hol van hozzá az azt lekötő lélek? Hol van a lélek, mely igénytelenül és lelkesen, a világgal való nemtörődömségig szolgáljon eszmét, szomjazzon napfényt? Bizony ez az akác minálunk még gyéren hajt. Még nem buzdulunk eléggé. . .”

 


,Szép új világ” – a rendszerváltás után?

Prohászka naplójegyzete 1919. július 24-én

Jobb világ, új világ! Szép szó? Mikor lesz s lehet? Ha az igazi, lelki emberség, az erkölcsi emberség szerez érvényt az egész vonalon, tehát a nyilvános, a társadalmi, az állami életben; ha az egész szervesen épül fel magas erkölcsi elveken; ha a nagy célok a hódolat s egymásba nyúlás rendjét, az erős élet e hierarchiáját meghatározzák és kivívják. Erkölcs, igazság, munka, szabadság, tehetség érvényesülése, organikus kiépítés, kooperáció – ezek minden emberi élet és szervezet és haladás alapjai és tengelyei és irányai. Hogy ebből mi van a mostani proletárdiktatúrában s mi lesz a jövő államban, ez a bökkenő; mert a proletárdiktatúrában ebből semmi sincs. Átlag csupa erőszak, jogfosztás, vallásüldözés, buta emberek kapaszkodása, ostoba rendeletek özöne és – éhség! A nép eldurvulása rohamos, a náluk úgyis sekély erkölcsi érzés kiszáradt folyamágyban szivárgó s bujdosó vízérhez hasonlít! S mi lesz a népművelésből? Látom már; csupa fogalom és doktrinér elv szerinti tanítás és irányítás. Lé, erő, vér nem lesz benne; pedig épen az életet szeretnék növelni, erősíteni és emelni; de a liberális fogalmikört fölváltja a szociáldemokrata ideológia: gondolatot gondolat, egyik mögött sincs élet és valóság!

 (Soliloquia I, 349–350.)

 

 


Szabó  Kornél

IFJÚSÁGRÓL,  EGYHÁZRÓL

Személy szerint mindig az ifjúság pártján álltam. Viszont nem annyira, hogy transzba estem volna, ha azt hallottam: a fiatalok így meg úgy. Nem ugyan kiábrándultságból, hanem a mai tények alapján. Annál is inkább, mert az evangéliumi jelenet, Jézusnak a gazdag ifjúval való találkozója is ezt sugallja.

Vajon a fiatalok szapulásakor mennyire merül fel bennünk az evangéliumi megfogalmazás: a jó fának csak jó gyümölcsei lehetnek – s amikor ezt felhozzuk, hányszor értetlen tekintetek néznek vissza akár a szülők, akár más idősebbek részéről? Igaz, akadnak ellenpéldák is. Amikor egy bajor egyházközségben ún. ifjúsági csoportot nyári helyettesítésem alkalmával közelről láthattam, feltettem a kérdést magamnak, s vendéglátóimnak is: miként alakulhatott ki ilyen helyzet? Ezt a választ kaptam: ebben nem ártatlanok a lelkipásztorok sem! Ti. nem éreztem, hogy katolikus fiatalok között vagyok, legfeljebb a bejárat fölött a Kolping-Haus felirat utalt erre.

Amikor tehát egy krízisállapotot akarunk megközelíteni, az esetleges felelősségünkre is kell utalni. A hatvanas évek elején terjedt el a szlogen: Jézus igen, egyház nem. Általában felháborodtunk, és helytelennek tartottuk. Ebben szakemberek is segítettek, kimutatva, hogy ez elméletileg nem tartható. Így tehát ez a mondás egyházellenes kritikának, mintegy támadásnak számított.

Kamphaus limburgi püspök írja a Priester aus Passion című könyvében (Papok kedvtelésből lehetne a cím fordítása), hogy a hatvanas években épített templomok és plébániai központok már nem felelnek meg a jelenlegi körülményeknek. Nem ritkaság, hogy az azokban az időkben 450 férőhelyesre épített templomba ma már vasárnaponként összesen csak kettőszázan jönnek el.

Úgy tetszik, hogy nem csupán generációs problémákról van szó. Egy korhadásnak induló fán kevesebb a friss hajtás is. Merre induljunk hát? Nemrégiben egy paptársam hozzám intézett levelében írt arról is, hogy a nyáron fiatal testvérek voltak nála, lelkesek, tehetségesek. Az volt róluk a véleménye: valamit fel akarnak találni, de nem tudják, hogy mit. Ők már túljutottak a „Jézust igen, egyházat nem”  jelszón, de még nem tudták megfogalmazni, merre kell indulni a megoldásért.

Világmegváltás? kérdi Kamphaus püspök. Az már megtörtént. Csakhogy a megmentés aktualizálásába való beállás itt és most milyen legyen? Nemcsak a német egyházban, hanem nálunk is a fiatalabb papok azok, akik a jelenlegi robbanásban felismerik, hogy a fiataloknak helye van az egyház életében.

Balás püspök atya még plébános korában egyik általa tartott koronai előadásában említette a szentatyával való népstadionbeli találkozás előkészítésével kapcsolatban, hogy teljesen magukra maradtak. Kb. húsz ember éjt nappallá téve, saját pénzén utazva, levelezve, telefonálgatva állította össze a hatalmas megmozdulást. S a fiatalok lelkesedése nem ismert határt. Pedig az ellenállás végig érezhető volt. Pl. a központi iroda hűvösnek mutatkozott. A civil vállalkozók döbbenten ismerkedtek az egyháziak módszereivel. Mintha egy titokzatos fal épült volna az ifjúság és a szentatya közé.

S mégis sikerült. A tervektől eltérve, a kísérő püspökök elképedésére a találkozó végén lement a pápa a fiatalok közé. Arcáról eltűntek a ráncok. Egy öregember érkezett a stadionba, és egy fiatal ment el – írja Balás Béla. Kiderült, hogy van katolikus ifjúság hazánkban is, és lehet vele szót érteni. Van az egyháznak mondanivalója számukra is.

Ez a remény áradt a pápa szavaiból. A jelenlévő fiatalokat a haza ígéretes tavaszának nevezte. Kiemelte, hogy az Isten is fiatal, egészen különös módon. És ez olyan dinamizmus, amely a teljes kifejlődéshez vezet. Ennek eléréséhez II. János Pál a klasszikus lelkiséget jelölte meg. De nem csupán teljesítendő kötelességként, hanem a kegyelem kiapadhatatlan forrásaként, amely az ifjúságot táplálja, s apostoli buzgósággal és örömmel tölti el. Példaként hozta fel a fiatal szenteket: Szent Imrét, Szent Margitot és Szent Erzsébetet, akik a múlt sötét korszakaiban is evangéliumi fényt sugároztak.

Mindezzel kapcsolatban fel lehet vetni a kérdést: az elmúlt évtizedekben mennyire szolgálták az ún. gyorstalpaló elsőáldozási oktatások és bérmálási felkészítések a lelkiségnek a pápa által is említett formáit? Gondolunk-e arra, hogy a sokat szapult mai szülők csupán ezt kapták?

Hányszor hallottuk: a mércét nem lehet magasra helyezni, mert rendkívüli helyzet van. Szó szerint ez is elhangzott egy koronán: ma nem nevelhetünk szenteket.

Most pedig az az ideológia terjed, miszerint figyelembe kell venni az elmúlt negyven évet. Igen. Figyelembe kell venni; de ez nem ment fel az alól, hogy a mai emberanyagot is a teljes Krisztus-tanítványsághoz kell segíteni. S ha azt kérdezzük, mindenkire áll-e a negyven év terhe, akkor kiderül, hogy sokan maradtak hűségesek a sötét időkben is Isten kegyelméből a komoly lelkiség és nevelés következtében.

Gondoljunk csak az egykori jezsuita és piarista iskolák szellemére és az ezekből kikerült diákokra. Ez a kiemelés természetesen nem kíván kizáró jellegűnek tűnni. Amikor a pápa a Népstadionban az első János-levélből idézett: „Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, Isten tanítása bennetek van, és legyőztétek a gonoszt” (1Jn 2,13.), akkor hangsúlyozta: ez csak úgy sikerül, ha hűségesen ragaszkodnak Krisztushoz és az Evangéliumhoz; innét jön az ihlet és erő a jövő építéséhez.

Ez a jövőteremtés azonban nem éppen rózsaligetben való séta; ez a jövőteremtés a fenyegető állás- és lakáshiány, a bűnözés terjedése, a családok válsága és az értékek pusztulása, a siker hajszolása, a kábítószerekhez való menekülés nem éppen szívderítő valóságában folyik.

A pápa is elismeri, hogy ilyen környezetben nehéz a lelkiismeret szavára hallgatni. Ezért buzdít: „legyetek erősek”, ami egyet jelent: legyőzni a gonoszt, akármilyen formában jelentkezzék is. Figyelmébe ajánlja a fiataloknak: ne az előző nemzedékek terméketlen elítélésével foglalkozzanak, mert azok nem harcoltak elég elszántan a gonosz ellen, s hajlandók voltak kompromisszumokra és képmutató megalkuvásra. Ehelyett legyenek „tiszták, hősök, szentek”. Ez az az út, illetve nagylelkű segítség ahhoz, hogy Isten megmenthesse a magyar hazát. A fiatalok lesznek az új evangelizálás apostolai, ha hallgatnak Krisztus szavára. Akkor is, ha családot alapítanak, s akkor is, ha a papságot, a szerzetesi hivatást választják egészen neki szentelt élettel.

Amíg ki vagyunk szolgáltatva anyagilag a híveinknek, addig nem lehet csodálkozni semmilyen leépülésen, illetve csak akadémikus eszmefuttatások lesznek és maradnak a bármilyen irányú pasztorális felvetések.

Kétségtelen, hogy vannak eredmények is – említi Balás püspök úr dolgozatában. Beváltak az ifjúsági lelkigyakorlatok, ministránstalálkozók, országos és regionális találkozók, a jó értelemben vett kisközösségek, s a biztató jelek közé tartozik a szakosított lelkipásztorok, egyetemi lelkészek megjelenése is. A dorogi bányavidéken több falunak közös vasárnap délutáni ifjúsági hittant tartottak. Külön autóbuszt használtak, hogy összeszedjék a fiatalokat.

Számos plébánián készül házi újság is és figyelemfelhívó faliújság. Egyházmegyék támogatják a korszerű ifjúsági otthonok és szállások kialakítását. És ha csak rétegeknek szól is egy-egy országos lap, mint az IGEN vagy a Zászlónk, mindez biztató jel.

Azonban figyelembe kell venni, hogy nem mindenki karizmatikus egyéniség, ugyanakkor minden lelkipásztor alkalmas arra, hogy mint evangéliumi gazdaember régit és újat előhozzon és felhasználjon.

Legyen szabad még utalni Martini bíboros Keresztény élethivatások (Bencés kiadó) című könyvének egy megállapítására, miszerint a különbözés az emberi életút része. „Maga az egyház, a látható és történelmi egyház egyaránt fel tud mutatni olyan tapasztalatokat, amelyekben a különbözés, és nem a teljes azonosság az élmény.” Utal a milánói főpásztor Szent X. Piusra és Boldog Andrea Carlo Ferrari kardinálisra, mint két olyan lelkipásztorra, „akik a legteljesebb egyetértésben élhettek volna, mivel mindkettő egyházi szolgálatot látott el. És mégis: sohasem értették meg egymást, sőt jelentős viszályok voltak közöttük. Kinek a hibájából? Talán mindketten nagyon szenvedtek e miatt a kölcsönös meg nem értés miatt.” Mert „a szentség még nem küszöböli ki a különbözéseket, a meg nem értést, de képes arra, hogy alázattal elfogadja.” Ha él is bennünk az ifjúsági pasztoráció minél magasabb szintre való emelése, nagyon megszívlelendő, amit a továbbiakban olvashatunk ettől a szerzőtől: „Ha a mindennapoktól túl gyors haladást várunk, csak csalódásra számíthatunk.”

Ugyanazt a papságot kaptuk, a hozzákapcsolódó mintegy kötelező szentséggel is – de személyre szólóan. Ez a különbözőség, és egyben ugyanannak a Krisztusnak a szeretete sürget minket, még akkor is, ha más és más módon képzeljük el a mai ifjúság evangelizálását. Mindenki csak a kapott ajándékoknak megfelelően képes építeni, és építse is az egész egyházat, Krisztus testét.

 

 


Rózsa  Györgyi

ISTEN  AZ  ÓVODÁBAN

„Ahol szeretet van, ott van az Isten”

A szülői ház, valamint az óvoda közvetlen és közvetett módon is segítheti a gyerekeket az Istenhez vezető úton.

Fülünkben cseng Jézus szava: „Aki az Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, nem megy be oda.” (Mk 10, 15) Nagyon sokszor rádöbbenünk e kijelentés mély és sok mindenre kiterjedő tartalmára. (Kicsik közelében megsejtjük-e?) És Isten azokat bízza ránk, és mutat rájuk példaként, akik közel állnak hozzá. Ezért is fontos, hogy szülő és pedagógus újra meg újra ráeszméljen felelősségére.

Pedagógiai-pszichológiai ismeretekből is tudhatjuk, hogy az ember életének legmeghatározóbb szakasza az óvodáskor. A személyiségünk ebben az életkorban alapozódik meg. Az ekkor elmulasztott szeretetteljes oda-figyelést később már alig lehet pótolni. Nagy kérdés mindig: milyen ismeret mikor és hogyan jut el hozzánk? Van-e lehetőségünk a fel-fedezésre, alkotásra? Mennyi segítséget kapunk, hogy jó befogadók és gondolkodó lényként továbbadók is lehessünk?

Az óvoda nevelésközpontú intézmény. Az emberré levést célozza. De – az életkornak megfelelő szinten – van tanulás is. A rendszeres oktatás is játékos formában történik. A környezetismeret, az irodalom, a matematika, az ének-zene, az ábrázolás és a mindennapos testnevelés is a nevelés eszköze. A személyiség kibontakoztatása a lényeg. Hogy az kiegyensúlyozott, érzelemgazdag, érdeklődő és boldog legyen. Korunkban is, amikor olyan zavaros a világ, annyi gond gyötri a gyermek szüleit, nevelőit. Mert a gyerek most kicsi, most él, most van szüksége szeretetre.

A gyermekek

Manapság már egyre több a katolikus szellemű óvoda. Bár összességében, sajnos, elenyésző a számuk. Az óvoda olyan hely, ahol kicsik és nagyok szóban is kimondják azt, amit megélnek, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Persze emberek is, tele hibákkal; így ezekben az intézményekben sem mindig idilli a kép. De a közösségépítés, az Istent kereső-szerető, jóra való törekvés a jellemzőjük. Óvodapedagógusoktól is hallani, hogy egészen más a légkör az ilyen helyen.

És a világi óvoda? Kétségbe vonhatjuk-e, hogy ott is működik a Lélek? Sok olyan hívő dolgozik az ilyen intézményekben is, akik csendes példaadással az evangelizáció helyévé teszik azokat. Egy óvodai dolgozó gyakran találja magát a gyerekek közötti hitviták kereszttüzében. Nem-csak ilyen kérdésekre kell választ adni: „Ugye, Óvó Néni, a kis Jézuskát Betlehemben feszítették keresztre?”, hanem arra az alapkérdésre is, hogy van-e Isten vagy nincs. (Mert az én Anyukám ezt mondta, az én Apukám meg azt. . . ) Feleletül csak azt mondhatja, hogy ő mit tart erről. Van, hogy ilyenkor megkapja: „Nahát, akkor te nagyon buta vagy!” Világi óvodában természetesen nincs közös imádkozás. Időnként azonban akad egy-egy gyerek, aki étkezés előtt keresztet vet, és félhangosan imádkozik, mert így tanították otthon.

Sokszor lehet tapasztalni, hogy a szó valódi értelmében misszionárius maga a kisgyerek is. Hányszor előfordult, hogy a templomi óvodáshittanról olyan nagy lelkesedéssel mesélnek egymásnak, hogy a kis barát (barátnő) kedvet kap, és addig „nyúzza” a szüleit, amíg el nem viszik őt is. Hány felnőtt kezdett eleinte így, csak a gyerek kedvéért (vonakodva) templomba járni, s amikor ott élő közösséget látott, maga is kezdett sok mindent átértékelni.

A véges erejű, botladozó, küszködő szülőnek, pedagógusnak csodálatos ajándék tudnia, hogy Isten mindenkiben ott él és tevékenykedik! Ő a megmondhatója annak is, hogy kiben mikor mozdul meg az istenhit. A gyerekek mindennapi játékaiban (a nem keresztény szellemű óvodában is) elő-előjön a vallásos játék. Pl. az egyik kislány sorban leülteti a társait, és imádkozni tanítja őket, vagy a templomban hallott gitáros énekeket énekli nekik, velük. (Sokszor meglepően nagy fegyelmet tart a kis „tanító néni”.) Egyébként spontán is feltörnek ezek az énekek más játék közben is. Persze előfordul bohóckodó gyerek is, aki kifigurázza őket. Egyszer megkérdezte valamelyik ezt az előbbi kis hittanost: „Ti miért szoktatok otthon imádkozni?” „Mert Isten szeret minket” – volt a válasz. Majd hozzátette: „Ő mindenkit szeret.”

Soha nem lehet tudni, hogy a hitről keveset hallott gyereknek egy spontán, játékból megtanult, Jézusról szóló dal foszlánya mikor dereng fel újra emlékezetében, s a későbbiekben hogyan lesz segítségére. Betlehemes játékot tanuló csoportok esetében ugyanez a helyzet.

