|
Távlatok / 20 - 1994 Tartalom EGYHÁZI ÉS POLITIKAI KÖZÖSSÉG • Egyház és közösség Magyarországon • Kerekasztal az egyház/közösség témakörről • Egyház és állam szétválasztása • Congar atya ökumenizmusa • „Értünk szegénnyé lett" • A Hittani Kongregáció az elváltakról • A cseh egyház 1990 után • Vallás és zene (Mozart) • Ötven éve ölték meg Radnótit • Szent Anzelm magyarul
Egyházi és politikai közösség 617 Következő számunk tartalmából 663 Hibaigazítás 750 Keresztesné Várhelyi Ilona: Egyház és közösség 620 Bevezető írások a kerekasztal-megbeszéléshez Nemeshegyi Péter: A II. vatikáni zsinat egyházképéhez 633 Bárdosy Éva: Fésületlen gondolatok a karitászról 634 Gyorgyovich Miklós: „Tűzoltó módszerrel tüzet gyújtani" az emberek szívében . 636 Kovács István: Egyházcsalád és családi egyház 639 Mészáros István: Hat pont a kerekasztalhoz 641 Kerekasztal-beszélgetés az Egyház-közösség témakörről 642 Erdő Péter: Egyház és állam kapcsolata a mai magyar jogban 664 Bozsóky Pál Gerő: Állam és egyház szétválasztása Franciaországban 670 Jean-Pierre Jossua: Congar atya ökumenikus műve 688 II. János Pál a keresztények egységéről 698 Frank Miklós: „Értünk szegénnyé lett. . ." 699 Prohászka Ottokár: „S ez lesz nektek a jel" 702 Szent Ambrus: Jézus születése 703 Miklósházy Attila: Karácsony a család évében 632 „A harmadik évezred közeledtével" 705 Hittani Kongregáció: Az elvált és újraházasodott hívek szentáldozása 707 Három német püspök: Levél egyházmegyéik lelkipásztoraihoz 712 Püspöki szinódus a szerzetesi életről 717 Szabó Ferenc: „Átlépni a remény küszöbén" 725 Boda László: Kairó után 728 Petr Kolár: A cseh egyház – négy évvel a fordulat után 735 „A katolikus egyház katekizmusa" magyarul 716 Nemeshegyi Péter: Vallás és zene (Mozart) 740 Czigány György: Percek Farkas Ferencnél 751 Megalakult az Ottokár Püspök Alapítvány 753 Bozóky Mária: Charles Péguy, a megtestesülés költője 754 Szabó Ferenc olvasónaplójából: Lágerférgek közt varázslat 760 Szabó Ferenc: Canterburyi Szent Anzelm magyarul 763 – Tarnay Brúnó: Katolicizmus és kultuszok (Kamarás István) 767 – Gergely Jenő: Prohászka Ottokár (Szabó Ferenc) 769 – Piet van Breemen: Mint megtört kenyér (Nemesszeghy Ervin) 771 – R. Schneider önmagáról (Barlay Ö. Szabolcs) 772 – Puskely Mária: „Virágos kert vala" (R.) 774 – Két mesekönyv (Bárdosy Éva) 775 Erdő Péter-Schanda Balázs: Egyház és vallás a mai magyar jogban (Somorjai Ádám) 776 – Somorjai Ádám (szerk.): Közép-Kelet-Európa szentje (R.) 776
EGYHÁZI ÉS POLITIKAI KÖZÖSSÉG Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön az embereknek, akiket Isten szeret!" (Lk 2,14.) Karácsony Isten emberszeretetének ünnepe: ,,megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, megmentett minket [...] Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által. Kegyelméből megigazulva reménybeli örökösei vagyunk az örök életnek.'' (Tit 3,4-7.) Isten „minden emberre üdvöt árasztó kegyelmét" (Tit 2,11) az Egyház közvetíti. A II. vatikáni zsinat egyháztani konstitúciója (Lumen gentium = LG 1) szerint ,,.. . az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének. "A LG 4. pontja pedig Szent Cipriánt idézi: „Az Egyház mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből – kommuniójából – egybegyűlt nép áll előttünk. . ."Az egyházi kommunió egyszerre látható (emberi) és láthatatlan (a Lélek által éltetett) közösség: minden emberrel egységben vagyunk, mert szeretetközösségben vagyunk az Atyával a Fiú által a Szentlélekben. A földön tehát az isteni életben részesítő kommunió láthatóan is megnyilatkozik az apostolok és utódaik tanításában, a szentségekben és a hierarchikus rendben. A láthatót és a láthatatlant, az emberit és az istenit megkülönböztethetjük, de teljesen nem választhatjuk szét az Egyházban, amelynek misztériumát a Megtestesüléshez is hasonlíthatjuk. (LG 8) A zsinat bibliai kifejezéseket, képeket alkalmaz az egyház megjelölésére: „Isten népe'', „Krisztus teste'' stb. „Isten népe'' különösen is alkalmas Isten újszövetségi választottjai jelölésére: kifejezi azt, hogy a Krisztusban hívők közössége vándorol az égi haza felé. De egyesek a „népet" pusztán (politikai) kategóriaként értelmezik, csak az egyházi közösség szociológiai (politikai) szempontját veszik figyelembe, így eltorzítják az egyház misztériumát. Ezért már az 1985-ös szinódus, majd pedig a Hittani Kongregáció 1992-es levele helyes fénybe állította az egyházi koinonia = communio = szeretetközösség fogalmát, tartalmát, hangsúlyozva annak szentháromság-tani vonatkozását, amint az imént jeleztük. A kommunió fogalmát/valóságát alkalmazhatjuk a részegyházakra is. Ezek valóban „egyházak", amennyiben az egyetemes Egyház képére léteznek, ahhoz kapcsolódva épülnek meg. Valamennyi részegyház valóban egyház, mivel jelen van és működik benne az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház. Krisztus Egyházát nem lehet úgy felfogni, mint részegyházak összességét, föderációját, mert az egyetemes Egyház – lényegi misztériumát tekintve, léttanilag (ontológiailag) és időben – megelőz minden részegyházat. A „részegyház" fogalmát alkalmazhatjuk pl. az ortodox egyházra is, mivel megvan nála az apostoli folytonosság; a katolikus egyházon belül „részegyházat" vagy „helyi egyházat" mondunk, amikor a magyarországi egyházról vagy egy-egy egyházmegyéről beszélünk. Ezek az egyetemes, apostoli Egyház konkrét megjelenései. II. János Pál pápa Vittorio Messori kérdéseire válaszolva kifejtette a zsinati egyháztant is. Átlépni a remény küszöbén című új könyvében (168. old.) ezeket olvassuk: »Így mi valamennyien tagjai leszünk annak a testnek (vö. 1Kor 12,27), egyenként azonban egymásnak vagyunk a tagjai (Róm 12,5) . . . Krisztus testének építésénél is megvan a tagoknak és a feladatoknak különbözősége. Egy a Lélek, aki – a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint – sokféle adományát osztja szét az egyház hasznára.« (Lumen gentium 7.) A zsinat tehát egyáltalán nem hirdet semmiféle egyházközpontúságot. A zsinati tanítás minden tekintetben Krisztus-központú, ezért mélyen a trinitárius misztériumban gyökerezik. Az Egyház középpontjában mindig Krisztus áll, és az ő áldozata, amelyet bizonyos értelemben az egész teremtés, a világ oltárán mutat be. Krisztus »minden teremtmény elsőszülötte« (Kol 1,15), a feltámadás révén »az elsőszülött a halottak közül« (Kol 1,18). Megváltó áldozata köré gyűlik az egész teremtés, amely az Istenben való örök életet készíti elő. Ha ez az előkészület fájdalmakkal jár is, tele van reménnyel, ahogyan ezt Szent Pál tanítja nekünk a rómaiaknak írt levélben (lásd Róm 8,23)." Ami pedig az egyház és a politikai közösség (az állam) kapcsolatait illeti, idézhetjük a zsinat kiegyensúlyozott álláspontját a Gaudium et spes 76. pontjából: „Nagyon fontos, hogy helyes szemlélet alakuljon ki – különösen pluralista társadalmakban – a politikai közösség és az egyház viszonyáról. Legyen továbbá világos a különbség a között, amit a keresztények, akár egyenként, akár csoportot képezve, mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és a között, amit lelkipásztoraikkal együtt az egyház nevében cselekszenek. – Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját. – A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van. [. .] Az ember nincs beszorítva a földi létrendbe: a történelemben él, de örök hivatását érintetlenül megtartja. Az egyház viszont, mely a megváltó emberszeretetre épült, ahhoz nyújt segédkezet, hogy jobban érvényesüljön az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, és tanításával, valamint Krisztus híveinek tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is.'' Még korábban, a 74. pontban ez áll: „. . . a politikai tekintélyt akár a közösség egészében, akár az államot képviselő intézményekben mindig az erkölcsi rend korlátain belül kell gyakorolni a közjó, mégpedig a fejlődés távlatában szemlélt közjó érdekében, a törvényesen meghatározott vagy meghatározásra váró jogrend szabályai szerint..." Mindezeket az elvont egyháztani szempontokat is figyelembe vettük, amikor igyekeztünk felmérni a magyarországi zsinati recepciót: azt, hogy miképpen van jelen a zsinati egyházkép Magyarországon, és mennyiben valósult meg a zsinat által kívánt korszerűsödés, amelyet II. János Pál pápa annyira sürgetett magyarországi látogatása alkalmával. Természetesen itt – a kerekasztal-megbeszélésben és néhány írásban – csak néhány szempontot vagy támpontot jelöltünk meg. A helyzetfelmérést folytatni kell, hogy aztán kellő távlatok és tervek körvonalazódhassanak. A következő számainkban szívesen közlünk hozzászólásokat, kritikákat, kiegészítéseket. A néhány külföldi példa (Csehország, Franciaország) összehasonlítási alapul szolgál. Az egyházi kommunió építése feltételezi a belső kommunikációt, az eszmecserét, a kölcsönös tájékoztatást és szolidaritást; megengedi az „építő" kritikát is. Az integrizmus és progresszizmus végletei egyaránt ártanak a zsinati megújulásnak és a szeretetközösség építésének: szektásodást, elszigetelődést idéznek elő, s mivel megbontják az egységet, az egyházi szervezet és élet lerombolásához vezetnek. A Krisztushoz és Egyházához való igazi hűség nem „konzerválás", hanem helyes haladás: figyelünk az idők jeleire és a Lélek indításaira, hogy itt és most megfeleljünk az új evangelizálás feladatának.
