Távlatok / 23-24  -  1995

Tartalom


1995 / 23-24

ETIKAI TÁMPONTOK KERESÉSE

• Istenhit és erkölcs

• Az élet evangéliuma

• A IV. életvédő konferencia

• Magánbűnök, közerkölcsök

• Mindennapi bűneink

• Stílusváltozás az egyházban?

• A kassai vértanúk

• „Hittansztori?"

• A lengyel katolikusokról

 

Etikai támpontok keresése 329

Következő számunk tartalmából 342

ETIKAI TÁMPONTOK KERESÉSE

Veres András: Istenhit és erkölcs a Veritatis splendor tükrében 333

Erdő Péter: Magzatvédelem a mai egyházjogban 343

Somfai Béla: Katolikus orvosetika – tegnap és ma 352

Bolberitz Pál: Magánbűnök, közerkölcsök 360

Kiss Ulrich: Szolidaritás és pénzgazdaság 369

Bella Lászlóné: Mindössze környezetszennyezés?! 377

Gyorgyovich Miklós: Kőmíves Kelemen országa 385

Bárdosy Éva: Mindennapi bűneink 389

DOKUMENTUM

Ipacs Katalin: Az élet evangéliuma 393

II. János Pál: Az Evangelium vitae kezdetű enciklikájából 400

Mindszenty bíboros helyzetértékelése 1971 őszén 404

II. János Pál: „Ut unum sint" 351, 388, 411

II. János Pál: A II. világháború 50. évfordulóján 475, 513

Roger Etchegaray: Ötven éve ért véget a II. világháború 481

FÓRUM AZ EGYHÁZRÓL

Henri Boulad: A holnap egyházának reményei és gondjai 412

György Attila: Stílusváltozás az egyházban? 419

Gyorgyovich Miklós: Két elképzelés az egyházról 425

LELKISÉG

Nagy Ferenc: A kassai vértanúk 428

Hartai Éva: „Tegyétek, amit mond. . ." Az iskolanővérek 437

Gábor Csilla: Káldi György prédikációi és a Szent Ignác-i lelkiség 447

Bozsóky Pál Gerő: Szent László király emlékezete 457

LELKIPÁSZTORKODÁS

Mészáros István: „Hittansztori?" avagy a kritika sztorija 464

Rédly Elemér: Ahogy én látom (Bernolák Éva: „Hittansztori?") 471

András Imre: Hatvan éve indult el a KALOT-mozgalom 476

A szenvedélybetegek problémái 482

FIGYELŐ

Kovács István: Beszámoló a IV. életvédő konferenciáról 485

Horváth Mónika: A Családvédelmi Szolgálat és a védőnő a családokért 493

Tereza Worowska: A lengyel katolikusokról 501

Nemeshegyi Péter: Jézus küldetésének szolgái 514

KULTÚRA ÉS ÉLET

Haáz Andrea: Clunyi Kulturális Központ 521

Emmanuel a szakrális művészetről 526

Barlay Ö. Szabolcs: Istenkeresés a modern irodalomban 527

Somos Róbert: Órigenész és Vak Didümosz a turai papiruszlelet fényében 533

Czigány György: Keresztény élmény kortárs költészetünkben 545

Napilapok példányszáma 456

SZEMLE

Gál Ferenc 80 éves (Szabó Ferenc) 547

Pázmány-kori vizitációk (Mészáros István) 550

Nemesszeghy Ervin: Tudomány, hit, bölcselet (Horváth Tibor) 554

Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az Újszövetséghez (Nemeshegyi Péter) 555

Üldözött jezsuiták vallomásai (Gyorgyovich Miklós) 557

Frenyó Zoltán: Az isteni és az emberi természetről 558

Etikai-erkölcstani könyvjelző 559

Vigilia-könyvek (-ó -c) 560

 

ETIKAI TÁMPONTOK KERESÉSE

Az igazi szabadságra az igazság – Krisztus Evangéliuma vezet el bennünket. A kegyelem szabadítja fel a hívő embert, hogy most már ne csupán a jó és a rossz, hanem a jó és a jobb (Isten akaratának megfelelőbb) között választhasson. A keresztény legfőbb normája nem a kategorikus imperatívusz (amely meghatározatlan és erőtlen), hanem a jézusi „Kövess engem!" és az „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!A Mester nemcsak hív, hanem kegyelmet is ad, hogy követhessük őt – ki-ki sajátos hivatása és „állapotbeli kötelessége'' szerint. Hiszen a Feltámadott nekünk adta – adja – Lelkét, aki a szívünkbe árasztja a szeretetet. Így most már képesek leszünk megtenni azt, amire magunktól képtelenek vagyunk, képesek leszünk teljesíteni a főparancsot: szeretni Istent és embertestvéreinket.

Mert végső soron a világ sorsát nem az dönti el, aki szebb teóriákat (= utópiákat) fogalmaz meg a „szép új világról", hanem az, aki megmutatja: honnan meríthet erőt az emberiség ahhoz, hogy legyőzze az önzés, a hatalomvágy, a hírvágy pusztító erőit. Amint Teilhard de Chardin hangoztatta: az emberiség további fejlődése – a planetizáció és az egységesülés a szeretetben – csakis egy már létező, transzcendens és személyes Omega vonzásának erőterében valósulhat meg: csakis a feltámadt Krisztus erejében lehetséges a mindenség átalakulása.

Albert Camus éleslátó megfigyelését idézhetjük: „Hogyan élhetünk kegyelem nélkül, ez volt az uralkodó kérdés a XIX. században. Az igazságosság által, felelték azok, akik nem akarták elfogadni a teljes nihilizmust. A népnek, amely elvesztette hitét a mennyek országában, az ember földi országát ígérték. A földi paradicsom hirdetése egyre erősebb lett a XIX. század vége felé: egyre több prófétára talált az új messianizmus. A tudományt is az utópia szolgálatába állította. De az új ország nem közeledett. »Nagyszerű« háborúk dúlták fel a legrégibb földrészeket, a lázadók vére borította a városok falait, de a teljes igazságosság nem köszöntött be. A XX. század kérdése most már így fogalmazható meg: hogyan élhetünk kegyelem és igazságosság nélkül. '' (Vö. Szabó F.: „Csillag után", 1995, 206.) Camus mélyrehatóan elemzi az irracionális terrort és a racionális terrort (bolsevizmus). Ez utóbbi meg akarta valósítani a „metafizikai lázadást'': Isten halála után meg akarta építeni az istenített emberek birodalmát. Homo homini deus – ez volt a lázadók jelszava. És beigazolódott Hobbes jövendölése: Homo homini lupus.

Hogyan lehetünk emberek az embertelenségben? hogyan lehetünk szentek Isten és kegyelem nélkül? – ez igazában korunk Camus által megfogalmazott problémája. Mármint az ateista, szekularizált, kereszténység utáni társadalmakban. A kérdésre az egyház az új evangelizálással akar válaszolni a volt keresztény országokban, miközben a világ „missziós" országaiban is tovább hirdeti az örömhírt, az „élet evangéliumát". A halál kultúrájával szemben a szeretet civilizációját igyekszik megvalósítani tagjai által, akiknek kovásznak kell lenniük a társadalomban: a családban, a munkahelyen, az iskolában, a médiumok világában, a parlamentben és a közélet minden területén. Istent képviselni. Krisztusról tanúskodni hiteles életünkkel! Ez fontosabb minden „propagandánál''.

Mostani kettős számunkban a jelzett problémakörhöz és a gyakorlati feladatokhoz adnak szempontokat és indításokat a különböző élethelyzeteket és tudományágakat képviselő szerzők. A jelenlegi magyar kultúrpolitikában az evangéliumi értékeket kell képviselnünk: – ha nem is „kultúrharcra" kell felkészülnünk, de keresztény szemléletünket megalkuvás nélkül kell megvallanunk a szekularizált, pluralista társadalommal/kultúrával folytatott párbeszédben.

„Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodásotokban megújulva alakuljatok át, hogy meg tudjátok ítélni, mi az Isten akarata, mi a jó, mi kedves előtte, és mi a tökéletes. " (Róm 12,2.) II. János Pál pápa Veritatis splendor kezdetű enciklikájában (62. pont) idézi az Apostol szavait, amikor keresi az erkölcsi cselekedet legközelebbi normáját (lelkiismeret), és megvilágítja a lelkiismeretet helyes irányban eligazító objektív igazság (törvény) szerepét. (Az egyház tanítóhivatala is a lelkiismeret szolgálatában áll.) A pápa újabban Evangelium vitae kezdetű körlevelében – kiegészítve a Veritatis splendor alapvető megfontolásait – konkrétabban is körülírja az „élet evangéliumát'', különösen is a 111. fejezetben bontja ki a „Ne ölj!" parancs időszerű vonatkozásait.

Hitetlen humanisták is megegyeznek abban, hogy az élet szentségét minden erőnkkel védeni kell a „halál kultúrája" terjedése közepette: és elismeréssel szólnak az új pápai enciklika alaphangjáról. De két fő ponton kritikával is illetik. Egyrészt azért, mivel „a pápai enciklika gyönyörű életelvei közül nem egy életszerető volta ellenére életidegen. Ha bűn a gyermekáldás elleni védekezés, ha az abortusz és az euthanázia minden formája elvetendő, akkor nem lehet egyszerre az is bűn, ha meddő házaspárok »művi szaporodástechnikákat« vesznek igénybe, hogy saját magjaikból gyermekük szülessen, s azt szeretetben fölnevelhessék. Ha minden ölés bűn, miért fogadja el az enciklika a halálbüntetést, »hagyományos feltételek mellett«? ..." (Szále László, Magyar Hírlap, 1995. március 31.)

Ezekre az ellenvetésekre részben választ ad az enciklika alaposabb, árnyaltabb elemzése. (Alább közlünk belőle fontosabb részleteket.) Ezenkívül utalunk a Távlatok 1991/4. számára, amelyben több tanulmány az élet védelmével foglalkozott, valamint az 1992/3. számban közölt, „A megfogant emberi élet védelmében" című összeállításra (368–386. old.), amely a magyar abortuszszabályozásról szóló törvényjavaslat előtt kívánt eligazítást adni a hívőknek. Ezek a megfontolások — sajnos — ma is időszerűek.

Az új pápai enciklikát másodsorban főleg azért érik bírálatok, mivel – mondják – nem számol azzal, hogy a társadalom pluralista; többféle hitet és világnézetet valló társadalmakban a katolikus egyház álláspontját akarja ráerőszakolni a demokratikus törvényhozásra. (Pl. Le Monde 1995. április 1.) Egyébként ezt a nehézséget már megfogalmazta Kis János Az abortuszról írt könyvében (Cserépfalvi, 1992. 166–167. old.): Jóllehet elismeri az élet szentségét, és kijelenti, hogy az emberi élet „megszakítása mindig tartalmaz valami radikális rosszat, [Kis szerint] ebből nem következik, hogy mindig kötelesek vagyunk fölébe helyezni az élet szentségét az élettel kapcsolatos egyéni érdekeknek. Ahhoz, hogy levonhassuk ezt a következtetést, egy sor további morális tételt is el kell fogadnunk. . ." Valóban, itt a nehézség; hiszen hitek és világnézetek különböző alapelveket fogadnak el; sőt még a Krisztus evangéliumát vallók nézetei is eltérnek bizonyos pontokon. „Márpedig –folytatja Kis János – a hitek, világnézetek erkölcsi pluralizmusát feltételező, világi állam nem alkothat olyan törvényt, amelyet csak az ismerhet el helyesnek, aki az egyik erkölcsi rendszert elfogadja, a másikat elveti. Ezért teszi a demokratikus alkotmány a jogszabályi hierarchia csúcsára az egyének alapjogait, az élet szentsége vagy bármely más, nem személyközpontú erkölcsi norma helyett. . ." A félreértéseket elkerülendő, Kis János még hozzáfűzi; a demokratikus alkotmány „nem foglal állást a jó élet kérdéseiben. Rendelkezése azon alapul, hogy a semlegesség és a polgári egyenlőség elvének megsértése nélkül az állam nem alkalmazhat kényszert a jó élet erkölcsi koncepciójára építve. ''

Persze erről a semlegességről (amely valójában az Evangelium vitae 70. pontja által elítélt erkölcsi relativizmus) sokat lehetne mondani.

Először is egy általános megjegyzés: egy többségében keresztény hitet valló társadalomban a hívők is elvárhatják, hogy az ő „másságukat" tiszteletben tartsák, és a „semlegesség" ürügyén a közéletben, a médiumokban ne a hit- és vallásellenes elvek érvényesüljenek. A minimum az, hogy a keresztények, katolikusok is szabadon kifejthessék meggyőződésüket a médiumokban, a parlamentben stb. Nyilvánvalóan itt további megfontolásokra van szükség: az egyház – a pápai enciklika – végeredményben nem „felekezeti igazságot" védelmez, hanem a „természettörvényre" és a „lelkiismeretre" apellál. (Vö. Evangelium vitae 70—72. pontok.) Az viszont igaz, hogy a természettörvényt, természetjogot is lehet különféleképpen értelmezni: az Evangélium megvilágosító fénye nélkül az emberi értelem nem mindig ismeri fel helyesen a törvényt.

A demokratikus érzés nem követeli meg a keresztényektől, hogy lemondjanak meggyőződésükről, tehát hogy a társadalomnak azt a tervét fejlesszék és juttassák érvényre, amely számukra az ember szolgálatára legmegfelelőbbnek tűnik. Persze nem szabad igazságtalan eszközök útján ráerőszakolni meggyőződésüket másokra, hanem a meggyőzés és a felvilágosítás révén fejtsék ki nézeteiket a közvéleményben, amit aztán demokratikus szavazás szentesít. Ha hatalomra kerülnek, a hívők tiszteljék a más világnézetűek szabadságát, és írják elő, ami a közjónak megfelelő; mindig tartsák tiszteletben a lelkiismeret elő nem írt jogait.

Az Egyház nem akar a törvényhozó hatalom helyébe lépni azért, hogy törvényes kényszerrel a saját felekezete erkölcsi nézőpontját írja elő. Az állami törvény egyébként sem az erkölcsi tettet mint olyat, teszi kötelezővé; az erkölcsi tett mindig szabad, és lelkiismeretben kötelez. „A közhatalom feladata, hogy meghatározza és szükség szerint előírja a külső feltételek összességét, amelyek egy adott országban mindenki számára lehetővé teszik jogaik és feladataik gyakorlását." (Vö. R. Heckel S.J.: „Abortusz, az igazság órája", a Magzatvédő Társaság Tisztelt Törvényhozók! c. füzetében, 1995, 31. old.)

 

ETIKAI TÁMPONTOK KERESÉSE

Veres András

ISTENHIT ÉS ERKÖLCS A VERITATIS SPLENDOR TÜKRÉBEN

Ratzinger bíboros 1993. október 5-én sajtóértekezleten mutatta be az újságíróknak a Veritatis splendor kezdetű enciklikát. Előadásának címe: „A hit mint út." Ez a cím hűen tükrözi e pápai dokumentum témáját, a Tanítóhivatal felfogását a keresztény erkölcs mibenlétéről. Biblikus és ókeresztény hatás érződik e tanítás mögött. A Jánosi „világosság és sötétség", ill. a Didakhé „két út"-ja jut eszünkbe ezen előadás címének hallatán. A hit és a hit szerinti élet (erkölcsi élet) olyan út, amely minden ember életében a születéstől a halálig tart. Egy tökéletesedési folyamat, amely a feltámadásban éri el végkifejletét.

Egyes teológusok szerint az elmúlt évtizedek, sőt – egy kis túlzással mondható – az eddig megjelent erkölcsteológiai megnyilatkozások legjelentősebb dokumentumával van dolgunk. Jelentősége főként abban mutatkozik meg, hogy nemcsak helyreigazítást ad néhány, az Egyház tanításától eltávolodni látszó erkölcsteológiai irányzattal kapcsolatban, hanem az erkölcsteológia egészének jövőbeni fejlődéséhez is iránymutatást ad. Másokban viszont éppen ez váltotta ki – már megjelenése előtt – azt az éles kritikát, amelyben állítják, hogy ez egy második Humanae vitae lesz az Egyház életében, s félő, hogy újabb szakadáshoz vezet, mert az enciklika igen keményen meg akarja regulázni a másként gondolkodókat, sőt – mindezeken túl – veszélyeztetni fogja az ökumenikus párbeszédet is. Ezért már a dokumentum bemutatásánál elhangzott, hogy az enciklika nem akarja lezárni az utat a teológiai kutatás előtt, hanem csupán az egyes vitatott kérdésekben fel akarja idézni a kinyilatkoztatás és a hagyomány gazdag tanítását, hogy ezáltal megmutassa a teológiai gondolkodás helyes irányát. Nem pusztán a tévedésekre akar figyelmeztetni, hanem pozitív módon meg akarja fogalmazni a keresztény szabadság lényegét. Ezzel kívánja igazolni két állítását, hogy ti. a szabadság elszakíthatatlan az igazságtól, és hogy a hit és erkölcs lényegileg összetartozik.

Bár az enciklika elsődleges címzettjei a püspökök, mint a tanítás tisztaságáért felelős munkatársai Péter utódjának, de közvetett módon mégis a teológusokhoz szól több kijelentés is, különösen a második fejezetben. Tagadhatatlanul van tehát az enciklikának bizonyos fegyelmi jellege is. Név szerint ugyan egyetlen teológus sincs megemlítve, de főként azok ellen szól, akik tanításukban szembeállították az erkölcsi rendet az egyén szabadságával, mintegy abszolutizálva a szabadságot.

A pápa nem titkoltan aggódik az erkölcsi törvények érvényességének elfogadása körül támadt mai nehézségek miatt. Az abszolútnak kikiáltott szubjektív lelkiismereti szabadság ugyanis veszélyezteti az objektív igazságot, ami – miként napjainkban látjuk – az erkölcsi relativizmushoz vezet. Gyorsan változó társadalmunk, azért, hogy érdekeit jobban és könnyebben érvényesíthesse, maga akarja megszabni cselekvésének erkölcsi normáit, ezért – mondja a pápa – bizonyos értékeket ma erősebben kell megvilágítani. Azért is szükség van erre, mert „már nem egyéni és esetleges tiltakozásokról, hanem bizonyos antropológiai és etikai nézetek alapján, az erkölcsi hagyomány teljes és rendszeres vitatásáról van szó" (VS 4) világméretekben.

Az általunk vizsgált szempont, vagyis hogy milyen kapcsolatban van az istenhit és az erkölcs, főként az enciklika első fejezetében („Mester, mi jót kell tennem. . .?"; Krisztus és az erkölcsi kérdés válasza) nyer megvilágítást. „A gazdag ifjú történeté"-nek ismert jézusi példabeszéd segítségével (Mt 19,16–22) fejti ki a pápa mondanivalóját e kérdéssel kapcsolatban.

A probléma hátterében az emberkép és az Isten-kép viszonya, ill. a Glaubensethik és Autonomethik néven ismertté vált vita húzódik meg. E két problémakör tárgyalására itt most – idő hiányában – nem térünk ki, hanem a Veritatis splendor sajátos olvasatát kívánjuk adni az Isten-hit és erkölcs kérdéskörében.

A hit és az erkölcs kapcsolata

A címben megjelölt probléma ma gyakran kérdés formájában vetődik fel, hogy ti. Istenbe vetett hit nélkül lehetséges-e egyáltalán az erkölcsi normák megalapozása. Erre a kérdésre Pierre-André Liégé a következőképpen adja meg tömör válaszát: „Kicsit szélsőségesen fogalmazva úgy mondhatnánk, hogy a kereszténységben nincs is morál, hanem csak a keresztény Titokba vetett hit, mely aztán a hívő egész életét átalakítja. Az kétségtelenül világos, hogy a hithez vezető normális út föltételez valamiféle erkölcsi igényt, és megfordítva is: a keresztény hit megerősíti és beteljesíti ezt az erkölcsi igényt."1 E világos megfogalmazás és meggyőződés ellenére ma egyáltalán nem ilyen egyszerű a kérdés megválaszolása. Ugyanis „széles körökben elterjedt az a vélemény is, mely kétségbe vonja a hit és az erkölcs benső és szétválaszthatatlan egységét, mintha csupán a hit döntené el az Egyházhoz és annak belső egységéhez való tartozást, ugyanakkor erkölcsi téren el kellene tűrni a tanítások és vélemények pluralizmusát, ráhagyva az erkölcsi döntéseket a (szubjektív) egyéni lelkiismeret vagy a különféle kulturális és társadalmi környezet ítéletére." (VS 4.) Ennek a véleménynek ellensúlyozásaképpen az enciklika egészen világosan és egyértelműen rávilágít arra, hogy a hitet nem lehet elválasztani az erkölcstől, a kettő lényegileg tartozik egymáshoz.

Minden ember életének alapfelismerése az, hogy az erkölcsi jó és életének beteljesedése között rendkívül szoros kapcsolat mutatkozik. A hívő ember Istenben ismeri fel azt a legfőbb Jót, aki életének értelmet és célt, erkölcsi alapot ad. Amikor a kereső ember az élet értelme után kutat, végső soron azoknak az erkölcsi értékeknek a forrását keresi, amelyeket értelmével felismert, vagy az eredeti bűn következtében elhomályosult emberi értelme sejtetni enged. Az erkölcsiség ezeknek az értékeknek a megvalósításában áll, ami ezért végső soron Istennel való közösséget teremt. Az enciklika bibliai alaptörténetéből kiindulva mondja a pápa, hogy Jézus – mielőtt választ adna a gazdag ifjú kérdésére: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?" (Mt 19,16) – „az erkölcsileg jó cselekvés kérdését visszavezeti vallási gyökereihez: Istennek – az egyetlen jóságnak, az élet teljességének, az emberi cselekvés végső céljának, a tökéletes boldogságnak – megvallásához." (VS 9.) Vagyis rávilágít a gazdag ifjúnak arra, hogy csak egyvalaki jó, az Isten. Ezért az erkölcsiség alapja az Istenbe vetett hitben gyökerezik. A hit szerinti élet pedig – ahogy erre Jézus is rámutat a történetben – Isten parancsainak megtartását jelenti. Hiszen már az Ószövetségben is az erkölcsi parancsok teljesítése által nyilvánul meg Izrael népének Jahvehoz való tartozása. Az Újszövetségben pedig minden kétséget kizáróan egyértelművé válik, hogy az üdvösségre való eljutás csak az Isten parancsainak való engedelmesség útján lehetséges.

Itt jelentkezik viszont a mai ember fő problémája, hogy ti. ellentmondást érez személyes lelkiismereti autonómiája és az erkölcsi parancsoknak való engedelmesség között, vagyis az értelem és az erkölcsi igazság között. Nem ismeri fel a parancsokban Isten igazságát, az emberi lét igazságát, aminek elfogadása végső soron a legteljesebb emberi szabadság megvalósulását jelenti. Az ember igazi szabadsága a hitben elfogadott igazság által bontakozik ki. János evangéliumában olvashatjuk Jézus szavait, amelyeket a benne hívő zsidókhoz intézett. „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket." (Jn 8,31–32)

A hit és az erkölcs szétválasztása először abban jelentkezett, hogy megkülönböztettek „világi erkölcsöt" és „vallási erkölcsöt". Bár ez kezdetben külső hatásra történt, a hivatalosan ateista világnézetű állam ugyanis kényszerrel igyekezett a vallást visszaszorítani a magánéletbe, vagyis magánügy szintjére degradálni, napjainkra széles körben általános felfogássá vált még a magukat vallásosnak vallók körében is. Nem éreznek konfliktust az Egyházhoz való tartozás és az erkölcsi élet nem keresztény vezetése között. Az erkölcsi tudathasadás sajátos megnyilvánulása ez.

Ugyanerről a tőről fakad egy másik gyakori kérdésfelvetés is: Miért legyek vallásos, ha a kereszténység sem tanít más erkölcsi szabályt, mint amit egy humán értékrendű ember úgyis igyekszik megvalósítani? Lehetek én erkölcsös anélkül is, hogy vallásos lennék. Minek vállaljak magamra még vallási kötelezettségeket is? Vagyis mindez egyetlen kérdésben így fogalmazható meg: Ad-e, s ha igen, milyen erkölcsi többletet ad a hit az általános humánetikai értékrendhez?

Még érdekesebbé válik ez a kérdés akkor, ha figyelmesen elolvassuk az enciklika bevezetőjét, ahol a következőket találhatjuk: „Az Egyház tudja, hogy az erkölcsiség minden ember szíve mélyét érinti, ezért mindenkihez fordul, azokhoz is, akik nem ismerik Krisztust és az Ő evangéliumát, vagy magát Istent sem; tudja, hogy éppen az erkölcsi élet útja mindenki számára az üdvösség nyitott útja." (VS 3.) Tévedés lenne viszont ebből azt a következtetést levonni, hogy akkor a keresztény erkölcsnek nincs hitbeli többlete. Ellenkezőleg, a pápa határozattan vallja, hogy a hit ad formát az ember életének és erkölcsi cselekedeteinek. „A hit olyan döntés, mely az egész létet áthatja: találkozás, dialógus, a szeretet és az élet közössége a hívő és Jézus Krisztus, az Út, az Igazság és az Élet között." (VS 88.) A keresztény erkölcs túllép egy pusztán humanista erkölcsön. Mert „a hitnek erkölcsi tartalma is van: megfelelő életet szül és követel, magával hozza az isteni parancsok meghallását és megtartását." (VS 89.) „Az erkölcsi élet által válik a hit »hitvallásá«, nem csupán Isten, hanem az emberek előtt is: tanúságot tesz." (VS 89.)

Mindezekből érthető, hogy az enciklika a hívők erkölcsi életét úgy mutatja be, mint az Isten fiainak életét. A hívők széles körében már korábban is általános volt az a vélemény, hogy az erkölcsi parancsok csak akkor köteleznek igazán, ha az Isten akarata alapozza meg. Ez első hallásra csupán egy jámbor véleménynek tűnhet – miként P. Knauer SJ mondja —, de valójában nem az, mert ez az enciklika erkölcsi törvényről vallott felfogásából is következik, ugyanis mindenfajta erkölcsi normát az isteni örök törvényre vezet vissza2.

Továbbá ebben az összefüggésben fontos arra is rávilágítanunk, hogy a pápa visszahozza a skolasztika „parancsoló" és „tiltó törvények" közötti klasszikus megkülönböztetését. Eszerint a természetes erkölcsi törvény tiltó parancsai mindig, mindenütt és mindenkire nézve (semper et pro semper), míg a parancsoló törvények mindig, de nem kivétel nélkül (semper, sed non pro semper) kötelezőek. Ezt azzal magyarázza a pápa, hogy „Isten és a felebarát szeretetének parancsa a maga pozitív erejében nem ismer felső határokat, de alsó határt igen, melyet, ha valaki átlép, sérti a parancsot." (VS 52.) Másképpen kifejezve, ezek a tiltó parancsok az emberi szabadság alsó határának is nevezhetők. Ezért mondhatjuk, hogy a hit az erkölcs megbonthatatlan összetartozása az áldozatvállaló Isten- és felebaráti szeretetben válik leginkább láthatóvá, amelynek legszembetűnőbb megnyilvánulása a vértanúság. „Mindig lehetséges, hogy akár kényszer, akár más körülmények megakadályozzák az embert, hogy jót tegyen; de soha nem akadályozható meg az, hogy bizonyos dolgokat ne tegyen meg, főleg ha kész arra, hogy inkább meghal, mint hogy rosszat tegyen." (VS 52.) Ebben bontakozhat ki leginkább az ember szabadsága, és valósulhat meg a személy legfőbb java. Az erkölcsi törvények hősies teljesítésének feltétele az alapvető erkölcsi szándék, ami azonos a hittel. (Vö. VS 66.)

A hit és az erkölcs kölcsönös viszonya Isten felé az ember isteni hívásra adott, szeretetből fakadó válaszában jelenik meg. Akkor, amikor a hit és az erkölcsi magatartás a személy egészébe integrálódva teljes harmóniába jut, „Isten igazsága nyilvánul meg benne, amelyet a hívő a hittel nyer el, ahogy írva van: »Az igaz a hitből él«" (Róm 1,17). Ennek az erkölcsi tökéletességnek a mértéke Isten, aki felhívásban fogalmazza meg ezt a célt az ember számára: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok!" (Lev 19,2.) Az ember Istenhez való rendeltsége, vagyis személyi méltósága teszi szükségessé, hogy a legnehezebb helyzetekben is megtartsa az erkölcsi törvényt, hogy engedelmes maradjon Isten parancsainak. Ennek megtartása, vagyis „a szabadság és az igazság harmóniája olykor nem közönséges áldozatot kíván, és nagy árat kell érte fizetni: vértanúsággal is járhat." (VS 102.) Erre csak a hitben Krisztussal egyesült ember képes.

Az erkölcsi élet Krisztussal való közösség

Ratzinger bíboros mondta a már idézett, enciklikát bemutató sajtótájékoztatón, hogy mielőtt a Krisztus-hívőket kereszténynek hívták volna, a keresztény vallást egyszerűen „út"-nak nevezték. Az Apostolok Cselekedetei hatszor hozza ezt az elnevezést4. Sajnos, a magyar fordításban ez nem ismerhető fel, mert pl. az ApCsel 22,4 Szent István Társulat szerinti fordításában „tanítás" szerepel, míg a Békés Gellért szerinti fordításban „felekezet" olvasható3. Márpedig ha a kereszténységet „út"-nak nevezték, ebből az következik, hogy kereszténynek lenni mindenekelőtt egy bizonyos életformát jelentett. Vagyis kezdetben a hit semmiképpen nem csupán egy elméletet, még kevésbé egy ideológiát, hanem egy utat, gyakorlatot jelentett. Ennek alapján joggal juthatunk arra a következtetésre, hogy a hit magában foglalja a konkrét életet alakító erkölcsöt, s nem reked meg az elvont ideák szintjén. A hit egészen konkrét eligazítást ad az emberi élet számára. Nyilvánvalóan ez nem jelenti azt, hogy a keresztény embernek minden konkrétan felmerülő kérdésre, még a probléma felvetése előtt kész megoldása lenne. Sokkal inkább arra szeretnénk utalni, hogy már az ősegyház korában is éppen az erkölcsi élet különböztette meg a keresztényeket kortársaiktól. Ennek illusztrálására idézhetnénk a mindnyájunk előtt jól ismert, Diognétoszhoz írt levél azon néhány sorát, amely a keresztények erkölcsi életének igényességével kitűnő formáját írja le. Csak egyetlen gondolatot emeljünk ki belőle: „Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket."6 Ez az idézett mondat is arra enged következtetni, hogy a keresztény élet nem egy általános „út" volt, hanem összetéveszthetetlenül egyedülálló, sajátos erkölcsi értékeket megjelenítő életforma.

Az ember értelmes természetéből fakadóan szüntelenül keresi az élet minőségi feltételeit jelentő értékeket, s azokat szükségszerűen csak az abszolút Jóban találhatja meg. Erre mutat rá kinyilatkoztatásában Jézus Krisztus, aki evangéliumában megadta az emberi lét alapkérdéseire a választ, aki saját szavai szerint azért jött a világba, hogy az embereknek „életük legyen, és bőségben legyen'' (Jn 10,10). Tehát az életnek ezt a tökéletes teljességét az ember a hitben, a Krisztussal egyesült életben találhatja meg. Ebben mutatkozik meg az erkölcs keresztény többlete. A gazdag ifjú története kellőképpen bizonyítja, hogy az élet teljességének birtoklásához nem elég a parancsok lelkiismeretes teljesítése. A teremtett természetéből fakadóan Isten felé sóvárgó ember az istenivel (parancsok) nem, csak magával az Istennel elégszik meg. „Ha tökéletes akarsz lenni –felelte Jézus –, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere, és kövess engem!" (Mt 19,21) Az élet teljessége, az erkölcs tökéletessége tehát a Krisztus követésében megvalósított, Istennek szóló teljes önátadásban érhető el.

A pápa szerint Jézus a gazdag ifjúval folytatott párbeszédében arra hívja föl hangsúlyozottan a figyelmet, hogy az erkölcsi törvények teljesítése alapfeltétele a tökéletességre való meghívás felismerésének. De a tökéletességre való eljutás nem lehetséges Isten segítsége nélkül. Az isteni törvény és az emberi szabadság sajátos dinamikáját figyelhetjük meg ebben. Az isteni törvények nem állnak szemben az emberi szabadsággal, hanem harmonizálnak azzal. „Aki »test szerint él, Isten törvényét súlynak, sőt saját szabadsága megkötésének vagy tagadásának érzi. Aki ellenben a szeretetből él, és »lélek szerint jár«, és szolgálni kíván másoknak, Isten törvényében megtalálja az alapvető és szükséges utat ahhoz, hogy a szabadon választott és megélt szeretetet gyakorolja." (VS 18.)

Ebben a vonatkozásban fontos felfigyelnünk az enciklika egyik lényeges utalására, hogy ti. Jézus, miután a gazdag ifjú figyelmét először Isten felé fordította, azután rögtön a felebaráti szeretet fontosságát hangsúlyozza. Vagyis a parancsok közül Jézus azokat emeli ki, amelyek a személy javának védelmét szolgálják. (Vö. VS 13) Ezzel nyer megerősítést Jézus tanításának központi igazsága: az Isten-szeretet és az emberszeretet szorosan összetartoznak. Az ember igazi javát csak az Isten szeretetében elmerült ember képes szolgálni.

A gazdag ifjú, bár megtartotta Isten törvényeit, Jézus személye előtt felismeri, hogy életéből még hiányzik valami. Jézus az ő tanításának és személyének követésében jelöli meg a beteljesedés lehetőségét. Ez már nem kényszerítő parancsteljesítést jelent, hanem Krisztushoz való, szeretetből fakadó, önkéntes elköteleződést.

A hiteles keresztény erkölcsi élet az Egyházzal való közösségben bontakozhat ki.

Kell, hogy az Egyház létében teljesen egybeforrjon Krisztussal. Ennek meg kell mutatkoznia az Egyház teljes közösségében, de egyes tagjaiban is. Ezért mind a közösségnek, mind az egyes tagoknak ugyanazt az utat kell járniuk, amit Krisztus járt. Ennek mikéntjéről az Egyház – az evangéliumok alapján – a teljes ismeret birtokában van. Az egyén számára is hozzáférhető ez az ismeret, hiszen az Egyház küldetéséhez tartozik, hogy az idők végéig hirdesse minden ember számára az üdvösség útját. Felelősségük tudatában az apostolok nemcsak az evangélium tanításának tisztaságára ügyeltek, hanem gondjuk volt ügyelni „a keresztények kifogástalan életére" (VS 26) is, „hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse" (1Kor 1,17). Az erkölcsi élet tisztasága ugyanis szorosan hozzátartozik az Egyház tanúságtételéhez, egyáltalán létéhez. „Semmi sem zavarhatja meg a hit és az élet harmóniáját: az Egyház egységét nemcsak azok a keresztények sebzik meg, akik megcsonkítják vagy elutasítják a hit igazságait, hanem azok is, akik megtagadják az erkölcsi kötelességek teljesítését, melyekre az evangélium hívja őket. Az apostolok határozottan elutasítottak minden törekvést, amely szét akarta választani a szívbeli hitet azoktól a tettektől, amelyek azt kifejezik és bizonyítják..." (VS 26.) Az Egyházi Törvénykönyv 747. kán. 2. § szerint is: „Az Egyház illetékes arra, hogy mindig és mindenütt erkölcsi elveket hirdessen a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdve megkívánja."

Az Egyház missziós küldetéséből fakad az erkölcsi tanítás hirdetésének kötelessége és felelőssége. Ezért az Egyház napjainkban meghirdetett újraevangelizálásának is lényeges eleme az erkölcsi élet megújítására vonatkozó igehirdetés. Mert „az  elkeresztényte-lenedés, mely a korábban hitben és keresztény életben gazdag népeket és közösségeket sújtja, nemcsak azt jelenti, hogy elveszítik a hitet vagy a hit életformáló erejét, hanem szükségszerűen velejár az erkölcsi érzék hanyatlása és elhomályosulása." (VS 106.) Az Egyház közösségében élő embernek, aki helyzeténél fogva az evangelizáltak közösségéhez tartozik, feladata, hogy tettekben hirdesse és tanítsa annak az új életnek teljességét, amely után minden ember – hívő és hitetlen egyaránt –vágyakozik.

Az imént elmondottakból következik, hogy az Egyház tanításának normatív értéknek kell lennie minden tagja számára. Az Egyház sajátos belső ereje nyilvánul meg akkor, „amikor – kezdve a püspöktől a legjelentéktelenebb világi hívőkig – kifejezi általános egyetértését a hit és erkölcs dolgaiban". (LG 12.) Ez nem szünteti meg a lelkiismereti szabadságot, hanem ellenkezőleg – mivel egy átgondolt, tudatos állásfoglalást feltételez – még nyilvánvalóbbá válik benne az egyén szabad elköteleződése Isten mellett. Ennek feltétele az Egyház erkölcsi tanításának széles körű és meggyőző tanítása. Ezzel kapcsolatban hangzik el az enciklika egyik legvitatottabb és legsúlyosabbnak tartott kijelentése, amikor utal azok különleges felelősségére, „akik a törvényes Pásztorok megbízásából tanítják az erkölcstant a szemináriumokban és a teológiai fakultásokon... Annak ellenére, hogy a Tanítóhivatal által előadott emberi érvek korlátozottak, a moralisták arra hivatottak, hogy a Tanítóhivatal tanításának magyarázatát elmélyítsék, parancsainak és azok kötelező voltának megalapozottságát megvilágítsák, s megmutassák az összefüggést az ember végső céljával." (VS 110.)

Egyesek véleménye szerint ez az erkölcsteológiai kutatás mindennemű további művelésének gátat vet. Mások szerint viszont nem; csupán egy helyes „sensus Ecclesiae" kialakítását sürgeti, határt szabva az olyan teológiai kutatásoknak, amelyek „l'art pour l'art", pusztán szenzációhajhászásból kezdenek új teóriákat tanítani.

Különösen azért is oda kell figyelni erre a felelősségre, mert az Egyház küldetése nemcsak a megkereszteltekhez szól, hanem minden jóakaratú emberhez is. (Vö. Lk 2,14) Az ideológiák, vallások, világnézetek, értékrendek kavalkádjában az Egyháznak határozottan és a félreismerhetőség veszélye nélkül kell megmutatnia az evangélium örök értékeit. Ezért „a szolgálat, melynek megtételére a moralisták most hívatottak, nagyon fontos, nemcsak az Egyház élete és küldetése, hanem a társadalom és az emberi kultúra szempontjából is." (VS 111.)

Végső megállapítások

Úgy tűnik, az Egyházban napjaink legégetőbb problémája a szekularizáció, amely a hit és az erkölcs teljes elszakítására törekszik. Ez ma már nemcsak az Egyház és a világ viszonylatában jelentkező probléma, hanem, sajnos, a keresztények széles körében kialakult életstílussá vált. A keresztény mindennapok abnormis gondolkodásává és cselekvési formájává lett. Ezért buzdít az enciklika: „A keresztények fedezzék föl újra hitük újdonságait és ítélő erejét az uralkodó és rájuk zúduló kultúrával szemben... Vissza kell nyerni és újra meg kell mutatni a keresztény hit igaz arcát, mely nem csupán értelemmel igazolandó és befogandó állítások összessége, hanem eleven ismeretség Krisztussal, eleven emlékezet a parancsolataira, megélendő igazság. Egyébként a szót valójában nem hallottuk meg, ha nem megy át cselekedetekbe. A hit olyan döntés, mely az egész létet áthatja." (VS 88.)

Miképpen ez a pápa szándéka is volt, egész biztosan ez a dokumentum még sokáig a teológusok érdeklődésének középpontjában fog állni. Egyrészt, mert megmutatja és kellőképpen behatárolja a további kutatás irányvonalát, másrészt, mert nagyon sok tisztázandó kérdésben új kihívást jelent a teológusok számára. Az enciklika központi témájának, hogy ti. megmutassa a hit és erkölcs megbonthatatlan szoros kapcsolatát, az elkövetkező időben mindenképpen az erkölcsteológiai gondolkodás kardinális pontjának kell lennie. Viszont a teológia kutatására és fejlődésére gyakorolt igazi hatását valószínűleg csak több év távlatából fogjuk tudni helyesen megítélni.

Befejezésül fontosnak tartjuk, hogy utaljunk P. Kiely professzor (Róma, Gergely Egyetem) figyelmeztetésére, aki óv attól, hogy bárki is a médiákra hagyatkozzon az enciklikáról kialakítandó véleményalkotásában. Vegye mindenki magának a fáradságot, hogy alaposan áttanulmányozza a dokumentumot! Megítélése szerint a jelen erkölcsteológiájában tapasztalható krízishelyzetben nagyon nagy jelentőségű ez az enciklika, viszont ettől senki ne várja, hogy egyik napról a másikra meg fog oldódni minden probléma, minden vitatott kérdés megválaszolásra kerül. Ugyanis – jegyzi meg enyhe iróniával – „az akadémikus világban nem szokás visszavonni a korábbi tanítást".

1 P. A. Liégé: Krisztusi élet, OMC, Bécs, 1973, 16. old.

2 P. Knauer: Zu Grundbegriffen der Enzyklika „Veritaris splendor", in Stimmen der Zeit, 1/1994, 16. old.

4 Ratzinger: Glaube als Weg, in Internationale katholische Zeitschrift, 6/1993, 565. old.

5 SZIT: „Véresen üldöztem ezt a tanítást".; Békés G.: „Ezt a felekezetet halálosan gyűlöltem. . ."

6 Levél Diognétoszhoz in Vanyó L.: Ókeresztény írók, III. k. SZIT, Budapest, 1980, 371. old.

Következő számunk tartalmából

– Ifjúság és egyház

– A Regum és a Bokor mozgalmak

– A cserkészet újjáéledése Magyarországon

– Prohászka lelkisége

– A magyar titok

– A cigányok és az egyház

– Bartók Béla (1945–1995)

 

Erdő Péter

MAGZATVÉDELEM A MAI EGYHÁZJOGBAN I.

Előzetes megjegyzések

Az emberi magzat védelmét a kánoni jog csupán azokkal az eszközökkel tudja szolgálni, amelyek egy adott helyen, egy adott korban a rendelkezésére állnak. A történelem során általában a vezeklést elrendelő, tehát a bűnbánati fegyelem területére tartozó kánonok foglalkoztak ezzel a témával. Már az I. és II. század fordulóján íródott Didakhéból világos a parancs: „Ne keverj mérget, ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg." Az ankürai zsinat kánonjaiban, amelyek a fennmaradt zsinati jogszabályok legrégebbi rétegéhez tartoznak, hiszen 314-ből valók, ez áll: „Azok az asszonyok, akik paráználkodnak, és megölik újszülöttjüket, vagy azon igyekeznek, hogy magzatukat elhajtsák, a régi szabály szerint éltük végéig ki vannak közösítve. Mi azonban enyhítettünk ezen, és azt határoztuk, hogy tíz évet töltsenek vezeklésben a megfelelő fokozatok szerint." (21. k.) Hasonló értelemben ismerteti a régi kappadókiai egyházi fegyelmi hagyományt Nagy Szent Baszileiosz az Amphilokhiosz ikoniumi püspökhöz címzett első kánoni levelében: „Aki művi úton elpusztította magzatát, gyilkosságot követett el. Nálunk nem tesznek különbséget szőrszálhasogató módon a már kiformálódott és a még formátlan magzat között. Ez a tett ugyanis nemcsak a születendő gyermek ellen irányul, hanem az ellen is, aki így saját magát veszélyezteti, mivel az ilyen kísérletek az esetek nagy részében az asszonyok életébe kerülnek. Ehhez járul még a magzat halála; egy második gyilkosság, mely biztosan szándékos azok részéről, akik ilyesmire merészkednek. Mégsem kell ezek bűnbánati idejét halálukig kiterjeszteni, hanem tíz éves vezeklésre kell bocsátani őket. Gyógyulásukat azonban nem a bűnbánat ideje, hanem módja szerint kell megítélni." (2. k.)3 Ehhez egy későbbi kánonban ugyanő hozzáfűzi: „Azok is gyilkosok, akik magzatelhajtó szert adnak, de azok is, akik az embriót megölő mérget beveszik. Ennyit ezekről az esetekről." (8. k.)4 Mind Nagy Szent Baszileiosz kánonjai, mind az ankürai zsinat rendelkezései bekerültek a nagy egyházjogi gyűjteményekbe, és jelentős befolyással voltak az egyetemes Egyház fegyelmi gyakorlatára. Természetesen már a szoros értelemben vett fegyelmi rendelkezések előtt is számos korai keresztény irat tanúsítja az abortusz teljes elutasítását.

A korai középkorban a vezeklési könyvek képviselték a legfontosabb kánoni eszközt a magzati élet védelmére. Továbbra is a vezeklések kiszabása, a szentségektől való eltiltás szerepel kánoni szankció gyanánt, bár a szankciók mértékében és a büntetendő tényállás körülhatárolása terén jelentősek a különbségek az egyes vezeklési könyvek között6.

A mai katolikus egyházjogban, különösen a latin Egyház hatályos törvénykönyvében a magzati élet védelmét különféle típusú normák szolgálják. Ezek egy része az egyházi büntetőjog körébe tartozik, más része egyéb jogterületeken helyezkedik el.

Előfordulnak olyan kánoni szabályok is, amelyek nem a magzat életének, hanem már jogainak védelmét szolgálják. Az alábbiakban először ezekkel a szabályokkal foglalkozunk, ezt követően térünk át az abortusszal kapcsolatos normákra.

II. A magzat jogai a Codex szerint

A házasság jogi következményeinek tárgyalása keretében az Egyházi Törvénykönyv leszögezi, hogy „törvényesek azok a gyermekek, akik érvényes vagy vélt házasságból fogantak vagy születtek" (1137. k.). A törvényességnek ez a fogalma azt is maga után vonja, hogy a gyermek akkor is törvényesnek számít, ha a házasság megszűnte után születik, de még a házasságban fogant. A magzat esetleges vagyoni jogairól hatályos Codexünk nem tárgyal, szól viszont a keresztség összefüggésében arról, hogy kik alkalmasak ennek a szentségnek a felvételére. Teljes általánosságban kijelenti: „A keresztség felvételére alkalmasak mindazok, de csak azok az emberek, akik még nincsenek megkeresztelve." (864. k.) Ebből az alapelvből következik azután a 871. kánon rendelkezése, amely előírja, hogy az „abortált magzatokat, ha élnek, amennyiben lehetséges, kereszteljék meg". Ez a szabály világosan mutatja, hogy az egyházjog a magzatot valódi embernek tekinti, aki örök életre teremtetett és üdvösségre hivatott. Mivel az élő abortált magzat keresztelését – ha ennek lehetősége fennáll – a Törvénykönyv kötelezően írja elő, ebből az következik, hogy az ilyen magzatnak mint emberi személynek a katolikus Egyház jogrendjében (tekintettel a halálveszélyre) minden további nélkül joga van a keresztség elnyeréséhez. Azt, hogy az el nem vetélt, tehát a méhen belül lévő, eleven magzatnak már megszületése előtt joga volna a keresztségre, az egyházjog nem állítja. Ezért nem tér ki arra a régi szakirodalomban bőségesen tárgyalt kazuisztikára sem, mely a magzat méhen belül való megkeresztelésének lehetőségével foglalkozott. Ha ugyanis az élő méhmagzatot halálveszély nem fenyegeti, nincs ok a keresztelés egyéb feltételeinek elhagyására. Abban a sajátos esetben, amikor a magzat még él, a méhen belül van, de közvetlen halálveszély fenyegeti, mégis felmerülhet a méhen belüli keresztelés problémája. Ebben az esetben az érvényes keresztelés elvi lehetőségét illetően a kérdéssel kapcsolatos régi egyházi irányelvekhez kell igazodni. Szem előtt kell tartani azonban az idézett kánonnak a másik részét is, amely az abortált magzat keresztelését csak annyiban írja elő, amennyiben ez lehetséges. A lehetőség megítélése terén az egyházjogi kommentátorok az orvosok véleményére szoktak utalni7, és hangsúlyozzák, hogy az anya súlyos veszélyeztetése feltétlenül kerülendő. Mindebből mégis kiviláglik, hogy az abortált, de még élő magzatot az Egyház közvetlen halálveszélyben lévő emberként kezeli.

III. Rendelkezések az abortusz ellen

Mint fentebb említettük, az abortusz ellen az egyházjog egyrészt büntetőjogi, másrészt egyéb eszközökkel lép fel. Mielőtt azonban ezekre kitérnénk, reflektálnunk kell az abortusz kánonjogi fogalmára. Az abortusz végzése a kánoni hagyomány szerint, melyet újabb törvényi meghatározás hiányában ma is követnünk kell a fogalom értelmezése tekintetében (vö. 6. k. 2.), azt a cselekvést jelenti, mellyel valaki közvetlenül, szándékosan, hatékony fizikai vagy morális 8 cselekvéssel a magzat elhajtását okozta.

Az Egyházi Törvénykönyv 1398. kánonja bünteti mindazt, aki eredményes magzatelhajtást végez. Nem követi el tehát a bűncselekményt, akinek kísérlete sikertelen marad, függetlenül az ilyen tett erkölcsi megítélésétől. Ugyancsak nem követi el ezt a büntetendő cselekményt az, aki olyan beavatkozást végez, mely kettős hatással, azaz duplex effectus-szal jár, ha a szándék a másik, jó hatásra irányult, a magzatelhajtást viszont az illető nem akarta közvetlenül9. Viszont ha az akarat közvetlenül a magzat elhajtására, illetve megölésére irányult, a bűncselekmény még akkor is megvalósult, ha ezt valaki egy általa jónak tartott célból hajtotta végre. Ennek a kánonjogban büntetendő cselekménynek az elkövetéséhez az szükséges, hogy a tett a szándék oldaláról közvetlen és aktív legyen10. Ezt az elvet az Apostoli Szentszék számos megnyilatkozásában hangsúlyozta11. Ugyanezen a nyomon haladt a Magyar Püspöki Kar is, mely 1956. szeptember 12-i körlevelében tett hitet amellett, hogy a jó cél ilyenkor sem szentesíti az eszközt12.

A kánoni büntetés vonatkozik minden abortuszra, a terhesség bármely szakaszában követték is el. Ez magából a kánon szövegéből is nyilvánvaló, hisz ott időbeli megszorítás nincs, a törvényeket pedig a szavak sajátos jelentése szerint kell érteni (vö. 17. k.). Már a hatályos Törvénykönyv előtti szerzők is hangsúlyozták, hogy ez a büntetés a fogamzás pillanatától értendő13. Közismert, hogy az Egyházi Törvénykönyv reformja során, ellenállva a többektől érkező kéréseknek, az abortusz törvényi meghatározását nem vették fel a szövegbe14. A kánonjog sajátosan tág értelmet tulajdonít az abortusz fogalmának, ezzel az emberi élet védelmét széles körre terjeszti ki. A mai egyházi álláspont szerint nem csupán a terhesség-megszakítás számít büntetendő abortusznak, hanem a méhben meg nem telepedett megtermékenyített petesejt elpusztítása is. Ezért egyesek az abortuszt büntetőjogi szempontból az élő, bár nem életképes magzat elpusztításaként, illetve a méhből való kivetéseként fogták fel. Ám a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban, valamint a különböző kísérletek során elpusztuló embriókra tekintettel az Apostoli Szentszék az 1398. kánonhoz hiteles magyarázatot fűzött, melyben kifejtette, hogy abortuszon (a fent leírt bűncselekmény értelmében) nem csupán az éretlen magzatnak a méhből való eltávolítását kell érteni, hanem a magzat megölését, bármilyen módon és a fogamzás pillanatától kezdve bármikor kerüljön is rá sor15, akár a méhen belül, akár azon kívül.16

A kánonban rendelt büntetés mindazokra a katolikusokra (vö. ll. k.)17 vonatkozik, akik az abortuszt előidézték, vagyis akik annak szükséges okai voltak. Más szóval nélkülözhetetlen és hatékony cselekedettel járultak hozzá annak megvalósulásához18. Az egyéb – akár fizikai, akár erkölcsi – közreműködők a bűncselekményben való közreműködésről szóló általános szabály értelmében (1329. k. 2.) egyéb utólag kiszabandó büntetéssel sújthatók. Nem merítik ki viszont magát az abortusz előidézésének tényállását.

IV. A büntetés

Az Egyházi Törvénykönyv 1398. kánonja szerint aki sikeres abortuszt hajt végre, önmagától beálló kiközösítésbe esik. Az önmagától beálló büntetések általános feltételeivel összhangban, a tudva és akarva abortuszt előidéző személy nem esik az előírt kiközösítésbe, ha nem tudott arról, hogy ezért a cselekményért ilyen egyházi büntetés jár (1324. k. l.§ 9, vö. uo. 3.§). Ugyancsak nem válik automatikusan kiközösítetté az elkövető, ha még nem töltötte be 18. életévét (1324. k. l. §  4, vö. uo. 3.  § , 97. k. 1.  § ). Szintén nem esik kiközösítésbe az, aki e tettet „akárcsak viszonylagosan is súlyos félelem" hatására, illetve „szükségből vagy súlyos kellemetlenségtől hajtva" követte el (1324. k. 1.  §  5, vö. uo. 3.  § ). Mindezekben az esetekben olyan körülményekről van szó, amelyek a kánoni büntetőjog szerint nem mentesítenek a büntetés alól, de enyhítő hatásuk van. Ilyenkor viszont a Codex úgy rendelkezik, hogy az önmagától beálló büntetésbe az elkövető automatikusan nem esik bele. Az anya tehát már a fentiek miatt sem mindig vonja magára ezt a büntetést. Főként nem akkor, ha az abortuszra az ő beleegyezése nélkül kerül sor (pl. nincs beszámítható állapotban).

Az abortuszra rendelt kiközösítés nem fenntartott büntetés, vagyis a megfelelő feltételek fennállása esetén a büntetések kiszabására és elengedésére általában illetékes legalacsonyabb hatóság, az ordinárius elengedheti. Ha a büntetést külső fórumon is megállapították, elengedő-e az az ordinárius, aki az eljárást indította, illetve az elkövető tartózkodási helyének ordináriusa, ám ez utóbbinak előzetesen meg kell kérdeznie a büntetőeljárást indító főpásztort (1355. k. l.  § ). Sokkal gyakoribb azonban, hogy az abortuszért beálló büntetés nem kerül hivatalos egyházi kinyilvánításra, hanem titokban marad, mint a cselekmény maga is. Ilyenkor a büntetést az ordinárius elengedheti saját alárendeltjeinek és azoknak, akik területén tartózkodnak, vagy ott követték el a büntetendő cselekményt. Ilyenkor elengedheti ezt bármely felszentelt püspök is, de csak szentségi gyónásban (1355. k. 2. § ). Maga az egyetemes egyházjog hatalmazza fel az ilyen büntetés elengedésére a kórházlelkészeket, a börtönlelkészeket és a tengeri utasok gondozásával megbízott lelkészeket. Ezzel a jogukkal azonban csak a fent említett helyeken élhetnek (566. k. 2. § ). Ugyancsak az Egyházi Törvénykönyv hatalmazza fel az összes felszentelt papot – még azokat is, akik esetleg normális körülmények között a gyóntatásra sem jogosultak –, hogy halálveszélyben lévő gyónónak a büntetést elengedjék (976. k.).

Ezenkívül a büntetés elengedésére maga a megyéspüspök egyrészt állandó helyettest nevez ki a penitenciárius kanonok személyében (vö. 508. k. 1.  § ). Az ő illetékessége a szentségi fórumra vonatkozik, vagyis ha valaki gyónásban vallja meg az abortuszt, de kitűnik, hogy e tettével kiközösítésbe esett (mivel a fent említett enyhítő körülmények nem álltak fenn), a penitenciárius kanonok a büntetést elengedheti, majd azonnal feloldozhatja a gyónót. Megjegyzendő, hogy a penitenciárius kanonok az egyházmegyén belül mindenkinek elengedheti ezt a büntetést, idegeneknek is. Az egyházmegye területén kívül viszont csak az egyházmegye saját hívei javára gyakorolhatja e feladatát (pl. közös zarándoklat során) (vö. 508. k. 1.  § ). Másrészt a püspökök külön megbízást szoktak adni az összes gyóntatóknak ennek a büntetésnek az elengedésére. Korábban hazánkban e megbízásokat egyénenként adták meghatározott időre vagy meghatározott számú esetre. Újabban egyházmegyei körlevelekben adják meg e felhatalmazást a főpásztorok a gyóntatásra jogosult minden papnak. A felhatalmazás egy évre szól, s a körlevelek évről évre megújítják azt. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében például a megújító intézkedéshez a Főpásztor felszólítást fűz. Ebben kéri a gyóntatókat, hogy „minden esetben hangsúlyozzák: a feloldozást külön engedély alapján adhatják meg"20 Van olyan egyházmegye, ahol az így elengedett esetek számáról a püspök évente jelentést kér.

A büntetés hatása elsősorban abban áll, hogy ha nincs is kinyilvánítva, eltilt a szentségek és szentelmények végzésétől, valamint a szentségek felvételétől (1331. k. 1.  §  2). Tilos továbbá a kiközösítettnek bármilyen szolgálati részvételt vállalni a szentmisében vagy más istentiszteleti szertartásban, továbbá bármilyen egyházi hivatalt, szolgálatot, tisztséget gyakorolni, vagy kormányzati intézkedést végezni (1331. k. l. §  1 és 3). Ha pedig a büntetést esetleg ki is nyilvánították, ennek további jelentős jogkorlátozó hatásai vannak (vö. 1331. k. 2. § ). Igaz, ritka az abortuszért beállt kiközösítést kinyilvánító ítélet: külső egyházi fórumon inkább orvos esetén lenne egyszer a bizonyítás, mint az anya vonatkozásában.

A büntetés elengedése „sürgős" esetben a fentebb felsorolt lehetőségeken kívül más úton is történhet. Ennek magyarázata az, hogy az önmagától beállt kiközösítés, mint láttuk, éppen a megtérés és lelki megújulás erőforrását jelentő szentségektől is eltiltja az embert. Ezért engedi meg a Törvénykönyv, hogy a gyóntató a ki nem nyilvánított, önmagától beállott kiközösítést gyónás keretében elengedje, ha „a gyónónak nehéz lenne a súlyos bűn állapotában maradnia az illetékes elöljáró intézkedéséhez szükséges időn át" (1357. k. l. § ). Ez a lehetőség olyan esetekre vonatkozik, amikor a gyóntatónak egyébként nem volna a főpásztortól felhatalmazása a büntetés elengedésére. Olyankor tehát, amikor minden gyóntató körlevélileg megkapja a megfelelő püspöki meghatalmazást, e külön törvényi engedmény alkalmazására nincs szükség21. Ahol valamilyen oknál fogva mégis élni kell vele, a gyóntatónak köteleznie kell a gyónót – a büntetésbe való visszaesés terhe alatt – hogy egy hónapon belül a büntetés elengedésére jogosult főpásztorhoz vagy paphoz fordul, és annak utasításait követi. Ez a felfolyamodás a gyóntató útján is történhet a gyónó nevének említése nélkül (1357. k. 2. § ).

A büntetés elengedésének formája tekintetében az Egyházi Törvénykönyv nem intézkedik, ellenben a megfelelő szertartáskönyvben (Ordo paenitentiae) függelékként szerepel az egyházi fenyíték alóli feloldozás formulája. A gyóntató megteheti, hogy a szentségi feloldozás formuláját érintetlenül hagyva pusztán szándékába foglalja bele a büntetés elengedését. Ám választhatja azt a megoldást is, hogy az egyházi fenyíték alól, a bűnöktől való feloldozás előtt külön formula elmondásával oldja fel a gyónót. Ugyanezt a külön formulát kell használni, ha a büntetés elengedése gyónáson kívül történik". Lelkipásztori szempontból fontos, hogy e büntetés elengedésekor megfelelő elégtételt, illetve penitenciát kell előírni (1357. k. 2. § ), mely tudatosítja az érintettben cselekményének súlyosságát.

A büntető szankció eredményessége az egyházi joggyakorlatban általában is nagy kérdés. Az abortuszért kilátásba helyezett büntetés esetében nagyon fontos a kellő lelkipásztori tájékoztatás, hiszen, mint említettük, nem is érvényesül a büntetés hatása, ha az elkövető nem tudott a kánoni szankcióról. Gyakorlatilag a legfőbb hatás abban jelölhető meg, hogy a büntetés a hit világával személyes kapcsolatban lévő katolikust ráébreszti e cselekedet súlyosságára.

V. Büntetésszerű jogkövetkezmény

Az egyházi rend szentségét felvenni készülő személyek esetén az abortusz bűncselekményének elkövetése szabálytalanságot (irregularitas), azaz tartós tilalmat von maga után e szentség felvételére nézve (1041. k. 4. § ). Ha pedig már felszentelt személyről van szó, az illető nem gyakorolhatja szent rendjét a szabálytalanság miatt (1044. k. 1. §  3). Ezek alól a rend felvételét, illetve gyakorlását tiltó szabálytalanságok alól a felmentés megadása a Szentszéknek van fenntartva, akkor is, ha az eset titkos (1047. k. 2. §  2, 3. § ). Ilyenkor tehát az Apostoli Penitenciáriához kell fordulni. Igen sürgős és titkos esetben, ha a Szentszékhez nem lehet fordulni, és súlyos kár vagy becsületvesztés veszélye fenyeget, gyakorolhatja a rendet az, akit ebben egyébként szabálytalanság gátolna, ám köteles nevének elhallgatásával gyóntatója útján mielőbb a Penitenciáriához fordulni (1048. k.).

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a kánonjog emberséges, a tragikus helyzetekre figyelő, az elkövető gyengeségét, állapotát messzemenően figyelembevevő, de az élet méltóságát szerény eszközeivel határozottan és elkötelezetten védelmező jogrendszernek bizonyul.

1 Didakhé II, 2; magyarul: Apostoli atyák, szerk. Vanyó L. (Ókeresztény írók 3), Budapest 1980, 94 (ford. Vanyó L.).

2 Magyarul: Az Ókeresztény kor egyházfegyelme (az első négy században), összeállította, a szövegeket fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Erdő P. (Ókeresztény írók V), Budapest 1983, 278. Vö. Elvirai Zsinat (300?), 63. és 68. kánon: magyarul uo. 261–362.

3 Magyarul: A kappadókiai atyák (Ókeresztény írók VI/1). Budapest 1983, 260 (ford. Erdő P.).

4 Uo. 264.

5 E keresztény erkölcsi felfogás határozott, ősi kifejezéseinek gyűjteményes felsorolásához lásd pl. Honings, B., Aborto, in Dizionario patristico e di antichitá cristiane, dir. Di Berardino, A., I, Casale Monferrato 1983, 10–4–2.

Vö. pl. Honings, B., L'aborto nei libri penitenziali irlandesi. Convergenza morale e divergenze pastorali, in Apollinarii 48 (1975) 501–523.

7 Vö. pl. Manzanares, J., in Código de Derecho Canónico. Edición bilingüe comentada, dir. de Echeverria, L. (BAC 442), 2Madrid 1983, 445, ad. tan. 871; Molina Melia, A., in Código de Derecbu Canónico. Edición bilingüe, fuentes y comentarios de todos los cánones, dir. Benlloch Poveda, A., Valencia 1993, 405, ad. can. 871.

Vö. pl. Conte a Coronata, M., De sacramentis, II Torino 1951, 167, nr. 135–

Aznar, F., in Código de Derecho Canónico. Edición bilingiie comentada, dir. de Echeverria, L. (BAC 442), 2Madrid 1983, 682, ad. can. 1398; Alias, J., in Codede Droit Canonique, sous la responsabilitéde L'lnstitut Martin de Azpilcueta, Montréal 1990, 808. Feltétlenül kerülendő azonban e lehetőség felületes, vulgáris értelmezése.

Vö. pl. Di Mattia, G., L'aborto: aspetti medico-legali e punibilitá in diritto canónico, in Apollinaris 61 (1988)748.

11 Vö. pl. SC Off, Resp., 1884. V. 31: ASS 17 (1884) 556; Resp., 1889. VIII. 19: ASS 22 (1889/1890) 748; 1917-es CIC 2350. k. 1. ; SC Fid, Deci, 1974. XI. 18: AAS 66 (1974) 730-7-47.

12 Újabb kiadása: Amit Isten egybe kötött, Budapest 1986, 76.

Vö. Cappello, F. M., Tractatus canonico-moralis de censuris iuxta Codicem iuris Canonici, 3Torino-Roma 1933, 334, nr. 384.

14 Vö. Communicationes 9 (1977) 317.

15 PCI, Resp., 1988.1. 19, nr. 1: AAS 80 (1988) 1818.

E hiteles törvénymagyarázat kánonjogi kommentárjai pl. Aznar Gil, F. R., El delito de aborto. Comentario a una respuesta de la CPI, in Revista Espanola de Derecho Canónico 47 (1990) 225-239; Di Martia, L'aborto: aspetti medico-legali e punibilitá 737—778, főként 774-776; Marzoa, A., Extensión del concepto penal de aborto, in lus Canoniaim 29 (1989) 577-485; Sanchis Ferrandis, J. M., L'aborto procurato: asperti canonistici, in ius Ecclesiae 1 (1989) 663—677.

Katolikusnak ebben az összefüggésben az számít, akit a katolikus Egyházban kereszteltek, vagy keresztelése után annak teljes közösségébe felvettek, függetlenül attól, hogy később elhagyta-e a katolikus Egyház teljes közösségét.

Vö. Molina Melia, A., Estudio juridico-canónico de la reciente legislación abortista en Espana, in Revista Espanola de Derecho Canónico 41 (1985) 473; Lüdicke, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC Essen 1985 kk., állapot: 1994. XII. 12, 1398/III, nr. 5. Vö. pl. Miragoli. E., II confessore e la remissione della scomunica per aborto procurato, in Quaderni di Diritto Ecclesiale 1 (1988) 193-4.95.

20 Esztergom-Budapesti Érseki Főhatóság Körlevele 1995, 4 (I., 406. sz.).

'' Vö. Miragoli, Il confessore 196-4-97.

— Vö. Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Budapest 1976, 143; az ott található szöveg egyes részletei az új CIC miatt módosultak, lásd SC Saer, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20 (1983) 540–555; Leges Ecclesiae post Codicem iuris Canonici editae ed. Ochoa, X., VI, Roma 1987, 8674; Miragoli, Il confessore 198.

---------

„UT UNUM SINT"

szavakkal kezdődik II. János Pál pápa enciklikája a keresztények egységtörekvéséről (május 31-én jelent meg). A szentatya a II. vatikáni zsinatra hivatkozva hangsúlyozza, hogy az egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumené keresésének útján. A körlevél, amely három fejezetből áll, főleg az Unitatis redintegratio kezdetű zsinati határozat tanítására támaszkodik; vázolja az ökumenikus párbeszéd gyümölcseit, végül a jelen és a jövő feladatait jelöli meg. Az eljövendő interkommunió kapcsán ezeket írja az enciklika: „Örömmel emlékeztetünk arra, hogy a katolikus papok egyes meghatározott esetekben az Eucharisztia, a bűnbocsánat és a betegek kenete szentségében más keresztényeket is részesítenek, akik ugyan nem állanak teljes közösségben a katolikus egyházzal, de vágyódnak a szentség fölvételére, ezt önszántukból kérik, és azt a hitet vallják, amit a katolikus egyház vall a szentségekről. Megfordítva: bizonyos esetekben és különleges körülmények között a katolikusok is kérhetik ugyanezeknek a szentségeknek a fölvételét azoknak az egyházaknak a lelkészeitől, amelyek a szentségeket érvényesen szolgáltatják ki."

(Megjegyezzük: az enciklika a második idézett mondatban a nem katolikus keleti egyházakra gondol, amelyek – különválásuk ellenére – a valódi szentségeket birtokolják, nevezetesen a papságot és az Eucharisztiát az apostoli folytonosság megőrzésével. Az első mondat a reformáció egyházaira is vonatkozik.)

 

Somfai Béla

KATOLIKUS ORVOSETIKA – TEGNAP ÉS MA

A keresztény lelkiség számára a betegápolás a felebaráti szeretet egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása. Krisztus előszeretettel fordult a betegek felé, bűneiket megbocsátva gyógyította és új életre hívta őket. (Mt 4,23) A hetvenkét tanítványnak is ugyanezt a megbízatást adta: „Gyógyítsátok meg a betegeket, s hirdessétek: közel van az Isten Országa!" (Lk 10,9) A feladat fontosságára az is utal, hogy Máté evangéliuma a beteglátogatást az utolsó ítélet egyik kritériumának tekinti. (Mt 25,36) A betegek gyógyítása az apostoli egyházban is a Lélek egyik jellegzetes adománya volt. A kora középkortól kezdve ezt a feladatot betegápoló szerzetesrendek látták el. Járványmenhelyekkel. beteg- és szegénygondozó-otthonokkal, később pedig kórházakkal behálózták egész Európát. Az intézményesített betegápolás a hithirdetők munkájának is szerves részévé vált. A középkor végéig nem orvosok, hanem szerzetesnők és -férfiak gondozták a betegeket ezekben az intézményekben. Ez a helyzet valójában csak a 18. században változott meg, amikor megindult az orvostudomány gyors fejlődése.

Néhány mozzanat a tantörténetből

Noha a keresztény közösség átvette a zsidóságtól a kultikus funkciók és a gyógyítás gondos szétválasztását, és ezzel biztosította az orvoslás szekuláris jellegét, az élettel kapcsolatos kérdések megtartották fontosságukat a lelkipásztorkodás és a teológia számára egyaránt. Az első század végén a Didakhé már tiltotta a magzatelhajtást és a gyermekgyilkosságot. Alexandriai Kelemen már foglalkozott életadásra vonatkozó szabályokkal. Az emberi élet kezdete, azaz a lélekadás körülményeinek pontosabb meghatározása fontos kérdéssé vált már Tertullianus, Jeromos és Ágoston számára azért, hogy az eredeti bűn átszármazását megmagyarázhassák. Ugyanez a kérdés a magzatelhajtásra vonatkozó tilalom pontosabb meghatározásában is döntő szerepet kapott. Elbírálásában mindig a korabeli tudományos ismeretek adták meg a kiindulópontot2. Az emberi szexualitásra vonatkozó biológiai ismeretek határozták meg a szexuális magatartás megengedett és tilos módjai közötti különbséget a patrisztikus irodalomban is. A házasság érvényességének tisztázásához IX. Gergely pápa már 1234-ben sürgette az impotencia tényének orvosilag megbízható megállapítását3. Antoninus firenzei érsek teológiai munkájának harmadik kötete orvosetikai kérdésekkel foglalkozott: tárgyalta az orvosi szakismeret és gyakorlat szabályait. Kitért a gyógyíthatatlan beteg és a haldokló kezelésének kérdéseire, valamint a díjazás szabályaira is. Munkáját 1459-ben írta4.

A trienti zsinat után az erkölcsteológia első képviselői is megjelentek. Munkáikban foglalkoztak a betegséggel és a betegápolással kapcsolatos erkölcsi kérdésekkel is. Az első kifejezetten orvosetikai munkát Paolo Zacchia írta meg 1621-ben. Ez az első olyan kézikönyv, melyben az orvosi gyakorlat jogi, pasztorális és erkölcsi kérdéseit összefüggően vizsgálták. Az elsők között volt abban is, hogy a fogamzás és a lélekadás közötti időbeli megkülönböztetés hagyományát a kor tudományos ismereteire hivatkozva kétségbe vonta. Ezt követte 1666-ban a belga moralista, Michel Boudewyns könyve. Ebben olyan modern témák is találhatók már, mint a magzatelhajtás, a fogamzásgátlás, az eutanázia, a kísérletezés, valamint a szexuális medicina kérdései, és természetesen az orvosi díjazás problémája.

Századunk első fele

A katolikus orvosetika kialakulása egybefonódott a beteggondozás gyakorlati problémáival. Erre utal 20. század közepe előtt megjelent orvosetikai munkák kedvelt címe is: Medicina Pastoralis. Ezekben a könyvekben a beteggondozás mint az orvosi és a pasztorális gyakorlat közös feladata állnak a középpontban. Elég megemlíteni Karl Capellmann és Joseph Antonelli nevét. Patrick Finney munkája 1922-ből szinte ugyanerre a közös gyökérre utal. Mivel az intézményesített beteggondozás elsősorban a katolikus egyház szolgálatán keresztül alakult ki, a nem katolikus orvosetikára is rányomta bélyegét a katolikus erkölcshagyomány. Ez nemcsak Európára, hanem Észak-Amerikára is áll, ahol még a második világháború után is katolikus tulajdonban volt a kórházi ágyak egyharmada. Ott az első katolikus orvosetikai munka a jezsuita John A. Creighton Egyetem orvosi fakultásán jelent meg 1897-ben, éspedig a jezsuita Charles Copens professzor tollából, aki orvosjogot tanított. A 20. század első felében a katolikus erkölcstanon belül kialakult az orvosetika sajátos szakterülete, ami nemcsak a katolikus kórházak szolgálatát és a katolikus orvos- és ápolónőképzést irányította, hanem jelentős hatása volt az általános orvosi gyakorlatra is. Mivel elsősorban a természetjog és a természettörvény alapfeltevéseiből indult ki, ez a gondolatrendszer befolyást gyakorolt a második világháború után kialakuló orvosetikai szabályrendszerre is. A II. vatikáni zsinatot megelőző időszakban számos szakfolyóirat és nagyon sok könyv tanúskodik ennek a szakterületnek a gazdagságáról7. XII. Pius pápa maga is sokat foglalkozott a tudományos haladás által felvetett újabb problémákkal. Elég itt utalni a szervátültetéssel, a mesterséges életben tartással kapcsolatos megnyilatkozásaira, amelyekben lényegesen eltért a hagyományos álláspont képviselőinek merev véleményétől.

Rövid szintézis

Gerald Kelly, Észak-Amerika egyik jól ismert erkölcsteológusa 1958-ban több sajátos alapfeltevéssel jellemezte ezt a szakterületet8. A kiindulópont a jól informált beteg beleegyezésének biztosítása minden kezeléshez. Ez a jog a beteg autonómiájában gyökerezik, amit egyedül az erkölcsi törvény korlátoz. A beteg sohasem egyezhet bele olyan orvosi eljárásba, amit az erkölcsi törvény tilt. A második alapelv az ártatlan emberi élet sérthetetlensége. Az ártatlan élet fölött emberi hatalom nem rendelkezhet, mivel Isten az élet egyedüli ura. Ez az elv kiterjed az élet kezdeti stádiumára is. Amint a vatikáni zsinat később kifejezetten leszögezte, az emberi életet a fogamzástól a legnagyobb gonddal kell védeni. Az orvosi gyakorlat azonban nem ritkán szembekerül olyan kritikus helyzettel, amelyben a gyógyítás kár okozása nélkül nem lehetséges. Ezekben a döntésekben a kettős hatás, a duplex effectus elve az irányadó. Ennek alapjai visszamennek Szent Tamás tanítására, az elvet magát azonban csak a 18. század kazuistái dolgozták ki annak ma is használt klasszikus formájában. Amikor egy orvosi beavatkozásnak kikerülhetetlenül van jó és rossz hatása is, a rossz hatás okozása erkölcsileg megengedhető, feltéve, hogy a beavatkozás önmagában nem rossz, a cselekvő szándéka csak a jóra irányul, és a rossz hatás nem válik a jó létrehozásának eszközévé, azaz csak a jóval együtt vagy később jön létre. Ebben az esetben a rossz hatás csak közvetett és nem szándékolt eredménynek tekinthető, állítja ez a gyakorlati irányelv, amely erkölcsileg komplikált kérdések egyik leggyakrabban használt értelmező eszköze nemcsak a katolikus orvosetikában, hanem a modern bioetikában is. A protestáns erkölcsteológia nem használja az elvet, és a modern katolikus erkölcstanban is elterjedt egy újabb változata, mely nagy viták kiindulópontja napjainkban is.

A teljesség elve (principium totalitatis) szerint a személy életének védelmében feláldozhatók azok a szervek, melyek betegségük következtében az egész test jólétét veszélyeztetik. XII. Pius pápa tanítása alapján magasabb rendű lelki értékek megvalósítása ugyanígy lehetővé teszi a test fizikai integritásának megcsorbítását is a felebaráti szeretet érdekében, például a kettős szervek egyikének adományozásával. Hasonlóan a gyógyíthatatlan betegek életének orvosi eszközökkel történő fenntartása is csak addig szükséges, amíg ez az igyekezet nem válik a magasabb rendű lelki értékek megvalósításának akadályává. Ezt a károkozás elkerülésének (primum non nocere) elve is alátámasztja. A jó megtétele nem mindig kötelező, nem is mindig lehetséges; kár szándékos és közvetlen okozását azonban mindig el kell kerülni a beteg kezelésében. Az emberi szexualitással kapcsolatos sajátosan keresztény meggyőződés szerint a szeretet szexuális kifejezése a házasságban szétválaszthatatlan az életadástól. Ebben valósul meg a házastársi szeretet teljessége. Ezt a meggyőződést a szexuális medicina és az újabban kialakult reprodukciós technológia minden területén tiszteletben kell tartani. Végül Kelly megállapítása szerint a valószínűség elve az orvosetikában is érvényesül. Abban az esetben, amikor egy tételes törvény érvényessége megokoltan kétségbe vonható, vagy amikor egy erkölcsi törvény adott helyzetre való alkalmazásából több megokolt, de nem teljesen egyértelmű következtetés vonható le, akkor szabadon választhatunk az erkölcsileg lehetségesnek bizonyuló cselekvési alternatívák között.

Végül talán a legjellegzetesebb sajátossága volt ennek az iskolának a hivatalos egyházi tanításhoz való feltétlen ragaszkodás. Egy meglehetősen zárt gondolatrendszert képviselt ez az irodalom, melyben a szerzők véleménye csak árnyalati különbségeket mutatott, és a tudományos haladás újabb kérdéseiben elfoglalható álláspont határait már előre megszabták a hivatalos egyházi megállapításokból levonható következtetések. Lényegében a születésszabályozás vitája és a II. vatikáni zsinat után kialakult teológiai gondolkodásmód változtatott csak ezen a helyzeten.

A zsinat után

A II. vatikáni zsinat hatására, valamint az orvostudományok rohamos fejlődésével megszaporodott erkölcsi problémák kihívására a katolikus orvosetika nagy átalakuláson ment keresztül. Az irodalom és annak témaköre nagyon meggazdagodott, álláspontjában többrétegűvé (plurálissá), szemléletében ökumenikussá, módszertanában pedig interdiszciplinárissá vált. Hagyományos egyházi gyökereitől bizonyos mértékig eltávolodva egyre több figyelmet szentelt a szekuláris jogi és filozófiai véleményeknek is. Amíg a zsinat előtt lényegében a katolikus erkölcstan és a katolikus intézményes beteggondozás belső problémáival foglalkozott, a zsinat óta bekapcsolódott az időközben kialakult szekuláris „bioetika" problémakörébe, és annak egy vallásos hagyományt képviselő és jelentős befolyást gyakorló irányzatává vált. Ezzel ellentmondásos helyzet jött létre. Amíg a jóléti államok szocializált betegellátó rendszerében az egyházi intézmények egyre nehezebben tudják sajátos hagyományaikat megőrizni, és vezetésük is sokszor kicsúszik a szerzetesközösségek kezéből, addig a modern „katolikus bioetikának" növekvő szerepe és befolyása van az egészségüggyel kapcsolatos politikai és társadalmi viták minden területén. A rendelkezésre álló gyógyeszközök igazságos elosztása, a mesterséges életfenntartás jogi és személyi dilemmái, az orvosetikai képzés, a kórházak és kutatóintézetek etikai bizottságainak felállítása, az eutanázia, a palliációs (csillapító) gondozás, a betegjogok biztosítása, az emberkísérletezés, a reprodukciós technológia és a magzatelhajtás kérdéseiben a katolikus álláspontot nem lehet manapság figyelmen kívül hagyni. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy álláspontját nem az egyházi tanítóhivatal tekintélyére, hanem a természettörvényből levonható következtetésekre építi. Egy olyan nyelv és érvelésrendszer alakult tehát ki, amely minden „jóakaratú ember" számára vallásos meggyőződésétől függetlenül érthető és elfogadható. Az egyházi tekintély és a keresztény hit csak „benső" szerepet játszik ebben a dialógusban, amennyiben a katolikus bioetikus számára bizonyítja az emberi élet szentségét, a személy méltóságát, az életadás és az emberi szeretet szexuális kifejezésének szétválaszthatatlan egységét, a szenvedés és halál emberi értékeit. A meggyőződést kifejező nyelv azonban sajátosan szekuláris jellegűvé vált, az érvek csupán a józanészre támaszkodnak.

Ezzel természetesen együtt jár az a veszély is, hogy bizonyos kérdésekben megszakad a kapcsolat az egyházi tanításban lefektetett „hivatalos" állásponttal. Különösen áll ez a reprodukciós technológia és az emberi élet kezdetére vonatkozó kutatások területére, ahol az egyházi tanítás hosszú évszázadok teológiai hagyományára épül. Az elmúlt huszonöt év alatt az Egyház tanítóhivatala több megnyilatkozással is reflektált erre a veszélyre, sürgetve a hagyományos keresztény élet- és értékszemlélet megőrzését, különösen a reprodukciós technológiával és az emberi élet kezdetének védelmével kapcsolatos erkölcsi kérdésekben.

Evangelium vitae

Ezek között a legutolsó II. János Pál pápa nemrégen megjelent, „Az élet Evangéliuma" kezdetű körlevele, melyben a szentírási hagyomány sajátos értelmezése és előző hivatalos megnyilatkozások alapján összefoglalja az emberi élet védelmére vonatkozó kötelező egyházi tanítást. Befejezésül ennek a körlevélnek a legfőbb megállapításait foglalom össze10. Ezek ugyanis megfogalmazzák a katolikus bio- vagy orvosetika lényeges, változástól független elemeit. (A körlevélből alább néhány részletet közlünk a már megjelent magyar fordításból. Szerk.)

Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi személy sajátos és semmihez sem hasonlítható értékkel rendelkezik. Ennek következtében az emberi lény „megölése . .. különösen súlyos bűn. Isten az egyedüli ura az életnek." A bűnös világban élő embertől azonban nem lehet megtagadni a jogos önvédelem lehetőségét. Ellentmondásosan ez a jog is az élet sajátos értékében gyökerezik. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" – mondja a Szentírás. (Mk 12,31) (55. pont.) Ebből következik, hogy az emberi élet védelmét ki kell terjeszteni a fogamzástól a halálig, és az emberölés eddig kivételesen megengedett lehetőségeit is újra meg kell vizsgálni. A halálbüntetés csak akkor lenne megengedhető, ha a társadalom rendjét más eszközzel nem lehetne megvédeni. „Ma azonban, amikor a büntetőjog egyre fejlettebb, ilyen esetek nagyon ritkák, ha egyáltalán előfordulnak." (56. pont)

„Azzal a tekintéllyel, melyet Krisztus Péternek és utódainak adott, és a katolikus Egyház püspökeivel egységben kijelentem, hogy az ártatlan emberi élet közvetlen és szándékos megölése mindig súlyos erkölcstelenség" – mondja a szentatya. (57. pont.) Nincsen olyan súlyos és tragikus ok, mely ezt megengedhetővé tenné. Ez a védelem kiterjed az emberi lény testi-lelki teljességére: „Az egyház mindig tanította, és ma is tanítja, hogy az emberi nemzés gyümölcsét létének első pillanatától fogva feltételek nélkül megilleti az a tisztelet, mely erkölcsileg az emberi személynek testi-lelki mivoltában jár: »Az emberi lényt fogantatásától kezdve személynek kell tekinteni, éppen ezért ettől a pillanattól el kell ismerni személyi jogait, melyek között az első az ártatlan emberi lény élethez való sérthetetlen joga« (Donum vitae, 79.)." (69. pont) Ez a megállapítás figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a vatikáni zsinat szándékosan elkerülte ezt a szóhasználatot. Már akkor is ismert volt ugyanis az, hogy a fogamzás nem egy pillanat, hanem egy időben meghatározható folyamat eredménye. Ezt a folyamatot manapság általában a második sejtosztódás befejezéséig terjesztik ki a szakértők". Mivel az embrionális állapotban lévő emberi életet a tudományos kutatás nagy figyelemmel kíséri, a pápa hangsúlyozza, hogy az embriók is az emberi közösség tagjai. Őket is megilleti a személynek kijáró tisztelet. Kísérletezés céljára nem szabad létrehozni, és ha már léteznek, nem lehet olyan beavatkozásoknak alávetni azokat, amelyek halálukat okoznák. Mindez azonos a magzatelhajtással, és kiérdemli az egyházjogban arra kirótt büntetést, a kiközösítést. Az Egyház állandó és nem változtatható tanítására hivatkozva és a püspökök testületével összhangban kijelenti, hogy „a közvetlen magzatelhajtás, ami célként vagy eszközként szándékolt abortuszt jelent, mindig súlyos erkölcsi rendellenesség.. . Ez a tanítás a természettörvényben és az Isten írott Szavában gyökerezik, amelyet az Egyház hagyománya őriz, és hivatalos és általános tanítóhivatala kifejt." Hasonló szigorral ítéli el annak lehetőségét is, hogy élő embriókat vagy magzatokat sejtszövetek vagy szervek adományozására használjanak fel. (62., 63.pont.) A körlevél azonban nem zárja ki a kutatás minden lehetőségét ezen a területen. Megengedhetőnek tartja ugyanis az embrión vagy magzaton végrehajtott, gyógyítás célját szolgáló beavatkozást, ha az még kísérleti állapotban van is, feltéve, hogy a várt eredmény és az eljárással járó veszélyek kedvező arányban vannak. (Uo.) Hasonlóan nem foglal állást a méhbe ültetésre képtelen embrionális életformák, valamint a már meghalt magzatok sejtanyagának vagy szerveinek adományozása kérdésében sem.

Az élet végső stádiumában a kezdetihez hasonlóan törékennyé és sebezhetővé válik. Ezért az abortuszra vonatkozó ünnepélyességgel ítéli el az eutanáziát és az öngyilkosságot is. A pápa azt is hangsúlyozza, hogy a világi törvényhozás nem szentesítheti sem a magzatelhajtást, sem az eutanáziát. Mivel az ilyen állami (pozitív) törvény ellentmond a természettörvénynek és a közjó érdekeinek, elveszíti kötelező erejét. Az ilyen törvénnyel szemben „világosan fennáll a lelkiismeretbeni ellenállás (ellenvetés) súlyos kötelessége". A törvényhozókat is kötelezi ez, de számukra lelkiismeretben megengedhető, hogy amikor a magzatelhajtás teljes tilalmát nem lehet törvénybe iktatni, olyan törvényes megszorítást támogassanak szavazatukkal, amely korlátozza a kárt. Ez az igyekezet nem tekinthető az igazságtalan törvénnyel való együttműködés tilos formájának. (73. pont.)

Minden erkölcsi tanítás és tilalom elveszíti azonban erejét akkor, ha nem áll mögötte az Isten népének példaadó magatartása. Ezért a körlevél befejező része arra buzdít minden jóakaratú embert, hogy az életet védő kultúra és közösségi élet kialakításán fáradozzék. Ez a kiváltságos küldetése az Egyház tagjainak: az élet evangéliumának hirdetése családi és társadalmi életükben egyaránt.

 

Jegyzetek

1 Doctrina duodecim apostolorum: Florilegium Patristicum T. Klauser (kiadó), Bonn, 1940.

2 George H. Williams: „Religious residues and presuppositions in the American debate on Abortions",

Theoligical Studies, 31 (1970), 10–25. old.

3 Decretales Gregorii Papae IX, Juntas, Venetii.

Antoninus Florentinus: Summae sacrae theologiae, juris pontificii et caesaeri, Apud Juntas, Venetii.

5 Paolo Zacchia: Quaestiones Medico-Legales, 1621, Amstelodami, Romae.

K. Capellmann: Medicina Pastoralis, 1901, Aquisgrani. J. Antonelli: Medicina Pastoralis in usum confessariorum. . ., 1932, Pustet. P. A. Finney: Moral Problems in Hospital Practice; A practical Handbook, 1922, Gerder, St. Louis.

7 A folyóiratok között megemlíthető a német: „Arzt und Christ", a francia „Cahiers Laénnec", a belga „Saint Luc Medical", az angol „Catholic Medical Quarterly", az amerikai „Linnacre Quarterly" és „The Catholic Hospital". A szerzők között megemlíthető John Healy, Gerald Kelly, John McFadden, A. Bonnar, A. Niedermeyer neve.

8 Gerald Kelly S.J.: Medico-Moral Problems, The Catholic Hospital Association, St. Louis, 1958, 375. old.

Néhány ilyen megnyilatkozás: VI. Pál 1968-ban kiadott, Humanae vitae kezdetű körlevele a születésszabályozásról; a Hittani Kongregáció instrukciói az abortuszról (1974), az eutanáziáról (1980) és az emberi élet tiszteletéről (1987).

II. János Pál: op. át. #55. Az idézeteket az angol szövegből fordítom.

A szerkesztőség megjegyzése: Az Evangelium vitae 60. pontja éppen az ilyen véleményekkel szemben foglal állást, hivatkozva a Hittani Kongregáció abortuszról szóló nyilatkozatára (AAS 66 [1974] 738): „Vannak, akik azzal próbálják igazolni az abortuszt, hogy a fogamzás gyümölcséről legalább néhány napig nem lehet megállapítani, hogy emberi személy életéről van-e szó. Ezzel szemben amint a petesejt megtermékenyül, megkezdődik egy élet, mely nem az apáé, nem is anyáé, hanem egy új emberi lényé, aki önmagáért növekszik. Soha nem lesz emberré, ha első pillanatától fogva nem az. A legújabb genetikai kutatások ezt a kezdettől fogva nyilvánvaló dolgot nagyon megerősítik. . . A genetika ugyanis megmutatta, hogy az első pillanattól adva van egy élőlény határozott struktúrája vagy genetikai programja: egy ember, mégpedig egy konkrét ember már teljesen egyedi tulajdonságokkal fölruházva. Az emberi élet csodálatos folyamata a megtermékenyülés pillanatában kezdődik, s egyes képességeinek időre van szüksége, hogy kifejlődjenek és önálló működésükre fölkészüljenek."

 

Bolberitz Pál

MAGÁNBŰNÖK, KÖZERKÖLCSÖK

A téma nem Jancsó Miklós azonos című filmjére való utalás, hanem annak a helyzetnek feltárására irányuló elemzés, amely a magánbűnöket közerkölcsi szintre emeli.

Kétségkívül jellemző hazánk mai erkölcsi állapotára, hogy az erkölcsi nihilizmus felé haladunk. Ez abban is megnyilvánul, hogy míg korábban az emberek erkölcsi botlásaikat igyekeztek leplezni (s ezzel közvetve azt bizonyították, hogy az erkölcsös életet – legalább elméletileg – értéknek tekintik), ma lassan általános és elfogadott meggyőződéssé válik – az ún. „nyitott társadalom" modellje szerint –, hogy közerkölcsi jogosultsága van minden emberi szándéknak és cselekedetnek, függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz, bűn vagy erény, pontosabban szólva: ezek a kategóriák már idejétmúltak, s egy metaetikai „szép új világ" hajnalpírja derengésének lehetünk tanúi. Kérdés, hogy miképp juthattunk idáig, s hol lelhető fel a kiút ebből az eltévelyedésből?

Értékválság, erkölcsi válság

Az erkölcsi válság mind egyéni, mind társadalmi szinten mindig a szellemi értékek válságával (devalválódásával, lejáratásával) van kapcsolatban. Közismert dolog, hogy a rendszerváltás hazánkban nem erkölcsi megújuláshoz, hanem társadalmi szinten is érzékelhető erkölcsi süllyedéshez vezetett. Az „olcsó moralizálás" vádját elkerülendő, fölösleges itt bővebben taglalni a szexualitás területén elkövethető bűnök közerkölcsi szinten való legitimációjának problémáját, ami szélesebb összefüggésben az életadás és az élet tiszteletének semmibevételét eredményezi. Talán még ennél is veszélyesebbek azok a bűnök, amelyek fokozatosan az emberi együttélést teszik lehetetlenné, és a közerkölcsiség szintjén zöld utat kapnak. Ezek a bűnök az igazságosság erénye ellen elkövetett vétségek, amelyeket elkövetőik nem bánnak, hanem még társadalmi elismerést is kívánnak. Ezek a hazudozás, a csalás, a becsületsértés, a munkakerülés és kötelességmulasztás, a lopás, rablás és gyilkosság. E vétkek mind a „humanizmusra" való hivatkozással kívánják a közerkölcsöt a maguk képére és hasonlatosságára formálni, hivatkozással arra, hogy elkövetőik „mások", és ezt a „másságot" minden embernek tisztelnie és tolerálnia kell.

Hogyan jutottunk idáig? Nem kétséges, hogy Magyarországon 1945 előtt közerkölcsi összefüggésben az erényt erénynek, a bűnt bűnnek tekintették, és így is értékelték (mégpedig a hagyományos keresztény etika értelmében). A világháború erkölcsi értékválságot is hozott, és ez a háború utáni időkben a közerkölcsök súlyos romlásához vezetett. Ez ellen lépett föl Mindszenty bíboros hercegprímás hivatalos megnyilatkozásaiban, de a folyamatot megállítani nem tudta.

Az új politikai rendszer új erkölcsöt is hozott, melynek lényege a vallástól független erkölcs eszményének meghirdetése volt, s ha ideig-óráig látszateredményeket is képes volt felmutatni, ezt nem ideológiája helyességének köszönhette, hanem annak, hogy 1956-ig még hatottak (bár mind csökkenő mértékben) a magánélet szintjén beidegződött keresztény etikai normák, és ezeknek némi hatása érződött (minden ellenkező tendencia ellenére) a közerkölcsökben. A történelmi egyházak „lefejezésével" azonban a keresztény erkölcsiség rohamos lépésekben kiszorult a társadalmi jelenlét szférájából, amit nemcsak ideológiai, hanem adminisztratív eszközökkel is igyekeztek gyorsítani. A marxista ideológia új értékrendet igyekezett meghonosítani hazánkban, és minden eszköz a rendelkezésére állt, hogy ennek hivatalosan is érvényt szerezzen. Az erkölcsi rend a szocialista jogrend függvénye lett, és (legalábbis 1956-ig) arra is igényt tartott, hogy az állampolgárok magánéletének erkölcseit ellenőrizze.

A marxista etika – ténylegesen – a pártpolitikai taktika érvényre juttatása a magán- és közerkölcs területén. Eszménye az a polgár, aki a munkásosztály érdekeinek aláveti magát és társadalmi tevékenységét. Így erkölcsi érdeke és boldogulása egybeesik a pártérdekkel. A szocialista etika a munkát tekinti a legmagasabb rendű erkölcsi értéknek (amit a gazdasági érdekek determinálnak, mégpedig egy felülről irányított gazdaság értelmében). Az erény a munkához való helyes viszony. A bűn a munkához – mint társadalmi, kollektív érdekhez — való helytelen hozzáállás. Minden más etikai és egyéb érték ennek van alávetve.

1956 után a helyzet fokozatosan megváltozott. A politikai szabadság föladásának társadalmi konszenzusáért a pártállam megadta azt az engedményt, hogy a magánélet erkölcsiségében viszonylagos szabadságot (szabadosságot?) engedélyezett, ugyanakkor társadalmi szinten olyan ideológiai nyomással nehezedett a lakosságra, hogy az elveszítette (több nemzedéket érintve) értékorientációját, és a megcsonkított egyház tényleges hatása a magán- és közerkölcsre szinte elhanyagolhatónak számított. Ugyanakkor a kultúra totalitárius irányítása folytán olyan előítéleteket plántált az emberekbe, melyeknek közerkölcsiséget romboló hatását ma is tapasztaljuk. Ezek az előítéletek nem feltétlenül marxista ihletettségűek, hanem inkább a felvilágosodás és a 19., illetve 20. század ateista gondolkodóinak eszméit tükrözik, anélkül hogy erre kifejezett utalás történt volna. A következőkben néhány ilyen érték- és erkölcsi válságot előidéző bölcseleti előítéletet és az ezekre adható lehetséges választ kívánjuk bemutatni.

Az első ilyen előítélet kifejezetten a marxista ideológia kollektivista szemléletéből és etatizmusából levezethető szemlélet, a kollektív felelősségbe és az állam mindenhatóságába vetett hit. A marxizmus társadalomelmélete szerint az „osztály" magasabb rendű érték a személynél, és ezért az egyén szabadsága és felelőssége az állam és társadalom érdekeinek van alávetve. A felelősség is kollektív értelmében érvényesül, s mivel a magánerkölcsöt a felülről irányított társadalmi erkölcs határozza meg, az egyén mindig megtalálhatja a maga kibúvóját az erkölcsi törvények alól. Ha pedig az állam felelős mindenért, akkor nincs szükség az egyéni kezdeményezésre, ám annál nagyobb tér nyílik a felelősség áthárítására, a folytonos bűnbakkeresésre és az öncélú, negatív, magamutogató kritikára, mely a bírálónak ideig-óráig tartó illuzórikus katartikus élményt nyújt, azt a látszatot keltve önmaga és mások előtt, mintha erkölcsi tartása lenne. A felelősség-elhárítási mechanizmus tipikus megnyilvánulása az a sokakban még ma is élő szemlélet, ami álliberális szólamokra hivatkozva akarja felmenteni a szülőket a vallási és erkölcsi nevelés kötelezettsége alól, mondván, hogy a gyermek vallási és erkölcsi nevelésével nem kell törődni, mert ha a gyermek felnő, majd maga dönti el szabadon, hogy követni akarja-e ezt az értékrendet, vagy sem. Arra persze az ilyen szülők nem gondolnak, hogy választani csak reális alternatívák között lehet, s ha a vallási-etikai értékeket mind az iskola, mind a szülői otthon elhallgatja (vagy esetleg csak negatív előítéletek formájában közli a gyermekkel), akkor a szabad választás esélyéről itt aligha eshet szó.

A felvilágosodás korának szellemi örökségeként él sokakban az a naiv (és ma már erősen megkérdőjelezhető) optimizmus, amely Isten helyébe a divinizált természet fogalmát állítja, és azt a beállítottságot sugallja, hogy minden, ami a természet szerint való (s itt nem az Isten által teremtett és fönntartott, hanem az ember által kormányzott és manipulált természetről van szó), az csak jó lehet, és nem csupán ontológiai, hanem etikai értelemben. Így maga a „természet" lesz az etikai értékrend legfelsőbb normája, mondván, hogy ami természetes, az erkölcsileg jó is. Ez a túlzó optimizmus nem számol az eredeti bűnnel és annak a megváltás után is az emberi természetben föllelhető nyomaival, s ha tud valamiféle rosszról (ami ellen küzdeni kell), azt sohasem a „természet"-ben, hanem a körülményekben véli felfedezni. Ez a szemlélet nem veszi figyelembe azt a mozzanatot, hogy a természet, lényegéből adódóan, dinamikus valóság (vö. „principium operandi"), s így a természetre hivatkozó értékszemlélet elveszíti szilárd fogódzópontját. A természetnek akár biológiai, akár pszichológiai vagy szociológiai entitásként való értelmezése, s mint ilyennek abszolutizálása, hamis értékrendet, s ennek kapcsán egyoldalú és hiányos erkölcsi felfogást eredményez. E hiányosságok felszínre jutását és közerkölccsé válásának folyamatát tapasztalhatjuk napjainkban, s ez érték-, illetve erkölcsi válságot tár föl. Ám a válság igazi gyökere az az abszurd kísérlet, amely a vallást és erkölcsöt igyekszik radikálisan szembeállítani egymással.

Vallás és erkölcs

Nem pusztán érzelmi mozzanatok, hanem az erkölcsi élet belső összefüggései vezetnek el Istenhez, az erkölcsi élet eredetéhez és végső céljához. A végső létfeltételekig hatoló vizsgálódás Istenben találja meg az erkölcs végső értelmét és célját. Ezzel az ember Istenhez való viszonya, a vallás is szerves részévé válik az erkölcsi életnek. Az erkölcsöt és vallást szorosan összetartozónak tekintette nemcsak a közgondolkodás, de a filozófiai szemlélet is mindaddig, míg csak az autonóm etikai felfogás ezt a kapcsolatot szét nem bontotta. Az autonóm (öntörvényű) etika fő képviselői – Nietzsche, Eduard von Hartmann, Theodor Ziegler – által felsorakoztatott érveket századunkban Nicolai Hartmann elevenítette föl s foglalta össze élesen megfogalmazott antinómiáiban. (Vö. N. Hartmann: Ethik, 737. kk. 11.)

N. Hartmann első antinómiájában az evilági és a túlvilági tendencia ellentéte következtében lát feloldhatatlan, kontradiktórius ellentétet vallás és erkölcs között. Szerinte a vallás az evilági létnek nem tulajdonít önértéket, hiszen csupán előkészületnek tartja azt a túlvilági létre. Ezért a vallás mindent csak a túlvilág szempontjából értékel, és közömbös az evilági élet közvetlen feladatai iránt. Ezzel ellentétben – nézete szerint – az etika teljesen és merőben evilági beállítottságú, s így a transzcendens világot csalóka látszatnak tartja. – Erre az ellenvetésre azt válaszolhatjuk: való igaz, hogy a vallás transzcendens irányítottságú, továbbá hogy az élet célját és beteljesedését az örökkévalóságban látja. Ám ez a beállítottság nem akadálya annak, hogy a vallásos ember az evilági élet feladatait is teljes erkölcsi komolysággal vállalja. Az evilági élet teljes semmibevétele nem a vallás lényegéből következő magatartás, hanem az elferdült vallási szemlélet esetleges következménye. Amíg a vallás a világot Isten teremtői művének tekinti, erkölcsi kötelességnek tudja, hogy a világban megnyilvánuló törvényt és rendet az ember az erkölcsi magatartás irányítójául vegye. A keresztény vallási gondolkodás a világ törvényeihez és rendviszonyaihoz való igazodás szükségességét félreérthetetlenül kifejezésre juttatja a természeti törvény elismerésével. Azzal, hogy a túlvilági élet előkészületének tekintjük az evilági életet, nem rontjuk le az utóbbi értékét, sőt az örökkévalóság távlatába állítva emeljük jelentőségét. Ez a meggyőződés evilági erkölcsi tetteinknek örök értéket és jelentőséget tulajdonít. S ez kétségtelenül megfelel az erkölcsi érték lényegének; annak szolgálata és bírása indokolja meg a halhatatlanságot, amelyet mint erkölcsi követelményt az etika legnevesebb művelői, köztük Kant is, elismernek.

A második antinómia az értéktartalmak ellentétét hangsúlyozza. Eszerint az ember lényegéből következik, hogy számára erkölcsileg a legfontosabb az ember, nem ugyan az individuális személy, hanem az emberi lény személyisége értelmében. Ezzel szemben Isten lényegéből következőleg a vallás számára Isten a legfőbb, a célok célja, mellette az ember csak alárendelt jelentőségű.— Erre az ellenvetésre azt válaszolhatjuk, hogy az evilágban maradás és az ember középpontba helyezése nem az erkölcsi élet természetéből folyó következmény, hanem annak a pozitivista létszemléletnek az eredménye, amely a természet túlbecsüléséből származik, s amelynek hatása alatt N. Hartmann is áll. Kategóriaelmélete a világ alapjának az anyagot tekinti, arra épül a tökéletesedése arányában egyre gyengülő lét, mely az emberben zárul le, akinek szellemi élete függőségben marad az alsóbb létrétegektől. Ebben a világképben egy világon felül álló transzcendens lénynek, Istennek nem marad hely, így Isten nem is lehet erkölcsi viszonynak a tárgya. Ám jogosan kételkedhetünk abban, hogy a transzcendens valóság elismerése nélkül kielégítő értelme lenne a világ célos, egyre magasabb létformára törő felépülésének, hogy az anyagra, mint létalapra való támaszkodás kielégítően megmagyarázná a felsőbbrendű létformák létét és tulajdonságait. Hartmann korlátlannak érzett szabadsága alapján ruházza az emberre az istenség attribútumait, de ugyanakkor kénytelen elismerni, hogy az ember nőtt hozzá az isteni adományhoz, szabadsága túlfokozása léte megroppanásával fenyegeti. Tökéletesség és tökéletlenség keveréke az ember szabadságában éppúgy, mint egyéb tulajdonságaiban, nem teszi-e nyilvánvalóvá teremtményi, viszonylagos létét, mely éppen ezzel a létmivolttal önmagán túlmutat a saját tökéletességét is jelentő abszolút létre? Hartmann hangsúlyozza, hogy az ember nagyságát az értékek megvalósítása adja. Ám az ember elvitathatatlan függőségét a valóságnak megfelelőbben magyarázzuk az abszolút Valósághoz, mint egy irreális értékvilághoz való vonatkozással.

A harmadik antinómiában az autonómia és a heteronómia összeférhetetlenségét fogalmazza meg N. Hartmann. Szerinte az etika az erkölcsi értékeket autonóm jellegűeknek tekinti, amelyek önmaguk által és önmagunkért értékesek, függetlenül bármiféle tekintélytől vagy hatalomtól. Önálló fennállásuk biztosítja abszolút érvényüket. Ezzel a tézissel szembenáll a vallás antitézise: minden erkölcsi követelménynek Isten parancsaként, akarataként való értelmezése, vagyis a heteronómia, az erkölcs mástól való függésének tétele.

Az erkölcsi élethez elengedhetetlen szabadság követelményével szemben Hartmann a vallás részéről két további antinómia szembehelyezését látja: az egyik a gondviselés, a másik a megváltás tanából következik. A vallás az isteni gondviselést tanítja, amellyel az emberi akaratnak számolnia kell. Az isteni gondviselés végtelen determinációjával szemben az emberi önérvényesítés és kezdeményezés lehetetlenné válik. Ha viszont az erkölcsi szabadság érvényesítése mellett foglalunk állást, el kell ejtenünk az isteni gondviselés hitét. A gondviselés antimómiájának visszája a megváltás antinómiája. Erkölcsi értelemben a vétek teherként nehezedik az emberre, akinek ezt a terhet viselnie kell. A vallás értelmezése szerint viszont a bűnnek bizonyos szubstancialitása, önállósága van, mely az emberről levehető. Ebben áll a megváltás. Ez az értelmezés ellentétben áll az erkölcsi szabadsággal, melynek lényegéből folyik, hogy a vétek örök és megszüntethetetlen. De a vétek voltaképpen nem is erkölcsi rossz. A rosszaság az akaratban, az érzületben van, s a bűn annak következménye, mely fájdalomként, büntetésként nehezedik az emberre. Az erkölcsi szabadsággal jár együtt a vétek lehetősége. Az ember megváltása a vétektől szabadságának megtagadását, erkölcsi nagykorúságának megszüntetését jelenti – vallja Hartmann.

Szintén az ember lélekhelyzetének figyelembevételével adhatunk feleletet az erkölcsi értékek autonómiája szempontjából jövő ellenvetésre. A vallásos gondolkodás is elismeri, hogy az erkölcsi értékek a maguk nemében öntörvényűek, igazolásukat tárgyi érvényükben bírják. A vallás az erkölcsi értékek felszólítását úgy tekinti, mint az ember értelmes természetének a követelményeit. Ezen az alapon teszi az ember szabad elhatározással magáévá, és valósítja meg azokat cselekedetében. A természet és az értékrend eredetének a keresése vezet el Istenhez. Ezzel a felismeréssel nem veszíti el az értékrend a jelentőségét, sőt abszolút jellege teljes biztosítékot kap. Ennek az összefüggésnek a tudata egyszersmind megóvja az embert az autonómia túlbecsülésétől, olyanféle értelmezésétől, mintha az ember önhatalmúlag adná önmagának a törvényt. Az Abszolútumig menő összefüggés során nyilvánvalóvá válik, hogy az ember egy felsőbb világ követelményének tesz eleget, amikor erkölcsi értéket valósít meg.

A további antinómiákra válaszolva azt kell mondanunk, hogy Isten és az ember viszonyának természete mellett elfogadhatatlan az a beállítás, mely az isteni valóságot „idegen"-nek tünteti fel azzal a világgal szemben, mely létében tőle függ, s amit fenntartó erejével teljesen áthat. Vallásos magyarázat szerint az erkölcsi parancs nem úgy lép az ember elé, mint valami külső, idegen akarat követelése, hanem mint az emberi természet és a világ Teremtője akaratnyilvánulása, amit az ember követhet, de szembe is helyezkedhet azzal. A vallás részéről is feltételezett szabad emberi hozzájárulás mellett nem lehet a vallásos morált „vak" engedelmességgel vádolni. Hasonlóképpen méltánytalan a vallásos erkölcs „béres" morálként való megbélyegzése (s e beállítás különösen Ed. v. Hartmannt jellemzi), amely az erkölcsi jót nem önmagáért, hanem a túlvilágban remélt jutalom érdekében teljesíti. Az ember természetében rejlő boldogságvágynak egy abszolút valóság által adott életfeladat teljesítésében keresett kielégülése nem tekinthető erkölcsileg alantas motívumnak, hanem egy önértékű cél megvalósításának. A fejlettebb vallásosság különben sem a saját remélhető jó sorsa, hanem elsősorban Isten iránti szeretetből, akaratának tiszteletéből teljesíti az erkölcsi törvényt. – Ami pedig a szabadság részéről felállított antinómiákat illeti, meg kell állapítanunk, hogy a vallásos gondolkodás, hacsak nem téved a fatalizmus útjára, a szabadság tudata alapján áll. Az emberi lényeg és személyiség kibontakoztatását feladatnak látja, melyet az embernek szabad öntevékenységével kell megvalósítania. A vallásos hit szerint az isteni világterv és gondviselés az emberi szabadságnak is juttat teret és szerepet. Az emberi szabadság veszélyeinek a tudatában a gondviselést sem megsemmisítő tehernek érzi maga fölött, hanem iránytűnek, amelyet követve valósítja meg legméltóbban szabadságát. Szabadsága veszélyeztetettsége mellett kétes értékű dicsősége az embernek a bűn terhének büszke vállalása. Ennél magasabb moralitást látunk a bűntől való szabadulásra törekvő, az érzület megváltozásából kiinduló erkölcsi megújhodásban, a kegyelem megszabadító és jóra serkentő erejével a bűn kiengesztelésére és jóvátételére irányuló emberi törekvésben. Ebben a magatartásban több realitás is van, mint az ember isteninek képzelt nagykorúságában.

 

Laikus erkölcs vagy vallásos erkölcs

Szeretik a vallástól független, laikus morál hívei hangsúlyozni, hogy a vallástól való elszakadással nem jár együtt az erkölcsi lazulás, sőt a magárautaltság tudata fokozza az ember kötelességtudatát és felelősségérzetét. Ebből annyit elismerhetünk, hogy a kötelességtudat közvetlenül az erkölcsi érték önmagában igazolt követelményéből sarjad. A mélyebbre hatoló kutatás során tárul fel a kötelesség végső alapjának a kérdése. Így lehetséges pusztán az erkölcsi értéknek mint ilyennek a belátásából fakadó kötelességtudat is. Abban azonban már kételkednünk kell, hogy az abszolút létalapjától elszakított érték maradandóan képes éppolyan szilárd kötelességtudatot biztosítani, mint amilyent az Istenhez való vonatkozás tudata nyújt. Elkerülhetetlen ugyanis az erkölcsi élet végső előfeltételeinek kérdése. S ha ennek során az emberi észre, az emberi természetre, a társadalomra, vagy akár a valósággal szembenálló értékvilágra hivatkozunk végső alapként, kivonjuk az erkölcsi élet alól azt az alapot, amely annak valóban abszolút tartást adna. A tapasztalat azt mutatja, hogy a valóságos létű Abszolútum fogalmával együtt elhomályosul a kötelesség feltétlen voltának tudata is, és viszonylagos jelentőségűvé válik az érték és a kötelesség fogalma.

Nem jelenti a valláshoz kapcsolódás az erkölcs viszonylagos megszüntetését. Más értékhez igazodik az erkölcs, mint a vallás. Az erkölcs értékeszméje a szabad öntevékenységgel kialakítandó ember eszménye, a vallásé a világ fölött álló ősvalóságnak, az Istennek az értékteljessége. Mivel azonban az ember véges, és teremtményi léthelyzetéből adódik az Istenhez való viszony, azért az emberlét teljességéhez tartozónak tekintjük ennek a viszonynak az elismerését, érvényre juttatását az erkölcsi életben is. Ne feledjük, hogy a szorosan vett erkölcsi érték számos tartalma vallásos vonatkozású. A bűn bánata és bocsánatának reménye, a szégyenérzés és az engesztelés kötelessége, az erkölcsi küzdelem megalkuvás nélküli vállalása, az erkölcsi jó győzelmében való bizalom – mindennek teljes értelmét egy világfölötti, transzcendens, abszolút értékvalóság létének a tudata adja, aki a személyes Isten, s aki végső fokon felelősségre von, megítél, de megbocsátani is képes. Akinek erkölcsi fensége előtt a bűn nem állhat meg engesztelés nélkül, s aki mint a világ kormányzója a jó végső győzelmét biztosítja. Tehát az erkölcsi élet – belső természete szerint – szorosabb kapcsolatban áll a vallással, hogysem attól károsodás nélkül el lehetne választani. Nem kétséges, hogy a vallási indítékok által motivált erkölcs is sokszor hagy kívánnivalót maga után; de ez még inkább így van a vallási indítékokat nélkülöző világi erkölcs vonatkozásában.

A keresztény erkölcs eszménye az az etikai cselekvésmód, amely a magán- és közerkölcsiséget megfelelőségbe hozza. A keresztény hit által motivált erkölcs a keresztény humanizmus formájában jelenik meg. Ez a humanizmus nem személyválogató, és Krisztus követésében nyilvánul meg. Olyan gondolatrendszer, illetve cselekvésmód, amely az embert helyezi a középpontba. Az a humanista, akinek fontosabb minden ember, mint bármi tárgy, vagyon, hatalom, előírás, eszme vagy szertartás. A laikus morál is a humanizmus alapján áll, és szereti hangsúlyozni, hogy az emberi méltóságot a kereszténységtől függetlenül fedezte föl. Ám ez nem így van, mert egyedül a keresztény tanítás beszél arról, hogy az ember Isten képmása (vö. Ter 1,26–27), továbbá hogy az Isten Fia emberré lett (vö. Jn 1,14), és hogy „Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson" (1Tim 2,4). Ezért minden ember feltétlen érték, és „Istentől Istenhez" vándorló utasa a világnak. S jóllehet az ember értékelése és méltóságának tisztelete nem zökkenésmentesen bontakozott ki a történelem folyamán, bízvást mondhatjuk, hogy ma is képes olyan programot állítani az ember elé, amely minden jó szándékú humanista legnemesebb törekvéseivel összhangban van. Napjainkban különösen fontos, hogy fogékonyak legyünk az élet értékei iránt. Tiszteletben kell tartanunk mások szabadságát, de ez nem lehet menlevél a szabadosság számára. Az igazságosság és a szeretet társadalmát kell építenünk, sőt mi több, a szeretet civilizációjának kialakításán kell fáradoznunk. Manapság sokat hallunk az emberi önmegvalósítás fontosságáról, de ez csak akkor lehet eredményes, ha az önmegvalósítás nem önző célokat szolgál, hanem mások szolgálatára törekszik. Fontos az önnevelés is, mert hiába nevelünk közerkölcsiségre, ha a magánélet erkölcse ettől messze eltávolodik. A keresztény humanizmus a hitben való folytonos megújulást is hangsúlyozza, mert az isteni kegyelem nélkül erkölcsileg megsebzett emberi természetünk aligha tud helytállni a próbák tüzében. A keresztény humanista erkölcs Krisztust tekinti eszményképének, s az Ő példája nyomán nem elégedhet meg az áldozatvállalás ritka alkalmaival, hanem kialakítja magában a készséget a tartós áldozatvállalásra. Ez pedig minden pozitív erkölcsi magatartás szilárd alapja.

 

 

Kiss Ulrich

SZOLIDARITÁS ÉS PÉNZGAZDASÁG

1995. március 2-án, csütörtökön, az Executive Intelligence Review nevű washingtoni gazdasági hetilap és a Movimento Solidarietá nevű, az emberi jogok védelmére alakult nemzetközi egyesület közös gazdasági szakkonferenciát tartott a római Universo Szállodában, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer várható összeomlásának következményeiről és esetleges elhárításáról tanácskozzanak. A konferencián sok neves szakember vett részt, és a felvetett probléma váratlan aktualitást nyert: előző vasárnap, február 26-án, éjszaka csődgondnokok vették át a hatalmat a Barings bankházban, a legendás londoni City legnevesebb pénzintézetében. Hamar kiderült, hogy a csőd csupán a jéghegy csúcsa, a nemzetközi gazdaságot, mindenekelőtt a pénzgazdaságot, alapjaiban rázta meg a balszerencsés spekuláció. A tanulmány szerzője, maga is eredetileg közgazdász, részt vett a konferencián, és meginterjúvolta annak előadóit és néhány jeles résztvevőjét. Ennek szövegét közöljük az alábbiakban, úgy, ahogy az elhangzott a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adásában március 26-án, hogy hozzáférhetővé tegyük, mint fontos kortörténeti dokumentumot. Öt nappal később, március 7-én, a római Pápai Gergely Egyetem ünnepélyes évi ülésén ismét szóba került a nemzetközi spekuláció, mely kiváltotta a Barings bank csődjét. Az Etika és gazdaság: új elméleti és gyakorlati határok címen lezajlott egynapos egyetemi szakkonferencia élesen megvilágította, hogy a gazdasági kérdések egyre inkább elválaszthatatlanok az etikától. A szerző ezekre az összefüggésekre kíván rámutatni bevezető tanulmányában. (Szerk. megj.)

Korunk egyik kedvenc metaforája az amazonasi pillangó. A lepke szárnyának egyetlen libbenése orkánt támaszthat túl a tengeren, valahol Afrikában. A költői kép azt jelzi, mennyire összefügg földünk globális éghajlata és ezen túlmenően egész környezetünk. Az idei farsangi események arra tanították meg az ámuló világot, hogy ami a természetben talán mégiscsak metafora, a globális gazdaságban rideg valóság.

A történet szinte hihetetlen, de igaz. Januárban egy földrengés elpusztította Kobe városát és Japán legfontosabb kikötőjét. A tokiói tőzsde érzékenyen reagált, a tőzsdei árfolyam, amely amúgy is tetemesen csökkent az év eleje óta, szabadesésben zuhant lefelé. . . Aki tőzsdehosszra, az árfolyam emelkedésére spekulált, milliókat veszített. Sebaj, mondhatná valaki, hisz aki sokat kockáztat, annak időnként veszítenie is kell. Különben is, ami az egyik alkusznak, üzérnek veszteség, az a másiknak nyereség. Az egyik vesztes azonban történetesen az angol királyi család házi bankja, a 233 éves Barings volt. A bank nem kevesebb, mint 29 milliárd dollár értékben tett fogadást a szingapúri fiók-bankon keresztül. A történet folytatását ismerjük. A legendás Barings csődbe ment. A krízis tovább éleződött: zuhanni kezdett a dollár árfolyama a márkával szemben, és a sajtó spekulálni kezdett, hogy vajon a mexikói peso melyik más dél-amerikai országot rántja magával az örvénybe. Brazília és Argentína a legvalószínűbb jelöltek. A tőzsdések persze a sajtót is megelőzték effajta találgatásokkal, a piac valósággal „megkergült". Hamarosan pellengérre állították a főbűnöst, a származékos értékpapírokat. Bűnbakra van szükség. Persze ki érti, a beavatott tőzsdéseken kívül, hogy mik ezek a sokat emlegetett derivált, magyarul származékos üzletek? Igyekszünk megfeledkezni róluk, s különben is, mint egy magyar gazdasági lap írta, Magyarországon ez „még nem lehetséges", mert, úgymond, a „piac nem elég fejlett"1. A pillangó szárnya azonban újra lebbent, és a magyar kormány drasztikus szociálpolitikai megszorításokat rendelt el. A gyedet is a származékos üzletek oltárán áldozták fel. E bonyolult összefüggéseket igyekszem megvilágítani. Be akarom mutatni azt is, hogy van megoldás, nemcsak elméleti, hanem nagyon is gyakorlati. Lyndon LaRouche amerikai közgazdász, aki évekkel előre megjósolta, hogy a most bekövetkezett krízis elkerülhetetlen, egyúttal egy könyv szerzője, melynek címe: Keresztény közgazdaságtan? Ebben lefekteti egy olyan gazdaság elméleti alapjait, mely nem a szabad piac egoizmusán, hanem az emberi szolidaritáson alapszik, és konkrét fejlesztési tervekkel egészíti ki vízióját. Eredetileg a március 2-i római konferencia célja is e könyv bemutatása volt, melyet az olasz kiadó, a „Solidarietá" nemzetközi mozgalom és a LaRouche elképzeléseit évek óta hatásosan terjesztő wiesbadeni hírügynökség, az Executive Intelligence Review Nachrichtenagentur (EIRNA) közösen rendeztek. Az alábbi interjú ebből az alkalomból készült.

* * *

Az első kérdést Liliana Celani asszonynak, a nemzetközi „Szolidaritás Mozgalom" olasz alelnöknőjének tettem fel:

Kiss Ulrich: A konferencián elhangzott az a baljós mondat, hogy az 1929-es világválság csak egy”főpróba'' volt ahhoz képest, ami ránk vár. Nem kényelmetlen prófétának lenni?

Liliana Celani: Igen, prófécia, amelyet a Barings bank összeomlása kísértetiesen igazolt. Tételünk az, hogy amennyiben a nemzetközi pénzpiacon továbbra is az ügyletek 99%-a nem valós árucserén alapszik, hanem ún. derivált vagy származékos értékpapírokon, akkor nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy előre lássunk egy a Kreditanstalt 1931-es összeomlásához hasonló lavinát, amely maga alá temetheti az egész világgazdaságot. Ugyanis a mexikói krízist éppúgy a származékos értékpapírok okozták, mint a Barings bank csődjét.

K. U.: Megmagyarázná, mik ezek a származékos értékpapírok?

L. C: Határidős szerződések. A bankok ugyan „értékpapírokról" beszélnek, de valójában ezek csak fogadások értékpapírokra. Eleinte ugyan e határidős szerződések tárgya valós árucsere volt [ezeket hívták „future"-nek, ami egyszerűen jövőt jelent]; de egy sereg újítás után már nem áruhoz kötődnek, hanem például egy tőzsde árfolyamának fejlődéséhez. Ami azt jelenti, hogy idővel egyre jobban elszakadnak a valós ipari és kereskedelmi üzlettől. Ezért keresztelték el őket „származékos" értékpapíroknak.

K. U.: Hogyan és mikor kezdődött ez a fejlődés, hisz egy ilyen fordított piramis, ahol 1% árucsere hordozza 99% „származékos, " spekulációs üzlet terhét, nem jöhet létre egy nap alatt!

L. C.: Valaki azt írta, hogy az antik Görögországban is voltak már határidős üzletek [ahogy ma mondanánk: „futures"], mégpedig olívabogyókkal, de akkor magától értetődően ezek a szerződések csak a forgalom elenyésző százalékát érintették! Ma, a pénzügyi műveletek számítógépes feldolgozásának rohamos fejlődése és az egyidejűleg bekövetkezett úgynevezett globalizáció következtében, egyre gyorsabban bonyolítják le e származékos üzleteket, mintegy percről percre. Így szinte lehetetlenné vált ellenőrzésük.

K. U.: Mit értünk globalizáción, és mennyiben veszélyes?

L. G: A „globalizáció" semmiképpen nem tévesztendő össze a nemzetközi együttműködéssel, mely a fejlődést szolgálja. Erre az együttműködésre szólított fel a szentatya nemrég az úrangyala elimádkozása alkalmából; de ez volt az ENSZ koppenhágai konferenciájának egyik alapkövetelménye is. Az ilyen fejlesztési programokat pozitívan kell értékelnünk! Az ún. „globalizáció" valami egészen más; ti. a nemzeti függetlenség teljes elvesztése a gazdaságban, amikor idegenek a kormányoktól teljesen függetlenül belenyúlhatnak a gazdaságba. Ennek következtében a nemzetgazdaság a nemzetközi spekuláció uralma alá kerül. Ez viszont negatív jelenség.

K. U.: A konferencián Paolo Vitali3 dicsérte Venezuela pénzügyi stabilitását. Nem áll fenn a veszély, hogy az ilyesfajta „stabilitás" valójában pangást takarhat, mint pl. Portugáliában a diktatúra éveiben?

L. G: A hasonlat talán túlzott. Míg Mexikó, melyet a pezó összeomlásáig „mintagazdaságnak" mondtak, mindenben követte a Nemzetközi Pénzügyi Alap előírásait, addig Venezuela ellenállt. Így nemrég államosította a bankrendszert, éppen azért, hogy megfékezze a származékos üzleteket. Venezuela inkább arra példa, hogy egy ország sikerrel megvalósította, amit a többi csak vitat, ti. visszaszerezte szuverén jogait, azt, hogy nemzetgazdaságát maga ellenőrizze.

K. U.: Többször idézték LaRouche amerikai közgazdászt, aki szerint Magyarország és Lengyelország gazdasága is veszélyeztetett. Miért veszélyeztetett Magyarország?

L. C: Valójában minden nemzet veszélyeztetett! Oroszország volt az első, amelyen kipróbálták, mint egy betegen – orvosi műszóval élve – a Nemzetközi Pénzalap „indítóadagját". . . Az effajta globalizáció árát az orosz lakossággal fizettették meg, mely nemhogy nem lett gazdagabb, hanem elszegényedett. . . Akik megint nyertek, azok a külföldi spekulánsok voltak, akik játszanak a lakosság szegénységével, mintha csak kártyáznának! Egy olyan úgynevezett „szakértő," mint Geoffrey Sax, tanácsai pedig Lengyelországban az ipari termelés újabb 30%-os csökkentéséhez vezettek. . . Valósággal megfojtották a nemzetgazdaságot... Ezért kérték fel LaRouche-t az orosz, a szlovák és a magyar kormányok, hogy alternatív gazdasági recepteket adjon. [Alternatívát a Nemzetközi Pénzalaphoz is. .. ] – (Lásd a függeléket.)

K. U.: LaRouche-t a magyar, illetve szlovák kormány hívta meg?

L. C: LaRouche-t Szlovákiába Miklosko, a kommunizmus utáni első szlovák kormány helyettes miniszterelnöke, a katolikus párt nevében hívta meg, míg Magyarországra a Volt Politikai Foglyok Szövetsége...

K. U.: Magyarországon egyre gyakrabban hallani a véleményt: minek fizetjük a külföldi tartozásokat? Mit szól ehhez LaRouche?

L. C: Az adósság átszervezése vagy egy moratórium, fizetési halasztás lehetne a megoldás, ha például egy ország fizetésképtelen. Ilyen esetben abszurd a tartozás behajtását követelni. . . Sokkal logikusabb a szóban forgó országot újabb hitelekkel segíteni, melyeket a gazdasági fejlesztésre használna fel, és ezzel lehetővé teszik, hogy majd később fizetni tudjon...

K. U.: A konferencián azt is hallhattuk, hogy a krízisért a huszonévesek nemzedéke is felelős, a bankját csődbe juttató Leeson nemzedéke. Mi köze van ennek a nemzedéknek a pénzügyi krízishez?

L. C: Nem a korosztályon van a hangsúly, mivel történetesen a bankbuktató Leesonék ebbe tartoznak, hanem inkább a Thatcher-korszakban kialakult „juppizmusról", a gyors kereset ideológiájáról. A juppit csak a személyes nyereség érdekli, és nem izgatja, ha emiatt egész kontinensek éheznek, ha egész kontinenseket törölnek a térképről – mint ahogyan sokan jósolják –, akár egész Ázsiát vagy Afrikát is, mert számára egyedül a személyes jövedelem érdekes. . . Ez az egoizmus korszaka: az ember a juppi számára érdektelen, ez a halál kultúrája, így nevezte el a szentatya, amikor a kairói népesedési konferenciát bírálta. ..

K. U.: Elérkeztünk LaRouche ún. keresztény közgazdaságához. Lehetséges egyáltalán olyasmi, mint „keresztény közgazdaság'', hisz – mondják sokan – nincs keresztény matematika sem?

L. G: Érdekes kérdés! A koppenhágai ENSZ-konferencia kapcsán, mely a szociális fejlődést tárgyalta, sok szó esett a katolikus egyház társadalmi tanításáról. LaRouche az egyház társadalmi tanítását átültette a közgazdaság nyelvére. LaRouche abból indul ki, hogy az ember Isten képmása. Ez azt jelenti, hogy minden gazdasági fejlődés, minden gazdasági elmélet, amelynek nem az a főcélja, hogy az embert, az egyént fejlessze – olyan életszinten és jóléti szinten, mely ennek a célnak megfelel —, eleve kudarcra ítélt. Természetesen ez a gyakorlatban konkrét tervekben nyilvánul meg, pl. a Harmadik Világ felé, és ezeket ő nagyon részletesen kidolgozta. LaRouche alapelvei mindenesetre nagyon hasonlítanak a Centesimus annus és a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikák elveire, holott LaRouche világi ember, közgazdász.

K. U.: Köszönjük a beszélgetést! Most szólaltassuk meg a római konferencia fő előadóját, Paolo Vitali újságírót is. Ön azt javasolta, hogy a származékos üzleteket meg kell adóztatni.

Paolo Vitali: Lyndon LaRouche amerikai közgazdász egyúttal politikus is, többszörös elnökjelölt. Évekkel ezelőtt kifejtette – tehát nem új ötlet –, hogy csak egy mód létezik a származékos üzletek rákfenéjének szabályozására, mégpedig megadóztatásuk. Erre elég lenne egy 0,1%-os, más szóval egy ezrelékes adó az értékpapírok névértékére. Nem sok, de mindenekelőtt nem bevételként kell tekinteni őket, hanem az ellenőrzés eszközeként, melynek révén végre megtudjuk, valójában mekkora a származékos értékpapírok forgalma, mert erről jelenleg csak sejtelmeink vannak. . . Egyetlen nemzeti bank, egyetlen nemzetközi pénzhatóság nem tudja, és így senki sem ellenőrzi, és ennek következtében senki sem fékezheti. Pedig ha nem fékezzük meg, a lavina mindnyájunkat eltemet! Amiket eddig láttunk, azok ugyanis csak a lavina előjelei...

K. U.: Mekkorára becsüli Ön a bevezetőben tárgyalt származékos üzletek összforgalmát?

P. V.: Ahogy helyesen mondja, itt csak becslésekről lehet szó! A nemzetközi devizapiacon jelenleg kb. 45 billió dollárt tesznek ki. Ez megfelel az évi olasz nemzeti jövedelem harmincszorosának...

K. U.: Utolsó kérdésünk: Mik a céljai a mai konferencia társszervezőjének, a Solidarietá egyesületnek?

P. V.: A Solidarietá egy az utóbbi években létrejött emberjogi mozgalom. Visszanyúl a hatvanas évekre, vagyis Martin Luther Kingre, de kibővítette az egykori témákat – mint a feketék egyenjogúsága – gazdasági témákkal, az ember gazdasági méltóságának eszméjével. A Solidarietá ezt a gondolatot akarja nemzetközileg elterjeszteni. Jelentős ösztönzést kapott a pápai enciklikáktól, mint pl. VI. Pál Populorum progressio kezdetű enciklikája. Mint tudjuk, ennek az volt az alapgondolata, hogy a „béke új neve a fejlődés". Ez lett mozgalmunk jelmondata.

* * *

Emberek milliói éheznek, munkanélküliek, és nyomoruk egyik fő oka a féktelen spekuláció és ennek motorja, az önzés kultusza. Ez a rossz hír. Sokan egyszerűen tagadják, de amit tegnap csupán néhány „kultúrpesszimistá"-nak kikiáltott próféta, mint LaRouche ostorozott, azt ma a nyugati világ olyan prominens vezetője olvasott kollégái fejére, mint Mitterrand elnök. A koppenhágai csúcstalálkozón megkérdezte a világ egybegyűlt államfőit: „Most komédiázunk, vagy elhatározzuk, hogy a szociális kérdést a gazdasággal és a békével egyenlő fontosságú alapelv rangjára emeljük?' Mitterrand retorikus kérdésére saját maga felelt: „Egy globális piac, melyet egyetlen törvény szabályoz, ti. az erősebb törvénye, melynek nincs más célja, mint a legnagyobb haszon keresése, egy olyan világ, melyben a spekuláció milliókat foszt meg munkája gyümölcsétől", tarthatatlan. Sőt Francois Mitterrand kimondta a bűvös szót: szolidaritásról beszélt, és mindjárt egy – a tekintélyes olasz napilap, a Corriere della Sera által „forradalminak" minősített – javaslatot tett: meg kell adóztatni a nemzetközi devizaüzleteket! Nem nehéz felismerni a „Szolidaritás Mozgalom" és LaRouche gondolatatait a szocialista elnök e javaslatában.

A jó hír tehát ez: Az egyház szociális tanítása egyre jobban behatol a közgazdászok, sőt politikusok gondolkodásába, mert rádöbbentek, hogy a mindenható piac liberális elmélete kudarcot vallott: szolidaritásra, fejlesztési stratégiákra van szükség. Van megoldás, csak akarni kell. Ehhez szükséges minden jóindulatú és gondolkodó, jövőnkért felelősséget érző ember összefogása.

Ajánlott irodalom

Berthouzouz, Roger et al. (Ed.) Etica, econonua e sviluppo: l'insegnamento det vescovi dei cinque continenti. Istituto Internazionale Jacques Maritain. Bologna: Edizioni Dehoniane, c 1994. 276.

Chua-eoan, Howard G. „Going for Broke": Time, 1995.III.13. 18-25.

Gandolfi, Sara, „L'ultima invettiva di Mitterrand: »Recitiamo una commedia. Il mondo non ha piú scuse contro la poverta.«" Corriere della Sera. 1995. III. 12. 7. oldal.

Hoefle, John und Liebig, Gabriele, „Währungschaos nach dem Kollaps der Barings Bank": Neue Solidarität. 22. Jhg. Nr. 11. 1995. III. 15. 1, 4. oldal.

Muzslay, István, Gazdaság és erkölcs. Studia Theologica Budapestiensia. Vol. 7. Budapest: Márton Áron Kiadó, 1993. 177 oldal.

LaRouche, Lyndon H. Jr., La scienza dell'economia cristiana. Milano: Movimento Internazionale per i Diritti Civilí — Solidareita, c1994. 212 oldal.

Malthus: Essai sur le Principe de Population. Trad. P. et G. Prevost. Ed. Jean-Paul Maréchal. Paris: GF-Flammarion, c1992. I-II. 480 & 436 oldal.

Galbraith, John Kenneth, L'argent. Trad. Daniel Blanchard. Paris: Gallimard, c1994. 471 oldal.

Jegyzetek

1 Kecskeméti, Judit, „Eltőzsdézett királyi bank: Magyarországon még lehetetlen." Kápé. 3. évf. 10. szám. 1995. március 9. 1. oldal.

2 LaRouche, Lyndon H. Jr., The Science of Christian Economy, 1991; olasz fordítása: La scienza dell'economia cristiana, Wiesbaden, 212 old.

3 Az „EIR" neves újságírója, a konferencia fő előadója. Lásd alább.

4 „Ego & Greed": azaz „önzés (önző én) és kapzsiság (mohóság)": ez volt az amerikai hetilap, a Time Leesont bíráló címtörténetének felirata március 13-án.

5 Sara, Gandolfi, op. cit. 7.

--------------

Lyndon Hermyle LaRouche Jr közgazdász 1922-ben született Rochesterben. Az utolsó két évtizedben a nemzetközi politika vitatott személyisége lett. A nemzetközi pénzgazdaság (Valutaalap stb.) újjászervezése érdekében tett forradalmi javaslatai miatt mint kellemetlen személyt a Kissinger-Bush csoport 1989-ben igazságtalanul 15 évi börtönbüntetésre ítéltette. 1994 elején feltételesen szabadon bocsátották, de hivatalosan még nem mondták ki ártatlanságát.

 

1994. november 17-én Kijevben – az ukrán parlament által rendezett nemzetközi közgazdasági konferencián – a Schiller Intézet egy képviselője felolvasta LaRouche „Eurázsia gazdasági fellendülése" című dolgozatát, amelyből most egy oldalnyi ízelítőt adunk.

 

A közelgő összeomlás

»Harminc éve, a szovjet–amerikai rakétaválságot követően vezető angol–amerikai pénzügyi körök, élükön Fülöp herceggel úgy határoztak, hogy jelentősen csökkentik a tudományos és műszaki haladást elősegítő beruházásokat.

1964–65-től az utópisztikus, ún. posztindusztriális társadalomba való átmenetnek lehettünk tanúi. 1967 és 1975 között a világ pénzügyi rendszere elszakadt a gazdaság fizikális termelése és a munkaerő termelékenysége általi korábban hagyományos meghatározottságától. Aztán a Paul. A. Volcker, az USA központi bankjának elnöke által 1979-ben bevezetett és „a gazdaság szabályozott felbomlásának" nevezett politika során a gazdaságtól függetlenedett pénzügyi rendszerek egy tisztán parazita jellegű, egyre hatalmasabbá váló spekulációs buborékká alakultak, melyre talán Soros György Quantum Fundja szolgáltat szélsőséges példát.

A Valutaalap és a hozzá hasonló intézmények dominanciája révén a spekulációs buborék bekebelezte az egész világkereskedelmet és a világ pénzügyeit is. S e globális rendszer most összeomlásának végső szakaszához érkezett. Maga az összeomlás már folyamatban van. Még bizonytalan viszont, mikor teljesedik be: hetek, de inkább hónapok kérdése. Biztos vagyok azonban, hogy a vég gyorsan közeledik, akár racionális csődfolyamat, akár a pénzügyi rendszer irracionális felbomlása során következik be.

Ma az egész világ előtt csak két gazdasági lehetőség áll. A legjobb lehetőség az lenne, ha a vezető kormányok szuverén politikai hatalmukat felhasználva mind a monetáris, mind a pénzintézetek globális rendszerét csődeljárás alá vonnák. Ha a kormányokból hiányzik az intelligencia vagy a bátorság ahhoz, hogy a fennálló globális rendszert csődbe vigyék, úgy ennek elkerülhetetlen és hamar bekövetkező eredménye a rendszer felbomlása lesz, mely a vegyi robbanások ismert egyenleteivel leírható láncreakcióhoz hasonlóan megy majd végbe.

Az utóbbi alternatíva káoszt eredményez, bolygónk visszazuhan egy olyan sötét korszakba, mely még a 14. század közepén egész Európát megrázó lombardiai adósság- és csődválságon is túltesz.«

 

Bella Lászlóné

MINDÖSSZE KÖRNYEZETSZENNYEZÉS?!

Helyzetkép

Elég sokat és egyre többet hallunk, olvasunk a környezetszennyezés életünket, életfeltételeinket rontó, veszélyeztető kérdéseiről, tényeiről. Általában a levegő, a vizek, a talaj, az erdők, az utak szennyezettségére gondolunk ilyenkor. Tagadhatatlan, hogy ezek súlyos problémák. De, sajnos, ennél sokkal többről van szó: az embernek és az ember által lakott világnak széles körű, a lét minden szférájába behatoló szennyezettségéről, totális, minden létezőt, minden létsíkon fenyegető válságáról. Helyzetünket a Teremtés Könyvének sorai jellemzik találóan: „A föld azonban romlott volt Isten színe előtt, s a föld tele volt erőszakkal. Isten látta a földet: romlott volt, mert minden lény a rossz útján járt." (6,11)

Ezt a válságos állapotot számtalan különböző jellegű jelenség jelzi:

– Ásványi kincseink és energiaforrásaink kimerülőfélben vannak. Bizonyára, vagy remélhetőleg, pesszimista becslés szerint 2100 körül ki is merülnek a jelenlegi felhasználás mellett. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a határtalan gazdasági növekedés rögeszméjének korlátot szab anyagi világunk végessége.

– A nukleáris veszélyeztetettség nemcsak az atombomba potenciális veszedelmét, de az atomenergiával működő erőművek esetleges baleseteiből származó veszélyeket, a különböző nukleáris fegyverek használatát és nem utolsósorban az ún. atomhulladék okozta szennyezés veszélyét is felöleli.

– Az évmilliók folyamán kialakult ökológiai egyensúly drasztikus beavatkozásaink nyomán olyan sebességgel bomlik meg, amelytől a biológiai önregeneráló képesség tempója messze elmarad. Az ökológiai egyensúly megbomlása, félő, hogy visszafordíthatatlanná válik. A növény- és állatfajok pusztulása, s ennek következtében egyes nem kívánt fajok túlságos elszaporodása, a fajok kipusztulása következtében a természetben rendelkezésünkre álló ún. génbank elszegényedése, a levegő, a vizek szennyezettsége, az üvegházhatás, az ózonlyuk jelensége mind a saját és a jövő nemzedékek életfeltételeit rontják, ellehetetlenítik.

– Az orvostudományok a modern technikával karöltve ma már számos esetben és egyre leplezetlenebbül az élet és egészség szolgálatával szemben tudatosan a halált, nevezzük nevén, a gyilkosságot szolgálják, s ezt a politikai és gazdasági hatalommal rendelkezők mint az emberiség haladását előmozdító jogos és törvényes eszközt akarják a széles közvéleménnyel is elfogadtatni.

– Beláthatatlan veszélyeket jelent az ún. genetikai bomba. A génsebészet, génmanipuláció, klónozás olyan eszközökké válhatnak az ember kezében, melyek következményei előre pontosan fel nem mérhetők, s ugyanakkor irreverzibilisek. Olyan folyamatok indíthatók el, amelyek nemcsak az emberen kívüli élővilágban, hanem az ember személyiségét érintően is végzetes eredménnyel végződhetnek.

– Az informatika exponenciális fejlődése eredményeként a társadalom, s benne az egyes ember mérhetetlenül manipulálhatókká és kiszolgáltatottá válhat, egészen a személyes szabadság veszélyeztetettségéig.

– Mindezeken túl szomorú, de valóságos tény, hogy az elembertelenedő, elgépesített, technikaivá vált világban élni kényszerülő ember pszichés zavarai egyre általánosabbá és riasztóbbá válnak.

Természetesen nem egy-két évtized alatt jutottunk ebbe a helyzetbe. Megvan ennek a jól nyomon követhető, pár évszázados szellemtörténeti előzménye. Azonban e század utolsó harmadára öltöttek e jelenségek olyan méreteket, hogy felfigyelni kényszerültünk rájuk. Az első komolyabb visszhangot keltő felhívás az 1968-ban alakult Római Klubé volt. Azt tűzték maguk elé célul, „hogy az emberiség előtt tornyosuló nehézségeket hitelesebben és mélyrehatóan feltárják,... a jelenlegi helyzettel megbirkózni képes stratégiák, intézményrendszer elfogadásának és jóváhagyásának segítését előmozdítsák".

A Római Klub ösztönzésére készült el 1972 és 1976 között a Növekedés határai című tanulmánykötet, melynek üzenete annak idején nagy port kavart fel, s az e témával foglalkozó, mára már hatalmas volument felölelő publikációk, tanulmányok, könyvek sorozatát indította el.

Van, aki a tudományos-technikai forradalom korszakáról beszél, van, aki az ökonómia századának nevezi korunkat. Dietmar Mieth tübingeni morálteológus „strukturális konzumizmusnak" nevezi korunkat, amire az expanzív gazdaság, az instrualizmus és centralizmus a jellemző. A világ mai állapotát előidéző, közvetlen okok között biztos, hogy a hatalomszerzés, profitnövelés, ipari expanzió, gazdasági növekedés, fogyasztás- és piacbővítés, technikai haladás, kutatás egymást kölcsönösen indukáló ördögi köre áll.

 

Megoldás?

A helyzet megoldására ki-ki szemléletmódja, ismeret- és tudásanyaga, érdekeltsége szerint más-más módszert keres és kínál. Az egyik szélsőség a „vissza a természethez" jelszavát hirdeti. A technokrata gondolkodás még több és még fejlettebb technikával gondolja megoldhatni a problémákat. Nemrég került kezembe egy nemzetközi pénzügyi konferencia megnyitó beszéde, melynek záró sorai így hangzottak: „A biztonság, stabilitás és jólét szorosan összefüggenek. Ezért szilárdan hiszem, hogy az emberiség jövője ... egy jól működő globális pénzügyi rendszerben rejlik." Ez a közgazdász -szemlélet. Szent-Györgyi Albert pedig az Őrült majom című könyvében így ír: „Számomra nyilvánvaló, hogy azt a világot, amelyet a tudomány hozott létre, csak annak a tudománynak elveivel és módszereivel lehet biztonságosan kormányozni, amely ezt a világot és magát a tudományt is megalkotta... A tudomány két fő értéket kínál, amelyek segíthetnek felépíteni az új világot. Az egyik a szellem, a másik a módszer." Kétségtelen, hogy mindezekben van igazság, de csak a saját részterületüknek megfelelő részigazság.

Az önpusztító, rossz gyakorlat azonban helytelen, rossz szemlélet szülötte. Régről ismert igazság: „Nihil volitum, nisi prius cognitum." (Semmit sem akarunk, ha előbb nem ismertük meg.) Alapvető tézisként kell tehát megállapítani, hogy ha a rossz gyakorlaton változtatni akarunk, előbb gondolkodásmódunk, szemléletmódunk gyökeres megváltoztatására van szükség! S amíg ez a változás be nem következik, miden próbálkozásunk csak tüneti kezelés.

Fel kell ismernünk, hogy elrontott világunknak alapvető oka az „olyanok lesztek, mint Isten" őseredeti kísértése, ami az újkor emberét szinte teljesen rabságába ejtette. Vissza kell térni az alapokhoz, a dolgok eredeti, a létezők természetében gyökerező rendjéhez. Helyre kell állítani az Isten és teremtett világ, Isten és ember, ember és teremtett világ, ember és saját képességei közötti természetes rendet.

Ennek a rendteremtésnek keretébe tartozik az is, hogy az emberi cselekvés sokféleségében felismerjük és helyreállítsuk az egységet. Már Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás felismerték és kifejtették, hogy az emberi tevékenység alapvetően három területe – a szemlélődésből eredő megismerés (theórein), az erkölcsi cselekvés (praxis) és az alkotó tevékenység (poézis) – oda-vissza kölcsönhatásban állnak, de csak akkor képeznek egységet, ha a természetükből eredő alá-fölérendeltség megvalósul.

A szemlélődésben ugyanis az ember a valóságot nézve, szemlélve, a valóságtól meghatározottan megismeri az igazságot, mintegy felfénylik, megvilágosodik előtte az igazság. A szemlélődő ember egyre inkább rálát a dolgok, jelenségek összefüggéseire, a valósággal való átfogó kommunikáció bölcsebbé teszi, világ- és életszemléletét alakítja. Felismeri az ember, hogy ki is ő az egész valósággal való kapcsolatban, rádöbben, hogy személy, önálló lény, öncélú, hogy e világ belső rendje túlmutat ezen a világon, a mindent átfogó Abszolútumra utal. A szemlélődés vezet el a végső egyetemes értelem kereséséhez, majd ennek létezéséről való belső bizonyossághoz, s végül ahhoz a felismeréshez, hogy az Abszolútum megszólítja, így pusztán a szemlélődés útján eljuthat az ember az Abszolút Létezőbe vetett hithez, a természetes valláshoz. „Ami ui. megtudható Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benn láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, az a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető" – írja Szent Pál (Róm 1,19–20).

Sajnos, mai életvitelünk a szemlélődésre nem enged időt. Már óvodás korban kezdjük a gyermekeket elárasztani az ismeretek halmazával oly mértékben, hogy azok megemésztésére, feldolgozására nincs lehetőségük. Természetesen később még úgy sem. Felnőttkorban egyrészt a vélt vagy valós gazdasági kényszer, a teljesítmény-, hasznosság-, birtoklásközpontú közgondolkodás, másrészt az információk özöne képtelenné teszi az embert a szemlélődésre. Szabad idejét is már csak munkaereje regenerálásának tekinti, ami alkalmassá teszi a munka folytatására. Ezzel szemben Arisztotelész úgy gondolta: „Azért dolgozunk, hogy legyen szabad időnk!"

Amit az ember szemlélődésében felismer önmagáról, a világról, a világhoz és az Abszolútumhoz való viszonyáról, az megvalósítandó feladattá válik számára az erkölcsi cselekvésben. Ami vagyok, illetve amivé lehetek, azt meg kell valósítanom. A szemlélődésben felismert szabadságát az erkölcsi cselekvésben éli meg az ember. Az érett, felelős ember nemcsak szabadságának, de szabadsága korlátainak is tudatában van, s eszerint él is szabadságával.

Ha az ember cselekvését megelőzően szemlélődésben nem ismeri fel, ki is ő, mivé kell lennie, szabadsága önkényességgé lesz, mert nincs célja, érték- és normarendje, ami szerint éljen szabadságával.

A szemlélődés és az erkölcsi cselekvés kölcsönösen hatnak egymásra, s magát az embert, tudását, akaratát, szabadságát, végső kibontakozását, végső céljának beteljesülését érintik.

Az ember természetéből következik azonban, hogy önmaga megvalósítását, és végső célját nem egyetlen aktussal éri el, hanem cselekvések sorozata, részcélok megvalósítása során juthat el a végső beteljesedéshez. Továbbá az is az ember természetéhez tartozik, hogy céljai megvalósításához eszközökre van szüksége, s az eszközöket többnyire saját magának kell előállítania, és saját maga elő is tudja állítani. Ez az eszköz-előállító tevékenység az alkotótevékenység, az egységes emberi tevékenység harmadik fő területe. Ha az alkotás tárgya a szép, akkor művészetről beszélünk, ha pedig az alkotás a hasznosra irányul, akkor beszélhetünk iparról, legyen az kézműves-, gépi-, automatizált, komputerizált ipar.

Mivel az alkotótevékenység mindig eszközt állít elő, akár a gyönyörködtetés, akár a hasznosság szolgálatában, s az eszköz csak akkor értelmes, ha célra rendelt, megállapíthatjuk, hogy az alkotótevékenységet a részcélok szolgálatába kell állítani. A részcélokat pedig a végső cél alá kell rendelni. Vagyis az alkotótevékenység – mind a művészi, mind az ipari, technikai – természeténél fogva az erkölcsi cselekvés kompetenciája alá tartozik.

Ma ez nem így van. Az alkotótevékenység, a művészetek és a technika egyaránt kiszabadult a szemlélődő és erkölcsi tevékenység irányítása alól, öncélúvá vált, s uralni akarja sajátos belső dinamikája révén az egész embert, az emberiséget, a társadalmat, s a haladás jelszavával a fejlődést. Ma szinte mindent a technikai-gazdasági funkcionalitás ural, magát az embert is genetikus robottá degradálva, azonban végső kifejletben önmagát is tönkretéve. A „haladás" érdekében mindent – legyen az anyagi vagy szellemi érték – csak eszköznek tekint, mintha az egész világ csupán egy nagy raktár lenne kényünk-kedvünk szerinti fogyasztásra. Holott ez a világ nem egymástól független létezők raktára. Ennél sokkal több: Közösség!

Közösség

Éppen a természettudományok legújabb kori mérhetetlen fejlődése tette ismertté előttünk a létezők, élők és élettelenek funkcionális összetartozását. Az anyagszerkezet, a szerves organizmusok felépítése és működésük, az élő és élettelen létezők egymásrautaltsága mind azt bizonyítják, hogy a dolgok, a létezők nemcsak önmagukért, hanem egymásért is vannak. Az egész világ ökológiai egyensúlyát a sok-sok különböző létsíkú, élettelen és élő harmonikus együttműködése tartja fenn. Ha nemcsak ismereteket raktározunk el, hanem szemlélődünk is, el-elgondolkodunk a természet csodálatos valóságán, rá kell döbbennünk, hogy világunk sok-sok kis közösségből felépülő nagy átfogó közösség, a közösség minden sajátos jellegzetességével, amennyiben a közösség fogalmát analóg fogalomként tekintjük.

A közjó az egész világ, a természet, a teremtés java, harmonikus léte, kibontakozása, élete. „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. . ., hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára" – írja a szent a rómaiaknak. (9,19–21)

Szolidaritás.

Éppen önpusztító tevékenységünk következményeit látva döbbenünk rá, hogy az ember és az emberen kívüli természet egymásra utalt. Együtt élünk és halunk. Ha elpusztítjuk természeti környezetünket, saját létfeltételünket tesszük tönkre. Ha magára hagyjuk a természetet, gondozó, művelő, kultúrát teremtő tevékenységünk nélkül a természet is elvadul, saját létfeltételeit rontva, rejtett képességei kibontakozásának esélye nélkül.

Szubszidiaritás.

Megtapasztaljuk, hogy minden létezőnek minden létsíkon megvan a maga sajátos feladata, funkciója, amit büntetlenül nem vehet át a magasabb rendű létező. (Pl.: kemizálás.)

Ebben a közösségben az embernek, mint értelemmel és szabad akarattal rendelkező teremtménynek felelősséggel kell tevékenységét kifejtenie nemcsak Isten, de az egész teremtett világ, s benne minden létező előtt.

A világnak természettudományok által felismert közösségi struktúrája a Szentháromságos egy Isten keze nyoma. Szent János apostol szavai szerint a világot teremtő „Isten a szeretet" (1Jn 4,8). A szeretet mindig feltételez egy másikat, természetéhez tartozik a közösség. Az egy Isten is a Szentháromságos Személyek szeretetközössége.

Az alkotás mindig magán hordozza az Alkotó jegyeit, sajátosságait. Így válik minden alkotás alkotójának jelévé, nemcsak léte, hanem sajátosságai révén is. Az Isten által, a Szeretet által alkotott világ hordozza, felmutatja, hordoznia és felmutatnia kell a szeretet jelét, a közösségi jelleget, struktúrát. Ha ezt az ember szemlélődésében felismeri, tudatosan kell vállalnia a közösséget a többi létezővel, s a felelősséget értük.

Etika

A felelősség kérdése átvezet az erkölcsi cselekvés problematikájához. Ha az előzőekben vázolt szemléletet magunkévá tesszük, a szeretet főparancsára és a tíz parancsra épülő keresztény erkölcsi normák nagyobb távlatot nyernek. Nevezetesen:

1. A szolidaritás vállalása kettős következménnyel jár. Egyrészt minden emberért, a ma élőkért, bárhol legyen is hazájuk, és az ezután következő generációkért is felelősséggel tartozunk. Másrészt nem csupán az emberekért, hanem minden teremtményért felelősek vagyunk, mert egy közösség tagjai vagyunk, s mert minden létezőnek közösségi értéke mellett megvan az önértéke is, hiszen minden létező az Alkotó jele!

2. Ez a felelősség azonban csak akkor élhető, illetve valósítható meg, ha visszaállítjuk az emberi tevékenység egységét, s így az ember alkotó tevékenysége – a művészet és a technika – az etika irányítása alá visszakerül. Ez természetesen azt jelenti, hogy a technikai újdonságok megvalósítását, alkalmazását, de a kutatások irányát is elsősorban nemcsak a gazdaságosságnak és hasznosságnak kell kizárólag eldöntenie, hanem a mindenkiért és mindenért vállalt felelősség erkölcsi-etikai szempontjának.

Ehhez a különböző szakterületek szakembereinek és a moralistáknak szoros együttműködése lenne szükséges. Amint orvos biológus területen megalakultak a bioetikai társaságok, a technika más területein is szükséges lenne „technoetikai" kérdésekkel foglalkozni, minden szakterület etikai kódexét kidolgozni.

Természetesen hivatkozni lehet arra a régi etikai elvre, hogy egy eszköz rossz célra történő használatának lehetősége nem zárhatja ki az egyébként hasznos eszköz előállítását. Itt azonban meg kellene gondolni azt, hogy az új felfedezések és ismeretek eredményeként az emberiség rendelkezésére beláthatatlan következményekkel járó, irreverzibilis folyamatokat elindító eszközök állnak, amire még nem volt példa az emberiség történelmében. Egy szablya az csak egy szablya, de egy atombomba az atombomba! A tudomány fejlődése és a technikai vívmányok mára lehetővé tették, hogy az emberi erőt mérhetetlen mértékben meghaladó természeti energiáknak és az ember természeti erőket meghaladó szellemi energiáinak együttműködéséből soha nem hitt és nem gondolt építő és pusztító erők birtokába jutott az emberiség. Ezzel természetesen felelőssége is mérhetetlen arányban megnövekedett.

3. A felelős döntések meghozatalában, felelős életvitel kialakításában fontos szerepet játszó sarkalatos erények jelentéstartalma, területe is kibővül, új távlatokat és kihívásokat nyer. Ezek az erények nem szűkíthetők le többé az emberre, önmagára, illetve az emberek közötti kapcsolatokra.

– A mértékletességnek ki kell terjednie a természet javainak mértékletes használatára is, nemcsak a saját egyéni jól felfogott érdek, hanem az egész közösség java érdekében.

– Az igazságosság többé már nemcsak azt jelenti, hogy minden embernek megadjuk, ami természete szerint jár, hanem minden létezőnek megadjuk azt, ami természete szerint jár, nem kényszerítünk mesterséges, művi, természetellenes körülményeket rájuk.

– A mai fogyasztói társadalomban a divat és a reklámok mérhetetlen manipulációs hatása ellenére a technika által felkínált számtalan lehetőségből az egyén és közösség javát leginkább szolgáló eszközöket kiválasztani az okosság és erősség erénye nélkül sem magánemberként, sem szakemberként nem lehet.

Tudom, egész kultúrvilágunk, technikai civilizációnk igen bonyolult rendszer, amelyben minden mindennel összefügg. Nem lehet utópisztikus megoldásokat keresni. Berögződött gondolkodásmódot és gyakorlatot sem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. De keresnünk kell a megoldásokat, a kivezető utakat, gondolkodnunk és beszélnünk kell a kérdésről, s ebben ránk, keresztényekre bizonyára komoly felelősség hárul. Meg kell találnunk az élet minden területén azokat az alternatív megoldásokat, amelyek az „élet és szeretet kultúráját" teremtik meg, hogy megvalósulhassanak a zsoltáros szavai:

Örüljön az ég, ujjongjon a föld,
vele együtt zengjen a tenger, s ami benne van!
Vigadjon a rét és minden virága,
Örüljenek az erdő fái az Úr színe előtt,
Mert nézd, közeledik, jön, hogy kormányozza a földet,
Igazságosan uralkodik majd a földkerekségén,
és hűségesen uralkodik a népek felett.'' (Zsolt 95,11–13)

 

Felhasznált irodalom

Meadows, D.: Die Grenzen des Wachstums. Bericht des „Club of Rome" zur Lage der Menschheit. Stuttgart, 1972.

Gánóczy, A.: Der schöpferische Mensch und die Schöpfung Gottes. (Grünwald-Reihe) Mainz, 1976.

Lotz, J. B.: Die Religion in ihrer Bedeutung für die technische Kultur. Günter OLZOG Vlg. München–Wien 1979.

Jonas, H.: „Technik, Ethik und Biogenetische Kunst. Betrachtung zur neuen Schöpferrolle des Menschen." Pharm. Ind. 46. Nr.7. 1984.

Muschalek, G.: „Jenseits der Grenzen der Machbaren." Stimmen d. Zeit 1985/2 p.92.

Böckle, Fr.: „Genetische Eingriffe und menschliche Personalität." Herder Korrespondenz 39. Jg. 1985. H. 1.31. oldal.

Auer, A.: Umweltethik. Patmos–Düsseldorf, 1985.

Moltmann, J.: Gott in der Schöpfung. Chr Kaiser 1985.

Nell-Breuning, O.: Unsere Verantwortung, Herder, Freiburg, 1987.

Hilpert, K.: „Umweltethik." Stimmen der Zeit, 1987. H.l. 35–36. oldal.

Marxer, F.–Traber, A.: Gottes Spuren im Universum, Pfeiffer, 1990.

 

 

Gyorgyovich Miklós:

KŐMÍVES KELEMEN ORSZÁGA

 Hosszasan tűnődve a mai társadalom, a közjó állapotán, arra a következtetésre jutottam, hogy több sebből vérzik. Mégis talán megtalálhatók azok a szeplők, melyek a közállapotokat elsötétítik. A témáról azért is nehéz szólnom, mert annyian leírták már, s mert a diagnózis felállítása önmagában még nem gyógyít. Nem is érdemel több szót a száraz felsorolásnál.

Ha a jelenségeket tekintem, a következők látszanak társadalmi méretekben: Felépítettük a vas és acél országát, majd lebontottuk. Felépítettük a nagymarosi körgátat, majd lebontottuk. Elindítottuk az Expót, majd leállítottuk. Megakadályoztuk a Sándor-palota felújítását, majd mégis elindítottuk. „Kit felraktak nappal, az leomlott éjjel."

Kicsiben sem jobb a helyzet. A telefonfülkéből kitéphető a készülék, kitörhető az üveg, összefirkálható a fal. Nappal folyik azután a rendbehozatala, közpénzből. Éjjel összetörik a műtárgyakat – megállóhelyek üvegeit, a kirakatokat, nappal közpénzből kijavítják. Éjjel összefirkálják a falakat, felhasogatják az üléseket, nappal közpénzen történik kijavításuk. Ilyen módon kissé sokáig tart szegény országunk rendbetétele.

Nem tudom, magos Déva vára alatt milyen gonoszság működött, s ugyanúgy nehéz nyomon követni a mai rongálók pontos indítékait is, mindenesetre az ország „ép"-ítése mellett folyik párhuzamosan a „rom"-bolás is.

Évekkel ezelőtt hangzott el az, hogy minden demokrácia 10–15% őrültet visel el. (Pax Romana, Lillafüred.) Igen. Ám amerikai felfogást tükrözött e vélemény. Mert nem mindegy, hogy milyen színvonalú az a gazdaság, amelyről szó van. A magyar gazdaság nyilván sokkal nehezebben tolerál bármiféle pazarlást a maga 30 milliárdos tartozásával.

Mi van ezek mögött a visszásságok mögött? Feltételezésem szerint a Széchenyi emlegette „magyar szalmaláng" mentalitáson túl az, hogy az utóbbi fél évszázadban a társadalom mintegy kísérlet áldozatává vált; a voluntarista, a központi akaratot érvényesítő hatalom mérgezésének utóhatásai máig érződnek, és érződni is fognak még sokáig.

Lehetetlen nem észrevenni, hogy a magyarság tudathasadásos állapotba került, atomizálódott, és infantilissá lett.

Mostani dackorszaka arról szól, hogy nem lát maga előtt értelmes célt. Mióta élek, egyfolytában arról hallok, hogy még három nehéz év következik, s azután fokozatosan könnyebbé lesz az élet. Mióta élek, mindenkor arról hallottam, hogy többet és jobban, hatékonyabban stb. kellene dolgoznunk. Mármint nekünk magyaroknak. Így szoktam visszakérdezni: mégis mennyit, mennyi az elég, ki az, aki ezt megszabja? Mintha szorgalmas világgal lennénk körbevéve, és nyomorunk kizárólagos oka a saját restségünk volna. Nehezíti dolgunkat a kétségtelenül jelenlévő széthúzás. Mintha mesterségesen szított dolog volna ez is, ám lehet, hogy csupán mint átok ül mindannyiunkon, s magunktól vagyunk ily kevéssé nagylelkek.