A másság elfogadása is az óvodában kezdődik. Nemcsak testi, szellemi eltéréseknél, de olyan helyzetben is alkalmazza ezt a csoport, amikor pl. Jehova tanúja valamelyik gyerek családja (nem ehet disznóhúst; nemcsak születésnapot, de semmilyen – óvodában is tartandó – ünnepet nem ülnek, ezért ajándékot sem készíthetnek ezekre. . . stb.).

A nem vallásos szellemű óvodákban is beszélgetünk az ünnepekről, és tanuljuk megélni a szeretetet az élet apró dolgaiban is. Itt is megtapasztalható nap nap után, hogy ahol szeretet és jóság van, ott van Istenünk. Meghitt beszélgetések és a mindennapi élet történései gyakran „produkálnak” telített pillanatokat.

A pedagógusok

Nem hívő pedagógusok körében gyakran kelt megbotránkoztatást, ha az önmagukat fennhangon kereszténynek hirdetők között találkoznak nagy emberi gyöngeségekkel. Nem is olyan ritka – mint gondolnánk – az erőszakos, önző keresztény család, csak szemérmesen ritkán ejtünk erről szót.

És mivel a Szentlélek mindenkiben működik, rengeteget tanulhatunk nem hívő, de szépen élő, közösségi gondolkodású családoktól is.

Oktatási-nevelési intézményeink közül az óvoda az, ahol a legtermészetesebben megvalósulhat a szülő és a pedagógus közötti jó viszony. Jogos a feltételes mód, mert hibák, hiányosságok mindkét oldalon akadályozzák ezt. De azáltal, hogy mindennap személyesen is találkoznak, megteremtődhet a jó kapcsolat alapja. A hosszabb, elmélyültebb beszélgetésre csak csoportszobán kívül kerülhet sor. Ezeken a fogadóórákon néha fájdalmas sorsok jönnek felszínre. Pszichológusnak és tán lelki vezetőnek is kellene olykor lenni. Lehetetlennek tűnő helyzetekben, mélypontok esetén különösen is. Szomorú tapasztalat, hogy egy nem hívő embernek rettenetesen nehéz a bűneit, a gondjait feldolgozni.

Egy hívő pedagógus nemcsak a tanítványaiért, hanem azok családjáért is imádkozik. Persze, amit emberileg megtehet, igyekszik megtenni. Segít. De sokszor van úgy, hogy megoldást nem látva hittel az Úristenhez könyörög, átadva neki a problémát. S hányszor fakadhat fel az ajkán a hála szava! Reálisnak és alázatosnak kell lennie! Egy sokat sürgő-forgó pedagógus azt hiheti, hogy ő milyen mindenható. Nem szabad szem elől téveszteni azt, amit valaki úgy  fogalmazott meg: Vegyem már észre, hogy nem én fújom a passzátszelet.

Fegyelemmel-figyelemmel, közvetve vagy közvetlenül a szépre és a jóra rá kell nevelni a gyerekeket. Egy nevelőnek soha nem szabad elfelejtenie, hogy a szeretet fogalomkörébe tartozik a nemet mondani tudás, vagyis a határozottság és a szigor is.

Az óvónőnek először is jó embernek kell lennie, ha embert akar nevelni. A hívő pedagógusnál a mozgatórugók tekintetében van különbség. Kérdés persze, hogy ki számít hívőnek, mit jelent az, hogy valaki gyakorolja a vallását? Kinek mennyire hígul fel a saját világias eszmerendszerével? Példaadása által a gyerekekbe milyen gondolkodás- és cselekvésmód ivódik bele?!

* * *

Lehet, hogy az óvodás a nap nagy részét a nevelőintézményben tölti, mégis a szüleivel megélt órák milyensége határozza meg az egyéniségét. A pedagógusok, a közösség alakít rajta, de alapvetően otthon dől el minden. Egy nyitott szülő–gyerek kapcsolatban még az óvodai problémák is feldolgozhatók. (Bár újabban az ellenkezőjére is egyre több a példa: az otthon szerzett sebeket igyekszik az óvoda gyógyítani.)

A gyerek sokszor a nagyközösségben tanulja meg, hogy nem körülötte forog a világ. Azt, hogy milyen a közösségi lét és az egymásra figyelő, egymást segítő magatartás. És az első hat év az, amikor Isten felé is kinyílik a kisgyerek, kimondatlanul is megérezheti jelenlétét. Pl. az Isten által teremtett világra való rácsodálkozás által.

 

 


FIGYELŐ


Vertse  Márta

„ECCLESIA  IN  AFRICA”

Szeptember 14-én,  a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén írta alá II. János Pál pápa a kameruni fővárosban azt az apostoli buzdítást, amely a tavaly Rómában megrendezett, Afrikával foglalkozó püspöki szinódus munkáinak gyümölcseit foglalja össze. Afrika több mint 150 főpásztora, a római kúria, valamint a többi földrész képviselői, papok, szerzetesek, szerzetesnők, április 10-től május 8-ig alapos vizsgálatnak vetették alá a fekete földrész evangelizálásának fény- és árnyoldalait, kihívásait a szinódus tematikájának megfelelően: „Az Egyház és evangelizáló küldetése Afrikában, a kétezredik év távlatában. »Tanúságot tesztek majd rólam.«„ A szinódus végén a résztvevők azt kérték a szentatyától, hogy buzdításában ismertesse meg az egész egyházzal a négyhetes megbeszélések, közös imák, véleménycserék eredményeit. Most a pápa hatnapos afrikai apostoli látogatása (szeptember 14–20.) megkezdésekor hozta nyilvánosságra azt a szinódus utáni buzdítását, amelynek címe: Ecclesia in Africa, az Egyház Afrikában. A dokumentum közzététele egyben megnyitotta a szinódus ünnepi szakaszát, amelyen a szentatya elnökölt Yaoundéban, majd Johannesburgban és Nairobiban.

Jan Schotte bíboros, a püspöki szinódusok főtitkára, a buzdítást bemutató összefoglalójában a dokumentum újszerűségére hívta fel a figyelmet. Nem pusztán szerves egységbe foglalja a szinódus végkövetkeztetéseit, hanem új lendületet ad a földrész evangelizálásának, megjelölve a jövő teendőit.

A buzdítás, bár címzettjei elsősorban Afrika és Madagaszkár egyházi közösségei, egyetemes jellegű, és az egész Egyháznak szól. Ez az első dokumentum, amelyet II. János Pál pápa teljes egészében az afrikai kontinensnek szentel.

A hét fejezetből álló, szinódus utáni buzdítás vezérfonala az evangelizálás és a missziós lendület. Az első fejezet, amelynek címe: „Nagy pillanat az egyház történetében”, a feltámadás, a remény szinódusának nevezett püspöki összejövetel eseményét foglalja össze. A második a buzdítás címét viseli: Az egyház Afrikában, és ennek megfelelően felidézi a földrész helyi egyházának történetét, illetve összképet ad jelenéről. A harmadik az evangelizálás és inkulturáció témakörével foglalkozik. A szentatya, mint ismeretes, különösen is nagy jelentőséget tulajdonít az egyes kultúrák evangelizálásának. Tanítása szerint az inkulturáció kettős folyamatot jelent: egyrészt bensőségesen átalakítja és a kereszténységbe beépíti a valódi kulturális értékeket, másrészt a kereszténység gyökeret ereszt a különféle kultúrákban. A negyedik fejezet a harmadik keresztény évezred távlatában foglalkozik a jelen kihívásaival, különös figyelmet szentelve a család evangelizálásának. Az ötödik utal a szinódus témájában idézett evangéliumi szakaszra, és azt a fekete földrészre vonatkoztatja: „tanúságot tesztek majd rólam Afrikában”, megjelöli a személyes tanúságtétel és az életszentségre való törekvés feladatait. Az afrikai kontinensen különösen is égető problémával foglalkozik a szinódus utáni buzdítás hatodik fejezete: „Isten országának építése” címmel az igazságosság és a béke megvalósításának lehetőségét tárgyalja, az emberi jogok védelmét sürgeti. Ezen a téren is nagy feladat vár a keresztényekre: az egyház szociális tanítását követve vegyenek részt a nemzet életében, segítsék elő a pluralista demokrácia kialakulását. A pápa itt kitér a különösen is aggasztó problémákra, mint például az AIDS csapása, a földrészt sújtó, kimondhatatlan szenvedésekkel járó háborúk tragédiája, a menekültkérdés megoldása, a nemzetközi eladósodás súlya, az afrikai nők méltóságának tiszteletben tartása.

Végül az utolsó fejezet az Afrikán kívüli, „ad extra” missziós tevékenység, a szolidaritás kérdésével foglalkozik, kibővítve a krisztusi tanúságtétel földrajzi határait: „Tanúságot tesztek majd rólam . . . egészen a föld végső határáig.”

A végkövetkeztetésben II. János Pál pápa arra buzdítja Isten Afrikában élő népét, hogy tudatosan készüljön fel a közelgő harmadik keresztény évezredre, kötelezze el magát a dokumentumban bemutatott irányelvek szerint. A szentatya a szinódus utáni buzdítás végén Máriához fohászkodik, új pünkösdre várva. Isten népe a Szűzanyával együtt könyörög a Szentlélek kiáradásáért, hogy a földrész lakói az Egyház nagylelkű gyermekeivé, az Atya családjává, Isten országa magjaivá válhassanak.

 


II.  JÁNOS  PÁL  PÁPA  LEVELE  A  NŐKHÖZ

(Ismerteti Ipacs Katalin)

„A világon élő minden nőhöz, valamennyitekhez intézem ezt a levelet, az együttérzés és a hála jeleként” – ezekkel a szavakkal kezdődik II. János Pál pápa 1995. június 29-én kelt levele, amelyet a szeptemberben esedékes pekingi ENSZ Világkonferencia alkalmából írt. Július 10-én, amikor a vatikáni sajtóteremben közzétették a világ nőihez, asszonyaihoz intézett levelet a média képviselőinek, a Világiak Pápai Tanácsának elnökén, Eduardo Pironio bíboroson kívül a bemutatásban két hölgy is közreműködött: egy olasz egyetemi tanárnő, valamint a Világiak Pápai Tanácsának egy brazil munkatársa. A levél hangneme rendkívül közvetlen, szinte bizalmas, mintha a szentatya mindannyiukkal személyesen beszélgetne a női méltóságról, a nők jogainak védelméről a Szentírás fényében. Amint már Mulieris dignitatem kezdetű levelében is, az egyház nevében köszönetet mond Istennek a nők »misztériumáért, a női mivoltért«, majd saját személyes köszönetét is kifejezi a nők különböző csoportjainak: az anyáknak, a nőknek mint húgoknak és nővéreknek, a megszentelt életet élő szerzetesnőknek, a különféle hivatást betöltő dolgozó asszonyoknak, és általában minden nőnek, „azon egyszerű oknál fogva, hogy nő vagy, és női mivoltodon keresztül segíted a világ és az emberi kapcsolatok igazságának teljesebb megértését.”

Azokról a jogtalanságokról szólva, amelyek a múltban, sőt még ma is a nők vállára nehezednek, a pápa a következőket írja:

(3. pont) „De jól tudom, hogy a köszönet önmagában még kevés. Sajnálatos módon olyan  szörnyű történelmi viszonyok örökösei vagyunk, amelyek mindig és mindenütt göröngyössé tették az utat, amelyen a nők jártak, hiszen nem ismerték el méltóságukat, megfosztották jogaiktól, gyakorta a társadalom szélére szorították, sőt szolgasorsba taszították őket. Mindez megakadályozta őket abban, hogy kiteljesíthessék önmagukat, és sajátos lelki gazdagságukat az emberiségnek ajándékozzák. Bizonyára ma már nem lenne könnyű, hogy pontosan felderítsük a felelősséget mindezért, hiszen az évszázadok során felhalmozódott kulturális örökség behatárolta a gondolkodásmódot és az intézményeket is. Őszinte sajnálatomat fejezem ki amiatt, hogy a történtekért, főként meghatározott történelmi korokban, a katolikus egyház nem egy gyermekét is objektív felelősség terheli. Ez a beismerés indítsa az egész katolikus egyházat a megújult evangéliumi hűségre, annak tudatosítására, hogy a nőkkel szembeni visszaélések és a felettük való uralkodás minden formájának megszüntetésére maga Krisztus adott mindenkor időszerű példát. Ő kora szokásain felülemelkedve nyitott, tiszteletet sugárzó, megértő és gyöngéd magatartást tanúsított irányukban. Így tisztelte a nőkben azt a méltóságot, amely öröktől fogva jelen van Isten terveiben és szeretetében. Ha most, a második évezred végén Krisztusra szegezzük tekintetünket, önkéntelenül felmerül a kérdés: üzenetét mennyiben értettük és valósítottuk meg?”

(5. pont) „Elérkezett az ideje, hogy keményen elítéljük a nők ellen elkövetett szexuális erőszak különféle formáit, úgy, hogy megfelelő törvényekkel is védjük őket. A személynek kijáró tisztelet nevében megbélyegezzük az élvhajhász és a pénzért megvehető szexualitást terjesztő kultúrát, fiatalkorú leányok behálózását és testük áruba bocsátását. Ezekkel az eltévelyedésekkel szemben mekkora elismerést érdemelnek viszont azok a nők, akik a magzatuk iránti szeretetből hősies bátorsággal vállalják a rájuk kényszerített, igazságtalan szexuális kapcsolatból származó terhességet. Ez vonatkozik nemcsak a ma is oly gyakori háborúkkal járó atrocitásokra, hanem a jóléti és békés helyzetekre is, amelyeket azonban hedonista és szabados szellem jellemez, és amelyekben könnyebben lábra kap a férfiak agresszivitása. Ilyen helyzetben, ha a nők abortuszhoz folyamodnak, jóllehet ez mindig súlyos bűn, a felelősség inkább a férfiakat és a cinkos környezetet terheli, semmint a nőket.”

A szentatya levelében ezután a Szentírás tanítása alapján a nők és a férfiak szerepéről, majd a női mivoltról, a női szellemről elmélkedik. Az Egyház Szűz Máriában találja meg a női szellem legmagasabbrendű megtestesülését, amelyet a szolgálat szó jelöl a legjobban: szolgálat a szeretetben. A pápa itt kitér a nők egyházon belüli szolgálatának kérdésére, arra, hogy mennyiben más a nők szerepe az egyházban, mint a férfiaké.

(11. pont) „A szolgálat síkján értjük meg . . . anélkül, hogy ezzel a nőket hátrányos helyzetbe hoznánk . . . a szerepek különbözőségét. Krisztus, amint ezt az evangélium világosan tanúsítja, szabad és szuverén döntéssel csak férfiakat választott, hogy a szolgálati papságon keresztül arcának »ikonjai« legyenek, mint pásztornak és mint az egyház »jegyesének«. De ez semmit sem vesz el a nők szerepéből, amint az egyház más, szent szolgálattal fel nem ruházott tagjainak szerepéből sem, mint-hogy mindannyian egyformán rendelkeznek a keresztségben gyökerező általános papság méltóságával. A szerepek különbözőségét  a szentségi üdvrend sajátos kritériumai, nem pedig az emberi társadalmak törvényei szerint kell tekintenünk; az Isten által szabadon választott üdvrendi »jelek« szerint, amelyekkel Isten jelen van az emberek között. . . Másrészt – amint ez évi nagycsütörtöki levelemben emlékeztettem rá – a szolgálati papság Isten tervében nem az uralkodás, hanem a szolgálat kifejezése. . . Ebben a tág értelemben vett szolgálatban az egyház, kétezer éves történelme során, a számos megkötöttség ellenére,  valóban megismerhette a női szellemet, olyan nagy női egyéniségeken keresztül, akik örökre megpecsételték az egyházat. Gondolok itt elsősorban Sziénai Szent Katalinra és Avilai Szent Terézre, akiket VI. Pál pápa egyházdoktorrá nyilvánított. És miként feledkezhetnénk meg arról a sok-sok nőről, akik a hittől vezérelve, óriási jelentőségű társadalmi kezdeményezéseket valósítottak meg, főként a szegények szolgálatában? Bizonyos, hogy a harmadik évezred egyházában is megtapasztaljuk majd a »női szellem«  új és csodálatra méltó megnyilatkozásait.”

(12. pont) „Imáimban az Úrra bízom a fontos pekingi találkozó sikerét. Az egyházi közösségeket pedig arra kérem, hogy ez év során őszintén adjanak hálát a Teremtőnek és a világ Megváltójának azért a nagy jótéteményért, amelyet a női mivolt jelent, és amely megnyilvánulásainak sokszínűségében az emberiség és az Egyház örökségének része. Mária, a szeretet Édesanyja, oltalmazd a nőket, az emberiség, a béke és Isten Országa terjesztéséért végzett szolgálatukban! Apostoli áldásommal.”

 

 


Hartai Éva

„SAJÁT  KÉPMÁSÁRA,  FÉRFINAK  ÉS  NŐNEK. . .”

Egyházi dokumentumok a nőkről – Személyes reflexiók

Két, meglehetősen szokatlan és kissé zavarba ejtő egyházi megnyilatkozás teljes szövegét tartom a kezemben: a 34. jezsuita általános rendgyűlés dokumentumát „Jezsuiták és a nők helyzete az egyházban és a civil társadalomban” címmel, valamint II. János Pál pápa személyes hangú levelét „minden egyes nőnek, a szolidaritás és hála jeleként”, 1995. június 29-i keltezéssel. Nahát! – mondhatnám röviden és nyomatékosan, ha Magyarországon szokás lenne apostoli levelekre így reagálni. De hát a helyzet mégis csak humoros egy kissé. És persze bonyolult is, hiszen nagyon sok különböző véleményt, meggyőződést, érzékenységet érint.

