|
Távlatok / 21 - 1995 Tartalom BETEGSÉG – SZENVEDÉS – GYÓGYÍTÁS • A gyógyító Jézus • A gyógyulás keresése • Beteglátogatás, betegek kenete • Irgalmasok, kamilliánusok • Fórum az egyházról • Halász Pius • Aszkézis és böjt • Családpasztorációs terv • Türelmetlen tolerancia • Papi sorsok – papi hűség
Betegség – szenvedés – gyógyítás 2 Szentmártoni Mihály: A gyógyító Jézus nyomában 3 Széll Kálmán: Az orvos Jézus egykor és ma 14 Részletek a Katolikus Egyház Katekizmusából 24, 53 Ferencz Antal: A gyógyulás keresése 25 Varga B. József: Gondolatok a szentmise áldozati jellegéhez 31 A pápa üzenete a betegek világnapjára 36 Babos István: Hogyan gyógyít a betegek kenete? 37 A pápa nagyböjti üzenetéből 47 Gyorgyovich Miklós: Istenes Szent János és műve 48 Dobler Magda: Az irgalmas rend Magyarországon 54 Bevezetés 58 Nemeshegyi Péter: A II. vatikáni zsinat egyházképe 59 Elhunyt André Frossard 68 Hozzászólások, vélemények I. Milyen egyházat szeretnék? 69 II. Vágyak, remények, forgatókönyvek 73 A Távlatok korábbi számainak témajegyzéke 72 Veres András: A keresztény aszkézis és böjt mai értelmezése 84 Brückner Ákos Előd: Egy lelki író lelkéről (Halász Pius) 94 Következő számunk tartalmából 105 Hartai Éva: „Beteg voltam, és meglátogattatok" 106 Gots Antal: A kamilliánus család 112 A Magyar Karitász 116 J. Horváth Tamás: A „kisvallások" problémája a családban 117 Harrach Péter: Családpasztorációs terv 122 Szabó Ferenc: A tolerancia türelmetlen hívei 126 Lelóczky Donát: Az amerikai egyház számokban 133 Török Péter: Hogyan gondolkodnak az amerikai papok? 136 Teológiai napok 1995 140 A jezsuiták rendi nagygyűlése 141 Ritzky Katalin: Európai ifjúsági találkozó Párizsban 143 Kádár Zoltán: Egy jezsuita tudós Latin-Amerikában (Brentán Károly) .... 144 Szabó Ferenc: A betlehemi csillag nyomában 149 Hetényi Varga Károly: Papi sorsok – papi hűség (Mészáros István) 152 Nemeshegyi Péter: Istentől Istenhez (R.) 156 Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat (Weissmahr Béla) 157 Könyvjelző 159
BETEGSÉG – SZENVEDÉS – GYÓGYÍTÁS „Még a biológus szemével tekintve is, semmi sem hasonlít úgy a keresztúthoz, mint az emberi történelem. "A 40 évvel ezelőtt elhunyt jezsuita tudós, Teilhard de Chardin írja ezt Az emberi jelenség végén. Az a Teilhard, akit gyakran naiv optimizmussal vádoltak felületes ismerői. Valójában számolt a fizikai és erkölcsi rosszal – megrendítő lapokat írt Az isteni miliőben (Benne élünk) az Isten Országát visszautasítók lehetséges sorsáról, a lehetséges kárhozatról is. De ugyanakkor hite vidám merészsége vezérelte: a feltámadott Krisztus fényében mintegy elővételezte a végső átalakulást, amikor a vajúdó teremtés újjászületik, és a választottak – szenvedést és halált legyőzve – Őbenne láthatják a remény beteljesedését (vö. Róm 8). Ha a világ folyását és a történelem alakulását szemléljük, valóban azt mondhatjuk, hogy ez a folyamat; szenvedéstörténet. A szenvedéstől, a rossztól akart és akar megszabadulni minden korok embere: ezért fordul vallásokhoz, gyógyító csodatevőkhöz és kuruzslókhoz is. Tagadhatatlan, hogy Jézushoz is elsősorban azért tódult a tömeg, mert a sok-sok nyavalyától, betegségtől, megszállottságtól gyötört népet meggyógyította. Elsősorban a csodatevő prófétában hittek és reménykedtek; az Istenemberbe vetett „isteni" hit csak lassan bontakozott ki még az apostolokban is – végső soron csak húsvét után született meg a Lélek erejében. Jézus meggyógyítja a testet és a lelket: visszaadja az egészséget, sőt néha az életet is, és megbocsátja a bűnöket. Isteni hatalommal és tekintéllyel cselekszik. Nem magyarázkodik sokat, bár a téves felfogásokat helyreigazítja: a betegség nem Isten büntetése, jóllehet az emberi bűnök is sok szenvedés okozói. Jézus együtt érez a betegekkel, szenvedőkkel – azért jön, hogy gyógyítson, megszabadítson, hiszen nem az egészségeseknek van szükségük orvosra. . . Végül mint Szenvedő Szolga magára veszi a világ szenvedését és bűnét, felviszi a keresztre, és így szabadít meg bennünket. Az Ószövetség hátterében tehát (vö. Kiv 15,26: „Én, az Úr vagyok a te orvosod ..."), az Újszövetség az abszolút orvost látja az Üdvözítőben (Mk 2,9–12), aki megszabadít a betegségtől és a bűntől. Szent Iréneusz ezt írja: „Isten örök Igéje, Jézus Krisztus, önmagában is, testében és vérében is igazi orvosság, amellyel Isten támogat, segít, orvosol bennünket, meggyógyítja testünket és lelkünket." (Adv. haer. 111,19: SC2U,372.) Antiochiai Szent Ignác szerint pedig Krisztus teste és vére az Eucharisztiában a „halhatatlanság orvossága". Az ősegyházban az apostolok igehirdetését csodajelek kísérték: gyógyítottak és ördögöket űztek. Ezt a gyakorlatot felújítja napjainkban a karizmatikus mozgalom. A betegek kenete mindig is a lélek és a test gyógyulását akarta elősegíteni, Isten akarata szerint. Napjainkban az orvostudomány haladása, különféle felfedezések lehetővé teszik hajdan gyógyíthatatlan betegségek gyógyítását is, sokszor mindent elkövetnek (a tehetősebbek), hogy a költséges gyógymódokat is felhasználhassák. Kevesebbet gondolnak arra, hogy a betegeket gondozni is kell; még ha gyógyíthatatlanok is, személyes kapcsolatot kell létesíteni velük, emberséges bánásmódban kell őket részesíteni, és csillapítani a szenvedést. Ez utóbbit nagyon szorgalmazza az egyház is. A szenvedés, a kínok „érdemszerző" elviseléséhez bizonyos öntudat kell, ez azonban nem jelenti azt, hogy embertelen kínokon nem kell enyhíteni fájdalomcsillapítókkal, Gyógyítani-gyógyulni? Mit jelent ez? Visszaszerezni a test (vagy a psziché) egészségét, egyensúlyát? Vagy másképp elfogadni a kapott életet, a beteg testet? Gondozni a betegeket akkor is, ha nem tudjuk őket meggyógyítani? Enyhíteni, csillapítani a szenvedést, de nem gyógyítani minden áron? Igen, mindezt jelenti. Segíteni a hívő embereket (lelki gondozással), hogy – ha már mindent megtettek a gyógyításra, ami erejükből/anyagi lehetőségeikből tellett – elfogadják Krisztus kegyelmével a betegséget, a kisebbedést és végül a kikerülhetetlen halált mint Isten ajándékát. Lourdes-ban mintegy félszáz beteg csodásan meggyógyult fizikailag, de ezrek és ezrek fordultak meg a dél-francia Mária-kegyhelyen, akik testi betegségükből ugyan nem épültek fel, de lelki egyensúlyukat visszanyerték: a hit, a remény és a szeretet növekedésével tértek haza, és Isten akaratában megnyugodva viselték szenvedésüket. Ez Lourdes legnagyobb csodája! Az orvostudomány tekintheti a betegséget és a gyógyítást problémának, amelyet meg kell oldani; keresnie kell az újabb és újabb orvoslási módokat. Az orvos és az ápoló viszont személyes kapcsolatba lép a beteggel, a szenvedő emberrel. A hívő keresztény pedig a szenvedőben, betegben Krisztust látja, aki az utolsó ítéleten majd ezzel bocsát be Országába bennünket: „Beteg voltam, és meglátogattál, gondoztál; szenvedő tagjaimban segítségemre voltál, szolgáltál..." (Mt 25,34–40.)
TANULMÁNYOK Szentmártoni Mihály A GYÓGYÍTÓ JÉZUS NYOMÁBAN Tavaly nyáron P Szentmártoni Mihály SJ, a Gergely Egyetem pszichológiaprofesszora a fenti címmel tartott előadássorozatot a Vatikáni Rádióban. Ennek a sorozatnak kissé rövidített változata megjelent a Hitvédelmi füzetek 11. darabjaként a szegedi Agapé kiadónál. Most itt három összefüggő adást közlünk; kiegészítéseit megtalálják az említett füzetben. (Szerk. megj.) Kevés más dolog érdekli annyira a modern embert, mint egészsége. Nemcsak sokat beszélünk róla, hanem rengeteg erőt és időt is szentelünk neki. A társadalmi költségvetés oroszlánrésze, a fegyverkezési befektetések után, az egészségügyre megy. Ma, amikor a lelki világ beszűkült, az emberek oly szívósan küzdenek testi egészségükért, mintha csak az örökkévalóságot készítenék elő vele. Az itt maradás rögeszmévé vált; mindenki vágya az, hogy sokáig éljen, éspedig jó egészségben. Kocogunk és diétázunk, tornászunk és akupunktúrával kínozzuk magunkat, csakhogy bebiztosítsuk egészségünket. A rengeteg pénzt és erőt tulajdonképpen nem is a gyógyulásra fordítják, hanem a betegség megelőzésére. Az orvosokat nem a betegek látogatják, hanem az idősek és az egészségesek. Eközben eszünkbe sem jut, hogy az egészséghez a vallásnak is lehet bármi köze. Pedig ez évezredeken át magától értetődő dolog volt. Az emberek hittek abban, hogy bizonyos személyek mély hatást gyakorolhatnak azokra a körülményekre, amelyek a betegséget előidézik. Ez a meggyőződés világosan jelen van Jézus tanításában, valamint a korai egyház gyakorlatában is. A vallási gyógyulás valóságára a karizmatikus mozgalom hívta fel ismét figyelmünket. A Szentlélek rendkívüli adományai között jelentős helyet foglal el a gyógyítás adománya. Ennek az első tekintetre nagyszerű adománynak vallásos jelentőségét megkapó közvetlenséggel és józansággal írta meg napjaink egyik legismertebb katolikus karizmatikus gyógyítója, a kanadai Emiliano Tardiff szerzetes pap. Két könyve már magyarul is megjelent: Jézus a Messiás és Jézus él! (Emiliano Tardiff-José H. Prado Flores: Jézus él! Marana Tha 2000 Alapítvány, Bp., é. n.) 1. Jézus emberképe és gyógyító tevékenysége Jézus nagyon sok beteget meggyógyított. Az evangéliumok 41 gyógyulásról beszélnek részletesen. De ez a statisztika nem teljes, hiszen többször is szó van arról, hogy Jézus sokakat meggyógyított. Ezek valószínűleg a legdrámaibb esetek. Több helyen ugyanis azt olvassuk, hogy egész nap gyógyított, hogy sok beteget meggyógyított, hogy tömegesen tódultak hozzá a mindenféle betegségben szenvedők. Az egész evangélium valójában véget nem érő láncolata Jézus irgalmas cselekedeteinek, aki állandóan gyógyítja a betegeket. A gyógyítás Jézus nyilvános életében nem csupán mellékes jelenség, hanem messiási küldetésének szerves része. Jézus maga így mutatkozott be: „Az Úr Lelke rajtam, Ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, Ő küldött engem, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket, szabadulást hirdessek a raboknak, és a vakoknak megvilágosodást, hogy szabadulást vigyek az elnyomottaknak, hirdessem az Úr kegyelmének az esztendejét." (Lk 4,18–19.) Jézus küldetése az, hogy meggyógyítsa az embert fizikailag és lelkileg is, megszabadítsa minden kötöttség alól, amely rabszolgává süllyeszti. Különösen a bűn kötelékei alól kívánja felszabadítani. A hangsúly az emberen van, nemcsak a testén vagy csak a lelkén! Jézus az egész embert tartja szem előtt. E gyógyítói tevékenység mögött tehát jellegzetes emberkép húzódik meg. Mindannyiunknak van valamiféle elképzelése arról, mi az ember, és mik viselkedésének mozgatórugói. Ezt nevezzük emberképnek. Ez teszi lehetővé a közösségi életet, mert a másik ember viselkedése így kiszámíthatóvá válik. Jézus sohasem fejtette ki szóban, milyen „pszichológia" vezette cselekedeteiben; de tevékenységéből, különösen is gyógyításaiból kiindulva fel tudjuk térképezni valami módon emberképét. Az első tény, amire felfigyelhetünk, az, hogy mennyire eltért Jézus emberképe korának elképzelésétől. A zsidó és római-görög hagyomány az embert viszonylag egyszerűnek és könnyen érthetőnek tekintette. Az alapvető képlet az volt, hogy az emberben csupán egy középpont van, éspedig tudatos énje, tehát képes uralni önmagát, felelős döntéseiért és tetteiért. Ha tudja mi a helyes, ezt képes is megtenni. Ha viszont nem teszi meg, akkor felelősség terheli, viselnie kell a következményeket. Ez a leegyszerűsített, fekete-fehér emberkép mind a mai napig alapját képezi az ún. jogi társadalmi rendszernek. Aki vét a társadalmi rend ellen, azt ugyanez a társadalom megbünteti, börtönbe zárja, egyes esetekben kivégzi. Ha pedig őrültséget tesz, akkor elmegyógyintézetbe zárja. Nagy gondolkodók tekintélye alapozta meg ezt a nyugati kultúrában majdnem napjainkig uralkodó emberképet: Szókratész, Platón, Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezzel szemben Jézus emberképe sokkal összetettebb. Kétségtelenül hivatkozott az ember szabadságára, majdnem kedvenc kifejezése volt a „ha akarsz" meggyógyulni, követni engem, a tanítványom lenni, tökéletes lenni, stb. De ezen túl Jézus hitt abban is, hogy az embert befolyásolhatják „szellemi erők", azaz nem fizikai, pszichés valóságok, ő maga a „Lélek ösztönzésére" ment ki a pusztába, nyíltan beszélt angyalokról és gonosz szellemekről, akik beavatkoznak az ember életébe. Nincs rá adat, hogy Jézus igyekezett volna helyesbíteni ezt a felfogást mint pusztán népi hiedelmet, amint rendületlenül korrigálta az emberek hamis Isten-képét, amikor nem a szerető Atyát, hanem a szigorú bírót látták benne. Könnyelműen elhanyagoljuk ezt a tényt. Amikor a század elején megjelent a pszichoanalízis a tudattalan erők romboló hatásának felfedezésével, az emberek úgy tettek, mintha világrengető felfedezésről lett volna szó. Pedig csak az evangéliumi gyógyításokat kellett volna komolyabban venniük, hogy ugyanerre a következtetésre jussanak, ti. hogy az ember olyan erők hatásának is ki van téve, amelyek akarata ellenére leteperhetik. Jézus összetett emberképe a legvilágosabban gyógyító tevékenységében mutatkozott meg. Ő jól tudta, hogy mi lakozik az emberben. Azt is tudta tehát, mi minden lehet egy testi, lelki vagy pszichikai betegség okozója. Sehol sem olvassuk az evangéliumokban, hogy Jézus előbb kifaggatta volna a beteget, mit is tett, mivel idézte elő mostani állapotát, ő azonnal cselekedett, nem szabott erkölcsi feltételeket, amint azt megfigyelhetjük a pogány gyermeknek, a kánaáni asszony kislányának meggyógyításakor (Mt 15,22–28). Ezzel azt hirdette, hogy a beteg embert nem kell elítélni vagy megbüntetni, mert ez csak még több keserűséghez vezet. Csak kétszer tesz említést bűnről a betegséggel kapcsolatban. Az egyik eset a béna meggyógyítása volt (Mt 9,2), akinek előbb megbocsátotta bűneit, és csak azután állította talpra. A másik a betheszdai fürdő bénája, akit a gyógyulást követően figyelmeztetett, hogy többé ne vétkezzen, nehogy valami még súlyosabb dolog történjen vele (Jn 5,14). Jézus nézete szerint a beteg ugyanis olyan szellemi erőknek van kiszolgáltatva, amelyekkel saját erejéből nem képes megbirkózni. Segítségre van szüksége, és Jézus ezt nyújtja neki. Jézus messiási küldetését két lényeges mozzanatra lehet visszavezetni. Először is azért jött, hogy új, isteni életet adjon nekünk, amelynek az alaptörvénye a szeretet. Másodszor, arra is világosan rámutatott, hogy ennek a szereteten alapuló új életnek sok akadály állhat az útjában, beleértve mindenfajta testi és lelki betegséget. Ezektől is meg akar szabadítani bennünket. Már most megjegyezzük, hogy Jézus a testi betegséget sohasem nevezte Isten különleges áldása jelének. Ellenkezőleg, ő a betegségben akadályt látott, béklyót, köteléket, amitől meg kell szabadítani az embert, hogy megláthassa Isten szeretetének jeleit. 2. Milyen betegségeket gyógyított Jézus? Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumokat, akkor felfigyelhetünk arra, hogy Jézus nagyon sokfajta betegséget gyógyított. Természetesen a betegségek nevei különböznek a mai orvosi elnevezésektől, de nagyon sok körülmény és adat annyira pontos képet nyújt, hogy könnyedén felismerjük bennük a mai betegségeket. A leggyakoribb bajok a mai elnevezések szerint valószínűleg a lelki betegségek közé sorolhatók. Ezeket gyakran megszállottságként tünteti fel az evangélium. Egy alkalommal epilepsziát gyógyított. Néhányan leprában szenvedtek. Több esetben sántákat, bénákat és egyéb testi fogyatékossággal sújtottakat gyógyított. Fontos felfigyelnünk ezeknek a gyógyításoknak a jelentőségére egy olyan társadalomban, amelyben nem volt betegbiztosítás, tehát ezek az emberek képtelenek voltak az önálló megélhetésre. Két esetben lázas betegségből gyógyított ki embereket. Az egyik eset Péter anyósa, aki azonnal munkába állt, hogy felszolgáljon a váratlan vendégeknek. A másik eset a királyi tisztviselő fia. A szolgák pontosan emlékeznek az órára, amikor a fiút elhagyta a láz. A római, illetve zsidó világ másik nagy átka a vakság volt, mint minden olyan kultúrában, ahová nem érkezett el az orvostudomány segítsége. Emlékezhetünk a vakon születettre, akinek esetét János evangélista egy egész fejezeten keresztül ismerteti (Jn 9). Aztán itt van a vak Bartimeusz, a Jerikói vak és még sokan mások. Egy esetben sorvadtságot gyógyított meg, egyszer pedig nyílt sebet, mármint Malkus levágott fülét. Ezek mellett a részletesen leírt egyedi esetek mellett még tizenkilenc helyen olvashatjuk az evangéliumban, hogy Jézus sokakat meggyógyított, anélkül hogy megemlítenék, milyen betegségekről volt szó. Ha csoportosítani akarjuk őket, akkor a következő kategóriákba lehet őket sorolni. Jézus gyógyított organikus (szervi) betegségeket, amelyeknél testi sérülés volt jelen. Gyógyított funkcionális betegségeket, amikor is valamelyik testrész nem működött. Végül gyógyított elmebetegségeket és egyéb pszichikai zavarokat. Érdekes felfigyelni arra is, mit nem gyógyított Jézus. Nem olvasunk sehol arról, hogy gyógyított volna fejfájást, derékfájást, gyomorbajokat, izomgörcsöt, jóllehet ezek a betegségek is egész biztosan ismertek voltak arrafelé. A magyarázatot talán abban kell keresnünk, hogy ezek a bajok könnyen gyógyíthatók szuggesztióval is. Egyes esetekben nem Jézus érintette meg a beteget, hanem a beteg érintette meg őt, és meggyógyult. Jellegzetes példa rá a vérfolyásos asszony. Márk általánosan beszámol arról, hogy bárhová is ment Jézus, az emberek kitették a betegeket a terekre, és kérték, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék; aki csak hozzáért, meggyógyult. (Mk 6,56) Több esetben megtudjuk, hogy az illető hite volt a döntő tényező a gyógyulásnál. Maga Jézus mondta ezt a vérfolyásából kigyógyult asszonynak: „Lányom, hited meggyógyított." Hasonlóan nyilatkozott a két vak gyógyulásakor is, akiket előbb megkérdezett, hiszik-e, hogy tud valamit tenni velük, majd a pozitív válaszuk után meggyógyította őket e szavakkal: „Legyen hitetek szerint." (Mt 9,29) Az epilepsziás fiú meggyógyításánál a gyermek apjának hívja fel figyelmét arra, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. (Mk 9,23–24) Négy esetben arról olvashatunk, hogy Jézus szánalmat érzett az emberek iránt, és meggyógyította a betegeket. Megszánta a naimi özvegyet, aki egyetlen fiát siratta (Lk 7,13). Máténál azt olvassuk, hogy nagy tömeg követte, amikor elhagyott helyre ment imádkozni; megszánta őket, és meggyógyította a betegeket. A Jerikói vakokat is könyörületből gyógyította meg (Mt 20,34). 3. Mit tanulhatunk ezekből a különféle módszerekből? Hogy megértsük a gyógyulással kapcsolatos jelentőségüket, a mai gyógyítási módszerekkel hozhatjuk azokat párhuzamba. Mindenekelőtt a mai orvostudomány alkalmaz tisztán orvosi, azaz fizikai gyógymódot. Ezt korunk orvostudománya szinte a művészet fokára fejlesztette. Ide tartoznak a különféle sebészeti beavatkozások, a megkárosult szerv eltávolítása, sugárkezelés, vagy sokkterápia az elmebetegségeknél. Különféle orvosságok, vegyszerek elősegítik a szervezet felépülését, eltávolítják vagy semlegesítik a szervezetet támadó kórokozókat. Jóllehet ezek a beavatkozások arra irányulnak, hogy közvetlen változást idézzenek elő a szervezetben, alapvető hatásuk mégis abban van, hogy mozgósítsák és felerősítsék a szervezet öngyógyító képességét. A gyógyítás másik módszere a pszichológiai beavatkozás, szuggesztió vagy pszichoterápia által. A szuggesztió minden gyógyulásnál igen fontos szerepet játszik. A betegnek szinte vakon kell hinnie a gyógykezelés hatásosságában, az orvos teljes bizalmat vár betegétől. Ennek hatása ugyanaz, mint az imént említett gyógykezelésé: ébren tartani és fokozni a szervezet öngyógyítási erőkészletét. Harmadszor létezik vallási gyógymód is, amit nevezhetünk tágabb értelemben vett szentségi gyógyításnak: ez a személy tudatos Istennel való kapcsolata következményeként jelentkezik. Visszatérve Jézus gyógyítási módszerére, azt kell mondanunk, hogy tulajdonképpen nem használt orvosi módszereket. Alkalmazott nyálat, sarat, de nem mint fizikai gyógyszereket. Sokan azt szerették volna bizonyítani, hogy Jézus szuggesztióval gyógyított. Kétségtelenül személyiségének olyan varázsa volt, amelynek senki sem tudott ellenállni; de nem alkalmazott sem hipnózist, sem pszichoterápiát. Ez mindkettő hosszantartó folyamat. Jézus találkozásai az emberekkel viszont rövidek voltak, gyógyításai egy-egy pillanat alatt történtek. Az egyetlen lehetőség, ahol esetleg pszichoterápiát alkalmazhatott volna, az apostolok voltak, akikkel majdnem három éven keresztül együtt élt. Ez esetben el tudunk képzelni valamiféle csoportdinamikai folyamatot. Ám nem mondható ez más gyógyításokra, hiszen a legtöbb meggyógyultat nem fogadta be követői közé, hanem hazaküldte őket. Hipnózisról és szuggesztióról beszélve, Emiliano Tardiff atya így hárította el egy alkalommal ezt a vádat a karizmatikus gyógyulások esetében. Voltak egyesek, akik magukat pszichológusoknak nevezték, és azt mondogatták nekem, hogy ezeket a gyógyulásokat a tömeghatás okozta; esetleg a kollektív hisztéria, amely természetes megnyilvánulás ilyen tömegek esetében, és ebben végeredményben semmi csodálatos nincs is. Én teljes egyszerűséggel így feleltem nekik: ebben az esetben nagyfokú igazságtalanság és jogtalanság rejlik magatartásukban, hogy, mindezt tudva, a maguk részéről eddig egyáltalán nem szerveztek ilyen jellegű összejöveteleket, hogy az ország valamennyi betegét meggyógyítsák." (Jézus él! 28.) Jézus gyógyító módszere, úgy tűnik, azért volt olyan hatásos, mert két dolgot vitt végbe a betegekben. Egyrészt felébresztette bennük azokat a lelki, szellemi, pszichikai erőket, amelyek ott szunnyadtak lelkükben, arra várva, hogy valaki megérintse ezt az erőforrást. Ugyanakkor szavai, kézrátétele, magatartása révén Istenre tájolta őket. Gyógyítása lényegében vallási jellegű volt. Általa Isten ereje költözött a betegekbe, és ez gyógyította meg őket. Ennél többet aligha tudunk elmondani Jézus gyógyítási módszeréről. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert ma ismét jelentkeznek új vallásos mozgalmak, amelyek úgy akarnak gyógyítani, hogy okkult erőkkel igyekeznek szövetségre lépni, vagy azáltal ígérnek gyógyulást, hogy azt hirdetik: felfedezték a jólét alaptörvényét. Jézus nem személytelen erők birtokában volt, hanem a személyes Istenhez vezette el az embereket. Az ő gyógyítása nem mechanikus fizikai erők által jött létre, hanem hitben történő istenélmény révén. Mikor ez megvalósult, akkor kezdte el oktatni az embereket. 4. Miért gyógyított Jézus? A legfontosabb kérdés mégsem az, hogyan gyógyított Jézus, hanem a miért. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumokat, néhány igen fontos dolgot tanulhatunk meg ezzel kapcsolatban. Ha ugyanis hiszünk a megtestesülésben, akkor Jézus viszonyulása a betegséghez feltárja azt is, hogyan tekint Isten a betegségre. Persze tudatában vagyunk annak, milyen nehéz feladat kiolvasni Jézus gondolatait; de ha figyelmesen kísérjük gyógyítói tevékenységét, bizonyos igazságokra ráébredhetünk. Miért gyógyított, tehát Jézus? Az első alapvető indítéka kétségtelenül emberszeretete volt, együttérzése a szenvedővel. Ez a magatartása nem lett volna hiteles, ha nem akart volna segíteni a szenvedőn. Jézus ellenségének tekintette a betegséget, mert hiábavaló szenvedést okoz. Itt elég saját tapasztalatunkra hivatkozni: mennyire fellázadunk, ha azt halljuk, hogy valakit elutasítottak a kórházból, mert képtelen volt fizetni a kezelést. A gyógyítási készség a megtestesülés egyenes következménye. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte; Jézus úgy szerette az embert, hogy megszabadította a bűntől és a betegségtől. Gyógyító tevékenysége személyének és küldetésének hitelesítése volt. Természetesen áradt belőle, egyszerűen azért, mert az volt, aki volt. Jézus gyógyításának másik indítéka abban keresendő, hogy ellenségként észlelte azt a valamit, ami a betegséget okozza. Komolyan ráparancsolt azokra az erőkre, amelyek fogva tartották a beteget, így nyilvános működésének kezdetén (Mk 1,25), majd a geráziai megszállottaknál (Mk 5,8). Amikor meggyógyította az epilepsziás fiút, ráparancsolt a süket és néma lélekre, hogy takarodjon ki a gyermekből, és soha vissza ne térjen belé. (Mk 9,25–26) Amikor szombaton meggyógyította a nyomorék asszonyt, ezekkel a döbbenetes szavakkal oktatta ki a képmutató farizeusokat: „Ábrahám leányát, akit immár tizennyolc éve tart megkötve a sátán, nem kellett föloldani kötelékéből szombaton?" (Lk 13,16) Figyeljük meg jól: az asszony nem volt megszállott, hanem beteg, nyomorék volt. Jézus mégis sátáni erőknek tulajdonítja betegségét. Jézus tehát a betegséget nem Isten áldásának, hanem a bűn következményének tartotta, a Sátán vagy egyéb romboló erők hatásának, olyan valóság művének, amely ellenkezik Isten Lelkével, és amely most legalább részben hatalmába kerítette a beteg embert. Jézus gyógyítása mindig „szentségi" jellegű volt: jelek és szavak által gyógyított. Ismét fel kell fedeznünk a szentségek gyógyító erejét. Ez elsősorban a betegek kenetére vonatkozik, amely nem a meghalni készülők „utolsó kenete", hanem a gyógyulás, a felépülés szentsége. Ezért fontos, hogy minden beteghez eljusson. A vallási, gyógyító szolgálat nem jelent illetéktelen beavatkozást az orvosi feladatkörbe. Tévesek azok a végletek, amelyekkel időnként találkozni lehet egyes vallásos körökben, leginkább szektákban, ahol elítélnek mindenfajta orvosi beavatkozást, arra hivatkozva, hogy Istennek nincs szüksége orvosokra. Orvosi körökben pedig primitív szemléletre utalnak, ha megmosolyogják a szentkenetet és a gyógyulásért való imát mint babonát. Minden pap nyugodtan ráteheti kezét a beteg fejére, imádkozhat felgyógyulásáért, és ezt nem fontos azonnal nagydobra verni. 5. Gyógyítás az egyházban – ma Ma világosabb, mint valaha, hogy valami hiányzik az emberi életből. Egyre többen fordulnak pszichiáterekhez, pszichológusokhoz, sokan – sajnos – kuruzslókhoz vagy éppenséggel kábítószerekhez, problémáik megoldása céljából. Mindez arra utal, hogy a modern beszűkített életkép elszigeteli az embert valami lényegestől. Ez sokféleképpen megnyilvánult, nem utolsó sorban pontosan a tudományokban, amelyek egyre inkább elhatárolják magukat a zárt világrendszertől, és elfogadják azt a tényt, hogy a valóságban olyan erők is jelen vannak, amelyeket nem lehet fizikai módszerekkel mérni vagy megtapasztalni. Ez a tény pontosan az orvostudományban nyilvánul meg a legerőteljesebben, különösen a pszichiátria és a pszichoszomatika területén. Az ember egészsége – ehhez ma már nem fér kétség – nagy részben érzelmi, általában pszichikai tényezőktől is függ. A karizmatikus gyógyítási szolgálat feltétele egy bizonyos teológiai értelmezési keret. Ha ugyanis nincs meg a szükséges teológiai háttér, a gyógyítás emocionalizmusba vagy bűvészkedésbe fullad. Nincs gyógyítás alázatosság nélkül sem. Nem én vagyok az, aki gyógyítok, hanem rajtam keresztül magasabb erők áramlanak ki – vallja Tardiff atya. Maguk a gyógyítók csodálkoznak a leginkább, hogy ilyesmi velük megtörténhet. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy antagonizmus állna fenn az orvosi gyógykezelés és a vallásos gyógyítás között. Az egyház, a vallás és a pap feladata az, hogy biztosítson egy lényeges elemet a gyógyuláshoz: azt a lelki és érzelmi hátteret, amely elősegíti a gyógyulási folyamatot. Egy valamit ugyanis roppant fontos megérteni: senki sem gyógyít, még az orvos sem, hanem a beteg gyógyul, értve itt a „beteg"-en az egész embert: testét, pszichikumát és lelkét. Mindenki más csak kívülálló, asszisztens. A vallásos gyógyulás fontos feltétele egy szerető közösség létezése. Az első keresztény közösségnek pontosan ez a felebaráti konkrét szeretet volt az ismertetőjegye. A hovatartozási tudat volt az erő, amely a Szentlélek eszközévé tette őket. Találóan mondta valaki: „Ha a keresztényben nem lett volna meg ez a minőség, ti. az egymás iránti mély szeretet, a világ még ma is pogány lenne; és ismét azzá lesz, mihelyt kihal a keresztényekből a szeretet." Sajnos, a hagyományos egyházi élet ma nem a legideálisabb keret az ilyen kisközösség kialakulásához. De tragikus lenne, ha bárki is elhagyná egyházát csak azért, mert nem találja meg benne a szerető közösséget. Van elég tér az egyházon belül a kiscsoportok kialakulásához, ahol lehet együtt imádkozni, gyógyításért könyörögni, nyelveken dicsérni Istent. A karizmatikus gyógyulásokat illetően Tardiff atya, és vele együtt minden hiteles karizmatikus, határozottan leszögez néhány alapvető elvet. A gyógyítást egy tárgynak, egy helynek, egy személynek, vagy akár egy szabálynak tulajdonítani pogány babonás felfogásra vall. Az élő Jézus az, aki gyógyít. A gyógyítás karizmája az evangelizálást szolgálja. Mikor Tardiff atyát arról kérdezték, mikor válik kérdésessé a gyógyítás hitelessége, így fejtette ki erre vonatkozó véleményét: A legfőbb probléma akkor keletkezik, amikor kiragadjuk a karizmákat az eredeti szövegkörnyezetükből. Márk evangélistánál azt a felszólítást, hogy tegyék kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak, megelőzi az igehirdetésről szóló vers: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!" (Mk 16,15–18) Azaz csodás jelek kísérik az evangélium hirdetését. Nem önmagukban léteznek, hanem akkor nyilvánulnak meg, amikor a Jézus Krisztusban való üdvösséget hirdetjük. Máté a maga részéről így foglalja össze a küldetésre való megbízást: „Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében!" (Mt 28,18–19) Tehát egy háromszemű láncról van szó: ige – gyógyítás – szentségek. A karizmatikus csoportokban talán túl könnyen kiáltanak csodát. Ezzel szemben maga Tardiff atya figyelmeztet, hogy nem minden gyógyulás sorolható az Úr csodái közé. Léteznek olyan ima által kieszközölt gyógyulások, amelyeket nem tekinthetünk csodás jelenségeknek. Abban az esetben beszélhetünk „csodáról", amikor olyan gyógyulással állunk szemben, amit semmiféle orvosi tudományos módszerrel nem nyerhetünk el, és amelyet minden esetben Isten visz végbe. A csoda isteni jel. Előfordulhatnak olyan esetek is, amikor az Úr felgyorsítja a gyógyulás folyamatát, amit egyébként elnyerhetnénk bizonyos operációval, alkalmazhatnánk pihenőkúrákat, de természetesen egyéb eljárásokhoz is folyamodhatnánk. Ebben az esetben egyszerűen gyógyulásról beszélhetünk, így tehát nem minden imában nyert gyógyulást nevezhetünk „csodás gyógyulásnak". Nézzük Lourdes esetét, ahol a számos gyógyulás közül, amit egy évszázad során nyertek el a betegek, rendkívül kevés esetet fogadtak el úgy, hogy azok „csodás" jelenségek, orvosilag megmagyarázhatatlanok. Catherine Latapie óta, aki 1858 márciusában gyógyult meg, egészen Serge Perrinig, aki 1978-ban nyerte vissza egészségét, 64 „csodás" gyógyulást erősített meg az egyházi vizsgálóbizottság. Ennek a megállapításnak ellenére 5432 gyógyulásos esetet regisztráltak csupán 1972-ben. (Tardiff, Jézus él!, 56–57.) Amikor az ember elolvas egy könyvet a karizmatikus gyógyulásokról – tele tanúságtételekkel, amelyeknek hitelességét nem vonhatjuk kétségbe, mivel a könyvek szerzői szintén hitelt érdemlő papok (Tardiff, McNutt) –, könnyen az a gondolat ötlik fel bennünk, hogy ez valójában nagyszerű dolog. Esetleg megkísért bennünket a kíváncsiság: szívesen „odatartanánk" valamilyen kisebb bajunkat, mintegy próbaként, esetleg titokban, mint a vérfolyásos asszony, hogy lássuk, mi történik. Bár a Jó Isten megérti a mi kíváncsiságunkat is, valószínűleg ilyen esetben egy nagy kiábránduláson túl nem történne semmi, mert a gyógyulás részint nem öncélú tevékenység, részint ára van: tanúságtételre kötelez. Megfontolásaink záróakkordjaként szeretnénk visszhangozni II. János Pál pápa egyik szerdai rövid katekézisének szavait. Az egyház részt vesz a betegség fájdalmas misztériumában, amely minden idők annyi emberét a szenvedő Jézus Krisztushoz kapcsolja. Jézus nagy jósággal és gyöngédséggel bánt a betegekkel és fogyatékosokkal, működése során sokukat meggyógyította. Ezzel kifejezésre juttatta, hogy Isten nem közömbös a szenvedés iránt, segítséget nyújt a betegeknek üdvösségtervében, amelyet a megtestesült Ige nyilatkoztat ki és valósít meg a világban.
Széll Kálmán AZ ORVOS JÉZUS EGYKOR ÉS MA Ahogy egy orvos látja Jézus keresztáldozata előtt csaknem három évig nemcsak tanított, de gyógyított is; ám úgy tűnik, mintha azóta az utóbbinak jelentősége háttérbe szorult volna. Kétségtelen, hogy az evangéliumokban számos konkrét csodás gyógyulásról olvashatunk, még többre „összefoglalóan" csupán utalás történik. Joggal nevezhető tehát Jézus orvosnak, noha az evangéliumok ezt a kifejezést nem használják. Már Antiochiai Szent Ignác óta ez gyakran használt megnevezéssé vált. Mint hívő orvost régtől izgatott Jézus gyógyító tevékenysége, s annak mai érvényessége, annál is inkább, mert munkássága nem hasonlítható a mai orvoséhoz, hiszen Jézus Isten-ember volt, aki elsősorban nem kezelt, hanem (meg)gyógyított. Nem betegségeket, hanem betegeket, mégpedig igen rövid idő alatt; az ilyeneket joggal tarthatjuk csodás gyógyulásoknak. A csodás gyógyítások korszerű értelmezése A csodákban való hit, miként a bennük való kételkedés is, igen régi. A materialista gondolkodók a csodákat egyszerűen lehetetlennek tartják. Ám a szkepticizmus a kereszténységen belül is felütötte a fejét. Az összehasonlító hittudomány felőli megközelítés alapján egyesek (főleg evangélikus, de katolikus részről is) századunk első felében a csodákat valamiféle primitív mítosz vagy legenda befolyásával kezdték magyarázni, amelyeket gyakran vont nagy emberek köré a szájhagyomány. Az emberek által rögzített konkrét evangéliumi leírások egymástól különböznek, értő olvasásuk és magyarázásuk sohasem volt könnyű. Egyesek elválasztották, sőt szembeállították a történelem Jézusát és a hit Krisztusát. P. Nemeshegyi Péter nemrég megmutatta (lásd: Távlatok 1994/3–4, 276–288), hogy napjainkban már kiegyensúlyozott a szakemberek véleménye: „Amint Walter Kasper hangoztatja, a történeti Jézus és a hit Krisztusa közötti helyes viszony felismerésére szükséges magunkévá tennünk az első keresztények alapszintézisét, amelyet így fejezhetünk ki: A feltámadt Krisztus nem más, mint a názáreti Jézus. (. . .) Az ember akkor lesz keresztény, amikor ezt az alapszintézist hittel magáévá teszi." Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mit nevezünk csodának. Mindennapi nyelvünkben beszélünk csodagyerekekről, csodadoktorokról, a csodás természetről stb. (Szent Ágoston a vetés növekedését is csodaként szemlélte!) Vajon nem csoda-e az, hogy pl. a megtermékenyített petesejtben már a leendő ember alkata, jelleme s minden lényeges jellemzője benne foglaltatik? Mégsem annak fogjuk fel ezeket, mert e jelenségek mindennaposak, sőt törvényszerűek. A csoda olyan rendkívüli esemény, szokatlan történés, amely által Isten hathatós vallási (üdvtörténeti) jeleket művel a megújított teremtésben. (Lehet a természeti törvények felfüggesztése, bár nem feltétlenül az: miért kellene Istennek saját törvényei ellen cselekednie?) A csodák megmutatják Isten hatalmát (szeretetét), művelőjüket mintegy hitelesítik. Felkeltik, megerősítik a hitet, bizalmat, alázatot, hálaadást, engedelmességet, istenfélelmet és reménységet váltanak ki; elsősorban kerügmatikus célokat szolgálnak. Jézus csodái a próféták által hirdetett messiási ország elérkezését hirdették. Ahogy Pascal mondja: a csodák a tanítást, a tanítás pedig a csodákat hitelesíti. Már csak ezért sem lenne helyes a csodákat a tanítástól (krisztológiától) elkülönítve szemlélni. Nélkülük az Egyház hite nehezen volna megmagyarázható. A csoda koronként is más és más értelmezést kapott. Az evangéliumban olvashatjuk pl., hogy Jézus hatására Péter anyósát elhagyta a láz, és szolgálni kezdett. Ezt a jelenséget akkor csodának foghatták fel. Vagy: a klinikai halálból magam is számos embert élesztettem újra. Elizeus próféta a Királyok 2. könyvének tanúsága szerint hasonlóan járt el. Nem kétséges, hogy ez annak idején valódi csodának számított, hiszen a próféta nem tudatosan, hanem isteni sugallatra s csak egy esetben művelte tettét, mi viszont tudományos alapra támaszkodva, csodatevés nélkül, ismételten képesek vagyunk újraéleszteni. Ám ma sem tudunk a biológiai halálból feltámasztani, míg Jézus a négy napja meghalt és bomlani kezdő Lázárt támasztotta életre. Hogy erre képes volt, ahhoz nem fér kétség, hiszen halottaiból ő maga is feltámadt. A hittudományi irodalomból kivehető, hogy a századunk első felében elindult parttalan bibliakritika és revízió kora – s vele a csodák valódiságának megkérdőjelezése – lecsengőben van. A ma teológusainak (exegétáinak) zöme ismét arra hajlik, hogy az evangéliumi csodás gyógyításoknak valóságos hitelt adjon. Erre utalnak a következők: 1. Az evangéliumok rögzítését arra az időre becsülik, amikor még a kortársak és tanúk éltek, ami szinte lehetetlenné tette a tények meghamisítását. 2. Jézus idejében sem akasztottak egykönnyen nagy egyéniségek nyakába legendás koszorúkat. Ne feledjük, hogy Jézussal egy időben egy másik népszerű, mártírhalált halt, számos tanítvánnyal rendelkező nagy próféta, Keresztelő János is élt – akiről Jézus azt mondta, hogy ő az asszonyszültek legnagyobbja –; de mégsem övezték mitikus csodákkal, sőt János evangéliumában kifejezetten az áll, hogy egyetlen csodát sem művelt. A Jézus korából visszamaradt rabbinikus irodalomból (a Misnából) az is kiderül, hogy az ott ismertetett ún. csodák csupán imameghallgatások voltak. 3. Jézus csodái ellenségei – az írástudók és farizeusok – szeme láttára történtek, akik ezeket nem tagadták, de a sátán hatalmának tudták be. 4. Jézus csodás gyógyításainak szerves kapcsolatuk van az Ószövetséggel. Elsősorban Izajás prófétával, továbbá az illési és elizeusi elbeszélésekkel. Izajás a 61,l-ben a következőket írja: Az Úr Lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent fel engem, Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. A 35,3–6-ban így jövendöl: Erősítsétek meg az elernyedt kezeket, És a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. Az 58,6-ban pedig a következő olvasható: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga kötelékeit. Az utóbbi szöveg a nyelv kötelékeinek megoldására éppúgy vonatkozik (az evangéliumban szó szerint így szerepel), mint az igazságtalanul üldözöttek vagy bűnösök kötelékeire, amit Jézus életművével (megváltásával) old fel. Éppen a próféták jövendölésének beteljesülése volt az, hogy Jézus – az Isten-ember – csodás gyógyításokat hajtott végre. Az izajási hagyományok szerint vakokat, süketeket, bénákat (sántákat), némákat gyógyított, az illési-elizeusi motívumok alapján pedig leprásokat és halottakat is. Nyilvánvaló, hogy e betegségeknek jelképes üdvtörténeti, teológiai jelentősége is van, mert a szemek az Üdvözítő látására, a fülek s a nyelvek az igazság meghallására, ill. megvallására nyílnak meg, a leprások testi megtisztulása pedig a lélek megtisztulását jelképezi. Az sem volt véletlen, hogy amikor Keresztelő János börtönéből kérdeztette Jézustól, hogy ő-e a megígért Megváltó, Jézus így válaszolt: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot." (Mt 11,2–5) Jézus démonokat, ördögöket is űzött ki, ami kétségtelenül gyógyító tevékenységének egyik vitatott részét képezheti. A gonosz szellem olykor valóban bennünk lakozik. Legnagyobb fondorlata éppen az, hogy úgy tesz, mintha nem létezne. A késői zsidóság a betegséget Isten csapásának, büntetésének, démoni hatásnak, a bűn következményének vagy Isten próbatevésének fogta fel, s nemegyszer feltételezték, hogy a beteget – amiként a gonosz embert is – közvetlenül az ördög szállja meg. Utóbbi gondolat az apokaliptikus írásokban is hangsúlyt kap. Nem csoda, ha az ördögi megszállottságot különösen – a még ma is „szent" betegségként emlegetett – epilepsziában (rángógörcsben) feltételezték. Egyes német teológusok ma „epilepsziással" helyettesítik az „ördögtől megszállott" fiút. Természetesen nem kizárt, hogy a gonosz szellem éppen egy epilepsziást kerít hatalmába, mint ahogy az sem, hogy egy nem epilepsziában szenvedő embert száll meg, akiből az epilepsziához hasonló rángásokat vált ki. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az újszövetségi ún. ördögűzések és a beteggyógyítások szinonimák voltak. Hogy a feltételezetten ördögtől megszállott epilepsziásnak Jézus csak a görcsét szüntette-e meg, vagy a beteget véglegesen meggyógyította-e, nem tudjuk. Előbbi esetben nem beszélhetünk csodáról, hiszen a legtöbb görcs előbb-utóbb magától is megszűnik. Az ún. genuin epilepsziát azonban az orvostudomány még ma sem tudja meggyógyítani. Ha tehát ezek véglegesen meggyógyultak volna, akkor valódi csodával állnánk szemben. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy Jézus ezekben az esetekben is a természet embert támadó ellenséges állapotát (a betegséget) győzte le, amelyet közvetlenül vagy közvetve a bűn (a gonosz lélek) okozott. Hogyan és kiket gyógyított Jézus? Az esetek túlnyomó többségében Jézusnak egyetlen rövid felszólítására bekövetkezett a gyógyulás. Elég volt elrendelni, hogy a beteg testrész képes legyen azt tenni, amit addig nem tudott, s az máris teljesült. Ilyen felszólítások voltak pl. „kelj fel és járj", „nyílj meg", „szabadulj meg betegségedtől", stb. Egyes ilyen parancsszavak az átélők tudatába oly mélyen beivódtak, hogy még a görög szövegű szentírásokba is az eredeti arám nyelven vették át őket. Ilyen volt a Jairus lányának feltámasztásakor mondott „talita kum", vagy a süketnéma gyógyulását elősegítő „effata" parancsszó. Más esetekben kézrátevés, a beteg testrész érintése vagy nyállal, esetleg sárral való megnedvesítése volt a gyógyítás eszköze. A vérfolyásos asszonynak elég volt Jézus ruháját megérintenie (erőátvitel?), s máris meggyógyult. Az első meggyógyított leprást Jézus kézzel érintette, nem undorodott és nem is félt a fertőző leprás beteg veszélyes érintésétől. A leprát (amely nem volt a mai leprával teljesen azonos, más [bőr]betegségek is idetartozhattak) az izraeliták Isten különös büntetésének fogták fel, a benne szenvedőket mint tisztátalanokat maguk közül kitaszították. Az elkülönítéssel a ragály terjedését akadályozták meg. A társadalomból való kitaszítottságnak kultikus értelme volt, ami az embert levitikus értelemben is tisztátalanná tette. E tisztátalanságot a beteg valamennyi általa érintett személyre és tárgyra átvitte, de még arra a házra is, amibe belépett. Ezért kellett egy erre kijelölt külön helyen – rendszerint barlangban vagy odúban – lakniok, elszaggatott ruhákban, fedetlen fővel és kibontott hajjal járniok. Nehogy az arcon elfedjék a lepra jeleit, szakállt nem növeszthettek, s tisztátalanságukra már messziről figyelmeztetniük kellett a szembejövőket. E szerencsétlen betegek valóban a társadalom kiközösítettjei voltak, akik lényegében élő halottaknak számítottak, s a halotti gyász valamennyi akkori jelét viselték magukon. Jézus csodás gyógyításainak egy csoportjában nem derül fény az érintettek hitére vagy aktív közreműködésére. Amint Márk több helyen is elbeszéli: „Jézushoz vitték" a beteget, vagy Jézus „magához hívta" a nyomorék asszonyt, avagy csupán „meglátta" a beteget, amikor bizonyára Jézus együttérzése, empátiája, szeretete és irgalmassága jutott érvényre. Egy alkalommal – a sokaság miatt – csak a tetőn át ereszthették le hozzá a béna embert. S hogy mindenki megtudhassa, hogy az Emberfiának hatalma van a bűnök bocsánatára is, ő a látszólag „nehezebbet" bizonyította: a bénát meggyógyította. Mindez arra utal, hogy a betegek egy részénél az önmagáért való könyörületességen túl Jézus gyógyításait a már említett ószövetségi jövendölések szellemében és az eszkatológiai gyógyítás jegyében vitte végbe; főleg pedig arra, hogy nemcsak a testet gyógyította, hanem gyógyításai egyben a bűnbocsátó hatalom és tevékenység jelei is voltak. Egyes gyógyulási leírásokban megkapó a környezet vagy a hozzátartozók mély együttérzése – ami Jézusban nemcsak visszhangra talált, de még fokozódott is. A Lázár halála utáni negyedik napon még számos együtt érző ember volt jelen, s testvérei könyörögtek érte. A kafarnaumi százados – szolgájának rettenetes kínjai láttán – indult Jézushoz, s voltaképpen egy távoli gyógyítást eszközölt ki. Egyik leprást Jézus a papokhoz küldte, és útközben, mire odaért, tisztult meg. A csodás gyógyítások többségében maguk a betegek kérték könyörögve Jézust: segítségért kiáltottak, mert hittek és bíztak Jézusban. A megkínzott beteg emberek segélykérése szívbemarkoló. Amiként a sunami asszony Elizeust lábánál átkarolva kérlelte, s azt mondotta: „nem tágítok", a szír-föníciai asszony, továbbá az epilepsziás fiú atyja ugyanígy kitartóan kérlelte Jézust; Bartimeusz, a jerikói vak pedig ismételten kiáltott könyörületért. Minden lehetséges annak, aki hisz. E gyógyításokban a hitet értékelő, könyörületes Istenember művét ismerhetjük fel. Ennek a hitnek talán legmegrázóbb példája a kafarnaumi százados. Pogány létére olyannyira bízott Jézusban, hogy már egy távolban kimondott egyetlen szavát is elégnek találta szolgája meggyógyulásához. Szinte megható és sok mai keresztényre megszégyenítő e kemény pogány katonaember vak bizalma, s nem csoda, ha Jézus is megrendült e határtalan hit láttán. (Nem meglepő, hogy éppen ennek a pogány embernek szavait mondhatjuk minden szentáldozás előtt.) A már említett leprás feltétlen hitét bizonyították szavai is: „Ha Te akarod, tisztává tehetsz engem." Elsősorban vallásos hitről van szó, de egyúttal a gyógyító személyébe vetett hitről is, hiszen nem minden meggyógyított volt istenfélő zsidó. A zsinagógai elöljáró Jairusnak elég volt azt mondani, hogy „ne félj, csak higgy", majd egy egyszerű „kelj fel"-lel támasztotta fel leányát. Azt gondolhatná valaki, hogy valami olyan szuggesztív hatás következménye volt a gyógyulás, amilyet funkcionális (nem szervi) betegségekben erős orvosi egyéniségek vagy természetgyógyászok napjainkban is el tudnak érni. Jézus nem volt ún. csodadoktor, akit a tömeg emel magasba. Ezeknek szükségük van a tömegekre, mert céljuk az, hogy hírük messze szálljon; Jézus ezzel szemben gyakran megtiltotta azt is, hogy a betegek hírül adják a gyógyulás tényét, mert félt a tömegek rohamától. Jézus csodás gyógyításainak csúcsteljesítménye kétségtelenül a halottak feltámasztása volt: Jairus zsinagógai elöljáró 12 éves leányát, a naimi ifjút és Lázárt is feltámasztotta. Amikor Jézust Lázárnál sírni látták, azt hihették, hogy bánkódik amiatt, hogy elkésett. Isten nem késhet el; de együttérzése, szeretete könnyeket fakaszthat. Elképzelhető a drámai feszültség, amikor ezek után Jézus a négy napja eltemetett Lázárnak egyszerűen azt parancsolta, hogy jöjjön ki a sírüregből. Joggal mondhatta tehát: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog. Aki pedig úgy él, hogy hisz bennem, az nem hal meg örökre." (Jn 11) Sohasem használta fel gyógyításait „propagandisztikus" célra. Tanítványai ugyan gyakran kértek tőle igazoló jeleket, ám ezeket legfeljebb szűk körben mutatta meg. Ellenfeleit ezek talán földre terítették volna, s fokozhatták volna az emberek hitét; de ő inkább, a magvetőről szóló példabeszédben kifejtett módon, az egyes emberekre bízta a hit elfogadását, kimunkálását. Izrael lakói is ilyen nagy, égi jeleket vártak attól az elképzelt népvezértől, akit politikai szabadítóként vártak messiás gyanánt. A legfontosabb jel „Jónás jele" volt, Krisztus feltámadása. Működésének első időszakában az Üdvözítő inkább profetikus tevékenységet fejtett ki, csodái pedig a közelgő Isten-országot hirdették, amelyben megszűnik a bűnbeesés révén az emberiségre tört rendezetlenség, szenvedés és betegség, amiként azt a próféták hirdették. Jézus a gyógyítással voltaképpen a teremtést – amely a Genezis szerint kezdetben jó volt –, a beteg teremtményt, illetve annak romlását igyekezett helyreállítani. Jézus gyógyításainak mai jelentősége A ma egyre nagyobb tárgyi tudást összegző, tisztán természettudományos alapon álló orvostudomány eredményei figyelemre méltóak. Műszeres, eszközös, laboratóriumi diagnosztikus és terápiás lehetőségeink soha nem remélt méreteket öltöttek, mégsem vagyunk képesek senkit egy csapásra meggyógyítani. Ám a gyakorlatban a beteggel nem tudunk mindig úgy azonosulni, ahogy azt Jézustól láttuk. Jézus példát mutatott arra, hogy a beteg embert szeretni kell, együtt kell vele érezni még akkor is, ha nem tudunk mindenkit meggyógyítani. Jézus fellépésekor elsősorban a jólétben élők és egészségesek érezhették magukat vele közösségben, míg a szegények és betegek elszigetelt, megbélyegzett tömböt képeztek, a kitaszított leprások pedig szinte társadalmon kívüli helyzetet foglaltak el. Kumránban, akiknek izmait „csapás érte", akik lebénultak, sántítottak, vakok vagy süketek voltak, nem tudtak egyenesen állni, azok be sem mehettek oda, ahol a templom megbecsült emberei tartózkodtak, akikről úgy vélték, hogy angyalokkal vannak körülvéve. Jézus a kitaszított érintésével és meggyógyításával valóságos forradalmi tettet hajtott végre, hisz voltaképpen egy emberi méltóságától megfosztott, undort keltő ragályos beteget érintett és gyógyított meg. Magatartásával egy – csak az újkorban megvalósított – teljesen újszerű viszonyulást mutatott a beteg emberhez, melynek hatása igazán csak ma érződik. Az Ószövetségben is volt arra példa, hogy nem zsidó is részesült a próféták segítségében. (Naámán pl. szír származású volt.) Az Újszövetségben ez hangsúlyozottá vált, hiszen sem a szamaritánusok, de a kafarnaumi százados vagy a szír-föníciai asszony sem voltak zsidók. „Isten felkentje" tehát minden ember nyomorán akart segíteni. Szeretete egyetemes volt. A mai orvosi etika is fajra, nemre, életkorra, világnézetre, beosztásra való tekintet nélkül írja elő a gyógyítás kötelességét. Jézus gyakran szavakban is biztosította az érintettet arról, hogy hite miatt gyógyult meg. A kafarnaumi századosnak azt mondta: „Menj, legyen úgy, ahogyan hitted." Vagy Jairus lányának: „A te hited meggyógyított téged." S valóban, mind a jézusi, mind pedig az azóta bekövetkező csodás gyógyulásokban ez a hegyeket megmozgató hit meghatározó szerepet játszott. Ám az evangéliumi elbeszélésekben nemcsak a beteg hite, hanem az érte közbenjáró személyé is éppoly hatású volt. A feltámasztott Lázárért is nővérei könyörögtek, a naimi ifjúért az édesanyja, az inaszakadtért a barátai, stb. Nagyon gyakran tehát a betegért vagy őhelyette egy harmadik személy tanúsított hitet, nyújtott segítséget. Megindító az epilepsziás fiú atyja, aki mélységesen akart hinni. Márk szívbemarkoló elbeszélése szerint azt kiáltotta: „Hiszek, segíts hitetlenségemen." Jézusnak már ez is elég volt. Nagy vigasztalás ez mindazoknak, akik szívükkel még nem tudnak, de értelmükkel már akarnak hinni. Ismeretes, hogy Jézus hatalmat adott utódainak is a betegek gyógyítására. Az apostolok és szentek számos csodás gyógyításáról tudunk. Azóta több szerzetesrend – napjainkban is – a gyógyítást és ápolást tűzte ki fő feladatául. (Teréz anya rendje még Moszkvában is dolgozik.) Minden évben részesei lehetünk a Balázs-áldásnak. De az orvostudomány fejlődése ma már nyilvánvalóan külön szakembereket kíván, s így elváltak a papok az orvosoktól, s ezzel, sajnos, a lélek és test orvosai is elkülönültek. Jézus tehát meghagyta, hogy gyógyítsunk. Szent Pál a gyógyítás karizmájáról beszél, amit nem minden orvos birtokol, hiszen ma az orvoslás tanult rutinművelet, melyhez a belépőt – nem kevés „idomítást" követően – a sikeres fizikai és biológiai felvételi vizsga adja. Az igazi gyógyító orvosok azonban – bizonyos vonatkozásban – Jézus munkája folytatóinak érezhetik magukat. Vas megyében megkülönböztetett figyelmet szentelnek Isten szolgájának, a körmendi dr. Batthyány-Strattmann László, boldog emlékű orvos munkálkodásának, aki kétséget kizáróan birtokolta a gyógyítás karizmáját csakúgy, mint a keresztény orvos ismérveit. Ha Jézustól tanulunk, akkor hozzá hasonlóan szeretjük a beteget, és nem várhatunk el anyagi „hálát" a gyógyításért. Mert a szeretet a legfőbb parancs. Hiszem és vallom tehát, hogy a mai orvostudomány fejlődését és a mai orvosi deontológiát Jézus is elősegítette. Lényegében ma sem haladtuk meg az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd irányelveit. Túl a felebaráti szereteten és az irgalmasság testi cselekedetein, a másokért, a családtagért, a szomszédért, a munkatársért, a beosztottért, a kábítószeresért, a betörőért stb. való cselekvés, közbenjárás, ima, szeretetszolgálat szintén keresztény orvosi kötelességünk. Ezért a felebaráti szeretetre épülő viselkedésminta – amiként azt Jézus számunkra az irgalmasság testi cselekedeteiben is meghagyta – a ma embere számára is követendő. A szubszidiaritás elve alapján sem mondhatunk le ma a család és a kisközösségek betegápolási munkájáról, amit az állam – mégoly szociális legyen is – teljességgel nem, vagy csak humán deficit árán vállalhat magára. De Jézus a gyógyításon kívül még tevékenységével is enyhítette az igazságtalanság és szegénység kínjait, s a bűnök bocsánata által helyreállította a lelki egészséget. Ilyen értelemben Jézus munkássága messze túlmutat az orvostudomány mai lehetőségein és határain. Jézus tehát a testi gyógyulással együtt a lelket, a bűnös embert is meggyógyította. Magára vállalta a gyengeségeket, betegségeket, az emberiség bűneit és szenvedéseit. Mi sem törődhetünk csupán a betegséggel, sokkal inkább az egész beteg emberrel. És aki segít a betegen, őket „meglátogatja", az Jézust szolgálja. („Beteg voltam és meglátogattatok.") A betegnek tehát számunkra Jézus képmásának és jelének kell lennie. A betegek is tanulhatnak a jézusi időkből, hisz még ama 38 éve béna betheszdai ember sem hiába reménykedett a gyógyulásban. Magán a betegen is múlhat tehát, hogy hittel, akarattal, kitartással és imádságos lélekkel legyőzze a betegséget, rokkantságot. Ugyanakkor oktalanság lenne elvárni, hogy Jézus mindenkivel csodát tegyen, hiszen ezzel éppen az isteni tervek és elrendelés ellen dolgozna. Meg kell tehát ismernünk a szenvedésnek – ennek a titoknak – keresztény értelmezését, s vállalnunk a Krisztussal s Krisztusért való szenvedés kegyelemszerző „örömét", fel kell tudnunk fedezni a szenvedés teremtő erejét, tisztító hatását, lélekformáló erejét, a benne rejlő „kis halál" elfogadását, általában az elfogadás művészetét, s erre a hívő beteget is meg kell tanítanunk. Jézus csodáinak láttán sokan hittek, ámbár az ő szavai alapján azok az igazán boldogok, akik nem látnak, és mégis tudnak hinni. A csodák ugyan minden korban hitet ébresztettek, ám a túlzott csodavárás minden bizonnyal az elégtelen hit jele. Ahogy Jézus korában sem mindenki hitt e jeleknek, ma is sokan „keményszívűnek" mutatkoznak. A II. vatikáni zsinat vallásszabadságról szóló dekrétuma bölcsen állapítja meg: „A Krisztus tanítását alátámasztó és megerősítő csodák támasszák fel és erősítsék meg azok hitét, akiknek fülük van a hallásra, de nem kell, hogy a kényszerűség erejével hassanak." A hit jelentős energiákat képes felszabadítani a gyógyítás, a gyógyulás, sőt adott esetben a jó halál érdekében is. Az orvos számára a hit nemcsak a hivatás „üzemanyaga", de iránytűje is; a betegek részéről sem kevésbé fontos az Istenbe, a gyógyítóba és a gyógyulásba vetett hit, illetve annak hiányában – az epilepsziás fiú atyjához hasonlóan – legalábbis a hinni akarás szándéka. A hit visz közel bennünket Jézushoz, aki minden bizonnyal ma is köztünk tevékenykedik, sőt – hitem szerint – velünk vagy nélkülünk láthatatlanul még ma is gyógyít. Általa ma is történnek csodák. Ahogy a jezsuita Xavier Léon-Dufour tanítja, Jézus „odaát" nem tétlenül trónol, hanem lázasan ténykedik, míg csak le nem győzi utolsó ellenségét, a halált is. A mai embernek nem adatott meg, ami a Názáreti Jézus számos kortársának, hogy személyesen találkozzék Jézussal. Vele majd csak halálunk után, az „utolsó Húsvéton" szembesülünk. Ez a találkozás lesz az, ami – paradox módon – minden betegséget és szenvedést feloldani és végeredményben meggyógyítani képes azáltal, hogy betegségeinket, erőtlenségünket a sírban letesszük, otthagyjuk. Odaát már nincs testi betegség, könny, nyomorúság, fájdalom. Ez lehet végső reménye a gyógyíthatatlan betegnek és az eredménytelenül gyógyító orvosnak is. Hiszen még a bármennyire sikeres gyógyító tevékenységünkkel sem vagyunk képesek a haláltól bárkit végképp megszabadítani, legfeljebb a halál időpontját tudjuk ideig-óráig kitolni. A halálunk utáni jézusi találkozás lesz az, ami – reményünk szerint – meghozza a bibliai gyógyulásokban csak előre jelzett végső, eszkatologikus gyógyulást, a teljes egészséget, a maradéktalan és örök boldogságot. A Katolikus Egyház Katekizmusa a csodáról (548 – 549) A Jézus által végbevitt jelek tanúsítják, hogy ő az Atya küldöttje, és a belé vetett hit ösztönöznek. Azok számára, akik hittel fordulnak felé, megadja, amit kérnek. A csodák megerősítik a belé vetett hitet, aki az Atya művét hajtja végre: tanúskodnak arról, hogy ő az Isten Fia. Azonban a csodák „botránkozás" alkalmai is lehetnek (Mt 11,6). Céljuk nem a kíváncsiság kielégítése, sem az elbűvölés. Az oly nyilvánvaló csodák ellenére Jézust jó néhányan visszautasították; sőt, azzal vádolták, hogy gonosz lelkek segítségével cselekszik. Jó néhány embert megszabadítva az éhség, az igazságtalanság, a betegség és a halál földi bajaitól, Jézus messiási jeleket vitt végbe; mégsem azért jött, hogy itt lent megszüntesse ezeket a bajokat, hanem hogy az embereket még súlyosabb szolgaságból, a bűn rabságából felszabadítsa, ami istengyermeki hivatásukat akadályozza és az ember mindenféle leigázásának forrása.
