Távlatok / 22 - 1995 Tartalom SZERZETESEK TEGNAP ÉS MA • Szinódusi üzenet a megszentelt életről • Szerzetesek újraindulása Magyarországon • Ferencesek és szerzetesi gimnáziumok • Egyház, hierarchia, megmaradás • Húsvéti elmélkedés • Teilhard és Halász Pius • Ifjúsági találkozó Manilában • Újraevangelizálás és katekézis • Mécs László centenáriumára Következő számunk tartalmából 172 Prohászka-idézetek 296, 308 Helyreigazítás 313 Szinódusi üzenet: A megszentelt élet és küldetése az egyházban és a világban .... 163 Jacques Berthelet: Az Istennek szentelt élet húsvétja 173 A 34. jezsuita rendi nagygyűlésről 176 Berkecz Franciska: Szerzetesrendek újraindulása Magyarországon 177 Szántó Konrád: Magyar ferencesek tegnap és ma (1945–1995) 192 Kereszty Rókus: 'Sigmond László Lóránt OCist 200 Mészáros István: Szerzetesi gimnáziumok hazánkban 1950–1990 207 Szerkesztői bevezetés 219 Végh László: Egyház, hierarchia, megmaradás 220 Barlay Ö. Szabolcs: Hozzászólás Kamarás István írásához 229 M. Gy.: Gyermekkeresztség–laikusok–cölibátus 232 Seregély István: Az élet Urának szolgálatában 235 P. Teilhard de Chardin: Dicsőséges Krisztus 240 Halász Pius: A szerzetesi eszmény 241 Szabó Ferenc: Teilhard lelke és lelkisége 252 Ternyák Csaba: Ifjúsági katekézis Manilában 263 „Evangelium vitae. . ." 269; 191, 206, 218, 262, 278 Udvardy György: Az újraevangelizálás és a katekézis 270 Gyorgyovich Miklós: Két tanúságtétel az idei teológiai napokon 279 Kondé Lajos: Egyetemista pasztorációs konferencia 282 Fábry Kornél: Fiatalok együtt a szentatyával 285 Tereza Worowska: A katolikus egyház a Szovjetunióban 292 Török Péter: Fal helyett arányos távolság 297 Nagy Ferenc: Gyógyíthatatlan beteg tizenévesek 300 Róma, Vatikán és Jeruzsálem 303 László István püspök (1913–1995) 304 Fényi Ottó: A „Mécs-probléma" múltja, jelene és jövője 305 Czigány György: „Minden földek, Istent dicsérjétek!" 309 Köpöczi Rózsa: Két árkádiai művész grafikái 312 Lőkös Péter: III. Ince pápa és a contemptus mundi-irodalom 314 Szabó Ferenc: Békés Gellért OSB nyolcvanéves 320 Nemeskürty István: Múltunk a jelenben (-ó -c) 322 Boda László két könyve (Szabó Ferenc) 323 Könyvekről röviden 228, 325 Tarnay Brúnó: Egy recenzió recenziója 327
SZERZETESEK TEGNAP ÉS MA A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű, az egyházról szóló konstitúciójában a VI. fejezetet a szerzeteseknek szentelte. „Az evangéliumi tanácsokat – olvassuk a 43. pontban –, az Istennek szentelt szegénységet, tisztaságot és engedelmességet isteni ajándékként kapta Urától az egyház, hiszen az Úr szavain és példáján alapulnak, az apostolok, az atyák, az egyház tanítói és pásztorai ajánlják; az isteni kegyelem is mindig megőrzi ezt az ajándékot." ,,A keresztény hívő – mondja a következő pont – az említett evangéliumi tanácsokra fogadalmakkal, illetve más, olyan szent kötelékekkel, amelyek természetük szerint hasonlítanak a fogadalmakhoz, kötelezi el magát." Ezután a zsinat még hangoztatja, hogy az evangéliumi tanácsok vállalásával a megkeresztelt megszabadul mindattól, ami akadályozza a szeretet kibontakozását. „Az evangéliumi tanácsok a szeretet által, amelyre elvezetnek, különösképpen is egyesítik követőiket az egyházzal és ennek misztériumával; ezért a szerzeteseknek az egész egyház javára is fel kell ajánlaniuk a Lélek szerint való életüket." A zsinati atyák még röviden összefoglalják a szerzetesi állapot lényegét, a Krisztus szorosabb követésére elkötelezettek tanúságtételének értékét: tanúskodnak a Krisztus megváltása által szerzett eljövendő (de már most megkezdett) örök életről és a végső feltámadásról. Mert „az Isten népének itt nincs maradandó hazája, hanem a jövő hazát keresi". A zsinat még egy külön dokumentumot is szentelt a szerzetesi életnek (Perfectae caritatis), amely főleg a szerzetesi élet megújításával foglalkozik, vázolja a korszerűsítés alapelveit. A különböző (szemlélődő, tevékeny, laikális) szerzeteknek saját alapítójuk szellemében, sajátos karizmájuk szerint kell megvalósítaniuk a zsinat által kívánt korszerűsödést. A zsinat utáni évtizedekben a szerzetesrendek nagykáptalanokat tartottak, hogy e kívánalomnak eleget tegyenek. A fogadalmak (pl. a szegénység) megtartása, a közösségi élet, a szerzetesi ruha viselése stb. mind-mind olyan mozzanat, amelyben manapság mások a követelmények, mint pl. a középkorban. A zsinat utáni válság és feszültség természetesen itt is jelentkezett: maradiak és túlzó újítók magatartása között kellett megtalálni az arany középutat, az egyensúlyt. A Szentszék később néhány dokumentummal még részletesebb irányelveket adott a szerzeteseknek; a Szerzetesi Kongregáció ellenőrizte az „aggiornamento" megvalósulását. Mivel a szerzetesi önazonosság körül számos probléma máig megoldatlan maradt, II. János Pál pápa rendelkezése szerint a IX. rendes püspöki szinódust (amely 1994. október 2. és 29. között zajlott le Rómában) a szerzetesi életnek szentelték (vö. Távlatok 20, 717–724). A négy hétig tartó ülés után az atyák egy záróüzenetet fogalmaztak meg, amelynek teljes szövegét mostani számunk elején közöljük. Továbbá a szinódus résztvevői összeállítottak 55 javaslatot (propositiones), hogy ezek alapján majd a szentatya kibocsásson egy apostoli buzdítást. Természetesen a pápa, amikor majd a kereken 1 116 000 férfi és nő szerzeteshez szól, csak nagy vonásokban írhatja körül az egyház követelményeit: földrészek, országok, kultúrák, rendek szerint még konkrétabban meg kell határozni a feladatokat. Ezt az egyes rendek nagykáptalanjai teszik meg. A szinódus hangsúlyozta, hogy a szerzetesség nem hiányozhat az egyházban: miként a múltban, ma is, holnap is lényeges lesz szerepe az Isten Országa melletti tanúságtételben és az evangelizálásban, a keresztény nevelés és kultúra terjesztésében. Tovább kell gondolni olyan, részben teológiai kérdéseket, mint „Krisztus követése", „Istennek szentelt élet", „inkulturáció", „prófétai szerep", „a szegények szolgálatának elsőbbsége" . . . Új szerzetek, illetve többé-kevésbé a szerzetesi élethez hasonló közösségek, mozgalmak, világi intézmények is alakulnak, ezek helyét is meg kell jelölni az egyházi közösségben, a hierarchiához és más szerzetekhez való viszonyukban. Külön problémát jelent a kihaló szerzetescsaládok helyzete, a hasonló szellemű rendek összevonása, továbbá a nem pap férfi szerzetesek (szerzetestestvérek) hivatásválsága. Néhány más problémát élesen felvetett a szinóduson Jacques Berthelet, kanadai segédpüspök. (Felszólalása szövegét közöljük.) Sajátságosan alakult a kommunista országok, így hazánk szerzeteseinek helyzete. A négy évtizedes elnyomás, üldözés, szétszóratás után az 1989/90-es fordulattal elkezdődött a régi szerzetesközösségek újjászerveződése (a külföldről hazatért rendtagok segítsége főleg ott jelentős, ahol a kommunista időkben nem vettek fel új rendtagokat, és így a közösségek elöregedtek). Több újabb alapítású szerzetesi közösség vagy világi intézmény/mozgalom is elkezdte működését (néha idegen rendtagok segítségével). Könnyebb helyzetben volt az a négy szerzetesrend, amely két-két középiskolát működtetett, és – bár korlátozott számban – új tagokat képezhetett ki. A közölt írások csupán körvonalazzák a mai helyzetet, egyben gondolatébresztők; segíteni kívánják az olvasót abban, hogy eligazodjék e téren is korunk bonyolult valóságában. Az újjáéledő magyar szerzetesrendekről, a szerzetesi iskolákról tájékoztat néhány írás. Persze e számban nem szólhattunk a magyarországi rendek minden nehézségéről, sem a reményt keltő kibontakozás minden szempontjáról.
SZERZETESEK TEGNAP ES MA A MEGSZENTELT ÉLET ES KÜLDETÉSE AZ EGYHÁZBAN ÉS A VILÁGBAN A megszentelt életről tartott IX. püspöki szinódus üzenete (Az üzenet 1994. október 27-én kelt. Magyarra Kővári Magdolna fordította a püspökkari titkárság megbízásából.) I. Öröm és hálás elismerés A szinódus végeztével mi, szinódusi atyák, a megszentelt élet intézményeinek képviselőivel egyetemben, teljes egységben Péter utódával, örömmel fordulunk Isten népéhez és minden jóakaratú emberhez, hogy tanúságot tegyünk az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak által megszentelt élet örömhíréről. Örvendezünk mindazok jelenlétének, akik a más egyházakban és keresztény közösségekben létező megszentelt élet képviselői szinódusunkon. Most különösen az Istennek szentelt személyek nagy családját alkotó, több mint egy millió nőhöz és férfihoz, valamint az apostoli élet társaságainak tagjaihoz fordulunk. Egy hónapon keresztül kértük a Szentlélek megvilágosító erejét. Imában, elmélkedésben és egymással való párbeszédben kerestük, mi Istennek a terve a megszentelt élettel és küldetésével az egyházban és a mai világban. Szívünkön hordjuk a megszentelt élet örömeit és reményeit, gondjait és szükségeit, mialatt a segítség módozatait keressük. Ezeknek egy részét javaslat formájában a szentatya elé terjesztettük. Mindenekelőtt hálásak vagyunk a mindenható Istennek a megszentelt élet ajándékáért egyházunkban. Hálásak vagyunk minden konszekrált személynek. Köszönjük nektek, hogy életetekkel tesztek tanúságot az evangéliumi tanácsokról. Különösen meleg, szívből jövő üdvözletünket küldjük nektek, akik az általunk oly nagyra értékelt kontemplatív életformában követitek az Urat. Köszöntésünk ugyanúgy nektek is szól, akik Krisztus-követéseteket az aktív élet különféle formáiban élitek meg. Különösen a szerzetesnőknek mondunk köszönetet. Krisztusnak való teljes önátadásuk, Isten dicséretében, imádásban és a világért való közbenjárásban eltöltött életük az egyház szentségéről tesz tanúbizonyságot. Szolgálatuk pedig, melyet Isten népe és a társadalom számára az evangelizálás különféle területein – lelkipásztori munka, nevelés, a betegek, a szegények, az elhagyatottak gondozása – végeznek, az egyház anyai arculatát tárja elénk. A szerzetesnőknek nagyobb részt kell vállalniuk az egyház tanácskozásaiban és döntéshozatalaiban az adott helyzetnek megfelelően. Aktív részvételük a szinóduson gazdagította elmélkedéseinket a megszentelt életről, különösen pedig a szerzetesnők méltóságáról és az egyház küldetésében vállalt együttműködésükről. A megkülönböztetett szeretet szavaival fordulunk a megszentelt élet intézményeinek idős és meggyengült tagjaihoz. Évtizedeken át nagylelkűen fektettétek be erőiteket. Most, hogy megtapasztaljátok az évek súlyát és az öregkor szenvedéseit, értékes apostolkodást gyakoroltok. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik erejük teljében munkálkodnak. Többeknek közületek kevesebb anyagi eszköz birtokában kell boldogulniuk, mint korábban. Ne engedjétek, hogy teljesen felemésszen benneteket a munka, és sohase feledjétek, hogy minden emberi tevékenység az imából és az Úrral való bensőséges egységből forrásozik. Következő köszönő szavunkat azon fiatalokhoz intézzük, akik találkoztak Jézus Krisztussal. Belőle kellő bátorságot merítettek, hogy napjaink bizonytalanságai közepette is dönteni tudjanak az evangéliumi tanácsok útja mellett. Buzgóságot és kitartást kívánunk nektek az elbizonytalanodás és a kétség perceire is. Köszönetet mondunk különösen azoknak az Istennek szentelt testvéreinknek, akik hűségesek maradtak hivatásukhoz a jelenlegi és múltbeli hitüldözések éveiben. Hálás szívvel emlékezünk meg azokról a testvéreinkről, akiknek vérét ontották Isten országáért. II. A megszentelt élet változatos formái A szinódus alatt a megszentelt életet úgy vizsgáltuk, mint az egyház lelki életerejének nagyon értékes kifejeződési formáját. Ez az élet csodálatos és vonzó gazdagságból meríti létét, messzemenően alkalmas mindenféle jó szolgálatára. Természetfölötti szépséggel ruházták fel, és a Szentlélek ajándékai gazdagítják. Ezekkel az ajándékokkal az egyház mint vőlegényének felékesített menyasszony jelenik meg, és Isten gazdag bölcsességét jeleníti meg magában. A megbeszélések folyamán fontos különbségtétel alakult ki a között, amit a megszentelt élet önmagában, a maga teológiai dimenzióiban jelent, és az intézményes formák között, melyeket az évszázadok folyamán magára öltött. A megszentelt élet önmagában véve állandó, mindig ékesíteni fogja az egyházat. Az intézményes formák mulandóak is lehetnek, semmi nem garantálja, hogy határtalan időre fennmaradnak. Évszázadokon át létezett – és napjainkban is létezik – a rendek, társaságok, intézmények, csoportok sokasága. A megszentelt életnek mindig újabb és újabb formái jelennek meg, amelyek más-más arculatot mutatnak fel. Nők és férfiak ezrei töltötték és töltik meg soraikat. A megszentelt élet minden formájának megvan a megfelelő életstílusa és sajátságos apostoli elkötelezettsége, a sivatagtól a városig, a kolostori visszavonultságtól az apostolok küzdelmes életéig, a világból való elmeneküléstől a világ kultúráinak felöleléséig, az odafigyelő csendtől a kreatív társadalmi kommunikációig, a monasztikus helyhezkötöttségtől a mozgékony misszióig. Mivel az Egyház a megváltás szentsége, a megszentelt élet változatos formái konkrét módon teszik láthatóvá ennek a szentségi mivoltnak kimeríthetetlen gazdagságát. Felfedik a hívők és az egész világ számára, hogy mily közel áll minden emberi szükséglet Krisztus szívéhez. A megszentelt élet minden egyes formája látható jel, mely a megváltás titkát mutatja fel az emberek számára. Meg kell tanulnunk, hogyan szemléljük a megszentelt élet különböző formáit, hogy mindegyikben megláthassuk az Egyház szentségi jellegét. Mindegyikük a megváltó Szeretet egy-egy sajátságos vetületét képviseli, s a többihez képest sokkal hangsúlyozottabban juttatja kifejezésre. III. A megszentelt élet nélkülözhetetlen az Egyház számára Az Egyház a remény és az Istennel való újfajta egység jele ebben a világban. Minden megkeresztelt arra hivatott, hogy kövesse Krisztust, aki feltámadt a halálból, és a Szentlélek ereje által alkotó tagja legyen az Isten gyermekeiből álló családnak, mely maga az Egyház. Ebben az Egyházban, amely kommunió, a Lélek ajándékai és karizmái örökké jelen vannak és virágzanak. Jézus egyeseket arra hívott, hogy még szorosabban kövessék őt, és így az Egyház a győzedelmes kegyelem ékesszóló jelévé váljon. Akiket erre hív, azokban felébred a vágy, hogy még mélyebben átéljék titkait, és egyre inkább hasonlóvá váljanak a Mesterhez. Állandó megtérésük által ösztönző és segítő példává válnak testvéreik számára, akik a megfeszített Krisztus követésére törekszenek. Akik vállalják és magukhoz ölelik a megszentelt életet, azok az örök Atya személyes hívására kísérelnek meg válaszolni. Jézus vonzza őket, ennélfogva sokkal bensőségesebb módon kívánnak kötődni hozzá fogadalmak vagy egyéb szent kötelékek által. Az önzetlen szeretet szellemében megélt cölibátus és szüzesség által azt nyilvánítják ki, hogy Krisztus – akit mindenekfölött szeretnek – az Egyház örök Jegyese, és minden igaz vonzalom és szeretet célja és értelme. A szabadon választott szegénység által nem csupán a szegények és kitaszítottak iránti szeretetükről kívánnak bizonyságot tenni, hanem Isten abszolút elsőbbségét is hirdetik, aki egyetlen gazdagságuk. Az engedelmesség által megmutatják, hogy teljesen átadták magukat Jézus Krisztusnak, és egész létüket az Isten Országának építésére szentelték. Szolgálatuk és szeretetük által testvéreikért szentelték magukat, osztozva abban a szabadságban, melyet a feltámadt Úr szerzett meg nekik. Az Istennek szentelt személyek életükkel tesznek tanúbizonyságot hívőtársaiknak és az egész világnak arról az új kegyelmi rendről, mely Krisztus Keresztje és Feltámadása által jött létre. Istennek és Isten által a többi embernek való teljes átadottságuk révén az egyház számára ők a jövő boldogság reményének biztos letéteményesei. Ugyanakkor az oly sok hamis ígéret rabságában sínylődő világ számára Krisztus uralmának a jelei, amely uralom szeretet és béke, megbocsátás és öröm. A békében és a feltámadás reményében megélt öröm útja nem más, mint a Kereszt útja. Annak a mély és mindent átfogó szeretetnek, melyet a konszekrált személyeknek az Egyház iránt kell tanúsítaniuk, egyik kifejeződése a „sentire cum Ecclesia" [az egyházias érzés] hiteles és gyakorlati megvalósítása iránti vágy, szoros egységben Krisztus helytartójával és az apostoli testület utódaival, akik a pápával egységben, szeretetben kormányozzák a részegyházakat. IV. Konszekráció és küldetés Jézus Krisztus az első, aki megszenteltetett és elküldetett. Minden keresztény Istennek szenteltetik a keresztségben és a bérmálásban. Így a megkeresztelt a Szentlélek templomává válik. Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmakkal a keresztség és a bérmálás által nyert konszekráció sajátos módon megerősödik. Elvezet egy sokkal mélyebb részesedésre Krisztus húsvéti misztériumában, az ő üdvözítő szenvedésében, halálában és feltámadásában. Az Istennek szentelt személy az egység kegyelmét kapja. Általa a megszenteltség és a küldetés nem két külön momentum az egyén életében, egyik a másik mellett és összefüggés nélkül. Mély kölcsönhatás fűzi egybe őket. A megszentelt személy konszekrációja arra szól, hogy az egyházon belül az egyes intézmények sajátos természetének megfelelően töltse be küldetését. A konszekráció és a küldetés élő egységét Isten szavának figyelmes hallgatása, valamint az intenzív szentségi élet táplálja és őrzi. A könyörület Istenével a kiengesztelődés szentségének gyakori vétele által találkozhatunk az egyházban. Az egység az Eucharisztiában éri el csúcsát. Állandóan erősíti ezt az egységet a méltó tisztelettel végzett zsolozsma, a személyes imádság, a Mária-tisztelet és a népi jámborság megannyi formája. A megszentelt élet tanúságtétele az első és legfontosabb apostoli feladat, amely minden Istennek szentelt nő és férfi alapvető kötelessége. V. Karizma és a részegyházba való beleilleszkedés A megszentelt élet valamely intézményének alapítására kapott karizma olyan kegyelem, melyet Isten ad az alapítóknak, hogy ezáltal elősegítsék a szentségre törekvést az egyházon belül, és hogy küldetésükön keresztül válaszolhassanak az idők kihívásaira. Minden egyes intézményben Krisztus teljes nagylelkűséggel való követésének egy-egy sajátos útja válik láthatóvá. Ezért az egyházon belül a megszentelt személyek és csoportok karizmáinak sokfélesége Isten végtelen szeretetének jele, és egyben ok is az egyháznak az örömre. Minden intézmény megújulása Isten kegyelmével úgy kezdődik, hogy sajátságos karizmája fényében áttekinti eddigi életét és munkáját. A karizma nem lehet feszültség forrása a hierarchia és a megszentelt személyek között. A számos nehézség között, melynek testvéri szeretettel figyelmet szenteltünk, igény van arra, hogy a megszentelt élet közösségei és tagjai beépüljenek saját részegyházaikba. A II. vatikáni zsinat egyháztana hangsúlyozza a részegyházak fontosságát, mivel ezekben létezik és testesül meg helyileg az egyetemes egyház. Minden megszentelt személy egy bizonyos részegyházban él. A szinódusi atyák tisztán látták: erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy a részegyházak minden tagja felismerje és értékelje, mit jelent a püspök köré tömörült megszentelt személyek jelenléte körükben. VI. Az Istennek szentelt személyek prófétai jellege Korunk kultúrájában a tudomány és a technológia területén elért csodálatos haladás, valamint az emberi jogok, az emberi méltóság és az egyéni szabadság, az egyenlőség és a jogos függetlenség gyakorlásának területén megvalósított fontos vívmányok mellett olyan sajnálatos túlzások is bekövetkeztek, melyek láthatóan a barbársághoz való fájdalmas visszaesést vetítik elénk. Azok a férfiak és nők, akik elhatározták, hogy szorosabban követik a szegény, a tiszta és engedelmes Krisztust, prófétai választ adnak az egyházzal és az egyházban az emberiség többi részének, testvéreiknek, tanúságot tesznek az evangéliumi értékek mellett, melyeket a világ vagy nem ismer, vagy elutasít. Kedves testvérek, a prófétai válasz a ti életetekben ölt testet, amely megszenteltségeteket az Evangélium inkulturációjának kiváltságos eszközévé teszi, mivel nem csupán hihető alapja egy élet által hitelesített üzenetnek, hanem annak is szemléltetése, hogy az Evangélium megszólító erejét semmi nem múlja fölül, képes kiváltságos és központi helyet elfoglalni minden ember életében. Példátok nagyobb bizalmat ad a mai embereknek a Krisztus által hirdetett értékek jelenlegi fontossága iránt, amely értékek az Istennek szentelt emberek mindennapi életében valósággá válnak. A kultúrák gazdagsága és sokfélesége, melyeket belekapcsoltok a megszentelt életbe, egyre inkább képessé tesz benneteket az Evangélium hirdetésére azok között, akik még nem ismerik Krisztust. Az Evangélium pedig elvezeti őket az Ige magvainak saját kultúrájukban való felismerésére. A keresztény értékek – melyek ismeretlenek ezekben a kultúrákban, vagy még nem épültek be azokba – kiegészítik majd azzal, ami még hiányzik belőlük. Kiigazítják és tökéletesítik az átlagos gondolkodásmódot és az olyan viselkedési formákat, melyek összeegyeztethetetlenek a kinyilatkoztatott hittel. Így olyan nyelvvel és szimbólumokkal gazdagodik majd a párbeszéd és az Evangélium üzenetének megértése, mely érthető korunk embere számára. Még akkor is, ha ez a nyelv és ezek a szimbólumok azokat a kihívásokat közvetítik hallgatóik felé, amelyeket az isteni Kinyilatkoztatás jelent az emberi elme és az emberi élet számára mind egyéni, mind pedig közösségi vonatkozásban. Az evangéliumi tanácsok gyakorlása kérdőre vonja a válsághelyzetben levő mai kultúrát, és korunk kiábrándultságban szenvedő embereinek olyan modellt mutat fel, mely képes életük teljes megváltoztatására. E tanúságtétel mindenkit arra hív, hogy lelkében helyreállítsa Isten képmását, amelyet elhomályosított a bűn. A szinódusi tanácskozások folyamán felszínre kerültek a szegénységgel kapcsolatos jogos gondok. Ismételten kifejezésre jutott az erős evangéliumi vágy a szegényeket előnyben részesítő döntés iránt. A megszentelt élet önmagában véve alapvető és radikális döntés a szegény Krisztus mellett. Az Istennek szentelt személyek szerető módon kapcsolódnak Krisztusban a kisemmizettekhez és a szenvedőkhöz. A szegénység prófétai tette nem merül ki a javaktól való megfosztottság és az igazságtalanság elítélésében; a megszentelt szegénység Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát hirdeti. A gazdagságtól, hatalomtól, családi köteléktől való elszakadás arra hívja a megszentelt életet élőket, hogy létük legmélyéből átadják magukat annak a küldetésnek, mely Isten Országát erősíti, és kiterjeszti határait. A megszentelt életet élőknek nincs más választásuk, mint az, hogy vállalják a missziós elkötelezettséget. Ez a sürgető kényszer a Krisztushoz való viszonyukban gyökerezik. Az Atyának való engedelmesség arra indítja az Istennek szentelt férfiakat és nőket, hogy egyesüljenek Krisztusnak a világot megváltó küldetésével, váljanak eggyé az Egyházzal, és így tegyenek tanúságot mindenki előtt a szeretetről. Néha intézményük karizmája saját hazájuk határain túlra és a rokoni kapcsolaton kívülre vezeti a megszentelt személyeket. Lényük legbelseje mindig arra készteti a megszentelteket, hogy imával és áldozattal kísérjék testvéreiket az apostoli munkában. VII. Felhívás a keleti egyházak szerzeteseihez Tisztelendő és kedves testvéreink, a keleti egyházak szerzetesei, hálás elismeréssel fordulunk felétek is. Számunkra ti a szerzetesélet folyamatosságát jelképezitek. Monasztikus hagyományaitok felbecsülhetetlen értékekkel bírnak Krisztus Egyháza számára. A szerzetesi élet közös öröksége, melyet még ma is őriz minden keleti egyház, ékes bizonyítéka az egykori teljes egységnek. A sivatagi atyák és a keleti szerzetesek fejlesztették ki a monasztikus lelkiséget, mely aztán Nyugaton is elterjedt. Ezt a lelkiséget a lectio divina, a liturgia és a szüntelen imádság táplálja. Megélése pedig a közösségi élet szeretetében, a szív megtérésében, a világtól való elfordulásban, a csendben, a böjtölések és a hosszú virrasztások által valósul meg. A remeteélet még mindig virágzik a kolostorok környékén. A lelki kincseknek e tárháza kovácsolta, alakította a környező népek kultúráját, és ugyanakkor merített is belőle. A keleti katolikus egyházak szerzeteseinek köszönetet mondunk a katolikus egyház melletti – gyakran hősies – kiállásukért. Kérjük, hogy újítsák és erősítsék meg monasztikus gyökereiket az evangélium és a szenthagyomány forrásaiból merítve. Reméljük, hogy a keleti katolikus egyházak újra felelevenítik monasztikus tapasztalataikat, örömmel üdvözlik és értékelik azokat a belülről feltörő mozgalmakat, melyek a monasztikus életforma felé mutatnak. Odafigyelvén népetek ínségeire, sokféleképpen mutattátok meg mindazoknak, akik a megpróbáltatás és a viszály perceiben hozzátok fordultak, mennyire szeretitek az Egyházat. Ez a szolgálat tovább folytatódik, és egyre inkább belegyökerezik az Egyetlen Szükséges keresésébe, aki a szerzetesi élet létezésének értelme. Szilárdítsátok meg és fokozzátok a párbeszédet a személyes kapcsolat és tapasztalatcsere útján az ortodox egyházak szerzeteseivel, akikkel oly szoros egységben álltok Krisztus azonos követése révén. VIII. Különleges buzgalom az új evangelizálásban A 2000. év küszöbéhez közeledve az egyház az új evangelizálás feladatára hivatott. Korunk emberének, különösen a fiatal nemzedéknek szükséges megismernie az üdvösség örömhírét, amely üdvösség Jézus Krisztus. A püspökök és mindazok, akik részt vettek a szinóduson, tisztán látták, hogy a megszentelt személyek különösen alkalmasak arra, hogy vezető szerepet játsszanak az új evangelizálás feladatában. A szinódus hő vágya, hogy erősödjön az érdeklődés mind az ökumenikus, mind pedig a vallások közötti párbeszéd területén. Felkérünk benneteket, különféle országokban élő megszentelt személyeket, hogy fokozzátok ezt az érdeklődést. Életmódotokkal tanúságot tesztek Isten közelségéről és jóságáról, az örök életbe vetett reményünk igazságáról, a szeretet erejéről és hatásáról, melyet Isten öntött a szívetekbe, hogy legyőzzétek a gonoszt és az oly sokakat érintő szenvedést. Kontemplatív lelkületetek, szegénységetek és szüzességetek nélkül, örömteli és felszabadító engedelmességetek tanúsága nélkül, a rászorulók iránti érdeklődés nélküli és hathatós szeretetetek kisugárzása nélkül az egyház nagymértékben elveszítené evangelizáló képességét, valamint azt a képességet, hogy felmutassa a megváltás gyümölcseit, és segítsen az embereknek szívükbe fogadni e nagy remény Istenét. IX. Reménnyel telve Előre tekintve a harmadik évezredre, különös szeretettel fordulunk a fiatalok felé, abban a reményben, hogy meggyőződéssel és lelkesedéssel, szorosan egyesülnek Jézus Krisztussal, különösen a megszentelt élet területén. Kívánjuk, hogy képesek legyenek bátran közvetíteni az Evangélium kincseit a holnap világának. Nektek, kedves fiatalok, akik szerettek álmodozni, mint legszebb álmot, saját reményünket ajánljuk. A Szentlélek sohasem szűnik meg új és új utakon vezetni Egyházát a kimeríthetetlen szentség felé. Az Egyház történelme folyamán a megszentelt élet a Szentlélek működésének élő jelenléte volt. Olyan kiváltságos terület ez, ahol megnyilvánulhatott az Isten és a felebarát iránti abszolút szeretet, mint az isteni terv melletti tanúságtétel, amely terv arra irányul, hogy az egész emberiségből a szeretet civilizációjában Isten gyermekeinek nagy családját alakítsa ki. A jelenlegi [1994-es] nemzetközi családévben a Boldogságos Szűz Máriába vetjük reményünket, aki első a tanítványok közül, és minden tanítvány anyja, az erő és kitartás példaképe Krisztus kereszthalálig való követésében. Szűz Mária a megszentelt élet prototípusa, mivel ő az az Anya, aki a szív imájával befogadja, hallgatja, kérleli, szemléli Urát. Hozzá könyörgünk minden Istennek szentelt férfiért és nőért, hogy mint Anyánk védelmezze, vigasztalja és újítsa meg a megszentelt élet minden egyes családját az egyházban.
Következő számunk tartalmából: 1) – Istenhit és erkölcs a Veritatis splendor tükrében 2) – A bioetika története 3) – Magánbűnök – közerkölcsök 4) – Abortusz és euthanázia 5) – A holnap egyházának reményei és gondjai 6) – Stílusváltozás az egyházban? 7) – Az egyház jövője és a cölibátus 8) – A magyar titok 9) – Szent Lászlóra emlékezünk 10) – Jegyzetek Bernolák „Hittansztori"-jához 11) – Káldi prédikációi és az ignáci lelkiség
Jacques Berthelet AZ ISTENNEK SZENTELT ÉLET HÚSVÉTJA A kanadai Saint-Jean-Longueil segédpüspöke 1994. október 7-én szólalt fel. Francia beszédének olasz fordítását kiadta: Il Regno-Documenti 21/'94, 657-658. 1. Az Istennek szentelt élet minden történelmi szakaszában és minden kifejeződésében részesedik a húsvéti misztériumban, a halál misztériumában, amely új életet nyit. És a húsvéti törvény megjelöli egyszerre a szerzetesi intézményeket és az apostoli élet közösségeit összességükben, és ugyanakkor személyesen valamennyi tagjuk tapasztalatát. Íme, ennek a távlatnak kellene serkentenie az Istennek szentelt élet teológiáját. Ezért a kanadai püspökök nevében szeretnélek röviden részeseivé tenni benneteket ennek a húsvéti lelki tapasztalatnak, ahogy azt országunkban a szerzetesek megélik, és megosztani veletek azokat a jelzéseket, amelyeket ez a tapasztalat sugall. 2. Kanadában az Istennek szentelt élet területén valami haldoklik. A szerzetesi élet országunk születéséhez és fejlődéséhez kapcsolódik. Fontos szerepet játszott az egyház életerejének fokozásában, főleg a XIX. századtól kezdve. Azóta állandóan felbecsülhetetlen szolgálatot tett az egyház életének, főleg a nevelés, az életszentség és a missziók területén. Az Istennek szentelt élet hihetetlen mértékben gyarapodott (hetvenezernél több tagot számlált, és ebből hatvanezer volt a [szoros értelemben vett] szerzetes a 60-as évek elején), és jelentős erőfeszítéseket tett az alkalmazkodás és az inkulturáció terén; utána viszont hirtelen zuhanás következett: harminc év alatt a kanadai egyház elveszítette szerzeteseinek felét. Kevesen jelentkeznek ma a szerzetesi intézményekbe; akik belépnek, azok közül is kevesen maradnak meg. Halódóban van tehát az Istennek szentelt életforma, mint az egyház átütő ereje, mint a társadalmat befolyásoló tényező, mint látható történelmi adottság, vagyis mint kiküszöbölhetetlen valóság, amikor egy ország vagy egy egyház történelme kibontakozik, vagy a történelmet megírják. Halódik azoknak az intézményeknek a képe is, amelyeknek jövőjét biztosítani lehetne tagjaik megújulásával (1962-től máig 4158 novícius és tanuló rendtag 480-ra zsugorodott). Volt idő, amikor országunkban igen nagyra értékelték az Istennek szentelt életet: társadalmilag elismerték és nagyra becsülték; most viszont éles kritikával illetik társadalmi elkötelezettségeit (iskolázás, egészségügy), de a szerzetesi élet gyakorlatát is (tisztaság, szegénység); mindezeket hajdan a nagylelkűség és a kiválóság jeleinek tekintették, és ezek inspirálták a hívők közösségét. A reklámozás és bizonyos bírósági esetek néhány sajnálatos tényre irányították a közvélemény figyelmét: fizikai vagy pszichikai bántalmazás, szexuális erőszak az Istennek szentelt személyek kis töredéke részéről azt eredményezték, hogy az emberek általánosítottak, és az említett szórványos esetek árnyat vetettek az egész szerzetesi életre. Ez aláaknázta magának a szerzetesi életnek a hitelreméltóságát is. Volt idő, amikor pozitívan értékelték a szerzetesi élet alapvető elkötelezettségeit (ima, közösségi élet, fogadalmak, misszionáriusi munka) az emberi társadalomban általában és a hívők közösségében; ma viszont úgy tűnik, hogy ezek közül a legtöbb már túlhaladott és a kulturális elmaradottság jele. Halódik tehát az Istennek szentelt életnek az a képe, amely az egyházban a kultúra teremtője és az evangelizálás serkentője volt. 3. Kanadában az Istennek szentelt élet területén valami születőben van. Főleg a II. vatikáni zsinat óta a szerzetesek más viszonyt alakítottak ki a teremtéssel, a világgal. Keveset beszélnek, vagy egyáltalán nem beszélnek a világtól való elszakadásról, hanem igyekeznek jelen lenni a világban. Ez a pozitív magatartás, a rokonszenv az iránt a világ iránt, amelyben a szerzetesek élnek és dolgoznak, egészen más, mint valami naiv és kritikátlan szemlélet, illetve álláspont. A legtöbb szerzetesi intézmény magatartása megváltozott: a világban való jelenlét tapasztalata, a társadalmi helyzet elemzése, a testvéregyházak sugallatai arra indították a legtöbb szerzetesintézményt, hogy fokozottabban szolidaritást vállaljanak a kicsinyekkel, a kisemmizettekkel, a szegényekkel, a társadalom peremére szorítottakkal, és hogy tevékenyen kivegyék részüket olyan társadalom építésében, amely jobban tiszteletben tartja Isten Országa igazságosságának és békéjének követelményeit. Valami születőben van, vagy újraéled szerényen: Jézus követése a városokban és a falvakban, a fogadalmak szociális dimenziójának újrafelfedezése, illetve apostoli vonatkozásuk és szentségi értékük tudatosítása. Az a tény, hogy a II. vatikáni zsinat megvilágította: a szerzetesi élet különböző formái a keresztségi konszekráció megélésének különféle módozatai, arra serkentette a szerzeteseket, hogy újfajta kapcsolatot alakítsanak ki testvéreikkel és nővéreikkel. Elhárította a szerzetesi élet elitszemléletét, és az evangelizálás olyan felfogását alakította ki, amelyben a kölcsönösség és a szolgálat alapvető értékek. Innen ered az a fokozódó meggyőződés, hogy az Evangéliumot be lehet fogadni ott, ahova éppen elviszik, hogy a tapasztalat és annak kicserélése – a szerzetesi élet különböző formái között, a világiakkal, a felszentelt papokkal, és még általánosabban a nem katolikus keresztény felekezetekkel, sőt a különböző vallásokkal, más kultúrákkal – fontosak ahhoz, hogy segítsük a megkeresztelteket: adják meg a világnak a tőlük telhető legjobbat. Születőben van, vagy újjászületik annak tudata, hogy az fontosabb, amit a szerzetesek közösen birtokolnak az egyház többi tagjával, mint az, ami megkülönbözteti őket, anélkül hogy ezzel tagadnák: a szerzetesi élet lényegileg az egyház életéhez tartozik. Az, hogy a szerzetesek megváltoztatják viszonyukat a világgal és testvéreikkel, előbb-utóbb változást hoz magával Istennel való viszonyukban is. Az életszabályok mindennapi személyes és közösségi alkalmazása, a célok, amelyeket az intézmények maguknak kijelölnek, bizonyítják, hogy fejlődik az a mód, ahogy a szerzetesek megélik az imát, a hit és az apostoli tevékenység kapcsolatát, a hit és a közösségi elkötelezettség viszonyát. Az Istennek szentelt élet minden formája továbbra is keresi és igyekszik felfedezni saját imaéletének és hitvallásának sajátos vonásait. Születőben van vagy újjászületik – túl minden konformizmuson – az Istennel való találkozás tapasztalata, akár a szemlélődésben, akár a testvérekkel vagy a szegényekkel és a kétségbeesettekkel való találkozásban. 4. Felhívás a szinódushoz. – Az Istennek szentelt élet különböző formái mély és őszinte keresésben kötelezték el magukat. Kanadában számuk továbbra is csökken, megjelenésük átalakul: kevésbé intézményesekké válnak, jelenlétük kevésbé tömeges, befolyásuk gyengül. Sajnálatos lenne, ha ezt az átmeneti fázist összetévesztenék valamiféle káosszal (zűrzavarral), és a kanadai szerzetesi élet e nehéz mozzanatára úgy keresnék az orvoslást, hogy a restaurációra hoznának törvényeket, miközben földünk a jelenlétre és új életformákra áhítozik: egyszerű, éltető, evangéliumi jelenlétre, józan, alázatos, nem vetélkedő formákra. Fontos lenne, hogy az egyház e szinódus révén kifejezze bizalmát a megújulás erőfeszítéseiben, szerzetesgyermekei reflexiójában; fontos lenne, hogy bátorítsa és elismerje az új élet látható csíráit. Kívánatos lenne az is, hogy az Istennek szentelt életben elkötelezett személyeket húsvéti eszmélődésükben emlékeztessék arra, hogy a halál megtapasztalása, miként az újjászületésé is, a világ üdvösségének nagy misztériumához tartozik. Végül fontos lenne, hogy a megszentelt élet és a fogadalmak teológiáját kidolgozva mostantól kezdve jobban belegyökereztessék azt húsvét misztériumába.
A 34. jezsuita rendi nagygyűlésről, amely 1995. január 5-től március 22-ig tartott, röviden már hírt adtunk (Távlatok 21/141–142). A két és fél hónapos tanácskozás végén, március 22-én egy sajtókonferencia keretében Peter-Hans Kolvenbach jezsuita generális többek között a következőket mondta: [. . .] A szokásnak megfelelően a gyűlés kezdeti szakaszában az általános rendgyűlés jezsuitái megvizsgálták a Társaság jelenlegi helyzetét. Ebből a helyzetfelmérésből világossá vált, hogy azoknak a műveknek és tevékenységeknek, intézményeknek és mindenféle központoknak óriási súlya, amelyekben huszonháromezer jezsuita önmaga legjavát adja, olykor elfojtással fenyegeti annak az örömhírnek a hirdetését, amelyet mindezen műveknek elő kell mozdítaniuk. Kétségtelenül a lámpa világít a véka alatt is, de világunknak arra van szüksége, hogy a lámpatartón ragyogjon annak a Világosságnak a szolgálatában, akit az egész emberiség tekintete keres. (Vö. Mt 5,13kk.) Életmódunkban, sokféle elkötelezettségeinkben küldetésünk áttetszőségének egyre dinamikusabbá kell válnia, bizonyos helyeken bátrabbá és elszántabbá. Több lendület, több következetesség, több „igen", kevesebb „igen, de" szükséges ahhoz, hogy a Társaság tevékenységét teljesen bekapcsoljuk abba az apostoli programba, amelyet a szentatya most a jubileumi év előkészítésének éveiben előmozdít. [. . .] Összehasonlítva ezt a gyűlést az 1974-es 32. általános rendgyűléssel, hasznos dolog elsősorban azt tudatosítanunk, hogy a 34. általános rendgyűlés lényegében megerősítette az evangélium hirdetéséhez való hűségünket, amelynek szerves részét alkotja az igazságosság és az emberi jogok előmozdítása, a béke és a környezetvédelem melletti elkötelezettség [...]