Amióta a pápa 1994 pünkösdjén lezárta a nők esetleges későbbi pappá szenteléséről szóló vitát – szándéka szerint végleges „nem”-mel –, azóta valahogy megszaporodtak a nők helyzetével, méltóságával, az egyházban betöltött szerepével foglalkozó római nyilatkozatok. Az idén már több ilyen is született, s a Jézus Társaság is fontosnak tartotta, hogy rendi gyűlésén külön foglalkozzon a kérdéssel.

Miért ez a nagy figyelem? Nagyon profánul hangzana, ha megkérdezném: nincs mindezek mögött mégis csak némi bűntudat, vagy legalábbis rossz lelkiismeret?

Mindkét szöveg tartalmazza – bár kevéssé hangsúlyosan, inkább óvatosan – a nőknek címzett bocsánatkérést az egyházban elszenvedett minden sérelméért. Voltak – és vannak – ilyenek? De még mennyire!

A nőket nem évszázadok, inkább évezredek óta sújtja minden elnyomó struktúra. A háborúk – és a katonák – könnyedén gázolnak át rajtuk, személyük durva és aljas erőszaknak van kitéve. A világ számos táján ma is adják-veszik, megalázzák, hadizsákmánynak tekintik őket.

Jézust különlegesen érzékeny, szeretetteljes kapcsolat fűzte a nőkhöz, akiket tanítványaivá, barátaivá, testvéreivé fogadott, akik az apostoloknál hűségesebben követték őt a kereszthez, a sírhoz, s akik egyikét a feltámadt Krisztus első követévé választotta.

A kialakuló, teljesen patriarkális egyházi struktúra nem tudta a Mester példáját követni. A nők az egyházban – éppen úgy, mint a társadalomban – teljesen és tökéletesen alárendelt szerepet játszottak. A sokszor túlzottan, időnként betegesen aszkétikus hagyomány bennük találta meg a bűnbakot: a félelmek, a bűntudat rájuk vetültek, alattuk lángoltak elsősorban a máglyák, a legkiválóbb egyházatyák is csak apjuknak, férjüknek és egy lelkiatyának alávetve tudták a nők létezését elképzelni. Kivéve persze, ha bevonultak a hét lakat alatt tartott kolostorokba. És ott? Legbelső rezdüléseiket is gyóntatók vigyázták, Avilai Terézzel tűzbe dobatták írásai egy részét, Árpád-házi Szent Erzsébetet egy Marburgi Konrád korbácsolta.

Mint intellektuális lények a nők egyszerűen nem léteztek. Óriási történelmi bűn teljes elzárásuk a tanulás, művelődés minden lehetőségétől. De ne folytassuk. A lista hosszú lenne, és szomorú. Van miért bocsánatot kérni.

Ha a ma is létező problémák súlyosságát enyhíteni szeretnénk, mély, őszinte és igazi megtérésre lenne szükség – mindkét részről. Úgy, ahogy azt a Jézus Társaság kéri a maga számára. És lelkiismeret-vizsgálatra. Ha a férfiak az Isten képmására teremtett nőt a szívük legmélyén is el tudnák fogadni embertársnak, teljesen egyenrangú szövetségesnek, s több empátiával tudnának feléjük fordulni; s ha a nők – akik persze szintén nem angyalok – most már maguk is ki tudnának szabadulni évezredes megalázottságuk béklyóiból, s felemelt fejjel, saját értékükben bízva, az örökös függőséget lerázva, maguk is hinni tudnának az Isten szándéka szerint a férfiakéval teljesen egyenértékű, tiszta emberségükben. Isten egymás mellé rendelte a  nőket és a férfiakat: a kettő egy egész. Aki ezt az elvet megsérti, a Teremtő szándéka ellen vét.

Az utóbbi évtizedekben a nők tömegesen léptek ki az egyházból, főleg nyugaton. Pedig jelenlétük, szolgálatuk, tanúságtételük pótolhatatlan; ha eltávoznak, a szeretet egy fontos dimenziója vész el. Érzéseiket, tapasztalataikat, csalódásaikat nem lehet figyelmen kívül hagyni.

* * *

A Jézus Társaság tárgyilagos, őszinte, elemző, mégis együtt érző hangon foglalkozik a kérdéssel – az igazságosság jegyében. Idézzünk most a dokumentumból:

„A férfiak uralkodó szerepe sokféleképpen kifejezésre jut a nők és a férfiak közötti kapcsolatokban. A nőket hátrányosan megkülönböztetik a tanulási lehetőségek terén, a családokban aránytalanul nagy terheket kell viselniük, ugyanazon munkáért nem kapják ugyanazt a bért, a közéletben nehezen jutnak vezető pozíciókba, s ami különösen szomorú: személyük ellen túl gyakran követnek el durva erőszakot. Ez az erőszak egyes helyeken még mindig magában foglalja a lányok körülmetélését, az özvegyek halálba küldését férjük elhunytakor, az elutasított lánycsecsemők meggyilkolását. A reklámok és a média a nőket sokszor tárgyként kezeli. Ott, ahol a szexturizmus virágzik, árucikként adják-veszik őket. . .

A nők módszeres diszkriminációjának öröksége mélyen beágyazódott a társadalmak gazdasági, szociális, politikai, sőt nyelvi struktúráiba is. Gyakran részét képezi a mély kulturális előítéleteknek és sztereotípiáknak. Sok nő érzi úgy, hogy a férfiak nem kellőképpen ismerik el teljes emberségüket. . .

A nők, akik a világ sok táján már amúgy is súlyos helyzetben vannak a háborúk, a szegénység, a migrációk és a faji problémák miatt, többszörösen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Létezik a »szegénység feminizációja«, az elnyomás jól felismerhető, »női arca«. . .

Az egyház tanítása támogatja a nők családi szerepét, de hangsúlyozza egyházi és társadalmi szerepük szükségességét is.  Utal a Teremtés Könyvére, amely az Isten képmására, férfinak és nőnek teremtett emberről beszél (Ter 1,27), s bemutatja, milyen volt Jézus prófétai gyakorlata a nőkkel való kapcsolatában. Isten  eredeti terve a férfiak és nők közötti szerető tisztelet, kölcsönösség és egyenlőség volt, s nekünk ezt a tervet kell megvalósítanunk. . .

Tudatában vagyunk, milyen nagy kárt okoz Isten népének bizonyos kultúrákban a nők elidegenedése, akik már nem érzik otthon magukat az egyházban, s már nem képesek őszinte szívvel közvetíteni a katolikus értékeket családjaiknak, barátaiknak, kollégáiknak. . .

Válaszként mi, jezsuiták, először a megtérés kegyelmét kérjük Istentől. Részesei vagyunk annak az egyházi és társadalmi hagyománynak, amely vétett a nők ellen. És, mint oly sok férfi, mi is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a probléma nem is létezik. Szándékaink ellenére gyakran bűnrészesek voltunk abban a klerikalizmusban, amely a férfiuralmat isteni parancsként tüntette fel. Ezzel a nyilatkozattal személyesen és közösségként is elismerjük felelősségünket, s mindent megteszünk, hogy változtassunk a sajnálatos helyzeten. . .”

A dokumentum hátralévő részében a Jézus Társaság felszólítja minden tagját, hogy figyeljen a nők tapasztalataira, hallgassa meg őket, vállaljon velük teljes szolidaritást. Gyakorlati lépésekként javasolja, hogy a jezsuita iskolákban és egyetemeken egyértelműen tanítsák a nők és férfiak teljes egyenlőségét, segítsék a társadalmi és politikai életben való részvételüket, biztosítsák a nők megfelelő jelenlétét a jezsuita intézményekben, apostoli szolgálatukban, sőt a rendi nevelésben is, vonják be őket a rendi konzultációkba és döntéshozatalba, stb. Mindezt küldetésük szerves részének tekintik. „A tiszteletteljes kiengesztelődés iránti eltökélt elkötelezettségünk csak Istenünkből, a szeretet és igazság Istenéből fakadhat, akiben mindenki megbékél, s aki olyan világot ígér nekünk, amelyben »nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egy személy  vagytok Krisztus Jézusban« (Gal 3,28)” – teszik hozzá.

Valóban figyelemreméltó dokumentum. Köszönjük!

* * *

A pápai levél tulajdonképpen nem tartalmaz semmi újdonságot az előző, hasonló megnyilatkozásokhoz képest, szokatlan azonban a hangja: ez az emelkedett hang, amelyben pátosz van, sőt szenvedély. És fájdalom. A végtelenül tiszteletreméltó, idős pápa fájdalma, aki mélységesen szeretne igazságot tenni, de nem tudja magát teljes mértékben megértetni azokkal, akikhez szólni kíván. Ugyanakkor tisztában van a nők egyháztól való tömeges elidegenedésének óriási veszélyeivel. Nem érti igazán a nők érzés- és élményvilágát, nem érti, hogy vannak kérdések, amelyeknél  nem elegendő immár kizárólag az engedelmességre hivatkozni, nem érti, hogy sok hívő, katolikus nő képtelen teljes mértékben elfogadni azt a helyet, amelyet ő szeretne a számára kijelölni – egyáltalán, szeretné végre saját helyét, önazonosságát saját maga meghatározni.

„Köszönet  nektek, anyák!” (Akik az újszülött gyermek számára „Isten mosolyává váltok”. ) „Köszönet nektek, feleségek! Nektek, leánygyermekek és testvérek! Nektek, akik állást vállaltok! Nektek, akik megszentelt életet éltek! Köszönet minden egyes nőnek egyszerűen azért, mert nő!”

Feszengve olvasom a pápa sorait. Hálás vagyok a szeretetért, de túl sok a pátosz, a szárnyaló, magasztaló, idealizáló hang. És ez a hang nem szól hozzám igazán. (Vajon mikor tudjuk az egyházban egyszerűbben, természetesebben megszólítani egymást, mikor tudunk jobban kommunikálni?)

A pápa szenvedélyes hangon tiltakozik a nőket ért minden igazságtalanság, méltánytalanság ellen, bár ami az egyházat illeti, inkább a múltra figyel, mint a jelenre: „és őszintén sajnálom, ha bizonyos történelmi körülmények között az objektív felelősséget mindezért az Egyháznak nem csupán néhány tagja viselte.” Hálát ad az „óriási női hagyományért”, a „női géniuszért” („the feminine genius”) az élet minden területén, de elsősorban „a lelki, kulturális, szociális és etikai szférában”. A férfi és nő kiegészíti egymást, a nő teremtése óta „segítőtárs” (Ter 2,18), lényege a „segítség és a szolgálat”.

A „női géniusz” legmagasabb rendű kifejeződése Mária. A „Mária-elv” és az „apostoli-péteri elv” azonban, bár az egyház két lényegi dimenziója, elválik egymástól. A „szentségi szférában” Krisztus „képmása” („ikonja”) csak férfi lehet – hangsúlyozza újra a pápa. Ez számára Isten akarata, „ezt tanúsítja az Evangélium és az egyház hagyománya.”

Nem volt célom, hogy ehhez a kérdéshez hozzászóljak. Véleményünket, érzéseinket szívünk legmélyén, lelkiismeretünk szerint, valamennyien megfogalmazzuk. De még van egy kevés hozzáfűzni valóm. Máriát, akit az Isten minden teremtménye közül a legközelebb emelt magához, végtelenül szeretjük és tiszteljük. Alakja azonban, mint egyetlen ideál, sok mai nő számára nem fejezi ki női élete teljességét. Személyében az egyház  túlságosan egyoldalúan hirdette az alázatosságot azoknak, akik nagyon sok megaláztatást szenvedtek, az engedelmességet azoknak, akikre oly sokszor mások kényszerítették az akaratukat.

A nőknek ma éppúgy dolguk van a világban –  a családon kívül is –, mint a férfiaknak. A segítséget és szolgálatot beépítve, teremteni, alkotni szeretnének, dönteni, választani életük lehetőségei között, önállóan, öntudatosan, értékeik tudatában. Létüket nem lehet már pusztán a férfiakhoz való viszonylatukban, hozzájuk képest meghatározni. Ők önmaguk, és a saját lábukon állnak – még ha ezt sokan közülük nem is ismerték fel egyelőre. Szeretetben, együtt, egymás mellett, egyenrangúan, kölcsönösen jobb önismerettel, több tisztelettel. Csak így oldódhat a sok görcs és a fájdalom. Isten terve szerint. És a segítségével.

 

 


András Imre

KÖNIG  BÍBOROS  A  „KELETI  POLITIKÁRÓL”

Franz König nyugalmazott bécsi bíboros érsek 1995. augusztus 30-án töltötte be 90. életévét. Kitért az ilyenkor szokásos ünneplések elől, és szülőfaluja közelében, egy kis hegyi faluban, az ottani hívek körében adott hálát Istennek a magas életkor kegyelméért, melyet jó testi erőben, kitűnő szellemi frissességben érhetett meg. König bíboros azon kevesek közé tartozik, akiknek egy hosszú alkotó élet után az is megadatik, hogy ők maguk összegezhessék életművüket. Nyugalomba vonulása után az irgalmas nővérek bécsi, Liniengasse-i öregotthonába költözött, és kezdte el egy alkotó élet új szakaszát. Az osztrák hierarchia „nagy öregje” szívesen nyilatkozik történelmi méretű kérdésekben, foglal állást napi problémákban, fogad el meghívásokat a világ különböző pontjairól, megy az emberek közé az alkalom nagyságától függetlenül. A bécsi magyarokhoz legutóbb 1995. május 21-én látogatott el. Szentmisét tartott, és megemlékező beszédet mondott Mindszenty bíboros halálának 25. évfordulójára emlékezve.

Az alábbi interjút 1991 januárjában adta András Imre SJ-nek, állást foglalva benne a vatikáni „keleti politikáról”, melynek ő is egyik jelentős személyisége volt. König bíboros ebben az interjúban kényes határkérdéseket is megvilágít, annak a hírnek kapcsán, hogy Magyarországon a rendszerváltozás után megvizsgálni készülnek az ún. III/III-as ügyosztály, a rendőrség informátorai anyagát tartalmazó irattár dokumentumait. Állást foglal abban a kérdésben, mi nevezhető a kommunistákkal való szükséges kapcsolatnak, és mi a velük való túlzott együttműködés, hogy lehet-e „egyházi kémnek” minősíteni bármelyik egykori magyar főpásztort, mint ahogy tették ezt a magyar sajtóban. Aktuálissá vált ez a dolog, különösen azáltal, hogy a titoktartás kötelezettsége mellett dolgozó parlamenti bizottság egyik tagja egy rádióinterjúban „sokat sejtető” kijelentéseket tett, s ennek nyomán a bécsi Die Furche című katolikus lap is szenzációt beharangozó kommentárt közölt az ügyről. König bíboros készséggel vállalkozott arra, hogy véleményt mondjon a kérdés általános jelentőségű vonatkozásairól. Az interjú az egyik nyugat-ausztriai lap számára készült, de megjelenését annyira elodázta az éppen kitört „öbölháború”, hogy közben a nyugati lap számára  a magyar téma elveszítette aktualitását. Az érdeklődők így eddig csak egy rövid kivonatot olvashattak König bíboros interjújából az Új Ember 1991. január 27-i számában „Egyházak a kommunizmusban. Ahogy König bíboros látja” címmel. Az interjú teljes szövege részletesen foglalkozik a „keleti politikával”, és személyes élményeket is tartalmaz annak kialakulására vonatkozólag. A német nyelvű teljes interjú felhasználásával készült az alábbi összeállításunk, melyet a magyar egyház nagy barátjának egyúttal jubileumi köszöntésül is szánunk.

András Imre: Bíboros Úr, milyennek ismerte meg gyakori kapcsolatai során a magyar egyházat?

König bíboros: A magyarországi viszonyokat elsősorban Mindszenty bíborosnál tett látogatásaim alkalmával szerzett tapasztalataimból ismerem. Később aránylag gyakran találkoztam magyar püspökökkel Bécsben és Rómában. Így szereztem ismereteket és alakítottam ki véleményemet az ottani általános egyházi viszonyokról. Magyarországról aránylag több információm van különleges helyzetem miatt, mint az egykori kommunista blokk többi országából. Ezekbe az országokba utazva lehetőségem volt továbbá, hogy találkozhassam az Állami Egyházügyi Hivatalok vezetőivel, és velük hosszabb-rövidebb beszélgetéseket folytassak. Ezek a beszélgetések számomra részben nagyon érdekesek voltak, részben mindig nagyon nehéz volt kivenni belőlük, hogy a kérdéseimre adott válaszokból mit sugalmazott a politikai taktika, mit vehettem többé-kevésbé nyílt válasznak, és hogy mennyire kísérelhettem meg a sorok között olvasva kikövetkeztetni azt, mit akart velem közölni beszélgető partnerem. Világosan felismerhettem azonban a törekvést, hogy a vallás és az egyház elnyomását kifelé jelentéktelennek igyekeztek feltüntetni, vagy félreértéssel magyarázták; hogy az információk bizonyos „szűrőn” keresztül jutottak el hozzám, azaz nem a maguk valóságában.

Még egy szempontra szeretném felhívni a figyelmet: a 40 éves kommunizmus ezekben az országokban nemcsak gazdasági téren, hanem emberi vonatkozásban is mély nyomokat hagyott maga után. A marxista indoktrináció valósággal megváltoztatta ezeknek a népeknek a szellemi arcát. Ettől megszabadulniuk, a leghatározottabb elszánás mellett is, csak hosszú folyamat keretében tudnak. Ha  konkrét kérdéseket akarunk abból az időből a mai látásmód szerint megítélni, akkor ezt a hátteret is szem előtt kell tartani. Úgy vélem, hogy mai szemmel nézve, csupán a mai ismeretek alapján, lehetetlen bírálatot mondani az állammal való akkori kollaborációról és hasonló dolgokról. Természetesen sok mindenről meg lehet állapítani, ami az elmúlt időben történt, hogy az kollaboráció volt az állammal. De mit csinálhattak volna egyebet az egyház felelős vezetői? Ölbe tett kézzel kellett volna hagyják, hogy az egyház tönkremenjen? Mindig az előtt a kérdés előtt álltak: mi a kisebbik rossz, mit tehetünk egyáltalán – anélkül, hogy magunkat feladjuk?