Ferencz Antal A GYÓGYULÁS KERESÉSE Ma nemcsak sok beteg ember van, hanem az egészségügy egésze és az egészségügyi ellátás is betegnek tekinthető, és gyógyulásra vár. Ismereteink gyarapodása, tapasztalataink gazdagodása, az orvostechnika fejlődése, a ráfordítási összegek jelentős növekedése mellett is egyre nagyobb gondok jelentkeznek a betegek gyógyításában, az egészségügyi ellátásban, az egészségügy egészében. Ezek a gondok nemcsak Magyarországon és a hazánkhoz hasonló adottságú, illetve sorsú országokban figyelhetők meg, hanem a nálunk jóval gazdagabb és szerencsésebb országok jelentős részében is. Ezeket a gondokat nem az orvosok és az egészségügyben dolgozók okozzák, és még kevésbé a betegek. A nehézségek okának felderítésére számos kísérlet történt. Egyre inkább kezd kikristályosodni az a vélemény, hogy az egészségügyben (ugyanúgy, mint a társadalmi és a gazdasági élet számos gondosan megvizsgált területén) az alapvető zavarokat nem ott kell keresni, ahol közvetlenül észleljük őket, hanem azokban az alapelvekben, amelyek a mai egészségügy szerkezetének kialakulásához vezettek, magában a szerkezetben és a szerkezet működésében. Mivel azok a reformtörekvések, amelyek a bajok tüneteit kívánták orvosolni (egyre újabb törvények, rendelkezések, irányelvek, finanszírozási korlátozások vagy engedmények stb.), világszerte csak részleges és rövid ideig tartó kedvező változásokat hoztak, megkíséreljük megvizsgálni azokat a távolabbi okokat, amelyek a jelenlegi helyzethez vezettek. Azt az utat választjuk, amit a gazdasági élet elemzői és a társadalmi kérdések vizsgálói közül is sokan választottak, hogy a jelenségeket egy koherens tanítás értékrendjével, a katolikus egyház társadalmi tanításával vetjük egybe. Több országban fordulnak már e tanításokhoz a társadalmi (közöttük az egészségügyi ellátási), a gazdasági és a politikai kérdések elemzéséhez vagy megoldásához. Ezen rövid tanulmány célja, hogy e tanításokban kutassunk az egészségügy gyógyulásának a lehetőségei után Magyarországon. Egyensúlyhiányok Sok, alapvetően fontos megállapítás, amit a Gaudium et spes (GS) tesz a mai világról, az egészségügyben is érvényes. A gondok jelentős része abból ered, amit a lelkipásztori konstitúció (GS 8, 10) egyensúlyhiányoknak, egyensúlyzavaroknak, az egyensúly megbomlásának nevez. Így „a személyiségben gyakran megbomlik az egyensúly a modern gyakorlati észjárás és az elvont gondolkodás közt, amely nem képes úrrá lenni az ismeretek tömegén, s nem tudja kielégítően egységbe foglalni őket. Egyensúlyhiány áll be a gyakorlati eredményességre való törekvés meg az erkölcsi lelkiismeret követelései – igen sokszor – az életkörülmények eltömegesedése és az önálló, vagy éppen az elmélyült gondolkodás között. Felbomlik végül az egyensúly a tevékenység szakosodása és a teljes valóságot átfogó életszemlélet között." (GS 8.) „Sok ellentétpár . . . magában az emberben küzd egymással. Az ember mint teremtmény újra meg újra megtapasztalja a maga korlátait, vágyaiban azonban korláttalannak és egy magasabb rendű életre elhivatottnak érzi magát. Sokféle érték vonzza egyszerre, és mindig választani kénytelen közöttük, nem egyről pedig egészen le is kell mondania. Ráadásul – mivel esendő és bűnös – gyakran cselekszi azt, amit nem akarna tenni, amit pedig szeretne, nem teszi meg. Az ember így belső meghasonlásban van önmagával, ez pedig a társadalomban is számtalan súlyos ellentét forrása." (GS 10.) Ezek az egyensúlyzavarok a mai, válságban lévő egészségügyben is felismerhetők. A modern gyakorlati észjárás alapján pl. a technika minden lehetőségét mindenütt, mindenkor elérhetővé kívánjuk tenni mindenki számára. Ha képesek lennénk úrrá lenni az ismeretek tömegén, és kielégítő egységbe kívánnánk hozni őket, akkor képesek lennénk annak a nagyon nehéz feladatnak a megoldására, hogy a ténylegesen rászorultak úgy részesüljenek a technika és a fejlődés áldásaiból, hogy ne legyen szükség a tényleges igényeket meghaladó ellátási körülmények megteremtésére, mert ezek könnyen öngerjesztő igények forrásává válhatnak az egészségügyben. Jobban ügyelhetnénk arra is, hogy a keresztény vallás, illetve a természeti törvény szerinti értékrend alapján erkölcsi érték nélküli beavatkozásoknak minősíthető tevékenységek ne válhassanak az egészségügy és az egész lakosság tehertételeivé. Ügyelhetnénk arra is, hogy az egészségügy fejlődése arányos maradjon, azaz pl. gyorsan fejlődő részterületek gyorsan növekvő ráfordítási igényei ne veszélyeztethessék más területeken a megfelelő ellátást. Az életkörülmények eltömegesedése könnyen járhat az önálló és elmélyült gondolkodás értékének alábecsülésével vagy lebecsülésével. Ez az egészségügyben úgy érhető tetten, hogy a beteg könnyen tárggyá vagy eszközzé válhat, holott – felfogásunk szerint – a beteg ember mint személy soha nem lehet más, mint az egészségügy és az orvoslás célja és értelme. Az egyensúlyzavar jele az is, hogy maga a beteg, de a mai közgondolkodást követő orvos is könnyen abba a hibába esik, hogy az emberi testben csupán birtokot, tulajdont lásson, és megfeledkezzen arról, hogy az ember teste jelenti az ember létezését is. (A birtoklás és a létezés, az „avoir" és az „étre" kérdése G. Marcel óta a mai ember éles fényben megjelenő problémája.) Az ember biológiai, pszichés és szociokulturális dimenziói közül csupán a biológiai dimenzióra történő koncentrálás vezet ahhoz, hogy széleskörűen tapasztalható az a hiábavaló törekvés, hogy a pszichés és a szociokulturális dimenziókban jelentkező konfliktusokat makacsul a biológiai dimenzióban kísérlik meg megoldani. Ez is hatalmas teher az egészségügynek és az egész társadalomnak. A tevékenység szakosodása és a teljes valóságot átfogó életszemlélet közötti egyensúly felbomlása is nagy terheket okozó zavarokhoz vezet. Erre mutat pl., hogy az egészségügyön és az orvostudományon belül viharos gyorsasággal növekszik az önálló szakterületek száma, amelyek az egészségi problémák egyre kisebb körében képesek egyre tökéletesebb ellátást biztosítani. A fejlődés örvendetes, de a (talán nem szükségszerűen ezzel együtt járó) szétaprózódás egyensúlyzavarhoz vezethet. Egyre nagyobb így az a veszély, hogy a beteg nehezebben találja meg a számára megfelelő ellátást. Egyes, az egészségügy válságából kiutat kereső országokban (ezek közé tartozik Magyarország is) ennek az ellensúlyozására szorgalmazzák a lakosság nagy részének színvonalas alapvető ellátására képes, sokoldalúan felkészült orvosok számának a növelését. A keresztény szemlélet alapján az orvosi hivatás teljesítése, az egészségügyi ellátás: szolgálat. A legjobbak ezt ösztönösen vagy tudatosan így is fogták és fogják fel mindenütt a világon, akár keresztények, akár nem, akár vallásosak, akár nem. Az egyensúlyzavarok gyógyítására a szolgálat elvének az alkalmazása különösen alkalmas eszköznek tűnik. A beteg ember szolgálata – reális szükségletei alapján, úgy, hogy ez a legkisebb terhet jelentse mind a gyógyulást kereső, mind a közösség számára – lehet a legjobb út, amely az egyensúlyzavarok megszüntetéséhez vezet. A társadalom problémáinak a megjelenése az egészségügyben A Rerum novarum megjelenése (1891) óta a katolikus egyház széles körben ismert, folyamatos, és a hívők és a nem hívők körében egyaránt nagyra értékelt erőfeszítéseket tesz a társadalmi bajok, a szociális nehézségek alapjainak feltárására és orvoslására. A „bűn struktúrái" fogalom a katolikus egyház szociális tanításaiban jelenik meg. Először a Reconciliatio el paenitentia apostoli buzdítás tesz említést róluk, részletesebben a Sollicitudo rei socialis (SRS) foglalkozik velük. Utóbbi megnyilatkozás a bűn struktúrái közül a két legfontosabbat, a profit utáni kizárólagos vágyat és a hatalomvágyat nevezte néven. Azokban a rendszerekben, amelyekre jellemzőek a bűn struktúrái (fogyasztói társadalom, diktatúrák), az egészségügy sem vonhatja ki magát a társadalom egészét meghatározó struktúra hatásai alól. Az egyház tanítása szerint a profit utáni kizárólagos vágy és a hatalomvágy elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolódva akkor is, ha valamelyik túlsúlyban van. Ha a mai jelenségek „bizonyos formáit ezeknek a morális kritériumoknak fényében vizsgálnánk, meglátnánk, hogy bizonyos döntések mögött, amelyek látszólag csak gazdaságiak vagy politikai jellegűek, valójában a bálványimádás valódi formái rejlenek: a pénzé, az osztályideológiáké, a technológiáé." (SRS 37.) Azt ma láthatjuk teljes valóságában, és következményeiben valószínűleg még jó ideig tapasztalhatjuk, hogy mit tett az egészségüggyel és a lakosság egészségével, életkilátásaival Magyarországon az elmúlt évtizedekben az osztályideológia bálványozása. Károkozó hatásait csupán az egészségügyben dolgozók önfeláldozó igyekezete és helytállása mérsékelte, majd a rendszerváltozás akadályozta meg. A rendszerváltozás után életbe lépett reformok gyökeres elfordulást jelentenek az osztályideológia alapján irányított egészségügytől. Elismeréssel kell szólni azokról a reformtörekvésekről is, amelyekkel már korábban is foglalkoztak a rendszerváltozást szorgalmazók. Ma a pénz és a technika bálványozásának a veszélye fenyeget. Ehhez kedvező ideológiai alapot teremt a primitív egoizmusból kisarjadó individualizmus. Az individualizmus (és a többi egyoldalú önértelmezés, mint pl. kollektivizmus, nacionalizmus, kozmopolitizmus stb.) helyett az autonómia, a szolidaritás, a szubszidiaritás, a közjó modern keresztény értelmezése segíthet a káros társadalmi struktúrák megváltoztatásában. Az autonómia fogalom megjelenik a II. vatikáni zsinat tanításában (pl. GS 36), és az autonómiának az e tanítással összhangban álló, átfogó filozófiai, illetve etikai kifejtése megtalálható J. F. Malherbe-nél (ismertetés: Ferencz A. Távlatok 1993/6, 742. o.). Ennek az autonómia-felfogásnak az az alapja, hogy az autonómia nem statikus jelenség, hanem állandó változásban van, csökken vagy növekszik, az ember erkölcsi döntései, erkölcsi cselekedetei szerint. Az is része e felfogásnak, hogy saját autonómiáját nem növelheti senki, csak a másikét; ennek a mértékében növekszik (vagy csökken) a saját autonómiája. Az autonómiát az ember biológiai, pszichikai és szociokulturális dimenziójában egyaránt értelmezi ez az autonómiafogalom. E felfogás szerint a betegre az is jellemző, hogy csökken az autonómiája, és az orvos és az egészségügyben dolgozók feladata, hogy növeljék azt. Ez teljes mértékben csak akkor valósulhat meg, ha a betegért szolgálók tekintettel vannak a beteg ember létének biológiai, pszichikai és szociokulturális dimenziójára egyaránt. (E felfogás szerint a betegnek is vannak kötelezettségei saját gyógyulása érdekében és gyógykezelői irányában, mindenkori állapota függvényében.) Kedvező talajt teremtenek a pénz bálványozása kultuszának a kifejlődéséhez az individualizmus ideológiája mellett a torz elosztási viszonyok és a finanszírozás nagyhatalmi pozíciói. A torz elosztási viszonyok megoldása sürgető feladat, a finanszírozás nagyhatalmi pozícióiból következő csapdalehetőségek pedig jelentősen csökkenthetők a finanszírozás megfelelő elvek (szolidaritás, szubszidiaritás, közjó, az emberi élet feltétlen tisztelete, erkölcsi értékek tiszteletben tartása, szolgálat, pluralizmus) szerinti szabályozásával és hatékony társadalmi ellenőrzésével. A fenti elvek a technika fejlesztésében is eligazítanak. Maga a beteg ember, valamint gyógyítása és ápolása, az elesettekről való gondoskodás nemcsak a keresztény tanításokban, hanem a gyakorlatban is a kereszténység és a keresztény kultúra számára az egyik legfontosabb kérdés. Az egészségügy válsága világjelenség. Ez a tanulmány kísérlet arra, hogy röviden rámutasson azokra a legfontosabb alapvető hibákra, amelyek a mai válsághoz vezettek. Az Amerikai Egyesült Államok jelenleg hivatalban lévő elnöke és kormányzata az individualizmus ideológiai alapján álló válságkezelő programot hirdetett meg. Ez a program igen rövid idő alatt zsákutcába torkollott, megvalósíthatatlannak bizonyult. Az európai országokban (Németország, Belgium, Franciaország) olyan válságkezelő programok és reformok jelentek meg az egészségügyben, amelyek az európai zsidó-keresztény kultúra demokratikus és szociális értékrendjén alapulnak. Ezek a reformok sokat ígérőek, sikeresek, tartósnak látszanak. A hazánkban elindult reformfolyamatokra is jellemző a szociális érzékenység, az európai zsidó-keresztény kultúra értékrendjének tiszteletben tartása, megvalósulásának szorgalmazása. A szubszidiaritás, a szolidaritás, a közjó, a szolgálat, az erkölcsi értékek tiszteletben tartása, a beteg ember személyének tisztelete, az emberi lét tisztelete, az ember autonómiájának a növelése, a szociális érzékenység azok az elvek, amelyekből kiindulva az egészségügy fejlődése a legjobb irányba haladhat. Ezek az elvek nemcsak a keresztény és a vallásos emberek számára elfogadhatóak az egészségügyben, hanem mindazok számára, akik nem ismerik ugyan, vagy csupán felületesen ismerik a katolikus egyház vagy más egyházak, illetve vallások tanításait, de szociálisan érzékenyek, és őszinte segíteni akarással fordulnak a betegek és a rászorulók felé. A minden reálisan és felelősen gondolkodó ember számára elfogadható színvonalon működő egészségügyi ellátás ma még meglehetősen távoli cél Magyarországon. A cél körvonalazásához és a cél eléréséhez szükséges lépések megtervezéséhez azonban nagyon hasznosak lehetnek azok az általános érvényű alapelvek, amelyek közül a legfontosabbakat megkíséreltük ebben a tanulmányban röviden érinteni. Ezekhez ragaszkodva válhat lehetővé, hogy mind a betegek számára, mind az egészségügy és az egészségügyben dolgozók számára – felesleges kockázatok és áldozatok nélkül – alakulhasson ki egy minden tekintetben jobb egészségügy és egészségügyi ellátás. Ez az az út, amely elvezethet az egészségügy gyógyulásához.
Varga Berta József EUCHARISZTIA Gondolatok a Szentmise áldozati jellegéhez* 1. Az Egyház kezdeti tartózkodása az áldozatfogalomtól A kezdetek kezdetén az apostoli Egyház nagyon óvakodott attól, hogy Jézus életét, kereszthalálát és a zsidó avagy pogány áldozati praxist (állatok, termények feláldozását) együtt tárgyalja. Számukra Jézus Krisztus a második Ádám, a Jó Pásztor, akinek nincs szüksége többé Istennek áldozatokat bemutatni, aki Úr volt a törvény betűje fölött. Jézus, a második Ádám visszaadta az embernek emberi méltóságát és a teremtésben elfoglalt helyét. Jézus a Jó Pásztor, aki az élet teljességére tanít minket, aki úgy jár-kel ebben a világban, mint Isten kertjében. Aki Isten minden teremtményéhez szeretettel fordul, tehát önmagával, embertársaival, rosszakaróival, az egész teremtéssel – a Mennyei Atya szeretete által – növekvő bölcsességben, gyarapodó harmóniában él. Jézus a boldog ember. Jézus maga az üdvösség. A már földi életében küzdelmek között is üdvözült, szabad ember, aki meg akarja osztani minden emberrel az üdvösségnek ezt a titkát. Jézus olyan Atyáról tett egyértelmű tanúságot, aki mindenkit és mindent szeret, ezért senkinek és semminek a halálát, szenvedését, pusztulását nem kívánja. Nem kedves Isten előtt senkinek és semminek az elpusztítása, megnyomorítása. Nem kedves Isten előtt a világtagadó önsanyargatás. Nem kedves Isten előtt semmilyen öncélú lemondás. 2. Jézus kereszthalálának áldozatként való értelmezése 2.1. Az áldozatbemutatás gyakorlata az ember Istennel való közösségére irányul Az ószövetségi áldozat az Istennel való közösségre, a kiengesztelődésre, hálaadásra és dicsőítésre irányult. Az ószövetségi ember – akinek istenképe a kiválasztottság ellenére is hiányos volt – lemondott terményeinek egy részéről, föláldozta azt annak jeléül, hogy a kapott javakért hálát ad, elkövetett bűneiért engesztelődést kér. Jézus élete, kereszthalála és föltámadása Isten legteljesebb önkinyilatkoztatása, és mint ilyen a szentháromságos szeretetközösség végérvényes megmutatkozása és fölkínálása az embernek. Jézusban, Jézus által alkothatunk tiszta képet Istenről. Aki a keresztre tekint, és emlékezik Jézus szavaira, az tudja, hogy Jézus ezt a halált Isten iránti hálás szeretetből értünk, a mi Istennel való közösségünkért szenvedte el. 2.2. A bűn kontextusa A bűn lényege abban áll, hogy valaki tudva és akarva nemet mond Isten teremtményei iránti szeretetére, az Isten által fölkínált közösségre. A Szentírás az Isten és ember közötti közösség leírására a „Szövetség" szót használja. Az Isten és ember közötti kapcsolat tehát a Biblia tanúsága szerint is két szabad személy igenje által születik. Természetesen mindez nem jelent egyenrangúságot, hiszen az ember szabadságát Isten teremti. Isten megszólítja az embert, közösséget kínál föl neki. Az ember szabadon igennel vagy nemmel válaszol erre a felajánlott közösségre. Szemléltető példaként felhozhatnánk a házasság létrejöttét egy patriarchális társadalomban. A vőlegény megkérdi a menyasszonyt, s a menyasszony válaszától függően létrejön, vagy nem jön létre a házassági viszony. Isten a létbe szólítással és az egész világgal ajándékozza meg az embert. Ezzel az ajándékozással nyilvánítja ki szeretetét és szeretetközösségbe hívó szavát az ember számára. A teremtés kezdetben Isten egyértelmű önkinyilatkoztatása. Amíg az ember ajándéknak tekinti a világot, Isten feléje irányuló szavát, szeretetének jelét keresi benne; amíg hálát ad és dicsőít, addig Isten és ember között a kapcsolat harmonikus. Amikor azonban az ember a világot önmagában kezdi el szemlélni, nem pedig úgy, mint Isten művét, akkor az ember-Isten közösség az ember hűtlensége révén fölbomlik. Az ember így leveszi Istenről, Isten szeretete helyett a világ felé fordul, a világot nem Isten teremtő szeretetében látja. Nem tekinti többé ajándéknak, azaz nem vonatkoztatja vissza az ajándékozó szeretetére, többé nem becsüli meg, és önkényesen kezd el bánni vele. Ez az önkény súlyos bűnöket eredményez, melyek miatt az emberi világban már nem egyértelmű a világ és Teremtője jósága. A bűn sötétséget és félelmet szül, és így a teremtés nem emeli az ártatlanok szemét sem az Ajándékozó mindenható Szeretete felé. Az ártatlanok sem képesek a világot Istenben szemlélni, ezért eredendően kiszakadnak a vele való közösségből (eredeti bűn állapota). Hogy a megszakadt ember-Isten kapcsolat újra létrejöhessen, Istennek újfajta módon kell kinyilatkoztatnia önmagát, éspedig úgy, hogy újra, másképp és egyértelműen kinyilatkoztatja a bűnösök iránti szeretetét. Ennek a szeretetnek egy végérvényes új jelben kell látható formát öntenie, mely a bűnös tekintet előtt is közösségbe való meghívást jelent. 2.3. Jézus kereszthalála és az áldozat Az első században Jézus kereszthalálát olyan értelemben kezdték áldozatnak nevezni, amennyiben ez a halál minden kultikus áldozatot fölöslegessé tett, amennyiben Isten szeretetének végérvényes kinyilatkoztatásához Jézusnak ténylegesen meg kellett halnia. Nem azt hangsúlyozták, hogy ezzel Isten büntető haragját kielégítették, hanem azt, hogy Isten megmutatta föltétlen megbocsátását, és a bűnös ember számára is a szeretet nagy jelét adta. Jézus Krisztus a bűnt elsősorban nem szenvedésével győzte le, hanem szeretetével. A kereszten való szenvedése szeretetének egyértelmű megnyilvánulása volt. Mint ilyen megnyilvánulás azonban történelmi, végérvényes, ezért megváltó. Isten Jézusban a Szövetséget, a szeretetközösséget (koinonia) újra egyértelműen fölkínálja minden ember számára. Jézus saját emberségét tekintve igent mondott erre a Szövetségre, mindvégig kitartott a hálaadásban és istendicséretben. Amikor az Egyház Jézus kereszthalálára az áldozat kifejezést alkalmazta, gyökeresen átalakította a szó pogány és zsidó jelentését. A kereszténység az Isten határtalan szeretetére mondott emberi igent, Jézus hálás szeretetből fakadó önátadását nevezte elsőként áldozatnak. A keresztény áldozat értelmében nem valamit, hanem mindent, a szívünket, azaz önmagunkat adjuk Istennek. A Krisztus életéből és kereszthalálából nyert áldozatfogalom tehát közösségbe lépés, azaz mindhalálig való hálás kitartás az Isten- és emberszeretetben. Az Atya akarata saját emberszeretetének kinyilatkoztatása volt, nem pedig büntető haragjának kiengesztelése. Modern nyelven azt is mondhatjuk: a keresztény áldozatfogalom az egyre beteljesedő felelősségteljes kommunikáció az egész valósággal. A folytonos kommunikációban valósul meg a kommunió. 3. Az utolsó vacsora emlékezetének áldozata Az első keresztények Szentmiséjét – amit ők Úrvacsorának vagy Kenyértörésnek neveztek – először is annyiban nevezték helyenként már a második századtól kezdve áldozatnak, amennyiben Krisztus kereszthalálig menő szeretete, önátadása van jelen benne. Hitük szerint – mely a Feltámadottal való találkozás tapasztalatából fakadt – ugyanaz a Jézus van a Szentmisében közöttük, ugyanaz a Jézus adja magát a kenyér és bor színe alatt, aki a kereszthalál előtti estén az utolsó vacsorában mindent fölülmúló Isten- és emberszeretetének jelét adta. Az első keresztények számára a Szentmise Jézus önátadó szeretetével való egyesülés volt. Azok a keresztények, akik magukhoz vették Krisztus odaadott testét és vérét, tudatosan igent mondtak a krisztusi szeretettel járó örömökre és szenvedésekre egyaránt. A Szentmise tehát a keresztények önátadásának is jele. Aki „ezt cselekszi Jézus emlékezetére", aki egyesül Jézus szeretetével, az egyesülni kíván Jézus minden örömével, békéjével, de egyesülni kíván a szeretetért, az egész világot átfogó közösségért vívott küzdelmeivel és szenvedéseivel is. Ilyen értelemben a Szentmisével valósul meg a hívek, az egyház önátadása. A Szentmise (Eucharisztia) tehát annyiban áldozat, amennyiben Jézusnak kereszthalált is vállaló hálaadását és szeretetét foglalja magában. Azt az Atya felé tanúsított hálaadó szeretetét, melyben mindhalálig – a legnagyobb elhagyatottság közepette is – kitartott. A Szentmise másodszor annyiban áldozat, amennyiben a mi hálaadó szeretetünk beletorkollik Jézus hálaadásába és felelős szeretetébe az Atya iránt és az egész világgal szemben. 4. Áldozat a keresztény élet hétköznapjaiban Az Egyház önátadása válasz Isten mindent megelőző szeretetére. Amennyiben tehát a mi önátadásunk válasz, annyiban ez az önátadás csak hálaadás (görögül: eucharisztia) lehet. Hálaadásunk feltétele azonban az, hogy előbb megnyílik szemünk, Isten irántunk való mindent fölülmúló szeretetére. Ez csak akkor történhet meg, ha mint az Atyától kapott ajándékot szemlélem és fogadom el a nekünk küldött Üdvözítőt, s őáltala az egész teremtett világot. A keresztény áldozatfogalom elsősorban és mindenekelőtt tehát az, hogy hálát adok az egyre inkább megismert ajándékért. Ebben a mindent felölelő hálaadásban születik meg azután a teljes önátadásom. Amikor fölismertem, hogy Isten a világban és Jézusban önmagát akarja adni nekem, akkor fölismertem, hogy Teremtőm és Üdvözítőm szeret és kiteljesít engem, akkor ebben a hitbéli fölismerésben bizalommal mondom: „Legyen meg a Te akaratod!" Hálás önátadásomat elsősorban nem szavakkal, hanem a föld javainak, Isten ránk bízott ajándékainak helyes használatával valósítom meg. Amikor a feleség nagy szeretettel várja haza férjét a munkából, akkor finom ebédet főz neki, szépen megteríti az asztalt, befűt a hideg ebédlőbe, virágot tesz az asztalra, a munkából hazajövő férj nem azzal mutatja meg szeretetét, hogy megtagadva önmagát lemond az ebédről, lemond arról, hogy leüljön a megterített asztal mellé. A férj szeretete abban nyilvánul meg, hogy hálás szeretettel és dicsérő szóval leül, és elfogyasztja az ebédet. Isten az egész teremtett világot készítette és adta ajándékul nekünk. Isten Jézus Krisztust adta nekünk. Jézus áldozata a szüntelen hálaadás és dicséret volt. Ebben a hálaadó dicséretben mondott igent a reá váró szenvedésekre, ebben a hálaadó dicséretben töltötte el tanítványaival az utolsó vacsorát, ebben a hálaadó dicséretben járt előttünk, ebben a hálaadó dicséretben törölte el a hálátlanságot, ebbe a hálaadó dicséretbe akar minket keresztáldozatával bevonni, ez a hálaadó dicséret a mi kiteljesedésünk, üdvösségünk. 5. Az Egyház engesztelő áldozata a hívek életében A keresztény engesztelés nem valami elkerülhetetlen büntető harag csillapítása, hanem az Isten és ember közötti szeretetkapcsolat létrejöttének, azaz Isten és ember egymással való kiengesztelődésének szolgálata. Ezt a szeretetkapcsolatot egyedül az ember törte meg a bűn által; akkor jön újra létre, ha az emberi akadályokat elhárítjuk. Azaz, ha az ember Isten szeretetének tükrében elismeri, hogy vétett a Szeretet ellen (1); ezen beismerés után felelősen vállalja a saját múltban elkövetett bűneinek következményeit, a belőlük fakadó szenvedéssel együtt (2); a jelenre és jövőre vonatkozóan a Szentlélekben, a szeretet szellemében akar élni (3); kész szeretetből elszenvedni a mások bűneinek rá vonatkozó következményét is (4). Az engesztelés az Istennel és minden teremtményeivel való szeretetkapcsolat, -közösség létrejöttének, azaz a kiengesztelődésnek szolgálata a világban.
A bűn egy személyes kapcsolat megszüntetése, vagy felelőtlen korlátozása. Jóvátétele tehát a szeretetkapcsolat visszaállítása. A kiengesztelődés szolgálata nemcsak az, hogy vállalom, s felelős szeretettel elszenvedem saját múltban elkövetett bűneim fájdalmas következményeit, hanem az is, hogy Isten teremtményeivel mindhalálig Isten ajándékaként bánok, és életem Jézus életéhez hasonlóan hálaadó dicséret lesz a teremtményekért és velük együtt Isten felé. Ez a krisztusi ember egyetlen szükséges áldozata. Az önmegtagadásnak, aszkézisnek és lemondásnak csak annyiban van keresztény értelme, amennyiben az szeretetből és egy öntudatosabb, önzetlenebb szeretetközösség megszületéséért történik önmagunkban és másokban. (Vö. Róm 13,8–14,23) (Varga B. József SJ egy fejezetet összefoglalt a Távlatoknak német nyelvű doktori értekezéséből (Opfer als Weg und Wesen ökumenischer Koinonia; Az áldozat mint az ökumenikus koinonia útja és lényege), amelyet P. Lothar Lies SJ irányításával készített 1993-ban Innsbruckban.)
A pápa üzenete a betegek világnapjára Kedves testvéreim, akik testben vagy lélekben szenvedtek, azt kívánom nektek: ismerjétek fel Isten hívását: Ő szenvedésetek felajánlása révén a béke hírnökeivé szeretne tenni benneteket. Nem könnyű megfelelni egy ilyen felszólításnak. Tekintsetek mindig bizalommal Jézusra, a „szenvedő szolgára", és tőle kérjetek erőt ahhoz, hogy kínjaitokat ajándékká tudjátok változtatni. Hallgassátok hittel az ő szavait, amelyek mindenkihez szólnak: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítelek titeket" (Mt 11,28)... Orvosok, ápolók, önkéntes csoportok és egyesületek tagjai, akik a betegek szolgálatában álltok, most hozzátok fordulok. A ti tetteitek akkor lesznek hiteles tanúságtétellé és a békéért végzett cselekedetté, ha valódi szeretettel fordultok azokhoz, akikkel kapcsolatba kerültök, és ha hívőként tudjátok tisztelni bennük Krisztus jelenlétét.