EGYHÁZI ES POLITIKAI KÖZÖSSÉG Keresztesné Várhelyi Ilona EGYHÁZ ÉS KÖZÖSSÉG Az ember társadalmi lény voltából fakadóan – mert „nem jó az embernek egyedül lennie" – törekszik a közösségre. A természetes közösségre törekvés a teremtésben kapott ösztönökben adva van. A mesterséges (formális) közösségbe kapcsolódás tudatos elemeket is hordoz. Istennel való közösségvágyunk is ösztönadottság. Az egyházhoz tartozásunk már a tudatosságot is feltételezi. A teremtett világ minden sejtje, atomja közösségszervező energiákat hordoz. Ez az Isten lényegéből, Lelkéből eredő (áradó) szeretet lényege. A legapróbb elemeiben is az egymásrautaltságot felmutató világban az ember felismeri saját lényének másokértvalóságát, s mások őértevalóságát. Ez az adás „ösztöne"; a kozmikus kohézió minden emberben meglévő tulajdonsága. E felismerésben találja meg az ember életének, hivatásának tartalmát. A kereszténység szolgálatcentrikus emberképe már az ószövetségi írásokban is formálódik, az újszövetségi könyvekben pedig egyértelmű modellé válik. A fejlődés energiája az uralom és a szolgálat társadalmi ellentmondásának feszültségében termelődik. Ha teológiai értelemben vizsgáljuk a közösség fogalmát, Isten népe, Isten közössége a legtágabb fogalom, s minden más, a nemzet, a társadalom és az egyház is ezen belül foglalnak helyet. Ezt az értelmezést azonban csak az elmélet viseli el, az emberi gyakorlat s az ezt elemző szociológia azt a horizontális modellt látja, hogy az egyház egy a társadalmi közösségek között. Pedig a keresztény ember számára valójában vertikálisan jelenik meg ez modell; a krisztusi egység szervezi a családi, baráti, társadalmi közösséget is. Isten népe – minden jel szerint – vertikálisan és horizontálisan strukturált közösség. (A kereszt ezt is jelenti.) A lényegi közösség a Szentháromságé, de beszélünk a szentek közösségéről, az apostolok közösségéről, a földi egyházon belül papi, szerzetesi közösségekről, a püspökök közösségéről, a hívek közösségéről, az egyházközségről, különböző keresztény szervezetek, társulatok közösségeiről. Ez az egyházszervezet belső struktúrájára világít rá, akár a külső keretet, akár a lényegi természetet értjük is a szervezet fogalmán. Az egyház azonban egyszerre és lényegileg külső és belső természetű. A vallási közösség és az egyház mint közösség nem azonos tartalmú fogalmak. A vallási közösségnek rituális tartalma van. Az egyház viszont spirituális fogalom, amely egy és szent, de amelybe több rituális tartalmú vallási közösség tartozhat. Az egyház, Isten háza népe sok-sok vallási közösségből áll, de több mint azok összege. Minden közösségnek van hierarchikus és demokratikus szerveződése. Ezek az egyház esetében nem vagylagosak, hanem a hierarchia manapság leginkább demokratikus alapokon jön létre. A közösségnek vannak irányadó tagjai, vezetője vagy vezetői. (Sejtmag) Ha nincs hierarchikusan csúcsosodó vezetése, akkor a belső, irányadó személyek körül kialakuló szerveződések újabb belső struktúrát hoznak létre. Ez a közösség osztódását (sejtosztódás) vonja maga után. A keresztény egyház szervezete – felekezeti eltérések ellenére is – demokratikusan hierarchikus. Ezt a katolikus egyházszervezet modellálja legtökéletesebben a szolgálatok láncolatával, amelynek földi végpontja a Krisztus szolgáit szolgáló pápa. Sok megtévesztő hatalmi összefonódás, gazdasági tényező torzította el ezt a felépítést. Szemléletünkben ez a szervezet alulról fölfelé épül, mint minden építmény. A pápa nem a csúcson trónol, hanem ő a hierarchikus szerkezet alapja. Krisztus szikláján, az áldozat kövén áll; a péteri kősziklán. Erre a biztonságosan teherbíró alapra épül az újszövetségi egyház temploma, szegletkövek, pillérek, támfalak, oszlopok biztosítják, hogy a téglák, kövek egymást tartva megálljanak. A szolgálatok különbsége a felelősség nagyságában mérhető. Ez a kép nemcsak az ószövetségi áldozat szent magaslatán épült jeruzsálemi templomot idézi, hanem az újszövetségi áldozati hely másik magaslatát, a golgotai Jézus halálából életre kelő krisztusi test szerv- és sejtépítményét is. (Jézus maga utal erre a misztikus kétpólusosságra a templom „lerontása" és újjáépítése képében.) Az egyház közössége valójában sokkal demokratikusabb, mint bármilyen társadalmi közösség. Az emberi egyenlőség csakis az isteni dimenzióban valósul meg. Minden ember azonos érték Isten szemében, mivel a teremtés és az újjáteremtő megváltás minden embert egyformán érint. Isten az ember közösségeit szabályokkal, törvényekkel is segíti. Az ember szabadon választhat, megtartja-e vagy elutasítja-e az együttélés isteni szabályait. A közösség funkciója – az üdvösség megvalósulása – érdekeltté teszi az embert, hogy az isteni törvényt az idők jeleinek megfelelően alkalmazza. A vertikális és horizontális szerveződésű közösségek „működési szabályzata" a Tízparancsolat, alkotmánya pedig a főparancs. 1. Képünk a magyarországi egyházról A mi egyházi viszonyaink nem mutatnak az ország bármely pontjáról nézve azonos képet. Hajlamosak vagyunk felülről, a katolikus egyházvezetés szemszögéből nézelődni. Ez a perspektíva sok torzításra ad lehetőséget. Magyarország lakosságának nagy többsége nem ateista, de nem is hívő. Csak kis hányada kötődik az egyházhoz. A formalitásokon túl (keresztség, házasságkötés, temetés) nincs köze az egyházhoz, mert nincs egyházi közösségi élménye. Az emberek többsége ideológiának látja a vallási tanítást. Ez nem véletlen. Az egyházat mindig ideológiák tiporják, és így örökös önvédelmi harca kritikus helyzetekben ideológiai kényszerpályára siklatja. (A kommunista ideológia bukása után az egyház társadalmi tanítása került előtérbe, s az ideológiai vákuumhelyzetben az a látszat erősödött meg, hogy ez nyomul be a hirtelen támadt űrbe. A korábban félrevezetett generációk csalódottsága alkalmatlan lélektani szituációt teremtett ennek elfogadásához, így az előző kormány jó szándékú törekvése az egyház támogatására „öngóllá" vált. Részben a támogatás meggyőző rendszerét nem sikerült megfelelő módon átvinni a törvényhozáson, másrészt az összességében is sikertelen politika bukása magával rántotta az egyházat is. A szorongatott és szegény egyház meggyőzőbb, gyümölcsözőbb. (Így most – véleményem szerint – egyházunkban fellendülés várható.) A politikai elnyomás a belső tisztulást segíti elő. A hitelesség pedig a közösségi erőket aktivizálja. A közösség ereje a szolgálat által hat a társadalomra. (A „keresztény kurzus" emlegetése azért nem volt teljesen alaptalan, mert a korábbi elhallgatottság után hirtelen túl sok szó esett az egyházról, ez az egyházi világban járatlan tömegekben a média manipulációi folytán az egyházi „offenzíva" érzetét keltette.) Az európai ember általában hasonló módon – lazán vagy úgy sem – kötődik az egyházhoz. Ez tehát nem írható egyértelműen a kommunizmus kontójára. Talán az ideológiaként való értelmezés Nyugaton nem olyan erős, mint nálunk. Ennek az lehet az oka, hogy a kapitalizmus ideológiája nem jelent meg olyan direkt ellenségességgel, mint a kommunizmusé. Ez tehát a kommunizmus kontójára írható. Az egyházhoz intellektuálisan is kapcsolódók több felekezethez tartoznak. A felekezetek egymás közötti viszonya kevésbé konszolidált, mint Nyugaton. Az egyházhoz tartozók számának radikális csökkenése féltékennyé teszi egymás iránt a felekezeteket. A közeledés néhány őszinte lépése után nagy megtorpanás érezhető. Ellenségeskedésről a történelmi egyházak között – hála Istennek – nincs szó, de a sok kölcsönös félreértés és információhiány miatti hűvös viszony falakat épít a felekezetek tagjai között. A történelmi egyházak félnek a szektáktól. Félelmük eredője az a szomorú felismerés, hogy működésük nem meggyőző. Nem vonzza langyosságuk a lelkesült, de tájékozatlan keresőket, és képtelen megtartani azokat, akik melegebb közösségre, változatosabb közösségi élményekre vágynak, mégpedig gyorsan, s nem évekig tartó felkészüléssel. A megtérők csak ritkán találnak utat a történelmi egyházak felé. S ha igen, ez mindig egy-egy nagyszerű lelkipásztor érdeme. A szekták azonban a megtérők elé sietnek, nemcsak befogadják, hanem keresik és meghívják tagjaikat. A történelmi egyházak a teológiára, dogmatikára nagyobb hangsúlyt fektetnek tanításukban, mint az érzelmi, lelkiségi oldalra, pedig a keresőket ez vonzaná. A lelkiségi oldal gyakran érzelgőssé, szirupossá válik, s ez a fiatalokat és az értelmiségi rétegeket taszítja. A püspökök, a bíboros, de olykor még a plébános vagy a káplán is túl messze van az emberektől. Városi körülmények között legfeljebb egy-egy mise után néhány udvarias szó hangzik el. A pap keveset tud a hívekről, nem ismeri életüket, nem tud gondjaikról. Sajnos, már sokszor nem is érdekli. Ennek oka persze világos: kevés a pap, sok az elfoglaltság, talán nagy félelem él a papban, hogy ha többet megtud a híveiről, több lesz a dolga. A hívek is alig tudnak valamit a papról, amit tudnak, azt is sokszor csak pletykaszinten. Az egyház szervezeti élete zárt, pap a pappal, hívő a hívővel társul, így az a bizonyos pásztor-nyáj viszony a misére korlátozódik. Ez lényegében ridegpásztorkodás. A hitoktatás felnőtt csoportjai – ha egyáltalán vannak ilyenek – túlságosan zártak és iskolás jellegűek. A tanítás elkülönül az élettől. A szerves kapcsolat hiánya nem kedvez a közösséggé válásnak. Gyakran még az ifjúsági csoportokat is zártnak és megközelíthetetlennek érzik a kívülállók. Egy erdélyi faluban láttam a pozitív ellenpéldát. A plébánia mindig nyitva, akár otthon van a pap, akár nincs. Nincs házvezetőnő, mégis mindig megvan minden. A falu apraja-nagyja tudja, hol van a plébános, hogy értük csinál valamit, nekik intéz valamit. Mire hazajön, valaki főz, ha hiányzik a reverendájáról egy gomb, valaki kérés nélkül felvarrja. Házában és kamrájában mindenki jól tájékozódik. El lehet vinni bármit, s lehet hozni bármit. A legkisebb szoba van csak zárva. Fürdőszobájába bárki bemehet. Ha véletlenül hosszabb időre elmegy, bezárja a külső ajtót, de a kulcs helyét minden falubeli ismeri. A plébánián nincs nagy rend, nincs perzsaszőnyeg. De egy tányér leves, kenyér mindig jut annak, aki éhes. A pap tudja, hol van családi gond, hol kell a gyerekeket különösen óvni, anyagilag támogatni. Tudja, kinek mire van szüksége. Ő is bármikor bárhová bemehet, minden házat minden évben megszentel, akár hívják, akár nem. Ez a falu jóval nagyobb területű és hasonló lélekszámú, mint egy átlagos városi plébánia. Ez a pap nem fél az emberektől, se nőktől, se férfiaktól. Még sose hozták össze senkivel a pletykák. Pedig néha a nyakába borulnak a bánatos menyecskék. Ez a természetes. És tudja, hogy rendezze a menyecske ügyét az anyóssal, a részeges férjjel, hogy vigasztalja a hatgyermekes fiatal özvegyet és a 96 éves öreget. Kegyes általánosságokat ritkán mond. Mindig mindenre ráér. Igaz, csak a misék, esküvők, temetések kezdődnek pontosan. Más időpont nem is köti. Akinek sürgős a dolga, az mindig megleli. Minden gyerek jár hittanra. Mindet ő tanítja. Mindet ismeri. Keresztelésük óta mindent tud róluk. Mindegyik hallgat rá. Bármelyikért bármit megtesz, ami javukra válik. Gyógyszert kerít a betegnek, jobban tudja, mint az orvos, mire mit, mennyit kell szedni, s ha az sem segít, találékony szeretettel, humorral enyhíti a bajt. Sehol nem láttam bensőségesebb és örömteljesebb esküvőt, mint itt. A keresztelés is az egész falu ünnepe. Vasárnaponként mindenki átélheti, hogy az Ige táplálék, a hétköznapi helytállás támasza, a nemzeti önbecsülés és a békés együttélés energiatartaléka. Ez a pap szívesen beszélget. Részt vesz a közügyekben. Politikai véleményét sem rejti véka alá. Ha kell, az istállóba is bemegy, hogy elrendezzen valamit. Ajándékba kapott autóját bárki kölcsönkérheti. A faluban nincs ember, aki ne köszönhetne neki valamit, de ő köszönetet semmiért sem vár. Hibáit sem rejtegeti. A feszület előtt az orvos, a tanár, a máshonnan idetelepült hivatalnok is keresztet vet, talán köszönetül, talán mert így illik. A mi plébániáink már faluhelyen is ritkán ilyenek. A városiak pedig rácsokkal, riasztókkal védettek, zárva a kapu, az ajtó, a szoba, a fiók. Okkal. Ügyfélfogadás van, ettől eddig. Aztán aki mer, csöngessen. Térjen a tárgyra gyorsan, mert drága az idő. Estefelé már nem illik telefonálni. Nők lehetőleg szóba ne álljanak a pappal, különösen, ha még nem százévesek. Aki meg nem jár templomba, az főleg ne szóljon a paphoz. Mi dolga is volna vele? Temettet? Fizesse be visszamenőleg x évre az egyházi adót, aztán tárgyalhatunk. A templom zárva. Biztosított üvegajtón át rá lehet kukucskálni a tabernákulumra. Vagy a házsártos takarítónőre, aki utál mindenkit, aki behordja a sarat. Pedig akkor éppen ő az egyház. És mindezek után jön a jogos [?] méltatlankodás, hogy szolgáltató vállalatnak tekintik az egyházat. A közéleti, művészeti eseményektől a legtöbb pap távol marad. Nem is veszik észre, hogy példájukból sokan azt a végzetesen helytelen következtetést vonják le, hogy a jó kereszténynek csak templomba kell járnia üdvösségéért. Összességében úgy látom, a mi egyházunk közösségi ereje nem meggyőző. A nagyobb közösségszervező egyéniségek és szervezetek munkája nem integrálódik a magyar egyházba. Ha igaz ez a megállapítás, a változtatás módjait kellene igen komolyan megfontolni. Az egyházmegyei zsinatok erre jó alkalmat adnak. 