„Szürkeállomány''

Mondják, hogy a magyar sziporkázóan ötletes, de csapnivalóan gyenge szervező.

Nos, ha így van, elő kellene rukkolnunk s a világ elé tárni ötleteinket. Hátha sikerülne a nemzetközi „ötletbörzén" eredményt felmutatni. Nem tudom, létezik-e hivatalos fóruma e dolognak. Jelenleg hatszázezer munkanélküli várja, hogy emberhez méltó életet élhessen. Biztosan akadna számos tehetséges pályázó egy-egy ilyenfajta megmérettetésre. Nem véletlenül adtam „szürkeállomány" alcímet e soroknak. Ki kellene törnünk már a szürkeségből, hiszen népünk is tehetséges, bár egyben törékeny és módfelett veszélyeztetett is.

Miért? Mert terjed a drogfogyasztás, népbetegség az alkoholizmus, magas az abortuszok, a válások és az öngyilkosságok száma, rossz a bűnözési statisztikánk, hazugság és szennyáradat vesz körbe bennünket. Visszatérve az eredeti képhez, magos Déva vára körül valaha szerencsétlen események történtek, s meggondolatlan cselekedetek követték azokat. Ma itt, nálunk mintha más lenne a helyzet, mintha a ma bűneit sikkből, keményfejűségből, dacból követnék el azok, akik semmilyen értelmes célt nem látnak maguk előtt. Utalnék Czakó Gábor elgondolkoztató cikkére (Magyar Nemzet, 1995. IV. 22.): „Bűngyógyjog." Hamvas Bélára hivatkozva hangsúlyozza, hogy ahol nincs személyes Isten előtti felelősség, ahol eltűnt a bűntudat (a szekularizáció és elvallástalanodás következtében), ott az Antikrisztus uralma növekszik, az állami törvény erőtlen, ott a büntetőjog, a börtön vagy a pénzbüntetés nem hatékony, a bűn ténye eltűnik, és az igazság elsikkad, ott az igazságszolgáltatás szétmállik. „A szentségét vesztett létben nincs bűn... Nincsen Isten, tehát az ellene való vétek sincsen... A szakrális társadalomban paragrafus nélkül is bűn a bűn, mondjuk a káromkodás, a házasságtörés vagy a magzatölés, mert Isten és ember elleni vétek, mert létrontás, ahogy Hamvas Béla nevezi."

Ennyi rossz felsorolása után mit lehet még mondani? Azt, hogy ahol sok a bűn, ott bővebben árad a kegyelem is, hiszen az irgalmas Isten valóságosan is jelen van mindenütt a világon. Nem azért írom ezt, hogy a vakmerő bizakodásra bírjak rá bárkit is, de sosem szabad feladni, sosem szabad csak a rosszat látni. Vegyük észre, hogy ma a magos Déva vára tövében tevékenykednek a ferences testvérek (Távlatok, 22. sz. 281. o.).

Nálunk is megmaradtak értékek, olyan szeretetre méltó hagyományok, módszerek, amelyeknek gondos és következetes alkalmazásával, felhasználásával és Isten kegyelmével, szívós munkával és sok imával esélyünk van az életre, az egyre több életre. Minap hangzott el a Kossuth Rádió „Tanúim vagytok" című adásában, hogy a bencéseket mindig is jellemezte a hosszú távon való gondolkodás. Nos, az ő jelmondatuk az „ora et labora!", az imádkozzál és dolgozzál! Ma is, nekünk is ezt kell tennünk. Remélhetjük gyümölcseit, ha nem is rövid távon.

Amit ötven év szétszórt, gyűjtsük össze, amit megrongált, javítsuk ki, amit szétzilált, kötözzük össze, amit elkáromkodott, könyörögjük ki újra, imádkozzuk meg, amit gyűlölettel eltékozolt, szeretettel hozzuk vissza!

– Vannak olyan kapaszkodók, amelyek kivezető utat kínálnak. A személyes példák.

– Vannak olyan gyakorlatok, amelyeket szintén vissza kell hozni. Ha nyitottak vagyunk a jóra, magunk is élni fogunk azokkal a módszerekkel, amelyek máshol vagy más korban jól szolgáltak. Mit tett néhány szerzetesrend a korabeli csecsemőgyilkosságok ellen? Templomuk falára forgóajtót szerelt. Mindenki tudta, hogy ide teheti nem kívánt csecsemőjét. S ha az ajtót beforgatta, a csecsemő sírással jelezte jelenlétét; a szerzetesek pedig szó nélkül felnevelték. Ismerek olyan személyt, aki az abortusz előtt állónak felajánlotta: amennyiben megszüli gyermekét, helyette felneveli a megszületendőt.

Hiszem, hogy számos keresztény gondolkodású felnőtt van hazánkban, ők őrzik a kapott kincset, és cselekedeteik összhangban is vannak felfogásukkal.

Atomizált a társadalom? Segítsük a keresztény közösségek létrejöttét minden erőnkkel. Ahogyan már korábban említettem: gyűjtsük oda az embereket, ahol a jó valósul meg.

Infantilisak vagyunk? Számos ellenkező példával is találkozhatunk. Ezeket kell a nyilvánosság elé tárni, hogy vonzhassa a tétovázókat. Van remény, de érte tenni kell, imádkozni kell, és ez nem olcsó propagandafogás, hanem minden keresztény állapotbeli kötelessége is. Társadalmunk ruhátlan, fázik, olykor éhezik is. Didereg a szeretetlenség miatt, éhezik talán olykor ténylegesen is, de mindenképpen éhezi szeretetünket, szomjazza törődésünket, keresi a „fészek"-meleget. Észre kell vennünk, hogy az aprómunka a közjó erősítésében nem hagyható el. Imádkoznunk és dolgoznunk kell egymásért, naponta. Adónkat maradéktalanul meg kell fizetnünk. Krisztus szeretetével kell elesettjeinkhez fordulnunk, s minden rászorultnak irgalmaznunk, hisz mi is irgalomra szorulunk, hogy Isten valóban áldja meg a magyart, mi pedig méltók legyünk újra a magyar névre.

II. János Pál

„Ut unum sint"

95. Amikor a katolikus egyház az állítja, hogy Róma püspökének szerepe megfelel Krisztus akaratának, nem választja el ezt a szerepet (funkciót) attól a küldetéstől, amely a püspökök összességére van bízva, akik „Krisztus helyettesei és követei" (LG 27). Róma püspöke az ő „kollégiumukhoz" (testületükhöz) tartozik, ők pedig testvérei a szolgálatban.

Ami az összes keresztény közösségek egységét illeti: ez természetesen felveti a primátus problémáját. Mint Róma püspöke jól tudom, és ezt a mostani enciklikában is leszögeztem: Krisztus hő vágya az, hogy megvalósuljon valamennyi közösség teljes és látható egysége, amely közösségekben az Istenhez való hűség erejében az Ő Lelke lakik. Meg vagyok győződve arról, hogy e tekintetben különleges felelősségem van, főleg amikor megállapítom, hogy a keresztény közösségek nagy részében eleven az egység vágya, és hallom a hozzám intézett kéréseket, hogy találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, amely – bár nem mond le egyáltalán küldetése lényegéről – megnyílik az új helyzetnek. A keresztények egy évezreden át egyek voltak, „a hit és a szentségek testvéri közössége kapcsolta össze őket", „közös egyetértéssel követték a római szék irányítását a hit vagy a fegyelem dolgában. " — így gyakorolta a primátus egyesítő szerepét...

 

 

Bárdosy Éva

MINDENNAPI BŰNEINK KIS, CSALÁDI MORÁLIS

Szinte mindazt a vétket, erkölcsi kihágást, amely a társadalomban el van terjedve, elkövetjük a családban is. Az én problémám főként az, hogy egy ilyen katalógus, egy efféle bűnlajstrom felmutatása jó-e valamire. Egyetlen mentségemül előrebocsátom, senkinél sem tartom magamat vétlenebbnek. Mindenképpen helyes elkerülni az ítélkezés csapdáját.

A példákat nagyon különböző családok elbeszéléseiből, az életből vettem. Olyan családokéból, amelyekből, sajnos, sokkal kevesebb van a kelleténél, és olyanokéból is, akikből viszont igen sok van a magyar társadalomban. Az előbbiekkel közvetlenebb a kapcsolatom, az utóbbiakkal viszont közvetlenebbnek kellene lennie. Az elit családok éppen nem makulátlanságuk miatt kerülnek szóba, hanem azért, hogy hibáikban a Távlatok olvasói könnyebben magukra ismerjenek.

Olyanok, mint az Isten

A legősibb és igazán drámai vétkünk a mindennapok szintjén a házaspár hatalmi harcában realizálódik. Melyikünk viseli a kalapot? – mintha mindenekelőtt ezt a kérdést kellene eldöntenie a fiatal párnak. Ha valamiben nem értünk egyet, melyikünk akarata fog érvényesülni? – ezt bizony még házasságkötés előtt érdemes tisztázni. Mert két olyan ember közül, akik szerelemből, életre szólóan szövetséget kötöttek, egyik sem tarthat igényt hivatalból vezetői monopóliumra. Egyszemélyes családfő egy keresztény családban csakis az Isten lehet. Számtalan veszekedés, háborúság, a másik kisajátítása, gyámkodás egy másik felnőtt ember fölött, az intolerancia megannyi megnyilvánulása a családban mind ebből a tisztázatlan helyzetből forrásozik.

Megoldási kísérlet: Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! Ezt Jézus javasolta, mégpedig olyan szövegkörnyezetben, amelyben világossá lesz, hogy a mennyei Atya tökéletessége a mindenkit elfogadó alázatban valósul meg: Fölkelti napját jókra és gonoszakra egyaránt. Ha ezt a magatartást magáévá teszi a házaspár, a másikra való tekintettel lemond akaratának, igazának érvényesítéséről, ha férj és feleség versengve törekszik arra, hogy alázatos legyen, akkor nyert ügye van annak a családnak.

Sűrűn előforduló jelenség az, hogy az Úr napja gyakorlatilag teljesen elveszítette szakrális jellegét. Egyszerű munkaszüneti nappá vált, amikor tovább lehet aludni, ki lehet menni a telekre, többet ülhetünk a televízió előtt. A fővárosi hitoktatók tömegesen tapasztalják ezt tanítványaik családjai körében. Vallásos családokról van tehát szó, olyanokról, akik gondoskodnak legalább gyermekük hitoktatásáról. Vasárnap azonban nem hajlandók változtatni megszokott életmódjukon olyan parancsok kedvéért, amelyek idegenek és szokatlanok számukra.

Megoldási javaslatom nincs. Tudom, semmiféle előírás, parancs nem segíthet ezen a mulasztáson. Csakis a nagykorúvá érő hívő szívének meghódításával érhet itt célba az evangelizálás.

A másik típusba tartozó családok vétke ezen a téren másféle. Ők szívügyüknek tekintik a vasárnapi szentmisét. Ám a család minden felnőtt és serdülő tagja egyúttal elkötelezettje valamelyik lelkiségnek, vallásos mozgalomnak, s még jó, ha csak egynek a sok közül. Az Úr napjának megünneplése számukra merő rohanás, versenyfutás a rövid idővel, még egy órácska családi együttlétre sem futja belőle, pedig az is Isten nagyobb dicsőségét szolgálhatná.

A családok felelőssége a káromkodásban közismert. Szóhasználatunk igencsak magán viseli a családban megszokott kifejezéseket még akkor is, ha gyermekeink már a bölcsődében is ki vannak téve külső hatásoknak. Jaj az anyáknak, ha övéik az anyatejjel szívják magukba a csúf beszédet, s ha az anyanyelv szókincsében nem jut különleges tisztelet az Istennek, a szentségnek. Erre is érvényes az aranyszabály: kilenc hónappal a szülők születése előtt kell kezdeni. Ha ez már nem oldható meg, akkor legkésőbb ebben a pillanatban.

Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!

A Tízparancsolat mentén haladva továbbra is az ősök tiszteletéről, s általában a családtagok egymás iránti tiszteletéről gondolkodva még inkább kiderül, mennyire iskolája a család a társadalom bonyolult emberi kapcsolataiban való eligazodásnak. Tipikus hibáink: a gyermek túlzott tisztelete, valóságos kultusza, amelynek következtében a szemünk fénye önmagában való értéknek értékeli saját magát, lehetetlenné téve így önnön fejlődését, Istenben való növekedését. A jéghegy csúcsaként sokszor tapasztalt megnyilvánulása eme elkényeztetésnek az a gyakorlat, hogy a közlekedési eszközökön már fehér holló számba megy a fiatalok előzékenysége, udvariassága, amelyre nevelőik nem is biztatják őket, s jó példával sem járnak elöl az idősebbek tiszteletében. Gyermekeink birtokló, kisajátító szeretete abba az irányba mutat, hogy haszontalanná váló szüleink tartására törvénnyel kell majd kötelezni bennünket. Amikor az elváló szülők be nem gyógyuló sebeiket egész életen át egymáson akarják megbosszulni, akkor kiderül, mennyire aktuális mérce a negyedik parancsolat.

Az élet elleni vétkeink ugyancsak nagyon hasonlítanak mindarra, amit társadalmi szinten vétünk ezen a téren.

Napi áldozó asszony erőteljesen gesztikulálva akart nyomatékot adni igazának, amikor nem kérdezte, hanem kinyilatkoztatta: unokája nem kívánt terhességét abortív injekcióval megszüntetni az első három hónapban még nem bűn. S hogy pozitív példánk is legyen az élet evangéliumának szellemében: egy család hazahozatta a kórházból a nagymamát, azért, hogy kedves környezetében, övéi között készülhessen a halálra. A kezelőorvos igen csodálkozott döntésükön, s megkérdezte, talán nem voltak megelégedve a kórházi ellátással. Nem erről van szó – válaszolták –, hanem arról, hogy mindenki szívesebben hal meg otthon, mint idegenben, idegeneknek kiszolgáltatottan. Az orvos, akinek saját édesanyja szintén kórházban volt ekkor, mélyen megrendült a szóban forgó család felfogásán. Nemde az lenne a természetes: amit magadnak kívánsz, másnak is igyekezz megadni? Melyikünk vágyódik arra, hogy sivár, embertelen, kórházi környezetben fejezze be életét?

A szexuális etika terén igen széles skálán mozognak a magyar katolikus családok. Legjellemzőbb hibáink egyike az álszemérem. „A mai gyerekek mindent jobban tudnak már" – ilyen ürüggyel elhárítják maguktól a szülők gyermekeik bevezetését a szexuális etikába. Holott még a legjobb példaadást is folyamatosan ki kell egészíteni szóbeli útbaigazítással, ha másért nem, abból a célból, hogy azt is megtanulja lányunk és fiúnk, hogyan lehet beszélgetni erről a témáról. A szerelem kultúráját, a tisztaság magától értetődését kell átadnunk a fiataloknak egészen kicsiny koruktól kezdve, mert a skála másik végpontjainál igencsak ijesztő tényeket olvashatunk le. Még mindig létezik a kettős nevelés, a nemi hovatartozástól függő kétféle mérce. Csúf vicceket engedünk meg magunknak („. . . kinek lesz attól gyereke? – Alighanem a lánynak" stílusában), s ez egészen odáig fajulhat, hogy apák arra biztatják fiaikat, válasszanak szexuális partnerül átmenetileg férfit, amíg nem nősülhetnek meg, hiszen így biztosan elkerülhető, hogy időnek előtte apává legyenek. Ádáz harcot kell vívnia minden keresztény szülőnek a „mindenki így csinálja, tehát etikus" félelmetesen bűnös elve ellen. (Lásd ehhez feltétlenül a Zászlónk című diáklap Gondola sorozatát.) Minden bűnt el lehet követni gondolatban is, de házasságtörő vágyaink, szívünk és akaratunk megtisztítása társadalmi méretekben az emberi közösség újjászületéséhez, a világ várva várt békéjéhez vezethetne. Ehhez sem kellene sokkal több, csak kiterjeszteni önmagunk iránti érzékenységünket mindenki másra. (Vö. Mt 7,12)

Mai materializmusunk sokkal veszélyesebb, mint a tegnapi. Olyan kérdéseket vet föl a családok életében is, mint a pazarlás, a ránk bízott javak kezelése, a lopásnak nem (?) minősülő csalások, fogyasztói kényszereink, reménytelen harcunk a reklámmal, s a birtoklás vágya, a mások javainak irigylése. Nem szolgálhatunk egyszerre a mammonnak és az Istennek, ezt tudjuk; de a kérdés igazából az: ki mit tekint mammonnak? Kinek hol kezdődik a mammon? Ismerek olyan szegény családot, akik nem tudják kifizetni a villanyszámlájukat, de a megszokott jégkrémről, dobozos kóláról, hamburgerről képtelenek áttérni olcsóbb, munkaigényesebb ennivalóra. Nem lehet megszokni a koldusok ínségének látványát. Sok kínlódás után úgy érzem, mégsem az én kötelességem eltartani minden koldust. Jóllehet én is rászorulhatok mások nagylelkűségére egykettőre, de ha pillanatnyilag még nem, akkor két dolgot tehetek a javaimmal kapcsolatban: takarékoskodom és böjtölök. Az így megtakarított szükségesből megpróbálok juttatni mindazoknak, akik számítanak adományaimra (egyház, társadalom, kis- és nagyobb közösségeim), s azok, akiknek az a kötelességük, netán a szakmájuk, használják föl adományainkat úgy és arra, hogy ha szegények mindig vannak is velünk, koldusok ne legyenek már soha többé.

A nyolcadik parancsolat a mindennapokban külön cikknyi terjedelmet igényelne. Hazudni látszólag a legártatlanabb dolog. Épp ezért gyakorlatilag mindenki hazudik. Hazudunk tréfából, érdekből, haragból, egymás rovására és csak úgy megszokásból. Pedig annak idején megtapasztaltuk, hogy gyermekünk minden szavunkat szentírásnak tartotta egészen addig, amíg világát össze nem döntöttük lelepleződött nagyotmondásainkkal. Anyjától, apjától tanult meg hazudni, s az igazság világa számára összeomlott. Az iskolában már természetesnek tartja a puskázást, az ügyeskedést, jóllehet erre olykor a túlságosan magasra állított mérce, a teljesíthetetlen követelmények is késztetik. A csalások világából azonban sosem lesz Isten Országa. Az igazságra éhező boldogok ezért jól teszik, ha szembeszállnak minden hazugsággal is. Minél előbb, annál jobb.

 

 

 

DOKUMENTUM

Ipacs Katalin

AZ ÉLET EVANGÉLIUMA

Az Evangelium vitae körlevélről

Szentatyánk Evangelium vitae, az élet evangéliuma kezdetű új enciklikája az emberi élet értékéről és sérthetetlenségéről szól. Mindenki előtt ismert, hogy az élet védelme II. János Pál pápaságának egyik központi témája. 1991 áprilisában rendkívüli konzisztóriumra hívta össze Rómába a katolikus egyház bíborosait, hogy velük együtt tárgyaljon azokról a veszélyekről, amelyek az életet alapjaiban kikezdik a mai világban, amelyből – úgy tűnik – kiveszett a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége. Az említett konzisztóriumon a bíborosok egyhangúlag kérték a pápát, hogy „Péter utódának tekintélyével erősítse meg az egyháznak az emberi élet értékére és szentségére vonatkozó tanítását".

A március 25-ére, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére dátumozott Evangelium vitaet a pápa a katolikus egyház püspökein, papjain, szerzetesein és hívein túl minden jóakaratú emberhez intézi. Ez a pápa eddigi tizenegy enciklikája közül a leghosszabb. (A közben megjelent magyar fordítás 152 oldal. Szerk.) A stíluson jól felismerhetők a pápa írásainak tipikus jelei: buzdító, lelkipásztori, olvasmányos, de ugyanakkor tartalomban gazdag és határozott. A szöveg kifejezetten biblikus-teológiai jellegű, utolsó enciklikájához, a morális kérdésekkel foglalkozó Veritatis splendorhoz képest kevésbé filozofikus, szakszerűen használja a biológia és az orvostudomány, valamint a pszichológia nyelvezetét is.

I. Áttekintés

II. János Pál mostani enciklikája e szavakkal indul: „Az élet evangéliuma Jézus üzenetének szívét alkotja. Az egyház naponta szeretettel elfogadja ezt, és hűségesen és bátran hirdeti mint jó hírt minden kor és minden kultúra emberének." A pápa abból indul ki, hogy a Megváltó karácsonyi születése ad értelmet minden ember megszületésének, és az élet teljességére meghívott ember jóval túlszárnyalja földi léte határait, részt vesz magának Istennek az életében. A bevezető hangsúlyozza, hogy az élet evangéliumának hirdetése ma különösképpen sürgős, mivel főként a gyönge és védtelen életre a mai világban annyi veszély leselkedik, és mivel a közvélemény széles rétegei a személyes szabadságra hivatkozva igazolják az életellenes tetteket. Sok ország törvényhozása, még saját alkotmánya alapelveitől eltávolodva is, jogosnak ismeri el ezeket. A pápa emlékeztet rá, hogy az enciklika a világ minden országa bíborosának és püspökének közreműködésével született meg, és azon túl, hogy határozottan és szigorúan leszögezi az emberi élet értékét és sérthetetlenségét, Isten nevében szenvedélyes felhívás akar lenni minden emberhez, hogy tisztelje, védje, szeresse és szolgálja minden ember életét.

A körlevél első fejezetének címe a testvérgyilkos Káinhoz intézett isteni szó: „Öcséd vére felkiált hozzám a földről. " A pápa leírja az életellenes támadásokat előbb általánosságban, majd részleteiben (fogamzásgátlás, abortusz, sterilizáció, eutanázia), bírálja a szabadság hamis eszményét, a súlyosan deformálódott társadalmi együttélést, a gyakorlati materializmust, az Isten iránti érzék elveszítését.

A második fejezet címe: „Azért jöttem, hogy életük legyen, " Ez a még biblikusabb, teologikusabb rész az élet keresztény üzenetét fejti ki, kezdve Jézus személyével, aki megadja minden emberi élet értelmének teljességét. Krisztusban megkapjuk az örök élet ajándékát, ezért az élet szent és sérthetetlen kezdetétől természetes végéig. Senki sem tulajdoníthatja magának az élet és a halál jogát, mert az élet egyedüli ura Isten.

Az enciklika harmadik, legfontosabb, doktrinális része a „Ne ölj!'' parancsolatot magyarázza. A pápa az 57. pontban az ártatlan élet kioltásával kapcsolatban a „Ne ölj!" parancsot mint abszolút tilalmat szögezi le, hangsúlyozva, hogy ez a tanítás végleges: „Azzal a tekintéllyel, amellyel Krisztus felhatalmazta Pétert és utódait, közösségben a katolikus egyház püspökeivel, megerősítem, hogy egy ártatlan emberi lény közvetlen és szándékos megölése mindig súlyosan erkölcsbe ütköző tett." A pápa nem használja ugyan a tévedhetetlen szót, helyette a „megerősítem", „véglegesítem" kifejezés szerepel, de ez nem változtatja meg tanítása tartalmát, tehát azt, hogy az emberélet kioltására vonatkozó egyházi tilalom nem vitatható, végleges.

 

A negyedik fejezet, amelynek címe: „Nekem tettétek'', az élet kultúrájának pozitív értelmezését adja, külön felhívást intéz a teológusokhoz és a különböző teológiai irányzatokhoz, hogy legyenek az élet evangéliumának hirdetői és az új erkölcsi tudatok nevelői.

Végül a befejező rész Mária és az Egyház anyaságát szemléli, és egy Máriához intézett szép imával zárul: a szentatya reá bízza a meg nem született gyermekeket, a szegényeket, a közönyből vagy álkönyörületből meggyilkolt személyeket, tehát az élet evangéliumát.

II. „Ne ölj!"

A körlevél harmadik fejezete Isten „Ne ölj!" parancsolatát magyarázza a mai kor összefüggésében, az eddig nem tapasztalt életellenes támadások tükrében. A pápa erőteljesen hangsúlyozza az ötödik parancsolat abszolút és állandó értékét, amely Isten és az ember szövetségének szívét alkotja.

A körlevél e pontja elsőként a halálbüntetés témájával foglalkozik. A pápa kiemeli, hogy ma az egyházban és a társadalomban egyaránt növekszik az a kérés, hogy csökkentsék, vagy egyenesen töröljék el a halálbüntetést. A múltban megengedhetőnek tartották végső esetekben, tehát amikor a társadalom önvédelme másként nem volt lehetséges. Ma a büntető intézmények jobb megszervezésével erre egyre kevésbé vagy egyáltalán nincs szükség. (Ezen a ponton megjegyezzük: a sajtókonferencia során Ratzinger bíboros bejelentette, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusát éppen a halálbüntetésre vonatkozó rész miatt újraírják. Ezen a téren ugyanis az enciklikajelentős tanbeli fejlődést hozott még a két évvel ezelőtt megjelent Katekizmushoz képest is.)

A pápa Krisztustól kapott tekintélyével ünnepélyesen kijelenti, hogy „egy ártatlan emberi lény közvetlen és szándékos megölése mindig súlyos erkölcstelen tett", és ez alól nincs semmiféle kivétel. Ezt az elvet ezután a körlevél az abortuszra és az eutanáziára alkalmazza.

A művi vetélés, bármilyen módon hajtsák is végre, egy emberi lény közvetlen és szándékos meggyilkolása a fogamzás és a megszületés közötti fázisban. A pápa nem hagyja figyelmem kívül, hogy számba vegye az életellenes döntések drámai indítékait, az olykor súlyos családi, környezeti és szociális körülményeket. De bármily fájdalmas és drámai okok sugallják is e döntést, sohasem igazolható egy ártatlan emberi lény életének kioltása. A pápa itt emlékeztet azok felelősségére, akik e törvényeket kezdeményezték és megszavazták, az egészségügyi struktúrákra, ahol vetéléseket hajtanak végre, a komp-licitáshálózatra, amely még nemzetközi intézményekre is kiterjed, az abortusz legalizálása és terjesztése mellett kardoskodó mozgalmakra, társulatokra. A Szentatya ezt a meg nem született élet ellen irányuló „bűn struktúrájának" nevezi, majd emlékeztet az érvényes kánonjogi szabályokra, miszerint aki abortuszt követ el, automatikusan kiközösítés alá esik, beleértve a bűntársakat is, akik nélkül a vetélés nem történt volna meg. Majd ismét Krisztustól származó tekintélyére hivatkozva kijelenti, hogy a közvetlen abortusz mint cél és mint eszköz súlyos erkölcsi eltévelyedés, amennyiben ártatlan emberi lény szándékos megöléséről van szó.

Az abortuszra vonatkozó erkölcsi megítélés vonatkozik embriókon és élő emberi magzatokon végrehajtott különböző beavatkozásokra, kísérletezésekre is, és azokra az esetekre is, amikor az élő magzatot szerv- vagy szövetátültetésre biológiai anyagként használják fel. A születés előtti diagnosztikai technikák erkölcsileg csak akkor engedhetők meg, ha nem teszik ki aránytalan veszélynek az anya és a gyermek életét, és ha nem eugenetikus, „fajnemesítő" céllal történnek, tehát azért, hogy megakadályozzák egy beteg gyermek születését.

A születéssel szemben az emberi lét másik nagy misztériuma a halál. De a természetfölöttire érzéketlen mai társadalom abszurdnak tartja a halált, az ember pedig úgy gondolja, hogy joga van ahhoz, hogy saját élete fölött rendelkezzék. Jelentkezik tehát az abszurd kísértés, hogy az ember birtokba vegye a halált, hogy maga döntse el önmaga és mások számára a halál módját és időpontját. Az eutanázia a halál kultúrájának egyik legaggasztóbb jele: főként a hasznosság elvére épülő, a jóléti társadalmakban jelentkezik, amelyek elviselhetetlen tehernek tartják az idős és leépült személyek számának növekedését. Különbséget kell azonban tenni az eutanázia és az életet mindenáron megnyújtani akaró gyógykezelés között. Amikor a halál közelinek és elkerülhetetlennek tűnik, lelkiismeretben el lehet tekinteni a túlzott beavatkozásoktól, amelyek az életet csak ideiglenesen hosszabbítják meg újabb szenvedések árán. A fájdalom leküzdése csillapítókkal és narkotikumokkal megengedett, bár dicséretre méltó, ha a hívő beteg önként lemond ezekről, hogy tiszta öntudattal tudatosan részt vegyen Urunk szenvedésében.

A szentatya, amint már az abortusz esetében, itt ismét leszögezi: „Megerősítem, hogy az eutanázia Isten törvényének súlyos megszegése; amennyiben egy emberi személy szándékos megölése, erkölcsileg elfogadhatatlan. Ez a tanítás a természettörvényen és Isten Szaván nyugszik, amelyet az egyházi hagyomány ad tovább, és a rendes és egyetemes tanítóhivatal hirdet."

A gyilkossághoz hasonlóan az öngyilkosság is erkölcsileg elfogadhatatlan, amint igazolhatatlan az is, ha valaki álirgalomból másoknak segítséget nyújt abban, hogy véget vessenek életüknek.

A pápa figyelme ezután arra irányul, hogy az etikai relativizmusból eredő életellenes kísérleteket sok országban a törvényhozás szintjén is igazolják. Az egyház tanítása értelmében a polgári törvényhozásnak és az erkölcsi törvénynek szükségszerűen összhangban kell lennie. A demokráciát nem szabad mitizálni, mert erkölcsi jellege nem automatikus, hanem attól függ, mennyiben alkalmazkodik az erkölcsi törvényhez, tehát hogy milyen célok irányítják, és milyen eszközöket használ fel. A demokrácia értékét nem az határozza meg, hogy a többség véleményét tükrözi – hiszen a kollektív lelkiismeret tragikus módon elhomályosulhat –, hanem az, hogy mennyiben tükrözi az erkölcsi törvényt mint az ember szívébe beíródott „természeti törvényt". Ha tehát a törvény megengedi az abortuszt és az eutanáziát, akkor nemcsak az egyén, hanem a köz java ellen is vét, következésképpen elveszíti érvényét. Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek. Mivel az abortusz és az eutanázia bűntényét semmiféle emberi törvényhozás nem törvényesítheti, az ilyen törvények lelkiismeretben nem köteleznek. A keresztények súlyos kötelessége, hogy ne működjenek közre a lelkiismeretükkel ellentétes, de a polgári törvényhozás által megengedett életellenes tettekben, mert ezek ellenkeznek Isten törvényével. Ezekben az esetekben biztosítani kell számukra legalább a lelkiismereti ellenvetés jogát. Igazságosabb törvényhozás előmozdítására van szükség, az élethez való joggal ellentétes törvények megváltoztatására.

Végül Ratzinger bíborosnak az enciklika bemutatása alkalmával elhangzott szavaiból szeretnénk idézni: „Ebben a körlevélben a pápa nemcsak a kereszténység, hanem az egész emberiség tanítómestereként jelenik meg. Világunknak új erkölcsi lendületre van szüksége, hogy fel tudja tartóztatni az embert megalázó erőszak egyre növekvő hullámait. . . Olyan problémákkal néz szembe ez az enciklika, amelyek elől senki sem térhet ki. Reményünk az, hogy üzenete jó fogadtatásra talál, hogy az elválasztó vonalakon túllépve elősegíti a közös reflexiót az emberi élet sorsdöntő kérdéseiről. Ettől függ mindannyiunk evilági és túlvilági üdvössége."

 

III. „Az élet kultúrája felé"

Az emberi és társadalmi együttélés alapvető feltétele annak elismerése, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, és minden egyes embernek feltétlen joga van az élethez. A Krisztus-hívőknek kell élen járniok abban, hogy ezt a jogot védelmezzék, különös tekintettel arra, hogy a mai világban egyre több veszély leselkedik az emberek és egész népek életére. A közvélemény széles rétegei a személyes szabadság nevében igazolják az élet, főként a védtelen magzat és a beteg, idős élet kioltását, sőt kérik, hogy mindezt az állam emelje jogerőre, és ingyenes orvosi ellátást is biztosítson hozzá. Ez az, amit a pápa enciklikájában a „halál kultúrájának" nevez. Ezzel szemben az enciklika negyedik, „Nekem tettétek" című fejezete az élet kultúráját állítja a középpontba. Szerencsére ugyanis nem hiányoznak az életvédő mozgalmak, szervezetek, a szolidaritás megnyilvánulásai, amelyek a probléma iránti új érzékenység biztató jelei. Egy új és meglepő kifejezéssel a szentatya az egyházat az „életre hivatott és az életért elkötelezett népnek" nevezi. Ennek a népnek küldetése van: az, hogy a krisztusi szeretet parancsa szerint szolgálja az életet. Ez álljon minden nevelői tevékenység, a katekézis, a hithirdetés, a prédikáció, a személyes párbeszéd középpontjában. A tanárok, a hitoktatók, a teológusok küldetése a lelkiismeret helyes formálása, az életvédelem antropológiai indítékainak meggyőző kifejtése, hogy ezzel mindenkit hozzásegítsenek az emberi élet jelentőségének megértéséhez, keresve a párbeszéd lehetőségeit még a nem hívőkkel is.

Az egyház tagjainak – mint az élet mellett elkötelezett népnek – ünnepléssel, buzgó mindennapos imádsággal és a szentségek gyakorlásán keresztül kell hálát adniok az élet felbecsülhetetlen ajándékáért. Az élet evangéliumának ünneplése jusson kifejezésre a különböző kulturális és népi hagyományokban, pl. a gyermekek születését kísérő szokásokban, a szenvedők, idősek, haldoklók iránt tanúsított szeretetben, a gyászban való részvételben, mint az örök életbe vetett remény és vágy kifejezésében. A körlevél itt kitér az édesanyákra, akik fáradságot nem ismerve nap nap után gondoskodnak családjukról: „Köszönet nektek, hős lelkű anyák, köszönet Istenbe és szeretetébe vetett töretlen bizalmatokért, köszönet az életért hozott áldozatotokért."

A szentatya ezután konkrétan felsorolja azokat a struktúrákat, amelyek a születendő és a beteg, idős életet szolgálják: a természetes családtervezés központjai, a házassági és családi tanácsadók, az életet segítő és befogadó házak, valamint azok a kórházak, klinikák, házak, amelyekben kábítószereseket, a mentális bajokban szenvedőket, az AIDS-betegeket, a fogyatékosokat, az időseket és menthetetlen betegeket ápolják, felkarolják. Ebben a szolgálatban főként a szerzetesek kezében lévő kórházaknak, házaknak kell élen járniok. Különösen nagy a közegészség területén működő orvosok, gyógyszerészek, ápolók, lelkészek, szerzetesek és szerzetesnők felelőssége, mert hivatásuknál fogva elsőként az élet őrei és szolgálói. A pápa hivatkozik az orvosok hippokratészi esküjére, amely az élet feltétlen és abszolút tiszteletére kötelezi őket, és amely az abortusz és az eutanázia esetében megköveteli, hogy lelkiismereti ellenvetéssel éljenek. A halál előidézését sohasem tekinthetjük gyógykezelésnek, még akkor sem, ha ezt a beteg kéri. Az élet evangéliumát szolgálják az önkéntes mozgalmakban elkötelezettek, és mindazok a közéleti személyek, politikusok, akik – egyre összetettebb és pluralistább korunkban személyes felelősségük és lelkiismeretük szavát követve – életvédő törvények alkotásában vagy jobbá tételében kötelezik el magukat, tehát az élet kultúrájának kialakításáért fáradoznak. Az élet védelme és kibontakoztatása minden ember közös felelőssége.

A körlevél emlékeztet még a családok döntő szerepére, az élet szentélyeinek nevezve őket, és hangsúlyozza, hogy a családoknak támaszra van szükségük. Az élet védelme és kibontakoztatása minden ember közös felelőssége. A lelkiismeretek nagy mozgósítására van szükség, közös etikai erőfeszítésre; fáradozzunk mindannyian együtt az élet kultúrájának megteremtésén, a helyes értékrend, új életvitel kialakításán. Az értelmiségiek sokat tehetnek ezen a téren. Ebben a perspektívában alapította meg a pápa az Életvédő Pápai Akadémiát, ez ad ösztönzést a katolikus bioetikai bizottságok munkájának. A pápa különösen számít az édesanyák, a nők tanúságtételére; majd az abortuszt elkövető, sérült lelkű nőkhöz intézi bátorító szavait: ismerjék el vétküket, és alázatos szívvel a gyónásban engesztelődjenek ki Istennel. Kérjenek bocsánatot elvetélt gyermekeiktől, akik most már az Úrban élnek, és ezentúl kötelezzék el magukat az élet mellett. Körlevele e negyedik fejezetében végül a szentatya nagy korális imát kér az életért: az igazi demokrácia az, amely elismeri minden ember méltóságát.

 

II. János Pál

AZ EVANGELIUM VITAE KEZDETŰ ENCIKLIKA

Részletek a „Ne ölj!" című III. fejezetből

Fordította dr. Diós István. A Szent István Társulat kiadása, 1995.

Az ember élete szent és sérthetetlen

57. [. ..]

Az ártatlan emberi élet feltétlen sérthetetlenségét mint kifejezett erkölcsi igazságot tanítja a Szentírás, állandóan és egyhangúlag vallja az Egyház hagyománya és tanítóhivatala. Ez az egyhangúság nyilvánvalóan annak a „természetfölötti hitérzéknek'' a gyümölcse, melyet a Szentlélek ébreszt és tart fönn, s óvja Isten népét a tévedéstől, „amikor hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését".

Látva, hogy az egyéni lelkiismeretekben és a társadalomban egyre gyöngül annak tudata, hogy az ártatlan emberi élet közvetlen megölése minden körülmények között és nagyon súlyos bűn terhe alatt tilos, az egyházi tanítóhivatal fokozottan föllépett az emberi élet szentségének és sérthetetlenségének védelmében. A pápai tanítóhivatalhoz mindig csatlakozott a püspököké is, mind a püspöki konferenciák, mind az egyes püspökök számos és jelentős lelkipásztori és tanító megnyilatkozásával. Nem maradt el a II. vatikáni zsinat rövid, de annál határozottabb hozzászólása sem.

Éppen ezért, azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, közösségben a katolikus Egyház püspökeivel, megerősítem, hogy az ártatlan emberi élet közvetlen és szándékos kioltása mindig súlyosan erkölcstelen. E tanítást – mely azon íratlan törvényen alapszik, melyet az értelem világosságával minden ember megtalál a saját szívében (vö. Róm 2,14.15) – megerősíti a Szentírás, folyamatosan továbbadja az Egyház hagyománya, és hirdeti a rendes és egyetemes tanítóhivatal.

 

Az abortusz szörnyű bűncselekménye

62. [...] A megújított kánoni törvényhozás is kijelenti, hogy „aki sikeresen magzatelhajtást végez, önmagától beálló kiközösítésbe esik", azaz a kiközösítés automatikusan beáll. E kiközösítés mindazokat sújtja, akik a büntetés tudatában elkövetik ezt a bűnt, beleértve mindazokat a bűntársakat is, akik nélkül az abortuszt nem hajtották volna végre. E megismételt büntetéssel az Egyház ezt a bűnt az egyik legsúlyosabb és legveszedelmesebb bűnnek minősíti, s elkövetőit arra sürgeti, hogy keressék a megtérés útját. Az Egyházban ugyanis a kiközösítés büntetése azt célozza, hogy tudatossá váljék az adott bűn súlyossága, és elősegítse az arányos vezeklést és megtérést.

Az Egyház ezen tan- és fegyelembeli egyöntetűsége láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig nem változott, és ezután is változhatatlan. Éppen ezért azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, a püspökökkel közösségben, akik a legkülönbözőbb módokon elítélték az abortuszt, és az említett konzultációk során szerte a világon egyetértettek e tanítással, kinyilvánítom, hogy a közvetlen abortusz, melyet célként vagy eszközként szándékolnak, mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása, mert egy ártatlan emberi élet előre megfontolt kioltása. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház hagyománya továbbadta, és tanítja a rendes és egyetemes tanítóhivatal. A világon semmiféle körülmény, semmiféle törvény nem tehet megengedetté egy önmagában tiltott cselekményt, mert az ellenkezik Isten – minden ember szívébe írt, pusztán értelemmel is megismerhető, az Egyház által hirdetett – törvényével.

Az eutanázia tragédiája

65. Ahhoz, hogy helyes erkölcsi értékelést tudjunk adni az eutanáziáról, először meg kell határoznunk: eutanázián a szó szoros értelmében olyan cselekvést vagy mulasztást értünk, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz, azzal a céllal, hogy megszüntessen minden fájdalmat. „Az eutanázia tehát a szándékban és a használt módszerekben van."

Különbözik tőle a döntés, amellyel valaki elutasítja az úgynevezett „túlbuzgó gyógyítást", azaz olyan orvosi beavatkozásokat, amelyek nem felelnek meg a beteg állapotának, akár mert nincsenek arányban a várható eredménnyel, akár mert túlságosan nagy terhet jelentenek a betegnek és családjának. Ezekben a helyzetekben, amikor közeli és elháríthatatlan halál várható, tudatosan „el lehet utasítani olyan beavatkozásokat, melyek csak egy pislákoló és kínos élet megnyújtását hoznák, anélkül azonban, hogy megszakítanák az ilyen állapotban normálisnak tekintett eljárásokat." [...]

Ezen különbségtételek után, összhangban elődeim tanításával és közösségben a katolikus Egyház püspökeivel megerősítem, hogy az eutanázia Isten Törvényének súlyos megsértése, mert egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház hagyománya továbbadta, és tanítja a rendes és egyetemes tanítóhivatal.

Az eutanázia ebben az értelemben ugyanolyan rossz, mint az öngyilkosság vagy a gyilkosság.

A polgári törvény és az erkölcsi törvény

71. A társadalom jövője és a demokrácia egészséges fejlődése érdekében tehát sürgősen újra föl kell fedezni eredeti és lényeges erkölcsi és emberi értékek létezését, melyek magából az emberi lét igazságából fakadnak, kifejezik és oltalmazzák a személy méltóságát: éppen ezért olyan értékek, melyeket senki, semmiféle többség és állam soha nem alkothat, módosíthat vagy törölhet el, hanem csak elismerhet, tisztelhet és előmozdíthat.

Ilyen értelemben föl kell eleveníteni a polgári törvény és az erkölcsi törvény kapcsolatának alapvető elemeit, melyeket az Egyház tanít, de az emberiség értékes jogi örökségének is részét alkotják.

A polgári törvény feladata kétségtelenül különbözik az erkölcsi törvényétől, és érvényességi köre kisebb. Azonban „az életnek egyetlen területén sem helyettesítheti a polgári törvény a lelkiismeretet, sem olyan szabályokat nem diktálhat, melyek kívül esnek illetékességi körén", ami nem más, mint a személyek közjavának biztosítása azáltal, hogy tiszteletben tartja és megvédi alapvető jogaikat, előmozdítja a békét és a közerkölcsöket. A polgári törvény feladata ugyanis az, hogy valódi igazságosságban biztosítson rendezett társadalmi együttélést, hogy valamennyien „békés és nyugodt életet élhessünk minden jóságban és tisztaságban" (1Tim 2,2). Éppen ezért a polgári törvénynek biztosítania kell a társadalom összes tagja számára az alapvető jogokat, melyek születésénél fogva megilletik a személyt, s minden pozitív törvénynek biztosítania és tisztelnie kell azokat. Mindezen jogok között az alapvető és első minden ártatlan emberi lény sérthetetlen joga az élethez. Jóllehet a közhatalom nagyobb kár elkerülése érdekében olykor e jogot megtagadhatja, soha nem hatalmazhat föl egyeseket – még ha ezek alkotnák a szóban forgó társadalom többségét is – más személyek sértésére azáltal, hogy megtagadják olyan alapvető jogukat, mint az élethez való jog. Az abortusz vagy az eutanázia törvényes megtűrése semmiképp sem hivatkozhat mások lelkiismeretének tiszteletben tartására, mert a társadalomnak joga és kötelessége védekezni azon visszaélések ellen, melyeket a lelkiismeretre és a szabadságra hivatkozva igazolhatnának. [...]

73. Az abortusz és az eutanázia tehát olyan bűntettek, melyeket semmiféle emberi törvény nem törvényesíthet. Az ilyen jellegű törvények nem kötelezőek a lelkiismeretre, sőt azzal a súlyos kötelezettséggel járnak, hogy lelkiismereti alapon kell szembeszegülni velük. Az apostoli igehirdetés az Egyház kezdetétől fogva sürgette a keresztényeket arra, hogy engedelmeskedjenek a törvényes közhatalomnak (vö. Róm 13,1–7; 1Pt 2,13–14), ugyanakkor komolyan figyelmeztette őket, hogy „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek" (ApCsel 5,29). [...]

Sajátos lelkiismereti problémát okozhat egy olyan eset, amikor egy parlamenti szavazat a törvény szigorítására vonatkozik, pl. amikor szűkíteni akarják az engedélyezett abortuszok számát, egy érvényben lévő vagy választási lehetőségként fölkínált lazább törvénnyel szemben. Az ilyen esetek nem ritkák. Megfigyelhető ugyanis, hogy miközben a világ egyes részein folytatják a kampányokat az abortusznak kedvező törvények bevezetéséért, és ezt nem ritkán hatalmas nemzetközi szervezetek támogatják, más nemzeteknél viszont – főleg azoknál, melyek már keservesen tapasztalják az ilyen engedékeny törvényhozás következményeit – az újragondolás jelei mutatkoznak. A fenti esetben, amikor nem lehetséges teljesen megakadályozni vagy eltöröltetni egy abortusztörvényt, egy parlamenti képviselő, akinek abortuszellenes személyes véleménye mindenki előtt világosan ismert, leadhatja szavazatát egy olyan törvényjavaslatra, mely csökkenteni akarja a hatályos törvény kárait és a negatív hatásokat a kultúra és a közerkölcsök területén. Így ugyanis nem egy jogtalan törvényhez nyújt meg nem engedett együttműködést, hanem megteszi a törvényes és kötelező kísérletet a rosszaság megfékezésére.

 

 

MINDSZENTY BÍBOROS AZ OSTPOLITIKRÓL Helyzetértékelés 1971 őszén

1971. szeptember 28-án hagyta el Mindszenty bíboros a budapesti USA-követséget, s rövid római tartózkodás után 1971. október 23-tól a bécsi Pázmáneum lakója lett. Korábbi „félrabságában" is igen széleskörű tájékozottsággal rendelkezett a hazai politikai társadalmi helyzetről, a világpolitika eseményeiről éppen úgy, mint a magyar és az egyetemes egyház ügyeiről.

Küldött tájékoztató beszámolót és javaslatokat a Szentszéknek, mintegy tanácsadóként a Vatikán közép-európai ügyekkel foglalkozó szakemberei számára.

1971 folyamán a bíboros szoros kapcsolatba került Zágon Józseffel, aki győri egyházmegyés papként a második világháború után került vatikáni szolgálatba. 1971-ben az Elvándorlók és Turizmus Pápai Bizottsága egyik vezető tisztviselője volt.

1971 tavaszán és nyarán ő tárgyalt Mindszenty bíborossal a követségről való távozásról, ő bonyolította le a kiutazást, ő volt mellette Rómában, de még Bécsben is, az első hetekben.

Római és bécsi együttlétük idején beszélték meg annak a Pro Memóriá-nak a szövegét, amelyet Mindszenty bíboros a vatikáni államtitkárságnak küldött a magyarországi kommunista kormányzat és a hazai katolikus egyház vezetőinek viszonyáról, ennek problémáiról.

Mindszenty bíboros élete végéig őszinte tisztelettel és szeretettel ragaszkodott a szentatyához, VI. Pál pápához. Ez azonban nem zárta ki azt, hogy — komolyan véve, hogy ő az anyaszentegyház bíborosa, tehát a római kúria magas rangú, tekintélyes tagja – esetenként kritikával illesse a vatikáni szervek hivatalnokainak intézkedéseit, ügyintézését, eljárásmódjait. Akkor, amikor úgy látta, hogy a bürokrácia szempontjai, a hivatali manőverezések, a diplomáciai ügyeskedések fölébe kerülnek az Evangélium hirdetése, terjesztése és védelme minden mást háttérbe szorító legfőbb szempontjának, az Egyházat alkotó papok és hívek vallásos hite érdekeinek.

Mindszenty bíboros úgy vélte, hogy ez az eset áll fenn a vatikáni vezető hivatalnokoknak a magyar kommunista kormányzattal az 1960-as évek második felében kialakított kapcsolataiban. Ezért fogalmazta meg memorandumát. Ezt elolvastatta és megbeszélte Zágon prelátussal is, aki alaposan ismerte a Vatikán belső viszonyait. Zágon 1971. november 24-én Rómában kelt leveléhez mellékelve küldte vissza a Pro Memória általa kialakított szövegét. Ezen Mindszenty bíboros már csupán apróbb stiláris javításokat telt.

Zágon kísérőlevelében ajánlotta, hogy a bíboros ezt a Pro Memóriát ne latin nyelvre fordítva küldje el a Vatikánba, ahogyan eddigi hasonló tájékoztatóival tenni szokta. „A használhatóság szempontjából is talán jobb volna olasz nyelven beadni'' —javasolta, így folytatva: „A Pro Memóriát meg kellene küldeni a bíboros államtitkárnak azzal a megjegyzéssel, hogy a Consilium pro Ecclesiae Publicis Negotiis (= Egyházi Közügyek Tanácsa, Szerk.) bíboros tagjainak is megküldte. Ha csak az államtitkárság kapja, elsüllyed az akták között, s nem lesz hatása.''

Érdemes ma, negyed évszázad elteltével áttanulmányozni ezt a terjedelmes iratot, a legújabb kori magyar egyháztörténet értékes dokumentumát. Az olvasó kétségtelenül arra a megállapításra jut: Mindszenty bíboros világosabban látta a valós magyarországi problémákat, mint a vatikáni hivatalnokok.

Zágon levele s Mindszenty bíboros Pro Memóriája megtalálható a budapesti Majthényi-ház Mindszenty-gyűjteményében; jelzete: 58. gyűjtő.

 

 

Mészáros István

PRO MEMÓRIA

AZ APOSTOLI SZENTSZÉK ÉS A MAGYAR KOMMUNISTA RENDSZER KAPCSOLATAIRÓL

Kötelességemnek érzem, hogy az Egyház érdekében kifejtsem észrevételeimet a Szentszék politikájáról a kommunista országok felé, speciálisan Magyarország felé. Ezek a kapcsolatok ugyanis lényegesen befolyásolják nemcsak az otthoni egyházak életét, hanem kihatással vannak a nyugati közvéleményre is, mely a tárgyalások hírei alapján alkot magának ítéletet a kommunista országok egyházainak sorsáról, sőt a keresztény vallásnak a kommunizmussal való gyakorlati összeférhetőségéről.

1. Elvileg nem vonom kétségbe ezeknek a kontaktusoknak sem szükségességét, sem hasznosságát. Maga a tény, hogy a kommunista államok elismerik a Szentszéket illetékes tárgyalófélként, pozitíve esik a latba. Maga a tudat, hogy a Szentszék figyeli az egyház helyzetét, mérséklőleg hathat az elnyomókra, és serkentőleg a helyi egyházra. Ahhoz sem fér kétség, hogy a Szentszéknek kötelessége keresni minden alkalmat, hogy az elnyomott egyházak sorsát enyhítse.

Ha tehát a következőkben kritikai elemzés alá veszem a Szentszék politikáját a kommunista országok felé, azt nem elvi szempontból teszem, hanem az elfogadott elveknek kevésbé megfelelő módon való alkalmazása miatt, mely nemcsak a várt eredményt nem éri el, hanem – indirekte – sokszor káros lehet az egyházra.

2. Az egyház jövője ezekben az országokban attól függ, hogy mennyiben sikerül a hitet átmenteni a jövő generációk számára. Elsőrendű fontossága van ebben a hitoktatásnak, legyen az iskolai, templomi, plébániai, családi vagy egyéni, nemkülönben a keresztény igazságoknak a sajtó útján való terjesztésének.

Az a benyomásom, hogy a szentszéki diplomácia és a Curia Romana egyéb illetékes szervei (pl. az ötévi relációk kapcsán) nem helyeznek elég súlyt erre a problémára. Mons. A. Casaroli 1964. évi nyilatkozatában (L'Osservatore Romano, 19. 9. 1964, pag. 1.) hangsúlyozta ugyan, hogy a hitoktatás is tárgyát képezte a tárgyalásoknak, sőt bizonyos optimizmussal nézett e tekintetben a jövőbe. A konkrét tények viszont azt mutatják, hogy a hitoktatás terén a helyzet azóta nemcsak hogy nem javult, hanem rosszabbodott. A püspöki városokban például egyáltalán nincsen iskolai hitoktatás. A hitoktatásra való beiratkozásnál folytatódnak a törvényellenes, korlátozó visszaélések. Napirenden vannak a hitoktatási engedélyek megvonásai. A hitoktatásnál tilos a modern segédeszközök használata. A hitoktatáson való részvételnek hátrányos következményei vannak a magasabb tanulmányoknál és az életben való elhelyezkedésnél.

Miközben a Szentszék tárgyal, a rendszer ismételten pereket konstruál papok és világiak ellen „összeesküvés"-nek, „tiltott szervezkedés"-nek minősített hitoktatás címén. Úgy tudom, hogy a Szentszék nem tiltakozott a nyilvánosság előtt az ilyen perek ellen, hanem megelégszik azzal, hogy élőszóval vagy írásban jelenti be érdeklődését vagy tiltakozását a magyar szerveknél. Az ilyen lépésről természetesen senki sem szerez tudomást, a rendszer pedig, amint a tények bizonyítják, folytatja elnyomását, mintha mi sem történt volna.

3. Súlyos mulasztásnak tartom, hogy a Szentszék nem tájékoztatja a közvéleményt az elnyomott egyházak igazi helyzetéről. Elégtelennek tartom, hogy a tárgyalásokról kiadott közleményekben csak az elért konkrét eredmény szerepel, s nem történik említés a megoldatlan problémák sokaságáról. Legalább egy kísérő sajtókonferencia bő alkalmat ad a kérdés helyes megvilágítására. Ilyen beállítása a tárgyalásoknak nemcsak vigasztalólag hatna az otthoni papokra és hívekre, hanem helyes fénybe helyezné az egyház sorsát a nyugati közvélemény előtt is, amely – még egyházi köröket sem véve ki – naiv tájékozatlanságban él.

A mai gyakorlattal a Szentszék azt a benyomást kelti a szabad világ felé, mintha a szocialista országokban az Egyház ügyei rendben volnának, és a kommunizmus már nem jelent halálos veszedelmet az Egyház számára. Ilyen eljárással akaratlanul is segédkezet nyújtunk ellenségeinknek az Egyház elnyomásához, s indirekte előmozdítjuk azt a primitív hiedelmet, mintha a kommunizmussal való gyakorlati együttélés előfeltételei már biztosítva volnának. Fájdalmas irónia, hogy így az Egyház is a kommunizmus terjedését könnyíti.

4. Úgy tűnik, hogy a szentszéki diplomácia főcélja a hierarchia életben tartása, a püspöki székek betöltése, minél több segédpüspök kinevezése. Távol áll tőlem, hogy a hierarchia jelentőségét lebecsüljem, sőt: éppen a püspök jelentősége késztet arra, hogy a szentszéki diplomáciát a kellő óvatosságra kérjem a kinevezések terén.

Püspöki kinevezésnek csak akkor van értelme, ha vagy már biztosítva vannak működésének lehetőségei; vagy olyan kiváló egyéniségről van szó, aki kedvezőtlen körülmények között is érvényt tud szerezni a püspöki méltósággal egybekötött elveknek.

Magyarországon a 22/1957. számú törvényerejű rendelet előzetes állami consensushoz köti a püspökök kinevezését. Ez lehetetlenné teszi a Szentszék számára, hogy saját kritériumai szerint nevezzen ki püspököket. A rendszer által prezentált vagy elfogadott jelöltek, amint a gyakorlat mutatja, egész kevés kivétellel, nem válnak az Egyház javára.

Égetően szükséges, hogy a Szentszék alaposabb vizsgálatnak vesse alá a kandidátusokat. Ha a legkisebb erkölcsi vagy jellembeli defectus mutatkozik, a Szentszék óvakodjék őt kinevezni. Nagyobb súlyt kell helyezni a jelöltek természetes jellemvonásaira. A mai Egyháznak férfiakra van szüksége, nem efeminált, félénk megalkuvókra, alkalmazkodókra.

Elengedhetetlenül szükségesnek tartom, hogy a Szentszék a püspöki kinevezés terén hagyjon fel a kompromisszumos politikával (azaz egy jó püspök kinevezéséért a kommunisták is kapjanak jutalmat egy kevésbé alkalmas egyén promóciójával). Ne szolgáltassunk ki egy püspököt a kommunisták gúnyjának, akik szívesen kihasználják jelöltjük emberi gyengeségeit, de megvetik mint embert és mint püspököt! Máris túlságosan lejárattuk a püspöki tekintélyt a papság és a nép előtt.

A püspökök szaporításánál fontosabb, hogy a Szentszék igyekezzék előbb az egyházkormányzat szabadságát biztosítani. A mai körülmények között, körülvéve az állam által ráerőszakolt munkatársakkal, a püspök nemcsak tehetetlen, hanem olyan intézkedéseket kell tennie, melyek ellenkeznek az Egyház jól felfogott érdekeivel.

Ha nem sikerül ezeket a személyi és tárgyi előfeltételeket biztosítani, a Szentszék elégedjék meg apostoli adminisztrátorok kinevezésével, püspöki jelleg nélkül.

5. Azt hiszem, nem szorul bizonyításra, hogy az ún. papi békemozgalom a kommunista rendszer szerve, nem a béke szolgálatában, hanem az egyház belső szétzüllesztésére. Ha információim nem tévesek, a Szentszék az 1964-es ún. megállapodásban a békemozgalmat elítélte s feloszlatását kérte. Ez az állásfoglalás is, sajnos, titokban maradt, sőt a megállapodás kapcsán kinevezett, Rómából hazatért püspökök belépése a mozgalomba azt a látszatot keltette – és kelthette joggal –, hogy ez a Szentszék engedélyével, ha nem utasítására történt.

Ugyanakkor híre ment, hogy Mons. A. Casaroli levelet intézett b.e. Shvoy Lajos székesfehérvári püspökhöz, aki a békemozgalomnak leghatározottabb ellenzője volt, kérve őt, hogy tanúsítson elasztikusabb magatartást az állammal és a békemozgalommal szemben. Más püspök is kapott a Szentszék megbízottjai részéről biztatást, hogy vegyen részt a békemozgalom ülésein. Ami betetőzi a dolgot, hogy a mozgalom közismert tagja az érseki méltóságig jutott!

A békemozgalom káros tevékenysége elsősorban abban nyilvánul meg, hogy tagjai nem egyházi, hanem politikai érdemekért kapják – állami nyomásra – az egyházi kulcspozíciókat a kúriákban, káptalanokban, szemináriumokban, nagyobb plébániákon. Sokan közülük két-három állást töltenek be (kanonok és irodaigazgató Esztergomban, plébános Budapesten stb.), a szegénységben élő papság és hívek botránkozására vagyonra tesznek szert, villákat építenek nyaralóhelyeken, luxuskocsikon járnak, erkölcsileg súlyosan kifogásolható életet élnek (Szombathely, Győr).

Abból a tényből, hogy ezek a visszaélések már évek óta tartanak, és állandóan ismétlődnek, arra kell következtetnem, hogy a szentszéki diplomácia vagy nem ismeri a tényleges helyzetet, vagy nincs bátorsága arra, hogy fellépjen ezek ellen, akár a püspökökre, akár az állami tárgyalófélre gyakorolt nyomás által. A vázolt állapotokért elsősorban ez az állami szerv felelős.

A Szentszék szóvivőinek nemcsak elvi síkon, hanem konkrét példákkal is tiltakozniuk kellene az egyházi fegyelem és erkölcs súlyos sérelmei ellen. Vagy azzal nyugtatjuk lelkiismeretünket, hogy ezek a kérdések a püspökök joghatóságába tartoznak?

A papi békemozgalom külföldre is kiterjesztette működését. Küldöttségek jelennek meg – néha püspök vezetésével – kommunista békegyűléseken (Berlin, Varsó, Stockholm, Helsinki), a Pax Christi gyűlésein stb. Ideje volna, hogy a Szentszék informálja a nyugati hierarchiát a békemozgalom káros tevékenységéről, igazi természetéről, rámutatva arra, hogy ennek semmi köze sincsen a nyugati Pax Christi mozgalomhoz. Könnyelműségnek tartom, hogy a Szentszék nem vesz annyi fáradságot magának, hogy a kommunista félrevezetésnek véget vessen.

6. A kommunisták ma is nyíltan hirdetik, hogy céljuk – a vallás és az egyház kiirtása – nem változott. Csak finomultak módszereik, csiszoltabb a taktikájuk. Ezzel nemcsak a világot sikerült megtéveszteniük, hanem az egyháziakat is.

Nem vonhatom ki magamat azon benyomásom alól, hogy a kommunisták megtévesztő udvariassága megigézte a Szentszék képviselőit is, és az ennek jegyében folytatott tárgyalások túlzottan és vakon jóhiszeműek, s nem számolnak a másik fél igazi szándékaival. Így jön létre a világ felé egy látszólagos jó viszony, mely azonban csak a diplomáciai síkon érvényesül, anélkül hogy vertikális hatása volna.

Az alsóbb régiókban a papság és a hívek változatlanul szenvedik az elnyomatás keserűségét. Így alakul ki a legjobbakban egy tépelődő, fájdalmas ellenszenv a Szentszék iránt, a kollaboránsok pedig lekicsinylő mosollyal ünneplik győzelmüket, mert a történelem láthatóan őket igazolja!

Az eddigi szentszéki tárgyalások – legalábbis ami a külső benyomásokat illeti – túlságosan kedveztek a kommunista propagandának és a rendszer kollaboránsainak, rengeteg idealizmust romboltak le éppen a leghűségesebbekben, akik az egyházért mindenüket feláldozták. Elég, ha a legutóbbi példára utalok, mely a kiközösítések feloldásának publikálásával történt, s melynek méltó korrekcióját hiába vártam.

7. Ha ezeknek a jelenségeknek az okait keresem, többek között azt látom, hogy a Szentszék diplomáciája nem fordít elég gondot a kommunizmus elméletének és gyakorlati magatartásának tanulmányozására. Az a tény például, hogy a Consilium pro Publicis Ecclesiae Negotiis referensei folytonosan változnak, nem a rájuk bízott szektor kritériumai, hanem karrierjük szempontjai szerint, olyan gyenge pontja a pápai diplomáciának, mely elkerülhetetlenül kisebbségi helyzetbe hozza a gátlás nélküli, központilag irányított kommunistákkal szemben.

Ha valahol, itt volna szükség igazi specialistákra, akik nemcsak a kommunista dialektikával vannak tisztában, hanem ismerik az érdekelt ország múltját, népének jellemét, főleg egyházának történetét.

Ezzel szemben a valóság az, hogy alig dolgozta be magát az ország problémáinak ismeretébe, más beosztást kap, s az utód, rengeteg idő és fáradság árán, próbálkozik ütve-vétve, az összefüggéseket alig látva, belehelyezkedni a szituációba.

8. A hierarchia fokozatai az egyházban elsősorban officiumot jelentenek.

Ehhez tartozik az alárendeltek testvéri figyelmeztetése, tévedések helyreigazítása, megfelelő útmutatások adása stb.

Ha ezeket az elveket a magyar egyház viszonyaira alkalmazom, arra a következtetésre kell jutnom, hogy a Szentszék vagy nem gyakorolja megfelelően ebbéli jogait és kötelességeit; vagy pedig – ami még szomorúbb – elvesztette befolyását a püspökökre.

Nem akarok itt részletekbe bocsátkozni, csak utalok a szellemi, lelki irányítás csaknem teljes hiányára, a nyilvános botrányok tűrésére, a kánonellenes intézkedésekre, az egyház általános nyomora között bizonyos körök – a püspököket sem véve ki – luxusára stb.

Nem olyan dolgokról van szó, melyeket csak a rendszer erőszakol a püspökökre, s melyekkel szemben tehetetlenek. Érzéketlenségről, buzgóság hiányáról, bátortalanságról van szó, mely már nem is látja, milyen és mennyi lehetőség van még, hogy igazi kereszténységről tegyünk tanúságot az ateista környezetben.

Nem szabad ezt az egyházat magára hagyni gyengeségeiben sem. Meg vagyok győződve, hogy ezen a téren a szentszéki diplomáciának komoly feladatai és nagy lehetőségei vannak. Péter hivatását az Úr abban is megjelölte, hogy erősítse meg a testvéreket!

Ne csodálkozzunk, ha a legjobbak is belefáradtak a hosszú küzdelembe, főleg az utóbbi években, amikor azt kell látniok, hogy a hivatalos egyház egy reménytelen dialógus jegyében maga építi le az ellenállás régi ideáljait, s senki sincs, aki fellépne az egyház belső bomlasztása ellen.

Az üldözött egyház több spiritualitást, több lelkipásztori orientációt vár a szentszéki diplomáciától. A püspököknek, papoknak tudniok kell, hogy a Szentszék nemcsak az üres püspöki székek betöltését kíséri figyelemmel, hanem az egyháziak mindennapos életét és lelkipásztori tevékenységét is. S tudniok kell azt is, hogy a Szentszék nem rejti véka alá meggyőződését az állami szervek előtt sem. Csak ez hozhat létre újból bizalmi légkört a püspökök és papok, a magyar egyház és a Szentszék között.

9. Nem akarok kitérni egyéb problémákra, mint például a működési engedélyek megvonására a papoktól, a világi státusba kényszerített világi és szerzetes papság sorsára, a szerzetesnők helyzetére, a kispapok diszkrimináló katonai szolgálatára stb.

Szeretném remélni, hogy a szentszéki diplomácia ezekről sem feledkezik meg a jövőben. Nemcsak jogi sérelmekről van itt szó, hanem fájdalmas emberi tragédiákról. Mennyi papi, szerzetesi hivatás ment és megy tönkre az egyháziak részvétlensége, érdektelensége mellett!

 

-------------

„Ut unum sint"

79. Már most lehetséges a témáknak a megjelölése, amelyeket még el kell mélyítenünk, hogy eljussunk a hitben való igazi egyetértésre:

1) A Szentírás mint legfőbb tekintély hit dolgában és a Hagyomány közti viszony; ez utóbbi elengedhetetlen Isten szava értelmezésében; — 2) Az Eucharisztia: Krisztus Testének és Vérének szentsége, a dicséret áldozata az Atyának, Krisztus áldozati emlékezete és valóságos jelenléte, a Szentlélek megszentelő kiáradása; —3) A papszentelés (egyházirend) mint szentség a püspöki, presbiteri és diakónusi szolgálatokhoz; — 4) Az egyházi tanítóhivatal, amely a pápára és a vele közösségben levő püspökökre van bízva – felelősség és tekintély Krisztus nevében a hit tanításához és megőrzéséhez; – 5) Szűz Mária, Isten Anyja és az egyház ikonja, lelki Anya, aki közbenjár Krisztus tanítványaiért és az egész emberiségért.

Az egység felé vezető bátor haladásban az éleslátás és az okosság arra kötelez bennünket, hogy elkerüljük a hamis irénizmust és az egyház normáinak semmibevételét. (Unitatis redintegratio 4. és 11.) Másrészt viszont: ugyanaz az éleslátás és okosság azt tanácsolják, hogy kerüljük a lanyhaságot az egységért való elkötelezettségben, és még inkább az előítéletekből fakadó ellenkezést és azt a borúlátást, amely mindenütt csak a negatívumot veszi észre.

 

FÓRUM AZ EGYHÁZRÓL

Henri Boulad

A HOLNAP EGYHÁZÁNAK REMÉNYEI ÉS GONDJAI

Az itt közölt írás eredetileg francia nyelvű előadásként hangzott el 1994. április 30-án, Innsbruckban mint a tiroli egyházmegyei fórum nyitó beszéde. Franciából magyarra fordította: Vácz Jenő S.J. A szerkesztőség ellenőrizte a fordítást, és némileg lerövidítette a szöveget. Meghagytuk a beszélt nyelv közvetlenségét, csupán néhány kitérőt, ismétlést vagy túlságosan nyers/kritikus kitételt hagytunk el. Egyébként P. Boulad maga is megjegyezte néha: „túlzok. " De a kairói jezsuita, aki más vallások, ortodox/keleti keresztények körében és a miénktől eltérő kultúrkörben él, hasznos szempontokat nyújt ahhoz, hogy valóban katolikus (=egyetemes) szemmel tekintsünk egyházunk zsinat utáni megújulására.

P. Boulad-t már nem kell bemutatnunk a magyar közönségnek. Néhány könyve magyarul is megjelent az Ecclesia kiadónál (A szív okossága, Az önátadás fényében, Minden kegyelem, A misztikus test) és másutt (Szegletkő Kiadó). Az alexandriai születésű jezsuita Libanonban, Franciaországban és az Egyesült Államokban végzett filozófiai, pszichológiai és pedagógiai tanulmányokat; 1985 óta a kairói karitász elnöke, 1991-től az észak-afrikai és keleti országokért felelős karitász elnöke. Magyarországon is járt. Legutóbb (1994 szeptemberében) Oroszországban tett látogatást; tapasztalatairól színes útirajzban számolt be. Boulad atyát jellemzi a modern világ felé való nyitottság (Teilhard de Chardin szellemisége is észrevehető írásaiban); szenvedélyesen szereti a katolikus egyházat, és – amint itt közölt előadása végén mondja – éppen azért olyan heves néha építő kritikájában, mert sürgeti az egyház zsinati megújulását, elő akarja segíteni az új evangelizálás ügyét. E meggondolások és szempontok miatt helyeztük ezt az előadást” Fórum az egyházról'' című rovatunk élére. (Szerk.)

Azt gondolom, hogy a mai egyháznak első szükséglete az, hogy a misztikus szintű mély lelkiségből új erőt merítsen. Az egyház túlságosan fejlett intézménnyé vált, soknemzetiségű, rendkívül szervezett és a legjobban igazgatott intézménye a világnak. Annyira ilyen a katolikus egyház, hogy az iszlám fundamentalistái a Vatikánhoz akarnak menni, hogy lássák, miként szervezték meg a katolikus egyházat. De a jövő nem ebben a szuperszervezettségben, hanem a mélyben rejlő erőforrásban van. Arra van szükség, hogy belülről misztikus áramlat járja át az egyházat, mert ha a fiatalok Ázsia és a szekták felé fordulnak, ez azért történik, mert az egyházban nem találnak feleletet vágyaikra, törekvéseikre. Ahelyett hogy küzdenénk ezek ellen az áramlatok ellen, inkább meg kellene kérdeznünk magunktól: miért van az, hogy a fiatalok, a fiatal nemzedék más felé, a New Age, a zen és a jóga felé fordul?

Azt hiszem, hogy a misztikus áramlaton kívül elsődleges szüksége az egyháznak, hogy a mai kor számára új nyelvezetet alakítson ki. Az egyház olyan nyelvet beszél, amelyet ma már nem értenek meg. Túlságosan észérvű, túlságosan dogmatikus, túlságosan moralizáló, túlságosan jog(ász)i. Olyan nyelvezetre van szükség, amelyet holisztikusnak, teljesnek, átfogónak neveznék, amely az emberi létezés víziójának minden oldalát egyesíti magában. Az ember olyan nyelvet akar, amely az életéhez, a mindennapi életéhez szól, és amely egyben mégis beépíti a teológiai szempontokat és lelki fájdalmakat is, de holisztikus, globális, egzisztenciális. Az egyháznak meg kell találnia ezt a nyelvet. Mert az egyház most még nem a ma emberéhez szól. Az új nyelv majd vagy feltör a forrásból, vagy mesterséges lesz. Másképp fogalmazva: nem arról van szó, hogy laboratóriumot kell létrehozni az egyház új nyelvezetének megalkotása céljából, vagy hogy a Vatikánban új csapatot kell munkába állítani e nyelv kialakítására. Nem. Ezt a nyelvet az Evangéliumhoz visszatérve kell élniük a lelkipásztoroknak, az embereknek, a lelkipásztori segítőknek. Olyan nyelvet kell találni, amely beszél, s amelyet élni lehet. Csak megélt nyelvet lehet átadni. A mélyhűtőből nem lehet kivenni új nyelvet, és odaadni az embernek. Vagy kitör, mint a vulkán, vagy nem szólal meg. [...]

Egy következő szempont: az egyház a II. vatikáni zsinat távlatában optimista és pozitív módon nézi a világot. A II. vatikáni zsinat a nyitás zsinata volt: nyitott a világra, nyitott a modernség felé, nyitott más vallások irányában, nyitott az ember felé. Ez a zsinat pozitív módon nézett a világra. Pillanatnyilag úgy látszik, mintha az egyház a II. vatikáni zsinathoz képest visszalépett volna. Az embernek az a benyomása, hogy az egyház: inkább az I. vatikáni zsinat felé mutat, semmint a III. vatikáni zsinat felé. Pedig a III. vatikáni zsinat felé kell haladnunk, nem pedig az I., vagy pláne a nulladik vatikáni zsinat felé. (Nevetés) De hát éppen ez a probléma. Az a benyomásom, hogy az egyház hirtelen megijedt. Fél. De miért fél? Nem keresztény dolog félni, nem evangéliumi. Vannak erős fékezések. A többiek félelme, félelem önmagunktól, félelem az újtól. Félünk a Szentlélektől. [...] Visszatérek a II. vatikáni zsinathoz, hogy néhány olyan útpályára mutassak rá, amelyeket ez a zsinat nyitott meg. Itt van mindjárt új egyháztana. Az I. vatikáni zsinat piramisegyház, a II. vatikáni zsinat (persze túlzok) ennek fordítottja. Az I. vatikáni zsinat a Szentléleknek a pápára irányított zuhanya (nevetés), kissé a bíborosokra is permetező zuhanya, kevésbé a püspökökre, még kevésbé a papokra hulló zuhanya, és valami ebből a zuhanyból még a szerzetesnőkre is jutott, a laikusok pedig azt próbálták ebből elfogni, amit tudtak. A laikusoknak szinte már semmi sem jutott. A II. vatikáni zsinat nem felülről alászálló Lélekről beszél, hanem alulról jövő Lélekről. Ez nem azt jelenti, mintha a pápának nem volna belőle. Persze, hogy van. Azonban azt mondanám, hogy a II. vatikáni zsinat egyháztana szerint az egyház Isten népe. Nem a hierarchikus egyház, hanem az Isten népe mint egyház. [. ..]

Ebből a felfogásból ered a kollegialitás elve, amelyet a katolikus egyház elfogadott, de amely mintha visszavonulóban lenne. Mi is a kollegialitás? A mi keleti egyházainkban, ahonnan én is való vagyok, a pátriárka, aki az egyházfő (s akit pápának hívnak nálunk – de jó, legyen csak pátriárka, mert a római pápa egy a pátriárkák közül) mindig csak azután dönt, amikor a szinódus már egyességre jutott. Ezt hívják kollegiális irányításnak a szinódusban. A kollegialitás elve szerint nem egyedül a pápa, hanem a pápa a püspökökkel együtt dönt. Nemcsak a püspök, hanem a pap a hívekkel és a laikusokkal együtt. A kollegialitás elve tehát a részesedés elve. Ez olyan hit, amelyet a Lélek a bázis által közöl. Tehát a II. vatikáni zsinat új teológiája a kollegialitásban, vagyis a részesedésben ölt testet, azaz bizalmat kelt mindenkinek a mondanivalója iránt. És akkor a fej, a vezető, a pápa, a püspök, a pap mindezt összegyűjti, de egymástól szépen különválasztva. A vezetőnek koordináló szerepe van. Előbb meg kell különböztetnie, hogy azután egyesíthessen nyájat, gondolatot. De úgy, hogy figyeljen arra, amit a Lélek mond az egyházaknak. Nem a saját szobánkban kell kérdeznünk a Szentlelket: „Mit akarsz mondani nekem?" Nem. A Szentlélek a szívekben beszél. A kollegialitás elve fontos a létra minden fokán.

Meg kell érteni, hogy nem a hierarchia az egyház. Az egyház Isten népének összessége. Amikor az egyházról van szó, az emberek legtöbbje a püspökökre, a pápára, a nagy süveget, széles karizmájú kalapot, vörös övet viselőkre gondol. Amikor az egyházról beszélünk, önkéntelenül is a középkor világát idézzük fel.

Nem. Az egyház mi vagyunk, mi mindnyájan együtt. A laikus nem szegény rokon. A laikus az egyház. És amikor magunkévá tesszük ezt a szemléletet, ez hozzásegít ahhoz, hogy visszataláljunk az eredeti egyházhoz, amikor a püspököt még a nép választotta. A keleti egyházakban máig a bázis választ, és ezután jelölik a püspököt. És ha őt a pápa vagy pátriárka kinevezi, az egész népnek el kell fogadnia. Például Görögországban a nép azt mondja: „Axiosz, axiosz, axiosz." (Ő méltó, méltó, méltó.) Ha a nép nem mondja, hogy „axiosz", a jelölés nem történik meg. A népnek kell igent mondania, mégpedig egyetértésben kell igent mondania.

De az egyház több mint egyház. Az egyház sokkal tágabb, mint ez a látható egyház, amelyet mi ismerünk. És a Szentlélek sokkal tágabb értelemben szól, mint amit az egyházban mond, és ez a II. vatikáni zsinat másik fölfedezése. E zsinat fölfedezte és meghirdette a párbeszédet. Korábban egyedül a katolikus egyház birtokolta az Igazságot. És mindenki más tévedésben volt. Észrevették, hogy az ortodox egyháztól sokat tanulhatunk. És a II. vatikáni zsinattal sok mindent tanultunk az ortodoxoktól. A kollegialitás, amelyet a katolikus egyház most újból fölfedezett, az ortodox egyház egyik elve. A hazai nyelv használatát a szertartásokban a protestánsoktól vette át a katolikus egyház. [...]

Tehát a katolikus egyház a II. vatikáni zsinaton meakulpázott és azt mondta: „vannak igazságok, amelyeket mi elfelejtettünk, elhanyagoltunk és elítéltünk másoknál, és amelyeket most újra meg kell tanulnunk." Innen az ökumenikus párbeszéd, innen a nyitás. [...]

Az ortodoxokkal és a protestánsokkal folytatott párbeszéden kívül ott van még az egyéb vallásokkal folytatott párbeszéd is. Ezek a vallások nem a sötétségben leledzenek, mint mondták régen. Újra meg kell találni az alexandriaihoz hasonló teológiát. Nem azért, mert Alexandria az én városom, hanem mert Alexandriai Kelemen és Órigenész városa. Ez a Logosz teológiája. A Logoszé, amely átbeszél a világon, s kívül van azokon a struktúrákon, amelyeket mi ismerünk. Ez a Logosz sokkal tágabb, mint amilyennek gondoljuk. Végig kell olvasni a II. vatikáni zsinatnak ezt a nyitott teológiáját, amely felelevenítette a „semina verbi" eszméjét. Az „ige magvai" mindenütt ott vannak. A látható egyházon kívül és Krisztus előtt. El kell olvasni Daniélou bíboros Az Ószövetség szentjei című jelentős könyvét, amely megmutatja, hogy a Szentlélek működése sokkal tágabb, mint ahogyan mi gondoljuk, és sokkal szabadabb! Az Apostolok Cselekedeteiben az apostolok elhatározták, hogy valakit megkeresztelnek, majd utána bérmálták. A Szentléleknek a keresztség után kellett jönnie. De aztán a Szentlélek leszállt olyanra is, aki még nem volt megkeresztelve. És akkor az egyház így szól: „Milyen jogon? Neked ehhez nincs jogod. Mi eldöntöttük, hogy csak a keresztség után jöhetsz." Nos, a Szentlélek azt mondja Önöknek: „Bánom is én! (Nevetés) Akkor jövök, amikor akarok, és ahová akarok." Kinyilvánítja, hogy szabad. A Lélek ott fúj, ahol akar, és az ember nem tudja, hová megy. Jézus mondta.

Az egyháznak van mit tanulnia a buddhizmustól és a hinduizmustól, a konfucianizmustól és a taoizmustól, az iszlámtól és a judaizmustól. Van mit tanulnia. Mégpedig ezzel a nyitással. És van tanulni valója az ateizmustól is. Az ateizmus üzenet az egyház számára, lényeges üzenet. És az ateistákkal folytatott párbeszéd nem új stratégia a megtérítésükre. [. ..] A II. vatikáni zsinat nem lett volna lehetséges Luther és Kálvin, a protestantizmus, az ortodoxia, a francia forradalom, a felvilágosodás és a század eleji modernista válság nélkül. Mindezek nélkül a II. vatikáni zsinat nem lett volna lehetséges. A leblokkolás négy évszázada után a II. vatikáni zsinaton azt mondta az egyház: „így nem megy tovább. Tévúton vagyunk." Négy évszázadnyi leblokkolás. És ha a II. vatikáni zsinat után válság volt, azt is megmondom, miért.

A II. vatikáni zsinaton az történt, hogy az egyház négy év alatt próbált behozni négy évszázadot. [.. .] Ez olyan, mint ha valaki nem evett 40 napig, és akkor egyszerre akar lenyelni 40 napi táplálékot. Világos, hogy megbetegszik. Nos, egy kicsit ilyesmi történt a II. vatikáni zsinat után. A válság nem azért lépett fel, mert a zsinatnak nem volt igaza, hanem mert mindazt, amit azelőtt mondtak, most egyszerre másképp mondják. És a keresztény nép nem volt kellőképpen előkészítve. Innen a válság. De ez a válság nem kérdőjelezi meg a II. vatikáni zsinatot. Most már azt kell tudnunk, hogyan kell megélnünk és hasznosítanunk a II. vatikáni zsinatot.