Berkecz Franciska SZERZETESRENDEK ÚJRAINDULÁSA MAGYARORSZÁGON A legutóbbi püspöki szinódus záróüzenetében megfogalmazta, hogy a szerzetesi élet lényegénél fogva szorosan hozzátartozik az Egyházhoz, bár az évszázadok során bizonyos intézményi formák elmúltak, mások pedig létrejöttek. II. János Pál pápa 1994 októberében – a IX. püspöki szinódusi ülés idején – tartott egyik katekézisében a megszentelt élet formáiról szólt. Többek között megemlítette, hogy századunkban a szerzetes intézmények hagyományos formái mellett létrejöttek a világi intézmények és az apostoli élet társaságai. Napjainkban pedig azt látjuk, mondta a szentatya, hogy a lelkiségi mozgalmakban és egyéb közösségekben a megszentelt életnek még újabb formái jönnek létre. Vannak közöttük olyanok, amelyek erősen hangsúlyozzák a világi jelleget, mások viszont a monasztikus hagyományokhoz térnek vissza. Az új Egyházi Törvénykönyv a „megszentelt élet intézményein" belül mutatja be a szerzetes intézményeket és a világi intézményeket. A világi intézmények tagjai az evangéliumi tanácsok vállalásával, a világban kovászként élve törekednek a szeretet tökéletességére, és „a világnak az evangélium erejével való átformálásán munkálkodnak" (vö. CIC 713. kán. 2. §). Hazánkban ezt a bontakozásnak induló életformát a diktatúra derékba törte, napjainkban azonban újra fejlődésnek indult. A megszentelt élet intézményeihez hasonlók az apostoli élet társaságai, amelyek nem tévesztendők össze az apostoli jellegű szerzetesintézményekkel. Az apostoli élet társaságaira nagy rugalmasság jellemző, apostoli céljuk megvalósításának rendelik alá életmódjukat. Szabályzatuk szerint élik a közösségi életet: közösségi házakban vagy egészen jeltelenül a világban (vö. CIC 731. kán.). Ez utóbbi életforma tette lehetővé, hogy az elnyomatás éveiben az apostoli élet magyar alapítású társaságai viszonylag sok új tagot vegyenek föl. A püspökkari titkárság szerzetesi irodájának adatai követik az Egyházi Törvénykönyv felosztását2, a tanulmányban azonban az egyszerűség kedvéért gyakran a „szerzetesrend", illetve „szerzetes" szót használtam. Ezt azért is tettem, mert nálunk az új egyházjogi kategóriák alig ismertek, az említett szavak viszont a magyar nyelvben kifejezik az Istennek szenteltség lényegét. A múlt öröksége: a szerzetesrendek feloszlatása Századunk első felében a magyar szerzetességet a növekedés jellemezte. Virágoztak a hagyományos rendek és kongregációk, de új típusú szerzetesintézmények is születtek. A szerzetesek rendkívül áldásos munkát végeztek a nevelés, az oktatás, az egészségügy, a szociális munka terén. Jelenlétükkel megszentelték és áthatották az egész társadalmat. Az 1948-as katolikus névtár 23 férfi és 42 női szerzetesintézményt sorolt fel. 1948-ban, a „fordulat évében" az új diktatórikus hatalom célul tűzte ki az állam és az egyház szétválasztását. Az 1948:33.tc. kimondta valamennyi egyházi iskola államosítását. Az állam ugyanígy akarta megoldani a szociális problémák és az egészségügy kérdését is, mindenhonnan kizárva az egyháziakat. Mindszenty József hercegprímást 1948-ban letartóztatták, majd 1949-ben elítélték. 1950-ben az ateista hatalom további drasztikus eszközökhöz folyamodott, amelyekkel kifejezte, hogy a sztálinista diktatúra célja a vallás és az egyház fölszámolása. 1950 elején egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ennek a célnak a megvalósításában eszközként használják fel a szerzetesrendeket. Több hullámban hurcolták el a szerzeteseket házaikból. A legnagyobb akcióra 1950. június 18-ról 19-re virradó éjszaka került sor, amikor kb. 2000 szerzetest és szerzetesnőt internáltak. A következő nap, június 20-án Grősz József kalocsai érsek levelet írt Darvas József akkori vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Levelében tiltakozott a szerzeteseket ért sérelmek miatt. Kifejezte a püspöki kar ünnepélyes óvását, és kérte tárgyalások megkezdését az állam és az egyház vezetői között. A püspökök mindezt abban a reményben tették, hogy a szerzetesek helyzetén könnyíthetnek.5 A későbbiekben azonban bebizonyosodott, hogy az állam vezetői a szerzeteseket ért bántalmazásokat felhasználták arra, hogy az addig ellenálló püspöki kart a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék. Így vette kezdetét a hatalom és a püspöki kar képviselői között az a tárgyalássorozat, amelyet szorult helyzetükben az egyház vezetői jóhiszeműen és jóakaratúan a szerzetesek és a vallásszabadság megvédése érdekében kezdtek. A tárgyalások során egyértelművé vált, hogy a hatalom célja az egyház teljes alávetése és gettóba szorítása. A diktatúrával nem lehetett dialógust folytatni, ebben a helyzetben a kompromisszumra törekvő egyház csak alul maradhatott. Dr. Czapik Gyula a tárgyalások utolsó fordulóján, 1950. augusztus 24-én szinte kétségbeesetten mondta: „Mi a legkészségesebben ültünk le, és olyan helyzet elé állítanak, hogy nem merünk majd az embereink szemébe nézni."6 Az 1950. augusztus 30-án aláírt megállapodás, amely a Magyar Népköztársaság Kormánya és a Magyar Katolikus Püspöki Kar között jött létre, negyven éven át kötötte béklyóba az egyház életét. Ez a megállapodás képezte az alapját a 34/1950. sz. törvényerejű rendeletnek, amely megvonta a szerzetesek működési engedélyét. A feloszlatáskor a szerzetesek és szerzetesnők taglétszáma összesen 11 538 volt, ebből 2582 a férfi szerzetes és 8956 a szerzetesnő.7 A magyar kormány 1950. szeptember l-jén a püspöki karhoz írt kísérő levelében többek között így indokolta a szerzetesrendek feloszlatását: „Tekintettel arra, hogy a Magyar Népköztársaság törvényei és alkotmánya értelmében a férfi és női szerzetesrendek legfontosabb feladatait (tanítás, betegápolás, szegénygondozás, jótékonyság gyakorlása stb.) a nép állama látja el, és így a szerzetesrendek feleslegessé váltak, a Magyar Népköztársaság Kormánya megvonja működési engedélyüket". Ez alól kivételt képezett három férfi és egy női rend, amelyek két-két egyházi iskolát fenntarthattak. A püspöki kar 1950. szeptember folyamán pásztorlevelet akart közzétenni, amelyben a hívek elé szándékozták tárni állásfoglalásukat a kialakult helyzetről. Ezt az őszinte hangú levelet azonban a hatalom nem engedte nyilvánosságra hozni. Ily módon a hívek csak a kommunista hatalom által diktált megállapodást ismerték meg, amely alapján azt érezhették, hogy főpásztoraik elárulták őket. Az egyház nemcsak a társadalom életéből rekesztődött ki, és szorítódott szűk keretek közé, hanem belső megosztottsága is növekedett. Az illegalitás évei A feloszlatás után a szerzetesek megpróbálták megtalálni azt az utat, amely a leginkább életre vezetőnek mutatkozott a számukra. Voltak olyan nemzetközi rendek, amelyeknek a tagjai külföldre menekültek, mert így látták biztosítva a szerzetesi élet folytatását. Sokan remélték, hogy a közeli jövőben összeomlik a diktatúra, ezért a várakozásra rendezkedtek be. Mások viszont felismerték, hogy a megváltozott körülmények között meg kell találniuk, hogyan élhetik meg hitelesen szerzetesi hivatásukat. Sok apáca öltött világi ruhát, és elindultak, hogy hirdessék az örömhírt a gyárakban és irodákban, az albérletekben és a boltokban. A ma élő idős szerzetesek legtöbbje hálával emlékezik vissza erre az időre, amikor újra tanúságot tehettek arról, hogy követik a szegény és engedelmes Krisztust, bármerre is hívja őket. „Úgy éreztem, hogy apostoli küldetésben járok az emberek között: most az Isten küldött téged ide egy kis szentjánosbogárnak, hogy itt legyél egy pici világosság" – vallotta egy nővér a feloszlatás utáni évekről, amikor a szövőgyárban kereste a kenyeret. Az 1950 utáni időben voltak olyan szerzetesrendek, amelyek megpróbálták folytatni a közösségi életet. Fiatalokat vettek föl, rendszeres közösségi találkozókat tartottak. Ezek a közösségek állandóan ki voltak téve a rendőri zaklatásnak, gyakoriak voltak közöttük a letartóztatások, bebörtönzések. A hit és az Istenbe vetett remény azonban erősebb volt. Az emberek között jeltelenül élő szerzetesek és szerzetesnők az Isten Országának győzelmét hirdették e világ istenellenes hatalmai fölött. A püspökkari titkárság adatai szerint 1950 és 1989 között a működési engedélyüktől megfosztott rendek közül a következők vettek föl fiatalokat nagyobb számban: Jézus Társasága, Ciszterci Nővérek (Érd), Ciszterci Nővérek (Kismaros), Domonkos Nővérek Apostoli Kongregációja, Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek, Jézus Szíve Társasága (Népleányok), Kalocsai Iskolanővérek, Szociális Testvérek Társasága.10 Az 1980-as évek elején – továbbra is rejtetten, titokban – erősödött a szerzetesek egymással való kapcsolata. Olyan rendek tagjai is találkoztak egymással, amelyek korábban ezt nem merték megtenni. A rendek külföldi kapcsolatai kezdtek élénkülni. A hatalom azonban még 1985-ben is megfélemlítéssel, rendőri kihallgatással válaszolt, ha a külföldi kapcsolatok és a szerzetesi utánpótlással történő foglalkozás kitudódott. Új kezdet 1989. január 18-án, Szent Margit ünnepén Paskai László bíboros hívására szentmisére gyűltek össze a hívek a margitszigeti romoknál. Jelen voltak az 1950 szeptemberében feloszlatott szerzetesrendek még élő tagjai, akik hittel és bizalommal jöttek, felismerve a főpásztor hívásában az új kezdet lehetőségét. Paskai László bíboros az Árpád-házi szent közbenjárását kérte a szerzetesség újjáéledéséért. E naptól kezdve felgyorsultak az események. A Magyar Püspöki Kar 1989. évi tavaszi ülésén megvitatta a szerzetesrendek újraindulásának kérdését és az ebből adódó gyakorlati, szervezési kérdéseket. A kar megbízta dr. Takács Nándort, az akkori székesfehérvári segédpüspököt, hogy szerzetesi referensként segítse elő a rendek újjáéledését. 1989 áprilisában Takács Nándor és Várszegi Asztrik szerzetes püspökök közös megbeszélésre hívták össze az illegalitásból előlépő szerzeteseket. Bátorították az elöljárókat a nyilvános működés megkezdésére. A kommunista állam ekkor már azt az álláspontot képviselte, hogy a szerzetesi kérdés teljesen az egyház belügye, és a korábban hozott egyesületi törvény értelmében a rendek akár újjá is szerveződhetnek. Ennek a lehetőségnek az alapján kérte a püspöki kar a rendek vezetőit az újjászervezés elindítására. 1989 májusában – még hivatalos állami engedély nélkül – a női szerzetesrendek elöljárói reorganizációs irodát hoztak létre az újjáindulás elősegítésére. Az 1989 augusztusában hozott 17. törvényerejű rendelet hatálytalanította a 34/1950. számú rendeletet, majd az 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról további lökést adott a szerzetesrendek megindulásához. Az új törvény a szerzetesrendek számára megfelelő alapot és biztonságot teremtett a szabad és nyilvános működéshez a magyar társadalomban és az egyházban. Várakozások és csalódások egyaránt jellemezték ezt az időszakot. A szerzetesek egy része nagy lelkesedéssel fogadta a megváltozott körülményeket. Mások viszont féltek elindulni egyházi és állami elismerést kérni, mert nem tudták, mennyire hihetnek a felcsillanó reménynek. A kezdeti időszakban szemmel látható, kézzel tapintható volt a lelkeknek az a megnyomorítása, gúzsba kötése, amit a diktatúra évei okoztak. A szorongások azonban lassan oldódni kezdtek, és a legtöbb rend, amelynek a működési engedélyét 1950-ben megvonták, elszánta magát az újrakezdésre. Az ajándékba kapott szabadság mellé az új körülményeknek megfelelő létfeltételekre is szüksége volt a szerzetescsaládoknak. 1990–91-ben a legtöbb rendnek még nem volt saját háza, ahol elkezdhette volna a karizmája szerinti közösségi életet, és szervezhette volna apostoli szolgálatát. Ugyanakkor egyre több elvárással találkoztak mind az egyház, mind a társadalom részéről. Csak 1991. július 22-én született meg a XXXII. számú törvény a volt egyházi ingatlanok tulajdonjogi helyzetének a rendezéséről. A törvény szerint tíz év alatt kell visszaszolgáltatni a volt egyházi tulajdonosok részére ingatlanjaik egy részét, évente csupán 5%-ot. Az MKPK püspökkari titkárságán, részben a reorganizációs irodából létrejövő szerzetesi iroda vállalta magára a szerzetesrendek újraindulásával kapcsolatos hivatali ügyek központi intézését, így az ingatlanok visszaigénylésével kapcsolatos ügyek lebonyolítását is. 1991-ben megalakult a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája és a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciája Róma jóváhagyásával. Az elöljárói konferenciák megalakulása történelmi jelentőségű volt a magyar szerzetesrendek életében. Nagy szerepe volt ebben Angelo Acerbi apostoli nunciusnak, aki az első perctől kezdve támogatta a szerzeteseket abban, hogy a hosszú elszigeteltség évei után megerősíthessék kapcsolatukat a Szentszékkel, és együtt lélegezhessenek a világegyházzal. Az újraindulás első évei A szerzetesrendek újjáalakulásáról ma még nehéz átfogó képet rajzolni. Olyan folyamat kezdetén vagyunk, amelyet csak évek múlva lehet hitelt érdemlően elemezni. Az eddigi tapasztalatok, a megfigyelhető jelenségek, a rendelkezésre álló adatok mégis alapot adhatnak néhány kérdés fölvetéséhez és következtetés levonásához. Minden újraindulás, újjáalakulás feltételez egy korábbi állapotot, amihez vissza lehet térni, amit föl lehet eleveníteni. A mai magyar szerzetesek legtöbbje számára ez az előző állapot az 1950 előtti szerzetesi életformát jelenti. A szerzetesi élet megújulása, amely a II. vatikáni zsinat után szerte a világon elkezdődött, hazánkban szinte egyáltalán nem éreztette hatását. A szerzetesrendek újraindulásának egyik veszélye a 40 évvel ezelőtti, idejétmúlt mintához való visszatérés. Az elmúlt néhány év egyértelműen bizonyítja, hogy az újrakezdés akkor hoz maradandó gyümölcsöket, ha a Lélek megújító erejéből táplálkozik. A Szentlélek számára nyitott idős szerzetesek és szerzetesnők olyanok, mint Simeon és Anna, akik az Úrral való találkozás jelenében élnek. Idős koruk sem akadályozza meg őket abban, hogy hirdessék az Úr kegyelmének esztendejét, és új utakra vezessék társaikat. Hányan vannak közöttük olyanok, akik ezelőtt öt évvel Ábrahám hitével indultak neki az útnak, és ma, a konkrét jelek láttán örömmel mondhatják el, hogy Istennél semmi sem lehetetlen! Ha a szerzetesek mai helyzetét összehasonlítjuk az öt évvel ezelőttivel, valóban hálát adhatunk azért, hogy a Lélek új rügyeket fakasztott a magyarországi szerzetesség fáján. Bár a szerzetesi élet igazi értéke és minősége rejtve marad az emberi tekintet előtt, a látható formák és történések beszédesen szólnak az Istennek szentelt élet gazdagságáról. Vannak ismét kolostoraink, ahol szemlélődő, rejtett életet élő szerzetesnők dicsérik Istent, és imádkoznak a lelkek üdvösségéért, a magyar nép lelki megújulásáért." Vannak nyitott, befogadó szerzetesházak, ahol a betérők lelki és testi táplálékot, testvéri szeretet kapnak. Az óvodákon, iskolákon, kollégiumokon, szociális intézményeken kívül az egészségügy területén is megjelentek a szerzetesek, ha kevés számban is. Lelkigyakorlatos házak nyíltak, könyvkiadók működnek. " Missziós ház nyitotta meg kapuit, mentálhigiénés és családterápiás szolgálat kezdett el működni. A szerzetesek és szerzetesnők számos helyen hitoktatnak, gyerekekkel, fiatalokkal, családokkal foglalkoznak, keresik az új evangelizálás lehetőségeit. A növekvő, bontakozó élet jeleivel találkozhatunk sokfelé. Ugyanakkor lassan kezd kirajzolódni az is, hogy melyek azok a rendek, amelyek a külső körülmények adta szabadság ellenére sem tudnak megújulni. Fájdalmas folyamatnak lehetünk tanúi. Sok esetben kezdenek szertefoszlani az öt évvel ezelőtti remények. Fiatalok híján az apácák szorongva teszik fel maguknak a kérdést, mit hoz a jövő. Vigasztalásukra szolgálhatnak azok a szavak, amelyeket Errázuriz érsek mondott a szerzetes-elöljáróknak 1993 tavaszán Budapesten: „Azt hiszem, hogy van egy sajátos fajtája az aszkézisnek, amit azok a közösségek élnek meg, amelyekben nincs hivatás, nincs utánpótlás. Ilyenkor azt kell mondani az Úristennek: Te viseled a felelősséget. Mi mindnyájan meghalhatunk utánpótlás nélkül, de ha Neked örömöd telt az életünkben, akkor minden rendben van!"14 Minden Istennek odaadott élet gyümölcsöt terem, miként a földbe hulló búzaszem. A szerzetesi iroda legújabb (1994. december 31-i) adatai szerint Magyarországon 21 férfi szerzetes intézmény, 41 női szerzetes intézmény, 4 apostoli élet társasága15 működik. Az elmúlt öt évben több külföldi szerzetesrend telepedett le Magyarországon egy-két fővel 16, és néhány egészen új közösség is született17, amelyek egyelőre egyházjogilag a társulások közé tartoznak. A szerzetesek létszámának alakulását megfigyelve 1990-től 1994 végéig levonhatunk néhány következtetést. Ha csak az 1990-es és 1994-es adatokat hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy a férfi szerzetesek összlétszáma növekedett, míg a szerzetesnőké 286 fővel (9,6%) csökkent. A különböző tendenciát elsősorban az okozza, hogy a szerzetesnők átlagéletkora jóval magasabb, mint a férfiaké. (A nők kb. 77%-a 65 éves elmúlt.) Sajnos, a női rendekben az összlétszámhoz viszonyítva kevesebb a jelöltek és a novíciák száma.18
A férfi és a női szerzetesek összlétszáma és az utánpótlás száma 1990-ben 1991-ben 1992-ben 1993-ban 1994-ben szerzetesek 899 985 1028 1032 986 utánpótlás 89(9,8%) 133(13,5%) 109(8,9%) 92(8,9%) 77(7,8%) szerzetesnők 2959 2871 2792 2773 2673 utánpótlás 147(4,96%) 147(5,1%) 153(5,47%) 130(4,6%) 147(5,4%) 1. táblázat (A püspökkari titkárság szerzetesi irodájának adatai)
1992-93-ban kiugróan magas létszámadatokat találunk a férfi rendekben, valószínűleg azért, mert néhány magyarországi tartomány létszámában ekkor jelent meg a külföldön élő rendtagok száma. Az 1994. december 31-i adatok szerint a következő férfi rendek a legnagyobb létszámúak: Jézus Társaság (154), Kapisztrán Ferences Tartomány (141), Szent Benedek Rend (135), Piarista Rend (102). A legnagyobb létszámú női szerzetesrendek: Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek (272), Páli Szent Vincéről Nevezett Irgalmas Nővérek (252), Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek (177), Szatmári Irgalmas Nővérek (159), Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek (159), Szociális Testvérek Társasága (123), Angolkisasszonyok (120), Keresztes Nővérek (112), Jézus Szíve Társasága, Népleányok (105). Az utánpótlás számának alakulása 1989 és 1994 között arra enged következtetni, hogy a férfi rendekbe elsősorban a hazánkban nagy múlttal rendelkező, ismert lelkiségű intézmények vonzzák a fiatalokat. A női intézmények ebből a szempontból összetettebb képet mutatnak. A fiatalok szívesen választják a monasztikus jellegű közösségeket, az apostoli társaságokat, a sajátos lelkiségükről ismert szerzetesrendeket, a tanító-nevelő szerzetesintézményeket. Sokakat vonzanak az új közösségek.20 A szerzetesi élet lényeges jellemzője a testvéri közösség megélése. A hagyományos szerzetes intézmények tagjai a közösségi életet rendházakban élik. 1990-ben még csak kevesen élhettek közösségben a rendházak hiánya miatt. 1994 végére jelentős mértékben megváltozott ez az arány. 1994 végén a férfi rendekben a közösségben élők aránya az összlétszámhoz viszonyítva 73,2%, míg 1990-ben ez 56,2% volt. A női intézmények tagjainak ma 40%-a él közösségben, 1990-ben csak 14,8%-nak volt erre lehetősége. Míg a férfi rendek tagjainak több mint kétharmada közösségben él, addig a női rendek nagyobbik része most sem tudja biztosítani tagjai részére a közösségben való életet. Ennek legfontosabb oka a rendházak hiánya, a volt egyházi ingatlanok visszaadásának lelassult üteme. A szerzetesek és szerzetesnők összlétszáma és a közösségben élők száma
szerzetesek 1990-ben 1991-ben 1992-ben 1993-ban 1994-ben közösségben 899 985 1028 1032 986 szerzetesnők 505 (56,2%) 603 (61,5%) 697 (67,8%) Nincs adat. 722(73,2%) közösségben 139 (14,8%) 723(25,2%) Nincs adat. Nincs adat. 1070 (40%) 2. táblázat (A püspökkari titkárság szerzetesi irodájának adatai)
A közös élethez nemcsak házakra van szükség, hanem olyan személyekre is, akik képesek a közösségi életre, és hittel akarnak tanúskodni arról, hogy Krisztus szeretete gyűjtötte össze őket. Az újrainduló rendek egyik legnagyobb próbatétele a vonzó közösségi élet megteremtése, ami a szétszóratás magányos évei után különösen nehéz feladatot ró az egyesekre. A szerzetesek mégsem mondhatnak le a hitelesen megélt közösség eszményéről, mert a szerzetesközösség nem csupán emberi alkotás, hanem mindenekelőtt a Lélek ajándéka. A közösség Isten szeretetéből születik, és e szeretet formálja igazi családdá. A szerzetesi élet arra hivatott, hogy az egyház misztériumának élő jele legyen a világban. A szerzetesrendek 1950 előtti tevékenységében jelentős helyet foglalt el az oktatás-nevelés. 1950-től 1989-ig csak azoknak a rendeknek voltak iskoláik, amelyeknek a működését – szigorú feltételek mellett – engedélyezte az állam. A bencéseknek Pannonhalmán és Győrött volt gimnáziumuk, a ferenceseknek Szentendrén és Esztergomban, a piaristáknak pedig Budapesten és Kecskeméten. A Szegény Iskolanővérek Budapesten és Debrecenben tartottak fenn gimnáziumot lányok részére. Az elmúlt néhány esztendőben megnyitották kapuikat olyan iskolák, amelyek a múlt jó hagyományát szeretnék folytatni. A tanító rendek a visszakapott épületekben új nevelési-oktatási intézményeket hoztak létre. Ahol nem kapták vissza az iskolájukat, ott az együttműködés új lehetőségeit próbálták megteremteni. Így került sor egyes középiskolákban kifejezetten katolikus osztályok indítására. Az öt évvel ezelőttihez képest szépnek mondható eredmények azonban messze elmaradnak az 1950 előtti állapot mögött. A Katolikus Iskolai Főhatóság nyilvántartása szerint jelenleg 9 férfi és 11 női szerzetesrend tart fenn összesen 44 oktatási-nevelési intézményt.21 A mai iskolák, óvodák, amelyek nagy áldozatok árán nyitották meg kapuikat, a reményből táplálkozó életnek a jelei. A szerzetesek ezek által az intézmények által is üzennek a mai világnak: az ember a legnagyobb érték. Az ember kibontakozását kell szolgálni oly módon, hogy egyre inkább hasonulhasson Alkotójához, aki a maga képére formálta őt. Azok a szerzetesi oktatási-nevelési intézmények, amelyek a Lélek ösztönzésére és a Lélek erejében születtek, az evangéliumi értékek átadói szeretnének lenni. A női szerzetesrendek nagy része szerteágazó szociális és egészségügyi tevékenységet folytatott 1950 előtt. A Török Péter SJ által közölt adatok22 szerint 191 helyen végeztek az apácák gyermekgondozást, 41 helyen egészségügyi tevékenységet, 74 helyen szociális gondozást. A nővérek fenntartottak és vezettek népkonyhákat, árvaházakat, szegény gyermekek otthonát, szeretetotthonokat, dolgozók konyháját, betegüdülőket, kórházakat, egészségotthonokat, aggok otthonát, csecsemőotthonokat, nevelőintézeteket. A rendszerváltozás után az újrainduló szerzetesrendek azonnal szembetalálták magukat a nagy társadalmi elvárásokkal. Számos helyen igényelték volna áldásos jelenlétüket, elkötelezett szolgálatukat. Sokan nem gondoltak azonban arra, hogy a mai szerzetesnőknek átlagéletkora rendkívül magas. Nem véletlen, hogy azok a szociális intézmények, amelyek az elmúlt években születtek, elsősorban szociális otthonok. Az otthonok nagy részében maguk az idős rendtagok élnek. Néhány más jellegű, hiánypótló intézmény is létrejött: a Jó Pásztor-nővérek anyaotthona, a premontrei nővérek napközije szegény gyermekek részére. A szolgáló szeretet útján járó nővérek saját intézmények híján is megtalálják azokat a felebarátokat, akikben Krisztust akarják szeretni és szolgálni. Van olyan nővér, aki házi betegápolással foglalkozik, egy másik nővér átmeneti szálláson dolgozik, a harmadik a városi önkormányzat által fenntartott népkonyhán. A sort lehetne végeláthatatlanul folytatni. E néhány példa is szemlélteti, hogy nem lehet a fenntartott intézmények alapján megítélni a szerzetesrendek tevékenységét. Az 1989-tól 1994-ig tartó években a szerzetesrendek számos nehézséggel találták szemben magukat. Az újrainduláskor az elöljárók hirtelen mázsás terheket éreztek magukon. Egyidejűleg kellett szervezniük a közösség belső és külső életét. Megpróbálták összefogni a tagokat, keresték az apostoli munka új területeit. Ahelyett azonban, hogy a lelkiségre kellő hangsúlyt fektethettek volna, építhették volna a szerzetesrend „lelki" házát, kialakíthatták volna a megfelelő szerzetesi közösségi életformát, a rendi elöljárók idejük 90%-át azzal töltötték, hogy a rend hivatalos működéséhez szükséges engedélyeket megszerezzék, a létfeltételeket megteremtsék, volt ingatlanjaik ügyeit rendezzék. Az egyik 70 év feletti főnöknő így emlékszik vissza a megválasztása utáni időre: „Amikor engem megválasztottak vezetőnek, hát törtem a fejem, hogy most mit csináljak. Korábban is tartottam a nővérekkel kapcsolatot, és hát tudtam, hogy nagyon nagy feladat, amit kaptam. Ott sírdogáltam a Jézus Szíve-templomban a Szent József-oltárnál: Most mit csináljak? Hova menjek? Honnan vegyünk házat? Hova hívjam a nővéreket? És ahogy sírdogálok, vége volt a szentmisének, hazamentem. Egyszer csak csengetnek. E. atya jött azzal az ajánlattal, hogy felajánlják nekünk az egyik házukat Z-ben."23 Idős szerzeteseinknek olyan feladatokkal kellett megbirkózniuk, amelyek fiatalok számára is nehezek lettek volna. E próbatételek közepette azonban megnyilvánult csodálatos vitalitásuk, Istenbe vetett nagy bizalmuk, lehetetlent nem ismerő hitük. Az Egyház szívében Az 1994 októberében Rómában tartott IX. püspöki szinódusi ülés az Istennek szentelt élettel és annak küldetésével foglalkozott. A szinódus záróüzenete Isten egész népéhez szólt, püspökökhöz, papokhoz, világiakhoz és magukhoz a szerzetesekhez. A szinódusi atyák üzenetük első részében a hála és az öröm himnuszát fogalmazták meg: „Mindenekelőtt hálásak vagyunk a mindenható Istennek a megszentelt élet ajándékáért Egyházunkban. Hálásak vagyunk minden konszekrált személyért. Hálásak vagyunk nektek, hogy életetekkel tesztek tanúságot az evangéliumi tanácsokról." Az esztergom-budapesti főegyházmegyei zsinat is kifejezte köszönetét azoknak a szerzeteseknek, akik hűségesek maradtak hivatásukhoz a hitüldözések éveiben is, és tanúságot tettek a mindenekfölött szeretett Istenről (vö. ZsK 3410).24 Fontos, hogy alkalmas időben elhangozzék a köszönet és a hála szava, amely erősíti a hitet, növeli a testvéri összetartozást, nyilvánvalóvá teszi az igazságot: „Hűséges az Isten: ő hívott meg Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe." (lKor 1,9) Egyetlen közösségbe, Krisztus egyházába tartoznak a hívők. A Krisztusban való egység a tagok egymás közti életközösségét követeli meg. „Amik megkülönböztetik az egyes tagokat – ti. az ajándékok, a hivatalok és a feladatok –, azok kölcsönösen kiegészítik egymást az egy test egyetlen közösségére és küldetésére (vö. LG 7; AA 3). Ha tehát valaki az Egyházban pásztor, laikus vagy szerzetes, ez nem jelent különbséget a tagok közös méltóságában (vö. LG 32), hanem inkább egy élő szervezet tagjainak kapcsolatát és működését fejezi ki."25 A II. vatikáni zsinatnak az egyházfogalma csak az utóbbi években kezdi alakítani szemléletünket. Bár a szerzetesi élet eleven része az egyház közösségének, ez nem kapott kellő hangsúlyt a hazai teológiai képzésben és vallási gyakorlatban. Az okok között szerepel történelmi múltunk: csak 1989 óta kínálkozott lehetőség arra, hogy az egyházmegyés papság és a szerzetesek, a világi hívek és a szerzetesek jobban megismerjék egymást. Még messze vagyunk attól, hogy magától értetődő módon fogadjuk egymás ajándékait, és a hit szemével lássuk a különböző karizmákat, amelyeket a Szentlélek kinek-kinek azért osztogat, hogy építse vele Krisztus Testét, az Egyházat. Az előrevivő változás jelei azonban láthatók. Az esztergom-budapesti főegyházmegyei zsinat tapasztalata is arra ösztönözhet bennünket, hogy továbblépjünk ezen az úton, és gazdagítsuk kölcsönös kapcsolatainkat egymással az egész test javára. Az Egyház életéhez és szentségéhez elválaszthatatlanul hozzátartoznak a szerzetesközösségek. A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű dokumentuma a szerzetesi állapotról szólva többek között kiemeli: „Az evangéliumi tanácsok a szeretet által, amelyre elvezetnek, különösképpen is egyesítik követőiket az egyházzal és ennek misztériumával." (LG 44.) A szerzetes olyan ember, aki hívást és küldetést kapott az Úrtól, megtapasztalta Krisztus lefoglaló szeretetét. Az Istennek szentelt személy az apostolok nyomdokain jár, életével akar tanúskodni jézus Krisztusról. Evangéliumi életet akar élni, amelyre maga Jézus adta a példát. A szerzetes igazi helye az Egyház szívében van. Akkor értjük meg a mai magyar szerzetességet, ha erről a helyről, az Egyház titka felől próbáljuk szemlélni.
1. Mária Műve (Fokoláre Mozgalom), Nyolc Boldogság Katolikus Közösség. A megszentelt élei intézményei és az apostoli élet társaságai, 573–746. kánon, Egyházi Törvénykönyv, II. kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 1986. A magyarországi latin is görög szertartású egyházmegyei és szerzetes római katolikus papság és női szerzetesrendek névtára (1948) szerint a következő női közösségek alakultak ebben az időben: Annunciáta Nővérek (1920), Cisztercita Apácák (Bakonyboldogasszony, 1944), Egyházközségi Nővérek (1935), Jézus Szíve Népleányai (1918), Krisztus Király Nővérek (1930), Krisztus Királyról nevezett Népművelő Testvérek, Premontrei Női Kanonokrend (1927), Szervita Nővérek magyarországi kongregációja (1922), Ferences Szegénygondozó Nővérek (1930), Szent Benedek Leányai Társasága (1927), Vizitáció (1928), Szűz Mária Társasága (1926), UNUM (1938), Szociális Testvérek Társasága (1923). 4 A magyarországi latin és görög szertartású egyházmegyei és szerzetes római katolikus papság és női szerzetesrendek névtára, a Magyar Püspöki Kar megbízásából kiadta az Actio Catholica Országos Elnöksége, Budapest, 1948. Gergely J.: Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon (dokumentumok), Vigilia Kiadó, Budapest, 1990, 23–24. old. 6 Uo. 297. old. 7 Török P.: Az újrainduló szerzetesrendek helyzete Magyarországon, Európai szemmel, mutatványszám, Balassi Kiadó, Budapest, 1992, 15–26; idézi: András I., Morel J.: Bilanz des Ungarischen Katholizismus. Heimatwerk, München 1969. 121. Gergely J.: Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon (dokumentumok), Vigilia Kiadó, Budapest, 1990, 327. old. 9 Berkecz F.: Szerzetesi életutak elemzése mélyinterjúk segítségével, egyetemi szakdolgozat, Bp. ELTE, 1994. A felsorolt rendekben a titokban felvett tagok száma 10 és 70 között mozgott. 11 Ciszterci Nővérek Regina Mundi Apátsága (Érd), Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostora (Kismaros), Sarutlan Karmelita Nővérek (Pécs). Korda Könyvkiadó, Kecskemét, és Szív Lelkiségi Központ, Tahi (Jézus Szíve Társasága, Népleányok); Manréza Lelkigyakorlatos és Konferencia Központ, Dobogókő (Jézus Társasága); Bencés Kiadó (Bencés Kongregáció); Missziós Ház, Kőszeg (Isteni Ige Társasága); Szent Lukács Mentálhigiénés Szolgálat, Budapest (Szociális Testvérek Társasága); Megújulás Családterápiás Intézet, Pécs (Szent József Nővérek magyarországi missziója); Errázuriz, Ossa, F.J. A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregáció titkárának előadása a magyarországi férfi és női szerzetes-elöljárók általános gyűlésén, Budapest, Szegény Iskolanővérek Rendháza, 1993. április 14. Világi intézmények: Egyházközségi Nővérek Társasága, Vinculum Caritatis, Úti Boldogasszony Társasága. Apostoli élet társaságai: Jézus Szíve Társasága (Népleányok), Magyarok Nagyasszonya Társaság, Szociális Testvérek Társasága, UNUM Sanctissimae Trinitatis. Pl. Caritas Socialis, Schönstatti Mária Nővérek, Kamilliánus Rend. Pl. Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérek, Szent Ferenc Kisnővérei, Szent Ferenc Kistestvérei. 18 Az 1. táblázatban zárójelben az utánpótlás összlétszámhoz viszonyított százalékaránya szerepel. 19 Az utánpótlás a jelöltek és a novíciák/novíciusok számát foglalja magába. Az utánpótlás száma a következő férfi rendeknél a legmagasabb (1994. dec. 31.): Jézus Társasága, Kapisztrán Ferences Tartomány, Szent Benedek Rend, Szalézi Rend, Misszióspapok Társasága. A legtöbb utánpótlással rendelkező női intézmények: Domonkos Nővérek Apostoli Kongregációja, Angolkisasszonyok, Szociális Testvérek Társasága, Don Bosco Nővérek. Ezeken kívül növekvő tendenciát mutat a jelöltek, novíciák száma a következő intézményekben: Sarutlan Karmelita Nővérek (Pécs), Sacre Coeur, Jézus Szíve Társasága (Népleányok), Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei, Szent Ferenc Kisnővérei. Szintén magas az Istennek szentelt élet hivatását választók száma a Nyolc Boldogság Katolikus Közösségben. Lásd Mészáros István tanulmányát jelen számunkban. 21 Nevelési-oktatási intézményt fenntartó női rendek: Angolkisasszonyok (3), Domonkos Nővérek Apostoli Kongregációja (1), Páli Szt. Vincéről Nevezett Irgalmas Nővérek (2), Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek (1), Miasszonyunk Női Kanonokrend (1), Szegény Iskolanővérek (4), Kalocsai Iskolanővérek (3), Szent Orsolya Rend (2), Szatmári Irgalmas Nővérek (1), Szociális Missziótársulat (1), Notre Dame Női Kanonok- és Tanítórend (1). Nevelési-oktatási intézményt fenntartó férfi rendek: Szent Benedek Rend (3), Ciszterci Rend Zirci Apátsága (4), Kapisztrán Ferences Tartomány (3), Misszióstársaság (1), Minorita Rend (1), Piarista Rend (8), Premontrei Prépostság, Csorna (1), Premontrei Perjelség, Gödöllő (1), Don Bosco Szalézi Társasága (2). Az adatok nem tartalmazzák a felsőfokú intézményeket (hittudományi főiskolák). Egyes esetekben az egynek feltüntetett intézmény valójában kettőt jelent (pl. gimnázium és diákotthon), de ezt a számok nem tükrözik. Török P.: Az újrainduló szerzetesrendek helyzete Magyarországon, Európai Szemmel, mutatványszám, Balassi Kiadó, Budapest, 1992, 15–26, 18. Berkecz F.: Szerzetesi életutak elemzése mélyinterjúk segítségével, egyetemi szakdolgozat, Budapest, ELTE, 1994. Az üzenet teljes szövegét fentebb közöljük. (Szerk.) Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Zsinati Könyve, Szent István Társulat, Budapest, 1994. Mutuae relationes kezdetű dokumentum, Püspöki és Szerzetesi Kongregációk, Róma, 1978, 1. rész 2. magyarul kéziratban, ford. Diós István.
A jelen enciklika, a világ valamennyi országának püspöki karaitól végzett együttes munka gyümölcse, az emberi élet értékének és sérthetetlenségének világos és határozott megerősítése kíván lenni, egyben pedig Isten nevében intézett szenvedélyes felhívás mindenkihez és minden egyeshez: Tiszteld, védd, szeresd az életet, minden emberi életet, és állj a szolgálatába! Csak ilyen módon találsz igazságosságot, fejlődést, igazi szabadságot, békét és boldogságot! (Evangélium vitae, 5.)
Szántó Konrád MAGYAR FERENCESEK TEGNAP ÉS MA (1945–1995) Assisi Szent Ferenc rendjének három nagy ága, rendje van: a férfiak részére alapított Első Rend, a Kisebb Testvérek Rendje (Ordo Fratrum Minorum, OFM) (1210), a nők részére alapított Második Rend, a Klarisszák vagy Klára-szüzek rendje (1212) és a Szent Ferenc szellemét a világban követők rendje, a Harmadrend (1221), legújabb nevén Ferences Világi Rend. Az Első Rendnek három hajtása van: a Kisebb Testvérek Rendje (1210), egyszerűen Ferencesek, a Konventuális Kisebb Testvérek rendje, a Minoriták (1517) és a Kapucinus Kisebb Testvérek Rendje, a Kapucinusok (1528). Az Első Rend első hajtása Ennek a trianoni Magyarország területén két rendtartománya volt és van: a mariánus és a kapisztránus. A Szűz Máriáról nevezett Ferences Rendtartomány A mariánus provincia 1945 és 1950 között 17 helyen rendelkezett kolostorral, illetve kisebb közösséget magában foglaló hoszpiciummal: Budapest (V. ker., Ferenciek tere 8.), Székesfehérvár, Szombathely (plébánia is), Pápa, Sümeg, Veszprém, Búcsúszentlászló (plébánia is), Nagykanizsa (Ady E. út 16.) Esztergom, Andocs (plébánia is), Felsősegesd (plébánia is), Kiskanizsa (plébánia: Nagykanizsa III., rendház: Hajgató S. út 1.) és Kapuvár. 1947-ben Káptalanfüreden, 1948-ban Pestszentlőrincen létesítettek hoszpiciumot 2-3 rendtaggal. A legnépesebb az esztergomi rendház volt, amely mellett 1931-től a ferencesek Szent Antalról nevezett gimnáziuma és kollégiuma, majd általános iskolája működött az egyházi iskolák 1948-ban történt államosításáig. Az egyházi iskolák elleni első mesterséges támadási hullám folyamán, 1946. április végén két ferences tanárt letartóztattak. P. Szólás Ambrusnak, akit a felmentő ítélet után a rendőrök internálás céljából a börtön kapujában vártak, sikerült külföldre menekülnie. P. Szabó Cirjéket rendőri felügyelet alá helyezték, majd civil pályán kellett elhelyezkednie. A központ a budapesti rendház volt, ahol néhány pappá szentelt fiatal tag is lakott, akik az egyetemen a hittudományi és bölcsészkart látogatták. Az újoncok a búcsúszentlászlói és andocsi rendházban készültek a szerzetesi életre. A 24 papnövendéket a szombathelyi kolostorban működő hittudományi főiskolán hét teológiai tanár oktatta. Az 1950-es feloszlatás előtt a provinciának 272 tagja volt. Ebből 137 áldozópap, akik közül 16-an külföldön működtek, 34 klerikus és 101 segítőtestvér. Az 1950. május 18-án felállított Állami Egyházügyi Hivatal, az 1950. szeptember 7-i működési engedélyt megvonó rendeletre hivatkozva, sem a mariánus, sem a kapisztránus rendtartomány létét nem ismerte el, és a ferencesekre bízott két katolikus gimnázium nevelői karának biztosítására új „rendi egységet" létesített „Szent Ferenc Magyarországi Rendtartománya" elnevezéssel. Róma a két provincia eltörlését sohasem fogadta el. A hivatalos rendi statisztikában és a vatikáni Szerzetesi Kongregáció kimutatásaiban a két rendtartomány neve továbbra is szerepelt. A kommunizmus bukása után az 1950-es tiltó rendeletet 1989. augusztus 30-án az akkori Németh-kormány visszavonta. A mariánus rendtartomány újra megkezdte működését. A sümegi rendház volt az első, amelyet július 13-án újra birtokba vettek. Itt a provincia átvette a templomot és a kolostorból annyi részt, amennyit előzőleg a lelkészség használt. Később, mivel a város jóvoltából több lakás a kolostorban megürült, ezeket és az ebédlőt is visszakapták. Megvan a remény, hogy 1995 első negyedében az egész kolostor a rendé lesz. Segesden 1989. augusztus 1-jén adta át dr. Szendi József megyéspüspök a templomot és a plébánia által használt lakrészeket. Később megállapodás jött létre a Megyei Önkormányzattal, melynek értelmében szobacserék következtében a kolostor egy tömbbe került, az egész épületegyüttes a rend nevére íródott, ez pedig 75 éves bérleti díj nélküli használatot biztosított az itt működő szociális otthon javára, melynek felújítását és karbantartását az önkormányzat vállalta. Búcsúszentlászlón 1989. szeptember 8-án a templomot és a plébánia által lakott részt visszaadta dr. Szendi József megyéspüspök. Később megállapodás jött létre a kolostorban lévő szociális otthont működtető Budapest székesfőváros Önkormányzatával, melynek értelmében a kolostor két szobát kap, a rendtartomány pedig 99 esztendőre bérleti díj nélkül bérbe adja a jelenleg használt kolostori épületrészt, és a teljes kolostori részt felújítja és karbantartja. Zalaegerszegen 1989. szeptember 15-én kapta vissza a rendtartomány a templomot. 1990. június 23-án nemcsak a templomot, hanem az egész kolostort is birtokba vehették a ferencesek. Az ünnepélyes aktuson dr. Konkoly István megyéspüspökön kívül többek közt részt vett dr. Habsburg Ottó is. Szombathelyen 1989. szeptember 15-én adta át dr. Konkoly István megyéspüspök a templomot és az előzőleg is használt lakásokat. A helyi önkormányzat féléven belül a régi kolostori rész emeleti szobáit visszaadta. A telekkönyvileg az egyházközség tulajdonában lévő templomot a rendtartomány nevére írták. A budapest-belvárosi, a Ferenciek terén álló templom igazgatójává 1990. szeptember l-jén dr. Paskai László bíboros ferences atyát nevezett ki, a rendház főnökévé szintén ferencest. Ugyanazon év szeptember 17-én a bíboros úr ünnepélyesen átadta a templomot és a lelkészség által addig használt szobákat. 1991 nyarán a régi kolostor egy részét átadta a helyi önkormányzat, mivel arról a Pest-Budai Vendéglátó a ferencesek javára lemondott. A rendtagok száma jelenleg 47. Ebből 23 áldozópap, 10 ünnepélyes fogadalmas segítő testvér, 12 egyszerű fogadalmas klerikus, 1 egyszerű fogadalmas segítő testvér és egy újonc. A Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Rendtartomány A Kapisztránus Rendtartomány 1945 és 1950 között 27 helyen bírt rendházzal, illetve a belső közigazgatás tekintetében kisebb házzal, rezidenciával vagy hoszpiciummal: Budapest (II. ker., Margit körút 23.), Gyöngyös és a hozzá tartozó hoszpicium Mátraházán, Jászberény, Pécs, Szécsény (egyúttal újoncház is), Baja, Eger, Szeged, Szolnok, Kecskemét, Dunaföldvár, Mohács, Siklós, Vác, Simontornya, Szigetvár, Máriagyűd, Mátraverebély-Szentkút, Hatvan, Salgótarján, Budapest-Pasarét, Budapest-Szentföld (a Szentföld szentélyeinek kicsinyített másait magába foglaló kör alakú kápolnasor s a hozzá kapcsolódó rendház, II. Heinrich István 1-5. szám alatt), Csongrád, Nyíregyháza, Debrecen-Nyilastelep (Debrecen III. plébánia), Debrecen-Csapókert (Debrecen IV. plébánia). A rendi templomok közül 18 egyúttal plébániatemplom is volt. A Budapest-Margit körúti tartományi székházon kívül fontos volt a jászberényi és a gyöngyösi kolostor. Jászberényben volt a Szeráfi Kollégium, amelyben 1945 és 1948 között mintegy 38 középiskolás ferences jelölt lakott és járt a helyi gimnáziumba. A gyöngyösi kolostorban működött a provincia Hittudományi Főiskolája, melyben 8 ferences tanár oktatta a mintegy 13-14 ferences kispapot. A tanárok közül 1946 júliusában P. Kiss Szalézt összeesküvés vádjával letartóztatták, majd halálra ítélték, és az oroszok Sopronkőhidán 1946. december 10-én kivégezték. A Hatvanból szintén 1946 júliusában elhurcolt P. Lukács Pelbárt 1948. április 18-án halt meg Finnkaréliában. A váci kolostorban működő Kapisztrán Nyomdát 1949. január 30-án államosították. A provincia tagjai részt vettek az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt magyarok és utódaik lelki gondozásában. Munkájukat 1946-tól kedve a hazai tartományfőnök által kinevezett commissarius koordinálta. Az 1950-es évek elejére az ottani ferences települések száma 7-re emelkedett. Kínában a rendtartomány tagjai 1929-ben kezdték meg a misszionáriusi munkát. A Szentszék által 1938-ban létesített Pao-kingi Apostoli Prefektúra 1949-ben megszűnt, mivel a kommunista államhatalom betiltotta a missziós tevékenységet. A rendtagok egy része az Egyesült Államokba ment, a másik része visszatért Magyarországra. A szerzetesek egy részének több szakaszban történt elhurcolása 1950 júniusa és augusztusa közt a hatvani ferencesek számára tragikus következményekkel járt. Azok közül a hívek közül, akik papjaik védelmére körülvették a kolostort, a rendőrség sokat elhurcolt. Ugyancsak elhurcolta a kolostorban tartózkodó 4 ferences papot és 2 segítő testvért. P. Kriszten Rafael házfőnök 1952. szeptember 5-én halt meg a börtönben. A szerzetesrendek működési engedélyének megvonása előtti időkben a kapisztránus provincia tagjainak összlétszáma 337 volt. Ebből Magyarországon tartózkodott 291, külföldön pedig 46. Az itthoni áldozópapok száma 139 volt, akik közül 4-en börtönben sínylődtek. Papnövendék 13, klerikus újonc 6, segítő testvér pedig 106 volt. A 106-ból 2 börtönben szenvedett. Külföldön 25 pap, 1 klerikus újonc és 15 segítő testvér tevékenykedett. Orosz fogságban 5-en raboskodtak. A működési engedélyt megvonó rendelet a magyar ferencesek 72 tagját nem érintette, mivel ezek a visszaadott 8 katolikus gimnázium közül kettőben vállalkoztak a tanítással, illetve a rendi vezetéssel kapcsolatos feladatok ellátására. Mivel a mariánus provincia vezetősége nem volt hajlandó esztergomi intézményeik fenntartására, a kapisztránus rendtartomány vette gondozásba az esztergomi kolostort, gimnáziumot és kollégiumot. Átvette továbbá a kevéssel előbb felállított szentendrei egyházközségi gimnáziumot. A rendi keretben megmaradtak részben a központi, részben a különböző helyi vezetőségek tagjaiként működtek, vagy tanárok, illetve tanárjelöltek voltak. A mintegy 70 áldozópapból 9 a mariánus provincia tagjaként vállalt tanári beosztást. A növendékek utánpótlása átlag évi 2 főre lett korlátozva. Mivel Szentendrén nem volt ferences rendház, a kapisztránusok megtarthatták a Budapest-Margit körúti és a Budapest-pasaréti rendházaikat. Az esztergomi és a szentendrei gimnáziumban az 1960-as, 1970-es és 1980-as években olyan hatalmas átalakításokat hajtottak végre, amelyek következtében a két ferences gimnázium minden igénynek megfelelő tanintézménnyé vált. Miután az államhatalom 1989. augusztus végén ismét lehetővé tette a szerzetesek működését és terjeszkedését, a kapisztránusok az 1950-ben megmaradt három rendházuk mellé egymás után több jelentős kolostoruknak és plébániájuknak lehettek újból birtokosai. Szécsényben 1989. szeptember 3-án a dr. Dékány Vilmos püspök által celebrált szentmise keretében és, többek között, Hegedűs Kolos tartományfőnök jelenlétében adták át a templomot, a plébániát, és a rendház eddig használt részét. A későbbiek során sikerült az egész kolostort visszakapniuk, úgyhogy 1993-ban Esztergomból ide költözött a noviciátus. A Mátraverebély-Szentkút búcsújáróhely templomát és rendházának egy részét 1989. Nagyboldogasszony ünnepén, melyet augusztus 13-án ültek meg, nagymise keretében dr. Paskai László bíboros adta át ünnepélyesen a kapisztránusoknak. A kolostor egyik szárnyában helyet foglaló Szociális Otthon egyelőre még nem került vissza. Az Ukrajnához tartozó Nagyszőlősön 1989. október 4-én vonult be ünnepélyesen három ferences atya a romos templomba, melyet hamarosan restaurálni tudtak. Sikerült egy kis házat is szerezniük. Az itt lakó missziós atyák Nagyszőlősön kívül még 10 helységben végeznek lelkipásztori munkát. Szeged-Alsóváros plébániatemplomát és a kolostor egy részét 1989. szeptember 17-én Gyulay Endre megyéspüspök jelenlétében vehették át ünnepélyesen a rendtartomány tagjai. Azóta újabb helyiségeket, majd az egész kolostort visszakapta a rend. A filozófiai tanulmányaikat végző magyarországi és erdélyi papnövendékek innen járnak be az egyházmegyeközi Hittudományi Főiskolára. Gyöngyösön az alsóvárosi plébániát és a kolostorból az előbbi plébánosok által használt szobákat 1990-ben Porciunkula ünnepén, augusztus 2-án dr. Seregély István érsek ünnepélyes szentmise keretében adta át a ferenceseknek. Ugyanakkor került vissza a Mátraházán lévő rezidencia és kápolna. 1993-ban a kolostor keleti szárnyának egy részét, a nyugati szárny földszinti részét és a kvadrumot kapta vissza a rend. Az önkormányzat által kezelt rendház könyvtárát és levéltárát, valamint az ebédlőt és a kert egy részét szeretné a rend egyelőre visszaszerezni. 1994. május 26-án két újabb kisebb ház, ún. domus filialis alapítására kerül sor. Szentendrén a ferences gimnázium épületében létesült, Budapest-Rózsadombon pedig a Tövis utcai Kapisztrán Szent János-templom mellett épült föl még 1994-ben a domus filialis. 1993-ban a rend központi vezetősége az amerikai tartományfőnökök kívánságára megszüntette az ottani magyar kusztódiát, a hét magyar rendházat pedig néhány amerikai tartomány valamelyikéhez csatolta. A rendtagok legnagyobb része visszatért Magyarországra. 1994. október 4-én a Pasaréti úti lelkészséget plébániai rangra emelte dr. Paskai László bíboros, Esztergom-Budapest érseke. Ezzel a kapisztránusok által vezetett plébániák száma öt lett. Jelentős változások történtek a ferences iskolák tekintetében is. Esztergomban az osztályok száma 8-ról 12-re emelkedett. Szentendrén a gimnázium az 1994–95-ös tanévtől kezdve mint hatévfolyamos tanintézmény működik. Ezt az újabb nagyszabású intézkedések tették lehetővé. Az Orsolyita Rend felkérésére a Budapest II. kerület, Ady Endre úti iskolájukban a rendtartomány vállalta egészen addig a tanítást, ameddig az orsolyiták nem tudják iskolájukat ellátni. A Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Rendtartomány tagjainak összlétszáma jelenleg 138. Ebből örök fogadalmas 113, közülük 83 áldozópap, 6 klerikus, 20 pedig segítő testvér. Az egyszerű fogadalmas papnövendékek száma 18, az újoncoké 8. A papok közül 9 külföldön működik, 63 itthon rendi közösségben élve dolgozik, 14 pedig kolostoron kívül él, részben nyugdíjasként. A rendházak száma 10, a plébániáké 5. Minoriták (Ordo Fratrum Minorum Conventualium) A Konventuális Kisebb Testvérek Rendje magyarországi rendtartományának a feloszlatás előtt négy háza volt: Egerben, Miskolcon, Nyírbátorban és Szegeden. A Baranya megyei Magyarürögön az új ház építése a szétszóratáskor még nem fejeződött be. A provincia székhelye Egerben volt, ahol 1944 és 1950 között lelkészség is működött. Miskolcon az állami katolikus gimnázium melletti Szent Ferenc Internátust vezették az iskolák 1948-ban történt államosításáig. A rendi újoncok otthona is ott volt. Szegeden a Felsővárosban 1950-ig plébániát vezettek. Kb. 1800 óta a rend generálisa jelöli ki a rendből a római Szent Péter-bazilika gyóntatóját. A rendtagok száma 1950-ben 43-at tett ki. Ebből 33 áldozópap, 5 örök fogadalmas segítőtestvér, 2 egyszerű fogadalmas klerikus, egy egyszerű fogadalmas laikus testvér és két újonc volt. A papok közül heten külföldön dolgoztak. A hazai és dolgozóképes papok nagyobbik része egyházmegyei szolgálatba állhatott. 1989-ben visszakapták a miskolci és nyírbátori rendházukat, és a hozzákapcsolt plébániát is. 1993. november 17-én a központi vezetőség egyesítette a magyarországi és erdélyi minorita rendtartományt, melynek központja Miskolcon van. Erdélyben – Aradon és Marosvásárhelyen – 6 pap és 2 segítőtestvér dolgozik. Magyarországon Miskolcon 4 pap és három jelölt van. Padovában és Trevisóban egy-egy újonc, Nyírbátorban 2 pap és egy örök fogadalmas klerikus működik. Rendházon kívül három nyugdíjas pap és egy nyugdíjas örök fogadalmas segítőtestvér él. Összlétszámuk a jelöltek nélkül 13, az erdélyiekkel együtt 21. Kapucinusok (Ordo Fratrum Minorum Capuccinorum) A Kapucinus Kisebb Testvérek Rendjének hazai tagjai eredetileg az osztrákokkal közös provinciában, az osztrák–magyar rendtartományban éltek. A független magyar kapucinus tartomány 1934-ben alakult meg. 1944–1945-ben 7 helyen voltak kolostoraik és egyúttal plébániáik: Budapest (II. Fő u. 32.), ahol a papnövendékek készültek a szerzetesi életre, Mór, Tata, Máriabesnyő (egyúttal újoncház), Szentes, Békéscsaba és Nagymágocs. Ebben az időben az áldozópapok száma 38, a papnövendékeké 8, a segítőtestvéreké 29, az újoncoké 14 volt (összesen 89). Az 1950-es feloszlatás a kapucinus provinciára is végzetes csapást mért. Mindössze 14-en léphettek egyházmegyei szolgálatba. Négy évtized alatt az öregek közül igen sokan meghaltak, utánpótlás alig volt, az is illegális. A szétszóratás idején 3 papszentelés történt. Az illegalitásban papságra készülők közül az egyiknek felszentelésére az idén került sor. Az 1989-es esztendő a kapucinusok részére is meghozta az újjáéledést. Visszakapták budai rendházukat és plébániájukat. A kolostor egy részét 1994-ben átadták az itt megnyíló bencés gimnázium részére. Ugyanígy visszanyerték kolostoraikat és plébániájukat Móron, Máriabesnyőn és Tatán. Ez utóbbi helyen az egész kolostor 1994-ben került a rend birtokába. Jelenleg az áldozópapok száma 17, a papnövendékeké 3, a segítőtestvéreké 6, az újoncoké 1; ez összesen 27. A 17 pap közül azonban 3 külföldön él, 3 itthon, de rendi közösségen kívül (mind 80 év fölöttiek). Vigasztaló jelenség, hogy hat új jelölt készül a kapucinus szerzetesi életre. Az 1945-ös és 1995-ös helyzetet összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy míg a feloszlatás előtt a ferencesek három ágának itthon 55, az USA-ban levőkkel együtt 62 háza volt és 741 tagja, addig 1995-ben csak 25 rendháza és 233 tagja. A klarisszák vagy Klára-szüzek Rendje II. József 1782-es feloszlató rendelete után hazánkban nem éledt újjá. Erre hamarosan Szécsényben kerül sor. A II. vatikáni zsinat után a Szentháromságról nevezett Mária-Pál anya Franciaország egyik híres Mária-zarándokhelyén, a Sión dombján „Rameau de Sión" (Sión Ágacskája) néven klarissza remetemonasztériumot alapított. Itt, az anyamonostorban nyert képzést négy magyar klarissza nővér, aki Magyarországon folytatja közösségi remeteéletét. A klarissza nővérek letelepedésének szertartása 1995. augusztus 12-én lesz Szécsényben. A Ferences Világi Rend Ez a rend is újjáéledt 1989 után. Sok tagja még 1950 előtt tette le örök fogadalmát, sok pedig a feloszlatás utáni évtizedekben titokban. A rendtagok a kolostorok, illetve rendi vagy egyházmegyés plébániák egyik megbízott papjának vezetése alatt kb. 35 helyi közösség valamelyikéhez tartozva élik ferences életüket. Az alakuló helyi csoportok száma 5-6. Az örök fogadalmas testvérek vagy nővérek száma kb. 700, az ideiglenes fogadalmasoké kb. 80. Képzésben kb. 80-100 tag részesül.