2. Kisközösségek, mozgalmak Az egyházszervezet nehezen viseli el a „civil'' közösségi kezdeményezéseket. Ezek ugyanis gyakran felrúgják a konvencionális kereteket és elvárásokat, nem tagozódnak be az egyházszervezetbe, pl. egy egyházközségbe, hanem tevékenységükkel a társadalom nyilvánossága elé állnak, nemegyszer az egyházat képviselik a társadalom bizonyos rétegeiben. Az egyházvezetés bizalmatlansága sok szervezettel vagy csoportosulással kapcsolatban éppen abból adódik, hogy nem a püspöki, bíborosi felhatalmazás alapján, hanem a „királyi papság" jogán tevékenykednek, s így nem lehet egyházi keretekben ellenőrizni és irányítani őket. Ez a tartózkodás nem alaptalan, hiszen a tévedések terjedésére is csatornákat nyithatnak. A komolyabb civil szervezetek azonban, akár karitatív munkát végeznek, akár evangelizációs küldetést teljesítenek, általában igénylik az egyház hivatalos támogatását. Legtöbbször pap áll az élükön, pl. Máltai Szeretetszolgálat, KÉSZ, Zsinati Kör. A bizalmatlan vagy féltékeny (helyi) egyházvezetés súlyos károkat okozhat. Ezek a szervezetek szolgálatukat ajánlják, energiáik a közös cél érdekében felhasználhatók. Sokak számára éppen ők és csakis ők jelenítik meg az egyházat. Az egyházszervezet és a keresztény tanítás gyakorlata ezeken a civil csatornákon juthat ki a világba, ahová küldetése szól. Nagyon is fontos, hogy a civil egyházi egyesületek kilépjenek az egyházszervezet egyházközség-egyházmegye struktúrájából, és másféle szerveződéssel jussanak el azokhoz, akiket az egyházi struktúra nem ér el. A karizmatikus csoportok, a „bokrosok", a spontán szervezésű bibliakörök, imaközösségek, a karitatív társulások, a keresztény egyesületek személyes tartalommal tudják a formákat kitölteni. Jól érzik magukat, mert tapasztalják, hogy szükség van rájuk. Kiélik vallási érzelmeiket, megosztják egymással felfedezéseiket a világról, Istenről. Tanúságot tesznek hitükről tetteikkel. Mégis nehezen törnek be a társadalomba is, egyházba is. Energiájuk sokszor veszendőbe megy, vagy az egyházzal elégedetlenkedők, ellenségeskedők önigazoló táptalajává válik a klérus bizalmatlansága miatt. Pedig egy jó kisközösség egy kihűlt egyházközséget is fel tudna hevíteni. Lehet, hogy a pap valami szektásodást szimatol, annál inkább ott a helye közöttük! Az egy elveszett visszahozása a 99-nek is örömet jelent. Az elzárkózás és elutasítás, a hümmögve megtörés előbb-utóbb eltávolítja az egyháztól ezeket a közösségeket, s nagyfokú tudatosság szükséges ahhoz, hogy ne hagyják magukat az egyház ellen fordítani. Az egyházi vezetők erkölcsi támogatásának hiánya vagy részlegessége a civil közösségeket belülről is bomlasztja. Vezetőik között gyakran vita támad az egyházhoz fűződő kapcsolat miatt, s ez előbb-utóbb felmorzsolja az energiákat. A Bulányi-ügy egy látványos elmérgesedési folyamat modellje lehet. A kitartás nem hűség többé, hanem makacsság, az irgalom, a megbánás és megbocsátás szóba se jöhet, a sérelmek gomolyfelhőiből állandósul a zivatar. Jégverés, villámcsapások, rothadás. Felelőskeresés, vádaskodás, intrika, taglózás mindkét oldalon. Végül szakadás. Sebek nyalogatása. S van, akit ez az egész nem érdekel. Istennek szolgál úgy, hogy az embereknek él. Nyáját őrzi és táplálja. Ha kell, kenyérrel is, nemcsak igével. Nem törődik főnökei véleményével, nem hagyja lelkiismeretét elaltatni. Követ el bűnt, és megtér. Jobbra törekszik, és nem mindig sikerül neki. Lehet püspök, bevádolják, lehet pap, elhelyezik. Újra kezdi. Lehet keresztény hívő, fanatikusnak tartják. Fuldoklik, de Isten ereje élteti. Közösséget teremt. Vagy elmegy. S ami a legrosszabb: elszürkül. Rutinosan lebeg a látszatokon. Pedig a fásult keresztény: fából vaskarika. A papnál ugyanez szentségtörés. A komolyabb világinál is. 3. Zsinati szellem és a közösségi egyház a) A zsinat Isten népében gondolkodik. A magyar egyház egyházközségben. Püspöki karban. Katolikus püspöki karban. Az alulról jövő kezdeményezések nehezen jutnak el a csúcsra. A felülről jövők formalizálódva jelennek meg alul. b) A zsinat inkulturációról beszél. A gondolat logikájából szervesen következik, hogy egy adott nemzeti kultúra rétegzettségéhez is igazodhat az egyház. A magyar egyház elidegeníti a kissé másként gondolkodó, kritikus, értelmiségi tagjait. Nem szereti, ha a fiatalok saját hangjukon dicsérik Istent. Nem talál utat a cigányokhoz, az ipari munkásokhoz. Tolerancia címen hűvös és szeretet nélküli formaságokat látunk. Kívülről csillogóra tisztogatott edényekben évszázados, betokosodott bűnök. Látszatokkal megtévesztő farizeusi mentalitás. Felőrlődő, elmagányosodó aszkéták és boldogtalan pályaelhagyó papok. Kiábrándult világiak. Mindnyájan „vágyva vágynak" a közösségre. Mert hiszik, hogy ahol „ketten-hárman", vagy huszan-harmincan együtt vannak, az Úrral is közösségben vannak. Katolikusok és protestánsok, analfabéták és tudósok, nők és férfiak, fiatalok és öregek együtt is. c) A zsinat nagyot lép az ökumenizmus felé. A magyar egyházban helyben járás van. Alig látni katolikus kezdeményezésű ökumenikus konferenciát, püspöki tanácskozást, teológiai párbeszédet. A zsinat szelleme több önállóságot tesz lehetővé, mint amivel mi élni merünk. S ha nem élünk vele, elsorvad, bezárul a lehetőség. Aztán már csak a visszaút lehetséges. Sajnos, van is példa a visszalépésre. Pedig ezt mondja Jézus: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! ... Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogyan a tyúk gyűjti szárnyai alá csibéit, de te nem akartad. Meglátod, elhagyott lesz házatok!" (Lk 13,34b-35) Vatikán nyitását – a zsinatot is beszámítva – alig ismerik a más felekezetűek. Ez nem az ő hibájuk, hanem a miénk. Mi alig ismerjük a protestáns teológia újabb eredményeit, a közeledés lehetőségeit. Ez is a mi mulasztásunk. A befogadásra kiüresítettség helyeit elutasító telítettség. (A katolikus teológusok közül leginkább Nyíri Tamás tudta elfogadtatni magát szélesebb körben, nem föltétlen és folyamatos egyházi támogatással.) A világiak problémája Az igazi egyházi közösség az oltár köré szerveződik. Áldozat nélkül hiábavaló dekoráció az oltár. Áldozat nélkül nincs kereszténység. Az oltárhoz pap kell, aki maga is tiszta áldozat. Az igazi és teljes áldozatot Isten maga teszi az oltárra, a pap kezébe, nekünk csak el kellene fogadnunk, esetleg valamit még a magunk erejéből, talentumaink kamatából hozzá is tehetnénk. Közösen. A szentmise liturgikus közössége nem éli meg az áldozatban kapcsolatát a másik emberrel. Elfogadja és megköszöni Krisztus áldozatát, de csak egyénileg, önző kisajátítással, mintha kizárólag neki szólna. Hiába kérik a pappal a Szentlélek egyesítő erejét, egymás imáját a bűnbánati liturgiában, hiába a kiengesztelődés szertartása, az egy kenyér közössége, hiába az egymás szolgálatára küldés, ha nem ismerjük a másik embert. Ha meg ismerjük, éppen az a baj! Ha nekünk nem azzal kell kiengesztelődnünk, aki mellettünk ül. Mert az már le se ül mellénk. Mert a világért sem ülnénk a mellé, akivel bajunk van. Legjobb, ha nincs is senki a közelben. Érdemes megnézni egy városi hétköznapi misét. Minden pad üres, csak a szélén ül valaki mozdíthatatlanul lezárva a melléülés útját. (Egyszer, amikor a kiengesztelődés formai mozzanata bekerült a szertartásba, a mellettem álló a kézfogásnál bemutatkozott. Megmosolyogtam, pedig mélységesen igaza volt. Ha az egész család jelen volna a misén, ha a kiengesztelődés férj-feleség-anyós, főnök-beosztott, tanár-diák, pap és hívő viszonylatában őszintén végbemehetne, akkor talán értenénk, mire jó ez az egész. Egyébként üres formasággá válik.) Még aki érti is a liturgia gazdagságát és szépségét, azt is kizökkenti figyelméből a papok és hívek rutinszerű gépiessége. Mennyivel mélyebb úgy az Úr imája, ha néhány irányító szó elhangzik előtte! Mennyivel hatásosabb lenne az Örömhír, ha előtte szabadon szólna néhány figyelmet összpontosító szót a pap! A liturgia mélyebb értelmét megvilágító rövid magyarázatok sok tájékozatlan érdeklődőt emelnének be az áldozat lelki közösségébe, akik a kellő ismeretek hiánya miatt a beavatatlanság kisebbségi érzésével maradnak éveken keresztül a gátlásos és felszínes vallásgyakorlatnál, ahonnan az első szél elfújhatja őket. Mennyivel közösségibb lenne az áldozat, ha a hívek is megszólalhatnának, oltárra tehetnék anyagi vagy szellemi áldozatukat! Miért nem merünk hálánknak szabadon hangot adni áldozás után? Miért kell a Szentlelket elnémítani? Nincs rá idő? Miért kell vasárnap óránként szentmise? Nincs az a szent pap, aki az ötödik-hatodik miséjét is teljes odaadással tudná végezni. Helyes, hogy tiltja az egyház az ilyen ,,szakmány"-miséket, de a papnak is igaza van, ha a fíliákat sem akarja elhanyagolni. A szabadságon lévő vagy beteg papot is helyettesíteni kell. De a harmadik-negyedik mise helyett miért nem meri a pap azt mondani, hogy más istentiszteleti formát választ, mert már misét végzett aznap? S ezt akár világira is rábízhatná. (A fatimai szobor vándorlása az országban sok helyen meggyőzhette a papokat, hogy megfelelő előkészítéssel a világiak is képesek tartalmas imaórák végzésére, vezetésére.) Valamelyest oldódott az egyházban az a görcs, amely a népi vallásosság megnyilvánulásai miatt alakult ki. Talán mert lassan kivesznek ezek a megnyilvánulások? Hová lettek a városi templomokból a vecsernyék, litániák? Ma már legfeljebb egy-egy szerzetesközösség életében van szerepük az imaóráknak, pedig a zsolozsma az egyház „hivatalos" és közös imádsága. (Ki is az egyház tagja?) Miért formalizálódik – papok és hívek közreműködésével – érvénytelenné a gyónás? Miért félnek a papok a komolyabb lelkivezetéstől? Miért nem nevel az egyház világi lelkivezetőket, ha a papság nem győzi? Jobb a papság közreműködésével a szentségtörés, mint a világi lelkivezetés? Minden pap ismer néhány embert, aki alkalmassá tehető, esetleg nála is alkalmasabb lenne arra, hogy segítsen előkészíteni másokat a valóban megtérést jelentő gyónásra. Miért félnek a világi pszichológusoktól? Mennyi gondot okoz a papságnak a magányból gyónásba menekülő panaszosok hada! Mennyi szakszerűtlen beavatkozás történik az ideg- és elmebetegek, vagy az egyetlen gyónással fel sem ismerhető személyiségzavarokkal és lelki sérülésekkel küszködők pasztorációja során! Elkeserítő azt látni, hogy szinte minden szentség formálissá üresedik, s csak kevesen élik meg bennük az Istennel való közösség különleges élményét, a szentség lényegét: Isten gondoskodó, önmagát szétosztó szeretetét. Lehet azt mondani, hogy bevonnánk a világiakat, de nincsenek, nem elég jók, vagy elfoglaltak, nem tudjuk őket világi bérért alkalmazni. Ingyen meg nem lehet kérni ilyesmit, hiszen ez egész embert kíván. A világi lelkipásztornak – ha nagyobb családja, lakása van – magasabb fizetés kell, mint egy püspöknek. Ha meg nincs neki semmije, akkor gyanús egzisztencia. Egyébként meg csak félállásnak kénytelen tekinteni szolgálatát. Az pedig félmegoldás, megosztottság. A „valamit valamiért" elve a kereszténység halálos csapdája. Mert az igazi az lenne, hogy „semmiért egészen". De ezt csak a remete teheti meg. Ha a családos ember ezt semmiért egészen teszi, vétkezik. Honnan vegyünk hát pénzt? Legjobb, ha a világi hívő inkább csak a szakmájában marad, azzal szolgálja az egyházat, ne sajnálja az időt, pénzt, hogy ingyen megjavítsa, ami elromlott, elintézze a sok utánjárást igénylő ügyeket. Inkább ebben segítsen, ne akarjon evangelizálni, pasztorálni! S ha akad is önzetlenül segítő ember, az hamar rájön, hogy visszaélnek energiájával, áldozatkészségével, egyre többet várnak el tőle, s ha teljesíti, lassan állapotbeli kötelességeit lesz kénytelen elhanyagolni. Kell-e felekezetenként annyi új templom? Kell-e felekezetenként annyi új intézmény? Kell-e annyi külsőség? Kell-e felekezetenként minden régen volt társulat? Ha kell, meglesz. De csak akkor, ha van benne kovásznyi élő közösség. Akkor valóban ez lesz a jövő tápláléka. De ha nincs, ha ugyanazokra az emberekre építünk mindig mindent, akkor a holnapi kenyerünk magvait vetjük el, s mire beérik a termés, nem lesz, aki learassa és megegye. 4. Média A tömegkommunikáció sokféle hatást juttat el az emberhez. Áldás és átok. A manipuláció eszköze. Nem tudunk meglenni nélküle. Az állampolgárok világnézete különböző, tehát tolerancia szükséges. Ám tolerancia címen az egyház nem mondhat le a saját elveiről, a kritika jogáról, ha az erkölcsi rendet felbolygató jelenségekkel találkozik a médiában. És a kritikánknak is ott kell helyet követelni. A közszolgálati média köteles lenne az erkölcsi rend érdekében egyházi megbízottakat is meghívni abba a társadalmi testületbe, amely az adott médium szemléletét meghatározza. Nem lenne szabad a manipulációt ellenmanipulációval kompenzálni. Nem arra kellene az energiát fecsérelni, hogy az egyházi műsoridőket növeljék, hanem hogy a szemléletben alkotó módon legyen jelen a keresztény aspektus. Az egyházi műsorokat főként az egyházban lévők nézik, hallgatják. Ha az evangelizálás feladatát tekintjük, nem az egyházi műsorokat kell preferálni, hanem a keresztény művészet, irodalom értekeit. A tömegkommunikációnak segítenie kellene abban, hogy szabadságukat az emberek mások javára is tudják használni. Külön probléma az egyházi személyek szerepeltetése és megszólaltatása a médiában. Tanulni lehelne a világi politikától, ahol szóvivők végzik a tájékoztatást. Ahhoz, hogy az egyházi információk szervesen beépüljenek a helyi és országos tömegkommunikációba, legalább minden egyházmegyében lennie kellene egy ügyes és vonzóan józan szóvivőnek, aki megírja, elmondja, emészthető formában eljuttatja a tömegkommunikációhoz mindazt, amit az egyház szükségesnek érez. A püspöki ornátus a lakosság nagyobb felénél egyből vakságot és süketséget okoz. Rosszabb esetben kemény ellenszenvet és tiltakozást. Mondhat bármilyen szépet és jót a püspök, az „ópiumteóriával" beetetett nézők, hallgatók „antimarxista egyetemnek" tartják, amelynek már az ellenkezőjéből is elegük volt. Úgy minősítik, hogy az eddigi párttitkárt most felváltotta az ellentéte, a püspök. Egyik kutya, másik eb, őket még egyszer nem fogják félrevezetni! Ezért hatásosabb a szeretet nagy példáit, az irgalmasság és szolidaritás tetteit művészi megformálásban bemutatni. Mert a kiábrándult ember nem gonosz, sőt talán nagyon is éhes a jóra. Éppen kiábrándultsága miatt van szüksége egy új, kiutat jelentő dimenzióra. Ezt a közéleti problémákra fogékony egyház mutathatja meg. Tudatosítani kell magunkban, hogy a társadalmat legalább annyira neveli a televízió, mint az iskola. Tehát figyelmünket is legalább annyira kellene a médiára fordítani, mint az iskolára. Az egyháznak feladata lenne, hogy valamely szakértő szervezet által a működő tömegkommunikációs szakembereknek tapintatos képzést biztosítson az egyházi alapfogalmak helyes használatáról. Ne várjuk el, hogy érzelmileg azonosuljon ügyeinkkel a másfajta világnézeti emlőkön nevelkedett újságíró, de tegyük lehetővé számára, hogy helyes formában jutassa el az információt a befogadóhoz, addig is, amíg egy megfelelő újságíró-nemzedék fel nem nő! Az egyházi sajtó a túlkínálat és az alapvető hiány feszültségében él. Sok az értelmiségi folyóirat, együttműködés nélkül, sőt természetes vitákkal, nagyjából azonos olvasótáborral; de hiányzik egy modern és közérdekű keresztény napilap. 