Mit jelent az, hogy „katolikus egyház"? Katolikus annyi, mint egyetemes. [. . .] A katolikus egyetemességet jelent, és a krédóban, amikor azt mondjuk: „Hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházat", az araboknál a katolikus szó helyett azt mondják: „egyetemes". Ez a „katholikosz" szófejtése; annyit jelent, mint ökumenikus, egyetemes, az egész világot átölelő. Ez az egyház. Tehát: mit jelent az egyház számára, hogy katolikus? Katolikusnak lenni annyi, mint nyitottnak lenni minden érték, minden igazság felé, minden felé, amit a Lélek a vallásokban kinyilatkoztat a világ gazdagságából, ami értékeket közöl az újságokban, a televízióban, mindenben, amit a világ gondol, amiről a világ beszél. Gaudium et spes: a II. vatikáni zsinat egyik központi okmánya éppen ezzel a távlattal kezdődik. A világ, a mai világ minden reményét megkapjuk belőle. Ez a katolikus. A katolikus nem jelent Vatikánt. A katolikus egyetemes fuvallatot jelent. Pünkösdöt. Ez a katolikus. Bárcsak katolikussá válna az egyház! [. . .] A katolicizmus az egyházban erő, út, terv, nyitott ablak, mint pünkösdkor. Kinyitni az ajtókat és az ablakokat. Ez a katolicizmus.

Ugyanez a helyzet az ortodoxokkal is, amikor azt mondják az ortodoxoknak: „Be kell lépnetek az egyházba!" Nem. A különválás kétoldalú. Nem azt kell mondani nekik: „Lépjetek be az egyházba, engedelmeskedjetek a pápának!" Mert ez nem lenne a II. vatikáni zsinat egyháztana. Jelenleg, ha haladást akarunk elérni az ökumenében, nem úgy kell többé az egyházra gondolni, mint egy piramisra. [...]

Minden tiszteletem mellett, amelyet a pápa iránt érzek, akit nagyon szeretek, ezt kell mondanom: a pápa nem az egyház feje. Az egyház feje Jézus Krisztus. De ha kifogásuk van ez ellen, kész vagyok vitatkozni. Az egyház feje Jézus Krisztus. A pápa csak a helyettese, igen, a helyettese. Nem ő az egyház feje. És az a felfogás, hogy a pápa az egyház feje, nagyon akadályozza az ökumenét, a kereszténység egységét. [. ..]

És van még itt valami, ami fontos. Lényeges, hogy az egyháznak két pólusa legyen. Egy intézményi és egy prófétai. Az intézményi pólus azért fontos, hogy megőrizze az állandóságot, a rendet, a szervezettséget, a folyamatosságot. De ha magára hagyjuk az intézményt, üres szerkezetté válik, megkövesedik, öncélúvá lesz. Intézmény az intézményért. És itt kell beleszólnia a másik pólusnak. A prófétai vagy karizmatikus pólus belülről élteti, mozgatja, segíti működni az intézményt. A prófétai pólus egyben a kritikus instancia az intézményben. Ez a dinamikus elem. Az intézmény a múltba tekint, a próféta a jövőbe. Nos, kinek van igaza? Az intézménynek, az intézményi pólusnak, vagy a prófétai pólusnak? A kettőnek együtt. Az intézmény elhal a prófétai pólus nélkül. Hulla lesz, lélektelen test. A prófétai pólus pedig az intézmény nélkül elveszti a fejét, túl gyorsan halad és túl messzire, néhányszor el is téved. Tehát mindkettőre szükség van. És ebben a dialektikus feszültségben kell az egyháznak elfogadnia növekedését. [. ..]

A fentiekből ered a pluralizmus fogalma. Az egyház pluralista, pluralistának kell lennie. Nem létezik egyetlen keresztény teológia, nem létezik egyetlen katolikus teológia. Katolikus teológiák vannak. Valamikor azt hitték, hogy Szent Tamás a teológia alfája és ómegája. Szent Tamás csodát művelt. Teológiája Nyugat egyik emberének a teológiája a 12., 13. századból, s egyféle látomást fejez ki. Az egyházban teológiák vannak. Mindegyik a maga érzékenységével, a maga kultúrájával, a maga nézőpontjából látja, másképpen. Ezek a teológiák kiegészítik egymást, és ez teszi gazdaggá az egyházat. Az egyház olyan mértékben katolikus, amilyen mértékben elfogadja a pluralizmust. A pluralista teológia gazdagság. Az afrikai teológia, az indiai teológia, az ökológia teológiája szintén. Még nem dolgozták ki ugyan az ökológia teológiáját, de remélem, hogy erre is sor kerül. A pluralista látószög gazdagság. A pluralizmus = gazdagság = katolicizmus.

Van még egy pont, talán az utolsó: Ahhoz, hogy az egyház egyház legyen, a szegények egyházának kell lennie. Szegény egyház. Egyház a szegényekért. Ahol a szegények otthon érzik magukat. [. . .] Föl kell tennünk magunknak a kérdést: „Jézus vonalán, az Evangélium vonalán állunk-e?" Egyszerűség az eszközökben, alázatosság. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a Vatikánt el akarom árverezni. De az egyház nincs a Szent Péter-bazilikához kötve, a vatikáni múzeumokhoz, a nagy palotákhoz, a vörös szőnyegekhez, a márványhoz kötve. Nem. Másképpen kell csinálni. A pápa letelepedhet egy irodában, bármilyen ingatlanban, valahol Rómában. Nem elegendhetetlen, hogy a Vatikánban legyen. De nem vagyok ellene. Bár végül is meg kell mondani, hogy talán az egyháznak újra meg kell találnia egy evangéliumibb stílust, hogy a hitelességét visszakapja. [...] Az egyháznak meg kell térnie, meg kell kérdőjeleznie önmagát, stílusát, és ezzel szeretném befejezni. Megtérés. Azzal fejezem be, amivel kezdtem. Megtérés – lelkiség és misztikus áramlat – evangéliumi irány.

Két szóban vonom le a következtetést. Először is, nem beszéltem Önöknek az egyház lelkipásztori szerkezetének megújításáról, ahogyan én látom a jövőt, mert nincs rá időm. Van egy látomásom arról, hogyan kellene a holnap egyházának szerkezetét megújítani. Másodszor, befejezésül azt szeretném Önöknek elmondani, hogy szeretem az egyházat. Ő az anyám. Mindent tőle kaptam, és ha néha kissé heves vagyok is, ez nem azért van, mintha nem szeretném, sőt inkább azért, mert szenvedélyesen szeretem. Nem akarom lerombolni, sőt ellenkezőleg. És nem a negatív kritika kedvéért vagyunk most itt, hanem ellenkezőleg azért, hogy mi, akik mind együtt vagyunk az egyház, azt akarjuk, hogy szerepe legyen ebben a társadalomban, Európában és a világban, és ez a szerep az új evangelizálásé. Végezetül a reményről szóló megjegyzéssel fejezem be. Hiszek az egyházban, hiszek a Lélekben, hiszek a jövőben, az egyház szerepében. Most pedig arról van szó számunkra, hogy előkészítsük a III. vatikáni zsinatot.

 

 

György Attila

STÍLUSVÁLTOZÁS AZ EGYHÁZBAN?

Sokan és sokféleképpen értékelték és értékelik a II. vatikáni zsinatot. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a régebbi zsinatoktól eltérően nem dogmatikai és erkölcsi kérdésekkel foglalkozott, hanem önmagára fordította figyelmét, és bizonyos stílusváltoztatásra törekedett. Ezek az igények már jóval előbb jelentkeztek, és az ezt hangoztató teológusok, liturgikusuk, akik bátran fölszólaltak érdekében, megrovásban, a tanítástól való eltiltásban részesültek. Többen nem ismerték fel, hogy a stílusváltozás nem érinti az egyház hitletéteményét, és olyan üdvös eredményeket hozhat, amelyek Isten népének javát szolgálják. Senki nem kételkedhet abban, hogy a módszer, a miként kérdése igen jelentős lelkipásztori munkánkban. Ezért kell örömmel üdvözölnünk a Távlatok vállalkozását, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Nyilvánvaló, hogy minden gyógyítás a diagnózis megállapításával kezdődik, mert csak így lehet kidolgozni a gyógyítás módszereit. Lelki életünk is az önismeret, az önvizsgálat gyakorlatát igényli.

Idős kora ellenére XXIII. János pápa fölismerte az egyházban uralkodó stílus megváltoztatásának szükségességét. Mint pápai nuncius világosan látta és fölmérte korunk válságos állapotát, az egyháztól történt tömeges elfordulást. Úgy gondolta, hogy az egyháznak nemcsak nyitott kapukkal kell a világ felé fordulnia, hanem újra kell fogalmaznia hazahívő üzenetét. Őszintén meg kell vizsgálnia a kérdést: mi az oka korunk közönyének és hitehagyásának? Kétségtelen, hogy a világ színpadán működő „Gonosznak" oroszlánrésze van benne. Ám azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mindezért mennyiben vagyunk mi is felelősek. Nyilvánvaló pedagógiai elv, hogy a szülőknek stílust kell változtatniuk felserdülő gyermekeik nevelésében, kezelésében. Inkább testvérként, barátként kell közeledni hozzájuk. Mivel sok tekintetben az emberiség is nagykorúsodik, vele szemben is stílusváltozásra van szükség. Ezt a folyamatot indította meg XXIII. János pápa, akiről méltán mondotta VI. Pál pápa a következő szavakat: „A sír nem zárhatja magába örökségét. A halál nem olthatja ki azt a szellemet, amellyel ő töltötte meg korunkat. Vajon letérhetnénk-e arról az útról, amelyet ő oly mesterien kijelölt számunkra? Azt kell mondanom: sohasem!"

Gyakran idézzük a francia szállóigét, amely szerint a stílus maga az ember. Ebből a tényből nyilvánvalóan következik, hogy stílusunk megváltozása emberségünk megváltozását igényli. Ebben is rejlik egyik nehézsége. Ezen azonban úrrá lehetünk, ha fölismerjük a köröttünk zajló életkörülményeket, az idők jeleit, a situatio temporist. Alkalmazkodnunk kell hozzá, amennyiben nem ellenkezik az evangélium szellemével. Ez a változás azonban mind az egyén, mind egy intézmény esetében komoly erőfeszítést, türelmet és időt igényel. Erre a stílusváltoztatásra egyébként az élet minden területén nagy szükség volna. 1989-ben az európai egyházak a svájci Baselben találkoztak. Sürgették, hogy a jövő nemzedék érdekében mind a szellemi, kulturális, mind a gazdasági életben komoly változásokra lenne szükség. Például kevesebb energiát fogyasztani, tömegközlekedési eszközökön utazni, óvni, védeni a megrontott környezetet. Igaz, a biblia a föld urává, gazdájává tette az embert, de ő rossz gazdának bizonyult. Az is nyilvánvaló, hogy az utóbbi két évszázad eszméi: a liberalizmus, a kommunizmus, a nacionalizmus, a fasizmus a maguk eredeti formájában utópiának, mégpedig veszedelmes, embertelen, gyilkos utópiának bizonyultak.

Mindezt egyre több józan gondolkodó fölismeri, és a veszélyes robbanás lehetőségére figyelmeztet. Hadd idézzek néhányat: „Lehet, hogy sikerül az atom-Szodomát néhány évvel elhalasztanunk, de nem tudjuk végleg megakadályozni. Csak az emberi lelkületben végbemenő, gyökeres változás tudná ezt megakadályozni... Az emberi faj kölcsönkért idővel gazdálkodik. Egy nyakára erősített, időzített atombombát visel." (Arthur Koestler) „Gyökeres változtatás emberi életünkben nem csupán erkölcsi vagy vallási követelmény, hanem az emberiség túlélésének feltétele. Történelmünkben először érkezett el az ideje annak, hogy fizikai megmaradásunk érdekében lélekben megváltozzunk. Egy szívbeli átalakulás csak akkor lesz eredményes, ha gazdasági és szociális változások is kísérik." (Erich Fromm) „A gazdasági összeomlás elkerülhetetlen, ha a változás kötelessége nem hatja át társadalmunkat." (E. F. Schumacher) „Nyilvánvaló igazság, hogy a fogyasztói magatartás gyökeres megváltozása nélkül, amely magatartás a fejlett államok jellemzője, minden beszéd, terv egy új világgazdasági rendről — csak üres fecsegés." (Gunnar Myrdal)

Az oly kívánatos stílusváltoztatás természetesen a maga módján vonatkozik egyházunkra is. Egyesek szerint az egyházi vezetőket bizonyos tanácstalanság jellemzi. Számos jó szándékú bírálója léket kapott hajóhoz hasonlítja az egyházat, amelynek vezetői arról tanakodnak: mi lenne jobb, betömni a léket valamiképpen, leereszteni a mentőcsónakokat, kidobni a felesleges terheket, vagy a hajó kápolnájában imádkozni? A hívő ember természetesen nem látja ilyen sötéten egyháza helyzetét. Hite szerint Jézus velünk van a hajón, és kormányosa, a Szentlélek sem hagyja magára. Ez a körülmény azonban nem mentesít azoktól az erőfeszítésektől, amelyeket kezdet óta igényel a krisztusi terv megvalósítása. Minden ember számára sérelmes és fájó, ha indokolatlanul, kizárólag indulati alapon valami rosszat mondanak édesanyjára. Örül a férj, örülnek a gyermekek, ha az édesanya jóságát vagy szépségét dicsérik. Valahogy így van a hívő ember is lelki anyjával, az egyházzal. Fáj, ha bántják, örül, ha dicsérik. Ám nem kifogásolhatjuk a férj és a gyermek azon törekvését, hogy olykor tanácsaikkal, esetleg építő bírálatukkal fokozzák édesanyjuk jóságát és szépségét.

Úgy gondolom, hogy egyházunk isteni jegyese, Jézus is így gondolkozik és így cselekszik. Nem nevezhető „bomlasztó tevékenységnek", ha szerető gyermekei ráncai és szeplői eltüntetésén fáradoznak. Sokkal nagyobb hiba lenne, ha mindezt elkendőznék, ha szemet hunynának fölötte. Nem szabad egy pillanatra sem elfeledkezni Jézus szaváról, amellyel önmagát útnak, és nem zárókőnek nevezi. A keresztény közösség sohasem állíthatja magáról, hogy megérkeztem a tökéletesség kikötőjébe. Ez az előrelépés, fejlődés természetesen nem jelentheti az „el nem múló igék" érvényességének kétségbevonását. Egyházunk fájó szívvel tekint gyermekeire, akik azzal áltatják magukat, hogy doktrinális változtatásokkal lehet és kell megújítani belső életét. Ami azonban az evangélium szelleméből táplálkozó stílusváltoztatást illeti, ettől igazán nem kellene senkinek sem félnie. Ki tagadhatná, ki kifogásolhatná például II. János Pál pápa új stílusát, minden tiszteletet megérdemlő világjárását? Annak idején Pietro Gasparri bíboros, az első kódex egyik összeállítója, megbotránkozva jegyezte meg Prohászka Ottokárról: „Miféle püspök az, aki mindig »kóborol«, és nem tartózkodik palotájában, hogy az aktákat aláírja?" Mintha egy pápának vagy püspöknek nem az lenne legfőbb hivatása, hogy az apostolok példáját követve egy missziós egyház képviselői legyenek. Olyan stílusváltozás ez, amelyre közömbös, az új evangelizálásra szoruló korunkban nagyon nagy szükség lenne. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban Prohászka püspök profetikus szavait: „Gyakran le akarnók szögezni a régiséget mindenestül, hogy gyönyörködjünk a változatlanban. [. . .] Legyünk szerények, és értsük meg egymást! Nézeteink sok tekintetben elváltoznak, s az igazság térfoglalása követeli a jobb belátás elől el nem zárkózó, értelmi fogékonyságot. Váljék önelégültségünk tavaszi görönggyé, mely szétesik ugyan, de azért esik szét, hogy csíra bújjék ki alóla, mely majd kalászos szárrá, majd gyümölcsös fává fejlik." (A diadalmas világnézet nyitányában; Ö.M. 5,4.)

A Bergmoser-Höller német kiadó igen tartalmas füzetet jelentetett meg a stílusváltoztatás szükségességéről. A Mérleg című folyóirat 1994/4. számában Reinhold Stecher, innsbrucki megyéspüspök értekezik az egyházban alkalmazott vezetési stílus fokozatos megváltoztatásáról, illetve annak szükségességéről. Többek közt ezeket írja: „Ma olyan vándorkőnek érződik az egyházi hivatalgyakorlás stílusa a tanításban és a vezetésben, amelyet egy gleccser egészen más korszakból görgetett ide korunkba. Manapság – számos és érthető okból – sokkal érzékenyebben reagálunk az ellentmondást nem tűrő fellépésre. Ma a múlthoz képest fokozottabban érvényes a figyelmeztetés, melyre már Aquinói Szent Tamás is célzott – nevezetesen az, hogy a kizárólag tekintélyre hivatkozó érvelés mindig a leggyengébb."

Izrael népének nemzetté szerveződése az Egyiptomból történt kivonulással kezdődött. El kellett hagyniuk a húsosfazekakat, a piramisok országát, fel kellett cserélni addigi életüket egy fáradságos, gyakran nélkülözésekkel terhelt életstílussal. Valami ehhez hasonló feladat hárul a mai emberiségre, és benne egyházunkra is. El kell hagynunk a piramisok országát! Ez a három piramis pedig nem más, mint a túlzott centralizmus, a patriarkalizmus és a klerikalizmus. Mindhárom közel áll egymáshoz, mindhárom szükséges, de erősen mérsékelendő jelentőséggel rendelkezik.

Nem kétséges, hogy a központi irányításra, a péteri szolgálatra nagy szükség van, és mint ilyen krisztusi eredetű. Fontos feltétele az evangélium megőrzésének, lényeges a szubjektivizmus romboló erőinek megfékezéséhez. Ezt a szekták világában világosan látnunk kell. Ám az egyház kormányzatában, vezetési stílusában egészen másként kell értékelnünk. Méltán jegyzi meg Prohászka: „A középkori egyház összenőtt a rendi alkotmánnyal, s belevetette magát sáncaiba; az újkori egyház nőjön bele a demokráciába. Olvadjon fel a népben; forrjon össze vele, azonosítsa magát a néppel!" (Ö.M. 5,37.) Az egyház demokratikusabb kormányzását sürgeti az ősegyház példája is. Meglehet, hogy ennek hallatára egyesek kifogásolják az ősi minta követését. Azt azonban senki sem tagadhatja, hogy az egyház annak idején éppen annak köszönhette gyors elterjedését, hogy a néppel tartott tűzön-vízen át. Nem azt kívánjuk ezzel, hogy az egyház hierarchikus rendjét valami demokratikus renddel cseréljük fel. Ám arra igenis törekednünk kell, hogy a sokat emlegetett inkulturáció jegyében stílusváltozásokat eszközöljünk. A túlzott centralizmus ugyanis olyan bumeráng, amely visszaüt küldőjére. A mi nemzedékünk átélte azokat a nehéz időket, amikor a hírközlő eszközök bejelentették: „A kormány (azaz a kommunista párt) előzetes hozzájárulásával a pápa X. Y.-t megyéspüspökké vagy érsekké nevezte ki. . ." Megértjük a római kúria kényszerhelyzetét, a diplomácia érveit; de milyen jó lenne, ha ebben a kiváltságban nem csupán a hatalom mindenkori birtokosai, hanem Isten népe és főleg az alsópapság is részesülnének. Például azáltal, hogy a szentatya elé terjesztené ajánlásait egy-egy egyházmegye papsága. Nem hiszem, hogy ezzel megbontanánk az egyház rendjét, és a pápa péteri jogait sértenénk.

A második vatikáni zsinat nem ok nélkül sürgette a kollegialitás szükségességét. Sajnos, ez az ajánlás nemigen valósult meg az egyházmegyék szintjén. A papi szenátusnak egyelőre nemigen van beleszólása az egyházmegye irányításába. Arról sem hallunk, hogy tapasztalatokban gazdag lelkipásztorok véleményét kikérnék, és az aulákban, az egyházmegyei hivatalokban olyan emberek ülnének, akik meg vannak győződve a stílusváltoztatás szükségességéről. A megboldogult Vajda József váci segédpüspöktől hallottam az egyik papi koronán: Ha én intézném a papok elhelyezését, mindenkivel megbeszélném ezt. . . Már azért is, mert egy rossz dispozíció tragikus következményekkel járhat. A szent engedelmesség követelményénél figyelembe kell venni az engedelmességre kötelezettek teherbíró képességét.

A szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció nyomatékosan hangsúlyozza a participatio actiosa fontosságát. Ennek megvalósulása érdekében készültek el a szembeoltárok, hogy a pap kapcsolatot teremthessen a hívőkkel. Tagadhatatlan, hogy a katolikus papság felszentelése által elkülönül a néptől, de ez nem vonja maga után szükségszerűen az evangélium szellemétől idegen elzárkózás veszélyét. Ha bárhol fölébred a sokat emlegetett antiklerikalizmus, ennek oka nemcsak az ellenséges „ember" munkálkodásában keresendő, hanem a nyitottság hiányában és a mások javára adott kegyelem fel nem használásában. Nem véletlen, hogy a hívekben az egyház azonosult a papsággal, és ennek egyik oka a papság magatartásában keresendő. Ha mindent ők akarnak csinálni, kevés remény van az eredményességre. Nem véletlen, hogy a zsinat átlátta ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát, és ezért hangsúlyozta a laikus hívek aktív bekapcsolását egyházi életünk alakításába. Egyébként is a papság a jelenlegi körülmények között szinte belerokkan abba a helytelen gyakorlatba, hogy mindent ő csináljon. Ki ne kapna infarktust, ha a templom restaurálása, a plébánia vagy egyéb építkezés egyedül az ő vállára nehezedik? A klerikalizmus így lesz a klérus ellensége vagy sírásója.

1904-ben saját tapasztalatai alapján Prohászka püspök tanulmányt írt az amerikai egyház helyzetéről. Virágzásuk egyik okát a nép közreműködésében határozta meg. Íme az idézet: „Az egyház negyedik előnye a nép közreműködésének s az episzkopális abszolút hatalomnak valamelyes kombinációja. A nép alapítja meg az egyházközséget, az jár utána, ha valahol összeverődnek az atyafiak, az ő buzgalmuk adja az iniciatívát az egyházközségeknek alakítására; gyakran ők szerzik meg az óvilágból a papot is. A pénzt is ők adják; a kollektorok a népből valók, s az elszámolás nyilvános. De mindennek dacára a templom nem a népé; nem a nép rendelkezik bent, hanem az egyház. In concreto, az egyházmegyei bizottságnak nevére van betáblázva, melynek a püspök is meg a generális vicarius is a tagja. Ha ez a bizottság valahogy megbomlanék becsületében, eladhatná a templomokat. Az egyházközség tehát az embernek terhe is, de alkotása is; fizetnek rá, de szeretik, hisz az övék; nem a klérusé; s a jus canonicumon mégsem esik kár, sőt szorítja rendre a kellő jogigények korlátai közé a híveket, hogy az ember csodálkozik." (Ö. M. 10,99.)

Magyar történelmünknek sajnálatos jelensége, hogy voltak ugyan nagyjaink, akiket legalább haláluk után becsülni kezdtünk, de nem hallgattunk rájuk. Ne zavarják a kényelem, a tunyaság párnáin tespedő életünket! Talán még azt is elismertük, hogy a magyar élet igéi náluk vannak, de sziklára hulltak és tövisek közé. Jelenlegi siralmas helyzetünkből nehéz lesz kiemelkednünk. Ki tudja, van-e annyi életerő bennünk, hogy leküzdjük és úrrá legyünk erkölcsi és hitbeli életünk végzetes megfogyatkozásán. Vajon kinek lesz igaza: Széchenyinek, hogy Magyarország lesz, vagy a sötéten látóknak, hogy Magyarország volt? Vajon van-e annyi kovász és só a magyar kereszténységben, hogy ezt a „volt"-ot „lesz"-be fordítsa? Nem tudom. Szeretném, ha Prohászka Ottokár jövendölése valósulna meg: „A magyar történelem faliórája, mely eddig lassú tiktak ütemben percegett, most egyszerre berregni kezdett, a súlya leszakadt, s ami volt benne régi, kopott kerék, összetört. Ilyen a magyar egyház órája is: lejárja-e magát? Összetörik-e? Egyik-másik kereke hiszem, hogy elpattan, egyik-másik szegeboga eltörik. De ha kijavítjuk, járni fog, s szabályozni s eligazítani fogja az idők folyását." (Ö.M. 22,205.)

 

 

Gyorgyovich Miklós

KÉT ELKÉPZELÉS AZ EGYHÁZRÓL

Milyen egyházat szeretnék? – tette föl a kérdést lapunk hasábjain György Attila. Ugyanezt kérdezték a hallgatók a teológiai napokon (vö. Távlatok 95/1., 140 1.).

(Megjegyezzük, hogy Piero Coda túl az itt közölt személyes vallomáson az egyházról is előadást tartott, melynek szerkesztett változata két másik előadással együtt könyv alakban megjelent az Országos Lelkipásztori Intézet kiadásában. Sebők Sándor pedig praktikus könyvet jelentetett meg saját gondozásában „Együtt, de hogyan?'' címmel.)

Piero Coda

A fenti kérdésre a Lateráni Egyetem tanára, aki egyben egyházmegyés pap is Rómában, egészen röviden válaszolt: „Közösségi egyházat, közösségi plébániát." Majd így folytatta: „Léteznek már ilyenek. Saját tapasztalataim is vannak a plébániai közösség építésére vonatkozóan. Bár a közösségteremtésre egyszerű recept nincs, mégis vannak olyan kapaszkodók, amelyek mentén lépésről lépésre haladva eljuthatunk a közösségi plébániához. Nos, ennek ábécéje tapasztalataim szerint a következő:

1. lépés: Megtérés a Szentlélekhez. Ezt állandóan ismételgetni kell. Meglátni mindenkiben Jézus jelenlétét. A személyes kapcsolat az, ami megérinti a másik embert. Úgy kell szeretni a másikat, ahogy van, problémástul.

2. lépés: Össze kell gyűjteni azokat, akiket megérintett ez az élet, s elkezdeni velük a szeretetet. Ekkor már lehet programot szervezni s megmutatni, hogy mit jelent Jézussal együtt lenni. Közösségi életet kell élni velük. Ifjúsági csoportokat szerveztem eleinte – mondja. Később azzal jöttek a szülők, hogy ők is be akarnak kapcsolódni. Most nyolc csoportunk van.

3. lépés: A misén kívül is meg kell valósítani a közösséget. Lelki napokon, az egyházközségi tanácsban, a hétköznapi élet különféle területein.

4. Szoktassuk hozzá a kisközösségeket ahhoz, hogy nyitottak legyenek, és kapcsolatban legyenek püspökükkel. Néhányan az enyémek közül az egyházmegye szolgálatában állnak, szám szerint tízen.

Alapelvem tehát: szeretni a felebarátot, mert Jézus is szeret minket, mindnyájunkat, megtanítani az embereket közösségben élni. A pap karizmája tehát a közösségek összefogása. A papnak is közösségben kell élnie. A másik kellemetlenül más volta miatt előfordulhat az is, hogy a Keresztrefeszítettel kell azonosulni, aki kiüresítette magát. Ami rajtam múlik, azt meg kell lépnem. A Szentlélek közösségre akar vezetni, tehát aki ellenáll, az ellehetetlenül. Sok türelemre van szükség. Az elfogadás, a tűrés mértéke a jézusi mérték. A legmélyebb pontig le kell hatolni, elfogadni a másikat, de az igazságot is el kell mondani, amikor az alkalmas pillanat elérkezik. Ennek a szeretet tettének kell lennie. Addig kell várni, amíg szeretetből nem jön a válasz. A közösségépítés hitünkből fakadó szent kötelességünk.

Ma Európa individualista. Nyugaton erősödik a csalódás, s ez kijózanodást szül. A fiatalokban igény mutatkozik a közösségre. Magyarországra is betör az individualizmus, mert a pénz, a jólét istene erős, de igazi dolgokat nem épít, hanem sok kárt okoz. Az egyháznak fel kell készülni e kihívásokra. Erre új, a zsinat szerint szervezett közösségek képesek. A világ kis faluvá kezd zsugorodni. Hozzá kell szokni, hogy kilépjünk kis világunkból, s egyetemes világban kell gondolkoznunk. Legyen helyi közösség, de látásmódunk mindenkit átölelő legyen, mint a pápáé. Isten Lelke arra vezet, hogy egyetlen nagy családdá legyünk. Biztos, hogy az ellenerők rettenetesek, de Jézus legyőzte e világot. Egységben kell lennünk a világgal. Keresztes Szent János szerint Istenhez eljutni annyi, mint semmivé lenni érte. Ilyen életet kell tehát élnem. Teret teremteni magamban a másik ember számára. Ez azt jelenti, hogy a magunk számára meg kell halnunk, mint Krisztus is meghalt a kereszten. Meghalni magunknak, hogy élhessünk a másikért. Jézus megmosta tanítványainak a lábát. Közösség nincs e nélkül.

Hogyan valósultak meg ezek az elvek a gyakorlatban?

Kiscsoportokban hoztuk létre ezeket a kapcsolatokat. E csoportok hálóvá terebélyesedtek. Nagyon sok hitetlen elkezdett hinni. Ahogyan a többiek ünnepeltek, az sokakat elbűvölt, és maguk is kezdtek hinni.

Egy fiatalasszonyt elhagyott a férje. Az asszonyt nagyon megviselte ez az esemény. Vasárnaponként eljött a misére, de mindig hátul állt meg, s a mise végeztével azonnal távozott. Egyszer megtört a jég. Eljött beszélgetni. Elmondta történetét, s azt, hogy szeret idejárni, mert itt világosságot kap. Némán is érezte Jézus jelenlétét. Bekapcsolódott a közösségbe. Korábbi házasságát érvénytelensége miatt semmissé tették. Újra férjhez ment, ma egy gyermek boldog anyja. Köszönetet mondott a közösségnek, amely gyümölcsének tekintette saját magát. Az ott talált krisztusi emberek jelenléte volt az, ami megindította."

Coda professzor tapasztalata szerint egyszerű, életteli kifejezéseken keresztül lehet hatni az emberekre. Nyitottnak lenni a másik felé. Ez képesít a hit megértésére. A hit ugyanis nem adható át doktrínával, hanem csak életmóddal. A tetsző életmód megtapasztalása az, ami vonzó lehet a másik számára.

Sebők Sándor

Huszonkét éve pap, és huzamosabb ideje plébános; pontokba foglalta azokat a tapasztalatokat, melyek a közösség kialakításában segíthetnek. Mik ezek a kapaszkodók?

1. Kell egy „bolond pap", aki mindenét odaadja. Azoknak szokta mondani, akik papi pályára készülnek: „Vagy magadhoz engeded az embereket, akik aztán »lerágják a húsodat«, vagy távol tartod őket magadtól; de akkor miért akarsz pap lenni?"

2. Mindenki érezze magát otthon a plébánián, s mindenki tartsa is fontosnak ottani jelenlétét.

3. A plébánia nem a papé, hanem a közösségé. Legyen átjáróház. (Jelenlegi helyén hét személynek van kulcsa valamennyi helyiséghez, de kellene még legalább három garnitúra – teszi hozzá.)

4. Három dolog hozza össze a közösséget: a közös munka, a közös ima és liturgia, valamint a közös szórakozás.

5. A pap nem felülről irányítja a többieket, hanem olyan fölszentelt ember, aki mindenkinek mindene.

6. Know how? Valamikor úgy kérdezték: quo modo? Válaszom: az „ugartöréssel" kell kezdeni.

7. Akarni kell, s aztán lesz. Dolgozni sokat, s valami kijön belőle. Lehet, hogy az, amit elképzeltünk; lehet, hogy más, de ez egyedül az Istenre tartozik.

8. A másikat soha ne „Krisztus miatt", hanem mindig önmaga miatt — ám Krisztus szeretetével – szeressük.

9. Jézus szava és néhány barátom szava számítson csak. Nem lehet mindenki véleményét figyelembe venni. (Barátom az, aki mindent tud rólam, és mégis szeret.)

10. Amíg az egyházközség hagyományai megteremtődnek, kialakulnak, 15–20 év is eltelik. Akkor viszont már akár papja ellenére is vallásos lesz a közösség.

 

 

 

LELKISÉG

Nagy Ferenc

A KASSAI VÉRTANÚK

 A reformáció és a katolikus restauráció zavaros korában, 1619. szeptember 7-én Kassán három katolikus pap adta életét hitéért. Az utolsó fél évezredből a történelmi Magyarországról csak őket avatták hivatalosan boldoggá, és ez év nyarán szentté avatásukra is sor került: 1995. július 2-án a kassai repülőtéren bemutatott szentmise során iktatta őket a szentek sorába II. János Pál pápa.

Irodalmi, írásos hagyaték a kassai vértanúktól nemigen maradt ránk. Ha lelküket meg akarjuk ismerni, lelkiségükbe be akarunk hatolni, kevés, de annál lényegesebb és velősebb tény áll forrásként rendelkezésünkre. Mindhárman fiatalon tagjai lettek a Mária Kongregációnak; rövid pár évig buzgó és termékeny papi szolgálatot végeztek; és végül katolikus hitükért kegyetlen szenvedések között haltak meg. Amikor Szent X. Pius 1905-ben boldoggá avatta őket, lelkiségüket Szent Pál következő szavaival foglalta össze: „Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte." (Fil 1,29.)

A Duna-medence helyzete a XVII. század elején

Magyarország már egy évszázada hanyatlott és pusztult. Az 1514-es Dózsa-lázadás meg a mohácsi vész 1526-ban: két döntő állomása a politikai, társadalmi, vallási válság elszabadulásának. II. Lajos halálával megindult a kettős királyság küzdelme; Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János versengéséből a török hódítók húzták a legtöbb hasznot. Az ország nagyobb harmada Budával együtt az ottomán megszállók keze alá került; Erdély önálló fejedelemséggé szerveződött, erős török befolyás alatt; magyar királyságnak megmaradt az ország nyugati szegélye és a Felvidék, a mai Szlovákia.

Súlyos felelősség terheli a korabeli vezető rétegeket, különösen az egyháziakat, nevezetesen a főpapokat. Világias beállítottságú reneszánsz főurak voltak, akik évtizedeken át nem okultak sem a történelemből, sem az evangéliumból. A püspökök dáridóztak és politikai ügyletekkel foglalkoztak; egyházmegyéiket és híveiket elhanyagolták. A papság és a szerzetesség nagy része nem állt hivatása magaslatán.

A reformáció friss, evangéliumi szellemmel jelentkezett; nagy vonzóerővel és növekvő politikai erővel rendelkezett. A XVI. század végére a protestánsok többségre jutottak Magyarország területén. Katolikusnak a század végére alig maradt 7–8 főúri család. Néhány jellemző adat a reformáció sikerének számbeli arányaira: az esztergomi főegyházmegye Mohács előtti 900 plébániájából 1590 táján 800 a hitújítók birtokába került; a ferencesek 142 zárdáját kevés kivétellel megszüntette a török megszállás és a hitújítás; öt másik férfiszerzet 230 kolostorából csak a pálosoknak maradt meg néhány; a századfordulón Magyarországon, Erdélyben és Szlavóniában együttvéve nem volt több 300 papnál (velük szemben a protestáns pásztorok száma elérte a kétezret); 134 protestáns középiskola mellett csupán 30 katolikus működött; 22 református nyomdával szemben a katolikusoknak csak Telegdi püspök házinyomdája állt rendelkezésére; a XVI. században kiadott félezer magyar könyv 9/10-ét protestánsok írták. Sok pap és szerzetes átpártolt prédikátornak valamelyik új felekezethez; számos plébánia hívei észre sem vették, hogy a katolikus egyházból átkerültek a reformáció valamelyik egyházába. Amikor a katolikus egyháziak észbe kaptak, először karddal, megtorlással, erőszakos visszatérítéssel próbálkoztak.

Igazi katolikus megújulás a trentói zsinat nyomán indult. Első nagy vezéralakja Oláh Miklós esztergomi érsek volt (1553–1568). Reformmunkáját széleskörűen végezte: papképzéssel, zsinatokkal, szerzetesek megtelepítésével, az egyházi javak visszaszerzésével. Érthető, hogy a protestánsok ellenséges szemmel nézték a katolikus egyház ébredését, s a XVII. század elején minden követ megmozgattak, hogy térhódítását megakadályozzák.

Amikor 1607 őszén Pázmány végleg hazatért, igen zavaros és nehéz helyzetet talált. Az erőszakos rekatolizálással szemben a Bocskai vezette felkelés (1604–1606) már bizonyos egyensúlyt és nyugalmat teremtett. Pázmány kezdeti kemény magatartásából szintén elég hamar józan reálpolitikai belátásra jutott. Tevékenységének súlypontját a politizálásról előbb az irodalmi hitvitákra, majd építő és összefoglaló nagy műveire meg a befolyásos családokkal való személyes foglalkozásra helyezte. Ő lett mint író és mint esztergomi érsek a katolikus megújulás igazi vezéralakja.

A kassai vértanúság közvetlen előzményéről és összefüggéséről is szólnunk kell. Bethlen Gábor, a kiváló tehetségű, országát tervszerűen felvirágoztató erdélyi fejedelem 1618-ban csatlakozott a protestáns unióhoz, és belépett a harmincéves háborúba. Sikeres hadjáratot indított Felső-Magyarország meghódítására. Hadjáratában ígéretet tett, hogy a vallások háborgatása nélkül vezeti harcait. Hadvezérei azonban ezt nem tartották kötelezőnek magukra nézve, így pl. Rákóczi György pataki várúr, a háború egyik fővezére nyíltan kijelentette, hogy meg akar fizetni a katolikusok részéről elszenvedett sérelmekért.

Kassa volt Felső-Magyarország kulcsvárosa. Katonailag ugyan a császári hadak uralták, Dóczy András főkapitány parancsnoksága alatt; egyébként azonban már a Bocskai-felkelés sikeres bevégzése (1606) után a város teljesen a protestánsok vezetése alá került. Alvinczi Péter református prédikátor, akinek erős támasza volt Reiner Menyhért városbíró, a dómot a német és a magyar, a Szent Mihály-kápolnát pedig a szlovák reformátusok részére foglalta le. Kiűzette a városból az egri káptalan tagjait is meg a jezsuitákat is. A katolikusok egészen háttérbe szorultak; alig 200 lelket számláltak. Alvinczi mélységesen felháborodott, amikor Dóczy 1618-ban a kevés katolikus lelki gondozására Kassára kérette Pongrácz István és Grodecz Menyhért jezsuitákat. Ők ketten, Körösi Márk esztergomi kanonokkal együtt, lettek a keresztény felekezetek közötti ádáz ellenségeskedés kiemelkedő áldozatai.

Három életút

1) Márkot születési helyéről (Krizevci, Kőrös, Horvátország) nevezték el; horvátul Krizevcanin, magyarul Körösi, latinul Crisinus néven hívták. Családi neve valószínűleg Stjepinac volt. Régen őt tartották a három közül a legidősebbnek; újabban valószínűsítették, hogy ő volt a legfiatalabb. 1611-ben, 23. életévében írták be a római Collegium Germanicum-Hungaricum katalógusába; vértanúsága idején tehát kevéssel lehetett túl a harmincon, vagyis 1588-ban születhetett. Otthon mélyen vallásos, máriás lelkiségű nevelést kapott. A gráci Fernandeumban végezte középiskoláit, és Grácban hallgatta a filozófiát is. Egyik tanárának, Pázmány Péternek feltűnt a tehetséges diák. 1607-től tagja volt a Mária Kongregációnak. Melankolikus szláv természete vonzódott temperamentumos, tüzes magyar diáktársaihoz. Teológiai tanulmányokra, mint már említettük, Rómába került. Utolsó évében, felszentelt papként, nyilvános disputában védte meg az egész teológiából válogatott tételeket. 1615-ben kezdte meg papi működését. Csak rövid ideig tevékenykedett szülővárosában, mert az új esztergomi érsek, Pázmány Péter már 1616-ban meghívta elöljárónak az Oláh Miklósféle nagyszombati szemináriumba. Hamarosan esztergomi kanonoknak nevezte ki, két évvel később pedig komáromi főesperesnek és a Kassa melletti széplaki uradalom igazgatójának. Mindvégig szoros kapcsolatban maradt volt nevelőivel, a jezsuitákkal. Jószágkormányzóként sokat látogatta az uradalomban alkalmazott családokat; ez a lelkipásztori munka volt igazi életeleme. 1619 júliusában, röviddel vértanúsága előtt, részt vett egy nyolcnapos lelkigyakorlaton Homonnán.

2) Grodecz (helyesebben Grodziecki) Menyhért a sziléziai Teschenben (Cieszyn, Cesky Tesin) született lengyel szülőktől, valószínűleg 1584-ben. Két nagybátyja kanonok volt, sőt egyikük Olomouc püspöke is lett. A szülői házban mindent megkapott, ami kedvezhetett a papi pálya felé húzó hajlandóságának.

Középiskoláit Bécsben a jezsuitáknál végezte. 1603-ban belépett a jezsuita rendbe a csehországi Brnóban. Tanulmányi évei Neuhaus (Jindrichuv Hradec), Grác, Brno és Prága között oszlottak meg. A teológiát Prágában fejezte be, és 1614-ben az ottani Szent Vencel Kollégium igazgatójának nevezték ki. Érdeklődése nem a spekulatív teológia, hanem a kontroverziák, a kazuisztika, a zene felé vonzotta; képzettségét igehirdetésbe és szegény fiúk nevelésébe fektette be.

Harmadik próbaévének csak első részét, az egyhónapos lelkigyakorlatokat tudta elvégezni 1618 decemberében; utána Kassára küldték a cseh és a német katolikusok lelki gondozására. Grodecz is Homonnán készült fel utolsó szerzetesi fogadalmaira, amelyeket 1619. június 16-án tett le.

3) Pongrácz István régi erdélyi magyar nemesi családból származott. Feltehető, hogy 1582-ben született. Születési helye az egyik családi birtok nyári kastélya Alvincen. (Fráter György bíborost 1551-ben ugyanebben a községben gyilkolták meg; és róla kapta nevét a már említett híres református prédikátor, Alvinczi Péter.) Szülei a kolozsvári jezsuita iskolába, a Báthory Akadémiára íratták be. Kolozsvárt akkoriban vallási feszültségek jellemezték; a katolikusok mellett négy más felekezet élt a városban, és kísérte ellenséges gyanakvással egymás munkáját. Istvánt nem szánták papnak; de a szép és termékeny kolozsvári évek megérlelték hivatását.

Nemrég megtaláltak egy levelet, amelyet István kolozsvári tanulmányainak végső szakaszában írt szüleinek. Kiválóan tükrözi a fiú helyzetét, temperamentumát, határozottságát, lelkületét. „Nem lennék igazmondó, ha nem mondanám el Önöknek; magammal szemben is igazságtalan lennék, ha nem hallgatnék lelkiismeretem szavára. Ezért kérem Önöket, ne fenyegetőzzenek, mert higgyék el, úgyis csak mosolygok rajta. És ha akár börtönbe akarnának is zárni, csak azért, hogy megváltoztassam azt az elhatározásomat, hogy jezsuita pap legyek, nem tudnának lebeszélni; a fogság noviciátussá válna számomra, ahol megszilárdulnék a keresztény hitben és szeretetben egy magasabb célért: a papi hivatásért. És még ha láncokkal is ehhez a földhöz akarnának bilincselni, és így eltéríteni szándékomtól, csak még jobban Jézus Krisztushoz láncolnának, aki után annyira vágyom." „Hát akkor hogyan? Tán fenyegetéssel, éheztetéssel, szomjaztatással és hideggel akarnának elijeszteni és eltávolítani meggyőződésemtől és elhatározásomtól? Mindent hálásan veszek, csak hogy Krisztus papjává válhassak. Biztosítom Önöket, hogy nem üdvözül az, aki nem szenvedett. Őseimet ne hozzák fel nekem példaképül; vajon ők boldogan éltek? Nem a legnagyobb boldogság-e a mennyei, amely után annyira vágyakozom?'' „És bár legyen a Rend akármennyire szigorú is, ahogy azt nekem folyvást emlegetik, mindig az én állandó célom és nagy szerelmem marad. Hisz előbb vagy utóbb, úgy, mint Önöknek, nekem is meg kell halnom. Ám azért, hogy az Önök halála és az enyém is boldog legyen, gondolataimat erre a célra fordítom, és ezért imádkozom. Drága Szüleim, Önök is gondoljanak magukra!" E levél ismeretében olyan szívesen hallanánk arról: nem is egészen húsz évvel később a nemes erdélyi család tagjai, talán maguk a szülők is, akik még életben lehettek, hogyan fogadták a vértanúság hírét?

1602-ben tehát István belépett a brnói jezsuita noviciátusba; vagyis már ekkor együtt volt Grodeczcel. Bölcseletet Prágában tanult, nevelő lett az ausztriai Laibachban (Ljubljanában) és Klagenfurtban, teológiai hallgató Grácban. Tehát, Grodeczhez hasonlóan, Közép-Európa különféle tájain és népei között érlelődött felnőtté. Felszentelése után teológiát taníthatott volna Grácban; ő azonban magyarországi munkára vágyott. 1615-ben az új homonnai kollégium tanára és lelkipásztor. Kassára 1618-ban küldték. Dóczy András császári főkapitány kérte, hogy Grodeczcel együtt vegye át a város katolikus közösségének lelki gondozását. Az ún. királyi házban kaptak két szobácskát és egy kis kápolnát. Szent Ignác ünnepe előtt Körösi kanonokkal együtt Pongrácz is lelkigyakorlatot végzett. Egyébként missziókat tartott a környéken is, mégpedig olyan sikerrel, hogy Alvinczi Péter kifakadt: „Amíg ez az egy jezsuita él, addig felekezetünk nem remélhet nyugtot!"

 

Szenvedés és halál

1619 augusztusának vége felé Pongrácz atya Sároson tartózkodott, amikor hallotta Bethlen hadainak közeledését. Visszatért Kassára, hogy híveinek rendelkezésére állhasson. Oda vonult be Széplakról Körösi Márk is, mert hírét vette, hogy Fáy Péter szeptember elején elfoglalta Jászót, és az ott székelő egri káptalan néhány tagját kardélre hányatta.

Rákóczi hajdúi Széchy György vezetésével szeptember 3-án érkeztek Kassa falai alá. Dóczynak kevés volt a katonája, és tartott a város protestáns vezetőitől. Tárgyalásokba kezdett, kapitulált, azzal a kikötéssel, hogy senkinek, a katolikusoknak és papjaiknak sem esik bántódása. Szeptember 5-én nyitotta meg a város kapuit. A megegyezés azonban füstbe ment. Dóczyt vasra verve elhurcolták Erdélybe, ott lelte halálát a fogarasi várban 1620-ban.

A három papot a királyi házban azonnal őrizetbe vették; senkit és semmit, még ételt-italt sem engedtek hozzájuk. Egy előkelő emberekből álló küldöttség először Körösit próbálta megpuhítani: térjen át Kálvin hitére, övé lesz a széplaki apátság. A kanonok értésükre adta: a széplaki jószágról sem az urak, sem ő maga nem rendelkezik, hanem csak az esztergomi káptalan; áttérésre pedig nem érdemes szót vesztegetni. Közben a kápolnát, az oltárt és a két szobát, amelyikben a három pap tartózkodott, kifosztották. Ők hárman az első próbák kiállása után térden állva Te Deumot imádkoztak, és erőért fohászkodtak további küzdelmeikhez. Kölcsönösen meggyóntak egymásnak, és ígéretet tettek, hogy hitüket meg nem tagadják. 6-án este kényszeríteni akarták őket, hogy hittagadó nyilatkozatot írjanak alá. Amikor megtagadták, megfenyegették őket: „Akkor készüljetek a halálra!'' „De miért kell meghalnunk?'' „Mert pápisták vagytok!'' „Ezért a szent ügyért készek vagyunk azonnal meghalni." Ekkor már a házból az utcára fájdalmas kiáltások hallatszottak. A katonák azonban végül eltávoztak, mert még nem kaptak engedélyt kivégzésükre.

Másnap, 7-én, röviddel éjfél után megint megjelentek, Bay Zsigmond hadnagy vezetésével, Reiner és Alvinczi kíséretében. Pongáczot, aki ajtót nyitott, buzogánnyal leütötték. Amikor magához tért, ismét áttérésre sürgették. Kezeinél fogva a mennyezet gerendáira húzták fel, fejét oly szorosan kötélbe szorították, hogy szeme kidülledt. Meztelen testét fáklyákkal égették, barbár módon megcsonkították. Irtózatos kínjai között Jézus, Mária, József szent nevét hívta segítségül. Grodecz hasonló sorsban részesült: többször átdöfték karddal. Átmentek a másik szobába, hogy Körösit ismét megkíséreljék rábírni: térjen át „a magyarok hitére, az idegen [Habsburg] zsarnokság ellen". „Isten mentsen válaszolta –, hogy ellensége legyek azoknak, akik a haza javára dolgoznak." Pongrácz félreértette ezeket a szavakat, és átkiáltott: „Távol legyen, Körösi uram, hogy ezekkel tartson, Krisztus zászlajától átpártoljon e nyomorult múlandó életért, s átmenjen az ő ellenségeihez!" „Ne féltsen engem, kedves páter, mert sohasem jutott eszembe ilyen aljasság! Csak azt akartam mondani, hogy azokkal kívánok tartani, akik a haza igazi javát keresik." Így a kínzók felfogták Körösi feleletének igazi értelmét. Őt is megpörkölték fáklyákkal, majd lefejezték Grodeczcel együtt.

Hajnalodott, az urak visszavonultak. A katonák tovább kínozták Pongráczot: a pápisták összeesküvéseiről faggatták, és mivel nem volt mit felelnie, keze ujjait összetördelték, testét fáklyákkal égették, kardheggyel szurkálták. Végül őt is halottnak gondolván, a három testet a szomszédos szennygödörbe dobták.

Pongrácz azonban még élt. Nyöszörgésére figyelmes lett a sekrestyés, Eperjessy István, aki rejtekéből már eddig is követte vértanúságuk lefolyását. Pongrácz kérte, hogy Hoffmann kamarai tanácsoshoz forduljon segítségért. Ennek nem tudott eleget tenni, mert félelmében nem mert kimozdulni, és mert Hoffmannt is meggyilkolták. Így Pongrácz csaknem húszórás kínlódás után, hangosan imádkozva – mint a kínzatás alatt tette – a szennygödörben szeptember 8-án fejezte be életét.

Élet a halálból

Maguk a város protestánsai megrökönyödve ismerték el, hogy a három pap buzgóságával és szelídségével nem érdemelt ilyen barbár bánásmódot. Özvegy Gadóczy Bálintné és más kassai nők, miután a holttesteket a városi hóhér kiemelte a szennygödörből, titokban elföldeltették. Vértanúságuk híre hamarosan elterjedt, s megrendítette az egész országot. Bethlen fejedelem először mégsem vette figyelembe azoknak a katolikusoknak a kérését, akik legalább tisztességes temetkezőhelyet kívántak a három vértanúnak.

Hat hónap múlva éppen abban a „királyi házban" (domus regia) folytak a békealkudozások, amelyikben a három vértanút meggyilkolták. A díszlakoma után a fejedelem táncra kérte föl gróf Forgách Zsigmond nádor feleségét, gróf Pálffy Katalint. Többszöri kitérő felelet után végre azzal a feltétellel volt hajlandó Bethlennel táncolni, hogy szabad rendelkezést biztosít neki a három holttest fölött. A fejedelem beleegyezett ebbe a „fordított Szalome-kérésbe". Piros selyembe, a vértanúk színébe burkolva, Pálffy Katalin előbb saját birtokának alsósebesi, majd hertneki templomába, végül 1635-ben – a törzseket díszes koporsókba, a fejeket ereklyetartókba helyezve – a nagyszombati klarissza apácáknál temettette el őket, ahol Mária leánya volt a zárda főnöknője.

Pázmány Péter érsek 1628-ban megindította a boldoggá avatási eljárást. A tanúk – főleg a két koronatanú: Eperjessy István sekrestyés, valamint Gadóczy Zsófia – vallomásaiból kitűnt, hogy valóban hitükért ontották vérüket. A közbenjárásukra történt imameghallgatásokat is jegyzőkönyvbe vették. Ezért már VIII. Orbán pápa megengedte a három vértanú magántiszteletét. 1661-ben Lippay prímás újabb vizsgálatot rendelt el. Boldoggá avatásra azonban akkoriban nem került sor. Sőt amikor II. József 1782-ben a klarisszákat feloszlatta, Batthyány József prímás a tetemeket a nagyobb biztonság érdekében az orsolyiták templomába vitette.

1854-ben Scitovszky prímás ismét elővette a régi aktákat, és IX. Pius napirendre tűzte a boldoggá avatási eljárást. Az utolsó vizsgálatokat Vaszary Kolos folytatta le. A három kassai vértanú nyilvános tiszteletét Szent X. Pius hirdette ki 1905. január 15-én, vagyis Jézus szent neve ünnepén. A boldoggá avatási ünnepségek magyarországi színhelyei közül magától értetődően kiemelkedik Kassa, Nagyszombat és Esztergom. A vértanúk ereklyéiből juttattak többek között az esztergomi káptalannak és különféle jezsuita templomoknak.

Aztán lelohadt a lelkesedés; a szeptember 7-i évi megemlékezések hivatalos, formális jelleget öltöttek. Nehéz lenne Magyarországról valamit is megnevezni, ami a szentté avatás hatékony előmozdításának bizonyulna. Nálunk a kassai vértanúk tisztelete 1950 előtt sem virágzott, utána természetesen még kevésbé.

Szlovákia viszont, amióta önálló államként létezik, saját vértanúinak tekinti őket, és tiszteletük elevenen élt az elnyomatás évtizedeiben is. Jozef Tomko bíboros, aki a kassai egyházmegye papjaként került Rómába, egy 1995. január 27-én kelt hivatalos levelében többek között elmondja, hogy a szentté avatás érdekében már az üldözés idején jelentős történészi anyagot gyűjtöttek össze (abból való Pongrácz idézett levele is), hogy a vértanúk tisztelete szemlátomást nőtt (a kassai egyházmegyében hét templom épült tiszteletükre, Nagyszombatban pedig a jezsuita templomban állandóan felkeresik ereklyéiket), és hogy Bernadett nővér, aki maga is testi fogyatékos, országos mozgalmat irányít, és gyűjti az imameghallgatások dokumentációját. Az ügy „Közép-Kelet-Európa legalább négy egymással határos nemzetét érdekli, és az illetékes püspökkari konferenciák kérvényezik a szentté avatást. [Valamivel tovább a bíboros fel is sorolja ezt a négy püspöki kart: a szlovák, a lengyel, a magyar és a horvát.] A három különböző nemzetből származó boldogok közös vértanúsága világosan tanúskodik amellett, hogy a Krisztusba vetett hit legyőzheti az elkeseredett feszültségeket és nacionalizmusokat, és a különböző etnikumok között mélyebb közösséget teremthet."

Ami a magyarországi keresztény felekezetek viszályait és kölcsönös sérelmeit illeti: ha a kálvinisták 1619-ben Kassán három katolikus papot kegyetlenül kivégeztek, 1674-ben viszont a pozsonyi vértörvényszék, Szelepcsényi prímás jelentős közreműködésével, mintegy 60 magyar prédikátort ítélt gályarabságra. Ez a két esemény pusztán nagyon jellegzetes része egy hosszú történelmi folyamatnak – annak, hogy keresztény felekezetek Jézus nevében egymás híveit üldözték és gyilkolták –, amelynek feldolgozása a jelképes gesztusok szintjén már elindult. Ugyanaz a II. János Pál pápa, aki a három kassai vértanút szentté avatta, magyarországi látogatása során Debrecenben tisztelettel és bocsánatkérően hódolt a gályarab prédikátorok emlékműve előtt; a magyar reformátusok viszont az esztergomi bazilikába zarándokoltak a kassai vértanúk oltárához. Ez a kölcsönös kibékülés felé haladó folyamat bizonyára jelenleg is dolgozik a lelkekben és a közösségekben, és sikerül majd teljességre vinnünk.

Összefoglalásul joggal mondhatjuk, hogy a kassai vértanúk a mienkétől különböző korban és társadalmi körülmények között, de az akkori sajátos módon előharcosaivá lettek annak, amit ma ökumenizmusnak nevezünk. Három nemzet meleg barátságban együttműködő fiaiként és keresztény felekezeti elvakultság áldozataiként küzdöttek és életüket áldozták, hogy békét teremtsenek a Duna-medence egymással szemben álló keresztény felekezetei és népei között.

Ez a kis írásom első kiadásban – amelyhez forrásként egy alapvető művet használtam (Lányi Ede: A kassai vértanúk, Budapest 1920) – a 70-es években jelent meg különféle nyelveken és egymástól kissé eltérő szerkesztési változatokban; magyarul a Testvéreink, a szentek 2. kötetében (Eisenstadt, 1982). A jelen második kiadást főleg Meszlényi Antal dolgozatai alapján bővítettem és módosítottam. – Az ifjú Pongrácz levelét az eredetiből (magyarból?) először szlovákra fordították, és szlovákból fordította magyarra Puss Sándor jezsuita atya. [Ahogy lapzártakor értesültem, ez a levél már régóta ismert; megjelent többek között Pámer László A Jézus-Társasági szentek és boldogok tisztelete című könyvében 1926-ban.]

 

 

Hartai Éva

„TEGYÉTEK, AMIT MOND”

A Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Kongregációja

„... elindulunk az egész világra, a legkisebb falvakba, a legszegényebb kunyhókba, ahová csak hív az Úr..."

Karolina Gerhardinger

Erősen szekularizált világunkban egyre nehezebb Isten szavát meghallani, Isten felénk áradó szeretetét megérezni. Egyre nehezebb azokra figyelni, akik egész életüket Istennek szentelve próbálnak tanúskodni erről a szeretetről, akiknek élete „a szeretet misztériuma"1. Egyre kevesebben vannak közöttünk, pedig „ha hiányoznak, az Egyház szívéből hiányzik valami... Jelenlétükkel viszont megtermékenyül az Egyház élete, erőteljesen növekszik Isten népének lelki gazdagsága. A szerzetes... Isten eljövendő országának tanúságtevője." Látható jelenlétüket – kevés kivétellel – évtizedekig nélkülöznünk kellett. Pedig akkor is itt voltak, sokan börtönben, sokan a legnehezebb munkákat végezve, közösségeikből kiszakítva. Ismeretlenül, bár életük révén nem mindig felismerhetetlenül.

A Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Kongregációja a nehéz időkben is a látható tanúságtevők között maradhatott, egyetlen női rendként. 1995. november 17-én lesz tíz éve annak, hogy alapítójukat, Karolina Gerhardingert, Jézusról nevezett Mária Teréziát az egyház boldoggá avatta.

Az egyház története emberi történet is, tele gyengeségekkel, válságokkal, riasztó mélypontokkal. Isten azonban soha nem hagyta magára népét: a legnagyobb szükség idején, az erkölcsi hanyatlás, rombolás évtizedeiben vagy évszázadaiban mindig küldött hozzánk olyan egyszerű, mindennapi embereket, akiket az önfeláldozó szeretetre hívott, akik lelkét fogékonnyá tette arra, hogy felfogják, megértsék a halk szólítást, a feléjük áradó, lelkükbe hatoló kegyelmet, s életükkel adják meg a választ. Így jött közénk – válságos korokban – Szent Benedek, Assisi Ferenc és Klára, Loyolai Ignác, Avilai Teréz és oly sokan mások, akik soha nem engedték, hogy a Lélek szava túlságosan elhalkuljon közöttünk.

Karolina Gerhardinger is sötét és zűrzavaros korszakban született egy bajor kisvárosban, Regensburg elővárosában, Stadtamhofban, 1797-ben. Jómódú és mélyen hívő szülei a Fourier Szent Péter és Boldog Alix Le Clerc által alapított, ágostonos regulájú Notre Dame-nővérek zárdaiskolájába küldik egyetlen kislányukat. A napóleoni háborúk zűrzavarában, a felvilágosodás szellemének, a vallástalanságnak és antiklerikalizmusnak terjedése nyomán azonban nemsokára Bajorországban is szerzetesrendeket oszlatnak fel, iskolákat zárnak be, köztük azt is, amelybe a kis Karolina jár. A kiváló és szent életű teológiai tanár és későbbi püspök, Georg Michael Wittmann, aki mélyen átérzi a keresztény szellemű nevelés fontosságát – válságok idején még inkább –, és felismeri Karolina tehetségét, 15 éves korára már felkészíti a kislányt tanítónői hivatására. Karolina leteszi a szükséges állami képesítői vizsgákat, majd átveszi a leányiskola vezetését.

1812-től kezdve Karolina 22 évig tanít a stadtamhofi iskolában. Azonban Isten hívását is egyre erősebben érzi. 1833-ban megkezdi szerzetesi életét Neunburg vorm Waldban, ahol első zárdaiskoláját létrehozza. 1835-ben leteszi szerzetesi fogadalmait, felveszi a Jézusról nevezett Mária Terézia nevet. Az egyházi jóváhagyás után létrejön a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Kongregációja. Óriási szükség van a tanító rendre! 1843-ban felszentelik a rend első anyaházát, a müncheni Anger kolostort. Iskoláik gyorsan terjednek Európában. 1847-ben Terézia öt nővérével Amerikába indul, hogy segítsék a nehéz helyzetben lévő, elhagyatott bajor emigráns családokat, tanítsák gyermekeiket. A nővérek száma Amerikában is gyorsan nő. 1858-ban Magyarországon, Temesváron is iskolát nyitnak. A rendi szabályzatot IX. Pius pápa 1865-ben végleg jóváhagyja. Terézia 1879-ben, 82 éves korában hal meg, élete utolsó percéig már több mint 2500 nővéréért imádkozva. 1985. november 17-én boldoggá avatják.

Karolina Gerhardinger olyan polgári család egyetlen gyermeke volt, amely elkeseredetten tapasztalta a korabeli közállapotok korruptságát, az erősen terjedő, agresszív szekularizációt, s mélyen együtt érzett a szegények és kiszolgáltatottak egyre növekvő seregével. Legfogékonyabb gyermekéveiben kiváló nevelőket és segítőket talált, akik szellemi-lelki érését, hivatásának kikristályosodását nagymértékben elősegítették. Wittmann püspököt és a regensburgi teológiaprofesszort, Sebastian Jobot mindig „társalapítónak" nevezte – mindketten jezsuita tanítványok voltak, igen mély hittel és apostoli buzgósággal –, s egész életében megőrizte a tőlük kapott indíttatást. Meg volt győződve arról, hogy a nevelés az egyetlen olyan eszköz, amellyel meg lehet változtatni, újítani, reformálni jövendő nemzedékek életét. Hiszen a nevelés átformálja az egyént, az egyének pedig a társadalmat. A keresztény nevelés, a szív és lélek formálása fontosabb volt számára a magas színvonalú oktatásnál, az ismeretek nyújtásánál is.

A kor különösen mostohán bánt a lányokkal. Karolina azonban teljes szívével elfogadta Wittmann püspök meglátását, aki 1811-ben ezt írta egyik levelében: „A női nem határozza meg az országok és népek erkölcsösségét. Lehet, hogy mi férfiak azzal büszkélkedünk, hogy hatalmunk van a nők felett. Nem! Ők uralkodnak felettünk: az ő erkölcsösségük alapozza meg a mi erkölcsösségünket."3 (Ugyanezt a gondolatot jóval korábban már a mi Pázmány Péterünk is megfogalmazta.) Tehát minden erővel a lányok nevelése felé kell fordulni, hiszen ők tartják össze a családot, ők tanítják meg gyermekeiknek a keresztény értékeket, tőlük függ elsősorban a család szerető, önzetlen, meleg légköre, a családok pedig a társadalom alappillérei.

Karolina mélyen átérezte a mindebből fakadó szükségszerűséget: magas szintű oktatást, jó iskolákat, szerető, hitre, hitben nevelő tanárokat kell a leányok számára biztosítani. „Akár óvodában, akár elemi iskolában, akár bentlakó növendékek között dolgozunk, mindenekelőtt arra törekszünk, hogy a leányokból hithű édesanyákat neveljünk. Gondoskodásunk elsősorban a szegényebb néposztályokból származó leányokra terjed ki, akik számára elérhetetlenek az előkelő nevelőintézetek, és akik eddig nélkülözték a keresztény nevelést."5 Karolina elsősorban a szellemileg-lelkileg elhanyagolt, egyszerű falusi lányokhoz, árvákhoz, fogyatékos gyerekekhez érzett küldetést, akiket nagy szeretettel, személyes példamutatással, alázattal, bennük Jézus Krisztust látva kívánt nevelni, hogy a nevelés a hit felébresztésének eszköze lehessen, és hozzájáruljon az erkölcsi válságból való lassú kilábaláshoz. Mindehhez nagy apostoli buzgóságra, mélyen elkötelezett, Istenben gyökerező szerzetesi karizmákra volt szükség.

Karolina és nővérei számára Jézus Krisztus életük központja; az Eucharisztia tiszteletéből táplálkoznak, onnan ered egymás és mások iránti szeretetük. Jézust akarják követni, Őt látni és szolgálni a gyermekekben, lélekben vele egyesülni. Ebben segít a szentségek vétele, a gyakori szentségimádás, a „Jézus lábához telepedés", az imádság. „Az ima a lélek lélegzetvétele" – írja Karolina –, „abszolút szükségszerűség a belső, lelki élet számára. Hideg és kemény marad a szívünk, ha az imádság nem gyújtja lángra. Áhítatos imádság nélkül soha nem egyesülhetünk Istennel, soha nem kerülhetünk a közelébe. Mózessel együtt kell fölfelé mennünk, a hegytetőre. Odaadó imádság nélkül lelkünk nem részesül vigasztalásban, felfrissülésben, nem érzi meg a Lélek simogatását, és kétségbeesésében végül elfordulhat Isten szeretetétől."6

A rendalapító a csöndesen Jézusra figyelő Máriát és a folyton buzgólkodó Mártát szeretné összekapcsolni önmagában és nővéreiben. „A csend embere és eucharisztikus lélek. A szerzetesi életet a kontemplatív és aktív élet egységének tartja. Irtózik a jámborkodástól. Nővéreit mély hitre és kemény életre neveli: Ha a kereszt időnként egész súllyal rátok nehezedik – tanítja –, siessetek az Oltáriszentségben jelen lévő Jézushoz. Neki panaszoljátok el gondotokat, bajotokat – esetleg az éjszakai órák imádságos csendjében. Sohasem fogtok vigasztalás, megvilágosodás nélkül távozni."7 Ennek az apostoli kongregációnak tehát erős kontemplatív gyökerei, és szigorú, kötött belső struktúrája van; szabályzata Szent Ágoston Reguláját és a Notre Dame női kanonokrend szabályzatának szellemiségét követi. A kongregáció lelkiségében megjelenik az erős Mária-tisztelet, ezt elnevezése is jelzi. Fogadalomtételkor minden nővér megkapja a Mária nevet. Terézia arra kéri nővéreit, kövessék szóban és tettben Szent Anyjukat, Istentől kapott tökéletes példaképüket: ez Isten akaratára való készséges figyelést jelent elsősorban, az alázatosság, tisztaság, szegénység, szelídség szeretetét, a keresztek és szenvedések türelmes elviselését. Az 1865-ös Rendi Szabályzat Mária evangéliumi kérését teszi a nővérek jelmondatává: „Tegyétek, amit mond!" (Jn 2,5)

Terézia és nővérei számára igazi erőforrás az egymás iránti, közösségben kifejeződő szeretet is. Egyik szellemi mentora, lelki segítője és barátja, Sebastian Job, aki a kongregáció szabályzatának első tervezetét elkészítette A Konstitúció Szelleme címmel, újra és újra hangsúlyozza az egység és testvéri szeretet fontosságát: „Tekintsétek magatokat valóban nővéreknek. Azok vagytok, hiszen egy a ti Atyátok, Jézus Krisztus a testvéretek. Nővérek vagytok, mert a Szent Szüzet édesanyátokként tisztelitek. Édesanyátoknak nevezitek az Egyházat is, amelyben újjászülettetek, s amely az Élet Kenyerével táplál benneteket asztalánál. . . Szeressétek tehát egymást, és éljetek testvérekként együtt szeretetben, egyetértésben, békében."8

A három, szokásos szerzetesi fogadalom közül Terézia számára a szegénységi fogadalom az alapja mindennek, a lélek teljes kiüresítése Jézus befogadására, a lehető legegyszerűbb életmód. Így az elnevezés: Szegény Iskolanővérek, pontosan kifejezi a rend karizmáját: a nevelés szolgálata testvéri közösségben, teljes szegénységben. Az alapító azt kívánja, hogy mindegyik házuk egy olyan kis Názáret legyen, mint ahol a Szent Család élt egységben, szeretetben, rejtett egyszerűségben.

Terézia egész életében határozottan ragaszkodik ehhez a rejtettséghez, a klauzúrához is. Enélkül nem létezik számára igazi szerzetesi élet, a klauzúrában az „Úr pecsétjét" látja. Ez természetesen nem valósul meg mindig egyszerűen, hiszen a nővérek apostoli munkát folytatnak iskoláikban. Az amerikai közösségekben különösen hamar enyhítenie kell a klauzúra szabályait, bár szigorú nézeteit ebben a kérdésben haláláig fenntartja.

Küzdelmeket hoz számára a rend kormányzására vonatkozó elgondolása is. A „társalapítók" szándékával egyezően feltétlenül szükségesnek tartja mozgékony, falvakba, újabb és újabb missziókba küldhető, kis létszámú nővérközösségek létrejöttét, ez azonban – meggyőződése szerint – megköveteli az egységes szabályzatot, az egyetlen anyaházat és az általános rendfőnököt, vagyis az erős központi irányítást. Női közösség esetében ez még inkább harcot jelent az egyházi hatóságokkal. Az 1850-es években von Reisach müncheni püspök a nővérek minden egyes házát a helyi ordinárius közvetlen irányítása alá akarja rendelni, minden egyes zárdába pap igazgatót akar küldeni, s Teréziától még a vizitáció és a novíciák felvételének jogát is megtagadja. Terézia azonnal Rómához folyamodik, s 1854-ben, hosszú várakozás után megjön a pápától a rend eredeti szabályzatának első megerősítése. Az alapító, aki a kongregációt Isten művének tartja, most Neki mond ujjongva köszönetet, hogy megőrizhetik karizmájukat.

Terézia élete is tele volt tehát küzdelmekkel. Életét azonban egészen Istenre tudta bízni, s az ő segítségével ott tudott szolgálni, ahol egy széthulló korban a legnagyobb szükség volt rá. Szolgálta a gyermekeket, a családokat, a rengeteg hátrányt szenvedő, tanulási lehetőségekhez nem jutó, szegény lányokat, akiken oly sok jövendő család sorsa múlott. A nővérek apostoli erőfeszítéseire óriási szükség volt Európában és Amerikában egyaránt.

Ma körülbelül 6000 iskolanővér dolgozik szerte a világban, Dél- és Közép-Amerikában, a Távol-Keleten és Afrikában is. A rend anyaháza 1957-ben Münchenből Rómába költözött, Terézia sírját azonban hálásan látogatják leányai a müncheni zárdatemp-lomban. A sírfeliraton ez olvasható: „Isten minden műve lassan és fájdalmak árán halad előre."
De előrehalad!

* * *

Magyarországon a Szegény Iskolanővérek az 1858-as első alapítás után sok iskolát nyitottak, főleg a szegény délvidéki és erdélyi falvakban, kisvárosokban. Trianon után óriási veszteségeket szenvedtek. Anyaházuk átköltözött Temesvárról Szegedre. 1948-ban maradék iskoláikat is el kellett hagyniuk, 1950-től azonban átvehették két leánygimnáziumukat, a debreceni Svetits Intézetet és a budapesti Patrona Hungariae Gimnáziumot, amely eredetileg nem az ő rendjüké volt. 40 éven keresztül ez a két iskola szolgálta a katolikus leánynevelést.

 

Locker M. Margit nővér a budapesti gimnázium tanára. Vele beszélgettem munkájukról, mai Örömeikről és gondjaikról.

– Már elmúltak a diktatúra legszörnyűbb évei, amikor egy osztálytársam „feljelentett'' az iskolában, hogy templomba járok. Debrecenben laktunk akkor, nagyobb baj nem történt, de szüleim megijedtek, és nem mertek a Svetitsbe küldeni. Hiszen egyetemre akartam menni! Nyolc évig jártam a Svetits közvetlen közelébe, egy szintén nagyon jó iskolába, ahol jól éreztem magam. Az iskolaudvarról azonban át lehetett látni a Svetits udvarára. Emlékszem, nagyon sokszor nézelődtem vágyakozva. Az a szerény, elhanyagolt kis épület valahogy a szabadság egy szikráját jelentette. És mégsem mertem közelebb menni. Tényleg: hogy emlékszik Margit nővér ma azokra az évtizedekre?

 – Akkor persze egészen más volt a helyzetünk, mint ma. Nagy volt a politikai nyomás, szigorúan behatárolt keretek között dolgoztunk. Én azonban személy szerint úgy érzem, nevelési elveinkben megvan az állandóság és a folyamatosság. Nővéreink többnyire csendben, ügyesen tudtak munkálkodni, a 70-es évektől kezdve talán kicsit szabadabban és fúggetlenebbül is, mint a férfirendek. Mintha ránk kicsit kevésbé figyeltek volna a hatóságok. Hiszen „csak" nők voltunk. Gyerekeink nagy része a rendszerrel szembenálló, értelmiségi, katolikus családokból került ki. A történelem úgy hozta tehát, hogy elsősorban a középosztály gyerekeit neveltük, akik közül nagyon sokan léptek később értelmiségi pályára. Milyen szívesen foglalkoztunk volna a legszegényebbekkel is, mentünk volna el állami gondozott gyerekekhez! Teljesen lehetetlen volt, be sem tehettük a lábunkat. Így is próbáltunk a szociális problémákra figyelni: sok ösztöndíjat adtunk, generációkat neveltünk szociális segítséggel, minden anyagi hozzájárulás nélkül. Tandíjat egyelőre még mindig nem kérünk.

– Melyek ma a legjellemzőbb problémák?

– Ma nincs megkötve a kezünk, de óriási nehézséget jelent az általános gazdasági helyzet, valamint – s ez talán még fontosabb – a körülöttünk lévő, teljesen elmaterializálódott, végtelenül önzővé vált világ. Iszonyú követelményeket támasztanak irántunk, a társadalom az egyházat olyan intézménynek tekinti, amelyet a végsőkig lehet szipolyozni, kizárólag hasznossági elvek alapján. Csak mindig kapni, adni viszont semmit. Éretlen az a társadalom, amely nem érti és nem ismeri el az összefogást, a szolidaritást, a másokért tenniakarást, hanem irigykedni, ügyeskedni akar, s mindent kihasználni, amit csak tud.

Ez ma a korlát, az örökség, a legnagyobb probléma.

– Melyek a legfontosabb célkitűzéseik, mire szeretnék a gyerekeket elsősorban nevelni ilyen körülmények között?

– Ma, sajnos, rengeteg gyermek él felbomlott, csonka családban, valójában otthontalanul. Mi arra törekszünk, hogy iskoláink „otthonná" váljanak, hogy nálunk is legyen növendékeinknek egy „családja", amelyben megtanulhatják – rendalapítónk szándéka szerint – a családi szerepet, a meleg, önzetlen, biztonságot adó anyai gondoskodást. Szeretnénk a tanítványokat egymás és mások megbecsülésére, elfogadására, kötelességteljesítésre, tapintatra, türelemre, alkalmazkodókészségre nevelni. Fontos a külső-belső tisztaság, a rend, a fegyelem, a felelősségérzet, az esztétikai igényesség, az állandó fejlődésre, önnevelésre való készség. Nem engedhetünk ezekből az elvekből, még ha ma mindez maximalizmusnak tűnik is. Nem rövid távú „sikerekre" törekszünk, próbálunk messzebbre tekinteni: a nevelés számunkra a személyiség érésének, kibontakozásának elősegítését jelenti. Adunk tudást, műveltséget, ismereteket, de nevelő munkánk elsősorban őszinte, személyes, mély kapcsolatokban bontakozik ki. Tanítványainkért állandóan imádkozunk; hisszük, hogy ha kudarcok, csődök érnek, ha mi már nem tudunk tovább lépni, Isten akkor is eljut a lélek legrejtettebb zugaihoz. Ezért is rendkívül fontos a vallásgyakorlás, a hittanóra, a lelkigyakorlatok és a lelki beszélgetések. Bár csalódás is ér bennünket, abban azért biztos vagyok, hogy amikor gyerekeink 18 éves korban elbúcsúznak tőlünk, azzal mindnyájan tisztában vannak, mit jelent a keresztény életmód, a mindennapjainkban megélt kereszténység, s dönteni tudnak mellette, vagy – esetleg – ellene. A többség nagyon becsületes, tisztességes életet kezd el a világban. Figyelemmel kísérjük a sorsukat, visszavárjuk őket gondjaikkal, próbatételeikkel, örömeikkel. Alapítónk szerint „többet kell beszélni Istennel a gyerekekről, mint a gyerekekkel Istenről" – vagyis magunkkal visszük őket Isten elé, s ott velük együtt gondolkodunk, elmélkedünk. Közösséget teremtünk, és megpróbáljuk Isten akaratát közvetíteni tanítványainknak. Tehát nem azt mondjuk: tedd ezt vagy azt, hanem: tedd azt, amit Isten mond neked, és keressük együtt az Ő akaratát.

– Ma az anyaság, a „csak" családi szerep, sajnos, leértékelődött a társadalom szemében. A negatív következményeket jól ismerjük. A kérdés azonban nem egyszerű. Az elmúlt évtizedek során a lányok és fiúk együtt jártak iskolába, szakkörökbe, együtt sportoltak, tanultak, egyetemre jártak, valóban minden, a lányok hátrányára történő megkülönböztetés nélkül. Ez pedig része a társadalmi igazságosságnak A lányok többsége nem tudja életét ma már valamely választott hivatás, tartalmas szellemi munka nélkül elképzelni, és ezt üdvözölni kell. Hogyan tudják ezt az iskolanővérek beépíteni nevelő munkájukba?

– Egészséges családok nélkül nincs egészséges társadalom, a családot pedig a nők tartják össze, szentelik meg elsősorban, nagymértékben függ tőlük a jövő generációk sorsa. A családi szerepet azonban nem értelmezzük szűken. Tanítványaink intellektuális fejlődése szintén szívügyünk. Közéletre is nevelünk, emberi és keresztény értékekről beszélünk nekik, arra biztatjuk őket, női identitásukat vállalva álljanak helyt választott hivatásukban, de maradjanak hűségesek az egyház közösségéhez, és bátran, egyenrangúan, önbizalommal vállaljanak részt minden szolgálatból. Általában tudják is, mihez kezdjenek. Iskolánk elvégzése után majdnem mindenki továbbtanul.

– Ma hány iskolában, milyen körülmények között dolgoznak?

– Debreceni iskolánk 12 évfolyamos, a budapesti is az lesz szeptembertől. Szegeden és Makón általános iskolánk és gimnáziumunk működik. Mind a négy intézményünk nagy létszámú kollégiummal is rendelkezik. Jánoshalmán nővéreink hitoktatással foglalkoznak, és pasztorális munkát végeznek a tanyavilágban. Iszonyú sok munkát, nyugodtan mondhatom, hősiesen. Küszködünk méltánytalanságokkal, igazságtalanságokkal – de Isten segítségével itt vagyunk, jelen vagyunk, dolgozunk.

– Hogyan érvényesül ma az alapító számára oly fontos szegénységi fogadalom? Ezzel kapcsolatban is olyan sok a türelmetlen, hozzá nem értő, igaztalan vádaskodás. . .

– Nemzetközi kongregáció vagyunk, nővéreink ott vannak a legszegényebb országokban, a nyomortanyákon is. Itt mások az elvárások. A mi rendi megfontolásunk az, hogy iskoláinkban, kollégiumainkban a gyerekektől semmit nem sajnálunk, megvannak a jó szertárak, a számítástechnikai berendezések, a modern, korszerű oktatás minden feltétele. Arra is figyelünk, hogy kollégistáink lehetőleg minél egészségesebben étkezzenek – nem kell mondanom, hogy ez ma milyen gonddal jár. Nővéreink személyes igényei viszont egészen minimálisak. Szegénységi fogadalmunknak megfelelően teljes egyszerűségre és igénytelenségre törekszünk.

– 1989–90-ben, amikor végre lehetővé vált, sok idős nővér elővette a szekrényből féltve őrzött, sokáig rejtegetett rendi ruháját, és még az utcára is kimerészkedett benne. Tudjuk, ez mit jelentett sokuk számára: a régen várt, Istentől esdett szabadságot, önazonosságuk, hivatásuk nyílt vállalását. Külföldön azonban számos szerzetesközösség vallja már elég régen, hogy a világ felé történő nyitás, a világban végzett apostoli szolgálat, a világiakkal való egyenrangú munkakapcsolat azt is jelenti, hogy egyre kevésbé van szükség olyan jelekre, amelyek másoktól esetleg elválaszthatnak. Ugyanakkor például Peter-Hans Kolvenbach jezsuita általános rendfőnök nemrégen arra figyelmeztetett egyik levelében, hogy ne váljanak a szerzetesek láthatatlanná – bár bizonyára nem csak a ruhára gondolt. Nem lényegi kérdés, de érdekes lehet.