Kereszty Rókus 'SIGMOND LÁSZLÓ LÓRÁNT O.CIST. (1911–1964) Néhány vonás lelkiségéhez 'Sigmond Lóránt nemcsak a Ciszterci Rend zirci kongregációjának, hanem a kommunizmus legsötétebb évei alatt észrevétlenül elinduló egyházi megújulásnak is kiemelkedő alakja. Személye a mai napig teljesen ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt; csak diákjai, rendtársai és novíciusai, különösen azok, akiket 1950 és 1961 között az illegalitás éveiben nevelt, tudták, hogy „Isten nagy ajándéka volt ő mindazok számára, akik érintkezésbe jutottak vele".1 Brisits Frigyes, a Szent Imre Gimnázium igazgatója, aki már mint budai tanárt ismerte, halálakor így kiáltott fel: „Az a gazdagságunk, hogy egy Szent a miénk!" Élete és halála, egyénisége, fennmaradt elmélkedései és levelei könyvet érdemelnének. Itt csak rövid vázlatot adhatunk, hogy segítsen az idézetek megértéséhez. 'Sigmond László, rendi nevén Lóránt, 1911. augusztus 3-án született Budapesten. Édesapját, 'Sigmond Elek professzort a szaktudomány a talajtan legnagyobb magyar művelőjeként tartja számon. Nemcsak kiváló tudós, hanem hitvalló katolikus, napi áldozó, „valósággal szent életű ember. Felesége korai halála után is olyan vallásos nevelést adott két fiának, hogy mindkettő szerzetes lett", László a ciszterci, a kisebbik fiú, Andor a domonkos rendet választotta. 1935-ben szentelik pappá. 1937 és 1944 között a Rend budapesti Szent Imre Gimnáziumában tanít, majd tábori lelkészi szolgálat és rövid második budapesti tartózkodás után 1946-ban novíciusmesternek, a zirci rendi növendékek spirituálisának és teológiai tanárnak nevezik ki. A legnehezebb feladatot azonban 1950-ben kapja, amikor Endrédy Vendel apátot letartóztatják, a Rendet a kommunista állam feloszlatja, és az apáti tanács javaslatára a Szentszék 'Sigmond Lórántot nevezi ki apáti helytartónak. Megtehetné, hogy csak a meglévő rendtagokról igyekezzék gondoskodni. De az egyre növekvő veszély ellenére tovább folytatja a novíciusok felvételét és nevelését még Vendel apát pere alatt, a legsötétebb sztálini időkben is. Minden feltűnés nélkül, kis csoportokban gyűjtött össze bennünket; a rendtársak közül is csak néhányan tudtak az illegálisan fölvett fiatalokról: azok, akik foglalkoztak velünk. Még a különböző évfolyamok tagjai is alig tudtak egymásról. Az ÁVH tíz éven át figyelte, de nem tartóztatta le Lóránt atyát. Működését valószínűleg nem tartotta elég „agresszív"-nak. Pedig ezalatt több évfolyamot indított el a szerzetesi életre, és gondoskodott teológiai képzésükről egyrészt magánúton, a világi élet keretei között, másrészt egyes egyházmegyei szemináriumokban. Ha nem így cselekszik, ma még nagyobb volna az űr az 1989 óta belépett fiatalok és a régi ciszterci nemzedék között. 1961 tavaszán végül is letartóztatják, első fokon tíz, második fokon hét év börtönre ítélik. A börtönben veserákkal megoperálják; 1963 tavaszán amnesztiával szabadul. Ettől fogva a pannonhalmi szociális otthonban él. Egészségi állapota rövid javulás után válságosra fordul: a rák elhatalmasodik egész szervezetén, a gerincre áttevődik. Vendel apát írja: Bizony, a mi drága Lórántunk is átment az örök Hazába. Csodálatos önfegyelemmel viselte a szenvedéseket. A halála előtt egy héttel az orvos könnyező szemekkel jött ki tőle, a folyosón pedig zokogni kezdett. Kérdésünkre azt felelte: „Lóránt atyának olyan szörnyű fájdalmai vannak, hogy ezer ember közül 999 ordítana kínjában; ő pedig egyetlen jajszó nélkül szenved!" 30 éve, 1964. július 8-án este 11 óra körül lélegzett utolsót. Bán Elizeus, ma zirci novíciusmester, ezt írja haláláról: Apátúrral és Kapisztrán atyával vettük körül az ágyat. Én térdeltem legközelebb a fejéhez. Hosszú órákig öntudatlanul haldokolt, majd megszűnt lélegezni. A nővér megállapította, hogy nincs szívverés. Talán egy perc is eltelhetett, amikor meglepetésünkre riasztó hangon mély sóhajt hallatott, aztán hosszabb idő után még egy utolsót. Haldoklása alatt félig nyitva volt a szeme, üveges-fátyolos-megtört tekintettel meredt a semmibe. Az utolsó sóhaj után azonban, bár feje, teste mozdulatlan volt, szemét kinyitotta és élő, meleg, csillogó, bársonyos tekintetével rám nézett. Kb. egy fél percig nézett engem beszédes barna tekintettel, majd a mellettem térdelő Kapisztrán atyát nézte fél percig, azután Apáturat, végül lehunyta szemét. Annyira más volt ez a nézés, mint az előbbi üveges semmibe bámulás, hogy nem tudtuk másképp értelmezni, mint visszatekintést a túlsó partról, hogy elbúcsúzzon szeretteitől. Könnyebb tudni, mint megfogalmazni azt a megélt bizonyosságot, hogy Lóránt atya nemcsak nekünk, cisztercieknek nagy kincs, hanem az egész magyar földön újjászülető Egyháznak. Itt csak néhány vonással tudom felvázolni a tanár, a novíciusmester, a rendi vezető, a politikai rab és a halálos betegségben is másokat segítő lelki vezető portréját. Mielőtt novíciusmester lett, megharcolt azért, hogy az Istenhez vezető és Istenben élő szerzetes eszményét egyesítse a minden emberi érték felé nyitott humanista irodalom- és nyelvtanáréval. „Akkori felettesei azt mondták róla, hogy minden órája mintatanítás lehetett volna. A tudás mesteri átadása, a bontakozó ifjú lélek szellemi kiművelése mellett pedagógiáján mindig átfénylett a természetfeletti cél gondolata: a lelkek belső értékét akarta növelni, Isten felé akarta vinni azokat." Egyik tanítványa, egy szerető házaspár egyetlen gyermeke így emlékezik volt osztályfőnökére: „talán jobban szeretett, mint saját szüleim. De ezt nemcsak én, mások is elmondhatták volna róla." Az osztályteremben puszta jelenléte fegyelmet parancsolt; szókratészi módszere felébresztette és kinevelte a gyermek gondolkodókészségét. Soha nem „haverkodott" diákjaival, de nagyon meleg és közvetlen tudott lenni azokkal, akiknek szüksége volt szeretetére. Ma a nemzedékek közti űrt oly sokan leereszkedéssel vagy a diákok éretlenkedéseinek utánzásával próbálják áthidalni. Ugyanakkor Nyugaton a nevelő és a gyermek közti bizalmas kapcsolatot gyakran a pedofília gyanúja – néha ténye – mocskolja be. Ezért Lóránt atya alább idézett szavai rendkívül aktuálisak. Az egyes szám első személy, amit ebben az elmélkedésben használ, az eszményi szerzetes tanárra vonatkozik: Ha lemondtam az ölelésről, nem kerestem magamnak emberi vigasztalást, mindenek mindene leszek. Nagyon felszabadult, akit nem csábít a test. Tiszta, lelki szemmel tudok nézni mindenkire, kezét is fogni, mert magamnak nem keresek rajta, benne semmit. Igazi angyala leszek a testi embernek. De kevés angyal jár a földön! Hogy felszabadulnának a lelkek a hatásukra. Érdemes lemondani a testi gyönyörről. Milyen nagy öröm, jutalom a szüzesség, a szűznek a szabadság. A szó igazi értelmében lelki atyja és anyja volt a rábízottaknak. Mégis élete végén így ír lelki gyermekének a lelkiatyaságról: Tudja, én sose szerettem az atya elnevezést. Nagyfiúkat sose szólítottam „fiam"-nak, novíciusokat éppen nem, csak egész kis fiúkat, mert nekik az esik jól. Soha egyetlen női gyónómat nem neveztem leányomnak. Nem szeretek atyáskodni. Régebben ezt azzal magyaráztam, hogy én a lelkeket Istenhez akarom vezetni, és nekem nem szabad Isten és a lélek közé állnom [. . .] Most másképpen magyarázom. Most sem szeretem az atyáskodást, de arra rájöttem, hogy egymáson át jutunk Istenhez, közvetlenül ritkán. Az elmúlt években olyanok között voltam, akik egyenrangú félnek tekintettek.3 Tudták, hogy pap vagyok, de a mindennapi életben egyenlők voltunk. Nagyon megszerettem ezt. Útitársuk vagyunk, egy irányba megyünk, s én leginkább azzal hatok rájuk, hogy versenyre hívom őket a hit, a bátorság, a segítés, a megértés stb. terén. Volt, amiben ők voltak előbbre, s én mindig vonzódtam azokhoz, akik nálam erősebbek, de mindig igyekeztem felemelni azt, aki nálam gyengébb. [. . .] úgy érzem, még nem lettem atya. Éretlen vagyok még. Inkább jó szolga vagyok, szeretem a Gazdámat, dolgozom neki, lelkeket is szállítok neki, de azokért nem haltam meg, mint Ő, s ezért csak Ő az atyjuk, az Életadójuk. Gondviselésszerű, hogy 'Sigmond Lóránt került Zircre novíciusmesternek és a növendékek lelki vezetőjének akkor, amikor a középkori ciszterci élet romantikája a negyvenes években sok rendi fiatalra növekvő hatást gyakorolt. Tisztában volt azzal, hogy a múlt szolgai utánzása lehetetlen, de nem is kívánatos. Erről később ezt írja a Rend Generálisának: Én szeretem az archeológiát, sőt a byzantológiát is, mint tudományt, de azt nem bírom, ha valaki ma bizánci köntösben akar járni, és bizánci etikett szerint hajlongani, és azt hiszi, hogy akkor ő igazi bizánci. A formákat szabad szeretni mint műemléket, szabad tanulmányozni mint kultúremléket, csak feltámasztani nem szabad őket. Én szeretem a gótikát, jobban mint az olasz barokkot, szeretem nézni, tanulmányozni, ihletet is merítek belőle, de építeni csak modernet építek. Halott formákból nem lesz élet. Lóránt atya szerzeteseszménye éppolyan igényes, mint a középkori ciszterci szenteké, de hangsúlyozza a konkrétan megvalósuló magyar ciszterci élet értékeit is. A tanítást, nevelést és a papi munkát a monasztikus élettel akarja szintézisbe hozni. Ugyanakkor tanul a modern szentektől is, elsősorban Lisieux-i Szent Teréztől. Bár hatalmas akaraterővel formálja önmagát, a lelki élet sikerének titkát a lisieux-i tanítása nyomán egy bizonyos „cselfogás"-ban látja: Meghatni a végtelenül jó és irgalmas Isten szívét, ez a lelki élet sikerének titka. Cselfogás ez, mert nem erővel, hanem szinte csekélységgel nyerjük el azt, amit a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudnánk megszerezni. Isten végtelenül irgalmas, s ezért sokféleképpen lehet meghatni az Ő szívét. De akárhogy közeledjünk is hozzá, az alázatosság és a bizalom együttesen vívja ki a sikert. Lóránt atya élete a Rend feloszlatása utáni másfél évtizedben válik legnehezebbé, de akkor érik meg lelke, akkor mutatkozik meg igazi nagysága, és akkor lett a rendi, sőt az egyházi jövő útjelzője és záloga. Külsőleg rutinszerű civil életet él. Oroszt és franciát tanít, és alkalmi fordításokból tartja fenn magát. Cselédszobában lakik, petróleumkályhával fűt. (1950 és 1961 között többször változtatott lakást, de választása mindig cselédszobára esett.) Simléderes sapkája, vállára vetett tarisznyája teljesen a tucatember benyomását kelti: a feltűnés elkerülését nála sikeresebben aligha érte el bárki más. Az elintézendő dolgokat kis noteszébe írja fel, de minden sort azonnal át is húz. Így aztán csak ő tudja elolvasni. Ha már nincs egy noteszlapra szüksége, este egy elhagyott utcán a kis lapot kitépi, összegyűri és beleejti a kanálisba. De elintéznivalója van bőven. A kb. 210 papot és növendéket számláló zirci kongregáció minden tagjának problémája az ő vállára nehezedik: járja az országot, rejtjeles levelezést folytat Rómával, szervezi és végzi a fiatalok nevelését és az új tagok fölvételét, gondoskodik a betegekről. S ami talán a legfontosabb: minden hagyományos keret nélkül megéli és mások számára hitelessé teszi a szerzeteséletet, mint a radikális Krisztus-követés misztériumát. A jövő teljes bizonytalanságának az elfogadása fontos szerepet játszik lelkiségében. Mégis, ezzel egy időben, a jövő megújult szerzeteséletére való folytonos, szinte „eszkatologikus" készenlét és felkészülés is állandóan szeme előtt lebeg. Ő, aki tizennyolc éves kora óta a magyar tanító rendek életkeretében volt otthon, most talponállókban, ételmaradékra váró koldusok között étkezik; elmélkedik arról a szentről, akinek ágyába Krisztus egy sebekkel borított koldus képében feküdt be, és arra kérte, feküdjön melléje, és saját testével melegítse, így lesz számára Krisztus követése a legszegényebbekkel való szolidaritás kifejezése is. Igen sok a gondja, csalódása, aggodalma. Minden rendtag szenvedése vagy hűtlensége a legjobban neki fáj. Mégis az öröm árad ilyen soraiból: „Mi lesz holnap? Új munka, új gond? Igen, a világ fiainak. Mária gyermekeinek mindennap új öröm, új találkozás az Istennel, újabb növekedés a szeretetben". Mikor börtönbüntetésének letöltése közben veserákkal megoperálják, az ápolónők becsempészik pár percre egyik rendtársát az Oltáriszentséggel. Rendtársainak csak annyit üzen: „Azt mondd meg nekik, hogy boldog vagyok." 1963. április elsején kiengedik a börtönből. Ezután nem foglalkozhat többé rendi ügyekkel. Így több ideje marad, hogy unokanővérének írjon, és egy lelki vezetést kereső, egyetlen gyermekét egyedül nevelő asszony tanácsadója legyen. Mikor lassan ráébred betegségének súlyosságára, tudatosan felajánlja szenvedéseit másokért. Életének ebben az utolsó szakaszában – de talán egész életében így volt – az öröm és a szenvedés egyszerre fokozódik.4 Saját szenvedésén keresztül az Úr Jézus szenvedésének megértéséhez jut közelebb. Így ír 1964. március 20-án kelt levelében: Fontos volna, hogy ne múljon el ez a Nagyhét anélkül, hogy Jézus szenvedéséről ne elmélkednénk. Ő, aki nem magát siratta, nem saját sérelmei miatt panaszkodott, hanem a mi szörnyű vakságunk és tudatlanságunk miatt, akiknek nem fáj a bűn. Neki fájt, mert az Ő Atyját sérti, akit Ő végtelenül szeret. Csak az szenved igazán, aki szeret, nem magát, hanem mást, a jót, az igazat, az Istent. Aki saját baja miatt nyöszörög, az még önző. Akinek a bűn fáj, az már szeret. Erről elmélkedem, erről akartam Magának is egy szót ejteni. A következő levelében (március 26.) az örömről ír: Az Isten nemcsak egyféleképpen tud örömet szerezni. Örült már Maga levélolvasás után is, gyónás után is, imádságának feltűnő meghallgatásakor is, most pedig a fia jó lelkének érintésére. Nem testi örömök ezek, hanem lelkiek. De azért igazi örömök, sokszor sírni tudna tőlük az ember. Csak hát változik az ég: egyszer derűs, máskor borús, de mindig bíznunk kell Istenben. Az Istentől jövő örömök másik nagy előnye, hogy növekednek, mélyebbek és kiáradóbbak lesznek. Mert ilyenkor nemcsak a kapott jónak örülünk, hanem magának Istennek, az Ő jóságának, irgalmának, bölcsességének, hatalmának. Amint a lélek közeledik Istenhez, egyre kevésbé nézi a kapott ajándékot, inkább az ajándékozót, és innen fakad egyre nagyobb öröme. Ezek az örömök a mennyország előízei. De ehhez az kell, hogy Istenhez közeledjünk. Nem érzelmi dolog ez, hanem a hit növekedésétől függ. Mennél inkább elhiszem Jézus szavait, alkalmazom magamra, levonom belőle a reális következtetéseket, és életemben szép sorjában megvalósítom őket, annál közelebb járok Istenhez. A hit az első lépcső. Ha egyszer kezébe kerül Keresztes Szt. János könyve, a Kármelhegy útja, abban ez részletesen le van írva. De anélkül is rátalál az ember a hit útjára, ha őszintén keresi. Viszont siettetni sem nagyon lehet az ilyesmit. Elég, ha a lélek tiszta szándékkal fordul Isten felé, és nem követ el hűtlenséget: a Szentlélek csodálatos tapintattal, fokozatossággal vezeti a lelket. Ebben a másnak adott lelki tanításban nem lehet nem éreznünk Lóránt atya saját életútjának összefoglalását, az Istentől kapott kegyelmek „illatá"-t. Utolsó levelét már ágyból, ceruzával, rá nem jellemző hebehurgya betűkkel írja: a rák kezdi jobb kezét is megbénítani. Így fejezi be: „Tartson ki a jóban, sose bánjuk meg, amit Neki teszünk." Lóránt atya lelkisége és igazi jelentősége így foglalható össze: „élete minden kis részletében és mindennap öntudatosan Istennek szentelt élet volt: szent célért hozott áldozat. Isten elfogadta és megszentelte ezt az áldozatot a végső szenvedésben." A szerzetesi élet folytatásáért vállalta a vértanúság kockázatát, a teljes áldozatot. De mindig kerülte a feltűnést és minden látványosságot. Isten ezért valóban „csodálatos tapintattal" úgy irányította életét, hogy áldozata egészen rejtett maradhatott, csak azok tudtak róla, akik közelebbről ismerték. Akkor halt meg, amikor Rendje magyarországi továbbélésére emberileg már semmi remény nem látszott. Munkája a ciszterci jövő előkészítésére teljesen hiábavalónak tűnhetett. De vajon nem éppen halála révén lett-e atya az általa megfogalmazott legmagasabb mérce szerint is, amennyiben önként szenvedett „övéiért", és így részesült az egyetlen „Életadó" atyaságában? A most újjászülető magyar szerzeteséletben – sok más nagy példaképünk és hitvalló testvérünk mellett – érezzük az ő közbenjáró szerepét is.
1 Az idézőjelbe tett részleteket, hacsak másként nem jelezzük, Hegyi Kapisztrán O. Cist. nekrológjából vettük. Kapisztrán atya, az egri ciszterci gimnázium volt igazgatója jól ismerte 'S. Lórántot, Pannonhalmán egy ideig egy szobában is lakott vele. Reméljük, hogy fennmaradt elmélkedései és levelezése hamarosan egy kis könyv alapját fogják képezni. Itt valószínűleg börtöntársaira céloz. A börtönben lesz az emberekkel való szolidaritása mindennap megélt valósággá. Ebben is, ugyanúgy, mint a szerzeteséletért vállalt vértanúságában, természetes, józan stílusában, Kis Szent Teréz iránti vonzalmában, lelki testvére a számára ismeretlen és nála 28 évvel fiatalabb Tímár Mónikának. Ld. Mónika naplója, Budapest, Vigilia, 1990.
Figyelmünket különösen olyan támadásokra irányítjuk, amelyek a keletkező és a végéhez közeledő életet érik; támadások, amelyek a múlttal összehasonlítva új jegyeket viselnek, és szokatlanul komoly problémákat vetnek fel. Az a tendencia tapasztalható ugyanis, hogy a köztudatban e támadások elvesztik „bűntényjellegüket", és paradox módon „jogi jelleget" vesznek fel; az az igény lép fel, hogy az állam részesítse szabályos törvényi elismerésben, és aztán biztosítsa kivitelezésüket költségmentes beavatkozás által, amelyet az egészségügyben tevékeny személyzet hajt végre. Ezek a támadások az emberi életet szerfelett aggasztó helyzetekben érik, ahol teljesen védtelen. (Evangelium vitae 11.)
Mészáros István A SZERZETESI GIMNÁZIUMOK HAZÁNKBAN 1950–1990 A magyar országgyűlés 1948. július 16-án államosította – vagyis minden ellenszolgáltatás nélkül korábbi fenntartóitól elvette, és állami irányítás alá helyezte – az egyházi iskolákat. A legtöbb egyházi iskola hazánkban a katolikus egyház birtokában volt. A katolikus egyházi oktatási-nevelési intézmények közül számosat női és férfi szerzetesrendek tartottak fenn: legismertebbek a szerzetesi fiú- és leánygimnáziumok, illetve a tanítónő- és óvónőképző intézetek voltak. 1948, 1950 1948 szeptemberétől az összes korábbi katolikus iskola állami iskolaként folytatta működését. A korábbi szerzetesi iskolákban egykori szerzetestanáraik és szerzetesnevelőik már nem voltak jelen. Bár a hazai szerzetesrendi tartományfőnökök között akadt olyan, aki vállalta volna, hogy szerzetestanárai tovább tanítanak – mintha semmi sem történt volna – az államosított gimnáziumokban, de szerencsére a püspöki kar kellő időben igen bölcsen rendelkezett. Mert hiszen az 1950-es évek kemény iskolai ateizmusában-materializmusában, erősen elkötelezett kommunista igazgatók irányítása, párttitkárok ellenőrzése alatt, vajon milyen katolikus oktatásra-nevelésre lett volna lehetőségük a szerzetestanároknak? Minden szavukat, minden lépésüket figyelték volna, állandó lett volna a fegyelmi vizsgálat, újabb rágalmak kreálása, áthelyezések, ürügyek újabb egyházellenes támadásokra. Vergődés, lelkiismereti válság, belső meghasonlás – ilyen súlyos bonyodalmakba kerültek volna a szerzetestanárok, a szerzetesházak, a szerzetesek. 1949/1950-től ugyanis teljesen megváltozott az iskolák belső világa. Ezt tükrözte az oktatásügyi miniszter által 1955. június 2-i dátummal közreadott gimnáziumi rendtartás. Eszerint a tanulókat „a [kommunista] párt és a munkásosztály, egész dolgozó népünk érdekeit odaadóan szolgáló, hazaszerető szocialista emberré kell nevelni, ennek megfelelő marxista-leninista szellemű általános, valamint politikai műveltséget és sokoldalú képzést kell adni, tovább kell fejleszteni a tanulók kommunista világnézetét és kommunista erkölcsi tulajdonságait." Mit tudtak volna tenni ebben a közegben a szerzetestanárok? S a szocialista-kommunista nevelési követelmény hazai iskoláinkban egészen az 1980-as évek végéig érvényes volt... Mindszenty bíboros és püspöktársai tehát megfontoltan és helyesen rendelkeztek 1948 júniusában. Kevés kivétellel egyetértettek velük maguk a szerzetestanárok is, hiszen jól tudták: szerzetespapi hivatásuk és küldetésük nem csupán gimnáziumi keretek között végezhető tevékenységre szól. Felszentelt papok ők, akikre igen nagy szükség van az ifjúságpasztoráció különféle más területein, ahol ekkor még számos lehetőség adódott; illetőleg fontos teendők vártak rájuk a plébániák híveinek lelkigondozásában, melyben sokan korábban is részt vettek. Nem csorbította tehát papi, szerzetesi hivatásuk hatókörét a püspöki kar előrelátó útmutatása, atyaian gondos intézkedése. 1948 júniusában persze még nem lehetett tudni, hogy a proletárdiktatúra államának vezetői és a megfélemlített katolikus egyházi vezetők között létrejött 1950. évi megállapodás alapján az állami hatóság mintegy 2000 férfiszerzetest – felszentelt papot! – minden indoklás nélkül el fog tiltani a nyilvános papi-egyházi szolgálattól, a vallásszabadság durva megsértésével. A hírhedt „megállapodás"-t az állami és egyházi küldöttség 1950 nyarán hat nap délelőttjén tárgyalta; végül 1950. augusztus 30-án írták alá. Az állami bizottság vezetője, Rákosi Mátyás uralta a tárgyalásokat: az ő nyomására úgy állította össze Grősz érsek az egyházi bizottságot, hogy abban Czapik érsek mellett a bencés, a piarista és a ferences rendfőnök kapjon helyet. Ugyancsak a kommunista párt legfőbb vezetősége döntött úgy, hogy a katolikusoknak nyolc gimnáziumot vissza kell venniük, akár akarják, akár nem. Tehát Rákosiék kényszerítették rá a katolikus küldöttségre ezeket az iskolákat; az érsekek és a szerzetes-elöljárók lepődtek meg a legjobban Rákosi bejelentésén, hiszen ők ezt nem kérték, nem is voltak rá felkészülve, s kezdetben vonakodtak is erről tárgyalásba kezdeni. S hogy melyik férfiszerzetesrend kap majd iskolát, ezt is a pártközpontban határozták meg (nem véletlen, hogy éppen azok vezetői lettek a tárgyalóküldöttség tagjai; a visszaadandó leánygimnáziumok fenntartói a tárgyalások végéig bizonytalanok voltak). Jól megvilágítja a helyzetet Czapik érsek két megjegyzése a tárgyalások során: „Ha más működési területen bizonyos szerzeteket meghagynának, mi készséggel mondanánk le az iskoláról, mi nem forszírozzuk az iskolát!" „Hogy visszaadnak egy pár iskolát, ez bennünket nem érint különösen; mi ezzel már leszámoltunk, mi ott már nem fogjuk érezni a teljes szabadságot. . . Mi azért nem állítottuk be a követelésbe az iskolát, mert nyugodt életet akarunk..." De azután mégiscsak elfogadták Rákosiék – nyilván nem egyházias indokokból fakadó – döntését. A nyolc katolikus gimnázium azután – szemben más felekezetek meghagyott iskoláival – szerencsésen átvészelte az 1950 és 1990 közötti viharos évtizedeket. Az 1948-ban történt iskolaállamosításkor ugyanis a reformátusok 6 gimnáziumot s 3 tanítóképzőt, az evangélikusok 2 gimnáziumot, az izraeliták ugyancsak 2 gimnáziumot megtarthattak, de ezek közül nemsokára már csupán egy református és egy izraelita gimnázium működött; a többit 1952-ben az egyházak vezetői önként felajánlották az államnak. A nyolc katolikus középiskola viszont megtalálta helyét és hivatását a gyökeresen megváltozott társadalmi körülmények között. Az 1950-i megállapodás alapján tehát nyolc – 1948 júniusában államosított – egykori katolikus négyosztályos gimnázium kezdhette meg, illetve folytathatta működését, két tanévnyi szünetelés után. Ezek a következő helyeken nyíltak meg: Pannonhalmán és Győrben a bencések, Budapesten és Kecskeméten a piaristák, Esztergomban a ferencesek vezetése alatt fiúgimnázium, Szentendrén ferences koedukált gimnázium, Budapesten és Debrecenben pedig a szegény iskolanővérek igazgatása alatt leánygimnázium. A visszaadott katolikus iskolákat vezető négy szerzetesrend rendfőnökeiből álló bizottságnak, valamint a közoktatásügyi minisztérium képviseletének vezetői – Sík Sándor és Jóboru Magda – már a tanév megkezdése után, 1950. szeptember 7-én írták alá az újrainduló nyolc katolikus gimnáziummal kapcsolatos, az állami tanügyi hatóságok által megszabott „működési elveket". Ezek az 1950 szeptemberében írásba foglalt feltételek változatlanul érvényesek voltak egészen az 1980-as évek végéig, az Állami Egyházügyi Hivatal szigorúan ellenőrizte magatartásukat. Eszerint „az egyházi iskolák növendékeit részint azokból toborozhatják, akik az állami iskolákban nem tudtak elhelyezkedni, részint az állami iskolákból szabadon átlépő tanulókból". Mindegyik visszaadott gimnázium évfolyamonként két-két párhuzamos osztályból állhat: az egyik osztály humán, a másik reáltagozatú lehet. Egy-egy osztályban 40-40 tanuló kaphat helyet, több nem. A gimnáziummal kapcsolatos kollégiumban elhelyezhető tanulók száma az iskolába járó tanulók fele lehet, kivéve Pannonhalmát és Esztergomot, ahol „a kollégiumban lakó tanulók és az iskolai tanulók arányának az 1947/48. évi aránnyal azonosnak kell lenni". A budapesti piarista és a szentendrei ferences gimnázium mellett nem volt kollégium. A tanárok száma osztályonként kettő lehet, a kollégiumi nevelők száma 2, 3 vagy 4, „az állami kollégiumoknál használt kulcs szerint", vagyis a kollégiumi növendékek létszáma alapján megállapítva. A tanításban részt vevő rendtagokon kívül egy rendtag mint iskolai referens működhet. Az állami hatóság csakis a gimnáziumokat fenntartó négy szerzetesrend működését engedélyezte Magyarországon. E drasztikus intézkedés súlyos következményekkel járt. Egyrészt a többi szerzetesrend rendházait elvették, államosították, tagjaikat szétszórták; másrészt a meghagyott négy szerzetesrend meglevő, eddig működő tagjainak is csak töredéke működhetett szerzetesi házban (súlyos feszültségeket okozva a szerzetesnek meghagyottak és a kirekesztettek között). A nyolc gimnáziumban foglalkoztatott szerzeteseken kívül összesen 450 szerzetes számára engedélyezte az állami hatóság, hogy – mint világi pap – egyházmegyei, plébániai szolgálatba állhasson. A többieknek nem: nekik maguknak kellett gondoskodni maguk számára világi megélhetésről, „civil" munkahelyről, lakásról. A meghagyás és elküldés a rendfőnökök nehéz feladata volt. A működő szerzetesrendek meghagyott szerzetestagjainak utánpótlására egy-egy férfirendben legfeljebb 14-14, a női rendben 10 rendi növendék lehetett. A rendi növendékek tanári kiképzése a hazai állami egyetemeken történhetett; mindegyik gimnáziumi szerzetestanárnak természetesen középiskolai tanári képesítéssel kellett rendelkeznie. Mindegyik katolikus gimnázium államsegélyt kapott, mégpedig osztályonként két tanár után. A mérték ez maradt később is: mindegyik iskola számára 16 tanári státus alapján utalták ki a szerény segélyösszeget. (E négy évtizedben a diákok száma után a világi iskolák sem kaptak semmiféle államsegélyt.) E négy évtizeden át a katolikus gimnáziumok rendszeres anyagi támogatást kaptak a püspöki kartól, azután a szerzetesrendek külföldi kapcsolatai révén; majd 1958-tól a bécsi Caritas Internationalis katolikus segélyszervezettől. De minden évben országos templomi gyűjtés is enyhítette ezeknek az iskoláknak anyagi gondjait. 1949-ben hozott minisztertanácsi rendelkezés szerint „a közszolgálat körén kívül működő mindazok a személyek, akik az állam terhére jövedelem-kiegészítésben részesülnek, kötelesek az illetékes miniszter rendelkezése szerint a Magyar Népköztársaságra és annak alkotmányára esküt tenni". A püspöki kar hozzájárult, hogy a szerzetestanárok a kívánt esküt letegyék, „a katolikus erkölcstannak az esküre vonatkozó elvei szerint, azaz salvis legibus Dei et Ecclesiae", vagyis az Isten és az egyház törvényeinek sérelme nélkül. Az esküszöveg ugyanaz volt, mint amit a püspöki és papi eskütételnél alkalmaztak. A katolikus gimnáziumok állami főfelügyeletét a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a budapesti és a megyei tanácsokon keresztül gyakorolta. „A rendelkezés, felügyelet és kinevezés joga – az önrendelkezési jog értelmében – az egyházi hatóságot illeti meg, de a kinevezéshez szükséges a vallás- és közoktatásügyi minisztérium jóváhagyása" – az 1950. szeptemberi „működési elvek" szerint. A püspöki kar megszervezte a Katolikus Középiskolai Főhatóságot. Ez lett a nyolc katolikus gimnázium legfőbb egyházi irányító és felügyeleti szerve négy évtizeden át. Lehetőségek, nehézségek E gimnáziumok – mint a többi korabeli állami gimnázium – 14-18 éves fiatalok oktatási-nevelési intézményei voltak. Egy-egy katolikus gimnázium tanulóinak maximális összlétszáma – a megállapodás szerint – a négyszer két osztályban összesen 320 lehetett; tehát a nyolc gimnáziumba elvileg összesen 1560 tanuló járhatott tanévenként, s mintegy 640 diák érettségizhetett, ugyancsak tanévenként. De az érettségiig tartó négy év alatt mindig volt több-kevesebb lemorzsolódás. Az 1950-es években igen sok katolikus szülő kívánta gyermekét katolikus gimnáziumba beíratni: a túljelentkezés miatt lehetőség nyílt a jobb tanulmányi eredményű tanulók kiválogatására (a fel nem vett, elküldött tanulók és szülők kudarcélményének hatásait elemző vizsgálatokra eddig nem történt kísérlet). A jelentkező tanulók száma 1965-ig emelkedő tendenciát mutatott, utána stagnált, majd csökkent. Ekkoriban egyik-másik iskolába egy-két tanéven át csupán egyetlen osztályra való tanuló kérte felvételét az első évfolyamra. 1980-tól kezdett újra emelkedni a tanulói létszám. Az újrainduló katolikus gimnáziumokban is az állami tanterveket és tankönyveket kellett használni mindvégig. „Ha ezek a katolikus hitelvekkel ellentétes tanításokat tartalmaznak – szögezték le a „működési elvek"-ben –, a katolikus iskolák tanárai kifejthetik a katolikus álláspontot. A katolikus álláspont biztosítására az állami tankönyvek mellett használhatnak állandó jegyzeteket, amelyeket a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak joga van felülvizsgálni." A katolikus gimnáziumok tanárai azonban sehol sem készítettek ilyen külön jegyzeteket az egyes tantárgyakhoz (kivéve természetesen a saját hittan-jegyzeteket), nyilván inkább szavakban fejtették ki véleményüket egy-egy világnézetileg kritikus-problematikus kérdésről. Egy további szabály 1950 szeptemberéből: „A katolikus iskolák növendékeit nem szabad meggátolni abban, hogy demokratikus pártok vagy tömegszervezetek egyházi iskolákon kívüli szervezeteinek tagjai legyenek, de nem szabad kényszeríteni őket arra, hogy egyházellenes manifesztációkban részt vegyenek, vagy a katolikus hittel, erkölccsel és egyházfegyelemmel ellenkező nézeteket valljanak." Az állami és egyházi közös bizottság 1950-ben kiadott nyilatkozata leszögezte: „Senkit hátrány nem érhet amiatt, hogy egyházi iskolába jár, vagy gyermekét oda járatja." Sajnos, ez a szép elv írott malaszt maradt, egyáltalán nem érvényesült a valóságban. Az állami tanügyi hatóságok – háttérben a különféle szintű pártbizottságokkal – mindvégig gondos és éber felügyelet alatt tartották a katolikus gimnáziumokat. A minisztérium a megyei, városi művelődési osztályok, a helyi pártbizottságok kiküldöttei sűrűn megjelentek az iskolákban ellenőrzés, felügyelet céljából vagy éppen valamiféle feljelentés kivizsgálása miatt. Általában alacsony volt a katolikus gimnáziumokból a főiskolákra és egyetemekre felvett diákok száma, később is, de az 1950-es években különösképpen. Jól megvilágítja ennek primitív ideológiai okait a következő megjegyzés, amely 1950. november 8-án a pannonhalmi bencés gimnáziumban tartott értekezleten hangzott el, s amelyen a bencés tanári kar tagjain kívül részt vettek a megyei művelődési osztály kiküldöttei is. A megyei tanács középiskolai előadója „hangsúlyozni kívánta – örökítette meg a jegyzőkönyv –, hogy hamis az ellenségnek az a hírverése, mely szerint az egyházi iskolákból nem vesznek fel az egyetemre tanulókat. Az egyházi iskolákból éppen úgy felveszik a tanulókat, mint az államiakból. Kétségtelen azonban, hogy az utóbbiak előnyösebb helyzetben vannak, mégpedig azért, mert olyan pedagógusok nevelésében részesültek, akik a marxi-lenini ideológiai felkészültséggel rendelkeznek, akik az egész tanítási anyagot ilyen szellemben átértékelve nyújtották tanítványaiknak. Nem vitás, hogy ez a nevelés a tanulók boldogulását az egyetemen jobban elősegíti." Ugyanott az igazgató a tanévet bezáró tantestületi értekezleten – 1951. június 16-án – az új körülmények közötti iskolai élet egyik kényes pontjára is rámutatott, amely ugyancsak mindvégig, egészen az 1980-as évek végéig nehézséget okozott. „Az állami tanterv és az állami tankönyvek használata egy katolikus gimnázium számára sok nehézség forrása lehet" – szögezték le a jegyzőkönyvben. – „A tanterv és a tankönyvek a dialektikus materializmust hirdetik. Katolikus iskolákban viszont a katolikus világnézetet taníthatjuk csak, a dialektikus materializmust csak ismertettük, de nem tehettük sem a magunk, sem tanulóink világnézetévé. Ez azután a tankönyvek használatában minden nap újabb és újabb nehézséget okozott. Nyugodtan megállapíthatjuk, most az iskolai év végén, hogy – már amennyire ez sikerülhetett – a feladatot sikerült a tanári karnak megoldania. Tanítványaink a dialektikus materializmust megismerték ugyan, de katolikus világnézetük meg nem rendült." Később, az 1970-es évek második felétől kezdve azután már tágabbra nyílt a főiskolák és egyetemek kapuja a katolikus gimnáziumokban érettségizett diákok előtt. Alap és közeg A szerzetesi iskola alapja és meghatározó közege természetesen, magától értetődően a vallásos nevelés, a hitre nevelés, a hitben nevelés. E nyolc hazai katolikus gimnázium a katolikus iskolák hagyományos – hazánkban több évszázados – feladatát kívánta megvalósítani a 20. század e nehéz évtizedeiben: hogy mély katolikus meggyőződésű, szilárd hitű, egyházához, hazájához hű katolikus vezetőréteget neveljenek; a családban, a hazában, az egyházban, a társadalomban rájuk váró feladatokat tisztességgel-becsülettel ellátó, az értelmiség különféle színterein – mint hívő katolikusok – eredményesen tevékenykedő felnőtteket formáljanak növendékeikből. Egy szerzetesi gimnáziumban nyilván ez a legfontosabb cél, ez a legfőbb feladat, minden más ennek van alárendelve, ezt a célt szolgálja. Ennek érdekében az önfegyelem, a belső fegyelem elsajátíttatása céljából igyekeztek a szerzetesi iskolákban és kollégiumokban korszerű, mai fiatalokhoz szabott, ugyanakkor elvszerű külső fegyelmet biztosítani. A vallásos nevelést mint alapvető legfőbb célt szolgálta a szerzetesi iskolákban a szerzetestanárok oktatómunkája. A nyolc katolikus iskola oktatási színvonala a négy évtized alatt hullámzott; egyes időszakokban egyik-másik jelentősen kiemelkedett, mások – különféle okok miatt – középszinten teljesítették oktatási-tanítási kötelezettségeiket. Ami a szerzetestanárokat illeti: itt is az volt a helyzet, mint a többi – világi – „civil" gimnáziumban: számos kiváló szerzetes tanár tanított e nyolc iskolában; sok volt az átlagos tanár, de gyengék is akadtak közöttük, többen közülük mind szaktanári, mind általános pedagógusi, mind papi, lelkipásztori szempontból kiemelkedők voltak; sokan az említett egyik vagy a másik vagy a harmadik vonatkozásban jeleskedtek, váltak szélesebb körben is ismertekké, elismertekké. E Gondviselés rendelte nehéz négy évtizedben valószínűleg sikerült kialakítani a nyolc katolikus gimnáziumban a korszerű szerzetestanári identitást. A szerzetes-elöljárók nyilván végigelmélkedték a háború előtti időszak erre vonatkozó hazai tanulságait. Ezek között azt is, hogy az 1920-as, 1930-as években a szerzetestanárok nagyobb része inkább tanár volt, mint szerzetes. Szaktárgyát jól vagy kevésbé jól „letanította", talán tudományos munkásságot, közéleti aktivitást is kifejtett, de tevékenységének szerzetesi jellege, papi, lelkipásztori mivolta nemigen vált érzékelhetővé. A szerzetesi gimnázium melletti székházaikban mint egyazon iskolában tanító pedagógusok élték a maguk külön-külön (számos esetben enyhén világias) életüket, az iskolát körülvevő városi környezet úri társadalmában mint gimnáziumi tanárok nagy megbecsülést élvezve, a pasztorációban tevékenykedő világi papok felett jóval magasabb társadalmi presztízsben részesülve. Hogy igazi szerzetesi közösséget alkottak volna – ez kívülről nemigen volt érezhető. (E témakör persze megérdemelne egy részletesebb kifejtést a probléma efféle, esetleg félreérthető, félremagyarázható felvillantása helyett.) A fentieket több évtizedes egyéni tapasztalataim, illetőleg mostanában végzett rögtönzött közvélemény-kutatásom alapján fogalmaztam meg. Az alábbiakat is ugyanezekből a forrásokból merítem. A szülők az 1950-es, 1960-as években elsősorban azért íratták be a meglévő szerzetesi iskolák egyikébe gyermeküket, mert alapos vallásos nevelést akartak számukra biztosítani. Tehát kifejezetten vallásos szülők akarták gyermeküket diákkorukban is, felnőttkorukban is vallásosaknak látni, ezért adták katolikus gimnáziumba, kollégiumba, bár ez ekkor a tanuló jövő élete szempontjából számos vonatkozásban hátrányt is jelenthetett. Mégis vállalták ezek a szülők, mert úgy vélték: nagyobb érték a szilárd vallásos hit, mint a pártállam körülményei közötti érvényesülés, karrier. Az 1970-es években, még inkább az 1980-as években is alighanem az ilyen szülők és ilyen diákok voltak többségben e szerzetesi gimnáziumokban, kollégiumokban. De ekkoriban már megjelentek azoknak a szülőknek a gyermekei, akiknek vélekedése szerint „nem baj", hogy ott vallásos nevelésben részesülnek, „nem árt" az nekik; – itt jól gondoskodnak róluk, főleg a kollégiumban, nem úgy, mint az állami kollégiumokban. Az állami tömegkollégiumok közül ugyanis jelentősen kiemelkedtek – gondos és lelkiismeretes nevelőmunkájukkal – az egyházi-szerzetesi kollégiumok. S jelentkezhettek olyan szülők is, akik a saját gyermekükkel való foglalkozás terhétől igyekeztek megszabadulni, vagy valóban nem értek erre rá, megnyugtatva magukat azzal, hogy gyermeküket jó helyen, egy „alternatív" egyházi kollégiumban helyezik el. Jelentkeztek azok az apák-anyák is, akik azért küldték egyházi gimnáziumba-kollégiumba fiúkat vagy lányukat, hogy nehezen kezelhető gyermeküket itt majd alaposan „kézbe veszik", „megnevelik". Ők azonban csalódtak számításukban. A vallásos nevelési, hitre nevelési alapfeladatból következett, hogy a szerzetesi iskolákból az 1990 előtti négy évtizedben számos érettségizett diák választotta a papi pályát: szép számban jelentkeztek mind világi papi szemináriumokba, mind szerzetestanárnak (elsősorban természetesen az iskolát fenntartó rendbe), illetőleg szerzetesnővérnek (ugyancsak az iskolát vezető rendbe). A Távlatok szerkesztőjének kérésére írt e rövid iskolatörténeti összefoglalás készítése közben kapott két hír sajátos meditációra késztetett a témával kapcsolatban. 1) Hírül adták szerte a világon, hogy egy magyar származású amerikai tudós kémiai Nobel-díjat kapott. Az egyik hazai katolikus hetilap még azt is közölte róla, hogy ez a tudós egykor budapesti szerzetesi gimnáziumba járt; az 1950-es években – egyetemi tanulmányai után szinte azonnal – egy budapesti akadémiai tudományos intézet vezetője lett, majd 1956 végén külföldre távozott. Hogy egykori honfitársunk Nobel-díjat kapott, jóleső érzés mindannyiunknak. Hogy Nobel-díjában – tucatnyi több más tényező mellett – egykori szerzetesi iskolája is jelen van, ez is kétségtelen. De amit vártam volna a katolikus hetilap cikkírójától: tud-e arról, hogy vajon új Nobel-díjasunk hogyan sáfárkodott a szerzetesi iskolában kapott vallásos neveléssel? Ez ugyanis egyáltalán nem mellékes. Vajon megőrizte-e, elmélyítette-e hitét felnőtt tudós korában? Komolyan vette-e Krisztus-hűségét a Nobel-díj felé vezető úton? Vagy ez a szerzetesi iskola befejeztével véget ért? Érettségije után is részt vett vasárnaponként a szentmisén, a szentségekhez járult, családja körében is szétsugározta az egykori szerzetestanáraitól istápolt katolikus hitet? Ma is így éli meg vallását? Vajon a szerzetesi gimnázium az ő esetében betöltötte speciális funkcióját? Vagy csak azt tudta adni, amit a jó világi gimnáziumok? 2) Hasonló gondolatokat keltett bennem az a levél, amelyet az egyik szerzetesi gimnázium történetét tárgyaló monográfiám olvasójától, e gimnázium egykori diákjától kaptam. Felháborodott hangon tiltakozik – s amint írta: vele együtt tiltakozik e szerzetesrend diákjainak országos szövetsége, élén a közismert elnökkel – az ellen, hogy könyvemben megemlítettem: az iskola diákja, az önképzőkör elnöke volt X. Y., később a szocialista magyar irodalom magas kitüntetésekkel és díjakkal dekorált sikeres művelője. S a levélíró követeli, hogy a még raktáron lévő példányokból húzzák ki ezt a nevet. E levél is elgondolkodtatott 1950 és 1990 közötti szerzetesi gimnáziumaink nevelési hatékonyságáról. Közismert, hogy szerzetesi gimnáziumaink vezetői általában és elsősorban azzal szokták bizonyítani, dokumentálni értéküket a közvélemény előtt, hogy bemutatják: végzett diákjaik közül mennyien kerülnek be a főiskolákra, egyetemekre. De tökéletesen ugyanez a célja mindegyik – állami, önkormányzati, tanácsi, magán- stb. – iskolának is! A szerzetesi iskolák alapvető speciális funkciója, létezésük meghatározó sajátos oka nem ez volt 1950 és 1990 között, hanem az – amint már szó volt róla –, hogy minél több minél szilárdabb hitű, vallásnak-hitnek őszintén elkötelezett, Krisztus szeretetében szűkebb-tágabb környezetében minél tevékenyebb tanúságtevő katolikus felnőttet neveljenek. Ez az alapvető speciális funkció különböztette meg a szerzetesi iskolákat a többi korabeli világi iskoláktól, amelyek ezt a szerepet nem vállalták, nem is vállalhatták (akárcsak 1948 előtt). Manapság egy modern intézmény nem nélkülözheti az előítéletektől mentes, tárgyilagos, minél hitelesebb hatásvizsgálatot. Ez mutatja meg, hogy érdemes-e egy-egy intézményt az adott célra fenntartani, működtetni, érdemes-e rá anyagi, szellemi, emberi energiákat fordítani. Jó lenne ezért, ha semleges szakemberek tudományos hatásvizsgálatot szerveznének kellő szociológiai alapossággal, minél nagyobb populáció bevonásával, melynek keretében a következő kérdésekre kellene, illetve lehetne válaszokat találni: az 1950 és 1990 közötti nyolc katolikus gimnáziumunkban érettségizettek közül ma (illetve a vizsgálat időpontjában) hányan vallják magukat a) hívő katolikusoknak (vasárnapi szentmise, szentségek, házasságkötés, gyermekek hitoktatása, egyházközségi munka stb.), b) a katolikus vallással rokonszenvezőnek, „katolikus gondolkodásúnak", a „keresztény értékeket" tisztelőnek, c) vallási szempontból közömbösnek, d) agnosztikusnak, ateistának? E kategóriákat természetesen kellő szociológiai finomsággal kell kidolgozni. Az 1950 és 1990 között egyházi gimnáziumokban érettségizett összes elérhető tanuló megkérdezése sem tűnik lehetetlennek, de csupán az 1970-es, 1980-as években érettségizettekre vonatkozó vizsgálat is jól eligazító lehetne. A legegyszerűbb megoldásról azonban alighanem kár lenne lemondani: szúrópróbaszerűen egy-egy tanév metszetét kiválasztani a négy évtizedből. Például az 1955-ben, 1965-ben, 1975-ben és 1985-ben a nyolc katolikus gimnáziumban érettségizett egykori fiúk és lányok – mintegy kétezren lehetnek – ma hogyan állnak katolikus hitükkel? Magam erősen hiszem, hogy 1950 és 1990 közötti szerzetesi gimnáziumaink erőteljesen hatottak diákjaik elkötelezett vallásosságára, élő hitére, Krisztus melletti tevékeny felnőttkori tanúságtételére. De azért jó lenne, ha ezt a sejtést, reménykedést, elvárást tudományos vizsgálat is dokumentálná.
Bizonyos tekintetben a hatalmasoknak a gyengék elleni háborújáról beszélhetünk: azt az életet, amely több elfogadást, szeretetet és gondoskodást igényelne, haszontalannak tartják, vagy elviselhetetlen tehernek tekintik, és ezért sokféleképpen elutasítják. Azt, aki betegsége, terheltsége vagy (még sokkal egyszerűbben) puszta léte folytán megkérdőjelezi azoknak a jólétét és életszokásait, akik kedvezőbb helyzetben vannak, egyre inkább ellenségnek tekintik, akivel szemben védekezni kell. Ilyen módon egyféle életellenes összeesküvés szabadul el. (Evangelium vitae 12)
FÓRUM AZ EGYHÁZRÓL A Távlatok 19. számában közzétettük György Attila plébános „Milyen egyházat szeretnék?" című írását, amelyet vitaindítónak szántunk, serkentőnek arra, hogy felmérjük a magyarországi egyház helyzetét, megvilágítsuk a zsinati megújuláshoz szükséges feltételeket és feladatokat. A „szabad fórum ", eszmecsere segítheti az egyház tagjainak – papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – fokozottabb elkötelezettségét, felelősségvállalását. Pluralista társadalomban élünk; az egyházon belül is – az egyazon hit megvallásával – különféle vélemények, helyzetelemzések és elkötelezettségek lehetségesek. Figyeljünk másokra is, hiszen közös felelősségünk körvonalazásában egymást segítjük, kiegészítjük. Feltett szándékunk, hogy a jövőben fokozottabban tájékoztatunk mindarról, ami a magyarországi egyház életerejét, kibontakozását jelzi: lelkiségi mozgalmak, szerzetesrendi iskolák és intézmények, lelkipásztori kezdeményezések. Őszi számunkat pl. az ifjúsági mozgalmaknak, az egyház és az ifjúság témának szenteljük. Tájékoztatás készül majd a magyar liturgikus megújulás elmúlt harminc évéről is. A „többszólamúság" kifejezése akart lenni a Távlatok 20. számában a kerekasztal-megbeszélés. („Egyház és közösség".) Következő, 22. számunkban újabb véleményeket, hozzászólásokat tettünk közzé. P. Nemeshegyi bővebben kifejtette előzőleg vázlatosan előadott témáját: „A II. vatikáni zsinat egyházképe." A zsinati egyházkép ugyanis támpontunk, útmutatónk marad; ennek alapján vizsgáljuk a zsinat magyarországi recepcióját és az új evangelizálás feladatait. Mostani számunkban egy protestáns világi mondja el véleményét az egyházi hierarchiáról. Ezután Barlay Ö. Szabolcs Kamarás István „forgatókönyvéhez" fűz kritikai megjegyzéseket. Végül egy M. Gy. jelzéssel beküldött hozzászólás a gyermekkeresztség – laikusok szerepe – cölibátus kérdésköreiről szól. (A Távlatok 19. számában közölt György Attila-íráshoz kapcsolódik.)