András Imre: A „szükséges kollaboráció” mértékét, amelyre akkoriban – a mai kritikusok megállapítása szerint is –  szükség volt, nagyon nehéz meghatározni. Meddig terjedt a „szükséges mérték”? Ehelyett radikálisan ott kellene keresni a választ a probléma gyökerére: helyes volt-e annak idején, hogy az egész egyház belement abba, hogy a kommunizmussal a „modus vivendi”-t keresse? Hiba volt-e, hogy a Vatikán vállalkozott a „keleti politikára”?

König bíboros: A „keleti politika” kérdésében két alapvetően különböző szempont,  meggondolás játszott szerepet.

Az egyik oldalon állt XII. Pius pápa álláspontja, amely többé-kevésbé a dialógus radikális elutasítását jelentette, és a katolikus egyház, valamint a kommunizmus között egyfajta vasfüggöny felállítását tartotta szükségesnek. Nagyon világosan megnyilvánult ez Wyszynski bíborossal szemben mutatott magatartásában. Ő első alkalommal 1956-ban kereste fel a pápát. Később elbeszélte nekem, hogy csak néhány napos megvárakoztatás után fogadta őt. Közismert volt, hogy Wyszynski ismételten heves vitákba keveredett a lengyel kommunistákkal, de részt vett a dialógust kereső tárgyalásokon is. Miután a kommunisták a megegyezéseket nem tartották be, a varsói bíboros elhatárolta magát tőlük. XII. Pius – ez az én értelmezésem – emiatt bizalmatlan volt vele szemben. Talán nem álltak rendelkezésére a szükséges információk se. Mindenestre – ezt saját elbeszéléséből tudom – a bíborost ez nagyon érintette és bántotta. A nehézségek aztán megszűntek. Az a benyomásom, hogy XII. Pius, a bíborossal folytatott első kimerítő beszélgetés után, megváltoztatta véleményét, és attól kezdve megbízhatónak és az egyház képviselőjének tartotta őt.

XII. Piussal  ellentétben VI. Pál pápa egészen más álláspontot foglalt el. Az volt a véleménye, hogy nem lehet addig várni, amíg a kommunizmus véget ér, mert esetleg több nemzedéknyi időt jelenthet, és nem lehet tudni, hogy addig mennyire sikerül a kommunizmusnak egyes helyi egyházak életét lehetetlenné tenni. Fontolóra kell tehát venni, hogyan lehet erősíteni az egyház továbbélését a kommunisták által uralt országokban. Az első próbálkozások Magyarországgal kapcsolatban történtek: ki akarták próbálni a lehetőségeket, megtapasztalni, hogy milyen módon lehet az egyház életlehetőségét biztosítani, erősíteni, elsorvadását gátolni. Kezdeti lépésként egy püspök kinevezése látszott szükségesnek, amiről tárgyalni kellett az állammal. Hogy eredményhez vezessen a tárgyalás, megegyezésre kellett jutni kompromisszum által. Természetesen lehet azt mondani, hogy ezt nem lett volna szabad csinálni; de a pápának az volt a meggyőződése, hogy ez helyes eljárásmód, hogy ez a helyes út. Azt hiszem, eddigi tapasztalataim alapján ezt mai szemmel is elmondhatom, hogy helyes volt ezen az úton próbálkozni.

A kommunista államnak jól jött a Vatikán új útkeresése. Azonnal érzékelték, hogy külpolitikailag milyen nagy presztízsnövekedést jelentene, ha a Vatikán a magyar állammal kapcsolatokat tartana fenn, ha püspökök kinevezésére kerülne sor. A kormány természetesen nagyon kemény magatartást tanúsított a jelöltek kiválasztásánál. Az egyház kénytelen volt kompromisszumokba belemenni. Mai szemmel ezt könnyű kritizálni; de aki nem élt benn az országban, nehezen tudja ezt megítélni.

András Imre: A „keleti politika” kezdeményezője és irányítója, tehát alapvetően VI. Pál pápa volt. Milyen szerepet játszott benne Casaroli érsek?

König bíboros: Biztosan ő is úgy gondolta a dolgokat – és nemcsak azért, mert a pápa munkatársa volt, aki hűséges szolgája akart lenni urának. Azt hiszem, a pápa többi munkatársa is többé-kevésbé egyetértett e dologban.

Azért nehéz megítélni a konkrét lépések visszhangját külföldön és az érintett országban, mivel – ezt mindig tapasztaltam – a nem kommunista országokban vagy semmi fogalmuk nem volt a kommunista országban uralkodó helyzetről. Vagy tévesek voltak az elképzelések. Az volt Nyugaton a vélemény, hogy csak be kell tartani a demokrácia játékszabályait, csak el kell utasítani a kommunisták törekvéseit, s akkor minden rendbe jön. Semmi fogalmuk nem volt tehát sem a kommunisták részéről gyakorolt lélektani nyomásról, sem az ő egyházpolitikai gyakorlatukról. A kívülálló részére a helyzet megítélése nagyon nehéz volt. Csak egy idő múlva, amikor lassan rések nyíltak a vasfüggönyön, és egyre több beszámoló érkezett hozzánk Nyugatra, ismerték fel a nyugatiak, hogy nem minden úgy van, ahogy feltételezték. A Nyugat ezután óvatosabb lett a radikális elutasításban. Körülbelül 5-6 évvel kelet-európai látogatásaim elkezdése után – 1960-ban kezdtem Mindszenty bíborost látogatni Magyarországon, de voltam Lengyelországban és más kelet-európai  országokban is – azt mondta nekem Klaus miniszterelnök: „Bíboros Úr, most már belátjuk, hogy helyes volt, hogy Ön Kelet-Európába utazott. Őszintén meg kell mondani, hogy mi nagy gondban voltunk amiatt, amit Ön tesz, hogy nem vállal-e magára olyan kockázatokat, amelyeket mint Bécs bíboros érseke tulajdonképpen nem kellett volna magára vállalnia.” Ez volt egyébként a háttere annak, hogy a „vörös bíboros” melléknevet adták nekem.

András Imre: Bíboros Úr, engedje meg az ellenkérdést: Nem használt volna-e többet az egyháznak, ha a Vatikán és a kommunista államok között inkább megkeményedtek volna a frontok?

König bíboros: Ezt utólag nagyon nehéz megválaszolni. Érthető, ha egyesek úgy vélik, a végsőkig, életre-halálra keménynek kellett volna maradni. Az egyház emiatt nem semmisült volna meg. A hívek  és a papok bizonytalansága, félelme, elkeseredettsége még nagyobb lett volna. De nagyon pontosan emlékszem arra, hogy az első kelet-európai látogatásaim alkalmával milyen nagy bizonytalanságban találtam magukat a kommunistákat, továbbá észrevettem, hogy a hívők mennyire örülnek az én látogatásomnak, hogy megkönnyebbülnek, mert nem felejtette el, „nem írta le őket a Nyugat és a Vatikán”. Szükségük volt a látogatásból merített morális segítségre.

Nyugaton egyébként nem voltak ismeretesek a kommunista országokban felállított törvényes rendelkezések, jóformán csak a címszavakat ismerték. Aki azonban bent élt az országban, azt tudta, hogy a kommunisták a vallást egyrészt olyasminek tekintették, aminek el kell tűnnie az életből, mert  akadályozza a szocialista társadalom felépítését, de azt is belátták, hogy nem lehet egyszerűen megszüntetni, mivel a vallás szellemi hatalom a nép között. Azt is tapasztalták, hogy az állam vallásellenessége erősíti az egyház, az emberek, a nép vallásos erejét. Belátták, hogy ezt a tendenciát kezdetben alábecsülték. Később félni kezdtek attól, hogy a vallásellenes politikával egyenesen erősítik a vallást.

Idevágó tapasztalataim alapján tudatosult bennem, hogy milyen nehéz lehet egy püspöknek, egy lelkipásztornak, hogy ilyen, bizonytalanságokkal teli törvényes rend mellett megtalálja azokat a félig legális kiskapukat, melyek lehetővé teszik működését. Olyan magyarázatokat kellett találnia, melyek segítségével a legalitás és az illegalitás közötti határokat a lelkipásztori szükséglet szerint lehetett ide-oda tologatni. Udvardy József akkori szegedi püspök két példát mondott a törvényes helyzet bizonytalanságára. Első példa: 1974 táján feszült légkör állt elő a Szegeden működő egyházmegyeközi szemináriumban, mert elterjedt a hír, hogy beépített személyek vannak a kispapok között. (A vezetőségben köztudottan voltak békepapok.) A püspök összehívta a kispapokat és tanáraikat; arra buzdította őket: keresztényként fogadják, hogy mintegy üvegházban állnak az emberek előtt, életükön át lehet látni; ha a rendőrség faggatja őket, mondják meg az igazságot. Hamarosan utána a szeminárium női hallgatóknak teológiát kezdett tanítani, egyéni megbeszélések formájában foglalkoztak velük a tanárok; emiatt azonban annyi rendőrségi zaklatás érte őket, hogy pár év múlva abba kellett hagyniuk. Egy püspök, egy régens számára borzasztó állapot, hogy ilyen ügyek előadódnak. A második eset egy papjával történt, akit egy papi konferenciáról hazajövet a rendőrök leállítottak, és udvariasan megkértek, hogy menjen velük. A rendőrségen arról kezdték kérdezni, hogy miről beszélgettek a konferencián. Az illető nem volt hajlandó beszámolni, erre nagyon összeverték. Amikor ezután se beszélt, újból udvariasak lettek, és kijelentették: céljukat, sajnos, nem tudták elérni. Ezután fenyegetésekkel kényszerítették, hogy aláírjon egy nyilatkozatot arról, hogy nem bántották, és kötelezi magát, hogy a történteket titokban tartja. Ilyen nehézségeket képtelen megérteni az, aki nem élt az országban.

Egy ilyen ellentmondásos esetet én is átéltem. A kommunista országok felelős egyházpolitikai vezetői rendszeresen tartottak közös konferenciákat, ahol kicserélték tapasztalataikat, és egyeztették munkájukat. Egyiküket egyszer megkérdeztem, miről szoktak beszélgetni ezeken a konferenciákon. Arról, hogy hogyan tudnánk segíteni az embereknek – válaszolta. Pontosan ez a mi feladatunk is – mondottam neki –; nem tudna egyszer meghívni egy ilyen konferenciára? Először elképedve nézett rám, majd azt mondta: ez még túl korán volna.

Az a mentalitás és rendszer, ami e történetek hátterében áll, jogilag már megszűnt. Tudatában kell lennünk azonban annak, hogy a külső struktúrák megváltozása nem jelenti  egyúttal a belső struktúrák megváltozását is. Ezek még fennállnak,  megváltozásuk hosszadalmas folyamat.

András Imre: Egy jövőbe mutató kérdést szeretnék még feltenni. Mit tehet az egyház a saját sorain belül a rendszerváltás előtti kollaboráció gyanújába keveredett papjaival, híveivel?

König bíboros: Azt hiszem, a Jó Pásztor szerepe ebben a kérdésben szimbólum. Természetesen jelenleg megvan a törekvés arra, hogy az egyház egykori ellenállóiról elfeledkezzenek, noha az ő szerepük nagyon fontos volt; de arra is nagy a hajlam, hogy a kollaboráció feltűnő eseteiben megnevezzék az illetőket. Kétségtelenül voltak esetek, ahol kollaborálás történt. Ilyen esetek mindig voltak az egyházban. A megnevesítésben azonban nagyon pontosan kell különböztetni, miről van szó. Az olyan feltételezés, hogy a múltban milyen messzire lett volna szabad elmenni, azaz a jelent a múltra kivetíteni, igen veszélyes vállalkozás. Ilyenkor nem lehet eléggé óvatosnak lenni. Ha az ember nem biztos abban, hogy valóban milyen volt a tényállás a múltban, senki fölött se mondhat ítéletet. Ha nem lehet világosan bizonyítani a hibát, akkor inkább a bizalomnak, mint az elítélésnek van helye. Bízni és lehetőséget adni az újrakezdésre.

András Imre: Ez emlékeztet Márton Áron egykori gyulafehérvári püspök eljárásmódjára. Miután 1955-ben kiengedték a börtönből, és visszamehetett egyházmegyéjébe, lelkigyakorlatra hívta papjait, és ott a következőket mondta: Önök közül néhányan összeütközésbe kerültek az egyházi törvénykönyv némelyik rendelkezésével. Aki lelkiismeretében terhelve érzi magát, kérhet penitenciát. Egyesek kértek, voltak olyanok is, akik ezt nem tették meg. Mindenestre Márton Áron akkor az egész békepapi problémát egy félóra alatt megoldotta.

König bíboros: Igen, ez egy mintapélda, egy jövőbe mutató példa, mely érvényes a mostani időkre is. Mert meg kell különböztetni azt a kompromisszumot, melyet az állami törvények kényszerítettek ki, a lelkiismereti kötelesség ellen elfogadott kompromisszumtól, a kötelesség elleni választástól. Az egyháznak szolgálnunk kell, azt elhagyni nem szabad. Meg kell különböztetni tehát a kérdést, milyen mértékben nem tartottam be egy törvényt, attól, hogy milyen mértékben voltam hűtlen papi hivatásomhoz.

András Imre: Kétségtelenül voltak olyan papok is Magyarországon, akik annak idején azt hitték, hogy az állammal szembeni kollaborációval, a behódolással segíthették leginkább az egyházat.

König bíboros: Az ilyen esetet én a téves lelkiismeret kategóriájába sorolnám. A múltra visszatekintve lehetségesnek kell lennie, hogy ezt mondjuk: noha megvolt a jó szándék, a megfontolások tévesek voltak. Arról lehet vitatkozni, hogy egyes személyek a saját lelkiismeretük előtt miben tévedtek, de a jó szándékot eleve nem szabad megtagadni tőlük. Ebben a kérdésben a jó szándéknak fontos szerepe van az elbírálásnál.

 

 


Az ifjúság politikai nevelése

Nagy gondot kell fordítani a nép, és főleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére. E nevelés nélkül korunkban az állampolgárok nem tölthetik be jól szerepüket a politikai közösség életében. Akik alkalmasak, vagy tehetséget árulnak el a politika nehéz, de egyszersmind nemes mesterségére, készüljenek fel rá, és a maguk kényelmével vagy áruba bocsátható érdekeivel nem törődve igyekezzenek azt gyakorolni. Megvesztegethetetlenül és okosan szálljanak síkra minden igazságtalanság és elnyomás, egy-egy személy vagy egyetlen politikai párt más véleményt nem tűrő önkényuralma ellen. De legyenek őszinték és méltányosak, sőt politikai szeretettel és eréllyel szenteljék magukat minden ember szolgálatára.

(II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes, 75.)

 

 


Gyorgyovich Miklós

BÍRÁLOM  A  SAJTÓT!

Vádolom, mert szinte felfoghatatlan, miért szereti az értéktelent. Az is érthetetlen, hogy miért tart ki a botrányok világa mellett. Vajon ki tudná megmondani, hogy a közelmúltban miért kellett meghalni egy hatéves gyermeknek kiskorúak brutalitása következtében? Miért kellett egy lánynak is súlyos agysérülést szenvednie? Kik voltak azok, akik kővel halálra dobták a robogó vonatban utazókat? Honnan ered az a maradandó értékvesztés, aminek következtében kialakul mindannak az elutasítása, ami emberhez méltó, ami értékes?

Hajlok arra, hogy a közvélemény alakításában legnagyobb szerepet játszó elektronikus és írott sajtót is vádoljam e mentalitás kitenyésztése miatt, mert a naponta általa árasztott közönségesség meghatározó annak  a szellemi sivárságnak, annak az igénytelenségnek a kialakításában, mely előbb-utóbb kényszeres cselekedetekhez is vezethet. A rossz propagandája dolgozik, s nem találkozik gátakkal!

Nincs napilapunk, amely ne hozna horoszkópot, legfeljebb „mit üzennek a csillagok” rovatcímbe burkoltan.

De nyugaton sem jobb a helyzet. A bajor parlament az alkotmányra hivatkozva szedeti le az állami iskolák faláról a feszületeket.  Mindezt hogyan interpretálja a sajtó? „Kitiltott feszületek”  a közlés címe (MH. VIII.11.). Kitilthatjuk az oxigént is, csak éppen meg fogunk fulladni. Kilúgozhatunk minden értéket, de mi fogjuk megszenvedni hiányát.

„Ledőltek a dabasi iskolában emelt falak” a címe annak a cikknek, amely szintén a Magyar Hírlapban jelent meg. A cím optimizmustól hangos. Éppen csak azt nem sugallja, hogy végre ledőltek a falak. Valójában éppen az ellenkezője történt. Igazán csak most emeltek falat két tábor közé. A lelki különbözőség falait, az erőszak, a békülni nem akarás falait húzták fel a falrombolók. A napilapok képeket is hoznak a romokon heverő feszülettel, a barbármód tönkretett számítógéppel.