– Valóban nem lényegi kérdés, és szerencsére minden ilyen jellegű vitán túl vagyunk már. Szabályzatunk nagyon nagyvonalú ebben a kérdésben, közösségeink mindenütt a körülményekhez próbálnak alkalmazkodni. Az alapkérdés az, hogy egy adott helyen hogyan tudjuk Isten szeretetét legjobban kifejezni. Miért visel sok nővér rendi ruhát? Egyrészt, mert szegénységi fogadalmat tett, és megpróbál minden hiúsági szempontról lemondani, másrészt, hogy könnyen felismerhető „jel" legyen mások számára. Tudnunk kell azonban, hogy ma Magyarországon ez sem olyan egyszerű. Mi is megtapasztaltuk, hogy a rendi ruha az utcán sokszor megdöbbenést, kíváncsi, tolakodó bámulást, nemegyszer durva, agresszív megjegyzéseket vált ki – erre nincs szükség. Így hát mi leginkább „félcivilben" járunk, fekete szoknyában, fehér blúzban, pulóverben. Számunkra az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, azokon keresztül közvetítjük az Evangéliumot. Tehát lényeges, hogy az emberek el tudjanak bennünket fogadni, senkiben sem kelthetünk riadalmat, idegenkedést. Nagyon hosszú volt az a négy évtized, most is türelmesnek kell lennünk.

– És a klauzúra? Theresia Gerhardinger nagyon ragaszkodott hozzá, ma viszont sok közösségben eltűnőben van. . .

– Ez belső életünk egyik fontos kérdése. A korábbi évtizedek rettentő zsúfoltsága, az állandó helyhiány, a közös lakószobák időszaka után most jutottunk el újra a klauzúráig. Ez nem jelent elzárkózást. Hiszen mi reggeltől estig a világban élünk, bár „nem a világ szerint"; ennek a világnak neveljük a gyerekeket, ezt a világot szeretnénk megszentelni. Állandóan rendelkezésre állunk, járunk a gyerekekkel moziba, színházba, kirándulni, túrázni. . . Legnagyobb örömünk azonban az Istennel való személyes együttlét, amelyben felfrissülünk. Ehhez a belső, lelki élethez viszont szükségünk van legalább egy kevés szeparáltságra, csendre, nyugalomra, elmélyülésre. Ezen alapszik tanítványainkkal való jó személyes kapcsolatunk.

– Melyek ma a legfontosabb feladatok a nevelésen kívül?

– Iskoláink számának örvendetes növekedése azt jelenti, hogy egyre több civil tanárral dolgozunk együtt. Ennek nagyon örülünk, de számunkra ez új terület, kihívás, nagy feladat. Be kell őket vezetnünk pedagógiánkba, meg kell őket ismertetnünk lelkiségünkkel. Továbbképzéseket, közös lelkigyakorlatokat tartunk számukra, próbálunk emberi problémáikra figyelni.

Másik nagy felelősségünk, hogy a közelmúltban megnyílt katolikus iskoláknak segítségre, tanácsra van szükségük, s ők természetesen csak a régiekhez fordulhatnak. Sokszor erőnkön felül is próbálunk segíteni. Részt veszünk a cserkészetben, konferenciákon, továbbképzéseken, ökumenikus és lelkiségi mozgalmakban, ifjúsági találkozókon, a katolikus iskolaügyben, a szerzetesnővérek teológiai képzését szolgáló Sophia főiskola szervezésében és működésében, lelkigyakorlatokat adunk...

– Nem sok ez egy kicsit? Vannak mindehhez hivatások?

– Folyamatosan vannak, bár természetesen nem sokan. A jelentkezők száma évente kettő és hat-nyolc között változik. Imádkozunk, hogy Isten küldjön – és tartson meg – mindig legalább ennyit. Bár tényleg sok a feladat, tudjuk, hogy Istenre bízhatjuk magunkat. Az Ő szeretete és kegyelme segít bennünket az apostoli munkában. És mi erőnkhöz mérten próbáljuk tenni, amit Ő mond nekünk.

 

Puskely Mária: Szerzetesek, Budapest, Zrínyi Kiadó, 1990, 11. old.

Idézi Velősy Edit M. Gusztáva: Egy nő, aki Istenre bízza életútját, Debrecen, 1989, 5. oldal. 1–2

4Vö. „. . . a lányok jó neveléséből áll főképpen az országok böcsületes állapotja. . ." Pázmány Péter Prédikációi, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1987, 339. oldal.

Velősy Edit M. Gusztáva: Egy nő, aki Istenre bízza életútját, 16. oldal.

Mother Theresa: Woman of Vision, Interprovincial Heritage Research Group. Baltimore, Maryland, 1979. 34. oldal, saját fordítás.

Locker Margit: A leánynevelés úttörője, Vigilia, 1985/11. Mother Theresa: Woman of Vision, 37. oldal, saját fordítás.

 

 

Gábor Csilla

KÁLDI GYÖRGY PRÉDIKÁCIÓI ÉS A SZENT IGNÁC-I LELKISÉG

Emberek halászává teszlek titeket; az-az, nagy munkáról nagyobb munkára, nagy fáradságról nagyobb fáradságra, nagy vigyázásról nagyobb vigyázásra, nagy szorgalmatosságról nagyobb szorgalmatosságra viszlek titeket. Mert bizonyos dolog, hogy sem kisebb munkával kell az embereket megfogni, mint a halakat; mint-hogy az emberek ravaszbak, és a szabad-akaratért sokkal erősbek a halaknál; s ezért láttyuk, hogy gyakorta, a míg egy testi halász sok nagy halat fog, addig sok lelki halászok alig fognak egy kis embert, hogy azt a bűnnek mélységes vizéből a Penitentziának partyára hozzák; vagy a világi állapatnak széles útáról a tekélletes állapatnak szoros ösvényére" . Így látja az apostoli hivatás lényegét Káldi György (1572–1634), akinek neve Biblia-fordításával összeforrottan vonult be az irodalomtörténetbe. Agyonhallgatott voltukhoz képest kincsesbányának bizonyulnak prédikációi: nyomtatásban még életében megjelent beszédeinek két vaskos kötete2 gazdag forrásanyagot rejteget a 16–17. századi teológiai gondolkodás hazai recepciója iránt érdeklődő egyháztörténeti kutatók, a folklór és a művelődés búvárai számára. Aki pedig az irodalomtörténet elvárásaival és módszereivel közelít a szövegekhez, az a 17. századi egyházi próza jelentős fejezetét ismeri föl bennük: a több évszázados szónoki hagyomány valamiféle összegzését, a prózaírás reflexív és fiktív irányainak kibontakozóban levő eredményeit.

Pázmány Péter kortársa és rendtársa ő – önérzetesen hirdeti ezt az első kötetnek a kardinálishoz címzett ajánlása3, valamint a címlapok szerzői ön-megnevezése, amelyben két dolgot tartott fontosnak hangsúlyozni: hogy nagyszombati, és hogy „Az Jesus-alatt Vitézkedő Társaság-béli". Bitskey István hívta fel a figyelmet arra, hogy beszédeiben a Szent Ignác-i szellemiség magyarországi jelentkezése első ízben érhető tetten.4

Miben is áll ez? Mindenekelőtt a felszíni vonatkozásokban, szembeszökő konkrétumokban: gyakran és öntudatosan hivatkozik „kichiny szerzetünkre" vagy annak nagyjaira. Az alapítón kívül Xavéri Szent Ferenc emelkedik ki a sorból, akinek a szentek ünnepei között három beszédet szentel. De említi a rend politikai sikereit is, a protestáns Rákóczi Zsigmond jóakaró levelét, valamint azt a tiszteletteljes fogadtatást, amelyben Bethlen Gábor részesítette az Erdélyben járt jezsuitákat (I. 614–615).

A számokkal, adatokkal is kifejezhető tényeken túl azonban, úgy gondolom, fontosabb és érdekesebb a beszédnek a mélyrétege, a Lelkigyakorlatok szellemének, ajánlott és alkalmazott módszereinek szerves beillesztése a beszédek világába. Annál is figyelemreméltóbb ez, mivel az előttünk álló beszédek nem lelkigyakorlatozók számára készültek, sem „eleven szóval" elmondott, sem leírt formájukban: címzettjük az egész „kösség". Ilyenformán a Loyolai által összefoglalt szabályok, tanácsok, utasítások sem egyszerre kerülnek az egyébként az egyházi év ritmusát követő beszédekbe, hanem mindig a liturgikus alkalom, a napi evangélium vagy a prédikáció témája által kínált lehetőség alapján. Talán Káldi óvatosságát, talán az ignáci módszernek szinte reflexszé vált asszimilációját jelzi az, hogy a Lelkigyakorlatokra való legszembetűnőbb hivatkozások alkalmával elkerüli a forrásmegjelölést, és ezt kockázatmentesen teheti, hiszen „a Lelkigyakorlatok és a Konstitúciók lelkisége, általában az ignáci lelkiség nem különleges, még ha észrevehetők is bizonyos sajátos vonásai, hanem alapvetően azonos a keresztény lelkiséggel."6 Természetesen minden igazán katolikus lelkiségről, annak hiteles formájáról elmondható mindez, és éppen a sajátos hangsúlyok azok, amelyek alapján megkülönböztethetjük őket egymástól.

Mégis Káldi prédikációinak korpuszából egy jól kivehető jezsuita arcél bontakozik ki. Meg merném kockáztatni azt a föltevést, hogy frissessége, a mai befogadót is megérintő modernsége jórészt ebből a lelkiségből, ennek egyszerre személyes és egyetemes, misztikus és racionális, megnyugtató és fölkavaró mivoltából vezethető le. Többről van itt szó tehát, mint a nyelv régies erejének, zamatának különleges hatásáról, noha ez a vonatkozás sem egészen elhanyagolható.

A továbbiakban megkísérelem, a teljesség igénye nélkül, a Szent Ignác-i inspiráció nyomon követését a Káldi-beszédekben, vezérfonalként, a könnyebb követhetőség kedvéért, a Lelkigyakorlatok gondolatmenetét követve.

* * *

A Vezérelv és alapigazság, a Lelkigyakorlatok mintegy alapkőletétele néhány sorban összefoglalja a teremtésnek, Isten és ember kapcsolatának lényegét: az ember arra van teremtve, hogy Istent szolgálja, dicsérje, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden más dolog rendeltetése az, hogy az embert e törekvésében segítse; a személynek tehát oly mértékben kell ezekkel élnie, amilyen mértékben segítségére vannak célja elérésében, és annyira kell megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban. E célból szert kell tennie a teremtett dolgokkal szembeni közömbösségre [az eredetiben: indifferentia] –, ami nem sztoikus közöny, hanem állandó készenléti állapot, szabadság, egyensúlyi helyzet.7

Már ennyiből is kiviláglik, hogy az ignáci lelkiség kiemelkedő szerepet szán az egyéni adottságoknak, a személyes felelősségnek (nem biztos, hogy ugyanaz a dolog használ nekem, ami neked), és összefüggéseiben tekinti az értékeket: mindig működésükben, hátterükkel és környezetükkel együtt. Van ebben a megközelítésben egy látszólagos sorrendcsere: az egyéni üdvösség szempontjából nem az a legfontosabb, hogy a dolgok önmagukban jók-e vagy rosszak, hanem az, aki használja azokat. A Lk 2,34-gyel is (szerzőnk fordításában: „tétetett ez sokaknak romlására, és fel-támadására Israelben") rokonságot tartó elgondolás Káldinál különféle variációkban fordul elő; markánsan például az iménti bibliai helyet magyarázó passzusban:

Romlásokra azoknak, kik a nékik küldetett Krisztust megvetik, és lelki épületükben nem foglallyák. Fel-támadásokra pedig azoknak, kik tiszta szívvel fogadgyák, és lelki karjokkal magukhoz szoríttyák; hívén ő-benne eleven Hittel, bízván hozzája erős Remén-séggel, és hozzája ragaszkodván álhatatos Szeretettel. (I. 98.)

Majd hosszú hasonlattal, a tulajdonképpeni magyarázattal folytatódik az exegézis:

. . . mi-képpen hogy a betegnek a jó étek-is ártalmas, melly az egészségesnek igen hasznos. Melly külömbségnek nem az étek az oka, melly ő-magában jó: hanem az ember, kinek gyomra úgy meg-veszett, hogy a jó-is ártalmassá válik benne. És mi-képpen hogy a fájdalmas szemnek, ártalmas a világosság, melly az egészségesnek hasznos, és gyönyörűséges: úgy a Keresztnek igéje-is, az elveszendőknek ártalmas, mert meg-vetik, és bolondságnak ítélik, és azért, nem az igének, hanem maguknak tulajdonítsák a veszedelmet. (I. 98.)

Végső soron kegyelem és szabadság, valamint a belőle fakadó tettek viszonyára – dogmatikai viták témájára – vezethető vissza e gondolat, és nem ok nélkül, hiszen a katolikus–protestáns szembenállás elvi alapjáról van szó. Arról, hogy az embernek van-e választási lehetősége, hogy a kegyelem erejével képessé válhat-e arra, hogy önként, nagylelkűen a jót válassza. És hogy az ily módon választott jónak, jótettnek érdemszerző ereje van-e.

A keresztény egzisztencia eme feszültségében Káldi, a maga katolikus módján, a szabad akarat, ennélfogva a cselekedet súlyának elismertetéséért száll síkra, és ebben a katolikus teológiai gondolkodás hatása éppúgy benne van, mint Társaságának aktív jellege, illetőleg a Lelkigyakorlatok arra irányuló törekvése, hogy a lelket döntésre, majd a meghozott döntéssel összhangban levő további lépésekre ösztönözze. És itt rejlik a beszédek oly sokat emlegetett etikai irányultságának a gyökere is.

Lelkiismeret-vizsgálat és döntés. Az Exercitia erre vonatkozóan is részletes tanácsokkal szolgál, megmutatva, mi módon vessen számot a lelkigyakorlatozó élete eseményeivel, önnön tetteivel. Nem szokványos lelkitükör ez, nem bűnlajstrom, hanem olyan szempont-rendszer, amely az ember habitusára, beállítottságára kérdez rá, megmutatva neki a mélységeket-szakadékokat, melyek fölött jár, de fölvillantva ugyanakkor a távlatokat is, amelyek előtte állnak.

A liturgikus év ritmusában az adventi és a nagyböjti idő hangol rá legkönnyebben az önvizsgálatra és a bűnbánatra, s így bizonyára nem véletlen, hogy Szent Ignácnak a részleges lelkiismeret-vizsgálatra vonatkozó utasításait (25. pont) – nem szóról szóra, de pontról pontra – a böjti periódus kellős közepén mutatja be, míg az általános lelkiismeret-vizsgálat öt lépését (43. pont) az advent negyedik vasárnapi második beszédben tanítja meg. Az ajánlott módszer összhangban van a szent idők jellegével: a bűnökkel való részletekbe menő foglalkozásnak, a gyarlóságok számbavételének a nagyböjt az igazán alkalmas ideje, míg az advent a vágyakozásé, a várakozásé – nem csupán magába, de kifele, fölfele is tekint. A javaslat a lelkigyakorlatos-könyvet veszi alapul: konkrét segítséget nyújt konkrét bűnök legyőzésére, rendszerességre, kitartásra, ugyanakkor a gyarlóságok figyelmes-türelmes javítgatására, sorbavételére buzdít (I. 431–432.). És hogy mennyire nem új keletű találmányról van itt szó, azt éppen az egyházatyákra, Szent Vazulra és Aranyszájú Szent Jánosra való hivatkozások mutatják: a váratlanságával meglepetést szerző eljárásnak van gyökere az egyházi hagyományban, így tehát egyfajta reaktualizálással, újraértelmezéssel állunk szemben. Az ókori egyház lelkiéleti rendszerességéhez való visszatéréssel: hogy munkának és imádságnak meglegyen a maga egyenletes, egymásba játszó és egymás jótékony hatását erősítő ritmusa, hogy a jóra való törekvésben megtartsuk a fokozatosság elvét, mindig a legbántóbb gyöngeségen kezdve a javítást, ugyanakkor nem érve be csupán a nagy vétkek kigyomlásával.

Ami pedig az általános lelkiismeret-vizsgálatról mondottakat illeti, ebben nem csupán az élet, életvitel kudarcai kapnak helyet, hanem annak napos oldala is, ajándékai és örömei: mindaz, amivel az isteni kegyelem megajándékozott bennünket: megannyi ok és felhívás a hálaadásra.

A Lelkigyakorlatok itt vezeti be, teszi otthonossá körültekintő, holisztikus szemléletét, amelynek kiteljesedett formája az érzelmet-értelmet-akaratot, az egész személyiséget együtt mozgósító fejezet (65–70. pont). Gazdagsága termékeny terület az alkalmazás számára is: bravúros, esztétikailag is értékelhető megoldásokat kínál. Szerzőnk pedig jó tanítványnak bizonyul, de kiváló pedagógusnak és pszichológusnak is, amikor – mint például a karácsony napi negyedik beszédben – öt pontba szedve buzdít a benső látásra, odahallgatásra, szaglásra, ízlelésre, tapintásra. Ízelítőül álljon itt az utolsó pont:

Illessük édes JESUSkának drága és gyenge tagotskáit; és eszünkbe-vévén, hogy meg-hidegültek, a szeretetnek melegségével éleszszük; és meg-gondolván, hogy Ő mindeneket a mi szeretetünkért chelekedett: és el-tökéllyük magunkban, hogy mi-is ő szent Fölségéért örömest szenvedünk, valamikor ok és alkolmatosság adatik; hogy az ő e világra-való jövetelének gyümölchében részesek lehessünk az örök Boldogságban. (II. 153)

A kontextus a távlatoké, de jut egy figyelő tekintet a miniatűr formáknak is.

Ez a rövid szemelvény ugyanakkor egy misztikus villanást is tartalmaz. Mert e beszédek világához – különösen amikor az imádságról van szó – a bensőségesség, a meghittség is hozzátartozik, az értelemmel többé-kevésbé felfogott hittételek érzelmi asszimilációja is, de a hódolat és a végtelenségre rácsodálkozó leborulás is. Amit itt Káldi javasol, az valójában az imatalálkozás keretszituációjának fölkínálása, a dialogikus viszony kialakítására való bátorítás, melyben az embernek adottságai – gondolkodása, érzésvilága, képzelete – aktivizálásával képessé kell válnia arra, hogy a „fölülről" jövő – nem nyelvi, ám igen diszkrét, tapintatos – jeleket, jelzéseket befogadja és értelmezze. A dolgot azonban nem csupán a jelek finomsága nehezíti, hanem a gonosz lélek közbelépése is, ugyanazzal a finomsággal, ugyanazokkal a – néha a legnagyobb jóra mutató, ám eredményüket tekintve romboló – sugallatokkal. Szükséges hát itt az okos választás, a szellemek megkülönböztetésének elsajátítása, gyakorlása. Mivel ingoványos talajon mozgunk, hiszen nem állnak rendelkezésre jól begyakorolt eljárások (minden megkülönböztetésnek van bizonyos kockázati faktora), és mivel az áteredő bűn megsebezte az isteni jelzéseket felfogó emberi „antennákat", ezért kiegészül a kép a sátán fonák „teológiájával", működésének elemzésével.

A Lelkigyakorlatos-könyv elég sokat foglalkozik az ördög (Sátán, Lucifer) témával, különösen annak hatásaival és az ember lelkére gyakorolt befolyásával (Lgy 50–51, 136–147, 313–336). Főbb gondolatait Káldi is átveszi. Nem a komikussá váló Isten-majmáról van itt szó, hanem a Bibliából is ismert kísértőről, aki a jó látszatával hálóz be, aki a rejtekből próbálja visszájukra fordítani az embernek akár a legnehezebb törekvéseit, akit azonban mégis le lehet leplezni.

Káldinál olykor exegézis formájában jelentkezik a probléma: a bűnbeesés bibliai története kapcsán értekezik a kísértő „módszereiről", amelyekről rendszerint kiderül, hogy minden ostobaságuk mellett a személyes rossz áll mögöttünk, és konkrét, immár a mindennapi élet képeivel, eseményeivel illusztrálja azt a mechanizmust, amelyet a Szentírás metaforikus történet formájában beszél el. A Jézus megkísértését elbeszélő evangéliumi rész mintájára mutatja be, hogyan igyekszik a sátán visszájukra fordítani a szent dolgok hatásait is: „a mivel Urunk oltalmazta magát, azzal támadott-ellene: mert, midőn az első kísértetnek nyila-ellen, Urunk a Sz. Írásnak paizsát fordította, mingyárt abból chinált nyilat, és másodszor az írással ment ellene." (I. 360) Említi továbbá a szükség örve alatt történő elbukás veszélyét: „Mikor azt mongya; Mongyad, hogy e kövek kenyerekké légyenek, és nem fáczánokká, vagy kövér kappanokká: jelenti, hogy a mérget a szükségnek palástyával födözi bé; mint-ha chak azt kívánná az embertől, a mi-nélkül nem lehet." (I. 362) Több ízben mutatja be azt, hogy mindig ott támad, ahol gyöngeséget érez. Mindig kiderül, hogy akarata ellenére is a sátán az ember üdvösségtörténetét szolgálja, mert aki derekasan helytáll a vele folytatott küzdelemben, annak a kísértés nagy előmenetelére szolgál.

Szerzőnk azonban Szent Ignác nyomán tovább megy ennél. A Lelkigyakorlatokban olvassuk (332. pont): „A rossz angyalnak, aki a világosság angyalának alakját ölti fel, az a szokása, hogy a jámbor lélek ajtaján megy be, és a magáén jön ki. Először ugyanis jó és szent gondolatokat sugall, ahogy az ennek az igaz léleknek megfelel. Azután igyekszik lassanként a saját célját elérni, oly módon, hogy a lelket a maga rejtett cselszövéseibe és romlott szándékaiba vonja.'' Káldi pedig konkretizálja az ott olvasottakat: „[az ördög] sokakat erejök fölött böjtöltet, hogy, erejűkben meg-fogyatkozván, az-után semmi jót ne chelekedhessenek; sokakat szarándokságra indít, hogy hasznosb jót mulattasson-el vélek, és valami vétekbe ejtse." (I. 426) A jó és a rossz, két jó esetén pedig a nagyobb és a kisebb jó közötti választásra ösztönöz, anélkül azonban, hogy itt a Szent Ignác-i módszereket részletekbe menően ismertetné: ezúttal a lelkiatyához irányítva a hívőt. Az árnyalatoknak ilyen mélységekig való közkinccsé tétele az „eggy-ügyünek" nevezett „kösség" előtt mégis a lelki kultúrának meglehetősen magas szintjét feltételezi, és mindenképpen elgondolkoztató, hiszen elterjedtsége inkább csak a szerzetesi hagyományban van – saját tapasztalatain kívül Ignác is innen meríti őket.

Érdekes a párhuzam a Lelkigyakorlatok pokolról szóló szemlélődése (65–71.) és a prédikációkban föllelhető pokolvízió konkrétsága között. Tűzről és fizikailag érzékelhető, aprólékosan ecsetelt szenvedésről van itt szó, bár Káldi ugyanakkor részletesen taglalja a kárhozat lényegét, a végső reménytelen magányt, az Isten-nélküliséget. Biblikus háttere van az így bemutatott szenvedésnek, és ok-okozati összefüggés a bűn és annak büntetése között – innen az érzékek alkalmazása. A Lelkigyakorlatokhoz hasonló módon vonul itt végig elvont és konkrét, szó szerinti és átvitt értelmű kettőssége. A teológia gondolati megközelítése bővül ki az érzékek gyakorlása révén megmozgatott, felrázott személyiség egészének részvételével. Akár a teológiai igazság enyhe sérelme árán is: az érzékelhetően alig megragadható lelki szenvedést a szemmel látható, füllel hallható, ízlelhető, tapintható, szagolható segítségével próbálja meg képzeletközelbe hozni, és így tartani vissza a hallgatót az arra vezető úttól.

A kor íróit, gondolkodóit mélyen foglalkoztatja a téma, számos utalást találni üdvösség-kárhozat gondolatkörére a vallásos-épületes irodalomban, gyakorta azonban leegyszerűsödik, éppenséggel vulgarizálódik a kérdés. Nyéki Vörös Mátyás Tintinnabulumának lapjain például, jóllehet a Szent Ignác-i módszer hatása egyértelműen tetten érhető, felületi marad: a szabadjára bocsátott képzelet szörnyűbbnél szörnyűbb naturalisztikus képeket produkál, vitathatatlan hatásossággal, ám a teológiai hagyomány kontrollja nélkül.

Végső soron túlvilágkép-toposszal, ennek különféle változataival van dolgunk: kísérlettel, amely az ismeretlent próbálja meg a rendelkezésre álló, eléggé csekély támpont alapján bemutatni, a hiányzó mozaikkockákat pedig a képzelet segítségével pótolni.

Így lehetséges az, hogy a leírás legalább olyan mértékben jellemzi a leírót magát, mint a tárgyat, amelyről szól. A jezsuita, aki a más szerzetesrendekben élőknél vagy a világiaknál (életformájánál, rendszerességénél fogva) még inkább Krisztus katonája, az utolsó ítéletet egy katonai parádé vagy egy csata mintájára gondolja el, ahol elöl vonulnak az angyalok Krisztussal, a királlyal, majd a „több teremtett állatok" jönnek sorban, és nem hiányzik a zászló helyén Krisztus keresztje és szenvedésének több más eszköze sem. Van itt tűz és megváltozott törvények szerint mozgó égitestek, vagy a prófétai könyvekben olvasottak konkretizálása (I. 37–40). Íme az ítélet egy mozzanata:

. . . mint-hogy a derék harczokon elöl-mennek a chatázó gyors lovasok, és az-után a derék harcz-tartó dandár seregek; mihelyen pedig az ellenséget meg-futamtattyák, a győzedelmes Fejedelemnek zászlóit, a várnak, vagy varasnak falaira helyeztetik; és végezetre, a meg-vert seregnek táborát, vagy varasát, tűzzel emésztik-meg; alkolmaskint hasonló dolgok történnek az Úrnak nagy napján, A Gyors lovasokon, érthettyök az Angyalokat; kik el-jőnek a dicshőséges Királlyal, és elől-járóban lesznek. A Dandáron, a több teremtett állatokat (. . .). A Zászlókon, érthettyük a Sz. Kereszt jelét, és a Krisztus szenvedésének egyéb eszközeit; mellyeket, a mint a Doktorok elmélkednek, a Sz. Angyalok mindenek láttára hordoznak. Végezetre, a tábornak meg-égetésén, az iszonyú nagy tüzet, melly mindeneket meg-emészt. (I. 37.)

Természetes, hogy ebbe a képalkotásba belejátszik az ószövetségi apokaliptika szimbólumrendszere is, ám az onnan örökölt anyagot Káldi szervesen beleilleszti saját korának képzelet- és értékvilágába. Nyilvánvaló, hogy a több oldalra rúgó „forgatókönyvet" szerzője képes beszédnek tekinti, ám ebből a képes beszédből aprólékos leírás kerekedik, a téma minden részletére kiterjedő figyelemmel, és a minél több oldalról való körüljárás csöppet sem titkolt igyekezetével.

Mégsem öncélú fantáziajáték mindez: mert folyamatos itt a képek értelmezése, azok „lelki páldázattyának" (I. 38.) legalábbis a fölvillantása. És ha a példázat az érzelmek és a fantázia mozgósítását célozta meg, a magyarázat az értelemre apellál, döntésre buzdít: az akaratnak az eszményhez igazítását várja el. Ezzel pedig újra a Lelkigyakorlatos-könyv mércéjét alkalmazza.

Mindaz, amiről eddig szó volt, Szent Ignácnál a hivatásválasztás vagy életreform célját szolgáló lelkigyakorlat keretében kerül terítékre: úgyszólván laboratóriumi körülmények között, amikor a jelöltnek nincs más feladata, mint a befelé figyelés. A szinte megszakítás nélkül végzett ima állapota ez: így a lelki alapvetés, a lelkiismeret-vizsgálat, az érzékek alkalmazása, a szellemek megkülönböztetése: mind-mind megannyi imádságos helyzetet jelent, olyan imaiskolát, amelynek elvégzése után a gyakorlatozó tapasztalatból beszélhet arról, hogy mi is az ima valójában.

Szent Ignác nem elméletet nyújt az imáról, hanem bevezet annak gyakorlatába: a lelkigyakorlatot végző ezt begyakorolja, ráérezvén menetközben az ízére. Igen gyakoriak a felhívások, amelyek a folyamat dialógusjellegét, benne az ember szabadságát húzzák alá: „Kérjem Istentől, a mi Urunktól azt, amit kívánok és óhajtok" (pl. 48. pont). És valószínűleg a lelkigyakorlatot elvégzett szónok, illetőleg a lelkivezetéssel foglalkozó pap tapasztalataiból vezethetők le a prédikációskötetek szebbnél szebb, olykor vallomásértékű megnyilatkozásai az ima mibenlétéről. A több ízben visszatérő téma ezúttal is a másfélezer éves egyházi hagyományra (is) támaszkodik, egységessége, koherenciája mégis ennek a hagyománynak a feldolgozottságát, asszimilált voltát mutatja.

Végső soron az önismeret kérdéséhez vezetnek a téma margójára tett megjegyzések, hiszen ezek szerint az ember imában ismer rá saját gyöngeségére, korlátozottságára, bűnös voltára, de szükségleteire, igényeire, hiteles vágyaira is (I. 672), és erősödik a hűségben, kitartásban, reményben, bizalomban és szeretetben (I. 673). Az imádság ugyanakkor az istenismeret jó iskolája is, mert ebben a kérés-meghallgatás folyamatban, amelyben a meg nem hallgatott esedezésnek is jelzésértéke van, ebben az egyoldalúnak látszó, valójában nagyon dinamikus párbeszédben a másik fél, a „partner", az ember szívén keresztül mutatkozik meg. Nem a katekizmusok szenvtelen információadagja tehát ez a prédikációskönyv, hanem egy hosszan tartó kapcsolat tanulságainak leszűrése, a részben kíváncsi, részben tanulni vágyó hallgatósággal való megosztása.

És hogy miért kíván az Isten kitartást a hozzá való esedezésben? Mert gyönyörködik benne. Nem valami kényúr kárörvendő hatalomfitogatatásával, hanem az ember utáni, szeretetből fakadó vágyakozással.

. .. mint az Atya, midőn szerelmes fiatskáját magánál akarja marasztani; az almát, mellyet néki akar adni, mutattya ugyan neki, de nem mingyárt ereszti-ki kezéből, gyönyörködvén a gyermek esedezésén, és rajta-valo pepechelésén. (. . .) Hasonló-képpen, mivelhogy az Istennek gyönyörűsége az emberek fiaival lenni; az pedig az Imádság-által lészen: nem mingyárt bocháttya-el őket magától; hanem, hogy tovább gyönyörködjék jelen-létünkben, azt akarja, hogy a könyörgésben maradgyunk. De azt nem maga hasznáért chelekszi, mint Lában, hanem chak szeretetiből, és a mi hasznúnkért. (I. 676.)

Megszűnik hát az imádság pusztán kötelezettség lenni: örömforrássá, ajándékká lesz annak számára, aki végzi. A szövegrészlet a prédikációskönyv istenképének szeretetorientáltsága miatt releváns: a zordság, a harag, sőt még az igazságos ítélet is a második helyen áll az irgalom, a megtérést kivárni óhajtó türelmes, gyógyító szeretet mögött.

Terjedelmi kereteinket meghaladta volna a kérdés minden vonatkozásának elemzése, azonban a jezsuita lelkiség integrált jelenléte Káldi György beszédeiben talán ennyiből is láthatóvá vált. A Szent Ignác által elindított belső, a lelkiéletet érintő reformfolyamat kézzelfogható eredményeit láthatjuk itt, ami egyúttal a népi és az elit találkozása is e helyen, a beszédeken belül. Hiszen a műfaj jellegénél fogva – és ennek hatását Káldi helyenkénti robosztussága csak fokozza –, tömegekhez szól, a Lelkigyakorlatos-könyv pedig, ugyancsak jellegénél fogva, a lelki értelemben vett elit továbbhaladásához hivatott eszköztárat nyújtani. A fokozatos adagolásnak, a hozzáférhető kifejezésmódnak, valamint a gondolatmenetbe való beilleszkedésnek köszönhetően pedig ügyesen elkerüli a vulgarizálás veszélyeit olyankor, amikor a hit dolgairól van szó.

Olyannyira, hogy gyakran épp azért érezzük modernnek, mivel körültekintő, finom és árnyalt megközelítései sokhelyütt a részletekbe menően is ugyanazt vallják, amit a mai teológiai gondolkodás. A Loyolaiból inspirált perszonalisztikus hatás, a személyes igények fel- és elismertetése – az általános érvényű normák hangoztatása mellett – az egyik ilyen tényező. A másik a dogmatikai megfontolások világához tartozik.

Jegyzetek

*Káldi bibliafordításáról lásd: Lukács László SJ: „Újabb adatok Káldi bibliafordításának történetéhez", Civitas Dei évkönyv, 1956. 7—34. — Holl Béla: „Adalékok a Káldi Biblia történetéhez", Magyar Könyvszemle 72 (1956) 52—58. — Rónay György: „Arcképvázlat Káldi Györgyről", Kutatás közben, Bp. 1974, 59—73.) (Szerk. megj.)

Káldi György: Az Innepekre-valo Predikatzioknak Első Része. Pozsony. 1631. 11.

2.Az Vasanapokra-valo Predikatzioknak Első Resze. Pozsony. 1631. II. Az Innepekre-valo Predikatzioknak Első Resze. Pozsony. 1631. A továbbiakban az idézetek után zárójelben: a kötetek oldalszámai.

3 Ajánló levél, I.

4Humanista erudíció és barokk világkép. Pázmány Péter prédikációi. Budapest, 1979. 22—29.

5Az itt következőkhöz némiképp hasonló vizsgálatot végzett Őry Miklós a pályatárs Pázmány Péter prédikációin, „kitűnő lelkigyakorlatos kommentár"-nak nevezte azokat (Pázmány az ige szolgálatában, in: Szolgálat, 1969. 2.). Káldi beszédein úgyszintén tetten érhető a lelkigyakorlat-vezetői tapasztalat.

6Szabó Ferenc SJ: „Kegyelem és szabadság az ignáci lelkiségben", in: Loyolai Szent Ignác írásaiból, szerk. Szabó Ferenc, Róma 1990. 13.

7Vö. Szabó Ferenc (szerk.): Loyolai Szent Ignác írásaiból, Róma 1990. 78—79.

-------------------------------

Napilapok példányszáma

Az egyes országokban ezer lakosra hány eladott napilappéldány jut? Egy 1993-as svédországi kimutatás ezt a kérdést vizsgálja. A következő országok vezetnek: Norvégia 604, Japán 576, Finnország 512, Svédország 490, Svájc 404, Luxemburg 388, Ausztria 358, Nagy-Britannia 351, Szingapúr 343, Dánia 325, Németország 324, Hollandia 311, Csehország 307. Következnek 300 és 100 közötti példánnyal: USA, Belgium, Franciaország, Lengyelország, Olaszország, Spanyolország. (A felsorolás bizonyára nem teljes, ha hiányzik pl. Kanada – vagy akár Magyarország is.)

Néhány olyan ok, amely (a lakosság általános műveltségének megfelelő szintje mellett) a magas példányszám magyarázatát adja: az országos és a helyi napi sajtó nagy változatossága; emelkedett és változatos témák; a helyi, országos és egyetemes témák jó aránya; kevés a szenzációhajhászás; a társadalom tagjainak viszonylag békés együttélése; a terjesztés jó szervezettsége.

 

 

Bozsóky Pál Gerő

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY EMLÉKEZETE

Egy forró nyári napon, 1095. július 29-én, a Vág völgyében, hihetőleg szélütés következtében meghalt I. László, a magyarok királya. Mielőtt nemes lelkét visszaadta volna Teremtőjének, az akkor mintegy ötven esztendős, életerős uralkodó közölte végakaratát a betegágyát körülálló megdermedt kíséretével: gyors postát küldött Lengyelországba, ahol unokaöccse, Kálmán herceg tartózkodott, hogy azonnal jöjjön vissza, és vegye át az ország vezetését; testét pedig halála után vigyék Váradra, és a boldog ifjúsága városában alapított székesegyházban temessék el.

Kérése első részét azonnal teljesítették, a második azonban nagy gondot okozott főembereinek. Udvari papja, Marcel prépost, Péter nádorispán kíséretében azonnal útra is kelt Lengyelország felé, hogy az akkor mintegy harmincéves királyi hercegnek átadják a haldokló király üzenetét, de a váradi út egyelőre megvalósíthatatlannak látszott. A Vág völgye és Várad között legalább 350 km a távolság. Koporsós szekérrel csak nagy kerülővel lehetett odáig eljutni. Először tehát Székesfehérvár felé vette útját a halotti menet. Átkelve a zsitvatoroki réven, miután úrrá lettek a nagy fájdalmon, kísérői már képesek voltak mérlegelni az utazás politikai következményeit.

Kálmán herceg, vélték, valószínűleg gyors menetben jön Székesfehérvár felé, hogy megkoronáztassa magát. László király és a trónörökös közt a viszony feszült volt az utolsó években, és ismerve Kálmán lobbanékony természetét, nem tudták, hogyan fog reagálni a hírre, és milyen érzelmeket táplál lelkében az elhunyt uralkodó iránt. Különben sem volt kívánatos, hogy a halotti menet keresztezze a koronázásra indult trónörökös útját. A középkorban az ilyen „véletlennek" rossz jóslatot tulajdonítottak. Mindezt megfontolva döntöttek úgy, hogy Fehérvár helyett Somogyvárnak veszik útjukat, és ideiglenesen ott temetik el a lovagkirályt az általa épített apátsági templomban.

Kálmán király uralkodása alatt senki nem merte szóba hozni elődje végrendeletét, s így maradt László koporsója hosszabb ideig a somogyvári bencések templomában, ahol nagy buzgósággal ápolták a lovagkirály emlékét. 1106-ban II. Paszkál pápához írt levelükben dicsekedve említették, hogy a „boldog emlékű László király" földi maradványait ők őrzik.

Kálmán király 1116. február 16-án bekövetkezett halála után II. István került a királyi trónra. Miután jóakaratáról a váradiak már meggyőződtek, sőt a váradi székesegyház építkezése is befejeződött, a király elé terjesztették kérelmüket, hogy László hamvait, végakarata szerint, Váradra szállíthassák. II. Istvánt ezzel komoly probléma elé állították. A somogyvári bencések már zarándokokat fogadtak a szent király sírjánál, s nem akarták elveszíteni nagy pártfogójukat. Székesfehérvár is jelentkezett, hogy neki is „joga van" a szent koporsójához. A váradiak pedig a király utolsó akaratának teljesítése mellett kardoskodtak. Az ifjú királyt nehéz helyzetéből egyik jámbor és tudós káplánja segítette ki egy bibliai idézettel. Az Ószövetségben olvasható, hogy a frigyszekrény átadása vagy visszatartása ügyében keletkezett vitát egy vadonatúj szekér elé fogott borjas tehenek döntésétől tették függővé. (1Sám 6,7–16.) Legyen hát ebben a kérdésben is „istenítélet". Csak az ótestamentumi tehenek helyébe fogtak jó magyar lovakat. Várad messze van Somogyvártól, és a magyar király koporsója mégsem utazhat marhaszekéren. Ez ugyan nincs a Bibliában, de mindenki így értette. A döntés napján, híveitől körülvéve, megjelent tehát Várad püspöke Somogyvárott. A koporsót a templomtéren feltették a szekérre, és a barátok zsolozsmázása közben jelt adtak a lovaknak az indulásra. Azok habozás nélkül a váradi útra tértek, és olyan tempósan mentek, hogy a váradi püspök és kísérete alig tudott velük lépést tartani. Így került tehát László király koporsója Váradra Kálmán király halála után, s azóta is nagy tiszteletnek örvendenek ereklyéi. A középkorban, amikor városok és kolostorok sokszor ádáz harcot vívtak egymással egy neves szent tetemének vagy ereklyéinek birtoklásáért, az itt említett és „istenítéleten alapuló" megoldást elég gyakran választották.

László királyt, aki „fejjel magasabb volt mindenkinél", a hálás utókor lovagkirálynak tekinti, és az Egyház 1192 óta a szentek sorában tiszteli. Emlékét nemzedékről nemzedékre híven megőrizte hálás népe, amiről bőven tanúskodnak a róla szóló legendák, népmondák és szerte az országban a tiszteletére épült templomok, kápolnák, vagy élete jelesebb eseményeit ábrázoló szobrok és falfestmények.

Az elmúlt fél évszázad is többször felidézte emlékét. 1942-ben szentté avatásának 750. évfordulójára a Magyar Posta emlékbélyeget adott ki. 1980-ban értékes tanulmánykötetet szerkesztett Érszegi Géza Athleta Patriae címen, amelyben jeles történettudósok és művészettörténészek hódoltak emlékének. 1982-ben szentté avatásának 800. évfordulóját ismét emlékbélyeggel ünnepelte a Magyar Posta. 1991-ben a somogyvári apátság alapításának jubileumára tudományos kongresszust rendeztek, amely ünnepi szentmisével ért véget. Ezt Szendi József veszprémi püspök celebrálta Göncz Árpád jelenlétében. Ez idén, májusban, Váradon voltak az országos ünnepségek, amelyek fénypontja Tempfli József nagyváradi püspök ünnepélyes szentmiséje az összmagyarságot képviselő zarándoksereg jelenlétében. Mindezek az események kézenfekvő bizonyítékai annak, hogy a szent lovagkirály népszerűsége ma sem csökkent. Ennek az általános tiszteletnek az okát Prohászka Ottokár tömören így foglalta össze: „A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté. . . A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett.''

A történetírás az alkotóereje teljében elragadott király érdemeit mérlegelve egyöntetűen ismeri el, (1)... hogy utódjára egységes Magyarországot hagyott. Az 1038-tól, Szent István király halálától 1077-ig, László herceg trónra lépéséig terjedő negyven esztendő alatt sorozatos idegen támadások, belharcok, trónöröklési küzdelmek pusztították, gyengítették az országot, és e küzdelmek során nemcsak a még fiatal kereszténység, de az ország politikai függetlensége is többször került veszélybe. Péter (1038–1041), Aba Sámuel (1041–1044), Péter (1045–1046), I. Endre (1046–1060), I. Béla (1061–1063), Salamon (1064–1074), I. Géza (1074–l077), tehát az egymást gyorsan követő királyok alatt az ország állapota fokozatosan romlik. Az újraéledő, már szervezkedő pogányság ellen a kezdeti ingadozás után I. Endre lép fel erélyesen anélkül, hogy véglegesen le tudná győzni. A német támadásokat I. Béla hárítja el. A besenyőkkel I. Gézának lesz sok gondja. Döntő sikert azonban egyik sem érhet el, mert belharcok kötik le erejük jó részét. I. László uralkodása kezdetén országát nem osztja meg. A központi hatalmat önmagának tartva meg, nagyobb erővel léphet fel a külső ellenféllel szemben. A pogányság utolsó maradványait felszámolja. Országában csak egy úr lehet: a király, és egy többségi vallás: a kereszténység.

(2)... hogy a belpolitikai megoszlás kiküszöbölésére véglegesen rendezte a trónörökös (ifjabb király) hatalmi helyzetét, s ezzel a trónöröklést szabályozta. Fia nem volt. Kezdetben ugyan ingadozott két unokaöccse, Kálmán és Álmos között, de halála előtt tanúk jelenlétében nevezte meg jogos örökösét, Kálmánt, s ezzel elejét vette az ország megosztásának. A megkoronázott Salamont letétele után nem ölette meg, meg sem vakíttatta, mint ez akkor szokásban volt, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegye, de mindent megtett, hogy elszigetelje, nehogy jelentős politikai pártot szervezhessen. A törvényes hatalom iránti tiszteletből addig nem koronáztatta meg magát, míg Salamon élt. Eljárásához megszerezte még a pápa beleegyezését is.

(3)... hogy továbbfejlesztette az ország közigazgatását és belső védelmi rendszerét. Az elmúlt évtizedek során bebizonyosodott, hogy az első királytól örökölt széles gyepűrendszer már nem felel meg. Az ország külső és belső védelmére újjászervezte az egész határvidéket. Új vármegyéket állított fel, északon Zólyom, Trencsén vármegyéket, és észak-keleten Szatmárt. Erdélyben felújította a régi gyulai intézményt, és a Szent Istvántól örökölt három vár védelmi rendszerét néggyel egészítette ki. Így lett Erdély a „hét vár(megye) országa", a német krónikák „Siebenbürgen"-je, s lett a közigazgatás kiegészítő része Torda, Fehérvár, Küküllő és Hunyad vármegyéje. Délen a horvát-szlavón határon is jelentős változásokat hozott létre. A Dráván túli megyék és Szerém megszervezésével hatásos védelmi vonalat épített ki. Sem itt, sem Erdélyben a közigazgatást nem nagy családokra, hanem királyi tisztviselőkre (comes) bízta. A tengerparti Horvátországot elfoglalta, s királyává unokaöccsét, Álmost nevezte ki. A lakosságban gyenge határmenti megyékbe tömeges telepítést végzett. Északon és észak-nyugaton a cseheket, morvákat látta szívesen, észak-keletre a Szerémségből vitt telepeseket, és feladatukká tette új birtokaik megművelését, védelmét. Körös-körül az országnak természetes határokat igyekezett teremteni. Méltán mondhatjuk, hogy a történelmi magyar királyság határainak megvonása az ő nevéhez fűződik.

(4) ... hogy megerősítette és újjászervezte az ország katonai erejét (hadseregét), amely saját vezetése alatt az ország határain belül vagy kívül képes volt fellépni nemzeti vagy politikai érdekeinek védelmére, biztosítására. A várkatonaságok megerősítésével és a katonák családjainak a várközpont közelében való letelepítésével nemcsak a nagy kiterjedésű Erdélyben, de másutt is komoly támpont keletkezett, amely a királyi hatalom és tekintély elsőbbrendűségét volt képes biztosítani. Magyarországon csak egy hadsereg volt, és felette a király parancsolt.

(5) ... hogy az új megyék megszervezése után kiegészítette az egyházi hierarchiát is. Ezzel párhuzamosan újjá tudta szervezni az igazságszolgáltatást.

A társadalmi és a gazdasági élet főbb megnyilvánulásait szabályozták az 1077 és 1083 között kiadott törvényei, amelyeket később zsinati határozatok egészítettek ki ott, ahol azok a tapasztalatok alapján kiegészítésre szorultak.

(6)... hogy az ország immár szilárd alapokra helyezett, gazdaságilag erős állapota és ütőképes hadseregre támaszkodó királyi hatalma lehetővé tették, hogy tevékenyen vegyen részt az európai politikában is, amikor a német császársággal vagy a pápasággal kellett fontos tárgyalásokat folytatnia. Kezdetben politikailag is támogatta a pápaságot a császárság elleni harcában, és nemcsak az ellenkirállyal (császárral) lépett rokoni kapcsolatba, de ez utóbbi szövetségeseivel is igyekezett egyeztetni saját külpolitikáját. Amikor azonban tapasztalnia kellett, hogy szövetségesei meghaltak (Rheinfelden Berthold sváb herceg, Gebhard salzburgi érsek vagy Adalbert würzburgi püspök), és közvetlen szomszédja, II. Lipót osztrák herceg is a békét kereste már IV. Henrikkel, László is belátta, hogy országa java egy elfogadható kompromisszum keresését kívánja meg, annál is inkább, mert amikor 1086-ban Eppenstein Ulrik nyerte el az aquileiai pátriárkátust, az ország délnyugati részén három császárpárti Eppenstein testvér telepedett le: Liutold korontáli herceg, Henrik kinevezett istriai gróf és az új pátriárka. 1091-ben tehát diplomáciai tárgyalásokat kezdett IV. Henrikkel. Közben meghalt Liutold, és László unokaöccsei, Weimar Ulrik és Poppo visszakapták istriai és krajnai határgrófságaikat. A kompromisszum szelleme érződik a szabolcsi zsinat (1092) határozatain is, ahol VII. Gergely pápa utódjának, II. Orbánnak a reformterveiből nem mindent vettek át, főképpen a magyar főpapság javaslatára, amely nem nagyon sürgette a papság reformját. S mert a papi nőtlenség megkövetelésében III. Kelemen ellenpápa halogató magatartást tanúsított, ebből sokan arra következtettek, hogy László király politikailag is az ellenpápa táborába lépett át. Ez nem valószínű. Igaz ugyan, hogy 1096-ban, Kálmán királyhoz címzett levelében II. Orbán szemrehányást tett a király elődje által folytatott politika miatt, de amikor Szent László szentté avatása napirendre került, a szabolcsi zsinat határozatai nem okoztak komolyabb nehézséget. A családos/nős papok fokozatos leváltása még Kálmán király idejében is csak lassan haladt előre, annak ellenére, hogy a magyar király uralkodása kezdete óta a gergelyi reformok híve volt. A magyar határ mentén élő grófi vagy fejedelmi rokonok bonyolult ügyei nemcsak László, de még Kálmán király életében is több gondot okoztak, mint örömet, és többször vezettek fegyveres beavatkozáshoz. A királyság határai azonban már szilárdan kiállották ezeket a háborús megpróbáltatásokat is.

Mindent egybevetve, ma is elfogadhatjuk Hóman Bálint megállapítását, amely szerint Szent László királyt joggal tekinthetjük Magyarország „megszilárdítójának''.

Népe leginkább azért „övezte fénnyel és dicsőséggel" emlékét, mert mindig résen volt, ha külső ellenség – német, kun vagy besenyő – próbálta megzavarni belső békéjét, és éberen őrködött a közigazgatás és az igazságszolgáltatás lehetőleg hibátlan működése felett. A nevét már halála óta imáiba foglalta, aminek egyik bizonyítéka lehet az 1657-es kiadású Cantus Catholici éneke:

Sziklahitű László, ki nem ismersz félelmet,
Légy ereje, pajzsa gyenge szívű népednek:
Ingadozó lelkek, sok csapással vertek,
Tőled kérnek védelmet.
Emberölő harcban a Gonosznak ártottál,
Isten erejével síkra hitért szállottál,
Fergeteges vészben, rendületlen épen
Égi jelül állottál...

 

Most világok dőlnek, nemzedékek romolnak,
Ezer éves bástyák repedezve omolnak;
Csüggedésre válasz: szent király te állasz
Égre néző oromnak.

 

Talán ezt az éneket zengték azok a magyar katonák is, akikről a felszabadító háborúk egyik külföldi tanúja és krónikása jegyezte fel 1684-es dátummal:„Ma Szent László ünnepe van, és a magyar táborban a tábortüzek körül a katonák Szent László király dicsőségéről énekeltek..."

Jegyzet

A Képes Krónika óta (c. 139.) a köztudatban ma is él a vélemény, hogy amikor Szent László Bodrogban tartózkodott, Franciaországból, Ispániából, Angliából és Britanniából, de főként Willermustól, a frank király testvérétől követek érkeztek hozzá, és tudatták véle, hogy megbosszulják a mindenható Isten sérelmét, a szent várost és a szent sírt ki akarják szabadítani a szaracénok kezéből. Ezért kérték a dicső királyt, legyen vezérük és kormányzójuk Jézus Krisztus seregében. Hallván ezt a király »örvendezett nagy örömmel« és még ugyanezen az ünnepen Hungária nemesei elbúcsúztatták őt. Egész Hungária búslakodott miatta." A keresztes hadjáratot II. Orbán pápa csak a clermont-i zsinat utolsó napján, 1095. november 26-án hirdette meg. Szent László már 1095. július 29-én meghalt, és hamvait a somogyvári monostorban őrizték.

IV. Vilmos, Toulouse grófja nem volt I. Fülöp francia király (1050—1108) testvére, hanem unokaöccse. 1093. április havában valóban ellátogatott Szent László udvarába kettős küldetéssel:

a) Magyarázatot kért a pápai udvar és diplomácia nevében László király és IV. Henrik német-római császár közt 1092. január eleje és március vége közt folytatott politikai tárgyalásokról, mert a pápai udvar attól tartott, hogy a magyarok királya a magyar határ mentén elért politikai eredmények fejében átállt az ellenpápa, III. Kelemen pártjára. Ismeretes, hogy az ellenpápát a császár erőszakolta az egyházra. A találkozóról semmiféle beszámoló eddig nem került elő, csak későbbi utalásokból tudjuk, hogy megtörtént. Mindenesetre a szabolcsi zsinat (1092. május vége) törvényei közt legalább két rendelkezésen érezhető a kompromisszumos megoldás szelleme. A zsidókról szóló rendelkezések megegyeznek a birodalom területén érvényben lévő szabályokkal, és a házas papoknak az egyházi szolgálatban bizonyos megszorításokkal szabályozott megtartása inkább tükrözi III. Kelemen, mint II. Orbán elveit.

b) A toulouse-i gróf közel állt a pápai udvarhoz, és bizánci kapcsolatai is jók voltak, így minden bizonnyal tájékoztatni tudta László királyt a szentföldi keresztények elnyomásáról és a Szent Sír felé való zarándoklatok beszüntetéséről. Azt is tudta, hogy a bazileiosz (a bizánci császár) rendszeresen megkereste már jó idő óta a pápai udvart, de az európai királyi, fejedelmi udvarokat is, hogy fegyveres segítséget kérjen a mind erősebb muzulmán fenyegetés elhárítására. Talán erre reagált pozitívan a magyar király, és ígérte fegyveres támogatását, amit a későbbi keresztény krónikás már a keresztes hadjáratokhoz csatolt. (Vilmos grófról, a keresztes hadjáratok előkészületeiről, majd az első hadjárat átvonulásáról Magyarországon részletesebben szólok a Keresztes hadjáratok c. könyvemben. Agapé Kiad. Szeged, 1995.)

Irodalmi tájékoztató

Balits Lajos: Szent László király fejereklyetartójának története, Győr, 1928.

Bunyitai Vince: A váradi püspökség története, I. Nagyvárad, 1883.

Borosy András: Szent László király, A Magyar Honvédség Kulturális Központjának a kiadása, Budapest, 1991.

Domonkos János: Szent IMSZIÓ emlékezete, Glória Kiadó, Kolozsvár, 1992.

Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában, Budapest, 1977.

Egerszegi Géza: Árpádkori legendák és intelmek, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1983-

Gombos Albin: Szent László, a lovagkirály, Budapest, 1925.

Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból, Budapest, 1983.

Győrffy György: László király emlékezete, Budapest, 1977.

Jankovics Marcell: „Csillagok közt fényességes csillag", Képzőművészeti Kiadó, 1987.

Karácsonyi János: Szent IMSZIÓ király élete, Szent István Társulat, Budapest, 1926.

László Gyula: Szent László győri ereklyetartó mellszobráról, Arrabona, 1965.

Mezey László (szerk.): Athleta Patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez, Szent István Társulat, Budapest, 1980.

Péter Zoltán: Nagyvárad római katolikus templomai. Literatus Kiadó, Nagyvárad, 1992.

Szekfű Gyula: Hősök és szentek. Magyar Szentek., Révai Kiadó, Budapest, é. n.

Szőke Gyula: Szent László király, Szent László Alapítvány kiadv., Budapest, 1993.

Török József: A magyar föld szentjei, Tulipán Kiadó, Budapest, 1991.

Szent László és Somogyvár, A Somogy megyei Múzeumok Igazgatósaga kiadványa, Kaposvár, 1992.

Vigilia, 1992/5, Szent László emlékezete, tanulmányok.

Závodszky Levente: Szent István, Szent IMSZIÓ és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai, Budapest, 1904.

 

 

LELKIPÁSZTORKODÁS

Mészáros István

„HITTANSZTORI" AVAGY A KRITIKA SZTORIJA

Tavaly ősszel jelent meg Bernolák Éva Hittansztori című könyve az Egyházfórum kiadásában. Társaságban a kötetről beszélgetve valaki, egy tekintélyes világi férfi, ezt kérdezte: Vajon miért éppen most kellett ezt a – némelyik mondatában kritikus hangvételű – könyvet megjelentetni? (Barátunk nyilván arra gondolt: éppen most, amikor kívülről-belülről elég gondja van magyar egyházunknak.) Miért éppen most? Megvárhatták volna vele a boldogabb, nyugalmasabb időket. Akkor aztán majd mindenki kedvére vitatkozhat, kritizálhat.

Azt hiszem, éppen ez a magyar egyházunkon belüli kritika jelenlegi alapképlete: most semmit se kritizáljunk, se a múltat (hiszen „nem lehetett mást tenni, mint ami történt"; hiszen „mindenki tulajdonképpen jót akart a maga módján"); jelen egyházi ügyeink alakulásában se kritizáljunk semmit, hanem fogadjunk el mindent, amit nekünk alsó, közép- és felső szintű egyházi illetékeseink mondanak; ne mondjunk most bíráló véleményt semmiről („ne ítélj, hogy ne ítéltessél!"), hanem majd akkor, ha eljön az ideje; most csak mindent szó nélkül helyeseljünk, a krisztusi nagykorúság, a keresztény felnőttség jegyében.

(Természetesen nem hit- és erkölcsbeli kérdésekről, dogmatikai problémákról van szó!)

Aki most kritizál, amikor a külső ellenfél szorongatja az egyházat, az nem más, mint az ellenség „ötödik hadoszlopa", vagyis a külső ellenfél beépített, kártevő embere – hallottam egy harcias ifjú keresztény politikuspalántától.

Vajon meghallgatják-e, mérlegelik-e különféle szintű egyházi vezetőink a meggondolt, érvekkel alátámasztott (tehát nem akadékoskodó, önmutogató, egyénieskedő) kritikát, amely szilárd hitű, egyházhű, az egyház javát akaró papoktól, világiaktól – egyáltalán nem „ellenségtől"! – származik? A kritikát, amely építeni akar, nem rombolni, amely éppen főpapjaink, papjaink és híveink szeretetéből fakad? Amely nem bont zászlót, nem szervez maga köré tábort, ha kritikáját – ellenérvek kíséretében – elutasítják?

Van nálunk széles körű adatgyűjtő, ténymegállapító egyház- és vallásszociológia; többen is művelik az utópikus egyházi-vallási jövőkutatást; időnként sor kerül fórumra, kerek asztalra arról, hogy mit lenne jó csinálni egyházi életünkben. De van-e – az egyházi felsőbbségtől eleve el nem utasított, mérlegelt, sőt várt, kért – elvszerű, ugyanakkor konkrét belső egyházkritika, kellő nyilvánossággal, amely elengedhetetlen minden élő, eleven szervezet számára a 20. század végén?

* * *

Ezt a „Hittansztori"-t, az 1970-es, 1980-as évek hazai hitoktatásának eredményeit és bonyodalmait feltáró könyvet valóban nem most kellett volna megjelentetni, hanem már régebben, éppen az 1970-es, 1980-as években. De hát akkor nem lehetett, mert diktatúra volt. A diktatúra azonban már elmúlt, s most, ha elkésve is, megjelent, arra figyelmeztetve: a múltbeli és jelenbeli problematikus – netán ellenvéleményt kiváltó – ügyeinkről való kritikus beszélgetéseknek egyaránt most, a jelenben van az ideje, nem a mindig magunk elé tolt jövőben.

Most nem kritizálni, vitatkozni kell, hanem dolgozni, tenni, tevékenykedni – hallhatjuk az elhárító véleményt. Valóban dolgozni kell, de éppen ennek érdekében szükséges a kritika, megvilágítva, megbeszélve a véleményeket, tisztázva az álláspontokat. Éppen azért, hogy jó irányba menjen a munka, hogy helyes célok érdekében történjék a jelen erőfeszítése, s ne úttévesztés legyen belőle, ne zsákutcába vigyen a jelenkori nagy-nagy erőkifejtés. Mert ez is lehetséges, ez sem kizárt... (Az elmúlt évtizedekben milyen nagy erőbedobással, milyen óriási energiával dolgoztak vezető békepapjaink, eléggé kétes, kétséges célok szolgálatában.)

Nem szabad kritizálni egyházi vezetőink intézkedéseit, mert akkor megtudja az ellenfél a mi belső bajainkat, s ellenünk fordítja a saját magunk által nyújtott információkat – hangzik a további ellenvetés. Ez igaz; de miért leplezzük, miért tagadjuk saját problémáinkat híveink előtt is, ellenfeleink előtt is? Nem jobb, ha a tényeket tisztán tudják meg, nem a tömegkommunikáció szennyező csatornáin keresztül? S ha nem tud a külvilág a belső bajokról, akkor könnyebben oldhatjuk meg azokat? De hát nem az a lényeg, hogy a vitás ügyek egyházunk érdekében – elsősorban híveink vallásos hite előmozdítása érdekében – megoldódjanak?

Ennek manapság elkerülhetetlen eszköze a kritika, a vita, a tisztázó párbeszéd. A múltra vonatkozóan pedig a tények őszinte feltárása. Ezt tette könyvében Bernolák Éva.

Számomra ez a könyv legfőbb jelentősége: a szerző emléket állított azoknak az áldozatos lelkű hitoktató papoknak és világiaknak, férfiaknak és nőknek, akik az 1970-es évek végétől, az 1980-as években igen nehéz, szorító körülmények között – hősies munkát végeztek ifjúságunk katolikus hitre nevelésében, hitük erősítésében, elmélyítésében, megtartásában.

Nem túlzó a „hősies" minősítés: a külső „pogány" világ folyamatos támadásai, hittanról „lemorzsoló" machinációi, illetve fölényes lenézése közepette csendben dolgoztak, mindenféle külső hírverés nélkül; egyházi közvetlen feletteseiktől ritkán kaptak erkölcsi elismerést; anyagi ellenszolgáltatást nem vártak munkájukért. Jutalmuk – a belső krisztusi örömön kívül – a szülők bizalma volt: rájuk merték bízni, a nehéz viszonyok ellenére, gyermekeik hitre nevelését.

Katolikus egyházunk jövőjét – a mai jelent – szolgálták e kemény évtizedek hitoktatói: a mai fiatal katolikus középgeneráció hitében és tanúságtételében – a család mellett – az ő szerepük döntő jelentőségű volt.

S e kötet emléket állított a sanyarú körülmények között, alig lazuló elzártságban élő egyházunk okos, tájékozott, sugárzó hitű, gyermekszerető hittankönyvíró papjainak. Egyszerű papok voltak ők, semmiféle egyházi vagy állami dekórummal nem büszkélkedhettek, de munkájuk eredménye alighanem maradandóbb amazokénál: szavaikkal, szövegeikkel, gondolataikkal, képeikkel váltak a hit misztériumai a hitoktatásra járó gyerekek, fiatalok birtokává, megélt elvekké, követendő ideálokká.

Ugyanakkor a kötet történeti hitelességgel dokumentálva mutatja be a közelmúlt hazai egyháztörténetének egyik fontos intézményét, a konzultációs irodát. Ez szervezetileg az Országos Hitoktatási Bizottság alá tartozott.

Az iroda 1977. május 16-án „alulról jött" spontán kezdeményezés eredményeként alakult meg, mindenféle írásos engedély, netán alapítólevél nélkül, Lékai bíboros csendes-félénk beleegyezésével, igen szerény körülmények között, semmiféle anyagi alappal nem rendelkezve.

Nagy szükség volt rá, ez kétségtelen. A papságra készülő fiatalok az 1950-es, 1960-as, 1970-es években – belső és külső okok következtében – alacsony szintű kateketikai –padegógiai képzést kaptak a szemináriumokban. E fontos pasztorációs területre való felkészítésük teljesen nélkülözte az életszerűséget, az abban való eligazítást, hogy milyen profán iskolai-nevelési közegben élnek a hitoktatásban részt vevő gyerekek, fiatalok: valójában mit is tanítanak az állami általános és középiskolákban, mi a tananyag, melyek a módszerek, melyek a nevelési célok stb.

(Meg kellene írni e negyven esztendő hazai papnevelésének igaz, hiteles, őszinte – vagyis „kritikus" – történetét!)

Azt a hitoktatási továbbképzési lehetőséget, amelyet az iroda nyújtott, papjaink legjava örömmel fedezte fel; az igénybe vevők száma az 1980-as években egyre gyarapodott. Ennek nyomán lendületet kapott a több évtizedes tespedtségbe, letargiába süllyedt hazai hitoktatás (tisztelet a kivételnek!). S lelkes fiatal és kevésbé fiatal papok sokasága nagy leleményességgel alakította ki saját egyházközségében a barátságos, otthonos hittantermeket a legkülönbözőbb templomi helyiségekből; alkalmazott új módszereket, szerezte be a vetítőt, a diaképeket, filmeket, magnószalagokat; rendeztek karácsonyi és húsvéti játékokat, tanulmányozták a tanmenet- és óravázlat-variációkat – a konzultációs iroda mozgósító, feltáró, tudatosító tevékenysége nyomán.

Majd az 1980-as években a pap hitoktatók mellett egyre több világi nő és férfi népesítette be az iroda tanfolyamait, előadás-sorozatait, tapasztalatcsere foglalkozásait, hogy felkészüljenek arra, hogy beállnak a hitoktatás munkájába. Ez ugyancsak „alulról jött kezdeményezés" volt: püspökeink részben csendes hallgatással, részben gyanakodva, egyesek ellenérzéssel vették tudomásul a világiak beáramlását. S az Állami Egyházügyi Hivatal – jóllehet nyilván pontos értesülése volt róla – már nem merte ezt megakadályozni sem közvetlenül, sem a püspöki karon keresztül.

A konzultációs irodának a világi hitoktatók felkészítésében óriási jelentősége volt: amikor 1990-ben egészen váratlanul megnyílt hazánkban az iskolai hitoktatás szabad lehetősége, akkor főként a sok-sok világi hitoktatót kiképző budapesti intézménynek és a nyomában később megnyíló vidéki tanfolyamoknak volt köszönhető, hogy világi hitoktatók egyáltalán rendelkezésre álltak.

A könyv természetesen rámutat a sok-sok nehézségre is, amelyek közepette a konzultációs iroda munkája folyt: az állami hatóságok akadékoskodásaira éppen úgy, mint az egyháziak – gyanakvásból, bizonytalanságból eredő – értetlenségeire. Ez utóbbiak kritikáját empatikus megértő-elnéző és megbocsátó szeretettel teszi; ugyanígy ismerteti az 1980-as évek közepén kialakult hittankönyv-botrányt is.

Mert ez bizony botrány volt: egyházi rendbeliek (hátuk mögött alighanem az állami egyházügyi szakemberekkel) közös akciója az új, korszerű hittankönyvek kellő időben való megjelentetése ellen. Hittankönyvíró szakemberek, lektorok, illusztrátorok s más készséges munkatársak munkája fulladt kudarcba, hittanosok tízezreit fosztva meg az oly nagyon szükséges hittankönyvektől. Hogy ez kinek volt az érdeke?

E botrány előidézőit – családon belüli és kívüli okozóit – csakis kritizálni, elmarasztalni lehet, mentegetni, netán dicsérni nem.

(Nehezen fogható fel: ennek feltárását, hiteles bemutatását – és nem utolsó sorban: tanulságainak levonását – miért kellene a majdani boldogabb, nyugalmasabb időkre halasztani?)

* * *

Végigolvasva Bernolák Éva könyvét, magam tovább folytattam – saját emlékeim, élményeim, tapasztalataim alapján – a szerző gondolatait.

Sajátos volt püspökeink szerepe e korszak hitoktatásában. Néhányuk igen sokat tett az egyházmegyéjükben folyó vallási nevelésért. Az Országos Hitoktatási Bizottság püspök elnökei különösen sokat dolgoztak a hazai hitoktatás fennmaradása érdekében.

Többségük azonban – fájó leírni – eléggé lanyhának bizonyult e minden másnál fontosabb főpásztori tevékenység terén: alighanem féltek attól, nehogy túl sokan járjanak hitoktatásra, nehogy kiváló hitoktatók kiemelkedő eredményeket érjenek el. E tények ugyanis könnyen kiválthatták az Állami Egyházügyi Hivatal gyanúját, neheztelését, monitumát. Jobb csendben maradni, többet ér a békesség. S e főpásztoraink ugyanakkor messzehangzóan hirdették (jóllehet erre nem voltak rákényszerítve): hazánkban minden rendben van a hitoktatással, a vallásszabadsággal; békésen együttműködik az egyház és az állam a szocializmus építésében.

(E sok szálból összefonódó problémakörről részletes elemzést írtam a Kimaradt tananyag harmadik kötetében.)

S a püspökök példája sok esetben követésre talált a nagyobb plébániák plébánosainak körében: káplánjaikat ők fogták vissza, ne „különcködjenek" hittanterem kialakításával, szemléltető eszközökkel s másféle újításokkal. (Külföldről származó bibliai képeskönyvek, vallásos folyóiratok, kiadványok, diák, filmek, hangszalagok felhasználását az Állami Egyházügyi Hivatal szigorúan tiltotta.) Az óvatoskodó plébánosok attól féltek, hogy az ifjúság körében népszerűvé vált hitoktatót hamarosan elhelyezi az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására a püspök.

Ilyen minták után nem csodálható, hogy számos pap, káplán nélküli plébános csak ímmel-ámmal végezte a hitoktatást. El is maradtak a hittanórákról a gyerekek. Ezzel kényelmesebbé vált a pap élete, megvolt rá az indok: „de hát nincs hittanra jelentkező!" Egyébként is: minek bajlódni ezzel, csak probléma lehet belőle.

Ugyanakkor meg kell mondani azt is: némi bizalmatlanság is élt ekkoriban egyes püspökökben és papokban – talán ez kissé érthető, a korszakot ismerve – a konzultációs iroda világi előadói iránt, s maga az iroda iránt is, amelyet tulajdonképpen Bernolák Éva – a népszerű Éva néni – vezetett. Vajon mit tudnak helyeset és jót mondani nekünk, papoknak, ezek a – ki tudja, honnan jött – világiak? S éppen a hitoktatásban, amelyben mi vagyunk a szakemberek? S mire taníthat bennünket, felszentelt papokat éppen egy világi nő?

De egyes papok kifogását kiváltották az iroda előadásain ismertetett korszerű hitoktatási módszerek, új eljárásmódok is. Nem felejtettem el egy középkorú lelkipásztor véleményét: „Nincs szükség a hitoktatásban semmiféle módszerekre! Én már csak maradok amellett, ahogyan Szent Pál tette: leült Gamaliel lábához, és hallgatta őt. Én is így teszek: magam köré gyűjtöm a gyerekeket, és beszélek nekik, beszélek..." Csak igen halkan válaszoltam neki: Hát azért kétezer évvel ezelőtt annak a bizonyos Saulnak és a tudós Gamalielnek a didaktikai kapcsolata nem lehetett egészen konfliktusmentes... S vajon tintával, lúdtollal írná-e leveleit Szent Pál, ha ma élne?

Aki végigolvasta a Hittansztorit, alighanem ezzel a gondolattal teszi le (s ha másért nem, ezért érdemes volt kiadni): egyházunk mai, 1990-es évekbeli helyzetében is az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb teendője a gyerekek, fiatalok hitre nevelése – túl a vallásismertető, egyháztörténeti, bibliai irodalomtörténeti, népszerűsítő-ismeretterjesztő tájékoztatáson. A hitre nevelés, a hitben nevelés: tehát hogy egyházközségünk hívő közössége gyermekeinek, fiataljainak (akikért elsősorban felelősségünk van az Isten és a szülők előtt) katolikus hitét, vallásos meggyőződését, egyházhűségét, Krisztus melletti tanúságtételük készségét megalapozzuk, erősítsük, elmélyítsük, egyre tartalmasabbá tegyük. Folyamatos munkával, minden lehetséges eszközzel, a róla való viták, kritikák eszközeivel is.

S hogy erre igen nagy szükség van, végül két emlékemet idézem fel, a Hittansztori nyomán.

1990 nyarán ijedten keresett fel régi pap barátom. 300 gyerek jelentkezett hittanra az iskolából – újságolta –, hogyan fogom ezt ellátni? Megoldható a dolog – nyugtattam meg –, de hogyan végzed majd a templomban a diákmisét 300 gyerek és fiatal jelenlétében, részvételével? Ez volt az én aggályom.

Az „élet" megoldotta a problémát: a következő hetekben, hónapokban alig-alig változott a diákmisén részt vevő iskolások száma a korábbiakhoz képest; számuk jelentősen nem emelkedett azóta sem, bár szép számban járnak az iskolai hittanra.

Egy nagy egyházközség újságjának ez idei, 1995. nagyböjti számában meglepő cikket olvastam, az egyik szülő írta. Címe: „Vasárnapi diákmise." Két bekezdés a cikkből:

„Nem is olyan régen templomunk első 6–8 padja mindkét oldalon tele volt diákokkal, de a többi padokban is sok diák ült a szüleivel. Ma már inkább a szülők, nagyszülők népesítik be többségükben a templomot a diákmisén. Hová lettek a diákok? Nem vonzza őket a liturgia? Nem tudjuk felkelteni érdeklődésüket, lekötni figyelmüket?"

„A legnehezebb időkben, amelyekre az idősebb korosztály még jól emlékszik, az édesanyák, a nagymamák megtalálták a módját, hogy a gyermekeket Istenhez vezessék. Próbáljuk meg újra! Legyen ismét hangos a diákság énekétől a 9 órai diákmise! A hitoktatók mutassanak példát abban, hogy vasárnap együtt jönnek a diákmisére tanulóikkal. Így kaphatunk reményt arra, hogyan lehet szépen, jól, szeretetben élni fiatalnak és idősnek, gyermeknek és szülőnek a Jézus által megszentelt közösségben: a szűkebb és a bővebb családban."

 

 

Rédly Elemér

AHOGY ÉN LÁTOM

Észrevételeim Bernolák Éva Hittansztori? könyvéről

Bernolák Éva könyvét olvasva megpróbáltam elképzelni: Vajon milyen képet alkot magában az olvasó hazai hitoktatásunk múltjáról és jelenéről? Hogy ez a kép mégse legyen annyira egyoldalú, ez késztet arra, hogy leírjam, ahogy én látom. Megvallom, nem vagyok ebben a kérdésben elfogulatlan szemlélő, hiszen munkacsoportunk tagjaival eredményes résztvevői voltunk az 1968-as és az 1979-es hittankönyv-pályázatoknak. Így lett közöm több hittankönyvhöz, és így lettem részese az Országos Hitoktatási Bizottság kibontakozásának, melynek 1977-től titkára voltam. Amikor Keszthelyi Ferenc atyából váci püspök lett, akkor lettem az OHB igazgatója. Ennek a bizottságnak – Merksz Elemér halála után –, közel két évtizedig volt lelkes szervezője, vezetője, majd igazgatója dr. Csanád Béla, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, egykori Hittudományi Akadémia kateketika-tanára.

Aki egy kicsit is ismeri a hitoktatás történetét, elcsodálkozva ismeri fel, hogy amiről Éva néni nem tudott, az, úgy tűnik, nem is történt meg Magyarországon. Mintha Bernolák Éva lett volna a magyar hitoktatás megújításának úttörője. . . Igaz, ír ő másokról is, munkatársakról, de úgy tűnik, hogy az ő „leváltásával'' megbukott a hitoktatás ügye. Nem helytálló az az állítás, hogy Magyarországon 400 éve változatlan módszerekkel tanítják a hittant – ahogy ő véli. Aki ismeri a magyar hitoktatás múltját, az tudja, mit tettek a magyar hitoktatók a hitoktatásért. Többek között pl. már a 30-as években megjelentek olyan hittankönyvek, amelyeknek szerzői új utakat kerestek, mert megsejtettek valamit – valamit, ami szükségessé tette magát a II. vatikáni zsinatot is. Pl. Gigler Károly és Vass József hittankönyvei, Túrmezei munkafüzete! Nem is beszélve arról a sok módszertani próbálkozásról és eredményről, amely megalapozta a hitoktatás zsinat utáni megújulását.

A háború utáni években azonban nálunk a fejlődés elakadt. Sokan már nem tudják, hogy 1949-ben, az iskolák államosítása utáni évben vezették be a fakultatív hitoktatást, majd egy év múlva adminisztratív intézkedésekkel megnehezítették, sok helyen pedig lehetetlenné tették az iskolai hittanbeíratást. Így azok, akiket nem írattak be – vagy nem tudtak beíratni iskolai hitoktatásra –, az első áldozás előtt csak kéthónapos, bérmálás előtt pedig csupán egyhónapos előkészítésben részesülhettek a templomban. Ezért téves és hamis Bernolák Évának saját szociológiai felmérésére alapozott állítása, hogy a vallási tudatlanság a háború utáni hitoktatás teljes csődjét jelzi. Nem az akkori hitoktatás csődje volt ez, hanem a hitoktatás adminisztratív elnyomásának eredménye. Vagy a szerző nem ismeri az akkori körülményeket?

Az akkori hitoktató lelkipásztorok érdeme, hogy minden nehézség, áthelyezések és bebörtönözések ellenére elkezdték a templomi hitoktatást, ami igazán csak a Vatikánnal kötött 1964-es megállapodás után válhatott fokozatosan általánossá, elsősorban városokban, és csak lassan növekvő létszámmal. Esperesi gyűléseken sok előadás hangzott el a templomi hitoktatás kérdéseiről. Ekkor más lehetőségünk nem is volt, mint az ún. „Hamvas-könyvek" használata, s egyre fokozódott az igény új, a hitoktatás konkrét szükségleteit kielégítő tankönyvek készítésére. A II. vatikáni zsinat után a teológia fejlődése és hitoktatásunk helyzete már 1968-ban arra késztették a püspöki kart, hogy pályázatot írjon ki új hittankönyvek írására. Ennek nyomán lelkes gárda fogott közös munkához azzal a céllal, hogy minél hatékonyabban tudjuk hitünket bemutatni és továbbadni a ránk bízottaknak, elsősorban a hitoktatásra járó tanulóknak. Már 1970-ben megjelent az első új hittankönyv, amit több is követett, majd pedig 1975-ben a Hitünk és életünk című könyv, amely osztatlan sikert aratott.

Az új hittankönyvek megjelenése után igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hitoktatás korszerűsítéséhez nem elég a korszerű, új és színes hittankönyvek kiadása, hanem szükség van a hitoktatók megújulására, szemléletváltozásra is. Ekkor szervezte meg Kerekes Károly atya – jelenlegi zirci apát – az OHB kateketikai továbbképző lelkigyakorlatát, amely ma, 25 év után is él, és hatékonyan szolgálja hitoktatási szemléletünk megújulását, ezáltal az egész magyar hitoktatást. Ekkor alakultak meg az OHB különböző munkacsoportjai is, köztük a Konzultációs Iroda, Bernolák Éva tanárnő áldozatkész, lelkes munkájával. Megjelentek a Hitoktatási Vázlatok, munkafüzetek és segédanyagok. Ma már úgy látom, ez a Hitoktatási Bizottság volt az egyike azon kevés katolikus intézménynek, amely az elmúlt 40 évben működni és fejlődni tudott, a „puha diktatúrában", annak minden keménysége ellenére.

Természetesen voltak nehézségeink is. Be kell látnunk, hogy még többet kellett volna tennünk azért, hogy a lelkipásztorok és világi hitoktatók megértsék az új könyveket, és elfogadják azokat. Általánosan ismert jelenség, hogy minél nagyobb műveltsége lesz valakinek, minél jobban „szakosodik", annál korszerűbb, modernebb lesz a saját szakterületén, míg más területeken szinte szükségszerűen elmarad a korszerű, új ismeretektől, konzervatívvá válik. Ez ránk, papokra is vonatkozik. Ám Bernolák Éva azon megállapítása már túlzás, hogy a fiatalabb papok lelkesedtek az új hittankönyvekért, az idősebb gárda pedig határozottan elzárkózott tőlük. Mert tény, hogy nem kevés idősebb pap egyetértett a megújulással, míg nem kevés fiatal pap van, aki mind a mai napig nem tudja elfogadni azt! Ezért kell ismételten különböző továbbképzéseken részt vennünk. Sajnos, erre nem mindenki mutat hajlandóságot. Így érthető, hogy akik egyoldalúvá váltak, nem tudták elfogadni az új könyveket, visszasírták a régit. Tény, hogy a hitoktatói szemléletváltozás lassan terjed, de mégsem kellene hitoktatásunk eredményeit csupán ezzel a mércével mérni.

Az igazság azt kívánja, hogy az „óvatoskodó" plébánosok szerepéről is szóljunk valamit. Tény – amit Mészáros István kritikájában is olvashatunk –, hogy voltak, akik nehezítették és akadályozták káplánjaik templomi hitoktatását. Ám ezek is megváltoztatták magatartásukat, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy mennyire megnövekedett azoknak a templomoknak a „forgalma", ahol biztosították a templomi hitoktatáshoz szükséges körülményeket. Sokan még az ún. békepapok közül is – titokban, de mégis hatékonyan –támogatták a templomi hitoktatást.

Bernolák Éva megállapítása, hogy a Püspöki Kar környezetéből származó burkolt ellenállás viszont egyre érezhetőbbé vált, méltatlanul feketíti be a Püspöki Kart, mert a kar nagy többségének akaratával szemben épp maga Lékai bíboros úr tanúsított ellenállást, és támasztott nehézségeket az új szemléletű hittankönyvekkel szemben, amikor az egyik konferencián Paskai László – akkor kalocsai érsek – emelt szót az új hittankönyvek mielőbbi megjelentetése érdekében. Meg kell még említenem, hogy a veszprémi hittankönyvek megjelenése után Pataky Kornél püspök úr segítette elő, hogy mégis megjelenhettek az új szemléletű hittankönyvek, az Elsőáldozók könyve és a Válaszol az Úr.