Babos István HOGYAN GYÓGYÍT A BETEGEK KENETE? Van-e valami különbség a kenetet kiszolgáltató pap és a javasasszony praktikái között? Még a vallását gyakorló hívő is sarokba szorítva érezné magát, ha erre a kérdésre választ kellene adnia. A külsőségeket tekintve sok hasonlóságot találunk: mindkettőt akkor hívják, amikor az orvostudomány már nem tud segíteni; mindkettő valami nagyobb, titokzatosabb hatalomhoz fordul segítségért; módszerük is sokszor hasonló – megkenés és könyörgés. Ami az eredményt illeti: nincsenek pontos adataink, de nem vagyunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a kenet felvétele és a javasasszony praktikái után egyenlő azoknak a száma, akik visszanyerték egészségüket. És még egy hasonlóság: azok is, akik visszanyerték egészségüket, végül mégis meghaltak. Nyilvánvaló, hogy a hívő ember nem tudja elfogadni ezt az érvelést, és keresi az elválasztó vonalat a kenet és a kuruzslás között. A kuruzslásnál sokkal erősebb ellenfélnek találja a hívő ember a modern, materialista felfogást, amely elveti bármilyen transzcendentális létezőnek a lehetőségét is. Számukra mindenben a tudományé a végső szó. Ha a tudomány nem tud segíteni a betegen, akkor az élet kapuja bezárult, és mindennek vége. Még egy ellenzéki csoportot említhetünk meg: azok megszámlálhatatlan sokaságát, akik eleven színekkel festik be a kórházszobákat, a beteget virágesővel veszik körül, ugyancsak virágokkal takarják le a sírgödröt; a kiásott földre zöld pázsitszőnyeget terítenek, és így akarják becsukni szemüket a betegség és a halál előtt. Az ilyen légkörben nem könnyű a hívő helyzete. Mégis vannak, akik hisznek az evangélium jó hírében, az Isten jóságában és gondviselésében. Célunk ebben a rövid írásban nem az ellenzék érveinek a megcáfolása, hanem a keresztény hagyomány rövid összefoglalása. Az evangéliumot Jézus az egész emberiségnek szánta, de egy meghatározott népcsoportnak hirdette, az ő szavaikkal és fogalmaikkal fejtette üzenetét. Az egyház evangelizálása is hasonló módon történik. Az egyháznak nincs eszperantó nyelve. Minden népnek a saját nyelvén hirdeti az evangéliumot. Ezért az első részben rövid leírást adunk a betegséggel kapcsolatos fogalmakról, amelyek a történelem folyamán megváltoztak. A második részben a kenet (liturgiájának) a történetét foglaljuk össze, majd a harmadik részben a kenet teológiáját tárgyaljuk. 1. A betegséggel kapcsolatos fogalmak jelentése A betegség régen és ma is igen általános fogalom volt. Régebben a betegséget tünetei alapján osztályozták – hideglelés, láz, kiütés szerepelt az „orvosi" nyelvezetben. G. P. Morgagni (1682-1771) nevéhez fűződik az új módszer, amely nem a tünetet, hanem a kórokozót nevezi meg. Ma szív- vagy tüdőbajról beszélünk. Az új módszer kiszélesítette a betegség fogalmát. Régebben csak az volt a beteg, akin a tünetek mutatkoztak. Ma betegnek számít az is, akin a tünetek nem mutatkoznak, és rendszeresen végzi a munkáját, de a bonyolult műszereket használó orvos előtt ismeretes a rendellenesség. A régebbi rendszerben a betegség gyorsabb lefolyású volt, mint ma. Amikor a tünetek jelentkeztek, a beteg állapota annyira előrehaladott volt, hogy nem lehetett rajta segíteni. Ma a megelőző kezelés elejét veszi annak, hogy a beteg állapota rosszabbodjon. Így manapság, ha valakiről megállapították, hogy szívbeteg, megfelelő kezeléssel sokáig elélhet. A múltban a betegség és a halál időbeli közelsége eredményezte azt, hogy a betegek szentsége a haldoklók szentségévé lett. Régebben, amikor a papot hívták a beteghez, az rendszerint már a halálán volt. Ma a helyzet más. Az egészséges és a beteg között nem olyan éles választóvonal. A beteg – éppen mivel gondos ápolásban részesül -, sokszor tovább elél, mint az egészséges ember. A kórházak az ókorban szentélyek körül épültek, ahol nem annyira a beteget ápolták, mint inkább a betegséget okozó gonosz szellemeket igyekeztek elűzni. A római birodalomban vagy Konstantin császár záratta be ezeket a szentélyeket nagy győzelme után, 312-ben. A mai kórház, ahol nem a betegséget okozó szellem, hanem maga a beteg a központ, kezdetleges formájában a kereszténységgel vette kezdetét. 325-ben a niceai zsinat elrendelte, hogy minden püspöki székvárosban létesítsenek kórházat a szegény betegek gondozására. Ezek a kórházak szegény rokonai voltak a mai modern létesítményeknek. Talán a legrégibb alapítású és még ma is működő Hotel-Dieu nevű kórházat Párizs püspöke létesítette a VII. században. Egy 1788-ból való feljegyzés szerint a kórház betegeinek 25%-a meghalt. Milyen lehetett a halálozási arány ezer évvel előbb? A kórházba csak az került, akiről otthon nem tudtak gondoskodni, és nem azért vitték oda, hogy meggyógyuljon, hanem azért, hogy előkészüljön a halálra. Az orvostudomány fejlődése, amely a múlt század óta egyre jobban felgyorsult, avatta a kórházakat a halál pitvarából az élet és az egészség előcsarnokaivá. (1846-ban használtak először étert, 1896-ban alkalmazták a röntgensugarakat, a penicillint 1940-ben fedezték fel, és századunk második felében az egyes szervek átültetése napirenden van.) A beteg környezetének figyelme régebben szintén a halál felé fordult. Pápai utasítás kötelezte az orvost, hogy figyelmeztesse a beteget helyzete súlyosságára. Orvos híján, ha a beteg nem volt tudatában helyzete súlyosságának, „lelki" jó barát közölte a beteggel: „A test gyöngül, gondoskodjál a lélek egészségéről!" Ma ennek szinte az ellenkezője történik. Senki, még véletlenül se említi a betegséget. Inkább arról igyekeznek meggyőzni a beteget, hogy hamarosan minden rendben lesz. Ha az orvos azt mondaná, hogy nincsen remény, az úgy tűnnék, mint valami „vereség". Nemrég készült francia statisztika szerint az orvosok egyharmada volt hajlandó közölni a beteggel, hogy állapota súlyos. Ezzel szemben a betegek 89%-a úgy nyilatkozott, hogy szeretné tudni, milyen az állapota. Régen a betegség és a halál ikerfogalmak voltak. A beteg ritkán gyógyult meg. Kórházba is azért ment, hogy előkészüljön a halálra. Ha a beteghez papot hívtak, az a halál gondolatát idézte fel. Részben ez volt az oka annak, hogy a kenet a haldoklók szentsége lett, noha a liturgiában állandóan megmaradt a könyörgés a beteg felépüléséért. A mai helyzetről jó összefoglalást ad az új szertartáskönyv bevezetője: „»Ha az egyik tag szenved Krisztus testében, az egyházban, vele szenved a többi tag is.« (1Kor 12,16.) Ennél fogva megkülönböztetett tisztelet illeti meg a betegek iránti könyörületességet, valamint a mindenfajta emberi szükségek megkönnyítésére irányuló karitatív és kölcsönös segítséget nyújtó műveket. Minden műszaki vívmányt, amely az élet biológiai meghosszabbítását célozza, és a betegekkel foglakozó bármilyen szívből jövő igyekezetet, akárkitől származzék is, úgy kell értékelni, mint az evangélium útjának egyengetését. . ." (OUI 32.) Az egészség ma nem a betegség hiánya, hanem feladat. A mai ember nemcsak a betegség ellen küzd, hanem annak lehetőségét is igyekszik megakadályozni: a köztisztaság védelme, a szennyeződések kiküszöbölése, a környezetvédelem, a szűrővizsgálatok, a gyógyszerkutatás, mind az egészséget igyekszik biztosítani. Ebbe a nagy feladatkörbe tartozik a betegek kenete, amely a szenvedő emberen igyekszik segíteni ugyanúgy, mint az említett erőfeszítések. Az Egyház azért könyörög, hogy a kenet „vessen véget minden fájdalomnak, orvosoljon minden betegséget és minden gyengeséget." (OUI 75/a.) 2. A szent kenet (liturgiájának) vázlatos története A legtöbb teológiai kézikönyv, a trentói zsinat példáját követve, két szentírási idézettel kezdi a betegek kenetének tárgyalását: Mk 6,13; Jak 5,14k. A zsinat szerint az elsőben Jézus előre jelezte, a másodikban Szent Jakab által az egyház számára kinyilvánította a betegek kenetét (vö. DS 1695). A zsinat kifejezett célja az volt, hogy a protestáns tévedéseket elítélje, ezért a vitatott kérdéseket tartotta szem előtt, és nem volt módja arra, hogy a katolikus tanítást a maga egészében tárgyalja. A jelenlegi keret sem teszi lehetővé a részletes tárgyalást. Jézus és a betegek Ennek ellenére a szent kenetről szólva legalább röviden meg kell emlékeznünk Jézus gyógyító tevékenységéről, a betegek felé irányuló szeretetéről, amelyet az egyház három különböző, ugyanakkor több ponton érintkező területen folytat: karitatív, karizmatikus és szentségi. A karitatív tevékenységnek modellje az irgalmas szamaritánus (Lk 10,25k), aki magát Jézust személyesíti meg. A Jézusnak feltett kérdés az volt: ki tölti be helyesen a törvényt? Ki az igazi tanítvány? A kérdés és a felelet nemcsak a tanítványra, hanem a mesterre is utal. Nem az tölti be a törvényt, aki a rituális előírásokat pontosan megtartja, hanem az, aki szemmel tartja a felebarát helyzetét, és segít rajta. Hozzá hasonlóan kell a betegekkel bánni, és nemcsak együttérzést és megértést kell mutatni irányukban, hanem aktívan kell őket segíteni azért, mert Jézus azonosította magát a betegekkel: „Beteg voltam, és meglátogattatok." (Mt 25,36.) Ez az egyének vagy közösségek által kifejtett karitatív tevékenység nagy értéket lát a szenvedés türelmes elviselésében mind a beteg, mind annak ápolója részéről. Ez a karitatív ápoló tevékenység folytatódik ma is az otthonokban és a kórházakban. A gyógyítás karizmája kiemelkedő helyet foglalt el az ősegyházban. Napjainkban egyre több egyházi közösség vagy egyházon belüli karizmatikus csoport úgy tekinti a gyógyítást, mint a közösség hivatását, az evangelizálásnak és az egyházi közösség küldetésének szerves részét. A történelmi (katolikus és protestáns) egyházak kétkedve fogadták az új csoportok gyógyító eredményeit, és általában elzárkóztak mind a karizmatikus csoporttól, mind a gyógyítás karizmájának a gondolatától. (Emmanuel Milingo zambiai érsek gyógyító tevékenységének, amelyet ő úgy tekintett, mint apostoli munkásságának részét, híre ment az egész világban. Hamarosan Rómába hívták, és ott új beosztást kapott: a Menekültek, Vándormunkások és Turizmus Pápai Tanácsának speciális megbízottja lett. Továbbra is részt vesz a karizmatikus mozgalomban, de gyógyító tevékenységét, amelyen több ezer európai hívő is részt vesz, havonta a templom falain kívül végzi.) Az európai-nyugati társadalom megszokta a magasabb higiéniát, és ezért megvetően kezelte a „pogány gyógymódokat", és összeférhetetlennek tartotta „az evangélium fennkölt szellemével". Napjainkban, talán azért, mert sok esetben megingott az emberek bizalma a tudományban (gyógyszerek káros mellékhatásai), egyre több érdeklődést mutatnak másfajta (alternatív) gyógymódok iránt: gyógynövények, akupunktúra, pszichológiai gyógymódok. A kérdés tárgyalása egyrészt helyszűke, másrészt behatóbb vizsgálatok hiánya miatt itt lehetetlen. Mindössze röviden összefoglaljuk a II. vatikáni zsinat tanítását a karizmákról (LG 12) az alábbi négy pontban. 1. A Szentlélek nemcsak a szentségek és hivatalos cselekmények útján, hanem szabadon és ingyen adott ajándékai (karizmák) által is vezeti és erősíti Isten népét, az egyházat. 2. A Szentlélek ajándékai (vö. 1Kor 12,7) nem azonosíthatók csak a rendkívüli és csodás jelenségekkel, hanem mindenütt és az egyszerű eseményekben is felismerhetők. 3. Ha valaki a Szentlélek különös ajándékát kapja, fogadja azt hálával, de senki se keresse e rendkívüli ajándékokat, és apostoli tevékenységében ne ettől várjon csodálatos eredményeket. 4. Az egyház elöljáróinak a feladata az, hogy megítéljék, mi az igazi és a Lélektől származó ajándék, és azt felismerve „ne oltsák ki a Lelket", hanem tartsák meg azt, ami jó (1Tessz 5,21). Käsemann szerint a mindent magába ölelő fő karizma: „az örök élet Krisztusban, a mi Urunkban" (vö. Róm 6,23). Amikor valaki hívővé lesz, ezt kapja meg csírájában. Ugyanakkor a „Lélek" rávezeti arra, hogy minden ajándék, amelyet azért kaptunk, hogy szolgáljunk vele. Eszerint a betegeket körülvevő minden szerető gondoskodás karizma, Isten ajándéka az egyénnek azért, hogy azt másokért kamatoztassa, és így ott, ahol van, megvalósítsa az Isten országát, amelynek fő jellemzője a felebarát szeretetében megnyilatkozó Isten-szeretet. A betegek kenete a harmadik tevékenység, ahol Jézus gyógyító munkáját tovább folytatja az egyház. A szentkenet gyakorlata két szentírási szövegre épül: Márk szerint Jézus elküldte a tizenkettőt első apostoli útjára: „Azok elmentek, s hirdették a bűnbánatot, sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak." (Mk 6,13) Ez a megkenés a trentói zsinat szerint előképe a betegek szentségének (vö. DS 1716). A nagyobb fontosságú szöveget Jakab levelében találjuk (Jak 5,14– 15). Három egzisztenciális helyzetet említ meg a levél a hívő életében, amikor az imádsághoz fordul: 1. „Szenved valaki közületek? Imádkozzék. 2. Jókedve van? Énekeljen zsoltárt. (Vagyis dicsérje Istent.) 3. Beteg valamelyiktek? Hívassa el az egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer." Beteg valamelyiktek? A görög „aszthenei" szó betegséget, de nem szükségképpen súlyos betegséget jelent. A betegség a testen mutatkozik, de annak kiküszöbölése a megkenésen (orvosláson) kívül a gonosz szellem(ek) elűzését is jelenti. Jakab nem választja el a betegséget és a bűnt, amint azt mi tesszük. Ugyancsak nem ismeri a test és lélek szétválasztását. A megkenés alanya a beteg személy, és célja az egész ember (test és lélek) meggyógyítása. Az egyház elöljárói kifejezés – görögben preszbüteroi – idős, tapasztalt egyénekre, itt pedig hivatalos személyekre utal. Ezért ténykedésük hivatalos, és nem karizmatikus. Az Úr nevében történik a megkenés, ami talán azt jelzi, hogy nem egyszerű egészségügyi beavatkozásról van szó, hanem a föltámadt Krisztus gyógyító tevékenységéről. Imádkozzanak fölötte: talán a szentségi aktus másik összetevőjére utal. A kettő együtt – liturgikus cselekmény és imádság – fejezi ki a szentség lényegét. A hitből fakadó ima megszabadítja (százéin), talpra állítja (egercin), és a beteg bocsánatot nyer. Ennek a szövegnek a magyarázata pusztán nyelvtani alapon szinte lehetetlen. A három, számunkra egymástól elhatárolt cselekmény Szent Jakab hallgatóinak harmonikus egységet alkotott. Beteg testvérükért mondott imádságuk magában foglalta az egészséget, az üdvösséget és a bűnbocsánatot: az egész ember szabadulásáért imádkoztak. Anakronizmus lenne a mai liturgikus gyakorlatot keresni az első századokban. Ennek ellenére a leírást elemezve önkéntelenül is a mai gyakorlat elemeit véljük felfedezni. Az talán világos a szövegből, hogy a közösség elöljárója megkeni a beteg hívőt, és imádkozik fölötte, kérve, hogy a beteg személyt szabadítsa meg az Úr gyengségeitől, amelyek egészségét és üdvösségét veszélyeztetik. A szentkenet liturgiája az első évezredben Antoine Chavasse4 tanulmánya szerint az első századokban nem a megkenés, hanem az olaj megáldása (epiklészisz – könyörgés az Atyához, hogy a Szentlélek ereje hassa át az olajat, amelyet ez az erő tett szentségivé) volt a fontos, és ezt rendszerint a püspök végezte. Az olaj használata a papok és laikusok feladata volt. Az olaj alkalmazásánál használt szövegek legtöbbje hangsúlyozza a testi gyógyulást, és a IX. századig nem találunk semmi utalást arra, hogy a kenet alkalmazása a halálra való előkészület. A legrégibb elérhető szertartás a karolingok korából (815–845) maradt ránk, amit római, gallikán és mozarab forrásokból állítottak össze. Eszerint a szertartás a beteg otthonában történik; több preszbiter, családtagok és ismerősök vannak jelen, sőt még egy kórus is: ez énekli az antifónákat. A beteg letérdel a megkenéshez – tehát betegről, és nem pedig haldoklóról van szó. A megkenés ott történik, ahol legjobban fáj. A szertartást a betegek áldoztatásával együtt hét alkalommal megismétlik. A skolasztikusok elmélete és az erre épülő gyakorlat 800-tól kezdve egyre inkább kitolták az élet utolsó perceire a kibékülést. Így a beteg, a legtöbb esetben haldokló, először kibékült az egyházzal, magához vette az eucharisztiát, és utolsó aktusként a szentkenet szentségét. Így lett a betegek kenete utolsó kenetté. A XI–XII. században a szentségtan elvei egyre jobban kikristályosodtak. Az egyik elv szerint a szentségek nemcsak jelzik, hanem közlik is a jelzett kegyelmet. Így a jel sokat mond: jelzi, hogy mi is az a kegyelem, amelyet a szentség közöl. A skolasztikusok a meglevő pasztorális gyakorlatból indultak ki. A római birodalom bukása a romok alá temette az ősegyház gyakorlatának tanújeleit. A skolasztikusok számára ez teljesen ismeretlen volt. A Karoling-kori reform által bevezetett gyakorlat volt számukra a régi és egyetlen pasztorális gyakorlat, amelyből kiindultak. Eszerint a szentség felvevője rendszerint haldokló volt, a jel tehát, szerintük legalábbis, a bűnbánó haldoklóra mutatott. Így a szentség közölte kegyelem a bűnbánót és haldoklót érinti. A trentói zsinat tanítása A VIII. századtól kifejlődött pasztorális gyakorlatot és később az erre épített skolasztikus elméletet a trentói zsinat nem hagyta jóvá. A zsinat a protestánsok ellen azt hangsúlyozta, hogy a kenet egy a hét szentség közül. Nem hagyta jóvá azt a dokumentumtervet, amely szerint csak a haldoklóknak a szentsége. A végső szöveg szerint „különösen" a súlyos betegeknek vagy az életből távozóknak szól (DS 1698). Hatásai között megemlíti: a) üdvözíti a beteget, és az Úr megsegíti azáltal, „hogy nagy bizalmat kelt az Isten irgalmassága iránt, amelynek erejében a beteg könnyebben viseli alkalmatlanságait és fáradalmait, és hatásosan áll ellen a kísértő ördögnek, aki a sarka után leselkedik" (DS 1696); b) megbocsátja bűneit, és a bűn maradványait eltörli benne; c) ha lelkének javára van, egészségét is visszaállítja (vö. DS 1696). A zsinat atyái világosan látták, hogy csak a testi gyógyulás nem lehet a szentség célja, mert az Isten az egész embert üdvözíti. A skolasztikusok tanítását sem fogadták el, amely szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a testet, és nem annyira a zarándok életét megerősítő, hanem az örökkévalóságra közvetlenül előkészítő kegyelmet látott a kenet szentségében. Jelenlegi irányok Az 1948-ban tartott vanves-i liturgikus kongresszus foglalkozott a betegek kenetével6. A II. vatikáni zsinat magáévá tette a kongresszus véleményét; megfelelőbbnek tartja a „betegek kenete" kifejezést; felvételére azt az időt tartja alkalmasnak, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe jutni (vö. SC 73-74). A zsinat után M. Schmaus elevenítette föl újra a kenetet mint a halál megszentelésének szentségét. 3. A betegek kenetének teológiája Az új szertartáskönyv a trentói zsinat szavaival írja le a betegek kenetének hatásait: „Ez a szentség a Szentlélek kegyelmét adja a betegnek. Ez a kegyelem az egész embert segíti az üdvösségre, felszítja Istenbe vetett bizalmát, megerősíti a gonosz lélek kísértéseivel és a halálfélelemmel szemben úgy, hogy bajait nemcsak elviselni képes erős lélekkel, hanem azokat le is küzdheti, és így egészségét is visszaszerzi, ha ez lelkének üdvösségére válik. Ha szükséges, megadja a bűnök bocsánatát, és tökéletessé teszi a keresztény bűnbánatot." (OUI 6) Majd hozzáteszi, hogy a kegyelemközlő eszköz az olajjal való megkenés és a beteg és az egyház hitből fakadó imádsága (OUI 7). Ez a kettő közli azt a kegyelmet, amelyet Krisztus halála és föltámadása szerzett. Erőt, szabadulást és talpra állítást kér a hitből fakadó imádság. A történelem folyamán, mint ezt az előbbi részben láttuk, sokszor szélsőségesen – vagy eszkatologikus értelemben, vagy mint testi gyógyulást – magyarázták a teológusok. P. Alszeghy Zoltán 1957-ben megjelent cikke fordulópontot jelentett ebben a kérdésben. A cikk első részében rávilágít arra, hogy az első századokban a kenet testi-gyógyító hatása jobban az előtérben állt. A XII. századtól egyre inkább a lelki hatás, a bűnbocsánat domborodik ki. A trentói zsinat a gyógyulást mint „feltételes" hatást említi – ha a beteg javára válik, és Isten akaratával összeegyeztethető. Megokolásában P. Alszeghy rámutat arra, hogy a biblia nem ismeri a filozófia által bevezetett és napjainkban is, legalább tudat alatt, elfogadott dualizmust. A betegek kenete az egész embert érinti. Ettől az egységtől elvonatkoztatva, ugyanakkor azt semmiképp nem tagadva, felvethetjük a kérdést: Azonosítható-e a testi hatás a klinikai gyógyulással? A gyakorlat azt mutatja, hogy ez nem következik be minden alkalommal, a szentségek viszont minden alkalommal közlik a jelzett kegyelmet; ezért nem azonosítható. Mi tehát az a hatás, amely az ember testi fakultásait érinti, a kenet hatásai közé tartozik, de nem azonos a klinikai értelemben vett gyógyulással? Alszeghy Szent Tamást követve érvel (In IV. Sent. d. 23, q. 1, a. 2). A betegségben az ember megtapasztalja a test „súlyát". Azt a tehetetlenséget, elernyedtséget, amely az ősbűn következménye. Ennek ellenszere a betegek kenetének a kegyelme. Megerősíti a beteget, a betegség ellenére is kedvező helyzetet igyekszik teremteni ahhoz, hogy helytálljon, és tovább élje istengyermeki életét. A bűn következtében értelmi képességünk elhomályosult, és akaratunk elgyöngült, önzővé lett. Érzéki képességeink, amelyeknek az lenne a feladata, hogy a belső embert támogassák a jó elérésében, fellázadnak, és önzően csak a saját részletjavukat keresik. A támogatás helyett a belső ember ellen fordulnak, aminek következménye, hogy az visszariad minden áldozatvállalástól, és főleg a szenvedéstől. (Vö. ST Hl. q. 85, a. 3.) A betegségben az ember egységét alkotó szellemi, lelki és testi fakultásai még jobban szétesnek, ami csak növeli kétségbeesését és elernyedtségét. A szentkenet úgy ellensúlyozza ezt, hogy felújítja az ember élni akarását, csökkenti a test ellenállását a belső ember ellen, és így lehetővé teszi, hogy ne adja föl a hitet, a reményt és a szeretetet. A kenet testet érintő hatása tehát elsősorban nem klinikai gyógyulás, hanem ennek az Isten tervezte egységnek megerősítése, és így az egész ember élni akarásának megsegítése. A modern orvostudomány egyre jobban a beteget, és nem annyira a betegséget kezeli. Elismerik, hogy a két összetevő – test és lélek – között kölcsönhatás van. A beteget nemcsak a gyógyszer, hanem a lelki békesség is segítheti, hogy meggyógyuljon. Ezt a lelki békességet adja meg a hit, amely elismeri, hogy a betegség elfogadása üdvösségre segítő és szolgáló alkalom9. Az egyház a beteg talpraállításáért könyörög. Ennek ellenére soha nem veszíti szem elől a végső gyógyulást és talpraállítást. Ha a beteg életében elérkezett ez a pillanat, bizalommal ajánlja a beteget a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak, hogy vele együtt minden bajt és kísértést legyőzzön, és a szenvedésben ne az Isten büntetését, hanem a hozzá vezető kaput lássa. David Power szerint a betegség „szentség" olyan értelemben, hogy önmagán túl valami nagyobb valóságra utal. A beteg megpróbáltatásait türelemmel viselve megtalálja Istent új helyzetében, és ezt kinyilvánítja a közösségnek. A szentkenet a keresztségben kapott istengyermekséget, a betegség okozta sebezhetőbb helyzetben, megvédi és megerősíti. Zárószó „Nemcsak a betegnek kell küzdenie a betegség ellen, hanem az orvos és mindenki, aki a beteggel bármi címen kapcsolatban áll, törekedjék mindent megtenni, megpróbálni és kikísérletezni, ami a betegnek testi-lelki megkönnyebbülését elősegíti. Ezáltal Krisztus szavát teljesítik, aki megparancsolta, hogy a betegeket meglátogassák; és ezzel mintegy az egész embert rábízta a beteggondozókra, hogy fizikai eszközökkel és lelki erőforrásokkal egyaránt a betegek segítségére legyenek." (OUI 4) Grundmann, Christoffer, „Mission Theology and Healing": Theology Digest 38 (1991) 245. Käsemann, E. „Ministry and Community in the New Testament": Essais on New Testament Thentes, London 1968. Vö. Mussner, Franz: Der Jukobusbrief Herders Theologischer Kommentär zum Neuen Testament XIII/I (Freiburg: Herder 1964). Chavasse, Antoine: Étude sur l’onction des infirmes dans l'église latiné du IIIe un XIe siecle. Vol. I: Du IIIe siecle á la reformé carolingienne (Lyon, 1942). 5 Migne: Patrologia latina 78,231-36. – 6 Didier, J.C.: L'Ami du Clergé, 78 (1968) 104. Schmaus, M.: Katolische Dogmatik IV. I. „Die Letzte Ölung als Todesweihe". 8 Alszeghy 7... „L'effetto corporale dell'Estrema Unzione": Gregorianum 38 (1957) 385-405. Sesboüé, B.: L’Onction des malades, Lyon 1972, 54. 10 Power, D.: „Let the Sick Man Call": Heythrop Journal 19 (1978) 262.
A pápa nagyböjti üzenetéből A szentatya üzenetének központi gondolata az írástudatlanság volt. Figyelmeztetett: tudatosítanunk kell, hogy a világon egymilliárd a felnőtt analfabéták száma, míg gyermekek milliói nem járnak iskolába, vagy azért, mert nincs iskola a közelükben, vagy mert a szegénység akadályozza ebben őket. Ezért alapvető jogaikat sem gyakorolhatják. Az írástudatlanok hatalmas tömege testvéri segítséget vár tőlünk. Közismert – állapította meg a pápa –, hogy az emberek az írás-olvasás megtanulása során fejlesztik ki képességeiket. A kultúra segítségével önállóvá és szabadabbá válnak, formálhatják lelkiismeretüket, ezáltal jobban tudatára ébrednek annak, hogy milyen felelősség terheli őket erkölcsi és lelki téren. A korunkban aggodalmat okozó demográfiai problémára is sokkal hatékonyabb választ ad a tudatlanság megszüntetése és a fejlődés, mint a mesterséges népesedési korlátozás. Mindannyiunk feladata, hogy szolidaritást vállaljunk azon testvéreink iránt, akik súlyos életkörülményeik miatt nem juthatnak szellemi táplálékhoz. Az írástudatlanság felszámolása és az iskoláztatás kötelesség és elsődleges befektetés az emberiség jövőjére nézve. (VR/MK)
Gyorgyovich Miklós ISTENES SZENT JÁNOS ÉS MŰVE A szent élete Isten azt választotta ki, ami a világ szemében oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt közönséges és megvetett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy azokat, akik valaminek látszanak, megsemmisítse. Így senki sem dicsekedhetik Isten előtt." (1Kor 1,27–28.) Ahogy nincs két egyforma ember, ugyanúgy két egyforma szent sincs. Különös kegyelme folytán Isten a legkülönbözőbb rétegekből származó és a legkülönfélébb hivatású embereket érinti meg, s hívja olyan útra, amelyet nem maguk választottak. Gondoljunk csak az első tanítványokra: a halásztól a vámosig, az orvostól az első keresztényeket üldöző Saulig terjed a skála. Istenes Szent János sem tartozott azok közé, akik kora ifjúságuktól fogva hallották és követték a hívást. Meglehetősen hiányos életrajzi adataiból a kezdeteket illetően mindössze annyi világlik ki, hogy 1495-ben született Portugáliában, egyszerű emberek fiaként. Nyolcéves korában megszökik otthonról. Ez is csaknem érthetetlen, még akkor is, ha tudjuk, hogy a korabeli Portugália és Spanyolország aranylázban égett. A felfedezések sokakat kalandozásra csábítottak. Nos, a gyermek feltehetően hallott ilyesmiről. Édesanyját annyira megviselte szökése, hogy néhány hét múlva ágynak esett, és meghalt bánatában. Édesapja még néhány hónapon keresztül várta fiát, majd laikus testvérnek jelentkezett a ferencesekhez. János átszökött Spanyolországba, ahol egy jólelkű pásztor befogadta. Lelenc gyermekként „istenes" melléknevét is tőle kapta. A jó eszű gyermeket taníttatta kenyéradó gazdája, s komoly feladatokkal bízta meg. Utóbb szerette volna, ha lányát feleségül veszi, de János mást gondolt. Megszökött, s beállt zsoldos katonának, ahol két jelentősebb hatás érte. Egyszer egy ízben lova ledobta a hátáról a huszonhét éves fiatalembert, ekkor huzamosabb időre eszméletét vesztette. Máskor pedig eredménytelenül őrizte a zsoldosok összeharácsolt értékeit. Nem tudni, hogy cinkosává lett-e az elkövetőnek, vagy csupán mulasztás következménye a sikeres rablás; mindenesetre kidobták a hadseregből a dicstelen katonát. Ám kalandvágyó vére újra a katonaság felé sodorta. Ezúttal a Bécs felé való menetelés merítette ki, majd részt vesz a törökökkel vívott harcban is. Ez az akció jelentette zsoldos életének végét is. Újból pásztorkodással foglalkozott, majd Észak-Afrikába űzte a kalandvágy. Segédmunkákat végzett kőtörők mellett. Utána pedig vándorkereskedőként néhány könyvvel és a szentek képeivel járta a spanyol falvakat. Életrajzírója, Castro szerint: elunva a csatangolást Granadában telepedett meg. Negyvenéves, amikor az isteni Gyermek szólítja meg: „Granada a te kereszted lesz." Ez idő tájt járt városukban Avilai János, akinek izzó szavai mélyen megrendítették az élete célját kereső férfit. Hatására alapos változáson ment keresztül. A bűneit megbánó János zavart keltett hangos viselkedésével. Botrányokozása miatt – mert azt gondolták, hogy megbolondult – elmegyógyintézetbe zárták. Megoszlanak a vélemények annak értelmezésében, hogy végül is miféle baja volt Jánosnak. Talán hihetünk annak a vélekedésnek, hogy „Isten tüzében égett", és szíve mélyén teljesen átalakult. Évek múltán igen nagy szegénységben hagyta el a tébolydát, ahol egyébként a kezelés zömmel az ápoltak ütlegeléséből állt. Az ápoltakat jobbára inkább ápolatlanoknak lehetett volna nevezni. Szörnyű volt a mocsok és a bűz. Istenes János elhatározta, hogy segít az elesetteken, mert – mint megfogalmazta – az Úr van minden szegényben. Hozzálátott tehát a beteg emberek gondozásához. Vagyona nem lévén zsákot vett hátára, és két tálat akasztott nyakába. Így járta az utcákat kiáltozva: „Létezik olyan valaki, aki ne akarna önmagának jót tenni? A jó Isten szerelmére kérlek benneteket, tegyetek magatoknak jót!" Sikerült hamarosan kórházat nyitnia, ahol a nyomorult, olykor elvetemült emberek is békére találtak. Az elmebetegekkel jóságosan és megértően beszélt. Elve: „Gyakoroljátok a felebaráti szeretetet, mert ahol szeretet nincs, ott Isten sincs jelen." A bejárat fölé táblát függesztett: „A szív parancsol." Lehetetlen nem észrevenni, hogy korát mennyire megelőzte szentünk. A leírások szerint nagy szeretettel foglalkozott a nyomorultakkal. Testüket, lelküket gyógyította jelenlétével. Valami olyasmit cselekedett, mint amit korunkban tesz Kalkuttai Teréz anya, avagy a világ szellemi sérültjeivel Jean Vanier. Nemsokára társakat talált magának Isten eme irgalmas szívű embere. Irgalmas testvéreknek kezdték magukat nevezni. Noha maradandót alkotott, ő saját magát a ferences rend harmadrendjéhez tartozónak tartotta. Istenes Szent János művén tizenhárom évet tudott dolgozni, amikor is egy embermentési akció sikertelensége olyannyira elerőtlenítette, hogy hamarosan meghalt. Halála napja 1550. március 8. Ekkor ötvenöt éves volt. Szó szerint kell érteni, hogy halálra dolgozta magát. Ahogy mondani szokták: a nép avatta először szentté, később az egyház is. Magát olyan csermelynek tartotta, amelyen Isten vízsugarai áramlanak keresztül. Bízott az Istenben. Tudta, hogy a „Legnagyobb" mindent képes megváltoztatni. Szó szerint élte a krisztusi tanítást: elég a mának a maga baja. Rádöbbent, hogy a jót közvetlen környezetében kell tennie, s arra is, hogy neki is szól a jézusi modell: a betegeknek kell az orvos. Felmérte, hogy az ember által elérhető legnagyobb esemény a szentté válás. Felismerése, hogy hogyan kell építeni Isten Országát, olyan vonzónak bizonyult, hogy hamar sok követőre akadt. Az irgalmasrend elterjedése és lelkisége A szent alapította rend tehát gyors fejlődésnek indult, s megszakítás nélkül működik szerte a világban, bizonyítva, hogy Istenes Szent János él a szentek dicsőségében, és él létrehozott művében, az irgalmasrendben. Az alapító szentté avatásának háromszázadik évfordulója alkalmából a rend generálisa levelet tett közzé rendjéről, annak a mához szóló üzenetével. A következőkben ezt a levelet foglaljuk össze. Istenes Szent Jánost mély hit jellemezte, nyitott szív az emberek szüksége iránt, a feltétlen odaadó magatartás, továbbá a szakszerű segítségnyújtás, valamint mély alázat. Ezek viszik olyan felismerésekhez, mint pl. az, hogy szeretetettel kell közelíteni valamennyi beteghez, ügyelni kell a higiéniára. Így válik Istenes Szent János a modern kórházi rendszer, a modern betegápolás előfutárává. Segítői lesznek azok, akik életművét folytatják, az ő szellemében dolgoznak, s megértve üzenetét sajátos vonásokat hordozva önálló renddé fejlődnek. Első munkatársai 1555 körül Madridban és Granadában dolgoznak. Megérdemli a csoport, hogy név szerint is megemlítsük őket: Rodrigo de Sigüenza, Baltasar de Herrera, Frutos de San Pedro, Melchior de los Reyes, Sebastián Arias és Pedro Soriano. Főként aktivitásuk, szervezőkészségük az, ami kitűnik tevékenységükből. Őket használja fel Isten arra, hogy a mű megépüljön. A rend sokáig két kongregációként működött, míg a XIX. században állt össze egy közösséggé. A tagok a betegekkel is emberi közelségben maradtak mindig. Eközben számosan maguk is megfertőződtek, s készségük folytán e fertőzések miatt sokan meg is haltak. A rend az eltelt időben két szentet tudhat magáénak: Istenes Szent Jánost és Richard Pampurit. A visszaemlékezés idejére esik további hetvenegy testvér boldoggá avatása, akik a spanyol polgárháborúban áldozták fel életüket. A testvérek kis, általános kórházakat nyitnak, s tartanak fenn alamizsnagyűjtésből. Hitük és apostoli lelkületük az a két támasz, amelyen a rend nyugszik. Nehéz körülményeket találtak és találnak a világban. A technika csillogásának árnyékában a szegénység húzódik meg. A táplálkozás és az egészségügy helyzete a világ számos részén igen mostoha. Az Irgalmasrendnek ma a fogyasztói társadalom pazarlásával és a materializmus kihívásával kell szembenéznie, tanúságtevő módon, az emberi méltóság felmutatásával. A generális üzenetében rámutat az Észak és Dél között húzódó kontrasztra, mely gazdasági életük különbözőségében nyilvánul meg. Hangsúlyozza azt is, hogy Nyugat és Kelet között ideológiai különbségek okoznak feszültséget. Bár európai a rend, s 223 intézménye közül csak hatvan esik a déli féltekére, törekvésüknek tekintik a dél felé történő expanziót. Különös figyelemmel fordulnak az idült betegségekben szenvedők, a haldoklók, a testi és szellemi fogyatékosok, az öregek, a bevándorlók, a menekültek, a hajléktalanok, az üldözöttek és a szenvedélybetegek felé, valamint azt AIDS-esek, a munkanélküliek felé. Az irgalmasrendiek tudatában vannak annak, hogy nemcsak Jézus, hanem a tanítványok is gyógyítottak betegeket, s a gondoskodás módja a kereszténység lényegét képezte és képezi ma is. A rend intézményei az irgalmasság megvalósulásának helyei, ahol Istenes Szent János példáját követve önzetlen szolgálatban telik a rendtagok élete, Céljuk a szenvedések enyhítése, ha lehet, megszüntetése. A generális megfogalmazása szerint a rendtagokat jól jellemzik a következők: készség a szeretetre, az egyetemesség, érettség, önzetlenség, szolidaritás, egyszerűség, figyelem, nyitottság Isten akaratának befogadására, megtételére, vendégszeretet, odaadás, áldozattá válás. Az említett célok elérése érdekében az ima embereivé kell válni mindnyájuknak, egymással szeretetközösségben maradniuk, akik a betegekért, az elesettek érdekében képezik magukat, s küldetésüket apostolinak tekintik, akik a betegeknek az evangéliumi szeretetet hozzák el. A rend jelene és jövője Jelenleg az Irgalmasrendnek 198 háza és 223 létesítménye van. Az irgalmasrendi testvérek munkatársaikkal együtt körülbelül harmincötezren dolgoznak. A rend jól szervezett provinciák, alprovinciák és delegatúrák hálózatából áll. (A rend magyarországi múltjáról és jelenéről e számunkban Dobler Magda tájékoztat.) Ez az a struktúra, melynek kellő felhasználásával kívánnak az elesettek segítségére lenni. Korunkban új tendenciák tapasztalhatók, amelyek mindegyike hat tevékenységükre. Ezek: – ma a változások gyorsabban követik egymást, mindenütt a világon; – új szükséghelyzetek állnak elő, melyeket fel kell ismerni; – aggódásra ad okot az emberi jogok helyzetének kedvezőtlen alakulása; – terjed az erőszak, a szegénység és az éhínség; – terjed az elmagányosodás is. Apostoli művük célja a hátrányos helyzetűek érdekében szót emelni, hogy megmutassák: Isten az embert nem hagyja magára szükségében sem. Missziós műveik olyan segélyhívásokra reagálnak, amelyek a fejlődő országokból érkeznek. A rend törekvése, hogy rugalmasan átcsoportosítsa erőit oda, ahol a legnagyobb a szükség a segítségükre. Ez a tagoktól rugalmasságot és találékonyságot követel. A generális üzenetében kifejti, hogy a rend hetvenegy boldoggá avatottja, valamint a Kelet-Európában meghurcoltak áldozata az a tartalék, az a forrás, az a lelki kincs, mely soraikat erősíti. Úgy véli, hogy az elhagyatottak életébe elvinni az Örömhírt, az Evangéliumot: ez az a küldetés, amely a rend munkájának gerincét alkothatja. A rendtagok úgy közelítsék meg a mát és a holnapot, hogy örömmel és biztonsággal mondhassák majd visszaemlékezve: Istenes Szent János él!
„Gyógyítsátok a betegeket..." A betegség és a szenvedés mindig az emberi élet legsúlyosabb megpróbáltatásai közé tartoztak. A betegségben az ember megtapasztalja tehetetlenségét, végességét, saját határait. Minden betegség megsejteti a halált. A betegség rémülethez, önmagába zárkózáshoz, sőt néha reménytelenséghez és Isten elleni lázadáshoz vezethet. Ugyanakkor a személyt érettebbé teheti, segítheti, hogy észrevegye, mi a lényegtelen életében, és afelé forduljon, ami lényeges. A betegség gyakran azt eredményezi, hogy a beteg ember Istent keresi, hozzá visszatér. „Gyógyítsátok meg a betegeket!" (Mt 10,8) Ezt a föladatot az Egyház az Úrtól kapta és ezt igyekszik megvalósítani, amikor a betegekkel törődik, s amikor őket közbenjáró imádsággal kíséri. Az Egyház hisz Krisztus, a test és a lélek orvosának éltető jelenlétében. Ez a jelenlét különösen hatékony a szentségeken keresztül, és egészen sajátos módon az Eucharisztia, az örök éleiét adó kenyér révén, melynek a testi egészséggel fönnálló kapcsolatára maga Szent Pál hivatkozik. (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1500–1501,1509.)
Dobler Magda AZ IRGALMAS REND MAGYARORSZÁGON 1. Történeti áttekintés A katolikus egyház kolostori medicinája a régi rómaiak fürdőtradícióját és természetgyógyászati módszereit vette át és fejlesztette tovább. A „balnea mixta", a gyógyfüves fürdő jelentett felfrissülést és a testi-lelki bántalmaktól való megszabadulást. Böjtidőben és minden pénteken tartózkodtak a fürdőzéstől éppúgy, mint a húsételtől, hogy bűneikért vezekeljenek. A böjt viszont a diétázás egyik formáját jelentette, még koplaló napokat is tartottak. Kolostorkertekben gyógyfüveket termesztettek, oldatokat főztek belőlük, hogy azokat a kolostor orvosa gyógyításra használja. A népet megtanították gyógyfüveket termeszteni és azokat alkalmazni. Járvány idején fenyőt és más füveket égettek, hogy azok füstjével a levegőt fertőtlenítsék. A Pannonhalmi Szent Benedek-rendi Főapátság Levéltárában őrzött írások számolnak be erről. A fürdőkultusz masszázzsal inkább a városokban terjedt el. A szokást később, a török időkben a mohamedánok is átvették. A tisztaságot és azáltal az egészség megvédését minden vallás fontosnak tartotta. Híres budai és más török kori fürdők tanúskodnak erről. A kolostori iskolákban egészségtant is tanítottak. Az 1686-os ostrom idején Budavár alatt irgalmasrendi tábori kórház működött. A török hódoltság után ispotályokat rendeztek be a betegek gyógyítására és a szegények istápolására. A XVII. századtól az akkori Magyarországon a portugál származású Istenes Szent János által alapított Irgalmas Rend 13 kórházat létesített. VIII. Orbán pápa Istenes Szent Jánost a kórházak és betegek védőszentjévé avatta, mert akkor is a betegeket és a szegényeket istápolta, amikor elmegyógyintézetbe zárták érte. Ott megismerte az akkori elhagyatottak és kiszolgáltatottak sorsát, amin változtatni akart, ezért kórházakat alapított. XIII. Leó pápa a haldoklók litániájába is belefoglalta Szent János nevét. Az utolsó magyar rendi sematizmus szerint Magyarországon 1650-ben Szepesváralján alapították az első irgalmasrendi kórházat. 1856-tól 1920-ig a rend magyar kórházai az osztrákoktól függetlenül működtek. 1669-ben létesült a Pozsonyi Irgalmasrendi Kórház; 1726-ban az egri, 1737-ben a temesvári kórház nyitotta meg kapuit. Mária Terézia egészségnevelő programja keretében 1755-ben a pápai, 1760-ban a kismartoni és a nagyváradi, 1771-ben a váci kórházzal bővült az egészségügyi hálózat. Majd 1848-ban Kossuth Lajos is megemlítette egyik beszédében a rend áldásos működését a pesti Invalidus Házban. Még 1796-ban Szakolcán, majd 1806-ban Budán bővült a rendi kórházhálózat. Az utóbbihoz tartozott rövid ideig a budai Lukács- és állandóan a Császár-fürdő. A sort 1834-ben a szatmárnémeti kórház zárta le. Trianon után öt rendi kórház maradt magyar kezelésben: az egri, a pápai, a váci, a pécsi és a budai. 1940-től 1944-ig a temesvári, a nagyváradi és a szatmárnémeti kórházak újra a magyar rendtartományhoz tartoztak. A budapesti, az egri és a váci kórház a háború alatt alaposan megsérült. 1950-ben az Irgalmas Rend magyarországi kórházait államosították. Papok, orvosok, műtősök, gyógyszerészek, vegyészek, laboránsok, ápolók, pedagógusok és szociális gondozók tartoztak a személyzethez. Az irgalmasrendi kórházakban gyakorolt terápia a szerzetesek által végzett lelki gondozásból, gyóntatásból, példaadásból és annak követéséből állt, ami jó hatást gyakorolt a betegekre. A könnyebb betegeket a friss levegő, a természetben végzett kertészkedés segítette a gyógyulásban és a társadalmi beilleszkedésben. Az idős, tehetetlen betegeket öregek otthonában tartották el Pozsonyban, Egerben és máshol, mert azok sok esetben önhibájukon kívül, a történelem viharában jutottak öregségükre nehéz sorsra. Történelmi sorsfordulókon sokan találtak a rendben menedéket és hivatást. Főleg a kiegyezés előtti években több irgalmas testvért a menekülés, nyomor, nehéz családi körülmények vagy betegség vezetett a kórházba: orvosi, ápolói, papi vagy gyógyszerészi hivatásra. Az Irgalmas Rend igen racionálisan tartotta fönn kórházait. Minden kórház önállóan gazdálkodott, a szerzetesek külön jövedelme és a munkaterápia haszna is összbevételükhöz tartozott. A legtöbb irgalmasrendi kórház több gyógyszerészt foglalkoztatott, akik a rendi kórházakban alkalmazott recepteket és szabadalmukat, a gyógyfüvekből készült „Egri Vizet" keverték, mely európai hírű és igen keresett volt. Gyógyszertáruk nyitva állt a nagyközönség részére. A rend legnagyobb bevételét a patika jelentette. Egyes helyeken, új kórházak alá kriptákat is építettek, hogy részben megtérüljenek az építkezés költségei. A budai kórház négy kórtermet tartott fenn elmebetegek részére. Egerben 350 ágyas elmeosztályt rendeztek be, ahová a budai akut betegeket szállították. Abban az időben az alkoholistákat is az elmeosztályon kezelték. Az 1904-es rendi sematizmus szerint abban az évben 8 alkoholistát gondoztak az egri kórház elmeosztályán, akik közül 1 meggyógyult, 2 javult, 2 meghalt, és 3 hosszú ideig kezelésben részesült, ezért visszamaradt a következő évre. A rend osztrák, német és olasz orvosegyetemekre küldte tagjait kiképzésre, ami igen költséges volt. Csak az vághatott neki a nehéz tanulmányútnak, aki tökéletesen tudott latinul és annak az országnak a nyelvén, ahová küldték. Nagy előtanulmánya hozzásegített néhány szerzetest, hogy külföldi egyetemen elérje az európai szintet. Akik Olaszországban végezhettek, biomedikus képzésben részesültek; ők képviselték Magyarországon a természetgyógyászatot. 1769-ben gr. Esterházy Károly püspök Egerben bio-orvostudományi fakultást alapított, a „Schola medicinalist". Az egyetem, jóllehet gondoskodott volna az orvosok utánpótlásáról, gazdasági okokból, sajnos, csak 4 évig állt fönn. A kórházi betegek csak ima- és munkaterápiában részesültek, a betegellátásban és ápolásban, szőlő- és zöldségtermesztésben munkálkodtak. Szellemileg misehallgatással és színielőadásokkal, azokra fölkészüléssel kötötték le őket. A szerepjáték és a ministrálás is segített jellemüket formálni. Valóságos festészeti hagyományuk alakult ki: fantáziatémák mellett egymást ábrázolták, ezzel saját jellemüket és viselkedésüket formálták. A szerzetesek minden élethelyzetben példát adtak a betegeknek: a papok a gyónásban lelkileg segítették őket. A rendnek jutott az a szerep, hogy a Szent István-napi körmeneteken, Simor János hercegprímás 6777/1887. sz. rendelete alapján, a Szent Jobbot vigye, majd 1938-ban irgalmasok kísérték az ún. „aranyvonaton" a Szent Jobbot. 2. Az Irgalmas Rend újjászervezése Magyarországon Az Irgalmas Rend 1991-ben kezdett el Magyarországon újból működni pécsi székhellyel. A Pécsi Orvostudományi Egyetemmel tíz évre bérleti szerződést kötött. Hét szobát, a folyosót és a kórházat közös munkával renoválták, és berendezték az új konventet. Hely már van, a munka folyhatna, csak utánpótlás nincs; aki belép a rendbe, az is hamarosan továbbmegy a nehézségek miatt, pedig legkevesebb három személy tesz ki egy konventet. Pécsett él R. P Hiláriusz Dömötör atya, a magyar tartomány (delegatúra) tartományi delegátusa. Budapesten 1991. december 1-től működik ismét az Irgalmas Rend. Az ORFI-ban kaptak egy kis helyet, ahol lelkipásztori munkát végeznek. Két bentlakó és két bejáró képezi a budapesti konventet, közülük egy pap. Növendékeik, jelöltjeik rendi tanulmányokat végeznek, irgalmas szerzetessé nevelődnek, az osztályos munkába is betekintést nyernek, és bevezetik őket abba, hogy az emberi testet is irgalmas szívvel ápolják. A betegeket azzal győzik meg, hogy Jézussal hordozzák a rájuk mért keresztet. Meggyógyulni csak mélységes hittel lehet, hiszen Jézus is azt mondta: „a te hited meggyógyított téged." Egerben a rend nagyérdemű tagja, a kórház volt igazgatója, dr. Bédy István Medárd főorvos, sajnos, nem érhette meg az újrakezdést, 92 éves korában elhunyt. Nélküle még nem tudtak elindulni. A váci kórházat a Máltai Szeretetszolgálat vette kézbe, szociális otthont rendezett be. A pápai kórház is beindulhatna, ha a fiatalokban élne a hivatástudat a betegápoló és gyógyító munkára, valamint az újrakezdés nehézségeinek leküzdéséhez. Ami pedig valaha a legnagyobb bevételt jelentette: a „Gránátalma" gyógyszertárakat a rend a patikaprivatizáció lassú üteme miatt még nem nyithatta meg, így jövedelme nincs. A Császár-fürdőt sportolók használják, elvilágiasodott, az ép testhez már nem kívánják az emberek az ép lelket. S.O.S. Adj, Uram, irgalmasrendi hivatást, mert elvész a magyarországi rend!