5. Szociális és karitatív szolgálatok Az egyháznak társadalmi küldetése van. Nem a vallásgyakorlat lanyhulását kell ostorozni, hanem rámutatni az igazságtalanságokra, kinyitni az emberek szemét, ha becsapják, megzsarolják őket. A szociális területen úgy kell megjelenni, hogy ne érdek, árukapcsolás legyen a cél. Ne féljen a pap attól, hogy politikai vádak érik, ha az embereket foglalkoztató napi események tükrében mutatja fel az evangéliumot. Akkor fogja érdekelni az embereket az egyház, ha pártérdekek nélkül, pártellenségek nélkül a mindennapi gondjaik megoldásához kapnak keresztény segítséget. Lehet ez tanítás, segély, tanács, bármi. Csak demagógia és érdek nélkül! Templomba kényszerítés nélkül. Annak is, aki nem katolikus, aki nem hisz, aki nem jár templomba, aki részeges vagy prostituált. Sőt, főleg annak! A betegnek! És nemcsak a karitatív szervezetek, hanem a keresztény ember ő maga. Pap és világi. Olyan személyesen, ahogy csak Isten személyességét éljük meg legszentebb pillanatainkban. Ebből lehet hatásos evangelizáció és újraevangelizálás. A társadalom Magyarországon megtűri, de nem igényli a formális egyházi tevékenységet. Lehet, hogy rövidesen ismét akadályozza is. Nem akar egyházi iskolákat, hitoktatást. De elfogadja, sőt igényli a szociális szolgálatot. Itt a kapu, itt kell bemenni, nem a falakra kapaszkodni, ahonnan úgyis letaszítanak bennünket! Nos, erre a „kígyó okosságra" vállalkozhatunk. Látványosságok nélkül, de keresztény tanúságtétellel. „Evezz a mélyre!" Az ugyan veszélyesebb, de ott van sok hal. 6. Az új egyházmegyék A hívek még nem érzik hatását, így nem is igazán értik értelmét. Nem is foglalkoznak vele. Sajnos, azt gondolják legtöbben, hogy ez a klérus belügye. Számukra ennek nincs jelentősége. A papok körében is van feszültség, olykor féltékenység is. A mennyiségi változás még nem csapott át minőségibe. De ezt csak hosszabb távról érdemes nézni. Ami biztató: az új püspökök nem a méltóságot, hanem a szolgálatot keresik. (Talán puritán életvitelükkel nincs is szinkronban a nagy paloták fenntartása. A külső szemlélő számára ezek azt hirdetik: van az egyháznak pénze, ne akarja hát az állammal eltartatni iskoláit, stb.) Én új egyházmegye székhelyén élek Debrecenben. Sajátos ellentmondások teszik izgalmassá ezt az új egyházmegyét. Székhelye a kálvinizmus bástyája. Ez gondviselésszerű lehetőség a párbeszédre. Az első nagy lépést II. János Pál pápa tette meg. Az új egyházmegye okán sokan a Vatikán szemére vetik a trianoni határok szentesítését. Ennek ellenére nem érzünk feszültséget a határ két oldalán működő váradi és szatmári magyar püspökök között. Még talán többször is találkozhatunk Debrecenben az itt is nagyon szeretett Tempfli püspök úrral. A debreceni hívek örülnek, hogy Bosák püspök úr rendszeresen misézik és gyóntat székesegyházában. Az utcán is össze lehet vele futni, kedves, közvetlen, egyszerű, előzékeny. Szolgálatkész erkölcsi támogatását érzik a kisebb közösségek is. De még alig vannak olyan világi testületek, amelyek az egyházmegyében azonos dolgokkal foglalkozókat összefogott munkára inspirálnák. Ez nyilvánvalóan időigényes, tartalmi folyamat. De az irány jónak látszik. Az egyházmegyei zsinatok előkészítésébe minél több laikus közösséget és személyt be kellene vonni, hogy véleményükkel, elvállalt részfeladatukkal erősödjék érdekeltségük az egyház jövőjét érintő kérdések megoldásában. Egy-egy témakört akár egy-egy szervezetre, közösségre is rá lehetne bízni. Annak az állításnak, hogy az egyház mi vagyunk, semmi kirekesztő értelme nem lehet sem a klérus, sem a világiak részéről. Egyik réteg sem beszélhet úgy, mintha a hibák csak a másik félnél lennének keresendők. Csakis az egymáshoz és Istenhez megtért keresztény közösségi embernek van jövőképe az egyházról és önmagáról. („Ha meg nem moslak, nem vagy közösségben velem." Jn 13,9.)
Karácsony a család évében Az 1994-es esztendő az egész világon a Család Éve volt. A szentatya külön levelet intézett ez alkalommal a családokhoz. [. ..] Keresztény ünnepeink között talán a karácsony az, amelyik leginkább a családhoz kötődik. Ilyenkor nemcsak elámulunk az Isten szeretetén, aki elküldte hozzánk szent Fiát, hanem szemléljük azt a környezetet is, amelybe a gyermek Jézus beleszületett, vagyis a Szent Családot. Ha Jézushoz kapcsoltuk életünket a keresztség által, akkor kell, hogy a Szentcsalád példája is követésre indítson minket. Innen kapja értelmét a mi karácsonyi ünneplésünk. [. . .] Karácsonykor még jobban megértjük, hogy milyen Isten-áldás a gyermek, és talán ilyenkor még jobban megbecsüljük az édesanyák áldozatos szeretetét, valamint az édesapák féltő gondoskodását családjukról. (A külföldi katolikus magyarok püspökének karácsonyi körleveléből) Miklósházy Attila
BEVEZETŐ ÍRÁSOK Nemeshegyi Péter SJ A II. VATIKÁNI ZSINAT EGYHÁZKÉPÉHEZ 1. Az egyház (ekklészia) a Jézus evangéliuma és a Szentlélek vonzása által egybehívott Isten népe és családja (LG 9). 2. Az Isten népének minden tagja részesül Jézus papi, prófétai és egyesítő (királyi) hivatalában. Isten egész népének hitösztöne csalhatatlan (LG 10-12). 3. Minden hívőnek osztogat a Szentlélek sajátos kegyelmi ajándékokat (karizmákat), melyeket használni joga és kötelessége (LG 12). 4. Isten népének minden tagját küldi az Isten az evangélium élésére és hirdetésére (AG 2). 5. Minden keresztény hivatott a tökéletességre, mely a szeretetparancs követésében áll (LG 39kk). 6. Az egyház négyes feladata: (1) a hithirdetés (kérügma), (2) a közösségalkotás (koinónia), (3) az imádság (proszeukhe), és (4) a társadalom, különösen a rászorulók szolgálata (diakonia). 7. Az egyház Isten vándorló népe; ezért állandó reformra szorul (LG 9). Nem azonos Isten országával, hanem annak csírája és szolgálója (LG 5). 8. A hívek valamennyi törvényes helyi közösségében jelen van Krisztus egyháza. Ezek ugyanis a maguk területén az Istennek új népe. Ezekben a közösségekben jelen van Krisztus (LG 26). 9. A helyi, illetve részegyházak népük kultúrájának minden kincsét beviszik egyházi közösségükbe, és továbbfejlesztik (inkulturáció) (LG 13; AG 22). Az összegyház egysége tehát változatos részegyházak harmóniája. 10. A Krisztus által rendelt apostoli szolgálat ellátói (pápa, püspökök testülete, presbiterek, diakónusok) arra kaptak küldetést és megbízatást, (1) hogy az összegyház hitösztöne által megőrzött hitet hivatalosan megfogalmazzák, tanítsák és védelmezzék, (2) hogy a hívek karizmáit összehangolva az egyház egységének legyenek szervei, és (3) hogy Jézus nevében vezessék az Eucharisztiát, és szolgáltassák ki a szentségeket. Ezért az egyházi vezetési stílus „integratív kommunikativer Führungsstil'' (Stecher püspök) kell, hogy legyen. 11. A nem katolikus keresztények is az egyházhoz tartoznak (LG 15), és, a nem keresztényeket is beleértve, minden emberben működik Krisztus Lelke, a Szentlélek (LG 16; GS 22). Ezért fontos a dialógus és az együttműködés. Mindazt, amit együtt tehetünk, tegyük együtt (pl. bibliafordítás). Ha a fenti egyházképpel összehasonlítjuk a magyar egyház állapotát, megállapíthatjuk, hogy a zsinati egyházkép még csak részlegesen valósult meg.
Bárdosy Éva FÉSÜLETLEN GONDOLATOK A KARITÁSZRÓL „Anyámnak, az egyháznak szívében szeretet leszek'' (Kis Szent Teréz) A karitász az evangelizáció eszköze azontúl, hogy keresztény kötelesség. Az egyház semmiképpen sem tekintheti periférikusnak, hiszen a legkisebbnek végzett szeretetszolgálat a mércéje végső megmérettetésünknek is. Másrészt a karitász az egyházhoz mint jótékonykodó intézményhez közeledő kívülállók számára (akár valóban rászorulók, akár nem) az egyik legjárhatóbb út, amelyen keresztül kapcsolatba kerülhetnek az örömhírrel. A karitász – tisztelet a kivételnek – a plébánosok szemében a nemszeretem munkák közé tartozik. Szegények tényleg mindig vannak velünk, a szegények sírnak, a legelvetemültebb időben zavarnak, rengeteg időbe kerülnek, elveszik az időt a valódi lelkipásztori munkától, nem beszélve arról, hogy miféle alakok vannak közöttük, az egyház nem tarthat el minden nyomorultat, olyanok is jönnek, akiket a templomban sohasem látunk egyébként... – ilyen és ehhez hasonló kifogásokkal szokták lerázni magukról ezt a gondot a jó plébános atyák. Mit is válaszolhatnánk nekik? Nekem folyamatosan az jut az eszembe, hogy hiszen így volt ez az egyház kezdeti idejében is. S amikor az episzkoposzok már nem bírták az iramot, s a lelkipásztori munka vallotta volna a kárát az özvegyek és árvák körében végzett megszaporodott szeretetszolgálatnak, akkor választottak ki hét embert, akiket elsősorban erre a munkára szenteltek. A II. vatikáni zsinat óta léteznek állandó diakónusok. Még Magyarországon is, bár egyházmegyéje válogatja, hol mennyire tudnak eredményesen működni. Az esztergomi zsinat dokumentumának szövegéből kiderült: igen félnek attól, hogy ezek a klerikussá szentelt családos férfiak sokba fognak kerülni az egyháznak. Ezért mindenekelőtt arra kell fölesküdniük, hogy egyházi szolgálatukat nem fizetésért, hanem „másodállásban", s nem ellenszolgáltatás fejében végzik. Minden más szempont lényegtelennek tűnik ehhez a feltételhez képest. Ha azonban egy férfiú ezt elvállalja, s a többi szempontnak is megfelel, tehát valóban diakónussá szentelik, általában nem szeretetszolgálatra, hanem már a zsinati dokumentum szerint is valamely pótló jellegű lelkipásztori munkára fogják be. Eleve meg kell jelölnie ezt a feladatot annak a plébánosnak, aki fölterjeszt egy jelöltet a diakónusi szolgálatra a püspökhöz. Szerintem a karitászmunka tekintélyét és színvonalát emelné, ha egyrészt azok a férfiak, akik szeretnének diakónusok lenni, kapnának ehhez a munkához kellő kiképzést (szociális munkás), s lelkipásztori munkájuk a szeretet ilyetén gyakorlataiból indulna ki. Legyenek ennek a munkának hivatott apostolai, meglovagolva mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a szegényekkel, a rászorulókkal való foglalkozás nyújt az evangelizáció számára. Egy másik megoldás lenne – távlatokban, s ezúttal már nem az esztergomi egyházmegyében, hanem az Egyházban gondolkodva –, ha női munkatársak kapnának kellő képzést és valódi megbízatást a püspöktől az ilyen munkára. Az egyház visszhangzik a csalódástól, amelyet a Sacerdotalis ordinatio kiváltott. Eltekintve a vitáktól, amelyet ez az irat egyébként is betiltott, óriási kárt okozhat a nők megítélésében, elfogadásában. Jól tudjuk, hogy e tekintetben az egyház nem büszkélkedhet: igencsak le van maradva a nők társadalomban elfoglalt helyéhez viszonyítva. Hiába a Mulieris dignitatem, ha a nőket, akik az egyháznak tekintélyes hányadát alkotják, mindig a kiskorú, a szolgáltatást elfogadó, a nem munkatársi szerepbe száműzik továbbra is. Ráadásul akkor, amikor a karitásszal még mindig oly mostohán kell bánnunk, mert még az állandó diakónust is több falu várja, hogy katekézist tartson, kereszteljen, igeliturgiát végezzen, temessen stb. Ne reménykedjünk rövid távon a paphiány megszűnésében! Csak a hiány növekedésével szabad számolnunk még sokáig. A nőknek valódi munkatársi szerepet, feladatot kell kapniuk. Ez az utolsó pillanat, mert már nem kell sok ahhoz, hogy tömegesen hagyják el az egyházat nálunk is, mint Nyugaton. „Ha egy tagod megbotránkoztat, vágd le!" – figyelmeztetett a 26. évközi vasárnap evangéliuma. Vigyázat! Ne a nők legyenek az elsők az egyház testén, akiket az „örök élet" reményében „kénytelen-kelletlen" leamputál magáról. Nagyon félreérti az evangéliumot az, aki ebben spekulál. Mindig örülök, amikor olyan magatartással találkozom, hogy az állandó diakónust kollegiális tiszteletben részesítik paptestvéreik. Ilyesmit tapasztaltam például a katolikus karizmatikus megújulás harmadik országos találkozóján, nem is először. Csak így tovább, egészen addig, hogy a nőket is ezzel a testvéri szeretettel fogadják el a liturgikus szolgálatban is. Az eredmény önmagáért beszél majd. Az ünnep teljesebb lesz. Közelíthetünk Isten Országához, s ahelyett, hogy elveszítenénk egy óriási tömegű potenciális munkatársat az evangelizációban, hálás, jókedvű, meglepetéseket tartogató krisztushívőkkel gazdagodnék egyházunk.