Végh László EGYHÁZ, HIERARCHIA, MEGMARADÁS Az egyházak tagjai a történelemben élő emberek. Az ember születik, felnő, munkálkodik, megöregszik és meghal, az egyház marad. Őt magát Krisztus testének is nevezik, Krisztus alapította. Mint látható és megtapasztalható közösség élni, létezni fog az idők végezetéig. Azonban az egyházat alkotó közösség halandó emberekből áll, akik az egyházhoz való tartozásukat általában egy annál nagyobb közösség, a társadalom tagjaiként élik meg. Az egyház és a világ viszonya, milyen sokan és kik tartoznak az egyházhoz, hogyan gyakorolják vallásukat, milyen az egyház és társadalom kapcsolata, történelmileg, hellyel és idővel változik. Most nem foglalkoznék az egyház misztériumával, a második isteni személy megtestesülésével, földi munkájával, amely az egyház születéséhez vezetett. Nem elemezném az egyház és a Szentlélek Isten titokzatos kapcsolatát sem. Amit most tárgyalni szeretnénk, csak annyi, hogy az egyház intézménye mint olyan miként maradhatott, maradt fenn a történelemben. Ma pedig, korunk szellemiségét, a társadalmi fejlődés jellegét, tendenciáit vizsgálva megkísérlünk támpontokat adni arra, mit mondhatunk az egyház visszaszorulásának veszélyéről avagy növekedésének lehetőségeiről. Az egyház, a különböző felekezetek, szekták életének elemzésekor az alapvető kérdés a hit, annak megélése, az ahhoz való viszony. Nem vizsgálnánk hitbeli kérdések részleteit, azokban fennálló különbségeket, hogy ezek milyen szerepet játszottak az egyházszakadásokban, felekezetek, szekták alapításában. Csak a nagyon általános felvetésekkel foglalkozunk. Azt elemezzük, hogy az egyház mint emberi közösség miként, milyen fajta intézményrendszerben maradhatott fenn, és lehet még a mai szekularizálódás közepette is meghatározó szellemi hatalom. A közösségek fennmaradásának, növekedésének, hanyatlásának ismérveire hivatkozva fogjuk tárgyalni az egyház intézményrendszerének általános jellemzőit. A rendszerelmélet alkalmazott fogalmai abban is segítenek, hogy jobban megérthessük az egyház és a világ mai kölcsönhatásait, a piaci társadalom és az egyház sok-sok tényező által bonyolított, ám, mint látni fogjuk, nem is annyira áttekinthetetlen kapcsolatrendszerét. Szót ejthetünk a szekták és a felekezetek mai sokasodásának okairól, és nyilvánvalóbbá lesz az is, mit tehetünk az egyház erősítéséért, a felmorzsolódás ellen, a további szakadások elkerülése érdekében. A magát fenntartani képes, önazonosságát megőrző, ám a változásokhoz alkalmazkodni képes emberi közösséget önszerveződő rendszernek tekinthetjük. Az önszerveződés alapvetően természettudományos, a fizikában használatos fogalom, de alkalmazhatósága társadalmi jelenségek vizsgálatára is kiterjed. Az önszerveződés alapvető sajátosságai egyaránt jellemzőek lehetnek fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi, gazdasági stb. rendszerek viselkedésére1. Az önszerveződés a sok, egymással akár bonyolultabb kölcsönhatásra is képes összetevőből álló rendszereket jellemezheti. Általában az összetett rendszerek viselkedését a káosz, a teljes rendezetlenség uralja. Azonban a káoszból kiemelkedhet a rend. Ekkor a teljes rendszer viselkedését csodálatosan gazdag, harmonikus mozgásformák összjátéka alakítja ki. Az önszerveződő rendszer több mint az összetevők egyszerű összege. Viselkedése, mozgásformái nem érthetők meg, ha csak egyenként az alkotórészekre figyelünk. A társadalom egészének, kisebb egységeinek működését egyensúlyi állapotban szintén az önszerveződés szabályai jellemzik. Ha abból kizökkennek, a harmónia és rend felborul, diabolikus, kaotikus vonások válhatnak uralkodóvá. Normál állapotban az önszerveződő rendszer sikerrel képes alkalmazkodni a környezet változásaihoz. Bár az alkalmazkodás során belülről is változnia kell, önazonosságát, lényegét meg tudja őrizni, fenn tud maradni. Az önszerveződő rendszer inkább egy önmagát fenntartani képes folyamatnak, mint statikus szerkezetnek tekinthető. Az önszerveződésnek két alapvető, egyébként teljesen általánosnak mondható feltétele van, amely minden önszerveződő rendszert jellemez, legyen az fizikai vagy akár gazdasági rendszer, felekezet stb. Az első feltétel, mondhatni, triviális; azt követeli meg, hogy léteznie kell a rendszert összetartani képes kölcsönhatásoknak. Ezek a teljes rendszert jellemző, koherenciát biztosító erők akkor működhetnek, alakulhatnak ki, ha a rendszer elemei kölcsönhathatnak egymással. A másik feltétel már nem ennyire nyilvánvaló. Azt követeli meg, hogy a rendszernek állandó, intenzív kölcsönhatásban kell állnia környezetével. Az önszerveződő rendszer környezetétől elválaszthatatlan, anélkül nem alakulhat ki, bezáródás esetén pedig az önszerveződést biztosító folyamatok fokozatosan elhalnak, a rend fokozatosan felbomlik, a rendszer degenerálódik, elpusztul. A nyitottság kényszere természetszerűen együtt jár az állandó alkalmazkodás szükségességével. Emberi közösségek esetén, végső soron az egyéni szabadságjogok megléte biztosítja azt, hogy az első feltétel, vagyis az összeforrottságot megteremtő koherens kölcsönhatások kialakuljanak és fennmaradjanak. Az emberi kölcsönhatások sokoldalúsága munkálhatja ki a rendszer arculatát kialakító, egyensúlyát, harmóniáját biztosító mozgásformákat. Az egyéni szabadság léte teszi lehetővé azt is, hogy a külső körülmények változása esetén a rendszer kellő gyorsasággal tudjon alkalmazkodni. A szabadság hiányában a rendszer megmerevedik, képtelen lesz a fennmaradáshoz szükséges változások kimunkálására. Az önszerveződő rendszer annál életképesebb, minél magasabb szintű a szervezettsége. Ezt az elemek közötti összetettebb, kifinomultabb kölcsönhatások, a sokrétűen tagolódott belső szerveződési szintek bizosíthatják. Az ilyen, hierarchikusan tagolt rendszerek alkalmazkodóképessége sokkal eredményesebb, mint a csupán egy-két összetartó kölcsönhatással jellemzett rendszereké. Az utóbbiak jóval sebezhetőbbek. Ha a külső változások valamelyik összetartozó tényezőt legyengítik, a maradék koherens erők képtelenek lehetnek a rendszer fenntartására, az elpusztul, szétesik. A gazdagon tagolódott belső rend, a szabadság és a kötöttségek éltető harmóniája csak hosszabb idő folyamán formálódhat ki. Emberi közösségek esetén a történelmi fejlődés során létrejött, a közösséget alakító és fenntartó tényezőket, a hagyományokon alapuló, jól kipróbált struktúrákat nem lehet következmények nélkül felrúgni. Meg kell újulni, a közösség erre kényszerül, mivel a környező világ is változik. Azonban ezeket a változásokat csak a hagyományok lényegét sértetlenül hagyva szabad bevezetni. Röviden áttekintjük, hogy az egyház mint önszerveződő rendszer milyen körülmények, teltételek mellett lehet életképes. A következő általános megállapításokat tehetjük. A) Az egyház intézményrendszere nem merevedhet le, a hierarchia nem szabályozhatja teljes mértékben a gondolkodás és cselekvés lehetőségeit. Ha így próbálna tenni, az egyház képtelen lesz a világ változásaihoz alkalmazkodni, elveszti a világhoz fűződő kapcsolatait, és idővel teljesen bezáródik, jelentéktelenné válik. Csak akkor tud ilyen merev formában időlegesen fennmaradni, ha szabályait átveszi a társadalom is. Azonban ez törvényszerűen a társadalmi rendszer megmerevedését, pusztulását is magával hozza, mert idővel nem tud ellenállni a más társadalmak gyakorolta külső nyomásnak. Ezért ily módon az egyház jelentéktelenné válása nem kerülhető el, csupán elodázható. B) A hagyományokon alapuló hierarchikus rend alapvető stabilizáló tényező. Nem lehet vele könnyelmű módon szakítani. Célszerűbb a még inkább tagolt strukturális elemek bevezetésén munkálkodni, mint a létező hierarchia nehézkességére, tehetetlenségére hivatkozva annak lerombolására törekedni. Rombolni sokkal könnyebb, mint építeni. A fejlődés iránya mindenhol az egyre jobban tagolt, színesebb és összetettebb struktúrák kialakulásának irányába mutat. Ez alól az egyházi intézményrendszer sem lehet kivétel. A világ változásait nem aggodalommal, hanem érdeklődéssel, nyitottan kell fogadni. Élni kell az új lehetőségekkel, gondoljunk például a modern kommunikációs csatornák kínálta módszerekre. Ezeket is az egyház növekedésének szolgálatába kell és lehet állítani. C) Ellen kell állni a könnyű sikereket ígérő, ám kellően át nem gondolt, ki nem próbált, sietős változtatásoknak. A hagyomány, a történelmi múlt tisztelete alapvetően fontos. Ha az egyház megkérdőjelezi múltja értékeit, kevés esélye lehet a túlélésre. A világi gondolkodás gazdag tárházából csak azokat az eszméket szabad beépíteni az egyházi gondolkodásba, amelyek időtállónak ígérkeznek, és nem ellentétesek a hagyományos értékekkel. Különben az egyház elveszítheti önazonosságát, és széteshet. A hagyományokhoz mindenekfelett ragaszkodó egyházra az ortodox egyházak szolgálhatnak példával. Az értékek változatlan formában való megőrzésével és felmutatásával rendkívül fontos szerepet töltöttek és töltenek be. Azonban ezt azon az áron érhették csak el, hogy a történelem során mindig is erősen befolyásolták a világi hatalmat, meghatározva annak arculatát. Ezért a szellemiségük meghatározta földrajzi területek világi kormányzatait az egyházi struktúrához hasonló, erősen hierarchikus vezetési formák jellemezték. Ez a térség végül is hátrányba került a kevésbé ideologizált, kötetlenebb, szabadabban fejlődő nyugati területekkel összevetve. A római katolikus egyház a nagy egyházszakadásoktól eltekintve sikerrel alkalmazkodott és alkalmazkodik a világ változásaihoz. Ennek köszönhetően nem kényszerült és kényszerül arra, hogy részt vállaljon a napi politikai küzdelmekben. Függetlensége folytán nemzetek felett álló szellemi hatalommá emelkedett. A katolikus egyház életképességének meghatározó tényezője hierarchikus felépítettsége, annak gazdag tagoltsága. Adottak a lehetőségei, hogy a II. vatikáni zsinat szellemében megújulva választ tudjon adni a kor kihívásaira. A modern idők szekularizáló áramlatai a katolikus egyházat is igen kemény próba elé állítják, azonban az egyháznak megvan az esélye arra, hogy sikerrel szálljon szembe a mindent fojtogató, az egész világot kizsigerelő, tönkretevő önzéssel, materializmussal. A katolikus egyházból a reformáció során kiszakadt egyházrészek az anyaegyháznál jóval sebezhetőbbeknek bizonyultak. Azóta többségüknek a más felekezetekhez vonatkoztatott relatív súlya csökkent. Gyakoriak az egyházszakadások, több történelmi protestáns egyház már csak darabjaiban létezik. Ennek alapvető oka a hierarchia gyengesége és viszonylagos tagolatlansága, valamint a hagyományok összetartó erejéről való részleges lemondás. Azok az egyházak maradtak fenn viszonylagos épségben, amelyeknek sikerült reformátori ősökre, a hit hőseire alapozott hagyományokat teremteni, és ugyanakkor külföldi testvéregyházakkal hatékony kapcsolatrendszereket ápolhattak és ápolnak. A manapság gomba módra szaporodó felekezetek, szekták életképessége, jövője igencsak bizonytalan. Számuk gyarapodása sokkal inkább a korszellemnek tulajdonítható, mintsem a vallásosság virágzása eredményének tekinthetnénk őket. A protestáns felekezetek szakadásait, a számtalan új felekezet, szekta megjelenését a hitélet piacosodásával magyarázhatjuk2. A piacosított hitélet fogalmának megértéséhez vizsgáljuk meg a piaci alapon szerveződött társadalmak és az egyházak viszonyát. A kapcsolatrendszer természetesen igen sokrétű és bonyolult. Azonban az egyház és a piac értékrendszere egy dologban, az értékek megítélésének módjában alapvetően különbözik. Ez a különbség, amelyben a piac nem csak az egyházakkal, hanem a más szellemi területeken ható szférákkal is ütközik, igen fontos, és meghatározza az egyházak helyzetét, behatárolja mozgásterületét. Az önmagát építő és szervező piac maga is önszerveződő rendszernek felel meg. A piac a gazdasági élet működésének, fejlődésének egyedüli életképes módja. Ezt az állítást a történelmi tapasztalatok birtokában nehéz vitatni. A piaci alapokon nyugvó gazdasági rendszer mással nem helyettesíthető. Az önszerveződés alapfeltételeit elvető, diktatórikus gazdaságirányítási módszerek eleve rosszak. Amikor a piacgazdálkodás roncsoló hatásairól ejtünk szót, nem a piac léte ellen tiltakozunk. Csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mik lehetnek annak a következményei, ha egy, a maga területén hatékony és nélkülözhetetlen irányító elv olyan szférákat kezd kormányozni, ahol nem illetékes. A piac mindig az adott időpontban létező állapotot mérlegeli, és döntéseit a pillanatnyi érdekek határozzák meg. A profit maximalizálása a cél, és ebben az adott pillanatban megszerezhető, hozzáférhető érték a meghatározó. A pillanatra figyelés, a napról napra élés a mindennapi lét meghatározó elemévé vált. A piac mint önszerveződő alakulat, mint más hasonló rendszer igyekszik növekedni, mindent a hatókörébe vonni, ami csak elképzelhető. Mindenhová behatolva mindent a saját értékrendje szerint igyekszik értékelni. Csak azt tekinti fontosnak, ami pénzzé tehető; amit nem tud a saját rendszerébe bevonni, azt félresöpri. Létünk más anyagi szférái és a szellemi területek mást tekintenek mérvadónak. De mivel nem a pillanatra, hanem messzire néznek, hátrányba kerülnek a hitetlen, önző felfogás terjedésekor. Ezekben csak az számít, amit ma birtokolunk vagy birtokolhatunk, a többi mind esetleges és ezért csak másodlagos lehet. Például a piac és a környezetvédelem is ütközik, mert az előbbi a rövid, az utóbbi a hosszú távú érdekeket képviseli. A tudomány, kultúra, irodalom, művészetek mind áldozatul esnek, eshetnek a mérlegelésükre alkalmatlan, ám rájuk kényszerített piaci meghatározottságnak. A vallás esetén, amely pedig az örökkévalóságra tekint, még nyilvánvalóbb az a képtelenség, hogy a pillanatnyi haszon határozza meg értékét. A piaci szemlélet, mint akármi mást, a vallást és az egyházakat is a pillanatnyi szükségletek, a kereslet és kínálat mértékével igényli vagy veti el. A piac szerint a vallás emberi szükségletként fogható fel, az egyházak pedig ezeket a szükségleteket mint szolgáltatók elégítik ki. A szolgáltatókat nyilván azoknak kell eltartani, akik a szolgáltatásaikat igénylik. Eszerint azok a vallások, felekezetek, gyülekezetek lehetnek csak életképesek, maradhatnak fenn, amelyek a híveknek jobban megfelelnek, szélesebb tömegek által igényelt és fizetett tevékenységet folytatnak. Nem elemezném a piacosított hitélet megjelenésének, működésének mechanizmusát, ezt másutt már részletesebben leírtam. Sarkítva a végeredmény a következő. A piacosított hitélet fő jellemzője az, hogy a hívő döntheti el, jár-e és hová jár templomba. A gyülekezetben pedig végül is a hívek közössége határozza meg, mit és hogyan szeretnének hallani. A piaci zsargont használva a vevő fizet, és ő választja ki a megfelelő szolgáltatást, ami megéri a pénzt. Ő határozza meg, hogy melyiket szereti, a Pepsi-Colát avagy a Coca-Colát. Ha a lelkész úgy prédikál, olyanokat mond, ami nem tetszik neki, elmegy egy olyan gyülekezetbe, ahol a lelkész és mondanivalója rokonszenvesebb, ahol a hívők társasága jobban megfelel társadalmi helyzetének, vagy ahol egyszerűen kellemesebben érzi magát. Hogy az ilyenféle, szolgáltatónak nevezhető egyházi élet milyen távol áll Krisztus anyaszentegyházától, kár részletezni. Nyilvánvaló, hogy a piaci szempontok meghatározóvá válása a kis, hierarchia nélküli egyházakat, egymástól független gyülekezeteket fertőzheti meg erősebben. A jelenség leginkább az Amerikai Egyesült Államokban tanulmányozható, azonban már nálunk is megjelenőben van. Az egyéni, mondhatni fogyasztói szabadság és az egyház követelte kötöttségek közötti feszültség a katolikus egyházat is ki tudja kezdeni. Nemcsak arra gondolhatunk, hogy a hívek saját személyes szempontjaik alapján visszautasíthatják az egyház tanításait, életvezetési követelményeit, hanem arra is, hogy a papi, szerzetesi életforma nem piackonform. Mert a lemondás, az aszkézis mélyen idegen a piaci szemlélettől, amely mindenkit arra biztat, vegyen meg és tegyen meg mindent, amit a törvény nem tilt. A piaci terjeszkedés nem fátum, amely elkerülhetetlenül romlásba dönt. A piaci értékrendszert a maga helyére kell és lehet tenni, ott zavartalanul mérlegelhet és működhet, kifejtheti jótékony hatásait. A piac határainak megvonása elsődlegesen az értelmiség feladata, és ebben nagy szerepet kell vállalni a hívő értelmiségnek. Fel kell mutatni azokat az értékeket, amelyek pénzzel nem vehetők meg, nélkülük viszont az élet az állati lét szintjére süllyedhet vissza. Ha a piac határsértéseinek nem tudunk korlátokat szabni, a civilizációnk elpusztulhat. A kihívásokra csak a keresztény egyházak, a katolikus, ortodox és a történelmi protestáns egyházak együttes fellépése, egymáshoz való érdemi közeledése útján válaszolhatunk. Az atomizáló tendenciákkal, törekvésekkel szemben egységünket, testvériségünket, egymás iránti szeretetünket és megtérésünket mutathatjuk fel. A mostanában keletkezett felekezetekre, szektákra is szeretettel és türelemmel tekinthetünk, de rájuk kevésbé számíthatunk, amint az ökumenén munkálkodunk. Ha ugyanis szakadás folytán egy új felekezet vagy szekta születik, és ez a gyakoribb útja egy új egyház létrejöttének, akkor az új szervezet híveinek meg kell indokolni, miért szakadtak el a régitől, vagy miért nem egy már meglévő felekezethez csatlakoznak a szakadás után. A válasz olyasféle lehet, hogy mi azt, ami igazán fontos, jobban csináljuk, jobban tudjuk, mi magunk különbek vagyunk, mint a többiek, vagy egyszerűen elegünk van a többiek gyarlóságából, tisztán meg akarjuk magunkat őrizni. Azaz egy új felekezet alapításánál a közöttünk lévő különbségek az önigazolás alapjai. Mivel az új felekezet önmeghatározását eleve az ilyen típusú elhatárolódások jellemzik, a másoktól való elkülönülés alapvetően fontos az új egyház számára. Ha a protestáns történelmi egyházak és a katolikus egyház viszonyát vizsgáljuk, rájöhetünk arra, hogy a történelem kivételes cselekvési lehetőségeket nyújt számunkra. A történelmi protestáns egyházak nem szorulnak rá arra, hogy több évszázados lét után a katolikus egyházzal vagy az egymás közötti szembenállással határozzák meg önmagukat. Ugyanakkor a II. vatikáni zsinat után a katolikus egyházak nemzeti jellege megerősödött. A korábbi merev konfrontáció indokolatlan és ráadásul végzetes lehet. Nem szabad, hogy a sok esetben terhes, mára már történelminek mondható szembenállás legyen a meghatározó. Más volt akkor a viszonyunk, amikor az ateizmus még alig létezett, mikor még a katolikus egyház és a protestáns felekezetek a vallási hegemóniáért, illetve türelemért küzdöttek egymással. A mai szekularizálódó világban a régi sebeket máig ható és meghatározó tényezőnek felfogni súlyos következményekkel járó politika lenne. Először lelki egységünket kell felismernünk és mélyítenünk, ne gondoljunk rögtön szervezeti átalakulásokra. Ne féljünk attól, hogy az egymásra figyelés, a testvériség felmutatása önmagunk feladását fogja majd eredményezni. Nem kell egyelőre egyesülésen, annak formáin, feltételein töprengeni, az csak hosszabb, semmiképpen sem hirtelen, erőszakolt döntések eredménye lehet. Együttmunkálkodásunk alapja az, hogy az egyetemes keresztény anyaszentegyház a maga sokszínűségével, harmonikusan együttműködő részegyházaival sikerrel nézhet szembe a kihívásokkal, és választ tud adni arra, miképpen menthető meg az emberiség a végpusztulás veszélyétől. 1 Végh László, Távlatok 16. szám (1994/2) 158–169. 2 Végh László, Confessio, 1994/4, megjelenés előtt (a jelen cikk írásakor).
Török József (szerk.) Doctor et apostol. Szent István-tanulmányok. (Studia Theologica Budapestinensia. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának sorozata 10.) Márton Áron Kiadó, Budapest 1994. 302 o. A Studia Theologica Budapestinensia sorozat 1990-ben indult, és már a tizedik kötetnél tart. Figyelemre méltó teljesítmény. A sorozatszerkesztő Erdő Péter professzor. E legújabb, 10. kötetben Török József az 1988. évi jubileumi Szent István-év alkalmából a budapesti Szent István-bazilikában több éven át tartott „Esték a Szent Jobbnál" c. sorozat előadásainak javát tartalmazza. Szerzők: László Gyula, Bozsóky Pál Gerő, Mészáros István, Entz Géza (†), Wehli Tünde, J. Fodor Adrienne, Dümmerth Dezső, Török József, Mezey László (†), Sólymosi László, Erdő Péter és Vizkelety András. A tanulmányok egy részét folyóiratokban már olvashattuk, egy kötetben hasznosan kézre állnak. A recenzensben azonban felmerül a kérdés: vajon a címadást mi indokolja? (Helyes latinsággal Doctor et apostolus. . . lehetett volna.)
Barlay Ö. Szabolcs MILYEN EGYHÁZAT SZERETNÉK? Hozzászólás Kamarás István Vágyak, remények, forgatókönyvek című írásához Aligha én vagyok az egyedüli, aki évtizedek óta megkülönböztetett figyelemmel kíséri Kamarás István könyveit, cikkeit. Ezeknek egy részével, különösen a „visszaemlékező szociográfia" elnevezéssel fémjelzett Búvópatakok című kötetével (a szentimrevárosi katolikus ifjúsági mozgalom története 1949-től 1961-ig) és az ehhez hasonló hézagpótló munkáival, úgy is, mint oknyomozó történész, azonosulni tudok. Ezzel szemben az utolsó három évben közreadott műveit egyre nehezebben tudom „megemészteni". A Júdások vagy Péterek? című könyvét már egy szociográfiai sorozat első darabjaként adta közre. Ezeknek az írásoknak jellegéről, bizonyos értelemben vett hiteléről ő maga vallja: „Az elmúlt években religiográfiáim készítése közben több száz klerikus és civil katolikussal beszélgettem." (Távlatok 1995/1 73. o.) Tehát saját szakterületének, a szociográfiának egy speciális ágával, a religiográfiával kezd egyre gyakrabban foglalkozni. Ez minden tudósnak, kutatónak szuverén joga, és természetesen azzal jár, hogy a „szakmabeliek", jelen esetben a „religio" tudósai élénk figyelemmel kísérik a közéjük álló tudós felkészültségét. Nos, mindezt azóta látom ilyen világosan, amióta András Imre SJ, az egyház-szociológia szakembere is megszólalt, méghozzá Kamarás István tavaly megjelent könyvéhez fűzött kritikájában. A Bensőséges bázisok, Katolikus bázisközösségek Magyarországon (Budapest, 1994) című könyv recenziójában számos, igen értékes fejezetről tesz említést, de rámutat alapvető hiányosságokra is: „Mihelyt a szerző [Kamarás István] a teológia területére lép az elemzéssel, azonnal feltűnik, mennyire bizonytalan talajon mozog, mennyire hiányoznak nála az alapismeretek." (Távlatok 1994/5 613.1.) András Imrének van azonban egy másik észrevétele, mely szorosan kapcsolódik a „Milyen egyházat szeretnék?" témához fűzött hozzászólásához. Kamarás ugyanis religiográfiáiban minduntalan előhozza az „egyházkép" témáját, anélkül hogy magáról az egyházról hiteles képet adna. „Már a kötet legelején – írja recenziójában András Imre – hiányoltunk valami rövid, de teológiailag is helytálló egyházmeghatározást". Könyvének legkonkrétabb, második részében is olyan félreérthető kijelentéseket talál, melyekről kénytelen leszögezni: „Érvelése bizony logika- és teológiahiányos." A negyedik részben (A kisközösségek tagjaik tükrében) Kamarás módszeréhez fűz megjegyzést: „A szerző megpróbálja az empirikus tudományos eszköztár szerszámait alkalmazni a témákra, de a szerszámok cserbenhagyják a kutatót, mert a célba vett érték mérésére nem alkalmasak." Mindezt szándékosan foglaltam össze, mert András Imrének, az egyház-szociológia hiteles képviselőjének észrevétele óta pontosan meg tudom fogalmazni, hogy mi az, ami Kamarás István utóbbi években megjelent írásaiban irritál. Ez nem más, mint az, hogy – a recenzor szavait idézve – „teológiahiányos". Azt ugyanis valahogy még el tudom fogadni, ha valaki szellemesen átlép a futurabiliák szférájába, és elkezd „vágyakat . . . jóslatokat . . . utópiákat . . . forgatókönyveket . . . prognózisokat. . ." kiötleni, hiszen az irodalomtörténészek igen fontos műfajnak tartják a meseírók alkotásait. De épp manapság tapasztalják a szülők, nevelők, gyóntatok, hogy nem közömbös az sem, hogy milyen meséket mondunk a gyerekeinknek. A „krimi" veszélyes műfaj, különösen annak horrorváltozata. Éppen ennek a tudatában kérve kértem, hogy ne publikálja például a Júdások vagy Péterek című könyvét, mert nemcsak teológiahiányos, hanem eleve tisztázatlannak tűnik az egyházfogalma. A könyv mégis megjelent, és természetesen nyomában a sajtó zaftos megjegyzései („Újragombolni a reverendát"). A szerző hiába nyilatkozta: „Nem botránykrónikát akartam írni." Hiszek őszinteségében, de nem a felelősségtudatában. (Mt 18,6–8) Lényegében a Távlatok legutóbbi számában (1995/1 73–77. o.) megjelent „forgatókönyvének" kritikusai az András Imre fent összefoglalt észrevételeinek igazát támasztják alá. Mészáros István például ugyancsak „féloldalasnak" nevezi Kamarás jóslatainak kulcsfogalmait (uo. 80–82). Mindenről lehet, sőt kell beszélni, „ez nyilvánvaló, de nem mint a jövő egyházéletének egyetlen megoldási módjáról, és nem féloldalasan", írja Mészáros professzor Kamarás Istvánnak a cölibátus fakultatívvá tételéről szóló megállapítása kapcsán, valamint a kisközösségeknek egyoldalú beállítása kapcsán, mondván, hogy ne a külföldi egyházközségmintákat akarjuk ideplántálni, hanem korszerűsítsük, reformáljuk a meglévő, saját értékünket. Ez ugyanis van olyan értékes modell, mint azok, melyek a különböző alapfeltételek miatt amúgy sem tudnak nálunk gyökeret verni. Lényegében ugyanilyen szempontok szerint mérlegelnek a többi hozzászólók is, különösen a várva várt vita megindítója, György Attila, aki határozottan rámutat Kamarás prognózisának leglátványosabb buktatóira. Tudniillik még a profán történelem sem alakul úgy, ahogy mi azt elképzeljük. Erre legjobb példa saját korunk utolsó évtizedének alakulása. A drámai, sőt már-már tragikus feszültség épp abban rejlik, hogy még a „legokosabbak" sem képzelték el a minket is leigázó, fizikai-lelki-szellemi életünket megsemmisíteni akaró világhatalom összeomlását. Egyházunk életére, történelmére a fenti megállapítás még inkább érvényes! Vagyis a „jelen" szövetanyagának laboratóriumi vizsgálata és a racionális megközelítés eleve kudarcra van ítélve az egyház jövőjének megvilágítására vonatkozóan. (Uo. 78.) Mindezeknek előrebocsátása után tárgyilagosnak vélem a következő észrevételeket: 1. A religiográfia szakemberének hitele attól függ, hogy ismeri-e annak a religiónak, jelen esetben a római katolikus anyaszentegyháznak teológiáját, belső hajtóerejét, karakterét, történelmét – vagyis minden lényeges ismérvét –, melyet ismertetni, pláne megreformálni szeretne. Ha a kijelölt religió felkészült, hivatott szakemberei, legyenek azok „civilek" vagy felszenteltek, felhívják figyelmét a religiográfusnak, hogy jelen kutatásai még a prognózis szintjén sem helytállóak, sőt „logika- és teológia-hiányosak" (András Imre SJ), szándékozik-e korrigálni észrevételeit, és – ami jelen esetben a legfontosabb! – tud-e azonosulni újabb ismeretszerzés segítségével a tárgyalt religiónknak (egyházunknak) „teológiailag is helytálló" egyházképével? 2. Számomra Kamarás István religiográfiáinak egymás után megjelent megnyilatkozásai azért kétségesek, mert hiába keresem bennük azt a kegyelmi gyökérzetet, mely nélkül értelmetlenné válik maga az egyház, és csupán egy evilági struktúrává, véletlenül fennmaradt, itt felejtett képződménnyé silányul. Az egyház ugyanis se nem párt, se nem ideológiára támaszkodó „csak" társadalmi mozgalom, hanem a krisztusi kinyilatkoztatás és az isteni kegyelem jele és közvetítője. – Kamarás írásaiban ennek jelenlétét, hangsúlyozását hiányolom. 3. Minden kritikában azt keresem, hogy írójában fellelhető-e az az „egyházias ember", akiről H. de Lubac az órigenészi kijelentésre hivatkozva azt mondja, hogy nemcsak engedelmeskedik, hanem szereti az engedelmességet. Ez ugyanis eleve kizárja, hogy fájdalmat okozzunk édesanyánknak, akinek térdén tanultunk meg mindent (Paul Claudel), jelen esetben a prognóziskészítést is. Legyen áldott ez a Mater Ecclesia, mert feltárja és leleplezi illúzióinkat, és bölcsen megóv bennünket a túlzásoktól, a csalóka lelkesedésektől, (de Lubac) 4. Nélkülözhetetlen és elodázhatatlan a reform, mint mindig, ma is (semper reformanda!), akárcsak száz évvel ezelőtt a jozefinista struktúra ellenében. Senki úgy nem harcolt a reformért, mint a Rómából hazatért esztergomi spirituális, Prohászka Ottokár. De előbb magán kezdte, majd megtanította kispapjait és az ország papjait, híveit imádkozni, elmélkedni. Ez volt a titka, és ezért volt ereje hitelesen képviselni Krisztust, ha kellett Samassával szemben is. De előbb találkozott – mindennap egy órán át – Jézussal! Az egyházat csak így lehet és így szabad „megreformálni". M. Gy.
GYERMEKKERESZTSÉG – LAIKUSOK – CÖLIBÁTUS A Távlatok 19. számában jelent meg egy vitaindító írás. Mondhatná bárki, nem vagyok illetékes, mert a levél elsősorban lelkipásztoroknak szól; de úgy érzem, a nyáj is érdekelt, hisz mindnyájunk egyházáról van szó. Természetesen nem tudok a felvetettekhez úgy hozzászólni, mint egy teológus, és ez megbocsátható nekem, de talán van mondanivalóm. Mondanivalóm, vagy inkább kotnyeleskedésem csak egy-két érintett kérdésre terjed ki, de félek, így is hosszú lesz. Hát akkor in medias res! Nagyon összecseng a szentségek, elsősorban a keresztség kiszolgáltatásáról írottakkal a már rég kialakult véleményem. Baráti körben többször felvetődött, hogy melyik pap jár el helyesen: az-e, aki megkereszteli a nem szentségi házasságban élő szülők gyermekét, vagy az-e, aki merev magatartással elutasítja? Igen erős érvnek látszik, hogy nincs biztosítva a gyermek hitbéli (tudatosan nem írtam: vallásos) nevelése, tehát formaivá válik a keresztelés, mondjuk úgy, nem hat hosszú távon, bár akkor is ugyanazt közvetíti, mint ellenkező esetben. Erre az érvre általában azt szoktam válaszolni: nem tudjuk a külső jelekből megítélni, őszinte-e a keresztség kérése, vagy csak „dekoratív" jelenségnek tekintik a szülők. A megtagadásban bizonyos előítéletet látok, és azt a kérdést veti fel (bennem): szabad-e eleve kizárni bárkit is a Krisztus-követők közül, amikor a meghívás mindenkinek szól? A gyermek nem azonos a szülőkkel. Zilált korunkban esetleg az egyik szülővel. Úgy vélem, a gyermek keresztelése éppen jó alkalom arra, hogy a gyermek szüleit (és keresztszüleit) próbáljuk meggyőzni (szeretettel) arról, mennyire fontos, hogy példát mutassanak, rendezzék kapcsolatukat (nem a keresztelési ceremónia kedvéért) saját hitük meg- vagy visszaszerzése érdekében, és kapcsolódjanak be az egyházközségi életbe. Invitáljuk meg őket, és ne a „törvény betűjét" olvassuk a fejükre! Már ezen a ponton eljutunk a laikusok szerepéhez. Hála Istennek, mind több egyházközségben jönnek létre fiatalok kis közösségei, idősebbek csoportjai. Ezekben a csoportokban a tagok nagyon jól érzik magukat. Őket kellene mozgósítani a fenti akciókra. Magam is találkoztam ilyen csoportos beszélgetés alkalmával fiatal pedagógusokkal, akik visszataláltak hitükhöz. Ők legyenek az élő példák. A laikusok „bevonása" az egyházközségi életbe már régóta hangsúlyos, és lassan megvalósuló dolog. Úgy vélem, az egyház is és az egyházközség is a „laikusokért", helyesebben mindnyájunkért van, és ha a századok folyamán kialakult hierarchikus szervezeti felépítés szétválasztotta azt, ami rendeltetésszerűen összetartozik, itt az ideje, hogy ezen változtassunk. Valljuk be: a klérus „leválasztása" a hívő tömegekről nem a negyven év terméke, hanem az csak kihasználta azt, hogy a klérus „felette áll" a hívő tömegeknek. Tudom, ez bővebb kifejtést kíván, de talán érthető, mit akarok mondani. Amikor a negyven évben az egyházat emlegették, olyan módon tették azt, hogy csak a klérust értették rajta. Így könnyű volt a hívőket eltántorítani. Nem is olyan régen hallottam egy általam nagyon tisztelt szerzetes atyától a KÉSZ-ben, hogy a „magyar" egyház klerikális jellege még ma is megvan. Ezek egybecsengenek a főtisztelendő úr [György Attila] szavaival, amelyekkel azonosulnunk kell. A laikusok aktivizálásának jelentkeznie kell az egyházközség „irányításában, gazdálkodásában". (Arról nem beszélek, mennyire fontos a „kisegítő szolgálat", mert az „idők jele" rákényszerítette az egyházat annak elismerésére.) Az egyházközség nem eszmei fogalom, hanem élő valóság egy anyagi világban, amely a maga sokrétűségével a legkülönbözőbb hozzáértést kívánja meg. Nem várható el egyetlen paptól sem, hogy az élet minden területén szakember legyen; de az igen, hogy szakemberek véleményére támaszkodjék döntéseiben. Az egyházközség képviselő-testületét tehát ne szimpátia vagy valami hasonló alapján hozzák létre, hanem a hitbéli buzgóság mellett a hozzáértés, a munka vállalása legyen a fő szempont. Nem baj, ha nem fejbólintók gyülekezete a képviselő-testület, hanem gondolkodó emberek gyülekezete, és ne érezze sértve magát az egyházközség feje, a plébános, ha esetleg nem mindenben neki van igaza. (Itt nem a hit kérdéseire gondolok, abban a tanítóhivatalnak van igaza.) Hajdanán a képviselő-testület tagjait úgy jelölték ki, de mindenkor tagja volt a testületnek a kegyúr. Az anyagi terheket ő viselte, de döntő szava is volt ezekben. Azt gondolom, ez idejét múlta minden értelemben, és éppen ezért megnőtt a felelőssége a testületnek. Szükséges tehát, hogy a testületbe a hívek által ismert és tisztelt szakemberek kerüljenek, akik az egyházközség kormányzását hozzáértéssel végzik. Magam részéről ezt is a klerikalizmus „lebontásának" kategóriájába sorolom. Végezetül n cölibátus. Valóban nem folytathat az egyház e téren struccpolitikát. A „levélben" leírtakkal csak egyetérteni lehet. Nem kertelek, ez a téma is sokszor előkerült családi vagy baráti beszélgetéseinkben. Magam részéről – és azt hiszem, ezt apámtól örököltem – az volt az álláspont, hogy nem dogmáról van szó, tehát történeti vagy inkább történelmi szituációban kell azt vizsgálni. Azt hiszem, badarság volna vitatni fontosságát és szükségszerűségét elterjedése idejében. El kell ismernünk számos előnyét. Szerzetes iskolába jártam, tehát az előnyöket megtapasztalhattam; de itt a magányos lelkipásztor, elsősorban a falusi pap problémája az igazán súlyos kérdés. Mondjuk ki kereken: a nőtlenség nem természetes állapot. Hogy is mondja a Teremtés könyve? „Azután így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie; alkotok neki segítőtársat, aki hasonló hozzá." A magányos ember is le tudja győzni a magányosság érzését, ha saját fontosságát érzi, és állandóan „dolgozik", tanul, képezi magát, a kötelességszerű munkán túl is vállal valamit. Gondoljunk számos tudós papra eldugott falvakban, de ez nem általános. Szekularizált világunkban az ellenpélda mintha több lenne. Számomra a magányos pap a falusi plébános alakjában jelenik meg. Szerencsés eset, amikor a pap szüleivel vagy testvérével élhet együtt. Szinte a családban marad. Ma sok papnak még házvezetője sincs. Alig akad valaki, akivel szót váltson, hisz mindenki fut a dolga után.
LELKISÉG Seregély István AZ ÉLET URÁNAK SZOLGÁLATÁBAN (Húsvéti elmélkedés) A hajnali kék égen bárányfelhők siettek a felkelő nap elé. Fényesek, fehérek voltak. A nap már megvilágította őket. – Ennyi látszott az ablak szűk látókörében, akkor Szombathelyen, jó félévszázada. Gyermek voltam, és akkor kezdtem eszmélni hitem igazságaira. Azóta visszatérő emlék, mely megannyi húsvéti elmélkedés forrása lett számomra. Mindig szívesen csatlakoztam a siető felhőkhöz, hogy a szaporodó évek árán és a gazdagodó ismeret nyomán elébe menjek az egyre jobban várt és óhajtott felkelő Napnak, az élet győztes Urának. Az Úrtól kapott nagyra becsült ajándéknak tekintem, hogy egyre tudatosabban benne élek az evangélium sugallta szemléletben. Felhasználom, amit közben bárhonnan megtudok. Azt is, amit mai fizikusok mondanak a kozmoszról, és amit az élet vizsgálata hirdet napjainkban. Igazolva látom, hogy ez a világ kezdettől fogva, Teremtőjének szándéka szerint, az élet beteljesülése felé megy fejlődése útján. A világ időbeli teremtettsége és várható beteljesülése mélyen gyökerező meggyőződése a hívő embernek. Ezt nem zavarja korunk sok meglátása és felismerése, a tapasztalati valóság egyre jobb ismerete. Sőt segít ez visszamenni az idők óráján az induláshoz, melyből – a ma és mindenkor érvényes fizikai törvények diktálta rendben – kibontakozott a mindenség földi ember által soha ki nem ismerhető gazdagsága. Senkivel sem szállok vitába, hogy miért és hogyan, mekkora valószínűsége van annak, hogy csak a földön termett meg az élők makacsul győzedelmes világa. Tény, hogy itt és most ez megvan, és benne rejlik fajunk létének minden feltétele is. Az sem okozott fejtörést soha, hogy vannak-e máshol értelmes lények. Tény ugyanis, hogy mi itt vagyunk. Egy faj, mely életrevaló. – Élünk, immár ki tudja megmondani, hány ezer, százezer éve nemzedékről nemzedékre megújulva. Sorsának kovácsaként születik újra a nagy család minden tagja, és hivatott építeni az egyre tökéletesebb életet. – Egyrészt emberhez egyre méltóbbat akar saját magának. Másrészt - emberhez méltóan - csak akkor lehet elégedett önmagával, ha az övénél jobb világot hagyhat örökül egy nálánál értékesebb nemzedéknek. S mi lesz gyümölcse és koronája az egyértelműen célratörő fizikai világnak, benne az életnek és a mulandóságba visszahulló emberek egyéni földi létének? A fejlődés nem mutat hajlandóságot arra, hogy megálljon. Csillagok széthullanak, hogy újak szülessenek. Fajok vesznek ki, hogy újaknak adják át a helyüket. Az ember is jövőt épít. A tízezer év előtt élők miatt vagyunk mi itt. – De van-e kiút a mindenségben? Kivezető út, amely az életet egy mindennek beteljesedését jelentő végső, el nem múló állapotára viszi. Erről szól húsvéti hitem. A kiút az új ég és új föld birodalma. Mindent újjáalkotó teljességében, túl az időn és a téren, ahol már nem sóhajtozik az elmúlásnak alávetett egész teremtett világ, mert rajta tükröződik majd Isten fiainak dicsőséges megújulása (vö. Róm 8,21.23). Ez ragyog ránk a Názáreti Jézus Krisztus sírjából húsvét hajnalán. Ehhez merítek idén is bizalmat és bátorságot, hogy ki ne kezdjen az engem is elkoptató idő lehangoltsága. Idén is újra csatlakozom a húsvéthajnali felhőkhöz, és elébe megyek a beteljesülésnek. Ez csak úgy lehet, hogy csatlakozom a siető világhoz, mint a beteljesedés építője. Minden bizonnyal nem elég látni a közeledő fényt, mely ezen az ünnepen ránk ragyog. Nem elég ismerni az élet beteljesülésének üzenetét. Nem elég kitanulni igazságát a teológia félremagyarázást nem engedő kódrendszerének segítségével. Nem elég feltölteni szívünket a húsvéti művészet alkotásainak erejével, vagy az életet fakasztó tavasz szépségével. – Biztosan nem elég, amíg mindez bennünk tettrekészséget nem fakaszt. Nagyon megnyugtató krisztusi hittel tájékozódni a világban. Biztonságot és értéket ad a világ minden eseményének, benne az élet mulandóságának, sőt tetteink itt a földön sokszor elszomorító hiábavalóságának is. – Mégis ez az eligazodás annyit ér, amennyire meglátjuk benne a belőle fakadó feladatot. Homokra épült ház, azaz légvár marad, amíg nem vállalkozunk arra, hogy kivegyük részünket a maradandó élet időt, helyesebben örökkévalóságot álló építésében. Jézus Krisztus üres sírja nem csupán történelmi ténye ennek a világnak, hanem egy miénkhez hasonló, de húsvéti fénybe vezető földi vándorút programjának is hordozója. Így hív a régi élmény együttműködésre, lélekben előrehaladásra, a teljes élet felkelő napja elé. Több ez, mint a Mária Magdolna hozta hír megfontolása. Engednem kell tehát, hogy egyre jobban átvilágítsa ma a földön még nem látható Napnak ragyogása. Késztet a húsvét, hogy a magam egyszer megjárható útján sietni tudjak az élet győztes Urának elébe. Ez elsősorban ennek az életnek a feladatait jelenti. Hivatást és emberszolgálatot, annak a Jézus Krisztusnak útmutatása szerint, aki mindenkit szolgálni jött, és életét áldozza másokért. Erről a szolgálatról merte mondani, hogy aki mindenáron meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, aki viszont el meri veszíteni életét, megnyeri az örök életre. Ennek gyakorlati jelentősége abban áll, hogy minden percem kárba vész, amíg nem adom oda ennek a világnak. Minden erőfeszítése hiábavaló lesz, amíg nem úgy adom oda, hogy az – az engem is és mindnyájunkat, életénél jobban szerető – Krisztushoz hasonlóvá tegyen. Csak így lesz a húsvét nemcsak a beteljesült élet örömhírének az ünnepe, hanem egy tettrekész, szolgáló élet napja. Ránevel az életet osztó szolgálatra, amely egyébként, és sokszor csak a magunk gyengeségét látva, nem tud megküzdeni a bátortalanító lehangoltsággal. Enélkül egzisztenciálisan és hatékonyságában bizonytalanná válik minden emberi vállalkozás. Bizonytalan minden, amit csak a magunk szabta mértékkel próbálunk elfogadni. Ezért nem váltja be sok mai házasság a hozzá fűzött reményeket, mert akik házasságra lépnek, nem merik rátenni az életüket. Kiskaput akarnak biztosítani maguknak a hazug visszavonulásra. Ezért látszik bizonytalannak sok papi és szerzetesi hivatás is, mert alkudozás húzódik mögötte. Ezért nem tudnak szakmájuknak örülni a mezőgazdák és iparosok, mert nem merik egész szívvel vállalni. Ezért jár ma valószínűtlen utakon a művészet, mert nem mer alkotni az örökkévalóságnak. Húsvét Krisztus Jézus földi életéből áll elénk. Abból az életből, melyben az e világ javai, Betlehemtől a Kálváriáig, szerepet kaptak. Ez az élet út lett az élet teljessége felé. Jézus Krisztus élete, melyben az evilági hatalmi érvényesülésnek nem volt jelentősége, hatékony útmutató marad az idők végezetéig. Lám, éltető és ajándékozó ünnep lett betlehemi szegény születése, minden munkásnak ígéret lett kétkezi munkával szerzett megélhetése arra, hogy érdemes élni. Kálváriája pedig kinyilatkoztatás, hogy – amint Prohászka mondja – „a szenvedés is része az élet elmélyítésének". Hányszor bizonyult erőforrásnak számomra Krisztus Kálváriából felkelő húsvéti feltámadása, amikor kikerülhetetlenül meglátogatott valami testi-lelki szenvedés. Idő kellett hozzá, hogy ráébredjek a véges világ törvényére, hogy ki merjem mondani a bibliai Jóbbal: „Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is." (Jób 2,10) Pedig nagyon világos előttünk a tény, hogy a világ véges. Itt mindennek két oldala van, színe és fonákja; fénye és árnyéka; öröme és bánata. Milyen jól tudják tanítani a fizikusok a hatás és ellenhatás, valamint a hullámmozgás törvényét! Milyen kevéssé veszik észre a fizikára büszke mai emberek saját életükben, hogy aki mindig az élet napos oldalán szeretne járni, annak ki kellene költöznie ebből a világból! Csak éppen nincs hova. Itt vagyunk, és ide születtünk, itt zárul be mulandóságunk is. Addig hallgatni kell a természetünkbe írt sürgetésre, és kerülni kell minden fájdalmat, szenvedést. Jézus Krisztus is kitért előle. Tudnunk kell imádkozni is, hogy megszabaduljunk a lélek sötét éjszakájától. Jézus Krisztus tanított erre az imádságra az Olajfák hegyén. De amikor eljön a mi óránk, és beköszönt az életünktől elválaszthatatlan átmeneti vagy az itt elérkező végleges kálvária ideje, akkor tudni kell, hogy e nélkül nem lenne teljes az életünk, és nem érlelődne meg a beteljesülésre. Kaszap István 17 évesen írta naplójába: „Egy rövid betegség sokszor többet ér, mint egészségesen eltöltött 20-30 esztendő." Még inkább igaz, ha hitünk fényénél ráébredünk Krisztus megváltó művének evangéliumára. Isten az élet terhét – amely az ember bukásának következménye – tette az élet megújulásának eszközévé. Jézus Krisztus, aki ártatlanul, igazságtalanul, ellenállást nem tanúsítva vállalta a kereszthalált, és a maga gyalázatában és kínos haláltusájában társául rendelte ártatlan Anyját, megtanítja ezt a világot arra, hogy az élet teljességének szolgálatában ne tekintse kárba veszett időnek megpróbáltatása napjait. Mindezek az újszövetségi írás szavai, melyek sokszor olvasva érettebbé tesznek bennünket az élet szolgálatára. Babits is belőle tanulta meg leírni e sorokat: „Oh hány éles vasnak kell
rajtunk faragni, (Psychoanalysis christiana) Nem lenne teljes az élet győztes Ura elé siető húsvéti szolgálatunk, ha nem számolna a mindezt meghiúsító elképzeléseinkkel, az ellene irányuló beszédünkkel, a halállal cimboráló tetteinkkel, azaz a bűneinkkel. Nincs más ellensége ugyanis az életnek, mint a létet tagadó emberi rossz, a bűn. Nehéz ezt belátni, amikor saját vétkeinket annyira igazoltnak látjuk. De milyen világos számunkra, amikor minden bajok okát keresve mások bűneit egyértelműnek megfogalmazzuk. Tanulmányozni kell az írásokat, hogy végre ráébredjünk a vigasztaló igazságra, hogy a mindenség teremtő Ura számolt ezzel, Jézus Krisztusban azért vállalta az emberi életet és az emberi halált, hogy általa mutasson utat az elrontott életből is az élet teljessége felé. Így lesz a húsvét a fáradozni és tűrni tudó élet mellett a bűneiből felkelő ember ünnepe, a lelki feltámadás kifogyhatatlan hajnala. Azóta, hogy Krisztus a kereszten egyetlen bűnbánó szóért azonnal üdvösséget ígért a keresztre feszített gonosztevőnek, az élet szolgálatának része lett a megtörtszívűség üzenete. Nem véletlenül ébred fel a gyónás igénye húsvét közeledtével a hívő emberben. Ekkor rádöbben, hogy minden jele a teremtett világnak és Isten hozzánk intézett szavának – túl az emberi tettek szolgálatán, a keresztek vállalásán – a penitenciát kínálja a teljes életre nélkülözhetetlen forrásul. Erre hívja Ádámot a paradicsomban, erre szólít fel a próféták által, ez volt Jézus Krisztus életének, halálának és feltámadásának titka, ma is erre hívnak Isten jelei, a nagy, modern Mária-csodákban. Aligha lesz az élet teljességének szolgája a megtéréstől irtózó ember, és az élet ellensége lesz a gyóntatást nem vállaló pap. Biztos pusztulásának csúszós útjára tette lábát a kor és a kontinens nemzedéke, mely nem magát, de Isten törvényeit akarja módosítani hamis, halálos kényelmére. Megyek tehát a felkelő húsvéti nap elé siető felhőkhöz társulva az élet teljes ünnepe felé. Vállalom felismerni a mulandó világ meghatározó titkát, érte a munkát és a kálváriát, meríteni fogok a – magamfajta bűnöst kilencvenkilenc ártatlannál értékesebbé tevő – megváltás üdvözítő forrásaiból. Bízom benne, hogy mindezzel nemcsak az eddig Péter és János nyomán Krisztus üres sírjához zarándoklókhoz fogok tartozni, de a legtöbb mai emberhez és az ezután jövőkhöz is. Bizony „ez az a nap, melyet az Úr adott nekünk. Örvendezzünk és vigadjunk rajta." (Zsolt 118,24)
DICSŐSÉGES KRISZTUS, Az Anyag ölén titokzatosan
szétáradó Erő
lábad szikrázóbb, mint az olvadó arany, minden ízt, minden erőt, minden állapotot, Te vagy, akit
lényem oly határtalan P. Teilhard de Chardin imája
Halász Pius A SZERZETESI ESZMÉNY (Papi lelkiség 6,1942/43,120–128.) Közösségi és egyéni élet sorsdöntő eseményeit, nagy történelmi elmozdulások magyarázatát mindig eszmei síkon kell keresnünk. Az anyagvilágot belső törvényszerűség mozgatja, az élők ezer és ezer fajtáját vitális erők irányítják. Az ember az egyetlen, aki az immanens erők e hullámtengeréből kiemeli a fejét, s a fölötte ragyogó csillagokon tájékozódva feszíti vitorláját a maga választotta csillag felé. Emberről igazán csak ott lehet beszélni, ahol eszményeket ismernek. Ezek a szellemi sugárzások lendítik ki a lelket a tétlen közönyösségből, ezek adnak célt és tartalmat életünknek, ezek fognak össze távoli embereket szellemi családokká. Amikor tehát a szerzetesi eszményekről akarunk szólni, akkor azokat a szellemi erőket, kisugárzó értékeket kutatjuk, amelyek immár kétezer év óta mágneses terükbe vonzanak milliókat, és vezetik őket a tökéletesség felé. Hangsúlyozzuk, szerzetesi eszményekről és nem szerzetesjogi tételekről lesz szó az alábbiakban. Ne értse félre senki: eszmény és jog nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő valóság. Jog nélkül az eszmény ingoványba csalogató délibáb, viszont a jog eszmény nélkül olyan madár, melynek lenyesték szárnyait. Nincs kínosabb a jogbizonytalanságnál, de nincs kétségbe ejtőbb az eszménynélküliségnél. A jog adja a biztonságot, az eszmény a bátorságot. A jog szervezeteket hoz létre, és intézményeket őriz, az eszmény közösséget formál, és lelket lehel az intézményekbe. Mindig az eszménynek kell elöl járnia; diktálja a tempót, jelzi az irányt, sugalmazza a cselekvést; nyomában következik hűségesen a jog, s rögzíti az eredményt, biztosítja a nívót, és formába önti a szellemet. A kereszténység is e két szálból szövődik, eszményből: Quae quidem in retro sunt obliviscens, ad ea vero quae sunt priora, extendens meipsum. (Fil 3,13) De mert időnként eltűnik egünkről a csillag, szükség van a jog világos eligazítására is: Hoc fac et vives. (Lk 10,28) A szerzetesi életeszmény csillagait maga az Úr Jézus gyújtotta ki, mikor az evangéliumi tanácsokat meghirdette, s ezek fényességében egyszerre világosan pillantottuk meg istenemberi életének teljes értelmét. Ezek a tanácsok Tábor-hegyi fényességek, melyek belülről világítják meg a Mester alakját, s megismertetik tökéletes engedelmességét: Belépvén a világba, így szól:... Íme, jövök... hogy megcselekedjem, ó Isten, a te akaratodat. (Zsid 10,5–7) Megmutatják szeplőtelen szüzességét, mely nem ismert más jegyest, csak Egyházát. Föltárják hősi szegénységét, azt a titkot, hogy az Emberfiának nincsen hová fejét lehajtsa. (Mt 8,20) Krisztus életének ez az eszményi sugárzása mindig újabb és újabb emberszíveket bűvöl meg, akik az Apostol örömével kiáltanak föl: Ó, Uram, jó nekünk itt lenni! Minden szerzet egy-egy Tábor-hegyi tabernákulum, Krisztus világít belőle, s hívogatja a lelkeket. Jöjj, és kövess engem! Ha keressük a szerzetesi ideál lényegét, nem elég annyit mondani: törekvés a tökéletességre. Ez a parancs egyformán szól minden kereszténynek. Legyetek tehát tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. (Mt 5,48) Az sem elégséges, ha a tökéletességre az Úr Jézus példája szerint akarunk törekedni, mert hiszen Ő mindenki számára az egyetlen „út, igazság és élet". Legyünk tökéletesek, mint a mennyei Atya? Igen, de az Atyát nem látta senki, csak a Fiú. Ezért lép elénk Krisztus és azt mondja: Aki engem látott, látta az Atyát is. (Jn 14,9) Krisztus követése által haladni a tökéletesség felé, ez is minden keresztény közös életcélja. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a szerzetesség lényegét az evangéliumi tanácsok szellemében keressük. Azonban itt is hamarosan arra a meggyőződésre jutunk, hogy ezeket a tanácsokat éppen szellemük szerint minden kereszténynek el kell sajátítania. Igen, mert az engedelmesség szelleme nélkül a parancsokat sem lehet megtartani, a tisztaság szellemére a házassági életben is lépten-nyomon szükség van, s a szegénység szelleme nélkül végzetesen belemerül a lélek e világ javaiba, s hamarosan végső célját is e világ keretein belül keresi. A tanácsok szelleme éppen arra képesíti az embert, hogy a döntő pillanatokban meg tudja őrizni függetlenségét a földi dolgok varázsától, hogy a lényeges kérdésekben mindig átérezze az „utas" állapotot, s el tudjon szakadni mindattól, ami végső célja elérésében akadályul szolgálna. Az evangéliumi tanácsok nevelik a lelket arra, hogy a földi dolgokkal csak úgy éljen, mintha nem is élne velük. Mivel tehát a lélek szabadságának őrei, ezért a tanácsok szelleme azonos a kereszténység szellemével. Ezért nem marad más lehetőség számunkra, mint az az egy, hogy a szerzetesi életeszmény lényegét az evangéliumi tanácsok tényleges gyakorlásában keressük. Ez a valóságos és tökéletes Krisztus-követés: állandó engedelmesség, tényleges szüzesség, érezhető, gyakorlati szegénység. A vértelen vértanúság útján ... A teljes és fönntartás nélküli Krisztus-követés mindig izgatta, mindig szent nyugtalansággal töltötte el a mélyebb lelkeket. Fülükbe egyre visszhangzott Krisztus hívogató szava: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap, és kövessen engem. (Lk 9,23) A teljes odaadásból tehát, Urunk szavai szerint, kiiktathatatlan az áldozat és a szenvedés fogalma. Sőt aki egyszer rászánta magát erre az útra, annak hamarosan végére kell járnia e gondolatnak: Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, éspedig a halálig a keresztfán. (Fil 2,8) Tehát aki valóban utána akar járni, annak is azért kell vállaira venni a keresztet, hogy meghaljon rajta. Ó, aki szeret, az már ért ezekből a szavakból! A Jegyes meghalt értünk! Az első idők Egyházának a szerelem lázrózsái festik pirosra az arcát. Tudja, mit kell tennie: A Jegyes meghalt értem – én is meghalok érte! A szív logikája mindig ezzel zárja szerelmes szillogizmusát. Így lett a vértanúság az ősegyház tökéletességi ideálja, s a teljes Krisztus-követés eszményképe a tényleges, fizikai halál. „Ha nem vagyunk készek Jézus Krisztus segítségével a halálba menni, hogy szenvedéseiben kövessük, akkor nincs is bennünk az ő élete" – mondja Antiochiai Szent Ignác. Az Atyához Krisztus útján kell eljutnunk, Krisztus útja pedig a halálon keresztül vezet. Az első három évszázad eltörölhetetlenül odavéste az Egyház homlokára ezt a kemény szót: Vértanúság. A negyedik században aztán elült a vihar, s a vértanúk Egyházából máról holnapra békés polgárok Egyháza lett. A katakombák rejtőzködő heroizmusa fölé fényes bazilikák diadalmas demonstrációja épül. Szinte láthatóvá válik a földön a diadalmas Egyház túlvilági víziója. Minden megváltozik, minden átalakul, csak egy valami marad változatlanul: az Evangélium és benne ezek az igék: Ha valaki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét mindennap, és kövessen engem. A szerető szív harsonák hangján túl is meghallja Mestere szavát, s a mozaikok diadalmas Krisztus-arca mögött is megsejti a töviskoszorút. Ha nem tudja többé odaadni vérét, még mindig képes odaadni vérének egész kelyhét, földi életét. Így stilizálódik át észrevétlenül az első keresztény tökéletességi ideál, s lesz a mártíriumból vértelen vértanúság. Krisztus véres keresztáldozata is vértelen formában maradt közöttünk az idők végezetéig. Mindkettő ugyanaz az egyetlen áldozat, mert mindkettőben ugyanaz az egy, vissza nem vont áldozati szándék lobog. Minden konszekrált kenyérben ugyanaz a lándzsával átdöfött Szív lükteti az Atya felé: Ecce venio! Minden konszekrált kelyhünket ugyanabban a szándékban merítjük meg, amely a keresztről csordult alá. Ennek távoli analógiájaként mondhatjuk a keresztény tökéletességi eszményről is: a véres önáldozat vértelen vértanúság formájában maradt közöttünk az idők végezetéig. Ó, igen, Szent Ágostonnak igaza van, mikor azt mondja: minden jócselekedet áldozat. És mégis az Egyház félreérthetetlenül tanítja, hogy szoros értelemben véve csupán egy áldozatról, Krisztus áldozatáról beszélhetünk. Ugyancsak mondhatná valaki azt is, hogy mindaz, aki a tanácsok szellemében él, már ezzel magára veszi a keresztet, és a vértelen vértanúság útjára lépett. Tágabb értelemben ez igaz is. Ugyanakkor azonban az Egyház külön életformát rendel a hármas tanács tényleges, állandó gyakorlására. A fogadalom ünnepélyes pillanataiban a szerzetes kezébe veszi vágyait, melyek mindegyike egy-egy földi dologhoz fonódik, s fölajánlja Istennek: Suscipe, sancte Pater! Azután kezébe veszi saját testét minden meleg szeretetigényével együtt, s beleejti az oltár tüzébe: Suscipe, sancte Pater! Végül kezébe veszi legnagyobb kincsét, testét és vérét átjáró akaratát, saját szabadságát, egész emberi jövőjét a karrier ígérte minden méltósággal és dicsőséggel együtt, s azt is elhamvasztja a szeretet tisztán izzó tüzében: Suscipe, sancte Pater! Vajon maradt-e ezután számára valami is, amit nem adott oda? Ha pedig nem maradt semmije, akkor miben különbözik a haláltól? Mortui estis et vita vestra est abscondita cum Christo in Deo. (Kol 3,3) Az életszentség felé ... A halál önmagában negatívum; nem cél, csak út a tökéletesebb élet felé. A szerzetes önmagáról való teljes lemondásának is csak úgy van értelme, ha tökéletesebb életre vezet. Teremtményi életünkhöz hozzátartozik, hogy folyton választanunk kell, s a választás mindig lemondással jár. Ha ehhez még hozzávesszük bukott állapotunkat, akkor világossá válik, hogy az életszentségre csak lemondások útján lehet eljutni. Mit is jelent a szentség? Tárgyi értelemben jelent minden olyan dolgot, melyet kivontunk a mindennapi használatból, hogy ezzel Istennek szenteljük. Íme, itt is negatív úton jutunk a pozitív értékhez. Már ebből érezzük, mennyire rokon, majdnem azonos az áldozat és a konszekráció fogalma. Hogyan vagyunk képesek valamit odaadni Istennek? Hiszen minden az övé. Egy mód mégis van rá: lemondunk róla, hétköznapi vágyaink fölé emeljük, s ezt a szándékunkat kifelé is ünnepélyes formában nyilvánítjuk. Ezért minden szentelés kettőt jelent: áldozatot, kivonjuk saját tulajdonunkból, és konszekrációt: Istennek adjuk, vele egyesítjük. Íme, ez a keresztény életszentség útja is. Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni! Ha Istennel akarunk egyesülni, akkor meg kell válnunk a világtól. A világ pedig Szent János apostol szavai szerint a szemek kívánságát, a test kívánságát és az élet kevélységét jelenti. (1Jn 2,16) A lélek kevélysége elszakítja lelkünket Istentől, a test kívánsága a testet lázítja föl a lélek uralma ellen, a szemek kívánsága pedig külső dolgok rabszolgaságába hajtja vágyainkat. Sejtjük-e már ebből, hogy a szerzetes hármas lemondásában hármas konszekráció rejtőzik? Engedelmességi fogadalmával szakít az önakarattal, és lelkét ismét Istennek szenteli. Tisztasági fogadalmával újból aláveti vágyait a lélek parancsának. Szegénységi fogadalma pedig fölszabadítja a földi dolgok rabszolgasága alól. Ezen az úton áll helyre bennünk az eredeti harmónia: a dolgok a test szolgái, test a léleké, a lélek Istené. Ez a Tábor-hegyi jelenés mélyebb értelme: a lélek fátyolán Isten arca ragyog keresztül, a konszekrált lélek ragyogása áttöri a test burkolatát, s fényében a földi dolgok is elvesztik árnyékukat. Krisztust nem a hármas fogadalom vitte a Tábor hegyére, mert Ő felülről való, ezért szentsége is lényegi szentség. Minket azonban, akik alulról, a bűnből jövünk, e hármas lemondás vezet föl az életszentség magaslatára. Itt a magyarázata annak, hogy a vértanúság és a szerzetesség eszményében a halál és a menyegző gondolata át- meg átjárja egymást. Elválás és egyesülés: egyetlen valóság két arculatát jelenti. „Íme, nem a halálba, hanem az esküvőre megy!" – kiált föl Szent Ambrus Pelágia vértanúsága láttán. Blandina „a halálban is túlárad a boldogságtól, úgy látszik, inkább lakodalomba készül, mint vadállatok elé". És nézzük meg bármelyik szerzet fogadalomtételének szertartását, benne a halál és az egyesülés eszméje összefonódik. Igen, szerzeteséletre csak fiatal, lakodalmas lélekkel lehet vállalkozni. Nem az évek, hanem a szellem fiatalságára gondolok. Csak gazdagon, pirosan, tüzesen, csak a túláradó boldogságtól harmatosan lehet odavinni Isten elé legnagyobb kincsünket, egész örökkévalóságunk szelencéjét: földi életünket. Se remeteségbe, se apostolkodó szerzetbe nem lehet világfájdalmas, fáradt, kiábrándult lélekkel menekülni. Mert igaz ugyan, hogy a szerzetesi élet égő áldozat, Szent Jeromos szerint holocaustum Christo oblatum, de a hangsúly itt is a pozitívumon van: egyesülés Krisztussal, Krisztus sorsával azonosult élet, konszekrált kehellyé homorult lélek, mely Krisztussal telik el: Gaudium virginum Christi: de Christo, in Christo, cum Christo, post Christum, propter Christum. (Szent Ágoston; „Krisztus szüzeinek öröme: Krisztusból, Krisztusban, Krisztussal, Krisztus nyomában, Krisztusért.") A nagy kísértés Ebben a pillanatban azonban jelentkezik a szerzetesi élet legnagyobb problémája is. Nem hiszem, hogy akad szerzetes, aki meg ne szenvedte volna. Ezekben az órákban szokta fölkérdezni az ember: vajon melyik nehezebb, a véres vagy a vértelen vértanúság? Ó, nem a fogadalmakkal járó önmegtagadás van most az eszemben, nem is az engedelmesség állandó keresztje. Nagyfokú naivitás lenne, ha azt hitetnők el magunkkal, hogy a világban az emberek nem viselnek akkora, sőt általában nagyobb kereszteket, mint a klauzúra falai között. Másvalamire gondolok, a szerzetesi élet állandó kísértésére: a fogadalmak misztériumára. Kelyhet, oltárt lehet konszekrálni, s ameddig össze nem törik vagy meg nem gyalázzák, hűségesen szolgál az Úrnak. Egészen elégő áldozatot egyetlen határozott gesztussal föl lehet tenni az oltárra, s vele együtt hamvad el minden visszakérés lehetősége. De lehet-e élő emberi akaratot, hullámzó, szeszélyes szabadságot kivonni a hétköznapok szürke szolgálatából? Az emberi akarás mulandó, mint maga az idő, és sodródó, mint a játékos patak. Lehet-e erre építeni? Lehet-e a szélvész szárnyát megkötni? Lehet-e kipányvázni a rohanó időt? Lehet-e fausti elragadtatással megállítani a fogadalom felséges pillanatát? Lehet-e életünk ez egyetlen illatos élményét megmenteni az emlékek hervadássorsától? A fogadalomban igazán az a fölséges, hogy egyetlen kimondott ujjongó igennel, egyetlen boldog tollvonással odaadja magát a lélek egészen és visszavonhatatlanul. E pillanat fölsége az örökkévalóságnak szól, visszhangja mint egy diadalmas alleluja az időtlenségben zeng tovább. De a pillanat itt lent az időben egy pillanat marad csupán. A fogadalom pillanatában éppen az hervad el belőle, ami a legszebb: a szabad önátadás. Mert az adakozás e percben kemény kötelezettséggé változott. A szerzetesi élet most már folytonos harc lesz ezért a pillanatért. Minden új napot bele kell menteni ebbe a percbe, ezt a napot ki kell tágítani, hogy elférjen benne az egész élet. Ezt a folytonos birkózást a mindent meghervasztó idővel nevezzük a tökéletességre való törekvés állandó kötelességének. A szerzetesi élet igazi nagy kísértése tehát az, hogy a szabad önátadás helyébe lassan a fáradt kötelességtudat akar lépni, az eszmény csendesen el akarja hullatni szirmait, hogy ne maradjon mögötte más, mint a jog száraz csonkja. Ilyen holtpontok mindenki életében előfordulhatnak, s e gyenge napok számára vannak a fogadalmak. Mikor azonban a lélek nem képes többé kezébe venni önmagát, és könnyesen vagy boldogan, de szabad önátadással újból meg újból Istennek áldozni önmagát: Suscipe! – hanem csupán a vállalt iga fáradt sóhajával suttogja: Suscipe! –, akkor már romokban hever az eszmény. Az eszmény karikatúrája Valaki szellemesen mondotta egyszer: a szerzetes legnagyobb veszélye, hogy azt, amit a fogadalom pillanatában egyetlen összegben tett az áldozat oltárára, a későbbi élete folyamán fillérenként lopja vissza. Azért halt meg a világnak, hogy egészen Istennek éljen; azért szakadt el mindentől, hogy Krisztussal egyesüljön; hármas lemondása hármas tökéletességet volt hivatva szolgálni. De mi lesz akkor, ha az Istennel való egyesülés gondolata elhomályosodik, ha a hármas lemondás csak negatív vétó marad? Előre nem halad, vissza nem fordulhat, két világ mezsgyéjén éli terméketlen, vegetáló életét. Az eszmények helyét jogi szemlélet foglalja el, fonnyadt virágok mellett csupán a kemény karó mered az ég felé. Egyrészt a fiziológiai erők megnyugvása, másrészt a szerzett erények nyugalmat teremtenek belső világában. A szerzetes azon az alapon, hogy „media sunt propter finem" (az eszközök vannak a célért), most a veszély elmúltával megszünteti a további haladást. Ám a természetes ember nem halt meg benne; amit fogadalmaival kiutasított az ajtón, azt most észrevétlenül visszaengedi az ablakon megengedett élvezetek formájában. Ezt nevezi a lélektan kompenzációnak. Az ilyen lélek a szerzetesi eszmény szomorú karikatúrájává válik. Szigorú rendekben saját maga és Krisztus közé szép csendesen odaépíti az „observantia" kínai falát. Nem az Istennel való egyesülés áll gondolatainak előterében, hanem hogy eleget tegyen a szabályok követelményének. Ez a fal nemcsak arra jó, hogy elzárja a világtól, hanem arra is, hogy önmagát eltorlaszolja az Úr Szívének szédületes szándékai elől. A fegyelmiekben való pontossága megnyugtatja lelkiismeretét, sőt arra is elég jogalap, hogy finoman megsajnáljon mindenkit, aki más úton halad, mint amelyen ő áll. Lassan lelkének egyetlen távlata a kolostor folyosóin való járás-kelés lesz. Végtelenbe feszülő sínek kígyóznak előtte, s ő mégis egész életén keresztül tolatómozdony marad egy félreeső állomáson. Enyhébb szerzetekben sokkal szomorúbb lehetőségek állhatnak elő. Itt nem a mechanizálódás fenyeget, hanem az ellenkezője: a szellemmel élnek vissza. Az eszményeket elvontságokkal, definíciókkal helyettesítik. Arra az álláspontra helyezkednek, hogy mindenben a „szándék" a fontos. Az ilyen szerzetes bebeszéli magának, hogy az evangéliumi tanácsoknak is csupán a szellemét kell követnie. Élete aztán rácáfol eszményeire. Azért tett szegénységi fogadalmat, hogy fölszabaduljon az anyagi dolgok nyűgétől, s íme, több a jövedelme, igénye, kívánsága, mint hasonló végzettségű világinak. Pénze sohasem elég, valósággal rabszolgája a szemek kívánságának. Az ilyen szerzetesről joggal mondják a világiak: ő fogadta, mi pedig megtartjuk a szegénységet. Azért tett tisztasági fogadalmat, hogy a test kívánságai ne kössék szeretetét egy földi teremtményhez sem, hogy lelke Szent Pál szavai szerint ne legyen megosztva; ő pedig egész lelkével, minden idejével egy barátságon csüng, mely, ha nem is tisztátalan, de közömbösítő. Családokhoz jár, természetes boldogságvágyát a klauzúra falain kívül keresi. Lemondott a családi életről, s most mégis folytonosan idegen családi tűzhelyeknél koldul meleget. Azért tett engedelmességi fogadalmat, hogy megszabaduljon az önakarat zsarnokságától; s mégis elöljáróitól annyi irányítást sem fogad el, mint civil ember hivatalfőnökétől, mert egy „úriember" magától is tudja, mit kell cselekednie. Amikor egész szerzetek veszik át ezt a szellemet, akkor intézményesen válnak a szerzetesi eszmény karikatúrájává. Ha végigtekintünk a szerzetesség történetén, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a szegénység gyakorlásában indult el a lazulás. A szerzetek meggazdagodtak. Már ez a tény maga is groteszk: nagy vagyonnal rendelkező evangéliumi szegények. Szerzetesek egész gárdája, akik lemondtak a világ javairól, hogy a lelkieknek élhessenek, most éjt nappallá téve végzik a vagyonkezelés robotját. Fokozatosan úgy kezdik értelmezni az ősi eszményt, hogy a szerzet gazdagsága mellett az egyesek maradhatnak szegények. Az élet azonban mindenütt rácáfol előbb vagy utóbb erre. További lazulást jelentett az a jelenség, mikor a szegénységet úgyszólván teljesen az engedelmességi fogadalomra hárították át: a szerzetes mindazzal jogosan élhet, amit elöljárója kimondottan vagy hallgatólagosan engedélyez. Az eszmény teljes arculütését jelentette az az állapot, amikor a szerzet engedelmességi fogadalmat vett ki, s ugyanakkor teljes szabadságot adott tagjainak, tisztasági fogadalmat tétetett klauzúra nélkül, szegénységi fogadalmat kívánt, és peculiumot adott cserébe. Itt a fogadalom is csak „tetszhalált" jelentett, ezért az élet is csak látszólagos volt; hiányzott az áldozat szelleme, ezért a belső ember boldogságát is nélkülözték. Legyen erről elég ennyi; csak azért vetettünk egy pillantást a negatívumra, hogy annál tisztábban csillanjon meg az eszmény szépsége. Sokféleség az egységben Mindaz, amit eddig elmondottunk, jelenti a szerzetesség örök eszményeit, amelyek felé kell tájékozódnia minden szerzetesnek. A valóságban azonban nem ismerjük a „szerzetest", hanem az egymástól különböző szerzetek tagjait, miként az emberek örök eszméje is a valóságban konkrét fajokban, egymástól eltérő egyedekben jelenik meg. Az eszmény, amikor valósul, elrajzolódik, stilizálódik. Mi ennek a magyarázata? Végső fokon egész bizonyosan Isten lelkének teremtő gazdagsága. Milyen csodálattal figyelhetjük éppen napjainkban e tételt a természet világában. A növény és állat eszméjét a fajok és variánsok szinte végtelen során át látjuk kibontakozni. Ugyanaz a valóság újabb és újabb formában, színben, illatban mutatja meg magát. S mikor már azt gondoljuk, hogy több válfaj nem is lehetséges, Isten újabb csodáinak egész sorát szórja elénk. Pedig a természetes világ csupán halvány szimbólum, előkép, a természetfeletti világ távoli árnyképe a látható lét falán. Csak sejteti a kegyelmi valóságok gazdag sokféleségét. Minél gazdagabb egy eszme, annál több dologra van szükség, hogy azt lefordítsa a tapasztalat nyelvére. Ilyen a szerzetesi eszmény is. Ezért megfontolatlanságból származnak az olyan kijelentések, hogy elég lenne annyi szerzet, ahány munkakör van. A hadsereg tényleg a különféle feladatok szerint oszlik fegyvernemekre; a szerzetesség gyökerei azonban mélyebbre vezetnek. A történelem azt mutatja, hogy még az apostolkodó szerzetek sem alakultak legtöbbször egy meghatározott feladat elvégzésére. Sokszor már virágzó szerzetek is hosszú időn át keresik a végleges munkakört, vagy pedig váltogatják anélkül, hogy szellemiségük lényegesen megváltoznék. Már ez a tény is jelzi, hogy a külső munka nem játszik döntő szerepet, vagy legalábbis nem olyan fokban, mint ahogy általában gondolni szoktuk. A szerzeteseket nem feladatok, hanem eszmények szokták létre szólítani. Sőt, leegyszerűsítve a kérdést, mondhatjuk, hogy a Krisztus-eszme teremti őket. Minden szerzet Krisztus tökéletes követését tűzi ki célul, tehát mindegyik a Krisztus-eszme utánzása, megjelenítése. Föntebb már mondottuk, hogy minél gazdagabb egy eszme, annál több dologra van szükség, hogy ez a gazdagság véges teremtmények által kifejezésre jusson. A Krisztus-eszme pedig kimeríthetetlen, mert Ő a végtelen Isten képmása közöttünk. Szent Benedek az égi trónon uralkodó Királyt szemléli, s nem tud betelni dicsőítésével. Szent Bernát meglátja az embert is benne, és liturgikus leborulása misztikus ölelésben végződik. Szent Ferenc már meglátja Krisztust testvéreinkben, s vándorló nyomait keresi kint az utakon. Szent Domonkosnak az Igazság jelenik meg Krisztus képében: „Veritas liberabit vos!" Szent Ignác a Jeruzsálem előtt seregeit rendező Vezért követi egész életén keresztül. Bosco Szent János egyetlen képet pillant meg, s nem tud tőle többet szabadulni: látja Krisztust, amint egy gyermekre mutatva mondja: „Ilyeneké a mennyek országa." Akármelyiket nézzük is, mindegyik Krisztus teljes követése, és mindegyik egy egész életet kíván. Mondhatjuk tehát, hogy nem egy-egy munkakör, feladat hív életre szerzeteseket, hanem először egy Krisztus-kép rajzolódik bele érzékeny lelkekbe, s csak azután keres ez a Krisztus-arc megfelelő életformát, munkakört magának. Sok esetben már a korszellem, a történelmi fázis hordoz magában egy új Krisztus-képet, s az a szerzet, amely nyomában támad, ilyen értelemben modernnek, korszerűnek nevezhető. Vele szemben a már meglévő szerzetekben kétféle helytelen magatartást tapasztalhatunk. Vagy jogtalan újításnak minősítik az új szerzetet, és megtámadják; gondoljunk pl. a ciszterciek, koldulók és jezsuiták megjelenésekor kirobbant vitákra. Vagy pedig a régebbi szerzetek is sietnek kopírozni az új elgondolást, igyekeznek modernné válni saját szellemiségük rovására, a rájuk bízott Krisztus-arc elárulásával. Mindkettő szűk látókörű, kicsinyes álláspont. Tisztán csak akkor láthatunk e kérdésben, ha magáról az Egyházról alkotunk helyes fogalmat. Az Egyház élő organizmus, mely nem kész, hanem folytonosan növekszik az utolsó napig. Az Egyház fa, amely először gyökeret hajt, majd törzset és ágakat fejleszt, leveleket és gyümölcsöt terem. Az Egyház hatalmas folyam, mely a Tenger felé igyekszik, forrásból és apró erekből dagad folyóvá, folyóból folyammá szélesül. Kérdem azonban: mi lenne a folyammal, ha a forrás is torkolat akarna lenni? Vajon a gyökér, mivel nem látszik, mivel működése rejtve marad, nem végez-e ugyanolyan munkát, mint a levelek? S az élő szervezetben képesek-e munkát végezni a kezek, ha nem működik a szív? Az evangéliumi Krisztus-arcból egy vonásnak sem szabad elvesznie; ezt meg kellene értenünk a szerzetességgel kapcsolatban is. Az Egyház története a történeti Krisztus életének misztikus megismétlése. Ezért önmagában minden kor relatív a teljes Krisztussal szemben, s az egyes korok lelkisége csupán egy vonás Krisztus belső életéből. Már ebből sejthető, hogy csak az Egyházban lehet igazi fejlődésről beszélni, mert ez annyit jelent, hogy valami részben megváltozik, részben ugyanaz marad. A világ mindig az előző korok tagadásával halad előre, előző világok romjain építi az útját. Az Egyházban viszont minden új képződmény egy újabb sejt az élő szervezetben, minden új szín egy mozaikszemcse a teljes Krisztus-arcon, Egyik a másikat kiegészíti, föltételezi. Az Egyháznak küldetése van a világhoz. A világ folyton változik, az Egyház állandóan ugyanaz marad. Íme, itt a magyarázata annak, hogy a szerzetekben az idők végezetéig fönn fog maradni ez az alapvető kettősség. A befelé élő szerzetek őrzik az Egyház géniuszát, örök és változatlan lelki magatartását. Imádkozó életükkel folytonosan prédikálják Krisztus igéit: Unum est necessarium! A kifelé tevékenykedő szerzetek viszont alakulnak a folyton alakuló világhoz, mindenkinek mindene lesznek, hogy mindenkit megnyerjenek Krisztus számára. De hogy a világ szelleme föl ne szívja őket, hogy tevékenységük célját és határait mindig pontosan lássák, szükségük van a kontemplatív szerzetesek imádságára. A katolikum teljességet jelent: az intenzitás és extenzitás teljességét. Egyes rendkívüli lelkek képesek mindkettőt egyesíteni magukban, intézményesen azonban csak megfelelő életformákkal lehet biztosítani fönnmaradásukat.
Szabó Ferenc TEILHARD LELKE ÉS LELKISÉGE Negyven évvel ezelőtt, 1955 húsvétvasárnapján este hunyt el New Yorkban Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudós és gondolkodó. Nevét és művét Magyarországon is ismerik. De az évforduló alkalmával szeretnék rávilágítani a francia szellemóriás néhány maradandó és ezért mindig időszerű meglátására. Nem a paleontológus tudományos munkásságát tekintem itt a legfontosabbnak: az elmúlt négy évtized során sokat fejlődött a paleontológia és segédtudományai; bizonyos leletekkel Teilhard nem számolhatott; az újabb felfedezések a genetika és az antropológia területén, valamint a radióaktivitás méréséül (a datáláshoz) a C 14-es módszer nem állhattak rendelkezésére. De jelentős a tudós nyitottsága az evolúció, a „fejlődő teremtés" felé, illetve a tudomány és a hit párbeszéde terén végzett áttörése. (A „Galilei-per" revíziója nyomán pár évvel ezelőtt II. János Pál pápa is sürgette ezt a párbeszédet.) Ami Teilhard teológiai meglátásait (a természet és természetfeletti viszonyát, Krisztus kozmikus szerepét vagy az emberi erőfeszítés megszentelését) illeti: ezek közvetve – rendtársa, Henri de Lubac vagy a domonkos P. Chenu teológiáján keresztül – fellelhetők a zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciójában is. Annak idején, 1962-ben, éppen Henri de Lubac mutatta meg a Teilhard vallásos eszmevilágáról írt könyvében. 3 Teilhard világszemléletének hagyományos forrásait és új meglátásainak időszerűségét, pontosítva és kijavítva bizonyos bírálható tételeit is. Nincs a keresztény szellemiség történetében egyetlen tökéletes gondolkodó sem. Szent Ágoston is fejlődött, retraktációiban helyreigazította korábbi nézeteit; róla is, mint több más nagy egyházatyáról vagy gondolkodóról is elmondhatjuk: mindegyik hozzáadott valami értékeset a nagy keresztény gondolkodás áramlatához. Régi és új, folytonosság és szakadás jellemzi a szellem dialektikáját, így a teológia és a dogma fejlődését is. Persze Teilhard nem egyházatya, ahogy esetleg egyes rajongói hitték. A „teilhardizmust" is meg kell különböztetnünk magától a mestertől, miként a tomizmust Szent Tamástól. De szükségünk van nekünk is, ma is, „a hit vidám merészségére", amely – Henri de Lubac szerint – Teilhard de Chardint jellemezte: „Pontosan abban az órában jött, amikor az emberiség tudatára ébredt annak, hogy sorsa közös, és hogy csak két formában gondolható el: vagy evilági, vagy transzcendens lehet. Kiállt az útkereszteződésre, és megmutatta a mai embernek az egyedül járható utat." A „teilhardizmus" divatja elmúlt, bár pl. a ma még hódító New Age egyes hívei bizonyos elemeket átvettek a jezsuita tudós látomásából. Ez az eklektikus ideológia jogtalanul tekintené Teilhard-t úttörőjének. Magát a forrást, Teilhard de Chardin életművét kell tanulmányoznunk, azt is úgy, hogy fejlődésének egyes szakaszait figyelembe vesszük. Azt mondhatnánk: ha egyes teilhard-i tételek ma már nem tűnnek újszerűnek, ennek magyarázata éppen az, hogy a II. vatikáni zsinat világ felé nyitott szellemisége, a világgal, tudománnyal, az ateizmussal is párbeszédet kereső beállítottsága ma már átment a zsinat utáni egyház vérkeringésébe. Azok, akik esetleg „modernizmussal" gyanúsították egy jó fél évszázaddal ezelőtt Teilhard de Chardint, ma már felfedezhetik, mennyire a nagy keresztény hagyomány folyamatába illeszkedik – azzal a kivétellel, hogy a Szent Tamás-i eszmevilágot a genezis (fejlődés) regiszterébe helyezte át. Különös paradoxon: mivel önmaga számára igyekezett tisztázni az egész emberi problémát, a világ és az evolúció értelmét, mivel elsősorban önmaga számára igyekezett kifejezni a lehető legőszintébben azt, amit gondolt és hitt (a tudomány és a kinyilatkoztatás kettős forrásából merítve), azért talált oly széles körű hallgatóságra. Mély keresztény hitét, misztikus lelkét, szellemi nyugtalanságát és alapos tudományos felkészültségét életművébe dolgozta bele. Mivel élt, visszhangot keltett az élőkben. Megvalósította a saját személyében a hit és a tudomány között azt a szintézist, amely elméleti síkon – a módszerek különbözősége miatt – sokszor lehetetlennek tűnik. Öntudatos létre rázta fel az alvajárókat; az ő útjaira vezette rá azokat is, akik sátort akarnak verni az útkereszteződésen. Anélkül hogy most Teilhard de Chardin életútját és lelki/szellemi fejlődését vázolnám, megvilágítom papi lelke és lelkisége néhány jellemző vonását.4 Kereszt és feltámadás Az első könyv, amely még Teilhard életében (1950-ben) jelent meg a hívő tudósról: Teilhard de Chardin megváltó evolúciója. Azóta többször szemére vetették Teilhard-nak tájékozatlan vagy rosszindulatú kritikusai: naivul optimista, nem veszi figyelembe a világban levő rosszat, a bűnt, és a fejlődéstől várja a megváltást. Ezzel szemben Henri de Lubac, akinél senki jobban nem ismerte és nem tanulmányozta Teilhard életművét, azt meri állítani, hogy Teilhard élete nem volt más, mint a halálon való elmélkedés, és ha optimizmusról beszélhetünk e nagy gondolkodónál, ez az optimizmus a hit győzelme. A kereszten meghalt és a halálon győzedelmeskedő Krisztus adta derűlátását és lelki ifjúságát. A már reménységben birtokolt feltámadás, a Krisztusban már beteljesült megváltás és a testté lett Igében már megdicsőült teremtés hite volt örömének a forrása. A Parúziára való várakozás nála mintegy elővételezte világunk átalakulását, és ez töltötte el remegő boldogsággal. Teilhard de Chardin ismerte a szorongást; tudta, hogy a halál a bűn zsoldja, tudta azt, hogy Krisztus csak úgy növekedhet bennünk, ha mi egyre kisebbedünk. 1918. aug. 28-án a frontról írja unokanővérének: Lényegében ez alkalommal nem forogtam komolyabb veszélyben, és nem tettem semmi jelentőset. Talán éppen ezért éreztem erősebben a „halál árnyékát" és azt a félelmetes ajándékot, amelyet a létezéssel kaptunk: az elkerülhetetlen közeledést egy elkerülhetetlen érezhető vég felé; – az a helyzet ez, amelyből csak a testi bomlás által jutunk ki. [...] Akkor megértettem egy kissé jobban, mint eddig, Urunk nagycsütörtöki szorongását. – És világosabban láttam az orvoslás módját is, amely mindig változatlan: hittel és szeretettel kell az isteni jövőre (történésre) ráhagyatkozni, amely „a legreálisabb", „a legelőbb", amelyben az a legfélelmetesebb, hogy a legátalakítóbb (tehát a legteremtőbb és a legértékesebb is). De milyen nehéz belevetni magunkat a jövőbe: érzékenységünk ellenállhatatlanul a szédítő űrt és a mozgó árt látja benne: hogy ezt a hit szilárdítsa meg, nem igaz? – Imádkozzunk egymásért. .. Igen, Teilhard-nál mindent a hit szilárdít meg. Igaza van a protestáns Georges Crespynek: Teilhard világa felülről, a hittől nyeri minden szilárdságát. Hogy mennyire a kereszténység központi titka, a húsvéti titok táplálja Teilhard lelkiségét, arra jó példa még egy másik levél, amelyet szintén unokanővérének írt 1919. április 20-án (nagypénteken): Meglepett, hogy mily hangsúllyal ismételteti az Egyház szünet nélkül e szavakat: Christus factus est oboediens usque ad mortem crucis. Nyilvánvalóan ez a kereszt pontos és mély értelme: az engedelmesség, az alávetettség az élet törvényének. Dolgozni türelemmel egészen a halálig – és elfogadni mindent szeretettel, beleértve a halált is: íme, ez a kereszténység lényege." A halál az élet törvénye. Ha valaki hívő engedelmességgel aláveti magát e törvénynek, vagyis Krisztussal hal meg, akkor a látszólagos csökkenés és kiüresedés valójában növekedés és beteljesülés lesz. Ezt hangsúlyozza Az isteni miliőben is a halálról szóló szép elmélkedés: Hogy valamiképp végleg belénk hatolhasson, Istennek belénk kell vájnia, ki kell minket üresítenie, hogy helyet készítsen bennünk önmagának... A halál feladata az, hogy végrehajtsa ezt a megkívánt nagy vágást, lényünk legmélyéig hatolva. De a halál a több életért van: ... a halál szétbontó és szétválasztó hatalmát az Élet működésének a legcsodásabbja veszi át. Az, ami természet szerint üres volt, hiány, visszatérés a sokféleségbe (minden emberi létezésben), az Istenben telítődéssé és egyesüléssé lehet. Ezt a csodát a hit kegyelme viszi végbe: a feltámadt Krisztus ereje. Mert Krisztus története nem fejeződött be nagypéntekkel, mint ahogy azt egyes liberális teológusok hirdették. Az Atya feltámasztotta, megdicsőítette Jézust, és a mindenség Urává, Kürioszává tette őt. Mindent a lába alá vetett, és addig kell uralkodnia, míg utolsó ellenségét, a halált is meg nem semmisíti. És akkor majd a Fiú is aláveti magát az Atyának, az egész mindenséget összefoglalva és megszentelve Neki adja át, hogy Isten legyen minden mindenben (1Kor 15). Teilhard de Chardin élőszóval és írásban, első esszéjétől egészen naplójának utolsó lapjáig, ezt a feltámadt Krisztust dicsőíti. Azt a Pantokratórt, akihez olyan szárnyaló imát mondott VI. Pál pápa a zsinat második ülésszakának a megnyitásakor. Amikor Teilhard az „egyetemes Krisztusról" beszél, Szent Pál misztikus Krisztusára gondol, és nem valami új istenséget hirdet, Ő maga óv bennünket Az isteni miliőben a modernizmus veszélyétől. Szent Pál misztikus Krisztusa, az Egyetemes Krisztus számunkra csak akkor kap értelmet, ha úgy jelenik meg, mint a Máriától született és a kereszten meghalt Krisztus kitárulása (folytatása). A misztikus Krisztus lényegében a történeti Krisztustól kapja azt az alapvető tulajdonságot, hogy szintén kétségbevonhatatlan és valóságos. A feltámadás által a megtestesült Ige emberségében is a világ ura lesz. Ura nemcsak az embernek, hanem a Mindenségnek („ta panta"), ahogy Szent Pál hangsúlyozza a fogságban írt levelekben.7 Ha egyrészt az Atya akarata az, hogy Krisztusban mint Főben foglaljon össze mindeneket, és másrészt, ha a világ genezis, mely az emberben éri el csúcspontját, akkor Krisztus a neki kijelölt szerepet csak az egyetemes fejlődés egybefogásával és átlelkesítésével gyakorolhatja. A kozmikus fejlődést folytató és betetőző emberi történelem, az emberi nem egyre gyorsuló egyesülése - amelynek feltétele az egyéni önzések, a bűn eltörlése - előkészíti a Titokzatos Test megvalósulásának, növekedésének feltételeit. Krisztus természetfeletti teljessége a világ természetes teljességére támaszkodik. Vagy ahogy Teilhard mondja: „Krisztusnak a beteljesedéshez szüksége van a világfejlődés csúcspontjára, ahogy fogantatásához szüksége volt egy asszonyra." Természetesen itt feltételes szükségességéről van szó (necessitas ex suppositione). Mindez az Atya szabad választásától függött, aki ilyen üdvrendet akart. Az „idők teljességéről" szóló Szent Pál-i tanítást Krisztus második eljövetelére is alkalmazhatjuk; az üdvösség művének az ingyenessége és természetfeletti jellege nem szenved csorbát sem az egyik, sem a másik esetben. Apostoli szellem Teilhard de Chardin lényegében a hagyományos keresztény tanítást hirdeti, de „modern áttételekben". Mai nyelvre fordítja le a sokszor érthetetlen – mert elavult megfogalmazásban továbbadott – régi igazságokat. Látva tudós barátainak a közömbösségét vagy ellenszenvét a kereszténységgel szemben, keresve a modern hitetlenség okait, arra a meggyőződésre jutott, hogy a mai ember azért fordul el Istentől és a kereszténységtől, mert félreismeri Krisztus igazi tanítását. Mert a keresztények magatartása a világ elvetése és megvetése, és nem Krisztust követik, aki azért jött, hogy megszentelje a világot. Egyik kiadatlan tanulmányában (1936, Peking) a világ megtéréséről elmélkedik. Miután sorra vette a hitetlenség okait, és rámutatott a helytelen keresztény magatartásra, megadja a megoldás kulcsát, amely nem más, mint az egyetemes Krisztus. Ha a maga mélységében el akarjuk érni a mai vallásos áramlatot, három egymással összefüggő lépést kell megtennünk. a) Ki kell fejtenünk (a „Philosophia perennis" vonalában maradva) az evolúció helyes fizikáját és metafizikáját. Teilhard meg van győződve arról, hogy a helyesen értelmezett fejlődéselmélet nem vezet a materializmushoz; sőt ellenkezőleg: az új spiritualizmus elve lehet, ha megmutatjuk, hogy a szellem felé összpontosuló fejlődésnek mozgatója egy Személyes Központ. b) A dogmatika feladata az lenne, hogy kidolgozzon egy olyan krisztológiát, amely figyelembe veszi a modern természettudományokat, és megmutatja a Megtestesülés kozmikus kihatásait; rámutat arra, hogy amit a fejlődésre reflektáló értelem megsejtett, vagyis a világfejlődést mozgató személyes Központ, nem más, mint az egyetemes Krisztus. Ez a tanítás összhangban van Szent János és Szent Pál tanításával, valamint a görög egyházatyák teológiájával. c) A harmadik lépés ezeknek a természetes következménye: misztikus és morális feladat. Ki kellene dolgozni az emberi erőfeszítés evangéliumi teológiáját. Mert lehetetlen, hogy Krisztus egyre világosabban úgy jelenjék meg, mint az egyetemes fejlődés csúcsa, és ugyanakkor a keresztények ne vegyék észre egyre tisztábban a Jézus Krisztusban valósuló emberi erőfeszítés természetfeletti értékét. Következésképp a kereszt nem lesz csupán az engesztelés jelképe, hanem ugyanakkor a szenvedésen keresztül megvalósuló növekedésé is. Az elszakadás nem lesz azonos a megvetéssel és az elvetéssel, hanem a továbbhaladással és a szublimációval. A beletörődés csak a végső formája lesz a Rossz elleni küzdelemnek, amely lényegében nem más, mint az elkerülhetetlen bukásoknak átalakítása Istenben. A szeretet nemcsak azt kívánja tőlünk, hogy bekötözzük a sebeket, hanem arra sürget, hogy építsük itt a földön a jobb világot, és az emberiség növekedéséért folytatott küzdelemben elsőnek kiáltsuk: „Plus et ego. . ." És a személyes üdvösség nemcsak azért érdekel minket, mert boldogságot hoz nekünk, hanem pontosan azért, mert Isten bennünk a világot menti meg. Így a filozófia, a dogma és a morális hármas területén egy megfiatalodott kereszténység bontakozna ki az egyetemes Krisztus megnyilatkozása által. Arról van itt szó, amit a zsinat óta egyre inkább hangsúlyozunk: a „földi valóságok teológiájáról". Ez az, amire a keresztény világiak úgy várnak, mint a mindennapi kenyérre. Teilhard megadta e nagy feladathoz a termékeny indításokat. Eucharisztia Teilhard lelkiségét és az egyetemes Krisztus eszméjét még jobban megértjük, ha az Eucharisztia iránti áhítatát vesszük szemügyre. Henri de Lubac kiemeli, hogy az Oltáriszentség kultusza Teilhard belső életének a napját képezi: „P. Teilhard de Chardin szerint az egy Krisztus különböző vonásait az Eucharisztia titka fogja össze élő szintézisbe. Az Oltáriszentség kultusza lelki életének egyik alapvonása. Ebből táplálkozott vallásos eszmevilága. . . Az Eucharisztiában, ebben a központi titokban, az Ige megtestesülésének a folytatását és a világ átalakulásának az ígéretét szemléli. .. »Az Ostya hasonló egy lángoló tűzhelyhez, ahonnan tűz tör elő«; a papi ténykedés kiterjed egészen a misztikus Test növekedésére és a kozmosz megszentelésére." Csak néhány idézetet szeretnék hozni Teilhard különböző írásaiból, hogy P. Henri de Lubac állítását illusztráljam és igazoljam. P. Teilhard az első világháború alatt, amikor a fronton nem tudott misézni, azzal helyettesítette a szent Áldozatot, hogy lélekben felajánlotta az emberiséget, az egész világot az Atyának, Krisztus áldozatához kapcsolva ezt a „teljes ostyát", az egész teremtést. A pap című elmélkedése ennek a „lélekben végzett misének" a gyümölcse. Íme egy részlet belőle: A szentségi kenyér összetört és megőrült magokból készült. Tésztáját hosszasan gyúrták. Jézus, a te kezeid megtörték azt, mielőtt átváltoztatták volna. [...] Uram, ki tudná kifejezni azt az erőszakot, amelyet a világegyetem elvisel, mihelyt a te uralmad alá kerül! Hogy Jézus belénk hatolhasson, felváltva szükséges a munka, amely kitágít, és a fájdalom, amely öl – az élet, amely az emberi növeszti, alkalmassá téve őt a megszentelődéshez, és a halál, amely megkisebbíti, hogy ezáltal megszentelje. Az annyira óhajtott Megtestesülés, miként a teremtés is, amelyet megvált és átformál, félelmetes folyamat: Vér által valósul. Később, Kínában, az expedíciók során ismét csak nincs alkalma misézni. Mongólia szívében rögzíti le „Mise a világ felett" című elmélkedését (1923). Erről az elmélkedésről írja egyik levelében: Lassanként, egyre jobban kidolgozom, imádkozgatva, az én »misémet a dolgok felett«. Úgy tűnik nekem, hogy bizonyos értelemben a naponta átváltoztatandó szubsztancia igazában a világ napi növekedése: a kenyér jól szimbolizálja azt, amit a teremtés létrehoz, a bor (vér) pedig azt, amit erőfeszítése közben elveszít a kimerüléstől és a szenvedéstől És egy másik levélben: Amikor szamarammal ballagok egész napokon át, más mise híján magamban ismételgetem, mint régen a »világ fölött mondott misét«, amelyet Ön ismer, és azt hiszem, ma még tudatosabban és mélyebb meggyőződéssel mondom, mint hajdanában. Mily szép ostya (azt hiszem) – de amely porában ama hosszas munka nyomait hordja, amelyből most mi húzunk hasznot. Teilhard meglátja az Eucharisztia kozmikus hatásait. Krisztus „lefokozott" jelenlétét érzi meg az egész világegyetemben, amely hívő szemében áttetszővé válik: Jézus „diaphaniája" lesz. Nem azonosítja ezt a jelenlétet a szentségi jelenléttel, amely a konszekráció eredménye, de hiszi, hogy egy bizonyos másodlagos értelemben – az Eucharisztia „kiterjedése" révén, ahogy ő mondja Az isteni miliőben –, az egész teremtés egyetlen nagy ostyát képez. S az emberi erőfeszítés értelme nem más, mint előkészíteni ezt az ostyát az átváltoztatáshoz, amelyet a feltámadt Krisztus visz végbe. „Voluit mundum consecrare..." olvassuk a karácsonyi martirológiumban. A megtestesült Ige ereje szétárad egészen az anyagi világ legalsóbb rétegeibe. A szentségi rend, főleg az Eucharisztia által a feltámadt Krisztus már most megkezdi a világ átalakítását, már most rejtetten folyamatban van az a metamorfózis, amely majd a feltámadáskor teljesedik be és nyilatkozik meg. Teilhard, mivel hisz a Megtestesülés valóságában és az eucharisztikus Krisztus erejében, olyan dicshimnuszt zeng az anyaghoz, amely megbotránkoztatja az öntudatlanul is manicheista „keresztényeket", és amely rápirít a materialistákra. Egyik fiatalkori írásának a végéről idézek (Himnusz az anyaghoz): Áldott légy, kegyetlen Anyag, meddő rög, durva szikla, te, aki csak az erőszaknak engedsz, és munkára késztetsz minket, ha enni akarunk! Áldott légy, veszélyes Anyag, felbőszült tenger, megfékezhetetlen szenvedély, te, aki elnyelsz minket, ha meg nem láncolunk! Áldott légy, hatalmas Anyag, megállíthatatlan fejlődés, mindig frissen születő valóság, te, aki minden pillanatban szétfeszíted a mi kereteinket, és arra kötelezel minket, hogy tovább keressük az Igazságot. [...] Áldott légy, halálos Anyag, te, aki felbomlasz egy napon bennünk, és erőnek erejével bevezetsz minket a lét szívébe. [...] Áldalak és üdvözöllek téged, Anyag, nem úgy, ahogy bemutatnak, megcsonkítva és eltorzítva, a tudomány papjai és az erény prédikátorai (akik úgy tekintenek, mint a vad erőknek és az alantas vágyaknak az összességét), hanem úgy, ahogy ma megjelentél nekem, a teljességedben és igazságodban. Üdvözöllek, isteni miliő, telve teremtő erővel, a Lélek által korbácsolt óceán, a megtestesült Ige állal gyúrt és átlelkesített Anyag! Engedelmesség Sokan a nagy „lázadóra" gondolnak, amikor Teilhard nevét hallják. Egyesek valamiféle „ezoterikus" Teilhard-ról beszélnek: az Egyházzal dacoló és a Jézus Társasága fegyelmét többé-kevésbé lerázó szerzetesről. Nos, ez az „ezoterikus" Teilhard nem létezett. Ahogy Grenet abbé mondotta: Teilhard de Chardin írásaiban és az emberekkel való érintkezéseiben egyetlen diplomáciával élt, a „nyíltság diplomáciáját" gyakorolta. Nem akarom itt részletezni két könyvének, Az isteni miliő és Az emberi jelenség kiadásának nehézségeit. Tény az, hogy Teilhard alávetette magát a cenzúrának, és könyvei életében nem jelentek meg. Hogy Teilhard együtt érzett az Egyházzal, és hogy az „engedelmesség fia" akart lenni, arra csak három kis szöveget és egy hosszabb levélrészletet hozok igazolásnak. 1945: „Mélyen meg vagyok győződve arról, éppen világfelfogásom struktúrájából folyó okok miatt, hogy a vallásos gondolkodás csak a hagyományok megőrzésével, közösségileg, »philetikusan« fejlődik, és semmi mást nem óhajtok és remélek, amikor e lapokat írom, mint sentire, vagy még pontosabban praesentire cum Ecclesia." 1950: „Ha a keresztény monoteizmus eltűnne (az Egyház bukása), a monoteizmus (és a kozmikus Szeretet) éppen úgy nem születnének újjá a Földön, mint ahogy az ember (a gondolat) sem születne újjá, ha a nooszféra eltűnne..." 1954 felé: „Ha az Egyház bukik, minden elveszett." Teilhard de Chardin újító volt, de a hagyomány vonalában maradt. Megelőzte korát, és ennek tudatában volt. Tudatában volt annak, hogy eszméinek a terjesztése koraérett, hogy gondolatai egyeseket megbotránkoztathatnak. Ezért meggyőződéssel alávetette magát Rendjének, elöljáróinak. Erről tanúskodik egyik levele, amelyet afrikai expedíciójáról írt (Cape Town, 1951. okt. 12.) a Jézus Társaság generálisának. Egyre inkább megszilárdul hármas meggyőződésem, amely a kereszténység velejét érinti: az embernek mint az élet csúcsának egyedülálló értéke; a katolicizmus tengelyhelyzete az emberi tevékenységek összpontosuló nyalábjában, és végül: a feltámadt Krisztus lényeges szerepe a teremtés összefoglalásában és befejezésében. Ez a három elem olyan mélyre eresztette gyökereit szellemi és vallásos világképem egész rendszerében, hogy ma már lehetetlen lenne azokat kitépnem anélkül, hogy minden össze ne omolna. Valójában [...] ma úgy érzem, hogy sokkal jobban a hierarchikus Egyházhoz és az Evangélium Krisztusához vagyok kötve, mint valaha is életem folyamán. [...] Mindezek után teljesen elismerem, hogy Rómának meg lehet rá az oka, hogy a kereszténységről alkotott víziómat mai formájában koraérettnek és hiányosnak ítélje, és hogy – következésképp – eszméim terjesztése jelenleg veszélyes lehet. A külső engedelmesség és tanulékonyság e fontos pontjával kapcsolatban szeretném kijelenteni, hogy – minden látszat ellenére – eltökéltem magam, hogy az engedelmesség fia akarok maradni. Az utóbbi időben kiszélesedett kontesztálás és a Róma-ellenes komplexus idején jó ilyen sorokat olvasni. Hasonlóképpen példát adott Henri de Lubac vagy Yves Congar az engedelmességre, amikor az 1950-es Humani generis kezdetű enciklika alkalmával félreállították őket. Csak János pápa rehabilitációja és a késői bíborosi kinevezés jelentett elismerést a két teológusnak. Teilhard de Chardin megélte a modern ember nyugtalanságát, amely földije, Pascal megrendülésével kezdődött, aki rávilágított a két végtelen között bizonytalanul helyét kereső emberi lény szorongására: „E végtelen csillagterek örök csöndje rémülettel tölt el." Teilhard tudta, hogy a mai ember nyugtalansága mélyén a jövendővel kapcsolatos bizonytalanság rejlik. Korunk embere nyugtalan, mert nem tudja, hogy e táguló világegyetemben, a fejlődés végén van-e alkalmas kiút számára. Nem biztos abban, hogy van valamiféle öröklét nemcsak a mindenségnek vagy a fajnak, hanem minden egyes személynek, tehát hogy létezik a személyes halhatatlanság. De (ezt jól látta Gabriel Marcel) csakis a személyes szeretet mondhatja nekem teljes garanciával: „Te, te nem halsz meg, hiszen örök szeretettel szerettelek, és magamhoz rendeltelek, örök életre szántalak. Ennek bizonyítéka, hogy egyszülött Fiamat adtam érted, aki érted meghalt és feltámadt." E hit és reménység nélkül az embernek nem lenne, nincs életkedve. Akkor marad az abszurd vagy az örök körforgás mítosza. Az a Jacques Monod, aki a Véletlen és Szükségszerűség játékával magyarázza az élet keletkezését és az emberi létet, és aki Teilhard-t az „animisták" közé sorolja, végül a mítoszhoz folyamodik: könyve végén Sziszüphosz mítoszát idézi fel. Mindenkinek jogában áll választani a mítosz vagy a Szeretet-Isten között. A választást mindenkinek meg kell tennie, amint ezt Teilhard már Az emberi jelenségben (burkoltan Pascalra utalva) hangsúlyozta. De a választó hívő nem az abszurdum örvényébe veti magát, hanem értelmére és hitére támaszkodva mondja ki: „Hiszek a Szeretetnek." Erre a választásra ad példát Teilhard, aki megmutatta, hogy a mindenség megértésének kulcsa a „harmadik végtelen", a végtelenül bonyolult anyag és annak virága, a szellem. Szent Tamás maga is azt tanította, hogy a mindenség virága, az ember nem semmisülhet meg, mert az ellene mondana Isten bölcsességének és szeretetének. És a középkori költő, Dante ugyanezt a hitet vallja, amikor így fejezte be Isteni színjátékát: de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.
1 Lásd: Út az Ómega felé. Válogatás Teilhard de Chardin műveiből. Fordította: Rezek Román OSB, Szent István Társulat, Budapest 1980; Vallomások Teilhard-ról. Összeállította: Golen Károly. Róma 1984. Henri de Lubac S.J.; La Pensée religieuse du Pere Teilhard de Chardin, Párizs 1962. 3 Uo. 295. old. Rövidített formában felhasználom itt azt a tanulmányomat, amely 1964-ben két részben jelent meg a Magyar Papi Egység (a Szolgálat őse) 27. és 28. számában „Teilhard de Chardin papi lelke" címmel. Tanulmányom 30 év után sem veszítette el időszerűségét. 5 Genése d'une pensée, Lettres 1914-1919, Grasset, Párizs, 1951. 300. old. 6 Uo. 384. old. 7 Vö. P. Benoit O.P.: Exégese et théologie II., Cerf, Párizs 1961, 107. old. skk. La Pensée religieuse du Pere Teilhard de Chardin, 87-88. old. Lásd még: Szabó Ferenc: Jelek az éjszakában (Róma 1983) 17–219. old.; Szabó Ferenc: Napfogyatkozás (Róma 1991), 246–262.
Erkölcsi szempontból nyilvánvalóan a fogamzásgátlás és a magzatelhajtás természetüknél fogva egymástól különböző rosszak: az egyik ellene mond a nemi kapcsolat teljes igazságának, amennyiben az a hitvesi szeretet kifejezése, a másik egy ember életét pusztítja el. . . De ennek a természetükben fennálló különbségnek ellenére, mint egy és ugyanazon növény gyümölcsei, nagyon gyakran szoros kapcsolatban állnak egymással. . . Az élet, amely a nemi találkozásból létrejöhet, olyan ellenséggé válik, amelyet feltétlenül kerülni kell, a magzatelhajtás pedig az egyedül lehetséges válasz és megoldás lesz a félresikerült fogamzásgátlásra. (Evangelium vitae 13)
LELKIPÁSZTORKODÁS Ternyák Csaba KATEKÉZIS MANILÁBAN (Elhangzott 1995. január 11-én, a X. ifjúsági világnap keretében.) „Mi ugyanis nem magunkat hirdetjük,
hanem Krisztus Jézust, az Urat." Kedves fiúk és lányok! X. ifjúsági világnap mottója: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldetek én is titeket." (Jn 20,21) E szavakkal küldte Jézus apostolait feltámadása után az evangélium hirdetésére. Kétezer év óta ez az első küldetés ad mindenkor lendületet az Egyház missziós tevékenységének, amely ma ugyanúgy érvényes, mint amikor először elhangzott, és ma nekünk szól: „küldelek titeket." A szentatya abban az üzenetben, amelyben a manilai ifjúsági világnapot meghirdette, úgy határozza meg az ifjúság missziós feladatát, hogy a fiataloknak kell kortársaik számára az evangélium hirdetőinek lenniük: „küldelek titeket." A szentatya idehívott minket, hogy miként az apostolok Jézus környezetében, úgy mi is feltöltődjünk, és erőt gyújtsunk ehhez a küldetéshez. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." (Jn 20,21) Az Egyházban a küldetés az Atyától indul, és a Fiú által érkezik hozzánk. Ebből a küldetésből részesedtek az apostolok és a kétezer éves Egyház, amely a küldetést hűségesen továbbadta. 1. Nézzük meg először, hogyan teljesítette Jézus az Atyától kapott küldetést. „Ő mint Isten az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez." (Fil 2,6–7) Már működése kezdetén – bár bűnt nem követett el – beállt a bűnösök közé, amikor felvette János keresztségét. Megkeresztelkedése után megkísértése éppen arra irányult, hogy önmagát állítsa a középpontba igazi küldetése helyett, vagyis saját dicsőségét keresse. Amikor erőszakkal királlyá akarták tenni, úgy tért ki előle, hogy visszavonult a hegyre egészen egyedül, és az Atya akaratát kereste. (Vö. Jn 6,15) Tudjuk, hogy szívesen imádkozott így a magányban, távol mindenkitől. Imádságaiban ismerte fel az Atya akaratát, és azok eredménye az volt, hogy teljesen hozzásimult ehhez az akarathoz: teljesíti küldetését. A Getszemáni-kertben legyőzte halálfélelmét, amikor így imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied." (Lk 22,42) 2. Az apostoloknak szóló küldetés arra vonatkozott, hogy menjenek el az egész világra, és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. (Vö. Mk 16,15.) Az ősegyház igehirdetésében az evangélium és Jézus Krisztus ugyanaz. Ezért írhatja Pál apostol: „Mi nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat." (2Kor 4,5) Mit jelent ma, hogy nem önmagunkat hirdetjük? – Azt, hogy nem állítjuk magunkat középpontba, hogy egyéni érdekeinket alárendeljük az evangéliumnak. Jelenti annak a tudatosítását, hogy nem a saját kiválóságomban bízom, hogy bűnös és gyarló ember vagyok, megtérésre van szükségem, és rászorulok Isten irgalmára. Istent nem lehet a nagylelkűségben felülmúlni. Bármilyen sokat adunk is neki, ő mindig többet ad vissza nekünk. Szent Pál is akkor találta meg önmagát, amikor a damaszkuszi úton az Úrtól kérdezte meg: „mit tegyek?" Az evangélium mai hirdetőjének is az Úrtól kell megkérdeznie: „mit tegyek?" Ő sokat kér tőlünk: azt, hogy veszítsük el önmagunkat. Ez a búzaszem törvénye, a búzaszemé, amely ha el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz. (Vö. Jn 12,24.) Az ember akkor valósítja meg igazán önmagát, ha tud áldozatot hozni, ha képes másokért élni, ha nem ragaszkodik görcsösen önmagához. Ahogy Jézus is tette, amikor a mi üdvösségünkért feláldozta önmagát. Ajánld fel te is az életedet Istennek, a közösség, a család, a szerzetesi, szerzetesnői vagy a papi élet vállalásával! A szentatya felszólít az ifjúsághoz szóló üzenetében: „Mindenekelőtt ti, fiatalok, legyetek az újraevangelizálás misszionáriusai!" 3. Melyek a mi eszközeink ennek az evangelizációnak a szolgálatában, és valójában mit kell tennünk? Mindenekelőtt legyünk hallgatói az evangéliumnak, és engedjük, hogy átformáljon bennünket, új emberekké tegyen és lefoglaljon, hogy aztán majd mi magunk váljunk világító lámpássá, az egész tésztát átjáró kovásszá. Akkor leszünk valóban hallgatói az evangéliumnak, ha rendszeresen olvassuk, elmélkedünk róla, foglalkozunk vele. Csak így lehetünk az evangélium hiteles hirdetői, olyanok, akik meg vannak győződve az evangélium igazságáról, és akik élik is azt, akiket az örömhír betölt és motivál. Mit tehetünk azért, hogy ilyen emberekké váljunk? Mindenekelőtt arra van szükségünk, hogy bűnbánatot tartsunk, és higgyünk az evangéliumban. (Vö. Mk 1,15.) A bűnbánat, a szentgyónás lehet a mi szolgálatunk kezdete. Ebben megújulva – új emberekként – szentelhetjük magunkat az evangélium szolgálatára. A küldetés hallatán, amely kortársaink evangelizálására szólít bennünket, rengeteg kérdés merül fel bennünk, amelyekre szeretnénk választ kapni. Aggaszt bennünket a világ jelenlegi állapota, amelyben minden keveredik: a politikai és gazdasági szisztémák, a szokások és a hagyományok, és a vallások is. Ezt a mai ember sokszor úgy éli meg, hogy semmi sem stabil, minden ideiglenes, relatív. Ezek a változások behatolnak az emberek életébe, pszichológiai, erkölcsi és vallási átalakulásokat eredményeznek, mint a relativizmus, az érdektelenség, a valahová tartozás érzésének elvesztése. Mély ellentmondások járják át világunkat: az egyetemesség igénye, és ugyanakkor a partikuláris érdekek erősödése. Ez megmutatkozik az egységtörekvésekben és a nacionalizmus egyidejű jelenlétében. Tapasztaljuk minden nép igényét a szabadságra, igazságosságra, békére és egyenlőségre. Mindenki hangsúlyozza az emberi jogok és az egyéni szabadságjogok érvényesülését, a valóságban azonban mindennek az ellenkezője valósul meg. Tapasztaljuk a szekularizmust, a szekták terjedését. Ez a világ tele van hamis prófétákkal, akik harsányan hirdetik a fogyasztás kínálta álüdvösséget és álboldogságot, végső soron az önzést. A reklámok hamis világa vesz körül bennünket, amelyek félrevezetnek, és boldogtalanná teszik az embert. Mindig újabb és újabb fogyasztásra sarkallnak, és elégedetlenné teszik az ember szívét. Olyan világban élünk, amely a javak elosztásának igazságosságát hirdeti; valójában azonban ennek éppen az ellenkezője történik. Amikor a jó hírrel akarjuk áthatni a világot, nem dughatjuk strucc módjára homokba a fejünket, mintha ezekről a bajokról tudomást sem vennénk. Sőt szükséges, hogy jól ismerjük azt a világot és környezetet, amelyben éljük és hirdetjük az evangéliumot. Mégis világosan látnunk kell, hogy nem szociológiai ismereteink teszik majd hatékonnyá szavainkat, hanem tanúságtételünk ereje. „A mai embert ugyanis inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is." (EN 41) Emlékezzünk csak olyan kiváló tanúkra, mint Kolbe atya, Teréz anya és korunk többi szentjei, akiknek példája inkább serkent bennünket Krisztus követésére, mint a prédikációk. Ugyanakkor a mai világ felkínál olyan új eszközöket is, amelyek az evangélium első hirdetőinek még nem álltak rendelkezésükre. Gondolok itt mindenekelőtt a média világára, amelyet ha okosan használunk, rengeteg lehetőséget kínál. Az elektronikus médiát legeredményesebben talán nem is a közvetlen evangelizációban tudjuk használni, sokkal inkább úgy, hogy a különböző programokba (filmek, rajzfilmek, vetélkedők, ismeretterjesztő műsorok) mintegy belopjuk az evangélium értékeit. A szentatya a Redemptoris missióban arra figyelmeztet, hogy jelen kell lennünk a kultúra és a művészetek világában. Legyünk jelen a média világában is. A hívő embereknek ott kell lenniük az emberi munka minden területén, az iparban, a mezőgazdaságban, a szolgáltatásokban, a politikától kezdve a sportig, és az élet minden szakaszában, a szülőszobától az elfekvőig, hogy általuk Krisztus üzenete áthassa a társadalom minden rétegét. A hívő embereknek a volt kommunista országokban az elmúlt évtizedekben éppen azt kellett megtapasztalniuk, hogy kirekesztették őket az élet sok területéről. A hitvalló katolikus fiatal legtöbb esetben nem mehetett humán egyetemre. Pedagógus, rendőr, katona vagy újságíró csak elvétve kerülhetett ki hívő emberek közül. A politikai pálya is mindenki előtt zárva volt, aki nem osztotta a hivatalos ideológiát. E jelenségek egy része megfigyelhető volt - és részben ma is jelen van – még a demokratikus berendezkedésű országokban is. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy bárhol a világon az életnek és a munkának olyan területei legyenek, amelyeket elzárnak a keresztények elől. Jelenlétünk nem öncélú, hiszen a megkeresztelt embernek hivatása tanúságot tenni a hitéről, ott, ahol tanul, ahol él, vagy ahol dolgozik. Az egyetemeken és a középiskolákban, a laktanyákban és a kollégiumokban bátrabb, öntudatosabb keresztény jelenlétünkre van szükség. Fontos, hogy ti, hívő fiatalok, tudjatok egymásról mindenütt a világon, közösségre lépjetek, és egymást erősítsétek a hitben. Használjátok fel ehhez a plébániai kisközösségeket, az egyetemi lelkészségeket, az imacsoportokat és a különféle munkacsoportokat. 4. Talán túlságosan is nehéznek és terhesnek érezzük ezt a küldetést. Ha pedig őszintén magunkba tekintünk, úgy gondoljuk, hogy mi erre egyébként sem vagyunk alkalmasak, mert bűnösök, gyengék s kicsiny hitűek vagyunk, sokat kell még tanulnunk, meg egyébként is olyan a környezetünk, amely nem igazán alkalmas az evangélium befogadására. Vannak mások, akik nálunk vallásosabbak, okosabbak, alkalmasabbak erre a küldetésre. És lehet, hogy igazunk is van, amikor ezt állítjuk; tényleg mások alkalmasabbak lennének, mint mi. De ezzel is úgy van, mint magával az örömhírrel. Bizonyára könnyedén el tudnánk képzelni csábítóbb tanítást a mai ember számára, mint a keresztről és a bűnbánatról szóló igehirdetést. Mégis „úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket. A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. .., de Istennek a »balgasága« bölcsebb az embereknél, és Istennek a »gyöngesége« erősebb az embereknél." (1Kor 1,21–25) Túl a „balgaságnak" és „ostobaságnak" tűnő evangéliumon Jézus a hozzánk hasonló egyszerű embereket hívta maga mellé társul, hogy majd az egész világra elküldje őket az evangélium hirdetésére. [.. .] Az apostolok annyira félnek, hogy a feltámadás első hírére bezárkóznak a zsidóktól való félelmük miatt. (Jn 20,19) A feltámadás után pedig annyira reményvesztettek, hogy visszatérnek a halászathoz. (Jn 21,3) Jézus mégis őket választotta ki arra, hogy elküldje őket az egész világra hirdetni az evangéliumot, noha nem voltak prófétaalkatúak. Emberileg nézve alkalmatlanok voltak erre az óriási feladatra. Miért ez a sok akadály az evangélium útjában? Azért, mert „úgy tetszett Istennek", hogy „lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom" (1Kor 1,19), és hogy „megszégyenítse az erőseket", és „megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak" (1Kor 1,27–28). Isten kezében minden eszköz hatékony lehet. Isten megengedheti magának a látszólagos gyengeséget, balgaságot és oktalanságot. Itt az Isten játékosságából és humorából tapasztalunk meg valamit. A Pünkösdi Lélek az, aki ezekből a bátortalan, emberileg alkalmatlan apostolokból és tanítványokból igazi tanúságtevőket formált. Ugyanez a Szentlélek munkálkodik azóta is az Egyházban, és Ő az, aki gyengeségünkben nekünk is segítségünkre siet (vö. Róm 8,26). [...] Akik tudatában vannak saját kicsinységüknek és gyengeségüknek, azok bizonyára nem fogják önmagukat hirdetni Krisztus helyett, aki az Úr; azok tudják, hogy „a nagyszerű erőt", amely bennük megnyilvánul, ne önmaguknak tulajdonítsák, és hogy azt törékeny „cserépedényben" őrzik. (Vö. 2Kor 4,7) Nekik nincs okuk dicsekvésre és magabiztosságra. Kisebb a kísértésük, hogy bárkit lenézzenek és megvessenek, inkább alázatosan hirdetik az evangéliumot, amely számukra is a szabadságot és az üdvösséget jelenti. Szent Pál saját élete eseményein elmélkedve mégis dicsekvésbe kezd, amikor a korintusiakhoz írt 2. levelében felsorolja, hogy mi mindent tett és szenvedett az evangélium szolgálatában. Végül mégis azt írja: „magammal nem dicsekszem, hacsak gyöngeségeimmel nem" (2Kor 12,5). Hiszen „mi nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztust, az Urat" (2 Kor 4,5). 5. Kit küldhet ma Jézus a világba? Kik az ő apostolai? A keresztségben meghívást kaptunk a keresztény életre, vagyis arra, hogy az evangélium alapján rendezzük be életünket, annak középpontjába Istent és az embertársat helyezve. A Pünkösdi Lélek bennünket is megerősített a bérmálásban. Tehát most mi vagyunk az ő apostolai. Ez állandó munkálkodást, életünk tudatos átalakítását kívánja tőlünk, és arra indít bennünket, hogy másokért élő emberek legyünk, ne önmagunkra, hanem embertársunkra figyeljünk, azokra, akik előtt tanúságot kell tennünk az evangéliumról. Életünk középpontját tehát önmagunkon kívülre helyezzük: a felebarátba, az embertársba, akiben Krisztust szolgáljuk, aki révén magának a Mesternek adhatunk inni vagy enni, látogathatjuk meg a börtönben, vagy fogadhatjuk be. (Vö. Mt 25,33) „Az Egyház a fiatalokra bízza a feladatot, hogy hangosan hirdessék azt az örömöt, amely a Krisztussal való találkozásból növekszik. Kedves Barátaim, engedjétek, hogy Krisztus elcsábítson benneteket! Fogadjátok el meghívását, és kövessétek Őt! Menjetek, és hirdessétek az Örömhírt, amely szabaddá tesz!" (II. János Pál, Üzenet a X. ifjúsági világnapra.) Az evangélium élése és hirdetése – ha valaki elég következetes – odáig vezethet, mint pl. a magyar Mindszenty bíboros életében, hogy üldöztetés, börtön és számkivetés jár érte. Krisztus követése olyan út, amely a kereszthez vezet. Az út végén azonban nem a kereszt van, ott Krisztus vár bennünket, aki a feltámadás. Ahogy az Apostol írja: „ha vele halunk, vele is fogunk élni." (2Tim 2,11) Ti legyetek a bizonyság arra, hogy felnőhet az emberiségnek egy olyan új generációja, amely ismeri az Egyházat, és benne megtalálja Krisztust, aki a századokon keresztül együtt halad minden nemzedékkel. Már megtapasztaltátok, amit a szentatya mondott az Átlépni a remény küszöbén című könyvében: „A fiatal életében rendkívüli az a nap, amikor meggyőződik arról, hogy Krisztus az egyetlen barát, akiben nem csalódik, akire mindig számíthat." (158. old.) Fiatalságotok minden lelkesedésével adjátok át magatokat Krisztus és az evangélium szolgálatára! A világ szomjazza az evangéliumot. Ti vagytok azok, akiket Krisztus ma kiválasztott, és arra küld, hogy kortársaitok számára elvigyétek az örömhírt. A világnak szüksége van Krisztusra, Krisztusnak pedig rátok van szüksége. Menjetek, és hirdessétek ezt az örömhírt: Közel van az Isten országa! Ámen.