A Magyar Nemzet VIII. 10.-i számában egy cikk felcíme: „Bibliát már kaptak, a vitaminokra még várniok kell.” Ez így, ebben a formában az egyház ellen hangoló, még akkor is, ha a cikkből kiderül, hogy a kaposvári püspök, Balás Béla a nagyatádi menekültek érdekében közbenjár, hívei segítségét kérve. Végül is miért zavaró, ha egy püspök horvát menekülteknek ötven anyanyelvű bibliát visz ajándékba?

Vagy mit szóljunk a következő címhez: „Melegvádak a bécsi fő-papok ellen”  (Népszabadság, VIII. 2.),  ”Püspökök leleplezése” (MN ugyanaz nap). A félreértések elkerülése érdekében jegyzem csak meg, ezek nem pornóújságok, hanem a legnépszerűbb napilapok cikkcímei.

Hogyan álljunk ehhez a mentalitáshoz?

Valaha a hitvédelem, az apologetika harcosabb volt, mint a mai. A hitnek felvértezett katonái akadtak, akik jól irányított nyilakkal lőtték a gonoszt, s riposztoztak a polgári sajtó szemérmetlenségei miatt. Petruch Antal S.J. Bangha páter századelejei tevékenységét elemzi a Száz év a magyar jezsuiták múltjából c. tanulmánykötetében. Ebben hangsúlyozza, hogy a XX. sz. indulásakor erős liberalizmus érvényesült, amelynek a képviselői vakon hittek „a technika és a kapitalista haladás megakaszthatatlan folytonosságában, a tőke és az anyag mindenhatóságában, magától értetődőnek tekintették a kereszténység félrelökését és fennhéjázó megvetését. (. . .) A lapok ontották a gúnyt és szidalmat a komoly kereszténység minden moccanására.” (II. kötet, 201–202. old.)  Bangha páter lapjának, a Magyar Kultúrának külön apologetikai rovata volt: a Pajzs és Kard.  Ám a pajzs és a kard ideje elmúlt.

Minap a Tisztesség c. havi tájékoztató,  a Magyar Újságírók Közössége kiadványa közreadta Kiss Irén fordításában azt a cikket, mely az America c. katolikus  hetilapban jelent meg először „Az egyház és a sajtó” címen. Avery Dulles jezsuita teológus írta a tanulmányt a témáról. Ma a sajtót az érdekli, ami erőszakos, hamis és botrányos. Az újdonságot és a mulandót, a zavarost keresi. A médiumokat a konfliktus vonzza. Nem tud mit kezdeni az üdvösség eszméjével, az egyház hierarchikus berendezkedésével, a kinyilatkoztatás igazával. Az egyháznak mégis jó kapcsolatokra kell törekednie a szekularizált sajtóval, el kell érnie, hogy legalább jóindulatúan közömbösek legyenek iránta.

A lelkipásztori intézet vezetője, Blanckenstein Miklós úgy tapasztalja, hogy a világi sajtó az egyházat jámbor intézménynek tekinti, szociális akcióit értékeli, a többi tevékenységére nem kíváncsi. Szívesen venné, ha a templomok mélyére szorulna vissza az egyház. Tud a karitászról, az egyház szociális elkötelezettségéről, de az egyházi akciókat nem szívesen reklámozza, inkább néhány emlékművet, látványt mutat be.

Hogyan álljunk tehát a kérdéshez ma, amikor – mint megkíséreltem érzékeltetni – finom és kevéssé finom támadásokban ugyancsak folyamatosan része van az egyháznak? Hol az a harcias lendület, amely a régieket jellemezte? Tán híján volnánk a muníciónak? Nem gondolom. Inkább hangsúlyeltolódásról lehet szó. Hadd hivatkozzam Szent Pál szeretethimnuszára! Ha a polgárinak, függetlennek kikiáltott és sztárriporterekben bővelkedő sajtó munkáját szeretet híján csak zengő érchez  és pengő cimbalomhoz hasonlítom, a keresztény apologetikát ahhoz a szeretethez, amely mindent eltűr. A szeretet a rosszat nem rója föl. Nem rója föl, de nem is megy el mellette szó nélkül. A keresztény pedagógia szerint, aki a jót teszi, azt a személyt dicsérni kell, rossz esetén viszont nem a személyt, hanem a dolgot, amely rossz, kell elmarasztalni. A szeretet nem zárja ki a határozottságot, sőt  feltételezi. Lehet, hogy a társadalom elpuhult, de az egyház nem puhulhat el soha, hiszen ha szükséges, képesnek kell lennie akármekkora áldozatra a kinyilatkoztatott erkölcsi elvek képviseletében. Eközben nem mondhat le senkiről, aki az övétől eltérő elveket képvisel. Párbeszédben kell maradnia a társadalommal, párbeszédben a közvélemény formálóival, s rendkívüli szívóssággal, szeretettel, ráutaló magatartással,  emberi méltósággal emelni azt a közeget, amelyet egyáltalán képes utolérni hangjával. Meg kell találnia azokat az értékeket, amelyek összeköthetik felebarátaikkal, s a baráti nyitásra állandóan készen kell lennünk.

Ugye, egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel. Istennek tetsző dolog, ha mézzel közelítünk valamennyi segítségünkre szoruló felé.

 

 

 


KULTÚRA ÉS ÉLET


Nemeshegyi  Péter

EMLÉKEZÉS  YVES  CONGARRA

Meghalt Yves Congar, francia domonkos szerzetes. Ő volt az utolsó azok közül a teológiai óriások közül, akiknek a zsinat előtt hősiesen vállalt szenvedése és a zsinat alatt végzett csodálatos munkája révén lett a II. vatikáni zsinat századunk legnagyobb keresztény eseménye.

Congar 1904-ben, a kelet-franciaországi Sedanban született, mélyen vallásos keresztény család gyermekeként. Az első világháborúban ez a város sokat szenvedett; a németek szétágyúzták számos épületét, köztük a katolikus templomot is. Az épen maradt protestáns templom lelkésze ekkor előzékenyen rendelkezésére bocsátotta az ő templomukat, hogy a katolikus közösség ott tartsa vasárnapi szentmiséjét. A keresztények közötti testvéri szeretetnek ez az élménye mélyen belevésődött a kis Yves szívébe, és hozzájárult ahhoz, hogy később századunk ökumenikus mozgalmának egyik legnevesebb előmozdítójává váljék.

Yves 17 éves korában belépett a párizsi egyházmegye papneveldéjébe, négy évre rá pedig átlépett a domonkosokhoz. Ekkor a belgiumi Le Saulchoirban folyt a francia domonkos kispapok kiképzése. Kiváló tanáraik közül kimagaslik Dominique Chenu, korunk egyik legjobb Szent Tamás-ismerője, aki emellett a mai emberek szükségleteire rendkívül nyitott ember, csodálatos nevelő és az embereket meleg barátságába fogadó pap volt.

Congar kispap korában a János-evangélium 17. fejezetének olvasása közben ébredt rá ökumenikus hivatására. E fejezetben olvassuk Jézus imádságát, melyben buzgón kéri tanítványainak egységét. Congar úgy érezte, hogy Jézus e kívánságának megvalósítására kell szentelnie életét. Tudatában volt annak, hogy nem üres szólamokkal, hanem komoly teológiai tanulmányokkal lehet csak előmozdítni a keresztény felekezetek egységét. Ezért pappá szentelése után azonnal felvette a kapcsolatot a protestánsokkal, az anglikánokkal és az ortodoxokkal; igyekezett őket jól megismerni, és ugyanakkor mély katolikus hitéhez állandó továbbkutatást fűzött. Úgy gondolta, hogy a megkövesedett újkori katolikus „hagyományon” túllépve egy régebbi, autentikusabb katolikus hagyományhoz kell visszatérni. „Vissza a forrásokhoz!” – ez volt a jelszava. Congar azt remélte, hogy alapos tanulmányaival képes lesz a katolikus egyház eredeti tengelyét megtartva az egyházon egyet fordítani a nem katolikus keresztényekhez való közeledés irányában.

Elkezdte teológiai előadásait Le Saulchoirban, megindította az ökumenizmussal foglalkozó Unam Sanctam könyvsorozatot, amelyben másokkal együtt ő maga és nagy barátja, a jezsuita Henri de Lubac adtak ki kiváló könyveket.

Ugyanakkor Congar a keresztények egységéért tartott januári imahetek egyik legkeresettebb szónoka lett. Ezeket az imaheteket a lyoni egyházmegye kiváló papja, Couturier atya alakította át, a protestánsok visszatéréséért egyoldalúan végzett imákból, a magunk hibáit is beismerő és az egységet őszintén kereső ima-összejövetelekké. Congar hallgatósága itta szavait; néhány kijelentése azonban már akkor megütközést keltett egyesekben. Amikor egy alkalommal a szószékről elkiáltotta magát: „Imádkozzunk azért, hogy minden keresztény megtérjen az evangéliumra”, az emberek még jóváhagyólag bólogattak. Amikor azonban így folytatta: „Imádkozzunk, hogy az összes püspökök megtérjenek az evangéliumra!”, akkor már egyesek megdöbbenve kapták fel a fejüket; mikor pedig úgy folytatta, hogy: „Imádkozzunk, hogy a pápa megtérjen az evangéliumra!”, akkor a hallgatóság körében nagy volt a fejcsóválás. Nem is kellett sokáig várni, hogy a római egyházi hatóságoktól jöjjön az óvatosságra intő első figyelmeztetés.

Közben azonban kitört a második világháború. Congar 1940-ben német hadifogoly lett, és öt évig tartották hadifogolytáborban. Az ottani szenvedésekhez hozzájárult az azon hír által okozott fájdalom, hogy mélyen tisztelt tanárának, Chenu atyának egy könyvét 1943-ban a tiltott könyvek jegyzékébe iktatták, és eltiltották őt a tanítástól. E rossz előjel ellenére Congar a hadifogságból visszatérve számos munkatárssal együtt teljes erővel újra belevetette magát kutatói, írói és szónoki tevékenységébe. Congar ekkor gondviselésszerűen azokhoz a témákhoz fordult, amelyek később a II. vatikáni zsinat témakörét képezték: az ökumenizmus, az egyháztan, a papok és laikusok viszonya, a missziológia, az egyház állandó helyes reformjának szükségessége, a keresztény hit gyökereihez, a Szentíráshoz és az ókori egyházatyákhoz való visszatérés, stb.

Közben azonban a katolikus egyházban, főleg Franciaországban, viharfelhők kezdtek gyülekezni. Egymás után érkeznek az „új teológia” elleni feljelentések Rómába. 1950-ben megjelenik XII. Piusz pápa Humani generis kezdetű körlevele, mely neveket ugyan nem említ, de mindenki érti, hogy ez Congart, de Lubacot és társaikat érő villámcsapás. Mindkettőjüket, több más hittudóssal együtt, eltiltanak a teológia tanításától. Congarnak el kell hagynia Franciaországot. Maga írta később: „Gyanús lettem, menthetetlenül gyanús. Csak úgy bírtam ki mindezt lelkileg, és azért nem ment rá az egészségem, mert teljesen elfogadtam a keresztet és a megsemmisülésemet. Semmi sem igazán komoly, ha nem vagyunk hajlandók a kereszttel megfizetni az árát.”  Végre 1956-ban visszatérhet Franciaországba, egyelőre lelkipásztori munkák végzésére. Végre pedig, amikor XXIII. János lesz a pápa, és meghirdeti a II. vatikáni zsinatot, kinevezi Congart és de Lubacot a zsinati előkészítő bizottság tagjává, később pedig a zsinat teológiai tanácsadójává.

Congar számára a zsinat hatalmas, felszabadító hitélmény volt. A zsinat alatt ezt írta barátainak:  ”Hittem, hogy a Szentlélek fogja vezetni a zsinatot. Most már nem hiszem, hanem tudom!” Congar tollának nyomát ott találjuk számos zsinati okmány, például az Egyházról szóló konstitúció és a missziókról szóló határozat legszebb fejezeteiben. Mikor mindjárt a zsinat elején Congar meglátta a nem katolikus felekezeteket képviselő megfigyelőket a Szent Péter-templom tribünjén, mint maga írta, könnybe lábadt a szeme.

A zsinat után Congar fáradhatatlan energiával vetette bele magát a zsinat szellemén alapuló teológiai művek írásába. Egymás után jelennek meg a vaskos kötetek, többek között a háromkötetes „Szentlélek” című mű. Számtalan egyéb tevékenysége mellett tagja lesz a Concilium című folyóirat szerkesztőbizottságának, amely folyóirat a zsinat művét kívánta tovább folytatni.

E folyóirat vezetői által Bruxelles-ben szervezett nemzetközi teológiai kongresszuson láttam először Congart. Ott volt fehér domonkos szerzetesi ruhájában, ritkuló hajjal, élénk beszélő szemeivel. „A Szentlélek minden rezdülésére érzékeny akarok lenni” – mondotta az újságírók kérdéseire válaszolva. Ekkor Congar már mankóval járt, de ez nem zavarta lázas tevékenységében.

Jó barátja és tanítványa, a domonkos Jossua atya írja le egy látogatását Congar szerzetesi cellájában. Congarnak nem volt sem irodája, sem titkársága. Cellájában székeken, a padlón, még az ágyon is könyvek, kéziratok, levelek tömege. Jossua egy jegyzetlapot akart elkérni a már járni alig tudó Congartól. „Ott van a lap a között a két könyv között a szekrény tetején” – irányítja Congar a keresőt. Jossua keres, kutat. Congar türelmetlenül rászól: „Mondom, hogy ott van a között a két könyv között. . . Mi az? Nem találod? Ja, persze! Öt éve a másik szekrényre raktam át az egész könyvrakást. Itt van a szekrény tetején a fejem fölött!” Jossua boldogan kihúzza a lapot a könyvhalmazból, mire az egész halmaz nagy robajjal a padlóra zuhan. Ilyen környezetben élt és dolgozott napi tizenkét órát századunk egyik legnagyobb teológusa.

A zsinat után Franciaországban túlságosan haladó és egyházkritikus hangok kezdtek tért hódítani. Azok közül a teológusok közül, akik szenvedéseikkel előkészítették a zsinatot, néhányan elkedvetlenedtek, elkeseredtek. A Concilium című folyóirat szerkesztésétől is többen visszavonultak, mert túl haladónak tartották. Nem így Congar, aki sohasem vesztette el kedvét és reményét. Igaz, ő is helytelenítette, hogy egyes újítók teljesen szakítani akartak az egyház múltjával. De ez nem kergette őt félénk konzervativizmusba. Beállítottságát legjobban a következő szavai fejezik ki: „Igyekszem nyitott maradni. De mindenekelőtt hű akarok maradni az apostolok és szentek hagyományához.”

Amikor VI. Pál pápa a zsinat kívánságára megalakította a 30 tagú Nemzetközi Teológiai Bizottságot, akkor ismertem meg személyesen Congar atyát. Rajta kívül de Lubac, von Balthasar, Rahner, Schnackenburg, Schürmann, Feiner, Ratzinger és hasonló „nagyok” voltak a bizottság tagjai. Én valószínűleg a japán püspöki kar ajánlására kerültem bele érdemtelenül ebbe az illusztris társaságba, de nagyon jól éreztem magam benne. Tudvalevő dolog, hogy minden több napig tartó összejövetelnél az emberek mindig ugyanarra a helyre szoktak ülni, ahová az első alkalommal telepedtek. Nekem az volt a szerencsém, hogy éppen Congar atya jobbjára kerültem. Ő  akkor már csak tolókocsiban tudott közlekedni, de teljesen megőrizte szellemi frissességét. A bizottság ülésein elnökölő Seper bíboros mindig ugyanabban a sorrendben kérte ki egymás után a résztvevők véleményét a felvetődött kérdésekre vonatkozólag, és így rám mindig közvetlenül Congar előtt került a sor. Minthogy olvastam legtöbb könyvét, és nemcsak ismertem, hanem helyeseltem is teológiáját, az én felszólalásom a legtöbbször Congar atya felfogását tükrözte. Így hát nemegyszer Congar atya így kezdte utánam következő felszólalását: „Je suis totalement d’accord avec ce que vient de dire le Père Nemeshegyi.” (Teljesen egyetértek azzal, amit az imént mondott Nemeshegyi atya.) Mélyen meghatott, hogy egy világhírű teológus ilyen kedves egyszerűséggel tudta azonosítani magát azzal, amit én mint kezdő mondottam. Igaz, hogy nem eshetett nehezére, mert szinte mindig azt mondottam, amit az ő könyveiből tanultam.

Az is meghatott, hogy amikor VI. Pál pápának a Bizottsághoz intézett beszédét a L’Osservatore Romano hasábjain írásban megkaptuk, Congar atya rögtön fölfedezte, hogy a pápa idézte régi tanárának, Chenu atyának szavait. Congar mindjárt egy második példányt kért az újságból mondván: „Elküldöm Chenu atyának. Biztosan örülni fog, hogy idézte őt a pápa.” VI. Pál valószínűleg rehabilitációnak szánta ezt a név szerinti idézetet annak a hűséges tudósnak a számára, akinek a könyvét 25 évvel azelőtt elégséges ok nélkül a tiltott könyvek közé sorolták.