FÓRUM AZ EGYHÁZRÓL BEVEZETÉS A Távlatok 19. számában közöltük György Attila „Milyen egyházat szeretnék?" című írását, amelyet vitaindító cikknek szántunk. Lapunk 20. számában egy kerekasztal-beszélgetés szövegét tettük közzé, amely az egyházi közösség központi témával továbbszövi György Attila gondolatait, több szempontból megközelíti a magyarországi egyház helyzetét, és körvonalazza a minden megkereszteltet sürgető feladatokat. Mivel a kérdéskör nagyon összetett, szétágazó, csak megközelítésről, szempontokról lehet szó. A helyzetfelmérésnek, a problémák megvitatásának folytatódnia kell a belső párbeszéd és testvéri kommunikáció, az egyház szeretetéből fakadó „építő" kritika szellemében. Ezt szolgálja mostani számunkban ez a Fórum-rovat. Legelőször Nemeshegyi Péter atya fejti ki azt a vázlatát, amelyet a kerekasztal-megbeszéléshez vitaindítónak szánt. Ezt követik egyrészt a György Attila írását bíráló, helyeslő vagy kiegészítő hozzászólások, majd pedig Kamarás István eszmélődése, amely szintén György Attila „kívánalmaihoz" kapcsolódik, de még tovább variálja a „vágyakat és a reményeket". Kamarás írását már előzőleg megküldtük György Attilán kívül néhány munkatársunknak, akiknek hozzászólásaiból most idézünk. (A címeket mi adtuk.) Kamarás István néhány észrevétel alapján kicsit máris módosította szövegét, tehát itt már a „javított" kiadást olvashatják. (Egyik-másik hozzászóló pl. említ egy D-változatot is, amely a szerző végső megfogalmazásában már nem szerepel.) Az itt közzétett dossziéhoz is, meg a kerekasztal-beszélgetéshez is hozzászólhatnak olvasóink; a következő számokban is szívesen közöljük a fontosabb észrevételeket, kritikákat vagy kiegészítéseket. Ez a Fórum tehát – P. Nemeshegyi cikke után – két részből áll: I. Hozzászólások György Attila írásához („Milyen egyházat szeretnék?"); II. Kamarás István hozzászólása, és az ő „fantáziajátékának" kiértékelése. – Köszönjük a hozzászólásokat. (Szerkesztőség)
Nemeshegyi Péter A II. VATIKÁNI ZSINAT EGYHÁZKÉPE A II. vatikáni zsinat egyik fő feladatául tűzte ki, hogy világosan megfogalmazza az egyház önmagáról alkotott képét. Az I. vatikáni zsinat hirtelen félbeszakítása miatt ugyanis az akkor előkészített De Ecclesia (az egyházat tárgyaló) konstitúciónak csak a pápáról szóló részét tárgyalták meg és hirdették ki. Ezáltal a zsinatot követő csaknem száz év alatt egyensúlyzavar keletkezett a katolikus egyházban, amelyet sürgősen helyre kellett hozni. Ezt a követelményt többek között a nemrég bíborossá kinevezett domonkos teológus, Yves Congar fogalmazta meg élesen századunk harmincas, negyvenes éveiben. Fejtegetései akkoriban veszélyesnek tűntek, és a gyanúsítások miatt Congarnak rengeteget kellett szenvednie. Eltiltották a teológia tanításától, száműzték Franciaországból. Óriási öröm volt számára, amikor tapasztalhatta, hogy mindazokat az ügyeket, amelyekért küzdött és szenvedett, magáévá tette a II. vatikáni zsinat. Róla és más hasonló sorsú teológusról megemlékezve írta nemrégiben valaki: „Nem is tudjuk, hogy mennyi szenvedés volt az ára a II. vatikáni zsinaton elért megújulásnak." E rövid tanulmány keretében természetesen nem lehet szándékunk, hogy bemutassuk a II. vatikáni zsinat igen sokoldalú egyházfogalmának minden részletét. Csupán 12 pontba szeretnénk foglalni alapvető vonásait, főképp azokat, amelyek a magyar egyház megújulása szempontjából fontosak. 1. Az egyház (ekklészia) Istennek a Jézus evangéliuma és a Szentlélek vonzása által egybehívott népe és családja (LG 9). A zsinati atyák elé terjesztett konstitúciótervezetben az egyház misztériumáról szóló első fejezet után az egyházi hierarchiáról (pápáról, püspökökről, papokról) szóló fejezet állt; a 3. fejezet szólt volna a világi hívőkről. A tervezet tárgyalásakor a belga Suenens bíboros indítványozta, hogy mielőtt külön-külön szólnánk a hierarchiáról és a hívekről, fejtsük ki egy fejezetben mindazt, ami az egyház minden tagjánál közös. Így született meg az új 2. fejezet, melynek címe: „Az Isten népe." Krisztus egyháza minden nemzetből Krisztus és a Szentlélek által egybehívott új népe az Istennek. E nép feje Krisztus; minden tagja Isten gyermekeinek méltóságát és szabadságát bírja; e nép alaptörvénye Jézus új szeretetparancsa; célja pedig Isten országa, melynek a földön terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a világ végén. Ez az Isten népe vándorló nép: nem tökéletes, hanem állandó reformra szorul a Szentlélek ösztönzései szerint. Az egyházban Krisztus egyeseket pásztoroknak rendelt a többiek szolgálatára, de „teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közösség feladatában: Krisztus teste építésében" (LG 32). Láthatjuk a mondottakból, hogy mennyire komolyan vette a zsinat a belga De Smedt püspök kritikáját: „Egyházunk három baja a klerikalizmus, a juridizmus és a triumfalizmus!" Klerikalizmus van, ha minden aktivitást és jogot az egyházi rend tagjai tartanak fenn maguknak, míg a híveket csak engedelmeskedésre köteles alattvalóknak tekintik. Juridizmus van, ha egyházi törvényekre és előírásokra nagyobb súlyt fektetnek, mint a hitre, reményre és szeretetre. Triumfalizmus van, ha az egyházat mindenben tökéletesnek tartják, és másokat csak kritizálni tudnak. A zsinat a klerikalizmussal szemben minden hívőt – papot és világit egyaránt – Istennek aktív és szabad gyermekének tekint; a juridizmussal szemben Jézus új szeretetparancsát mondja az egyház alaptörvényének; a triumfalizmussal szemben pedig az egyház hibáit elismeri, és állandó reformját sürgeti. A következő pontokból mindez még világosabban ki fog tűnni. 2. Az Isten népének minden tagja részesül Jézus papi, prófétai és királyi hivatalában (LG 10–12); A tridenti zsinattal ellentétben, amely nem beszélt pozitív módon a hívek papságáról, a II. vatikáni zsinat hangoztatja az egyetemes papság tényét, és részletesen kifejti, miképpen gyakorolhatja minden hívő ezt a papságot a szentmiseáldozat felajánlásában való közreműködéssel és a Szentlélek által vezetett keresztény élettel. A prófétai hivatás kifejtésénél a zsinat leszögezi, hogy Isten népének egésze a Szentlélektől kapott „hitérzék" (sensus fidei) jóvoltából tévedhetetlen a hit dolgában. Newman annak idején a római hatóságok részéről súlyos gyanúsításoknak volt kitéve, mert azt merte állítani, hogy hitkérdésekben ajánlatos a világi hívek véleményét kikérni. Newman e tételének teológiai alapját adja meg a zsinat tanítása, mely szerint a Szentlélek működése révén „Isten népe elveszíthetetlenül birtokolja a hitet, abba helyes ítélettel egyre mélyebben behatol, és azt mindig teljesebben érvényesíti életében" (LG 12). Joggal feltehetjük a kérdést, hogy ennek a teológiai belátásnak nem kellene-e érvényesülnie a különféle egyházi zsinatokra vonatkozó kánonjogi előírásokban is. A Jeruzsálemben tartott első, ún. „apostoli" zsinaton az apostolok, presbiterek és testvérek együtt hozták meg az egyház egész jövőjére vonatkozó nevezetes döntésüket (ApCsel 15,22–29). A Krisztus királyi tisztében való részesedésről a zsinat nem beszél részletesen. Legfontosabb elemének az egység szolgálatát tekinthetnénk. 3. Minden hívőnek osztogat a Szentlélek sajátos kegyelmi adományokat (karizmákat), melyeket használni jog és kötelesség (LG 12). A katolikus egyháztan mindig tanította, hogy az apostoloknak vannak hivatali utódaik. Arról azonban alig esett szó, hogy azok a Szentlélektől osztogatott kegyelmi adományok, képességek és szolgálatok, amelyekre Pál oly nagy súlyt helyez leveleiben, szintén folytatódnak az egyházban. Mindig voltak ugyan az egyházban rendkívüli karizmákkal megáldott egyének, mint például a nagy rendalapítók; de arra nem mindig gondoltunk, hogy a Szentlélek „sajátos kegyelmeket osztogat minden rangú hívőknek, melyekkel alkalmassá teszi őket különféle feladatok vállalására az Egyház megújhodása érdekében" (LG 12). A lelkipásztorok feladata tehát nem az, hogy mindent maguk csináljanak, még kevésbé az, hogy „kioltsák a Lelket" (1Tessz 5,12), hanem hogy megvizsgálják és egybehangolják a különféle karizmák működését az egyház és a világ javára. 4. Isten népének minden tagját küldi az Isten az evangélium hirdetésére (AG 2). Az ázsiai püspökök bandungi konferenciájának nyilatkozata szerint „a hitet nemcsak azért kapjuk, hogy azt megőrizzük és a liturgiában ünnepeljük, hanem azért is, hogy azt hirdessük és terjesszük". Az egész egyház missziós küldetésben jár, és az evangélium hirdetése Isten népének alapvető feladata. Nem pápától, püspöktől vagy plébánostól kapják tehát a hívek küldetésüket a krisztusi evangélium terjesztésére, hanem magától Krisztustól, éspedig már a keresztség szentsége által. A szekták terjedésének egyik oka híveiknek küldetési öntudata. Nem sokra megyünk azzal, hogy az ő buzgóságukat kritizáljuk. Inkább nekünk kellene tudatosítanunk Szent Pállal, hogy „hiszünk, és azért beszélünk" (2Kor 4,13). 5. Minden keresztény hivatott a tökéletességre, mely a szeretetparancs követésében áll (LG 39–42). Az egyházról szóló zsinati konstitúció egy külön fejezetet szentel annak kifejtésére, hogy Krisztus valamennyi keresztényt a tökéletességre, vagyis az életszentségre hívja. Azért lehetséges a tökéletességre való törekvés minden keresztény számára, mert a keresztény tökéletesség Krisztus szeretetparancsának megtartásában áll, amelyre belülről ösztönöz bennünket az Istentől kapott Szentlélek. E tanításnak alapján a zsinatnak újra meg kellett fogalmaznia a szerzetesi élet teológiáját: nem állíthatjuk már azt, hogy csak a szerzetesi élet „a tökéletességre való törekvés állapota"; nem mondhatjuk azt sem az embereknek, hogy „ha tökéletes akarsz lenni, fogadj szegénységet, szüzességet és engedelmességet", hanem azt kell mondanunk: „Ha úgy érzed, hogy Isten a szegénység, szüzesség és engedelmesség három evangéliumi tanácsa útján akar téged elvezetni a tökéletességre, akkor kövesd ezt az isteni hívást, és légy szerzetes." 6. Az egyház négyes feladata: (1) a hithirdetés (kérügma), (2) a közösségteremtés (koinónia), (3) az imádság (proszeukhé) és (4) a társadalom, főképp a szegények szolgálata (diakonia). Az egyházról szóló konstitúcióban a zsinat az egyház feladatait, főképp a Jézus hármas hivatalában való részesedés keretében fejti ki; de ha a zsinat valamennyi okmányának egészét tekintjük, a fentebbi négyes beosztás tűnik megfelelőbbnek. Első helyre tettük a hithirdetés feladatát, mert ezt hangoztatja a zsinat leginkább, nemcsak mint a püspökök első és legfontosabb feladatát, hanem – mint fentebb mondottuk – a hithirdetésre küldött Isten egész népének alapvető küldetését is. A nem keresztények felé történő hithirdetéssel nem törődő egyházi közösség – amint II. János Pál pápa a missziókról szóló körlevelében mondja – szükségképpen benső ellentétek és veszekedések színterévé válik. Hozhatnánk erre számos példát mind a keresztény középkorból, mind korunk egyházaiból. Amikor az emberiség többsége még nem fogadja be hittel Isten Fiát, Jézus Krisztust, aki meghalt és feltámadt minden emberért, a Krisztus-hívők nem tölthetik idejüket aprólékosságokkal vagy semmittevéssel; óriási küldetésük van: Krisztust és evangéliumát el kell vinniük minden emberhez. Nagyobb jót senkivel sem tehetnek, mint hogy segítenek neki abban, hogy meghallja és befogadja az örök életet adó isteni igéket. Azok, akik hittel befogadják az evangéliumot, nem szóródnak szét, hanem egybegyűlnek egy szeretetközösségbe. Az egyház elsőrendű feladata, hogy hívei egymást ismerő, befogadó, segítő, szerető közösségeket alkossanak. Ezt igényli az elmagányosodott mai emberiség, és ez az „eggyé levés", mely Jézus szava szerint a legnagyobb bizonyíték arra, hogy az Atya küldötte Jézust (Jn 17,21), és hogy mindent Jézusban mint főben egyesít (Ef 1,10). Ennek az egyháznak harmadik lényeges feladata az imádság, mégpedig mind az egyéni, mind a közösségi imádság. Ez utóbbiban a liturgia, a szentségek, a szentmise foglalnak el központi helyet. A keresztények feladata, hogy folytassák a Szentlélekben Jézus imáját itt a földön a világ végéig. Közbenjáró imádkozók ők az egész emberiség javára. Negyedszer az a keresztények feladata, hogy szolgálják a társadalmat minden téren, főképp azokat, akik leginkább segítségre szorulnak. Az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság négyes oszlopán álló társadalom felépítése, a társadalmi igazságosság előmozdítása, az ifjúság emberré nevelése, a szegények, üldözöttek, betegek, öregek megsegítése Jézus minden tanítványának alapvető kötelessége. Itt már nem az a cél, hogy másokat „térítsünk meg", hanem az, hogy mi magunk térjünk meg Jézushoz, aki azért jött, hogy mindenkinek szolgája legyen. Nem minden egyes kereszténynek kell végeznie mind a négy feladatot, de az összegyháznak biztosítania kell, hogy ennek a négyes feladatnak a keresztények közössége eleget tegyen. 7. Valamennyi törvényes helyi közösségben jelen van Krisztus egyháza. Ezek ugyanis a maguk területén az Istennek új népe (LG 26). Amint a szentírásban az egyház szó néha egyes számban, néha pedig többes számban fordul elő, úgy a zsinat is beszél az egy összegyházról, és a helyi egyházakról, vagyis eucharisztikus közösségekről, melyekben foghatóan megvalósul a katolikus egyház. Nem fiókintézetek ezek, hanem az egyház minden kincsét magukban foglaló egyházi közösségek. Jogos, hogy meglegyen ezeknek a közösségeknek sajátos arculata. Ez még nyilvánvalóbb, ha részegyházakról van szó: vagyis egy egyházmegyéről, vagy azonos kultúrkörhöz tartozó egyházmegyék csoportjáról. 8. A helyi, illetve részegyházak népük kultúrájának minden kincsét beleviszik egyházi közösségükbe, és továbbfejlesztik azt (LG 13; AG11). Az összegyház tehát változatos részegyházak harmóniája. A zsinat – bár még nem használja az inkulturáció szót – már részletesen kifejti azt az elvet, melyet a zsinat utáni teológia inkulturációnak nevez. Arról van szó, hogy amint az Isten Fia egy meghatározott kultúrához tartozó emberben, Jézus Krisztusban testesült meg (incarnatio), úgy kell a kereszténységnek mintegy „testet öltenie" minden népben és ennek kultúrájában. Nemcsak egy, hanem számos kultúra létezik. A kereszténység nincs egy határozott kultúrához, például a görög-latin kultúrához kötve. Át kell hatnia minden kultúrát, és befogadva azok valamennyi értékét, be kell illesztenie azokat a keresztény gondolatba és életbe. Nem az egyöntetűség tehát az ideál, hanem a sokrétű változatosság harmóniája. Az a tény, hogy például Dél-Koreában és Afrika több országában a katolikus egyház az utóbbi évtizedekben rohamos fejlődésnek indult, azért volt lehetséges, mert a liturgiában és az egész egyházi életben e népek kultúrájának tág teret nyitottak. 9. A Krisztus által rendelt apostoli szolgálatot ellátók (pápa, püspökök, presbiterek [papok], diakónusok) arra kaptak küldetést és megbízást Krisztustól, hogy (1) az összegyház hitérzéke által megőrzött hitet hivatalosan megfogalmazzák, tanítsák és védelmezzék, (2) a hívek karizmáit összehangolva az egyház egységének szervei legyenek, és (3) Jézus nevében vezessék az eucharisztiát, és szolgáltassák ki a szentségeket. Az egyházról szóló konstitúció 3. fejezetében hosszasan kifejti az egyházi vezetőség szerepét és feladatait. A fejezet címében, sajnos, megmaradt a Pseudo-Dionysius új-platonikus színezetű műveiből az egyházi szóhasználatba behatolt „hierarchikus" szó; a fejezet azonban nem ebből a szóból, hanem a tizenkét apostol jézusi küldetéséből kiindulva magyarázza a pápa, a püspökök és a papok szerepét. A püspökök az apostolok utódai: a püspökszentelés szentsége által ruházza Isten a püspökökre a megszentelés, tanítás és kormányzás feladatát (LG 21). Nem pápai delegálás alapján gyakorolják tehát a püspökök ezeket a feladatokat, hanem közvetlenül az Istentől kapott szentségi felhatalmazásból. Igaz marad persze az is, hogy a tanítás és a kormányzás feladatát a püspökök csak a pápával és az összegyház püspöki testületével való közösségben gyakorolhatják. Fontos, hogy a zsinat a püspöki és papi szolgálat lényeges elemeként hangoztatja az igehirdetés feladatát; és az is igen lényeges, hogy a zsinat az egyházi vezetők feladataként „testvéreik szolgálatát" jelöli meg (LG 18). A barokk egyházfejedelem püspökképének tehát a múlté kellene lennie. 10. Az összegyház püspökei egy püspöki testületet alkotnak, amely az apostolok testületének utódja. Nemcsak a pápa, hanem a pápát magában foglaló püspökök testülete is hordozója az egész egyházra kiterjedő legfőbb hatalomnak. A zsinat hosszas viták után fogadta el a püspökök testületéről, a kollegialitásról szóló tanítást. Ennek elfogadása a zsinati elv felértékelését hozta magával. Eszerint nemcsak egyedi hivatalviselők (pápa, püspök) részesülnek a Szentlélek irányításában, hanem testületeket is különösen vezet a Szentlélek. A zsinat után a püspökök tudatában vannak annak, hogy nemcsak saját egyházmegyéjükkel kell törődniük, hanem az összegyház ügyeivel is. A zsinati elvből fakad a Rómában kétévenként tartott püspöki szinódusok intézménye, egyes országok püspöki konferenciáinak megszervezése és fokozott működése, egyes földrészek püspöki konferenciáinak szövetségbe tömörülése, stb. Ez a zsinati elv még tovább gyűrűzik. A püspököt körülvevő papok testületét, valamint a hívek testületét figyelembe kell venni. Az ilyen felfogásból születhetik meg az az új vezetési stílus, melyet Stecher innsbrucki püspök „integratív, kommunikatív vezetésstílus"-nak nevez. Arról van szó, hogy egy egyházi okmány kiadását az érintettekkel való alapos konzultáció előzze meg, amely által belátásaik és nézeteik az okmányba „integrálódhatnak". Az így megszületett okmány tartalma pedig olyan legyen, hogy valódi „kommunikáció" jöjjön létre, vagyis hogy az okmány az érintetteket meggyőzze, örömteli beleegyezésüket váltsa ki, és tettekre sarkallja őket. Nem szükséges kiemelnünk, hogy mind az összegyház síkján, mind országos vagy helyi síkon e téren még nagy hiányosságok mutatkoznak. 11. Nem katolikus keresztények is az egyházhoz tartoznak (LG 15). A nem keresztényeket is beleértve minden emberben működik Krisztus Lelke, a Szentlélek (LG 16; GS 11). Ezért fontos a dialógus és az együttműködés minden jóakaratú emberrel. Az egyházat Isten új népeként értő felfogás azt az aggodalmat kelthetné egyesekben: vajon nem zárja-e ki ezáltal a katolikus egyház valamennyi nem katolikus embert az Isten népéből és így az üdvösségből? Erről azonban szó sincs. A II. vatikáni zsinat egyházfelfogása rendkívül nyitott. Ez kitűnik először is abból, hogy a zsinat az egyházhoz való tartozás különböző fokozatait ismeri el. A zsinat szerint azok tartoznak teljesen (plene) az egyházhoz, akik a pápa és a püspökök által kormányzott egyház egész rendjét elfogadják, és Krisztus Lelkét hordozzák magukban (LG 14). Figyelemre méltó, hogy a zsinat az egyházhoz való „teljes" hozzátartozáshoz megkíván egy benső, kegyelmi elemet: a Szentléleknek, a szeretet Lelkének lakozását az ember szívében. Ha valaki mindenben elfogadná is az egyház intézményét, de súlyos bűn állapotában lévén nem bírná szívében a Szentlelket, az egyházhoz tartoznék ugyan, de semmiképpen sem „teljesen". Hiányoznék ugyanis benne az Isten népéhez tartozó emberek legnagyobb kincse. Nem katolikus megkeresztelt hívőkről azt mondja a zsinat, hogy ők is Krisztus egyházához tartoznak, bár – felfogásunk szerint – hiányok vannak egyházhoz tartozásuk módjában. Ha azonban „szerető szívvel hisznek az Atyaistenben és Krisztusban, Isten üdvözítő Fiában" (LG 15), Isten népének legfontosabb eleme megvan őbennük is. Ezért mondja a zsinat, hogy Krisztus Lelke a nem katolikus egyházakat is felhasználja az emberek üdvösségének eszközeként (UR 3). A nem keresztényekről a zsinat azt mondja, hogy ők az egyházhoz „vannak rendelve" (ordinantur, LG 13,16). Nem mondhatjuk ugyan róluk, hogy az egyházhoz „tartoznak", de hisszük, hogy az Isten az ő üdvösségüket is akarja, és ezért a Szentlélek nekik is megadja a lehetőséget arra, hogy – tudattalanul is – Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó eseményével egyesüljenek (GS 22), és így eljussanak az örök életre. Krisztus egyháza minden emberrel viszonyban áll, hiszen a Szentlélektől ösztönözve minden emberért imádkozik, és minden ember üdvösségéért mutatja be a szentmisét. Ennek jele az, hogy az új eucharisztikus imákban nemcsak azokért imádkozik az egyház, akik „Krisztus békéjében hunytak el", hanem „minden megholt"-ért is, akinek „hitét egyedül" Isten ismeri. Ilyen megfontolások alapján buzdítja a zsinat az egyház tagjait a minden emberrel való párbeszédre és együttműködésre. Ami jót másokkal együtt tehetünk, tegyük együtt. A zsinat e buzdításának egyik nagy eredménye az, hogy világszerte katolikusok és protestánsok közös szentírásfordításai készültek el és jelentek meg. Nagyon kívánatos lenne Magyarországon is egy közös szentírásfordítás. A mai elkereszténytelenedett világban a keresztények már nem engedhetik meg maguknak azt, hogy még az őket egybekapcsoló szentírást is külön-külön és másképp fordítsák. Hogyan mondhatjuk a kereszténységet a szeretet vallásának, ha annyira nem szeretjük egymást, hogy nem vagyunk képesek egy asztalhoz ülni, és egy szívvel, egy lélekkel a mai ember nyelvére lefordítani közös legnagyobb kincsünket, a szentírást?! A nem keresztényekkel való együttműködést is ajánlja a zsinat. Az emberi jogok védelme, a béke ügye, az elnyomottak és szegények megsegítése, a környezetvédelem és még ezer más fontos kérdés megoldásán Krisztus tanítványai kéz a kézben működhetnek közre a lelkiismeretét követni akaró minden embertársukkal. Ezért fordul a zsinat utolsó okmánya, az egyház és a mai világ viszonyáról szóló konstitúció, nemcsak az egyház fiaihoz, hanem „habozás nélkül minden emberhez" (GS 2). 12. Az egyház Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének (LG 1). A II. vatikáni zsinat egyházképének rövid bemutatását méltón zárhatjuk le az egyház „szakramentum"-jellegéről szóló zsinati tanítással. Az eddigi katolikus szóhasználatban hét szakramentumról (szentségről) szoktunk beszélni, értvén ezen azt a hét szertartást, amelyek Krisztus kegyelmét hathatósan megjelenítik és közvetítik. Ezt a fogalmat szélesítette ki a II. vatikáni zsinat, amikor az egyház szakramentum jellegéről beszél. A teológusok magát Krisztust szokták „ős-szakramentum"-nak nevezni, mert hiszen az ő embersége az isteni kegyelem alapvető jele és eszköze. Jézus akaratából az egyház jeleníti meg az ő kegyelemközvetítő működését. Ezért mondhatjuk az egyházat „alapszakramentum"-nak. Hiszen a Krisztus hármas hivatalában részesedő egyház minden tevékenysége a krisztusi kegyelmet fejezi ki, és azt közvetíti az embereknek. A 7 szakramentum (szentség) kiváltságos helyet foglal el az egyháznak eme életmegnyilvánulásai között. Az egyháznak mint alapszakramentumnak a működése azonban nemcsak azokra terjed ki, akik közvetlenül érintkezésbe jutnak szakramentumaival. A zsinat az egyházat „az üdvösség egyetemes szakramentum"-ának mondja (LG 48), mely „feltárja és egyben hatékonnyá teszi az Isten emberszeretetének misztériumát" (GS 45). Az Isten „emberszeretete" pedig minden emberre kiterjed. Hiszen „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda" (Jn 3,16). Krisztus „a világ üdvözítője" (Jn 4,42). Következésképpen az egyház azért „dolgozik és imádkozik, hogy az egész világon mindenki Isten népévé, az Úr Krisztus testévé és a Szentlélek templomává váljék" (LG 17). Így valósul meg a jó Isten jóságos szándéka, és végül „Isten lesz minden mindenben" (1Kor 15,28).
Elhunyt André Frossard A híres francia író, II. János Pál pápa barátja 1995. febr. 2-án, 80 éves korában elhunyt. A Francia Akadémia tagja volt, három évtizeden át a Le Figaro című napilap munkatársa. A zsidó és protestáns származású hitetlen szocialista 1968-ban Van Isten, találkoztam vele című könyvében elmondta megtérése történetét. (Ez a könyv, valamint a Van egy másik világ Puskely Mária fordításában megjelent magyarul is a Szent István Társulatnál.) A 20 éves André Frossard, Claudel és néhány más konvertita, így pl. Dienes Valéria megtéréséhez hasonlóan találkozott az élő Istennel. A szentatyát mélyen meghatotta barátja halálának híre. (Tudjuk, hogy Frossard több könyvet is szentelt Wojtyla pápának.) II. János Pál táviratban fejezte ki részvétét André Frossard özvegyének: „Megőrzőm emlékezetemben ennek a Krisztus követésére nagylelkűen elkötelezett világinak életét és művét, aki kortársai körében Isten létének és az Evangélium erejének tanúja tudott lenni számos írása révén is" – írta többek között részvéttáviratában II. János Pál pápa.
MILYEN EGYHÁZAT SZERETNÉK? (György Attila) Néhány reflexió Végre egy olyan írás, amely minden vonatkozásában megfelel a különböző „táborokhoz" tartozók elvárásainak. Hiszen szeretettel és alázattal bírál, kényes kérdéseket érint, sőt operáló késsel felvágja az életveszélyes gócokat, ugyanakkor építő terveket, meglátásokat, javaslatokat is nyújt. A kiváló tanulmány végére folytatásként mindenképpen szükséges lenne rögzíteni, hogy melyek azok a lépések, amelyeket ki-ki a maga „posztján" szinte kötelességből meg tud tenni, és melyek azok a nélkülözhetetlen döntések, amelyeket szeretettel, alázattal, de apostoli tűzzel szabad és kell a felelős elöljáróinktól kérni, és ha kell, szakadatlanul elvárni. Ezek közül a legfontosabbakat próbálom szavakba foglalni, a cikkben amúgyis érintett témákkal kapcsolatban. Hitoktatás ügye. – Hiába szereznek kemény munkával teológiai, hitoktatói bizonyítványt, diplomát világi testvéreink, ha az egyháziak nem hajlandók tisztességes megélhetést, családalapításhoz szükséges életfeltételeket biztosítani számukra. Egész területek, falvak százai maradnak hites erkölcsoktatás nélkül, sőt tömegesen esnek a szekták áldozatául, mert nevetséges összegért szeretnék dolgoztatni a végzős hitoktatókat. Előfordult, hogy a megyéspüspök arra hivatkozott, hogy „az egyháznak nincs módjában kérésüket teljesíteni". Többgyermekes családok szeretnének üres plébániaépületekben élni, dolgozni Istenért, egyházért, keresztény népünkért. Papi egységről és a papok egyházhoz való viszonyáról. – Országos viszonylatban egyre válságosabb a helyzetünk. A más egyházmegyékből kinevezett, a saját papjait nem ismerő főpásztorok éveken keresztül sem jutnak el oda, hogy testvéri, atyai kapcsolatba kerüljenek saját „családtagjaikkal", velünk. A koronák légköre, az aulákból kiáradó stílus még ezekben az idegtépő, életünket sorvasztó években sem változott. Legtöbb vidéki testvérünknek sem lelkiatyja, sem papbarátja nincs. Erkölcsi szinten, nemcsak a fórum externum, de a fórum internum szintjén is megdöbbentő a helyzetünk. Bizonyára ezen a közeljövőben segíteni nem lehet – legalább a papképzésben kérjünk radikális reformot. Cölibátusról. – Úgyis tudjuk, hogy ez ügyben nem itt, hanem Rómában döntenek. Mi viszont itt és most élünk – ezért a cikknek is ezzel kellene behatóan és reálisan foglalkoznia. Például: igényeljük a papi közösségek létrejöttét – összevont plébániák papjainak legalább laza „szövetségét". És ennek az új (? régi új: már az ókorban létezett) létformának legfelsőbb helyről való propagálását, elősegítését. Ma már oly könnyen megoldható az utazás autóval, motorral és más eszközökkel, hogy ezt külföldi mintára mi is megtehetjük – vagy legalább írjunk, beszéljünk róla. Tegyük meg, amire lehetőségünk van! Barlay Ö. Szabolcs
Az egyházmegyés papság cölibátusáról Papi életemből tizenhárom évet magam is egyházmegyés papként éltem. Szerzetesként is egyházmegyei keretben maradtam majdnem négy évtizeden át. Ismerem tehát az egyházmegyés papok életkörülményeit. Amit hitünk mond, azt a tapasztalat is mutatja: mindenki megkapja Isten kegyelmeit. Ki így, ki úgy. (Vö. Ef 4,1) De hogy ki miért, mire kapott kegyelmet, az az Isten szerető gondviselésének titka. Kiindulásul álljon előttünk két föltételezett eset. Érdemes rajta elmélkedni, vagy legalábbis elgondolkodni. Egyik egy görög katolikus fiú. Kicsi korától kegyelmi életet élt. Szűzen kötött házasságot pappá szentelése előtt. Hozzá mindenben méltó szüzet kapott feleségül. Házasságuk tiszta maradt a szexuális bűnöktől. Szentségi házasságot éltek bűntelenül. Gyermekeiket Isten szeretetében nevelték. Ez a görög katolikus pap Krisztus tiszta életű papja. A másik egy latin katolikus fiú. Mindenben méltó az említett görög katolikus fiúhoz. Szűzen szentelték pappá. Tisztaságát meg is őrizte Isten kegyelmével. Ez a latin katolikus pap Krisztus tiszta életű papja. Egyik ezt a kegyelmet kapta, és megőrizte. Másik azt a kegyelmet kapta, és hűséges maradt hozzá. Papi hivatásuk ugyanaz. Tisztaságuk tiszteletreméltóan értékes. Egyik szentségi házassági tisztaság. Másik szűzi tisztaság. Kérdés: mi a különbség Krisztus két tiszta életű papja között? Mivel az Egyház ugyanabban a krisztusi papságban részesíti őket, világos, hogy a papi hivatással a szűzi tisztaságra való hivatás nem szükségképpen, hanem csak ténylegesen kötődik össze. Ámde az életszentségre és benne a tisztaságra is mindegyik hivatva van a keresztség szentsége révén és értelmében. Amikor tehát a latin egyházban a papi cölibátus kánonjogi követelményét hangsúlyozzuk, nem csupán a szentségi házasságról szóló szabad lemondást kell érteni rajta. Ennél többet! Kitűnően megértik ezt azok a görög katolikus papjelöltek is, akik nőtlenül szenteltetik magukat papokká. De hát mi ez a több? Szent hitünk biztosít minket arról, hogy – a keresztség által és óta – a kegyelem állapotában élő ember a Szentháromság temploma. Tehát soha sincs egyedül; Istenben és Istennel él. Ez igaz. Ámde Isten nem ember. Márpedig egyetlen ember sem tud befejezett ember lenni egy őt szerető másik ember nélkül, akit ő is viszontszeret. A szűzi tisztaságban élő ember számára nincsen az az őt egésszé tevő, szerető másik ember. Számára ez a szerető másik ember csak az ember Jézus Krisztus lehet, és az is. Tudjuk, hogy Urunk emberségét sohasem szabad önmagában szemlélve elválasztani isteni Személyétől! Itt azonban nem elválasztásról, csak különleges ráfigyelésről van szó: az ember Jézusnak a kiválasztott teremtett emberrel való megkülönböztetett szeretetkapcsolatáról. Szűzi életre nem az ember választja önmagát, hanem Jézus választja ki őt. Urunk kiválasztását ezekkel a szavakkal is mondhatná: „Nem adlak másnak. Még egy tiszta életű, szerető másik embernek sem, akivel szentségi szeretetben élnéd meg papi tisztaságodat. Nem. Te egészen az enyém vagy." Ez a sajátos kegyelemajándék a szüzesség karizmája. Tudjuk, hogy a kegyelmet szabadon fogadjuk el, és szabadon utasítjuk el. A karizmát is. Urunk emberségének különleges szeretetajánlatát viszonoznunk egy szívvel-lélekkel, ugyancsak a kegyelem erejével lehet, így szerető emberségének ajándékozására saját emberségünk teljes szeretetajándékozásával felelünk. Jézus Krisztus a szűzi ember számára is a végtelen Isten. De az ő Személyében találja meg azt az egyetlen szerető embert is. Általa válik egésszé a szűzi ember. Jézus embersége mindenkinél több. Urunk külön figyelmeztetett arra: „Nem mindenki tudja fölfogni ezt, csak akinek Isten megadja." (Mt 19,11) Ez figyelmeztetés arra is, hogy ne akarják megcáfolni azok sem, akik nem ezt a kegyelmet kapták, hanem mást. Akik valóban Isten hívására jönnek papnak, azok megkapják a maguk karizmáját. Akik nem Isten hívására jönnek – és hányan jönnek?! –, azok ne csodálkozzanak, ha a maguk jól kiszámított érdekeiből a tisztaság karizmája kimaradt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azok a latin papok, akik a szüzesség karizmája nélkül élnek, nem állhatják meg helyüket papságuk őrhelyén. Megállhatják – és hányan állják is hősiesen! –, de keservesen... Ezek a keservesen küzdő, újra és újra kezdő, derék emberek panaszkodnak a cölibátus miatt. Érthető, hogy elsősorban ők sürgetnek reformot a cölibátus körül. Hiába! Más kegyelmet szeretnének kapni, mint amit Urunk szeretete ad nekik. Temesi József S.J.
TÁVLATOK KORÁBBI SZÁMAINAK TÉMAJEGYZÉKE 1. Az egyház szociális tanítása (Elfogyott) 2. Hinni – de miben? (Elfogyott) 3. Az egyház megújulása 4. Az élet védelme 5. Új evangelizálás 6. Korszerű lelkipásztorkodásért 7. Keresztények a közéletben 8. Háború és béke – Amerika 1492–1992 9. Szolgálatok az egyházban 10. Tolerancia, szabadság, szabadelvűség 11. Magyar lelkiállapot – egységkeresés 12–13. Európa és a magyarság 14. Keresztény nevelés – keresztényszenvedés 15. Házasság és család 16. A jó Isten és teremtett világa 17–18. Jézus Krisztus tegnap és ma 19. Isten megosztott népe 20. Egyházi és politikai közösség A korábbi számok korlátozott példányban beszerezhetők a szerkesztőségben készpénzfizetés ellenében, illetve utánvéttel. Cím: Távlatok, Bp 114, Pf. 826, 1525, illetve Bp, Sodrás u. 13. 1026
VÁGYAK ÉS REMÉNYEK Kamarás István VÁGYAK, REMÉNYEK, FORGATÓKÖNYVEK György Attila Milyen egyházat szeretnék? című írása megállapításai nagyobb részével teljesen egyetértek. Az elmúlt években religiográfiáim készítése közben több száz klerikus és civil katolikussal beszélgettem, s azt tapasztalhattam, nagyon sokan osztják elképzeléseit akár a szentségek kiszolgáltatása, akár a laikusok helyzete, akár a fakultatív cölibátus tekintetében. A Zsinati Kör nevű baráti társaságban sokat töprengtünk egyházunk zsinati szellemben történő megújításáról, s ennek keretében terjedelmes tanulmányt készítettünk a laikusok szerepéről. Remélhetően előbb-utóbb megjelenik a katolikus sajtóban. Amikor ezen dolgoztunk, Horányi Özséb azt javasolta, készítsünk forgatókönyveket a lehetséges kimenetelekről egyházunk és világi tagjainak kapcsolatát illetően. Örömmel téve eleget a Távlatok felkérésének, 1993-ban készült forgatókönyveimmel kapcsolódnék a vitaindító íráshoz. Jóslat? Utópia? Prognózis? Terv? Számba vett lehetőségek! A jóslaton kívül mind az utópia, mind a prognózis, mind a terv készítése hasznos lehet, ha nem vagyunk jövőnkkel szemben közömbösek. Mindezek készítéséhez jól használhatók a számba vett lehetőségek, vagyis a különböző bemenetekhez képzelt különböző kimenetek felvázolása. Ha nem számolunk azzal, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai helyzet a következő évtizedekben lényegesen változik, sem hazánkban, sem környezetünkben (vagyis nem lesz háború, nem következik be nagymértékű szegénység vagy gazdagság, nem változnak a rendszerek, csak a kormányok, stb.), akkor is legalább tucatnyi változattal lehet számolni a világiak helyzetét tekintve. Mivel csak ennyire tellett, három változatot készítettem. (A Zsinati Körben az e témában folyó műhelymunka eredményeit Horányi Özséb vezetésével összegező tanulmányban tíz jövőkép szerepel.) A-változat: ha egyházunkban folytatódik az, ami van Vagyis ha tovább folytatódik a Vatikánban a zsinati folyamat lassulása, a kezdeményezésekkel és a világiakkal szembeni óvatosság, Magyarországon is a papok számának csökkenése, a magyar katolikus egyház vezetésének bizonytalansága, a katolikus értelmiséggel szembeni gyanakvás, valamint a következő években is a politikai hatalom és az egyházi vezetés túlontúl is bizalmas kapcsolata, akkor tovább romlik (vagy romlani kezd) az egyházszervezet mindennapi működése, a hitélet, a teológia, a hitoktatás, a katolikus felnőttoktatás, a sajtó, a tömegkommunikáció minősége, majd hamarosan egyes területeken (a vallásukat gyakorlók, hitoktatásban részt vevők száma) a mennyiségi mutatók is csökkenni kezdenek. Az egyre kevesebb és egyre inkább csak szentségeket kiszolgáltató pap egyre kevésbé lehet pásztor, s egyre gyakrabban téved tilosba a nyáj. Leszakadhat az egyházról a nagy létszámú „maga módján vallásos" perem és a mélyen vallásos, de függetlenségét és identitását megőrizni akaró értelmiség egy része. Újból kialakul egy párhuzamos (részben földalatti) egyház, több csoportosulás kerül a Bokorhoz hasonló helyzetbe, sok „aktíva" visszahúzódik kisközösségeibe. A magukat másodosztályú egyháztagnak érző világiak egyik része passzívvá válik, másik része hűségesen, de váltakozó sikerrel, állandóan sérüléseket szenvedve szolgál, harmadik része féllegalitásba vagy illegalitásba vonul, negyedik része elhagyja az egyházat. Az egyház számára visszaszerzett javak növekvő tömegével farkasszemet néző koncepció- és káderhiány egyre nagyobb feszültséget okoz az egyházon belül, ami kívülről látványos bukásokban mutatkozik meg, s ennek következtében az egyház vonzereje egyre csökken. B-változat: ha Esztergom egy kicsit nyit Vatikáni „nyitás" nélkül egy hazai „nyitás" nemigen eredményezhet igazán komoly változásokat. Például a papság létszámának alakulásában az alternatív cölibátus vatikáni engedélyezése nélkül. Elképzelhető azonban nagyobb létszámú, állandó diakonátus működtetése és a világiak működési terének óvatos növelése. Ebben a „kicsi nyitásban", sem a diakónusok, sem a nagyobb szerepet kapó világiak nem lehetnének miniszterek, inkább csak ministránsok; nem jutnának különösebb hatalomhoz, lényegi, koncepcionális döntésekbe nem lennének beavatva, és elsősorban kézi vezérléssel működnének. Ebből következően nem javulna jelentősen a katolikus értelmiség pozíciója, sőt ellentét alakulhat ki az engedelmességre kötelezett, a klerikusok holdudvarát jelentő, sok esetben klerikalizálódó „bevontak" és a „világi világiak" között. Mindennek ellenére azért lelassulnának az A-változat negatívnak ítélhető folyamatai, esetleg stabilizálódna a helyzet. Mivel az egyre kevesebb s egyre inkább a szentélyhez és a gyóntatószékhez kötött papok mellett a lelkipásztorkodásban a diakónusok és a világiak személyében új hangok, stílusok, módszerek és talán szemléletek is jelennének meg, személyükben és gyakorlatukban meggyökerezhetne egyházunkban a változás reménye és lehetősége. Mivel azonban ehhez az esztergomi nyitás kevés, újabb feszültségek alakulhatnak ki az „íme, lehetne másképpen is, de mégsem lehet" jegyében. Másfajta feszültség is keletkezhet, amennyiben a mennyiségi növekedést nem követné tartalmi, minőségi változás (az egyházképben, a pap-, a diakónus- és a világiképzésben stb.), márpedig a vatikáni bemenet változása nélkül erre nemigen lehet számítani. C-változat: vatikáni nyitás A pápa lócára cseréli a trónt, s ezt követően – miután lábukat megmosta – maga mellé ülteti vendégeit, felgyorsítja a II. vatikáni zsinat jegyében történő megújulást, alternatívvá teszi a cölibátust, emancipálja a világiakat, a nőket, a kisközösségeket, az értelmiségieket és a szociológusokat, sürgeti az ökumenikus interkommuniót stb. A magyar katolikus egyház az XX. és YY. püspökök vezette (rövid ideig még nyíltan ellenálló, majd illegalitásba vonuló) Igazhű Katolikusok csoportjának kivételével megpróbálja magát megújítani ebben a szellemben, ez azonban korántsem alakul konfliktusoktól mentesen. A papság száma csak kétszeresére nő, miközben a diakónusoké harmadára csökken. Az új (az esetek 80 százalékában házas) papok többsége egykori diakónus, illetve pályamódosító és egyházi házasságban élő pap. A férfi szerzetesek száma ugyan ötödével csökken, de tízszeresére nő a különböző szerzetjellegű csoportosulások és mozgalmak tagságának létszáma. A másfélszeresére megnőtt papság 15 százaléka lesz cölebsz pap, akik azonban minden eddiginél nagyobb tiszteletnek örvendenek mind a klerikusok, mind a világiak körében. Megnő a lelkiségi mozgalmak, a bázisközösségek és a különböző szellemi műhelyek becsülete és szerepe, megtörténik a kiengesztelődés a Bokor és a püspöki kar között, visszavonattatnak az adományozottaktól a „bulányista", a „liberális", az „eretnek", a „nem katolikus", a „kommunista", az „aposztata" és egyéb megbélyegző címkék. A felső-, közép- és alsószintű egyházszervezésben és -irányításban, pasztorációban, a lelki vezetésben, a hitoktatásban, a teológia művelésében, a pap- és diakónusképzésben, a felnőttnevelésben, az egyházi sajtóban és tömegkommunikációban a klerikusokkal immár egyenlő esélyt kapó világiak kevés számban jelentkeznek, a vállalkozók nagyobb része pedig alig-alig alkalmas a kínálkozó feladatra. Bár az államtól már valóban elváló, valóban pártok feletti, és elsősorban az önszerveződő civil és helyi társadalom építésében segédkező, s a többi egyházzal ebben együttműködni akaró katolikus egyház presztízse nagyságrenddel növekszik, az eszményeknek a felkészületlenségből és a káderhiányból következő gyenge színvonalú megvalósulása (az új bor és a régi tömlő összeegyeztethetetlensége) megingatja az egyház újdonsült híveiben a bizalmat, és maguknak az egyház tagjainak (Mari nénitől a bíborosig) önbizalmát és reményét is. Hamarosan be kell látni: a kopernikuszi (vagyis a vatikáni) fordulat után is türelemjáték és hosszú menetelés következik. (Aki fontos témaköröket hiányol utópiámból, elolvashatja az egyházközséggel és a szerzetességgel kapcsolatos utópiámat; az előbbi Egyházközség-építők [Bp. 1992. Egyházfórum] kötetben található Egyházashely címmel, az utóbbi, a Mindenféle szerzetek... Palackposta a 21. századból című, a Teológia 1990/1. számában olvasható.) Cselekvési terv: bármi történjék is Bármelyik változat (illetve azok bármelyik alváltozata) következnék is be, a világiaknak a C-változatra kellene felkészülni. Ez nem csak perspektívát (és attitűdöt, és reményt), hanem stratagémákat és készségeket is jelentene. Ilyen szemlélettel és készségekkel a másik három változatban is jobban megtalálnák helyüket a világiak. A C-változat megvalósításához nélkülözhetetlen egy olyan cselekvési terv (részletes kifejtése említett műhelytanulmányokban), amelyben a világiak fontos szerepet kapnak a következő területeken: I. A más nyelvet beszélő világiak és klerikus partnerek kölcsönös egymás elfogadása és egymás nyelvének megtanulása állandó párbeszéd és közös akciók keretében. II. Felkészülés A) az egyházközség-építésre a szakszerűen működő intézmény és bensőséges krisztusi közösség szimbiózisának jegyében, B) a keresztény mozgalmak, szervezetek, egyesületek és intézmények működtetésére, C) az egyházmegyék és az egész katolikus egyház irányításában való közreműködésre. Felkészülés a hit megjelenítését, átadását és elmélyítését jelentő evangelizációra. IV. A hitoktatóképzés és felnőttnevelés korszerűbbé és hatékonyabbá tétele. V. Gyors és hatékony oda-visszajelzéseket lehetővé tévő, egyházon belüli nyilvánosság létrehozása, a cenzúrázatlan, minden réteget megszólító, minden fontos kérdéssel foglalkozó egyházi sajtó megteremtése. VI. A papképzés megreformálása. VII. A hittudományt művelők körének kiszélesítése, a világiak emancipálása ezen a területen is. VIII. A kisközösségeknek mint az egyház megújulása enzimeinek megfelelő szerepekhez juttatása. IX. Alulról (vagyis a kisközösségek, más kisebb szerveződések és a plébániák felől) felépülő egyházmegyei zsinatok. A D-változat esetén [amelynek bemutatását itt elhagytuk] kevéssé fontos a világiak tanácsának létrehozása és működtetése, valamint a világiak papságának szorgalmazása jóval kevésbé indokolt, mint a másik három változat esetén. A C-változat bekövetkezése esetén leginkább az I. és 11/A, kevésbé a II/B, IV, VIII. és IX. pontokban megjelölt szerepek felvállalására nyílik lehetőség, a VI., VII. és III./C szerepekre legfeljebb a második, a „földalatti" egyházban. Az A- és B-változatok bekövetkezése esetén még a I/A, I/B és III. szerepek felvállalására is korlátozott a lehetőség, a többire pedig a világiak igencsak korlátozott mértékben vállalkozhatnak, de ez sem menti fel őket a „földalatti" felkészüléstől. Mindez persze „csak" nagyon komoly fantáziajáték. Edzés. Felkészülés. Reménykedés. Tudom, a Forgatókönyvet nem mi írjuk, ám azt is tudom, hogy társszerzői lehetünk mi, Krisztusban nagykorú katolikus hívek.