„Evangelium vitae ..." „Az élet evangéliuma Jézus üzenetének szívét alkotja." így kezdődik II. János Pál pápa új enciklikája, amely az emberi élet értékéről és sérthetetlenségéről szól. A szentatya 11. körlevelét 1995. március 25-én írta alá, és március 30-án tették közzé egy sajtókonferencia keretében. 1991-ben a világ bíborosai a pápával együtt egy rendkívüli konzisztóriumon foglalkoztak az élet védelmével, nevezetesen az abortusz és az eutanázia csapásaival. Akkor a bíborosok arra kérték a szentatyát, hogy „Péter utódának tekintélyével erősítse meg az egyháznak az emberi élet értékére és szentségére vonatkozó tanítását". Ennek az óhajnak tett eleget II. János Pál új körlevelével, amely a Veritatis splendortól, az erkölcsi élet alapjaival foglalkozó körlevéltől eltérően gyakorlatibb, felhasználja a biológia, az orvostudomány és a pszichológia nyelvezetét is. Az enciklika részletes ismertetésére és magyarázatára a Távlatok nyári kettős számában visszatérünk. Egyébként is e tervezett számunk etikai kérdésekkel foglalkozik.
Udvardy György AZ ÚJRAEVANGELIZÁLÁS ÉS A KATEKÉZIS A katekézis szerepe az újraevangelizálásban Abból a vitathatatlan tényből szeretnénk kiindulni, amit nem kell nagyon bizonygatni, hiszen akár a számokból, statisztikai adatokból, akár a mindennapok valóságából egyértelműen kiviláglik: szükség van újra-evangelizálásra, az evangélium újbóli és új módon való hirdetésére. Ebben a munkában pedig igen fontos szerepe és feladata van az Egyház katekézisének, a kateketikai munkának. Négy lépésben szeretném a témát tárgyalni: 1. Az evangelizálás és a katekézis kapcsolata; 2. A katekézis és a kultúra kapcsolata; 3. Napjaink kateketikai gyakorlatának a hiányosságai; 4. A modern katekézis kívánalmai – a megoldási lehetőség irányai. 1. Az evangelizáció és a katekézis kapcsolata Az evangelizáció munkája Jézus missziós parancsából egyértelműen következik, és örök feladatot jelöl ki az Egyház számára. „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap a világ végéig." (Mt 28,18–20) Az Egyház pedig azóta is hirdeti Jézus parancsának megfelelően az Evangélium örömhírét. Az Evangélium hirdetésének, a krisztusi életre való elvezetésnek azonban többféle módja létezik, melyek egy időben, de a sajátos szempontok figyelembevételével ismertetik meg Jézus személyét, tanítását a világnak, az embereknek. Az Evangélium hirdetésének különféle formáit a zsinati dokumentumok (vö. CD 11,13; AG 6,13,14; SC 33,52) ezekben jelölik meg: evangelizálás, liturgia, teológia, és ezek között szerepel kiemelt helyen a katekézis. Az evangelizálás és a katekézis kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát pedig az Általános Kateketikai Direktórium 17. pontja így határozza meg: „Az ige szolgálatának sok formája van, e szolgálat körülményeinek és elérendő céljainak megfelelően. E formák közé soroljuk a katekézist is. Egyik formáját evangelizálásnak nevezzük, vagyis missziós prédikációnak, amely a hit ébresztését célozza (vö. CD 11,13; AG 6,13,14), hogy így az emberekben meglegyen az Isten Igéjéhez való ragaszkodás. Ezt követi a katekézis, »amely arra irányul, hogy az emberekben a tanítással megvilágított hit eleven, kifejezett és tevékeny legyen« (DC 14)." A 18. pont pedig még világosabban kifejti az evangelizálás és a katekézis viszonyát. „A katekézis eleve feltételezi a globális ragaszkodást Krisztus Evangéliumához, amelyet az Egyház terjeszt elő. Gyakran azonban olyan emberekhez szól, akik jóllehet az Egyházhoz tartoznak, valójában soha nem kötődtek személyesen a kinyilatkoztatás üzenetéhez. Ez azt mutatja, hogy a körülmények függvényében az evangelizálás megelőzheti vagy kísérheti a sajátosan vett katekézist. Azt azonban minden körülmények között szemmel kell tartani, hogy a megtérés olyan mozzanat, amely a hit dinamizmusában (születésében, fejlődésében, hanyatlásában) állandóan jelen van, éppen ezért a katekézis minden formájának foglalkoznia kell olyan részletekkel is, amelyek az evangelizáláshoz tartoznak." Mindezekből világosan látszik, milyen szoros kapcsolat van az evangelizálás és a katekézis között. Így az ige szolgálatának a munkájában is a katekézis célja és feladata az, hogy a megszerzett ismeretet rendszerezze, az élet minden területével hozza kapcsolatba (és az ajándékba kapott hit kegyelmét elmélyítse), az egyént az érett hitre nevelje, ahhoz elvezesse. Az Evangélium hirdetésének azonban van egy sajátos, sarkalatos szempontja, amiből a katekézis is részesedik. Ez pedig a következő (és az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás 3. és a 4. pontja így fogalmazza meg): Az Evangélium hirdetésének a munkáját kettős hűségben kell végeznünk. „Hűség az Evangélium üzenetéhez, és hűség az emberiséghez, amelyhez az Evangéliumot a maga teljességében kell közvetítenünk. Ez a kettős hűség pedig három olyan kérdést vet fel, amelyekre a kateketikai munkában feltétlenül, elengedhetetlenül oda kell figyelni: – Mi az az evangéliumi üzenetben, ami a mai embert különösen is megragadja? – Mennyire, hogyan tudja az Evangélium átalakítani a mai embert? – Milyen módszereket kövessünk az Evangélium hirdetésében, hogy az emberek könnyebben befogadják?" Ezekkel a kérdésekkel már a második ponthoz érkeztünk: a katekézis és a kultúra kapcsolatához. 2. A katekézis és a kultúra kapcsolata Az alapprobléma abban van, hogy az Evangélium üzenete – ami örök és változatlan – mindig konkrét, és mindig felszólító erővel bír. Mindig egy konkrét emberhez szól, egy konkrét helyén a világnak, aki egy adott szituációban él, konkrét adottságokkal, korlátokkal, képességekkel. Egy sajátos gondolkodásmóddal, fogalmi struktúrával, és egy nagyon is konkrét korhoz kötött elképzeléssel a boldogságról. Ebből az következik, hogy amikor mi a katekézis munkáját végezzük, akkor sohasem olyan emberekkel kerülünk kapcsolatba, akik tiszta fehér lapként állnak előttünk, amelyre ráírhatjuk az Evangélium szabadságot eredményező törvényeit, hanem az az ember valahogyan gondolkodik, valamilyen vágyai vannak, valamilyen körülményektől befolyásolt, valamilyen közegben él. Nem tekinthetünk el attól, ami maga az ember, vagyis nem tekinthetünk el a kultúrájától, magától a kultúrától. A „kultúra" fogalma rövid magyarázatra szorul. A kultúrát nem úgy értjük, mint ahogyan az a köztudatban szerepel: valami rendkívüli tevékenység, ami kevés embernek adatik meg, vagy, mert tehetséges, vagy mert módja, ideje van rá, a munkája mellett vagy utána. Hanem ezen a fogalmon mindazt értjük, ami az embert körülveszi, amit maga is alakít, aminek maga is része, akár akarja, akár nem. Természetesen idetartozik a nyelv, a gondolkodásmód, a kifejezésmód, a jelrendszer, az értékrend, az élet minősége, az emberi kapcsolatok fejlettségi foka, az egyén munkája, mindennapi tevékenysége, és természetesen a művészetek is. Elkerülhetetlen és letagadhatatlan probléma. Éppen ezért az, hogy a katekézis ne érdeklődjék a kultúra felől, gyakorlatilag elkerülhetetlen. Ebből pedig az következik, hogy a kultúrával való foglalkozás nem az újdonságkeresés vagy a modernkedés miatt, még csak nem is a megújulás vagy a kateketikai munkát megújítás szándékával történik, hanem a kateketikai tevékenység sajátos természetéből fakad. A kultúrák tanulmányozása, az ezekhez való alkalmazkodás az Egyház természetes tevékenysége. És ez a feladat most ránk vár. Nem mondhatjuk azt – bár a kísértés mindig is megvolt, és megvan erre most is –, hogy mi az Igazságot, mégpedig az Egyetlen és Örök Igazságot hirdetjük, minden kultúrától, kortól, emberi esetlegességtől és főleg gyengeségtől függetlenül, s nem is kell, hogy tekintettel legyünk arra. A katekézisnek az aktuális kultúra a kontextusa. (Bár meg kell jegyezni, hogy a katekézis nem az egyetlen és főleg nem az a kizárólagos hely, ahol a keresztény hit és a kultúra találkozik. Az egész Egyház a maga belső életével is részese az adott kultúrának.) Ehhez járul még az a szempont is, hogy a katekézis mindig is dialógus az emberrel, akit már valamilyen formában meghatározott a kultúrája. Másrészről pedig azt is szem előtt kell tartani, hogy az „Evangélium magjával" a maga tiszta valóságában sohasem találkozik az ember. Magában az Evangéliumban is egy mély – nagyon is a korhoz kötött – kulturális szemlélet van. Sőt maga Jézus Krisztus megtestesülése is – ami azért mégiscsak rendkívüli és egyedülálló esemény – egy adott szituációban, kultúrában történt. Az ember mindig az Evangélium egyfajta „kulturális megtestesülésével" találkozik. S nemcsak azért, mert korhoz kötött eszközökön, szimbólumokon keresztül találkozik a „tannal", az Evangéliummal, hanem azért is, mert mindig egy emberen keresztül, egy tanún keresztül jut el valaki lelkéhez az öröm üzenete, aki szintén az adott kultúrának a része, de alakítója is. Ebből a megállapításból pedig a katekézis egy másik nagyon fontos szempontjához jutunk el. Amikor arról beszélünk, hogy a katekézisnek maximálisan figyelembe kell venni az adott kultúrát, sőt alkalmazkodni kell hozzá, akkor ez nem azt jelenti, hogy itt meg is kell vagy meg lehet állnia. Mi nem eladni akarunk valamit vagy valakit – Jézus személyét –, hanem az Evangéliumon keresztül formálni, alakítani is akarjuk a kultúrát, az ember világát. Éppen azon elvek alapján, amelyek az Evangéliumból forrásoznak, és amelyek bármely kor bármely emberének a lelkét képesek átalakítani, s olyan távlatokat nyitnak meg előtte, melyekben megtanulja a maga igaz valóságában látni és értékelni a teremtett világot, benne az embert, saját magát, és ezek fölött vagy éppen bennük az Istent, aki Atyaként gondoskodik rólunk. Így világos, hogy egy adott kultúrához vagy kultúrákhoz való alkalmazkodás nem lehet sem az evangelizálásnak, sem pedig a katekézisnek a végcélja. Az alkalmazkodás és a formálás, átalakítás, fejlesztés mindig együtt kell járjanak, természetesen különböző, egymást megelőző és kiegészítő fázisokban. Tulajdonképpen ezt a folyamatot nevezzük inkulturációnak. Ez az Evangélium olyan formában való hirdetése, elmélyítése, hogy egy adott kultúrában gyökeret verjen a tanítás magja, és annak a kultúrának alakító, alkotó részévé váljék. Az is teljesen világosan látszik, amikor inkulturációról beszélünk – ami egyébként nagyon divatos és szinte bűvösen hangzó szó –, hogy nem gondolhatunk csak arra, hogy az Evangéliumot Afrikában, Ázsiában, Japánban is hirdetni kell, és milyen komoly munkát jelent alkalmazkodni egy tőlünk gyökeresen eltérő kultúrához, hanem arra is gondolni kell, hogy a mi világunk, a mi európai kultúránk is annyira és olyan gyorsan átalakult, hogy az eddigi jól bevált kateketikai módszereink nem eredményesek annyira, mint szeretnénk, sőt sok esetben mintha éppen ezek a módszerek gátat, akadályt jelentenének a katekézis munkájában. Még két megjegyzést mindenképpen fontos megtenni. A katekézis alapvető karakterét az előbbiek ellenére mégsem a kultúra határozza meg, hanem a kinyilatkoztatás igazsága, belső törvénye és struktúrája, hierarchiája. Ezért a kultúrához alkalmazkodó katekézis sem állhat meg pusztán aktuális kérdések tárgyalásánál, és nem is egyszerűsíthető le nyelvi vagy nyelvezeti problémára, mint ahogyan, sajnos, erre is volt példa – vagy amikor a katekézis hangsúlya szociopolitikai kérdések tárgyalása, pszichologizálás, moralizálás irányába tolódott el, vagy pedagógiai szempontok ütközőterületévé vált. Nekünk mindig a teljes Krisztust kell hirdetnünk, mindenféle leszűkítés, szemezgetés, válogatás nélkül. Nem is beszélve arról, ha valamilyen szempontot azért hangsúlyoznánk kevésbé, mert „nem aktuális". A másik fontos megjegyzés: Igenis vannak olyan kultúrák, eszközök, szimbólumok, magatartások, emberi struktúrák, amelyeket nem lehet figyelembe venni, amelyeket nem lehet elégséges alapnak (vagy érettnek) tekinteni ahhoz, hogy az Evangéliumot képes legyen befogadni. Mert nem méltók hozzá, mert a struktúrájuk, eszközrendszerük méltatlan. De sohasem a bennük élő ember! Neki mindig van reménye és lehetősége! 3. Napjaink kateketikai gyakorlatának hiányosságai Ahhoz, hogy a kateketikai gyakorlatunkban meglévő nehézségeket jobban fölismerhessük, hasznosnak tűnik egy rövid történeti áttekintést tenni Egyházunk közelmúlt kateketikai gyakorlatával kapcsolatban. Abból kell kiindulni, hogy a II. világháború előtt, és még néhány évig utána is, a társadalmak Európában, a bennük élő emberek egy viszonylag homogén, stabil értékrenddel bíró kultúrával rendelkeztek, ahol megvolt mindennek a maga helye, értéke. (Természetesen nagyon leegyszerűsített képet vázolok fel.) A társadalomban élő ember számára voltak fix pontok. Csak azokat emelem ki, melyek végül is meghatározzák az egyént, a) Ilyen biztos értékrenddel bíró pont volt a legelemibb közösség, a család. Volt értéke, a szülők nem érezték vesztesnek magukat a gyermekeikkel szemben, a gyermekeket igaz emberi értékekre tudták nevelni, b) Ugyanilyen biztos pont volt az Egyház, a maga tanításával, minden helyzetre megfelelő biztonsággal adott válaszaival. Volt közösség, az emberek – legalábbis külső formák szerint – elfogadták az Egyház által hirdetett normákat, ezek alakították életüket. Egy gyermek az iskolában is vallásos nevelésben részesült, nem volt ellentét az ismeret átadása, megszerzése és az igazságot kutató lelkület között. És ugyanígy a szabad idejét is értékesen tölthette el úgy, hogy közben nevelték, fejlődhetett. Ennek a kulturális berendezkedésnek volt megfelelő a kateketikai gyakorlat is. Bizonyos szempontból azonban veszélyt is hordozott magában ez a berendezettség. Nem tűnt ki, hogy valójában ki is felelős a hitátadásért! A kultúra? Ez így megfoghatatlan. S miután ez a társadalmi, kulturális keret szétesett, gyökerében változott meg minden – a régi kateketikai metódus már nem felelt meg a szekularizmus, pluralizmus gondolatát magába ivó embernek, aki a teljes autonómiára törekszik. Ugyanakkor magában az emberben is egy nagy kettősség és kérdések sora keletkezett. Mit válasszon, mit tartson értéknek? Másfelé halad a világ, mást kínált az Egyház. Két világ alakult ki, amelyeknek nem sok köze volt egymáshoz. S mi volt a pasztorális vagy kateketikai szempont? Az a megfontolás vezette a lelkipásztorokat: ha az embereknek úgyis rengeteg kérdésük van, akkor kell „megfogni őket", amikor kérdéssel fordulnak hozzánk. Mintegy kihalászni őket a tömegből, megmenteni őket az Evangéliumnak. Így azonban nagyon keveseket érhetett el az Egyház. S minden jó szándék ellenére, a régi gyakorlattól befolyásolva, akkor, amikor valaki kérdéssel fordult vagy indult volna az Egyház felé, a kimondott, a fölvetett kérdésére nem partneri választ kapott, vagy segítséget az önálló döntésre és a világban való eligazodásra, hanem parancsot-ellentmondást, további kérdést nem tűrő bombabiztos kész választ, felszólítást. Ugyanakkor az is tény, hogy az emberekben, a fiatalokban meglévő kérdések válasz után kiáltottak. Akarták tudni, és így van ez most is – és ezzel átlépünk a jelen kateketikai gyakorlatának a megvizsgálásához –, mi az élet célja, értelme, értéke, mi a boldogság. A honnan, hová, miért elnyomhatatlan kérdésekre vártak választ. Ez a két egymástól függetlenül létező világ ma is tapasztalható. Egyik oldalon a fiatalok világa, akik keresik az életet, telve vannak kérdésekkel-bár biztos, hogy sajátos módon, éppen kultúránktól befolyásoltan -, s nem találnak meghallgatásra. A másik oldalon pedig mi, akik teljes jó szándékkal és meggyőződéssel hirdetjük az Evangéliumot, de hogy az valójában eljut-e a gyerekekhez, fiatalokhoz, felnőttekhez, nem igazán látszik. Sőt inkább az látszik, mintha ez a két világ nem találkozhatna sohasem, mintha nem értenénk meg egymást, mintha a kommunikáció módjával és minőségével lenne baj. S talán ebben áll a probléma lényege. Alapvetően ezt a kateketikai problémát négy pontban lehetne megfogalmazni: 1. Az üzenetnek a krízise: ami abban áll, hogy csak az az információ nevezhető üzenetnek, amely egyszerre érthető az üzenet adójának és befogadójának is. Ami nem érthető, az nem nevezhető üzenetnek, hírnek, evangelizációnak! 2. A hitnek és az élet értelmének a kapcsolata, vagyis a Názáreti Jézus evangéliumának a helye abban a kutatásban, amelyet a fiatal végez az élet értelmének a megtalálásában. Ugyanakkor azt a problémát is jelenti, ami az evangéliumi tanítás tekintélye és az „önmagát", „önállóságát" elveszíteni nem akaró fiatal között húzódik. A kérdés az, hogyan lehet feloldani ezt a konfliktust anélkül, hogy tényleg tagadnánk a fejlődő személy önállóságát, vagy hagynánk elveszni az evangélium felszólító és feltétlenül feleletet váró jellegét. 3. A nyelvi, kommunikációs jelrendszerek szegényessége: Csakis a mi megszokott, használt és többé-kevésbé értett nyelvezetünkkel, jelrendszerünkkel tudunk ismeretet átadni a transzcendens valóságról. S ez már önmagában hordozza a problémát. Ugyanazt érti-e rajta a kibocsátó és a befogadó? És ha még ugyanazt is, mennyire szegényes ez a megragadhatatlan valósághoz képest?! 4. A kontextus problémája: A szavak, jelek, fogalmak más-más kontextusban más-más jelentéssel bírnak. Ha a beszélő és a hallgató szituációja, „előélete" eltérő, félő, hogy nem értik meg egymást. Az azonosító környezet segít meghatározni és eligazodni a különböző jelentéstartalom között. És itt van az óriási szerepe az egyházi közösségnek. Ilyen azonosító, meghatározó közeget jelent-e a fiatal számára, ahol a jel és a jelentés egyértelművé válik? Az üzenet, az evangélium a maga életformáló erejével érintheti-e meg a fiatalt? 4. A modern katekézis kívánalmai – a megoldási lehetőség irányai A napjaink katekézise problémáinak a fölvázolása után – éppen a problémákból kiindulva – szeretnék egy reménykeltő lehetőségre rámutatni. Éppen ezért a negyedik problémát emelem ki: A kontextus problémáját. A hiteles keresztény közösség – amely igazán alanya, tárgya és célja is a katekézisnek – tud olyan interpretáló közeggé válni, hogy benne és általa a mi életünk, vallási tanításunk, gondolkodásmódunk, szimbólumrendszerünk, fogalmaink teljesen egyértelművé, elfogadhatóvá, ésszerűvé, kívánatossá tegyék az evangéliumi életet. Ahol éppen a közösség élete, tanúsága teszi egyértelművé, hitelessé mindazt, amit mi fontosnak tartunk, amit hiszünk. Ami alakítja az életünket, és ami által szeretnénk kultúránkat formálni, gazdagítani, éppen a benne élő emberek által. Teljesen világosan látszik, hogy krisztusi közösség nélkül nem lehet sem evangelizálásról, sem katekézisről beszélni. Amennyiben tudjuk közösségeinket katekizált és katekizáló közösséggé formálni, úgy remélhetjük, hogy több emberhez jut el az Evangélium öröme, és több ember találkozik a Názáreti Jézussal. Végső soron ez lenne munkánk célja: Elvezetni a gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket a hitben a Názáretihez. Befejezésül az előbb említettek alapján néhány szempont azzal kapcsolatban, milyen legyen Egyházunk katekézise, hogy tényleg az evangelizációt, az emberi kultúra átformálását és a mai ember boldogságát szolgálja. 1. Katekézisünket feltétlenül annak kell jellemeznie, hogy úgy akarjuk bemutatni a keresztény hitet, mint egy tiszteletre méltó és jelentős javaslatot, lehetőséget az ember számára. 2. A katekézisnek olyannak kell lennie, hogy a kereső ember fel tudja fogni a keresztény hit problémáját. Ez a sajátos emberi egzisztencia egy meghatározott olvasatában és kritikus értelmezésében áll, ami nélkülözhetetlen annak bemutatásához, hogy a hit az emberi lét elidegeníthetetlen és döntő problémáiról beszél. 3. A katekézisnek segíteni kell megvalósítani és megszilárdítani megalapozott módon a keresztény lét választását a mai kultúrában, amelyben élünk. 4. A katekézisnek föl kell készíteni az új keresztényeket, hogy hiteles keresztényként éljenek a ma kultúrájában, azaz mint olyan emberek, akiket nem tud megzavarni egy adott kultúra esetlegessége, hiányossága. 5. A katekézis hivatott fölkészíteni a keresztényeket, hogy legyenek képesek meggyőződéssel élni az Evangélium szabadító jelenlétében, azaz úgy megélni az Evangéliumot, mint szabadító lehetőséget más emberek és más kultúrák számára. Az élet elleni döntések olykor nehéz vagy egyenesen drámai helyzetekből keletkeznek: mélyen rejlő szenvedés, egyedüllét, gazdasági kilátások teljes hiánya, depresszió, szorongás a jövőt illetően. Ilyen körülmények csökkenthetik azon személyek szubjektív felelősségét és a belőle folyó bűnt, akik ilyen önmagukban vétkes döntéseket hoznak. Ennek ellenére ma a probléma messze túlterjed e személyes helyzetek el nem hanyagolható elismerésén. . . Meglepő ellentmondás az, hogy éppen egy olyan korban, amelyben fennen hirdetik a személy sérthetetlen jogait, és a közéletben érvényre juttatják az élet értékét, az élethez való jogot, különösen a lét legkifejezőbb pillanataiban, mint születés és halál, gyakorlatilag megtagadják és elnyomják. . . Az emberi élet elleni támadások pontosan ellenkező irányba mennek, mint az élet megbecsülése, és az ember kultúrájának frontális fenyegetését jelentik. Olyan fenyegetést, amely végeredményben arra is képes, hogy a demokratikus együttélés jelentőségét kockára tegye: városaink olyan veszélyben vannak, hogy együtt élő emberek társadalmából kizárt, a peremre szorított, félretett, elnyomott emberek társadalmává váljanak. (Evangelium vitae 18)
Gyorgyovich Miklós KÉT TANÚSÁGTÉTEL AZ IDEI TEOLÓGIAI NAPOKON (Vö. Távlatok 95/1,140.) Az Isten népe minden tagja minden korban meghívást kap személyes tanúságtételre, tartozzék akár a szolgáló, akár a királyi papsághoz. Ki kell vennie részét a „Jóhír" továbbadásából s a felebarátainkat célzó szolgálatból. Korunk embere számára – ha lehet – még hangsúlyosabb ez a kihívás, hiszen az ideológiai indíttatású és társadalmi méreteket öltött atomizálás után ma a tárgyak bálványozása kísért, az anyagelvűség helyébe az anyagiak megszerzése és fogyasztása. Ez pedig versenytársakká teszi az embereket, s akadálya a javak megosztásának. Év elején (1995. jan. 22–25.) alkalmam nyílt olyan szolgáló emberek beszámolóit meghallgatni, akik eredménnyel vették fel a harcot a korunkra jellemző csábításokkal szemben. Figyeljük meg: az itt következő leírásokban szereplők hogyan ragadják meg a cselekvési lehetőségeket? Hogyan az Alföldön, és hogyan Erdélyben, ahol az adottságok teljesen mások? Hogyan a laikus nő, és hogyan a szerzetes férfi? Közösségépítés az Alföldön T.-né K. Éva férjes asszony, egy kisgyermek édesanyja. Otthon csak káromkodásképpen hallotta Isten nevét kiejteni. Tizenhét éves, amikor egy fiú megkérdezi tőle, hogy vallásos-e. A kérdés gondviselésszerű volt. Nagyon elgondolkoztatta. Azonnal érdeklődni kezd a helyi könyvtárban, de csupán olyan művekre bukkan, amelyek Isten elutasítását bizonykodják. Egy év telt el, mire megértette, hogy tényleg van Isten. Tovább keres. Egyszer a templomban áll az oszlop tövében, s mondja a mise szövegét: „Uram, nem vagyok méltó. .." Hirtelen úgy érezte, hogy Fény árad a szívébe. Olyan tapasztalat volt ez, ami mindent a helyére tett benne. Olvassa az evangéliumot. Sokat sír, mert nem érti. Elhatározza: Úgy akar élni, mint Jézus. Az említett fiú kitartott mellette, később feleségül is vette. Fiuk született. Beköltöztek az m.-i megüresedett plébániára engedéllyel. A kertben termelt uborka árából kezdték a lepusztult épületet helyrehozni. A munkák során különféle iparosokkal kerültek kapcsolatba. Velük Jézusról csak akkor beszéltek, ha kérdezték felőle őket. A tudásra szomjas asszony egymás után végezte el a teológiát, a hitoktatóképzőt, az OLI tanfolyamát, melyet az egyházközségi tagok számára indított. Végül pedagógiát is tanult. Gyereküket a településen nem vették fel az óvodába, merthogy hittanos. Ők azonban kitartottak a hitoktatás mellett. Példaadásuk nyomán mások is – egyre többen – kezdtek érdeklődni a vallás iránt. Az érdeklődők számára egynapos kirándulásokat szervezett. Az elvadult társaság napközben előforduló torzsalkodásai, olykor ellenséges érzülete erősen igénybe vették szervezetét. Alkalmanként 4-5 kilót fogyott. E kellemetlenségek ellenére rendszeressé tette ezeket az ismerkedésre alkalmas kirándulásokat. Kérték arra is, hogy indítson felnőtthittant. Éva elvállalta, de feltételeket szabott: pontosan kell érkezni, a másik mondandóját nem minősítheti senki, mindenki elmondhatja, amit a témáról gondol, s ha úgy akarja, szabadon eltávozhat a közösségből anélkül, hogy ezért kibeszélnék. A tízparancsolattal kezdték. A hetedik parancsig viszonylag simán ment minden, de a „ne lopj!" megosztotta a társaságot. Az első csoport szerint, aki nem lop, az hülye. Ezek természetesen távoztak. A második csoport szerint apróbb csalások megengedettek, kicsire nem nézünk. Ezek közül is sokan elmentek, de nem mind. Azok távoztak, akik nem mertek az evangélium szerint élni, és így nem maradt mondanivalójuk a közösség számára. A néhány emberre apadt mag szerint Jézus gondoskodik rólunk, tehát nem lopunk. Ezek komolyan vették, amit Jézus tanít, elfogadták, hogy Jézus újfajta életmódot kínál azoknak, akik kölcsönösen szeretik egymást. Közösségük kezdett gyümölcsöket teremni. Egyik alkoholistájukért imádkoztak, és az meggyógyult. Akik maradtak, azóta is együtt könyörögnek betegeikért. Mint Éva említi: „most sorra gyógyulgatnak azok, akikért imádkoznak." Hozzáteszi: „a megmaradt néhány tag testvéri szeretetben, mennyei boldogságban él." Most két osztályban tanít hittant kisgyerekeknek. Osztályonként öt-hat nebuló jár a foglalkozásokra. Sorra játsszák el az evangélium epizódjait, történeteit. Bábkört hoztak létre. Az ifjúsági hittancsoportból két fő elhatározta, hogy ezután Krisztusnak szenteli életét. Egyikük hittanárképzésre jelentkezett. Két állami gondozottat vittek nyáron kirándulni. Olyanokat, akik kikerültek az intézetből. Lakásuk nem lévén, egyik család befogadta házába őket. Némi feszültséget jelent másságuk, diszkós életmódjuk, melyet keresztényi szeretettel kísérelnek meg elviselni. Egy református lány kereste fel közösségüket azzal, hogy szeretne velük imádkozni. Ma már vallását is komolyan veszi. Lelkésznőnek készül. Rendszeresen részt vesznek a nagymarosi ifjúsági találkozón. Ez minden alkalommal nagy élmény. A hittanos gyerekek megnyílnak. Érzéseiket szabadon fejezik ki. Egyikük ezt vetette papírra: „Számomra a közösség mindent jelent. Olyan, mint egy pihenősziget, ahol szeretnek, vigasztalnak, bátorítanak minket. Olyan hely, ahol valóban Jézussal találkozhatunk." Még hozzáteszi: „Egyedül elfújt volna engem a szél!" Közösségépítés Erdélyben. P. Böjte Csaba Déváról érkezett. Elmondta, hogy Erdélyben kétmillió a magyarok száma, s nagyobb területen vannak elszórva, mint az anyaország (105 000 km"). A hívek összefogása, s egyáltalán felkeresésük, ilyen körülmények között igen nehéz. Van olyan fília, amelyik a plébániától száz kilométerre esik. A székelyek kisebbségi helyzetben élnek. A bukovinaiak sorsa már nyolcvan éve ilyen, mégis megőrizték magyarságukat és vallási identitásukat, jóllehet „máig sem érdemes" magyarnak, katolikusnak lenni. Böjte páter működési területe Déva, ahol hatezer katolikus él. Az adottságok ismertetése után a közösségteremtésről a következők hangsúlyozását tartja fontosnak: „Amikor Isten elé ülök, elgondolom: Isten az örök jelenben teremti a világot, tehát most is, nekünk is, velünk is. Ő jobban szeret bennünket, mint mi saját magunkat, akik az új Szív prófétái vagyunk. Isten lelkiismeretünkön keresztül vezet bennünket. Amikor a teremtésben részt veszünk, latba vetjük tehetségünket, s eközben folyamatosan figyeljük a helyi adottságokat, nevezetesen azt, hogy itt, most, a lehetőségek ismeretében mit tegyünk lelkiismeretünk parancsa szerint. Mi például felfigyeltünk az elhagyott, árva gyermekekre. Isten gyermekeinek hívtuk őket, hiszen szüleik nincsenek. Kollégiumot hoztunk létre számukra, befogadtuk őket. Áll a kollégium, s taníttatjuk is a gyermekeket. Akadt erre is jólelkű vállalkozó. Számon tartjuk időseinket is. A karácsonyi gyűjtésből vettünk egy háromszobás lakást. [Lám, a helyi adottságok mennyire eltérnek a magyarországiaktól!] Összeköltöztek, s időseinkről azon a helyen összefogottan gondoskodunk. Újabb tervünk: magyar nyelvű szakiskolát létrehozni a városban. Az egyház biztosítaná az általános képzést, vállalkozók pedig a szakirányút. Hitoktatói képzést is szerveztünk. Száz kilométerről is járnak tanulni az erre törekvők." Böjte atya így összegzi mondandóját: „A segítő szeretet intézményeinek fenntartása, támogatása elhanyagolhatatlan feladatunk. Vigyáznunk kell: hajlamosak vagyunk saját erőinket leértékelni. Nálunk sem a nyugati segélyek, hanem azokkal együtt a saját emberségünk teremti meg a szeretet intézményeit. Apró, kevéssé intézményesített akciókban jó gondolkozni. Életállapotunkban ez a legjárhatóbb s általunk belátható. Megtenni mindennap azt, amit elénk ad az Úr." Kondé Lajos Egyetemista pasztorációs konferencia (1995. február 23–25, Domaszék-Zöldfás) Budapesti Egyetemi és Főiskolai Lelkészség, a Katolikus Egyetemisták és Főiskolások Egyesülete, valamint a Szegedi Egyetemi Lelkészség február végén konferenciát rendezett az egyetemisták lelki gondozásáról. Egyetemi lelkészek, egyetemisták, kollégiumi vezetők és diákok, továbbá néhány egyetemi oktató (összesen mintegy nyolcvan személy) vett részt az előadásokon és a csoportos megbeszéléseken. A konferenciát előkészítő írások külön füzetben jelentek meg. Ebben többek között olvashattuk (dr. Pákozdi István fordításában) a vatikáni Nevelésügyi Kongregáció, a Világiak Pápai Tanácsa és a Kultúra Pápai Tanácsa közös dokumentumát: Az egyház jelenléte az egyetemen és az egyetemi kultúrában.
A konferencián két előadás hangzott el. Lukács László piarista atya „Erő az erőtlenségben. A kereszténység esélyei a mai Magyarországon" című tájékoztatójában felvázolta a mai emberiség és a világegyház válságos helyzetét, majd a magyar társadalom és egyház 1990 utáni problémáira világított rá. Hangsúlyozta, hogy a magyar egyház helyzete 1990 után alapvetően megváltozott; minden nehézség ellenére feltartóztathatatlanul éledezik, növekszik az egyház, ha csak a rügyezés szakaszában is, a magyar fellángolások és elszalasztott lehetőségek ellenére is. P. Lukács azután vázolta a lehetőségeket és a feladatokat, a megújuló egyház küldetésének egyes területeit. Fontos, hogy a reform, s ne a restauráció legyen a cél. Horányi Özséb, a pécsi egyetem professzora az egyetemi képzésről, illetve a keresztény értelmiség jelenlegi feladatairól beszélt. Itt és most kell képviselni az örök értékeket az egyetemen, a kommunikációs eszközök területén, a kultúrában. Vázolta az értelmiség kialakulásának folyamatát, a szerepeket, a kritikai magatartás jogosultságát is. A konferencia négy szekcióban, tagozatban dolgozott. Most néhány gondolatot adunk a csoportos megbeszélések eredményeiből. I. Katolikus oktatók az egyetemi pasztorációban A helyzetfelmérés során megállapították, hogy a diákok „életkérdésekkel" is fordulnak oktatóikhoz, akik nincsenek felkészülve (teológiailag, világnézetileg) arra, hogy választ tudjanak adni. Maguk is nehézségekkel küzdenek a hit területén. A katolikus oktatók különben is kettős nyomástól szenvednek: sem a piaci társadalom, sem a magyar egyház nem tart feltétlen igényt szolgálatukra. Nincsenek kapcsolatban a lelkészekkel. Ezért az egyetemi lelkésznek elsődleges feladata lehet, hogy az oktatókat feltérképezze, megszólítsa. (Meghívni őket előadásra, szakmai kérdésekben tanácsukat kérni, lelkigyakorlatokat kínálni fel, képzést nyújtani teológiai, önismereti síkon stb.) Sajátos feladat az oktatók szakmai fejlődésének segítése (ösztöndíjak, szakmai konferenciák, publikálási lehetőségek stb.). II. Egyetemi kollégiumok E szekcióban három témakört vitattak meg: 1) A kollégium vezetése, kommunikációs problémák a vezetők és a diákok között. (Szervezeti és működési szabályzat létrehozása, ennek mozzanatai, igazgató és kollégiumi tanács, diákbizottság.) 2) Értelmiségi képzés: Foglalkozni kell az egyházon belüli értelmiség képzésével. A cél nem pusztán a kurzusok látogatása, hanem az egyetemi évek által nyújtott szellemi-gazdagodási lehetőség kihasználása. A hallgatói öntevékenység egyik feladata lenne a katolikus kollégiumok közötti információhálózat kialakítása. Alkalmas módszernek tűnik a tutor-rendszer a teológiai és filozófiai alapműveltség kialakításán felül: az egyetemi hallgató egyénre szabott programot teljesít a tutor segítségével és ellenőrzésével. 3) Közösségi élet – hitélet. Rekollekciók, lelkigyakorlatok, szentmisék, énekkar, közös túrák, színházlátogatás stb. III. Egyetemi lelkészség – egyetemi katekézisek Hatékonysága sokban függ a katekéta személyétől (hozzáértő pap vagy teológiát végzett világi tartsa). Utalni kell a résztvevők szakmájára, határkérdésekre. Közösségi beszélgetési forgatókönyv (irányvonalak, témakörök, irodalom); lépcsőzetesség. Jó lenne Farkas István piarista lelkivezetésről írt könyvének kiadása. Munkatáborok, bekapcsolódás a magyar Karitászba. IV. Egyetemi lelkészség: közösségépítés, a társadalom szolgálata A helyzetfelmérés során kiderült, hogy szükség van az alulról jövő kezdeményezések és a hierarchikus szervezettség szintézisére. Maguknak az egyetemistáknak fontos szerepük van a diák-lelkipásztorkodásban. A jelenlegi magyar felsőoktatási intézményekben az egyetemi lelkészség kialakítása közösségépítéssel és a már meglevő közösségek, csoportok integrálásával kezdődik. Megvizsgálták, hogy a nyugati modellek mennyire vehetők át. A paphiány miatt sürgető a világiak bevonása. A világi kapjon több szakmai és erkölcsi elismerést; munkáját tisztességes anyagi juttatás honorálja. A folyamatos vezetés, tisztújítás feladata, hogy megteremtse a szaktudás és a hit szerves egységét, hogy a mai és holnapi vezetőknek kommunikációs és pasztorális hátteret biztosítson. Az egyetemi lelkészség feladataihoz tartozik: a területén működő katolikus mozgalmak, kollégiumok, klubok munkájának és programjának segítése, ezek működésének összehangolása; kapcsolatkiépítés a helyi egyetem felé; a spontán kisközösségek támogatása és figyelemmel kísérése.
FIGYELŐ Fábry Kornél FIATALOK EGYÜTT A SZENTATYÁVAL (Manila, 1995. január 5–10.)
Amint engem küldött az Atya, (Jn 20,21) Jézusnak ez a mondata volt a mottója az V. nemzetközi ifjúsági fórumnak és a X. ifjúsági világnapnak, melyen három egri fiatallal és Ternyák Csaba püspök úrral képviselhettem kis hazánkat. Szeretném most megosztani veletek ezt az életre szóló élményt és örömöt, melyben részesültem. A fórumon, amely a pápalátogatáshoz kapcsolódott, a világ több mint 100 országából a helyi püspöki konferenciák két-két küldöttje, valamint a nagyobb katolikus mozgalmak és szervezetek képviselői vettek részt, a karizmatikusoktól a fokolárén át a Cserkészek Világszövetségéig. Taizéből Jean-Marie testvér jött el. A meghívott püspökökkel együtt mintegy 250-en voltunk. A fórum központi témája a fiatalok evangelizálása volt. Ez Ázsiában különösen időszerű, a földrész ugyanis nagyrészt még missziós terület, és a népesség kétharmada fiatal. Minden napot közös imádsággal kezdtünk. A délelőttök folyamán előadások voltak, melyek témájáról délután 8-10 fős kis csoportokban elmélkedtünk, beszélgettünk. A délutáni ülésen, melyen mindenki részt vett, mód nyílt arra, hogy ki-ki beszéljen saját egyházának helyzetéről és a fiatalok szerepéről közösségeikben. Kezdve az arab országokkal, ahol mindössze 1,5% a katolikusok aránya, s ahol, sajnos, sok nehézséget jelentenek a szélsőséges iszlám hívők, egészen a Fülöp-szigetekig, ahol viszont a népesség 94%-a keresztény. Leginkább Annának, a bosznia-hercegovinai lánynak beszéde ütött szíven, ahogyan reményeikről és örömeikről mesélt. Elmondta, mennyire megtapasztalják a vigasztaló Szentlélek jelenlétét a mindennapi életveszélyben is. A háború kitörése óta rendszeresen imádkoznak a békéért. Eleinte csak néhányan voltak, de ma már több mint százan gyűlnek össze, s a csodálatos az, hogy a korábban hitetlen fiatalok is velük együtt imádkoznak. Itt is megmutatkozik, hogy az Úr mindig csak egy nagyobb jó érdekében engedi meg a rosszat. Egyik délelőtt más vallások meghívott képviselőivel beszélgettünk. Számomra egyre inkább az derült ki, hogy ugyanazt az Istent keressük a különböző vallásokban, csak esetleg másképp hívjuk. A jó Istennek van elég humorérzéke, hogy elfogadja különféle próbálkozásainkat. Viszont sokan vannak, akik semmilyen formában sem keresik az Istent. „Istenük a hasuk... (meg a pénz meg a divat stb.)." Elsősorban az ő evangelizálásukra kell gondolnunk. Sajnos, Magyarországon a legtöbb fiatal közéjük tartozik. Csodálatos volt megtapasztalni az Egyház katolikusságát, egyetemességét. Mindennap szentmisén vettünk részt; mindenki hozott valamit a saját országának liturgikus gyakorlatából. Az énekek, melyeket a pápai liturgikus felelős, Mons. Renato Boccardo vezetésével állítottunk össze, zömében gitáros énekek voltak, hegedű, trombita, furulya, orgona és taps kíséretével, angol, francia és spanyol nyelven. Az afrikaiak táncolva és énekelve vitték az oltárhoz a kenyeret és a bort. Úrfelmutatáskor egy indiai lány vitt jó illatú füstölőt az Eucharisztia elé, és ott táncolt, mialatt egy indiai püspök énekelt, természetesen a saját nyelvén. Így éltük meg, mennyire egy testhez tartozunk, mennyire egy család vagyunk a különbözőségeinkkel együtt, amelyek csak színesebbé teszik közösségünk életét. A fórumon részt vevő fiatalok üzenetet intéztek a világ valamennyi fiataljához. Íme a szövege: Mi, az V. nemzetközi ifjúsági fórum küldöttei, a szentatya hívására gyűltünk össze a világ minden országából. Egymásra figyelve, és megosztva egymással mindazt, amit életünkben és hitünkben megtapasztaltunk, a sok különbözőségben is felfedeztük az Egyház egyetemességét. Szociális, emberi, politikai, gazdasági és vallási nehézségekkel teli világban élünk. Mint a többi fiatal, mi is sok szenvedéssel, nehézséggel találkozunk. A velük való szembesülés egyszerre jelent számunkra veszélyt és kihívást. Ugyanakkor reményt és bátorítást kaptunk Jézus üzenetéből és egymás hitéből. A mi keresztény felelősségünk, hogy fiatalságunkkal hozzájáruljunk egy jobb világ építéséhez. Ezért arra köteleztük el magunkat, – hogy szeretjük Krisztust egész lényünkkel, és hirdetjük szeretetét a világnak; – hogy imádkozunk, és elmélyítjük Jézussal való személyes kapcsolatunkat; – hogy szeretjük és szolgáljuk embertársainkat, és családjainkban, munkahelyünkön, iskolánkban, a mindennapi életünkben, tetteinkben és szavainkban Krisztust hordozzuk; – hogy arra törekszünk, hogy egyre mélyebb hitünk tettekben is megnyilvánuljon; – hogy Egyházunkat élő közösséggé tegyük; – hogy békét teremtsünk magunkban és a világban, hidat építve a népek, a vallások között, a gazdagok és a szegények, a világiak és a papság, a fiatalok és az idősek között – tiszteletben tartva egymás különbözőségeit. Világ fiataljai! Arra kérünk benneteket, csatlakozzatok hozzánk bátran ezekben az elhatározásokban! Máriával együtt megtaláljuk a Jézus szeretetéből áradó erőt, hogy misszionáriusok legyünk a társadalom szívében. Manila, 1995. január 10. Nagy élmény volt személyesen találkozni a szentatyával január 13-án, mikor a fórum résztvevőinek külön szentmisét celebrált a Szt. Tamás Egyetem kápolnájában. A pápa a mise végén külön-külön mindannyiunkkal váltott néhány szót, és rózsafüzért ajándékozott nekünk. Amikor rám került a sor, és megtudta, hogy magyar vagyok, a mi nyelvünkön szólalt meg: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!" – „Mindörökké. Ámen" – feleltem, majd megáldott. A X. ifjúsági világnapra érkezett félmillió külföldi és a helyiek számára Manila templomaiban, terein és parkjaiban különböző nyelveken katekézist tartottak a meghívott püspökök három napon át, ezzel is segítve a lelki felkészülést a szentatya fogadására. Ezeken kívül Jean-Marie testvér taizéi imádságot tartott a katedrálisban. Érdekes volt az ismerős dallamokat a helyiek nyelvén, tagalogul énekelni. Péntek este csodálatos élmény volt részt venni az egyetem hatalmas parkjában megrendezett keresztúton. Az állomásokhoz a helyi fiatalok írtak elmélkedéseket, melyeket nemcsak felolvastak, hanem modern zenére el is játszottak, eltáncoltak. Stációról stációra vitték a fiatalok a szentatyától kapott hatalmas fakeresztet. Nagyon tetszett, hogy nem 14, hanem 15 állomás volt. Így nem Jézus halálával, hanem dicsőséges feltámadásával ért véget a keresztút. Végül is ez Jézus ajándéka, melyet halála árán szerzett nekünk, s amely számunkra a legnagyobb ígérete: az örök élet reménye. Együtt virrasztottunk kétmillió fiatallal és a szentatyával január 14-én este 6 és 9 óra között. Nagy ajándék volt, hogy itt is közvetlen közelében, a lábánál ülhettünk. Együtt imádkoztunk, énekeltünk, és a pápa a fiatalok kérdéseire válaszolt. Az egész virrasztást fiatalok vezették, s a szentatya, mint jóságos nagyapa unokáival, teljesen igazodott igényeinkhez. Lélekben fantasztikusan fiatal pápánk van. Amikor botját, melyre egy ideje támaszkodik, megpörgette, mint Charlie Chaplin, hatalmas tapsvihar tört ki. Nem mintha előtte annyit kellett volna noszogatni az embereket. Nagy szeretettel vették őt körül a fiatalok kórusban kiáltva: „John Paul II, we love you." S erre a szentatya, talán életében először, nem azt mondta, hogy „a pápa is szeret titeket", hanem egészen személyesen ennyit mondott a meghatottságtól könnyes szemmel: „I love you, dear young people." – „Szeretlek titeket, kedves fiatalok." Amikor pedig közösen énekeltük a világnap hivatalos himnuszát, melyet a szöveghez igazodó mozdulatok kísértek, a szentatya velünk együtt „táncolt". Nagyon ért a fiatalok nyelvén, mert van bátorsága fiatalnak maradni. Szellemileg olyan friss, hogy azokat a magyar papokat, akik, úgy érzik, belefáradtak abba az igen nehéz munkába, amelyet ők Krisztus Egyházáért, azaz miértünk tesznek, elküldeném, hogy töltsenek együtt egy hetet a pápával és a fiatalokkal, hogy felfrissüljenek, s újult erővel folytathassák küldetésüket. A vasárnapi szentmisén sok száz püspök is részt vett. (Jórészük a pápalátogatással egy időben zajló, az ázsiai püspökök számára rendezett találkozóra jött.) Ők is tanúbizonyságot tettek lelki fiatalságukról, közvetlenségükről, mikor a mise végén búcsúzásképpen bemutatták a pápának az „élet játékát". Ezt a helyiek nevezték így. Végül is nincs másról szó, mint arról a sportról, melyet nagy stadionokban szokott űzni – a közönség. Igen, a hullámzásról. Több száz „komoly" püspök „hullámzott végig" az oltár előtti pódiumon, majd a hívek adták tovább a hullámot. Fantasztikus volt, bár ha jobban belegondolunk, csak Jézus szavát vették komolyan: „Legyetek olyanok, mint a gyermekek!" Don Boscótól kérdezte meg egyszer valaki: „Mit tegyek, hogy szent legyek?" – „Légy vidám!" Az egész találkozóra a közvetlenség és a szeretet volt jellemző. Szinte testvéri közösségben a papok, a püspökök és a hívek, a helyiek és az idegenek. A manilaiaknak hatalmas esemény volt ez az együttlét, nagyon sokat készültek is rá. Ez a tizedik volt Ázsiában az első ifjúsági világnap. Előtte volt már Rómában, Czestochowában, legutóbb Denverben, 1997 augusztusában pedig Párizsban lesz. A manilai tévében nem volt olyan tíz perc, hogy ne lett volna szó a pápalátogatásról. Az utcákon hatalmas feliratok mindenfelé, mint: „Mabuhay, John Paul II!" (Isten hozott, II. János Pál!), vagy „Be not afraid!" (Ne félj!), vagy „Totus tuus" (Egészen a tiéd – a pápa jelmondata, a Szűzanyához intézve), és hatalmas pápát ábrázoló plakátok, aláírva: „A pápa és a fiatalok együtt." A szentatya a föld minden részén e szavakkal fordul a fiatalokhoz: „Ti vagytok a világ, az Egyház és az én reményem. Rajtatok áll a világ és az Egyház jövője!" Nagyon nagy a felelősségünk, nekünk, keresztény fiataloknak, s nagy feladatunk kortársaink evangelizálása. Itt, ha csak a saját erőnkre akarnánk támaszkodni, azt mondanánk: „Olyan kevesen vagyunk, hogy reménytelen nekikezdeni..." De nem vagyunk egyedül! Jézus küld, és jön velünk. Sosem vagyunk egyedül; amikor pedig üdvösségszerző művének vagyunk munkatársai, akkor teljesen eláraszt áldásával. „Ne félj, mert én veled vagyok!" Eszközök vagyunk az Úr kezében. Az örömhír hirdetői! Ez életünk legfőbb értelme és célja. Rajtunk, fiatalokon múlik, hogy már itt, ezen a földön elkezdjük az örök életet élni, és Jézus országát – mely az öröm és béke országa – hirdessük a Lélek segítségével. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy jelekké kell válnunk! „Ti vagytok a világ világossága." Lássék meg rajtunk, hogy Jézust követjük! Ez akkor látszik meg, ha önmagunknak is meg tudjuk fogalmazni, hogy mi az örömünk az Egyházban, a kereszténységben. Ha valaki örül valaminek, az sugárzik róla, s alig várja, hogy megossza örömét másokkal. Belső késztetést érez erre: minden külső kényszer nélkül jellé válik. Ha már sikerült jellé válnunk, a környezetünkben élők meg fogják kérdezni ennek az örömnek az okát. Ezért kell elsősorban önmagunknak feltenni a kérdést: „Jól érzed magad az Egyházban? Tudod, hogy miben áll örömöd? Egyáltalán érzel-e örömöt? Ha nem, mi ennek az oka? Hogyan változtathatsz rajta?" „Örüljetek, újból mondom, örüljetek!" S ha egyszer tisztáztad magadban, mi az örömöd forrása, utána már sokkal könnyebb lesz jellé válnod, és akkor már kérdezhetik is az iskolában, egyetemen, munkahelyen, barátok között, a családban, hogy minek örülsz, hiszen már bármikor meg tudod fogalmazni. Egy idő után észre fogod venni, hogy milyen szívesen beszélsz hitedről. Bár ez nem mindig könnyű, de nagyban megkönnyíti az a tudat, hogy Őérte, az Ő kérésére tesszük. Ebből áll az evangelizálás egyik lehetséges módja: az örömhír, Jézus tanításának hiteles megélése a mindennapokban, és továbbadása másoknak. Sohasem erőszakosan, nem tömegekben, hanem egyes emberekben gondolkodva. Az Úr, ha kérjük, küld hozzánk olyan embereket, akiknek szükségük van arra, hogy örömünket megosszuk velük. Reggeli imádságunkban, amikor hívjuk a Szentlelket, hogy vezessen és erősítsen egész nap, utána bátran válaszoljunk az Atya hívására: „Itt vagyok, Uram, engem küldj!" [...] Az emberek örömre, boldogságra, békére vágynak, de a világ csak ideig-óráig tudja ezeket nyújtani számukra, s a fiatalok éppúgy, mint az idősek, érzik ezt. A mi feladatunk, hogy megmutassuk nekik az örök boldogság forrását tetteinkkel és szavainkkal. [...] Befejezésül néhány szót szólnék a filippínók kereszténységéről. Ennyire keresztény országot én még nem láttam! Ők nemcsak papíron keresztények, hanem a mindennapjaikban is. Az a legtermészetesebb, hogy a bankban kereszt van a falon, Mária-szobor a kassza mellett. Vasárnap alig férnek be az emberek a templomba, pedig egymást érik a misék, hétköznap is 80-100 ember imádkozik csendben a templomban. A taxisofőr keresztet vet, mielőtt elindul (és ezt nem csak az életveszélyes vezetési stílusuk miatt teszi). Egy hatalmas áruház közepén életnagyságú Mária-szobor volt kitéve a kis Jézussal, s körülötte egy tucat ember imádkozott, mindeközben a hangszórókból a „Mondd el a világnak az Isten szeretetét" című szám szólt. Az emberek nyíltan vállalják kereszténységüket, s ez nagyban megkönnyíti életüket. Csak egy példát említek: úgy állnak hegyekben a kókuszdiók, mint nálunk nyáron a görögdinnye. A különbség csak az, hogy a kókuszdió gazdája bent van a házban; aki venni akar, az bemegy, és szól neki. Fizetés nélkül senki sem vesz belőle. Jó lenne, ha ezt itthon is meg lehetne csinálni. A szemináriumok tele vannak. Ahol mi laktunk, ott 130 kispap tanult. Mindamellett, hogy számunkra elképzelhetetlen szegénységben élnek, mégis boldogok. Miért? Mert befogadták az örömhírt! Nem ritka a 8-9 gyermekes család sem, akik egy szál bádogtető alatt élnek. Túl tudnak tekinteni nyomorukon, s ami kévésük van, azt is megosztják egymással. Az operában, ahová szintén meghívtak, egy csodás gyógyulásról szóló darab bemutatóját láthattuk, amely igaz történeten alapul. Szeretném, ha a magyarországi keresztények, és főképp mi, fiatalok nem titkolnánk, hanem bátran hirdetnénk, hogy Jézus él, hív és vár. Nagy a felelősségünk, és kevés az időnk! „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." Dicsőség az Úrnak!