Gyorgyovich Miklós „TŰZOLTÓ MÓDSZERREL TÜZET GYÚJTANI" AZ EMBEREK SZÍVÉBEN Mit tesz Teréz anya? Vak hittel, azonnal cselekszik, nem a XXI. század problémájával foglalkozik. A mait kíséreli meg megoldani. Jó a módszere. Istenben vakon híve, heti gyónásban megerősödve, napi áldozással, szentmisével támogatva, szinte folyamatosan imádkozva teszi, amit tehet. Így lesz szentté. Ez a mi dolgunk is. Fel kell ismernünk a ma érvényes tendenciákat. Meg kell tudni nevezni a súlyponti kérdéseket. Ha tetszik, paradigmaváltás korát éljük ma is. Arccal a társadalom emelése felé, a közjó megvalósítása felé. Ennek során valóban szembesülünk a „közrosszon" dolgozók jelenlétével, a médiumok hatalmával, a saját megosztottságunkkal, a társadalomtól való elkülönültségünkkel, a fogyó papsággal, a politikai ellehetetlenülésünkkel, a kiscsoportok légüres térben való mozgásával, az erkölcsi krízissel, a fokozódó munkanélküliséggel. Mosolygó munkatársakra van szükség, és sok ilyenre. Utol kell érnünk a társadalom tagjait. Fordítsuk meg a piramist, mint Jan Karlzon tette a SAS légitársaságnál. Mindennek közepe az Isten – a szeretet. Tőle jön a pápa, őt körbeveszik a bíborosok, a koncentrikus körön kifelé haladva létszámban a püspökök, majd a papok, női-férfi szerzetesek jönnek, a legtöbben viszont a királyi papság sorait alkotják. Számarányuk folytán még hierarchikus berendezkedés esetén is létre kell hozni a királyi papság aktivitását, intézkedési jogokkal kell felruházni az érett keresztényeket, hogy segítségére legyenek életmódjuk átadásával, modelladással környezetüknek, a közjónak. Kihívások, melyek választ igényelnek Az elméleti ateizmust és materializmust felváltotta az effektív materializmus, a dolgok istenítése. A fogyasztói társadalom esztelen pazarlást művel. A sajtó, a telekommunikáció nagy része nem keresztény értékeket képvisel és közvetít, olykor a közrosszat szolgálva, nem a közjót. A terjedő munkanélküliség romboló hatású az egyébként is kedvezőtlen állapotban lévő társadalomra nézve. Az egyház a híveit kergeti körbe az akolban, s a külsők nem találják a hozzánk vezető kaput. A szekták megelőznek e téren minket. A kisközösségek légüres térben élnek. A nők egyenrangúsága össztársadalmilag sem valósult meg. Nálunk sem. Szükség van tehát a társadalom peremén élők beemelésére képzett aktivisták által. Szükség van integrált keresztény, katolikus sajtóra, továbbá profimód képzett médiumszakemberekre. Eszközök: A társadalom peremén élő milliós tömegek részére, a „szürkeállomány" részére olyan feladatot adni, mely elidegenedésüket oldja, szükségességükre ráébreszti őket. Szükség van a múlt hibáin kesergést abbahagyni, átadni Istennek az ebből támadt konfliktusokat. Tapasztalatom: a bocsánatkérők elhangzó szavai nem oldanak meg semmit. Utána minden kezdődik elölről. Miért nem kér bocsánatot? El kell felejteni, mert nem marad energiánk a ma bajainak megoldására. Tudni kell, hogy a rosszat 13, a jót mindössze három másik embernek továbbítják az emberek egy amerikai felmérés szerint. Vessük össze ezt a tévében elhangzó anyagokkal. Tudni kell, hogy a befolyásolásban a tévéé a vezető' szerep. Egy tanulmány szerint az arányok a következők: a tévé szerepe 70%, a rádióé 15%, az írott sajtóé 15%. Vessük ezt össze az elhangzó műsorok közrosszat vagy közjót szolgáló mivoltával. Következésképpen a tévé figyelésének sokkal nagyobb fontossága van, mint a rádióénak, avagy az írott sajtóénak! Nyitnunk kell! Kell a szent krimi, ahogy Morlin Imre írt, kell a képregény is, a rejtvények, kellenek a jól szervezett búcsúk, s mindenekelőtt a befogadó közösség, mely nélkül nem találja a bejáratot hozzánk az ember fia. Hívjuk meg a munkanélkülieket együttműködésre. Segítsenek nekünk jó szóért, zsebpénzért, hozzuk őket ide. (Plakát minden Munkaügyi Központi Irodába.) Értelmes feladatokat kell adni minden társadalmi rétegnek. Pl. alsó iskolás gyerekek kazettára tudnának olvasni vakok számára írt anyagokat. Sajtó, novella, napi evangélium, akármi. Pl. autón egyedül utazók számára el kellene készíteni a teljes rózsafüzér hanganyagát. Ráférne egy 60 perces kazettára. Értékes anyagok sokszorosítását kellene kérni ráérő emberektől. Kellene minden jól szervező ember mellé egy egész stáb, akinek nincsenek ugyan önálló elképzelései, de szívesen segítenek jó elképzelések megvalósításában. Nem létezik, hogy az ifjúság ne tudna építkezéseken segíteni, Teréz anya konyhájában segíteni. Nem az lényeges ebben, hogy hamarabb legyen kész valami, hanem az, hogy odatartozzon az illető, ahol a jó valósul meg. Ha igaz, hogy a magyaroknak jó ötleteik vannak, miért nincs olyan lap, mely pályázatokat hoz ötletek felkarolására?
Kovács István EGYHÁZCSALÁD ÉS CSALÁDI EGYHÁZ Az 1994-es év, a család nemzetközi éve ráirányította a figyelmet a család intézményére, problémáira, a megoldandó nehézségekre... Megmutatta azonban a szükségességét és bonyolult kapcsolatrendszerét, összefüggéseit a természetes és természetfölötti régióban is. A szentatya nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a családra utaljon. A családokhoz írt levélben hangsúlyozza: a család az Egyház útja. Ismételten hivatkozik, idézi az „Ecclesia domestica", a „családi (házi) egyház" elnevezést (Családokhoz írt levél; Levél a papsághoz nagycsütörtökön, missziós napi levél). A család az Egyház alapvető sejtje, csírája. Talán hasznos lesz, ha a „milyen legyen az Egyház?" kérdésre ebben az összefüggésrendszerben is keressük a választ. Legyen az Egyház: Család! (nem családias, nem családi, nem család-szerű). A magyar kifejezés tulajdonképpen ezt is jelenti: az egyház szóban az egy az id = szent szócskából származik –, és ez rejtőzik az id-nap (= ünnep) = szent nap szavunkban is. A HÁZ = család (ahogy az uralkodóházról, Árpád-házról, Árpád családjáról szoktunk beszélni). Egyház = id-ház = Szent Család; vagyis Isten családja. Ezt igazolta Jézus is, amikor Istent velünk is Atyának szólíttatja. (Mt 6,9) Jézus az elsőszülött a testvérek között. (Kol 1,18) Így mi fiak és társörökösök vagyunk. (Róm, 8,17; Gal 4,7) Az egyház tehát Isten gyermekeinek a családja: már nem vagyunk többé idegenek, jövevények; nemcsak polgártársak, de egy család (= háznép) tagjai vagyunk. (Ef 2,19) A Familiaris consortio 17. §-a szerint a család az „élet és a szeretet bensőséges közössége" (idézi a GS 48. §-t), ezért feladata, hogy egyre inkább azzá váljon, ami, ti. az élet és szeretet közösségévé. Azt kell mondani, hogy a család lényegét és feladatát végső soron a szeretet határozza meg. Emiatt a családnak az a küldetése, hogy őrizze, kinyilvánítsa és közölje a szeretetet, amely eleven visszhangja és tükröződése annak a szeretetnek, mellyel Isten az emberi nemet, valamint az Úr Krisztus az ő menyasszonyát, az Egyházat szereti. A család minden különleges feladata ennek az elsődleges küldetésnek kifejezése és konkrét megvalósítása... „A család négy általános feladata: 1. személyek közösségének megvalósítása; 2. az élet szolgálata (továbbadása és nevelés); 3. részvétel a társadalmi haladásban; 4. részesedés az Egyház életében és küldetésében (Istennel való párbeszéd, az ember szolgálata)." (II. János Pál pápa apostoli buzdítása a keresztény családokhoz, 36-37. o.) 1. A személyes közösség megvalósítása: a fenntartás nélküli önátadás útján. Az Egyházhoz tartozásunk tehát lényegi meghatározója lesz személyiségünknek (kizárja a közömbösséget). Elkötelezett önfeláldozó szolgálat, felelősség a tagok testi-lelki javáért, sorsáért (benne a lényegi missziós jelleggel). A hierarchia a generációk egymás fölé rendeződésének felel meg. A tekintélyt a szeretettel való elfogadás alapozza meg. A kritika is a felelős jobbítási szándékból ered. 2. Az élet szolgálata: túlmutat a természetes élet elfogadásán (azt is magában foglalva), a természetfölötti, a kegyelmi életre vonatkozik. A szentségi gyakorlatunk átértékelése lesz a fontos: az istengyermeki életre való születésünk és megtisztulásunk rámutat az Egyház ANYA-jellegére (talán az „Anyaszentegyház" elnevezést is újjáéleszthetnők). A nevelés – már a természetes síkon is – »nemzés« a szentatya szerint (Levél a Családokhoz 16. §, 41. o.), még inkább a természetfölöttiben! 3. Részvétel a társadalmi haladásban: az Egyházra vonatkoztatva súlyos kötelezettség az egész világért, annak haladásáért vállalt felelősség, szolgálat, evangelizáció. 4. Ebben a vonatkozásban az Egyház életében és küldetésében való részesedés nem külön feladat; valamiképpen egybeesik az előző három ponttal. Tulajdonképpen „feleslegessé" válnék ez a hozzászólás, ha helyette teljes egészében vennénk II. János Pál pápa üzenetét, melyet 1994. év missziós vasárnapjára küldött.
Mészáros István HAT PONT A KEREKASZTALHOZ 1. Vigyázni kell a „Milyen egyházat szeretnék?" műfajú utópiákkal: a ma és a közeljövő realitásainak figyelembevétele alapvető fontosságú. 2. Ügyelni kell a prioritásokra: ha mindent most akarunk megoldani, ha mindennel egyszerre akarunk foglalkozni, akkor egyikkel sem tudunk igazán, teljes mélységben foglalkozni. 3. Az abszolutizált elvont közösség helyett ajánlatos mindig konkrét közösségekről beszélni, akár meglévőkről, akár létrehozandókról van szó. 4. Ne súlytalanítsuk az egyházközségek szerepét: belátható ideig ezek az egyház igen fontos sejtjei lesznek, mert az egyházközségek alkotják az Ige és az Eucharisztia alapvető közösségeit. 5. Jelen – 1994 őszi – állapotunk leírása s a közeljövő tennivalóinak felvázolása nem nélkülözheti az elmúlt 5-6 év mérlegelését, ezt kihagyva ingatag alapokon mozgunk. Túl vagyunk már azon az időn, amikor mindenben az elmúlt négy évtized kártevéseire lehet hivatkozni. Az 1988 és 1994 közötti időszak helyes és hibás döntéseiért már 90%-ban mi vagyunk a felelősek. Vajon helyesek voltak-e a prognózisaink, terveink, döntéseink; mindaz, ami ezalatt egyházunkban történt? És miben tévedtünk, miben ítéltük meg rosszul a helyzetet, milyen cselekvéseink voltak károsak a magyar egyház egészére, egyes részeire vagy egyes tagjaira nézve? Az elmúlt 5-6 esztendő őszinte, tárgyilagos és konkrét kritikai elemzése – természetesen nyilvánosságra hozott elemzése – elengedhetetlen ahhoz, hogy a jelenről, s főképpen a jövőről komolyan beszélhessünk. 6. Az elnyomatás évtizedeinek legkárosabb jogfosztása az egyház autonómiájának hiánya volt: az állam, a párt a legbelsőbb egyházi ügyekbe is beavatkozott, befolyásolt, irányított. Az volt várható, hogy a változás után az egyházi vezetők a legnagyobb tudatossággal elválasztják az egyház ügyeit az államtól, pártoktól. Ekkor erre már minden lehetőség megvolt. Nem egészen így történt. Az új helyzetben bizonyos időszakonként változik a kormányzat; az egyház nem függhet egyiktől sem, akármilyen színezetű is az.