A püspökök magatartását sem lehet olyan egyoldalú kritikával illetni, mint ahogy Bernolák Éva könyvében, illetve Mészáros István kritikájában teszi. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a püspökök szinte kivétel nélkül támogatták a hitoktatók kezdeményezéseit, az új hittankönyvek ügyét. Magam is több egyházmegyében tartottam előadásokat a hitoktatás megújulásáról és a hittankönyvek kérdéseiről. S hadd írjam le: úgy lettem a Győri Egyházmegye Hitoktatási Bizottságának vezetője, hogy erre kinevező írást, „papírt" nem kaptam, és amikor Pataky Kornél püspök úr kinevezett a Győri Hittudományi Főiskola kateketika-tanárává, akkor sem adott „papírt", mert előtte nem kérte ki az ÁEH véleményét. Ugyancsak ő engedélyezte, hogy 1984-ben Győrött is megkezdjük a világi hitoktatók képzését, és lehetővé tette, hogy a havi rekollekciókon az egyházmegye papságának előadásokat tartsunk a hitoktatás megújítása érdekében.

Végül változni kezdett a helyzet, és 1986-tól újra megjelenhettek az OHB által szerkesztett új hittankönyvek. Hála Istennek, hamarosan nagyot fordult velünk a világ, ám lehetőségeink bővülésével a gondjaink is szaporodtak. A könyvkiadás szabaddá vált. Azóta akinek pénze van – és egyházi jóváhagyást tud szerezni –, az tetszése szerint adhat ki hittankönyvet. Ezért valamit tenni kellett a hitoktatás egysége és fejlődése érdekében. Így vált szükségessé a legfontosabb alapszövegnek, köztük a katekizmus kérdéseinek és feleleteinek újrafogalmazása. Amikor ez elkészült, akkor született meg a Püspöki Karnak az a döntése, hogy ezután csak olyan kéziratok megjelenéséhez adnak engedélyt, amelyek ezeket az alapszövegeket figyelembe veszik. Bernolák ezt bukásnak véli, valójában azonban egy nagyobb rossztól, a teljes anarchiától akarta megvédeni hitoktatásunkat. A következő évben az OHB – a Püspöki Kar jóváhagyásával – elkészítette az általános iskoláskorúak hitoktatásának tantervét is. Az OHB ma is él és dolgozik. Igaz, hogy különböző irányzatok jutnak szóhoz, de mégsem kívánom vissza azt a látszólag nekünk kedvező monopóliumot, amit a hittankönyvkiadás terén „élveztünk", amikor minden nyomtatott sor megjelenéséhez AEH-engedélyt kellett kérni. A hitoktatás fejlődését az ateista erőszak sem tudta megakadályozni; remélem, más erő sem fogja megakadályozni.

A rendszerváltásból más gondjaink is származtak. Egykor a Központi Szeminárium adott helyet szinte minden létező katolikus intézménynek. Ott volt a Budapesti Helynökség, ott ülésezett a Püspöki Kar... Ott indult a Hittudományi Akadémia levelező tagozata, majd a Hitoktatóképző Tanfolyam (ma az országban 22 helyen működik ilyen!), egyre többfajta bizottság és munkacsoport keresett magának helyet. A Központi Szeminárium azonban hamarosan szűknek bizonyult, ezért a különböző katolikus intézmények fokozatosan kiszorultak a Szeminárium épületéből. Így történt, hogy a Konzultációs Irodának is költöznie kellett, annak minden következményével. Valóban sok veszteség és kár ért bennünket. Átmenetileg rosszabb körülmények közé kerültünk, míg a Hitoktatási Bizottság Konzultációs Irodája megfelelő helyet kapott. A Konzultációs Iroda azonban nem pusztult el, ma is él és dolgozik, de ez ma már nem annyira feltűnő, mint az elnyomatás idején, hiszen ma már a legtöbb egyházmegyében van konzultációs iroda, és foglalkoznak a hitoktatók képzésével és továbbképzésével.

Bernolák Éva egyre többször mondta, hogy úgy látszik, a magyar egyházban a nők munkáját nem értékelik. Valóban lehettek ilyen tapasztalatai; de aki ma egy kicsit is szétnéz a hitoktatók között vagy a nagyobb plébániákon, az más képet lát. Természetesen nem csodálkozom azon, hogy zokon vették Éva néni kritikáját azok, aki több évtizedes hitoktatási tapasztalattal rendelkeztek.

Összegezve véleményemet: Bernolák Éva tanárnőnek áldozatos munkájáért őszinte elismerés és köszönet jár. Kár, hogy sokszor nem tudta megérteni Jézus örömhírének másként gondolkodó, de azonos célért küzdő munkatársait, s talán jobb lett volna, ha könyvében csak tárgyszerűen ismerteti az eseményeket és a dokumentumokat, mellőzve az önigazolást szolgáló hozzáfűzéseket.

 

----------------

A világháború leckéje

II. János Pál pápa üzenete a II. világháború befejezésének 50. évfordulója alkalmából (1995. május 8; részlet a 7. pontból).

Sajnos, a háború vége nem hozta meg azoknak a politikáknak és ideológiáknak az eltűnését, amelyek ezt a háborút előidézték vagy elősegítették. A totalitárius rendszerek – más formában – tovább tartottak, sőt tovább fejlődtek, főleg Kelet-Európában. Május 8-a után e földrészen és másutt számos koncentrációs tábor működött, míg számos személyt börtönben fogva tartottak, lábbal tiporva a legelemibb emberi jogokat. Nem értették meg, hogy lehetetlen emberhez méltó társadalmat építeni a személy lerombolására, az elnyomásra és a hátrányos megkülönböztetésre. A második világháborúnak ezt a leckéjét még nem értették meg teljesen, és nem fogadták be mindenütt. Mégis a következő évezred számára figyelmeztetés marad, és annak is kell maradnia.

 

 

András Imre

HATVAN ÉVE INDULT EL A KALOT-MOZGALOM

Rövid megemlékezésünket az érdeklődők kiegészíthetik Farkas György A KALOT-mozgalom és népfőiskolái című könyvével (Érd 1992). Itt a Távlatokban (1992/3, 346–360) Varga József mutatta be a mozgalmat. Hírt adtunk arról is, hogy Csesztregen Kerkai Alapítvány és Kultúrközpont létesült. (Távlatok, 1994/6, 739). P. Kerkairól: Kortárs magyar jezsuiták, 1992, 51–75. (Szerk.)

Az idén emlékezünk Kerkai Jenő SJ (1904–1970) halálának 25. évfordulójára, valamint a KALOT-mozgalom elindulásának 60. évfordulójára.

A KALOT-mozgalom a két világháború közötti katolikus megújulás legszámottevőbb, leglátványosabb, legmaradandóbb jelensége. Egy karizmatikus, népéért elkötelezett jezsuita szerzetes, páter Kerkai Jenő kezdeményezte, aki a Szent Ignác-i lelkigyakorlatoknak és az egyház szociális tanításának ihletésére célul tűzte ki az agrárifjúság felemelését. A mozgalom válságos időben indult el, rövid másfél évtizeddel az ország arculatát gyökeresen megváltoztató trianoni békeszerződés után, amikor mindenki társadalmi reformokról beszélt, de az uralkodó osztály gyökeres reformra nem volt hajlandó.

Az újra kisemmizett rétegek felemelésére vállalkozott a KALOT, és alig egy évtizedes fennállása alatt országos népmozgalommá fejlődött. A gyakorlatban bizonyította be, hogy a magyar paraszt tud gazdálkodni, kereskedni, vállalkozni, fogékony a kultúra felvételére, tehetséges az alkotómunkára, alkalmas arra, hogy részt adjanak neki az ország irányításában.

A KALOT-osok jól ismerték és felhasználták az akkor színre lépő népi írók műveit – a KALOT vezetőképző kurzusain némelyik kötelező olvasmány volt –, de ők soha nem húzódtak vissza az irodalom vagy a politika védő ereszei alá, mint a legbátrabb népi írók is tették, tenni kényszerültek, hanem a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületének mozgalmára támaszkodva folytatták az általuk beindított társadalom reformot. Ezt már 1937 szeptemberében igazolta róluk Glattfelder Gyula, csanádi püspök a KALOT vezérkönyv 1. előszavában: „Sem a hivatalos körök, sem a szabadalmazott falukutatók még nem vettek tudomást arról, hogy a KALOT társadalomreformjával nyugodtan lehet a nyilvánosság előtt jelentkezni. Ha ebből okulnak, akkor a falukultusz nem lesz romantika vagy agitációs alkalom, hanem magyar népünk boldogulásának hathatós eszköze."

A KALOT átvészelte a háború viharát, és elsőként kezdte el a működését a háború után. Kifejezetten katolikus jellege ellenére is az országot megszálló szovjet csapatok engedték tovább működni. Csak a Moszkvából hazatelepülő és az országra ráerőszakolt vezetőknek volt útjában, mert a KALOT-tal szemben nem bírták a versenyt. Az alapítót tíz és fél évi börtönre ítélték. A munkatársakat vagy belekényszerítették az új rezsim szolgálatába, vagy csak a legalacsonyabb munkát végezhették. Aki ma még él az egykori törzsgárdából, már idős nyugdíjas, de ha kiejtik előttük életük nagy szerelmét, a KALOT-ot, vagy az alapító nevét, a „Kisatyát", ma is felcsillan a szemük, és megnyílik a szívük. Az egykori tagok vagy neveltek illusztrálják a legjobban, mit adott neki a mozgalom.

Mindehhez a kulcs a karizmatikus alapító, Kerkai Jenő személye és elhivatottsága.

I. A KALOT eredete

Az alapító pontosan 66 évet élt 1904. november 9-e és 1970. november 8-a között. Apja, Czinder Jenő, molnár a Kerka patak partján. A családi név egy holland bevándorló őstől származik. Kerkai Jenő életét főként a katolikus Zala megye és az ősi Göcsej vidéke határozza meg; nyolc dédszülője közül hat innét származik, az ország néprajzilag jelentős helyéről, Göcsej, Őrség és a Zala megyei Hegyhát vidékéről. Négyéves korától az érettségiig Zalaegerszegen lakik anyai nagyszüleinél. Itt volt hitoktatója Mindszenty, akkor még Pehm József káplán. Érettségi után nem léphetett be mindjárt Jézus Társaságába, hanem belépését ellenző szülei költségén az innsbrucki egyetem teológiai fakultásán tanul, mint a Collegium Canisianum bennlakó növendéke. Apja, látva fia eltökélt szándékát, végül is beleegyezik abba, hogy jezsuita legyen belőle. A noviciátust 1924. február 8-án kezdi abban az érdi Szapáry-kastélyban, amelyből később a KALOT első népfőiskolája lett. A noviciátust követően három évig bölcseletet tanul Szegeden, a rendi főiskolán. Rektora a nagy alkotásairól ismert P. Bíró Ferenc. 1929 és 1931 között nevelő a jezsuiták kalocsai gimnáziumában. 1932 és 1935 között teológiát hallgat Innsbruckban. Tanulmányai befejeztével beosztást kap a szegedi Egyházmegyeközi Szemináriumban, melynek vezetését a püspök a jezsuitákra bízta. Itt dogmatikát, kísérleti lélektant tanít, és tanulmányi felügyelő. Szegeden állították fel saját rendi főiskolájukat a jezsuiták is, mivel anyagi okokból nem küldhették külföldre minden teológusukat. Ekkor veszi fel szülőfalujáról, Kerkaújfaluról a Kerkai nevet.

A Szegeden megtelepedett jezsuiták, a teológiai tanárok is, rendszeres missziós munkát kezdtek a városhoz tartozó kiterjedt tanyavilágban. Nem volt semmi különös abban, hogy P. Kerkai is apostoli munkába fogott mindjárt Szegedre érkezése után. Ő azonban a pápai szociális enciklikák ajánlásait és a külföldi egyházi kezdeményezések tapasztalatait akarta itthon kipróbálni. A külföldi agrárifjúsági mozgalmak közül ösztönző hatással voltak rá különösen a belga iparos- és agrárifjúságnak már akkor működő szervezete, a JOC és a JAC (Jeunesse Ouvriere Chrétienne, Jeunesse Agricole Chrétienne), de ismerte a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesületet is, mely a Felvidéken 1932-ben kezdett szervezkedni. A legfontosabb külföldi mintakép a dán Hartwig evangélikus püspök szövetkezeti mozgalma volt.

Tevékenységét Szegeden azzal kezdte, hogy két munkatársat – állás nélküli elkötelezett fiatalokat – nyert meg tervezett munkája számára: dr. Farkas Györgyöt és Ugrin Józsefet. Ő szemináriumi tanári lakásának egyik szobájában húzta meg magát, a másikból lett a „központi szervezőiroda''. Első lépésként munkatársait lelkigyakorlatra hívta meg a jezsuiták Szeged határában lévő, „villának" nevezett tanyájára, ahová a fiatal rendtagok pihenő napjaikon jártak felüdülni. A lelkigyakorlat alatt – és a rákövetkező évben – a két munkatársával együtt közösen fontolgatták a falusi fiatalság megsegítésének lehetőségét, és egy életre elkötelezték magukat erre a munkára.

A KALOT-csoportok szervezésében fontos alapelv volt, hogy a csoportok az egyházközség keretében alakulnak meg, szerves részét képezik az egyházközségnek, erre támaszkodva élik szervezeti életüket, bonyolítják le programjaikat, s közben a plébános és a tanítóság segítségére támaszkodnak. P. Kerkai munkatársa lett a Katolikus Akció keretében működő Katolikus Legényegyletek Országos Titkárságának (rövidítve KALOT), mely 1938-ban az AC-től függetlenséget biztosító, önálló szabályzatot kapott. Nevében ekkor lett az utolsó betű a „Titkárság" elnevezés helyett a „Testület" rövidítése. A kezdeményezés újdonsága abban állt, hogy életet vitt egy hagyományos egyházi intézménybe, és mozgósítani tudta ezt a nemzet egyik sorskérdésének megoldására.

II. Páter Kerkai Jenő karizmája Páter Kerkai Jenő alapításának, a mindössze 10 évet megélt KALOT-mozgalomnak csupán hét nyugodt esztendő állt rendelkezésére, hogy 5000 helyi csoportot hozzon létre félmillió taggal, húsz népfőiskolát létesítsen szerte az országban, a központi ügyintézéshez 100 hivatásos munkatársat állítson be, a KALOT-vállalkozások sorát indítsa el a mozgalom feladatainak megoldására, több sajtóorgánumot, műsorközpontot, könyvosztályt, művészeti osztályt tartson fenn a saját céljaira, kulturális bemutatókat, munkaszövetkezeteket, paraszti érdekvédelmet, sőt – húsz család számára – egy teljesen új telepes falut is alapítson.

És mindezt teljesen önkéntes alapon, mert még a „rábeszélés" se tartozott a szervezési módszerei közé. A KALOT-nál a „beszervezés'' minden alkalommal lelkigyakorlaton történt, ahol valamilyen formában mindig elhangzott az ignáci lelkigyakorlatokból jól ismert „Krisztus Király felhívása". Egyikük feljegyezte, amit hallott: „Jöjjenek, segítsenek felemelni a magyar népet!" Többen is hangoztatják, hogy ebben az első lelkigyakorlatban jegyezték el magukat véglegesen a KALOT-munkára. A KALOT mindenekelőtt az agrárifjúságnak akart vezetőket képezni. Ugyanazt a célt szolgálták lényegében az 1940 és 1943 között létrehozott KALOT Népfőiskolák is. A KALOT szervezési módszere a teljes önkéntességre alapozott, és a helyi katolikus legényegylet „sejtjére" támaszkodott. Belülről kifelé és alulról felfelé kibontakozó módszert alkalmaztak a szervezésben. A vezetőképző tanfolyamon részt vett legény legfőbb kötelessége volt, hogy otthon a faluban megalakítsa a KALOT-csoportot.

Az egyházközségi katolikus legényegyletre alapozva a KALOT szervezését, adva volt a plébános segítsége is: hivatalból ő volt a KALOT elnöke. De adva volt a plébániákat egybefogó egyházmegyei szervezet is, mely biztos státust adott a helyi KALOT-csoportnak a nagy nyilvánosság előtt. (Például a KALOT-tal szembeni várható támadások kivédésére. Hiszen tudni kell, hogy a politikai vezetés az 1921. december 21-én megkötött Bethlen-Peyer-féle paktummal a szociáldemokratáknak megtiltotta, hogy a mezőgazdasági munkásság érdekvédelmével foglalkozzon. A KALOT-nak pedig ez nyíltan hirdetett szándéka volt.)

A legényegyleti csoportok megalakításán túl a mozgalom a faluban lévő felnőttek megnyerésével is törődött, őket is gondozta. Belőlük szervezte meg a KALOT pártoló tagságát, egyrészt azért, hogy támogassák a csoport által összefogott legényeket, de azért is, hogy ők vegyék kezükbe a parasztság érdekvédelmét. A KALOT-központ továbbá külön ápolta a kapcsolatot a falu hivatásos vezetőivel (pap, tanító, kántor jegyző stb.), illetve a leendő vezetőkkel (kispapok, tanítóképzős diákok), hogy szívesen segítsenek a legényeknek, ha szükségük van rájuk.

Páter Kerkai karizmájának másik arcát az ún. négyes KALOT-jelszó megalkotásában szemlélhetjük. Első munkatársaival közösen fogalmazták meg – könnyen megjegyezhető, szuggesztív formulákba öntve – azokat a célkitűzéseket, amelyek minden KALOT-programot kifejeztek, minden mozgalmi tevékenységnek mércéjéül szolgáltak. A mozgalom életében központi szerepet betöltő híres négyes jelszó így hangzott: Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!

Az első jelentette a mozgalom evangéliumi világnézetét, de pl. a munkásvédelem etikai elveit is: „méltó a munkás a maga bérére", „aki nem dolgozik, ne is egyék", „elviselhetetlen nehéz terheket raknak az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta", stb. A másodikon az ifjúság szervezésénél az általános és szakműveltség emelését, a hagyományos kultúra ápolását értették. A harmadik a gazdasági élet feltételeinek biztosítását, a tisztességes családi bér követelését, a szövetkezeti földbérlést stb. jelentette. A negyedik a Szent István-i állameszmére alapozódott, mely befogad más népeket is, és azt tekinti magyarnak, aki dolgozik ezért a népért. A négyes jelszó nem négy KALOT-típust jelentett, hanem azt a négy tulajdonságot, melyet minden kalotos legényben ki akartak nevelni.

Páter Kerkai karizmájának része volt a célkitűzés megvalósításának apró részletekbe látó kidolgozása, ami szintén lényegesen hozzájárult a kibontakozás robbanásszerű gyorsaságához. A hatást, melyet a KALOT tevékenysége az emberekre gyakorolt, jól érzékelteti egy öreg paraszt bácsi nyilatkozata az egyik vezetőképző tanfolyammal kapcsolatban: „Mindig tudtam, hogy a magyar paraszt olyan, mint egy mesterhegedű, csodálatos teljesítményekre képes, ha tudnak játszani rajta. Maguknak sikerült." Ezt a „sikeres" munkát azonban szokatlanul hosszú helyszíni előkészület előzte meg.

1935 őszén, a munka elkezdésekor, két főállású világi munkatársat vett maga mellé P. Kerkai, s egy teljes évet lényegében arra szánt, hogy közösen végiggondolják a parasztság helyzetének minden részletét, a földbirtok aránytalan megoszlását, az ebből adódó szélsőséges osztálytagozódást a parasztok között, az ettől függő nagy műveltségi különbségeket, a felekezeti megosztottságot, az életkor szerinti megosztottságot, a közvéleményben uralkodó társadalmi előítéleteket a parasztsággal szemben. A konkrét adottságokat figyelembe véve határozták meg a munkában követendő stratégiát. A politikai pártok áldatlan működéséből például azt a következtetést vonták le, hogy egyetlen párthoz sem kötik majd a mozgalom sorsát.

Az alapító páter Kerkai karizmája – mint minden karizma – röviden összefoglalva abban nyilvánult meg, hogy pontosan meglátta az idők jeleit és a bennük megnyilvánuló feladat teljesítéséhez a legelső fontos lépést, s azt a Gondviselésbe vetett bizalommal meg is tette. „Benne vagyunk a Gondviselés tervében" – ez volt a kedvenc szavajárása, legfontosabb gondja a kápráztató sikerek és az emberi tragédiának is beillő sikertelenségek elfogadásakor egyaránt. „Életem-halálom egyetlen szerelmének most is a magyar népet s hazát tekintem az előkészületi évekkel, a szervezőmunkákkal, a börtön szenvedéseivel és az eljelentéktelenedés szíves vállalásával – írta röviddel halála előtt. –... Vigasztaló tudat, hogy odaátról is lehet hatékonyan folytatni a földi életfeladat szolgálatát."

 

 

Ötven éve ért véget a II. világháború

Roger Etchegaray bíboros homíliájából (elhangzott a franciák római Szent Lajos-templomában 1995. május 8-án).

1945-től napjainkig 187 konfliktusnak közel 40 millió áldozata lett; az emberiség csak 60 napos teljes békét élvezett, és e pillanatban is földünkön 41 háborús tűzfészek működik. (...)

Eszmélődésünk nem állhat meg 1945-nél, mert a háború igazi végét Európában – ha egyáltalán vége van – nem ötven évvel ezelőttről keltezzük, hanem alig hat évvel ezelőttről. II. János Pál pápa – ismerve a helyzetet – ezt kifejezetten mondja Centesimus annus kezdetű enciklikájában. Mert egyes európai országok számára 1989-ben, a marxizmus bukásával kezdődött az igazi háború utáni időszak. A marxista ideológia keményebb volt, korábban gyökeret vert, és ezért sok évvel túlélte a náci ideológia hivatalos bukását. Az ún. „hidegháború" hosszú közbeeső időszaka – „békés együttélésnek" is nevezték – kétségkívül a leggyászosabb volt, és alattomosan tovább terjedt Berlin leomlott falán. A háború és béke fogalmai hajdan viszonylag világosak voltak, egymással homlok-egyenest szemben álltak, meg lehetett őket határozni, és erkölcsi ítéletet lehetett alkotni róluk – ma e fogalmak elhomályosultak. Sohasem hangoztatták annyira, hogy a háború nem old meg semmit, és sohasem engedték ennyire elburjánozni a háborút. (...) Megszerezni a békét ma azt jelenti, hogy harcolunk az igazságosságért és az igazságért. Megszerezni a békét annyi, mint a szeretet és a kiengesztelődés lelke szerint élni, hinni abban, hogy a világ képes kinyilvánítani szépségét. (...) Tegnap joggal azt mondták a fiataloknak: „fejlődés a béke új neve"; ma ugyanúgy ezt kell mondani nekik: „a fejlődés új neve: béke."

 

 

A SZENVEDÉLYBETEGEK PROBLÉMÁI

A kábítószerezés korunk pestise. Kénytelenek vagyunk foglalkozni a drogfogyasztás kérdéseivel, mert súlyosbodó probléma ez világszerte, és hazánk társadalmában is.

1991 novemberében az Egészségügy Világának Pápai Tanácsa világkonferenciát rendezett e témáról.

– A tanács elnöke, Fiorenzo Angelini bíboros a világháborúhoz hasonló csapásnak nevezte a kábítószerezést és az alkoholizmust.

– Dr. Power (UNESCO) arra hívta fel a figyelmet, hogy a drogfogyasztás minden korosztályt érint és veszélyeztet, valamint arra, hogy a megelőzés a legfontosabb s egyben a leghatékonyabb megoldás is.

– A szentatya mind az alkoholizmust, mind a kábítószerezést alattomos társadalmi csapdának nevezte, s arra figyelmeztetett, hogy elterjesztésükhöz óriási anyagi – és olykor politikai – érdekek is fűződnek. Ezen érdekek leleplezését ugyancsak szorgalmazta.

A hazai lapok egyre sűrűbben hívják fel a közvélemény figyelmét a drogveszélyre. Közismert tény, hogy ma már több tízezer hazai drogfogyasztó van. Közülük évente mintegy háromezren részesülnek kórházi kezelésben.

Tovább fokozza a problémát, hogy a drogok betiltása az alkoholizálást növeli, ami csak újabb konfliktusok forrása.

A Kossuth Rádió tavaly arról számolt be, hogy az indiai vadkender termelése elkezdődött hazánkban.

A Legfelsőbb Bíróság szerint „csekély mennyiségű" kábítószernek minősül a kábítószerhez nem szokott fogyasztó esetében a halált, illetve mérgezést előidéző adag tízszerese, míg „jelentős mennyiségűnek" minősül az ilyen adag százszorosa. A Legfelsőbb Bíróság ezen állásfoglalásával joghézagot kívánt megszüntetni, hogy a büntető törvénykönyv rendelkezéseinek érvényt szerezzen ezáltal.

Veér András pszichiáter, a mentálhigiéné miniszteri biztosa több ponton vitatja a Legfelsőbb Bíróság álláspontját. A Népszabadság 1995. április 14-i számában közzétett írásában többek között kifejti, hogy nagy ellenérzés tapasztalható a társadalom részéről a kábítószerezéssel szemben. A cikkíró kifogásolja, hogy a bíróság határozata nem tesz különbséget az ún. „kemény" és „lágy" drogok között. Véleménye szerint ez legalizálja a terjesztést, hiszen a terjesztőket, a „beetetőket" garantáltan csak a halálos adag tízszeresével fogják ellátni a drogkereskedők, tehát a „csekély mennyiségnek" számító felső küszöbértéknek megfelelő mennyiséggel. Leszögezi továbbá, hogy e döntéssel a világon szinte elsőként legalizáljuk a kemény és lágy drogokat, s az élvonalba kerülünk a dohányzás, az öngyilkosság és az alkohol után a kábítószer-fogyasztást illetően is. Amennyiben tehát nem változtatják meg a törvényt, a legliberálisabb országok egyike leszünk. Ő is azt tartja, hogy a legfontosabb a megelőzés, a felvilágosítás. Tudomásul veszi, hogy a betegek kezelésre, nem pedig büntetésre szorulnak. Általánosságban hívja fel a figyelmet arra, hogy nem jó, ha az egész társadalmat érintő kérdésekben csupán jogászok, ilyen-olyan bizottságok és szervezetek hoznak döntést.

(Szerkesztőség)

* * *

 

Dobler Magda

„Kezdetben állj ellen!"

A modern életnek, a fogyasztói polgári társadalomnak, mint minden más korszaknak, megvannak a bűnre vezető alkalmai és jellemző bűnei, melyeket szeretünk a korszellem számlájára írni, felmentve magunkat saját felelősségünk alól. Ilyen pl. a rossz társaság, melyben ragad a rossz példa, az alkoholizmus, a kábítószer-élvezet, a mértéktelen gyógyszerfogyasztás, a szeretetlenség, a közöny, az igazságtalanság a családtagokkal és a polgártársakkal szemben. Ha nem vigyázunk, a rossz tulajdonságok a korral fokozódnak, hol a szexuális, hol a hatalomvágy kerekedik felül, és annak kielégítése rabul ejthet.

Szexuális kielégültség vagy kielégületlenség, a homoszexualitáson és sok más perverzitáson át, a kóros kapcsolattartás és a realitástól való menekülés ösztöne a víziók és hallucinációk kábulatába, sőt öngyilkosságba vagy gyilkosságba kergethet.

A kábítószer-élvezet marihuánás cigaretta szívásával vagy a „szipózással" kezdődik. A drogfogyasztás sajátossága a mértékvesztés, az egyik anyag élvezetéből a másikba átlépés, átszállás az ópiumból a heroinba. Erről az útról nincs máshol letérés, csak az elvonóhelyen. A megszerzési kényszer pedig további bűnökbe sodorhatja az élvezőket: recepthamisításba, droglopásba, vagy törvényellenes lépésekre vihet, pl. valaki vadkendert termel, vagy illegális kereskedőtől veszi meg élvezetének anyagát, esetleg társainak is ad belőle, és máris kész a kereskedelem, akár nemzetközi szinten, amit a Btk. büntetéssel sújt.

Bármilyen fiatal is a drogfogyasztó, egészségét, immunitását, erejét, akaratát, emlékezetét, szellemi munkaképességét elveszti. Az elvonás – a drogkereskedő esetében a börtönbüntetés – kivonja az életből, iskolából, munkából, a társadalomból, ahová hosszú és nehéz lesz a visszavezető út, a beilleszkedés.

Hasonló a helyzet az alkoholizmussal is. Az első poharat a legjobb kézbe nem venni, mert aki szesztestvérekre talál, könnyen eljut a delíriumig. A nagyivók lesznek a legjobb üzlettársak, akik együtt isznak, együtt írják el a nullákat a milliós bankszámlákon, együtt tüntetik el az anyagot az építkezéseknél. De a borozgatás más útra is vezethet. Az ital hatására megeredt nyelvvel könnyen ki lehet beszélni a hivatali titkokat, a becsípett ember minden vonatkozásban erősen befolyásolható lesz, sajnos, rossz irányba is. Az esti ivászatok rabja elhanyagolja családját, a fokozott italfogyasztás miatt megbetegedhet. Végül, de nem utolsó sorban az iszákos sokat költ saját és szesztestvérei leitatására.

Mindezt a maga visszataszító valóságában lenne jó a médiumokban elrettentő példaként hallani és látni.

Azt a tényt sem szabad véka alá rejteni, hogy a társadalmi leszakadás, a munkanélküliség, a talajvesztettség, a nyomor, a hajléktalanság előidézi és fokozza a bűnre vezető alkalmat, és gyengíti a társadalom tűrő- és ellenállóképességét.

A józanság humánus, szociális hálójának láthatatlan védőpajzsként kellene lebegnie az egész társadalom felett. Együttműködés, empátia, a közösségi érzés fokozása, a szegények és gazdagok közötti életnívó-különbség elboronálása a posztindusztriális társadalom legfőbb feladata. Fontos lenne az említett modellt megteremteni, a szükségben bizonyított barátság erejét hangsúlyozni, hogy a szegények ne váljanak az erkölcstelen gazdag társadalmi rétegek eszközeivé.

Nyilvánvaló, hogy a szenvedélybetegek gyógyítása bonyolult feladat. Az említett tényezőkön túl az erkölcsi nevelés, a jó példa, karizmatikus vezetők befolyása, különböző tanácsadó és gondozó közösségek baráti segítsége (pl. az A. A. = Névtelen Alkoholisták tizenkét lépése) mind-mind közreműködik a megelőzésben vagy a függőségbe jutottak felkarolásában. A parancsok és tiltások önmagukban erőtlennek bizonyulnak; ezért van szükség Krisztus kegyelmi segítségére. Csakis az Ő Lelke teremtheti újjá a sebzett emberi szabadságot.

 

 

 

FIGYELŐ

Kovács István

SZÁMVETÉS ES KIÚTKERESÉS

Beszámoló a IV. Életvédő Konferenciáról

A Magyarok Világszövetsége székházában (Bp. V. Semmelweis u. 1—3.) 1995. március 24-től március 26-ig rendezték meg a IV. Életvédő Konferenciát. A hat rendező szervezet – Magyarok Világszövetsége, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Magzatvédő Társaság, Pacem in Utero Egyesület, Életvédő Központ Alapítvány és a Pro Life Alapítvány – derekas munkát végzett. A téma legmagasabb szintű ismerőit sikerült megnyerniük előadónak. A témát a legkülönfélébb oldalakról mutatták be. Jogi és teológiai, erkölcstani, orvostudományi, társadalomtudományi és a családdal foglalkozó szekciókba rendeződve vizsgálták a problémákat. A neves előadógárda nagyon lelkes és igen szépszámú hallgatóságot vonzott (csaknem 1000 regisztrált résztvevő volt).

* * *

Zsúfolt előadóteremben Balczó András prófétai ihletettségű szavai nyitották meg a konferenciát: „Az utóbbi közel 40 évben 6 millió abortuszt végzett a magyar nemzet, . . . emiatt átok szakadt az országra. Az alól az átok alól az embernek saját erejéből nincsen kimozdulási lehetősége. . . Csoda kell hozzá, s a csodához, hogy megtörténjen velünk, szükséges az, hogy higgyünk a csodában és a csoda gazdájában, az Istenben." „Ezt nem lehet felértékelni a bűnök listáján." „És először a legnagyobb bűnt kell bűnnek minősíteni, megbánni és bocsánatot kérni, azután a kisebbeket. . . Az áldás máshogy nem szakadhat az országra, csak akkor, ha ez megtörténik, a bűnnek a bevallása... Jézus Krisztus nevében megáldom azokat az orvosokat, akik az abortuszt megtagadták, egzisztenciájukat veszélyeztetve. . . Ha ezeket megáldjuk, talán bátor vagy szokatlan lépés; de átkot is lehet mondani, azonban nem emberre… Az abortusz szellemét Krisztus nevében megátkozom, és a hamis tájékoztatás szellemét is Jézus Krisztus nevében megátkozom. Nem embert átkozok, hanem azt a szellemet, amely ebben az országban öl, pusztít." Tempfli József 'nagyváradi katolikus püspök hangsúlyozta az elvet: „Az élet szent és sérthetetlen a fogamzástól kezdve." Madách Imre Mózesét idézte: „hit és egymáshoz való hűség mentheti meg nemzetünket." Tőkés László királyhágómelléki református püspök maga helyett levelét küldte a megnyitóra: „jövőnk védelmében... a valamennyi életért és emberért Isten előtt felelősséget vállaló szervezet és egyház ezekben az időkben »könyörtelen« éleslátással és érző lélekkel köteles a Nemzet fölé hajolni, és a megmaradás biztatását hordozó szívhangok és életjelek felfogására érzékeny kiváló műszerek érzékenységével megvizsgálni: hol a baj, és mi a tennivaló. . . A korszakos nemzeti összefogásban egyesülő ész, erő és akarat csakis így rázhatja le magáról a riasztó méreteket öltött életellenes erők »átoksúlyát«."

A jogászok sorát Jobbágyi Gábor nyitotta meg, drámai erővel vázolva a jelenlegi helyzetet: „A nemzetellenes politika célja a nemzet kiirtása. Két sarokpontja: A gyermeket váró családok megnyomorítása és a tágra nyitott abortuszkapu. Családbarát politika lenne a cél!" Dr. Király Tibor akadémikus a magzat büntetőjogi védelmét vázolta. A vallások sorát dr. Domán István főrabbi nyitotta meg, bemutatva a magzat értékét a zsidó vallásban. Dr. Tarr György világosan elemezte a méhmagzat életjogát: „Ez az életjog még akkor is sérelmet szenved, ha a magzatelhajtást törvényi engedélyre alapítottan hajtják végre. Ekkor tulajdonképpen nem a magzatgyilkosság bűncselekményéről van szó, hanem a törvény által engedélyezett – ezért nem büntethető – magzatgyilkosságról." Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró betegágyról küldte el előadását: „Az abszolút hatályú magzatvédelem lehetőségéről", megtisztelve evvel minden résztvevőt, és hangsúlyozva a téma fontosságát. Egy „próbaperen" bemutatta a mai szabályozás tarthatatlanságát: hiszen a magzat sorsa ma az anya kezében van, aki (speciális öröklési esetben) a legteljesebb mértékben ellenérdekelt!

A délutáni ülésen a vallások életvédő főpapjai és teológusok kaptak szót. Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családfelelőse feltette a fájó kérdést: vajon védi-e a katolikus család a magzatot? hiszen az 5 millió abortusz a katolikusokat is érinti! „Hirdessük a bűnbánat és a bűnbocsánat evangéliumát, és éljük meg a házasság misztériumát, szentségét!" Csak ez lehet a megújulás útja. Lélekszakadva érkezett dr. Hegedűs Lóránt, a Református Egyház Zsinatának lelkipásztor elnöke, aki az ügy fontossága miatt vállalta az aznapi 4 beszéde mellé ötödiknek „A magyarság megmaradásának esélyei a Kárpát-medencében" című előadást. „Végveszélyérzet nélkül pusztítjuk önmagunkat. Vagy életre sokkolódunk, vagy elpusztulunk! Vagy közügyünk lesz a népszaporodás, vagy nem leszünk! Isteni jogon is érvényes: azé az ország, aki teleszüli!" Visszafojtott lélegzettel hallgattuk az őrt álló prófétai harsonáját. Dr. Szebik Imre evangélikus püspök a magzatvédelem teológiai és társadalmi összefüggéseit elemezte. Dr. Erdő Péter kánonjog professzor frappánsan foglalta össze a magzat védelmét a hatályos kánonjogban. (Előadásának szövegét jelen számunkban közöljük.) Rövid szünet után dr. Kovács István orvos, lelkipásztor konkrét felmérés alapján mutatta be, hogy csak a világnézetileg elkötelezett iskola tud valódi értékközvetítő lenni, s csak az tudja a családokat megsegíteni feladatuk teljesítésében (mert a katolikus Egyház szerint elsődlegesen a család feladata a nevelés, beleértve a szexuális felvilágosítást is). Komáromi János katolikus teológus filozófiai mélységű, de helyenként költői szárnyalása elmélkedésben kimondta: „egyetlen talpraállási lehetőségünk: Krisztussal vállalni az életet!" (Emberképünk, jövőképünk.) Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus a bibliai családképet mutatta be. „A bibliai család az, amiben Jézus benne van. De így minden kis megölt magzatban Jézust öljük meg. Isten Báránya az egyetlen lehetősége az abortuszt végzett asszonynak, de nemzetünknek is." Ha a gyümölcsöt akarjuk ápolni, a környezetet, a talajt is meg kell művelni. Így lesz a házassággondozás egyfajta gyermekvédelem. A megdöbbentő indítás után Gál Éva szellemes, tréfás rajzain mutatott be 10 jellegzetes családszerkezetet, és végül eljutott a bibliai modellhez, amelyet a pásztor és nyája képben talált meg. Dr. Zlinszky János alkotmánybíró „A magzat védelmének jogi történetében" nagyon lényeges alapelvekre mutatott rá: „A magzatot nem úgy kell védeni, hogy az anyát fenyegetjük (azaz családbarát légkör kell, az anyaság presztízsét kell védeni). A jogvédelemnek a jövőt kell szolgálnia!" A határon kívüli magyarság helyzetéről az első beszámolót Pénzes János szabadkai katolikus megyéspüspök tartotta „Család és gyermekáldás Bácskában" címmel. Az első nap programját dr. Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök beszámolója zárta le: „Küzdelem a magzatokért." Felidézte nagy feltűnést keltő cikkeit, felszólításait, nyílt leveleit. „Napjainkig ennyit sikerült tennem... pásztori feladatomnál fogva ennyit sikerült, bár mindenki legalább ennyit megtett volna!" A hallgatóság aktivitását mutatja, hogy a zsúfolt program után még volt energiájuk hozzászólni. Így kapott szót Csata Béla marosvásárhelyi plébános, aki az Erdélyben már 1990 márciusában megalakult Magzatvédő Társaságról, az 1994-es „Életért" konferenciáról és a családév biztató rendezvényeiről számolt be. Az első nap végén felmerült a kérdés: lehet ezt még fokozni? Akár az érdeklődők számát, akár az érdeklődés lényegre törését, akár az előadások minőségét és fontosságát tekintve.

* * *

A második nap március 25-e, Gyümölcsoltó Boldogasszony: Mária életvállaló és életadó „igen"-jének az ünnepe. Az egybeesés gondviselésszerűnek bizonyult. Hamarosan kiderült, hogy a jó kezdés után még jobb lett a folytatás!

Délelőtt az orvosoké és az egészségügyieké volt a szó. Prof. dr. Gaizler Gyula bevezető előadása „Életminőség-élettartam" címmel megadta a tárgyalások komoly, felelősségteljes, keresztény alaphangját. Prof. dr. Egyed Jenő, az Országos Szülészeti és Nőgyógyászati Intézet igazgatója együttműködési készségét bizonyította avval, hogy elvállalta az előadást: „Mit tehet a szülésztársadalom a terhesség-megszakítások csökkentéséért?" Az előadásból kiderült, hogy a jóakarat, az együttműködési készség kevés: gyökeres szemléletváltásra van szükség, különben a szülész csak „ítéletvégrehajtó" lesz (= az anya döntésének a kivitelezője, s mint ilyen abban a szerepben tetszeleghet, hogy ő „segítséget nyújt" a szegény asszonynak). Ezt a gyökeres szemléletváltást szolgálta dr. Szinnyai Attila előadása: „Orvoslás az életvédelemben, az életvédelem orvoslása." A konkrét lehetőségeket taglaló új életvédelmi stratégiát megfogalmazó előadás önkritikusan állapította meg: „Rajtunk, orvosokon, az orvostársadalmon is múlik, hogy egyre több család vallja és valósítsa meg a szeretet törvényén alapuló életelfogadó mentalitást. . . Európában évente kb. 2 000 000 legális abortuszt végeznek, az eutanázia gyakorlata egyre több ország törvénykezésében kap legalitást. Emellett azonban újból és újból megfogalmazódik Európa és a világ orvosaiban a hippokratészi útmutatásokhoz való visszatérés szükségessége. Ne késlekedjünk ezt mi, magyarországi orvosok sem megtenni!" Horváth Mónika, országos vezető védőnő, az újonnan felállított Családvédelmi Szolgálat áldozatos munkáját és eredményeit mutatta be. (Előadását közöljük.) Dr. Sándor Csaba szülész főorvos a természetes családtervezést ismertette szakszerűen. Dr. Vass Miklós viszont a ma oly sokszor emlegetett mesterséges megtermékenyítés emberi, erkölcsi és jogi dilemmáira és ellentmondásaira hívta fel a figyelmet összefogott, frappáns előadásában. Dr. Halabuk Ágnes a magzati veszteségeket követő lelki zavarokat és azok kezelésének lehetőségeit mutatta be. A gyakorlott tanácsadó, pszichoterapeuta az „abortusz utáni szindróma" kezelését lehetségesnek és szükségesnek tartja. Dr. Streitmann Károly a lengyel orvosok etikai kódexe alapján vázolta a szemléletváltás lehetőségét.

Hamarosan megkezdődött a délutáni, még zsúfoltabbnak bizonyuló program: a téma társadalomtudományi megközelítése. Ebben kaptak szót a határon túli magyarok problémáit megszólaltató előadók. E konferencia újdonsága volt, hogy a határon túli magyarok problémáit kintről jött szakemberek saját vizsgálataik alapján ismertették. E délutánon nem sok jót hallhattunk (akár a felvidéki, az erdélyi, vagy a délvidéki problémákra gondolunk). Természetesen minden területnek megvoltak a sajátságos jellemzői, amit csak súlyosbított a nemzetiségi, kisebbségi lét. A túlélés, illetve egyáltalán: a megmaradás is sok helyen kérdésessé vált. Dr. Fodor András Attila az előző országgyűlés életvédő képviselőjeként beszámolt az ún. „magzatvédelmi törvény" létrejöttéről. A kívülállók számára elképzelhetetlen erőfeszítések ellenére sem sikerült megfelelőbb, igazabb törvényt megfogalmazni! A sok probléma, kudarc után üde színfolt volt Magyar Fruzsina tanúságtétele „Magzat – gyermek – emberi méltóság" címmel. „Pironkodva gondolok arra, hogy mivel érdemeltem ki a sorstól, hogy énbennem kelhessenek életre ezek a kis emberkék, hogy jövök én ahhoz, hogy a szülőtársam megfosztva legyen ettől a csodálatos élménytől? És azon kaptam magam, hogy a mi apukánkat, amennyire csak tudom, bevonom ebbe a csodába." Válaszként a férj, Mécs Imre, a „házi dramaturg" előírása szerint felolvasta Szabó Lőrinc „Ima a gyermekekért'' című versét. Ifj. Fekete Gyula tárgyilagosan és sokoldalúan mutatta meg a családokra nehezedő gazdasági nyomást, a családellenes spirált. Illyés Gyula sorait idézve zárta előadását: „Tettével növeli, ki elfeledi a bajt." A tisztánlátás és figyelmeztetés jegyében szólt dr. Molnárfi Tibor „A Veritatis splendor című enciklika és az abortuszkérdés"-ben. Fülep Lajost idézte: „Végső katasztrófa előtt élünk." Majd Mindszenty bíboros szellemi végrendeletét: „A megmaradt kevésből újra kell építenünk a hazát. Ez a dolgunk." A történeti demográfus, dr. Kovács Zoltán szintén figyelmeztet Pichot megállapítását megismételve: „2250 táján fog meghalni az utolsó európai!" Sebestyén Béla „A magzatgyilkosság társadalmi hátterét" vizsgálja. „Eszmefuttatásunk végső következtetéseként ki kell mondanunk: a magyar társadalomban működik egy minden elemében gondosan kidolgozott életpusztító rendszer, melynek feladata a magyarság anyaméhben való legyilkolása, országának megkaparintása." Fekete Gyula „A jelen és a távlatok"-ban állítja elénk az érdekek összeütközését: „Csak a mára gondolni percemberré tesz. . . Új találmány: élősködés a jövőn! ... A lepra lappangási ideje tíz év. A »fehér pestisé« 20 év! (= húsz évvel később jelentkezik a hiány). A jelen érdek diadalmaskodik." A döbbenetes előadásokat még több mint egy óráig visszhangozták, vitték tovább a lelkes hozzászólók.

* * *

A vasárnapi ülés elnöke találóan vezette be az előadásokat: „Ami itt történik, az istentisztelet!" Nem tévedett, mert valóban felelősségteljesen, hittel és bízó lélekkel megfogalmazott tanúságtételek, előadások hangzottak el „A család'' címszó alatt. Varga Domokos kezdte a „szertartást", bemutatva az éltető családot. „Mi az, hogy igazi család? Erre csak annyit mondanék: ahol megfoganhat az élet. Nem csak a születendő gyermekek élete, a mi életünk, a mi boldogságunk is, sorsunkat összekötő, közösbe adó és a közösbe visszaadó férfiaké, nőké." Dr. Paksy Mária „Szeresd és engedd élni!" című előadásában megfogalmazódott a véres múlt: „az anyaméh mészárszékké vált", s az óhaj: „Engedd élni, hogy szerethesd!" Dr. Gyökössy Endre „A szeretet civilizációja" címen küldte el hozzászólását. Dr. Szarka Miklós református lelkipásztor, családgondozó „A család szerkezete és a gyermekvállalás" összefüggéseit mutatta be szemléletes táblákon. Elöljáróban Fülep Lajossal leszögezte: „Az egyke sohasem a szegénység következménye, hanem a gazdagságé." A gyermek nem vállalása »életszínvonal-emelő«; a jelenben tapasztalható válságok csökkentik a gyermekvállalási kedvet. A gyermekvállalás az emberi szív minőségétől függ, az igazi szeretetközösség kedvez neki. Czakó Gábor: „A család gerillabázis." Rendkívül szellemes, kemény és éles megfogalmazásából kiderült a posztmodern gazdaságtársadalomban ellehetetlenült család, amely organikus képződmény végső soron Isten kegyelméből jött létre. „A jól működő család tagja látszólag kevéssé különbözik a többitől, kicsit mélább, a piacon hamarabb átejthető, ezért nem tűnik föl, hogy a Nagy Átverésnek ellenszegül. Azt pedig a kutya sem feltételezi róla, hogy sziklakemény harcos. Elszánt és felkészült, tudja, hogy az egyetlen reális utópiának ő a letéteményese. Gazdaságkor harsogó politikai és tőzsdei zsivajában ő a legcsöndesebb, az igazi cselekvő, a forradalmár. Jézusnak, a boldogság forradalmának harcosa." A kárpátaljai magyarságról szóló beszámoló véletlenül került erre a napra (az előadó ugyanis több, mint nyolc órát volt kénytelen várakozni a határon; fizikailag teljesen kifáradva, szombaton nem tudta megtartani előadását). De jó volt, hogy ez így történt, mert ez az egyetlen vidék, ahol a rossz gazdasági körülmények ellenére sem fenyeget a magyarság kipusztulása! A súlyos, sőt egyre súlyosbodó magyarországi helyzet hivatott elemzője volt Morvayné Bajai Zsuzsanna, a NOE elnökségi tagja. Előadása: „A magyar pénzügypolitika a gyermekek ellen." „A március 12-én bejelentett intézkedéscsomag azt jelenti, hogy a gyermekvállalás kötelezően egyet jelent a szegénységgel, a segélyezéssel, kiszolgáltatottsággal. . . A többgyermekes életforma a lakosság többsége szemében még inkább devianciává lenne." Dr. Győry Attila „A nagycsaládosok és az abortusz" című előadásában vallott a NOE szándékairól: „Az elmúlt napokban nyilvánosságra hozott, a családokat megnyomorító tervek kapcsán a törvényhozó felelősségét hangsúlyoznunk kell. Amikor a NOE az elmúlt nyolc év során harcolt a családokért, és nemcsak a nagycsaládokért, hanem minden gyermekért, sőt minden eltartottért, sohasem lépett fel teljesíthetetlen követelésekkel. Csak azt szeretnénk elismertetni, hogy a gyermek nem lehet költséges hobby, nem luxus. Mi sohasem kértük, hogy fizessék meg a megfizethetetlent. . . De az elfogadhatatlan, hogy leszokjunk a könyvvásárlásról, hogy nem tudunk eljutni hangversenyre, hogy ne tudjanak nyelveket tanulni gyermekeink, hogy ki akarják szorítani őket a főiskolákról, hogy holnap már a gyógyszereket sem tudjuk megvenni nekik, hogy hovatovább a kenyeret akarják kitépni gyermekeink kezéből. . . Van nekünk, NOE-soknak MÉGIS táblánk, melyet úgy hívnak, hogy aNOE-levelek ÖRÖMHÍR rovata. Ez a mi újságunk utolsó oldala, ahol azokat a híreket közöljük, amiket családtagjaink írnak meg nekünk. Azt, hogy megszületett a negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik, vagy amint az 1994 decemberében történt Érden Király Ignácéknál, a tizenötödik gyermek. Ez a mi MÉGIS táblánk, ez ad erőt és biztatást, ez bizonyítja hitünket a jövőben, ez mutatja, hogy vagyunk MÉGIS." Fekete Tamás a természetes családtervezés hatékony oktatásáról szólt. (Vö. Távlatok 1994, 18–30.) Dr. Földényi János „A szexuális felvilágosítás és a család jövője" című előadásban leszögezte: „A legfontosabb, amit a fiataloknak el kell mondanunk a szexualitással kapcsolatban, az nem a biológiai információ, még kevésbé a fogamzásgátlás módszere. A legfontosabbak azok az erkölcsi normák, amelyek a nemiséghez kapcsolódnak, és végső soron a későbbi család stabilitását és boldogságát védik. Ne vezessék be az iskolai szexuális felvilágosítást! Vezessék be az iskolákba az erkölcstan oktatását!" Dr. Téglásy Imre olyan témáról szólt, ami nálunk még alig ismert, az abortusztúlélőkről. Megdöbbenve hallgattuk az abortuszt túlélők tíz fajtájának a felsorolását és bemutatását. (Mennyi probléma és feszültség halmozódhat fel bennük!) Dr. Somfai Béla jezsuita teológus szakmailag foglalta össze a nap mondanivalóját „A család a keresztény etika megvilágításában" címmel.

Dr. Nemeskürty István zárszavában a Széchenyi házaspár példáján mutatott rá azokra a szempontokra, amiket a magzatvédelem során elhangzó előadásokkal kapcsolatban viszonylag ritkán említünk: a szeretet; a nevelés; a házasság szentségi jellege. A problémák magyarázata pedig, hogy a házasságot közüzemesítették (Perlaky Lajos kifejezése). „Ez a közüzemesítés is egyik magyarázata lehet annak, hogy annyi gond van a magzatokkal, és hosszan kell bizonyítani azt a természetes tényt, hogy a magzat is ember... Arra is felhívom önmagunk figyelmét, hogy ebben a nemes küzdelemben, amellyel kapcsolatban napokon keresztül együtt voltunk, azért azt se felejtsük el, hogy emberek vagyunk, tehát bűnösök mindannyian. De ha egyszer Isten, ha megbántuk bűneinket, szeretetében meg tud bocsájtani nekünk, akkor tudjunk mi is a szeretet jegyében megbocsájtani egymásnak."

Az előadások felsorolásával és az idézetekkel szerettünk volna visszaadni valamit a három nap hangulatából. Az előadások szövegét megjelentetjük kötetben; a kiadás előkészületei folynak.

Gondviselésszerűnek tartjuk, hogy ezt a konferenciát március 25-e körül rendezhettük, amikor Máriának az angyali üdvözletkor anyaságára mondott IGEN-jét ünnepli az egész világ (Gyümölcsoltó Boldogasszony). Az is gondviselésszerűnek bizonyult, hogy így néhány nappal megelőztük II. János Pál legújabb enciklikájának, az „Evangelium vitae"-nek az aláírását (március 29.).

A nagy érdeklődésre jellemző, hogy csaknem hétszázán regisztráltatták magukat. Ha ehhez hozzászámoljuk a több mint ötven előadót, a harmincnál több újságírót, riportert és a csaknem száz segítőt, a résztvevők száma gyakorlatilag ezer fő volt.

Hálásan köszönjük a Magyarok Világszövetségének, hogy rendelkezésünkre bocsátotta új székházát. Köszönet illeti mindazokat, akik áldozatos munkájukkal, ajándékukkal, adományukkal hozzájárultak a konferencia sikeréhez. A több mint száz fiatal közreműködő és segítő reménységgel tölt el bennünket a jövőt illetően. Bennük szeretnénk látni a megújulás kezdetét!

 

 

Horváth Mónika

A CSALÁDVÉDELEM SZOLGÁLAT ÉS A VÉDŐNŐ A CSALÁDÉRT

Az Országgyűlés 1992. december 17-i ülésén fogadta el „A magzati élet védelméről" szóló 1992. évi LXXIX. törvényt, melynek bevezető sorai szerint:

„– a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel,

— a terhesség-megszakítás nem a családtervezés és a születésszabályozás eszköze,

– a családtervezés a szülők joga és felelőssége."

A törvény 2.  §  (2) bekezdése arról rendelkezik: „Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat városi, (fővárosi) kerületi intézetei keretében működő Családvédelmi Szolgálat szervezi az oktatási intézményeken kívül a családtervezéssel kapcsolatos ismeretek terjesztését."

Ezzel együtt a szolgálat hatáskörébe utalta a 6.  §  (1) bekezdés c) és d) pontokban foglaltak alapján a terhesség-megszakítás kérelmével kapcsolatos felvilágosító munka és az adminisztratív teendők ellátását is.

A feladatot 1994-ben 159 tanácsadóban 139 főiskolát végzett – és erre a célra speciális tanfolyamon felkészített –, diplomás védőnő látta el. A szolgálat vezetője az országos tisztifőorvos, a szakmai felügyeletet az országos vezető védőnő látja el.

A fenti két pont értelmében a terhesség a 12. hétig megszakítható, ha bűncselekmény következménye, valamint az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén.

1994. évben a terhesség-megszakítást kérelmező nők száma 80 288 volt. Terhessége megtartása mellett döntött 3995 fő. 76 293 nő határozott úgy, hogy terhességét nem tartja meg.

A terhesség-megszakítást kérelmezők közül 99,9% válsághelyzetre hivatkozva kérte a művi beavatkozást. (0,1% bűncselekmény következménye.)

Ha részletesebben elemezzük a válsághelyzet okait, kitűnik, hogy ezen esetek jelentős részében a nem kívánt terhesség megelőzhető lenne. A védőnőkkel történő beszélgetés során körvonalazódnak a jellemző (vezető) indokok.

 

Ezek közül a legfontosabbak: %

– nem él házasságban (tartósan külön él): 19,1

– nem kíván (több) gyermeket:                         18,5

– idősnek tartja magát a szülésre:               7,2

Össz.:                                                                          48,4%

félelem, hogy a magzat fogyatékos lesz: 3,6

– anyagi (szociális) ok:                       15,6

–  lakáshiány:                                     5,2 

Össz.:                                                            26,3%

– munkanélküliség:                         5,5

A nem kívánt terhesség megelőzéséhez azonban ismerni és alkalmazni is kellene a családtervezés, fogamzásgátlás hatásos módszereit.

A fent felsorolt esetek többsége – az első kivételével – házasságban, illetve tartós, nem pedig alkalmi partnerkapcsolatban élőknél jellemző, tehát a fogamzás megelőzése általában nem jelenthetne problémát.

Mindezekhez még egy figyelemfelkeltő adat: a kérelmezők 21,2%-nak egy, 31,3%-nak pedig két élő gyermeke volt már. Pontosabban a második vagy harmadik gyermek nem kívánt, ennek ellenére a nők a megelőzés helyett inkább a megszakítást választják.

Meg kell jegyezni, hogy az oly gyakran indokként emlegetett rendszeres és biztonságosnak nevezett védekezés mellett bekövetkezett terhesség csak az IUD esetén „bizonyítható".

Az említett példák, valamint a védőnői tapasztalatok rávilágítanak a felvilágosítás hiányosságaira, és kiemelik a megelőzés fontosságát.

Ennek megfelelően megfogalmaztuk a Családvédelmi Szolgálat céljait:

1) a terhesség-megszakítások arányának csökkentése – különösen az ismételt terhesség-megszakításoké,

2) a nem kívánt terhességei; megelőzése, valamint

3) a gyermekvállalás segítése a) a kérelmező határozatlansága esetén és b) pozitív családtervezéshez kapcsolódva.

A kitűzött célokat elsősorban

– a fiatalok felvilágosítása, valamint

– a családtervezéssel kapcsolatos tanácsadások során kívánjuk elérni.

 

A célok megvalósításának lehetséges módszerei:

1) ifjúsági tanácsadás – csoportos – videó

2) egyéni, személyre szóló tanácsadás

3) telefonos tanácsadás (anonim)

4) felvilágosító anyagok kézbe adása

Néhány adat a Családvédelmi Szolgálat 1993. és 1994. évi forgalmáról:

 

                                     1993  1994

összes megjelenés:          92 159  99 086 (emelk.7.0%)

terhesség-megszakítást   

kérelmezők száma:     79 891 86,7%          80 288  81,0%

tanácsot kért:                 12 268 13,3% 18 798 19,0%

terhességét megtartotta:    3932   4,9%     3995 5,0%

terhesség-megszakítás: 75 959 95,1% 76 293 95,0%

Szembetűnő és örvendetes a tanácsot kérők számának és arányának erőteljes emelkedése (5,7%), ugyanakkor a terhességet megtartók, valamint a megszakítás mellett döntők száma és aránya alig változott.

KSH adatok: 1992 1993 1994

Terhesség-megszakítások száma: 87 065 75 258 75 000

100 élveszülöttre jutó terhesség-megszakítás:

                                                 72 64 65

(Ugyanez az adat Nagy-Britanniában pl. 21 és 23 között mozog!)

A terhesség-megszakítások csökkenésének aránya:

1992 és 1993 között: 13,6%

1993 és 1994 között:    0,3%

Szempontunkból a lényeg az, hogy a terhesség-megszakítások száma és aránya nem emelkedett. Ismerve a lakosság egészségi és pszichoszociális állapotát, valamint gazdasági helyzetét és negatív jövőképét, az eddig ismertetett helyzet a számok tükrében és a tapasztalatok birtokában feltétlenül pozitívan értékelhető.

Mindebből kitűnik, hogy a szolgálat megtette első eredményes lépéseit a kitűzött célok felé. Tanácsadó-felvilágosító-megelőző munkája egyre inkább válik népszerűvé és közismertté.

A védőnő a beszélgetések során gyakran nyer bepillantást a család intim életébe. Szembesül a párkapcsolatok problémáival vagy kudarcaival, nem egy esetben szinte azonosul a megoldhatatlannak tűnő esetekkel. Mindennek mélyebb elemzésére most nem térhetek ki, de meggyőződésem, hogy a harmonikus családi élet egyik fontos feltétele a felelős szexuális kapcsolat, a másik fél tisztelete, az őszinteség és a megértés.

A gyermek nemzése két ember műve, ezért a döntés és a felelősség hárítása vagy a következmény ráterhelése csak az egyik félre etikátlan és méltatlan!

A család életében a házasélet kultúrája és a partnerkapcsolat milyensége meghatározó; egy élet elindítása, megtartása vagy elvetése függhet tőle. Amennyire öröm a várt és kívánt gyermek, olyan keserűség a „véletlen balszerencsének" tulajdonított terhesség, melynek sorsa bizonytalan, a döntés pedig az esetek többségében lelkiismeret-furdalás és vívódás során születik meg, rendszerint a terhesség-megszakítás „mellett".

Mindez véleményem szerint – nemcsak a nő, de a partner, sőt a család életében is – jelentős feszültségforrás. Ingerültség, veszekedés, vádaskodás kíséri, amely elkerülhetetlenül mérgezi a hangulatot; és bár a gyermek, illetve gyermekek (ha vannak) ritkán ismerik az okot, mégis ártatlan szenvedői a „véletlennek". Amennyiben pedig a művi beavatkozás mellett dönt/döntenek a szülők, keserves a vele járó tortúra, de még keservesebb az oly gyakran előforduló és az életet végigkísérő önvád, lelkiismeret-furdalás, nyugtalanság.

Az ún. post abortus szindrómáról ritkán esik szó, az irodalma is kevés, ami van, az sem kerül a nyilvánosság elé, mert „nem illik beszélni róla”! Pedig orvosok, pszichológusok és lelkészek a megmondhatói, hogy az esetek száma nem kevés!

Ugyanakkor az egyéb következmények sem eléggé ismertek. Gondolok itt elsősorban a meddőségre, és a különböző, szülészeti adatszolgáltatásban is szereplő olyan korai szövődményekre, mint pl:

– szepszis

– vérzéses szövődmény

– méhperforáció

– méh eltávolítása; ezek száma 1992-ben 195, 1993-ban 214 volt.

Igaz, az abortuszok számához képest a szövődmények száma „alacsony", mégis az egyes ember sorsát nézve akár tragédiának is tekinthető, és ebből a szempontból igazán mindegy, hogy egy vagy több ilyen eset fordult elő! A válsághelyzetbe került nő rendszerint mindezt nem tudja, ritkán gondol a következményekre. Ő elsősorban támogatást, együttérzést, megértést vár a védőnőtől.

Miképpen tud a védőnő a jelen körülmények között a fent említett elvárásoknak eleget tenni úgy, hogy azzal kedvező hatást gyakoroljon az egyénre, és közvetve akár a családra is?

1) A személyiség jogainak tiszteletben tartásával megad minden segítséget a válsághelyzetbe került nőnek vagy párnak azzal, hogy

– figyelmesen meghallgatja

– tanácsot ad és tájékoztat, valamint

– visszavárja egy következő nem kívánt terhesség megelőzése céljából.

2) A bizonytalan, döntési problémával küszködőt

– hozzásegíti a felelős döntéshez azzal, hogy engedi beszélni,

– megnyugtatja (ezzel részben vagy teljesen oldódik a feszültség),

– eligazítja a további teendőket illetően.

3) A beavatkozás után visszatérőt, illetve a direkt tanácsot kérőt személyre szólóan felvilágosítja; beszél

– a családtervezésről

– a fogamzásgátlásról és

– a felelős párkapcsolatról.

3.1. A tanácsadó és a védőnő egyre több helyen már telefonon is elérhető.

A névtelen (anonim) segítségkérés és tanácsadás elsősorban a fiatalok körében népszerű.

3.2. Kialakítja a kiscsoportos foglalkozások, ifjúsági tanácsadások feltételeit, nemcsak beszél, de pl. videón vagy szemléltető táblákon be is mutatja a magzat fejlődését, ismeretterjesztő anyagokat, könyveket ad vagy javasol, melyek elolvasása után könnyebb vagy célzott is lehet az egyéni beszélgetés.

4) Házasságkötés előtt állók is fordulhatnak a védőnőhöz, és kérhetik pl. a jegyesoktatáshoz kapcsolódó tanácsadást.

Végül, de nem utolsó sorban:

5) A beszélgetés esélyt adhat a magzatnak az élethez.

Röviden még a megtartott terhességekről

Tudni kell, hogy a Családvédelmi Szolgálat védőnőjének az a feladata, hogy meghallgassa a kérelmezőt, ha megtiszteli bizalmával, hogy tájékoztassa őt a terhesség-megszakítás körülményeiről, veszélyeiről és következményeiről, terhesség megtartása esetén pedig a terhesgondozásról, a juttatásokról, az állami támogatásról, valamint az örökbeadás lehetőségéről. Nem feladata a rábeszélés, a lebeszélés, az elriasztás és a döntés.

Mégis mi az, ami a nőt, illetve a párt a terhesség megtartására készteti? A védőnőktől kapott információk alapján néhány jellemző okot említek:

1) A kérelmező eleve bizonytalan a szándékot illetően. Ők azok, akik rendszerint az alábbiakkal kezdik a beszélgetést: „megtartanám, de ..." „megtartanám, ha ...", és akkor felsorolnak néhány nem igazán meggyőző okot, ami inkább tűnik mentegetőzésnek, magyarázkodásnak, mint elhatározásnak.

2) Van már két gyermek, ez lenne a harmadik. Ebben az esetben szinte önmagával folytat párbeszédet a nő: „talán meg kellene szülni";„hátha fiú –vagy lány lesz"; „a meglévő kettő már nagyobb, mégis jó lenne újra egy pici"; stb.

3) Még nem volt művi beavatkozása, fél a következményektől: „mi lesz, ha nem lehet majd több gyermekem?"

4) Tartós kapcsolatban él, de „korán jött" ez a terhesség, még tervek vannak. (Építkezés, berendezés, még be nem fejezett tanulmányok stb.)

Ezekben az esetekben tulajdonképpen egy kívülálló, de hozzáértő személlyel történő beszélgetés elegendő ahhoz, hogy a még ki nem mondott, de a tudat alatt már meglévő döntés a nyomás alól felszabadulva megszülessen. Ez rendszerint nem a tanácsadóban azonnal, hanem az ún. 3 nap gondolkodási idő során történik meg.

5) Ugyancsak a tanácsadást követő 3 nap alatt érvényesül a családi befolyás a férjjel, a gyermekekkel vagy a szülőkkel való beszélgetés hatására.

6) Az okok között említésre méltó még a terhesség előrehaladott ideje (12. hét vagy több). Ebben az esetben a nők többsége tisztában van azzal, hogy engedélyt nem kaphat, mégis próbálkoznak. Valószínűleg a környezet vagy a partner felé mintegy igazolva, hogy mindent megpróbáltak, de igazán nem akarják a megszakítást.

A védőnők általában értesülnek a terhesség megtartásáról. Nem ritka, hogy a terhes visszajön, és örömmel közli az elhatározást; de előfordult, hogy a megszületett kisbabát is „bemutatták".

Egy biztos: 1992-ben a szülések száma 121 724 volt, és ez 1994-ben 116 000-re csökkent, ami még további 3995-el lett volna kevesebb, ha a terhesség-megszakítást kérelmezők másképpen döntenek.

A védőnőknek és a családok többségének ez is öröm, azonban elsősorban arra kell törekedni, hogy megfelelő felvilágosítás nyomán egyre több fiatal éljen a családtervezés hatékony módszereivel, aminek eredményeként erőteljesen kell csökkennie a nem kívánt terhességek arányának.

Az elmondottak alapján úgy gondolom, hogy a Családvédelmi Szolgálat tevékenysége rendkívül színes és sokrétű. Ez a munka a védőnőtől terjes embert, felelősséget és speciális felkészültséget, szakmai hozzáértést – a társadalomtól több támogatást, a szakmától pedig hathatósabb együttműködést kíván. Akár jó értelemben vett és követendő jelszó is lehetne, hogy „Együtt a családért!"

Ehhez partnerek: az alapellátásban dolgozó orvosok és körzeti védőnők, az ifjúság-egészségügyi ellátásban dolgozó iskolaorvosok és védőnők, az oktatásban dolgozó pedagógusok és egészségnevelők, a szülész-nőgyógyász szakorvosok, pszichológusok, politikusok, írók, jogászok, az egyházak és különböző civil szervezetek, valamint a média.

A közeljövőben pedig (most és éveken át) több figyelmet kell majd fordítani a szülőképes korosztályra, és nemcsak a szociális támogatások várható csökkentése vagy elvonása, hanem a létszám – átmeneti – emelkedése miatt is.

Ugyanis 1995-ben a 15-49 éves korú nők száma kb. 2,6 millió lesz.

Ebből:

15-19 éves korú nők száma: 399 000

20-24 éves korú nők száma: 394 000

25-29 éves korú nők száma: 348 000

35-39 éves korú nők száma: 369 000

Élveszületettek száma

összesen: ebből: szülőképes nők száma 1995-ben:

210 430 93 000

146 461 67 000

133 009 62 000

151 819 71 000

194 240 90 000

148 673 70 000

1955 1960 1965 1970 1975 1980

A kívánt eredmény elérése céljából fontos és nélkülözhetetlen a jól megtervezett és összehangolt felvilágosító-nevelő munka, elsősorban a gyermekvállalás, másodsorban a nem kívánt terhességek megelőzése, és nem az ún. „kíméletes abortusz" népszerűsítése vagy vonzóvá tétele érdekében!

A jövőnkért mindannyian felelősek vagyunk!

Befejezésül: a Szolgálat kiemelkedő érdeme az, hogy olyan igényt elégít ki, melyre mindeddig – ilyen széles körben – alig volt lehetőség. Ugyanis a védőnőt mindenki felkeresi, aki terhességét válsághelyzete miatt nem kívánja megtartani: a többdiplomás és az írni is alig tudó, a jó módban élő és a szegény, a keresztény, a nem keresztény és a nem hívő, fiatal és középkorú, házasságban és egyedül élő, és az utóbbi időben egyre nagyobb számban a hazánkban ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiek is egyaránt.

A figyelmes meghallgatás, a tapintatos és hozzáértő tanács olyan kapaszkodó lehet az egyén részére, melynek segítségével oldódik a nyomasztó érzés és a feszültség, rendeződnek a gondolatok, és kialakul a felelős döntés képessége. A lelki teher megosztása során fellépő pozitív érzés hatása a család számára sem közömbös. A Szolgálatnak ezt a konkrét – közvetett – családsegítő szerepét a jövőben nemcsak megtartani, de erősíteni is szükséges.

Összefoglalva: „A magzati élet védelméről" szóló törvény értelmében az 1993. január 1-én indult Családvédelmi Szolgálatnál működő védőnők kettős feladatot látnak el: 1) családtervezéssel kapcsolatos tanácsadást, valamint 2) terhesség-megszakítási kérelemmel összefüggő felvilágosító tevékenységet, elsősorban az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén.

A terhesség-megszakítások arányának csökkenése természetesen nem a Családvédelmi Szolgálat kizárólagos érdeme, azonban szerepe és közreműködése mindenképpen pozitívan értékelhető. Az arány további csökkentése, valamint a gyermekvállalás irányában történő – elfogadó – szemléletváltás érdekében a jövőben az eddiginél szélesebb körű és jobban összehangolt társadalmi összefogásra lesz szükség.

Felhasznált irodalom

1) Abortusz és . . ., Literatura Medica, 1992, szerk.: Sándor Judit.

2) A civil társadalom és az abortusz, Magyar Nőorvosok lapja, 1992. augusztusi különszáma.

3) Komlósi Kálmánné–Nagyné Weiczer Irén: A Családvédelmi Szolgálatnál megjelenő 40 év feletti nők fogamzásgátlási problémái, Egészségnevelés, 1994/2. szám.

5) Horváth Mónika: A Családvédelmi Szolgálat 1993. évi tevékenysége, Egészségnevelés, 1994/5. szám.

 

 

Tereza Worowska

A LENGYEL KATOLIKUSOK TEGNAP ES MA

Adatok egy új monográfiából

Jerzy Kloczowski–Lidia Müllerowa–Jan Skarbek: A katolikus egyház Lengyelországban, Budapest, 1994. 475 old.

Jerzy Kloczowski, a Lublini Katolikus Egyetem professzora, valamint a Lengyel Egyháztörténeti-Földrajzi Intézetben működő munkatársai mintegy negyedszázados munkájának eredményeit foglalja össze ez a magyar nyelven bizonyára első ilyen jellegű munka. A kötet az Ecclesia Sancta sorozatban jelent meg, melynek szerkesztői – Várszegi Asztrik, Török József, Somorjai Ádám és Zombori István – szeretnék bemutatni a magyar olvasóknak a környező országok egyházainak történetét. A lengyel–magyar történelem sokszorosan összefonódó kapcsolatai miatt igen sok érdekes magyar vonatkozású részlettel ismerkedhet meg az olvasó – ezt írja a magyar kiadáshoz készült előszóban Józef Glemp bíboros, Lengyelország prímása.

X–XIX. század

A lengyel államiság megteremtése – hasonlóképpen a magyaréhoz – akkor kezdődött, amikor 966-ban I. Mieszko, a Visztula és Odera mentén élő nép fejedelme megkeresztelkedett környezetével együtt. A kereszténység a lengyelekhez a fejedelem házassága révén a cseh házból érkezett. 996-ban már áll az első püspökség, 1000-ben pedig Gnieznóban az első lengyel érsekség. Megalapítása Szent Adalbert személyéhez fűződik, aki Szent Szaniszló, a későbbi krakkói vértanú püspök mellett Lengyelország védőszentje lett. A Piaszt dinasztia uralkodói arra törekedtek, hogy az országot a pápaság védelme alá helyezzék, és ezt az állapotot fenntartsák. (Mieszko Dagome index-törvénye valamelyes védelmet biztosított az erős szomszédokkal, elsősorban a császársággal szemben.) A nemzeti kultúra és a nemzettudat megteremtésében az egyházi és az udvari elit szorosan együttműködött.

A XII. század az egyházi reform korszaka, melynek következtében az egyházi intézmények messzemenő függetlenségre és immunitásra tettek szert; megnőtt a papi nőtlenség kötelezettsége is – így a papság még határozottabban különült el a társadalom egészétől. Szorosabbak lettek viszont a Szentszékkel való kapcsolatok. A kolduló rendek által képviselt evangéliumi életforma és a szentek kultusza erősen hatottak a társadalomra. Ebben a században nagyjából ki is alakult az egyházközségi modell, amely a szentségek kiszolgáltatása és a szentmisék révén megteremtette a hívek számára a szoros liturgikus életkeretet. Szólni erről azért fontos, mert a program, amelyet az egyházközségi modell nyújtott, rendkívül életképesnek bizonyult, és a mai napig is hat.

A XIV. és a XV. század a fejlődés és a fénykor utolsó szakasza. Nagy Kázmér király uralkodása alatt megszilárdult az állam, majd unokaöccse, a magyar Nagy Lajos király lányának, Hedvignek Lengyelországba való érkezése, házasságkötése Jagelló Ulászlóval, Litvánia nagyfejedelmével, az 1385-ben megkötött lengyel-litván unió, és Litvánia megkeresztelkedése – mindezek az események nagy változásokat hoztak az ország életébe. Az utolsó pogány európai államként a keresztséget felvevő Litvánia megkérdőjelezte a két ország északi határánál terjeszkedni kívánó Német Lovagrend létét: ennek hivatalos törekvése ugyan a pogányok megtérítése volt, valójában azonban rabolt és pusztított. A lengyel külpolitika többször sikeresen fölléphetett a nemzetközi fórumokon a Lovagrend ellen (ám közben az egyesült lengyel-litván erők 1410-ben Grünwaldnál szétverték a keresztesek seregét).

Az unió másik fontos következménye az volt, hogy a hatalmas lengyel-litván államban a felekezeti viszonyok – miként a nemzetiségiek is – rendkívül összetettek lettek. Az ország fő tömegét két felekezet adta: a katolikus lengyelek és litvánok (néhány nagyobb városban németek is), valamint az ortodox ruszinok: az ukrán és a fehérorosz népek ősei. Ezenkívül éltek itt nagy számban zsidó, örmény és mohamedán csoportok. A katolikus vallás vitathatatlanul vezető szerepet játszott a lengyel-litván államban. A főpapság részt vett a politikai életben, az egyháziak képezték az ország szellemi elitjének törzsét, közülük került ki számos kiemelkedő tudós és alkotó, aki külföldi egyetemi tanulmányai után a királyi udvarba került, vagy a krakkói egyetemen tanított, ahol erősen támogatták a konciliarizmus mozgalmát. Lengyelországban a XIII. századtól megszilárduló kereszténység nagyon szorosan kapcsolódott az iskolai kultúrához. Az egész iskolarendszer fő célja a keresztény kultúra szolgálata volt: ennek értékes, tartós gyümölcse lett maga a krakkói egyetem is, amelyen a XV. század folyamán közel 20 000 diák (ennek egyharmada külföldi) végezte tanulmányait.

E korszakban megteremtődtek a lengyel kereszténység sajátosságai: az eretnekség nem jut komoly szerephez, a források nagyobb megtorlásról nem számolnak be, az inkvizíció csak a XV. században jelenik meg, a huszitizmus és az „arianizmus" (= unitarizmus), bár kezdetben erősnek tűnik, átmenetinek bizonyul. A keresztes lovagok harcias kereszténysége egyfajta negatív példaként rögződött a lengyel mentalitásban, az ortodox és pogány államok szomszédsága pedig sajátos óvatossághoz, megértő kritikához és toleranciához vezetett. A krakkói egyetem rektorának, Pawel Wlodkowicnak a konstanzi zsinaton (1414–1418) elhangzott híres felszólalásai, melyek a pogányok emberi jogairól szóltak, minden bizonnyal ebben a lengyel hagyományban gyökereztek. A felekezetileg tarka államban a tolerancia államérdek volt. E korszakban a zsidók is nagymértékben élvezték ezt, széles körű önrendelkezést építettek ki, mondhatni államot az államban, saját törvényekkel és messzemenő autonómiával, amely lényegében a XX. századig meg is maradt.

A reformáció korát – a XVI. század közepét – Lengyelország sajátos módon éli meg: érvényesül a tolerancia és a vallásszabadság, ami eltér az európai országokra inkább jellemző vallási abszolutizmustól, vagyis nem érvényesül a cuius regio, eius religio elve. Ebben a korszakban éli a lengyel kultúra virágkorát, az ország pedig politikai és gazdasági virágzását. Hatalmas eredmények születnek a vallási irodalom területén a Biblia és az alapvető keresztény szövegek fordításában. A lengyel protestantizmus nem bizonyul erősnek – gyengeségének forrása a kezdetektől a széttagoltság, ráadásul többnyire csak a főuraknak és a nemességnek egy része pártolta. A plebejus tömegek falun és városokban egyaránt a katolikus hithez ragaszkodtak, sőt előfordult, hogy fellázadtak az áttért földesurak által rájuk erőszakolt új hit ellen.

1564-ben érkeztek a lengyel földre az első jezsuiták. Működésük kezdettől kivételes jelentőségű volt: sok kiemelkedő személyt gyűjtöttek soraikba, hatalmas energiával és szervezéssel sokoldalú, átgondolt tevékenységet folytattak különböző társadalmi rétegekben. A jezsuita iskolák, amelyek a XVII. század vegéig minden nagyobb lengyel városban megszerveződtek, modern programokkal, nyitott légkörrel nagy népszerűségre tettek szert; a század végéig több tízezer diák végzett ezekben az iskolákban. A protestáns nemesség jó része visszatért a régi egyházba, ám a reformáció légkörében megújított hitet hozott. 1573-ban a Szejm elfogadta a vallásbékéről szóló határozatot, amely – noha a katolikusok egy része tiltakozott ellene – bekerült a lengyel törvénykezésbe, és még a tolerancia hanyatlásának korszakaiban sem vált írott malaszttá.

A XVI. század végén a katolikus reform élénk fejlődésnek indult, ami a trienti zsinat utáni szervezeti, lelkipásztori és lelkiségi (devotio moderna) tevékenység megújítását jelentette. A reformok azonban részlegesek voltak, sőt a XVII. század első felében a jezsuitáknál is megtört a korábbi lendület. 1596-ban megkötötték a breszti uniót, amely a Lengyelország területén lévő keleti egyház kettészakadását jelentette, ám nem vezetett egyfajta katolikus abszolutizmushoz, amely erős és hatékony monarchiára támaszkodik.

Az 1648-as év, a lengyel-kozák háborúk kezdete, egyszersmind a nagy csapások korszakának a kezdetét jelzi. A kozák háborúk során megkezdődtek az orosz betörések, majd a közel húsz évig tartó svéd megszállás következett. Ezek miatt az ország hanyatlásnak indult. Az azután következő török háború folyamán Jan Sobieski király hiába szabadította fel Bécset az egyesült hadseregek élén nem következett be a nyugalom, dinasztikus gondok merültek fel. Különösen a szász korszak (1697–1763) bizonyult tragikusnak az ország számára (északi háború). Az ország súlyos helyzete összekapcsolódott három abszolutista szomszédjának – Oroszországnak, Ausztriának és Poroszországnak – a XVIII. század elején kezdődő erősödésével és expanzív politikájával, s bár a három szomszédnak eltérőek voltak az érdekei, ez Lengyelország első felosztásához vezetett, amelyet rövidesen két másik követett, s így 1793-ban Lengyelország több mint 120 évre gyakorlatilag eltűnt a térképről. Az utolsó szabadnak mondható törvénykezési gesztusában, az 1791. évi, május 3-i Alkotmányban a Szejm megerősítette a vallás hagyományosan kiváltságos helyzetét az országban, de más rítusoknak és felekezeteknek is biztosította a törvény „a hitbéli békét és állami gondoskodást".

A megszállásokhoz vezető lengyel válságnak egyik meghatározó tényezője volt a felekezeti kérdés; az idegen hitű ellenségeknek sikerült éket verniük a különböző felekezetekhez tartozó nemesség közé, ez kollaboráns magatartáshoz vezetett, és jelentősen kiélezte a felekezeti hovatartozás kérdését, ám messze nem felelt meg annak az Európában „intoleráns" Lengyelországról kialakított képnek, amelyben nagy része és érdeke volt Oroszországnak és Poroszországnak. Az evangélikus Gdansknak Lengyelországhoz való hűsége kivételt jelentett. Mivel a XVIII. század folyamán a pusztulások és tragédiák az eredeti szellemi tevékenység visszaesését okozták, az ország lassan vidékivé vált, leszakadt, de el is zárkózott a világtól, noha az újjáépítés és fejlesztés feladatát soha nem tévesztette szem elől.