Adj erőt, hogy megnyílhassak, megnyíljak és befogadjak!
Adj erőt, Uram, gyenge vagyok,
Adj erőt, hogy érted éljek, emberekhez elvigyelek! Ámen.
Tereza Worowska A KATOLIKUS EGYHÁZ A SZOVJETUNIÓBAN Ernst C. Sutter azonos című könyve nyomán. Bencés kiadó (Ecclesia Sanda, 2.), Budapest, 1994. Szovjetuniót évtizedeken keresztül a rendőrterror tartotta össze. Mihelyt Mihail Gorbacsov ennek véget vetett, és a polgárok élhettek a véleményszabadság jogával, a Szovjetunió néhány éven belül szétesett. A katolikus egyház története a Szovjetunióban a szenvedések története. Ennek gyökereit bemutatandó a cári időkig nyúl vissza a szerző. A moszkvai nagyfejedelmek által a középkorban megalapított Oroszország vallásilag egységesen orosz volt és ortodox. Ahogy I. Péter cár óta expanzióval növekedett az ország területe nyugat felé, megjelentek a katolikusok, akik a megszerzett területeken laktak. De az ország más irányba is terjeszkedett – Szibéria gyéren lakott területén bevándorlók letelepítése folyt, és azok ugyancsak többnyire katolikusok voltak. Főleg a lengyelek és a baltikumiak voltak római katolikusok, rajtuk kívül a bizánci rítusú fehéroroszok a lengyelekkel és a litvánokkal együtt cári alattvalókká váltak. A német nyelvű bevándorlók jó része is római katolikus volt, s mellettük a kisszámú cseh telepes úgyszintén. Külön csoportot alkottak a bizánci rítusú grúzok, valamint az örmény rítusú katolikusok; utóbbiak Lengyelország felosztásával kerültek a birodalomba. A legtöbb katolikus azonban lengyel volt, a népnyelv a lengyel és a katolikus szavakat szinonimaként használta. Az oroszok között a katolikusok elenyésző számban fordultak elő. Az áttérők számára a legfontosabb ok az ortodox egyház állami felügyelete volt; az államhoz lazábban kötődő katolikus egyház nagyobb szabadsága vonzerőt jelentett főleg az orosz értelmiség számára. Az ortodox egyház a cári uralom végéig államegyház maradt; vallásszabadság a többi felekezet számára csak 1905-től vált lehetővé. A cári rendszer összeomlása után egészen a II. világháborúig, vagyis a Szovjetunió korai éveiben kevés katolikus maradt meg az országban, miután a katolikusok által lakott jelentős területek visszanyerték szabadságukat. Az 1917-es februári forradalom után megalakított demokratikus kormányzat politikája kedvezett a katolikus egyháznak, de októbertől kezdve, a bolseviki puccs és hatalomátvétel után, a helyzet gyökeresen megváltozott, ám a változásokat titkosították. Ezért csak hosszabb idő eltelte után döbbent rá a világ nyilvánossága, hogy a szovjethatalom ideológiai okokból ellenzi és elkeseredett gyűlölettel üldözi a vallás minden megnyilvánulási formáját. Ez a gyűlölet a katolikus egyházat érintette a leginkább, mégpedig az egyház világméretű szolidaritása és vezetőinek erkölcsi nagysága miatt. „A szovjetkommunista gyakorlatnak a római katolikus egyház szempontjából a katolikus hierarchia elleni küzdelem volt a legjellemzőbb sajátossága. A kommunisták számára a Szovjetunió katolikus püspökei egy nemzetek feletti hatalom elsődleges képviselői voltak, s már ezért sem kerülhették el az üldöztetést. Erkölcsi tekintélyük ezenkívül egészen komoly akadályát jelentette annak, hogy a katolikus polgárok a kommunista párt oldalára álljanak." (30. o.) A Hitler és Sztálin által megkötött megállapodás értelmében a II. világháború kitörésekor a Vörös Hadsereg elfoglalta Kelet-Lengyelországot, majd Besszarábiát, Bukovinát és a balti államokat. Ezeken a területeken – főleg Lengyelországban és Litvániában – nagy számban katolikusok éltek. Egy részük még emlékezett a cári uralom alatt elszenvedett elnyomásra. A sztálini apparátus arra törekedett, hogy ideológiai céltudatossággal és haladéktalanul érvényesített eljárásokkal ellenőrzése alá vonja az újonnan megszerzett területeket, és minden szempontból egységesítse a Szovjetunióval. A pártállami iránynak megfelelően ez azt jelentette, hogy azonnal megkezdték a vallás elleni harcot. Az 1941-ig, vagyis a német–szovjet háború kitöréséig, a balti államokban azonnal megszüntették a nunciatúrákat, felmondták a konkordátumot, betiltották az összes egyházi szervezetet és egyesületet, valamint a hittantanítást, a templomokat államosították, többségüket bezárták vagy más célra használták, akadályozták az istentiszteletek megtartását. A klérus és a hívek egy részét lágerekbe deportálták, a lelkészeket tömegesen bebörtönözték, nagyon sok halálos áldozat is volt. Hasonlóan festett a helyzet az elfoglalt lengyel területeken: Lwów érsekét azonnal kiutasították, a letartóztatások és a börtönbeli kivégzések mindennaposak voltak. Már az első hetekben bezártak minden kolostort, és elűzték a szerzeteseket. Nemcsak a papokat, hanem a hívőket is tömegesen Szibériába, egy Fehér-tengeri szigetre deportálták, ahonnan már soha nem jöttek vissza. Akik otthon maradhattak, azok munkaszolgálatot, lefoglalásokat, elviselhetetlen adóterheket, nyomort és állandó félelmet szenvedtek el. Minden, az egyházhoz ragaszkodó embert a nép ellenségének kiáltottak ki, a püspöktől a templomtakarítóig. A német–szovjet háború kitörése pillanatában Sztálin tudta, hogy a szocializmus vívmányai minden propaganda ellenére sem képeznek elégséges vonzóerőt a társadalom számára, hogy azokat meg is védje. Ideológiai változást hajtott hát végre: átmenetileg háttérbe szorította a proletár internacionalizmust, és helyette inkább a hazát, az orosz birodalom dicső múltját kezdte hirdetni. Még a vallási közösségek is, amennyiben támogatták a nagy honvédő háborút, átmenetileg biztonságot élvezhettek. Ám mindez kevéssé vonatkozott a katolikusokra, akik az orosz nagyhaza dicső múltjára másképpen emlékeztek, többségben a frissen odacsatolt területeken éltek, és kevés lojalitást mutattak a Szovjetunióhoz. A II. világháború befejezése után mindazok a területek újra visszakerültek a szovjet államalakulathoz, amelyeket a német–szovjet háború kitörése előtt a Szovjetunió annektált. A kommunista párt valláspolitikája megváltozott: belátta, hogy a vallás megszüntetése lehetetlen, ezért elhatározta, hogy mindenáron a saját szolgálatába állítja. Sztálin kívánsága az volt, hogy mind a saját országában, mind a kialakuló csatlós államokban az egyházi körök támogassák politikáját. Ehhez azokat pártellenőrzés alá kellett vonni, ezért mindenhol felállították az egyházellenőrző hivatalokat. A politikai taktika mindenhol ugyanaz volt: először térdre kell kényszeríteni az egyház hierarchiáját, létében megfenyegetni, megalázni, működését ellehetetleníteni, majd az együttműködésre hajló főpapokat és lelkészeket kiválogatni, belőlük megalakítani a látható egyházi szervezetet, szervilis alávetettségben, de relatív biztonságban tartani őket, az együttműködésre nem hajlandó papokat és híveket pedig keményen üldözni. Ennek a taktikának a következményeit Suttner nagy belátással, a helyzet összetettségét hangsúlyozva, így kommentálja: „Embertársaink gondolkodásmódját lehetetlen pontosan felfedni. Tehát nem tudjuk eleve kizárni azt sem, hogy néhányan jóhiszeműen működtek együtt az apparátussal, legalábbis az elején. Az állammal való együttműködés a tulajdonképpeni egyházi ügyekben is sokak számára egyházi eredetű előírásnak tűnt. [...] Mindenesetre aki eddig is nyitott szemmel követte a sztálini hivatalok működését, sejthette volna, mibe keveredik bele. Azt is láthatta volna, hogy vannak tisztességtelen együttműködők is, s hogy mindazok, akik gerinctelen módon könnyen kaphatók rossz ügyre is, vagy akik a háború utáni nehéz időkben előnyöket vártak a készséges kollaborációtól, az egész ügyet csak diszkreditálják. De nem szabad megítélnünk, hogy az apparátus által igazán kívánt együttműködéshez mikor vezetett naivitás, gyengeség vagy éppen tisztességtelenség." (74.0.) Sztálin a moszkvai patriarkátushoz hasonló ellenőrzést a Vatikán fölött azonban nem gyakorolhatott, és a Vatikánt saját politikai céljaira nem használhatta fel; ezért a katolikus egyházat saját ellenségének tekintette, rágalmazta, üldözte, és a propaganda minden eszközével küzdött ellene. Külön törekvése arra vonatkozott, hogy az Ukrajnában és részben Fehéroroszországban jelentős uniós egyházat Rómától elszakítsa, és erőszakkal az orosz ortodox egyházhoz való csatlakozásra kényszerítse. Ez a törekvés részben sikerre számíthatott, mert a római és a keleti rítus szerinti katolikusok már a régi Lengyelországban is konfliktusban voltak egymással. Ráadásul Nyugat-Ukrajna uniósainak egy része helyeselte is az ortodoxiába való áttérést. Amikor azonban 1946. február 22-én Kijevben 13 papból álló, „a görög katolikus és az orosz ortodox egyház újraegyesítését kezdeményező bizottság" összeült, két görög katolikus papot püspökké szentelt, majd ennek nyomán szinódusnak nevezte magát, és egyszerűen csak befejezettnek deklarálta a breszti uniót, az uniós lelkészeknek és híveknek csak kicsiny része csatlakozott az apparátus által rájuk kényszerített új szervhez. Azonban tőlük minden jogot megvontak, és ezentúl ki voltak téve a legbrutálisabb rendőrterrornak. Az ukrán uniós egyház illegalitásba kényszerült, de nem tört meg, ellenállása inkább erősödött, és végig működött a föld alatt. Helyzete csak a peresztrojka után változott meg, de Rómához való hűsége ellenére a római katolikusokkal való konfliktusa máig nem rendeződött, és ez most leginkább az egyházi ingatlanok visszaigénylésével kapcsolatos ügyekben nyilvánul meg. A peresztrojka alatt alapvető változás zajlott le. Vége lett annak az időnek, amikor az egyházaknak eleinte csak a puszta létükért, majd az engedményekért kellett harcolniuk a kormányzattal. Mihail Gorbacsov reformpolitikájában egyáltalán nem támaszkodhatott a pártapparátusokra, mert a reformok nyomán elkerülhetetlenül bekövetkezett hatalmuk csökkenése. Gorbacsov a hívő állampolgárokkal, az egyházakkal, sőt magával a pápával is igyekezett rendezni a viszonyt, és törekedett arra, hogy támogatását elnyerje. Noha azóta Gorbacsov elveszítette a hatalmat, és számos további politikai konfliktus rázta meg Oroszországot, az egyházak - és ezen belül a katolikus egyház - ügyei fokozatosan rendeződnek, adminisztratív és hitéleti szempontból is. Az új vallási törvény alapján (1990. okt. 1.) az uniós egyház elhagyhatta illegalitását, a pápa pedig elismerte a titkosan felszentelt püspökök kánoni érvényességét. Az uniós egyház kérdése a breszti uniótól kezdve a mai napig az ottani katolikus egyház legkomolyabb, legösszetettebb és a legnehezebben megoldható ügye. Suttner a könyvében ennek a témának sok-sok történelmi, ekkleziológiai, szociológiai, de még lélektani vonatkozását is megemlíti. A Szovjetunióban vagy szatellit államaiban élő katolikusok sokkal nagyobb elnyomás alá kerültek, mint más felekezetek hívei. De a kemény üldöztetés azzal is együtt járt, hogy nem kompromittálták magukat. Így a legtöbb egyháznál sokkal többet szenvedett szovjetunióbeli katolikus egyház jelentős megbecsülést is szerzett szenvedései révén (55. o.).
„Ó csillagom, te látod a napot..." (Prohászka kiadatlan naplójából: 1919. VI. 18.) „Kinn ülök júniusi estéken az udvarban, s hallom már a bagoly rikácsolását; ez az ő éneke, az ő fülemüle éji nótája; nyugat felé száll, ott van még egy világosabb mezeje az égnek s hírmondója a napnak, az esti csillag. Ó csillagom, te látod a napot, rajtad fénylik még, attól ragyogsz, s hírül adod az éjben a fénynek üzenetét. Csillagok, zengő sugarak apostolai . . ., beszélnek hozzánk, megérzi szemünk, hogy arról szóltok, ami kell nekünk, fényről, ami lelkünk eleme, tartalma. . ."
Török Péter FAL HELYETT ARÁNYOS TÁVOLSÁG Egy keleti bölcsesség szerint három dolog van a világon, ami ha túlságosan közel esik, akkor veszélyes, ha túl messze, akkor semmit sem ér, ezért legokosabb közepes távolságban tartani. Ezek a tűz, a lelkivezető (egyház) és az állam1. A Faludi Ferenc Akadémia által szervezett, az állam és az egyház elválasztását tárgyaló konferencia2 is inkább ezt az álláspontot képviselte, mintsem a jeffersoni elválasztó falat. Az elvi állásfoglalással nem is volt baj, az arányos távolság kialakításával azonban már a konferencia keretén belül is problémák adódtak. A témával foglalkozó mintegy 30 meghívott szakember – teológusok, jogászok, politikusok, szociológusok – mintha nem mert volna közeledni, vállalva a távolságból adódó, sokszor elméleti megközelítést is. A szociológia egyik megközelítése szerint a vallás és intézményei három fő feladatot látnak el a társadalomban3. Választ adnak a kereső embernek a végső kérdéseket illetően; hovatartozási érzéssel is ellátják a nevelésen, karitatív segítségen keresztül; s végül szentesíthetnek, törvényesíthetnek, vagy éppen megkérdőjelezhetnek bizonyos politikai, társadalmi rendszereket. Mindennek az alapja természetesen a végső kérdésekre adott válaszokban gyökeredzik. P. Örsy László SJ előadásában kifejtette, hogy keresztény szempontból az emberi személy istenképűsége az, ami végső soron meghatároz mindent, többek között az egyház és az állam viszonyát is. A keresztény egyházaknak ezt kell szem előtt tartaniuk, amikor működésük során kapcsolatba kerülnek a mindenkori hatalom képviselőivel. Erre a működésre most igen nagy szükség is van Magyarországon. A szakirodalom szerint az egyház és az állam jövőbeni kapcsolatainak egyik alakító tényezője a társadalmak növekvő szolidaritásigénye. A magyar civil társadalom hiánya, illetve fejletlensége folytán nem nagyon beszélhetünk hazánkban szolidaritásról. Az egyházak, mint az egyének és a mindent maguk alá gyúró társadalmi szervezetek (állam, gazdaság, tudomány stb.) között közvetítő intézmények egyik formája, képesek arra, hogy bennük a magányos szigetekként élő emberek megtalálják közös érdekeiket, és annak hangot is adjanak. Szükség van a civil társadalom eme közvetítő intézményeire, mert nélkülük a politikai élet teljesen elvesztené minden kapcsolatát az egyéni élet értékeivel és problémáival. Így persze az állam is elveszítené uralmának törvényes, morális alapját, s egyetértés helyett erőszakkal tudná csak hatalmát fenntartani4. Nem kell túlságosan pesszimistának lenni ahhoz, hogy a mai kétségbeesett magyar társadalom helyzetét szemlélve az ember ilyen veszélyeket is számba vegyen. Ha az államnak már csak arra van ereje, hogy az ország zálogát jelentő gyermekek neveléséhez és képzéséhez szükséges forrásokat vágja vissza, miközben pontosan a civil társadalom alapját alkotó középosztály eltűnik, akkor a bizakodásnak nem sok helye van a társadalmi előrejelzésben. A demokratikus államnak tehát saját hatalma és a demokrácia fenntartása érdekében is szüksége volna az egyházak és más közvetítő intézmények – mint például a család és önkéntes társulások – zavartalan működésére. Ahogy a konferencián az egyháziak részéről sokszor panaszként, a jogászok és politikusok részéről pedig többször beismerésként elhangzott, ezzel bizony baj van. Az anyagi források hiánya mellett leginkább a jogi szabályozás elégtelensége akadályozza az olajozott működést. A volt egyházi ingatlanok visszajuttatása akadozik; nincs megnyugtatóan megoldva az egyházak finanszírozása a köz- és felsőoktatásban, a közfeladatokat ellátó tevékenységükben, valamint a kulturális javak, műemlékek megőrzésében. Több nyitott kérdés található a vallásoktatással, a médiával és a hittudományi felsőoktatási intézmények akkreditációs eljárásaival kapcsolatos jogalkotói és jogalkalmazói folyamatokban5. Végezetül, de semmi esetre sem utolsó sorban, azt is meg kell említeni, hogy még az sincs megnyugtatóan meghatározva, hogy mitől lesz egy csoportosulás vallásos intézmény, annak minden jogi előnyével. Kétségtelen, hogy ennek az alapvető meghatározásnak a hiánya is forrása a többi problémának. Igazságtalanok lennénk, ha az egyház és az állam viszonyának jogi hiányosságaiért csak a törvénykezés szakembereit tennénk felelőssé. A magyar jogalkotás fontos és előremutató vívmányaira, a fejlődést biztosító törvényeire joggal mutathattak rá a jelenlevő jogászok. Ezek közül is kiemelném dr. Sólyom Lászlónak, az Alkotmánybíróság elnökének előadását, aki világosan és meggyőzően fejtette ki az eddigi törvényalkotás tartalmi összefüggéseit. Ahogy az több előadásban is elhangzott, a jogalkotás és jogalkalmazás egy adott kultúrában gyökeredzik, s az ott lezajló társadalmi folyamatok eredménye. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy maguk az egyháziak – nemcsak a szó hierarchikus, hanem mindenkit átfogó értelmében – mennyit és milyen hatékonyan tesznek azért, hogy ezek a viszonyok rendeződjenek. Mi volt tehát a haszna ennek a konferenciának? Az egyik felszólaló szerint egy ilyen tanácskozáson mindenki elmondja a magáét, aztán nem történik semmi, csak a résztvevők látnak tisztábban. Azért ne legyünk ennyire borúlátóak! P. Őrsynek az alapokra rámutató előadása kétségkívül erőforrásul és útmutatásul szolgál a keresztényeknek. Erre szükség is van, hisz a magyar társadalom gazdaságilag és erkölcsileg talán sosem volt ennyire romokban, s emiatt kiéhezve arra a „jó hírre", amit a kereszténység adhat. De a problémák tisztábban látása is szükséges, mert ezek mutatják meg, hogy hol kell cselekednünk. A keresztények lelkiismeretük sürgetésétől hajtva kell, hogy segítsék, építsék a magyar társadalmat. S tőlük is függ, hogy hangjukat hallatva, társadalmi súlyukat érvényesítve aztán a kormány mennyit tesz az egyház és állam viszonyának megnyugtató rendezésére.6 Ami pedig a mindenkori politikai hatalmat illeti, a nemzetközi szociológiai tanulmányok szerint az egyház és az állam jövőbeni kapcsolatainak másik meghatározó tényezője éppen az, hogy az állam saját identitása érdekében egyre inkább igényli a vallások segítségét. Megadják-e ezt a segítséget az egyházak a magyar társadalomnak? 1 Anthony de Mello után kissé szabadon. A csend szava, Egy perc bölcsesség, 1993, Budapest, 149. o. 2 Manréza lelkigyakorlatos és konferencia központ, Dobogókő, 1995. március 31—április 1. 3 Torok, P. „The Development of the Sociological Analysis of the Relationship Between Church and State. An Outline and a Critical Assessment of the Current State of Research." Kézirat, 1995, Toronto. 4 Berger, Peter L.-Neuhaus, Richard J. 1977 To Empower People, The Role of Mediating Structures in Public Policy Washington, D.C. American Enterprise Institute for Public Policy Research, p. 3. 5 Vö. Dr. Erdő P.–dr. Schanda B. 1995 „Egyház és állam kapcsolata a mai magyar jogban." UKI-Sajtótájékoztató 43, Budapest–Bécs, 1995. április. A Faludi Ferenc Akadémia a konferencia anyagát hamarosan megjelenteti könyv formájában. Az akadémia budapesti címe azonos a Távlatok szerkesztőségének címével.
Nagy Ferenc GYÓGYÍTHATATLAN BETEG TIZENÉVESEK Emberi létünk szépségeinek és a vele járó szorongásoknak, kínlódásoknak megkapó példáit nyújtják olyan fiatalok, akiket gyógyíthatatlan betegség gyötör, és végül el is visz. Röviden, pár vázlatos vonással bemutatunk négy ilyen példát. Isten szeretetének titka és a Krisztus-hasonlóság különböző fokban és módon nyilatkozik meg bennük. Történetesen mind a négyen lányok. Barackvirág, az ötödik, szintén kislány; ő él, és még nincs tízéves. 1) Binder Andrea (?1982–1994?). Január 14-én este a TV 2-n Friderikusz Sándor beszélgetett az anyával. Tizenkétévesen a kislányt az immunrendszer ritka súlyos, csúnya lefolyású, sok fájdalommal és egyéb szenvedéssel járó megbetegedése érte. Amikor a betegség végső fázisába került, és az orvosok szerint élete két hónapnál tovább aligha tartott volna (közbevetve: a testi szenvedéseket ma az orvostudomány erősen mérsékelni tudja), anya és lánya először közös öngyilkosságot tervezett, és miután ennek véghezviteléhez az anyának nem volt elég ereje, lányát belefojtotta a fürdőkádba. (Ne tévesszük szem elől: ez a gyilkosságnak különösen súlyos módja.) A bíróság első fokon elítélte, a büntetés letöltését azonban felfüggesztette. Az anya megrendítően és ugyanakkor méltósággal nyilatkozott a megrázó dráma számos arculatáról. Megtudtuk tőle, hogy Isten ennek a betegségnek a nyomán lépett be életükbe; bizonytalan, ellentmondásos vonásokkal, nem döntő erővel – de talán élőn és hitelesen. Jelenléte az anya életében ma sem döntően erős, de talán eleven. Binderné nem tud, nem mer egyértelmű ítéletet mondani magáról; de tudja, hogy Isten a teljes igazságban ítéli meg őt, és rábízza magát Isten ítéletére. Ez már nyitottságot jelent Isten irgalmas és üdvözítő szeretetének befogadására. 2) Isabell Zachert (1966–1982). Életének, főleg betegségének történetét anyja írta meg tíz évvel a halála után, a leány sok levelét és feljegyzését idézve. Magyarra Tandori Dezső fordította. (Belli. Várlak otthon a Paradicsom[om]ban . . .! Belvárosi Könyvkiadó, 1994.) Belli jómódú bonni evangélikus család tagja. Egyre súlyosbodó rákos megbetegedése egy évnél tovább húzódott. Kedélyállapota emelkedések és zuhanások között hullámzott. Számos baráti kapcsolata és istenhite, vallásossága (amely különösen intenzívnek nem mondható) egyre mélyült. Felnőtt nővé érlelődése meggyorsult; ennek markáns bizonyítéka az a hosszú levél, amelyet két nappal a halála előtt írt akkor éppen Japánban tartózkodó kezelőorvosának („az én Töbim"). Amikor a gyógyulás minden reménye szertefoszlott, az eutanázia egy kifinomult formáját kérte. („Dr. Petri, természetes halállal fogok meghalni?" „Igen, ezek a nyugtatók csak igen mély álomba merítenek." „És fel fogok még ébredni ebből?" „Nem, ha nem akarsz felébredni, alhatsz addig, amíg a halál meg nem vált." „Lesznek fájdalmaim?" „Legjobb orvosi tudásunk szerint nem lesznek." 134. lap.) Utolsó sorai dr. Töbelliushoz: „Úgy szerettem volna viszontlátni! Találkozunk majd az én Paradicsomomban." 3) Göncz Katika (1964-1975). A kanadai Montreal közelében élt szüleivel és testvéreivel. Történetét édesanyja írta meg (Életemet adtam), és 1988-ban a montreali magyar plébánia adta ki. Katika hatéves volt, amikor a leukémia először mutatkozott. A betegség mindenféle fázisát főleg anyjával együtt szenvedte végig; de arra is bőven jutott módja, hogy családjával, kis barátaival élvezze az életet. Jézussal való kapcsolata korához képest nagyon érett volt. „Nem tudta felfogni, hogyan dobhatják el sokan meggondolatlanul az életüket, azt a drága kincset, meg az egészségüket. Ugyanígy felfoghatatlan volt számára, hogy nincs mindenki olyan barátságban Jézussal, mint ő. Egyszer egy angol nő megkérdezte tőle: »Kati, te ismered Jézust?« »Persze, mindig beszélgetek vele.«" Mindazt, amit megélt, szívesen fejezte ki költészettel: kedvenc énekeivel, saját kis verseivel. A következő példa bepillantást enged „egy tiszta lélek Krisztus utáni vágyakozásába" (az angol eredetinek megkapóan szép a ritmusa és rímelése): „Messze, messze a tengerparton / Egy kis kagyló nyugodott. / Néha a tenger olyan csendes, / Hulláma alig érinti tenyerem. / De olykor a kis csónaknak / Nincs ereje megbirkózni vele. / Hirtelen egy galambot láttam, / A szívem megtelt szeretettel. /Ott állt Jézus, hívott: / Gyere, gyere, gyere!" Sírkövén (angolul) ez áll: „Életem, szívem adtam, / Lelkem örökre az Övé." 4) Petra Kuntner (1970–1986). Dél-Tirol szülötte, nyúlánk, szeplős, mosolygós lány volt. A Spuren eines jungen Lebens című füzetke (Bozen-München) egyik része rajzait, kézimunkáit mutatja be, kézírásos reflexióit, amelyeket mások megerősítésére és vigasztalására írt. „Állandóan szemem előtt tartom: már az a puszta tény, hogy a világon vagyunk, nagyszerű dolog." „Nem vagyok biztos abban, hogy [a halál] úgy jön, ahogyan szeretném; abban viszont biztos vagyok, hogy Jézus nagyon szeret, és hogy [a vég] úgy jön, ahogy jó lesz." Az életrajzi vázlatokból és a visszaemlékezésekből megtudjuk, hogy betegsége tizenkétéves korában jelentkezett, amikor Meranban a középiskola második osztályába járt. A rák az orrában és torkában kezdődött; az áttételek lassan egész testét átfogták. Az életnek főleg négy területe volt fontos számára: családja, plébániai közössége, az iskola (ahol kiváló eredményeket ért el, és ahova a kényszerű megszakítások után is mindig visszatért) meg a szabad természet. Liturgikus buzgóságát illusztrálja, hogy még két héttel a halála előtt is jelentkezett a misében olvasónak. Nem sokkal előbb egy vasárnapi misén a Jelenések könyvéből olvasott (7,9.14b–17). A füzetke legnagyobb részét az a (csevegő stílusú) előadás tölti ki, amelyet hét héttel a halála előtt tartott a klinikán tanuló fiatal betegápolónőknek. Sok mindent megtudunk belőle; pl. azt is, hogy legkedvesebb zsoltára a 103. (102.) volt, amelyet gyakran imádkozott (és ha nem volt rá képes, egy látogatójával felolvastatott). Az előadás így fejeződik be: „Mit tennétek, mit felelnétek, ha azt mondanák nektek, hogy már csak egy nap van hátra az életetekből? Tennétek valami különöset?" (A lányok válaszaiból: „Teljesen kétségbeesnék. Már a gondolat is megrémít." „Aki egészséges, ezt nem tudja elképzelni, nem is gondol rá." „Ha valakivel ellenséges viszonyban lennék, rendbe hoznám, mindent jóvátennék, elmennék gyónni.") Petra válasza: „Ebben a helyzetben a következőt kellene tenni: Továbbra is igent mondani." 5) „Barackvirág." A Márton Áron Kiadó így mutatja be 1994-ben megjelent könyvét: „1988. június 2-án Zilahon, Romániában nyitott gerinccel, béna altesttel született egy Kati nevű kislány. A gerincfolyadék szivárgása miatt az orvosok első perctől kezdve lemondtak róla. 1991. március 25-én a pécsi Orvostudományi Egyetem gyermeksebészetén elvégzik Katin az életmentő shunt-műtétet. A két dátum közé eső időszak hiteles megrázó története Csiszár Mária, [az édesanya] Mégis élsz, Barack-virág\ című könyve. A zilahi orvosok ellenzik a kislány hazavitelét a kórházból; a kéregető cigányasszonyok a családdal együtt izgulnak a kislány életéért. A párizsi orvosprofesszor lenézi a szegény kis beteget; egy francia kisváros közössége anyagi és lelki támogatással áll az édesanya mellé. Budapesten az Amerikai úti idegsebészeten »elveszett gyermeknek« nyilvánítják a kis Katit; a pécsi gyermeksebészet kollektívája féltő szeretettel fog össze a megmentéséért. A Ceausescu-éra utolsó évei, a román forradalom, a magyarországi áttelepülés, idegenek és jó barátok áldozatos segítése, az ötödik gyermek születése, fenyegető névtelen levelek egy alföldi kis faluban, s végül a szép emberi élet lehetőségének reménye képezik a hátteret a kicsi Kati történetéhez. Isten hatalmába és szeretetébe vetett rendíthetetlen bizalom hatja át a könyvet az első oldaltól az utolsóig, példát adva valamennyiünknek, mit jelent kereszténynek lenni a mindennapok történései között."
RÓMA, VATIKÁN, JERUZSÁLEM Három jelentőségteljes, lenyűgöző színhelye volt egy rendkívüli televíziós közvetítésnek. A két óra hosszat tartó élő adás március 15-én este jött létre, a Telepace olasz katolikus és a Telemontecarlo laikus adó együttműködésével. A mondovíziós közvetítés címét: „A remény küszöbe: 5 év 2000-ig", II. János Pál pápa sikeres könyve sugallta. A műsor a 2000. év jubileumára, a lelki és gyakorlati előkészületekre akarta felhívni a figyelmet, a főszereplők megszólaltatásával és a színhelyek, Róma, a Vatikán és Jeruzsálem bemutatásával. A közvetítés központi stúdiója a római Campidoglio (Capitolium) épületében, a patinás Julius Caesar-teremben volt. Erről a polgári hatalmat jelképező színhelyről több alkalommal kapcsolták a Szent Péter-bazilikát és Jeruzsálemet. A kapitóliumi stúdió vendégei között volt a tulajdonképpeni házigazda, Francesco Rutelli, Róma főpolgármestere, Roger Etchegaray bíboros, Irene Pivetti, az olasz parlament katolikus elnöknője, az izraeli nagykövet, Navarro-Valls, a Szentszék szóvivője és a Telemontecarlo tévéadónak, a kezdeményezés társmegvalósítójának vezetősége. Navarro-Valls tolmácsolta a szentatyának azt a vágyát, hogy még 2000 előtt szeretné végigjárni az üdvösségtörténet útját, Mezopotámiát és a Szentföldet, a Sínai heggyel és Jeruzsálemmel, ahol a pápa szeretne találkozni a három nagy monoteista vallás képviselőivel. A Vatikánból, a kivilágított Szent Péter-bazilikából Virgilio Noé bíboros magyarázta meg a szentévek egyházi jelentését, mutatta be a bazilikát, a Szent Kaput, majd pedig az altemplomban Szent Péter sírját. A jeruzsálemi helyszíni kapcsolás a Siratófaltól indult el, majd a város vallási vezetői szólaltak meg, köztük a muzulmán főmufti, Lau zsidó főrabbi, és egy ortodox vezető; ezután a Nobel-békedíjas izraeli külügyminiszter, Simon Peresz és Jeruzsálem polgármestere. Peresz azt hangsúlyozta, hogy az Izraelben elkezdődött békefolyamat visszafordíthatatlan, és hogy a három nagy egyistenhívő vallás minden hívének biztosítani kell a lehetőséget, hogy szent helyein imádkozhasson.
László István püspök (1913–1995) László István eisenstadti (burgenlandi) megyéspüspök 1995. március 8-án hunyt el. 1956. november 23-án keltezett kinevezésétől 1992 júniusáig a külföldi magyarok püspöke címet viselte, jóllehet 1983-ban a magyarok „külföldi" püspököt kaptak. A külföldön élő magyarok püspöke megkérte őt, hogy maradjon továbbra is „az ausztriai magyar katolikusok pártfogója". A Szentszék a Nyugatra menekült magyarok lelkipásztori gondozását őrá bízta mint apostoli vizitátorra. Ezt a feladatát 27 éven át látta el. Angelo Sodano bíboros államtitkár Burgenland jelenlegi főpásztorának küldött részvéttáviratában ezt írta: „László püspök Burgenlandban a tartomány határán messze túlmenően is felbecsülhetetlen értékű, a jövőre is kiható érdemeket szerzett." – „László püspök elhunyta nagy veszteség az osztrák egyház és Ausztria számára" – nyilatkozta az osztrák államelnök. László Istvánt március 18-án temették az eisenstadti (kismartoni) Szent Márton-dóm kriptájába. A gyászmisét Groër bécsi bíboros érsek mutatta be, a szentbeszédet Paul Iby eisenstadti megyéspüspök (az elhunyt utódja) mondta, a temetési szertartást pedig König bíboros tartotta. László püspök mint vizitátor számtalan ügyben segítette a magyarokat. Személyesen közreműködött több külföldi magyar kezdeményezés szellemi és anyagi felkarolásában; így az 1957 óta Bécsben működő Magyar Egyházszociológiai Intézet vagy a vallásos könyvkiadás támogatásában. A Klagenfurtban, majd Bécsben megjelenő Szolgálat és az induló Távlatok fenntartótestületének mindvégig ő volt az elnöke. Mint a három (német, horvát, magyar) nyelvű burgenlandi egyházmegye főpásztora tudatosan ápolta mind a három népesség kultúráját, önazonosságuk fennmaradását. Egyébként ő szorgalmazta az önálló egyházmegye létrehozását 1960-ban, ő építette ki az egyházmegye intézményeinek belső struktúráját. Templomokat, plébániaközpontokat, karitászházakat építettetett, diákotthonokat, pedagógiai akadémiát létesített. Ausztriai és magyar hívei részben neki köszönhetik, hogy utódjául Paul Iby személyében mindenki által ismert és nagyra becsült új főpásztort kaptak.
KULTÚRA ÉS ÉLET Fényi Ottó A „MÉCS-PROBLÉMA" MÚLTJA, JELENE ÉS JÖVŐJE Mécs László születésének századik évfordulójára Behunyt szemmel vártunk, és íme, egyszer csak elindul sorainkból egy költő. És láthatatlan kötéllel mindnyájunk vágyát, akaratát, mentő szavát harangozza: Szeressétek egymást! Fáradt, kínzó emberszíveken átsuhant egy meleg kéz simogató jósága... Mécs László. Katolikus pap. Egyformán költője kereszténynek, zsidónak, magyarnak, szlováknak, szegénynek, gazdagnak!" Fábry Zoltán 1923 karácsonyán a Kassai Naplóban így méltatta Mécs László első kötetét, a Hajnali harangszót. Nem gondolhatta akkor, hogy ajánlása egy egészen napjainkig elhúzódó, a történelmi események hatására tartalmában és tónusában váltakozó vitaáradatnak nyitánya lesz. Azt még kevésbé sejthette, hogy majd egy félszázad múltán, 1966-ban éppen neki kell döntőbíráskodnia ebben a hosszú kényszerhallgatás után újra felbolydult vitában, amelyet ő nevezett el „Mécs-problémának". A második világháborút és az azt követő, a felvidéki magyarságot olyan keményen próbára tevő eseményeket átvészelt Stószi Remete ifjúkori lírai hangvételű véleményét történelmi távlatba állítva így fogalmazta meg újra, rá jellemző határozottsággal: „Mécs László a szlovákiai magyar irodalom elévülhetetlen tartozéka: a kezdet nélküle elképzelhetetlen, rekonstruálhatatlan. Kihagyása, megtagadása, átugrása: történelemhamisítás. Sokan, maiak – tájainkon, történelmünkön, kisebbségi sorsunkon kívül esők – ezt persze nem tudhatják, és ezért nem is akceptálhatják. És így épp Méccsel kapcsolatban lép jogába a hagyományéltetés fontossága és kikerülhetetlensége." Rónay Györgynek 1971-ben volt bátorsága kierőszakolni közel harmincéves elnémíttatás után egy új Mécs-válogatás kiadását, és ezt az akkor 76 évesen a pannonhalmi papi otthonban éldegélő költővel megtanácskozva válogatta és szerkesztette össze. Ennek az Aranygyapjú címmel megjelent kötetnek2 a bevezetőjében Rónay György az irodalomtörténész, az esztéta, sőt a költőtárs szemével és szívével végigvizsgálja a „Mécs-probléma" szinte minden kérdését és eseményét a kortársak szó- és írásbeli megnyilatkozásainak tükrében. Ezért ez a 40 oldalas tanulmány nemcsak a Mécs-kérdés tisztázásában, de a két háború közötti szellemi, főleg irodalmi élet jobb megismerésére is forrásértékű. Különösen értékes annak bemutatása, hogyan fogadta és értékelte a Nyugat első és második nemzedéke Mécs László költészetét és ennek közönségsikerét. Az ezekből levont következtetés, amelyet Vas Istvánra is hivatkozva fogalmazott meg Rónay György, egyenes iránymutató a magyar irodalomesztétika számára: hogy a nyugatosoknak ez az egyértelmű határozottsággal megfogalmazott elutasítása: „kimondhatatlanul is megegyeztünk abban, hogy Mécs László versei nem tartoznak bele abba a fogalomba, amit mi költészetnek nevezünk, felülvizsgálatra szorul, mert az általuk elítélt orális költészet, ez az audiovizuális líra, Mécs László sajátos műfaja nem mérhető a Nyugat mércéjén. Más, nem esztétikai tanulságok levonása a Mécs-kérdés múltjából, akkor 1971-ben, a még működő állami cenzúra miatt késleltethette volna a kötet megjelenését. Ezeket a kényszer okozta hiányosságokat pótolta Rónay László a tavalyelőtt Pozsonyban, Vadócba rózsát oltok címmel megjelent, jól sikerült új Mécs-válogatáshoz írt utószavában: „Mécs László kisebbségi költőnek indult, majd belekerült a két világháború közötti magyar katolikus újjászületés áramába, melyet lelki vonatkozásban olyan személyiségek uraltak, mint Prohászka Ottokár, Majláth Gusztáv Károly, Glattfelder Gyula és a többiek. A költő átérezte, hogy ő is munkása lehet ennek a megújulásnak, s az is lett a verseivel, A reményre, szeretetre, megértésre áhítozó katolikus közvélemény számára személyesen előadott költeményeivel ő lett ezeknek az érzésköröknek jelképe és bizonyossága. Vállalta küldetését, s ezzel együtt járt, hogy nem irodalmi sikereket aratott, hanem lelkieket, nem az irodalmi kézikönyvekbe írták nevét fénylő betűkkel, hanem a szívekbe. Veszélyes szerep, hiszen az utókor nehezen értelmezheti, de fontos, talán fontosabb, mint a vers csiszoltsága, maradandósága, hiszen aki ezen az úton jár, a nemzetépítés tevékenységéből veszi ki részét." Ezzel eljutottunk a Mécs-probléma jelenéhez. A mostani centenáriumi megemlékezések azt mutatják, hogy az egész országot nyomasztó szociális ás társadalmi problémák, továbbá az országhatárokon túli magyarság kisebbségi gondjai szinte ugyanolyan szomjúsággal igénylik a Hajnali harangszó üzenetét „a magyar lányka és a tót fiúcska testvértáncáról", és fenyegetését, hogy „átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton", mint annak idején 1923-ban. Érdemes újra elgondolkodni a két háború közötti új Tinódi Lantos Sebestyén „igricszaván" is: Lehetünk szétvágva harminchét
határba A Mécs-probléma jövőjére részben már utal Rónay László fent említett tanulmányának idézett része, hogy Mécs László költészetét használnunk kell és lehet a keresztény, nemzeti újjáépítés munkájában. Nem véletlen, hisz ő írja, hogy „a véletlen mögött Isten arca nevet", hogy a bujdosó és hontalan költő az új ezredévre készülő Pannonhalmán kapott menedéket és végső nyughelyet. Már életében felkínálta segédeszközül a Szenthegy hithirdetőinek és pedagógusainak Isten- és emberszeretetéről zengő költészetét. A január 17-i centenáriumi ünnepi megemlékezés bizonyítja, hogy az ősi monostor lakói értékelik és használják ezt az örökséget, így megvalósulhat a költő álma és vágya, amelyet oly ihletetten adtak elő ezen az ünnepségen Halmos László hangszerelésében, Áment Lukács vezénylésével a pannonhalmi gimnazisták: Az élet örök búcsúzás. 1 Irodalmi Szemle, 1966, 7. Vigyázzatok a nappalokra címmel és „a Mécs-probléma és tanulságai" alcímmel. 2 Aranygyapjú (Válogatott versek 1923–1968). Válogatta és szerkesztette Brudi Zsuzsa közreműködésével, valamint a bevezető tanulmányt írta Rónay György. Hungarian Cultural Foundation. Buffalo, New York 1971. Ecclesia Kiadó gondozásában, Egyetemi Nyomda, Budapest. 3 Vas István, Mogorva jegyzetek (Kortárs, 1969. július). 4 Vadócba rózsát oltok (Válogatott versek) Válogatta és szerkesztette Kövesdi János. Illusztráció: Borsos Miklós és Hincz Gyula. Utószó Rónay Lászlótól. Művészeti szerkesztő: Marschall Ágnes. Pannónia Könyvkiadó, Pozsony 1993. A könyv az MK Művelődési és Közoktatási Minisztériumának támogatásával jelent meg. 5 Kóborló elődöm című versből. Megjelent az Üveglegenda című kötetben 1930-ban, az Összes Versek-ben 1941-ben. A cenzúra miatt hiányzik az Aranygyapjú mindkét kiadásából, de megtalálható a 4. sz. jegyzetben ismertetett Vadócba rózsát oltok című válogatásban. 6 Fényt hagyni magunk után! című versből. Megjelent a Fehéren és kéken című kötetben 1937-ben, az Összes Versekben 1941-ben, hiányzik az Aranygyapjú első kiadásából, de megtalálható az Aranygyapjú 1987-es második kiadásában és az 1982-ben kiadott Üzenetben, Halmos László zeneszerző kottájának fényképmásolatával együtt. Sajnálatosan kimaradt a 4. sz. jegyzetben említett 1993. évi pozsonyi válogatásból.
A hatvanéves Prohászka üzenete a katolikus íróknak (Élet, 1918. október) „Hogy lesznek-e író-tehetségeink, arra ne legyen gondunk, de arra iparkodjunk, hogy e tehetségeket fölismerjük, kiemeljük, megsegítsük. Ne dolgozzunk reklámmal senki mellett; – ne űzzünk személyi kultuszt; – ne tartsuk sas-tollnak a lúd-tollat; de annál inkább iparkodjunk fölszabadítani az arany-tollakat az aranynak láncaiból, melyeket a megélhetés kényszere s az üzlet ver rájuk."