A prognózis értéke és gyengéje Kamarás István prognózisait figyelemmel olvastam. Nem tartom magam olyan szakembernek a szociológia tudományában, hogy a négy változat olvasása nyomán a bírói székbe üljek. Úgy hiszem, nem kételkedhetünk a szerző őszinteségében, jogos aggodalmainak indokoltságában. A prognózisok, a jövendölések sohasem hiányoztak a Biblia világából és egyházunk életéből. Következik ez prófétai tisztéből. A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy a profán történelem sohasem úgy alakul, ahogy mi azt elképzeljük. Érvényes ez egyházunk életére, történelmére is. Csínján kell bánnunk az erre vonatkozó jövendölésekkel. A jelen „szövetanyagának" vizsgálata, a racionális megközelítés nem elegendő egyházunk jelenének és jövőjének megvilágításához. Gondoljunk csak Assisi Szent Ferencre. A gazdag egyházról ő mondta ki az elsöprő kritikát, s nem szavakkal, hanem életével. A szent szegénység a maga idejében azért lett „ragályos betegséggé", mert Isten kimondta a bűvös szót: Legyen Szent Ferenc! Isten kegyelméből az ilyen ,,legyen" szó többször is felcsendült egyházunk életében. Egyházunk jövőjének megítéléséből sohasem hagyhatjuk ki azt a szempontot, hogy mint misztikus test nem lehet csupán „tárgya" vizsgálódásainknak. Nem hagyható el a hit dimenziója, a kegyelem működése. Súlyosan tévednek azok a kisközösségek, amelyek szektás fanatizmussal kárhoztatják egyházunkat, amelyben bűnösök vagyunk valamennyien, a sekrestyéstől a római pápáig. Megújulást nem hozhatnak lényegbevágó jogi, erkölcsi, dogmatikai változtatások. Nem a nagy teológusok, hanem a „nagy" keresztények újíthatják meg az egyház életét. Minden azon múlik, hogy milyen minőségű a lelki életünk, hitünk, szeretetünk hőfoka, imádságos életünk. Egyszóval a „szentlelkes" emberek a legfontosabbak. Prohászka többet tett a magyar kereszténység megújításáért – mondta annak idején Mihályffy Ákos – mint egész szerzetesrendek. A II. vatikáni zsinat tiszteletet érdemlő erőfeszítésénél nagyobb hatást gyakorolt XXIII. János pápa csodálatos személyisége. Egy-egy egyházközséget vagy egyházmegyét elsősorban nem remek szervező munkával, hanem igazi „JÓ PÁSZTORRAL" lehet felemelni. Milyen áldás egy jó plébános vagy püspök! Egyházunk hajója a történelem olykor szennyes és véres hullámain úszik, és előrehaladásában jelentős szerepet játszik az emberi tényező. Ez a körülmény indokolja a szociológiai felmérések jogosságát. A hívő keresztény azonban nem hagyhatja ki számításaiból azt a kegyelmi tényezőt, amely végső soron egyetlen garancia az egyház jövőjére vonatkozólag. Minden emberi erőfeszítés hatékonysága egyházunk életében a hit és a szeretet hőfokától függ. Nem hiszek az olyan kisközösségek megújító erejében, amelyek magukat mások fölé helyezik, mert hiányzik belőlük az alázat és az igazi szeretet. Csak a szeretet „Lelke" hozhat megújulást. Azt is vallom, hogy a szentek megjelenése, visszatérése Isten kegyelmi adománya, amiért imádkoznunk kell. Az egyház éppen ezért elsősorban nem vitázó, hanem imádkozó közösség kell, hogy legyen. Ez a forrás, ebből lehet és kell meríteni a megújulás éltető vizét. Nem a nagy teológusok, nem a diplomaták, hanem az igaz keresztények az egyház őrzői és jövőjének munkásai. Azok az emberek, akik mélységesen meg vannak győződve Jézus szavainak igazáról: Veletek vagyok a világ végezetéig. Az egyház hívei talán akkor vannak a legmegfelelőbb állapotban, ha a viharba került apostolokkal együtt nem a saját erejükben, hanem egyedül Jézusban reménykednek. Most ilyen viharos időket élünk. Nem kétséges tehát, hogy mi a teendőnk. György Attila
Az értelmiség és a vidék Megkaptam Kamarás írását. A legtöbb dologban igaza van. Kamarás cikkének karakteres vonása az értelmiség problémájának érintése. Ebben én is azt látom gondnak, hogy a magyar papságban is van értelmiségellenesség. Nem véletlenül, hanem a képzés egyoldalúságai, gyengeségei miatti kisebbségi érzésből fakad az ellenszenv vagy a bizalmatlanság. Sok pap elhatárolja magát fogalmilag is az értelmiségtől, mert az írástudót, farizeust, Júdást látja benne. Valójában azonban az értelmiség egyházi szerepvállalása lényeges eleme a jövőnek. A magasan kvalifikált papok és a világi értelmiségi réteg kapcsolódási pontjait éppen azok a társadalmi kérdések jelenthetnék, ahol a vélemények összehangolása keresztény létkérdés. Kamarás István nem nagyon érinti a vidék helyzetét, ahol pedig a problémák halmozottan jelentkeznek. A tudományos, kulturális, politikai, egyházi értelmiségi koncentráció a főváros esetében természetes, de ha ezek nem építik ki a vidéki értelmiség felé a csatornákat, akkor erős ellenerőként fog hatni a vidék. Főként a nagyvárosok, az egyetemi és egyházmegyei központok szerepét kellene erősíteni; pl. úgy, hogy a püspökök világi testületeket kérnek föl, illetve a tudomány és kultúra szakemberei az egyházi értelmiséget is bevonják tanácskozásaikba. Ez sokszor nem szaktudományi jártasságot kíván, hanem egyszerűen nyitottságot. (No meg időt!) Morális vonatkozása mindennek van, és ha másban nem, ebben a pap bátran megnyilatkozhat. Ilyen csatornaépítésben a KÉSZ hálózata jó alap lehetne, persze sok szemléletformáló konzultáció és a klérus részéről történő bátorítás után. A papság ne szívességből, vendégként, hanem evangelizációs kötelezettségből vegyen részt a helyi keresztény értelmiségi társaságokban. Látványosabb és társadalmilag is pozitívabb megítélés alá esik az egyházi karitatív munka, tehát ott sem felesleges a pap, de az értelmiség magára hagyása visszaüt az egyházra! Keresztesné Várhelyi Ilona
Utópiák és valóság Feltétlenül közlésre ajánlom Kamarás barátunk e hozzászólását. 1. Magam ezeket (az „egyházi futurológia" összefoglaló névvel nevezhető) utópiákat, álmodozásokat, ábrándokat illetően mindig a realitást hangsúlyoztam, hangsúlyozom. 2. Az ugyanis a benyomásom, hogy e hazai futurológiai spekulációk kizárólagosan és egyoldalúan egy sajátos nagyvárosi-értelmiségi vonalat képviselnek: egy nagyvárosi értelmiségiekből álló egyház képét vetítik rá a jövőre, amelybe – írásaik sugallata szerint – mintha csakis fiatal és kora-középkorú hívők tartoznának. Márpedig a következő évszázad első felének hazai egyháza tagjainak legalább fele továbbra is kisvárosi-községi-falusi életformában fog élni (amely lényegesen különbözik a nagyvárositól), és tagjainak nagy része késő-középkorú és idős ember lesz, s közülük valószínűleg nem lesz többség az értelmiségi. Az ő katolikus egyházuk vajon milyen lesz? Az „egyszerű" embereké, akik „csak" rendes-becsületes-tisztességes katolikus hívők úgy, ahogyan a könyvben (a Könyvben) meg van írva. Igaz, hogy az egyház mindig és mindenütt „egy és ugyanaz", de tudjuk, hogy mindig és mindenütt sajátosan színeződik, variálódik, az örök lényeget megtartva. Rájuk vajon miért nem terjed ki a fantáziálás? 3. Három kulcsfogalma van e futurológiáknak: a világiak, a kisközösségek, a nős papok. Tökéletesen igaznak tartom az elsőt: a világiak szerepe döntő fontosságú már ma is, még inkább a jövőben. Ez elméletileg már alaposan „ki van tárgyalva". Most már sok-sok gyakorlati példát kérünk a legkülönfélébb hazai megvalósítási-megvalósulási formákra (de nemcsak nagyvárosiak és értelmiségiek köréből!). Milyen lehetőségek képzelhetők el reálisan e téren? Különleges római nyitás nélkül, különleges esztergomi nyitás nélkül, éppen helyi kezdeményezésekből? És azt is hozzátenném: világiakra nem csupán az „alsó szinteken" van szükség. Hogyan vonhatók be például a világiak – konkrét, érdemi módon – egy egyházmegye vezetésébe? A magyar egyház vezetésébe? (S hogy egy legközelebbit említsek: melyik egyházmegyei zsinaton lesz a legfőbb zsinati szervnek, a koordinációs bizottságnak világi tagja is?) Féloldalas a másik kulcsfogalom. Igen sok szó esett ugyanis az utóbbi évtizedben a kisközösségekről. De ismét megemlítem: reálisan nézve a jelent és a jövőt, az alapvető egyházi közösség az egyházközség ma is; a 21. század első felében is ez lesz az egyik legfontosabb szilárd pont a mi – „egyszerű" hívek – egyházi-hitbeli életünkben (a család mellett). Vajon alaposan feltárták-e már ezt a problematikát, körüljárva annak minden lehetséges oldalát (túl az „egyházközség" fogalmi általánosságán)? Annak sokféle lehetséges változatát? Hogy hol vannak a jól működő egyházközségek? Mik a hibák, bajok okai? És nem amerikai vagy holland egyházközségmintákat kell ide plántálni, hanem a meglévő közép-európai modellt korszerűvé tenni; ez ugyanis van olyan értékes modell, mint azok, amelyek – hazai múltjuk nem lévén, s egészen más közegben, más gondolkodásmódban foganván – aligha tudnak nálunk gyökeret verni. A külső formaságok nem e lényeget jelentik! (Pl. a miséző pap mise után miseruhában a templom kapujában a kifelé menő összes résztvevővel végigparolázik.) Érdemes lenne a Távlatokban egy ilyen tematikus számot szerkeszteni: "Egyházközség = egyházi alapközösség". Ami a cölibátus fakultatívvá tételét illeti: követelni lehet, de nyilván nem tőlünk függ; a sűrű követelés viszont – széles körű propagandával együtt – megzavarja a papokat, fiatalokat, öregeket egyaránt, de még a híveket is. Kell róla beszélni, ez nyilvánvaló, de nem mint a jövő egyházi életének szinte egyetlen megoldási módjáról, és nem féloldalasan. Vélekedésem szerint ugyanis (ez persze ugyanolyan spekuláció, mint a futurológusok állítása, én sem tudom bizonyítani, ahogy ők sem) ettől nem fog ugrásszerűen a kellő létszámra megnőni a papi hivatások száma. És túl a létszámon, nem valószínű, hogy minőségben, belső értékben gazdagabb lesz a nős papság (elsősorban nem értelmi felkészültségre gondolok, hanem lelkiségre). Végül nyilvánvalóan szélesedni fog újabb motivációk alapján a felszentelt nős papok körében a papi hivatással való menetközbeni szakítás kísértése (akár pályaelhagyásnak, pályamódosításnak, akár aposztáziának nevezzük ezt), sokféle, könnyen átlátható ok miatt. Mészáros István
Hadd legyünk mink is... „Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek: hazánkat így mentsd meg!" – szól a patinás ének, s rezonál bennem, olvasva azokat az írásokat, melyeket az egyház megújulása, jövőképe témájában többen papírra vetettek. A szerzők sokféle szempontból taglalják az egyház helyzetét és foglalják össze azokat a kívánalmakat, melyekre szerintük figyelnie kellene az egyháznak. Ha arra kísérelünk meg válaszolni, hogy Isten miért így vagy úgy cselekedett, könnyen csapdába esünk. Hogyan is tudnánk belátni döntései mikéntjét, összetevőit? Gondolkodásunk meglehetősen statikus. Nem így a Léleké, aki ott fúj, ahol akar, s tetszés szerinti sűrűséggel és mértékben húzza át számításainkat, mert jobbat akar nekünk adni. Csak azért, mert Ő előbb szeret és jobban, mint azt egyáltalán képesek volnánk felfogni. Óvatosságra van tehát szükségünk és odaadó, féltő szeretetre, ha az egyház életének megváltoztatásáról kívánunk szólni. Mindenképpen meg kell vizsgálni gondolatainkat: nem akarunk-e pápábbak lenni a pápánál? Nem a magunk hiúságát kívánjuk-e briliáns felkészültségünk fitogtatásával legyezgetni? Ha egyértelmű és határozott nemmel válaszolunk, akkor nyúlhatunk a kérdésekhez nagy-nagy alázattal. Miért hangsúlyozom ezeket? Mert írva van: „... a tudás felfuvalkodottá tesz...", mert a jövőt egyedül Isten ismeri, mert tervezni ugyan lehet, de Jézus is hagyja, hogy terveit az aktualitások keresztezzék. Például Jairus lányát indul feltámasztani, de megállítja a vérfolyásos asszony. Hagyja, hogy feltartsák, hogy „elrabolják" idejét, hogy erő menjen ki belőle. Ő megéli: elég a mának a maga baja. Gyerekkorom egyik élménye a következő kép. Mi a magunk erőfeszítését megtéve kerékpározunk az éjszakában. Dinamónk adja a fényt, de soha többet nem látunk az útból, mint az éppen előttünk levő rövid szakaszt, néhány métert. Ilyen az életünk. A jelen egyedül az, amivel kezdhetünk valamit. Csodálatos, hogy az Atya az örök jelenben él. Ő az időn kívül, felül, mi pedig az anyagi valóság miatt benne, de tenni csak a jelenben vagyunk képesek. Kesereghetünk a múlton, reménykedhetünk a jövőben, de a mindenkori jelen a mi terepünk. Itt és most kell tápászkodnunk! Itt és most kell tenni felebarátunknak, amit szeretnénk, ha a másik is tenne velünk. Itt és most kell Istent tükröznünk a világban. Istennek nem menedzserekre, hanem szentekre van szüksége – olvastam valahol. Nagyon igaz. Megigazulás nélkül okoskodhatunk, amennyit akarunk! Legfontosabb feladatunk tehát a Mindenható Isten elé állni életünk felajánlásával, s elindulni a feléje vezető úton. Egy fű nem fű, egy fűcsomó már megél, a rét pedig úgyszólván kiirthatatlan. Mindegy tehát, hogy letapostak vagy nem, hogy zsenge kezdemények vagyunk, avagy rövidek, mert lekaszáltak bennünket; bele kell nőnünk Jézusba, mert csak akkor hozunk termést a mindenkori jelenben, ha Ő marad a szőlőtő, mi pedig a belőle élő szőlővesszők. Majd ő megadja munkánkhoz kegyelmét, hiszen pihentében is megad minden áldást az Úr annak, akit szeret. Márpedig szeret. Gyorgyovich Miklós
LELKISÉG Veres András A KERESZTÉNY ASZKÉZIS ÉS BÖJT MAI ÉRTELMEZÉSE Az emberi élet egész strukturáltsága, s különös módon is a fogyasztásra termelő ipar szinte kényszerítő hatása alatt kialakult napjainkra az élvezetek civilizációja. A „Carpe diem" szemléletmód napjainkra nemcsak azon kevesek sajátos életfilozófiája lett, akik az életben minden élvezetet és gyönyört meg akarnak maguknak szerezni, hanem – minden tudatos állásfoglalás nélkül – általában igen sokak életformájává vált. Az a nemzedék, amely egy viszonylagos anyagi jólétben nőtt fel, vagyis már gyermekkorában hozzászokott ahhoz, hogy minden elérhető jót megkapott komolyabb erőfeszítés nélkül, nemcsak arra látszik képtelennek, hogy kitartó munkával szerezze meg azt, amire szüksége van, hanem arra is képtelen, hogy valamiről egyáltalán lemondjon. Számára az önfegyelmezés, a mértékletesség, a lemondás értelmetlennek, hiábavalónak és lehetetlennek tűnik. Ez az ember élvezetekre való orientáltsága korántsem csak a materiális dolgokkal való kapcsolatában jelentkezik, hanem lelki dolgokban ugyanúgy. Talán nem tűnik megalapozottnak ez az állítás, ha arra gondolunk, hogy mekkora sikere van a nem vallásos emberek körében – de még a vallásosak között is – a különböző elragadtatásszerű élményt nyújtó szektás összejöveteleknek és keleti eredetű vallásoknak. A kitartó, rendszeres testi és lelki önfegyelmezést igénylő keresztény vallásokat elutasítva sokan a könnyebb utat választják, vagyis azt keresik, ahol gyorsabban jutnak vallásos eredetű lelki élményhez. A valóság teljességéhez tartozik, hogy ma is ismeretes és gyakorlott a lemondás, esetleg a nagyon radikális, ételtől-italtól való megtartóztatás is (pl. éhségsztrájk), de ezek hátterében a legritkább esetben állnak vallási indítékok. Legtöbbször egészségügyi, esztétikai, önnevelési, politikai, gazdasági, szociális stb. okok rejlenek mögöttük. Megállapítandó továbbá az is, hogy a korábbi böjti és aszketikus előírásokat az egyház nagyrészt eltörölte, vagy legalábbis sok szempontból enyhítette, s ez nemegyszer értetlenséget, vagy egyenesen elutasítást váltott ki. Vannak, akik túlzottnak ítélik az enyhítés mértékét, mert megítélésük szerint egy nagyon fontos értéket veszített el ezzel az egyház, holott erre ma is fölöttébb nagy szüksége lenne. Ezt a véleményt látszik megszólaltatni Anselm Grün könyvének1 előszavában, amikor egy újságíró kérdését idézi: „Vajon elaludt-e az Egyház, hiszen többé-kevésbé eltörölte a böjtölést?" Egy ilyen több szempontból bonyolult helyzetben akarjuk értelmezni a címben felvetett kérdést, amely a keresztény ember számára sem mindig egyszerű és problémamentes. A korábbi, pusztán törvényi tekintéllyel irányított keresztény böjtölési gyakorlat a mai ember számára a legkevésbé sem megfelelő. Kellő érvelés és motiválás nélkül nem tudja sem elfogadni, sem hatékonyan gyakorolni. Nem igazán sikerült kialakítani a böjtölés modern formáját, mert amikor ma hangsúlyozottabban a „böjtölés szelleméről" beszélnek, az nemegyszer azt jelenti, hogy teljesen háttérbe szorul, ha nem egyenesen eltűnik a böjt és aszkézis gyakorlati vonatkozású lemondás jellege. Többen arra hivatkoznak, hogy ma már nem lehet a böjt és aszkézis korábbi gyakorlatát követni, mert a mai embernek többet kell dolgoznia, mint az előző korokban, s ez a komolyabb fizikai igénybevétel lehetetlenné teszi számára az étkezés erőteljesebb mérséklését. Vagy mások szerint azért sem lehetséges, mert ma már általában nem olyan egészségesek az emberek, hogy ilyen kemény önsanyargatásoknak alávethetnék magukat. A keresztény aszkézis és böjt mibenléte A Szentírás tanúsága szerint már az ószövetségi próféta számára is igen fontos volt a kérdés, hogy vajon milyen az Istennek tetsző böjt? Ezért fordult kérdésével Istenhez és kapta meg a választ: „Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőknek kenyeredet, és hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől!” Mindebből nyilvánvaló, hogy az igazi böjt nem pusztán szellemi, de nem is csak anyagi vonatkozású, hanem egy sajátos lelkületből fakadó, igazi, életigenlő cselekedeteket mutató magatartási forma, ami az egész embert áthatja. Hangsúlyozzuk ezt azért is, mert a Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása az aszkézisről könnyen félreérthető: „Az aszkézis önsanyargatással a földi dolgokról való elfordulásra törekvő életfelfogás.” Ezzel szemben az egyház kitart azon felfogása mellett, hogy az aszkézis és a böjt nem vezethet sem a teremtett dolgok, sem saját testünk vagy életünk megvetéséhez. A böjt és aszkézis nem más, mint lemondás. „A lemondás a javak használatának és élvezetének kisebb vagy nagyobb mértékű, esetleg teljes korlátozása, de nem a javak értékének kicsinyítésével vagy tagadásával, hanem magasabb rendű értékek előnyben részesítésével." Ebben az értelemben mondjuk, hogy a böjt és az aszkézis tudatosan és önként vállalt lemondás. Bármennyire szorosan egymáshoz tartozó fogalmakról legyen is szó, szükségesnek látszik rámutatni arra, hogy az „aszkézis" és a „böjt" szavak nem egymás szinonimái, hanem a böjt az aszkézisnek egy sajátos megnyilvánulási formája, az aszkézis egy átfogóbb, összetettebb fogalom. Az aszkézis görög eredetű szó, tehát jelentése ismeretlen a Bibliában. Tartalmilag viszont megegyezik mindazzal, amit Jézus az őt követőktől vár. Rámutat ugyanis arra, hogy az Őt követő radikális életforma csak lemondás és aszkézis által valósítható meg. Ezért mondja: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen."5 Az aszkézis teszi alkalmassá a keresztény embert, hogy kellőképpen felvértezze magát arra a küzdelemre, amit a keresztény élet jelent, amiről Szt. Pál is ír: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak."1 Az iménti páli idézetből is kiderül, hogy Jézus által az aszkézis eszkatologikus távlatokat nyert. Az aszkézis harc a bűn minden formája ellen. Bekapcsolódást jelent ez abba a Jézus által már megvalósított, de az idők végéig folytatódó krisztusi küldetésbe, ami a gonosz hatalmának megtörését és visszaszorítását, vagyis az Isten országának építését szolgálja. Ez az aszkézis magában hordozza a szenvedés elfogadását is, amely a bűn következménye. Mindebből következik, hogy a keresztény aszkézis legtermészetesebb és legközvetlenebb megvalósulása, ha valaki készséggel vállalja a mindennapi élet által felkínált nehézségeket és szenvedéseket. Erre buzdítja Pál apostol is szeretett tanítványát, Timóteust: „Vállald velem együtt a nehézségeket, mint Krisztus Jézus hű katonája. Aki harcol, nem bonyolódik bele az élet mindennapi dolgaiba, különben nem vívja ki vezére elismerését.” Az eddig elmondottak az aszkézist úgy mutatták be, mint az ember akarati megnyilvánulását. Viszont még inkább hangsúlyozandó a keresztény aszkézis másik oldala, az isteni. Az aszkézisben megmutatkozó isteni erő képes – az emberi erőnél sokkal hatékonyabban – teljesen átalakítani a személyiséget, elhalmozni az erényes élet ajándékaival. Olyan mértékű ez a gazdagodás, amely semmilyen emberi erőfeszítéssel nem érhető el. Ez leginkább már az életszentségnek legmagasabb fokára eljutottaknak, a misztikusoknak a tapasztalata. Az isteni kegyelem olyan mérvű működése ez az emberben, ahol az emberi akarat szinte teljesen háttérbe szorul. A személy mintegy passzív befogadója, majd pedig továbbadója lesz az érdem nélkül, nem a maga javára kapott isteni kegyelemnek. A Szentlélek működése egészen közvetlenül mutatkozik meg itt az egyén életében. E pozitív oldal nélkül nem érthetjük meg a keresztény aszkézis mibenlétét és célját8. Ha az ember külső törekvései nyernek nagyobb hangsúlyozást, kialakulhat egy teljesen torz, helytelen aszketikus gyakorlat, aminek következménye a lelki életben gyakran megtapasztalható sikertelenség, levertség vagy vigasztalanság érzése. Ami a böjtöt illeti, az egyház nagyon korán tudatosan megkülönböztette a maga aszketikus gyakorlatát a zsidók böjtölési szokásaitól. Az öncélúan vagy pusztán a szokások teljesítése végett végzett böjtöt elutasították, s kimondottan csak a lelki vonatkozású cselekedeteket fogadták el. Ebből a lelkületből következik, hogy a böjtnek bűnbánó és vezeklő jelleget is tulajdonítottak. Bár a böjtnek ez a fajta szemlélése az Ószövetségben is jelen van9, mégis gazdagabb lesz azáltal, hogy Isten Fiának keresztáldozatára összpontosít. Ez a szorosan vett Krisztusra irányultság adja a böjt keresztény többletét, mivel egy állandó éberségre, Krisztus-várásra, az Ő végleges eljövetelének várására irányítja a figyelmet. A testi böjt végzése nemcsak a testre hat megtisztító erővel, ahogyan erre manapság többször felhívják a figyelmet, hanem a szellem is megtisztul általa. Ezáltal az értelem tisztábban tud Istenre figyelni, s Isten titkainak szemlélése elsegít a bűn és a bűnös állapot felismerésére. A böjtben így az ember átadja magát a maga teljes testi és lelki mivoltával Istennek, s ez lesz az ő legigazibb imádása. Hiszen az Isten felé irányuló megnyílást mindig a testtel kell elkezdeni. A külső nyugalom megteremtése, a test nyugalmi állapotának kialakítása elsődleges feltételei az imádságnak és az elmélkedésnek. Ez utóbbihoz tartozik az is, hogy gondoskodni kell az egész testet igénybevevő emésztési működések csökkentéséről. Csak így érhető el, hogy a böjt által intenzívebbé váljék az imádság, s egyáltalán, hogy az imádságot ne pusztán értelmünkkel, hanem testünkkel is végezzük. Ennek a keleti kultúrában, más vonatkozásban is, mindig nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint Nyugaton. Anselm Grün írja a már idézett könyvében: „A régi szerzetesek számára nyilvánvaló összefüggés állt fönn a test és lélek között. Ha a test elhájasodik, a lélek is hájas és tompa lesz. A sok evés csökkenti az ember szellemi éberségét." Az Istennel való kapcsolatunk szempontjából fontos keresztény aszkézis és böjt szükségességét ismerhetjük fel abban is, ha észrevesszük, hogy a Szentírásban milyen szoros kapcsolat van Isten embere, a böjt és a puszta között. Mind Keresztelő János, mind Jézus a pusztában böjtöl. A puszta az a hely, ahol a természet adta körülmények, a szélsőségesen lecsökkent életlehetőségek között az ember egészen közeli kapcsolatba kerülhet Istennel. A testi igények radikális mérséklése ugyanis segít a gondolat, az érzések a vágyak tisztán tartásában, vagyis az Istenhez fordulásban. Fontos azt is megemlítenünk, hogy az egyház, bár böjti napokon tilalmazza bizonyos ételek fogyasztását, mégis mindig távol tartotta magát azon vallási felfogásoktól, amelyek állandó jelleggel megtiltották bizonyos ételek fogyasztását. A keresztény tiltás inkább a lemondás erényét igyekezett ezzel gyakoroltatni, mintsem valamely teremtett dolog megvetését vagy tisztátalannak tartását tanította volna. Az egyház éppen a kinyilatkoztatásra hivatkozva szállt szembe a fent említett felfogásokkal. Ennek igazolásául elegendő Péter apostol joppei látomására hivatkoznunk: „Látta, hogy megnyílik az ég, és onnét valami lepedőféle ereszkedik alá négy csücskénél fogva. Mindenféle négylábú és csúszómászó állat meg égi madár volt benne. »Nos, Péter öld és edd meg!« – szólalt meg egy hang. »Szó se lehet róla, Uram – felelte Péter –, sosem ettem én semmi közönségest vagy tisztátalant.« Másodszor is megszólalt a hang: »Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak.«"11 Az egyház mindig társította a böjtöt más testi és lelki gyakorlatokkal is. A böjttel egyidejűleg ajánlotta imádságok, lelki olvasmányok, kétkezi munka, alamizsnálkodás és a testvéri szeretet különböző cselekedeteinek végzését is. Jézus tanítása adta meg ehhez az alapot, aki a pusztai böjtölés idején azzal utasította vissza az egyik kísértést: „írva van: nemcsak kenyérrel él az ember.” Ebből nemcsak azt a tanítást értette meg az egyház, hogy Isten országáért le kell tudni mondani a földi eledelről, hanem közvetett módon arra is következtetett, hogy mivel más téren is érik az embert kísértések, azok ellen is fel kell venni a küzdelmet. Az embernek egész lényével kell Isten felé fordulnia, egész életével kell nemet mondania a bűnre. Ezért egyszerre többirányú küzdelmet kell folytatnia. E sokirányú küzdelem sikerét ezen cselekedetek együttes gyakorlása hozhatja meg igazán, mivel ezek teljesen igénybe veszik az ember testi és lelki képességeit. Ez segíti el az embert testi és lelki mivoltának teljes birtoklására. Ezen cselekedetek szinte elválaszthatatlanul egymáshoz tartoznak, általuk nyer a böjt valóban keresztény tartalmat, s lesz a Krisztus-követés sajátos megnyilvánulása. Aszkézis és böjt a személyiség fejlődésében Miként arra már rámutattunk, az aszkézis semmiképpen nem vezethet el az élet tagadásához. Helytelen felfogásra vallana továbbá az is, ha valaki önbüntetésre használná ezeket. Az aszkézis és a böjt nem a test ellen vannak, hanem annak, mint a Szentlélek templomának gazdagabb és teljesebb kifejlődéséért. Még kevésbé vannak az ösztönök ellen, hanem az azok fölötti helyes uralomért. S legkevésbé vannak a szenvedés tudatos kereséséért és gyakorlásáért, hanem sokkal inkább az elkerülhetetlen szenvedés elfogadásáért, a minél nagyobb lelki haszon érdekében. Az aszkézis és a böjt ma is a személyiség belső értékeinek gazdagítását szolgálják. A hívő ember tudatában van annak, hogy a személyiség kiteljesedése a végső, eszkatologikus időre marad, de a földi életben kell annak irányát tudatosan és szabadon meghatározni. E földi keretek között az aszkézis és a böjt segíti az embert a lemondások és önfegyelmezések által megvalósított húsvéti újjászületés – (meghalás a végesnek az örök elnyeréséért) – megtapasztalására, amely következésképpen a személyiség kibontakozását és értékében való gazdagodását szolgálja. A személyiség fejlődésében ma is nagy szerepe van az aszkézisnek és a böjtnek, még akkor is, ha sokan nem tudják vagy nem akarják elfogadni azokat vallási vonatkozásaik miatt. Akár a nevelésben, akár az önnevelésben szerepet kell kapniuk bizonyos normáknak, hiszen ezek mutatják meg a személyiség értékekben való növekedésének fejlődési irányát. Az aszkézis és a böjt természeténél fogva alkalmas erre, mert ezek nemcsak az akarat erősödését eredményezik, hanem a személyiség szellemi és lelki erejének és értékeinek fejlesztésére is szolgálnak. Hiszen az aszkézisben és a böjtben találkozik az ember igazi önmagával: felismeri saját gyengeségeit, megvilágosodnak saját céljainak és cselekedeteinek indítóokai, rádöbben érzésvilágának sérülékenységére, rámutat, hol kell felvennie a küzdelmet bűnös énjével szemben, egyáltalán felismeri életének nagyobb és végső összefüggéseit. Ezáltal válik az egyén igazán alázatossá önmaga, mások és Isten előtt, vagyis lesz képessé önmaga, mások és Isten teljesebb elfogadására. Mivel mi a keresztény aszkézis és böjt személyiségfejlesztő értékeiről tárgyalunk, szükséges rávilágítanunk arra is, hogy teljesen elhibázott lenne az az aszkézis és böjt, amelyben az ember pusztán önmaga számára szeretné az emberi teljesítőképesség és önfegyelmezés lehetőségeit megmutatni. Ez ugyanis újra csak önmaga felé fordítaná az embert, holott a keresztény aszkézis és böjt elsődleges célja az, hogy megnyissa az egyént mások felé. Ahhoz a beteges lelkiállapothoz vezetne ez, amelyet mániákus böjtölésnek szoktak nevezni, amely öncélúvá válik, mennyiségi teljesítményt keres a böjtölésben, és depressziós érzést vált ki a személyiségben. Ez könnyen önkínzó cselekedetekhez vezethet a testiség és az ösztönélet teljes megvetéséig. Ezen veszélyek elkerülése végett az egyház ma is hangsúlyozza, hogy az aszkézis és a böjt nem magánügy. Már az ősegyház életében sem volt az. Liturgikus időhöz (advent, nagyböjt, péntek) kapcsolja, és igyekszik kontroll alatt tartani (böjti előírások, amelyek koronként változnak) annak gyakorlati megvalósítását is. Így igyekszik kizárni a hamis buzgóságból vagy torz szemléletmódból származó elhajlások veszélyét. Ezen a téren is szükség van a közösség ellenőrző szerepére. Az aszkézis és a böjt akkor lesz igazán személyes, és csak akkor szolgálja a közösség és az egyén lelki javát, ha az össze van hangolva a személy egyéni, közösségi és hivatásbeli állapotával. A személyre szabottság lényeges eleme az aszkézisnek. Segít az aszketikus és böjti feladatok elfogadásában, illetve teljesítésében. Ezáltal biztosítható, hogy a böjt és az aszkézis pozitív erőt jelentsen a személyiség fejlődésében. Az aszkézis és a böjt gyakorlása kicsit hasonlít a meghaláshoz, amely előfeltétele annak az újjászületésnek, amely által az ember megtisztul érzéseiben és lelki világában. Ez elvezeti az embert egy sokkal személyesebb és teljesebb kapcsolat megtapasztalására önmagával, embertársaival és Istennel. Az aszkézis és a böjt értékeinek felfedezése a mai világban Az aszkézis és a böjt gyakorlatával a keresztény ember bizonyítja a világnak, hogy az emberi élet célja nem a teremtett javak minél bőségesebb birtoklása és élvezése, hanem az üdvösség elérése. Éppen korunk égető problémái vezethetik el a ma emberét annak felismerésére, hogy igenis szükség van a teremtett világgal való kapcsolatunkban egyfajta aszkézisre. Például a környezetszennyezés világméretű problémája arra figyelmeztet, hogy egy sokkal aszketikusabb életvitelre kell berendezkednünk, ha nem akarjuk elpusztítani saját életlehetőségeinket és önmagunkat. Korábban a pszichológia sok esetben fenntartásokat fogalmazott meg az aszkézis és a böjt keresztény gyakorlatával kapcsolatban mondván, hogy a vágyak és érzések ilyen mérvű visszaszorítása lelki kiegyensúlyozatlansághoz vezet. Önkritikusan meg kell állapítanunk, hogy erre a bírálatra nemegyszer rá is szolgált az egyház, még akkor is, ha az aszkézisnek és a böjtnek eme kritizált formái inkább tudatlanságból vagy helytelen felfogásból fakadtak. A valóság ugyanis az, hogy csak a legutóbbi időben olvashatunk a lelkiségi irodalomban arról, hogy nem szabad visszaszorítani az érzelmeket a lelki életben sem. A vágyaknak és az érzelmeknek – miként a személyiség egészében is – megvannak a maguk pozitív szerepei Istennel való kapcsolatunkban. Másrészt azt is meg kell állapítanunk, hogy a másik oldalon is történt bizonyos véleménymódosulás az utóbbi időben, mivel ma már a pszichológia sem utasítja el a priori az egyház böjti és aszketikus gyakorlatát. Ma már a pszichológusok körében is általánosan elfogadott az a nézet, hogy nem lehet kiegyensúlyozott emberi életet élni valamiféle aszkézis nélkül. A keresztény aszkézis viszont nem marad meg pusztán az életfegyelem kialakításának pragmatikus igénye mellett, hanem annak céljára irányítja a figyelmet. Vagyis rámutat arra, hogy a Jézus által sürgetett szeretet gyakorlása feltételezi a test feletti uralmat. Ezért a böjtölőt az a nem titkolt remény élteti, hogy cselekedetével eljut az ösztönök feletti szabad rendelkezésre, amely készségesebbé teszi őt az önzetlen, szolgáló szeretet gyakorlására. Arra is utalnunk kell, hogy a testünkhöz és ösztöneihez való kapcsolatunk a világhoz, a teremtett dolgokhoz és Istenhez való viszonyunk kifejezője is. Ezért lehet a böjt és az aszkézis egy sajátos Isten-élmény is. Ezért is szokták az aszkézist időnként „via angelica"-nak, vagy a paradicsomi állapotba való visszatérésnek nevezni. Általa az ember eljut Isten jelenlétének állandó, élményszerű megtapasztalására. A mai ember legtöbb problémájának oka abban keresendő, hogy Végtelenre nyitott léte a véges dolgok birtoklásában nem nyer beteljesülést, ezért ezek mérték nélküli felhalmozására törekszik, ami mégsem hozza meg a várt eredményt. Ezen törekvése viszont az eddig már meglévő belső békétlenséget külső békétlenséggel is növeli, mivel a teremtett dolgok önző felhalmozása szükségszerűen másokkal való konfliktusokhoz vezet. Mind a külső, mind a belső béke csak az aszkézis által állítható helyre. „A böjt megfegyelmezi az embert, megszabadítja szenvedélyeinek uralmától, s így belső békességet ajándékoz neki." Nem lenne helyénvaló az aszkézis és a böjt mai gyakorlatát a régi, hősies aszketikus gyakorlatok holmi dekadens megnyilvánulásának tekintenünk. Kétségtelen, a jelenlegi gyakorlat sok szempontból megújítást igényel, de korunk lehetőségei között kell értelmeznünk azt. Hangsúlyozottabban ki kell emelni az aszkézis már emlegetett „húsvéti jellegét". Rá kell világítanunk annak állandóan megújuló és megújító erejére. Az egyén számára nyújtott értékeken túl fel kell hívni a figyelmet az aszkézis közösségi vonatkozásaira is. Korunk embere különösen nagy érzékenységet mutat a szolidaritás erényére, akár a társadalmi igazságtalanság megszentelésére irányuló figyelemfelkeltés végett, akár a mások rossz helyzetében való önkéntes részt vállalás szempontja miatt. Az egyház által ajánlott, másokért vállalt böjt és aszkézis értéke így könnyebben nyer elfogadást. Napjainkban újra felfedezték, hogy nem elég az egyén önuralma, legalább ilyen mértékű önmérsékletre van szüksége a társadalmi szerveződés bármely fokán álló közösségnek is. A mai orvostudomány megállapítása szerint a fiziológiai betegségek döntő része lelki eredetű. Már a Szentírásban is találunk arra vonatkozó utalást, hogy bizonyos betegségeket csak böjt és imádság által lehet legyőzni. Ezen ismeretek alapján tehát joggal állíthatjuk, hogy a böjt és az aszkézis mind a testre, mind a lélekre gyógyító hatással van, vagyis elvezet az egész ember gyógyulásához. Ennek tudatosítása sokakban eloszlathatja azokat a helytelen ismeretből fakadó előítéleteket, amelyek az utóbbi időben alakultak ki a keresztény böjttel és aszkézissel kapcsolatban, sőt megvilágíthatja ezek egyedülálló értékeit. Végül szükségesnek látszik megemlíteni azt is, hogy minden ember a maga útján hivatott az életszentség megvalósítására, s ehhez hozzátartozik az is, hogy mindenki kialakítsa a maga életének legmegfelelőbb életfegyelmet. Ez leginkább az életállapotnak és a hivatásnak megfelelő kötelességek teljesítésében mutatkozhat meg; ez az aszkézisnek egyik legtökéletesebb megvalósítása. 1 A. Grün: Böjt. Test és lélek imája, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1993. 2 Iz 58,6–7 3 Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 61. old. 4 C. Schütz: A keresztény szellemiség lexikona. SZIT, Budapest, 1993. 237. old. 5 Mt 16,24 6 1Kor 9,24–27 7 2Tim 2,3–4 8 Vö. Nuovo dizionario di Spiritualita. Edizioni Paoline, Milano, 1985. 68. old. 9 Vö. 1Sám7,6 10 A. Grün: Böjt, 16. old. 11 ApCsel 10,11–15 12 Lk 4,4, 13 A. Grün: Böjt, 21. old. 14 Mk 9,29
Brückner Ákos Előd EGY LELKI ÍRÓ LELKÉRŐL Halász Pius emlékezete Legutóbb a családokhoz írt levelében idézte a szentatya VI. Pál megfigyelését: „A mai ember szívesebben hallgatja a tanúkat, mint a mestereket, vagy ha meghallgatja a mestereket, azért teszi, mert tanúk." (23. pont) Le is vonja a következtetést; „Pusztán az írott tanúságok... nem elegendők, sokkal fontosabbak az élő tanúságok." (Uo.) Ezzel a kulccsal szeretnénk újra rányitni Halász Pius ciszterci lelki író hagyatékára, miután más cikkek mellett a Vigilia 1994/11. számában már jelent meg róla életét és munkásságát áttekintő írás. A ciszterci családban is – a szerzetesek, tanítványai, barátai szemében –, de reméljük, a lelki elmélyülésre szomjas magyarság egészében is mestereink hitelét fokozza és vonzását erősíti, ha nemcsak doktrinális hagyatékukat (az „írott tanúságokat") tanulmányozzuk, hanem személyes vallomásukra is odafigyelünk. Az életet az élet élteti! Halász Pius több mint félszáz darabból álló írásgyűjteményét és megannyi cikkét átlapozva, megkísérelhetjük jellegük szerint rendezni őket. Ízig-vérig aszketikus alkatú és szándékú író. Nem kutató teológus. Minduntalan a teológia életre váltása érdekli, de minden gyakorlati célú elmélkedése mögött ott van hitünk világosan képviselt fénye és súlya. Eleinte inkább világnézeti megközelítésben ragadja meg a hitigazságokat, utóbb – az idők sodrását jól érzékelve, sokszor előre jelezve – a biblikus teológiai gondolkodásmód érvényesül írásaiban, prédikációiban. Jellemző életszeretetére és életalakító törekvéseire, hogy egy hittétel vagy napi biblikus szemelvény kapcsán a liturgiáig, az egyházkép formálásáig, a papi, talán még inkább a szerzetesi hivatáskérdés kiélezéséig és az ember egyéniségének alakításáig (a kegyelem és szabad akarat kérdése lélektani érzékenységű megvilágításban) jut el. Műveiből alig lehet egyet is mondani, amelyben nem az egyéniségén átszűrt hitvallást, életszabályt kínálná, de számos olyan írása van, amely napló- vagy levélszerű, vagy ha elmélkedés, gyökeresen személyes fedezetű. Itt most ezekbe a legszemélyesebb hangvételű vallomásaiba lapozunk bele, és keressük a lelki író arcélét, önarcképét, vívódásokon át alakuló egyéniségét. Kiragadott szemelvények tipegőin közelítjük meg őt, vagy sokkal inkább az életét nevelgető, formálgató Istent. „Partitúrámon négy kereszt az előjelzés, tehát cisz-mollban kezdődött az életem. ... Kintornás tolja maga előtt kerekekre szerelt zeneszerszámát ... a darabok benne vannak a zenedobozban, neki csak az a dolga, hogy muzsikáljon. .. Sorra kinyílnak az ablakok: bezárt szívek és fáradt életek. A hangok már nem is a verkliből, hanem a kintornás szívéből fakadnak, és az a vágy dalol bennük, hogy szebb legyen körülötte a föld, hogy tisztább legyen a légkör, és hogy jobbak az emberek. . . A muzsikus most arra vár, hogy őt is észrevegyék, meglássák benne is az embert, egy kicsit szeressék és marasztalják is, de mindez elmarad. A vándor ismét útnak indul... Pécs, Veszprém, Zirc, Budapest, Róma, Szentgotthárd, Borsodpuszta, Csatka, Pannonhalma." A nyolcvanas évek elején megszerkesztett Áldott legyen az Isten kétkötetes, kb. 350 gépelt oldalnyi vallomások a hatvanas évek elején félbeszakadnak, az előszóban sem történik említés a két utolsó állomásról, Nagykovácsiról és Szentendréről. Emlékekből, kicsit Szeghy Ernő emlékeinek hangulatát felidéző visszaemlékezéseiből, és hat – apró gyöngybetűs, finom tollvonású – személyes napló feldolgozásából állt össze. A cím a szándékot tükrözi, közel van Szent Ágoston Istent dicsőítő önéletrajzához, bontakozási ívében hasonlít Thomas Merton Hétlépcsős hegyére. Jó tapasztalatokat gyűjthetünk a szerző gyermekkora leírásában a fiatalok preevangelizációjához, pedagógiájához. „Otthonunk tele volt szeretettel, s ha Isten nevét nem is ismertem, de a lényegét tapasztaltam. Később csak úgy nevén kellett neveznem Őt, aki betöltötte életünket. Szinte hálát kellett adnom Neki, hogy szüleim nem voltak »vallásosak«. . . Családunkból hiányzott a kenetes jámborság és a hálaistenkedő szemforgatás. Szüleim élete volt keresztény, és nem a stílusa. Mélységes hálával borulok le a mennyei Atya előtt. . ." (15. o.) Életében új korszakot jelentett, hogy a szomszédos Fonyó néni elvitte őt a ferences zárdába, hogy megtanuljon ministrálni. „Ma már tudom, hogy a személyes létezés számára döntő jelentősége van az atmoszférának. .. Érezteti, hogy a tapasztalható világon túl vagy belül van egy másik világ is, amit szintén meg lehet tapasztalni. Számomra ez a kolostor varázslatot jelentett. .. Assisi Szent Ferenc szelleme és lelkülete volt az az ideális kollektív tudattalan, ami mozgatta ezeket a kedves szerzeteseket." (24. o.) Gyermekkora, anyja higgadtsága a bajok idején, csendes szenvedéssel viselt tüdőbaja, de különösen apja gondos, derűs törődése az ősbiztonság erejével hatott rá. „Tulajdonképpen ezt az elsüllyedt világot kerestem későbbi utaimon, ami végleg valóság maradt az életemben. . . Valaki voltam egy Valaki szemében. Ma már meg tudom fogalmazni azt az élményt: A létezésnek atyai arca volt, biztonságot és meghitt melegséget sugárzott az életembe." (16. o.) „De ekkor még hiányzott valami rendező elv, ami a lelki tartalmakat egységbe fogja. Belső tér nem alakulhat ki neki megfelelő világkép nélkül. És kell valami oltár is, ahol a legszentebbet őrizzük. . . Élni, ez biológia. Az ember számára élni: Mindig valakiért élni, valaki felé élni. Ekkor még csak éltem." (34. o.) Dámján professzor úr (dr. Vargha Dámján ciszterci) mély benyomást tett rá. Vádját, hogy „Feri, te cserbenhagysz engem" a ministráláskor, néhány nap múlva megfejtette, és bár „nem akartam kivétel lenni, semmi kedvem sem volt, hogy szenteskedőnek nézzenek, egyik reggel mégis kis ostyát tettem a paténára... Így lettem napi áldozó. Biztos ennek köszönhetem, úgy mentem át a kamaszkoron, hogy észre sem vettem. . ." (42–43. o.) Nagy igénye, hogy személyes kapcsolatokat találjon. Hatott rá, majd csalódást okozott neki őrsvezetője, sokáig elviselte Guszti rajongó barátságát, leheletfinom kamaszszerelemmel tisztelte Ilonkát. Futólag látta Prohászkát, később Werner Adolf zirci apáthoz fűzte szinte atyai barátság. Nagyra értékelte Schütz professzort és Rómában Garrigou-Lagrange-ot. Egy hirtelen elbomló barátság űrt hagyott benne; „amit maga mögött hagyott, be kellett tölteni. Ekkor jelentkezett Jézus. Mert mi a hit? Valóságtudatunk fokozatos átalakulása. Jézus olyan valóság kezdett lenni számomra, mint a fák, a csillagok, édesapám és édesanyám. Úgy lépett be az életembe, mint velem egykorú jó barát. Együtt nőtt velem. . . Lelki életemnek ekkor egyre inkább az lett a jellemzője, hogy a monológból, amit magammal folytattam, dialógus lett. . ." Így kezd leveleket, naplót írni – Neki. „Későbbi éveimben lehettem sokszor egyedül, magányos többé soha." (46. o.) Vívódik a papi, szerzetes papi hivatással. Mint a szentek esetében többször olvasható, egy alkalommal megostorozta hátát. „Egy pillanat alatt megszűnt minden érzéki kísértésem. . ." (65. o.) Akarata gyengeségével, iskolai kötelessége elmulasztásával is vádolja magát. „Az élet egyik fájdalma, szinte általános jelensége, hogy belső világunk lassabban érik, mint a külső. . . A magam erejében nem bízhatom, ezért tehát ismét csak hozzád fordulok, isteni Barátom, jó Jézusom." (66. o.) „A liturgia állandóan eufóriás zsongásban tartott, s közben nem vettem észre, hogy akarati életem egyáltalán nincs összhangban a lelkesedéssel. Szívem pátosza őszinte volt, szenvedtem is e kettősségtől, de mert a kegyelem dolgozott bennem, a helyzet nem volt reménytelen." (49. o.) „Ha nincs valaki, aki kívülről nyúl bele sorsomba, akkor biztos, siralmasan végződött volna férfivé való érlelődésem, erre minden adottság megvolt bennem." (95. o.) Zircre megy a Nagyboldogasszony-napi búcsúra: „a csönd pedig – kipusztuló madárfaj a világban – itt kupolát emelt fölém, mintha a mindenség méhe lenne, már készült benne a jövő idő. Most érzem csak igazán, hogy mennyire nem élet az, ami Zircen kívül van..." (92. o.) Bár még csak novícius, reformvágya máris izzó. „Naiv és forrófejű voltam, de őszinte és nyílt. .." – „Apát urunk,... tervszerű diszpozíciós politikával olyan rendházat kellene szervezni, ahol csak a reformokat elfogadó testvérek élnének már a saját szabályaik szerint." (106. o.) „A noviciátus könyvtárában ... találtunk egy német könyvet a trappistákról: kukullában a zsolozsmán és a káptalanteremben. Erre feltűnően rezonált belső világom. Ettől fogva a monasztikus szerzetes képe lebegett mindig előttem." (108. o.) Másrészt viszont a szerzetespapi hivatás karikatúrájának, sebének élte meg azok magatartását, akik a teljes szerzetesi odaadottság iránt érzéketlenek voltak. Csakhamar szívós küzdelmet folytat a pesti Bernardinumban azért, hogy litánia helyett vasárnap délután vecsernyét imádkozhassanak az ott lévők. „Hű maradtál hófehér ruhádhoz" – idézi a második naplókötete végéről. „Talán ez volt a zenit, utána – érthetetlenül – jöttek a megpróbáltatások. Belül lelkiismereti zavarok, kívül fizikai bajok, a tetejében folyton visszatérő halálfélelem. Valahogy eltévedtem a semmiségek között." (111. o.) „Jóakaratom, őszinte törekvésem és állandó küszködésem sem pótolta a Szentlélek keresztségét. Hiányzott a második megtérés. Helyette ott állt a vágyálom. Külső reformoktól vártam a döntő változást. . . Tény, hogy figyelmemet egyre fokozódó hevességgel a hiteles ciszterci élet foglalta le." (115. o.) Az első fogadalom után Budapestre küldik. „Fekete kolostor"-ként éli meg a bernardinumi éveket. A Zircen kívüli ciszterci élettel elégedetlen. Mégis: „Róma . . . szerelmem: Róma örök város, mondják. Már most tudtam, hogy számomra nem az. Itt is túlságosan »én« voltam. Az évezredek parádés felvonulása később sem keltette fel bennem sem az örökkévalóság, sem a mulandóság érzését... A mindig fiatal »jelen« volt lelkem állandó atmoszférája... Jézushoz való kapcsolatom itt is biztosítani fogja a folyamatosságot. .. Istenem, mondom ma öreg fejjel, hány ember akad ma a világon, aki már saját személyiségében sem biztos többé. Hogy a későbbi évek kavargása között mégsem idegenedtem el saját énemtől, azt egyedül Jézusnak köszönhetem." (II. köt. 3. o.) „Számomra ma már semmi kétség nem fér ahhoz, hogy római éveim lényegéhez tartozott az esztétikai élmény is. A szépség és a szentség összefonódott bennem, szívem szédüléseit, egész énem eufóriás túlfűtöttségét, érzelmem lángolásait egyformán köszönhettem a kegyelemnek és a szépség varázsának." (3–4. o.) Lenyűgözi a szellemi élet is, a teológiai tanulmányok, a személyes benyomások, a pápa alakja, szerepe. Kétségtelen, Róma szíven ütötte, erről tanúskodik a „Az én Rómám Te vagy 1935–36" című kötete. Írása vallomás, poézis, Dante-idézetek sora, csillogás, „vágy szebbik önmagam után". Ugyanakkor hangos megkapaszkodás Jézusban, aki „Édes Öcsikém, Drága Bátyám, Jó Barátom, Édes Mesterem, Orvosom, Mennyországom, Szerelmem, Boldogságom, a Mérték, a Szépség". Krisztus közelsége Róma vonzásánál is erősebb, mintegy Vele, Benne éli át ezeket az éveket, így lesz diakónus, később pap. De lelkesedése lassanként átcsap az önmagával számoló, kínlódó ember vívódásába és a könnyes búcsúzásba. „Ó, igen, Róma nem valami, hanem Valaki. Te vagy benne minden, ami Szép, ami Szent, ami Fönséges. Örök és Nagy.. .Jézusom, az én Rómám Te vagy!" (112. o.) „Tisztán érzem, hogy eljutottam az emberi boldogság végső határára, egyszerre feltárul előttem egy új valóság, a boldogtalanság szomszédja lettem. Ó Uram, tudom, jelenléted eljön akkor is velem." (117. o.) 1935. szeptember 5. „Az első gyónóm... Utána lányok és fiúk serege. Lelkem kifolyt a szememen és számon át. Kis gyerek és serdülő kamasz lettem, és sírtunk, hogy nem szeretjük eléggé az édes Istent. Pap vagyok, szégyellem magam, hogy nem vagyok szent." (Áldott legyen az Isten, II. 31. o.) Már újra itthon. Szolgálatban. Ezer öröm és megpróbáltatás. A Rendben vizitáció, apátválasztás. „Az országban nagy feszültségek... Sodródtunk a háború felé, én pedig kis problémákkal vesződtem." „Mégis a rendi reform és a ciszterci gondolat igézetében éltem... Köszönöm, Atyám, hogy rendünk élete gyökeresen megváltozott, vége lett a liberális életszemléletnek, s az ún. »úri mentalitásnak«. Ha ciszterciek nem is lettünk, de buzgó szerzetesek és jó papok igen." (49. o.), „Azzal, hogy a vizitáció biztosította liturgikus életünket, újra ciszterciek lettünk, Isten iránti hódolatunk ide vonzza a kegyelmet. A vita communis perfecta [tökéletes közös élet] szerzetessé tett bennünket, és útját állja az eddigi világias szellemnek. Végül a tanulmányi rend biztosítja alapos papi képzettségünket. Ezért a háromért küzdöttem. Most megvalósult, félreállhatok. Úgy érzem magam, hogy itt már csak vendég vagyok. Zircen befejeztem szerepemet." (50. o.) A későbbi borsodpusztai alapítás tervét a hozzá csatlakozni akarók nyilatkozatával együtt 1945. november 13-án adja át apátjának, Endrédy Vendelnek. A levél számolt a történelmi idők kritikus voltával, annak ellenére lelkiismereti okból kívánja „a szent Alapítók példája nyomán teljes magányban, tökéletes szegénységben, kemény munkában. . . Szent Benedek Atyánk Reguláját teljes mértékben követni." (52. o.) „1948. január 9-én kollációnkon a Regulához való viszonyunkat tárgyaltuk. Örömmel állapítottuk meg, hogy az alapítással járó nehézségek ellenére szinte 90%-ban élhetjük Szent Benedek Atyánk által elénk rajzolt életét." Az étkezési rendet érintő hiányzó 10%, de főként a szemlélet- és alkatkülönbségek, a nem egyformán érettség a kemény életformára, egyenetlenségre vezetett. Pius atya betegsége, a külső zaklatások is próbatételt jelentettek. Ennek ellenére a szétszóratásig kontemplatív és kemény munkás életet élt a kis közösség, és „meg voltunk győződve arról, hogy szent hivatásnak teszünk eleget, hogy a hazug világban, a káromkodás és piszkos beszédek légkörében, az imádás és a dicsőítés tiszta légkörét teremtsük meg." (64. o.) Míg ez a naplószerű írás ez időszakban inkább be- és elszámol a borsodpusztai életről, a Papi Lelkiség 1944–47/2. számában a „Magyar Citeaux, 1946." c. cikk – és az ottjártak visszaemlékezései – adják meg szenvedélyesebben és exisztenciálisabban a Regina Pacis apológiáját. Csatkán Pius atya a Szűzanya oltalma alatt élt. Lelkipásztori munkáját, mint két pillérre, a szószékre és a hitoktatásra építette. A kontemplációban és otthonteremtésben Ciprián atya volt a társa, akit magával vitt oda. „Mi volt a múltam? Egyetlen sóvárgás az ősi szerzetesi élet után. . . Elmondhattam, hogy egy voltam a ciszterci életeszménnyel. Most egyszerűen ennek vége." Mégis: „Isten most csodálatos balzsamot ad, a reményt." (67. o.) „A templom kórusán csináltattam Ciprián atyával kétszemélyes stallumot, és minden hajnalban – ha nem is kettőkor, de négykor – magunkra öltöttük kukullánkat, és elkezdtük a zsolozsmát." (68. o.) Az Áldott legyen az Isten II. kötetének utolsó száz oldala a csatkai élet mozaikszerű leírása. Mosolygós-könnyes pasztorális élmények és szellemes, veszedelmes vívódások a hatalmi beavatkozás képviselőivel: ezek résein át látjuk meg a hűségesen, csökönyösen helytálló szerzetest. Belső világát azonban más írásai – úgy tűnik, legmélyebbről fakadó vallomásai – gazdagabban örökítették ránk. Csatkán 40 évesen, élete zenitjén, a Szent Kúthoz el-elzarándokolva írogatja nap mint nap egy teljes éven át, a Mária-éven át, máriás elmélkedéseit, a Férfiszívvel c. meditációs gyűjteményét. Emléket és kultúrát idéz. A külső és belső valóság kérdőjeleket támaszt benne. Kiáltássá és költészetté válik mondanivalója. Isten-szomjúsága ott van minden sora végén, Máriához jut el minden egyes elmélkedése zárásakor. Mária a kulcs, az út, az utalás Krisztushoz. „Per Mariam ad Jesum." Az Embertelenül c. kötetei előtt ez a mű a legszebben feloldott személyes örvénylése. Csak néhány mozaikszem: „Borzasztó logikája a szívemnek: ha az ember rendít meg bennünket, az Istenben rendülünk meg... Szívem kiégett szakadékjai között az Isten riasztó miértje elől Krisztushoz menekültem. Aztán Krisztus rettenetes csődje után Máriához menekültem. És ha egyszer Máriát is elveszítem szemeim elől? Óh Mária, vezess vissza Jézushoz és ahhoz az Istenhez, aki jóságos Atyja nemcsak a bűnösöknek, hanem a gőgösöknek is." (ápr. 25.) – „A férfi legjobban az ész és a szív antagonizmusát szenvedi meg... Óh, Mária, ments meg attól, hogy férfiatlan legyen vallásos életem, de attól is, hogy embertelenül haladjak örök céljaim felé. Ne engedd, hogy csupán idill legyél a szívem számára, de azt sem, hogy börtön legyen a szerelem. Mert ha csupán epizód vagy az életemben, akkor nem az vagy, akinek lenned kellene. Ha pedig minden vagy nekem, akkor meg bálványom vagy. Tudom, hogy egyszerre szédítő szerelem és szédítő szabadság csak az Isten képes lenni az emberi szív számára. Óh, Mária, én de messzeszakadtam Istentől. .." (máj. 13.) – „Óh, Mária, Isten mentsen, hogy giccs legyél. Nem akarom, hogy hamis vigasztalás legyél, vigasztalan szívem számára." (jún. 5.) „Istenem, Pünkösd az én nagy fájó sebem. Megérezteti velem, hogy kívül vagyok. 40 esztendő vágya, hivatása, begyakorolt gesztusai ellenére is, hivatásom és ruhám ellenére is, sőt a lelkembe égetett papi jegy ellenére is tökéletesen kívül vagyok. Mindez csak rám van téve, de a lényeg bennem pogány. Esztéta vagyok. A reform régi életformák felélesztése, repülés a múltba, végeredményben ez is költészet. Mindig búcsúzom attól, ami szép volt. Óh, Mária, hogy hívjam a Szentlelket, mikor olyan idegenül állok vele szemben. Annyira kívül vagyok, hogy most el sem tudom képzelni, mit jelentett Számodra a Pünkösd? Számodra, aki fogantatásod első pillanatától kezdve belül voltál." (jún. 6.) – „Templomunk búcsúja. A lányok mind új ruhában páváskodnak... Óh, ha nem ismerném Máriát, valóban elhinném, hogy ez a lényegük. De mióta az Ő Szívébe néztem, tudom, hogy amit ma látok, csupán felszín. Minden lányban ott szunnyad a lehetőség, hogy Mária legyen. Szívük csupa rezonancia. Maguk sem ismerik tulajdon lényüket. Maguk sem sejtik, hogy valamennyien angyalra várnak. És ha angyal hajt térdet előttünk, Mária lesz belőlük. Az élet fájdalmas titkához tartozik az is, hogy az angyal kevés, nagyon kevés. Legtöbbször egy Ádám tiszteleg előttük, s a szegény kislányok, maguk sem tehetnek róla, Éva lesz belőlük. Mária, ma kis húgocskáimért könyörgök." (júl. 4.) – „Hiába nyitom ki a legokosabb teológusok írásait, hiába olvasom mariológiájuk szépen megvasalt és hideg tűzben keményen kikalapált igazságait, ha a mélységből nem jönnek üzenetek, egy idegen asszony arcát mutatják felém." (júl. 15.) – „Mária, a szeretet fojtogatja torkomat, a Te magányosságodhoz csak egy van hasonló a földön, a pap magányossága." (júl. 28.) – „»Szép Nagyasszony, sírj Te is velünk« – mondja az ének. Én inkább így mondanám: »Szép Nagyasszony, hadd sírjak veled.« Mert érzem, hogy Magyarország ezekben a pillanatokban csupán Mária könnyeiben létezik." (okt. 8.) Az idők sodrában c. kötete 1940 és 1949 között írt cikkek és értekezések gyűjteménye. Ehhez köttette hozzá 1956. október 22. és november 26. között írt elmélkedéseit. Miközben lépést tart a realitásokkal, szolgálni is akar, ahogy lehet. Rendet tart Csatkán, és ösztökél, hogy készüljön a falu népe a város megsegítésére. De mind e mögé nézve hazánk lelki egysége és különösen is a papság lelki egészsége zaklatja. „Mi lesz akkor, ha a felkelés fegyverei elhallgatnak? Akkor következünk mi, mert a békét akkor is meg lehet nyerni, ha a harcot elveszítettük. Csak az kell hozzá, hogy népünk egységes és rendíthetetlen maradjon követeléseiben. . . Ennek a véres fölkelésnek szent gyümölcsét, magyar egységünket, rendületlenül meg kell őriznünk az orosz harckocsik között is. Magyar és magyar között többé nem lehet különbség." (okt. 26.) „Mi a teendő? Legfontosabb a papság lelki reorganizálása. Sajnos, Prohászka országot alakító szelleme a papság között nem érte el azt az eredményt, amit a hívek között. Papságunk jozefinista, liberális gyökerei éltek tovább, és ez a rendszer is inkább légüres teret igyekezett teremteni miközöttünk. Nekünk azért adtak kongruát, hogy ne dolgozzunk." (okt. 31.) „. . . A lelki írók megkísérelték a sötétség teológiáját és misztikáját elméletbe foglalni. De hogy milyen az a maga konkrét valóságában, lélektani vetületében és a történelmi szituációhoz való kötődésében – arról árulkodik ez az írás. A hátterében ott érezhető az 56-os események tragikuma és a zsinat előtti egyház kilátástalansága. A sötétség kívül és belül is teljes volt. Ami most kezdődik, az nem vigasztaló írás, hanem dokumentum. Vigasztalás annak, aki most szenved tőle, vagy már túl van rajta." Embertelenül I-II. c. írása valamiképp a Férfiszívvel c. mariológia után megrázó krisztológia. Krisztushoz vezeti el, Benne oldja föl kínlódását a lelkipásztorkodásban jelentkező emberrel, a megszenvedettségét az egyházképpel kapcsolatban. Talán most érzékeli legnagyobb sugarú körben az emberiség, az emberség minden kínját, végességét, megváltásra szorultságát, az egyház „semper reformanda" voltát. De végkicsengése mindig ez: „Uram, tűzbe vetettél / aztán vízbe vetettél / végül magadhoz emeltél." (Előszó) „Embermilliók között élek, akiknek már egyáltalán nem hiányzik az oltár, és akiknek a szívében már alig van hely lelkiismeretük számára. Nem csodálkozom, hogy meglep a kísértés: Vajon az Evangélium csupán negligált, vagy már tényleg túlhaladott álláspont? A történelmi ember egyre jobban távolodik Krisztustól. Lelkem mélyén egyre jobban érzem a válságot: Krisztus mellett maradjak, vagy a tömegekkel legyek szolidáris? Mert ha etikámmal közeledek feléjük, hiába is vallom testvéri közösségüket, kivetnek maguk közül. Csodabogárnak néznek." (I. 13.) – „Mindig éreztem, hogy alapvető különbség van a pap és az apostol között. Én mindig csak a papi életre éreztem ösztönzést. Annak is csupán Isten felé vonatkozó részére. Mihelyt a szentélyből ki kellett lépni, hogy buzdítsak, rábeszéljek, erőltessek, ha tettem, mázsás terhet éreztem magamra nehezedni. Az volt a benyomásom, hogy most drágagyöngyöt szórok a sertések elé. Biztos, hogy nem az ember leértékelésén, pláne megvetésén volt a hangsúly, hanem a szent dolgok értékelésén. Esztétikai érzékem mindig borzadt a tiszta értékek reklámozásától." (1.15.) Ezen sorok nyomán még inkább hálás lehet mindaz, akinek bármikor is, de mindig szerényen és készségesen rendelkezésére állt mint lelki vezető. – „Roppant tévedésünk akkor következett be, amikor nagy tömegek vették fel a keresztény szimbólumokat, és mi azt hittük, hogy a kereszténységet vették fel. Azóta csaljuk magunkat és világot." (I. 63. o.) – „... nem érzek erőt magamban, hogy folyton örömhíreddel kínozzam őket. Míg távol éltem tőlük, tudtam mennydörögni a szószék magasából, mióta közel vagyok hozzájuk, nem tudom többé megtenni. Mindenki bántja őket. Hiszen már alig maradt más örömük, mint a bűn. Még én is gyötörjem őket lelkiismereti kínokkal a szerető Isten nevében? Uram, engedj vissza a magányba. . ." (I. 83. o.) – „Ugyan, mi ma az Egyház? Hatalmas kiépített szervezet, melynek lassan csak keretei lesznek, őrhelyei lesznek, de hatósugara egyre rövidebb. Szédületes arányú vasbeton templom, amelynek betonhálózata van, de kezei üresek. Mi az egyház? Plébániába zárt papok és oltár körül totyogó, nagyfokú szklerózisban szenvedő szolgák? Műemléknek nyilvánított és államilag karbantartott templomok. Ez az Egyház? Vagy pedig a lelkek, akik más zászlók alatt menetelnek, tömegek, melyeknek már csak földi vágyaik vannak? Intézmények, amelyek nélkülünk is nagyszerűen prosperálnak. .. Ah, Uram borzasztó kísértés bujkál bennem." (I. 109-110 o.) „Az orvos tudja, hogy a betegség soha meg nem szűnik, hogy betegei nem fogynak el, és mégsem csügged. Miért csüggedne, hiszen belőlük él. Én meg azért vagyok, hogy a lelki betegeket gyógyítsam, és mégis letör, hogy a bűn nem csökken. Igen, én nem akarok a bűnből élni... Mit tegyen azonban a lelkipásztor? Elkeserednie nem szabad, elfásulnia nem szabad. .. Egy szép napon arra ébred, hogy a cinizmus szomszédja lett. Mikor az emberek abortuszokról úgy beszélnek körülötte, mint az időjárásról, képes lesz-e tovább hinni, hogy a maga finom elefántcsonttornyában lakik az igazság? És ha többé nem tud megdöbbenni a bűnön, lesz-e akkor bátorsága küzdeni ellene? Maradhat-e még gyermek, aki már nem képes csodálkozni és iszonyodni?" (II. 186–187.) Az Embertelenül alcíme: „Egy haldokló hagyatéka a boldog kérődzők számára." Halász Piusnak volt alkalma kérődzeni, meditálni, két szakaszban a börtönben is. Állomások c. kötetében kb. 50 oldalnyi írás az első fogság utáni Elmélkedések a börtönben 1962; értekező, emlékező, öntartást segítő meditációk. Úgy kapaszkodik a Bibliából és a Kultúrából összegyűjtött kincseibe, mint apátja, Endrédy Vendel sorolgatta hasonló helyzetben imádságai részeiben diákjai névsorait és a fejben megoldható matematikai feladatokat, hogy önmagát a zárkában el ne veszítse. „Uram, add, hogy lássak testi szemeimmel, szellemi szemeimmel, lelki szemeimmel. . ." (1/2/3) „Iszonyú veszedelem, hogy nem magunkat éljük, hanem szerepet kezdünk játszani. Lassan azután annyira beleéljük magunkat szerepünkbe, hogy teljesen felszívja egyéniségünket. . . Most csíkos ruhában, itt a zárkák hosszú és névtelen sorában könnyű legyőzni a kísértést. De arra jó, hogy felkészüljünk, ott kinn sem akarok más lenni, csak észrevétlen, egyszerű ember az emberek között." (6. o.) „Az idő nemcsak érlel, hanem hervaszt is. Az idő Isten ítélő angyala. Hogy a börtön számomra ne legyen a »holtak háza«, saját Lelkét hagyta itt, az Erősség Lelkét, segítségével nem ragadok kátyúba, és a börtönben is el tudom mondani; »Uram, jó nekem itt lenni«." (26. o.) írásában különösen bő teret kap a karácsony, az Epiphania. Melegségre, védettségre vágyó ember volt egész életében. „. . . szimbólumok és dekorációk nélkül, illúziók és kispolgári sablonok nélkül is, szöges drótok és rácsos ablakok mögött is megtaláljuk a Betlehembe vezető ösvényt, ha valóban Istent keressük..." (31. o.) A Kilátás a hegyről című fiktív levélgyűjteménye az élet rákényszerített felelősségeitől felszabadult ember mély lélegzéséből fakad. Pannonhalmáról barátai, kortársai lelke mélyére lát. Már 1945-ben is összeállított egy hasonló levélgyűjteményt: Levelek a monostor magányából címmel. Kiragadva néhány sort ezekből a színes levelekből idézzük: „Kedves, jó Húgom . . . hirtelen megkérdezem magamtól, ki vagyok én? Ti mindannyian, akik itt vagytok a szívemben, csupán tükrök vagytok, hogy bennük magamat szemléljem? Ti vagytok én? Oh nem, én lettem tisztább tükörré, én vagyok Ti. Mihelyt lehet, jövök, hogy a kis unokák is beletükrözzék induló életemet szívembe." (4. o.) Másutt egy aláírás: „Nem vagyok modernista, de múzeumőr sem akarok lenni" – zárja a monostorból is az élet ütőerén kezét rajtatartó teológus levelét: „Ahogy a természeti jelenségek nem azonosak a róluk alkotott gondolkozási modellekkel, ugyanúgy a hit sem azonos a hittudománnyal. Igenis gondolkodjanak és írjanak szabadon teológusaink, kutatásaik nyomán hitünk mégsem lesz más, mint az apostolok hite volt, de távlatai átfogóbbak, összefüggései mélyebbek, kifejezései modernebbek lesznek." (55. o.) Az 1968-as datálású levélgyűjtemény után az 1977-es Alkonyodik című műve: „Csendes esti zsoltáraim." „Fényben fürdő szőke tavasz, / Berzenkedő arany kamasz, / Földből kihajtó gyöngy-gyökér / Ágaskodik s az égig ér. / Ágaskodok én is veled, / Unom már a telet, szelet. / Önmagamból én is kinőnék, / Vándor vagyok itt s csak vendég." (63. o.) Ki tudja, mikor, az „Áldott legyen az Isten"-hez, ott, ahol a történet fonala félbeszakadt, néhány zárósort írt. Ez lehet epilógus, végrendelet, búcsú. Mégsem kivételes sorok. Szinte minden gondját, helyzetét, belső küzdelmét hasonlóan oldotta fel egész élete során – Istennél, Istenben. Ez a feltétlen bizalma hitelesíti tanítását, életét. Érvényes lelki író, útmutató marad számunkra. Akkor is, ha szenvedélyes egyházszeretete olykor éles szavakra késztette, akkor is, ha késő öregségében mindjárt el is felejtett kritikáit kimondta. Bizonyára megáldja bennünk örökségét a szívek mélyére látó Isten. „Uram, életem végére értem, félő, hogy fölfal a közöny. Az erő elfogyott, vele együtt a föladatnak feszülő tevékenység. Mi adhat még tartalmat. . . életemnek? Egyedül a magamat teljesen elfelejtő leborulás az egyre távolodó és egyre mélyebben hallgató Titok előtt... Hitem szilárd, de nincs érzelmi rezonanciája. Imádkozom, de nincs vigasztalása. Csupán vagyok, de nincs súlya létem valóságának... Pascal magához vette a szent Útravalót, utolsó szava ez volt: Ne hagyj el, Istenem! Az én szavam pedig – ez töltse be életem végső szakaszát: Ne engedd, Uram, hogy elhagyjalak! Süket csöndben, elhasznált idegekkel, légüres térben már csupán ebben élem az életem: légy áldott, Istenem!" (II. 165.)