BARÁTI KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS AZ EGYHÁZ-KÖZÖSSÉG TÉMAKÖRRŐL Faludi Ferenc Ház, 1994. október 22. Jelen vannak: András Imre SJ, Bárdosy Éva, Erdő Péter, Gyorgyovich Miklós, Harrach Péter, Keresztesné Várhelyi Ilona, Mészáros István, Nagy Ferenc SJ, Nemeshegyi Péter SJ, Szabó Ferenc SJ, Tomka Ferenc, Vértesaljai László SJ. A beszélgetést bevezeti és vezeti Szabó Ferenc főszerkesztő. A legutóbbi szerkesztőségi megbeszélésen elhatároztuk, hogy az egyház témát kerekasztal-megbeszélés keretében folytatjuk, és karácsonyi számunkban közzé tesszük. Októberi számunkban közöltünk egy vitát kiváltó írást, György Attila sashalmi plébánostól: „Milyen Egyházat szeretnék?" Az 1992/8-as Vigiliájában is olvashattunk egy kerekasztal-beszélgetést erről a témáról: „Hogyan tovább, magyar egyház?" Ebben többen sürgették a helyzetfelmérést, hiszen a feladatokat is eszerint kell megállapítani. Segíthet bennünket esetleg Nyíri Tamás eszmélődése, illetve 11 „kívánalma" a magyar egyház zsinati megújulását illetően. (Mérleg 92/1, 32-47.) A problémakör széles és bonyolult. Most főleg a koinonia-közösség kérdéskörre kell összpontosítanunk, arra, hogy mi a helyzet a mai magyar egyházban; hogyan válhat egyházunk a II. vatikáni zsinat szellemében élő közösségi egyházzá? N. P.: A már ismert lapon azt foglaltam össze, hogy mi a II. vatikáni zsinat egyházképe. A magyar helyzetre nem tértem ki. Másfél év alatt – mióta itthon vagyok – az a benyomásom alakult ki, hogy még sok mindenben a II. vatikáni zsinat előtti egyházkép szerint mennek a dolgok. Nem ismétlem meg, ami ott le van írva; csak néhány szempontot emelek ki. „Minden hívőnek osztogat a Szentlélek sajátos karizmákat: Isten népének minden tagját küldi az Úr Jézus az evangélium élésére és hirdetésére." Nem hiszem, hogy ezt minden hívő tudatosította magában, hiszen még a papok sem tették meg ezt. Sok helyen még nagyon klerikális az egyház. Mindent a pap akar csinálni, és a hívek legyenek csak szépen bólogató nyáj. Nem tudatosult a hívekben, hogy mi vagyunk az egyház. Az egyház vezetőinek az a feladata, hogy ezeket a karizmákat összehangolják, és bátorítsák őket. Különösen is nézzük az egyház négyes feladatát: hithirdetés, közösségalkotás, imádság, a társadalom – főleg a rászorulók – szolgálata. Nemcsak hogy a hívek nem tudatosították ezt, de még az összegyház sem. Itt Magyarországon missziós egyházban élünk. A meg nem kereszteltek, a nem hívők felé vonzóan, szépen kellene hirdetni az evangéliumot. Aki nincs megkeresztelkedve, azt a keresztség felé kellene vezetni. Japánban volt erről tapasztalatom. Van egy római okmány a katekumenátusról: hogyan kell bevezetni a nem hívőket a keresztény életbe. (Ordo initiationis christianae adultorum) Tehát nemcsak azokat kell pasztorálni, akik már úgyis jönnek, hanem a kintieket, másokat, a nem hívőket is, és ezt az egyházközségekben konkrétan kell megszervezni. A zsámbéki iskolában azt tapasztalom, hogy a fiatalok körében nagy az éhség, a vágyakozás, a keresés. . . Most még az utolsó pontot hadd említsem. A nem katolikus keresztények is az egyházhoz tartoznak (LG 11), és a nem keresztényeket is beleértve minden emberben működik Krisztus Lelke, a Szentlélek (LG 16, GS 22). Ezért fontos a dialógus és az együttműködés. Mindazt, amit együtt tehetünk, tegyük együtt (pl. bibliafordítás). Úgy látom, hogy itthon az ökumenizmus gyerekcipőben jár. Katolikus részről vannak kísérletek, de a reformátusok nemigen látják, hogy velük együtt egy egyházhoz tartozunk. Sürgető feladat a katolikus egyház és a nem katolikus egyházak közötti testvériség elmélyítése. Sz. F.: Az említett négyes feladat közül tehát főleg a koinoniára, a közösségépítésre összpontosítjuk a figyelmet; természetesen nem zárunk ki más szempontokat sem. Keresztesné reflexióiban megállapította, hogy Magyarország lakosságának többsége nem ateista, de nem is keresztény. Legtöbbjüknek nincs egyházi közösségi élménye. Heléna kifejezésével élve „ridegpásztorkodás" folyik. . . K. V. I.: Az ószövetségi és az újszövetségi vallásgyakorlatban az a különbség, hogy az előbbiben az ember kínálgatja áldozatait Istennek, az utóbbiban Isten mutatja be áldozatát az embernek, azért, hogy példát adjon. A keresztény közösséget az isteni áldozat tartja össze. Ennek az áldozatnak a bemutatása egy másik, személyes, emberi áldozatot követel. Ezt nemcsak az oltár mellett kellene megjeleníteni, hanem az élet minden területén. A misén kívüli közösségi keretek, formák nagyon hiányoznak egyházi gyakorlatunkból, illetve a civil kezdeményezések nem mindig nyerik el az egyházi vezetők tetszését. A „ridegpásztorkodás" azt jelenti, hogy kicsapják a pusztába a nyájat legelni. Pedig a pásztorbot arra is való, hogy válogassuk a nyájat, kiemeljük a beteg állatot, meg arra is, hogy a támadó farkas fejére koppintsunk. Amikor ki van csapva az állat (én debreceni vagyok, közelről látom ezt a ridegpásztorkodást), akkor ki van téve betegségnek, ellenségnek, mindennek. A nyáj úgy védekezik, ahogy tud. Kisebb-nagyobb közösségeket alkot. Igényelné, hogy ezt a „kisded" nyájat is pásztorolja valaki, aki felelős is értük, de akit magukénak ismernek, mert nevükön szólítja őket, stb. Tehát a liturgián kívüli közösségi életünk szegényes. Sz. F.: A kisközösségekre és mozgalmakra még visszatérünk. Ezekben részben megvalósulhat ez a kívánalom. Bárdosy Éva írásában a diakoniáról beszélt. Erről később lesz szó. Erdő Péter akar hozzászólni. Tessék! E. P.: Először is a központi teológiai felvezetéshez néhány objektív, talán szubjektív megjegyzés. Kaptunk egy listát Nemeshegyi professzor úrtól a II. vatikáni zsinat egyházképéről. Teljesen igaz, hogy a zsinat okmányaiban megjelennek ezek a motívumok. Nem mondanám azonban azt, hogy ezek akárcsak a legjellemzőbbek is abból, amit a II. vatikáni zsinat az egyházról tanít. Sőt, pl. az egyháznak a feladatáról és küldetéséről szólva, már mennyiségileg is, dominál a hármas feladat (nem pedig a négyes): a tanítói, a papi és a pásztori (vagy kormányzói) feladat. A zsinat számtalanszor állítja, hogy ebben a hármas feladatban az egyház minden tagja részesedik. Azt is hangsúlyozza a II. Vaticanum, hogy ki-ki a saját küldetése, a saját szentségi adottságai, módja szerint veszi ki a részét. Ugyancsak nagyon erősen hangsúlyozza a zsinat, hogy az egyház szentség: az üdvösségnek jele és valósítója. Ez a Lumen gentium vezérmotívuma. Ez a jelleg jelenti azt, hogy a látható és láthatatlan egyház megbonthatatlan egységet alkot. Ennek pedig a gyakorlati élet számára is következményei vannak. Tehát azt hiszem, hogy nálunk itthon, amikor a zsinat recepciójáról beszélünk a magyar katolikus köztudatban, akkor ezt – hogy micsoda súlya van annak, hogy valaki az egyházban és az egyház nevében cselekszik –, azt hiszem, alá kellene húzni. Aztán a communio egyháztana: való igaz, ha nem is ilyen egyértelműen, hiszen a communio szót a zsinat annyi értelemben használta, s az első tíz évben, amikor a vatikáni zsinat egyháztanáról beszéltek, nem is ezt állították a középpontba. Most az utolsó jó tizenöt évben kerüli elő olyan nagy hangsúllyal, hogy a II. vatikáni zsinat a communio egyháztanát képviseli. Sz. F.: Ezzel foglalkozott egy vatikáni dokumentum néhány évvel ezelőtt... E. P.: Igen, 1992. május 28-án a Hittani Kongregáció Communionis notio kezdetű levele már korrigálja a helytelen használatot. Erre azért került sor, mert előtte a „közösség”, az „Isten népe" jelszóval fémjelzett, és szintén a II. vatikáni zsinatnak tulajdonított ekkleziológiának horizontális vonása kezdett kialakulni. És ezt a horizontálisan felfogott „nép" vagy „társaság" fogalmat kezdték a communióval helyettesíteni, ami aztán a használatban elkopott. A communio nagyon szép kifejezés, és a zsinaton is megvan a biblikus visszautalása. Szent János írja, hogy a mi közösségünk közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal. Tehát megint csak az egyházhoz fűződő közösségnek az üdvösség szempontjából való hatása domborodik ki. Tehát ugyanaz a struktúra, mint a szakramentalitás, a szentségi jelleg esetében. A Krisztus-test kapcsán ugyanez a helyzet, de ott ehhez még a rendezett fölépítés járul, tehát kinek-kinek a maga funkciója. A karizmák tisztelete és az összes hívők aktív részvétele valóban a zsinat központi gondolata. Ehhez szinte mechanikus ismétlésként járul az, hogy ebből ki-ki a maga módján, a maga feladatköre szerint vegye ki a részét. A teológiában úgy szokás emlegetni, hogy ez a communio communio hierarchia, abban az értelemben is, hogy a közösség szerves voltát hangsúlyozzuk, és aztán a tagok kapcsolódásának rendjét. Arról is szó van, hogy az egyes szentségek hogyan járulnak hozzá ennek a communiónak elevenné tételéhez, pl. az ordo (egyházirend) szentsége, amely az egyház számára konstitutív, továbbá az Eucharisztia, amely szintén – jól értve – konstitutív az egyház számára. Ugyanígy középponti szerepet kap az a gondolat, hogy a keresztség és a bérmálás a hívők egyetemes papságának, felelős egyházi tevékenységének szentségi alapja. – Ennyit a teológiai alapokhoz. A másik, amit nagyon szerettem volna hozzáfűzni, hogy Magyarországon hogyan is állunk a zsinat tanításának és útmutatásainak recepciójával. Világos, hogy sok még itt a tennivaló. Ez egyszerre több oldalról is jelentkezik. Úgy is, hogy sokan nem ismerik és nem becsülik eléggé a zsinati útmutatásokat. Azt mondják, hogy ez a zsinat nem hirdetett ki dogmát, tehát nem kell vele olyan nagymértékben foglalkozni; vagy nem hozott kánonokat a zsinat, ezért útmutatásait lehet félvállról is venni. Pedig a zsinati útmutatások tekintélye azon is alapul, hogy elismerjük, az egyetemes zsinat a legfőbb egyházi hatóságnak, vagyis a pápának és a püspökök testületének az egyik nagy történelmi tekintélyű működési formája. A zsinatot az a hívő ember tudja igazán helyesen értékelni és tisztelni, akinek a szemében a tanítóhivatalnak nemcsak a tévedhetetlen döntései és a kötelező egyházi törvények és parancsok a szentek, hanem nagyra becsüli a rendes tanítóhivatal megnyilatkozásait, és követi az illetékes egyházi elöljáróknak nemcsak a parancsait, hanem a buzdításait is. A másik végletet azok képviselik, akik szintén nem ismerik eléggé a zsinat tanítását, de valamit hallottak róla. Esetleg összetévesztik azt 1968 szellemével, és ezt kérik számon, lehetőleg kemény hangon: miért nem olyan a magyar egyház, amilyennek látni szeretnék. Mind a két magtartás annak a tünete: nemigen járta át a tényleges, a valódi vatikáni zsinat tanítása és útmutatása egyházunk életét. – Most dolgozunk azon, hogy a mi egyházmegyei zsinatunk végrehajtása kedvéért átnézzük, hogy a pasztoráció területén mi az, ami megvan. Annyit máris mondhatok, hogy az esztergom-budapesti főegyházmegye bizonyos mértékben a nagy európai egyházmegyék szakpasztorációjának stílusát kívánja. Ha nem is adminisztratív apparátus méretében, de a tényleges személyes pasztorális kezdeményezésekben máris érezhetők egy ilyen nagyobb stílű tevékenység körvonalai. Több tucat lap működik az egyházmegyében, és nagyon sok ifjúság- és családpasztorációs közösség, amelyeknek megvan a konkrét helye, amelyeket nevesíteni lehet konkrét szerepüket illetően. Regionális szinten már többé-kevésbé azonosíthatók az egyes mozgalmak is szakpasztorációs szempontból. Sok minden elindult ez alatt az öt-hat év alatt, amire már csak rá kellene tenni a pecsétet, föl kellene ismerni, hogy ez a mi részegyházunk működéséhez szervesen hozzátartozik. A gyűjtő munka, az összekapcsoló munka – azt hiszem – a legfontosabb része annak, hogy az egyházmegyei zsinat megvalósuljon. T. F.: Nemeshegyi Péter és Erdő Péter két véleménye között középutat akarok jelezni. Sz. F.: Nyilván a két vélemény kiegészíti egymást. . . T. F.: A hierarchikus-karizmatikus fogalmak tisztázására van szükség. Amit Péter atya kiemelt, azok az elvek a magyar egyházi gyakorlatban széles körben háttérbe szorulnak. A most végső robbanás előtt álló paphiányt is figyelembe véve kell ezeket megfontolnunk. Papi körökben gyakran hallom: olyan plébánián vagy, ahol te vagy az utolsó pap. Esetleg nem merem mondani a híveknek, nehogy megijedjenek. Ahelyett, hogy, komolyan véve a híveknek az adott helyű karizmáit, erről el kellene gondolkozni, és így dolgozni. Alá kell húznunk, hogy a „hierarchikus" nálunk teljesen félreértett szó. Hangsúlyozni kell bizonyos körök felé Magyarországon is, hogy az egyház hierarchikus. De a klérus egy része a hierarchikust abszolutisztikus-feudális fogalmakkal keveri össze. Ennek érdemes volna egy külön témát szentelni: mi hierarchikus, és mi nem az. Mit jelent, hogy a testvéri egyház, és mint jelent, hogy ez a hierarchikus egyház egyidejűleg testvéri egyház. – A papság hiánya miatt a magyar egyházban, egyháztervezésben minőségi ugrásnak kellene bekövetkeznie. Ehelyett ma még egyszerűen azt a megoldást alkalmazzák, hogy hozzácsapnak egyes papokhoz dupla annyi plébániát, s a pap belepusztul a munkába; vagy a plébános teológiatanár is egy személyben, vagy még irodaigazgató stb. Az egyháztörténetben vannak példák, amikor egyesek, pl. a