Én csak öt évig voltam a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja; helyettem a következő turnusban a Távol-Kelet képviselőjeként egy Fülöp-szigeteki jezsuitát nevezett ki a pápa a bizottság tagjává, most pedig egy japán jezsuita tagja ugyanennek a bizottságnak. Congar atya több turnusban maradt a bizottság tagja, míg végül is egészségi okokból vissza nem kellett lépnie. Ezután volt alkalmam még egyszer érintkezésbe lépni vele. A tokiói katolikus Sophia Egyetem egy Japán Katolikus Lexikon szerkesztésébe fogott bele, és én voltam a szerkesztőbizottság első elnöke. A címszavak tanulmányainak egy részét külföldi szakemberekkel óhajtottuk megíratni, és én akkor azt gondoltam, hogy a „teológia” címszó tanulmányának megírására Congar atyát kérem föl. Hiszen neki volt első nagyszabású műve a francia Dictionnaire de Théologie Catholique-ban  a „théologie” címszó alatt közzétett hosszú tanulmány. Felkérő levelemre hamarosan meg is jött a válasz: „Kedves atya! Köszönöm megtisztelő felkérését. Azonban én néhány hónappal ezelőtt csonttörést szenvedtem, és kórházban vagyok. Az én koromban már semmi remény sincs arra, hogy a kórházból valaha is kikerüljek. Itt sem könyvek, sem jegyzetek nem állnak rendelkezésemre. Be kell látnom, hogy teológusi pályám véget ért.” Amikor eddig olvastam el a levelet, elszomorodtam, gondolván, hogy hiába volt kérésem. Annál inkább meglepett a folytatás: „Mégis kérésére azt válaszolom: elfogadom a felkérést. Nem tudom még, hogyan leszek képes megírni a tanulmányt, de valami módot csak találok rá. SEGÍTENI AKAROM JAPÁNT!” A minden kérésre „igen”-t mondó Congar atyának ez volt talán az egyik utolsó „igen”-je. Meg is érkezett néhány hét múlva a kiváló tanulmány, amely japán nyelvre fordítva a japán Katolikus Lexikon lapjait fogja ékesíteni.

Ha valaki, akkor Congar atya megérdemelte, hogy az egyház bíborosává nevezzék ki. II. János Pál pápa, de Lubac után, őt is mint a XX. század egyházának egy sokat szenvedett kiváló fiát méltán részesítette ebben az elismerésben. Adná Isten, hogy a XXI. században is ilyen teológusai legyenek az egyháznak!    

 

 


P. Congar vallomásából

»Igyekszem nyitott lenni az új eredmények és a mai kérdések felé, az emberekhez a szeretet és a bizalom a priorijával közeledem. . . De mindenekelőtt hűséges akarok maradni az apostolok és a szentek hagyományában. . . Soha nem kerestem mást, mint azt, hogy az engedelmesség és a hálaadás szellemében ott legyek, ahol Isten válaszomat várja, hogy beilleszkedjem üdvösségtervébe. Meg vagyok győződve arról, hogy ebben a tervben mindenkinek megvan a maga helye. Az egyáltalán nem fontos, hogy ez a szerep dicsőséges vagy szerény. . . Maga a terv nagyszerű. Az ember akkor nagy, ha elfoglalja helyét. A legszerényebb is páratlan, ha az ember hűségesen teljesíti hivatását.«

 (Y. Congar: Une Passion, l’unité, 1963, 111–112.)

 

 


PROKOP  PÉTER  VALLOMÁSA  MŰVÉSZETÉRŐL

(Prokop Péter Rómában élő papfestő és P. Szabó Ferenc beszélgetése – némi módosítással – elhangzott a Vatikáni Rádió 1995. aug. 13-i adásában)

Az utóbbi években sorra jelennek meg Prokop Péter – saját képeivel, rajzaival illusztrált – jegyzetkötetei: Cseppkőbarlang (1991), Modelldíj nélkül (1992), Hulló tobozok (1993), az idén pedig (a budapesti „Jel” kiadónál) Tarkabarka. Utolsó kötetének megjelenése adott alkalmat arra, hogy festői és írói munkásságáról faggassuk.

Nemcsak a festő termékeny (ennek megállapítására elég, ha valaki új kötete végén átnézi Prokop kiállításainak, illetve gyűjteményei állandó bemutatóinak hosszú sorát!), hanem az író is. Különleges műfajt teremtett Prokop: naplójegyzetek, aforizmák, impressziók költői rögzítése, néha hosszabb eszmefuttatások is, látványok-látomások: mindez együtt, különösebb rendszer, logikai sorrend vagy csoportosítás nélkül. Igen „tarkabarka” feljegyzések a mindennapokról. (Prokop szinte aggályosan ügyel arra, hogy minden élményt, látványt, meglátást, gondolatfoszlányt lejegyezzen.) Igen gyakran morfondíroz az öregedésről. Aforizmái, jegyzetei kissé keserűek, sőt néha túlságosan is kritikusak és sötétek, mintha az élet fényes oldalát már nem látná meg. De azért észreveszi a kicsiknek, a mindennapok szürkéinek érdemeit is. Kíméletlen a pöffeszkedőkkel szemben, akár civilek, akár főpapok. Teológiája is – kicsit kontesztálóan – azok nyomán halad (a zsinati szellemben), akik a világ felé fordulnak, értékelik a földi valóságokat, akik a teremtés szépségére rácsodálkoznak, és nem menekülnek el a világból.

„Miért e tizenegyedik kötetem?” – olvasom a könyv elején. Furcsa vallomás következik: „Gyötör a tudatalatti lelkiismeret-furdalásom: elpancsoltam színekre az életem. Apostolnak választattam, hogy visszakaparintsak azoknak, kik szavamra várnak. A temető keresztje alól is folyamatosan pótolhassam mulasztásom.”

* * *

Sz. F.: Kedves Péter! Legelőször is azt kérdezem: Hogyan látod most alkonyulóban kettős hivatásodat?

P. P.: Egyre megbékéltebben cseng vissza fülembe a régi elmarasztaló, elutasító hang: vagy pap, vagy festő! Nem megy együtt a kettő. A nagyon egyoldalú volt illetékesnek igaza csak akkor volna érvényes, ha csak szabvány lelkipásztori modorban sematizálunk, elmellőzve és kizárva más értékek kínálásait.

A renegát jelzővel dobáló megbélyegzők karja is kifáradt. Belenyugodtak másságomba.

Ha az önátadás, áldozattá válás a legmagasabb ideálok is, annyiféle mederben elképzelhető kifutási lehetőségük. A latin- és kémiatanárok egyformán megélhetik hivatásukat.

Aki elöljárói szükségletei miatt összetöri egyéni vágyait, bámulandó; félelmes aszketikai teljesítménye. De még a daloló igavonásnál is valószínűleg termékenyebb a szenvedéllyel és kedvvel végzett munka ki- és visszahatásaiban, eredményeiben.

A természetben sem matematikai az egyenirányúsítás. A törvényeken belül elszíneződik. Minden fa levélerezete más. A gömb- vagy kockafej nem emberi sablon.

Különleges utakon is törekedhetünk ugyanazon cél felé.

A különféleségben a totalitás, magyarul a „mindent bele” a kötelező.

Legalább hétezer kép van mögöttem. Húsz helyen százképes állandó kiállításom nem közönséges teljesítmény. Azonos ügy érdekében, bár elütő eszközökkel elért harci tények. Bilokáció módjára egy időben, egyszerre több folyosón és termekben közlöm mondókámat sorozataimmal. Ha nem is a megszokott paposan, hanem váratlan agyformával. Horgomon csalétket változtattam.

Valamikor csak gyerekeknek rajzoltam a hittanórán táblára. Ma országos és művészi nívón kínálom portékáimat. Vizualitásba öltöztetett hangom esetleg közvetlenebb és ingerlőbb, mint az exegéta vagy teológus hangszerelései.

Tizenkettedik könyvem közepén járok. Nyomdaképesre összehozni egy kötetet nagyobb erőfeszítés, mint jól-rosszul pongyolán elfecsegni húsz-harminc hallgatónak. A legépelt szó szárnyra kel, szélesebben szétszóródik a négy templomfal között elhangzott buzdításnál.

Sz. F.: Karl Rahner hajdan előszót írt egy spanyol jezsuita költő, P. Blajot verseihez. (P. Blajot egy ideig a Vatikáni Rádió programigazgatója is volt.) Rahner a papköltő hivatásáról elmélkedve Rilkére utalt, aki szerint a költő hivatása az, hogy kimondja az ősszavakat (Urworte): Ház, Kút, Kert, Kapu. . . De pontosabban idézem a Kilencedik duinói elégiát:

Azért vagyunk itt tán, hogy kimondjuk:
ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak –
legfeljebb még: torony, oszlop. . . De
mondani, értsd meg,
ó mondani
úgy, ahogy a dolgok mélyükben
sose sejtették. . .

Erről van tehát szó: „kimondani”, megnevezni a létezőket, és így újjászülni őket. Kimondani a kimondhatatlant, ha szóval nem, képpel, szimbólummal megsejtetni a titkot.

Kedves Péter! Te mint festő hosszú ideig szinte kizárólag képekkel, színekkel, szimbólumokkal fejezted ki élményeidet, a teremtő ihletet. Végül is miért írsz oly sokat az utóbbi években? Úgy gondolod talán, hogy rajzaid, festményeid nem mondják ki mindazt, amit megélsz, és amit szeretnél kifejezni? Miért is lett íróvá a festő?

P. P.: Halovány sejtelem nélkül egy újság csábítására kontárkodtam a tollnok pályára. Míg a római műemlékekről csevegtem oldalaira, rájöttem: írni milyen jó. Szavak varázsai közt böngészni egyenesen szenvedélyemmé vált. Tennem kell, ahogy fütyül a kanári.

Diáknak a tapadós fejű emléző a jó. Adat, évszám, nyelvek: mint csirizbe ragadnak az eszébe. Elismétli jelesre. Lesz belőle szellemi raktáros. Sok tudós agyú kollégám belefulladt nem értékesített halmazaiba.

De az alkotó típust, ha megállítja egy élménye, kikezd, játszik vele. Mert művész, költő, földolgozza, érdekessé teszi a nem fogékonyak számára is. Mi meghatotta, azt másoknak is odaajánlja.

A művészi tapsikolás nagy élvezet. Milyen ruhát, kalapot adjak rá, hogy a kirakatban visszarántsa az előtte elhaladókat: no, nézd csak! Az unos-untalant, amit a hályogos szemű észre se vesz, fölfényesítem. Nézd csak azt a derékba tört öregasszonyt! A csavargó tragédiáját miért nem sajnálod? Az élet forgandósága bőrünk alatt lappang. A mindennapiban megláthatnád az örököt is.

Ahogy a fényképész kirámázza a fontosat, a mikroszkóp fölnagyítja a láthatatlant, orrod elé hozza a távcső a csillagködöket.

Csiszoljuk, tisztítjuk a kormos üveget. Mi van mögötte, nyomozzuk. Sejtetjük, ami titok marad. Közben három fölkiáltójel fenyeget. A hasznossági elv el ne szennyezze a művészet elveit! A megtérítés igénye nem biztathat, hogy giccsre vetemedjem! A ráfizetés félelme kedvedet ne szegje!

Sz. F.: Végül harmadik, rövid kérdésem: Milyen képeken dolgozol mostanában? Hiszen a festést nem hagytad abba. Naponta kevered a színeket, játszadozol, alkotsz, még ha százszor meghúztad is madonnáid profilját, ha százszor megfestetted is ugyanazt a témát. Tudom, Fatimába elkészítetted nagyszabású üvegablakaid kompozícióit; a kápolnát fel is szentelték. Van-e mostanában ilyen feladatod, terved is?

P. P.: Kerek perec! Munkát nem vállalok. Más nótáját nem éneklem. Létrán végzett dekorációkra erőm se volna. Hogy nem született belőlük elég, azok bűne, kik elhanyagoltak. De jobb is, mert miattuk elvesztegettem volna életművem. Nem sorakoznának mögöttem ölebkedvenceim.

Tele még a tarisznyám. Nem reszket még ecsetmarkoló kezem. A középső leghosszabb ujjam még nem téveszt, mikor rácsap az írógép billentyűire.

A magam gondolatait a magam módján zenésítem. Csak ami engem meghat, azzal foglalkozom. Ezt a luxust kivívtam negyven éves római kalandjaim alatt.

Hévvel és izgalommal közelítgetem az Isten és az ember kapcsolatának misztériumát. Szavak és formák, színek és hangulatok a segédeszközeim, melyek bár teljesen sohasem födhetik, de egyre többet csikarnak ki szívem és értelmem ihletődéseiből.

 


Czigány  György

BARTÓK  BÉLÁRÓL

A halhatatlanság első ötven éve. . . 1945-ben ihletett és pontos zeneszerzői tervek szakadtak meg: teli kofferrel ment el. A nyomorúságos amerikai évek, amelyeket halálos betegség súlyosbított, mozarti végkifejletet hoznak: Bartók temetésén csak néhány közeli barát van jelen. Itthon és odaát nem sokan tudták, hogy a század egyik legnagyobb zeneszerzője volt. És méltatlanul keveset emlegetett ragyogó zongoraművész! Tudós népzenekutató. A remekművekben kifejezett személyes igazságát mély szenvedély, zárkózott, szigorú természet, szemérmes, de roppant távlatokat átfogó intellektus hozta létre: valamiféle morális tünemény. Talán ezért írhatta róla Németh László, hogy akkor is tanítanunk kéne, ha kottái mind elvesztek volna. . . Perceit Bartók nem pazarolta, szakadatlanul dolgozott, pontos órabeosztás szerint. A természet üdítette fel és ihlette. Sokat kirándult, nagy rovargyűjteménye volt. Kedvenc virága volt a napraforgó, amelynek spirálisaiban a természet adott a zene számára is struktúrát, mértani rendszert. Mégsem az aranymetszés, a létezés alaptörvényeinek felismerése, hanem a lélek, az emberi indulatok természetes és nemes indulatai s a rendkívüli tehetség teremtették meg ezt a mozarti nagyságot. Proustot is szerette, de műve kiteljesedéséhez a tiszta forrás közelében élő egyszerű emberek segítették hozzá. A népdalok, s ezek gyűjtésének spirituális élménye a Dunántúlon, Erdélyben, szlovák falvakban, vagy éppen Algériában!

Hangmúzeumi kincse a Rádiónak az a régi felvétel, amelyen Bartók versként mondja el a Cantata profana (román kolindák, pogány kori szövegemlékek nyomán életre kelt mai legenda) drámaian megragadó strófáit, a maga mértéktartóan szenvedélyes, fojtottan szemérmes hanghordozásával. A szarvasokká lett fiúk ebben a balladában a fák, a természet nyelvén szólnak: világuk a csillagoké . . . Az elveszett világ helyébe – micsoda fájdalmas, diadal nélküli győzelem! – új világ születik. Tóth Aladár egykori kritikájának szavaival: forró emberségével lelkünk legmélyébe markoló üzenet ez, melyet egy költőóriás küld nekünk, aki a köznapi életünkből kiszakadt az örök szabadság magányára.

Bartók talán távol hitte magát Istentől: talán épp ezáltal volt közel hozzá. Utolsó, legbensőségesebben szép lassú tételének élén ez áll: Adagio religioso. Figyelemre méltó, hogy Bach Máté-passiójának nyitózenéje és a Cantana profana erdőzúgása, bevezető muzsikája: testvérzene! A barokk és az új muzsika, a népzenei és az európai többszólamúság legszebb szerkezetei itt együtt élnek, hatnak. De ha már távolinak látszó dolgok megdöbbentő közelségét kell fölismernünk, akkor álljon itt Tamási Áron (a hatvanas években elmondott) rádiónyilatkozatának  szövege, melyet az író Alkotás utcai lakásában rögzíthettem. „Nagy veszteség számomra, hogy Bartókot személyesen nem ismertem. Sokszor volt eszemben, hogy írjak róla, erre vágytam is, de féltem is az írástól. Vágytam azért, mert annak a szellemi forrásnak a hevületét, amely a két háború között Magyarországon is nyilvánosságra tört, valahogy ő tudta úgy kifejezni, hogy annak nemcsak zeneművészeti, hanem társadalmi, sőt világnézeti jelentősége lett. Amit róla mondani szeretnék, annak talán ez lenne a magja. Ennek a magnak a rokonait már a két háború között némely írónál megtaláljuk. Egy kicsit ilyen rokon mag az én Rendes feltámadás című elbeszélésem is, amely éppen abban az időben íródott, 1930-31-ben, amikor a Cantata profana a zene szárnyain felrepült.‘’

Bartók balladájának csöndes szabadságvallomását mindenki fejből tudja; a kilenc csodaszarvas történetének végén kitisztuló, derült harmónia tudatja, hogy „szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból”. Bartók eszméje a népek testvérré válása volt, minden háborúság és viszály ellenére. Babits Mihály szellemében is, aki a Sziget és tenger  verskötet előszavában így ír: én hiszek a testvériségben; a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen!

Illyés Gyula nagy Bartók-verse a rettenet vízióit sejti Bartók zenéjében: akár hangzavart is, „fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége” – hatalmas rapszódia, Vörösmarty kiáltását visszhangozza. De nem a zenét, hanem a Bartók által is képviselt nagy indulatokat jellemzi. A Bartók-zene atmoszférája, formái, arányai Mozartot juttatják eszünkbe. És Pilinszky egyszer József Attiláról is így szólt: ő Mozart. . .

A rettenet élményében remény. A remekmű kegyetlen és szép, mint a természet. Gyógyít, nem andalít.

 

 


SZEMLE


Yves Congar bíboros: Église et papauté. Regards historiques. Cerf, Párizs, 1994. 318 old.