Következő számunk tartalmából: – Szerzetesek tegnap és ma – Szinódus a szerzetesi életről – Újjáéledő magyarországi szerzetesrendek – Szerzetesi iskolák (1945–1990) – Ferencesek Magyarországon (1945–1995) – A szentmise áldozati jellege – Újraevangelizálás és katekézis
LELKIPÁSZTORKODÁS Hartai Éva „BETEG VOLTAM, ÉS MEGLÁTOGATTATOK" Szolgálat a betegágy mellett Évekkel ezelőtt, életem egyik mélypontján, egy súlyos lelki krízis kellős közepén, Istentől, embertől távol, egy fiatal szerzetessel találkoztam. Figyelmesen nézett rám, és néhány perc beszélgetés után szerényen valami apró szívességet kért tőlem – azt hiszem azért, hogy hamarosan meglátogathasson. Pár nap múlva felszökött a lázam – a lélek bajai a testre is hatnak, a legyengült, reménytelenségbe, depresszióba süllyedt szervezetet könnyen megtámadja a betegség –, és súlyos tüdőgyulladást kaptam. Új barátom, aki hirtelen egyetlen rokonommá, testvéremmé vált, naponta meglátogatott, gyógyszerért, ennivalóért szaladt, de elsősorban ott ült mellettem órák hosszat, miközben küszködtem a nem csillapuló lázzal, a kihunyni készülő életösztönnel, a „minden mindegy" érzésének alattomos támadásaival. Biztos vagyok benne, hogy sokat imádkozott értem, csendben és tapintatosan, mert én akkor közös imára nem voltam kész – test és lélek egyszerre volt erőtlen. Ő felismerte az óriási szükséget, egyszerűen és alázatosan volt jelen, részt vállalt a bajból és a terhekből. Ez volt az igazi gyógyszer: az érzés, hogy mégsem vagyok egészen egyedül, hogy van, aki még figyel rám, aki elfogad, akinek fontos vagyok, akiből Isten szeretete sugárzik, aki ezt a szeretetet elhozza és közvetíti. Meggyógyultam, és egy kicsit újjá is születtem. Isten útjai gyakran furcsák és érthetetlenek számunkra. Az én fiatal testvérem és barátom már nincs az élők sorában, de igazi kincset hagyott rám: a meggyőződést, hogy Isten egymásra bízott bennünket, és arra kér, hogy figyeljünk egymásra, hallgassuk meg egymást, próbáljuk enyhíteni a terheket, nyújtsuk ki a kezünket egymás felé. A lelkigondozói szolgálat, a csöndes csatlakozás és kísérés, a bajok, panaszok türelmes, empatikus, elfogadó meghallgatása, a mindenki számára, teljes nyitottsággal felajánlott szolgálat életeket menthet meg és csodákat tehet. „Aki beteget látogat, Jézus Krisztust látogatja... Valakit meghallgatni nemcsak azt jelenti, hogy halljuk azt, amit mond, hanem azt, hogy beleéljük magunkat beszélgetőpartnerünk igazi problémájába. Sőt ennél is többet: minden érzékünkkel odafigyelni rá úgy, hogy teljesen megértve és tökéletesen elfogadva érezze magát. A meghallgatáshoz belső nyugalom kell és bátorság, hogy mások szenvedését hordozni tudjuk. A másokra figyeléssel mindig magunkat is gyógyítjuk: kimozdulunk önzésünkből, önközpontúságunkból, a magunk körüli forgásból. Ugyanakkor azt a szolgálatot ajánljuk fel embertársainknak, amelyre a legnagyobb szükség van, amelyet mindenki hálásan fogad: a türelmes szeretet, a szolidaritás, az elfogadás, az együttérzés cselekedeteit. A betegek lelkigondozásában – mint oly sok más területen – égető szükség lenne a megfelelően képzett világi munkatársak segítségére. A drámaian csökkenő létszámú papság örül, ha a szentségeket el tudja juttatni a rászorulókhoz, másra alig marad ideje. Nem árt azonban, ha valamennyien figyelünk Elisabeth Kübler-Ross tapasztalatára, aki híressé vált könyvében leírta a gyógyíthatatlan betegség „stációit": „Meghökkentett számos egyházi ember, aki beérte azzal, hogy egy imakönyvet vett kézbe, vagy pusztán a Bibliának egy fejezetét használta fel önmaga és a beteg közötti kommunikációra, így kerülve el azt, hogy figyelmesen végighallgassa a betegek panaszait, és azt, hogy kitegye magát olyan kérdéseknek, melyekre esetleg képtelen vagy nem hajlandó válaszolni." Az utóbbi néhány év során több száz elkötelezett keresztény diplomás – tanárok, orvosok, gyógypedagógusok, óvónők, hitoktatók, sajnos kevés lelkész – folytatott többéves, kiegészítő felsőfokú tanulmányokat, és szerzett diplomát mentálhigiénés ismeretekből. A kurzusok során elmélyítették lélektani ismereteiket, elsajátították a segítő beszélgetések módszertanát, technikáját, egy igen elfogadó-befogadó szemléletet, fejlesztették önismeretüket. Ez utóbbi is igen lényeges kérdés, mert saját problémáinkra való bizonyos rálátás, saját belső világunkban való eligazodás nélkül meg sem próbálhatunk másokat mégérteni, megfelelő módon segíteni, sőt árthatunk is. A diplomások többsége még korántsem találta meg azt a helyet, ahol legjobban tudna szolgálni, a papság részéről is gyakran ellenállásba ütköznek. Pedig a papság szentségi szolgálata és a világi lelkigondozók támogató, kísérő, pszichológiai segítséget is nyújtó munkája csodálatosan kiegészíthetné egymást! A betegek, haldoklók lelki segítése az egyik legnehezebb, ugyanakkor legfontosabb feladat. Ma Magyarországon nagyon kevés az állandó kórházi lelkész, kevés helyen van rendszeres vasárnapi szentmise, istentisztelet, folyamatos kapcsolat híján a váratlanul odahívott pap megjelenése riadalmat kelthet. Jó lenne, ha a lelkészek állandó jelenléte megszokottá válhatna a kórházakban, de úgy tűnik, ettől messze vagyunk. Az orvosok, nővérek rendkívül elfoglaltak, a pszichológusok többnyire konkrét vizsgálatokkal foglalkoznak – ha vannak. Milyen sok lehetőség nyílna az áldozatkész szolgálatra! Az életveszélyes betegség, a súlyos operáció erős szorongást, fojtogató félelmet vált ki a betegekből, tudatuk beszűkül, az erős regresszió során szinte gyermeki szintre térnek vissza. Kapaszkodni szeretnének valakibe, lelki segítőre van szükségük, aki melléjük ül, meghallgatja félelmeiket, akinek kiönthetik érzéseiket, akinek a kezébe letehetik kínzó, belső terheiket, aki a teljes diszkréció és elfogadás légkörében oldani tudja izoláltságukat, elhagyatottságukat. Sokan szeretnének ilyenkor valakivel együtt imádkozni – talán a mélyen sebzett lélek tud legjobban megnyílni Isten kegyelme előtt: „könnyeinken keresztül tisztábban és messzebbre látunk." Ne felejtsük el, hogy „mindennél fontosabb a beteggel való együttlét. Az érintkezés, kapcsolat megőrzése és fenntartása mindhalálig."4 A halál ma is óriási tabutéma: a haláltudatot elfojtjuk, elhárítjuk, iszonyodva kivetjük magunkból. A hívők többsége sem tud vele igazán szembenézni. „Reálisan viszonyulunk a halálhoz általában. . . Sehogyan sem viszonyulunk azonban saját halálunkhoz, hanem azt tesszük, amit általában a serdülők: csak másokkal kapcsolatban fogadjuk el a vég gondolatát, és nem tudunk számot vetni saját elmúlásunkkal. . . Pedig a halálhoz vezető úton el kell kísérni a halálba menőt. Ez arra kényszerít, hogy saját halálunkra vonatkozó félelmeinket feldolgozzuk. Ne fojtsuk el, ne bagatellizáljuk, mert ezzel lehetetlenné tesszük azt, hogy a másik embert segíteni tudjuk az elfogadhatatlan elfogadásában."5 Rendkívül nehéz szolgálat ez, de nem lehetetlen. Magunkra is vigyáznunk kell, mert roppant terhet rakhatnak ránk. Jól kell ismerni saját erőnket, képességeinket, korlátainkat, óvni saját pszichénket. De Isten segítségével hitet, reményt, vigaszt tudunk nyújtani, miközben megpróbálunk valakit „átkísérni". És a betegágy mellett ketten lehetünk hármasban."6 1987-től kezdve, majd különösen a rendszerváltás után új pasztorális lehetőségek nyíltak a Katolikus Szeretetszolgálat előtt. A telefonos lelkisegély-szolgálat, a börtönmisszió, az alkoholistákkal, kábítószerező fiatalokkal való fokozottabb törődés sorába beilleszkedett a kórházmisszió is. Anna nyugdíjas diplomás, teológiai végzettséggel és mentálhigiénés ismeretekkel. Őt kérdeztem a szolgálatról.
Hogyan kezdődött? – 1987-ben vált először lehetővé, hogy komolyabb pasztorációt végezzünk a templomfalakon kívül is. Mi a levelező teológián egyre erősebben éreztük a hívást: menjetek, tegyetek valamit, olyan nagy szükség van minden segítségre! Felhatalmazást kaptam a Szeretetszolgálattól, hogy kórházakban elsősorban idősebbek lelkigondozásával foglalkozzam. Azóta csinálom, kezdetben nagyon óvatosan, ma már külső nehézségek nélkül. Hogy fogadják a kórházakban ? – Mindig a legjobb tapasztalataim voltak a kórházak vezetőit, orvosokat, nővéreket illetően. Szívélyesen, előzékenyen fogadnak, külön hívnak azokhoz a betegekhez, akik egészen egyedül vannak, vagy erősen szoronganak, félnek. Mit jelent pontosan ez a szolgálat? – Végigjárom a kórtermeket, felajánlom a segítségemet a betegeknek. Szívesen elintézek apróságokat; de fontosabb az, hogy odaülök melléjük, meghallgatom őket, figyelek rájuk és beszélgetünk. A családtagoknak, rokonoknak általában nem mernek beszélni leggyötrőbb félelmeikről, hiszen őket nem akarják megijeszteni, előttük állandó színlelésre kényszerülnek. A belső kétségek elfojtása, a jókedv tettetése, a vaskézzel történő önfegyelmezés rendkívül nagy terheket ró az amúgy is súlyos betegekre. Óriási megkönnyebbülést jelenthet, ha végre szabadon, őszintén, spontán, szégyenkezés nélkül ki tudják mondani mindazt, ami bántja őket. Ha valaki azt kívánja, együtt imádkozunk. A katolikusokat biztatom a szentségek vételére (sokszor húsz, harminc, negyven év után!), és ha szükséges, azonnal hívok papot. Csak katolikusokkal beszélget? – Szó sincs róla! Ez a szolgálat mélyen és őszintén ökumenikus, mindenki felé nyitott. Krisztust szeretném mindenkihez elvinni, válogatás nélkül, akkor is, ha nem kívánják, hogy erről szó essen. Számomra ez a szolgálat evangelizáció is. Csodálatos érzés, hogy ebben az eldurvult világban mégiscsak megértik, és hálásan fogadják a szeretet, együttérzés hangját. Sokat imádkozom, hogy ne csak magamat adjam, hanem el tudjam vinni az emberekhez a Lélek vigaszát. „Tessék nekem beszélni Istenről, mert erről én még soha nem hallottam" – mondta egyszer egy fiatal lány. Néha persze akad egy kis gorombaság is, de én már meggyőződtem róla, hogy a látszólag nagyhangú ateisták lelke mélyén is ott pislákol az Isten utáni vágyakozás. És a nagyon súlyos betegek? – Egyszer hosszú ideje ültem már egy haldokló mellett, órák óta eszméletlen volt. Fogtam a kezét, simogattam, halkan imádkoztam. Amikor rövid időre fel akartam állni, hirtelen ezt suttogta: „Ne menj el." Nagyon fontos az érintés, a kézfogás: a betegek érezni szeretnék a másik kéz melegét, szorítani azt, belekapaszkodni. A kéz az emberi közelséget, támaszt jelenti. Miért választotta ezt a szolgálatot? – Biztosan érzem, hogy nem választottam, hanem kaptam. Nem kellett sokáig hivatásért imádkoznom. Szeretni és szolgálni akartam Istent és az embereket. Kértem Őt, mutasson utat – de már indultam is. Nem kell sokat várni, bizonytalankodni. Tegyük, amire a Lélek indít bennünket – Ő közben is segít, és velünk marad. Anna nemrégen lakóhelyet változtatott, s egy másik budapesti kerületbe költözött. Remélte, hogy itt is akad néhány munkatárs, aki szívesen vállalja a nem könnyű kórházi szolgálatot. Végigjárta a plébániákat, de egyetlen helyen sem talált a plébánossal együttműködő munkacsoportot, olyan világiakat, akik megosztanák a plébánossal az egyházközség pasztorális gondjait, figyelnének a családlátogatásra, beteglátogatásra, szociális munkára, a szükséget szenvedőkre. Pedig így lehetne legjobban megtalálni, összefogni, támogatni mindazokat, akik szeretnének áldozatkészen és önzetlenül bekapcsolódni valamilyen karitatív tevékenységbe. Úgy tűnik azonban, hogy ma nagyon kevés az ilyen egyházközség. Annát a plébánosok érdektelenül fogadták, segítséget sehol nem ígértek. Ő azért nem csügged: végzi a szolgálatot egyedül, és reménykedik, hogy lesz majd utánpótlás. Katalin is diplomás, felelősségteljes munkája mellett teológiát végzett, és mentálhigiénés szakképesítést szerzett. Egy világi teológusokból álló kis csoport tagja Budapesten. Bíborosi engedéllyel igeliturgiát végeznek vasárnaponként néhány kórházban, ahová pap legfeljebb egy hónapban egyszer jut csak el. Áldoztatnak, szükség szerint látogatják a betegeket, beszélgetnek velük. „A bíborosi engedély és megbízás ellenére" – mondja – „ez a szolgálat gyakorlatilag ott működik, ahol a helyi plébános nem ellenzi. Előfordult már, hogy plébánosváltáskor az igeliturgiának is vége szakadt, pedig az új plébánosnak nem volt ideje rendszeresen a kórházba járni. A múlt nyári esztergomi zsinat sem foglalkozott érdemben a lelkipásztori munkatársak (akiket, sajnos, előszeretettel neveznek »kisegítőknek«) képzésével, feladatkörével. Nagyon kevesen vagyunk, de boldogan végezzük a szolgálatot. Nekem külön öröm, hogy a katolikus betegek engem mint nőt az első kis meglepetés után mindig nagy szeretettel fogadnak – elfogadnak." „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek." (Mt 25,40) 1 Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat (Manréza – Korda, 1994) 58. és 63. old. 2 Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzá vezető út (Gondolat, Budapest, 1988) 408. old. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak (Református Zsinati Iroda, Budapest, 1984) 174. old. Gyökössy Endre idézett műve; 190. old. Bagdy Emőke: Határmezsgyén. A halál és a gyász (Tanulmányok a vallás és lélektan határterületeiről, Szerkesztő: Jelenits István és Tomcsányi Teodóra, Budapest–Szeged, 1988) 208. old. Gyökössy Endre idézett műve, 191. old. A neveket megváltoztattam.
Gots Antal KAMILLIÁNUS CSALÁD Szeretetcsalád Szent Kamill szellemében: betegek, szenvedők és barátaik A minket körülvevő valóság Letagadhatatlan valóság a betegség és a szenvedés. Ki az közülünk, aki teljesen egészséges, akinek nincs szüksége semmiféle gondoskodásra? Ki nem hordoz magában nyílt vagy rejtett sebeket? Modern társadalmunkban az embereknek mintegy 33%-a szenved valamiféle heveny bajtól, betegségtől vagy egyéb fájdalomtól, megromlott emberi kapcsolatoktól; nem tud élni kábítószer vagy gyógyszerek nélkül, vagy nem látja élete értelmét. Ezen túl, amikor ma egy betegre vagy szenvedőre gondolunk, hozzá kell adnunk legalább két-három hozzátartozót is, akik megosztják ezt a szenvedést, és így maguk is szenvednek. A betegség és a szenvedés kihívás a társadalom és az Egyház számára A szenvedés segítségért kiált. A polgári társadalom a betegségek enyhítésére gyógyintézeteket, gyógyító szakemberek csoportjait, gyógyszerellátást, tudományos eredményeket és anyagi eszközöket kínál fel. De mindezeken túl emberi odahajlásra és részvétre van szükség: a szívek gyötrelmének enyhítésére, annak a kérdésnek megválaszolására, mi értelme van a betegségben és szenvedésben való jelenlétnek, valamint azok megsegítésére, akik a magánytól, az elszigeteltségtől és egzisztenciális szükségtől szenvednek. Szükség van az embernek az emberrel való találkozására. A szó tágabb értelmében ez az a lelkipásztori gondoskodás, amelyre mindnyájan vágyódunk. Végül is nem az „emberi társadalom" segítségét várjuk, hanem azokét a jó emberekét, akik itt és most mellettünk állnak. Hogyan gondoskodott Krisztus a betegekről és szenvedőkről? Isten Krisztusban magára vette a szenvedést. Krisztus maga is szenvedett, és szembesült mások szenvedéseivel. Egyházát – a keresztényeket egyénileg és a közösségben – azzal bízta meg, és arra tette képessé, hogy gondoskodjék a szenvedőkről. Az Egyháznak magára kell vennie a betegek krisztusi gondját, és Krisztus teljhatalma által gyógyulást és üdvösséget kell közvetítenie. A betegek ügyét a közösségben felelős lelkipásztorok viselik szívükön, de ebben a feladatban a közösség többi tagja is osztozik. Hogy hogyan oldják meg feladatukat, az egyben „keresztény mivoltuk" fajsúlyának is mérője. Szent Kamill, a beteggondozás mestere Életutunkon szükségünk van példaképekre. A Krisztus követésében elkötelezett emberek életében mutatja meg Isten, hogyan kell válaszolnunk szeretetére, és hogyan kell feladatunkat teljesítenünk. A szentek Isten jelei számunkra. Szent Kamill (1550–1614) is ilyen Isten adta jel a szenvedésben a szenvedők számára. Jóllehet maga is súlyos beteg volt, évtizedeken át teljes elkötelezettséggel szolgálta a beteget. Zsoldos volt, könnyelmű élet után huszonöt éves korában tért meg. Gyógyíthatatlan lábsebére Róma egyik kórházában keres orvoslást; itt figyel fel az elviselhetetlen állapotokra, valamint kora egészségügyi rendszerének hiányaira. Szeretne a körülményeken javítani. Betegápoló, aztán kórházi adminisztrátor, majd lelkipásztor – 32 éves korában pappá szentelik –, férfiak egy kis csoportját fogja össze; társai szintén a betegeket akarják szolgálni Krisztus szellemében. Hogy a betegeknek állandó segítséget biztosítson, betegápoló és beteggondozó férfi rendet alapít – a kamilliánusok mai rendjét. Ebben a közösségben élt tovább Kamill. Példáját, a betegek iránti szeretetét, eszményeit, szervezeti formáit a rend papjai és testvérei, valamint a később keletkezett közösségek adják tovább egészen napjainkig. Konkrét életfeladatuk a betegek és szenvedők iránti krisztusi szeretet, testi-lelki gyógyulásuk szolgálata. A kamilliánus család Kamill nemcsak Róma kórházaiba vezet be új szellemet, hanem – különösen járványok idején – más városokba és helységekbe is hívják, hogy ott is gondoskodjék a betegekről. Segít közössége tagjaival, de legfőbb gondja arra irányul, hogy helyben szervezze meg az erőket, segítő csoportokat. Kamill és társai példája annyira vonzó, hogy maguk a város vezetői, sőt maga a püspök és érsek is tagjai lesznek ezeknek a csoportoknak, és kézzelfogható módon elkötelezik magukat a betegek szolgálatára. A „helyi" csoportok gondolata és elkötelezettségi módjai – amelyekről sokáig nemcsak az Egyház, hanem maga Szent Kamill rendje is elfeledkezett – napjainkban újra élednek. Úgy tűnik eddigi tapasztalataink alapján, hogy ez a közösség a szenvedők szolgálatának leghatékonyabb és legidőszerűbb módja. Ez az úgynevezett kamilliánus család. A kamilliánus család lényege, felépítése és munkamódszere A kamilliánus családhoz kb. 20 személy tartozik – betegek, fogyatékosok, szenvedők, ezek hozzátartozói, valamint egészségesek –, akik Krisztus szellemében és Szent Kamill példáját követve a maguk csoportjában segíteni akarnak a betegek szolgálatában, de akik csoportjukon kívül is ugyancsak Krisztus szellemében szolgálják a betegeket és szenvedőket. A tagok lehetnek házasok vagy cölibátusban élők, papok és szerzetesek, fiatalok és idősek, férfiak és nők, mindazok, akik tudják: Isten arra hívta meg őket, hogy Jézus betegekre irányuló szeretetét továbbsugározzák, mégpedig imájuk, életük és szenvedéseik felajánlása, valamint – ahol ez lehetséges – gyakorlati segítés és konkrét elkötelezettség által. Lelkiségük alapját a kamilliánus életelvek és munkamódszerek határozzák meg. A kamilliánus család a lelkipásztori szolgálat kiterjesztése A kamilliánus család nem más, mint a mindenkori lelkipásztori szolgálat „segédcsapata" a betegek szolgálatában. Hatékonyan együtt dolgoznak. A közösség lelkipásztora, ha maga személyesen nem is vesz részt (vagy nem vehet részt) a kamilliánus család tevékenységében, tudja, hogy körzetében a kamilliánus családra bízhatja a betegek és szenvedők gyakorlati szolgálatát. Egyes kamilliánus családok tagjai tartozhatnak különféle plébániákhoz; ebben az összefüggésben is tudják, hogy plébániai szinten tevékenykednek mint a lelkipásztorok segítői. Minden „családnak" megvan a maga sajátos jellege, légköre, olykor speciális munkaterülete. Ily módon a kamilliánus család a plébánia szociális tevékenységén belül a beteggondozás konkrét szolgálatát tölti be. A kamilliánus család 4-6 hetenként rendszeresen találkozik, egyébként pedig a lehetőségek szerint. E találkozások során együtt imádkoznak és elmélkednek, hívő keresztényekként beszámolnak tapasztalataikról és szociális elkötelezettségükről, beszámolnak magukra vállalt feladataik teljesítéséről, a következő feladatokkal kapcsolatban elmélyítik vallási ismereteiket, és gyakorlati módon meghatározzák, hogy környezetükben hogyan szolgálják a szenvedőket. A találkozókhoz hozzátartozik a barátságos, otthonos légkör is. Időnként közösen vesznek részt szentmisén. Egy-egy ilyen találkozó általában három óra hosszat tart. A találkozókon kívül a kamilliánus család tagjai kölcsönösen összeköttetésben maradnak egymással levél, telefon, látogatás stb. révén. Egyszerű szervezet Mindez minimális szervezést jelent. A vezető mellett két asszisztens áll. A kamilliánus családhoz való tartozás nem jelent semmiféle anyagi elkötelezettséget. Minden kamilliánus családot kidolgozott terv alapján vezetnek be munka- és feladatkörébe. A kiképzés 6-7 egységet foglal magában, időtartama 6-9 hónapig tart. A csoportban gyakorolják a kommunikációt, ápolják az ima- és elmélkedő életet, tanulmányozzák Jézus és a szenvedők kapcsolatát, valamint Szent Kamill életpéldáját, tájékozódnak a betegeket érintő szociális és egyéb kérdésekről. A kiképzési programot vallási szertartással zárják be. A kamilliánus család tagjai imában fejezik ki készségüket: a helyi lelkipásztorral együtt tovább akarják sugározni a betegekre és szenvedőkre Krisztus gondoskodó szeretetét. Többnyire ilyenkor választják meg a csoport vezetőjét és asszisztenseit. Ettől a záróünnepségtől kezdve a család önállóan dolgozik tovább, mégpedig a rendszeres találkozókon és a helyi meg az adott körülmények alapján kidolgozott szélesebb körű munkaprogram alapján. Kapcsolatban maradnak az egész nagy kamilliánus közösséggel is. Lelki egység A kamilliánus család tagjai világszerte lelki kapcsolatban élnek egymással. A nap egy bizonyos időpontjában a nagy kamilliánus család minden tagja imában gondol a többiekre. Az ágyban fekvő súlyos beteg, a beteget szolgáló családtag vagy ápoló tudja, hogy most sokan gondolnak rá, hogy imában sokkal áll együtt Isten előtt, és azt is tudja, hogy ebben a pillanatban Isten előtt állva ő is segíthet másokat. XIV. Benedek pápa Szent Kamill életét és művét a „felebaráti szeretet új iskolájának" nevezte. Mint ilyen iskola a kamilliánus család értékes segítséget kínál fel a betegek és szenvedők lelkipásztori szolgálatára. A kamilliánus család az egészségeseknek megadja azt a lehetőséget, hogy ha valóban erre hivatást éreznek, és megvan a szívük hozzá, lehetővé tegyék környezetükben Krisztus gondoskodó szeretetét. Végül a kamilliánus család a betegeknek, szenvedőknek és családtagjaiknak felkínálja azt a lehetőséget, hogy helytálljanak nehéz helyzetükben, és szenvedéseikkel másokat segítsenek. Így válik lehetővé, hogy életük és szenvedésük áldást hozzon másokra. Aki Szent Kamillról, a kamilliánusok családjáról többet szeretne tudni, aki maga is tevékenyen részt akar venni a kamilliánus szeretetcsalád életében, az a következő címen kaphat felvilágosítást: Pestszentlőrinci Katolikus Főplébánia 1182 Budapest, Batthyány u. 87/b. Tel.: 290 30-36
A Magyar Karitász célja, „a Magyar Katolikus Egyház szociális-karitatív lelkipásztori tevékenységének megszervezése, irányítása, fejlesztése és egymásra hangolása, valamint a tagszervezetek hathatós működésének elősegítése és támogatása." – Elnöke: a Magyar Katolikus Püspöki Kar által megválasztott „Karitász Püspök". Jelenleg dr. Takács Nándor székesfehérvári megyéspüspök. – Vezetője: Az Országos Karitász igazgató. Jelenleg: dr. Frank Miklós, a Püspöki Kar Karitász-megbízottja. Főtitkár: Adányi László. – Legfőbb szerve: Az Országos Karitász Tanács. – Tagjai: 1. az egyházmegyei Karitász-szervezetek vezetői 2. a karitatív-szociális munkát végző szerzetesrendek képviselői 3. a szeretetszolgálati intézmények megbízottja 4. a katolikus egyházon belül karitatív-szociális téren tevékeny szervezetek, mozgalmak kiküldöttei. – Irányító szerve: a 9 tagú Központi Karitász Tanács – Központi irodája: 1111 Budapest, Bartók Béla út 30. Postacím: 1519 Budapest, Pf. 239. Tel/fax: 165-09-79
J. Horváth Tamás A „KISVALLÁSOK" PROBLÉMÁJA A CSALÁDBAN A Távlatok 1994/5. (19.) száma jelentős részt szentel az ún. kisvallásoknak, illetőleg szektáknak. E sorok írója hiányolja azt, hogy nem olvashatott gyakorlati útmutatást arra vonatkozólag, mit tegyenek a (katolikus) szülők, rokonok, amikor a család egyik – rendszerint, de nem mindig – ifjabb tagja valamely szektához csatlakozik, vagy valamely szekta szemmel láthatólag elkezdi vonzani. Könnyű az ügyet olyan papírvékonyságúra koptatott szavakkal „elintézni", mint pl. „ez bizony nagy kihívás a családnak" vagy „meg kell kísérelni a párbeszédet az illetővel". Az alapélményt az ügyben több mint két éve egy rokon házaspárnál szereztem; mintegy 2 és fél órán keresztül mesélték a gyermekeikkel keletkezett problémákat: felnőtt fiaik csatlakoztak egy meglehetősen agresszív kisvalláshoz. Ha emlékezetem nem csal, akkor még nem tudhattam, hogy – ha nem is azonos, de – hasonló helyzet áll elő saját családomban. Az alapvető különbség csak az, hogy a mi esetünkben Németországban a kérdéses kisvallás lényegesen „puhább", mint a magyarországi rokonoké. Emellett 25 éves leányom „ingadozik" a két vallás között. Ha nálunk van, eljön velünk a katolikus templomba. Azt már viszont pontos ismeretek híján nem tudom megítélni, vajon volt-e különbség a két családnál abban, hogy milyen külső – társadalmi – illetve belső – vallási meggyőződés –, illetve hitbéli okok váltották ki a fiatalokban a váltást. A saját családom esetében tudom, hogy kellő mélységű vallási ismeretek hiánya is fennáll. Bármily hihetetlen, Németországban – a magyar szemmel csodálatos hittankönyvek ellenére – az iskolai hitoktatás nem megoldott dolog. A családi, illetve egyházközségi – elsőáldozási és bérmálási – (hit)oktatás nem elegendő. Bár az elsőáldozási és (ami itt fontosabb volna) a bérmálási hitoktatás teljesen az egyházközségek (és nem az iskola) feladata, véleményem szerint az előbbiek se oldják meg megfelelően a dolgot. Kritikám a tételes vallási ismeretek oktatásának a hiányára irányul. Aki nem tanulta meg rendesen a kiskatekizmust (nem magolunk könyv nélkül! – ez a jelszó), annak nincs meg az a csontváza, amelyre a vallási ismeretek többi és lényeges testrésze rákerül. Ilyen körülmények között óriási szerepe van azoknak a társadalomból jövő hatásoknak, amelyeknek a hagyományos vallások követői ki vannak téve. Mivel a „népegyház" megszűnt, a társadalom nem kötelez vallási gyakorlatokra. Ezért bizonyos versengés keletkezhetne az egyes egyházak, szekták között a hívekért. Van olyan kisvallás is, amelynek tagjai házról-házra járva híveket toboroznak (Jehova tanúi). A hagyományos egyházak apátiával kevert magabiztossággal tesznek úgy, mintha minden rendben lenne, és a fent említett versengés csak e sorok írójához hasonló fantaszták bizarr ötlete volna. Valójában nincs másról szó, mint arról, hogy bizonyos közösségek (valószínűleg egyes katolikus vagy evangélikus egyházközségek is!) képesek-e szellemileg, lelkileg és társadalmi kapcsolatok alakjában „otthont" adni a magányossá vált Isten- és emberkeresőknek. Úgy gondolom, ilyen otthont adó hatása volt (és talán a valóban jóknak még van ma is) a magyar bázis- vagy kisközösségeknek. Az otthont adás részemről spontán módon leírt gondolata adja a kezünkbe a kulcsot a nagyobb és kisebb közösségek viselkedéséhez. Ha ez a gondolat eszembe jutott volna, amikor pár napja az idemellékelt „irodalmi" levelet lányomnak megfogalmaztam, talán más alakot kapott volna egyik-másik mondata. Az a levélből így is kitűnik, hogy kiegyensúlyozottan próbáltam meg élményemről nyilatkozni. Amikor november végén elmentem vele a keresztelési (talán: újrakeresztelési) szertartással egybekötött istentiszteletre – nem tagadom – a „hazahívási" lehetőség megvizsgálása is a szemem előtt lebegett. Amíg azonban a levélben is érintett – és főként az érzelmekre ható – problémák, mint ének és zene, közösség, gondolatcsere, egymás segítése, nem oldódnak meg korszerűen a nagy egyházakban, addig – legalábbis Németországban – a nagy egyházaktól a kicsik felé fog főleg az Isten- és emberkereső ifjúság mozogni. A levél így szól: Azt kérdezted tőlem, tanulmányt írok-e majd a Wiesbadeni Keresztény Központban (= WKK) kapott benyomásaimról. Nem. Ezt a levélformát választottam, mert ez sokkal szabadabb. Nem akarom magam az értekezések stílusába beleszorítani. Rögtön be kell vallanom: minden előkészület nélkül a dolog valószínűleg másként hatott volna rám, negatívabban. De hát az utóbbi hónapokban sokat hallottam tőled a WKK-ról. Első benyomásom abban az értelemben pozitív volt, hogy sok fiatal van közöttetek. Azt mondhatnám, ennek a közösségnek az átlag életkora vagy 20 évvel alacsonyabb, mint a waldalgesheimi, weileri vagy bingeni katolikus templomlátogatóké. Negatívan hatott rám ott a helyszínen, és ez a hatás az elmúlt pár napban csak erősödött bennem, hogy ez a társaság inkább egy zenei fesztiválra vagy valami ahhoz hasonlóra gyülekező közönségnek látszott, nem pedig Isten imádására összegyűlő embereknek. Teljességgel hiányoztak a belső összeszedettség jelei. Nem ismerem az okokat, csak sejtem őket: ezekből az emberekből hiányzik az, amit jobb szó híján „áhítatnak" neveznek. Azt hiszem, nem is ismerik ezt a magatartást, illetve nem is akarnak tudni róla. Egy kiváló szerzetespap, aki fiatal koromban nagy hatással volt rám, azt ajánlotta barátainak: amikor imádkozni kezdenek, „helyezzék magukat gondolatban Isten jelenlétébe". (Ezt a tanácsot egyébként nem ő találta ki.) Eltekintve attól, hogy termetekben semmi olyasmi nem volt látható, ami Istenre emlékeztetett volna (elsősorban a keresztre gondolok), a hangulat teljesen más volt (zenei fesztivál). Az természetesen szép volt, hogy az emberek egymást barátságosan üdvözölték, és nem úgy jöttek be, mintha előzőleg savanyú uborkába haraptak volna – amit, sajnos, a hagyományos nagy egyházak esetében nemegyszer tapasztalunk –, de igazán lehetne az imára szolgáló területen kívül is köszönni egymásnak. Az egész istentisztelet alatt problémáim voltak az énekekkel. Persze vannak velük problémáim a katolikus istentiszteletek alatt is mind Németországban, mind pedig Magyarországon. A tiétek nekem túlságosan modernnek, és nem istentiszteletre valóknak tűntek. Vidámság, buzgóság, lendület és ritmus nem helyettesíti – most megint az előbbi fogalom jön elő – az összeszedettséget, az áhítatot. Ebből a szempontból a taizéi énekstílust sokkal jobbnak találom. Mert a taizéi énekek ugyan modernek, de nem hagyják figyelmen kívül az egyházi zene régebbi hagyományait. A ti énekeitekben a fekete-afrikai stílus uralkodik, amely nem felel meg sem Nyugat-, sem Kelet-Európa hagyományainak. Sajnálnám, ha a modernizálásra szoruló német vagy magyar egyházi zene ezt a stílust tenné példaképévé. Az énekről a szóra, az igére térek, amelyet Thomas, a közösség (egyik) lelkésze (lelkipásztora) hirdetett. „Sola scriptura", azaz „Csak az írás!" – mondta Luther, akinek nyilván megvolt az oka arra, hogy ezt a jelszót kiadja. Az ő idejében az egyházban rengeteg olyan tan és gyakorlat volt található, amely csak nagyon közvetve volt az Új- vagy az Ószövetséggel kapcsolatban. És az akkori pápák és püspökök élete valóban olyan volt, mintha a szentírást sohasem olvasták volna. Luther azonban azt nem vette észre, hogy maga az újszövetségi szentírás is tradícióból, azaz szóbeli hagyományból keletkezett, mégpedig két vonatkozásban is: először is az evangéliumok az apostolok és más tanítók szóbeli igehirdetését foglalták össze. Másodszor: miután sok ilyen összefoglalás keletkezett, később a felelős személyek (püspökök) ezekből kiválasztották azokat, amelyeket – megint csak, legalábbis részben, szóban átvett ismeretek alapján – hiteleseknek ítéltek. Ezeket jegyzékbe – kánonba – foglalták. Így keletkeztek az ún. kánoni könyvek. A többiek az apokrif, azaz „elrejtett" jelzőt kapták. Ezek olvasását sokáig tiltotta az egyház. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy már a kánoni írások kiválasztásánál is szerepet játszott a szóbeli tanítás hagyománya, újszövetségi szentírásunk maga a hagyomány közrejátszásával keletkezett. Nem logikus tehát „Csak az írás" jelszavával harcolni az egyházi hagyomány ellen. (Egyébként a II. században bekövetkezett kánonba foglalás nem akadályozta meg azt, hogy századokkal annak megtörténte után egyes újszövetségi könyveknek, pl. Szt. Péter 2. levelének, hitelességéről az egyházban komoly viták folyjanak.) Minderről azért írtam ilyen sokat, hogy megértessem veled: a „Csak az írás!" elve nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Mint annyi más dolog ezen a világon, az egyház is hol ebbe, hol abba az irányba fejlődött, illetve a Szentírás egyes kijelentéseiből majd ilyen, majd olyan következtetéseket vont le. Ha mármost a keresztséget az örök üdvösség föltételének tekintjük, és a gyermekhalandóság magas, akkor logikus, hogy előbb-utóbb a kisgyermekeket megkeresztelik. Ez a gyakorlat annál könnyebben elterjedhetett, minél inkább keresztény lett az egész nép és a társadalom, amikor a legtermészetesebb dolog lett kereszténynek lenni. Létrejött az ún. népegyház. Elismerem, hogy Európa elkereszténytelenedése következtében ma új helyzet állt elő. Csakhogy ettől még a keresztény családon belül a keresztény nevelés problémája nem szűnt meg. Igaz, nem lehet egy megkeresztelt embert meg nem kereszteltté tenni, de bárki elhagyhatja a vallását, és kiléphet az egyházból. Ez a szabadsága megmarad. (Egyébként az említett tényből adódik, hogy logikátlan dolog többször keresztelni, olyképpen, ahogy – legalábbis benyomásom szerint – a WKK-nál csinálták.) Ha mindezek után vissza akar térni az egyházba, megfelelő bűnbánat után visszatérhet, az újrakeresztelésre nincs szükség. Az ilyen esetekre nincs az Újszövetségnek mai használatra szóló kijelentése. Csak később keletkezett a megtérő bűnösök problémája, elsősorban azoké, akik a római állam üldözésének a hatására nem tartottak ki a hitükben, nem vállalták a vértanúságot, hanem megtagadták a hitüket, és áldoztak a császárnak. Ezeknek akarta az első négy század ősegyháza valamiképpen megadni a lehetőséget a visszatérésre, feltéve, ha megbánják hűtlenségüket, és az akkor nagyon súlyos bűnbánatot elvégzik. Ez a fogalom, ti. „az egyház közössége" elvezet a következő ponthoz. A közösség ui. az Eucharisztia közössége volt, az áldozásban való részvétel. A bűnbánóknak az egyes részegyházak gyakorlata szerint csak az olvasmányoknál („igeliturgia") volt szabad jelen lenniük. (Ugyanez állt a katekumenekre, a még meg nem keresztelt hittanulókra.) Az eucharisztikus közösséget az ősegyház hihetetlenül komolyan vette. Ez az oka annak, hogy – bár mint katolikus meg vagyok arról győződve, hogy lelkészetek szavai a kenyér és a bor fölött teljesen hatástalanok voltak – nem vettem a körbe adott kenyérből és borból. Bár – meggyőződésem szerint – nem történt átlényegülés, el akartam kerülni, hogy „szentségekben való közösség" látszata keletkezzék. A hagyományos egyháztan szerint ezzel kiváltam volna a katolikus egyház közösségéből, és a WKK-hoz csatlakoztam volna. A keresztelésekről magad nyilatkoztál. Ha becsületes akarok lenni, számomra ez volt a legvisszataszítóbb cselekedet az egész istentisztelet alatt. Látványosság tapssal és füttyel. No further comment. Nem szeretném a levelet ilyen jellegű kommentárral zárni. Egyik éneknél véletlenül rád néztem. Ilyen bensőségesen elmerülve még sohasem láttalak. Csak te tudod, mit éreztél akkor. A keresztény élet mesterei az ilyen állapotot hatása alapján értékelik. Ha az ember jobb lesz tőle, akkor valamiképpen az Istennel találkozott, ha nem – úgy mondják –, a gonosz lélek csapta be az elragadtatás színlelésével. Mi volt a levél hatása? Ma még korai volna értékelni. Csak pár rövid mondat választ kaptam: ismer annyira, hogy kb. ilyen gondolatokra számított. Valójában egyet is ért velem. ..