A válság idején az egyházszervezet minden fajtája puszta léte és működése által különleges jelentőségre tett szert, befolyása pedig messze túlterjedt a hitélet keretein. Különösen a szerzetesrendek érkeztek új fejlődési szakaszba, a kezdődő felvilágosodással a szellemi, lelkipásztori életben, valamint az oktatásban komoly szerephez jutottak (pl. a piaristák az általuk fölállított Collegium Nobiliummal, amely rövidesen a legjobban képzett és leghazafiasabb szellemben nevelt nemesi elitet adta az országnak). Fellendültek a népmissziók. A népi vallásos kultúra születése is a korszak tartós eredményei közé tartozik; pl. különféle anyanyelvű imádságok, énekek, böjtök, zarándoklatok és keresztutak, rózsafüzér-társulatok. Különösen az utóbbiak, valamint a májusi litániák még csak erősítették a Mária-tiszteletet, amely élő volt az országban, amióta János Kázmér király 1656-os fogadalomtétele és proklamációja Máriát Lengyelország Királynőjévé nyilvánította. Majd amikor a svéd „vízözön" idejében a csodálatos Mária-képet őrző czestochowai kolostor kiállta az ostromot, a Jasna Góra-i Mária-kegyhely különleges nemzeti-állami szimbólummá, Lengyelország lelki fővárosává vált.

Az ország felosztása után kezdődő időszak alapvető változásokat hozott az egyház életébe. A máshitű (orosz, porosz) megszállók különféle módokon igyekeztek megnehezíteni a katolikus egyház helyzetét; ilyen törekvések voltak pl. az egyházi földbirtokok elvétele, a papoknak a Rómával fenntartott kapcsolatainak betiltása, az állami cenzúra, a hierarchia előjogainak megszüntetése, az egyházi élet folytonos ellenőrzése, és az orosz megszállás alatt a görög katolikus egyházra gyakorolt nyomás, hogy a pravoszláviába kényszerítse. A következmény az lett, hogy tragikus mértékben zuhant a papi hivatások és az egyházmegyékben dolgozó papok száma, a birtokaitól megfosztott egyház elszegényedett. A papok eltartását az állam illetmény formájában oldotta meg, az államhatalom érdekeinek szolgáltatva ki őket.

Ám ezek ellenére a papság aktívan bekapcsolódott az egész XIX. századon áthúzódó, minden új nemzedék színrelépése idején kirobbanó országos vagy regionális felkelésekbe, szervezkedésekbe, a nemzeti ügyet szolgáló agitációba, a hazafias társaságok munkájába, az anyagi segítség megteremtésébe. A fegyveres felszabadító harcokban való részvétellel a papság jelentős része egyetértett. A felkelések utáni megtorlások a nemzeti élet elsorvasztására irányultak, s ez érintette a papságot is. A megtorlások még a kispapokra is kiterjedtek. Nagy csapások érték a szerzetesrendeket is. A novemberi (1830) felkelés bukása után főleg a nyugat-európai országokba emigrált lengyelség köreiben a papság, valamint az ima- és liturgikus élet nagy szerepet játszott. Az emigrációs értelmiség köreiben népszerű volt többek között az Adam Mickiewicz által képviselt messianisztikus gondolat (Lengyelország a nemzetek Krisztusa). Egyedülálló és száz év elmúltával is nagy erejű műve, a zsoltár hangvételű „A lengyel nemzet és a lengyel zarándoklás könyvei" (1832) az emigráció gyötrő vágyódását fogalmazta meg a haza s a katolicizmus nemzeti hagyományai iránt. Mickiewicztől örököltük azt is, hogy a nemzet és a vallás némiképp szinonimákká váltak, s az így felfogott lengyelségért akár életet áldozni is érdemes. Ez a felfogás jelentős befolyást gyakorolt a lengyelek vallásos mentalitására, gyökere – sok új szempont és átalakulás után is – a mai napig érezhető.

A feloszlatás tényét – számos lengyel intervenció ellenére – a Szentszék nem ítélte el. Lengyelország megszállóit szövetségeseinek tekintette a francia forradalom következményeivel való harcban. Sőt a cárnak sikerült XVI. Gergely pápát is bevonni a lengyel lázadások csillapításába: a Cum primum enciklika szigorúan megintette a lengyel papságot a novemberi felkelésben való részvétel miatt. Az enciklika megmutatta, hogy a szerző nem ismeri a lengyelség nemzeti felszabadító törekvéseit, amelyek nem léptek fel az egyház és a vallás ellen, ahogyan ez a nyugat-európai forradalmak esetében történt. A cár számára az enciklika fontos ideológiai eszköznek számított, és bátorságot is adott a lengyel katolikus egyházzal szembeni keményebb fellépésekhez, ám ezek ellen ugyanaz a XVI. Gergely már élesen tiltakozott. Utódja, IX. Pius nagyobb megértéssel szemlélte a következő lengyel felszabadítási harcokat (az 1863-as januári felkelést), és nem ítélte el az ezekben részt vevő papokat. A papság ugyanis éppolyan aktívan kivette a részét az összeesküvésekben, a szervezkedésekben, a földalatti mozgalmakban továbbra is. Ezért a januári felkelés bukása után következő megtorlások a katolikus egyházat is sújtották – a cári hatalom egyházmegyéket törölt el önkényesen, sok plébániát és filiát is felszámolt. 30 papot halálra, több mint százat kényszermunkára, száműzetésre ítéltek, a megmaradottakat szoros ellenőrzés alá vonták.

Azok a papok, akik lelkipásztori kötelességeik révén szorosabb kapcsolatban álltak a néppel, gyakran léptek fel a jobbágyrendszer ellen a földbirtokos réteggel szemben. Segíteni is igyekeztek; „szerves munkával" – művelődési, gazdasági, népnevelési tevékenységgel – emelni a parasztság életszínvonalát (pl. a „józan élet testvériségei"). A papság fontos tevékenységei közé tartozott a közoktatás, a népművelés; propagandamunkájuknak köszönhetően népszerűek lettek fontos népi irányzatú lapok.

A XIX. század utolsó évtizedeiben új és egyre nagyobb problémát jelentett a munkásosztály sorsa, amelyre főleg a gyorsan szerveződő szocialista mozgalom fordított figyelmet. Ezzel egyidejűleg a Rerum novarum munkásokkal foglalkozó részének útmutatásai alapján tevékenykedtek a munkások között az ún. habitus nélküli (főleg női) rendek, melyeknek házai századunk elején az egész királyság területén minden jelentősebb munkástelepülésen megtalálhatóak voltak (sajnos, ez a nagyszerű kezdeményezés nem talált megértésre a püspökök között). A papok lelkigyakorlatokat vezettek, olvasótermeket, iskolákat, könyvtárakat rendeztek be a munkások számára, szervezték a Keresztény Munkások Egyesületeit is. E tevékenység nem talált tetszésre a szocialista mozgalom részéről, amely ateista szellemiséget terjesztve számos vallásos formát is átvett (karácsonyi munkáséneklések, vörös temetések).

A német megszállás alatt a Kulturkampf körül kitörő harc erősen szembeállította a lengyel egyházat az államhatalommal, ami ugyancsak komoly megtorlásokhoz vezetett (rendek feloszlatása, papi szemináriumok bezárása, papok száműzetése, a plébániák elnéptelenedése). Ám ezen a területen virágzott ki leginkább a nép körében folytatott szerves munka (önsegélyező munkás- és mezőgazdasági egyesületek, óriási méretű hitel- és takarékszövetkezeti rendszer, kézműves szövetkezetek). A felső papság támogatásával a papok komoly feladatokat vállaltak ezeknek a szervezésében és működtetésében. Egészen másképp festett a helyzet az osztrák megszállás alatt, ahol az autonómia következtében kialakult bizonyos méretű nemzeti lét, amely főleg az oktatás és a kultúra területén hozott gyümölcsöket. Azonban a gazdasági helyzet itt volt a legelmaradottabb. A népi mozgalmakban a papság itt is tevékeny volt, az ötleteket főleg a nagy-lengyelországi tapasztalatokból merítették. Mindez azzal is összefüggött, hogy a XIX. század második felében egyre több parasztfiú jelentkezett a szemináriumokba, s idővel a papság majdnem mindenütt elvesztette nemesi jellegét.

A megszállás alatt a területi szétszakítottság ellenére a vallási élet fokozatos erősödése volt tapasztalható, s egyfajta vallási újjászületés, főleg az elit soraiban, amely fellépett a görög katolikus egyházat és a kolostorokat felszámoló orosz megszállóval szemben és a Kulturkampffal szemben is. A nép köreiben szintén megerősödött a szerepe az olyan paraliturgikus szertartásoknak, mint a keresztút, a jezsuiták tevékenysége nyomán a Szent Szív tisztelete, kálváriák, litániák, rózsafüzér.

A szekularizáció folyamata a hagyományos társadalmi struktúrák hosszantartó fennmaradása és a nemzet ügyének a vallással való összefonódása miatt a lengyel területeken késve jelent meg, főleg nagyvárosi és ipari agglomerációkban (Felső-Szilézia a mai napig erős, élő vallásosságával teljes mértékben kivételnek számít).

XX. század

A XX. század elején az értelmiség köreiben is egyfajta vallásos megújhodás ment végbe (maradandó nyomait őrzi a századforduló irodalma), s akkor alakult ki két fontos katolikus értelmiségi centrum: a Lublini Katolikus Egyetem (1918) és Laski (Varsó alatti, vak gyerekeket nevelő szerzetesi közösség). Akkor indult a cserkészet is, ez a hatalmas jelentőségű mozgalom, amely a morális célok, az eszmei és erkölcsi feladatok, az Isten és a haza iránti elkötelezettség erős hangsúlyozásával századunkban a legfontosabbnak és a legtartósabbnak bizonyult a lengyel fiatalság nemzeti nevelésében.

Az államiság hiányának időszakában a római katolikus egyház volt az egész lengyel társadalmat összefogó egyetlen intézmény. A porosz és orosz megszállás alatti területeken pedig az egyetlen lengyel intézmény volt. Az egyesülni kívánó nemzet javára egységesítő szerepet a lengyel liturgikus hagyományok, valamint a zarándok kegyhelyek, mint találkozási alkalmak jelentettek a különféle megszállások alatt élő lengyelek számára.

Az első világháború idejében a papság a lelkipásztori és a karitatív munkával foglalkozott (1915-ben létrehozták a plébániai karitászt). 1918 májusában, százéves szünet után megérkezett az országba az apostoli vizitátor, Achille Ratti (a későbbi lengyel nuncius, majd XI. Piusz pápa), ami bizonyos értelemben az ország függetlenségének elismerése volt. 1918. november 18-án Lengyelország visszakerült Európa térképére, bár a háborúnak (az 1920-az orosz inváziót is beszámítva) tulajdonképpen csak 1921-ben lett vége. Ám a háborús károk – gazdasági és társadalmi, erkölcsi értelemben – óriásiak voltak. Ezek helyrehozatala közben egyesíteni kellett a több mint 120 éven át a megszállók által feloszlatott és kormányzott területeket, megszervezni az új hatóságokat – újjáteremteni az országot és az államot.

Az új Lengyelország népességének 70 százaléka mezőgazdaságból élt. Ezzel van szoros összefüggésben a lengyel vallási kultúra falusias jellege, és az is, hogy zömmel a falvakból származtak az új papi hivatások. Már születése pillanatában az ország egyik legsúlyosabb problémája a soknemzetiségű és sokfelekezetű jellege volt: az ukrán görög katolikusok, az ortodoxok, a protestánsok és a zsidók az ország lakosságának egyharmadát tették ki, és nagy parlamenti képviselettel rendelkeztek. A katolikus egyház mint a legnagyobb felekezet előjogokat is követelt magának, amelyeket az alkotmány így rögzített: „a római katolikus hitvallás, lévén a nép túlnyomó többségének a vallása, vezető helyet foglal el az államban, a többi egyenrangú hitvallás között." A jobboldal a „lengyel = katolikus" jelszavával politikai programot hirdetett. Ehhez a felfogáshoz közel állt a hierarchia, a papság és a hívők nagy része; ugyanis ennek ellenfelei: az ateista baloldal és a népi radikálisok az egyház és az állam teljes szétválasztását, az egyház befolyásának messzemenő korlátozását követelték. 1925-ben aláírták a konkordátumot a Szentszékkel, megteremtve az egyház önálló és hasznos tevékenységének kereteit. 1936 augusztusában Jasna Gorán országos zsinatot tartottak (293 év után), melynek fő feladata az ország egyházi életének egységesítése és a modern lelkipásztorkodás megteremtése volt. Ebbe a munkába a plébániai papság mellett a szerzetesrendek is igen aktívan bekapcsolódtak. (Maximilian Kolbe ferences atya niepokalanówi kolostora az akkori katolikus világ legnagyobb szerzetesháza lett, s többek között hatalmas és nagy befolyású kiadói tevékenységet folytatott.) Megerősödött és tevékenységeiben gazdagodott a katolikus értelmiségi mozgalom is (1920-tól már elkezdték működésüket a katolikus egyetemi lelkészségek, 1929-től szervezik a mai napig az összlengyel egyetemi czestochowai zarándoklatokat, a Lublini Katolikus Egyetem szerepe is megnövekedett). Országos viszonylatban nőtt az elmélyült katolikus öntudattal és az egyházért érzett felelősségtudattal rendelkező értelmiség száma. A harmincas években sorra léptek színre azok a világiak és lelkészek, akikre később nagy feladatok vártak: Stefan Wyszynski, későbbi bíboros prímás, Jacek Woroniecki domonkos, aki a hagyományos lengyel katolicizmusról készült kitűnő kritikájával új típusú katolikus kultúrát és gondolkodást adott egy egész nemzedéknek. Főképp ez a nemzedék támaszkodott a katolicizmus emberi és személyes, meggyőződésből fakadó értékeire, megszabadítva az egyházat az ostromlott bástya komplexusától. Ugyanakkor a világi értelmiség másik része élesen harcolt az újságok hasábjain az előjogokat élvező katolikus egyház hatalma ellen. A társadalmi kompromisszum megkötése az 1926-ban kinevezett August Hlond bíboros prímás nevéhez kötődik, akinek a modern, előítélet-mentes, egyszersmind elvhű magatartása nagymértékben kifejezte egyre szélesebb körök öntudatos katolicizmusát, és ugyanakkor érzékennyé tette őket a szélsőséges eszmerendszerekre és irányzatokra, amelyekkel az egész lengyel társadalomnak rövidesen, 1939 őszén szembesülnie kellett.

Az 1939 és 1945 közötti évek példa nélküliek a lengyel történelemben: a totális terror, a tömeggyilkosságok, a kényszerű deportálások megfosztották a lengyel társadalmat minden legelemibbnek elismert jogától. A háború előtti Lengyelország 35,5 millió lakosából 6,3 milliónyian haltak meg, ebből csaknem 5 milliót különböző táborokban, gettókban, börtönökben öltek meg. Közel 3 millió lakost a Harmadik Birodalom belsejébe, több százezret pedig a Szovjetunióba deportáltak. A lengyelek legnagyobb, legerőteljesebb csoportja Varsóban, a nemzeti ellenállás szimbólumában pusztult el a varsói felkelés két hónapja alatt. A zsidó lakosság után számarányához képest a papság volt az a társadalmi csoport, amely a legnagyobb véráldozatot hozta. Közel 6 és félezer pap, szerzetes és apáca vesztette el életét a háború évei alatt, ami néhány egyházmegyében több mint a fele a háború előtti létszámnak (de ezek a számok nem tartalmazzák a börtönt vagy lágert, a deportálást-megjártakat, akik ezek következtében röviddel a háború után haltak meg, amikor igen nagy volt a halálozási arányszám). Az anyagi károk tulajdonképpen felbecsülhetetlenek voltak; az épületek (a templomok, kolostorok, az egyházi iskolák, karitatív intézmények) lerombolása, a kolosszális méretű rablás, amelyet németek és oroszok hasonló mértékben folytattak egészen a háború befejezéséig, nem teszi lehetővé a károk felmérését.

Mégis a háború éveiben a katolikus egyház és a papság, a szerzetesek tekintélye nagyon komolyan megnövekedett. Köszönhető volt ez – a véráldozaton kívül – annak, hogy a papság végig együtt élt a nemzettel, szolidáris volt, osztozott szenvedéseiben és üldözésében, sokféle feladatot vállalt a megszállókkal szembeni ellenállási mozgalomban, a földalatti iskolarendszer kiépítésében, az illegális szervezkedésben, segítő akciókban, a zsidók mentésében. Ennek következtében a társadalomban sokkal erősebb pozíciói voltak az egyháznak 1945-ben, mint 1939-ben, aminek hatalmas jelentősége lett a további eseményekben.

Ám erről az utolsó 50 évről objektív képet adni a legnehezebb feladat, legnagyobbrészt a kutatáshoz elengedhetetlen források, dokumentumok hozzáférhetetlensége miatt.

1945 őszén felmondták a konkordátumot. A hierarchia hamarosan felmérte, hogy az új politikai helyzetben hosszabb távra kell berendezkedni. A legnagyobb feladatot az egyházmegyei igazgatási átszervezés jelentette, ugyanis a békekötéskor Lengyelországtól elvették keleti területeit, az új nyugati határt pedig az Odera–Neisse folyók mentén állapították meg. Hlond bíboros halála után 1948-ben Stefan Wyszynski lett az ország prímása. Akkor foglalta el hivatalát, amikor éppen megerősödött az országban a kommunista párt (LEMP), és egyidejűleg kifejezetten megromlott a kapcsolat az állam és az egyház között. Az „Ezredév Prímása" saját befolyását latba vetve aláírta 1950-ben a megegyezést a kormánnyal, amely Rómában tiltakozást váltott ki, és a prímásnak a „vörös bíboros" elnevezést szerezte. A megegyezés volt az egyház utolsó próbálkozása, hogy a kommunizmusban is megteremtődjön egyfajta modus vivendi a katolikusok számára. De ennek ellenére az egyházra nehezedő nyomás még erősebbé vált, és világosan látszott, hogy a kommunisták törekvése a katolikus egyház módszeres és visszavonhatatlan megszüntetése. Így azután 1953-ban a püspökök csoportosan tiltakoztak a szigorú ellenőrzés miatt, és kimondták a maguk non possumus-át. Válaszul 1953. szeptember végén éjjel letartóztatták a prímást, és 3 évig fogságban tartották. Kényszerlakhelyét csak az 1956-os hatalomváltás után hagyhatta el – Gomulkának szüksége volt a prímás segítségére, hogy az országban megszilárdíthassa a hatalmát.

A prímás – aki kétségkívül az utóbbi évszázadok lengyel egyháztörténetének egyik legkiemelkedőbb alakja volt – a következő években nagyon átgondolt irányítással elérte, hogy az egyház a kommunizmus közepette is egyre inkább a társadalmi élet fontos tényezőjévé vált, annak ellenére, hogy a kommunisták törekvése nem változott, legföljebb átalakult. Számos konfliktus is volt az iskolákból kitiltott hitoktatás, az ezeréves keresztény Lengyelország ünnepségei kapcsán, vagy a lengyel püspöki karnak a német püspöki karhoz intézett, a kiengesztelődést kínáló és a kiengesztelődésre felszólító levele miatt. A hatvanas évektől induló televíziót a hatalom fő propagandaeszközként használta, de az egyháznak a társadalomra gyakorolt befolyását semmiképp nem sikerült csökkenteni, sőt a diktatúra gyengülésével párhuzamosan az egyház egyre inkább megerősödött mint szellemi tekintély. Wyszynski prímás élete utolsó napjáig fontos szerepet játszott a lengyel közéletben, és alakja örökre összekapcsolódott azzal a rendkívüli történelmi pillanattal, amelyben Karol Wojtylát pápává választotta a bíborosok kollégiuma. A Szolidaritás megalakulását követő rövid szabadság (16 hónap) idejében, néhány hónappal a hadi állapot bevezetése előtt az ország még királyhoz illő pompával temethette el bíboros prímását.

A lelkipásztori munka a plébániákra szorult, mivel az iskolai hitoktatás gyakorlatilag megszűnt. A társadalom anyagi és tevékeny támogatásával a plébániák mellett szinte mindenhol kateketikai termek, különféle foglalkozásokra alkalmas helyiségek épültek. Ennek a több évtizeden át húzódó folyamatnak az lett az eredménye, hogy Lengyelországban az ifjúság példa nélküli nagy számban vett részt a hitoktatásban, virultak az egyetemi lelkészségek, és gyakorlatilag nem volt a társadalomban olyan réteg vagy korosztály, amely nem talált volna magának megfelelő lelkipásztori „kínálatot". Ez a „kínálat" még bővült annak a vitathatatlan nyitottságnak köszönhetően, amellyel a papság felkarolta a különböző, leginkább nyugatról érkező lelkiségeket: a Cursillót, a Focolarét, a Házas Hétvégét, a Hit és Fényt, a Neokatekumenátust, és – a legnagyobb sikerrel, főleg a fiatalok között – Taizét.

Nagy lelkipásztori akciók is erősítették a társadalom hitéletét. Ilyen volt a még kényszerlakhelyén tartózkodó Wyszynski bíboros kezdeményezésére 1956 augusztusában Jasna Gorán János Kázmér királynak 1656-ban a lwówi székesegyházban tett fogadalmának a megújítása. Az összegyűlt zarándokok milliói nagy érzelmi elfogódottsággal ismételték a prímás által írt szöveg refrénjét: „Lengyelország Királynéja, fogadjuk..." Hasonló nagy megmozdulás, amely a prímás kezdeményezéséből jött létre, az 1966-os Milleniumi Nagy Novéna programja volt, amely évekre előre lelkipásztori célokat tűzött ki. Fő feladata az volt, hogy minden lengyelnek föltárja saját kulturális gyökereit, s még jobban tudatosítsa benne nemzeti és vallási azonosságát. Annak ellenére, hogy a vallásgyakorlásban a lengyel hívők ugyanolyan gyarlók, mint a más országokban élők, ennek a lelkipásztori programnak az eredményessége világosan megmutatkozott a társadalom magatartásában a következő évtizedekben.

A II. vatikáni zsinatnak a liturgikus gyakorlatra vonatkozó határozatait a lengyel egyház csak nagyon lassan, fokozatosan, lépésről lépésre haladva vezette be. Minden változást hosszabb előkészítő akció előzött meg – több nyugati országgal szemben, ahol az újításokat, sőt a megújult teológiai nézeteket is egyik napról a másikra vezették be, ezzel sok hívőben komoly kételyeket ébresztve. A lengyel gyakorlat feltűnő lassúsága, amely nagy súlyt fektetett a hívők megszokásainak tiszteletben tartására, azt eredményezte, hogy a változások nem ütköztek ellenállásba, sőt gyorsan felismerték és értékelték nevelő jelentőségét annak, hogy 1970 advent első vasárnapjától kezdve a szentmiséket lengyelül tartották. 1992-ben II. János Pál pápa átrendezte az egyházmegyék határait az ország földrajzi állapotának megfelelően.

Érdekes és különleges téma az, ahogy a háború utáni években a lengyel papság alkalmazkodott az egyes társadalmi rétegek sajátosságaihoz, helyzetéhez és lelkipásztori szükségleteihez. Ez a folyamat leginkább az értelmiség és a munkásság lelkipásztori gondozásának példáján látható. A háború utáni papi hivatások döntően két rétegben jelentkeztek: az értelmiségben és, hagyományosan, a parasztságban. Ám a társadalmi változások, az új ipari centrumok létrejötte, a falusi lakosság elvándorlása felduzzasztottá a munkásosztályt, amely elszenvedte a környezetéből való kiszakadás teljes kálváriáját, és amelynek csak a vallási hagyomány ápolása nyújthatott egyfajta folytonosság-, begyökerezettség érzést: ehhez pedig a munkáspasztorációval foglalkozó, gyakran éppen falusi származású papok nagyszerűen értettek. Példa nélküli az az összefogás, hogy ezeken az új településeken templomokat építettek (köztük a leghíresebb az „ateista városnak" tervezett Nowa Hutában található).

Mindezek a tények azt mutatják, hogy a lengyelek a változó történelmi helyzetektől függetlenül katolikus vallásukhoz erősen ragaszkodnak, s hogy éppen a történelem fordulatai is segítették a nemzeti és a vallási azonosság összefonódását. Ez lendítette át őket a komoly történelmi válságokon. Ám önmagában nem teheti a társadalmat egészében nyitottá az idegenekre, a máshitűekre, és egyfajta passzív intoleranciát erősít. Csak remélni lehet, hogy a hatvanas évektől kezdve egyre gyakoribb lengyel missziós kiutazások más kontinensekre, valamint az ökumenizmus, a taizéi szellem az új nemzedékeket nyitottabbakká és másoktól tanulni akarókká teszi.

A valláshoz való ragaszkodás nem jelenti automatikusan azt, hogy a lengyel társadalom mentes a modern civilizáció sokféle átkától: megjelent a fogyasztói, a hedonista életszemlélet, gyenge a hitbeli igazságok ismerete, és egyre gyakoribb azok szelektív elfogadása; nem szűntek meg az olyan katasztrofális hatású jelenségek, mint az alkoholizmus vagy az abortusz. Általában nehéz is megállapítani, hogy az egyházhoz való tartozás milyen mértékben fékezi ezeket a jelenségeket. Mindenesetre különleges hatásúnak bizonyult eddig minden pápalátogatás: megszűnt az italozás, látható volt az eleven szolidaritás a társadalmi érintkezésekben, s az emberek kézzelfoghatóan érezték egymás között az igazi krisztusi szellemet.

 

---------------

A békéhez új szív kell

II. János Pál pápa írta 1995. május 8-án, a II. világháború befejezésének 50. évfordulóján:

Még nem léptünk be a béke „ígéret földjére". A háború fájdalmas útjának és a nehéz háború utáni időszaknak emlékezete állandóan erre figyelmeztet bennünket. Ez az út a háború sötét éveiben és a rájuk következő nehéz pillanatokban, bizonytalan és problémákkal teli napjainkban gyakran világossá tette, hogy az emberek szívében, még a hívőkében is, igen erős a gyűlölet, a másik megvetése és a viszálykodás kísértése. Ugyanakkor azonban ezen az úton nem hiányzott az Úr segítsége sem, aki a szeretet, a megértés és a béke érzelmeit sarjasztotta a kiengesztelődés és a béke őszinte vágyával együtt. Mi hívők tudatában vagyunk annak, hogy az ember abból az igéből él, amely az Úr szájából származik. Tudjuk azt is, hogy a béke azoknak a szívében gyökerezik meg, akik megnyílnak Istennek. Amikor a második világháború végére és az azt követő évtizedekre emlékezünk, mi keresztények nem feledhetjük, hogy új szívre van szükségünk, amely képes tisztelni az embert, és előmozdítani igazi méltóságát.

 

 

Nemeshegyi Péter

JÉZUS KÜLDETÉSÉNEK SZOLGÁI

Beszámoló Jézus Társasága 34. általános rendgyűléséről

Jézus Társasága, a jezsuita rend 1995. január 5-től március 22-ig tartotta Rómában 34. általános rendgyűlését, melyen mint a magyar rendtartomány megválasztott képviselője vettem részt. (Vö. Távlatok 21/141–142 és 22/176.1.) Jézus Társasága rendalkotmányában, más szerzetesrendektől eltérően, nincs előírva, hogy határozott időközökben általános rendgyűléseket, nagykáptalanokat tartsanak. Akkor kell általános rendgyűlést egybehívni, amikor az élethossziglan választott általános rendfőnök elhunyta után helyébe új rendfőnököt kell választani. Ezenkívül az általános rendfőnöknek joga van arra is, hogy maga hívjon össze általános rendgyűléseket, ha valami fontos kérdés megtárgyalása miatt ezt szükségesnek tartja.

A fenti előírásoknak az volt a következménye, hogy a jezsuita rend 450 éves történetében aránylag kevés, összesen 34 általános rendgyűlést tartottak, és ezeknek túlnyomó többsége az új általános rendfőnök választása miatt vált szükségessé.

Minden rendgyűlés, mely a rendalkotmány szerint a legfelsőbb rendi joghatósággal rendelkezik, hozott a rend életére vonatkozó néhány határozatot is, de ezek legtöbbször csak jogi kérdésekre vonatkoztak.

Új irányt vett a II. vatikáni zsinat után 1965–66-ban tartott 31. rendgyűlés. Ezen a gyűlésen ugyanis nemcsak Pedro Arrupe atyát választották meg általános rendfőnöknek, hanem 48 hosszabb-rövidebb határozatot is hoztak, melyek a zsinat utáni új helyzetben a jezsuita szerzetesélet minden területén új és részletes iránymutatást adtak. Ez volt az első általános rendgyűlés, mely hosszas, tanító jellegű, stílusukban sokszor a II. vatikáni zsinat szövegeihez hasonló okmányokat fogalmazott meg.

Arrupe atya működésének 10. évében új rendgyűlést hívott össze, mely 1974—75-ben ülésezett. Ennek a 32. általános rendgyűlésnek lefolyása eléggé viharos volt. Főleg a Latin-Amerikát képviselő jezsuiták, a „felszabadítás teológiája'' alapján, azt hangoztatták, hogy a jezsuita rendnek teljes energiájával bele kell vetnie magát a társadalmi igazságosság előmozdításának munkájába. Meg is született a „Mai küldetésünk: a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása" című, ún. 43. határozat. E szerint a jezsuiták feladata az, hogy szolgálják a krisztusi hitet, melynek abszolút követelménye az igazságosság előmozdítása. A rend minden működésében ezt a kettős feladatot kell figyelembe venni.

Az akkori pápa, VI. Pál aggodalommal szemlélte Jézus Társaságának ezt az irányvételét. Természetesen ez az igen szociális érzékű pápa nem volt ellene az igazságosság előmozdításának, de attól félt, hogy a jezsuiták politikai, társadalmi és gazdasági kérdésekbe fektetik majd minden erejüket, és elhanyagolják sajátos papi és szerzetesi feladataikat.

A Szentszék és a Jézus Társasága közötti feszültség a rendgyűlést követő években is folytatódott, és oda vezetett, hogy a beteg Arrupe atya helyébe II. János Pál pápa maga nevezte ki megbízottjaként a rend élére Paolo Dezza atyát. Dezza atya bölcs tevékenységének eredményeképpen a pápa rövid idő múlva engedélyezte a 33. általános rendgyűlés összehívását, amely 1983-ban ülésezett, és amelyen a rendi alkotmány előírásai szerint választották meg Hans-Peter Kolvenbach atyát általános rendfőnökké.

Kolvenbach atya holland származású, de szinte egész jezsuita életében Libanonban működött. Ő teljes egészében élvezte és élvezi nemcsak a jezsuiták, hanem a pápa bizalmát is, úgyhogy a feszültségek szépen elsimultak.

* * *

Miért hívta akkor egybe Kolvenbach atya a 34. rendgyűlést?

Az összehívás jogi oka az volt, hogy a 33. rendgyűlés megbízta őt, hogy az új egyházi törvénykönyv kiadásával szükségessé vált rendi szabályváltozásokat előkészítve azokat jóváhagyassa. Kiderült azonban, hogy ezek a változások nem nagy jelentőségűek, és ezért nyugodtan várni lehetett volna azok rendgyűlési jóváhagyásával.

Inkább az nyomott a latban, hogy Jézus Társasága úgynevezett „Institutum"-a, vagyis az életét és működését rendező szabályok összessége, az évszázadok folyamán eléggé áttekinthetetlen halmazzá növekedett. Készültek ugyan különböző összefoglalások, de ezek nem voltak elegendőek.

Az is fontos szempont volt, hogy a II. vatkáni zsinat határozata nyomán a szerzetesrendeknek újra kellett írniuk rendalkotmányukat, hogy azt, az alapító szellemének figyelembevételével, korunkra alkalmazzák. Jézus Társaságában ez a munka még nem történt meg. A 34. rendgyűlésnek tehát egyik fő feladata az lett, hogy könnyen áttekinthető egészbe foglalja a rend alkotmányát.

Még egy másik probléma is kívánatossá tette a rendgyűlés összehívását. A 32. rendgyűlés 4. határozata nyomán a jezsuiták az egész világon nagy energiával lendültek bele az igazságosság előmozdításának küzdelmébe és munkájába. Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában számos jezsuitát meg is gyilkoltak azok, akiknek érdekét sértette, hogy ők ennyire a szegények pártjára álltak. Igaz azonban az is, hogy egyes jezsuiták részéről túlkapások is történtek: szinte már csak a társadalmi igazságosság kérdéseivel való foglalkozást tartották fontosnak, és a Társaság egyéb hagyományos munkáit kevésre becsülték. Ez a beállítottság a rendi fiatalság kiképzésénél is hátrányokkal járt. Így tehát egy bizonyos egyensúly megteremtésére volt szükség, hogy a Társaság egyfelől válaszoljon a mai kor kihívásaira, másfelől pedig megőrizze alapítója, Szent Ignác irányvételét.

A jezsuita rendnél minden általános rendgyűlés előkészítése azzal kezdődik, hogy az egyes rendtartományok képviselői egybegyűlnek, megválasztják azt a rendtagot vagy azokat a rendtagokat, akik a tartományfőnökök mellett részt vesznek az általános rendgyűlésen, és megfogalmaznak ún. postulatumokat, vagyis a megnyitandó rendgyűléshez intézett kérelmeket és indítványokat. A 34. rendgyűlés számára sok száz ilyen indítvány gyűlt össze az egész világból. Ezeket egy előkészítő bizottság megrostálta, rendszerezte és összefoglalta, de még így is hatalmas megtárgyalandó anyag maradt az asztalon.

Az általános rendgyűlés 223 tagból állt. Ezeknek kevesebb mint a fele, 111 jött Európából és Észak-Amerikából; a többiek Latin-Amerika, Ázsia és Afrika jezsuitáit képviselték. Különösen feltűnő volt az indiaiak nagy száma: harmincöten képviselték az Indiában jelenleg szépen fejlődő rendtartományokat. Az a súlyponteltolódás tehát, mely a 20. század második felében az összegyházat jellemzi, vagyis az, hogy a katolicizmus súlypontja napjainkban a régi keresztény országokból az ún. harmadik világra helyeződik át, Jézus Társaságában is jelentkezik.

A kommunizmus bukása következtében újra jelen lehettek a rendgyűlésen a kelet-európai jezsuiták képviselői is, sőt a vietnami jezsuiták börtönviselt képviselője, Doan atya is, késve bár, de megérkezett. Sajnos, a kommunizmust megtapasztalt országok jezsuitáinak hangja nem volt nagyon erőteljes a gyűlésen. Még nem egészen találták meg helyüket Jézus Társaságának új légkörében.

A 34. általános rendgyűlésen voltak ugyan parázs viták is, de a hangulat békés és oldott volt. Javított a hangulaton az a tudat, hogy – a 32. rendgyűléstől eltérően – a pápa és a jezsuiták viszonyában jelenleg nincsenek nagyobb problémák. Ennek egyik jele az volt, hogy mialatt a rendgyűlés ülésezett, a pápa egy jezsuita atyát kért fel, hogy vezesse az évenként szokásos vatikáni lelkigyakorlatot, melyen a pápa is részt vesz. Egy másik jel pedig az volt, hogy ugyancsak a rendgyűlés ideje alatt két jezsuitát is püspöknek nevezett ki a pápa.

Mik voltak a rendgyűlés eredményei?

1) Az egyik nagy eredmény az volt, hogy sok száz részletes szavazással sikerült egy rendszerezett és áttekinthető szabálykönyvet létrehozni. E szabálykönyvnek két része van.

Első a Szent Ignác által írt rendalkotmány, a Constitutiones Societatis Iesu. Ehhez a rendalkotmányhoz a rendgyűlés egy ujjal sem nyúlt hozzá, csak rövid lábjegyzeteket fűzött a szöveghez, melyek utalnak azokra a pontokra, melyekben későbbi előírások magyarázatokat adtak, vagy változtatásokat hoztak.

A könyv második részének címe: „Kiegészítő szabályok" (Normae complementariae). Ezek az ignáci Rendalkotmány tíz részéhez igazodva, kb. ezer pontban adnak a jezsuiták kiképzésére, életére, munkálkodására, a rend szervezetére stb. vonatkozó részletes szabályokat. Tartalmuk és formájuk nagyon vegyes: vannak köztük anyagi ügyekre, jogkörökre, eljárásmódokra stb. vonatkozó száraz jogszabályok, és vannak a jezsuiták lelkiségét, életstílusát, mai feladataikat stb. lendületesen kifejtő szövegek. A „Szabályok" túlnyomó többsége az előző általános rendgyűlések, főképp a 31., 32. és 33. rendgyűlés határozataiból származik. A mostani rendgyűlés által megválasztott négytagú bizottság fogja ezekhez a „Szabályokhoz" hozzáadni a 34. általános rendgyűlés legfontosabb szövegeiből vett idézeteket. Úgyhogy a teljes könyv végső szövege csak kb. júniusban lesz kész. Olyan előírások, melyeket régebbi közgyűlések vagy rendfőnökök hoztak, de nem foglaltatnak az új törvénykönyvben, mint jogszabályok érvényüket vesztik.

Az új szabálykönyv nagy előnye, hogy a Szent Ignác által írt Rendalkotmányt, a mai életre való alkalmazását a kiegészítő szabályok által magyarázva, minden jezsuita kezébe adja. Eddig az eredeti Rendalkotmányt ritkán olvasták a jezsuiták. A teljes Rendalkotmány még nincs is magyarra fordítva. Angol fordítása is csak nemrégen készült el. Mostantól kezdve a Constitutiones Societatis Iesu ott lesz minden jezsuita szeme előtt, és remélhetjük, hogy újra ki fogja fejteni azt a lelki energiát fejlesztő hatást, melyet a 16. században fejtett ki, óriási eredménnyel.

A „Kiegészítő szabályok" is értékesek, de nem vetekedhetnek az ignáci Rendalkot-mánnyal. A „Kiegészítő szabályokat" jövendő rendgyűlések megváltoztathatják; viszont az ignáci Rendalkotmány lényeges pontjait („substantia Instituti") egy rendgyűlésnek sincs joga megváltoztatni. Jézus Társaságának lényegében annak kell maradnia, aminek Isten Szent Ignác közvetítésével akarta, vagyis Jézus küldetése szolgájának.

2) Ezzel már el is érkeztünk az általános rendgyűlés második eredményéhez, vagyis a megszavazott 22 határozathoz. Ezek közül az első és legfontosabb határozatnak a címe éppen ez: „Krisztus küldetésének szolgái."

A rendtartományok által beküldött postulatumok felvetette kérdések tárgyalására a rendgyűlés tizenhat bizottságot állított fel. Ezek később albizottságokra és munkacsoportokra tagozódtak, úgyhogy a rendgyűlés három hónapos munkájának nagy részét e bizottságok munkája és a munkájuk eredményeként született szövegtervezeteknek a rendgyűlés egésze által történő megtárgyalása, módosítása és jóváhagyása töltötte ki.

A feldolgozott témakör óriási volt, és távolról sem lehetett minden kérdést alaposan megtárgyalni. Még kevésbé lehetséges egy rövid cikk keretében a huszonnégy határozat tartalmát ismertetni.

Csak a nagy témákat emeljük ki. A „Krisztus küldetésének szolgái" című okmány az egész jezsuita életet a feltámadt Krisztus küldetésében való részesedésként írja le. Ennek a küldetésnek három fontos területét fejti ki a következő három okmány; „Küldetésünk és az igazságosság", „Küldetésünk és a kultúra", „Küldetésünk és a másvallásúakkal folytatott párbeszéd". Ez a négy okmány alkotja az első okmánycsoportot, mely a jezsuiták mai küldetéséről szól.

A második okmánycsoport e küldetést végző minden jezsuita életének néhány kérdését tárgyalja: „A szolgálati papság és jezsuita identitásunk", „A jezsuita testvérek", „Tisztaság (szüzesség)", „Szegénység", „Hivatások előmozdítása".

A harmadik okmánycsoport Jézus Társaságának az Egyházban való szerepéből emel ki néhány kérdést: „Helyes viselkedés az Egyház szolgálatában", „Ökumenizmus", „A világiakkal való együttműködés", „Jezsuiták és a nők helyzete az egyházban és a társadalomban".

A negyedik okmánycsoport küldetésünk néhány szektoráról beszél röviden: „A tömegtájékoztatási eszközök új kultúrája", „A jezsuita munkák intellektuális dimenziója", „Jezsuiták és az egyetemi élet", „Középiskolai, általános iskolai és nem formális nevelés", „Plébániai szolgálat", „Környezetvédelem".

Az utolsó okmánycsoport rendkormányzati kérdésekről szól: „Rendtartományok közötti és rendtartományok fölötti együttműködés", „A rend római rendtartományközi intézményeinek támogatása", „Az elöljárók továbbképzése".

Hozzájön még az okmányokhoz egy „Küldetésünkben egyesülve Krisztussal" című előszó, és a „Jezsuita eljárásmódunk sajátosságai" című utószó.

A 138 nagy gépelt oldalt kitevő szövegek magyar fordítása már megkezdődött. Ha elkészül, bizonyára nem jezsuiták számára is érdekes és hasznos olvasmány lesz.

A renden kívül állók körében a fentebbi okmányok közül természetszerűen a világiakkal foglalkozó okmányok keltették a legnagyobb érdeklődést. A rendgyűlés befejezése utáni napon megjelenő olasz újságokban „A jezsuiták megnyílnak a nők felé" címmel olvashattunk beszámolókat.

Nem tagadjuk ezeknek a kérdéseknek fontosságát, de számunkra, jezsuiták számára ennél is fontosabb volt az, hogy ez a rendgyűlés, teljes mértékben megőrizve az igazságosságért szóló munkálkodásra való elkötelezettségünket, ezt az evangelizálás nagyobb keretébe illesztette. Ennek illusztrálására a „Krisztus küldetésének szolgái" című határozatnak egy jellegzetes szövegét idézzük, mely elnyerte az egész rendgyűlés tetszését:

Nincs hitszolgálat
az igazságosság előmozdítása,
a kultúrákba való beilleszkedés,

a másvallásúak vallási élményei iránti nyitottság nélkül.

 

Nincs igazságosság előmozdítása
a hit közlése,
a kultúrák átalakítása,
a más hagyományokkal való együttműködés nélkül.

 

Nincs inkulturáció

a hitünknek másokkal való közlése,

a más hagyományokkal való párbeszéd,
az igazságosságra való elkötelezettség nélkül.

 

Nincs párbeszéd

a hitünknek másokkal való megosztása,

a kultúrák kiértékelése,

az igazságossággal való törődés nélkül.

Zárjuk beszámolónkat Hans-Peter Kolvenbach rendfőnök homíliájának néhány szavával, mely az általános rendgyűlés zárónapján a római Gesu-templomban celebrált közös misén hangzott el. Tudvalevőleg ebben a templomban őrzik a Szent Ignác által kedvelt Útmenti Boldogasszony képét, itt van Szent Ignác sírja, és itt van Xavéri Szent Ferenc oltára, értékes karereklyéjével. Kolvenbach atya így beszélt:

„Általános rendgyűlésünk az Útmenti Boldogasszony képe előtt ér véget. Ez a kép egy olyan lelkiséget is megtestesít, mely az emberiség útjain, örömein és fájdalmain, szorongásain és reményein keresztül vezet az Istenhez.

Egyben a zarándok, Szent Ignác oltára előtt ér véget rendgyűlésünk; ő kísért bennünket tárgyalásainknál és szavazásainknál, melyekben arra törekedtünk, hogy a kreatív hűség szellemében tegyük magunkévá az ő Rendalkotmányát.

Végül rendgyűlésünk Xavéri Szent Ferenc oltára előtt ér véget. Ezzel elismerjük, hogy a mai Társaságunknak még nagyobb misszionárius erőfeszítésre van szüksége, hogy nagyobb lelkesedéssel, odaadással és erővel hirdessük, Krisztus küldetésének szolgáiként, az Úr Evangéliumát, az egész Evangéliumot, és csak az Evangéliumot.

A 34. rendgyűlés célja ez volt. Most már csak az Istent kérhetjük, hogy Szent Lelkének segítségével rendünk ezt a célját el is érje."

Budapest, 1995. május 10.

 

KULTÚRA ÉS ÉLET

Haáz Andrea

CLUNYI KULTURÁLIS KÖZPONT

„Egy reményét vesztett kultúrával
szemben legyen a művészet az új
reménység forrása"

 

1963–1969: Alapítás, színházi évek, egyetemi ifjúsági központok, nagy találkozások

 

Párizsban 1963. december 18-án XII. Pius pápának a művészekhez írt levele nagy hatással van egy fiatal színészre, Olivier Fenoyra. Néhány órával később János evangéliumának tanítása – „Hogy egyek legyenek!" – új értelmezést ad a pápa gondolatainak. Színészként Olivier sokat gondolkodik az ember és szerep kapcsolatán, a szépségen, azon, mi igaz és mi hamis a művészetben. A színpad egyre inkább mesterkéltnek, felszínesnek tűnik számára: hogy színészi hivatását őszintébben gyakorolhassa, lemond a megszokott művészi karrierről.

„A szép emeljen fel bennünket. Minden művészet célja, hogy megtörje azt a félelmekkel teli véges teret, amiben az ember él itt lenn a földön, és utat nyisson szellemének a végtelen felé. Egy reményét vesztett kultúrával szemben ragyogtassátok a földre, az emberiségre a szépség és az isteni fény derűjét. Ezzel hozzásegítitek az embert, hogy szeresse mindazt, ami jó, igaz, tiszta, szeretetre és tiszteletre méltó, nagyban hozzájárulva ezáltal a béke művéhez." (XII. Pius pápa levele a művészekhez)

XII. Pius pápa felhívásától indíttatva maga köré gyűjt néhány hasonló felfogású színészt. Első bemutatójuk – Musset: Szeszély – a diákközönségnek készül; ezt követően Marivaux A szerelem és véletlen játékát viszik színpadra, a rendezésben Georges Descrieres, a Comédie Francaise állandó tagja segíti őket.

1964 márciusában születik meg „Clunyi Kulturális Központ" néven az a kulturális és művészeti egyesület, ami ma Office Culturel de Cluny (Clunyi Kulturális Szervezet) néven ismert. A névadó egy párizsi negyed, ifjúsági találkozóhely.

A párizsi bemutatókat vidéki színházi és koncertturnék követik. Ezek során egyre több egyetemista csatlakozik a „Cluny" fémjelezte mozgalomhoz. Ily módon ezek a turnék egyetemi-ifjúsági központokat hívnak életre. 1966-ban 14 működik Franciaországban; koncerteket, előadásokat, filmklubokat szerveznek Olivier és meghívott előadók részvételével.

Ezekben az években Olivier a születőben lévő mozgalom szellemi gyökereit kutatja. Fontos találkozók során fedezi fel azt a három szellemi-lelki forrást, amiből „Cluny" mind a mai napig táplálkozik: a Fokolarini és az általuk hirdetett egység szelleme, Marthe Robin útmutatása, és végül Finet atya tanításai a Szentháromságról és az Egyház lényegéről. Az utolsó és döntő találkozás Dom Grammont személyéhez kötődik, aki akkor a Le Bec-Hellouin-i bencés szerzetesek apátja. Ez a kapcsolat átitatja Cluny szellemét a bencés lelkiséggel, ahol munka és imádság szorosan összefonódnak. A szerzetesi élet az évek során megvetette és táplálta a kulturális nevelőmunka alapjait. 1969 októberében Dom Grammont Olivier és társai rendelkezésére bocsátja a Troyes melletti Mesnil St-Loup 1948 óta üresen álló bencés kolostorát.

1969–1974: Ha tüzet akarsz gyújtani a városban

Nyugat-franciaországi parlamenti képviselőkkel való találkozást követően 1970 júliusában Olivier megbízást kap a nyári évad kulturális programjának megszervezésére St-Jean de Monts-ban. Novemberben Paul Caillaud polgármester rábízza la Roche-sur-Yon egyesületi programjainak koordinálását, a város kulturális életének a megszervezését. Olivier a Szociális és Kulturális Bizottság élére kerül igazgatónak. A megszokott kulturális tevékenységekből kiindulva és ezek eredménytelenségét látva a bizottsági munka lehetőséget ad számára, hogy a gyakorlatba ültesse át „Cluny" egyik alapelvét: „az egyes emberért érzett felelősség az egész közösségért érzett felelősségtudatot erősíti." A szociális-nevelő munka, a kulturális élet, a városrendezés mind egyazon célt szolgálnak: a város lakóinak nagyobb egységét. Ezt az egységet azonban először a munkát magukra vállalóknak kell megtapasztalniuk egymás között, lehetőséget biztosítva a legkülönbözőbb foglalkozások képviselőinek, oktatóknak, nevelőknek, építészeknek a közös alkotásra. Ebből a közösségi munkából születik meg lassanként az első átfogó animációs program, amely 1972-től több hasonlónak szolgál példaként a nyári szezonban a nyugati partvidéken. (Az animáció szó eredeti jelentése „lelket lehelni" valamibe, életet adni. A Cluny közösség értelmezésében olyan átfogó, a társadalmi és gazdasági élet több területét – oktatás, nevelés, építészet, művészeti alkotás – felölelő közösségteremtő és -fejlesztő munkát jelent, aminek a középpontjában minden esetben az ember és méltóságának tisztelete áll.)

1971-ben Olivier találkozik Ange Guibert-rel, aki első igazi társa lesz. Chiara Lubich Tűz a városban című írását elolvasva úgy dönt, hogy az „életért" akar dolgozni.

1972-ben, az Office Culturel de Cluny-t mint hivatásos népművelő szervezetet jegyzi be az Ifjúsági és Sportminisztérium államtitkársága. 1975 októberében Olivier kulturális-nevelő munkájáért megkapja a Becsületrendet. A kitüntetés átvételekor terjeszti elő egy animátorképző központ terveit, amely Mesnil St-Loup kolostorában kapna helyet. Az Office Culturel de Cluny jogilag elfogadott, az állami oktatási normáknak megfelelő tanfolyamokat szervezhet, így születik meg egy átfogó animátorképző tanfolyamsorozat, amely állami diplomára készít elő.

Az egyesület színházi társulata folytatja munkáját. Színpadra viszik Milosz Miguel Manara és Pirandello Ma este improvizálunk című darabjait, az Iphigéniát a Comédie Francaise színészeinek közreműködésével. 1971-ben és 1975-ben fellépnek az Avignoni Fesztiválon.

1974–1977: Válaszutak, az első kulturális központok

A szálak egyre szorosabban kötik Olivier-t és Ange-ot Dom Grammont-hoz. A kulturális munka és az emberi személyiség tiszteletén és kiteljesedésének elősegítésén alapuló felfogásuk keresztény szellemű elmélyítése, ami a kulturális animátor számára éppúgy, mint a művész számára egyesíti magában a munkát, hitet és hivatást, megerősítették a személyek egymás közötti elköteleződésének szükségességét. Ez persze nem ment zökkenőmentesen. Az egyesület tagjai egyre több megválaszolandó kérdéssel szembekerülnek: mi motiválja tevékenységüket, hivatásukat, döntéshozatalukat, és ezeket a döntéseket minek vagy kinek a nevében hozzák. Humanizmus? Ideológia? ...

1975-ben szakadás következik be az egyesületen belül: azok, akik a kulturális és művészi alkotótevékenységet egyben Krisztus melletti elköteleződésként akarják megélni, Mesnil St-Loup-ban gyülekeznek Olivier körül. Dom Grammont lelki vezetését követően elköteleződésük egyre jobban körvonalazódik: az egyesület több tagja kéri a bencés oblátusságot, ahogy tette azt Olivier és Ange már korábban. Akik számára a hit nem játszik ennyire központi szerepet, folytatják a nyugati partvidéken megkezdett munkát, ez azonban néhány hónap múlva abbamarad.

1976-ban el kell hagyniuk Mesnil St-Loup-t, ahová visszaköltöznek a bencés szerzetesek. Dom Grammont megerősíti őket abban, hogy helyük a világi hívők között van. A közösség Palis-ban vesz meg egy házat, ahol berendezi első önálló kulturális központját. Néhány hónappal később Dél-Franciaországban egy üresen álló birtok tulajdonjogát ajánlják fel a közösségnek, amely ott új tapasztalatként a földművelésre és kézművességre alapozza kulturális munkáját.

Iris Agnettant színésznő csatlakozása ugyanebben az évben új hullámot indít el, többen követik, tanárok, építészek, mérnökök, szociális munkások, mindannyian hivatásuk lényegét kutatják... A közösség munkája szélesebb körű, és egyben kiegyensúlyozottabb lesz. A jó földbe vetett mag kicsírázik, és növekedésnek indul. A közösség léte fontos tanúságtétellé válik a társadalom számára.

1977–1990: Kulturális központok, műhelyek, iskolák...

Az elkövetkező néhány évben a Cluny közösség gyors fejlődésnek indul: 1986-ban közel 100 tagot számlál, akik hét központban dolgoznak! 1978-ban kétéves animátorképző iskolát alapítanak, ami 1985 óta a Loire völgyében működik Ecole de Cluny (Clunyi Iskola) néven, és külföldi diákokat fogad. Párizsban 1978-ban nyílik meg a Fra Angelico kulturális és művészeti központ, amely színházi műhelyeket, előadásokat, kiállításokat szervez. . . 1981-ben Grenoble ad otthont az első „Művészkávéház"-nak, ami a városközpont művészeti alkotó- és találkozóhelyévé válik.

Szintén 1981-ben egy környezettanulmányt követően az egyesület Creusot polgármesterétől újabb megbízást kap, ami életre hívja az első nagyszabású amatőrökkel színpadra állított történelmi hang- és fényjátékot. Ez a sajátos művészi kifejezőeszköz, amely lehetővé teszi, hogy egy terület lakosai megismerjék és magukévá tegyék kulturális örökségüket, azóta átszelte az óceánt, Kanadában és Chilében a kulturális munka fontos eszközévé vált. Az első előadás 1986-ra népoperává nőtte ki magát, lehetőséget adva átképzőtanfolyamok beindítására és egy szcenográfiai vállalat megalapítására. A 80-as években széles körű kulturális, oktatói és urbanisztikai tevékenység folyik a közösség keretein belül (Építészeti Műhely, Szakmunkásképző Iskola, Fiatalok Fesztiválja, Nemzetközi Színiakadémia Gyerekeknek stb. létrehozása).

A közösség 1982-ben a Karizmatikus Megújulási Mozgalmak strasbourg-i európai találkozójának felkérésére Íme, az ember címen diaporáma összeállítást készít. (Budapesti bemutatójának időpontja 1991. november.) [A diaporáma több diavetítőből esetleg magnetofonok zenéjétől kísérve, egymásra – vagy egymás mellé több vászonra – vetített képekből előállított áttűnéses montázs.]

A munka során egyre jobban körvonalazódik a közösség tagjainak mint világi hívőknek a szerepe és helye. Céljuk, hogy a társadalomban éljék meg keresztségi fogadalmukat, a korai keresztényekhez hasonlóan egységre törekedve, a közösségi életből mint reményforrásból merítve, szakmájuk gyakorlásán keresztül az Evangélium fényénél tegyenek tanúságot elköteleződésükről. Sajátos lelkiségével ez a kulturális és művészi hivatás megtalálja helyét az új evangelizációs törekvések között: újra felfedezni az embernek mint teremtménynek a titkát, elősegíteni személyiségének kiteljesedését, hozzájárulni a kultúrák és nemzeti identitások tiszteletéhez, hinni abban, hogy ami szép, az megváltó erővel rendelkezik... „Az Egyház útja az emberen keresztül vezet."

A 80-as évek végén a közösség eljut a világ négy tájára: Spanyolország, Dél-Amerika, Louisiana, Libanon, Kanada francia tartományaiban 1985-ben kerül sor az alapításra. Első munkájuk egy francia, indián és kanadai gyerekek közös szereplésével forgatott film, amit több kanadai és francia tévécsatorna mellett az UNESCO is terjeszt. Chilében 1991 óta komoly munka folyik Santiago szegénynegyedeiben. Minden ország, minden nemzet új távlatokat nyit meg. A következő alapításra talán éppen Magyarországon kerül majd sor.

1991–1995

1993-ban a közösség újra felfedezi XII. Pius pápa szavait, és művészi hivatásának megerősítését érzi benne: „Egy reményét vesztett kultúrával szemben legyen a művészet az új reménység forrása."

A cél másokkal együttműködve a társadalom fejlődéséhez való hozzájárulás. Ez a szándék hívta életre „Cluny" eddigi történetében az utolsó nagy eseményt, az 1993. novemberi kongresszust, amelynek elköteleződésüket híven tükröző címe a következő volt: „És ha a szépség megválthatná a világot?..." A munka azóta bizottságokban folyik tovább az alábbi témakörökben: oktatás, tömegkommunikáció, mezőgazdaság, építészet, szociális ellátás. A következő találkozó időpontja: 1995. november.

 

„A kultúra elsődleges célja, hogy gazdagítsa az embert emberségében, személyiségében és mint az emberiség nagy családjának egyedi tagját." „A 2000. év emberisége számára egyetlen biztos megoldás és a remény sokféle motívuma létezik. Elegendő, ha minden jó szándékú ember, de főként azok, akik megvallják hitüket Krisztusban, komolyan elkötelezik magukat a kultúra mély megújítására az evangéliumi elvek fényénél." (II. János Pál pápa beszéde Coimbrában.)

 

------------------

Emmanuel a szakrális művészetről

„Minden olyan művészet, amely hozzájárul a szeretet megismeréséhez és a szeretet általi megismeréshez, az emberi szívben levő abszolút tiszteletéhez, megérdemli az szent (sacré, szakrális) jelzőt. Az ilyen művészet első jellemzője az, hogy az embert sorsa középpontjába helyezi vissza, főszerepet tulajdonít neki. Az ember csak úgy töltheti be ezt a szerepet, ha a művész elismer szavának olyan szabadságot, amelyet nem fog fel: a végtelenre szóló hivatást. Szavunk: kapcsolatunk a Misztériummal. Az embernek a teljes és Egy Misztériumhoz való viszonya és jelenléte nélkül nincs szakrális. És a szakrum megnyilatkozik az emberi nyomorúság legmélyén éppúgy, mint a szellem égboltján.

A szakrális művészet lehet kegyetlenül igazmondó, kikémlelheti a legalacsonyabb területeket: de nemcsak ez utóbbiakat tárhatja fel; még a legkitaszítottabb emberi lényeknek is van gyökerük, amely szenved. A Szeretetre alapozott művész nem hagyja el sohasem hitét az emberi természet végső és benső nagyságában, még ha eltaposott és romlott is. Ez az eltaposás és ez a megromlás még mindig a született és végső nagyság negatív bizonyítékai."

(Szabó Ferenc: P. Emmanuel önmagáról Szent István Társulat, 1995, 83. old.)

 

 

Barlay Ö. Szabolcs

ISTENKERESÉS A MODERN IRODALOMBAN

Szabó Ferenc: „Csillag után.'' Istenkeresés a modern irodalomban. Válogatott tanulmányok. Távlatok, Budapest, 1995, 368 oldal.

E tanulmánykötetnek, mint általában minden könyvnek, megvan a sajátos története. A benne található tizenhárom magyar és tizenhárom francia íróról készült szellemtörténeti analízis ugyanis már külföldi megjelenésükkor, vagyis a hatvanas, hetvenes években szinte lázba hozta az egyetemi hallgatók ama részét, amely „titkos folyosókon" hozzá tudott jutni sokszorosított példányaihoz. Azt Rónay László is említi, hogy irodalomtörténészek hogyan adták kézről kézre a feltűnő szakmabeli jártassággal megírt tanulmányokat, de azt kevesen tudják, hogy keresztény világnézetű egyetemisták, orvostanhallgatók csakúgy, mint a műegyetemi hallgatók milyen izgalommal várták a Süle jezsuita páter merész közvetítésével érkezett írásokat. Erről saját diákjaim sok érdekes történetet őriznek. – E tanulmányok újra megjelentetése nélkülözhetetlenné vált, mert legtöbbjük ma már hozzáférhetetlen.

Mi volt akkor, és mi ma is a titka Szabó Ferenc írásainak, melyeknek az „Istenkeresés a modern irodalomban" alcímet adta? Ha egyetlen mondatban kellene válaszolnom, ezt mondanám: végre a psychoanalysis christiana szellemében megírt könyv birtokába jutottunk! Recenzióm ezt a megállapítást kívánja több oldalról megvilágítani és kifejteni.

1. Az említett kifejezés, vagyis a psychoanalysis christiana, egy Babits-vers címe. Ezzel azt kívánom érzékeltetni, hogy a tanulmánykötet a szó eredeti értelmében – tehát nem vallási vonatkozása miatt – egyetemes. Olyan értelemben minősítem kereszténynek, katolikusnak, ahogy maga a szerző írja éppen Babitsról, aki „az ellentéteket is szintézisbe hozta (nem olvasztotta!) önmagában, amikor a katolikumot, a teljességet kereste" (54. 1.). Ennek a teljességnek a keresése a kötet minden oldalán tetten érhető. E teljesítmény már önmagában lenyűgözi a szakmában járatos olvasót éppúgy, mint a saját problémáira választ kereső kezdőt. Hiszen „istenkeresők" vagyunk mindnyájan a szerzővel együtt, aki nyíltan megvallja: „Azokról írtam, akik . . . segítettek jobban megérteni és megélni hitemet és a mai ember istenélményét vagy istentagadását."

Szabó Ferenc teljességigénye mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy nem diszkriminál: Minden írót a maga szentélyében vizsgál, függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív álláspontot képvisel a krisztusi eszmerendszerhez viszonyítva. Nem szépít és nem torzít – nem akar senkit kisajátítani (Adyról 24. 1.). Azt mondja el, és úgy mond el mindent, amit és ahogy a megszólított írók, korunk gondolkodói éreztek, mondtak, írtak. Éppen ezért van ekkora hitelük és becsületük ezeknek a tanulmányoknak, és ezért van tekintélye a szerzőnek a másként gondolkodók táborában.

A szerző tisztában van azzal, hogy az aggiornamento korszakában meg kell adni mindenkinek a lehetőséget, sőt jogot, hogy saját maga járja végig a létezésnek, a „lenni vagy nem lenni" szorongásának vargabetűs labirintusát. Magát az alapproblémát, a kérdésfelvetést ő maga is átélte azon a bizonyos augusztusi éjjelen, 1950-ben. Bizonyára ez az élmény magyarázza meg azt az empátiát, amelynek segítségével igyekszik nyomon követni a kételkedők, lázadók, vagy akár az Isten halálát hirdetők kételyeit, zuhanásait. Itt nincs helye a bírálatnak, már azért sem, mert a meg nem talált Isten hiánya is lehet bizonyos értelemben hiteles istenélmény. A szerző e ritkán képviselt és még ritkábban hangsúlyozott igazság jegyében és az alázat szellemében közelíti meg a magyar és a francia szellemi élet nagyjainak legbensőbb világát. Tisztában van azzal, hogy olyan területet érint, mely a kegyelem és a szabadság misztériumába torkollik, ide pedig csak a saruszíjat megoldva szabad és illik bekopogni. Ezért tudja elkísérni még Sartre-ot is a szakadék széléig, aki a német fogságban írt karácsonyi misztériumjátékban, a Barjonában ezt kiáltatja főhősével: „Szabad vagyok, és a lázadó szabadság ellen az Isten se tehet semmit." (249.1.)

2. A szűk keretek közé szorított recenzió természetesen nem térhet ki még sommázva sem a 26 írót, gondolkodót bemutató tanulmányokra, de az Ady Endrétől Márai Sándoron át Juhász Ferencig és az Albert Camus-től Julien Greenig ívelő szellemi tabló elkészítőjének műhelytitkairól, kutatási módszeréről mindenképpen szólni szeretnék, mert egy-egy „mélyfúrással" a kötet keresztmetszetének körvonalai is kirajzolódnak. Mivel senki sem lesz „magától" krisztustalan, még kevésbé istentelen, ezért Szabó Ferenc következetesen rámutat a nagy lázadók, a konok kételkedők drámai, olykor tragikus törésvonalainak forrásaira: öröklött vagy szerzett bajaikra, lelki vagy fizikai terheikre (keresztjeikre), családi hátterükre, a karakterükben kitapintható lappangó, de bármikor működni képes vulkánjaikra, olvasmányaik útján szerzett végzetes hatásokra, vagy egy-egy főbűnnek tudatalatti roncsoló „gennygócaira", melyeket az illető vagy egyáltalában nem vesz észre, vagy csak a teljes csőd, esetleg – jobbik esetben – a konverziója után konstatál.

Íme néhány kiragadott példa a sok közül! – Ady gőgjére mint karaktere főbűnére Babits-idézettel mutat rá: „még szocializmusa is gőgös és úri"; ugyanakkor különös vonzódása a Bibliához a legnagyobb költők közé avatja. De a szerző itt sem elégszik meg az eddig is ismert magyarázatokkal, és istenes verseinek párizsi „hátteréről" magát Adyt idézi: a párizsi irodalmi kávéházakban egyre többször ejtenek szót neves fiatalok megtéréséről! „jaj, mindnyájunkat fenyeget a veszedelem, hogy egy szép napon elfáradunk, és istenfélők leszünk!" (19.1.) – Az oly sokat küszködő Illyés Gyulával kapcsolatban fontos tudni, hogy ő maga is a szülei vegyes házasságában vélte megtalálni kételyeinek egyik okát: „két nagyapa, két család szelleme próbálja bennem: egyesülhet-e?" És ehhez járul még – saját bevallása szerint – a gúny, a gőg: „nem jézusi, hanem már-már sátáni adottságok." (74. és 80. 1.) – Németh László emberi és irodalmi habitusának teljesebb megértéséhez, reménytelen pesszimizmusának, lehangoló, olykor riasztó nyilatkozatainak hátteréhez mindenképpen hozzátartoznak ezek a mondatok: „apámat a háború elsodorta . . ." „szüleim vallástalanok voltak." Gyermekkorából nincsenek vallásos élményei. Így aztán eljutott az „Isten nélküli remetejelöltek" közé. Szerinte „Jézus története . . . rokokó utóhang"; ti. az Ószövetséghez viszonyítva. (132–5.) – Hogy milyen „ősforrás" tud lenni a gyermekkori istenélmény, a család krisztusi légköre, azt a Németh László-i vallomás ellentétjeként markánsan láthatjuk „az öröm és a reménység prófétájának", Georges Bernanosnak szentelt tanulmányában. Íme Bernanos vallomása: „Mihelyt kezembe veszem a tollat, mindjárt gyermekkorom elevenedik fel. . . Azért írok, hogy igazoljam magam. Kinek a szemében? Ama gyermek szemében, aki voltam... Ő foglalja el az első helyet életemben." (327. 1.) A gyermekkorára különben Ady is visszatér, neki is megjelenik „az a kisfiú", de nem oly életerősen, mint Bernanosnál. Ady épp azért sír, mert az a kisfiú már nem él, halott. (Egy ismerős kisfiú.)

A nélkülözhetetlen „hátterek" bemutatását még egy döbbenetes esettel illusztrálom. Szabó Ferenc Charles Baudelaire-ről írt tanulmányában külön fejezetben foglalja össze azt a végzetes konfliktust, mely az anyjához fűződő érzelmi káoszból fakadt, és elkísérte élete végéig, és „szörnyű korccsá" tette, ahogy saját magát nevezte a költő. Ennek ismerete nélkül aligha értenénk meg A romlás virágait, melynek eredeti címe Limbes volt – ezzel is jelezni akarván, hogy a limbust benépesítő szörnyszülöttek közé tartozik ő is! A témát azért említem, mert minden borzalma ellenére az Elveszett paradicsom és a Sátán árnyékában c. fejezetek világítják meg a legjobban a szerző lélekelemző habitusát. Mindent ismer, amit erről írtak Freud tanítványai vagy Mauriac, Sartre, Pierre Emmanuel és a többiek; mégis új megvilágításban láttatja Baudelaire-t, a kárhozat éjébe zuhanó Ikaruszt, a mélységből segítségért kiáltó eltévedt embert. (221–233. 1.)

3. Egy alkotóműhely titkaiba akkor lehet betekintést nyerni, ha módszere, munkastílusa egyértelmű. Jelen esetben éppen ezért vállalkozom a feladatra. Szabó Ferenc ugyanis szenvedélyes kutató! Mindenekelőtt arra az „anyagismeretre" hívom fel a figyelmet, mely minden kutatás sine qua non-ja. Köztudott, hogy a szerző nemcsak szerzetes, teológus, hanem költő, író és francia-magyar szakos irodalomtörténész is. Mindez még nem vonná maga után azt a fölényes, pontosabban fogalmazva biztos tudáshalmazt és olvasottságot, amit tanulmányainak minden egyes lapja igazol. – Megint csak ún. „mélyfúrás" alkalmazásával tudom ezt érzékeltetni, méghozzá a filológus mérőeszközeinek segítségével. Mint kassai születésű polgár, és mint az otthon, édesanyám révén gyakran emlegetett Márai-kapcsolatok ismerője, szomjasan és érdeklődve olvastam Szabó Ferenc Márai Sándorról írt tanulmányait, melyekben az író megváltáskeresését (141–151) és istenképét elemzi (151–162). Már maga a problémafelvetés is lázba hozza az embert, hiszen a magyar olvasóközönség kb. 90%-ban nem ezt kutatja, ha egy Márai-könyvet vesz a kezébe. És íme milyen döbbenetes távlatok nyílnak meg előttünk Szabó „idegenvezetői" eligazítása révén. Az „idegenvezető" kifejezés azért lényegre mutató, mert mi, otthonrekedtek valóban igen keveset tudhattunk az önkéntes száműzetésben élő Márairól. Nos, itt most mindössze azokat a neveket és összefüggéseket próbálom lajstromba venni, melyeket a tanulmány szerzője Máraival kapcsolatban kutatásai eredményeként említ: Paul Valéry, Stefan Zweig, Nietzsche, Albert Camus, Renan, Goethe, Gide, Mauriac, Sartre, Einstein, Toynbee, Monod, Eliot, Pascal, Bertrand Russell, Marx, Freud, André Malraux, Mindszenty József bíboros... És minden név mögött valódi kapcsolatok, olvasmányok, idézetek. A „kassai Ulysses" valójában nemcsak sokat utazott, de ennél is lényegesebb volt nála az a belső, szellemi útkeresés, mely homo viatornak formálta őt, aki sokat foglalkozott a mysterium iniquitatissal, de a mysterium caritatisig nem jutott el. Talán azért is lett öngyilkos? Vagy talán mi is okai vagyunk az Illyés-, Németh-, Márai-féle hitetlenkedéseknek? „És ezért talán a keresztények ellen-tanúságtétele is felelős..." (162. 1.)

De mint filológus hadd mutassak rá a szerző műhelytitkainak egy egészen egyedi elemére. Szabó ugyanis a lehetőség szerint mindent ellenőriz, önmagát is! Mielőtt megfogalmazná dolgozatait, újból és újból előveszti forrásait. Néhány példa: „Olvasom és újra olvasom Márait", „tragikus halála után újra olvastam San Gennaro vére c. regényét" (141. l.). Vas Istvánról írt tanulmányát ezzel kezdi: „A halálhír után naponta olvasgattam verseskönyveit, tanulmányköteteit, amelyeket sorra megküldött kedvesen dedikálva." (163. 1.) Rónay Györgyről: „Most, hogy újra olvasom a verseket, visszaemlékezem a szárszói kertre. . ." (187.1.). A Sartre-ról írt tanulmányban hosszan elemzi a Barjona című karácsonyi misztériumjátékot. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy hitelesebben erről egy hazai szakprofesszor sem tudna írni. Miért? Nem hiszem, hogy valaki is látta volna a darabot. Szabó Ferenc látta, és bár zárójelbe tette mondatát, mégis hiteles a tény: „én magam láttam a darabot a belga jezsuita skolasztikusok előadásában." (252.)

És mindenre kiterjedő kritikával, precizitással elemez, boncol, nem kímél senkit, ha a tények vagy idézetek, fordítások pontosságáról van szó. Ő, aki annyira „irgalmas" a lázadók botlásai, meggondolatlan mellébeszélései iránt, félreérthetetlenül korrigálja a vonalas, megszállott mellébeszélőket. Így száll vitába Király Istvánnal „pártos szemlélete" miatt Adyval kapcsolatban (28.), vagy Németh Lászlóról írt megjegyzését korrigálja (128.); visszautasítja Vezér Erzsébet Ady istenélményéről mondott ítéletét (19.); nem ért egyet Németh G. Bélának egyik verselemzésével, a József Attila: Bukj fel az árból című verssel kapcsolatban (65.); és Heller Ágnessel szemben hangoztatja a transzcendencia szükségét az erkölcsi alapelvek meghatározásához (358.).

Mindezt felülmúlja a filológiai precizitásnak az az esete, amikor Szabó nincs megelégedve Babitsnak egy fordításával: Baudelaire Örvény c. szonettjének utolsó sorairól így szól: „Babits nem pontos az utolsó két sor fordításában ... letompítja, mondhatnánk: giccsessé édesíti..." (229.)

A szerző műhelytitkai között kutatva végül megemlítem a Paul Valéryről írt tanulmányának utolsó lapjait (291–6. 1.). Itt ugyanis megint tetten érhetjük felkészültségének és nyelvismeretének Isten áldotta ajándékát. Miután megemlíti, hogy milyen bravúrosan kezeli Valéry a francia nyelvet, és hogy több versét Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Rónay György átültette magyarra, közli a Le Cimetiere Marin című versnek saját fordítású változatát, A tengerparti temetőt, hozzáfűzvén, hogy a fordításkor a tartalmi hűségen túl a formahűségre is törekedett. . . Mindez igazolja, amit teljességigényével kapcsolatban mondtam ismertetésem elején.

Végül arra a kérdésre, hogy kiknek ajánlom ezt a különleges szellemi élményt nyújtó kötetet, így válaszolnék: mindazoknak, akik meg szeretnék érteni a ma emberét. Így elsősorban azoknak, akikre fiatalok vannak bízva akár szemináriumokban, kolostorokban, akár egyetemeken, főiskolákon, ún. bázisközösségekben, mindenekelőtt azoknak a szülőknek, akik értetlenül állnak saját gyermekeik kételkedései, sőt lázadásai előtt. Egyet ugyanis fel kell fognunk: mindaz, amit Szabó Ferenc, a jezsuita teológus és irodalomtörténész, századunk legismertebb íróiról mond, azt közvetve vagy közvetlenül a mi generációnk – gyermekestül, unokástul – évtizedek óta magába szívja. Épp ez a tanulmánykötet győzhet meg mindenkit, hogy íróink Adytól Pilinszkyig és Németh Lászlótól Márai Sándorig a nyugati, főleg francia szellemiség, olvasói, fordítói voltak. Legtöbbjük, még Babits Mihály is végigjárták az istenkeresés örvényeit, és csak kevesen jutottak el Krisztusnak, az isteni Megváltónak maradéktalan követéséig. – Úgy hiszem, zsákutcába jutottunk azzal, hogy „az írástudók árulásának" kategóriájába soroltuk mindazokat, akik életük egy szakaszában, vagy akár haláluk órájáig tagadásban voltak. Hozzá kell, kellene szoktatnunk magunkat Mauriac evangéliumi stílusához, aki kitartóan imádkozott Gide-ért, és a Mémoires intérieurs-ben még a mindent (a Teremtőt is) beszennyező Baudelaire-ről ezt tudta és merte írni: „. . . mi jól tudjuk, hogy ez a bűnös a miénk, mint ahogy a szentek is hozzánk tartoznak." (Vö. 221.)

Szabó Ferenc ugyanis minduntalan rámutat a „lázadók" életművével kapcsolatban az ún. „negatív tanúságra" (Malraux, 242.), vagy egy bizonyos „megfordított teológiára" (Sartre, 258. 1.). Ezen azt érti, hogy amikor valaki már-már szomjan hal, épp a víz után sóvárog. És a szárazságtól megrepedezett föld nem éppen a „megváltó" esőért könyörög?... „Kitépem tüdőm, hogy neved kicsikarjam" (Pierre Emmanuel): nemde ugyanannak a szomjúságnak a teológiája, melyet a Sión hegy alatt zokogott el a Párizsból hazaérkezett Ady: „. . . s jajgatva törtem az eszem: hogy hívnak téged, szép, öreg, Úr? . . . Csak nagyszerű nevedet tudnám."

Ajánlom mindazoknak, magunknak, akik „közel fél évszázadon át télben éltünk" – idézem P. Emmanuelt –, de folyton éreztük a tavaszt! És ennek hirdetése is hivatás. „A személy és a szépség védelme" szerzőjének kötete ezt a hivatást erősíti meg bennünk: a kezdőkben, hogy tudják kikerülni az örvénybe zuhanást; bennünk, idősebbekben pedig, hogy képesek legyünk megfiatalítani a világot. Érdemes ugyanis megszívlelnünk Bernanos üzenetét (330. I.): „Az Evangélium mindig fiatal, csak ti vagytok öregek."

 

 

Somos Róbert

ÓRIGENÉSZ ÉS VAK DIDÜMOSZ TEOLÓGIÁJA A TURAI PAPIRUSZLELET FÉNYÉBEN

A harmincas-negyvenes években három nagy egyiptomi papiruszlelet is hozzájárult az első keresztény századok alaposabb megismeréséhez. Ezek közül az első kettő nyelve kopt, és elsősorban a gnoszticizmus kutatása szempontjából bír nagy jelentőséggel. 1930-ban két manicheus iratot találtak Fájjumban, 1945-ben pedig egy egész gnósztikus könyvtárat Nag Hammadiban. A Nag Hammadi-i lelet 51 művet tartalmaz, ezek döntő többsége (43) eddig ismeretlen volt. Ez utóbbi anyagáról Kákosy László tollából könyv is jelent meg magyarul: Fény és káosz. A kopt gnósztikus kódexek, Bp. 1984, Gondolat.

A most ismertetendő turai papiruszlelet anyaga jelentőségét tekintve ugyan nem vetekedhet a Nag Hammadi-i iratokéval, az ókori keresztény tudósirodalom tanulmányozása szempontjából azonban kétségtelenül fontosabb annál. A tekercsek két nagyhírű teológus, Órigenész és Vak Didümosz műveit tartalmazzák. Órigenész (185–254) kora leghíresebb egyházi tanítója volt, Euszebiosz Egyháztörténetében valóságos héroszként ábrázolja. Didümoszt, a kései tanítványt (meghalt 398-ban) – aki mestere szellemét örökölte – a kor egyháztörténet-írója, Szókratész szintúgy nagyra tartotta.

Mielőtt rátérnék arra, mennyiben módosította a turai lelet a velük kapcsolatos ismereteinket, ejtsünk néhány szót a felfedezés körülményeiről.

1941-ben az afrikai brit hadsereg egyik nagy lőszerraktárát alakították ki Kairótól 10 kilométerre délre, Tura mellett. A területen a fáraókorban temetkezéshez szükséges követ bányásztak a hegyoldalban, hatalmas folyosókat és üregeket hagyva maguk után. Mikor megtisztították ezeket a több méteres homokrétegtől, papirusztekercsekre bukkantak. Az iratok egy része szinte pillanatok alatt eltűnt. Tudnivaló, hogy Egyiptomban minden régészeti anyag tulajdonjoga az államé, ugyanakkor itt működik a világ régiségkereskedésének egyik legnagyobb feketepiaca. A régi papiruszok az épségüket óvó száraz homokból kikerülve szinte életre kelnek és vándorolnak, mígnem valamely állami vagy magángyűjteményben nyugovóra térnek. Útjukat hírek és mendemondák kísérik, megtalálásuk és eltűnésük sajátos folklórt teremtett a papiruszok élesztette tűzön főtt teát iszogató bennszülöttek és rejtélyes régiségkereskedők figuráival. A turai leletanyag is csak hosszas nyomozás során gyűlt össze – sajnos, nem maradéktalanul –, és került a szakemberek kezébe.

A szövegek gondozásában kezdettől fogva a Kairóban dolgozó francia filológusok jeleskedtek, úgyhogy az eddig publikált anyag nagy része Franciaországban látott napvilágot, többnyire a Sources Chrétiennes sorozatban.

A turai lelet tehát Órigenész és Vak Didümosz írásait tartalmazza. Órigenész munkásságának két, eddig ismeretlen dokumentuma került elő, továbbá néhány rövidebb-hosszabb töredék ismert munkáiból.

Ez utóbbiak között szerepel a Római levélhez írt kommentárjának V. és VI. könyvéből való részlete. Ez az órigenészi mű nem maradt fenn görög nyelven. A Baszileiosz és Nazianzoszi Gergely által szerkesztett Philokalia és az atyák szentírási helyekhez készült magyarázatainak gyűjteményei, a káténák tartalmaznak részleteket belőle. A kommentár latin fordítását Rufinus készítette, olyannyira rövidítve és magyarázva az eredeti szöveget, hogy barátai arra biztatták, inkább saját neve alatt adja ki a művet, mintsem fordításként.

A 246 körül írt Kelszosz ellen első és második könyvéből való néhány töredék, továbbá a Királyok I. könyvéhez készült homíliáiból, melynek témája az endori halottidéző asszony (I. Sámuel 28.). A turai szövegek ez esetben szövegvariánsokat nyújtanak.

Órigenész vitája Hérakleidésszel

A két, eddig ismeretlen Órigenész-írás közül az „Órigenész vitája Hérakleidésszel és püspöktársaival" címet viselő jelent meg korábban; Jean Scherer már 1949-ben kiadta Kairóban, később pedig elkészítette görög—francia nyelvű kritikai kiadását (Entretien d'Origene avec Héraclide, Paris. 1960. Sources Chrétiennes, N. 67.). Egy antik másoló kicsit változtatva az eredeti címen a következőket fűzi hozzá a felirathoz: „Az Atyáról, a Fiúról és a Lélekről."