Yves Congar francia domonkost e könyv kinyomtatása előtt egy hónappal, 1994. okt. 30-án bíborossá nevezte ki a pápa, ezért szerepel már a kötet címlapján: „Cardinal Yves Congar.” 1995. június 22-én, 91 éves korában elhunyt a jeles teológus, akinek munkássága meghatározó volt a II. vatikáni zsinat egyháztanának előkészítésében, és történeti-teológiai kutatásai döntőek ökumenikus szempontból is. (Lásd e számunkban P. Nemeshegyi írását.) Ez a gyűjtőkötet is az egyház és a pápaság témaköréből ökumenikus esemény. A tanulmányok, amelyeket Congar atya élete végén gyűjtött össze kötetbe, 1953 és 1987 között íródtak, és különböző folyóiratokban vagy közös kiadványokban láttak napvilágot. A legtöbb (nyolc) a zsinat másnapján, a hetvenes években jelent meg, négy pedig a nyolcvanas években. Igen jelentős „A pápa, Nyugat pátriárkája” című első, 1983-as írás, hiszen az egységtörekvésben a pápai primátus kérdése a legnehezebb. Ebben a tanulmányban – bőséges történeti dokumentációra támaszkodva – Congar relativizálja a pápaság abszolutisztikus felfogását, amely az I. Vaticanumon érte el csúcspontját. Megmutatja, hogy mennyire kétértelmű pl. a „Krisztus helytartója” kifejezés; továbbá hangsúlyozza, hogy „Péter utóda” csakis Róma püspöke lehet. A Szentírás tanúsága szerint Szent Péter két értéket testesít meg: egy a Tizenkettő közül és apostol velük együtt; de Krisztus akaratából ő lesz „szikla”: nemcsak alap, hanem személyesen megkapja az egyetemes lelkipásztori megbízatást; nemcsak hívő és a feltámadás tanúja, hanem megerősíti a többieket hitükben. A „Péter utóda” kifejezés tehát, Róma püspökére alkalmazva, visszautal az egyház apostoliságára. Ez az apostoliság nemcsak a történelemben, hanem a történelem által kristályosodott ki, ami azt jelenti, hogy ami benne „isteni jogú” (jus divinum), az konkrétan az emberi állapotok között létezik, tehát relatív, tehát változhat.

Péter utóda, Róma püspöke mindenekelőtt püspök a többi között, az első tagja a püspökök kollégiumának, miként Péter tagja az apostolok kollégiumának. Az felszentelése folytán, a hit közösségében. [A jegyzetben: „Aliquis fit membrum collegii vi consecrationis episcopalis et communione hierarchica cum collegii capite et membris”, Lumen gentium, 22,1, és nota explicativa praevia, 2. – A caput-nak felszenteltnek kell lennie a kollégium és az egyház közösségében. Jogi szempontból felsőbb és független, de a hit közössége szempontjából függő. Ez nagyon lényeges.] Itt tehát a szentségi rendben mozgunk, amelyhez, úgy tűnik, az ortodox teológia ragaszkodik. De a kollégiumon belül Róma püspöke, mint Péter utóda, különleges karizmát kap: a funkció (szerep) karizmáját, amely az apostoli kollégiumban és az egyetemes egyházban birtokolt péteri kiváltságok örökösévé teszi őt. Milyen nevet adjunk e szerepnek? Nem szívesen beszélünk „Krisztus helytartójáról”, mert ez magyarázatot igényel, és megvan a veszélye, hogy nagyon is túlzó lesz. De ott vannak ilyen címek: „a kollégium feje”, „az Egyház feje”, „egyetemes pásztor”. Róma püspöke nem „egyetemes püspök”. (. . .) Nagyra értékeljük azt, hogy II. János Pál következetesen így jelöli magát: „Róma püspöke és egyetemes pásztor”. . . (23–24.old.)

Ugyancsak figyelemreméltó a kötet utolsó tanulmánya (XII. fej.), amely eredetileg (1986-ban) a Nemzetközi Teológiai Bizottság számára készült: a Magisztérium értelmezésének rövid története és a teológusok. Különösen is tanulságos a modern idők fejlődése: a trentói zsinattól az I., majd a II. vatikáni zsinatig. Congar főleg a zsinati atyák és a teológusok kapcsolatára figyel a „Magisztérium” teológiájának vázolásában. Megmutatja, hogy az újkorban egyre inkább érvényesült az a tendencia, amely a „Magisztériumnak” (pápai tanítóhivatalnak) autonóm és abszolút tekintélyt tulajdonított, holott az egészséges felfogás nem választja el az apostoli szolgálat formáját a hagyomány tartalmától. Az I. Vaticanum nem a „pápa csalatkozhatatlanságát” definiálta, amint ezt általában mondani szokás, hanem a pápai tanítás tévedhetetlenségét, amikor Róma püspöke mint egyetemes pásztor és tanító, hit és erkölcs dolgában, az egyetemes egyház legfőbb tekintélyét elkötelezi (vö. Pastor aeternus, 4: DS 3074). Természetesen P. Congar, szakembereknek szóló történeti tanulmányában, nem vonja kétségbe az I. Vaticanum dogmatikai döntését, amelyet a II. vatikáni zsinat is megerősített, hanem a múlt században befejezetlenül maradt zsinat egyháztana dogmájának helyes értelmét tárja fel a legutóbbi zsinat egyháztana fényében. (Vö. Lumen gentium 25.) Vagyis arról van szó, hogy a pápa nem mint „magánszemély” (Pacelli, Roncalli, Wojtyla) csalatkozhatatlan, hanem mint legfőbb tanító azokkal a feltételekkel, amelyeket a dogma meghatározott. Az I. Vaticanum két hatalmat különböztetett meg: az ordo (egyházirend) és a joghatóság hatalmát, és a csalatkozhatatlanságot a primátus egyik attribútumává tette (uo.: DS 3065). Szükség van arra – mondja Congar –, hogy újra kritikusan megvizsgáljuk történeti és szociológiai szempontból azokat a tényezőket (a tekintély szélsőséges állítása, restaurációs kísérlet, a felszabadítási mozgalmakkal való szembenállás), amelyek a zsinat határozatait befolyásolták. Az I. vatikáni zsinat nem határozott a „rendes tanítóhivatalról”; de e században (vö. XII. Piusz Humani generis kezdetű körlevelét 1950-ben) olyan tendencia érvényesült (a római teológusok befolyására), amely a rendes tanítóhivatal megnyilatkozásait is a tévedhetetlen rendkívüli mellé emelte.

De Congar azt is megjegyzi: ha egyrészt történeti tény, hogy (főleg XII. Piusz és VI. Pál alatt) eltúlozták az (egyre inkább teológiai kérdésekkel is foglalkozó) enciklikák tekintélyét, másrészt viszont  a II. vatikáni zsinat utáni kontesztálás idején túlságosan felerősödött a pápai megnyilatkozások kritikája és relativizálása.

A II. vatikáni zsinaton példás volt az atyák és a teológusok együttműködése. Maga a zsinat hangsúlyozza: szükség van arra, hogy bátran megnyíljunk világunk problémái és forrásai felé, hogy a teológiai kutatás szabadságot élvezzen. (Gaudium et spes, 44/2; 62/2 és 7; Gravissimum educationis, 10–11.) Világos, hogy ma már nem elégséges az ún. „Denzinger-teológia”, tehát a zsinati definíciók magyarázata, hanem párbeszédet kell folytatnunk korunk kritikus embereivel, az ő problémáikra keresni a választ a Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatás fényében. Ma már nem elégséges két terminusban gondolkodni: magisztérium – engedelmesség; hanem három terminusban kell megvitatnunk a kérdéseket: mindenekelőtt ott van az igazság, az áthagyományozott apostoli hit, amelyet megvallunk, hirdetünk, ünneplünk; azután ott van a „magisztérium”, vagyis az apostoli szolgálat tanítóhivatala; végül a teológusok munkája és tanítása és a hívek hite. Ez tehát differenciált, szervesen összekapcsolt szolgálat, mint az ecclesia egész élete.

Ez a kis ízelítő is érzékelteti, mennyire elmélyültek, gondolatébresztők, és ökumenikus szempontból rendkívül jelentősek Yves Congar történeti és egyháztani megfontolásai a pápaságról és a teológusok szerepéről. Egyéb mini-monográfiák a kötetben elemzik pl. Szent Bernát és Szent Tamás egyháztanát, vagy pl. azt a fontos kérdést, hogy a zsinatok „recepciója” menyiben egyháztani valóság. Az Église et papauté gyakorlatilag posztumusz kötet; szép tisztelgés századunk egyik legnagyobb, most elhunyt teológusa előtt.

Szabó Ferenc

 


Elmer  István:  Börtönkereszt. Börtönviselt  katolikusok  visszaemlékezései. METEM  könyvek  7. Budapest, 1994. 224 old.

Elmer István saját tanulmányával bővített interjúkötete nem az első könyv, s remélhetően nem is az utolsó azok sorában, melyek a szocializmus idején megnyilvánuló hol nyílt, hol pedig kevéssé nyílt egyházüldözés tényfeltárását célozzák. Nem az első, mert megjelentek már ilyenek: pl. Pálos Antal: „Viharon, vészen át”; Kortárs magyar jezsuiták 1–2., Üldözött magyar jezsuiták; de ide sorolható Hetényi Varga Károly munkája is: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában, melynek II. kötete jelent meg 1994-ben. A  témát érinti Mészáros István sorozata is, melynek címe: Kimaradt tananyag, s melynek legutóbbi, III.A. kötete idén jelent meg a Márton Áron Kiadó jóvoltából.

Valójában egyháztörténészi feladat annak felkutatása, mit szenvedett el Isten népe – főként, de nem kizárólag a klérus – ezekben az emberpróbáló időkben. A tényfeltáró munka azért is sürget, mert mint a szerző is említi, a levéltári adatok egy része megsemmisült az idők során. De az idő múlása is sürgeti a munka elvégzését, mert a meghurcolt személyek, akik még egyáltalán élnek, idős emberek. Hadd utaljak csak Pálos Antal S.J. megjegyzésére: „. . . érdekes, szép élet volt ez azért. Az összetartozás, . . . együttérzés megnyilatkozásai közül nekem a regnumistákkal vannak nagyszerű emlékeim.” (88. old.) Innen is kérem őt: mondja el mindnyájunknak ezeket!

Nem véletlenül emeltem ki, hogy egyháztörténészi feladat elvégzését kívánja a közelmúlt ilyetén való felkutatása. Helyettünk ezt a munkát senki sem fogja elvégezni, s hiányában torz emlékként rögzül a társadalomban minden idevonatkozó részlet, hiszen a korabeli sajtó ellenséges és teljesen hamis képet állított a kortársak elé. Elmer Istvánt idézem: „ . . . a Politikai Bizottság határozatából következtetni lehet arra, hogy milyen nyomás nehezedett a lapra [Új Ember – Gy. M.], annak szerkesztőire. . . A lap felelős vezetőit a Vatikán, a katolikus egyház elleni – körmönfont – támadások közlésére kényszerítették . . .  minden eszközzel igyekeztek a vatikáni sajtóval és rádióval szembeállítani a hazai katolikus orgánumokat.” (37. old.) Nem is kérdés ezek után, hogy a nem katolikus sajtó hogyan tálalta és kommentálta az egyház ügyeit.

Álljon itt Havass Géza rövid helyzetelemzése: „Rákosiék uralomra jutása előtt is érezhető volt a Belügyminisztérium akkor még lefékezett, de határozott nyomása az egyházra. A tulajdonképpeni Rákosi-korszak pedig már nyíltan fellépett ellene. Mindszenty elítélése után a püspökök kényszerhelyzetbe kerültek. 1950-ben házi letartóztatásban voltak. Így »előkészítve« őket, került sor az eskütételre, amire addig nem voltak hajlandók. Majd a szerzetesek elhurcolása által teremtett helyzetben ültek le tárgyalni a kormányzattal.” (162. old.) Adminisztratív intézkedéseik: az ifjúság egyháztól való elszigetelése, a sajtónk, könyvkiadásunk teljes megsemmisítése, az ÁEH nyomása, a püspöki joghatóság gúzsbakötése, az egyház megosztása a békepapi mozgalommal. (162. old.)

Az interjúalanyok, ha nem is egy per elítéltjei voltak, valamennyien ültek. A recenzió készítőjének is van élménye a Markó utcai tárgyalások légköréről. Maga is látta egymás után vonulni a megbilincselt regnumi atyákat. A kötet összes szereplője megjelenik tehát lelki szemei előtt, ahogyan vonulnak a folyosón fegyveres őröktől körülvéve.

Elsőként Endrédy Vendel, aki talán a legkegyetlenebb kínzásokat szenvedte el, majd sorban Brusznyai József, aki a zaklatások ellenére sem támogatta a békepapság intézményét; Pálos Antal S.J., aki meg-megcsillanó humorával a lelket tartotta társaiban;  Bulányi György, aki hűséges maradt élethivatásához, s olykor szembeszállt fogvatartóival; Tabódy István, akit nem tört meg semmiféle szenvedés; Halász Piusz, akinek szeme előtt égették el kéziratait; Havass Géza, aki tudta, hogy a tüzet és a vizet nem lehet összebékíteni; Máriás Lajos, aki az Égiekben bízón tíz évig sikeresen bujkált, mindvégig dacolva az őt kereső ÁVH-val; Keglevich István, akit nem érdekelt, hogy hány évre ítélik el, mert felismerte a nyolcadik boldogság értékét; Hontváry Miklós civil műszaki értelmiségi, akit alvó gyermekei mellől vitt el az ÁVH; s dr. Gáldy Zoltán orvos, akit szintén az ifjúság katolikus nevelése miatt ítéltek el.

Végül is milyen műfajú ez az interjúkötet? Krimi? Horror? Idill? Tanúságtétel? Visszaemlékezés? Keresztény életmodellek felállítása? Mindez együtt, sőt még ennél is több. Ha mottót kellene választani elejére, talán a Tabódy István által a börtöncella falára vésett zsoltársorokat választanám: „Ments meg, Uram, engem az istentelenektől, akiknek egyik kezük telve van gonoszsággal, a másik kezük pedig ajándékot nyújt.” (25. zsoltár a 129. oldalon)

Ugyancsak a börtönök jó értelemben vett „fenegyerekének” számító Tabódy atya számol be arról, hogy nem mindenki képes vállalni azt, amit Antochiai Szent Ignác mondott: az Úr búzája vagyok, örülök, hogy megőrölnek. (114. old.) Valójában sokak sorstragédiaként élték meg a kegyetlenkedéseket. Sokak jellé váltak a börtönben, s életük egyedülálló kincsének tekintették a Krisztusért vállalt szenvedéseket. Pl. Endrédy Vendel, aki így nyilatkozik: „Hatéves börtönéletem szenvedéseit semmi földi kincsért nem adnám oda, . . . nem haragszom  senkire bántóim, kínzóim közül.” (6. old.) Vagy Tabódy atya: „Ezt én rendkívül jó »üzletnek« tartom. Több millió embernek fogalma sincs arról, mi következik a halála után. Én. . . tudom, . . . ezért vagyok olyan derűs.” (127. old.) Talán Bulányi György véleményéből tükröződik az, hogy ha kompromisszumok árán is, de a kintlévőknek is megadatik sajátos szerepük. Ő így fogalmaz: „Frida néni megjövendölte: Atya, az egyházat mindig a nyárspolgár katolikusok viszik előbbre, akiket ön annyira bánt. Nem hittem el neki, ma már igen.” (106. old.)

Talán mindkét vélekedés igaz. Kellenek a jelek, akik a börtönt vállalják, és kellenek azok is, akik szívósan próbálnak megkapaszkodni kint az ellehetetlenült körülmények ellenére. Isten a tudója, hogy kit mire választott ki. E sorok írójának az a benyomása a visszaemlékezések kapcsán: jól kitapinthatók, jól kirajzolódnak a nyolc boldogság tételei mindazok elbeszéléseiben, akik a különösen kemény terhelés alatt is hűek maradtak Urunkhoz.

Két tényezőt említek még: Kísérteties hasonlósággal ismétlődnek a történelemben az események. A Groër-ügy és az osztrák püspököket ért támadások apropóján említem meg, hogy Shvoy Lajos püspököt a szocialisták annak idején ugyanúgy megvádolták homoszexualitással (vö. a  Halász Piusz visszaemlékezéseiben írottakkal, 132. old.).

Másrészt a kitűnő könyv egy-két pontatlanságát hadd említsem meg. Az utolsó regnumi per 1970-ben zajlott. Ezt erősíti meg Bulányi György is (95. old). E. I. az 1975. évet említi a 45. oldalon. Másrészt a jezsuita atyát Luzsénszky és nem Luzsinszky Alfonznak hívták.

Összegzésképpen úgy fogalmaznék, hogy értékes, eligazító művet kap kezébe az olvasó, hiszen gyökereink megismerése nélkül sötétben tapogatunk, s képtelenek vagyunk megismerni a történelmi-társadalmi folyamatokat, képtelenek vagyunk tudatos lépésekre a jelent illetően, a jövőt pedig végképp nem tudjuk ezen ismeretek hiányában építeni.

Gyorgyovich Miklós


Szennay András OSB: Nyitott kapuk egyháza, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1995, 443 oldal.

Szennay András volt bencés főapát gyűjtőkötete az elmúlt tizenkét esztendő írásaiból válogatott, amelyek különböző hazai folyóiratokban, főleg az általa szerkesztett Teológiában, valamint a Vigiliában jelentek meg. Ezenkívül szerepel a kötetben néhány külföldi előadás magyar fordítása is.