Czigány György „MINDEN FÖLDEK, ISTENT DICSÉRJÉTEK!" Beszélgetés Halmos László zeneszerzővel A fenti néhány szó (a Sík Sándor versére írott 97. zsoltár szavai) csakis dallamként, zene és szó elválaszthatatlan egységében cseng már bennünk. Titok marad, hány száz kórus hány ezerszer énekelte ezt a Halmos-motettát városi és falusi templomokban, miközben az utcákat elborították Rákosi Mátyás és Sztálin képei. .. És az ötvenes évek rideg szürkeségében, a forradalom utáni szorongattatásban nem jelentett-e ez a néhány taktusnyi vidám zene melegséget, ünnepet, titkolt szentmisét, majd ugyancsak titkolandó kirándulást a kórus beteges és mégis a zene által napsugaras arcú öregjeivel és makacsul reménykedő ifjú szerelmespárjaival?! Szabó Imre püspök néha „sportszeleteket" osztott szét a krisztinavárosi énekesek között (jutalomcsokit); Nagy Miklós pápai kamarás, a költő (napi gumibotozások, fogkiverések és a sötétzárka magánya után) csak mosolygott. . . Ó, hallgatta ezt a zenét a pápa is a harmincas években, s annyira fellelkesítette, hogy hallatára maga is ütemezni kezdett... – Kedves László, ősszel 86 éves leszel. Nagyváradon születtél, a muzsikuscsalád és a pezsgő szellemi élet légkörében jó esélyekkel indulhatott zenei pályád. A budapesti Zeneakadémia (Bartók és Kodály inspirációja), Siklós Albert mesteriskolája csak jót ígért. (1931-ben Halmos László már diplomás zeneszerző, orgonista, egyházzenész, karmester. És ez év augusztusától a győri székesegyház karnagya, tanár a városi zeneiskolában és a hittudományi főiskolán. Megalapítja a Palestrina-kórust.) Mit reméltél, hogyan éltél az akkori Győr városában? Mi sikerült, miben kellett csalódnod? – Fiatal fejjel nem tudtam felmérni teljes egészében, hogy mit jelent egy művésznek vidékre települni. Mindenképpen kötelezett azonban erre anyai nagybátyám, Fetser Antal megyéspüspök iránti hálám. Tanulmányaim teljes költségét ő fedezte. A győri székesegyház karnagyi széke is ekkor ürült meg. Franek Gábor, kiváló elődöm munkája nyomán szép hagyományokkal rendelkezett a székesegyházi énekkar. Munkám mégis nehéz volt, mert jöttem „új időknek, új dalaival". Szerencsére azonban egyházi és világi téren egyaránt sok értő barátra leltem, akik segítettek. Mint alkotóművész sem éreztem a vidék hátrányát, mert a Magyar Kórus Kiadó foglalkoztatott. Munkabírásom és lelkesedésem sok akadályon átsegített. – 1936-ban Frankfurtban a modern egyházzenei hét műsorában 12 ország szerzőitől 78 új darabot mutattak be, mint erről a Frankfurter Zeitung is beszámol, imigyen: „a program két legsúlyosabb és legmaradandóbb benyomását két szerzőnek köszönhetjük, a Németországban mind jobban ismert Kodálynak, aki Jézus és a kufárok című a cappella művében igazán mesteri módon, szinte drámailag érzékelteti a templom megtisztítását, és a nálunk eddig ismeretlen Halmos Lászlónak, a győri székesegyház karnagyának, aki Missa barbara miséjében a nő és a férfi felső és alsó hangoknak összeolvasztásával az egyszerűségében is fenséges szöveget hasonlóképpen egyszerű módon – csupán két szólammal, sőt néha csak unisono –, de mégis felette mélyrehatóan fejezi ki." – A nehézségek később jöttek, a háború után. A rossz az ötvenes években kulminált. Megjártam a poklot. Ártatlanul, kiszolgáltatottan. Kodály Zoltán nyúlt utánam és segített. Soha nem szűnő hálával emlékezem erre. Nagyon nehéz évek jöttek még ezután. Betegség, beteg gyermek stb. Munkakedvem aztán lassan visszatért, Győrben nem volt lehetőségem, dolgoztam Magyaróváron, ahol a 70-es években megkezdődött kórusműveim kiadása, öt kötetben, nagyon szép formában. – Te Deumodat Bárdos Lajos mutatta be a budapesti rádióban; Franciaországban remekműként emlegették.. . Műveidet és Téged ma számon tartanak-e a zenei életben, rádióban, televízióban?! – A legutóbbi években ezen a téren is van változás. Művészi életutam elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét kaptam. Hetvenöt éves koromban II. János Pál pápa külön áldásával tisztelt meg, majd 80 évesen a Szent Szilveszter Pápai Lovagrend tagjává avatott, egyházzenei munkámért. – Az MTV és a Rádió igencsak szórványosan foglalkozik velem. Kárpótol azonban sok-sok külföldről érkező hír műveim előadásáról. Legutóbb pl. (mint érdekességet mondom) Hongkongban énekelték egyik Ave Mariámat. Rómában az Euro Musical Mariano nemzetközi fesztivál I. díját harmadszor hozta el műveimmel – melyeket ez alkalomra írtam tavaly előtt júniusban – a kaposvári Vikár Kórus. Július első napjaiban a veszprémi amerikai–magyar kórusnapokon vettem részt, ahol egy amerikai kiváló vegyeskar, az Eogue Valley Chorale (Oregon, USA) a jubilate Deo universa terra. . . és Ave Maria című műveimet énekelte a Californiában megjelent kottából. Megható élmény volt az amerikai emberek őszinte lelkesedése, az egyetemi tanár-karnagy Lynn E. Sjolund műveimet méltató elismerése. Ugyanekkor hallhattam Mózes imája című nagy vegyes kari művemet is (Tollas Tibor verse) Veszprém Város Vegyeskarának nagyszerű előadásában. Szép találkozásom volt szeptemberben az Európai Katolikus Egyházzenei Szervezetek képviselőivel, akik Győrbe ellátogattak, megismerni óhajtottak, nem egy művemet ismervén. Igó Lenke is nagy örömet szerzett a Rádió Gyermekkarával bemutatott két Jubilatém megszólaltatásával. B. Gál Anikó a győri Nemzeti Színház karigazgatója bemutatta Boldogság című oratóriumomat (Tűz Tamás verseire, készült 1971-ben). A színházi vegyeskar, Bede Fazekas Csaba bariton szólista, Cziglényi László orgonaművész kíséretével nagyszerű előadást produkált. Hálás vagyok Gál Anikónak az óriási munkáért. Megérdemelt volna egy rádiófelvételt. – Kétezer körül van darabjaid száma. S ezek nemcsak napi használatra szánt rövid misék, motetták - s nemcsak egyházzenei művek. Írtál darabot Sinka István versére, Poe költeménye nyomán, megzenésítetted Te is Adyt, József Attilát, Rozsgyesztvenszkijt és Tűz Tamást, a nagy győri költőt, aki emigrációban halt meg. Mi vonzott a költészetben, van-e, amivel adós maradtál: azaz mik öregkori termékenységednek új eredményei? – Mély és szakadatlan vonzalom él bennem a költészet – főképp a líra –, a szenvedélyes szerelem, a hazaszeretet iránt. Sok dalom van, de még vannak terveim. Nemrég csináltam meg Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című versét a cappella kórusdalra. Azt hiszem, speciális dolgokat műveltem. Szeretnék még egypár jó művet írni, s azokat közreadva hallani is. Nagy vágyam, hogy hallhassam egy-egy zenekari művemet és nagy oratóriumomat, a Rozsgyesztvenszkij Requiem című versére írt Tavaszi Oratóriumot nagyzenekari kísérettel. Még így nem hangzott el ez az örökké aktuális, háborúellenes mű. – Igen-igen korszerűtlennek látszhat, amiről szólnunk kell. Túl sokat, csakis politikai indítékkal emlegették az elmúlt évtizedekben szerte Kelet-Európában azt a nemes gondolatot, hogy a zene legyen mindenkié, azaz az egyszerű, zeneileg műveletlen tömegeké is. Neked sikerült olyan darabokat írni, amelyeket iskolázatlan emberek is örömmel hallgattak, énekeltek. Mi volt ennek a forrása: a gregorián zene, a népdal? Mindkettő? – Műveimet tanulmányaim alapján – Isten segítségével, mint az Ő eszköze – a gregorián komoly ismerete és a népdal szeretete (magam is sokat gyűjtöttem) inspirálta valószínűleg. Az alkotás titokzatos folyamat, mely előtt nemegyszer magam is értetlenül, csodálkozva állok.
Köpöczi Rózsa KÉT ÁRKÁDIAI MŰVÉSZ GRAFIKÁI Az 1994-es év gazdag könyvterméséből két kiemelkedően szép albumot szeretnék bemutatni. Az egyik Borsos Miklós üzenete 77 képben címmel a Dunakönyv Kiadó gondozásában jelent meg. A bevezető tanulmányt Kratochwill Mimi, az utószót Borsosné Kéry Ilona írta. Borsos Miklós gazdag életműve lezárult, a részletes feldolgozás még várat magára. Szenzációszámba ment viszont annak a mappának a megtalálása, melynek lapjai a művész özvegye, Kéry Ilona jóvoltából most közkinccsé válhatnak. A másik könyvet a Szőnyi István Emlékmúzeum adta ki a művész születése 100. évfordulójának tiszteletére. A szerzők a közönség előtt kevéssé ismert Szőnyi-akvarellekből és gouache-okból válogatták. A százhúsz színes reprodukcióval illusztrált, tanulmánnyal kiegészített albumból a múzeum eddig raktárban őrzött, szinte teljes kollekcióját megismerheti az olvasó. Mivel a Szőnyi-könyv egyik szerzőjeként nekem adatott meg mindkét kiadványról írni, ezért óhatatlanul a két művész pályájának kapcsolódási pontjait kezdtem keresni. Nap mint nap látom a Szőnyi Múzeum irodájában azt a finom kis ceruzarajzot, melyet Borsos Miklós Szőnyiről vetett papírra 1954-ben. A rajz vázlatként szolgált egy szép éremhez, amivel a fiatalabb pályatárs tisztelgett az idősebb mester előtt, hatvanadik születésnapja alkalmából. A két művészi életút nem haladt párhuzamosan, de mindkét mester gondolkodását a világról, a művészetről, az életről valamiféle mediterrán derű, a természet és a klasszikus értékek iránti mélységes és áhítatos tisztelet hatotta át. Nagy öröm kézbe venni, lapozgatni ezeket a szép könyveket, hiszen a rajzok, az érzékeny színes vázlatok a művészi gondolat születésének hiteles tanúi. Nem véletlenül tartották a reneszánsz idején a műfajok versengésében a legrangosabbnak a rajzot, mert az közvetlenül fejezi ki a művészi ideát, más szóval a „disegno"-t. Borsos Miklós is üzenetnek szánta nagyszabású, szinte freskóként ható rajzsorozatát. Teremtésről, életről, szerelemről, szenvedésről, az alkotás kínjairól, a halálról és a reménységről szólnak hozzánk az életútjának felén jóval túl járó mester csodálatos érzékenységű, tollal, ecsettel papírra vetett képei. A hetvenhét lap két év termése, szinte valamennyi 1975–76-ban született, és ő maga állította sorrendbe őket, önkéntelenül is útmutatót nyújtva a könyv szerkesztéséhez. A rajzokat eredetiben először 1995. április 19-től egy hónapig láthatja a közönség a Széchényi Könyvtár nagytermében. A Szőnyi István akvarelljeiből és gouache-aiból válogatott album az 1994-es Szőnyi-centenárium alkalmából Zebegényben rendezett, három részből álló kiállítássorozat katalógusaként is szolgált. Szőnyi alkotói módszerében nagyon fontos szerepet játszott az állandó kapcsolattartás a természettel, a motívum előtti közvetlen festés, rajzolás. Így született az a feltehetően több ezer gouache-vázlat, melyek segítségével azután a műteremben dolgozott tovább táblaképein. Ezek közül a kis gouache-képek közül jó néhány túlmutat a vázlat esetlegességén, valóságos gyöngyszem, teljes értékű kompozíció. Fényérzékenységük miatt ritkán láthatja őket a közönség, ezért a könyv lapjain felsorakozó reprodukciók az újdonság erejével örvendeztetik meg az érdeklődő olvasót. Jó szívvel ajánlom figyelmükbe az albumokat, melyek megvásárolhatók Budapest nagyobb könyvesboltjaiban, illetve Zebegényben a Szőnyi István Emlékmúzeumban.
Helyreigazítás a 21. számhoz A 21. oldalon, az alulról számított 5. sor helyesen így szól: „Vagy a vérfolyásos asszonynak és a meg nem nevezett bűnös nőnek (a Lukács-evangélium 7. fejezetében):.. ." A 22. oldalon az 1. sorban elhagyandó: „a naimi ifjúért az édesanyja." A 6. és 7. sorban helyesebb így: „mindazoknak, akik értelmükkel még nem tudnak hinni, de szívükkel már a hit útján járnak."
Lőkös Péter III. INCE PÁPA ÉS A CONTEMPTUS MUNDI-IRODALOM „A középkor legnagyobb pápája" – egyháztörténeti munkákban leginkább e jelzővel szokták illetni III. Ince pápát. Joggal, hiszen a középkori pápaság hatalmának csúcspontját az ő pontifikátusa alatt érte el. Pápai működésének ismertetésekor leginkább egyháztörténeti, történelmi jelentőségéről esik szó (melynek részletezése most nem feladatunk), s csak viszonylag ritkán arról (tegyük hozzá: nemcsak nálunk), hogy III. Ince pápa teológiai íróként is jelentőset alkotott. Írói tevékenységének magyar nyelvű méltatásával még adós a tudomány. Jelen írásunk ezen adósságból igyekszik valamit törleszteni. III. Ince írói munkásságának ismertetésekor a szakirodalom három művet szokott kiemelni, mindhárom művet még bíboros korában írta. Az első a De miseria humanae conditionis (Az emberi sors nyomorúságos voltáról), a második a De missarum misteriis (A szentmise misztériumairól), a harmadik pedig a De quadripartita specie nuptiarum (A házasság négyfajta formájáról) című mű. Nem túlzás azt állítani, hogy Ince írói hírnevét legelső műve, a De miseria humanae conditionis című traktátus alapozta meg, amely traktátus a középkori contemptus mundi-irodalom legnépszerűbb és legtöbbet olvasott műve volt. De mi is az a contemptus mundi? A keresztény szellemiség lexikonában (szerk.: Christian Schütz) az ars moriendi címszó alatt a következő meghatározást olvashatjuk: A Jézus halálára és feltámadására megkeresztelt élet állandó (lelki) meghalás és feltámadás (vö. Róm 6). Ez a folyamat a testi halálban éri el a teljességét. A szó szoros értelmében erre vonatkozik: „Ha meghalunk vele, élünk is vele." (2Tessz 2,11) Ezért tartozik lényegesen a hívő életéhez a tudat, hogy a „halál árnyékában" él, és a halálban ér véget földi zarándokútja (vö. Zsolt 23,4; Fil 1,21; Fil 3,10). Ezért játszott kezdettől fogva nagy szerepet a kereszténységben (főként a szerzetesek között) a halálról való elmélkedés (a meditatio mortis) mint az üdvösséges élet művészetének (ars bene vivendi) eszköze. A XIV. századtól kezdve másra terelődik a hangsúly: a járványok, éhínségek, a háborúk felébresztettek és ébren tartották a hirtelen és készületlen haláltól való félelmet, s háttérbe szorult, hogy a halál Krisztushoz visz. Így a figyelem, mely korábban az egész életre mint a halál árnyékában zajló életre irányult, egyre inkább maga a halál, vagyis az utolsó óra felé fordult. Ez hívta életre az ars moriendi új irodalmi műfaját. E meghatározást két dologgal kell kiegészítenünk, illetve módosítanunk. Egyrészt az ars bene vivendi-nek a halálról való elmélkedésen kívül vannak további műfajai is, mint például a memento mori (emlékezz a halálra), a vado mori (megyek meghalni), a danse macabre (haláltánc) és végül, de nem utolsósorban a contemptus mundi (a világ megvetése). Másrészt az ars moriendi kialakulása korántsem jelenti azt, hogy az ars bene vivendi veszít jelentőségéből, sőt: műfajai mind a latin, mind a népnyelvű irodalomban egészen a késő középkorig népszerűek maradnak (a haláltánc például sajátosan késő középkori jelenség). A contemptus mundi-irodalom a clunyi reform hatására indult virágzásnak. A keresztény embernek – figyelmeztetnek a középkori szerzők – nem az evilági, hanem a túlvilági javakra, értékekre kell helyeznie a hangsúlyt. Éppen ezért a contemptus mundi-irodalom középpontjában az evilági dolgokról, tevékenységekről való lemondás áll. Fő motívumai a mulandóság, a földi javak hívságos volta, a penitencia, a pokol kínjai, az utolsó ítélet, az elporladás borzalmai. Mint az ars bene vivendi egyik válfajának célja az, hogy bűnbánatra, helyes keresztény életre intse a híveket, pozitívan befolyásolja életvitelüket, magatartásukat. A contemptus mundi megrázni akarja az olvasót, ezért nem riad vissza a realisztikus, sőt igen gyakran nyers ábrázolástól sem. Előszeretettel ecsetelik a szerzők például az oszlásnak indult holttestet, amelyben csak úgy hemzsegnek a férgek, vagy az elkárhozottak kínjait a pokolban. Kedvelt téma a „vanitas vanitatum" (hiúságok hiúsága, vagyis nagyon hiábavaló dolog): III. Ince pápa műve például idézi az összes olyan ismert bibliai helyet, ahol a vanitas-motívum előfordul. A lemondás persze egyáltalán nem a világi javakról való teljes lemondást jelenti, hisz contemptus mundi-művek szerzői gyakran írnak „a javak helyes használatáról". Voltaképp itt egy magasabb cél érdekében vállalt lemondásról, „megvetésről" van szó, amely nem az evilági dolgok tagadását vagy azok lekicsinylését jelenti, hanem a magasabb rendű értékek, javak előnyben részesítését. Az örök üdvösséget elérni kívánó embernek le kell mondania minden olyan dologról, amely megakadályozza vagy veszélyezteti e cél elérését. A középkori latin nyelvű irodalomban tucatnyi a De contemptu mundi, illetve a De vanitate mundi címet viselő művek száma. Előszeretettel írtak a világ megvetéséről az aszkétikus irodalom szerzői, mint például Damjáni Szent Péter, Szent Viktor-i Hugó vagy Clairvaux-i Szent Bernát. III. Ince 1190 és 1197 között keletkezett traktátusát – nem ismervén a contemptus mundi-hagyományt – a szakemberek sokáig félremagyarázták. Elítélték pesszimista hangnemét, s nem sokra tartották, mondván, hogy nincs benne semmi eredeti; az egész nem egyéb, mint bibliai idézetek gyűjteménye. III. Ince két múlt századi, illetve század elejei biográfusa, Friedrich Hurter és Achille Luchaire is csak röviden említik e művet, mindketten lekicsinylően. E negatív megítélés csak századunk ötvenes éveiben változott meg, Michele Maccarone ugyanis 1955-ben elkészítette a mű kritikai kiadását (azelőtt csak a Patrologia Latiná-ban volt hozzáférhető), s ennek hatására több, a művet méltató tanulmány született (W. Wili, R. Bultot, M. di Pinto). Miért írta meg III. Ince e művet? A prológusban maga a szerző válaszol erre a kérdésre: „ad deprimendam superbiam, que caput est omnium vitiorum" A kevélység elfojtása végett tehát, amely minden bűn feje. A mű megírására nem személyes csapás vagy szenvedés inspirálta, hanem a világról szerzett tapasztalata. A traktátus három könyvből áll. Az elsőben (de miserabili humane conditionis ingressu) az emberi sors kezdetének nyomorúságát mutatja be a születéstől a gyermek- és ifjúkoron át egészen az öregkorig. Elénk tárul az emberi sors nyomorúsága az emberi lét minden fázisában, minden rétegében, az ember minden tettében. Minden emberi tevékenység hiábavaló – a vanitas vanitatum cseng vissza minden fejezetben. A második könyv (de culpabili humane conditionis progressu) nem más, mint egy lelki tükör, amely a hét főbűn közül négyről beszél részletesen: a fösvénységről (avaritia), a torkosságról (gula), a bujaságról (luxuria) és a kevélységről (superbia). Tulajdonképp tehát csak negatív oldaláról jellemzi az embert. A fösvényekről például ezt olvashatjuk: De ti sem a szívességet nem adjátok ingyen, sem az igazságot nem szolgáltatjátok igazságosan, mert hacsak nem kaptok, nem halad a dolog, s nem adtok, hacsak pénzért nem. Az igazságot gyakran addig halogatjátok, hogy többet vesztek el a pereskedőktől, mint az egész, úgyhogy nagyobb a kiadás költsége, mint az ítélet haszna. De mit tudtok majd felelni az utolsó ítéletkor annak, aki ezt tanította: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok." (Mt 10,8) Haszon van a pénzes ládában, viszont veszteség a lelkiismeretben: a pénz után kaptok, de lelketeket foglyul ejtitek. Azonban „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Vagy mit adhat az ember cserébe lelkéért?" (Mt 16,26) „Pedig nem válthat meg testvér, nem válthat meg ember, senki sem adhat Istennek váltságdíjat magáért, sem árat élte váltságáért, még akkor sem, ha mindörökké fáradna, élte mindvégig tartana." (Zsolt 48,8–10) Hallgassátok, gazdagok, mit mond ellenetek Jakab apostol: „Most már, gazdagok, sírjatok jajveszékelve a nyomorúságokon, melyek reátok következnek! Gazdagságtok megrothadt, ruháitokat megemésztette a moly. Aranyatok és ezüstötök megrozsdásodott, és rozsdája bizonyság lesz ellenetek, és megemészti testeteket, mint a tűz. Haragot gyűjtöttetek magatoknak az utolsó napokra. Íme, a munkások bére, kik mezőiteket learatták, melyet ti megdézsmáltatok, felkiált, és az ő kiáltásuk elhatott a seregek Urának fülébe." (Jak 5,1–4) Ezért tanítja az Igazság: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol rozsda és moly megemészti, és hol tolvajok kiássák és ellopják." (Mt 6,19) (Ford. Lőkös Péter) A harmadik könyv (de dampnabili humane conditonis egressu) nem más, mint a halálról, a pokolról, az elkárhozott lelkek szenvedéséről, az utolsó ítéletről szóló elmélkedés. Tipikusan középkori felfogásban esik szó minderről, hasonlóan a középkori túlvilágjárásokhoz. E hasonlat nem véletlen: Dante is ismerte a nagy pápa művét, s a Pokol leírásakor merített is belőle. A harmadik könyv negyedik fejezetében III. Ince így ír a holttest rothadásáról: „Ha lelkük elszáll, a földbe visszatérnek, terveik még aznap mind megsemmisülnek." (Zsolt 145,4) Ó, mennyit és hogy terveznek a halandók a földi bizonytalanság előrelátása miatt, de a hirtelen halál pillanatában minden, amit terveztek, gyorsan eltűnik. „Enyészem, mint a hanyatló árnyék, olyan vagyok, mint a lerázott sáska." (Zsolt 108,23) A lélek tehát nem önként, hanem akarata ellenére távozik el, mert szomorúan mond le arról, amit szeretettel birtokolt, és akarja, nem akarja, meghatároztatott neki az idő, amelyet elkerülni nem tud, amikor a föld visszatér a földbe. Hiszen írva van: „Mert por vagy, s vissza kell térned a porba." (Ter 3,19) Mert természetes dolog az, hogy ami anyagból készült, az anyaggá oldódjék fel. „Ha lehelletüket megvonod, elenyésznek, és porrá lesznek ismét." (Zsolt 103,29) Amikor pedig az ember meghal, vadállatok, kígyók és férgek zsákmánya lesz. „Mégis együtt pihennek a porban, és féreg lepi el mindkettejüket." (Jób 21,26) „Mert mint a ruhát, úgy megeszi őket a féreg, és mint a gyapjút, úgy megemészti őket a moly." (Iz 51,8) „Nekem, kinek el kell pusztulnom, mint a szúette fának, mint a ruhának, melyet moly emészt." (Jób 13,28) „A rothadásnak mondom: Atyám vagy! S a férgeknek, hogy: Anyám! és Nővérem!" (Jób 17,14) »Rothadás az ember, s féreg az embernek fia.« (Vö. Jób 25,6) Mily rút apa, mily hitvány anya, mily utálatos nővér! Mert az ember a vágy heve által megrothasztott vérből fogantatott; akinek a holttesténél végül férgek állnak, mintha gyászolók lennének. Elevenen tetvecskéket és gilisztákat szült; holtan majd férgeket és legyeket. Elevenen trágyát és hányást teremtett; holtan rothadást és bűzt. Elevenen egyetlen embert hizlalt; holtan sok férget. Mi bűzösebb tehát az emberi holttestnél? Mi borzalmasabb a halott embernél? Akinek az ölelése az életben igen kellemes volt, annak a látványa kellemetlen lesz a halálban. Mit használ tehát a gazdagság? Az ételek? A hírnév? A gazdagság nem szabadít meg a haláltól, az ételek nem védenek meg a férgektől, a hírnév nem ment meg a bűztől. Aki az imént dicsőségesen ült a trónon, most megvetetten fekszik a sírban; aki az imént díszesen tündökölt a palotában, most meztelenül hever a sírgödörben; aki az imént nyalánkságokkal táplálkozott az ebédlőben, azt most a sírboltban férgek falják fel. (Ford. Lőkös Péter) Említettük már, s e két idézetből is kitűnik, hogy III. Ince rengeteget idézi a Bibliát. Mint egyik elemzője, Walter Wili megállapította, a második és a harmadik könyv olyan, mint egy florilégium. Wili azonban rámutatott arra is, hogy a gyakori idézés nem véletlen, sőt fontos funkciója van. III. Ince azt vallotta ugyanis, hogy a pápának, az emberiség atyjának legnemesebb feladata az emberi családot táplálni, ti. az Evangélium szavaival. A bibliai idézet nem más, mint „étel a Szentírás asztaláról" (cibus de mensa sacrae Scripturae). III. Ince pápa De miseria humanae conditionis című traktátusa – mint már említettük – a középkori contemptus mundi-irodalom legnépszerűbb és legismertebb műve. Bizonyítja ezt egyrészt a fennmaradt kéziratok nagy száma (Róbert E. Lewis, a mű 1978-as szövegkiadásának szerkesztője 672 kéziratról és 52 ősnyomtatványról tudott), másrészt a mű középkori recepciója. Előszeretettel idézték Ince művét mind a latin, mind a népnyelven alkotó szerzők. A mű recepciójának átfogó vizsgálatával még adós a tudomány; jelenlegi ismereteink szerint 17 latin nyelvű műben találhatunk idézeteket belőle: a contemptus mundi-irodalomhoz tartozó művek mellett didaktikus, morálteológiai és kateketikai művek merítenek belőle, de gyakran találkozhatunk a traktátusból vett idézetekkel az aszkétikus és a prédikációirodalomban is. Példaként álljon itt néhány az ismertebb szerzők közül: Sienai Szent Bernadin, Albertano da Brescia, Johannes Nider, John Wyclif (!). Húsz olyan népnyelvi (olasz, francia, angol, német) írás ismert, amely szintén idézi III. Ince művét. Érdekes módon ezek közül a legismertebb Geoffrey Chaucer munkája, a Canterburyi mesék. Itt jegyezzük meg, hogy a középkori magyar kódexirodalomban is található egy mű, amely átvesz egy idézetet Ince pápa traktusából. A Bod-, illetve Lobkowitz-kódex őrizte meg a A halálrwl című elmélkedést. Holik Flóris még századunk elején megállapította, hogy a magyar nyelvű traktátus első fele a Speculum aureum anima peccatricis című írás 6. fejezetének fordítása. Ez utóbbiban található egy idézet a De miseria 3. könyvének 4. fejezetéből, amely a fordítással így átkerült a magyar szövegbe is. Népszerűségét azonban nemcsak e művek bizonyítják, hanem a traktátus francia, ír, holland, német, olasz és spanyol próza- és versfordításai is. Jelenleg 34 fordításról van tudomásunk. Érdekességként említhetjük meg, hogy az egyik erősen kibővített, 15. századi német fordítást, mely egy bizonyos Petrus von Ainstetten munkája, az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi (Cod. Germ. 10). A fordítások szinte kivétel nélkül mind a késő középkorból származnak. Furcsa fintora a sorsnak, hogy III. Incével halála után pontosan az történt, amit De miseria humanae conditionis című írása 3. könyvének 4. fejezetében leírt. Jakob von Vitry, aki épp akkor járt Perugiában, amikor III. Ince meghalt, arról tudósít, hogy a pápa holtteste meztelenül és már bűzölögve feküdt a templomban, mert előzőleg ellopták a holttestről a drága ruhákat. (A középkorban persze ez nem volt egyedi eset, hiszen több más pápa holttestét is kifosztották.) III. Ince egyik biográfusa, H. Tillmann, így ír az esetről: „Amit a fiatal kardinális az emberi sors nyomorúságos voltáról szóló művében írt, feltűnő módon teljesedett be saját magán. A halála utáni éjszakán rablók fosztották ki holttestét. Másnap egy meztelen, már oszlásnak induló hullát találtak. .. A temetésre a perugiai Szent Lőrinc-templomban került sor. Később III. Ince csontjait gondatlanságból egy dobozban összekeverték IV Orbán és IV Márton csontjaival, amely dobozt aztán az új dóm sekrestyéjében őrizték. Amikor 1605-ben ezt a dobozt a dóm István-kápolnájába való átvitelkor kinyitották, a nagy pápa maradványaiként csak néhány összetört, összevissza dobált csontot találtak. XIII. Leó hozatta csontjait Rómába. Egy pap belerakta őket egy bőröndbe, és vonattal hozta Rómába. Mintha a halott még egyszer arról tanúskodna, hogy a világ dicsősége mulandó. .."
SZEMLE Szabó Ferenc BÉKÉS GELLÉRT OSB NYOLCVAN ÉVES Bensőséges, baráti légkörben köszöntöttük 1995. február 9-én a budavári Litea könyvszalonban Békés Gellért bencés atyát, a neves ökumenikus teológust, a szentírásfordítót, a Katolikus Szemle főszerkesztőjét, a Pax Romana lelkészét, a költőbarátot. Ebből az alkalomból mutatták be a P. Békés 80. születésnapjára megjelentetett két ünnepi kötetet, amelyeket rendtársa, Somorjai Ádám gondozott. A magyar nyelvű Az egység szolgálatában címmel (Katolikus Szemle 1994/3-4. szám, 359 oldal) több mint harminc szerző tisztelgő írásait tartalmazza. Miklósházy Attila, a külföldi magyarok püspöke, előszavában tömören összefoglalja P. Békés sokrétű, áldásos tevékenységét, amit aztán a következő írások egy része bővebben kifejt. Megtaláljuk a kötetben (63–82) P. Békés publikációinak bibliográfiáját, amelyet Somorjai Ádám állított össze. Ugyanezt átvette az idegen nyelvű kötet is: Unum omnes in Christo in unitatis servitio (Pannonhalma 1995, 581 oldal), amelyet J. Theisen bencés abbas primas és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát mutat be. Szerkesztője: Szennay András OSB, volt pannonhalmi főapát. Ez is harminc tanulmányt tartalmaz – hat nyelven „szól": jeles teológusok, tudósok, írók küldték el tanulmányaikat a gyűjtőkötetbe a világ minden részéről. P. Békés kollégái, tanítványai, tisztelői szólalnak meg. A személyes jellegű írások után a következő témakörök szerint csoportosították a tanulmányokat: teremtés és megváltás; ökumenizmus; szentségtan; történelem. A két kötetből most kiragadunk néhány adatot, gondolatot Békés Gellért életművének illusztrálására. Gellért atyát sokan elsősorban az ún. „Békés-Dalos"-féle Újszövetség fordítójaként ismerték meg. A második világháború után Dalos Patrik oratoriánussal együtt elkészítette az Újszövetség modern magyar fordítását, amely eddig 14 kiadást ért meg. Sok-sok ezer példányát küldette Rómából Magyarországra és a határokon kívül élő magyaroknak. Nemrég százezer példánya az erdélyi magyarokhoz is eljutott. A magyar kötetben három tanulmány is foglalkozik a P. Békés által Rómában szerkesztett Katolikus Szemle történetével, missziójával, jelentőségével. A bencés professzor, miközben a római Szent Anzelm Egyetemen tanított, és hosszú évekig a külföldön élő magyar bencések elöljárója, valamint negyedszázadon át a Pax Romana magyar tagozatának (a KMEM-nek) lelkésze volt, szinte egyedül szerkesztette a negyedéves folyóiratot, amely a kommunista időkben az egyetlen szabad, katolikus világnézetű kulturális lap volt. A Szemle 1949 és 1991 között széles körű világnézeti, irodalmi és kultúrpolitikai programja keretében mozgósította a magyar emigráció legjobbjait (írókat, filozófusokat, teológusokat, közéleti személyiségeket, különféle területek szakembereit), hogy a katolikus világnézet és kultúra fényszórója legyen. Különleges feladatának tekintette a 30-as évek magyar katolikus reformkorszaka szellemének ébrentartását és folytatását. Azt a szellemi hazát kereste az elnyomatás éveiben, amelyet Illyés Gyula álmodott meg Haza, a magasban című költeményében. Ebben az eszményi hazában – ennek keresésében – találkozhattak a kommunista elnyomás alatt szenvedő és a szétszóratásban élő magyarok, megőrizve nemzeti és keresztény örökségüket. A kommunista cenzúra enyhülésével egyre több Szemle eljutott Magyarországra (kezdetben csak turisták csempészték be); a római folyóirat így kiegészítő szerepet játszott a gyér hazai katolikus sajtó mellett. Többek között jelentősen kivette részét a II. vatikáni zsinat tanításának terjesztéséből, a zsinat után megújuló világegyház életének bemutatásával. Az 1990-es „fordulat" után a Katolikus Szemle itthon jelenik meg: évi két kettős száma részben a Pax Romana-kongresszus anyagát teszi közzé. P. Békés is hazaköltözött Pannonhalmára. Mint említettem, Békés Gellért negyedszázada a Pax Romana mozgalom, a Katolikus Magyar Egyetemista (később: Értelmiségi) Mozgalom (=KMEM) lelkésze, szellemi irányítója. Nemcsak az emigrációban, hanem 1990 óta Magyarországon is vállalta a vezetést. Valóban, ahogy a beszámolóm elején említett ünneplés alkalmával Galambos Gyula, a Magyar Pax Romana Fórum elnöke mondotta: „Békés Gellért a másokért (embertársaiért) élő ember". Végül, de nem utolsó sorban meg kell emlékeznünk az ökumenizmus művelőjéről, az ökumenikus teológia szakemberéről és a keresztény testvérekkel folytatott párbeszéd szorgalmazójáról. – Olvasóink figyelmébe ajánlom P. Békés Krisztusban mindnyájan egy című könyvét (Bencés Kiadó, Pannonhalma 1993, 319 oldal), amely a II. vatikáni zsinat tanítása szerint értékeli a keresztény egységtörekvést: bemutatja annak történetét, és rávilágít arra, hogy Krisztus szándéka szerint a keresztények egységének helyreállítása egyik legsürgetőbb feladatunk. A 80 éves Békés Gellért sokrétű tevékenységéről bővebben olvashatnak az érdeklődők az említett két ünnepi kötetben. Most a Távlatok szerkesztői is nagy szeretettel köszöntik a kollégát és jó barátot, akivel évtizedeken át együttműködtek egyházunk és magyar kultúránk szolgálatában. Ad multos annos!
Nemeskürty István: Múltunk a jelenben. Tanulmányok. „Örökségünk", Budapest-Ungvár, 1994, 224 oldal. „E tanulmánykötet az elmúlt tíz esztendő során írott, könyvben (egy kivételével) közzé nem tett dolgozataim válogatását tartalmazza. Mondandóm: a nemzet, válságos időkben, történelmi múltjából és keresztény erkölcsiségéből merített erőt." Ezt olvassuk a szerzőtől a könyv hátsó borítóján. Csakugyan ez az alapgondolat végigvonul az egy évtizedet átölelő kisebb-nagyobb, főleg irodalomtörténeti tanulmányokon. A két pillér, az első és az utolsó tanulmány, egy ezredéves magyar múlt ívét tartja. Az első, István király művét méltatva, hangsúlyozza, hogy „a magyarság számára a keresztény hit nem csupán egy érdekből választott vallás, nem csupán egy nyugatról átidomított, akkor korszerű, államigazgatásra is alkalmas eszmerendszer, hanem örök érvényű: belső tartalom, mi több: nemzeti létünk és független államiságunk alapja és feltétele." (11. old.) Ugyanez a nézet húzódik meg a Távlatokban megjelent két írás között: „A vezeklés mint a haza szolgálata" (Távlatok 1993/6) és „Magyar liberalizmus" (Távlatok 1993/2). Az első Szent Margitról szól: azt érzékelteti, hogy a tudatosan megélt szenvedés is megváltó hatású élmény, a hazáért hozott áldozat termékeny a kegyelmi rendben. A magyar liberalizmusról írva pedig Nemeskürty rámutat arra, hogy a múlt századi magyar liberálisok öntudatosan nemzetinek és magyarnak vallották magukat. A mai magyar politikusoknak, pártoknak, frakcióknak a „liberalizmus" valami egészen mást jelent. – Hogy mit? Erre világít rá az utolsó nagy tanulmány, amely 1994 augusztusában íródott, és a szociálliberális koalíció győzelme utáni magyar helyzetet értékeli ki. („Magyarország a huszonegyedik század küszöbén.") Egyesek – sokan – túlságosan pesszimistának tartották ezt a helyzetképet, illetve még inkább a jövő körvonalazását. De hát – válaszolja a szerző – a valóság bizony nagyon sötét. Itt is a magyar történelmi örökség és a keresztény erkölcsi értékek eltűnését panaszolja fel – joggal. Mert a liberális kozmopolitizmus és a szocialista nemzetköziség egyaránt közömbös (ha nem ellenséges) a keresztény hit és a nemzeti eszmék irányában. „A jövőre nézve ennek a koalíciónak az a veszedelme, hogy felerősíti a nemzetellenes, kereszténységet elvető törekvéseket; ez ugyanis az a pont, amelyben mindkét párt egyetért. A szocialisták eleve az internacionalizmust hirdetik – »és nemzetközivé lesz holnapra a világ« –; a szabaddemokraták viszont megalakulásuk óta már-már irracionális indulattal támadnak mindent, aki és ami nemzeti és keresztény." (209. old.) Hangoztatnunk kell, hogy a nemzeti nem jelent nacionalistát: magyar értékeink őrzése és ápolása nem jelenti azt, hogy nem akarunk európaiak lenni. A katolikus kereszténység pedig lényegénél fogva egyetemes: Krisztusban valamennyien testvérek vagyunk, ugyannak az Atyának a gyermekei; minden őszinte meggyőződést, hitet tiszteletben tartunk, ami megint nem jelenti azt, hogy minden világnézet, vallás egyformán igaz. Tiszteljük mások másságát, de tőlük is elvárjuk, hogy a mi hitünket, meggyőződésünket tiszteljék. Készek vagyunk a párbeszédre az egyetlen haza, a magyar nép szolgálata, a magyarországi egyház kibontakoztatása érdekében. E párbeszéd és a minimális konszenzus, az alapvető emberi jogok tisztelete nélkül elképzelhetetlen a demokrácia. Lényegében ezeket a gondolatokat sugallta Nemeskürty István (vö. 215–216), aki a katolikus vallás lényegi üzenetét is összefoglalta. És ezzel fel is oldotta a korábban sugallt pesszimizmust. Mert igaz, hogy hazánk beteg, hogy számos veszély fenyegeti a nemzeti és keresztény értékeket, de a kereszténység, amely átvészelt annyi csapást, viszontagságot, tatár-török-szovjet dúlást, most is olyan szellemi-erkölcsi erőt képvisel, amely képes lendületet adni az építéshez, az erkölcsi felemelkedéshez. És ebben Istenen kívül külső erőre nemigen számíthatunk. De hitünk elég alapot ad a reménységnek. (-Ó-C)
Boda László: Inkulturáció, Egyház, Európa. Az Evangélium és kultúrák átültetése. Mundecon Kiadó, Budapest 1994, 192 oldal. [Boda László:] Isten országa közöttünk hitben, reményben, szeretetben. Budapest 1993. 175 oldal. Dr. Boda László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára, morálteológus és filozófus, költő és kultúrtörténész nagy fába vágta a fejszéjét, amikor az inkulturáció nehéz és szétágazó kérdését vizsgálni kezdte. Nyilván maga is tudta, hogy ezt az igen időszerű, de végtelenül bonyolult tematikát nem lehet alig kétszáz oldalon kifejteni. Igaz, könyvét nem szakembereknek szánta; mégis jobb lett volna talán, ha témáját leszűkíti az evangelizálás és az inkulturáció jelenlegi problematikájára. Talán éppen az összegző visszapillantásban (182–185. oldalak) felvetett kérdésekre kellett volna választ keresnie: az Evangélium hirdetésekor, a missziókban kell-e, szabad-e egyáltalán beavatkoznia az egyháznak más népek életformájába, kultúrájába? Illetve: miért nem marad meg az egyház a maga kereteiben, amikor az Evangéliumot hirdeti? Ha e kérdésekre világos választ adott volna a II. vatikáni zsinat tanítása és az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás alapján, már nagy szolgálatot tett volna. Az inkulturáció mindig is probléma volt: már Szent Pál, majd az első századok atyái és írói szembenéztek azzal a problémával, hogy a keresztény kinyilatkoztatást/hitet miként lehet a görög-római kultúrába átültetni, aztán századokon át a platonizmus, majd Szent Tamásnál Arisztotelész filozófiájának felhasználása a keresztény tanítás kifejtésében, vagy a konkvisztádorok korában a helyi kultúrákhoz való alkalmazkodás (redukciók Dél-Amerikában, a rítusviták Ricci kínai missziójában stb.), vagy legújabban a modernség és a szekularizáció – mind-mind felveti az inkulturáció nehéz problémáját. És ma már sürgetővé vált a modernizmus idején vitatott nehézségek megoldása: a történetiség komolyan vételével nem változnak-e a hitigazságok; milyen értelemben van dogmafejlődés; hogyan lehet a keresztény üzenetet a mai Nyugaton is úgy kifejezni, hogy az új nyelvezet ne ejtsen csorbát a hitletéteményen? Boda professzor széles távlatokat nyit, áttekinti szinte a kereszténység kétezer éves történetét, s közben számos égető kérdést érint, de adós marad az alaposabb elemzésekkel. Ma már nincsenek polihisztorok, akik a teológiához, irodalomhoz, művészethez, a kultúra különböző megnyilvánulásaihoz szakszerűen tudjanak hozzászólni. Ez lehetetlen is. Mindenesetre a könyv számos kérdőjelet támaszt, és gondolkozásra serkent, hogy magunknak és másoknak választ adjunk több időszerű kérdésre: Ilyen kérdések a Boda László által is idézett Claude Geffré O.P szerint: Keresztény reflexió a történetiségre, nevezetesen erre a problematikára: a kultúra változásával a hit (dogmák) új kifejezése nem vezet-e relativizmushoz? A természet helyettesítése a történelemmel (fejlődéssel) mennyiben változtatja meg világképünkkel együtt Isten-képünket, és mennyiben befolyásolja a hit nyelvezetét? Mi a szekularizáció, és mennyiben különbözik a deszakralizációtól? Milyen értelemben fogadhatjuk el mi katolikusok a protestánsok éles megkülönböztetését a hit és vallás között? A különféle keleti vallások betörése Nyugatra milyen kihívást jelent az egyháznak? Hogyan mutathatjuk ki a kereszténység sajátosságát és ugyanakkor egyetemességét? A teológiában, katekézisben, liturgiában mit jelent konkrétan az inkulturáció – mit a missziókban és a posztmodern nyugaton? Hit és humanizmus, evangelizálás és a hit művészi kifejezése között (építészet, zene stb.) milyen kritériumok alapján lehet megteremteni a harmóniát? Egyáltalán miként valósul meg az evangelizálás folyamatában a kétirányú mozgás: a kereszténység inkulturációja és a kultúra evangelizálása? Mert ez a dialektika egyszerre jelent asszimilációt, a kultúrák beépítését a kereszténységbe, ami a szinkretizmus veszélyével is jár; de ugyanakkor az Evangélium „kritikus katalizátor" is (Küng kifejezésével), vagyis kritikusan vizsgálja a különböző vallások hagyományainak etikai, lelkiségi és aszketikus értékeit; a jót megtartja, az idegen elemeket kirostálja. Ilyen és hasonló problémákra még választ várunk és keresünk Boda László eszmélődésre indító könyve után is. Boda László másik könyve: Isten országa közöttünk. . . a keresztény tanítás lényegét foglalja össze. A morálteológia professzora azt világítja meg, hogy a katolikus teológia nem szakadt el Jézus alapvető üzenetétől, amelynek központjában az Isten országának hirdetése áll. A hitről, a reményről és a szeretetről szóló tanítás bemutatásával valóban a lényegre összpontosítja figyelmünket, megmutatja a három ún. „isteni erény" (valójában a keresztény egzisztencia három dimenziója) közti összefüggést. „A hitben kitágul, és végső értelmet kap az ember jövője. A remény termékeny várakozás az ígéret beteljesülésére. A szeretet pedig ízelítőt ad e láthatatlan Ország alapélményéből. Mindez tapasztalatközelbe hozza az üdvösséget már itt a földön. (. . .) Ez az ország tehát nem ködbe vesző illúzió, amely átutalja a földi élet problémáit a bizonytalan túlvilágba. . ." Szabó Ferenc
Könyvekről röviden Boldogasszony éve 1947/48 Mészáros István könyve kronológiai rendben taglalja a Boldogasszony-év történéseit, s ezen keresztül megmutatja annak lelkiségét is. A második világháború befejezése után néhány évvel megrendezett Mária-év olyan akciósorozatnak bizonyult, mely a nemzet egészét felrázta, hosszú évekre kiható lelki élménnyel látta el, egyszersmind üzenetet hordoz a mai ember számára is. Mindszenty bíboros gondolatai a mának is szólnak. Az újraevangelizálás során felhasználhatók a népét jól ismerő főpap gondolatai. A háború mérhetetlen szenvedést okozott Mária országának, a Regnum Marianumnak. Ma a szabadosság támasztotta erkölcsi nihil az, amit gyógyítanunk kell. Ránk is áll: Mária segítségével tisztákká, hősökké, szentekké kell válnunk. Ebben segít a visszaemlékező munka. (Ecclesia, Bp. 1994, 243 1.) Keresztutunk Jézussal az egyházban Belon Gellért korábbi elmélkedéseit tartalmazza az a füzet, melyet az amerikai magyarok adtak ki (Katolikus Magyarok Vasárnapja, Youngstown, Ohio, USA). Az egyszerűen és szép magyarsággal fogalmazott gondolatok arra világítanak rá, hogy az Úr fájdalmai a mi fájdalmaink is. A füzet mondanivalóját stílusosan erősítik a keresztút állomásait megjelenítő fafaragásos reliefek, melyek Kopp Mária alkotásai. Molnárfi Tibor: A korona A kötet igazi kuriózum, mely a magyar történelem oktatásának hasznos segédeszköze lehet. A magyarság egyetemes jelképeinek, az Országcímernek és a Szent Koronának keletkezését, történetét elemzi tudományos igényességgel. E két jelképpé vált ereklyénknek minden magyar tulajdonává kell válnia. A szerző dicséretes alapossággal kezeli témáját. Említésre méltó a kötet sajátos tipográfiája. A könyvet számos fénykép és ábra díszíti, s forrásjegyzék egészíti ki. (Szent István Társulat, é. n., 127 1.) Romano Guardini: Levelek az önnevelésről Korunk a gátlástalanság kora, s ennek egyik oka éppen az önnevelés, az önmérséklet hiánya. A világhírű professzor kilenc levélben, oldott formában kínálja a kivezető utat: hogyan érdemes és jó gondolkodni a világról, magunkról. A könyv elsősorban a fiatalok érdeklődésére számít. A szerző reméli: munkája hozzájárul ahhoz, hogy olvasói keresztény felnőtté legyenek. Fordították a kismarosi ciszterci nővérek. (Szent István Társulat, Budapest, é. n., 136 l.) Pierre Lefévre: Tanít az élet A kötetben száz történet szerepel didaktikus céllal. Ezeken keresztül válik az olvasó számára élménnyé az a mondandó, mely felöleli hitünk alapvető tanításait, a miatyánktól a szentségekig, az istentisztelettől a felebaráti szeretetig. A könyvet könnyed stílus, szellemes, humoros hangvétel jellemzi. (Ecclesia, Bp. 1994, 192 o.) Odile Weulersse: Eskü a katakombában A francia regényíró izgalmas történetet írt a fiatalok számára. Olvasóit az ókori Rómába kalauzolja, s megismerteti az őskeresztények életével. Választ találunk arra is, hogy miért maradtak hűségesek elveikhez. A szerző regényével elnyerte az Ifjúsági Irodalmi Nagydíjat. (Ecclesia, 1994, 265 1.) Edward Connor: Jövendölések a világ végéről A tanulmánykötet alcíme szerint az írások a végső időkre vonatkozó katolikus hagyomány összefoglalását adják. A jövendöléseket témájuk szerint időrendbe állítja és csoportosítja. Tartalmi elemzésnek veti alá azokat, összegezve a levonható következtetéseket. Figyelmeztet arra, hogy a természetfeletti jelenségekkel kapcsolatban óvatosan kell eljárni, nehogy a szenzációk szeretete lépjen a valódi áhítat helyébe. (Ecclesia, 1994.) Gyorgyovich Miklós
Klemm Nándor: Szenvedni érted. Keresztes Szent János életrajza. Évtizedekkel ezelőtt jelent meg legutoljára magyar nyelven a misztika nagy szentjének életrajza. Azóta a nyugati világban jelentős irodalom foglalkozott vele, és ennek az új életrajznak a szerzője felhasználta a legfontosabb eredményeket. Gazdagon merít a tények bőségéből, és világosan, rendezetten, színesen beszéli el. Jobban kellett volna ügyelni arra, hogy ilyen rendkívüli ember és szigorú aszkéta életmódja a mai átlagolvasó számára ne legyen érthetetlen és elrettentő, hanem legalább valamelyest felfogható és rokonszenves. Számolva azzal, hogy Keresztes Szent János misztikus költészete és teológiája legalább annyira fontos és maradandó érték, mint az élete, jó lett volna abból is bőségesebb ízelítőt nyújtani. (Így bizonyára módosult volna a könyv alcíme.) (Márton Áron Kiadó, Bp. 1994,168 lap) Nagy Ferenc
Tarnay Brúnó EGY RECENZIÓ RECENZIÓJA Válasz Kamarás Istvánnak Tarnay Brúnó bencés atya hétoldalas választ írt Kamarás István recenziójára. Főleg a R. Steinerre vonatkozó 3. pontot (5 oldal!) kellett lerövidítenünk, hiszen ez a rész külön kis tanulmány méretére duzzadt. De az 1. és a 2. pontot is megkurtítottuk. Elnézést kérünk a vitázó felektől, amiért több helyet nem tudtunk biztosítani számukra. (Szerkesztőség) A Távlatok 1994/6. számában recenzió jelent meg Katolicizmus és kultuszok c. könyvecskémről. A recenzens, Kamarás István barátom – kétségtelenül magas igényeket képviselve – jól ítéli meg ennek a kis könyvnek a célját: szolgálat. Ez megérteti azokat a bíráló megjegyzéseket, amelyekben írása nem fukarkodik. Ha ezeket sértésnek venném, nem számolnék azzal, hogy csak olyan könyvet nem bírálnak, amely még a kritikát sem érdemli. (Ilyen is megjelenik a vallásos és lelki könyvektől manapság hemzsegő könyvpiacon.) Mivel a „szolgálat" megköveteli az információs forrásba vetett bizonyos bizalmat is, azért nem mellőzhetem, hogy néhány szóval magyarázatot adjak Kamarás István kritikájára. 1. Aránytalanság. Egyes kultuszok vázlatos ismertetésének terjedelmét a megnyilvánuló érdeklődés és a vallást torzító jelenségek veszélye – amelyek a katolikus egyházban is felbukkannak – szabta meg. (130–132. 138. 1.) Szándékosan kerültem a „szekta" szót, amelynek jogtalanul ugyan, de rögtön sértő értelmet tulajdonítanak. Viszont ugyancsak a cím árulja el, hogy kifejezetten katolikus talajról kiindulva közelítem a kérdést, nem pedig teljesen indifferens vagy hitetlen alapállásból. [. . .] Aránytalanságok vannak a különböző áramlatok vázolásának terjedelmében, a recenzens olvasása szerint. Elsősorban azok kaptak több helyet, amelyek tapasztalataim szerint pillanatnyilag a legtöbb katolikus hívőt nyugtalanítják vagy megzavarják. [. ..] Információim elégtelenségére utaltam a „Hit gyülekezetével" kapcsolatban is. A recenzens nem akarta észrevenni, hogy ez sem maradt ki. (75. 1.) Nem volt azonban teljesen alaptalan az a megjegyzésem, hogy „rendkívül problematikus". Ezt igazolta P. Szabó Ferenc beszámolója a Távlatokban. [. . .] 2. A szakirodalmat illető kifogását nem tartom megalapozottnak; a bibliográfia még monográfiákban is: válogatás. Nem vonakodom azt állítani, hogy a legjobb forrásokat soroltam fel: orvosok, pszichiáterek, nevelők, vallástörténészek és filozófusok, jogászok és politikusok nevei szerepelnek a válogatásban; köztük ateisták, keresztények, agnosztikusok és a szekták saját kiadványai. Szociológiai és szociálpszichológiai vonatkozásokat természetszerűen majdnem kivétel nélkül tartalmaznak, elég a Boltzmann-intézet (Freiburg im Breisgau) és a bécsi lelkipásztori szeminárium kutatói közösségének Paul Zulehner professzor vezetésével folytatott munkájára hivatkoznom, az ún. „ifjúsági vallások" és különlegesen a „New Age" vizsgálatában. [. . .] 3. A recenzió és a köztünk folyó eszmecsere neuralgikus pontja: Rudolf Steiner és a Waldorf-típusú iskolák. Csak néhány megjegyzést teszek. A reformpedagógia minden történelmi katasztrófa után feltűnik. Joggal: hogyan nevelték a háborúk dehumanizált szereplőit? Úgy vélem azonban, nem túl szerencsés eljárás bonyolult, mitikus-vallásos, sőt – sit venia verbo – fantázia szülte teóriára alapozni egy önmagában véve jogosult nevelési módszert; sokkal célravezetőbb volna rögtön a tárgyra térni, vagyis a praxis módszerét leírni, mint a pedagógia nagy megújítói tették. [. . .]
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Barlay Ö. Szabolcs, történész (Budapest) – Berkecz Franciska SSS, a püspökkari titkárság munkatársa (Budapest) – Jacques Berthelet CSV, segédpüspök (Saint-Jean-de-Quebec, Kanada) – Czigány György, tévé-főtanácsos (Budapest) – Fábry Kornél, egyetemista (Budapest) – Fényi Ottó OPraem, gimnáziumi igazgató (Gödöllő) – Gyorgyovich Miklós, Távlatok-munkatárs (Budapest) – †Halász Pius OCist – Kereszty Rókus OCist, teológus (Dallas, TX, USA) – Kondé Lajos, egyetemi lelkész (Szeged) – Köpöczi Rózsa, muzeológus (Vác) – Kővári Magdolna, tanárnő (Budapest) – Lőkös Péter (Eger) – Mészáros István, pedagógiatörténész, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Nagy Ferenc SJ, társszerkesztő (Budapest) – Seregély István, érsek (Eger) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szántó Konrád OFM, egyháztörténész (Budapest) – Tarnay Brúnó OSB, egyetemi tanár (Budapest) – Ternyák Csaba, segédpüspök, a püspöki kar titkára (Budapest) – Török Péter, szociológus (Torontó, Kanada) – Udvardy György, hitoktatási felügyelő (Budapest) – Végh László, tudományos kutató (Debrecen) – Tereza Worowska, író, fordító (Dunakeszi) Egyes szám ára 130 forint, illetve 40 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Javasolt évi hozzájárulás 1995-re 700 forint, illetve 200 schilling, 25 márka, 20 US dollár, 25 kanadai dollár vagy ezeknek megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218— 98086/516-036596-5-ös számú számlára. Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.) – Telefon: (1) 176-7062; fax: (1) 275-0269. TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1995-ben megjelenik hat szám: február, április, június (kettős szám), október és december végén. Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. – Olvasószerkesztő: Gyorgyovich Miklós. A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Gyorgyovich Miklós (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Hartai Éva (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Dobogókő), Szentmártoni Mihály SJ (Róma). Szerkesztőségi munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna. Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. - HU ISSN 1215-282X. Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.
„Különösen a szerzetesnőknek mondunk köszönetet. Krisztusnak való teljes önátadásuk, Isten dicséretében, imádásban és a világért való közbenjárásban eltöltött életük az egyház szentségéről tesz tanúbizonyságot. Szolgálatuk pedig, melyet Isten népe és a társadalom számára az evangelizálás különféle területein – lelkipásztori munka, nevelés, a betegek, a szegények, az elhagyatottak gondozása – végeznek, az egyház anyai arculatát tárja elénk. A szerzetesnőknek nagyobb részt kell vállalniuk az egyház tanácskozásaiban és döntéshozatalaiban az adott helyzetnek megfelelően. Aktív részvételük a szinóduson gazdagította elmélkedéseinket a megszentelt életről, különösen pedig a szerzetesnők méltóságáról és az egyház küldetésében vállalt együttműködésükről. A megkülönböztetett szeretet szavaival fordulunk a megszentelt élet intézményeinek idős és meggyengült tagjaihoz. Évtizedeken át nagylelkűen fektettétek be erőiteket. Most, hogy megtapasztaljátok az évek súlyát és az öregkor szenvedéseit, értékes apostolkodást gyakoroltok." (Szinódusi üzenet a megszentelt életről)
|