Harrach Péter CSALÁDPASZTORÁCIÓS TERV Egy lehetséges változat Sok szó esik az országos lelkipásztori terv szükségéről. Egy tekintélyes egyházi férfiú – ezt ma inkább így illik mondani: kiváló szakember – más véleményt fogalmazott meg. Szerinte nem tervet kell készíteni, hanem fel kell mérni, ki milyen feladatra alkalmas. Ezután a megfelelő helyre kell állítani, és hagyni dolgozni. A bizalom nyomán felébredő felelősségtudat többet ér a legjobb tervnél. Sajnos, úgy tűnik, mi ehhez túlságosan nyugatiak vagyunk: racionálisak, az értelmünkben bízunk, egymásban kevésbé. Minket már lebeszélni sem lehet a tervezésről. Azt viszont már nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szükségesre figyeljünk csupán, a lehetségesre nem. Az étlapról kell választanunk; a tervet az adott személyek fogják végrehajtani. A családpasztoráció személyi lehetőségei jók. Ezen a területen sok rátermett és elkötelezett ember dolgozott eddig is, papok és világiak, férfiak és nők, házaspárok és egyedülállók. Az a vázlat, amit most felrajzolok, sokak gondolatait tartalmazza; egy tervezet, amely ha elemeiben is, de része lehet az egységes lelkipásztori és újraevangelizációs programnak. A tervkészítésnek is van terve, legalábbis alapelve. Az elsőről már volt szó: A tárgyi és személyi lehetőségek keretei között kell maradnunk. A második: Az adott szerveződésekből és tevékenységből kell építkezni. Ezeket kell koordinálni, amelyiket szükséges, erősíteni. Végül határozott célkitűzéssel, de nem rájuk telepedve kell a hatékony tevékenységet és az együttműködést megvalósítani. Meg kell hagyni a spontán szerveződések lendületét. A családpasztoráció szervezeti keretei Kislétszámú csúcsszervként tervezi és szervezi a tevékenységet – a felelős püspök vezetésével – a Püspökkari Családpasztorációs Bizottság. A családokért dolgozó katolikus társulások, mozgalmak, szakmai kezdeményezések, illetve az ökumenikus vagy tisztán szakmai szervezetek katolikus tagjainak fóruma a Magyar Katolikus Családfórum. Bejegyzett egyesületként is működik. Műhelyeket, munkacsoportokat, tanácsadó szolgálatokat hoz létre, rendezvényeket szervez, kiadványokat gondoz. Minden egyházmegyében családreferensek működnek. Olyan világiak, akiket püspök nevez ki, és a családpasztorációban tevékeny lelkipásztor támogat. Új funkcióról lévén szó, elfogadottságuk még nem egyértelmű. Feladatuk az egyházmegyei családpasztorációs tevékenység feltérképezése, a különböző kezdeményezések koordinálása, a Családpasztorációs Bizottság szempontjainak megjelenítése az egyházmegyében, a támogatott mozgalmak és hasznos kezdeményezések meggyökereztetése. Félévenként más-más egyházmegyében találkoznak. Továbbképzésük nyári családi táborban és az őszi családkonferencián történik. A szakmai feladatokat családpasztorációs műhelyek látják el. – A jogi műhely figyelemmel kíséri a családok, gyerekek jogainak biztosítását, és véleményezi a törvényeket. Gondoskodik mindennek a nyilvánosság számára történő megfogalmazásáról. Ez természetesen a többi műhelynek a feladata. – A szociológiai műhely feladata a családszociológia művelése és eredményeinek katolikus értelmezése. – A közgazdasági műhely kíséri figyelemmel a családok anyagi helyzetét. Elemzéseket végez, rámutat az összefüggésekre. – Az etikai műhely képviseli a családra vonatkozó katolikus erkölcsi tanítást. Amíg a műhelyek elméleti munkát végeznek, a munkacsoportok tevékenysége gyakorlati jellegű. Összefogják egy-egy terület kezdeményezéseit. Néhány már működik, de van olyan is, amit még létre kell segíteni. – Az életvédők a fogantatástól a természetes halálig terjedő emberi életet védik, különös figyelemmel annak veszélyeztetett szakaszaira. Hosszú évek óta elszántan folytatják küzdelmüket. – Néhány lelkiségi mozgalom nagy hangsúlyt helyez a családi életre (Házas Hétvége, Schönstatt, Fokoláre stb.). Sajátságaik miatt sokszor elszigetelten működnek. Együttműködési szándékuk és a családpasztoráció ügyének egészére való nyitottságuk jól működő munkacsoport reményét kelti. – A mentálhigiénés munkacsoport fogja össze a gyermekpszichológusokat és a párkapcsolatokkal foglalkozó szakembereket. – A pasztorális munkacsoport feladata a családpasztorációs módszerek kidolgozása. – A családi életre nevelés fontossága az egyházi közösségben, a családban, oktatási intézményben önálló csoportot igényel. – A sajtó munkacsoport feladata a keresztény család értékeinek felmutatása a társadalom egésze számára. A családpasztorációs szervezethez tartoznak a tanácsadó szolgálatok is. A jogi, nevelési és pszichológiai mellett fontos küldetést teljesít a természetes családtervezési tanácsadó szolgálat is. A családpasztorációs szervezet működése A szervezeti elemek működését és a hozzájuk rendelt feladatok ellátását szolgálják a rendezvények és találkozók, a kiadványok, a képzések, a külső kapcsolatok és a sajtótevékenység. Legfontosabb rendezvények: A szeptemberi családkonferencia a munkatársak nagy, éves találkozója. A Családfórum mint egyesületként is működő szervezet évente legalább egyszer találkozik. A családreferensek találkozóiról már volt szó. Szükségesnek látszik egynapos fórumok szervezése is a terület fontosabb témáiról. Kiadványaink máris sokszínűek, de még gazdagabbá tehetők. A hivatalos dokumentumok mellett módszertani füzetek, ifjúsági kiadványok, ismeretterjesztő munkák és a keresztény családeszményt ismertté tevő nagy példányszámú, olcsó füzetek kiadására is szükség van. A képzés minden pasztorális szakterületen szükséges. Esetünkben különös hangsúlyt kap az iskolában való megjelenés lehetősége (családi életre nevelés, életvédelem); nem lenne hiábavaló a szemináriumokban is nagyobb figyelmet fordítani erre a pasztorális területre. Tanfolyamokat kell szerveznünk (pl. jegyesoktatási, családi táborvezető képző stb). Úgy tűnik, a Faludi Akadémia segítségére is számítani lehet. Egy szerveződés számára fontosak a külső kapcsolatok. Ezen nemcsak a nemzetközi, hanem a hazai családszervezetekkel való kapcsolattartást is értem. Kiemelten fontos területek A plébániai családpasztoráció módszertanát a pasztorális munkacsoport dolgozza ki. A teljesség igénye nélkül néhány feladat: házaspári közösségek, családi napok, klubok, táborozások, kirándulások szervezése. Az egyház perifériáján levő családokért legtöbbet a hitoktatók tehetnek. Erről még sokat kell beszélnünk. Fel kell mutatnunk a társadalom egésze számára a keresztény család értékeit. Ehhez szükségünk van publikálásra alkalmas személyekre és jó sajtókapcsolatra. A fent leírtak egy családpasztorációs vázlat körvonalait rajzolják meg. Ahogy említettem, sokak gondolatait tartalmazzák. Vannak részfeladatok, amelyek jobban, vagy kevésbé jobban kidolgozottak. Megvalósulásukhoz sok idővel és energiával rendelkező elkötelezett emberekre, szabadságra és – és bármilyen prózai – pénzre van szükség. Azt hiszem, nem állok távol az igazságtól, ha azt mondom: ember van, idő kevésbé; szabadság még van, a pénz kevés. Ez persze cseppet sem szegheti kedvünket, mert ami embernek lehetetlen. . . Az ENSZ az 1994-es esztendőt a családok évének nyilvánította. Az egyház is kiemelt fontosságúként foglalkozott a családok helyzetével. Létrehozta a Püspökkari Családpasztorációs Bizottságot. Bíró László püspök úr pedig a magyar katolikus családfórum megszervezésében dolgozott és vesz részt irányításában folyamatosan. Kiemelkedő eseménye volt a tavalyi rendezvénysorozatnak a Máriabesnyőn tartott Katolikus Családkonferencia, melyen lelkipásztorok, hitoktatók, valamint a karitász munkatársai vettek részt. Az ott elhangzott előadások anyagából könyv készült. A kötetben sorakozó tanítások, vallomások a sok veszélynek kitett család értékeit kívánja megvédeni, hogy korunkban se váljanak fontosabbá a dolgok, mint a személyek. (Az élet és a szeretet bölcsője, tanulmányok a családról, kiadja a Püspökkari Családpasztorációs Bizottság, Budapest, 1994. 144 o.)
FIGYELŐ Szabó Ferenc A TOLERANCIA TÜRELMETLEN HÍVEI Az ENSZ 1995-öt a „tolerancia évének" hirdette meg 1. Voltaire és a tolerancia. – A „felvilágosultak" Voltaire-t ünnepelték születése 300. évfordulója alkalmából. A Magyar Hírlap „Ahogy tetszik" mellékletében (1994. november 19.) több cikk foglalkozott Voltaire-rel, a toleranciával, a másként gondolkodás jogával, Voltaire „antiszemitizmusával". Ludassy Mária vezércikke Voltaire „időszerűségét" hangsúlyozza, hiszen a fanatizmus és türelmetlenség ma is pusztít, még itt a szomszédunkban, a volt Jugoszláviában is. Meg kellene akadályozni a „gyalázatost", az előítéletek és a fanatizmus intézményrendszerét, hogy továbbra is pusztítson – hangoztatja végkövetkeztetésében. Voltaire-ről lévén szó, eszembe jut néhány tény a francia gondolkodóról, akinek nevét a mai „felvilágosultak" zászlajukra tűzik. Ahogy az már lenni szokott, a jelentős gondolkodókból a tanítványok bálványt faragnak, eszméiből ideológiát alkotnak, és – főleg a történelmi távolságot feledve – visszavetítenek mai meggyőződéseket korábbi századokba. Tény az, hogy pl. Pázmány korában se a katolikusok, se a protestánsok nem fogadták el a mai értelemben vett vallásszabadságot (elméletileg nem, még ha gyakorlati engedményekre hajlamosak voltak is reálpolitikai meggondolásokból), mert az egyenlő volt szemükben a vallási relativizmussal. Ugyanígy a tolerancia elve is lassú fejlődés során lett egyetemesen elfogadott elméletileg, mert gyakorlatban ma is állandóan megsértik, és nemegyszer éppen türelmetlen propagálói, akik csak saját maguk számára követelik a türelmet – a másképp gondolkodás tiszteletben tartását... 1868 és 1700 között Európában átalakulnak a középkori teológiai megfontolások, amelyek szerint az eretnekeket (a keresztény hittől eltérteket) kényszeríteni is lehet, hogy visszatérjenek az igaz hithez, hiszen a társadalmi egységet/békét fenyegetik. (A pogányokra és zsidókra ez nem vonatkozik.) Az újkorban a teológiai megfontolásokat egyre inkább alávetik az államérdeknek: megszületik a modern állameszme, amely a „nemzetek"-hez vezet: ezt magasztalja a francia forradalom. A XVII. század végének ideológiáját a toleranciával kapcsolatban két jelentős esemény befolyásolja: a nantes-i ediktum (1605), amely kiváltja Pierre Bayle (Voltaire mestere) filozófiai kommentárját (Commentaire philosophique, 1685), valamint az angliai türelmi rendelet (1689), amely rögtön John Locke harmadik toleranciáról szóló levelét sugallja. A katolikus abszolutizmus gyümölcse lesz a nantes-i ediktum visszavonása, ami megosztja a reformáció világát, de szenvedélyes vitát indít el Szent Ágoston Lukács-kommentárja (Lk 14,23) körül: Compellere intrare. Ez szó szerint ezt jelenti: Kényszeríti mindenkit belépni az Isten Országát jelképező lakomára. Itt tehát a vallás, a hitbéli csatlakozás szabadságáról van szó. A katolikusok Szent Ágoston és Szent Tamás nyomán hangsúlyozták, hogy a hitnek szabad aktusnak kell lennie, de – magyarázták – ha már egyszer valaki a keresztény hitre tért és megkeresztelkedett, akkor hűségesnek kell maradnia, és az egyház akár lelki vagy testi kényszerrel is élhet, hogy az igaz hittől eltérő eretnekek megmaradjanak kebelében. (A jóhiszemű tévedő nem számít eretneknek.) Az említett elvi felfogást vallja Pázmány is, aki a Szentíráson és az egyházatyákon kívül hivatkozik pl. a khalkedoni zsinatra is, ahol az egyik püspök kijelentette: ha Eutükhész nem fogadja el az egyház dogmáját, nemcsak büntetést érdemel, hanem méltó a máglyahalálra. De térjünk vissza Voltaire mesteréhez. Bayle a természetjogra hivatkozva állítja: a türelmetlenség tévedés erkölcsi síkon, mert tévedés már a józanész szempontjából is. A Szentírás betű szerinti értelmezése helytelen, mert abszurditáshoz vezet. Bayle az első századok keresztényüldözéseit hozza fel példának. A keresztények üldözése – hitük megtagadásának erőszakolása – a lelkiismereti szabadság elleni bűntény volt, de ugyanúgy bűntény ma is a hitre kényszerítés. Figyelemre méltó, hogy a hugenották vezére, a Hollandiába menekült Pierre Jurieu nem fogadta el ezt az érvelést; ő a nantes-i ediktum visszavonása mellett foglalt állást 1686-os traktátusában. Politikai meggondolásból arra sarkallta a holland egyházi hatóságokat (a református vezetőket), hogy támadják a tolerancia híveit, mert felforgatják a társadalmi rendet. Jurieu megkülönbözteti a politikai „ortodoxiát" és a privát szabadságot. 1690-ben azt sugallja az Amszterdamban összeült szinódusnak, hogy ítélje el a következő tételt: „az ész és a jámborság azt követeli, hogy a polgári és vallási hatalom eltűrjön mindenfajta heterodox szektát." Jurieu szerint a következőt sem lehet elfogadni: „a magisztrátusoknak semmi joguk sincs ahhoz, hogy éljenek a hatalommal az eretnekség előrehaladásának megakadályozására és a bálványimádás megsemmisítésére." Így tehát a „felvilágosult" kálvinista Bayle és a liberális Hollandia ideológusai elfogadták a tolerancia korlátozását az államérdek nevében. Angliában a toleráns katolikus II. Jakab 1607-ben kiadott kegyelmi nyilatkozatában felfüggesztett minden elnyomó törvényt a vallási „disszidensekkel" szemben; míg 1689-ben III. Vilmos kifejezetten politikai célt követ: türelmi rendelete csak az anglikánoknak engedélyez szabadságot; ellentétben az 1687-es ígéretekkel, érvényben maradnak a katolikus- és unitáriusellenes törvények. A tolerancia csak a baptistákra és a kvékerekre terjed ki. John Locke, a „liberalizmus" ősatyja és a tolerancia hirdetője a lelkiismeret elvileg változhatatlan jogait az ész diktálta jogokra változtatja. Egyrészt előre hirdeti a liberális Európa eljövetelét, és – az amerikai emberi jogok deklarációjával együtt – átmenetet képvisel a mai tolerancia-felfogáshoz. Másrészt megőrzi a puritán szellemet, és a korlátlan tolerancia ellen nyilatkozik. Bayle-től eltérően és Jurieu nézetét támogatva azt vallja, hogy nem kell eltűrni a társadalmat felforgató vallásokat. Locke a tolerancia vitáját véglegesen áthelyezi a teológiai síkról a filozófiaira (a természetjogra hivatkozik). Vessünk ezután egy pillantást a felvilágosultakra. Voltaire a Filozófiai Szótárban cikket írt a kínzásról (torture címszó). Itt megemlíti Calas esetét: a toulouse-i parlament botrányos módon halálra kínoztatta, mivel – a vád szerint – megölte fiát, aki a katolikus hitre akart térni. Szól a „chevalier de la Barre" esetéről is: az abbeville-i bírák halálra kínozták, mivel egy körmenet alkalmával botrányos módon elmulasztotta a tiszteletadást. Voltaire megjegyzi: mindez nem a XIII–XIV. században, hanem a XVIII. században történt! Egy másik megjegyzése: „Ami különös, az a következő: a zsidó könyvekben (értsd: az Ószövetségben) soha sincsen szó kínzásokról." Ez a „pozitív" megjegyzése nem akadályozza meg a „türelmes" Voltaire-t abban, hogy nemegyszer kemény antiszemita kijelentéseket tegyen. Egyáltalán nem rejtette véka alá ellenséges érzületét „a föld leggyűlöletesebb népével szemben". Voltaire antiszemita kijelentéseiből az antiszemita Vichy-kormány alatt H. Labouche egy könyvre való antológiát állított össze. (Voltaire antijuif, Párizs 1942.) Voltaire és néhány más felvilágosult antiszemitizmusa kétségtelen, jóllehet az is tény, hogy a francia forradalom alatt, 1791-ben a zsidók megszerezték az emancipációt. A kérdés összetett. Nehéz meghatározni azt, hogy az észt istenítő felvilágosultság mennyiben volt türelmetlen, és lett később, századunk derekán a zsidóüldöző nácizmusnak is egyik forrása. Mindenesetre Jean-Marie Lustiger párizsi bíboros érsek (aki, mint ismeretes, lengyel zsidó családból származik, és szenvedett a hitlerizmus alatt) önéletrajzi interjúkötetében (Le choix de Dieu, 1987, 81kk.) ezeket jegyzi meg (a felvilágosult, ateista racionalizmus és az antiszemitizmus összefüggéséről szólva): „Hogy megértsük a problémát, úgy tűnik, a XVIII. századtól kell elindulnunk, mert e századtól ered Nyugat-Európában egyszersmind a zsidók emancipációja és a modern antiszemitizmus. Milyen magatartást tanúsítanak a zsidókkal szemben a filozófusok és más szellemek a XVIII. században? Mindkét csoportnál a felvilágosodás elnagyolt teológiáját találjuk: megjelenik a voltaire-i antiszemitizmus. Voltaire miért ennyire antiszemita? Válaszom az, hogy Voltaire nem keresztény. És azt hiszem, hogy Hitler antiszemitizmusa a felvilágosodás antiszemitizmusára, nem pedig a keresztény antiszemitizmusra megy vissza." Nem mindenki ért egyet Lustiger bíborossal, hiszen azt lehet felhozni, hogy pl. 1492-ben a Katolikus Izabella űzte ki a zsidókat Spanyolországból. És valamiképpen Voltaire még keresztény volt... Lustiger bíboros később hozzáfűzi: „Egyébként Voltaire-t a keresztény gondolkodók közé sorolhatom, úgy mint Hegelt és Marxot. Valamennyien a keresztény kultúra örökösei. . . Elveszett gyermekek, lázadó gyermekek, de ők is a keresztény Nyugat nyelvét beszélték. [. . .] És a nácizmus olyan népek körében született, amelyek meg voltak keresztelve. A hivatalos szovjet antiszemitizmus is ilyen természetű. Ezek mind a racionalizmus gyümölcsei [. . .], és sok elbukott keresztény hatására." Anélkül, hogy teljesen felmentenénk a keresztényeket a türelmetlenség és az antijudaizmus vádja alól, mindezzel csak azt akartuk érzékeltetni, hogy nemcsak a fanatikus (tehát hamis) hit, hanem az önistenítő (türelmetlen) ész is felelős bizonyos barbárságért, kezdve a francia forradalomtól a bolsevizmusig és a hitlerizmusig. A kínzás fokozatosan szűnik meg Európában (hivatalosan! hiszen az Amnesty International még napjainkban is gyakran hírt ad kínzásokról, az emberi jogok, nevezetesen a vallásszabadság megsértéséről). A vallásszabadság helyes elvét a katolikus teológia is csak a II. vatikáni zsinaton tisztázta megnyugtatóan. Anélkül hogy azt mondanánk: minden vallás egyformán igaz, tiszteletben tartjuk mások hitét és világnézetét, de elvárjuk azt is, hogy a tolerancia türelmetlen harcosai a mi másságunkat is tiszteletben tartsák. 2. Krisztus utolsó megkísértése. – Novemberben a liberális sajtó (pl. a 168 óra) nagy zajt csapott, mert a Magyar Televízió elnöke – bölcsen – levetette a tévé műsoráról Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjét, amely más országokban is nagy ellenkezést váltott ki keresztények körében. Magyarországon már játszották a mozikban, sőt videokazetták is készültek róla; most a közszolgálati tévé tervezett adása ellen tiltakozott a hívők egy része és néhány főpásztor – jogosan. Anélkül hogy itt sorra venném a sajtóban megjelent ellentiltakozásokat, tehát azokét, akik a műsorra tűzött film lejátszását várták, megjegyzem: alig esett szó Scorsese filmjének tartalmáról, a „botránkoztató" részek ismertetéséről, és még kevésbé Nikosz Kazantzakisz görög író (1883–1957) 1955-ben közzétett Utolsó megkísértés című regényéről, amely Scorsese filmjét ihlette. Tény az, hogy Magyarországon is, miként pl. Olaszországban, főleg Zorba élete (olaszul: Zorba, a görög) című könyve és a belőle készült film révén hallott, tudott a nagyközönség valamit az egyik legnagyobb görög íróról, N. Kazantzakiszról, mígnem 1988-ban a Velencei Filmszemlén Martin Scorsese filmje ismét a görög íróra is ráirányította a figyelmet. Kazantzakisz századunk nagy „nyugtalanjaihoz" tartozik: Papini, Unamuno, Malraux, Camus sorába. Egész élete során szenvedélyesen kereste a lét értelmét, egyik „guru"-tól a másikhoz vándorolt, hogy a halál és halhatatlanság kínzó problémájára valamilyen megoldást találjon. 1908/9-ben Párizsban Bergson kurzusait hallgatta, miként a magyar Dienes Valéria is. Kazantzakisznak is a felszabadulást hozta Bergson a múlt századi pozitivizmus-materializmus után. De számára az „élan vital" elsősorban az Eroszt jelenti, a dionüzoszi életörömet. Ugyanezt találja Zorbánál és Nietzschénél; – közben Buddhánál is megvilágosodást keres. Sőt Leninnel is próbálkozik, de csakhamar kiábrándul a bolsevizmus prófétájából. Végül az ortodox író visszatér Krisztushoz: Krisztus alakjába vetíti végső világnézetét. A bibliai reminiszcenciák ellenére sem az evangéliumok Jézusát mutatja be a film, hanem egy liberális Jézus-alakot (a kereszt után nincs feltámadás!), egy vitalista-panteista szemléletet hirdető prófétát, a nietzschei és gide-i életöröm vallásának képviselőjét. Scorsese lényegében követi Kazantzakisz regényét, de sok szép regényrészlet elsikkad a filmben, amint ez történni szokott. (Gondoljunk pl. a Háború és béke filmfeldolgozásaira.) Egyik legfontosabb különbségnek tűnik, hogy éppen a legkritikusabb pillanatnál – tehát amikor a kereszten szenvedő Krisztus az „Éli, Éli, lamma szabaktani!" kiáltás előtt elveszíti eszméletét, és következik a lázálomban történő megkísértés, amikor a Sátán egy „boldogabb", másik életút álombéli átélésére viszi – nincs meg a kellő cezúra. A kereszten meggyötört, vértől pirosló Krisztus-testet átmenet nélkül Mária Magdolna ágyában látjuk. Kazantzakisz-Scorsese Jézusa egyébként a – kísértésben megélt, botrányt keltő – másik élettől függetlenül is az evangélium meghamisítása. Ez a Jézus bizonytalan küldetésében, fél, lázálmok és kísértések gyötrik. Mellette barátja, Júdás határozott, egészséges, realista; – ő Izrael politikai szabadulását várja – politikai szabadítónak akarja látni Jézust. (Innen magyarázható árulása is: amikor majd csalódik a mesterben, kiszolgáltatja a hatóságoknak.) Számos evangéliumi jelenetet felidéz Scorsese filmje. Milyen szép, hiteles filmet készíthetett volna! – gondoltam, amikor most újra megnéztem videokazettáról. Annak idején, 1988-ban Rómában mozivásznon láttam, elolvastam Kazantzakisz regényét is. Most nem bocsátkozom részletekbe, csak a lényegesre irányítom a figyelmet: a kereszten történő „utolsó megkísértés"-re, hiszen főleg emiatt tiltakoztak a hívők világszerte. (Izraelben betiltották a filmet, azzal az indoklással, hogy sérti a keresztények hitét és érzelmeit.) Amikor a kereszten haldokló Jézus a lázálomban – Mária Magdolna halála után – feleségül veszi Lázár nővérét, Máriát, „őrangyala", vagyis démona azt magyarázza neki: „Magányosan senki sem találhat Istenhez. Kettőnek kell lennie: férfinek és nőnek. Nem tudtad, én megtanítottalak. Máriával megtaláltad Istent, akit oly sok éven át kerestél, s most a sötétben ülsz, hallod nevetését és sírását, és örülsz neki. [. . .]" „Ez a mennyek országa: a föld! Ez Isten: a te fiad! Ez az örökkévalóság: minden pillanat, Názáreti Jézus, minden pillanat, ami elmúlik! Neked a pillanat kevés? Akkor az örökkévalóság sem lesz elég!" Kazantzakisz őrangyala valóban kísértő sátán: az ég és a föld összekeverése: az öröm és a gyönyör, az örökkévalóság és a pillanat hamis harmóniája; a testi szerelem mint a lélek megváltásának útja; a nemiség földi boldogsága, mint lehetőség az istentapasztalatra. A Megfeszített helyett Dionüszosz! De a kísértés során lepergő „másik élet" egyik utolsó jelenete még kifejezettebben keresztényellenes. Jézus népes családjával az utcán megy, amikor hallja, hogy Pál azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus meghalt a mi üdvösségünkért, de harmadnapon feltámadt! Jézus félrevonja Pált, és kb. ezeket a szavakat intézi hozzá (emlékezetből írom): „Hazug vagy, hiszen nem haltam meg, és nem támadtam föl. . . Olyan ember vagyok, mint a többi..." Mire a fanatikus Pál így válaszol: „Ez nem számít, a népnek szüksége van ópiumra!" Sajnos, itt Nietzsche és Lenin kereszténységkritikája egyesül. Ez valóban a keresztény hit elferdítése, hiszen a kerigma, az ősi igehirdetés legalapvetőbb igazságát, a húsvéti misztériumot tagadja. Hiszen ha Krisztus nem támadt föl, akkor hiábavaló a hitünk, akkor nyomorultabbak vagyunk minden embernél, ahogy Pál hirdette Korintusban még az evangéliumok megírása előtt. Jézus istenemberi alakját számtalan megközelítésből megjelenítették írók és művészek, filmrendezők is. (Vö. pl. E Castelli SJ, Volti di Gesú nella letteratura moderna, I—II. kötet, EP, Róma 1987 és 1990.) Castelli mintegy húsz modern író művét elemzi: Dosztojevszkij, Unamuno, Mauriac, Silone, Papini, Kazantzakisz, M. Bulgakov, Fabbri stb. (Hozzátehetnénk Márai, Kodolányi nevét.) Az írók és művészek szabadon alkotnak, de ha olyan témához nyúlnak, mint Jézus története, kötelezi őket a minimális „történeti hitel". Castelli Kazantzakisz életműve, illetve „Az utolsó megkísértés" elemzése után így következtet (II. 336): „Kazantzakisz »heroikus« Jézusa nem az Evangélium Jézusa, hanem az író dilemmáinak és vágyainak kivetítése, annak a bemutatása, hogy hogyan kell megvalósítani Aszketikáját." (NB. 1927-es Aszketikája filozófiájának összefoglalása, Nietzsche Zarathustrája hangnemében és Sartre reménytelen szabadságkeresésének stílusában. „Nem remélek semmiben, nem félek semmitől, elszabadultam az észtől és a szívtől, magasabbra szálltam, szabad vagyok. Semmi mást nem akarok. A szabadságot kerestem." Ez az Aszketika alaphangja. Szabó megj.) „Ne kérjük az írótól, hogy pontosabban meghatározza krisztológiáját. Nem képes rá. Mert abban együtt vannak a keresztény hit, a liberális teológia és a vitalista panteizmus elemei. Következésképpen Jézusa hamis és kétes fényben mutatkozik." Ami pedig a Scorsese-film televíziós vetítésének kérdését illeti: legyen szabad a hívők véleményének is hangot adnunk. Ha a közszolgálati tévétől elvárjuk, hogy neveljen is igazra, jóra, szépre, akkor mi hívők annak örülünk, ha nem Jézus alakját meghamisító alkotást mutatnak be, hanem az Istenembert a lehető leghitelesebben ábrázoló filmet. Engedjék meg a másság, a másképp gondolkodás türelmetlen hívei, hogy a hívők is hangot adjanak véleményüknek, tiltakozásuknak is. A sokat emlegetett „semlegesség" nevében ne akarják kiiktatni mindazt, ami a kereszténységet helyesen mutatja be, és ne csak az antiklerikális, egyház- vagy hitellenes műsoroknak akarjanak helyet adni közszolgálati médiumokban. A másság tisztelete legyen kölcsönös.
Lelóczky Donát AMERIKAI MOZAIK Az amerikai katolikus egyház számokban Az Egyesült Államokban évente megjelenik az Official Catholic Directory vastag kötete, mely teljes áttekintést ad az amerikai katolikus egyházról. Nemcsak az egyházmegyéket mutatja be, hanem egyházmegyénként felsorol minden plébániát, megadja az ott élő papok nevét, minden szerzetesházat valamennyi tag névsorával, valamint beszámol az összes egyházi intézményről. Mai beszámolónkat az 1994. évi kötet utolsó lapjaira alapozzuk, amely összefoglaló statisztikai adatokat közöl az amerikai katolikus egyház minden főbb területéről. Az egyes adatokat, ahol lehet, összevetjük az 1966-os esztendő megfelelő adataival. 1966-ban érte el a katolikus egyház az Egyesült Államokban a második világháborút követő fellendülés tetőpontját, amit aztán a hatvanas évek végétől kezdve statisztikai szempontból több területen csökkenő irány követett. Amint látni fogjuk, ez a csökkenő irány valójában nem szükségképpen jelenti az egyház gyengülését vagy hanyatlását Amerikában, a legtöbb esetben a számok alakulásában inkább a súlypont áthelyeződése, valamilyen hangsúlyeltolódás jut kifejeződésre. Az Egyesült Államokban kereken 60 millió a katolikusok száma, ami az ország 258 millió összlakosságának több mint 23 százaléka. Ez az arányszám többé-kevésbé állandónak mondható, 1966 óta mindössze 0,7%-kal csökkent. 1966-ban a 193,5 millió amerikaiból 46 millió, csaknem a népesség 24%-a vallotta magát katolikusnak. 1993-ban valamivel több mint 1 millió volt a csecsemőkeresztelések száma, 80 ezer felnőttet kereszteltek meg, míg 85 ezren más keresztény felekezetből csatlakoztak a katolikus egyházhoz. Ezzel a mintegy 1,2 milliós gyarapodással szemben 460 ezer katolikus halt meg, úgyhogy mindez 700 ezer lelkes nettógyarapodást jelent a katolikus egyház számára. Hogy a keresztelések száma több mint kétszerese az elhalálozásokénak, mutatja az amerikai katolikus lakosság fiatalságát, életerejét, dinamizmusát. 1966-ban ez a fiatalság és életerő még szembetűnőbb volt: 1,3 millió keresztelés és 390 ezer temetés történt. A csecsemőkeresztelések mostani száma 1966-tal szemben 23%-os csökkentést mutat; ennek a csökkenésnek legvalószínűbb oka a születések mai alacsonyabb száma. A hatvanas években átlagosan 4-5 gyermek volt egy katolikus családban, és nem volt ritka a 7 vagy 8 gyermekes család, ma általában 2-3 a gyermek száma egy-egy családban. Ez a 60 milliós katolikus közösség mintegy 400 érsek és püspök irányítása alatt 50 ezer pap lelkipásztori gondjaira van bízva, azaz átlagban 1200 katolikus hívő jut egy papra. Ez az ötvenezres szám azonban magában foglalja a szerzetespapokat is, akiknek csak egy része foglalkozik plébániai lelkipásztorkodással, úgyhogy a gyakorlatban jóval több az egy lelkipásztorra eső hívek száma. A papság szám szerint így oszlik meg: 33 ezer az egyházmegyés és 17 ezer a szerzetespapok száma, azaz nagyjából a papok egyharmada szerzetes, kétharmada egyházmegyés. A papok száma 9 ezerrel csökkent 1966 óta. A statisztika azonban nem mutatja az átlagéletkort; ma sokkal idősebb papság látja el a lelkipásztori teendőket, mint 28 évvel ezelőtt. Kisebb arányú az egyházmegyei papok számának a csökkenése; ők csak 3 ezerrel vannak kevesebben, míg a szerzetespapok 6 ezer személlyel fogyatkoztak meg. De ha megnézzük a papnövendékek számát, arra következtethetünk, hogy 10-20 év múlva lényegesen kevesebb lesz a papok száma a mostaninál. Míg 1966-ban 26 ezer egyházmegyei és 22 ezer szerzetes növendék készült a papságra, ma az egyházmegyés papnövendékek száma alig több 4 ezernél, a szerzetes papnövendékek száma pedig még az 1600-at sem éri el. A paphiányon sokat enyhít az állandó diakonátus bevezetése. Az Egyesült Államokban ma több mint 11 ezer állandó diakónus működik, azaz átlagban minden 5 papra esik egy, és alig van plébánia, ahol ne segítené a plébánost legalább egy állandó diakónus. A szerzetespapok megfogyatkozásánál sokkal nagyobb az apácák és szerzetestestvérek számának a csökkenése. A szerzetesnővérek 1966-os összlétszáma 181 ezer volt, míg ma mindössze 94 ezer apáca él Amerikában, s azok legnagyobb része is már előrehaladott korban van. A szerzetestestvérek száma is nagyjából felére csökkent, 12 ezerről 6 ezerre. A feltűnő az, hogy ezt a drámai földcsuszamlást nem negyvenéves ateista, egyházüldöző rendszer okozta, amint az Magyarországon történt, hanem, úgy tűnik, a legtöbb rend esetében a szerzetesi hivatás – úgy, ahogy azt ma a szerzetesek megélik – egyszerűen elvesztette vonzóerejét a fiatal nemzedék számára. Bár a számok a nevelés terén is csökkenő irányzatot mutatnak, az adatok azt bizonyítják, hogy az egyház ma is alaposan kiveszi részét a nevelés munkájából. Jelenleg 232 a katolikus egyetemek száma, és bennük 665 ezer hallgató folytatja tanulmányait, szemben az 1966-os év 309 egyetemével és azok 413 ezer egyetemistájával. Érdekes, hogy míg az egyetemek száma 25%-kal csökkent, a hallgatók száma ma 37%-kal magasabb mint 1966-ban. Ma kevesebb ugyan a katolikus egyetem, de a megmaradt egyetemek megnőttek, megerősödtek, jelenleg 1360 katolikus középiskolában 620 ezer diák tanul (nagy csökkenés az 1966-os 2400 középiskola 1,1 millió diákjával szemben), valamint 7300 általános iskolába kereken 2 millió tanuló jár (szemben 1966 11 300 általános iskola 4,5 millió diákjával). A katolikus iskolákban 1966-ban a pedagógusok többsége pap vagy szerzetes volt: 104 ezer apáca, 12 ezer pap és 7 ezer szerzetestestvér tanított teljes óraszámban; ma ennek a számnak csupán töredékét találjuk a katolikus iskolákban: alig 15 ezer apáca, 2 600 pap és 1 800 szerzetestestvér foglalkozik iskolai tanítással valamelyik szinten. Ennek megfelelően lényegesen megnőtt a világi pedagógusok száma: az 1966-os 80 ezerről napjainkra 150 ezerre ugrott, azaz a katolikus iskolákban tanító pedagógusok túlnyomó többsége, 86%-a világi ember. Az állami iskolákba járó gyerekek a plébánián részesülnek hitoktatásban. Általános iskolás szinten 3,35 millió gyerek jár plébániai hittanórára, ez mintegy 4%-os csökkenést mutat az 1966-os adatokkal összevetve. Sokkal nagyobb a csökkenés a középiskolás korú tanulók esetében: a jelenlegi 790 ezres szám alig több mint fele az 1966-os létszámnak. Az elmúlt évben 810 ezer gyermek járult első áldozásához, és 580 ezer részesült a bérmálás szentségében. Az ennek megfelelő adatokat még nem tartalmazta az 1966-os statisztika, de a tavalyi évvel szemben az elsőáldozók esetében ezres, a bérmálkozók esetében 17 ezres növekedés mutatkozik. Feltűnő, hogy csökkenőben van a katolikus esküvők száma: 1966. 355 ezer házasságkötésével szemben tavaly 315 ezren kötöttek katolikus templomban házasságot. Ez a csökkenés egyrészt arra mutat, hogy ma több katolikus köt vegyes házasságot nem katolikus templomban, másrészt összefügghet azzal az irányzattal is, hogy a házasságkötés manapság egyre későbbi életkorra tolódik ki. Bár az 1966-os „csúccsal" szemben a legtöbb adat esetében visszaesés mutatkozik, ez a rövid beszámoló a számok tükrében fényt vet a világ legtöbb katolikust számláló országai egyikének életére, megmutatja az Egyesült Államok katolikus egyházának nemcsak aggodalmat ébresztő árnyoldalait, gondjait, de reményt keltő növekedését és életerejét is, és szinte kézzelfogható bizonyítékát adja annak, hogy a Szentlélek minden korban élteti, átjárja, erővel tölti el Egyházát.
Török Péter HOGYAN GONDOLKODNAK AZ AMERIKAI PAPOK? Két tűz között, de azért kedélyesen – summázhatnánk Andrew Greely katolikus papnak, a chicagói egyetemen a társadalomtudományok professzorának ismertetőjét1. Egyik oldalon ellentétben állnak a világi hívekkel, akikről ugyan nem nagy véleménnyel vannak, és akiknek – indokolatlannak tűnő – követeléseit nehezményezik is, de ugyanakkor elfogadják a hívek morális kérdésekbeni döntési szabadságát. Másik oldalon részben ellentétben állnak az intézményes egyházzal, mert annak morális tanításával nem mindenben értenek egyet. Ugyanakkor elismerik és értékelik a pápa, valamint a helyi püspökök, érsekek munkáját. Két, egymástól függetlenül készített felmérés is alátámasztja ezeket az állításokat. Az egyiket az Amerikai Katolikus Egyetem életciklusokat tanulmányozó intézete végezte a katolikus papság felkérésére2, míg a másikat a Los Angeles Times. A következtetések megbízhatóságát a szakszerű mintavételen túl az is szavatolja, hogy mindkét felmérés az azonos vagy hasonló jellegű kérdésekre ugyanazokat az eredményeket kapta. Greely professzor hat pontban foglalta össze a magyar szempontból is nagyon megfontolandó tanulságokat. 1) Az első az, hogy a papság sokat emlegetett belső meghasonlottsága nem létezik. A megkérdezettek döntő többsége (72–87%) egyáltalán nem, s csak 14 százaléka foglalkozik esetleges „pályamódosító" gondolatokkal. De más adatok is utalnak a papok megelégedettségére. Ha újból választhatnának, hetven százalékuk biztosan pap lenne, s további húsz százalék valószínűleg újból ezt választaná. A papok 54%-a véli úgy, hogy élete jobb, mint amilyenre számított, s csak 10%-uk találta rosszabbnak. Ezeket az adatokat más felmérések3 eredményei is alátámasztják. Mi több, a papok általában elégedettebbek munka- és életkörülményeikkel, mint a megfelelő korú és végzettségű nős férfiak. Miért van akkor az, hogy oly sok pap és világi gondolja, hogy a lelkipásztorok meghasonlottak? Valószínűleg azért, mert ezekben a kérdésekben az elégedetlenek hallatják leginkább a hangjukat. 2) A második tanulság az, hogy a papi nőtlenség egyáltalán nem tűnik problémának, vagy legalábbis nem akkora, mint ahogy azt hisszük. A válaszolóknak csak 14%-a tartotta a cölibátust személyére nézve komoly gondnak, de a megkérdezetteknek csak 4%-a nősülne meg biztosan, illetve 13% valószínűleg, ha azt az egyház engedélyezné. A 45 év alattiaknak is csak egynegyede forgatott ilyesmit a fejében, míg a papok fele határozottan nem nősülne meg. Miért nem? Két válasz lehetséges. Talán férfiasságukkal van baj, és nem találják vonzónak a nőket; vagy pedig rájöttek, megérezték a cölibátus fontosságát hivatásukban, életükben és szolgálatukban. Mivel ezek a férfiak egyébként boldognak és egészségesnek látszanak, inkább a második válasz látszik elfogadhatónak. Miért tűnik hát a nőtlenség olyan elviselhetetlen tehernek, amikor az valójában nem is olyan nagy probléma? A válasz megint csak az, hogy ebben a kérdésben is azok a hangadók, akik nem tudtak, tudnak megbirkózni a cölibátussal. Az első két tanulság fényében felmerül azonban egy további kérdés is. Ha a nőtlenség nem olyan nagy gond, s a papok legalább olyan boldogok, mint más férfiak, akkor miért van olyan nagy hiány lelkipásztorokból? Andrew Greely egy korábbi tanulmányra hivatkozva a papokat és édesanyákat teszi felelőssé, amiért nem hívják fel a fiatalok figyelmét a papi élet szépségeire. 3) A felmérésekből levonható harmadik tanulság arra mutat rá, hogy a papok nemcsak életükkel, hanem saját munkateljesítményükkel is elégedettek, miközben úgy érzik, hogy a világiak viselkedése sok tekintetben kívánnivalót hagy maga után. A megkérdezett lelkipásztorok meglepően magas 27 százaléka úgy érezte, hogy az amerikai híveknek nincs olyan csoportja, amelyik jobb ellátást igényelne az egyháztól, mint amit kap. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a nők lelki igényeinek jobb kielégítését a papoknak csak 4 százaléka tartotta szükségesnek. Az is megfontolandó, hogy a hasonló jellegű felmérésekben a világiak által javítandónak ítélt lelkipásztori területek, mint például liturgiák, prédikációk, tanácsadás, együttérzés és tisztelet a nők iránt, egyikét sem említették a papok. Ezek a tények bizony meglehetősen lehangolóak. Mintha a papok a híveket massa damnatának tekintenék. Greely professzor – s ne feledjük, katolikus pap is – csak egy tényt hoz fel mentségül. A felmérésben itt a papoknak saját megfogalmazásukkal kellett felelni a kérdésre (openended question), s komoly megfontolásra nem lévén idejük, minden bizonnyal a megszokott papi klisékkel válaszoltak. Ennek ellenére az, hogy a lelkipásztorok több mint negyedrésze semmi tökéletesítendőt sem lát munkájában, enyhén szólva rejtélyes. 4) A következő tanulság azt mutatja, hogy a papoknak jelentős hányada nem fogadja el a hivatalos egyháznak azt a tanítását, hogy bizonyos viselkedési formák minden körülmények közt amorálisak. Bár a válaszolók több mint kétharmada egyértelműen elutasítja az eutanáziát, öngyilkosságot és az abortuszt, a homoszexualitásról már csak 56 százalékuk, a házasság előtti szexuális kapcsolatról 50%, önkielégítésről 28%, és a mesterséges születésszabályozásról már csak 25%-uk nyilatkozott hasonlóan. A vatikáni állásfoglalástól való komoly eltérésnek valószínűleg az az oka, hogy az amerikai papok értékelik és tisztelik a szexualitást, a világiak szabadságát és a nők méltóságát. A Vatikán természetesen ezek egyikét sem veti el, de másképp értelmezi őket, mint ahogy azt az amerikai papság teszi. Más országokban végzett hasonló jellegű felmérések hiányában még azt sem állíthatjuk, hogy ez speciálisan amerikai jelenség. Ez pedig igen komoly problémát jelenthet az egyháznak. 5) Mindennek fényében az ötödik tanulság az, hogy a papok és a Vatikán közti nézeteltérés ellenére a legtöbb lelkipásztor meglehetősen elégedett főpásztoraival, még inkább talányos. Bár 41 százalékuk úgy gondolja, hogy a pápa túlságosan is konzervatív erkölcsi kérdésekben, azért 83%-uk nagyon, vagy legalábbis meglehetősen elismeri a pápa munkáját. Hasonlóan vélekednek helyi elöljáróikról is. A pápa tanításának elutasítása és személyének tisztelete közti ellentmondásban a morális kérdésekben ingadozó papok nagy száma lehet a magyarázat. Például a mesterséges születésszabályozást egyértelműen elítélő lelkipásztorok 90%-a mellett az azt csak esetenként bűnnek tartó papok 60%-a is elismerően nyilatkozott a pápáról. 6) A hatodik tanulság pedig az, hogy a szenzációhajhászó újsághíresztelések ellenére sem konzervatívabbak a fiatal papok idősebb társaiknál. Bizonyos kérdésekben, mint például a papság mibenlétének meghatározásában, nők és családosok felszentelésében, a megnősült papok visszafogadásában és a választható cölibátusban a 35 évesnél fiatalabbak valóban „maradiabbak". Ugyanakkor a világiak életét érintő kérdésekben, főleg a szexualitás terén és a női szerzetesek életkörülményeinek javításában a fiatalok egyértelműen nem konzervatívabbak, sőt inkább liberálisabbak, mint az idősek. Ahogy Greely professzor említi is, a szociológusnak nem feladata, hogy áldását adja, vagy elítélje az amerikai papok viselkedését. Az ő munkája az, hogy becsületesen feltárja és leírja a papok gondolatait, hogy mások megvitathassák. Talán nem ártana a magyar papok – s nemcsak a hangadók – véleményét is feltárni. Megjelent az America c. hetilap 1994. július 16-i számában. National Federation of Priest Council. National Opinion and Research Center 1970-es felmérése. 4 Az amerikai közvélemény kutatóintézet (NORC) fiatal katolikusok körében végzett 1980-as felmérése.
TEOLÓGIAI NAPOK 1995. Máriabesnyő január 22-től január 25-ig Tíz év óta rendezi meg a Teológiai Napokat az Országos Lelkipásztori Intézet. Az idei előadások témája – a plébániaközösség építése – igazi telitalálatnak bizonyult. Az előadóterem zsúfolásig megtelt papokkal és világi képviselőkkel, 130–140 fő vett részt a tanácskozáson. Elméleti alapozást adtak Pietro Coda, a Lateráni Egyetem professzora (közösségszervezés), Erdő Péter (plébániák jogi vonatkozásai), Gyulay Endre püspök (Képviselőtestületek Szabályzata), Tomka Ferenc (plébániai közösség születése) és Blanckenstein Miklós (aktuális tennivalók) előadásai, Böjte Csaba OFM (közösségi életre nevelés), Dúl Géza (helyi egyházközség élete), Sebők Sándor (a fóti helyzet) beszámolói gyakorlati szempontból világították meg a felvázoltakat. Az előadásokat a sülysápi, a mártélyi és több budapesti képviselőtestület tagjainak tanúságtétele egészítette ki, fűszerezte. Elmélet és gyakorlat jól megválasztott aránya tette gördülékennyé a találkozót. Erezhető volt a személyességre való törekvés. A hallgatóságban megerősödött, hogy az egyház életében jelentős mértékű változások várhatók az évezred végéig, valamint az is, hogy a munkában katalizátorszerepük van, melyhez az áldást a Szentháromságos Isten adja. A három nap elteltével az a benyomás alakult ki bennem, hogy mindannyian kincsekkel a tarsolyunkban távozunk. Többünk szeretné, ha az elhangzott értékes anyagokat kötetbe szerkesztve vehetné kezébe minden érdeklődő. Meggyőződésünk szerint haszonnal forgathatná mind a papság, mind pedig azok a világiak, akik szívügyüknek tartják, hogy Isten országáért tegyenek. A szervezők regionális találkozók előkészítésén fáradoznak. Gyorgyovich Miklós
A JEZSUITÁK RENDI NAGYGYŰLÉSE Január 5-én nyílt meg koncelebrált szentmisével (amelyen E. Martínez Somalo bíboros, a Szerzetesi Kongregáció elnöke volt a főcelebráns) a jezsuiták 34. rendi nagygyűlése, amely jó két és fél hónapig tart. A 233 küldött (a világ 130 országából, több mint 23 000 jezsuita képviseletében) még aznap délelőtt megjelent kihallgatáson II. János Pál pápánál – Peter-Hans Kolvenbach generális (legfőbb elöljáró) vezetésével, akit az előző nagygyűlés választott meg 1983-ban. A 154 jezsuitát számláló magyar rendtartományt P. Nemesszeghy Ervin tartományfőnök, valamint a magyar jezsuiták által választott P. Nemeshegyi Péter képviseli. A rendi nagygyűlés elsősorban Jézus Társasága törvényét vizsgálja meg és igazítja az 1983-ban megjelent Egyházi Törvénykönyvhöz (kánonjogi kódexhez), amely minden szerzetesrendet kötelez. Ezenkívül több olyan feladatot megvitatnak, amelyek az ezredfordulón a hathatósabb és korszerűbb evangelizálást elősegíthetik, úgy, ahogy azt a II. vatikáni zsinat szellemében a pápák elvárják a jezsuitáktól. A jan. 5-i fogadáson II. János Pál pápa – VI. Pálra is hivatkozva – emlékeztette a küldötteket a leglényegesebbekre. Beszédéből most néhány szakaszt idézünk: „Ez a ti mostani rendi nagygyűléstek biztosan nagyjelentőségű a jelen történelmi pillanatban, minthogy lényegileg annak szentelitek, hogy meghatározzátok: milyen különleges hozzájárulással segítheti rendetek az újra evangelizálást, immáron a harmadik keresztény évezred küszöbén; továbbá, hogy korszerűsítsétek Jézus Társasága szervezetét és törvényhozását, hogy egyre jobban és hűségesebben szolgálhassátok az egyházat." A pápa ezután felsorolja azokat a pontokat, amelyekkel a terv szerint a nagygyűlés foglalkozik: mindegyikhez néhány megjegyzést fűz: – hűség a Formula Instituti-hoz (amely a Társaság alkotmányának lényegi pontjait és az ignáci lelkiséget rögzíti); – ebből következően a hit védelme és terjesztése (FI 1), jóllehet manapság számos nehézséggel kell szembenéznünk az evangelizálásban (új nacionalizmusok és ideológiák, vallási szinkretizmus, Krisztus művének bizonyos torz értelmezései, az evangélium inkulturációjának nehézségei, politikai és társadalmi problémák a missziókban); – a keresztények egységének előmozdítása és általában az egyházi szeretetközösség ápolása; – új missziós lendület; – az apostoli munka fokozása az egyetem világában és az igazságosság előmozdítása; – a leendő jezsuita apostolok alapos kiképzése... II. János Pál pápa emlékeztette a jezsuitákat az ignáci karizmához való hűségre: „Ne féljetek attól, hogy Szent Ignácnak egyre igazabb fiai legyetek, teljesen megélve e század végén eredeti inspirációját és karizmáját, elmélyítve teljes ragaszkodástokat Jézus Társaságához. Karizmátok azt követeli tőletek, hogy Isten és akarata primátusának tanúi legyetek. »Ad maiorem Dei gloriam«: a szerzetesi élet, az apostolkodás, a kultúra és a társadalmi kérdések világában való elkötelezettség, a szegényekről való gondoskodás mindig egyetlen célra irányuljon: az Úr nagyobb dicsőségére. Mindez magával hozza a lelkiség és az imádság primátusának kidomborítását: ha ezt elfelejtenétek, annyit jelentene, hogy eláruljátok azt az ajándékot, amelyet az egyház és a világ számára hivatásotok jelent." „VI. Pál papa [1974-ben] elismerte, hogy» ahol az egyháznak – még a legnehezebb területeken és terepeken is, az ideológiák útkereszteződésén, a társadalmi viszályokban – szembe kellett és kell néznie az ember égető szükségletei és az Evangélium örök üzenete közötti ütközésekkel, ott jelen voltak és vannak a jezsuiták«. Hogy ez továbbra is igaz maradjon – fűzte hozzá II. János Pál pápa, idézve egyik 1982-es beszédét –, »ne engedjetek annak a könnyű kísértésnek, amely enyhíteni akarja az alapos kiképzést, amely olyan jelentős minden szempontból: emberi, lelki, tanbeli, fegyelmi és lelkipásztori szempontból egyaránt...<<" „Kedves jezsuiták! A legutóbbi püspöki szinódus, amely az Istennek szentelt élettel, illetve annak az egyházban és a világban betöltött küldetésével foglalkozott, sürgető felhívással fordult minden szerzeteshez, hogy prófétai küldetésüket állítsák az új evangelizálás szolgálatába, láthatóan és világosan tanúskodva életstílusukkal, munkájukkal és imaéletükkel a tiszta, szegény és engedelmes Úr feltétlen követéséről. Ez a felszólítás vezérelje és kísérje most kezdődő munkáitokat és azokat a döntéseket, amelyeket meg kell hoznotok. Legyetek bizonyosak abban, hogy az egyháznak szüksége van a ti kiváló (szakszerű) hozzájárulásotokra, hogy hatékonyabban hirdethesse Krisztus evangéliumát korunk emberének..."