A szerző tanulmányai, hosszabb-rövidebb írásai, a zsinati teológiát tükrözik, miként korábbi könyvei is. Kétségtelenül Szennay András volt egyike azoknak a hazai teológusoknak, akik a II. vatikáni zsinat tanítását Magyarországon terjesztették, akik az elmúlt évtizedekben is, de főleg az 1989-es fordulat után, a magyarországi egyház zsinati megújulását szorgalmazták. A kötet tanulmányai a következő témakörök szerint csoportosulnak: A mi Istenünk – Úton járók egyháza – Krisztus munkatársai – A keresztény egység útján – Zsinatok a megújulás szolgálatában – Magyar egyház – Élő teológia – Az őszinte szó joga és kötelessége – Benedictina. Legérdekesebbek talán azok az írások, amelyek a magyar egyház problémáival foglalkoznak, éspedig 1989 után. Mert hiszen a kommunista évtizedek alatt nem lehetett egészen nyíltan beszélni a problémákról. Nagy általánosságban Szennay András ugyanazt sürgeti, amit II. János Pál pápa magyarországi látogatása során elmondott, különösen is a magyar püspöki karhoz intézett beszédében. Fontos programcikknek tartom a „Magyar egyházunk – a harmadik évezred küszöbén” címűt (301–313. old.), amely először 1991-ben a Vigiliában (642–649) látott napvilágot. Ennek meglátásaiból és javaslataiból szeretnék most idézni.

Az elmúlt évtizedek marxista valláskritikája a felnőtt generáció számos tagjának lelkében vákuumot hagyott, „közönyt, esetleg ellenséges érzületet alakított ki”. Márpedig keresztény mivoltunkat hitünk határozza meg, tudnunk kell, mit, kinek és miért hiszünk. A közömbös és szélsőséges liberális gondolkodókkal szemben a viszonylag kisszámú keresztények „erejét nagymértékben fölemészti a harc, a még le nem döntött »bástyáinak« védelme.”

Még mindig félünk, pedig ez a „sündisznóállás”, a rezignáció rossz alapállás. Mit kell tennünk? „Végre ki kellene törnünk őszintén és bátran a védőfalnak vélt »bástyáink« közül (például nagy fontosságú kérdésekben püspökkari megnyilatkozásokkal, körlevelekkel, továbbá a médiákban). Bizakodást, reményt kellene egymásban ébresztenünk. . .” – Szennay András, amikor a válsághelyzetben a hit és hitélet újraélesztését sürgeti – hiszen az értékek és az értékelés változásának korát éljük, amikor egy „kereszténység utáni kor” lassan kezd intézményessé válni –, észreveszi az ébredés jeleit is: egyre több „ébredővel”, megújulni és megújítani kívánó egyénnel és mozgalommal találkozunk; egyre többen keresik – főleg a fiatalok – életük értelmét, válnak nyitottakká a hitre, keresik a Krisztustól érkező és feléje vezető vallási formákat. A vallási élet Magyarországon is egyre inkább pluralizmusról, sokszínűségről tanúskodik. Szennay hangsúlyozza, hogy a hit és a hit szerinti élet az egész embert igényli. Az élet nagy fordulópontjainál szükség van a hitből fakadó meggyőződésre, tehát arra, hogy az egyháztól kért szolgáltatások ne babonás szokások legyenek. Az egyház szerepe továbbra is jelentős. „Egyház” persze nem csak a hierarchia, nem is a merev struktúrákat jelenti: az egyházat minden megkeresztelt alkotja: papoknak és világiaknak, mindenkinek közös felelősséget kell vállalnia. Nem elég a hierarchiát bírálni, tenni felelőssé: mindenkinek lelkiismeret-vizsgálatot kell tartania, hogy ismeri-e helyesen hite igazságait, és arról hitelesen tanúskodik-e.

Szennay András szerint legfontosabb feladataink: – igent mondani a korra, amelyben élünk – nyitottnak lenni, kerülni a gettómentalitást – fokozni a családi nevelést, hitoktatást, főleg a felnőttkatekézist – jelen lenni a közéletben, főleg különféle egyesületek, mozgalmak révén – újjáépíteni intézményrendszerünket – a belső kommunikáción túl fokozni a párbeszédet keresztény testvéreinkkel és minden emberrel, hiszen a „nyitott kapuk egyháza” vagyunk – elmélyíteni a mindenki felé forduló szeretetet – jelen lenni a tájékoztató eszközök területén. – Íme, ezek a fontosabb feladatok, amelyeket Szennay András a zsinat szellemében megjelölt a harmadik évezred felé tartó magyar katolikusoknak. A hívő és hitüket megélő katolikusok az öröm és a reménység fáklyavivői lehetnek a harmadik évezred küszöbén.

Szabó Ferenc

 


Sarbak Gábor (szerkesztő): Pálos rendtörténeti tanulmányok I., Csorna, 1994.

Néhány évvel ezelőtt, 1991. október 4–5-én pálos rendtörténeti konferenciát rendeztek Budapesten. Ennek anyagából közölt a szerkesztő, Sarbak Gábor e kötetben 27 kisebb-nagyobb tanulmányt, főleg magyar szerzőktől (de két lengyel pálos is szerepel benne).

Mindegyik most újjáalakuló-újjászerveződő szerzetesrendünk igyekszik újra felfedezni saját történelmi gyökereit, feltárni múltbeli tevékenységüket, szerepüket a magyar egyházban, a hazai társadalom életében. Különösen fontos ez annál a szerzetesrendnél, amelynek alapítója magyar pap, Özséb esztergomi kanonok volt az 1250-es években, s a kezdeményezők hazánk földjén gondolták el – a Gondviselés sugallatára – az új szerzet céljait, jövőjét, tevékenységét, elsősorban nyilván ezen a mi földünkön, a mi népünk körében kívánva részt venni az evangelizáció sajátosan pálos indíttatású művében.

De nyilván az is a Gondviselés akaratából történt, hogy a nagy középkori felvirágzás után csöndesebb újkori működés következett, majd a 18. század végén megszűnt hazánkban ez a „magyar” szerzetesrend. Azóta a lengyelországi Czestochowa sugározza szét a legnagyobb fénnyel a pálos lelkiséget.

S az is a Gondviselés terveiben szerepelt, hogy a pálosok 1930-as évekbeli hazai újratelepülését oly hamar követte az 1950 szeptemberében elrendelt és végrehajtott szétszóratás.

A konferencia, illetve a kötet magyar szerzői a pálosok hazai történetéből merítették témáikat, a legnagyobb változatossággal tallózva a múltban.

Számos írás szól egykori pálos kolostorok romjainak mai régészeti feltárásáról (Budaszentlőrinc, Felnémet-Almárvölgy, Márianosztra-Toronyalja, Pilisszentlélek), új kolostorok alapításáról (Pest, Sátoraljaújhely), a pálos kolostorok gazdálkodásáról (Pilismarót, Baranya megyei kolostorok), pálos gimnáziumokról (Székesfehérvár, Sátoraljaújhely), pálos irodalmi vonatkozásokról (iskoladrámák, Ányos Pál), köztörténeti kapcsolódásokról (a pálosok és a Zrínyiek), két pálos szerzetes életművéről (Alexovics Vazul, Mak Domokos), művészettörténeti-ikonográfiai kutatási eredményekről (Czestochowa, Sasvár), azután építészeti, liturgiatörténeti, levéltári, könyvészeti, orvostörténeti témákról. Érdekes a beszámoló a sátoraljaújhelyi egykori pálos, ma piarista templomban nyugvó Csepellény György pálos vértanú maradványainak 1974-ben történt azonosításáról.

A kitűnően szerkesztett, gazdag tartalmú, sok új értékes kutatási eredményt felsorakoztató kötet jelentősen gazdagítja a hazai egyháztörténelmi – tágabban: a művelődéstörténeti – szakirodalmat, további kutatásokra, vizsgálódásokra ösztönöz, de a múlt értékei iránt érdeklődő nagyközönség számára is érdekes, tanulságos.

A benne közölt tanulmányok, cikkek apró mozaikkockáiból sajátos összkép alakul ki az olvasóban a pálos rend hazai történetéről. Fény és árnyék kísérte végig e szerzetesrend életét hazánkban a 13. századi kezdetektől egészen napjainkig (akárcsak egész magyar egyházunk életét), de ma, az 1990-es években, az oly sok megpróbáltatást hozó négy évtized után mégis ez a benyomásunk az uralkodó: történetében nagyon sok volt a pusztulás, a lerombolás, a betiltás, a megszüntetés, a szétszóratás. Mintha – más szerzetesrendektől eltérően – ez lenne e „magyar” rend alapvető sajátossága. . .

Számomra ennek leginkább értékelhető képe: a ma is gyönyörű pesti pálos templom és kolostor (a mai egyetemi templom és központi szeminárium), amelyet nagy áldozatokkal építettek maguknak – és Pest katolikus híveinek – a pálosok. Ezt 1742-ben szentelte fel a kalocsai érsek. De néhány évtized múlva II. József máris kiparancsolta onnan a pálosokat, hogy azután oda soha többé vissza ne térhessenek. (Legfeljebb mint konferenciázók: az 1991-i konferenciát ugyanis itt tartották.)

Az talán különféle okokkal és érvekkel magyarázható, hogy a Habsburg-összbirodalom erőszakos összekovácsolását tervező kalapos király – egyes szerzetesrendeket meghagyva – többek között a magyar pálos rendet is megszüntetésre ítélte 1786-ban. De I. Ferenc – aki a magyar katolikus püspökökkel alaposan megtárgyalta a korábban betiltott szerzetesrendek közül néhány újjáélesztését – vajon 1802-ben miért nem engedélyezte éppen e magyar rendnek a működését? S miért nem sikerült azután sem újratelepülniük több mint egy évszázad múltán sem? Egykori egyházi vezetőink nem érzékelték e szerzetesrend magyar jellegét? Lengyellé vált volna Czestochowában?

S vajon mai (és jövőbeli) magyar egyházunk számára van-e valami sajátos magyar profilja ennek a magyar alapítású szerzetesrendnek? Vagy csupán emlegetjük az állandó jelzőt – „egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend” –, és semmi más?

De ez a könyv a múltról szól. S mivel ez a Varia Paulina sorozat I. kötete, egy következő konferencián s egy következő kiadványban remélhetőleg bővebben szólnak majd az előadók – túl a gazdálkodási, építészeti, régészeti, irodalmi és egyéb „profán” vonatkozásokon – magyar pálos szerzeteseink lelkiségéről, szellemiségéről, spiritualitásáról, teológiájáról: vajon az elmúlt századokban – amikor hagyták őket szabadon tevékenykedni – milyen volt az a sajátos pálos pasztoráció, az a sajátos pálos evangelizáció magyar népünk körében, amely más szerzetesrendektől, az egyházmegyés papoktól megkülönböztette őket? Aminek érdekében tulajdonképpen létrehozta hét évszázaddal ezelőtt – Remete Szent Pál oltalma alatt – szerzetesi közösségüket Özséb kanonok.

(E zárómondat adja fel a kérdést: Lékai bíboros az 1980-as évek elején széleskörű szervezőmunka keretében indította meg Esztergomi Özséb boldoggá avatási eljárását az illetékes szentszéki kongregációnál, még a lengyel pápa alatt remélve a folyamat befejezését, az ünnepélyes-hivatalos boldoggá avatást. Az ügyet évek óta hallgatás övezi. Vajon miért?)

Mészáros István

 


Könyvjelző

Az Egyházfórum kiadványai

Karl Rahner: Egyházreform. Lehetőség és feladat. Fordította  Jakabffy Tamás. Egyházfórum, Budapest, 1994, 108 old.

A könyv bevezetőjében J. B. Metz rávilágít mestere, K. Rahner teológiájának jelentőségére, hangsúlyozva, hogy a német jezsuita egyik főgondja az volt: miként kell hűséget tanúsítani a II. vatikáni zsinathoz, miként menthető meg a zsinat öröksége. Rahner teológiai tevékenysége éppen a zsinat körül zajlott le; részben előkészítette annak teológiáját, részben pedig azért küzdött, hogy a zsinat szelleme érvényben maradjon az egyházban. Az igazi hűség inkább arra van tekintettel, hogy miképpen építette magába az egyház a zsinat szellemét, vagyis annak konkrét hatástörténetére is figyel, ahelyett, hogy egy bizonyos „szöveg-hit” alapján az egyház modernizálását sürgetné. (Tegyük hozzá: mivel a zsinati szövegek gyakran a haladók és maradiak kompromisszumából születtek, tetszés szerint lehet belőlük „válogatni”!) Rahner a zsinat szellemében a vándorúton levő egyház reformját, megújulását sürgette – a teológiában és az egyházi életben egyaránt. Nyitottan kiegyensúlyozott magatartása példa lehet a szélsőségek kísértései közepett.

 

Hans Küng: Világvallások etikája. Fordította: Szabóné Révész Magda és Gaalné Révész Erika. Az Egyházfórum és a Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztályának közös kiadása, Egyházfórum-könyvek 15. 203 oldal.

Amint az Utószóban dr. Máté-Tóth András és dr. Szathmáry Sándor írják, az első magyar nyelvű egyházközi kiadványt tartja kezében az olvasó. Az ökumenikus vállalkozást Hegedűs Lóránt, dr. Kovács Endre és Tábor Béla mutatja be. A modern (vagy posztmodern) világgal folytatandó párbeszédet a zsinat nyomán a katolikus egyház is sürgeti; ez elősegíti egy bizonyos világethosz megfogalmazását és a vallásbékét, amely a világbéke feltétele. De a katolikus hívő tudja, hogy a dialógus nem jelent kompromisszumot; az igazságkeresés nem jelenti hitünk alapvető tanításának feladását. Ha sokan – nem minden alap nélkül – Hans Küngnél „protestáns” irányt és tételeket vélnek felfedezni, ez arra figyelmeztet: mindent vizsgáljunk meg; ami jó, azt tartsuk meg. Vegyük észre protestáns testvéreinknél éppúgy, mint a római egyház „fenegyerekénél” azt, ami igaz, vagy ami a teljesebb igazsághoz vezet, még ha saját nézetünket felül is kell vizsgálnunk.

 

Giannai Licheri: Beszélgetések Bernhard Häringgel. Hit-történelem-erkölcs. Egyházfórum, 1994, 327 old. (Fordította Winkler Lajos.)

A világhírű morálteológus 1957-ben Das Gesetz Christi (= Krisztus törvénye) című művével a morálteológia klasszikusa lett (a zsinat után átdolgozta munkáját „Szabadok és hűségesek Krisztusban” címmel); harminc éven át tanította a morálteológiát a római Szent Alfonz Egyetemen. A német származású redemptorista, aki idős korában súlyos rákműtéten esett át, ebben az interjúkötetben életművéről, a római Hittani Kongregációval folytatott vitáiról vall. (A kötet függelékében – 247–327. oldalak – olvashatjuk a kongregáció által alkalmazott cenzúra teljes dokumentációját.) P. Häring vallomása megdöbbentő, egyeseket megbotránkoztató is, de fényt vet azokra a nehézségekre, amelyeket jeles teológusoknak a zsinat utáni időszakban át kellett szenvedniük. P. Häring vallomása: „Ma már meggyőződésem, hogy ennek a fájdalmas tapasztalatnak ismerete is hathatós segítséget nyújthat az egyházon belül, a kölcsönös felelősség felismeréséhez vezető úton, s ez kell hogy legyen a tekintély hihető és hatékony gyakorlásának forrása a zsinat szellemében.”

Szabó Ferenc

 


A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI

András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs-Budapest) – Baranyi Károly, pedagógus (Budapest) – Benkő Antal SJ, a magyar műsorok vezetője, Vatikáni Rádió (Róma) – Blanckenstein Miklós, lelkész, az OLI igazgatója (Budapest) – Czigány György, író (Budapest) – Farkas István, piarista tanár (Kecskemét) – Gyorgyovich Miklós, Távlatok-munkatárs (Budapest) – György Attila, plébános (Budapest) – Gyulay Endre, megyéspüspök (Szeged) – Hartai Éva, főiskolai tanár (Budapest) – Ipacs Katalin, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma) – J. Horváth Tamás, közgazdász (Waldalgesheim, Németország) – Kovács Péter, újságíró (Budapest) – Franz König, ny. bíboros érsek (Bécs, Ausztria) – Mészáros István, pedagógiatörténész, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, ny. teológiaprofesszor (Budapest) – Prokop Péter, pap, festő (Róma) – Rédly Elemér, plébános (Sopron) – Rózsa Györgyi, óvónő, rádiós munkatárs (Budapest) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szabó Kornél, plébános (Hahót) – Szentmártoni Mihály SJ, pszichológus, egyetemi tanár (Róma) – Vertse Márta, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma)

Egyes szám ára 130 forint, illetve 40 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Javasolt évi hozzájárulás 1995-re 700 forint, illetve 200 schilling, 25 márka, 20 US dollár, 25 kanadai dollár vagy ezeknek megfelelő más valuta.

A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára.

Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000.

Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.) – Telefon: (1) 176-7062, 393-1071, 393-1089; fax: (1) 275-0269.

TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1995-ben megjelenik hat szám: február, április, július (kettős szám), október és december végén.

Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. – Olvasószerkesztő: Gyorgyovich Miklós.

A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Gyorgyovich Miklós (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Hartai Éva (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Dobogókő), Szentmártoni Mihály SJ (Róma).

Szerkesztőségi munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna.

Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc.

Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. – HU ISSN 1215-282X.

Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.

 

„Ne féljünk a jövőtől! Ne féljünk az embertől! (...) Minden egyes személy annak a képmására és hasonlatosságára van teremtve, Aki minden létező eredete. Rendelkezünk a tudás és az erény képességével. Ezekkel az adományokkal és Isten kegyelmének segítségével a most elkövetkező évszázadban és a következő évezred számára az emberi személyhez méltó civilizációt építhetünk: a szabadság igazi kultúráját. Meg tudjuk ezt tenni, és meg is kell tennünk! És ezen fáradozva tudatára ébredünk annak, hogy századunk könnyei az emberi szellem új tavaszának terepét készítették elő."

(II. János Pál pápa beszéde az ENSZ New York-i székházában, 1995. október 5-én. – Záró szakasz)