Euszebiosztól tudjuk (Egyháztörténet VI. 21., 27. és 33.), hogy Órigenész tekintélye oly nagy volt, hogy szívesen hívták messze földre is teológiai vitákra, sőt nem keresztény előkelőségek vendége is volt, például Alexander Severus császár anyjának, Júlia Mammaeának vagy Arábia provincia kormányzójának. E viták és beszélgetések írásos emlékei nem maradtak fenn, egyetlen ilyen jellegű szövegünk tehát a Hérakleidésszel folytatott vita anyaga. A keresztény oktatás és tanítás szempontjából is fontos dialógusforma Órigenész új arcát mutatja meg; a műfajt kötetlenebb, családiasabb jellege megkülönbözteti a homíliáktól. Órigenész itt tömören, lényegretörően fogalmazza meg álláspontját, s helyet kap benne a személyes érzelemnyilvánítás is.

A mű elején – pontosabban közepén, mert a beszélgetésnek csak a második fele maradt fenn – Órigenész leszögezi, hogy „nem szabad az egyházak között tanbeli különbségnek lenni, mert nem vagytok hazugok egyháza'' (1.18). A „tan'' („gnószisz") itt úgy értendő, hogy a legáltalánosabb kérdésekben nem szabad eltérésnek lenni, hisz tudjuk, hogy Órigenész más műveiben gyakran merülnek fel olyan kérdések, amelyekre több válasz is adható, s ezek mindegyike összhangba hozható a Szentírással, azaz lehetséges egymástól eltérő válaszokat adni egy adott problémára. A Fiú istenségének kérdésére azonban csak egy válasz adható. Órigenész meggyőződése, hogy „nem kell aggályoskodnunk, amikor azt állítjuk, hogy egyrészt két isten van, másrészt egy isten" (2.3). Természetesen ez nem jelenti azt, hogy teológusunk tagadná a Szentlélek istenségét, csupán arról van szó, hogy ebben a korban még nem létezik klasszikus értelemben vett szentháromságtan, a viták középpontjában az Atya és Fiú viszonya állt. Maga Órigenész egyértelműen vallja a Szentlélek istenségét, műveiben azonban viszonylag ritkán reflektál a Szentlélek istenségével kapcsolatos problémákra.

A dialógus gondolatmenete a következő: Az Atya isten. A fiú más (heterosz), mint az Atya. Az Atyától különböző Fiú is isten. Tehát két istent vallunk. Mivel megütközést kelthet az utóbbi állítás, gondosan kell megfogalmazni, hogy mi alapján beszélünk két, illetve egy istenről. Két istenről van szó, amennyiben Atya és Fiú különböznek egymástól, egy istenről pedig abban az értelemben, hogy Atya és Fiú a testi, lelki és szellemi egyesülésnél magasabb rendű isteni egységben egy.

A műben szereplő másik fő probléma a lélek természete és halhatatlansága. Dionüszosz kérdése: „Vér-e a lélek?" Órigenész válasza: „Fülembe jutott, és beszélek róla, hogy vannak itt és a környéken olyanok, akik azt hiszik, hogy a lélek, miután elhagyta ezt az életet, már nem érzékel, és a testben marad a sírban." (10,16) Néhány, zavarba ejtő szentírási hely értelmezésével folytatja; ezek a Lev 17,11: „Minden test lelke a vér" és Deut. 12,23: „Csakhogy abban állhatatos légy, hogy a vért meg ne egyed, mert a vér az a lélek: azért a lelket a hússal együtt meg ne egyed!'' Órigenész szerint az értelmezés kulcsa az, hogy a Szentírás a testetlen dolgokat testi dolgok homonimái révén fejezi ki. Ebben az értelemben beszél Pál külső és belső emberről. (2Kor 4,16; Róm 7,22–23.) A testet éltető résznek a belső emberben a lélek felel meg. A „halál" is több jelentésben értelmezhető. Mindenki meghal abban az értelemben, hogy test és lélek elválik egymástól. A lélek maga azonban nem hal meg; a lélek halála vagy „meghalni a bűnnek" (Róm 6,2) – ez boldog halál –, vagy pedig a lélek eltávozása Istentől.

Órigenész a Húsvétról

A másik fölfedezett Órigenész-mű a Húsvétról szól. A szöveget tartalmazó tekercsek állapota rosszabb, mint a többié, a rekonstrukció nehéz munkáját O. Guérand és P. Nautin végezte el: Origene: Sur la Páque, Beauchesne, Paris, 1979. A kétnyelvű, bőséges jegyzetapparátussal ellátott kötet a Christianisme Antique sorozat második darabjaként jelent meg. „A húsvétról" műfaját tekintve értekezés, és nem homília, valószínűleg 235 és 248 között készült. Álljon itt egy hosszabb részlet a mű elejéről két órigenészi jellegzetesség illusztrációjaképpen. Az órigenészi allegorikus exegézist a korabeli, de a mai teológia is bírálja azon az alapon, hogy szerzőnk nem hangsúlyozza eléggé a tipológiai szentírás-magyarázat jelentőségét, tehát nem keresi a történeti Jézus történeti előképeit az Ószövetségben. Valóban, Órigenész inkább a filozófiai allegorizálást részesíti előnyben; sőt a János-evangéliumhoz írt kommentárjában meg is fogalmaz egy olyan exegetikai szabályt, hogy történeti esemény nem lehet más, szintén történeti esemény prefigurációja (Com. Joh. X.110.). Az, hogy az allegorizáló szövegmagyarázat elrugaszkodhat a szöveg eredeti jelentésétől, tény. Ugyanakkor ennek lehetősége a tipologikus magyarázati módszerben, főleg az etimologizáló tipológiában is fennáll, és ez ebből a szövegrészletből jól látható. A másik fontos órigenészi jellegzetesség a szintén sokat bírált, állítólagos szubordinalizmus, tehát hogy teológusunk a Fiút az Atya alá rendeli. Szövegünk mutatja, hogy ez valóban megtalálható Órigenésznél, de más szinten, mint az apologétáknál, amennyiben nem egyszerűen üdvtörténeti szempontból beszél az alárendelésről. Nem azért van a Fiú az Atyának alárendelve, mert az Atya közvetítőként küldi őt az emberek világába. Órigenésznél az Atya és a Fiú kapcsolata a világ teremtése előtti szellemi létezésben alapozódik meg.

Szemelvény

Mielőtt elkezdenénk a Húsvét szóról szóra történő magyarázatát, érdemes pár szót szólni kizárólag magáról a „paszkha" elnevezésről. A testvérek nagy többsége, sőt mindenki úgy magyarázza a „paszkha" szót, hogy azt a Megváltó szenvedése (pathosz) miatt mondjuk paszkhának. A héberek viszont a szóban forgó ünnepet nem paszkhának hívják, hanem saját szavuk erre a ..phasz", és magát az ünnepet jelölő hárombetűs „phasz" szó náluk igen kemény hehezettel használatos, fordítása pedig „átkelés" (diabaszisz) lehetne.

Minthogy ezen az ünnepnapon vonult ki a nép Egyiptomból, következetesen hívják „phasznak", azaz „átkelésnek". Mivel nem lehet a görög nyelvben héber módon ejteni magát a szót, mert nem képesek rá a görögök, hogy olyan erős hehezettel ejtsék ki a „phasz" szót, mint ahogy az a hébereknél szokásos, a szó hellenizálódott, és a próféták „phaszek" szava még erősebben görögösödve „paszkha" lett. És ha héberekkel találkozva közülünk valaki túl hebehurgyán azt mondaná, hogy a Megváltó szenvedése miatt nevezik így a paszkhát, akkor kinevetik, mint olyat, aki egyáltalán nem tudja, mi a szó jelentése, föltéve, ha mint tökéletes héberek2 magyarázzák helyesen a „paszkha" szó jelentését.

Legyen ennyi elég, amit magáról a puszta elnevezésről mondottunk, hogy megtanuljuk, mi a jelentése a „phasz" szónak, és épüljünk általa, nehogy korábban próbáljunk héberül írott dologhoz fogni, mielőtt ismerjük héber értelmezését. Tudva azt, hogy a „paszkha" „átkelést" jelent, most már rá fogunk térni magának a szövegnek a vizsgálatára.

Minthogy a héberek népe ekkor hagyja el Egyiptomot, joggal írja elő nekik a törvény e nap megünneplését, a következőképpen: „Házanként mindenki vegyen egy bárányt, hímet, épet, hibátlant, áldozzák fel azt, és estefelé egyék meg azt tűzön sütve. Ne egyék azt nyersen vagy vízben főzve. Úgyhogy az egyiptomiak elsőszülötteit pusztító nem érinti a hébereket, mert látja ajtófélfáikon a vészjelet.'' Miután ez megtörtént, a nép elhagyja Egyiptomot, és az egyiptomiak elsőszülöttei elpusztulnak, a fáraó pedig bánkódik a héberek távozása miatt, és hadseregével meg szekereivel üldözőbe veszi őket, azután pedig a Vörös-tengerbe fullad, és Mózes átkel a néppel a tengeren. Úgyhogy máig létezik paszkha, és bárányt áldoznak, és a nép kijön Egyiptomból, az Apostol szavai pedig így tanítanak minket:” Hiszen paszkhánkat, Krisztust feláldozták. Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztesség és igazság kovásztalan kenyerével. '' (1Kor 5,7–8) Ha pedig a föláldozott paszkhánk Jézus Krisztus, a Krisztust föláldozók azok, akik kijönnek Egyiptomból, átkelnek a tengeren, és látják a fáraót vízbe fulladni. És ha közülük egyesek vissza akarnak térni Egyiptomba, azok nem fognak belépni a Szent Földre. És hogy az értelem számára tökéletesebben megmutatkozzon a történeti események tartalmazta jelentés, végigmegyek a szövegen szóról szóra:”Szólt az Úr Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén ezt mondván: »Ez a hónap legyen nektek a hónapok kezdete, első legyen ez nektek az esztendő hónapjai között.« '' (Kiv 12,1–2)3 Isten azt mondja Mózesnek és Áronnak, hogy az legyen a hónapok kezdete, és első legyen nekik az esztendő hónapjai között az, amikor elhagyják Egyiptomot. Ami a történetet illeti, úgy ez az első hónap, és a zsidók évenként megünneplik az első hónap tizennegyedikén ezt a napot, föláldozva egy bárányt házanként a Mózes által adott törvény szerint. Minthogy azonban Krisztus eljött, nem azért, hogy eltörölje a Törvényt vagy a prófétákat, hanem hogy beteljesítse (Mt 5,17), megmutatta számunkra, hogy mi az igazi paszkha, tehát az igazi „kivonulás" Egyiptomból, és hogy a kivonulók számára a hónapok kezdete az, amikor megtörténik az Egyiptomból való kivonulás, ugyanúgy ez egy másik születés számára – mert új polgárrá válik, mikor elhagyja a sötétséget, és kimegy a világosságra –, és hogy a Krisztusban reménykedőknek víz által adott jelképhez illően beszéljek, mert ezt az újjászületés fürdőjének (Tit 3,5) nevezik; mi mást jelent az újjászületés, mint egy másik születés kezdetét.

Bensejében tökéletes életmódnak és tökéletes szeretetnek kell lennie, hogy még ezen világban képes legyen megérteni: ez a hónap számodra a hónapok kezdete. Istennek ezek a szavai nem az egész néphez szóltak, hanem csak Mózeshez és Áronhoz. Ugyanis nem ez van írva: „És szólt az Isten a néphez: »Ez a hónap legyen nektek a hónapok kezdete, első legyen nektek az esztendő hónapjai között«", hanem ez: „Szólt az Úr Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén ezt mondván: »Ez a hónap legyen nektek a hónapok kezdete, első legyen ez nektek az esztendő hónapjai között.«" Ezután hozzáteszi: „ Szóljatok Izrael egész gyülekezetének, mondván: E hónap tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt." Ha ugyanis ezt tenné hozzá: „Szóljatok Izrael egész gyülekezetének, mondván: Ez a hónap legyen nektek a hónapok kezdete", akkor meghatározatlanul mondaná ezt Mózesnek, Áronnak és az egész népnek. Ellenben, minthogy Mózesnek és Áronnak szól: „Ez a hónap legyen nektek a hónapok kezdete, első legyen ez nektek az esztendő hónapjai között", és a neki adott parancs nem az, hogy így szóljon, hanem azt hirdesse, hogy vegyenek a hónap tizedikén egy bárányt az atyáknak háza szerint, világos, hogy nem az egész nép számára volt ez a hónap a hónapok kezdete, hanem csak Mózes és Áron számára, akikhez beszélt. Ugyanis előbb teljességgel le kell mondani a teremtésről és e világról, hogy felfoghassuk, a meglevő után mintegy valami más lett, hogy érthető legyen: „Ez a hónap számodra a hónapok kezdete, első ez számodra az esztendő hónapjai között.'' Hogy annak számára, aki tökéletes, létezik egy másik születés kezdete, és más lesz, mint amilyen volt, az apostol tanítja nekünk, amikor ezt mondja: „A régi ember bennünk felfeszíttetett Krisztussal. " (Róm 6,6; Gal 2,19.) Továbbá: „Ha meghalunk vele, majd élünk is vele. " (1Tim 2,11) Önmagáról pedig nyíltan ezt mondja: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. "(Gal 2,20)

Ilyenek azok, akik még e világban képesek megérteni, hogy az első hónap és a hónapok kezdete eljött számukra. És vizsgáljuk csak meg, hogy a tökéletes ember, amikor más lett, mint ami volt, megkapja akkor Istentől az áldásokat és ígéreteket. Nem Ábrám kapja az ígéreteket, hanem Ábrahám, nem Jákob kapja az áldást, hanem Izrael. Nem Simon a Megváltó első tanítványa, hanem Péter. Jakab és János akkor küldetett el apostolként, amikor Boanérgesz, vagyis a mennydörgés fiai lettek. (Gen 17,5 és 32,28–29; Mk 3,16–17; Mt 16,17–18). Röviden: ha megfigyeljük, azt fogjuk találni, mindenütt ilyesmit jelez az írás, hogy azok, akik tökéletessé lettek, új nevet viselnek, és nem a régit, mert már mások, mint akik voltak.

Így érkezett el számunkra a hónapok kezdete. De meggondolásra érdemes [... Itt hét sor olvashatatlan, a rekonstrukció szerinti tartalma: vajon a „kezdet" és az „első" ugyanazt jelenti-e, vagy két különböző dologról van-e szó] ... De „ez a hónap legyen nektek a hónapok kezdete, első legyen ez nektek az esztendő hónapjai között". Ez ugyanis a következőket jelenthette: „Ez a hónap legyen nektek a hónapok és az év kezdete", vagy: „Ez a hónap legyen nektek az első az év hónapjai között." De hogy jelezze, hogy van valami különbség, azt mondja, hogy a hónap kezdet és első. Hogyan lépjünk az útra, melyen haladni kell, hogy megértsük, vajon „a kezdet'' és „az első” szavak ugyanazt jelentik-e, vagy más és más értelemben használatosak, ha nem az írásban található hasonló esetek iránymutatása alapján?

Rögtön a világteremtés elején ez áll: ”Kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet. " Ugyanis az írás tudja azt, hogy különbség van az „első" és a „kezdet" között, nem azt mondja, hogy „elsőnek teremtette". A világteremtés kezdete ugyanis a Teremtő mint kezdet, de az nem a teremtő első alkotása, mert előtte már sok mindent alkotott a Teremtő [. .. Itt két sor szinte olvashatatlan, a rekonstrukció szerint: nem ez a teremtés, ami első], de a létrejött dolgoknak van kezdete, melyek értelemszerűen vagy elsők, vagy másodikok, mert az „első" szigorú értelemben szólva csak az, amit semmi sem előz meg, a ”kezdet'' pedig a kezdettel bírókat jelenti, még ha utolsóként lesznek is. Ami első, az kezdet is, de ami kezdet, az még nem feltétlenül első.

És hogy jobb belátásra jussunk a mondottak kapcsán, vegyünk egy példát, ami megtanítja nekünk, hogyan kell ezt elgondolni. Ha egy építőmester, aki sohase épített házat, nekiáll házat építeni, ezen ház tekintetében elsőnek és kezdetnek is találjuk. Ugyanis, minthogy még sohasem épített házat, amikor házat épít, akkor először épít házat, hisz más házat ezelőtt nem épített. Persze, ha először épít házat, ezáltal, hogy első a ház, van kezdete is, minthogy a kezdet szó az alapzatra vonatkozik, másrészt viszont első is, hisz elsőként építi az építőmester. Ha már a második vagy harmadik házat építi [. . . itt három sor olvashatatlan, a rekonstrukció szerint: van kezdete, mert saját kezdetével kezdődik, de nem első], mert már ezelőtt épített házat, ami ezért előszöri is.

Minthogy a kezdetnek nem feltétlenül kellett elsőséggel rendelkeznie, viszont az elsőnek mindenképpen volt kezdete, az írás azt mondja, hogy ez a hónap számunkra a hónapok kezdete, és az első az év hónapjai között. És hogy a mondottak nehogy puszta kijelentésnek tűnjenek, hívjuk tanúbizonyságul magát a Megváltót, aki azt tanítja nekünk, hogy a kezdet és az első között van különbség. Ugyanis a Jánosnak tulajdonított Apokalipszisben ezt mondja: „Én vagyok az alfa és az ómega, az első és utolsó, a kezdet és a vég.'' (22,13) [. . . Itt négy sor alig olvasható, rekonstrukció szerint: Ahogy nagy különbség van az alfa és az ómega között, ahogy más a kezdet és más a vég, ahogy első és utolsó nem ugyanazok,] nyilvánvaló, hogy másként kell érteni a „kezdet" és az „első" szavakat.

Ahogy bebizonyosodott, hogy az elsőhöz szükségképpen hozzátartozik a kezdet, következetesen nevezi itt kezdetnek is, lévén első. Azt mondja: „Én vagyok az első és utolsó, a kezdet és a vég.'' Minthogy minden teremtmény elsőszülöttje, első, lévén Bölcsesség, kezdet. Bizonyára ennek megfelelően mondja a Bölcsesség Salamon száján keresztül: „Az Úr útjai kezdeteként teremtett engem. " (Péld 8,22)4

És bizonyára tudta ezt János is, mert így kezdte evangéliumát: ”Kezdetben volt az Ige, ez az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben Istennél volt.'' Ugyanis a ”kezdeten'' a Bölcsességet érti, és nem azt mondja, hogy az Ige kezdet, hanem azt, hogy a kezdetben volt. Ugyanis, amikor arról van szó, hogy a Fiú az Atya mellett saját dicsőségében létezik, akkor nem mondja elsőnek, hisz ez kizárólag az Atyára érvényes. Egyedül az Atya születetlen, a Fiú viszont nem első. ..

 

Vak Didümosz Genezis-kommentárja

A turai lelet többi darabjának szerzője Vak Didümosz. Másfél évszázaddal Órigenész után működött, de szellemében igazi közeli tanítványa volt. Ugyanúgy az alexandriai Didaszkaleionban tanított, mint Órigenész, az 553-as konstantinápolyi zsinat ugyanúgy elítélte őt is, méghozzá órigenészi tanok miatt. A preegzisztens lelkek teóriája és apokatasztaszisz-elmélete kapcsán marasztalták el. Az elítélés ténye beárnyékolta Didümosz utóéletét; nem segített rajta, hogy elfogadta és védelmezte a Nikaiai Hitvallást az ariánusokkal szemben.

Didümosztól tanult Hieronymus és Rufínus is, a két hajdanvolt jó barát, akik a későbbiekben halálos ellenségekké váltak. A IV. század végén minden korábbinál hevesebben fellángoló órigenista vita idején Rufinus védelmezte az alexandriai teológiát, Hieronymus viszont korábbi álláspontjával szakítva aktívan részt vett az antiórigenista propagandában. Ők ismertették meg Didümosz munkáit a latin nyelvű Nyugaton.

A turai iratok közt található Didümosz-művek műfaji szempontból egységesek, mindegyik ószövetségi könyvhöz írt kommentár. A Prédikátor könyvéhez és a Zsoltárokhoz készült – nagyon töredékes – kommentárok alkalmi jellegűek; a Genezis, Jób és Zakariás könyvének magyarázata nagyobb nyilvánosság számára készült. A viszonylag épen maradt Zakariás könyve-kommentár a Sources Chrétiennes sorozatban három kötetben jelent meg L. Doutreleau kritikai kétnyelvű kiadásában. (Didyme l'Aveugle: Sur Zacharie, I—III. Paris, 1962.)

A Didümosz-írások közül kétségkívül a Genezis-kommentár a legjelentősebb. Kritikai kiadása szintén elkészült, P. Nautin és L. Doutreleau munkája. Két kötetben jelent meg a Sources Chrétienes 233. és 244. darabjaként (Didyme l'Aveugle: Sur la Genese, I—II. Paris, 1976–78.). Didümosz ugyanúgy, mint korábban Hippolütosz, két értekezésnek tekintette művét. Az első a Hexaémeron, a többi az ezt követő, pontosabban a 16,16-ig tartó rész. Miért nagy jelentőségű a kommentár megtalálása? A korábbi szerzők hasonló jellegű munkái nemigen maradtak fenn, homíliák, rövidebb magyarázatok igen, de kommentárok nem. Hippolütoszból ugyanúgy csak töredékeink vannak, mint a monumentális órigenészi Genezis-kommentárból, amelyből bőven merített az utókor. Didümosz fő forrása Órigenész volt. Tanait és interpretációit híven követi, bár nyilván rövidít. Az alexandriai hagyomány allegorikus magyarázati módszerével közelít a szent szövegekhez. Két szempontból is nagybecsűek a turai Didümosz-iratok. Egyrészt megvilágítják az órigenészi tradíció ószövetségi interpretációit, főként Genezis-értelmezését, tehát az órigenészi kozmológiát, antropológiát, másrészt mintegy bizonyítják, Didümosz életműve előterében a szentírás-interpretáció állt. A Szentháromságról írt dogmatikus értekezésének eredetiségét vitatják, szentírás-magyarázatainak csak részleteit őrizték meg a káténak, s ez volt az oka annak, hogy eddig nem ismertük eléggé Didümoszt. A turai leletanyag publikálásával azonban ez a helyzet lényegesen megváltozott.

Végezetül álljon itt egy hosszabb részlet, amely a Teremtés könyvének egyik legnevezetesebb sorát – „Teremtsünk embert a képünkre és hasonlatosságunkra '' (1.26) – magyarázza.

Szemelvény

Vizsgáljuk meg tehát itt azt, mire vonatkoznak a mindenség Istenének szavai: „Teremtsünk embert a képünkre és hasonlatosságunkra.'' Az ember nem mint összetett lény5 lett Isten képére, hisz az Isten nem ember formájú. Megerősíti ezt az isteni tanítás is, ugyanis Istent Szellemnek és Fénynek mondja, márpedig a Fény és Szellem nem ember formájú. De azt is kimondja az írás, hogy Istennek hét szeme van, és átlátja az egész földet (Zak 4,10), ellenben az embernek kettő van; ebből a szempontból nem fogjuk Isten képe szerintinek találni az embert. Ezzel persze nem azt mondjuk, hogy Istennek hét érzékelhető szeme van, hanem csupán azt nyomozzuk, milyen mértékben Isten képe szerinti az ember. Ugyanis azt fejezzük ki ezzel, hogy Isten beláthatatlan ereje oly tökéletes, hogy egy hét alatt tette nyilvánvalóvá az Ige, továbbá hogy emiatt hét az erények száma, ahogy azt már jeleztük. Másrészt, a Szent szava szerint, az Istennek szárnya van, úgymond: ”Szárnyaid árnyékába rejts el engemet" (Zsolt 16,8), viszont az ember szárny nélküli élőlény. A szárnyatlan nem rendelkezik istenképiséggel és hasonlatossággal, persze ne mint érzéki szárnyakat gondoljuk el Isten szárnyait, hanem mint fölöttébb nemes gondolatokat, melyek fölfelé viszik azokat, akik erre vágynak. Azt kell tehát kutatni, milyen értelemben lett az ember Isten képére és hasonlatosságára. Ugyanis a legbölcsebb Pál is ezekkel a szavakkal beszél az emberről:” A férfi nem köteles fejét befödni, mert Isten képmása és dicsősége.'' (1Kor 11,7) Nyilvánvalóvá vált, hogy az ember nem mint összetett lény képmás, ugyanis az egyik ember testetlen és szellemi létező, a másik pedig megformált testtel rendelkezik. Tehát más értelemben kell venni, hogy Isten képére és hasonlatosságára lett. Az egész mindenséget alkotó, uralkodó és mindeneket vezető Isten – lévén démiurgosz, uralkodó és király –, olyannak teremtve az embert, hogy uralkodjon az érte lett vadállatok, barmok és szárnyasok fölött, azt tanítja, hogy az uralkodás tekintetében képmása az ember. Hogy ez valóban így van, az apostoli szavakból érthetjük meg: ”Szeretném azonban, ha megértenétek, hogy a férfi feje Krisztus, az asszony feje a férfi.'' (1Kor 11,3) Ugyanúgy, ahogy a férfi fölött Krisztus uralkodik, az asszony fölött a férfi, mert ő az asszony feje. A hasonlóság persze analógia szerint értendő, mert nem ugyanabban a dologban áll fenn a hasonlóság. Mint amikor azt mondjuk, hogy az orvos úgy viszonyul a gyógyításhoz, mint az építőmester a házépítéshez. Mindkettő tevékenysége ugyanis valamiféle alkotás.

Minthogy a létrejött értelmes ember Istent utánozza, amennyiben uralja az alatta levőket, ezért lehet Isten képére és hasonlatosságára. De még jobban megérthetjük a szóban forgó szöveget elsődleges jelentése alapján. Mondottuk, hogy az ember elsősorban ész és lélek. Ez részesedik Istenből, és emiatt a részesedés miatt válik képmásává, mint amikor azt mondjuk, hogy az erényben részesedő az erény képmásává válik, ahogy azt a Krisztusban szóló Pál is mondta, amikor így biztatja a Krisztust utánozni kívánókat: „míg Krisztus ki nem alakul bennetek" (Gal 4,19). Azt tanítja, hogy Krisztus igazi megismerése létrehozza Krisztus lenyomatát és képét a lélekben. „Teremtsünk embert a képünkre és hasonlatosságunkra.'' Isten képe az ő Fia, az egyszülött. Ezt tanítja Pál, amikor így ír: „Ő a láthatatlan Isten képmása" (Kol 1,15), de szubsztanciális és hiánytalan képe, hisz ”aki engem látott, látta az Atyát is" (in 14,9). Tehát ha az Isten így szól: ”Teremtsünk embert a képünkre és hasonlatosságunkra'', nem kell különböző képekre gondolni, hisz nem más és más az Atya és a Fiú képe. Ha ugyanis az, aki látta a Fiút, látta az Atyát is, és ha az Atya lényegének képmása a Fiú (Zsid 1,3), a boldog Pál szerint, nem kell másik képre gondolni. A teremtmények közül ugyanis semmi sem szubsztanciálisan képmása és lenyomata Istennek. Ezért nem azt mondja: „Teremtsünk képmás-embert", hanem „képünkre'', ami azt jelenti, hogy azon képmás által válhat ez képpé és utánzattá. Az ember ugyanis a kép befogadására alkalmasnak teremtetett.

Másrészt figyelembe kell venni, hogy kétféle létrehozásról beszél az Isten ezt mondván: „Teremtsünk embert a képünkre és hasonlatosságunkra.”7 Úgy vélem ugyanis, hogy a mindent fölülmúló hiánytalan hasonlóságot jelenti a „hasonlatosság'', hogy tehát a kép legmagasabb foka a hasonlatosság, míg a kép nem feltétlenül olyan pontos, hogy hiánytalan hasonlatossága legyen. Így tehát a hasonlatosság kezdete és bevezetője lehet a kép.

Az embernek először képmás szerintinek kell lennie, azután hasonlóság szerintinek. De az „előszört" nem kell temporális értelemben venni, és leginkább akkor nem, amikor az ember első teremtéséről van szó, hanem logikai értelemben. És hogy ez így van, mutatja a szerzőt inspiráló Lélek: „Teremté tehát az Isten az embert, Isten képére teremté őt'' (Ter 1,27), és nem teszi hozzá, hogy „hasonlatosságára". Ugyanis először az istentisztelethez fölemelkedő ész formálódik Isten képére, később pedig a tökéletesség felé tartó előrehaladása által válik Isten hasonlatosságára. Ezt sugallja a boldog János, amikor így szól: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá válik, hozzá leszünk hasonlók" (1Jn 3,2); ugyanis lévén képmás szerintiek, reméljük, hogy hasonlatosságára leszünk.

Hogy ez a magyarázat szilárd, Pál is tanúsítja, amikor az erényben való előrehaladásra buzdít bizonyos személyeket. Így beszél: „hogy teremtőtök képmására legyetek" (Kol 3,10), jóllehet a lényegiség értelmében már azok voltak. Ezzel tehát azt mondja, hogy minden ember, amennyiben Isten teremtménye, mivel értelemmel bíró és képmás szerinti létező, alkalmas arra – mint mondottuk –, hogy magába foglalja a képet, és részesedjen benne. Ha pedig elnyeri ezt a megvalósulás értelmében, miként a kezdetben teremtett ember esetében, akkor már meg is valósul a képmás szerintiség. Álljon itt egy példa a mondottak megvilágítására. Az ember értelmes lény. E lényeghez a diszpozíció megvan a csecsemőben is, noha nem értelmes lény. Ugyanezzel a képességgel rendelkezik tehát a csecsemő is. Amikor értelme kiteljesedik, meg is mutatkozik, amennyiben nevelhető. Ugyanígy, ami képmás szerinti, amíg csak el nem merül, az első teremtés méltóságát hordozza, ha viszont rárakódik a rossz és a gonoszság, az evangélium szavai szerint meg kell jelennie a seprőnek, azaz a megbánás szavának, hogy megsemmisítve az őt borító homályt, a kép lenyomataként felragyoghassunk.

Jegyzetek

„Húsvét", azaz „paszkha". A Kivonulás 12. fejezetének magyarázatáról van szó." Az igazi héberek Órigenész szerint a keresztények.

A további magyarázatok megértéséhez tudnivaló, hogy a „kezdet" = „arkhé" és „első" = „prócosz". E görög kifejezéseknek alapvető szerepük van az antik filozófiában és teológiában.

„Ektiszen" —„szült", „teremtett", „bírt" —fordítása ingadozó. Az ariánusok által gyakran idézett sor, ami szerintük a Fiú teremtményjellegét mondja ki. Itt a „kezdetén" kifejezésen van a hangsúly.

Az apokatasztaszisz (vö. ApCsel 3,21) a „helyreállítás, megújulás" olyan értelmezése, amely szerint a kárhozat nem örök: Krisztus uralmát végül is minden teremtmény elismeri, még a kárhozottak is; ilyen abszolút értelemben vélik igaznak, hogy Krisztus előtt mindenki meghódol, megvalósul a teljes egység, és Isten lesz minden mindenben. (Szerk.)

A megelőző részben fejtegeti Didümosz azt, hogy az „ember" szó az írásban vagy az embert mint testből és lélekből álló összetett lényt jelöli, vagy pedig a lelket. Előbbi a külső, utóbbi a belső ember.

Minden bizonnyal a nagyon rongált 13- és 14. lapon a hét ég kapcsán. Eikón, illetve homoíószisz.

 

 

Czigány György

KERESZTÉNY ÉLMÉNY KORTÁRS KÖLTÉSZETÜNKBEN

Nem kétséges, voltak és vannak kitűnő keresztény, katolikus publicisták, moralisták; de vannak-e, lehetnek-e eme jelzők által meghatározható költők is? A keresztény élmény nagyjai, úgy vélem, nemmel felelnek. Rónay György, Pilinszky János, Tűz Tamás nem tartotta magát „katolikus" költőnek: költők voltak, akiknek versei maguk álltak helyt a keresztény eszmevilágban is, e szakrális valóságban, néha talán teológiai töredékességgel, de költői teljességgel.

Természetesen van – nem elkötelezett – szolgáló költészet, van liturgikus használatra szánt vers, zsoltár: köztük mennyi a remekmű! Létrejöttükben azonban a tehetség törvénye működött; a nemes szándék, a meghatározott cél csupán az alkalmat adta hozzá. S talán az ihletet. Mégis mindez kevés, ha a tehetség nem rendkívüli. Mint a liliom a szemétföldből: a költészet is gyakran ilyenből virágzik. És nagy eszmék sugárzásában is létrejöhet steril versvilág, nem életből, hanem laboratóriumból való. Megkockáztatom: kifejezetten Isten-élményű költőnek lenni a vers szempontjából életveszélyes kísérlet. Mégis egyre-másra jelennek meg a katolikus, az egyetemes Isten-élmény elkötelezettjeinek verskötetei; papok, hozzájuk közel álló világiak munkái, folytatva a harmincas-negyvenes években fogant magyar, keresztény élményű költészet hagyományait: Sík Sándor, Harsányi Lajos, Mécs László, Városi István, Nagy Miklós, Toldalagi Pál, Puszta Sándor és mások nyomán. Az úgynevezett „katolikus költők" versművészetének nagy veszélye, hogy eleve birtokosai, elfogadói, megváltói azoknak az igazságoknak, amelyeket (talán töredékesen, tükör által homályosan) versük által kellene fölfedezni. Tovább nehezíti dolgunkat, ha az igehirdetés közvetlen szándékával fognak a versépítő munkához. Izzásban, kockázatokat vállaló lassú érésben válik az élmény ereje művészi tetté, verssé. Ottlik Géza Kosztolányit idézi: „a költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse." Ez személyes küzdelem: nyelvet, hangot kell találni hozzá, s alighanem kegyelmet. . . Kiváló tudósok, tanárok, szerzetesek tollából is fakadhat a filozófiai meggyőződés másodlagos verskultúrája, a nagy eszme dekorációjaként elhasznált – homíliaként értékes, hasznos –, a költészet számára azonban már nem jelentékeny szó- és hasonlatkészlet. Miközben az irodalomban a keresztény élmény szenzációi évszázadok óta elevenek: Dante s a még régebbiek. És századunkban Babits, Ady, Pilinszky, Vas István s még hányan: Vasadi Péter s a nála fiatalabbak: Gyurkovics Tibortól Nagy Gáspárig, Beney Zsuzsától Takács Zsuzsáig? Akkor hát végül (József Attilát, Dsida Jenőt, Sárközy Györgyöt se feledve) szinte egész irodalmunkat átjárja az Isten élménye? – hit és hitetlenség keserves és gyönyörű ellentmondása. Ez az élmény néha rejtetten van jelen, máskor nyíltan, akár novellisztikusan a kortárs költők verseiben. Döbrentei Kornél azt írja: „Jézus áttűz a nyárból, és megérnek / a fölszított mécsesek a bőrünk alatt." Máskor heves homíliaversben idézi fel a mártírhalált halt győri püspök, Apor Vilmos történetét. Tóth Bálint Békés Gellértnek írt reggeli fohászt; Gyümölcsoltó Boldogasszony himnuszát pedig így fejezi be: „Éva lánya, hű jegyes / nemed győztes éke, / angyalszárnyú szél emel / angyalok fölébe. / S hogy Ádám számkivetett / magva feltekintsen, / testet ölt a szeretet / s megbékél az Isten." A keresztény élménynek persze vannak olyan szinte „hivatásos" képviselői is költészetünkben, akik sokágú papi, szerzetesi munka mellett járják a költészet mindig kockázatos útjait is. Például a jezsuita Szabó Ferenc, Sajgó Szabolcs, azután Csanád Béla, és szerzeteslelkű világiak: Dékány Endre és sokak közt Tarbay Ede vagy Tóth Sándor. Hiszen ők s a most nem említett keresztény élményű költők nyíltan vagy rejtettebben mind arról szólnak, amit Vasadi Péter így fogalmaz meg: „Sejtelmem az udvart behavazza. / Elmémben angyalok suhognak. / Méhemben végre moccan / új igéje e hallgatag napoknak."

Ide illik, amit Ottlik Géza fogalmazott meg legszebben: ha műveinkben nincs benne Jézus, akkor semmi sincs benne. . . Nem néven nevezve kell jelen lennie, hanem valóságosan. „Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másképp nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit."

Olyan titkokról tudnak a keresztény élményű költők (papok és világiak), amelyeknek elmondása a költészetben valóban veszélyes vállalkozás, s amely valószínűleg csak elvontan, profánul, önmaguk személyes létének kitárása révén sikerülhet. Ha magát az Igazságot szeretnék versükben megörökíteni, úgy járhatnak, mint a friss havat markában őrizgető gyermek. Azaz a versben nem lesz benne, amit beletenni vágytak, csupán az utalás rá. A keresztény élményű költészet új útjait járók közt Tűz Tamás tartózkodó józansága és szenvedélye az egyik igen hiteles példa: „nem kérdezünk már semmit, / csak rányitjuk egymásra / a kinyilatkoztatás ablakait."

 

 

SZEMLE

Gál Ferenc 80. születésnapjára

A teológus az Egyházban címmel impozáns emlékkönyv jelent meg Fila Béla és Erdő Péter gondozásában a Márton Áron Kiadónál. („Studia Theologica Budapestinensia", vol. 12, Budapest, 1995, 478 oldal.) Magyar és egyharmad részt német nyelvű tanulmányok gyűjteménye a kötet; teológus kollégák, tanítványok és más szakemberek köszöntik a neves magyar teológust, Gál Ferenc professzort, aki 1915. március 3-án született. Miután Budapesten és Rómában (a Gergely Egyetemen) elvégezte teológiai tanulmányait, 1939-ben pappá szentelték. 1942-ben Kassán teológiai tanár, a háború után lelkipásztorkodik, mígnem 1954-től 59-ig Egerben teológiai tanár, utána pedig 1985-ig, nyugdíjba vonulásáig Budapesten a Hittudományi Akadémián a dogmatikai tanszékvezető tanára, végül 1992-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora. Tagja volt a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak is. Gál Ferenc nemcsak teológiatanárként tűnt ki, hanem adventi és nagyböjti konferenciabeszédeivel is: az egyetemi templomban Prohászka és Sík Sándor „utódaként" hirdette a keresztény világnézetet. Beszédei könyvalakban is megjelentek.

Gál Ferenc népszerűsítette hazánkban a zsinati teológiát; sorra jelentek meg a keresztény misztériumokat feldolgozó könyvei. (Egyik mintája és forrása a J. Feiner–M. Löhrer által szerkesztett Mysterium salutis sorozat volt.) Ezeket a dogmatikai könyveit 1990-ben kétkötetes Dogmatikájába gyűjtötte össze némileg módosítva a szöveget. A most ismertetett emlékkönyvben Fila Béla mutatja be a teológus Gál Ferencet, a kötet végén pedig Bolla István összeállításában a Gál-bibliográfiát találjuk: a könyvek, tanulmányok, ismertetések száma másfélszázra rúg. Fila Béla több ízben hangoztatja, hogy Gál Ferenc a zsinat után jelentkező konzervatív és progresszista szélsőségek között megőrizte az arany középutat. „Gál Ferenc több évtizedes teológiai munkásságához fűződik a II. világháború utáni magyar dogmatika korszerűsítése és megújítása. A II. vatikáni zsinat szellemében dolgozta fel a dogmatika egész anyagát, az Újszövetségi Szentírást és az aktuális lelkipásztori teológiai kérdéseket. Gál Ferenc műveiben a felmerült új kérdéseket és a hagyományos régi anyagot egyszerűen, harmonikus egységben mutatta be. Általában a kerügmatikus, üdvtörténeti módszert követi a kérdések kidolgozásakor. Mindig szembenéz a problémákkal. Feltűnés nélkül, érthetően átveszi és előadja a mai teológia eredményeit, sőt néha még a spekulatív kutatás eredményeiről is tudósít. Kiegyensúlyozott teológiai érzékével kerüli a szélsőségeket, nem hódol a divatos áramlatoknak, éppúgy megemlíti a kényes kérdéseket, mint a biztos eredményeket. Stílusa, nyelvezete egyszerű, érthető, tömör és megbízható." (19. old.)

Találónak tartom ezt a jellemzést. Csak annyit fűznék hozzá: néha talán jobban kellene érzékeltetni az új nehézségeket és az újabb megoldási kísérleteket – ha nem is a nagyközönség, legalább a teológiahallgatók számára. Egyébként Fila Béla is megjegyzi szentírás-magyarázataival kapcsolatban: „Szándékosan kerüli a részletkérdésekhez kapcsolódó kritikai szempontokat és vitákat." Itt kell megemlítenünk, hogy Gál Ferenc szervezte és koordinálta, illetve részben maga is készítette az új katolikus bibliafordítást, s hozzá a bevezetéseket, magyarázatokat. Óriási munka volt ez, nagy űrt töltött be, amikor 1975-ben a Szent István Társulat megjelentette e Bibliát. Azóta több kritika érte e fordítást. Nagy kár, hogy az akkor készült új protestáns bibliafordítást nem vették figyelembe a fordítók, illetve az Újszövetség fordításában nem követték az akkor már közkézen forgó Békés–Dalos fordítás jó „megoldásait". Mindenképpen sürgető lenne egy új magyar ökumenikus bibliafordítás elkészítése. Egyébként ez a véleménye a jeles szentírástudósnak, Farkasfalvy Dénesnek is, aki Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez című, most megjelent könyve előszavában (Szent István Társulat, Budapest, 1995. 9. old.) ezeket írja: „Az Újszövetség három fordítását használtam: a Szent István Társulat fordítását (SZIT), az ún. Békés–Dalos fordítást (BD), valamint a protestáns egyházak által használt új magyar fordítást (PB). Ezek érdemeiről egy pillanatra sem szabad elfelejtkezni. Azonban újra és újra arra kellett következtetnem, hogy egyikük sem felel meg teljesen a mai elvárásoknak, ezért egy új bibliafordítás igénye napirendre került." Megjegyzem: a most bemutatott Gál-emlékkönyvben néhány írás foglalkozik a bibliafordítás nehézségeivel, nyelvi problémáival, értelmezési kérdésekkel (Jakubinyi György érsek: „A szentírásfordítás nehézsége gyakorlati példákban"; Rózsa Huba: „Örvendezz, Sión leánya, királyod jön hozzád!"; Ruzsiczky Éva: „Fordítás a nyelv- és stílusújítás szolgálatában").

A gazdag tartalmú emlékkönyv szerzői/tanulmányai közül megemlítek még néhányat: Franz König bíboros német nyelven az Egyház és a demokrácia témáról; Jakob Kremer (németül) a tanítványok húsvéti tapasztalatáról, a Feltámadott jelenéseiről ír. Nagyon érdekes, mélyreható Gisbert Greshake eszmefuttatása a kérő imáról, a teológia egyik igen fogas problémájáról. A magyar nyelvű írások közül a következőkre figyeltem fel: Vanyó László: „Deus artifex – homo imago" (a neves patrológus az ember istenképiségéről író egyházatyák gondolatait mutatja be); Erdő Péter: „Eucharisztikus egyháztan jogi következményekkel" (a communio egyháztani/eucharisztikus szempontjai jelentősek a jogi szemlélet átalakításában); Koncz Lajos: „Prohászka közéleti apostolsága". (Persze, ezt a témát még jobban el kell mélyíteni, kitérve pl. Prohászka sokszor félremagyarázott ún. „antiszemitizmusára" is.)

A Gál-emlékkönyv felveti a magyar teológia jelene és jövője problémát is. Annak idején, amikor a hetvenes évek derekán Rómában elindítottuk a Teológiai Kiskönyvtár sorozatot, Alszeghy Zoltán Bevezetés a teológiába című füzetében az utolsó kis fejezetet a „magyar teológiá"-nak szentelte. Pozitív értékelése itthon is kedvező visszhangra talált. Azóta, hála Istennek, örvendetesen megszaporodott a magyar teológiai irodalom. Gál, Cserháti, Szennay, Nyíri, Csőgl stb. mellett új nevek is feltűntek: pl. Vanyó patrisztikus, Huba és Benyik szentírási kutatásai és publikációi igen jelentősek. De említhetnénk még több teológiatanár publikációját. Immáron a magyar teológiához tartoznak Nemeshegyi Péter és Alszeghy Zoltán könyvei is (a TKK kötetei újra megjelentek az AGAPÉ gondozásában). Ezenkívül a magyar nyelvű teológiát gazdagítják az idegen nyelvekről magyarra fordított művek is, a zsinati korszak nagy klasszikusainak írásai: K. Rahner, H. de Lubac, H. Küng, Y. Congar, F. Varillon), illetve a nagy szótárak, lexikonok (Xavier Léon-Dufour: Biblikus teológiai szótár; Herbert Haag: Bibliai lexikon; Christian Schütz: A keresztény szellemiség lexikona). Szerintem a jövőben is folytatni kellene a nagy nyugati teológusok műveinek fordítását és kiadását. Sajnos, a magyar könyvkiadók nem mindig a szükségleteket veszik figyelembe, hanem a „jól menő", sokszor tizedrangú könyveket adják ki. Tudomásom szerint folyamatban van a magyar vallásos könyvkiadás 1945 utáni szakaszának felmérése; a kiértékelés után hasznos lenne a katolikus könyvkiadás összehangolása.

Szabó Ferenc

 

Pázmány-kori vizitációs jegyzőkönyvek. 1626–1636.

Változnak az idők. Amikor az 1972-ben megjelent első népoktatás-történeti könyvemhez anyagot gyűjtöttem a Prímási Levéltárban, az eredeti Pázmány-kori vizitációs jegyzőkönyveket adta a kezembe a levéltáros. Amikor a Rómában 1987-ben kiadott Pázmány-kötethez tanulmányt kért a szerkesztő, akkor az Országos Levéltár mikrofilmjéről jegyzeteltem ugyanezeket. Most pedig már könyv alakban kerülhet könyvespolcomra az 1626 és 1636 között készült iratokból álló gyűjtemény. Jelentősen könnyebbé vált ezáltal a kutatók munkája.

A kötetet – amely 1994-ben Budapesten jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában – Beke Margit szerkesztette: pontos és szakszerű olvasatában, jól informáló magyarázataival és jegyzeteivel került kiadásra a latin szöveg, a Strigonium Antiquum terjedelmes harmadik köteteként, „Pázmány Péter egyházlátogatási jegyzőkönyvei '' címmel.

Bár e vizitációkat személyesen nem az érsek végezte, hanem megbízása alapján főesperesei járták végig a területeket, régi szokás szerint arról nevezték el ezeket a jegyzőkönyveket, akinek az érseksége alatt a vizitációk lezajlottak. Joggal: bennük a munkát irányító érsek gondolatvilága, koncepciója, programja, lelkisége érvényesült.

A kötet élén az ajánlásban Paskai László bíboros érsek hangsúlyozza: „A kötet megmutatja Pázmány Péter eredményes működésének az alapjait. A helyi állapotok felmérésével és ismertetésével tudott az érsek hatékonyan intézkedni térítő tevékenységében éppen úgy, mint az egyházmegyei zsinatok megtartásában."

Nehéz korszak volt Pázmány érsekségének ideje a magyar katolikus egyház számára. Az ország jelentős területén a török pusztította el, szórta szét a katolikus hívők közösségeit, vitte rabságba papjait, rombolta le templomait; a királyi Magyarországon a protestánsok támadták a katolikusokat, eszmei síkon igyekeztek szétzilálni ősi hitüket, saját gyülekezeteikbe átvinni a hűségesnek megmaradt híveket és papokat. Ezt Bocskay István, Bethlen Gábor és Rákóczi György Habsburg-ellenes hadjáratai a külső hatalom erejével is erősítették, fokozták.

Pázmány Péter 1616 és 1637 között volt az esztergomi főegyházmegye érseke. Esztergomi rezidenciáján a török volt az úr; a korábbi érsekek is már évtizedek óta a felvidéki Nagyszombatban tartották székhelyüket, de sokat tartózkodtak pozsonyi prímási palotájukban is. Ekkor az esztergomi főegyházmegye legnagyobb része – a Szent István-i alapításnak megfelelően – Esztergom szűk környékén kívül főleg a Dunától északra elterülő hatalmas felvidéki területeket foglalta magában. Ez utóbbi területekre küldte Pázmány a vizitátorokat, káptalanjainak illetékes főespereseit.

Így került sor 1626-ban és 1633-ban a barsi, 1626-ban, 1632-ben és 1634-ben a sasvári, 1630-ban, 1632-ben és 1634-ben a nyitrai, 1634-ben a pozsonyi, a komáromi, a nógrádi és a zólyomi, végül 1636-ban a gömöri főesperesség egészének, legtöbb esetben egy részének vizitációjára. Főként a törökök támadásainak veszélye miatt nem jutott el a vizitátor a főesperességek hódoltságközeli részeibe.

A kötet bevezetőjében részletes tanulmány keretében ismerteti Beke Margit a „canonica visitatio" (vagyis az egyházi kánonokban, jogszabályokban előírt ellenőrzés) mibenlétét, történetét, valamint e Pázmány-kori vizitációk lefolyását.

Elsősorban a papról, a templomról, annak felszereléséről, az iskolamesterről, az iskoláról, a közösség vallási életéről, a pap és az iskolamester javadalmairól, az egyházközség birtokairól szóló adatokat rögzítették a jegyzőkönyvbe, de ezekhez szorosabban-tágabban kapcsolódó számos más fontos adatot is feljegyeztek. Ez részint a körülményektől, részint főként a vizitátor személyétől, érdeklődésétől, igényeitől függött.

A hazai egyháztörténet-írás korábban is ismerte a vizitációs jegyzőkönyveket mint fontos forrásokat; az utóbbi időben a különféle „profán" történeti kutatók figyelme is rájuk irányult. Okkal: a „canonica visitatio" – az egyházi illetékes elöljáró felügyeleti-ellenőrző látogatása a joghatósága alá eső plébániákon (régies szakkifejezéssel: „egyházlátogatás") – igen sok fontos adatot őrzött meg számunkra. A művészettörténet, a néprajz, az iskolatörténet, a könyvtártörténet, a demográfiatörténet, a településtörténet, a gazdaságtörténet, a nemzetiségtörténet, a nyelvtörténet s a családtörténet hatalmas kincsesbányái ezek, ezernyi apró említéssel.

Az egyháztörténet különféle ágairól nem is beszélve: e Pázmány-kori vizitációs jegyzőkönyvek a történelmi Magyarország egyháztörténetének fontos dokumentumai, értékes és hiteles adalékokkal az e területen, az esztergomi főegyházmegye szervezeti keretei között folyó, Pázmány és munkatársai által irányított magyar, német és”szláv'' nyelvű pásztorációról.

Különösen kiemelkedik e sorozatból a teljes pozsonyi főesperesség vizitációja, részletes-terjedelmes jegyzőkönyvvel. Ezt Draskovich György váci püspök (ez persze csak cím volt), pozsonyi prépost – később jelentős győri püspök – végezte 1634 szeptemberében és októberében.

A főesperesség területe megegyezett Pozsony vármegye területével, s a következő esperesi kerületekből állt: hegyeken túli (= a Kis-Kárpátoktól nyugatra), hegyek alján levő (= a Kis-Kárpátok inneni részén), vízközi (= a Vág és a Kis-Duna közi), csallóközi és szigetközi kerület. Összesen 139 település plébániáját, illetve fíliáját foglalta magában. Köztük jelentős királyi városok, mezővárosok voltak (Szenc, Galánta, Bazin, Szentgyörgy, Modor stb.). Különösen részletes leírás olvasható Pozsonyról, a királyi Magyarország fontos egyházi és világi központjáról. Rajtuk kívül a vizitátor meglátogatott még három exempt plébániát is: Nagyszombatot, Vágszerdahelyt és Pozsonypüspökit.

Az utóbbi időben – a különféle szaktudományok képviselői mellett – felerősödött a helytörténeti kutatók érdeklődése is a 16.–19. századi vizitációs jegyzőkönyvek változatos és gazdag anyaga iránt. Ezek szövege természetesen latin nyelv volt. Az 1970-es, 1980-as években egyetemi hallgatóim iskolatörténeti szakdolgozataiban, doktori disszertációiban sűrűn felhasználták az egyes helyi plébániákon is megtalálható, a helyi plébániára vonatkozó egykori vizitációs jegyzőkönyvrészleteket, azok korabeli példányát. S legtöbbször megjegyezték, hogy e szövegek magyarra fordítását a helyi plébánosnak köszönik. Vajon – az öregebbek távoztával – napjainkban is fordulhatnak ilyen kéréssel a mai plébánosokhoz?

— o —

Változnak az idők. Amikor e recenziót írom, az újság 1995. április 16-i számában híradás olvasható pontosan ugyanarra a területre vonatkozóan, amelyet Pázmány Péter esztergomi érseknek, Magyarország első főpapjának vizitátorai jártak be 1626 és 1636 között, a királyi Magyarország új evangelizálása érdekében. Az Új Ember szerint a szentatya a nagyszombati érsekség nevét pozsony-nagyszombati érsekségre változtatta, főpásztora a bratislava-trnavai érsek metropolita.

Nemcsak Pázmány korában, de azóta is sok pusztító vihar söpört végig e vizitációs jegyzőkönyvekben feljegyzett ősi településeken, mérhetetlen szenvedéseket okozva lakóinak. De ma is él e települések hívő közösségeiben a katolikus hit, erős az „una, sancta, catholica et apostolica Ecclesia", állnak az oly sokszor lerombolt templomok, s bennük folyamatosan zeng az Isten dicsőítése.

Pázmánynak s egykori vizitátorainak is köszönhetően.

— o —

Értékes, fontos és szükséges művet kap tehát kezébe az olvasó az ismertetett kötettel, amelynek személyes vonatkozása is van: megjelenésével egy időben Beke Margit, a Prímási Levéltár igazgatója nyugdíjba vonult, leköszönve a nagyhírű intézmény vezetéséről.

Hosszú éveken át volt Beke Margit a Prímási Levéltár vezetője. Magam is személyesen tanúsíthatom: egyrészt nagy szakértelemmel és tájékozottsággal, másrészt hallatlan szolgálatkészséggel állt mindig a kutatók rendelkezésére, akik egyre nagyobb számban jelentkeztek, hazaiak is, külföldiek is. S ő fáradhatatlan volt, járta a levéltári vaslépcsőket, hozta a dobozokat, az iratokat, a fondokat; szeretettel, kedvességgel, szíves készséggel. S írta válaszleveleit lehetetlennél lehetetlenebb kérdéseinkre, megértő figyelemmel szolgálta a – bizony, sok esetben eléggé bogaras – kutatókat. Bár nem jelenik meg lábjegyzetekben, de Beke Margit e sokoldalú szolgálata ott van a legutóbbi időkben keletkezett hazai egyháztörténeti és köztörténeti könyvekben, tanulmányokban, a sorok közé, a lapok közé rejtetten.

Ám mint egyháztörténész is jeles személyiség a távozó igazgató. Alapmű a szakemberek kezében az 1900 és 1985 közötti esztergomi kanonokokról szóló munkája, a két világháború közötti püspökkari értekezleti jegyzőkönyvek tudományos hitelességű kiadása, a Mindszenty-beszédek két kötete; de neki köszönhető a Strigonium Antiquum-sorozat szerkesztése is. És sokunk örömére szolgált, hogy a közelmúltban igen-igen megérdemelve megszerezte a neki régen kijáró, „a történettudományok kandidátusa" tudományos fokozatot.

Az illetékes egyházi és világi elöljárók bizonyára kellő súllyal kifejezték köszönetüket a távozó tudós igazgatónak. Hadd fejezzem ki magam a kutatók háláját és köszönetét Beke Margitnak, további eredményes, sikeres munkájára Isten áldását kívánva.

Mészáros István

 

Nemesszeghy Ervin, S.J.: Tudomány, hit, bölcselet. Összegyűjtött tanulmányok és előadások. Kecskemét, Korda, 1995. 345 Ft.

A XX. század szellemtörténetének egyik érdekes fordulata, hogy e század második felében megindult egy nyíltabb és őszintébb párbeszéd a hittudomány és a természettudomány művelői között. Ezt a fordulatot a természetbölcseletben beállott változás tette lehetővé. Az újabb tudományos eredmények megmutatták, hogy nem állja meg a helyét az a világnézet, mely a természettudományos módszert elégségesnek tartotta minden igazság felismeréséhez. Ugyanakkor a II. vatikáni zsinat utáni időszak nyíltabb légkört teremtett a teológusok berkeiben is. Hajlandók lettek elismerni a természettudományok bizonyos autonómiáját. E könyv ezt az érdekes szellemtörténeti fordulatot vázolja fel. Ismerteti annak mérföldköveit, és lefekteti azokat az irányelveket, melyek alapján a párbeszéd gyümölcsöző lehet.

A szerző részben már közzétett, részben még publikálatlan tanulmányait és előadásait gyűjti össze elsősorban azok számára, akik ezt igényelték. A könyv érdekessége, hogy első részében magyarul, a második részében angolul írt tanulmányokat találunk. Az utóbbiakat a szerző akkor írta, amikor mint tanár működött Angliában, először Oxfordshireban, majd később Londonban a Londoni Egyetem keretében. A marxista ateizmusról és a „language-game"-ekről megjelent írása vitaindító előadásként hangzott el.

A legutolsó írás új műfaj a filozófia területén: humoros, sok allúzióval tarkított „filozófiai mesében" ismerjük fel a legfontosabb filozófiai véleményeket az „okság elvéről" a természettudományokban és a filozófiában. Három embertípus vitatkozik az okság elvéről. Tom alacsony, analitikus, empirikus. Az okság elvét nem ismeri el, mert szerinte mi csak szükségszerű feltételeket tapasztalhatunk. Dick magas, flegmatikus, nyitott minden lehetőségre. Harry kövér, az egyszerű józanész embere. A vita az okság elvéről azzal ér véget, hogy közös egyetértéssel mind a három elmegy enni, mert nem akar lemaradni az ebédről. Miután Tom, Dick és Harry is elment enni, a szerző megkérdezi olvasóját, hogy véleménye szerint az „ok " szó fizikai és empirikus valósága mellett jelenthet-e metafizikai valóságot is, más szóval mondhatja-e valaki, hogy Isten a világ oka, vagy pedig az „ok" szó nem más, mint egy nyelvtani kifejezés, melynek a valóságban alapja nincsen. (A magyar olvasó remélhetőleg eddig még nem lett annyira éhes, hogy az angol Tom, Dick és Harry példáját követve a kérdés megválaszolása nélkül ment el ebédre.)

A munkát nagy haszonnal fogja olvasni mindenki, akit érdekel a hit és tudomány kapcsolatának kérdése. A könyv a Scientia unit in Fide sorozat első köteteként jelent meg. A Scientia unit in Fide a miskolci jezsuita gimnázium mottója. A hit és a tudás ugyanis közösen formálja létfogalmunkat, mely befolyásolja filozófiánkat és teológiánkat, s egyben Istenfogalmunkat is. A megtestesülés titkából következik ugyanis, hogy minél jobban ismerjük meg a látható világot, annál többet tudunk a Láthatatlanról. Ez adja meg a keresztény iskolák hasznosságát, szükségességét és egyben létjogosultságát.

Horváth Tibor

 

Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az Újszövetségi Szentírás könyveihez (Szent István Társulat, Budapest, 1995. 422 old.)

A II. vatikáni zsinat egyik lényeges reformprogramja a szentírás-központú, evangéliumi katolicizmus megvalósítása. Ez a reform már sok értékes gyümölcsöt termett. A katolikusok világszerte buzgóbban olvassák és tanulmányozzák a Szentírást, és számos kiváló segédeszköz jelent meg a katolikus szentírástudósok tollából, melyek a Szentírással való foglalkozást egyre gyümölcsözőbbé teszik. Ilyen segédeszközökre szükség van. Hiszen több ezer évvel ezelőtt, egy a maitól teljesen eltérő kultúrkörben, héber, illetve görög nyelven készült iratokat tudományos segédeszköz nélkül alaposan megérteni igen nehéz lenne.

Ilyen segédkönyvek között a legfontosabbak a Biblia könyveibe való „bevezetések", melyek e könyvek keletkezésének idejét, módját, az iratok irodalmi műfaját, a szerzőség kérdését stb. tárgyalják, és egyben áttekintést adnak az egyes könyvek tartalmáról és főbb mondanivalójáról. Számos ilyen könyv jelent meg már valamennyi kultúrnyelven, de Magyarországon e téren még nagy hiány mutatkozik. Ezért rendkívül örvendetes, hogy a dallasi Ciszterci Apátság apátja, Farkasfalvy Dénes, egész eddigi életén át folytatott bibliai tanulmányainak érett gyümölcseként egy kiváló újszövetségi bevezetéssel ajándékozta meg a magyar olvasót.

Farkasfalvy a mai szentírástudomány legújabb eredményeit figyelembe véve írta meg művét, mégsem lett valamelyik divatos szentírás-tudományi irányzat elkötelezettje. Mindvégig megőrzi egyéni ítéletét, amely persze harmóniában van a katolikus egyház évezredes hagyományával. Különösen örvendetes, hogy ez a „Bevezetés'' nem elégszik meg száraz tudományos tények vagy feltételezések közlésével, hanem utat nyit az olvasó számára a Szentírás által közvetített hithez. Hiszen csak akkor olvassuk helyesen a Szentírást, ha hittel elfogadjuk azt annak, ami: vagyis üdvösségünkért az Isten által hozzánk intézett szavak összességének.

Farkasfalvy művének még egy nagy értéke az is, hogy a német szentírástudomány mellett nagy figyelmet szentel az angolszász szentírástudósok műveinek is, és következésképpen nem követi szolgaian a nagy tekintélyű német szentírástudomány valamennyi nézetét. Így például a szinoptikus kérdésben nem fogadja el Márk elsőségét, hanem Máté evangéliumának elsősége mellett tör lándzsát. Ugyanakkor azonban Márk evangéliumának is nagy értéket tulajdonít, mert Péter római beszédeinek lecsapódását látja benne. Egyben elismeri Lukács iratainak magas történelmi értékét.

Ezek miatt a nézetek miatt egyes olvasók talán maradinak fogják tartani ezt a „Bevezetést". Ha azonban elfogadjuk azt, amit egy kiváló japán protestáns szentírástudós mondott nekem egyszer (egy kis túlzással): „A modern szentírás-tudósok hipotézisei a legjobb esetben tizenöt évig szoktak életben maradni", akkor nem fogjuk a fejünket csóválni látván, hogy Farkasfalvy nem szegődik feltétlenül a modernnek tartott nézetek követőinek táborához.

A páli levelek, különösen a Rómaiakhoz írt levél kérdéskomplexumaiban a szerző rendkívül járatos, és ezért „Bevezetésének" e részei különösen értékesek. A páli szerzőség kérdésében Farkasfalvy a mai haladó szentírástudósok véleményéhez csatlakozik, anélkül azonban, hogy emiatt csökkentené a csak közvetve Páltól származó levelek értékét.

E „Bevezetés" hiányossága, hogy nem tér ki a Szentírás sugalmazottságának és a kánonképzésnek a kérdéseire. Ennek az az oka, hogy Farkasfalvy e kérdéseket már részletesen tárgyalta Bevezetés a szentírástudományba (Teológiai kiskönyvtár 1.6, Róma 1983) című művében.

Az olvasó természetesen nem fog mindenben egyetérteni a szerző véleményeivel. Például e sorok íróját nem tudta meggyőzni arról, hogy „Jakab apostol (a tizenkét apostol egyike)" azonos „Jakabbal, az Úr testvérével". De meg kell hagynunk, hogy a szerző minden esetben gondosan igyekszik megalapozni egyéni véleményeit.

Farkasfalvy atya az Előszóban így ír: „Az Újszövetség három fordítását használtam: a Szent István Társulat fordítását, az ún. Békés–Dalos fordítást, valamint a protestáns egyházak által használt új magyar fordítást. Ezek érdemeiről egy pillanatra sem szabad elfeledkezni. Azonban újra és újra arra kellett következtetnem, hogy egyikük sem felel meg teljesen a mai elvárásoknak, ezért egy új bibliafordítás igénye napirendre került." (9. old.)

Teljesen egyetértek ezzel a kívánalommal. E sorok írója Japánban tagja volt a katolikus–protestáns közös szentírásfordítás végrehajtó bizottságának. E fordítás közel száz szakértő tizennyolc éves kemény munkájának gyümölcseként született meg, és már több mint egymillió példány el is kelt belőle. Magyarországon is feltétlenül szükség volna egy közös katolikus–protestáns szentírásfordításra. Katolikus részről már csak azért is különösen szükséges ez, mert a liturgikus szövegeinket is döntően befolyásoló Szent István Társulat-féle fordítás nagyon mostoha körülmények között készült, és megalkotóinak hősies erőfeszítései ellenére teológiailag fontos szövegekben is sok kívánnivalót hagy hátra. Manapság, mint azt világszerte sok száz példa mutatja, lehetséges a közös, ökumenikus szentírásfordítás. Hozzátehetjük, hogy nemcsak lehetséges, de szükséges is. Jézus azt akarja, hogy tanítványai „eggyé legyenek". Legalább odáig kellene tehát eljutnunk, hogy együtt legyünk képesek magyar nyelven mindenki kezébe adni közös forrásunkat, Isten szavát, a Bibliát. Reméljük, hogy Farkasfalvy Dénes kiváló műve új indítást ad e kívánalom megvalósítására.

Nemeshegyi Péter

 

Üldözött jezsuiták vallomásai. Budapest, 1995, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya.

Minden ember élete egy regény, minden jezsuitáé is az, különösen pedig azoké, akik életét a kommunisták barbár „boom"-ja (a rend feloszlatása, majd az ellenséggyűlöletük táplálta állandó zaklatás) oly vibrálóvá, kiszámíthatatlanná s mégis oly eseménygazdaggá tett. Őket szólaltatja meg az ANIMA UNA könyvek 8. kötetében a sorozat szerkesztője, Szabó Ferenc.

A visszaemlékezők hús-vér emberek, különféle íráskészséggel, humorral, lelkiséggel megáldott szerzetesek. „Szinoptikusok", akik ugyanazokat az eseményeket más-más szemszögből s talán más optikával is érzékelték, élték meg, szenvedték meg, élték túl, s viselték-viselik nyomait, amíg csak élnek. Ehelyütt a legkevesebb, amit megtehetünk, az, hogy név szerint felsoroljuk mindannyiukat: Tüll Alajos, Matyasovich Henrik, Pálos Antal, Kovács Jenő, Fricsy Ádám, Turzó István, Vácz Jenő, Bálint József, Morlin Imre, Hevenesi János, Rózsa Elemér, Temesi József, Gyulai Sándor atyák, és a testvérek közül Békefi Sándor.

A visszaemlékezőket a fonálon függő, marokra fogott igazgyöngyök sokaságaként jellemezném. A marék az Isten marka, mely biztosan tartotta őket, s szorosan fogta hitük fonalát, a fonalat, mely az ismételt lelkigyakorlatokkal egyre erősödő hit. Az igazgyöngyök maguk a szereplők, akik sohase egyformák, de mind Jézus szeretetéről tanúskodnak. Gyöngyházfényük Krisztus szépségét tükrözi környezetük felé, akár elismerés, akár börtön jár érte. Nemcsak „opalizálnak", olykor össze is koccannak, majd elválnak egymástól, de összetartásuk, összetartozásuk állandó.

A kötetben sorakozó életrajzi részletek nem csupán kordokumentumok, hanem olykor kalandregénybe illő, izgalmas fordulatokban bővelkedő izgalmas olvasmányok. Hol epikusak, hol líraiak, de mindenkor őszinték, és a humanitáson túlmutat  ók. Arról tanúskodnak, hogy Isten senkit sem hagy cserben, hogy Ő mindnyájunk gondviselő Atyja, akkor is, ha a történések idején nem nyilvánvaló, mit miért tesz. Olykor értékes elképzeléseket fogalmaznak meg az írások, mit hogyan kellene tenni, mik azok a paradigmák, amelyek mentén szervezni érdemes a társadalmat.

Megkockáztatom: érdemes lenne az egyes gondolatokat kibontani, önálló anyaggá fejleszteni. Ilyenek például: P. Boulad hatása a teológiára, P. Dombi társadalomreformja, a gondviselő Isten „csodálatos" megnyilvánulásainak összegyűjtése, P. Vácz allegóriája a fű természetéről, a holland közösségek összeszedett munkaszervezésének titka, s mások sajátos élményei.

A beszámolók azt példázzák, hogy a krisztusi szegénységben hogyan bontakozik ki a jó, hogyan lesz szükségből erény, Jézus hogyan képes a rosszból is jót eredeztetni. Megmutatják eme írások azt is, hogy az ember önkiüresítése hogyan teremt lehetőséget a mások befogadására, megértésére.

Boldogok, akik írták, mert megélhették, hogy élettapasztalataik nem enyésznek el, hanem nyilvánosságot kapnak. Boldogok, hiszen amit rögzítettek, az nemcsak a brutalitásról, az elszenvedett kínzásokról szól, hanem arról is, hogy ezenközben hogyan építkezik a Krisztusba öltözött ember. Hogyan válik önmaga is a szomjazó, éhező, rabságot elszenvedő, szegény a kiszolgáltatott társak vigasztalójává.

Végső soron pedig boldog minden olvasó is, mert lehetősége nyílik arra, hogy megértse: egyedül Jézus az Úr, egyedül Ő az Igazság, és Ő az Élet. Lehetővé válik, hogy megértse: az Ő igája édes, az Ő terhe könnyű.

Utoljára pedig hálás szívvel köszöni meg a lektor is az idős jezsuitáknak, hogy ha kellett, akár szabadságuk feláldozásával is bizonyították: érdemes mindent Isten nagyobb dicsőségére tenni, és idős koruk ellenére átnyújtották azokat az értékeket, melyek az újabb generáció számára is tanulságosak és szívet melengetők. Deo gratias!

Gyorgyovich Miklós

 

Frenyó Zoltán (szerk.): Az isteni és az emberi természetről I—II. Görög egyházatyák. Atlantisz, Budapest, 1994, 319 és 353 o. (I—II. kötet: 995 Ft.)

Örömmel üdvözöljük ezt a szép válogatást, Vidrányi Katalin összeállítását. A bevezetést, a jegyzeteket írta és a szöveget gondozta: Frenyó Zoltán. Fordították: Baán István, Erdő Péter, Ladocsi Gáspár, Ormos István, Vanyó László és Vidrányi Katalin. E válogatás, Vanyó László patrisztikai kiadványsorozata mellett is (Ókeresztény írók Szent István Társulat), figyelemre méltó; már csak azért is, mert nem vallásos könyvkiadónál jelent meg. Az Atlantisz a filozófiatörténet legkülönbözőbb irányainak képviselőiből jelentet meg műveket. A most ismertetett kiadványban a következő görög egyházatyák műveiből válogattak: Órigenész, Nazianzoszi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely, Aranyszájú Szent János, Nemesziosz, Küroszi Theodorétosz, Apameai János, Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész, Hitvalló Maximosz.

Ahogy Frenyó Zoltán több mint félszáz oldalnyi, szakszerű bevezetőjében hangsúlyozza (16. old.): újabban megnövekedett az érdeklődés a patrisztika gondolkodása iránt; helyesen kiegyensúlyozottabb filozófiatörténeti szemlélet alakul ki az aufklerista, antiklerikális vagy marxista egyoldalúság után. Ezek az irányok ugyanis „a klasszikus görög filozófia tárgyalása után az átvezetés zavarát palástolva néhány megjegyzés kíséretében nagyvonalúan egyenesen az újkori filozófia tárgyalásába csapnak át. Ezen a síkon tehát a patrisztika egy olyan, majd évezrednyi kultúra, amellyel a filozófiatörténet-írás számos hangadó iránya voltaképpen a legújabb időkig nem tudott igazán mit kezdeni."

A válogatáshoz írt bevezetés a patrisztika gondolatvilágáról – Frenyó Zoltán hozzáértő tanulmánya – megmutatja a keresztény gondolkodás genezisét az első századokban; különösen is figyelemre méltó a trinitológiai és krisztológiai viták (eretnekségek és zsinati határozatok) vázolása. A bőséges jegyzetek is megkönnyítik a „laikus" olvasók számára az eligazodást a görög patrisztikában.

 

Etika, erkölcstan

1. Nyíri Tamás: Alapvető etika, Szent István Társulat, Budapest, 1994. 182 old.

Ez a filozófiai etika az erkölcsi gyakorlat lehetőségi feltételeit kutatja, figyelve az empirikus tudományok eredményeire is. Középpontjában áll a szabadság és a lelkiismeret értelmezése. Nyíri Tamás könyve megírásában Arno Azenbacher, Annemarie Pieper és Friedo Ricken munkáira támaszkodott.

2. Prohászka Lajos: A mai élet erkölcse, Universum Kiadó, Szeged, é. n., az eredetileg az Egyetemi Nyomda kiadásában megjelent mű reprint változata. Bár Prohászka Lajos a „mai" életről beszél, a könyv már a tegnaphoz tartozik, mivel a két háború közötti helyzetet tükrözi. A szellemirányzatok „divatja" manapság gyorsan változik, mégis helytállók a modern erkölcsi-világnézeti irányzatok elemzései, csupán egy-két fejezettel ki kellett volna egészíteni. A szerző jól észrevette azokat a tendenciákat, amelyek később, a második világháború után pl. az egzisztencializmusokban szélesen tért hódítottak.

3. Szabó Pál Tivadar (szerk.): Erkölcstani vázlatok. Tankönyvpótló jegyzet az általános iskolák felső tagozatosai, a középiskolák tanárai és 1–4. osztályos tanulói számára. IKVA 1994. 285 old. írták: Boross Sándor, Dessewffy Anna, Endreffy Zoltán, Hantos Gyula, Horváth Szabó Katalin, Kamarás István, Szabó Pál Tivadar, Vass Miklós. Nagy hiányt pótol ez a közös vállalkozás, hiszen az elmúlt évtizedekben az állami iskolákban nem tanítottak erkölcstant. Sajnos, a Nemzeti Alaptanterv körül is sok a bizonytalanság ebből a szempontból, amint erre a Magyar Katolikus Püspöki Kar Justitia et Pax Bizottságának nyilatkozata áprilisban felhívta a figyelmet. A műveltség és a szakmai ismeretek elsajátításának feltétlenül párosulnia kellene az egyén erkölcsi kiművelésével. — Az Erkölcstani vázlatokhoz kiadtak még egy Szöveggyűjteményt is: szakirodalmi szemelvények, névmagyarázat és szómagyarázat. IKVA 1994. 162  old. Mindkét kiadvány elsősorban Szabó Pál Tivadar szerkesztő ügy-buzgóságát dicséri.

4. Mácz István: Kísértés a jóra. Etikai olvasókönyv. Szent István Társulat, Bp. 1993. 167 old. Nevelőknek, hitoktatóknak melegen ajánljuk ezt a kiváló „olvasókönyvet", amely nagy személyiségek példáján és tanításán keresztül mutatja be az erkölcsi eszményt. „Látnunk kell, az emberi élet nem csupán a rossz árnyékában zajlik, hanem a Jó szentjánosbogár-fényeiben s csillagrobbanásnyi fényözönében is!" – ez a szemlélet jól jellemzi az összeállítást.

(R.)

 

Vigilia-könyvek

Három új kis kötettel gyarapodott a Lukács László által szerkesztett „XX. századi keresztény gondolkodók" című sorozat.

Yves Congar O.P.: Szeretem az egyházat (5. kötet), Bp. 1994, 108 old. (Szabó Ferenc utószavával. Franciából fordította: Farkas Mária.) – Yves Congar (1904–1995) francia domonkos, akit a 40-es és 50-es években haladó nézetei miatt cenzúráztak és félreállítottak, a II. vatikáni zsinat egyháztanának egyik előkészítője és kidolgozója volt. Hatalmas életművéből ad ízelítőt ez a kis könyv. 1994-ben II. János Pál pápa – érdemei elismeréséül – bíborossá kreálta a 90-en túljáró teológust. A jelen kötet népszerűsíti Congar atya szakszerű monográfiáit: az egyház, a világiak és a papság témakörökről foglalja össze úttörő nézeteit. Congar teológiájában szerencsés szintézist alkot a régi és az új, a hagyománytisztelet és a korszerű újragondolás.

Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés (6. kötet). Pilinszky János fordításai. (Bp. 1994. 177 old. Szerkesztette és az utószót írta: Hafner Zoltán.) Pilinszky János több részletet lefordított kedvence, Simone Weil műveiből; ezekből egy gyűjtemény már megjelent 1982-ben a Vigilia kiadásában Ami személyes, és ami szent címmel. A mostani válogatás címe utal a La pesanteur et la gráce c. kötetre, amelynek töredékei most jelennek meg először. A könyv végén olvashatjuk Pilinszky kis írását Simone Weilről. Az 1909-ben Párizsban született és 1942-ben Angliában elhunyt zsidó lány elérkezett a katolikus egyház küszöbéig. Szívében Jézushoz tartozott, még ha filozófiájában bizonyos platonikus/gnosztikus nyomokat fedezhetünk is fel. VI. Pál mondotta Jean Guittonnak: „Én egészen kivételes helyre állítom őt (S. Weilt). Úgy írt az önök nyelvén, hogy az minden csodálatot megérdemel. Micsoda misztikus megsejtések – lehetetlen elfelejteni! Mindig emlékezni fogok arra, amit a keresztről írt!"

Romano Guardini: Az újkor vége. A hatalom. (7. kötet) Németből fordította: Ambrus Gabriella. (Bp. 1994, 172 old.) – R. Guardini mindig a keresztény világnézet klasszikusa marad. Érzékenyen figyelte az újkori eszmeáramlatokat, és válaszolva korunk embereinek problémáira, a modernség kihívásaira, újragondolta a keresztény hitet. Most közzétett két kis írása – fél évszázad távlatából is – mindig időszerű, miként az 1986-ban a Szent István Társulatnál újra kiadott Az Úr című főműve Jézus Krisztusról.

(-ó -c)

 

A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI

András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs–Budapest) – Bárdosy Éva, lapszerkesztő (Budapest) – Barlay Ö. Szabolcs, történész (Budapest) – Bella Lászlóné, lelkigyakorlatos-ház vezetője (Iszkaszentgyörgy) – Bolberitz Pál, filozófus, egyetemi tanár (Budapest) – Henri Boulad SJ, Caritas-igazgató (Kairó, Egyiptom) – Bozsóky Pál Gerő OFM, történész (Párizs, Franciaország) – Czigány György, tévé-főtanácsos (Budapest) – Dobler Magda, pszichológus (Budapest) – Erdő Péter, kánonjogász, egyetemi tanár (Budapest) – Roger Etchegaray, bíboros (Róma) – Gábor Csilla, irodalomtörténész, egyetemi adjunktus (Kolozsvár, Románia) – Gyorgyovich Miklós, Távlatok-munkatárs (Budapest) – György Attila, plébános (Budapest) – Haáz Andrea, ösztöndíjas (Chasselay, Franciaország) – Hartai Éva, főiskolai tanár (Budapest) – Horváth Mónika, országos vezető védőnő (Budapest) – Horváth Tibor SJ, ny. teológiaprofesszor, gimn. igazgató (Miskolc) – Ipacs Katalin, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma) – Kiss Ulrich SJ, közgazdász, teológiahallgató (Róma) – Kovács István, orvos, lelkész (Budapest) – Locker M. Margit iskolanővér, gimn. tanár (Budapest) – Mészáros István, pedagógiatörténész, ny. egyetemi tanár (Budapest) –Nagy Ferenc SJ, társszerkesztő (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, ny. teológiaprofesszor (Budapest) – Rédly Elemér, plébános (Sopron) – Somfai Béla SJ, teológiaprofesszor (Szeged) – Somos Róbert, patrológus, egyet, docens (Pécs) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Vácz Jenő SJ, lelkész (Hosszúhetény) – Veres András, teológiatanár, lelki igazgató (Eger) – Tereza Worowska, író, fordító (Dunakeszi)

Egyes szám ára 130 forint, illetve 40 schilling vagy annak megfelelő más valuta. –Javasolt évi hozzájárulás 1995-re 700 forint, illetve 200 schilling, 25 márka, 20 US dollár, 25 kanadai dollár vagy ezeknek megfelelő más valuta.

A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára.

Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000.

Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: –Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.) – Telefon: (1) 176-7062, 393-1071, 393-1089; fax: (1) 275-0269.

TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1995-ben megjelenik hat szám: február, április, július (kettős szám), október és december végén.

Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. – Olvasószerkesztő: Gyorgyovich Miklós.

A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs–Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Gyorgyovich Miklós (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Hartai Éva (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Dobogókő), Szentmártoni Mihály SJ (Róma).

Szerkesztőségi munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna.

Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc.

Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. – HU ISSN 1215-282X.

Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.

 

„A katolikus egyház a II. vatikáni zsinattal visszafordíthatatlan módon elkötelezte magát, hogy az ökumenikus keresés útját járja; így hallgatja az Úr Lelkét, aki megtanítja arra, hogy hogyan olvassa az idők jeleit. Azok a tapasztalatok, amelyeket ezekben az években megélt és továbbra is megél, még mélyebben megvilágítják önazonosságát és történelmi küldetését illetően. A katolikus egyház elismeri és megvallja gyermekei gyengeségeit, tudva azt, hogy bűneik megannyi árulást és akadályt jelentenek az Üdvözítő szándékának megvalósításában. Minthogy állandóan hallja a hívást az evangéliumi megújulásra, szüntelenül bűnbánatot tart. Ugyanakkor azonban még jobban elismeri és magasztalja az Úr hatalmát, aki a szentség ajándékával halmozta el egyházát: saját szenvedéséhez és feltámadásához vonzza és alakítja."

(II. János Pál: Ut unum sint, 3)