EURÓPAI IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ PÁRIZSBAN (1994. dec. 28.–1995. jan. 1.) Immáron 17. alkalommal rendezte meg nagy, év végi európai ifjúsági találkozóját a taizéi szerzetesközösség Párizsban, a tízmilliós francia fővárosban. December 27-én reggel indultunk Budapestről, és 24 órás út után érkeztünk Párizsba. Jó volt a rendezés. Délre már mindenkinek volt szálláshelye, étkezési és közlekedési jegye. Több mint százezren vettek részt e nagy ifjúsági találkozón. Magyarországot 2300, Lengyelországot pedig 48 000 zarándok képviselte. A déli és esti közös imádságokra Párizs vásárközpontjának két legnagyobb kiállítási csarnoka várta a résztvevőket. Az elhangzott imádságokat számos nyelvre, magyarra is lefordították. A kiscsoportos beszélgetéseknek mindennap volt iránymondata. Dec. 29.: A forráshoz indulunk. Dec. 30.: Csillapíthatatlan szomjúság a szabadság után. Dec. 31.: Nagy körültekintéssel építeni az emberiség családjának jövőjét. Szilveszter délután magyar misén vettünk részt a Xavéri Szent Ferenc-templomban. Este az utolsó közös imán jelen volt Jean-Marie Lustiger bíboros, Párizs érseke is. Üdvözölte a találkozót II. János Pál pápa, I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka, Canterbury érseke, Butrosz Gáli ENSZ főtitkár és Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke is. Pár gondolat Roger testvér A szeretet csodája című 1995-ös első leveléből: „A Krisztus szeretetével eltelt szív megnyílik mások felé. A Szentlélek átjár minket, működik bennünk. Új irányt ad mélységeinknek, és felkészít arra, hogy merjünk a megbocsátás és a kiengesztelődés lelkületében élni. És a szív a szeretet csodájára ébred. [. . .] És megnyílik a szabadság kapuja. A szabadság elválaszthatatlan a megbocsátástól és a kiengesztelődéstől." Ritzky Katalin
KULTÚRA ÉS ÉLET Kádár Zoltán EGY MAGYAR JEZSUITA TUDÓS LATIN-AMERIKÁBAN Brentán Károly (1694–1758) „. . . Simul in actione contemplativus" = a tevékenységben szemlélődő is. Nadal Jeromos, Szent Ignác legmegbízhatóbb munkatársa használta egyszer előadásában ezt a kifejezést, utalva ezzel a Jézus-követő Társaság tagjainak arra a szellemi magatartására, amelynek lényege, hogy minden tevékenységben az Istent kell megtalálni. Ez a magatartás különösen érvényes a Jézus Társaságának keretében működő természetvizsgálókra. Hiszen ők nemcsak a „historia salutis", az üdvösség története fáradhatatlan hirdetői, de egyúttal a „história naturális" művelői is, vagyis a természet világában, annak titkainak, törvényeinek buzgó keresése közepette, mindig a Természet mélyén ott rejtőzködő isteni törvényt, az Isten nyomait, a vestigia Deit kutatják. Sajátos módon alakul ez a magatartás, ez a magasabb rendű ösztönzéstől áthatott feladat azoknál a jezsuita természetvizsgálóknál, akik kutatásaikat nem a laboratóriumokban, hanem kinn a szabad természetben végzik. Köztük is különleges feladatokat látnak el azok, akik hazájuktól, szülőföldjüktől távol, egzotikus vidékeken kutatják a természet titkait. Köztük a természettudományok történetében főként azok szereztek elévülhetetlen érdemeket, akik Távol-Kelet, illetőleg Dél-Amerika földjének és élővilágának tudományos megismerésén fáradoztak. Az utóbb említett földrész tudományos megismerésébe a XVIII. században, hála a jezsuita misszionáriusnak, a magyar tudomány is bekapcsolódhatott. Ismeretes, hogy Dél-Amerika földjén már a XVII. század elejétől fogva mily áldásos munkát fejtett ki ez a rend, főként az 1610-ben megalapított paraguayi „jezsuita állam" révén. A XVIII. század elején viszont, midőn Bécsből a rend magyar prokurátora, Melczer Mihály irányította a tengerentúli missziókat, a magyar jezsuiták is bekapcsolódhattak Dél-Amerika ősi népeinek megtérítésébe, s földjének tudományos megismerésébe. E munkálatok úttörője Brentán Károly volt, aki háromszáz évvel ezelőtt, 1694. augusztus 24-én született Komáromban. Harmincéves korában küldte a rend Dél-Amerikába. Feltételezhetően a fiatal jezsuita komolyan felkészült feladatára, nemcsak lelkileg a missziós munka áldozatos vállalására, hanem arra is törekedett, hogy a lelkileg meghódítandó terület természeti viszonyairól is tájékozódjon. Ez idő tájt már többé-kevésbé megbízható – főként Antwerpenben kiadott – térképek állottak rendelkezésére. Dél-Amerika északi részén is komoly természetrajzi vizsgálatok folytak már. Az úttörő Francisco Hernandez – azóta jórészt elpusztult – kéziratát egy tiroli származású, spanyollá vált jezsuita atya tanulmányozta: Jüan Eusebio Nieremberg (1595–1628), akinek e terület állat- és növényvilágáról írott latin nyelvű munkái biztos alapot szolgáltattak a magyar rendtársaknak is további Amerikára vonatkozó természetrajzi ismeretek megszerzésére. Brentán Károly már tíz éve volt rendtag, midőn elöljárója Dél-Amerikába küldte, hogy az indiánokat Krisztus hitére térítse (1714. október 9-én vették fel a rendbe). Ausztriából indult el, valószínűleg az Adriai-tengeren át hajózott Genovába, s onnan spanyol hajóval kelhetett át az Atlanti-óceánon, végül pedig Csendes-óceán-i hajóút után érkezett meg Guayaquilbe, onnan már szárazföldi úton folytatta útját Quitóba. Missziós munkásságát először az andoa indiánok közt kezdte meg. Minthogy kimondottan nyelvtehetség volt – négy nyelven már kitűnően beszélt, s tökéletesen bírta a spanyol nyelvet, bizonyára nem okozott számára nagy nehézséget, hogy a bennszülöttek nyelvét is elsajátítsa. 1732 közepén Maroni atya, aki a San Regis de Yameos missziót vezette, súlyos trópusi betegségbe esett, vissza kellett térnie Quitóba. Itt megbízást kapott, hogy ő vegye át a yameo indiánok evangelizálásának irányítását. Ezért az említett esztendő augusztusában meglátogatta a yameo indiánok által lakott falvakat, s erről a missziós útjáról részletes beszámolót írt elődjének (a beszámoló később közlésre is került a „Hiteles jegyzetek a híres Maranon folyóról" című kiadványban). Sajnos, az 1732–33-ban a yameók földjén tett hittérítő munkáját szomorú esemény zárta le. Bár San Miguel néven jelentős települést (redukciót) sikerült alapítania, egy járvány tönkretette munkáját, a település elnéptelenedett. Brentán Károly megtanulta a yameók nyelvét s számos települést szervezett meg, hat nagyobbat, közülük néhány még ma is fennáll; ilyenek a San Jüan Francisco Regis, San Simon (Nahuapó), továbbá egy a Tigre torkolatánál fekvő falu. Az Itatay (Itaya) folyó mentén is létrehozott egy települést az ott élő omagua, miguiano, amaono és parano törzsbeli indiánok számára. A Nanay folyó partján pedig megalapította a San Pablo de Napeanos (Napé) nevű települést. Természetesen a falvak központjában templomokat építtetett. A Nanay és Itatay folyókon csónakon hajózva – az európaiak közül elsőként – gondosan térképezett, tanulmányozta a vidék gazdag állat- és növényvilágát, és rajzokat is készített róluk. Levelei beszámolnak erről a hősies munkáról, melyet ezer veszedelem közt, gyakran sebekkel borított testtel végzett. Néha csónak nélkül, mocsaras, derékig érő vizeken kelt át, maláriát terjesztő szúnyogok raja közepette. 1744-ben Brentán Károly a Jézus Társasága quitói tartományának provinciálisa lett. Hatalmas tartomány tartozott irányítása alá, amely nemcsak a mai Ecuador területét foglalta magában, hanem Peru északi s Kolumbia déli részére is kiterjedt. A lankadatlan szorgalmú szerzetes ezt az egész területet bejárta, közben térített és tudományos kutatásokat végzett. Iskolákat és létesített, így Popayan város akadémiáját (Academia de San Jósé). Brentán atya Quito tartományon kívül is jelentős utazásokat tett. Az egyik útja Panamába vezetett, mégpedig nem tengeri úton, hanem valószínűleg részben az Afrato folyón, majd szárazföldön, irdatlan őserdőkön áthatolva. Nagyon kockázatos vállalkozás volt ez, de ő bizonyára azért választotta ezt az utat, hogy az itt lakó törzseket is megtérítse, s az eddig kikutathatatlan vidéket tudományosan is tanulmányozhassa, megismerhesse állatvilágát, buja növényzetét. A vállalkozást századunkban egy bátor magyar földrajztudós, az El Choco és Darién közti mocsárvilágot bejárva megismételte. Ő így ír Brentán vállalkozásáról: „Akkor nemcsak a természeti akadályokkal kellett megküzdeni, hanem tartani kellett az erdőben élő, harcias indián csoportoktól, akiktől nem védi meg a misszionáriust az imádkozás vagy a kereszt felmutatása." Ám az Úr mégis megóvta Brentán Károlynak és két fiatal társának – Joaquin Alvareznek és Claudio Escobarnak – életét, akik a nagy kulturális központban, Popayanában csatlakoztak magyar rendtársukhoz. 1744. február közepén mindhárman szerencsésen megérkeztek Panamába. Itt a spanyol királyi audiencia elnöke, Dioniso de Alcedo y Herrera fogadta őket, kegyes pártfogásába véve a nehéz úttól elgyötört szerzeteseket. Brentán később hajóra szállva tette meg az utat visszafelé: Guayaquil kikötőjében lépett partra, s innen a szárazföldön át tért vissza Quitóba. 1747-ben, miután Brentán atya provinciálisi tiszte lejárt, a július l-re összehívott quitói tartományi kongregáció új elöljárót választott. A magyar jezsuita ekkor újabb megbízást nyert, mégpedig azt, hogy prokurátori minőségben képviselje Quito tartományt a rend központjában, Rómában. 1748-ban Brentán atya, a melléje rendelt útitársával, Nicolas de la Torréval elindult, hogy visszatérjen Európába. Nem a megszokott utat választotta, hanem a Rio Napon keresztül az Amazonas, majd a Rio Negro mentén óhajtott eljutni az Atlanti-óceán partján fekvő Gran Párába (Belémbe). Útjuk sok nehézséggel járt, így Rio Negro összeszűkülő szakaszán Pauxisnál (ma: Óbidos) portugál katonák fogságba vetették Brentán Károlyt és spanyol rendtársát. Itt himlőjárvány akadályozta a továbbhaladásukat, mert miután a fogságból kiszabadultak, kénytelenek voltak saját maguk evezni csónakjukon, mert indián evezőseik, a járványtól félvén, megszöktek. Curupában (ma Gurupá) újból feltartották őket, de 1749. január 1-én újra csónakba szállhattak, s február 5-én megérkeztek Gran Párába, a mai Belém városába. A kalandos út célja nyilván – a missziós tevékenység mellett – a terület feltérképezése, élővilágának megismerése volt. Több mint másfél évet töltöttek a misszionáriusok a brazil városban, ugyanis a portugál fővárosból, Lisszabonból kellett engedélyt kérni a továbbutazásukhoz. Végül 1750. december 13-án érkeztek meg Rómába, mintegy háromévi fáradságos utazás végcéljához. Az újabb kutatás (Jouanen, Balázs) úgy véli, hogy Brentán Károly utazásairól, kutatásairól egy hatalmas, képekkel illusztrált munkát akart megjelentetni (Marrannoniensium S.J. Missionum generalis Historia iconibus illustrata). Itáliában a Dél-Amerikából hozott nagy mű kéziratát – amely a missziók története mellett a vidék természeti viszonyainak, növény és állatvilágának, népeinek leírását nyújtotta térkép kíséretében – nyomdai kiadásra készítette elő. Ám 1758. november 18-án – Itáliából észak felé utazván – Genova közelében váratlanul meghalt. A nála levő kéziratok nyomtalanul eltűntek, egyedül az a térkép maradt meg, amely a könyv mellékletét képezte volna: ezt először Quitóban, majd Rómában adták ki. Jól jellemzi Brentán Károlyt Miklósi László: „Lángbuzgalmú, egyben nagytudományú férfiú volt."
Ács Tivadar: Magyarok Latin-Amerikában, Budapest, 1944. Balázs Dénes: „Adalékok a dél-amerikai magyar utazók munkásságához" (I. rész): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 2. szám, 1986. p. 21–24., Érd. Balázs Dénes: „Brentán Károly", in: Magyar utazók Dél-Amerikában. (Előzetes közlemény) Ethnographia LXIII (1952) 3-4, p. 449–462. Boglár Lajos: „The Ethnographic Legacy of Eighteenth Century Hungarian Travellers in South America", Acta Ethnographica IV. fasc. 1-4, p. 313–359. Gergely Pál: „Magyar misszionáriusok közreműködése Dél-Amerika megismerésében" in: Magyar utazók, földrajzi felfedezők, szerk.: Havasné Bede Piroska–Somogyi Sándor, Bp. 1973. Jouanen, Jósé: Historia de la Compania de Jesús en la antigua provincia de Quito 1570–1773. Tomo II. La Provincia de Quito 1696–1773. Quito 1943. Miklósi László: Katolikus magyar hithirdetők, Bp. 1934. Szabó László: Magyar múlt Dél-Amerikában (1519–1900), Bp. 1982. Uriarte, Jósé Eug. de–Mariano Lecina: Biblioteca de Escritores de la Compania de Jesus. Madrid 1925.
----------- Mit ér az ember. .?... ha megfogant címmel e folyóiratszámunkkal egy időben 16 oldalas füzet jelenik meg. Kiadja és terjeszti: Magzatvédő Társaság, Budapest 62, Pf. 801, 1385. Irányár példányonként 10 forint.
Szabó Ferenc A BETLEHEMI CSILLAG NYOMÁBAN Teres(csényi) Ágoston rendtársam impozáns könyvét – Biblia és asztronómia. Mágusok és a csillag Máté evangéliumában. Springer Verlag, Budapest, 1994, 340 oldal (320 Ft) – hátulról kezdtem el olvasni, mint a héber bibliát szokták. A Vatikáni Csillagvizsgáló munkatársa hosszú évekig foglalkozott a mágusok és a betlehemi csillag kérdéskörével, felkutatta az ide vonatkozó irodalmat a szentírástudomány, a régészet és a csillagászat területéről. Könyve hatalmas erudícióról tanúskodik. De megvallom, eleve gyanakvóan vettem kezembe a könyvet, azután, hogy a könyv borítólapján elolvastam a bemutató összefoglalását. Nos, a munka utolsó paragrafusai – „Párbeszéd és konkordizmus", valamint „Természettudomány és hittudomány" megnyugtattak. (Tulajdonképpen ezekkel a paragrafusokkal kellett volna kezdeni a könyvet.) P. Teres könyvének tulajdonképpeni témája a Máté 2. fejezetében olvasható gyermekségtörténet, amelyet a mai haladó (racionalista) exegézis amolyan „midrásnak" tekint, nem legendának, hanem teológiai értelmezésnek: a napkeleti mágusok hódolata Jézus előtt azt jelképezi, hogy Jézus Krisztus minden ember üdvözítője. P. Teres természetesen ennél sokkal többet állít, felhasználva egyrészt a keresztény hagyományt, az exegézis és a teológia tegnapi és mai eredményeit, továbbá a nyelvészeti, régészeti és csillagászati ismereteket. Nem tudom, mit szólnak a csillagászok tételeihez, de bizonyára több exegéta és teológus fejcsóválva olvassa a könyv egyes kitételeit. A szerző maga foglalja össze a könyv elején az áttekintésben azokat a „tényeket", amelyekkel igazolni igyekszik azt, hogy Máté „valóságos történetet írt le", beleértve természetesen mindazt, amit a mágusok a csillagáról ott olvashatunk. Később (81. old.) a „Babilontól Betlehemig" c. paragrafusban ismét, még rövidebben összefoglalja a leglényegesebb adatokat. Idézzük: »Az említett források alapján igen valószínű, hogy Máté mágusai a kereskedelmi karaván szokásos útvonalát követték. Mikor indultak el, és mikor érkeztek meg Betlehembe? Ezt próbáljuk most megállapítani az evangéliumi feljegyzések és az újabb babiloni leletek segítségével. Elfogadjuk azokat a föltevéseket, amelyeket az előző fejezetekben már megalapoztunk: 1. Jézus az „első cenzus" alatt, az időszámításunk kezdete előtti 7. évben született Betlehemben, amint ezt tanúsítja többek között Lukács beszámolója és Augustus jegyzőkönyve (lásd 47. o.); 2. az a csillagászati jelenség, amire a mágusok hivatkoznak Máté szövegében, a Jupiter és a Szaturnusz együttállása és látszólagos megállása, amely abban az évben hét hónapon át megfigyelhető volt; 3. ebből következik, hogy a mágusok ugyanabban az évben mentek Betlehembe, azokban a hónapokban, amikor a nevezett égi jelenség látható volt. Ennek lehetőségét kimutattuk az eredeti szöveg nyelvtani elemzése közben (35. o.). A következő csillagászati és történelmi érvek az állításaink valószínűségét igazolják. Amit állítunk, nem több és nem kevesebb, mint hogy a mágusok valószínűleg Kr. e. 7. november 11–13 között érkeztek Betlehembe, a Jupiter és a Szaturnusz együttes megállása alatt, amelynek dátumát előre kiszámították, és amelyet akkor megfigyelhettek.« P. Teres tehát lényegében elfogadja és újabb adatokkal is igazolja Kepler 1604-es megfigyelését, illetve következtetését a Jupiter és a Szaturnusz együttállásáról. (Kepler csillagáról lásd 201–204. old.) A számos szövegkritikai, régészeti, történeti, csillagászati elemzést nemigen tudja nyomon követni az átlagolvasó. P. Teres szerint (12–13. old.): „Modern asztronómiai számítások igazolják a babiloni adatok helyességét. Elektronikus számítógéppel vezérelt planetáriumi vetítőkkel sikerült pontosan rekonstruálni és lefényképezni ezeket a kétezer évvel ezelőtt lezajlott égi jelenségeket." Később pedig óvatosan így fogalmaz: „A biblikusok közül jó néhányan egyetértenek abban, hogy Máté természetes csillagjelenségről beszél, nem pedig megmagyarázhatatlan csodáról. (. ..) Az asztronómusok megegyeznek abban, hogy a babiloni mágusok rendkívül fejlett matematikai és csillagászati tudással rendelkeztek, és az evangéliumi feljegyzés szerint valóban a Jupiter és Szaturnusz együttállását láthatták, amikor Betlehembe mentek." A szerző – mint láttuk – később is (81. old.) valószínűségről, lehetőségről beszél, nagyon helyesen, bár néha határozottan állást foglal (91–100. old), és ilyenkor mintha a konkordizmus hibájába esnék, amelyet hajdan egy bizonyos apologetika követett, tehát amely egyeztetni akarta, összhangba hozni a bibliában olvasottakat a kor természettudományos ismereteivel (pl. régebben a hatnapos teremtéstörténet és a geológiai-paleontológiai korszakok egyeztetése, vagy újabban az ősrobbanás és a táguló világegyetem hipotézise és a teremtés „kezdete" stb.). P. Teres elveti a természettudományos konkordizmust (316–319), hangsúlyozza, hogy a természettudomány és a teológia ugyanazt a valóságot különböző módszerekkel közelíti meg. Nem kell összekeverni az illetékességi köröket. Persze a hívő tudós, amikor már kimondta tudománya utolsó szavát, tovább kutathat, és a hit fényében teljesebben megismerheti a valóságot. Éppen a hívő tudósok (ilyen volt pl. Teilhard de Chardin) segíthetik a természettudomány és a hittudomány nagyon is kívánatos párbeszédének elmélyítését. A veszély a múltban is, most is az, ha a tudós hipotéziseit bizonyított tételeknek veszi, és ideológiát épít rá, amellyel elkalandozik a metafizikai és a hittudomány területére is, vagy ha a teológus mindenáron ragaszkodik elavult világképéhez. A II. részben („Kiegészítő magyarázatok és irodalmi utalások"), amely amolyan minilexikonnak is beillik, fontos „kitérőt", kiegészítést találunk, pl. Keplerről és Galileiről. Éppen a Galilei-ügy figyelmeztetett a „konkordizmus" veszélyeire, amelybe Galilei maga is, meg az őt bíráló teológusok is beleestek. Ismeretes – erre P. Teres is kitér -, hogy II. János Pál pápa, aki annyira szívén viseli a hit és a kultúra párbeszédét, egy külön bizottságot hozott létre, amely egy évtizedes kutatás során megvizsgálta a Galilei-ügyet. A bizottság Poupard bíboros vezetésével kellő anyagot szolgáltatott a pápának, aki két évvel ezelőtt „rehabilitálta" Galileit. P. Teres ugyan tiltakozik a „rehabilitáció" kifejezés ellen, de valójában erről volt szó. Igaz, Galilei is tévedett, főleg amikor a Szentírásra hivatkozott a kopernikuszi rendszert védő tételei igazolására; de Szent Ágoston nyomán olyan helyes szentírás-magyarázatot vallott, amelyet később XIII. Leo Providentissimus Deus, majd XII. Piusz Divino afflante Spiritu kezdetű körlevele, végül a II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű konstitúciója magáévá tett. Lényegében az irodalmi műfajok kérdéséről van szó, ti. arról, hogy Isten prófétája vagy a szentíró egy adott kor világképét felhasználva nyilatkoztat ki vallási igazságokat, de nem közöl természettudományos ismereteket. II. János Pál Baronius tömör meghatározását idézte: „A Szentlélek nem azt akarja tudtunkra adni, hogy hogyan forog az ég, hanem hogy hogyan jutunk az égbe."
SZEMLE Mészáros István PAPI SORSOK – PAPI HŰSÉG (Jókat írnak, beszélnek manapság a papi hivatás válságáról, a papi hivatást elhagyókról, sokak aposztáziájáról (vagy modernebbül, de a lényegen nem változtatva: a papi „pályamódosítókról"). Párhuzamos olvasmányként ajánlom ezek mellé Hetényi Varga Károly sorozatának most megjelent második kötetét: lapjain a papi hivatáshoz való rendíthetetlen hűség példái elevenednek meg előttünk. Az egyházellenes erők főként a híveik körében legtevékenyebb, leghatásosabban működő, szétsugárzó hatású papokat vették célba, hurcolták el, kínozták meg, zárták börtönbe, sokukat közülük halálba küldtek azért, mert papok voltak, mert jó pásztorok voltak. S e papok legtöbbje – testileg-lelkileg meggyötörve – utána tovább folytatta papi munkáját: nem lett „pályamódosító", hanem további lelkipásztori munkára jelentkezett, hogy a hívek szolgálatában őket Krisztus hűségében erősítse, a hitben megtartsa. Nem lehetett könnyű a döntésük, hiszen ugyanazt a munkát vállalták újra, amiért oly keservesen megbüntették őket. Papok voltak ők „opportune et importune", nem a kényelmes körülmények között, hanem éppen a legnehezebb időszakban tartottak ki hűségesen Krisztus mellett, hivatásuk mellett. Ők – későbbi koroknak is példamutatóan – komolyan vették a „Te pap vagy mindörökké" küldetést, ők a külső ellenséggel harcolva, súlyos belső, lelki, lelkiismereti küzdelmek után döntöttek újra a papszentelésben kapott isteni megbízáshoz való hűség mellett. Négy kötetre tervezett sorozatának második kötetét adta közre a téma nemzetközileg ismert kutatója, a fáradhatatlan Hetényi Varga Károly Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában címmel. Ebben a Kalocsa-bácsi főegyházmegye, s a történelmi Magyarország időszakában a kalocsai érsek metropolitai főhatósága alá tartozó csanádi, erdélyi és nagyváradi egyházmegye papjaira vonatkozó adatok gyűjteménye található. Nagy munkát végzett a szerző: e hatalmas területen egykor tevékenykedő azon egyházmegyés világi papok sorsát mutatja be, akik különféle atrocitásokat szenvedtek a hitleri-náci-nyilas, illetőleg a kommunista diktatúra hatalmi szerveitől. Munkáját erősen megnehezítette az a tény, hogy a vizsgált terület jelentős része ma román, illetőleg „jugoszláv" országrész. Az akkori kalocsai és csanádi egyházmegye ugyanis a történelmi Magyarország teljes déli részét, az erdélyi és nagyváradi egyházmegye pedig szinte teljes egészében a köznyelvben ma Erdélynek nevezett területet foglalta magában. Igen nehéz volt ekkor, ezekben az években (is) jó papnak lenni Közép-Európa e tájain. Jelentős német nemzetiségű népcsoport élt évszázadok óta e vidéken, békésen megférve a helyi magyarsággal, szerbséggel, más nemzetiségekkel. Az 1930-as években e hazai németek körében is megindult a náci propaganda, amely nemcsak magyarellenes, nemzetietlen mozgalom volt, de a katolikus hittel is szemben állt a hitleri „újpogányság". Derék német nemzetiségű, német anyanyelvű, de szilárd magyar érzésű papok vették fel ellene a harcot, példát mutatva híveiknek is. S a hatalom lecsapott rájuk már a 30-as években, de különösen a második világháború alatt: sok papot kínoztak papi hivatásuk hű teljesítése miatt a Gestapo börtöneiben. Erdélyben a háború után ugyancsak súlyos bűnnek számított a katolikus hithez és a magyarsághoz való hűség az újjászervezkedő román hatóságok erőszakszervei, a kommunista rohamosztagok előtt. Jó papok sokasága került a jéghideg betonbunker-börtönökbe, s a Duna-delta maláriás mocsaraiba kényszermunkára. S a háború végén a pokol zúdult a délvidéki magyarságra, elsősorban papjaira: a Magyarországhoz korábban visszacsatolt területekre újra visszatértek a szerb hivatalnokok, rendőrök s Tito partizánjai, akik mind a magyarság teljes megsemmisítését tűzték ki célul. Elsősorban a papok voltak a céltáblák: embertelen kínzások közepette vallatták őket el nem követett bűnökről. Olyan kegyetlen barbarizmus tényeit mutatja fel a szerző, amely messze felülmúlja a középkori inkvizíció minden borzalmát. Nero keresztényüldözését ismételték meg a szerb partizánok – modern, korszerű eszközökkel – ezekben az években a Délvidéken. De az aránylag „békésebb" hazai területeken is sűrű, kemény csapásokat mértek saját magyar kommunista pártfunkcionáriusaink a katolikus papokra: lelkiismeretes pasztorációs munkájuk az egyházközségben, a hívek különféle rendű-rangú csoportjaival való vallásos jellegű foglalkozásaik, főként az ifjúság körében végzett lelkipásztori tevékenységük vonta magára a párthatalmasságok figyelmét. S mivel a hit, a vallás, az egyház kiirtására törekedtek (ezt nem is titkolták), ezért elsősorban a pásztorokra vetették ki hálójukat, hogy szétszéledjen a nyáj. S a magyar kommunisták börtönei, vallatóhelyei sem sokban maradtak el szerb és román elvtársaik hasonló intézményeitől. Sokféle célt akartak elérni a kommunista párt stratégái minél több pap lefogásával, koholt vádak alapján elhatározott börtönbe zárásával vagy „egyszerű" internálásával. Egyrészt a legjobb, legtekintélyesebb papokat vonták ki a munkából, ezzel jelentősen gyengültek az egyház hadállásai. Másrészt ezzel megfélemlítették a többi papot: nem ajánlatos alapos-lelkiismeretes munkával kitűnni; a lusta, hanyag papot nem érheti semmi baj (a legdicséretesebb persze az együttműködés, a konkrét, aktív kollaborálás). És széles körben terjedt a félelem a hívek körében: vajon minket nem ér-e utol ez a sors? Gyermekes családapákat, családanyákat? Életút előtt álló fiatalokat? Alighanem jobb lesz elmaradni a templomból, távoltartani magamat minden paptól. .. Súlyos károkat szenvedett katolikus egyházunk e barbár, kegyetlen támadások következtében; máig sem tudtuk ezt kiheverni, még sokáig kell vonszolnunk ennek káros következményeit. De ugyanakkor papok sokaságát, világi hívek ezreit, tízezreit erősítették meg hitükben ezek a mártírsorsú papok; áldozatuk nem volt hiábavaló! Hetényi Varga Károly könyve valóban a 20. század magyar katolikus papjainak martirológiuma. Benne méltó párja Nero korabeli itáliai mártíroknak az a délvidéki 84 éves plébános, akit temploma falainál több tucat hívével együtt géppisztolyoztak halálra a partizánok; vagy az a másik, akit több héten át tüzes harapófogóval csipdestek teste mindegyik részén, majd az alig támolygó, rongyos reverendás papot a vasárnapi mise után kitóduló hívek szeme előtt végezték ki; vagy akinek kezét-lábát a hátán összekötve mint egy gurigát rugdostak a fegyőrök emeleteken át a lépcsőn lefelé egyik hazai börtönünkben, s aki azután testében-lelkében viselte – még évtizedeken át – ennek szörnyű pszichikus terhét. Vagy az a fiatal káplán, aki letartóztatott öreg, beteg plébánosa mellé kéredzkedik a rendőrautóba, hogy segítse-támogassa őt, ne maradjon egyedül, hogy azután őt is ott tartsák a bíróságon, s évekre fogságba kerüljön; vagy a háború utáni zűrzavaros helyzetben néhány óra alatt összekapkodott batyuval a teljes kilátástalanságba kitelepített német híveiket önként elkísérő plébános, vagy a szovjet szénbányákba induló hívek mellé a vagonba beszálló, keserves sorsukkal azonosulni önként akaró fiatal káplán... S oly sok pap, magyar lévén, nem hagyta el híveit, pedig egészen biztosan tudták, hogy a bevonuló szerbek és románok részéről semmi jóindulatra nem számíthatnak, hogy a kiutasítás vagy a börtön vár rájuk, mert papok, mert éppen magyar papok... A Krisztushoz, a papi hivatáshoz, a híveikhez való hűség messze fénylő példái! De akiket éveken át itthon, internálásban, a börtönökben „csak" piszokban, hidegben, rabkoszton tartottak, akiket „csupán" műveletlen szadista börtönmesterek éveken át testileg-lelkileg megaláztak, megszégyenítettek, akiknek gyufaskatulyában kellett az Oltáriszentséget egymáshoz csempészni, akiknek az volt a legnagyobb szenvedésük, hogy nem lehettek papok úgy, ahogyan korábban azok voltak, akiknek nem a polgári kényelem, hanem elsősorban híveik hiányoztak, hogy nekik bemutathassák a szentmisét, kiszolgáltathassák a szentségeket, hogy újra papok lehessenek. . . A papi hűség megható példái! Vajon beszélünk-e eleget a papi hűségnek ezekről a – mutatis mutandis – követendő példáiról? Vagy talán már semmi közünk nincs hozzájuk? Mindegyik papi korosztálynak, de főként a fiataloknak át kellene elmélkedniük e kötet 344 papjának kálváriáját, s ennek fényében is meditálni a papi hűségről ma, amikor annyira mások a körülmények, de amikor a papi hűség lényege ugyanaz. Amikorra e fontos, nélkülözhetetlen könyvsorozat utolsó kötete megjelenik, már közel leszünk a 2000-ik esztendőhöz. Akkorra már zömében kihal az e kötetekben szereplő papi nemzedék. De a papok alakja, személye, életáldozata, példája nem tűnik el: Hetényi Varga Károly műve „ércnél maradandóbb" emléket állít nekik. S neki köszönhetjük, hogy feltárta a magyar katolikus egyház 20. századi történetének egyik nagyon fontos – sokáig titkolt, letagadott, illetve eltorzított – fejezetét, amely nélkül nem tudunk valós magyar egyháztörténelmet írni. S mire az utolsó kötetet az ezredfordulón kézbe vehetjük, talán már biztos lesz az a remény, hogy papjaink hűségét soha többé nem ingathatják meg a 21. században, a harmadik keresztény évezredben olyan ideológiák, pártok és hatalmak, amelyek a „művelt" Európa közepén, a „művelt" huszadik században ártó szándékkal oly sok pap sorsába nyúltak bele, gyengítve egyházat, hitet, erkölcsöt. Hetényi Varga Károly megrázó tartalmú kitűnő kötete ezt a reményt is felszítja bennünk. (Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. II. Abaliget 1994. Megrendelhető: Lámpás Kiadó, Abaliget, Asztrik apát utca 3. 7720.) — o — Nemeshegyi Péter: Istentől Istenhez, Márton Áron Kiadó, Budapest 1994, 231 old. 370 Ft. Ez az ízléses kötet (páter Nemeshegyi rajzaival csinosítva) a Szolgálatban közzétett cikkek gyűjteménye. Korábban megjelent a tanulmányok jó része hasonló címmel az eisenstadti Prugg Kiadónál; most a szerző átdolgozta és jócskán kiegészítette írásait. Nemeshegyi Péter jezsuita 1956-tól 1991-ig a tokiói Sophia Egyetemen működött mint teológiatanár, 1964 és 1974 között tagja volt a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak is. Számos könyve és cikke jelent meg magyar, japán, francia, német és más nyelveken. Nemrég újra kiadta a szegedi Agapénál a 80-as évek elején a Teológiai Kiskönyvtár sorozatban Rómában megjelent négy könyvecskéjét a Szentháromságról, a kegyelemről, a papságról és az eucharisztiáról. A/ Istentől Istenhez tanulmányai a lelkiségi teológia témakörébe tartoznak: hitünk alapvető misztériumairól elmélkednek. Páter Nemeshegyi szakteológus, de itt a nagyközönség számára is érthető módon ír a legnehezebb kérdésekről. Nyelve színes, költői képei plasztikusan jelenítik meg az elvont gondolatokat. Pl. a 26. oldalon ezt olvashatjuk a lényeges döntésről: „Itt a döntés pillanata: élünk-e, halunk-e, lesz-e belőlünk »férfi«, vagy maradunk »rút szibarita váz«, lesz-e belőlünk ember, aki a valóság szerint a szeretetnek él, vagy maradunk pók, amely hálóját önmagából eregeti ki, és mindent csak azért hálóz be, hogy felfalja és megeméssze rút öntestének táplálására. . ." Páter Nemeshegyi Péter könyvét olvasva Pázmány jut eszünkbe, aki annyi éven át külföldön tanult, tanított, idegenek között élt, és amikor végleg hazatért, úgy beszélt és írt magyarul, mintha soha el sem hagyta volna hazáját. (R.)
Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat. Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába. Dobogókő–Kecskemét, Manréza-Korda, 1994. 389 old. Jálics Ferenc neve nem ismeretlen azok számára, akik a magyar lelkiéleti irodalomban járatosak, hiszen kis könyve Tanuljunk imádkozni két kiadásban is megjelent. Az talán Magyarországon kevésbé ismert, hogy lelkigyakorlatai által már sokak számára megmutatta a mélyebb keresztény életnek azt az útját, mely egy egyszerű, szemlélődő imába torkollik. A most megjelent könyvében elénk tárja lelkigyakorlatos módszerét és annak tartalmát, már amennyire ez egy könyvben egyáltalában közölhető. Mint a bevezetésben kifejti, könyve két különböző csoportot tart szem előtt. Egyrészt olyanokat, akik a könyvet csak olvasni akarják, másrészt és főképpen olyanokat, akik a könyv segítségével maguk is lelkigyakorlatot akarnak végezni. Ezek számára a könyv elméleti, de főképpen gyakorlati útmutatásokat ad. Mivel Jálics szemlélődő lelkigyakorlatai általában tíz napot vesznek igénybe, azért a könyv tartalma is tíz napra (és ezáltal tulajdonképpen tíz fejezetre) van beosztva. Minden „nap" egy bevezetéssel kezdődik, mely megfelel a lelkigyakorlat-vezető napi előadásának. Ehhez csatlakozik az útmutatás az elmélkedéshez, mely fokozatosan bevezet Jézus-imáiba. Ezután olyasvalami következik, amit hasonló meditációs könyvekben hiába keresünk, és ami ezt a könyvet különlegesen is gyakorlatiassá teszi, ti. esetenként mintegy húsz beszélgetés, amelyben a lelkigyakorlatozók beszámolnak az elmélkedések közben szerzett tapasztalataikról, és amelyben útmutatásokat kapnak a továbbiakra vonatkozóan. A bevezetések témái a következőek: (1) mi a lelkigyakorlat?; (2) az ember háromféle – az Istenhez, az embertársaihoz és saját magához fűződő – kapcsolata; (3) az énközpontúság és az istenközpontúság; (4) szemlélődés és kiüresedés; (5) a megváltás; (6) a szenvedésre való készség; (7) az Isten felé fordulás; (8) a megbocsátás; (9) Jézus Krisztus neve; (10) visszatérés a hétköznapokba. A bevezetések témáinak címeiből is már látható, hogy ez a lelkigyakorlatos módszer a Szentírásban gyökerező keresztény lelkiéleti hagyomány alapján áll, és teljesen megegyezik a lelkiélet nagy mestereinek tanításával. A lelkigyakorlatozónál sem különös vallásos buzgóságot, sem valamilyen kiforrott életszentséget nem feltételez, hanem csak őszinte vágyat egy elmélyült élet után, illetve készséget és határozottságot a gyakorlatok pontos elvégzésére. Nagyon jótékonyan hat, hogy soha nem ígér könnyű sikert; éppen ellenkezőleg, állandóan azt hangoztatja, hogy a szemlélődő magatartás, mint életforma és az azzal együtt járó, a belső lelki békét létrehozó istenkapcsolat csak olyan kitartó törekvés eredménye lehet, mely paradox módon képes minden önhatalmúan elérendő eredményről lemondani. Az élet által kapott sebekből eredő fájdalmakat el kell fogadni, és el kell szenvedni, mert a rosszat a világból csak az elfogadott szenvedés tudja kiküszöbölni. Aki a rosszból eredő szenvedést nem veszi magára, az másnak okoz szenvedést, és így megörökíti a rosszat a világban. Ezért olyan fontos az őszinte megbocsátás és az önzetlen szeretet embertársaink iránt. Az önzetlen, a mások felé nyitott magatartás begyakorlására szolgálnak a szemlélődő ima kitartást követelő gyakorlatai is. Az önhatalmúlag semmit kikényszeríteni nem akaró szemlélődő magatartás lényeges tartozéka az élet a jelenben. Ehhez vezet el a természetnek és saját testünknek, légzésünknek meg összekulcsolt kezünknek az észlelése. Az érzésben való megmaradás és csupán Jézus Krisztus nevének ismétlése azzal a szándékkal, hogy ezáltal Istent dicsérjük, és magunkat neki átadjuk, fokozatosan elmélyíti a jelenlét megtapasztalását, amelyben azután anélkül hogy ezt kikényszeríthetnénk, ajándékképpen felismerhetjük Isten mindent átjáró jelenlétét. Különösen is értékesek a lelkigyakorlatozó számára, de azok számára is, akik az egyszerűbb imára törekedve nehézségekkel találják magukat szemben, a már említett beszélgetések. Ezek sok száz ténylegesen lefolyt beszélgetés tapasztalatát foglalják össze, és így a mindig megismétlődő, tehát tipikus problémákkal ismertetnek meg, egyben megmutatva a megoldáshoz vezető utat. A beszélgetések hallatlanul bátorítóak, mert megszabadítanak attól az állandóan előforduló félreértéstől, hogy ilyen problémám csak nekem van. Egyben hatalmas segítséget jelentenek az önismeret szempontjából. Egy nagy tapasztalatokkal rendelkező lelkivezető tapintatos kérdései és utalásai alapján felismerhetjük az önzésnek, az önsajnálatnak és mindenféle más hibának a megnyilvánulásait, ami lehetőséget ad arra, hogy ezeket magunkban is észrevegyük. Általában szólva, ennek a könyvnek a legnagyobb értéke az, hogy lépten-nyomon érezhető: itt nem elméletet közöl velünk a szerző, hanem minden mögött, amit mond, hiteles, személyes tapasztalat áll. A mai zaklatott élet forgatagában mind többen keresik a belső nyugalmat, az elmélyülést és az istenközelséget. Az ima, főképpen az elmélkedő és a szemlélődő ima korunk embere számára megint kezd értéket jelenteni. Sokan persze elsősorban mély és felemelő érzéseket, különleges tapasztalatokat keresnek. Az ilyenek számára megmutatja ez a könyv, hogy önzetlenség nélkül nincsen elmélyülés. Aki azonban nem ijed meg a nehézségektől, és lemond a könnyen elérhető sikerről, annak ez a könyv nagyon ajánlható. Páter Jálics maga is hangsúlyozza: a könyvében előadott módszer nem mindenkinek való, és főképpen nem az egyetlen út, amely elvezet a szemlélődő imához, hanem egy meghatározott út. Ennek ellenére nem lehet véletlen az, hogy igen sokan, akik mélyebb, személyesebb lelkiéletre törekszenek, ebben az imamódban megtalálták azt az utat, amely őket közelebb viszi Istenhez. A könyv eredeti első német kiadása néhány hónap alatt elfogyott. Remélhető, hogy a magyar kiadás is sokak számára segítség lesz a kontemplatív életforma kialakításához. Weissmahr Béla
Könyvjelző 1) Olasz Püspöki Konferencia ajánlása: A családok lelki gondozása (Studia Theologica, Budapestinensia, 11), Márton Áron Kiadó, Budapest 1994, 151 old. (390 Ft) A Család Nemzetközi Évében jelent meg az olasz püspökök család-lelkipásztorkodáshoz kiadott direktóriumának magyar fordítása (ford.: Domonkos György). Dr. Dankó László kalocsa-kecskeméti érsek ajánlásából megtudjuk, hogy a direktórium magyar viszonyokra alkalmazott fordítása dr. Csanád Béla egyetemi tanár irányításával készült. A család-lelkipásztorkodás vezetői és munkatársaik sok hasznos szempontot meríthetnek munkájukhoz ebből a kiadványból. 2) Dr. Evelyn Billings és Ann Westmore: A Billings-módszer. Családtervezés gyógyszerek és eszközök nélkül. Természetes családtervezést Segítő Egyesület, 1994, 292 old. A könyv először 1980-ban jelent meg; azóta a nők milliói megtanulták ismertetéséből fogamzóképes napjaik meghatározását (ciklikus ritmusát), hogy így szabályozhassák a teherbe esést vagy annak elkerülését. A Billings-módszert bemutató könyv új, átdolgozott magyar kiadása 99%-os sikert ígér. Az ausztrál házaspár 18 nyelvre lefordított bestsellerét adja a magyar nők kezébe a Természetes Családtervezést Segítő Egyesület. 3) Dr. Fejes Mária–Morlin Imre: Jegyesekkel beszélgetünk, Korda 1994, 155 old. (180 Ft) Jegyeseknek és lelkipásztoroknak egyaránt hasznos tájékoztatást nyújt ez a kis könyv, amelyet Fejes Mária orvosnő és P. Morlin Imre SJ, nagysikerű ifjúsági regények szerzője állított össze. (P. Morlin Aranykereszt című ifjúsági regénye is a fiatalok udvarlási és házasság-kötési problémáival foglalkozik.) 4) Barlay Ö. Szabolcs: Találkozások Jézussal, Budapest 1994, 110 old. Mély emberismeretet és evangéliumi lelkületet tükröznek ezek az elmélkedések, amelyeknek központi témája a találkozás. P. Lippert SJ az élet nagy kalandjának nevezte a találkozást. A kilenc elmélkedés megelevenít egy-egy evangéliumi jelenetet, egyben aktualizálja is az evangéliumi üzenetet. Az aranymisés Barlay atya elvezeti a ma emberét a köztünk élő Krisztushoz, segíti a lelki élet megújulását. 5) Bálint József SJ: Világi krisztushívők apostolsága. Agapé, Szeged 1994, 239 old. (280 Ft) P. Bálint a II. vatikáni zsinat, valamint a Christifideles laici irányelvei szerint fejti ki a világiak apostolságának elveit, mutatja meg azok magyarországi alkalmazhatóságának lehetőségeit. Ez a könyv hiányt pótol a magyar lelkipásztori irodalomban. 6) Bálint József SJ: Fiatalok világító tornya. Korda, Kecskemét, 1994, 88 old. (120 Ft) A könyv alcíme jelzi témáját: „Válaszok fiatalok életkérdéseire II. János Pál gondolatai nyomán." P. Bálint azt a körlevelet veszi alapul, amelyet a szentatya 1985-ben, a világifjúság éve alkalmából szentelt a fiatalság kérdéseinek, és amelynek modellje, vezérfonala az evangéliumi ifjú beszélgetése Jézussal. Minden ifjúsági nevelőnek melegen ajánljuk. 7) Új Katekizmus. Kérdések és válaszok. Bencés Kiadó, 1994,136 old. (330 Ft) A katekizmust olaszból fordította magyarra Papp Szabolcs (a szöveget dr. Gál Ferenc lektorálta). Az Edizioni Studio Domenicano 1993-as eredeti kiadása az Előszóban hangsúlyozza, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa nem teszi feleslegessé az ilyen hagyományos, kérdés-felelet formájában kidolgozott összefoglalást. Sokfajta módszer lehetséges a katekézisben, hitoktatásban; nem szükséges mindenkinek ugyanazt követnie. A változatosság – az egy hiten belül – csak gazdagodást jelent. (R.)
A családok lelki gondozása. Márton Áron Kiadó 1994. Studio Theologica Budapestinensia sorozat 151 o. 1994-ben az olasz püspöki kar is ajánlást (direktóriumot) fogalmazott meg a családpasztorációs kérdésekről felölelve benne a házasságot megelőző időszakot is. A gyakorlatias hangvételű tanulmánykötetet a fordítás során a magyar viszonyokhoz igazították. A munka dr. Csanád Béla irányításával készült. A fordítók remélik, hogy a családpasztoráció vezetői és munkatársai haszonnal fogjak forgatni, s általa új szempontokkal gazdagodnak. Remélik továbbá: a kötet hozzájárul ahhoz, hogy a családi lelkipásztorkodás hazánkban is megélénküljön. Gy. M.
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Babos István SJ, teológus (Budapest) – Barlay Ö. Szabolcs, történész (Budapest) – Brückner Ákos Előd OCist, plébános (Budapest) – Dobler Magda, pszichológus (Budapest) – Ferencz Antal, orvoskutató (Budapest) – Gots Antal MinInf, lelkipásztor (Ausztria-Budapest) – Gyorgyovich Miklós, Távlatok-munkatárs (Budapest) – György Attila, plébános (Budapest) – Harrach Péter, a püspökkari tikárság munkatársa (Budapest) – Hartai Éva, főiskolai tanár (Budapest) – J. Horváth Tamás, közgazdász (Waldalgesheim, Németország) – Kádár Zoltán, ny. diplomata (Budapest) – Kamarás István, szociográfus (Budapest) – Keresztesné Várhelyi Ilona, irodalomtörténész, muzeológus (Debrecen) – Lelóczky Donát OCist, teológus (Dallas, TX, USA) – Mészáros István, pedagógiatörténész, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Ritzky Katalin, nyugdíjas (Budapest) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Széll Kálmán, ny. főorvos (Szombathely) – Szentmártoni Mihály SJ, pszichológus, egy. tanár (Róma) – Temesi József SJ, lelki igazgató (Leányfalu) – Török Péter, szociológus (Torontó, Kanada) – Varga B. József SJ, helyettes novíciusmester – Veres András, lelki igazgató (Eger) – Weissmahr Béla SJ, filozófus, egyet, tanár (München). Egyes szám ára 130 forint, illetve 40 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Javasolt évi hozzájárulás 1995-re 700 forint, illetve 200 schilling, 25 márka, 20 US dollár, 25 kanadai dollár vagy ezeknek megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára. Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: -Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.) – Telefon: (1) 176-7062; fax: (1) 275-0269. TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1995-ben megjelenik hat szám: február, április, június (kettős szám), október és december végén. Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. – Olvasószerkesztő: Gyorgyovich Miklós. A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Gyorgyovich Miklós (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Hartai Éva (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Dobogókő), Szentmártoni Mihály SJ (Róma). Szerkesztőségi munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna. Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. – HU ISSN 1215-282X. Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.
„Kedves testvéreim, akik testben vagy lélekben szenvedtek, azt kívánom nektek: ismerjétek fel Isten hívását: Ő szenvedésetek felajánlása révén a béke hírnökeivé szeretne tenni benneteket. Nem könnyű megfelelni egy ilyen felszólításnak. Tekintsetek mindig bizalommal Jézusra, a „szenvedő szolgára", és tőle kérjetek erőt ahhoz, hogy kínjaitokat ajándékká tudjátok változtatni. Hallgassátok hittel az ő szavait, amelyek mindenkihez szólnak: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítlek titeket (Mt 11,28)..." (A pápa üzenete a Betegek Világnapjára)
|