jezsuiták elkezdtek más nézőpontból gondolkozni. Eszembe jut Brazília: minőségileg más módszert kezdtek követni, ahelyett hogy a hagyományosat szélesítették volna. Szakpasztoráció, világiak felnevelése az apostolkodásra. Természetesen el kell kerülni a liberális szélsőségeket. Sz. F.: Írtál-e erről pár éve megjelent könyvedben: Intézmény és karizma az egyházban? Annak idején könyvedet az ÁEH nem engedte megjelenni, bár már 1974 karácsonyán Cserháti püspök ajánlotta. . . T. F.: Ebben általában az egyházban tapasztalható elidegenedés problémájáról beszéltem, aláhúzva az egységet. A Szentlélek működése folytán bizonyos pontokon létrejönnek a dialektikus (karizmatikus) ugrások, tehát kilépés ebből a világból, ahol lekötnek a pillanatnyi feladatok. Ezt látjuk a szerzetesi mozgalmakban. Vajon nem kellene-e ma is egészen új módon látni a kérdést? A konkrét magyar egyház problematikáját illetően talán nem megy bele ilyen mélyen ezekbe a kérdésekbe. Sz. F.: Mint mondtuk, a karizmatikus közösségekre még visszatérünk. Tessék, Péter! N. P.: Főképpen ahhoz akarok hozzászólni, amit Erdő Péter mondott. Teljesen igazad van, hogy a zsinat tanítása szerint az egyház az üdvösség egyetemes szentsége. (LG 1) Kicsit nehezen érthető az embereknek, hogy mit jelent az, hogy az egyház szakramentum, ősszentség. Hogy nem hármas feladatot írtam, hanem négyest, ezt nagyon tudatosan tettem. Ti. pl. a német Handbuch der Pastoraltheologie szerint is a négyes felosztás sokkal jobb, mint a hármas. Nem szabad elfelejteni, hogy először egy protestáns teológus beszélt a hármas tisztről: tanító, papi, királyi.. . És ezt a zsinat átvette. Szép, de nem olyan könnyű megérteni, hogy mi az a „királyi" hivatal. Azt hiszem, hogy ez abban áll, hogy egy pásztor egyesíti a nyájat. Ezt tette Jézus, és ezt kell tennie mindenkinek. Igaz, hogy az Egyházról szóló konstitúció mindig ezt a hármat mondja, de az utolsó dokumentum, a Gaudium et spes nagy részében a diakoniát hangoztatja: az egyház hogyan szolgálhatja a társadalmat. Az egyház negyedik feladata, hogy szolgáljon a társadalomnak, a szegényeknek, a nyomorultaknak. Sajnos, hogy pl. a japán püspökök jó része csak ezt a negyediket hangoztatja. Ez túlzás, hiszen a másik három is nagyon kell. E. P.: Kidolgoztak annak idején református összefüggésben egy diakoniateológiát, aminek az volt a lényege, hogy a társadalom aktuális feladatainak megoldásában álljunk hazánk segítségére, és ez lenne az egyház fő küldetése. Sz. F.: Az Ökumenikus Tanácsban is ez a tendencia érvényesül egy-két év óta. . . N. P.: Ez tény, de semmiképpen sem lehet erre úgy válaszolnunk, hogy diakoniát ne csináljunk. Azért mondtam négyet, mert sokszor azt mondják, egy püspöki szinódust idézve, hogy az igazságosságért való küzdelem része az evangelizálásnak. Én úgy hiszem, hogy legjobb így mondani: Van az evangelizáció, a hithirdetés feladata, de van emellett egy másik feladat is: a diakonia, a szolgálat. Mert a Gaudium et spes szerint minden ember öröme-fájdalma visszhangzik szívünkben. A. I.: Egy megjegyzés a diakoniáról. Bartha Tibor szolgálatteológiája egy nagyon súlyos dogmatikai elcsúszáson alapult. Pl. azt mondta, hogy a Magyar Népköztársaság (népi demokrácia) az Isten országának megvalósulása, és az egyház evangéliumi küldetésénél fogva köteles ezt a konkrét kommunista szisztémát támogatni. Hát ez nem megy! N. P.: A hierarchiát említetted, Péter. Szintén nagyon tudatosan a 10. pontban hoztam elő. Nem hierarchikus szolgálatot, hanem apostoli szolgálatot mondtam. Igaz, hogy az Egyházról szóló konstitúció 3. fejezetében hierarchikus struktúráról beszél. De a magyarázat az, hogy a püspökök az apostoli testület folytatói. G. Martelet francia jezsuita nagy háromkötetes művében a papsággal kapcsolatban azt magyarázza, hogy a Pseudo-Dionysiustól jött át a hierarchia szó és a lépcsőzetes világrend elképzelése, ami nagy kárt okozott az egyházi élet felfogásában. Martelet azt hangoztatja, hogy térjünk vissza az apostoli küldetés fogalmára: a püspököknek és papoknak egészen nélkülözhetetlen feladatát így lehet jól megérteni. Sz. F.: Bárdosy Éva a diakoniáról írt. . . B. É.: Igen, úgy értelmeztem a felkérést, hogy ki-ki tetszése szerint valamelyik szemponthoz szól hozzá. Sz. F.: Igen, helyesen. B. É.: A szolgálat nemszeretem munka, de valakinek el kell végezni. Ha nem tudják végezni a plébánosok és káplánok, és nem tudják csinálni az állandó diakónusok sem, akkor kérjék meg azokat (világiakat, nőket), akik ugrásra készen állnak, hogy valaki valamilyen megbízást adjon nekik végre. Milyen szép lenne, ha megbíznák a családanyákat, az egyedülálló nőket szociális feladatokkal, felkészítenék őket, és valódi megbízással öntudatot adnának nekik, hogy ne legyenek elhallgatásra ítélt gyermekek az egyházban. E. P.: Azt hiszem, nyitott kapukat dönget. A zsinaton azon gondolkodtunk, hogy minél több ilyen funkció egyházi megbízással is megerősítést kapjon. Hogy legyen helye, hogy mint az egyház tevékenysége tudjon megjelenni. Ami az állandó diakónusokat illeti: azt olvastam az egyik hozzászólásban, hogy az esztergomi egyházmegyei zsinatnak egyik fő gondja az lenne, nehogy az állandó diakónusoknak fizetni kelljen. Azt hiszem, hogy ez félreértés. Az igyekezet azon volt, hogy államilag bejelentett munkaviszonyban legyenek. A diakónus, akkor is, ha teljesen az egyháznak dolgozik. Tehát ne úgy, mint a pap, csak „egyházi személyként", akinek a társadalombiztosítás és a nyugdíj tekintetében igen szerény az ellátása. Ez családos embernek ma jólélekkel aligha ajánlható, legalábbis a mi egyházmegyénk viszonyai között. Nekünk azért kell munkaszerződést kötnünk az állandó diakónussal (8. old.), hogy kapjon táppénzt, hogy olyan nyugdíjat kapjon, ami a mai körülmények között elfogadható. Tehát ez nem azt jelenti, hogy az egyház ezen akar spórolni, sőt a civiljog szerinti munkaviszony esetén jóval nagyobb költség. Pillanatnyilag – úgy tűnik – a pap és a szerzetes a legolcsóbb munkaerő. A teljes odaadás személyes nagylelkűsége az ő részükről olyan erő, ami napjainkban nagy mértékben hordozza egyházunk életének terhét. Amikor klerikalizmusról hallunk, sohase felejtsük el, hogy az ilyen címkével ellátott jelenségek részben az anyagi szükség következményei. Sz. F.: Van adatod arról, hogy az esztergomi-budapesti egyházmegyében mennyi állandó diakónus van? E. P: Néhány, tízen alul vagyunk. Az egyházmegyei zsinaton az történt, hogy végre sikerült tisztázni – anélkül, hogy a püspöki kar újabb rendelkezést hozott volna –, hogy mik a feltételei és mi az eljárása az állandó diakónusok jelölésének, kiképzésének és felszentelésének. Így megnyílik az út, hogy nagyobb számban is szentelődjenek alkalmas állandó diakónusok. Nagyon optimista vagyok: ha a zsinat határozatait a főpásztor kihirdeti, akkor ez megvalósul. T. F.: Teljesen egyetértek azzal az igénnyel és hozzászólással, hogy nagyon jó, ha az egyház ezt felülről tudja szervezni és jóváhagyni, mert mindig több ereje van. Ugyanakkor a híveknek joguk van önálló szerveződésre, alulról szervezésre, maximálisan törekedve a helyi egyházzal való egységre. Itt sokféle útra lehet szaladni. Én azt tartom, hogy ez az út, az önálló szerveződés a legnagyobb nevelő, a legérdekesebb, a legszebb. Nálunk, Káposztásmegyeren a hittanosoknak minden második héten egyszer kell valamilyen szociális munkát végezni. Ez átalakítja az emberlátásukat. A másik: sokszor kérdezik világiak, hogy mit csináljak? Itt úgy érzem, hogy ez feudális szemlélet: csak parancsra csinálunk valamit. Ezt 16 éve tanítom a világi teológián: egységben a hierarchiával, de maximálisan élve a karizmákkal, az önálló kezdeményezés sehol nem annyira lehetséges, mint a karitász vonalán. Sz. F.: Most, hogy továbblépjünk, nemcsak a diakoniáról, hanem a négyes feladatról kérdeznénk az itt jelenlevő világiakat; saját tapasztalataik alapján szóljanak hozzá, a saját plébániájukon, közösségükben hogyan gyakorolják, hogyan látják a világiak bekapcsolódását az apostoli munkákba. M. I.: Sok szó esett az elmúlt évtizedekben a közösségről; filozófusok, teológusok, szociológusok éppen úgy rengeteget írtak róla, mint a marxista ideológusok, pedagógusok. Jó lenne azonban esetenként leszállni az elméleti magasságokból, s az abszolutizált, elvont közösség helyett minél többet a konkrét közösségekről beszélni, a meglévőkről, a létrehozandókról. Egyébként maga az „egyház mint közösség" téma nem éppen vadonatúj: jóval a zsinat előtt, ifjúkorunkban, mi katolikusok mindnyájan beletartozónak éreztük magunkat egy nagy, világméretű közösségbe és egyben egy helyi plébániai közösségbe: Krisztus átfogó közösségébe. Ebben nevelkedtünk. Ez lélekből fakadó felfogás, mély meggyőződés és tevékeny ragaszkodás volt, nem feltétlenül különleges gesztusokban mutatkozott, vagy elvont elméleti kidolgozottságban jelentkezett. Az utóbbi időben az egyházi köznyelvi szóhasználatban a „közösség" kifejezés szinte csupán az ifjúsági kisközösségekre és a lelkiségi mozgalmak közösségeire szűkült, szűkül. Vajon születtek-e már tanulmányok arról, hogy miért közösség a mi egész magyar katolikus egyházunk? S vajon – túl a jogi meggondolásokon – közösség lehet-e egy egyházmegye? S miben nyilvánul meg az egyházközség – mint közösség – közösségi jellege? S igaz-e az a felfogás, hogy egy falusi, községi, kisvárosi egyházközség még – úgy, ahogy – lehet közösség, de egy nagyvárosi egyházközség már nem? Pedig milyen izgalmas éppen ez az utóbbi téma: bizony valódi közösség lehet egy nagyvárosi, egy fővárosi egyházközség is, a maga nagyobb létszámával, heterogénebb összetételével, sajátos rétegzettségével, külön csoportosulásaival, lelkiséget árasztó sajátos hatáslehetőségeivel. De természetesen egészen más, mint egy kis falu plébániai közössége. Vajon folynak-e kutatások a különféle hazai egyházközség-típusok vonatkozásában? Legalább tucatnyi változat létezik. Számomra úgy tűnik: mintha elterelődne manapság a figyelem az egyházközségről, mint alapközösségről. Ne súlytalanítsuk az egyházközösségek szerepét Isten magyar népe közösségi életében! Ezek itt Közép-Európában történelmi hagyományok alapján az egyház alapsejtjei, és belátható ideig azok is lesznek, mert ezek alkotják az Ige és az Eucharisztia alapvető közösségeit. Nagyon szépen hangzik, hogy az egyházközség a közösségek közössége. Nem vagyok benne biztos, hogy így van: én ugyanis nem valamiféle más, közbülső-közvetítő kisebb közösség révén vagyok az egyházközségi-plébániai közösség tagja, hanem azért, mert ebben a plébániatemplomban megjelenő Ige és Eucharisztia közvetlenül vonz éppen ehhez az asztalhoz, éppen az ezt az asztalt körülállók közösségébe, éppen ehhez a családhoz. Nem X. Y. pap vagy világi vagy valamilyen külön mozgalom hív ide, hanem Krisztus maga. Akár tagja valaki valamelyik egyházközségi külön közösségnek vagy egyesületnek, akár egyetlen ilyenbe sem tartozik bele, mindenki egyformán tagja a plébániai közösségnek, aki ezt az asztalt körülállva hallgatja az igét, és részesül a kenyérből. S ez minden más külsőségnél, különlegességnél, formalitásnál fontosabb. Sz. F.: Még mindig a világiakat kérdezem. . . K. V. I.: Ezzel egyetértünk. Én is azt gondolom, hogy ez az alapközösség. Kétféle formáció van. Az egyik ennek az oltárközösségnek a funkciója, de ugyanakkor az egyházi szolgálatok oldaláról is elkezdődik egyfajta közösségszerveződés. És ez a kétféle közösség: tehát az eucharisztikus közösség és a szolgálatok funkcionális közösségei nem föltétlenül egyházközségi struktúrában érnek össze. Különféle vélemények és ellentétek gyakran abból származnak, hogy ezek a funkcionálisan létrejövő szolgálati közösségek nem épülnek be az egyházközségi struktúrába. Következésképp nem a plébános fennhatósága alá tartoznak. Szerintem itt vannak a feszültségek. Természetesen igaz, hogy az alapközösség mindig is az áldozat közössége. M. I.: Hallunk, olvasunk olyan véleményt, hogy az Ige és Eucharisztia plébániai közösségi ünneplése nem eléggé élményteremtő, nem eléggé közösségalkotó, és éppen ezért van szükség más, ennél megmozgatóbb közösségi élményekre, ilyeneket nyújtó mozgalmakra. Nem tudom ezt elfogadni: nem ezért van szükség minél változatosabb, minél színesebb templomon belüli és kívüli egyéni és közösségi tevékenykedésre, mozgalomra, egyesületre, hanem sokféle más ok miatt: és nagyon fontos, nagyon szükséges a tevékenységük. De mindezek kiindulópontja, forrása és végpontja az Ige és Eucharisztia asztala kell, hogy legyen. Egy-egy vasárnapi szentmise, feldúsítva a kisebb-nagyobb ünnepekkel, olyan közösségteremtő élmény, amely szétsugározza hatásait a hétköznapokra, ösztönzést és erőt ad egymás segítésére, a másokkal való törődésre, mindenfajta mozgalmi munkára, a keresztényi szeretet egyéni és közösségi aktusaira. Akik ott vagyunk a szentmisén: a legtökéletesebb közösséget alkotjuk, hiszen Krisztus közösségébe ötvöződünk! Szokták mondani: hogyan lehetséges, hogy valaki évtizedeken át jár ugyanarra a szentmisére, és nem tudja, ki az, aki mellette szokott ülni. Megvallom, ez engem egyáltalán nem zavar. Egyet tudok róla, mégpedig a legfontosabbat: ebbe a közösségbe tartozik, Krisztusnak ugyanabból az igéjéből és kenyeréből él, mint én: közös családi asztalhoz tartozunk, Krisztusban testvérek vagyunk. S ismerősen villan össze a szemünk, ha az utcán, a villamoson vagy a boltban összetalálkozunk: a Krisztus közösségébe kötő szálak ott vannak láthatatlanul közöttünk. Ezért nem tudok kibékülni azzal a gondolattal, amely napjainkban még egyházi körökben is egyre terjed: eszerint nem feltétlenül fontos, hogy valaki – katolikus létére – ott legyen minden vasárnap a szentmisén; elegendő, ha úgy általában keresztény szellemiségű, „a keresztény értékek mentén" tevékenykedik. A katolikus közösség legfőbb forrásától fosztja meg magát az ilyen! S meg egy gondolat az egyházközségek fontosságához, ahhoz, hogy – más, kevésbé fontos dolgokat félretéve – ezeket minden erővel erősíteni, szilárdítani kell: már a közeljövőben egyre több helyen nem lesz plébános olyan egyházközségekben, ahol évszázadokon át mindig volt. Ha jelenleg nincs szilárd közösségi magja az egyházközségnek ott helyben, akkor a világi lelkipásztor aligha tudja majd azt összetartani. Egy erős egyházközségi-plébániai közösség viszont – a közelmúlt történelme is bizonyítja – állja a viharokat. H. P.: Mészáros István gondolatai fontosak számunkra, mert felhívják figyelmünket az egyházi közösség tágabb értelmezésére. Az egyén számára mindkét értelemben létszükséglet a közösség. A konkrét közösségben életteret, megerősítést, biztonságot talál. Ebben a közegben bontakoztatja ki és gyakorolja a szeretetet. Az egyetemes Egyház nagy közösségéhez és az Egyházhoz mint Krisztus Titokzatos Testéhez való tartozás tudata segít minket a konkrét közösség tökéletlenségeinek elfogadásában. Azokban a krízishelyzetekben is, amikor saját bőrünkön tapasztaljuk meg ezt a tökéletlenséget. Arról nem is beszélve, hogy ez a tudat teszi teljessé és hitelessé közösségképünket. A keresőknek, a periférián levőknek szükségük van a meleg közösségre; de erőszakos beerőltetésük a rabság érzését kelti, és nem felszabadító élmény. Örvendetes tény, hogy a mozgalmak már helyet találnak az egyházközségben. Gondolok itt pl. a házas hétvégére, amely úgy szervezte át működését, hogy négy budapesti egyházközségre telepedett. Ez az egyházközségnek is jó, mert megmozgatja, akik találkoznak egy mozgalom sajátos jelenségeivel; ha nem is kapcsolódnak bele, megélik az egyház sokszínűségét. Az egyházközségnek egy másik nagy problémája a magyar egyház egyik sajátos rétege; úgy nevezném őket: a „hátul állók", ők a 3. réteg. 1. A szűk felső réteg az aktív elkötelezett: tevékeny egyházközségi és mozgalmi munkatársak. 2. A középső réteg – a legszélesebb – azokból áll, akik a szolgálatokat igénylik; a harmadik réteg a „hátul állók", az egyház perifériáján élők, pl. az új hittanos gyerekek szülei. Az ő problémájuk nagyon aktuális. A „kereszteljünk, ne kereszteljünk?" kérdésben jelentkezik ez. Sokan azt mondják: ha nem tudja elfogadni a közösséget, akkor el kell mennie, akkor nem tudunk mit kezdeni vele. Ez nagyon merev magatartás. Kell velük kezdeni valamit. Nem lehet ezeket az embereket megfosztani a kegyelemforrásoktól és az egyházi közösségtől. Sz. F: Éva, tessék. B. É.: Én a Regnum Marianum tagja vagyok. Nem panaszkodhatom: ezerféle megbízásom van felülről, oldalról. Néhány hittancsoportom van, nehéz gyerekekkel, mozgássérültekkel, látássérültekkel; régóta tanítom őket. Aztán a kórházi munkába is bekapcsolódtam. Több kórházba járok a XIII. kerületben a plébános felkérésére, vagy a városmajori onkológiára, igeliturgiát is vezetek. A Regnum Marianumban alakult egy egyházi gyűlési bizottság, a lelkiségi-liturgikus bizottság: Ez ottan a regnumi atyákat tömöríti, de engem választottak meg elnöknek. Az atyák nem érnek rá a technikai dolgokat intézni; gyakorlatilag az elnök ott a titkár. Feri atya mondta: mit teszel, ha nem lesz utódod? Hát mi is megpróbáljuk a regnumi ifjúságot felkészíteni erre, hogy álljanak oda arra a posztra, ahol éppen szükség van rájuk. Én ebben a lelkiségi bizottságban ezért dolgozom elsősorban. Sz. F: Heléna is vezető személyiség Debrecenben... K. V. I.: Nálunk is érezni a feszültséget, amit említettem. A plébánosok azt szeretik, ha ezek a közösségek betagozódnak az egyházközségbe. De vannak másfele szervezetek, amelyek más struktúrát képviselnek, pl. a Máltai Szeretetszolgálat nem biztos, hogy plébániai keretekben van a helyén, ugyanígy a KÉSZ sem. Pedig munkájuk az egyházhoz kapcsolja őket. Valóban van feladat és megbízás az egyház részéről bőven. Én sem panaszkodhatom arra, hogy velem személy szerint nagyon bizalmatlanok lennének, hogy ne kapnék helyet az egyházban. A végrehajtásban már jöhetnek a világiak, hogy rendbe rázzák az ügyeket. Én abban látom a problémát, hogy a képviselőtestület formálisan 5-6 munkacsoportba besorolódik, ezek a munkacsoportok – nálunk – nem működnek közösségként; nincsenek benne a döntési folyamatokban, így nem képesek a hívek körében meggyőződéssel képviselni az aktuális ügyeket. Sz. F.: A közösség problémakörében beszéltünk a papok, világiak, egyházközség, kisebb közösségek, mozgalmak kapcsolatáról. Hogy továbblépjünk, most ezt kérdezem: hogy a katolikus közösség ne legyen gettó, milyen legyen a kapcsolat a „világgal", a nem hívőkkel, a keresőkkel. Tehát bizonyos csatornák kellenek kifelé, ezt a világi hívek jelentenék ebben a szekularizált világban. Ne legyünk gettó, még ha diaszpórában élünk is. Tehát az egyház evangelizáló küldetéséről van szó. Miklós! Gy. M.: Hadd kapcsoljak egy kicsit vissza. Lehet modellálni a hierarchiát a piramis módszerrel. Ha én ezt egy kicsit most összenyomom, akkor mindig nagyon jó modellt kapok. Középen van Jézus, aki alapította az egyházat. Aztán megyünk kifelé koncentrikus körökben. Jézus természetesen végig jelen van mindenütt. A hierarchia megmarad; kívül van a királyi papság, ha úgy tetszik, és ők vannak a legtöbben. Nem mindegy, hogy ez a sok ember mit csinál. Először mindenkinek személyes hitét kell megérlelnie, tehetsége szerint megtalálni helyét, úgy szolgálni együtt, bekapcsolódva a nagy egyház életébe. Példaképpen Teréz anya, aki nem tervez évekre előre, hanem napról napra keresi, hogy az adott pillanatban mit kell tenni, és rengeteg mindent kell tenni. Hogyan sikerül neki mindez? Azt mondta magáról, hogy „vak hite" van, vakon elfogadja Isten pillanatról pillanatra felé áramló kegyelmet, s a feladatokat. Naponta szentmisére megy ő is, a közössége is. Hetenként gyón, és teszi a feladatát. Nővérei imádkoznak rengeteget. Azt hiszem, hogy ez olyan modell, amelyet jó lenne a magyar valóságba is bevinni. – Befogadó közösségekre van szükség, mert sokan nem találják az egyházhoz a kaput. A katolikus egyház egyik problémája, hogy ha valaki érdeklődik, nincs kihez forduljon, vagy a közösség tagjának nincs ideje, vagy nem érti meg, vagy elutasítja. Sz. F.: Köszönöm. Most még adjuk meg azoknak a szót, akik nem beszéltek. P. Vértesaljainak. V. L.: Közel tíz éven keresztül budapesti káplánként tevékenykedtem, ezért az itteni helyzetet valamelyest ismerem. Most jezsuitaként egészen más pasztorációs munkát végzek a Szent Ignác egyetemi kollégium lelkészeként. Teljesen osztom azt a nézetet, hogy az Egyháznak, Isten népének ismernie kell egymást, személyesen is, hiszen egyfelől a centrumhoz, Jézushoz mindnyájan kapcsolódunk, és így rajta keresztül feladattá válik a kapcsolatteremtés a többi kereszténnyel, sőt bárki embertársammal, de most már annak jegyében, aki „előbb szeretett engem". Így ismerhetem fel testvérként az előbb említett villanyszerelő szomszédomat. Nagyon fontos és igényes feladat ez a személyes kapcsolat. Ősztől a Mária utcai rendi templomunkban megkaptam az ifjúsági szentmisét. Nos, az áldás után mindig kimegyek a templom elé ismerkedni a fiatalokkal: pár szót váltunk egymással, kezet fogunk, és így lassan kialakul egyféle személyes, idővel baráti viszony, melyre mindnyájunknak, nekem is, szükségünk van. A kezdeményező én vagyok, hiszen a ház Gazdája, Krisztus nevében én szólítom meg őket, főleg az újakat. Ebből születik egy jó érzés, az összetartozás élménye, egyelőre azonban csak „centralizált" szinten, a lelkipásztorral. Ha a közösség összetartó erejét nézem, hogy mennyire ismerik egymást, és mennyire személyes kötődéssel, akkor azt mondhatom, hogy a katolikus egyház szinte sehol sincs, főként a szekták összetartó szelleméhez képest. Mégis azt mondom, az előbbi következtetés ellenére, hogy számunkra a minősítő szempont nem ez a „mindenki mindenkit ismer és szeret" elv és gyakorlat. Nyomatékkal próbálom hangsúlyozni, hogy a kereszténységen belül a közösség személyes szeretetkapcsolata mindenképpen vesse alá magát annak a szellemiségnek, amely egyházi közösséget teremtett. Ez pedig a testet öltött Ige. Erre a megtestesült Igére vonatkozó teológiai reflexió az Újszövetség szellemi-lelki világa, és ebből születik az Egyház, és ez teremt az őskeresztény koinonia tagjai között Krisztus-formájú szeretetkapcsolatot. A dolog tehát nem fordított: nem egy jámbor – bár önmagában véve tiszteletre méltó jámbor – szeretet szül krisztológiát. Mondhatnám, ez egy páli sine qua non: „nem akarok tudni másról, csak Jézus Krisztus keresztjéről." Az összes többi, így a személyes szeretetszál is épüljön rá erre az alapra. Katolikus egyházunk sok hiányosságot felmutat a közösség tagjai egymás közti viszonyában, de a helyes szeretet irányvonalát mindig hűséggel és gonddal ápolta. Még egy másik szempontot emelnék ki ebben az összefüggésben. Amikor ez év első felében a Vatikáni Rádiónál dolgoztam, valamikor áprilisban mutatták be a vatikáni sajtóteremben azt a közel tíz éven át, nagy gondossággal készített dokumentumot, mely a katolikus egyetemek működésének elveiről szól. A mintegy 25-30 oldalas dokumentumot Paul Poupard bíboros ismertette. A sajtókonferencián megkérdeztem tőle: „Ez a dokumentum nemde egy nyugati modellt feltételez, már kialakult egyetemekkel és szisztémával? Minálunk, Keleten a feladat más. Először fel kell állítani, majd el kell indítani azt a modellt, mely aztán működni, szolgálni kezd a társadalomban." Válaszában Poupard bíboros megjegyezte, hogy jogos a kérdés, és tenni is kellene valamit egy térség specifikus dokumentum kidolgozásáért. Ismeri a magyar helyzetet, sokban a francia egyházéhoz hasonlíthatja, főként jövőjét tekintve, s ezzel az állam és egyház különválasztott mivoltára utalt. A bíboros szerint a kovász szerepét a civil társadalomban nem a prédikáló papság, nem is a hivatalos katolikus média tölti be, hanem egy felelősségtudattal nevelt és képzett francia katolikus értelmiség, mely jelen van a társadalom mélyrétegeiben. Azt mondta befejezésül Poupard bíboros: „Próbáljanak Önök otthon egy magyar katolikus értelmiséget nevelni, és ez akkor majd hallatja a szavát a meglévő egyházi intézményes kereteken kívül is." Ez a gondolat akkor engem nagyon megfogott. Aztán hazajöttem, és a rend rám bízta a Szent Ignác Kollégiumot, ahol több mint tíz éves lelkipásztori tapasztalatommal mindössze 50 egyetemista diákkal foglalkozom. Eszméletlenül nagy tékozlás ez, nem? Egy fiatal pap, aki annyi embert tudna keresztelni és temetni. És eme két pont között még mennyi mindent tehetne! De a rendfőnököm azt mondta: „Laci, ne vállalj el semmi más munkát, csak a kollégiummal foglalkozzál!" Tudom, hosszabb távon gondolkodott, és a katolikus értelmiségiek jövőbeli kovászszerepére gondolt. Az ilyen jellegű munka nagyon fontos, és megéri erre nagy erőket koncentrálni. .. Sz. E: Az előbb említetted, hogy a Jézus Szíve-templomban kezdeményezted az ifjúsági miséket. . . V. L.: Igen. Kettőt trombitáltunk, és összejött vagy száz egyetemista diák. Persze az igazi kezdeményezésem az lenne, hogy a már meglévő középiskolai szintű lelkipásztori szolgálat és közösségteremtő munka jelenjen meg a felsőoktatás szintjén is. Átgondoltan, koncepciózusan. Azt hiszem, mostohán bánunk azokkal a fiatalokkal, akik középiskolai ifjúsági közösségeink után többnyire légüres térbe kerülnek, és lebegni kezdenek. Amikor véglegesen meg lehetne fogni őket egy elkötelezett, tanúságtevő szolgálat számára, akkor elengedjük a kezüket. Ott látok magam számára feladatot, hogy elkezdjük a lassanként egyre nagyobb számban működő katolikus kollégiumok egy lehetséges közös szellemiség szerinti koordinált irányítását. Országosan nézve több száz fiatalról van szó, akit a közös élet miatt még nevelni is lehet arra a krisztusi szellemiségre, hogy a tanúságtevő szolgálatukat főként a szakterületükön fejtsék ki, pl. keresztény jogászként a jog és jogalkotás, közgazdászként a gazdasági élet világában, stb. Szerintem püspökkari szinten kellene foglalkozni az üggyel. Hosszabb távon ugyanis olyan mértékadó keresztény szellemiségre lesz szükségünk, mely eltorzult ideák helyett azt az utat mutatja meg, amelyet az evangélium igényel. Modellként előttem áll az a páli térítő munka – evangelizálás –, mely a maga korában a városok fogékony rétegeit célozta meg, s később innen indult tovább a misszió a vidék felé is. Sz. F.: Tehát ez is nyitás – az egyetem világa, az értelmiség felé. M. I.: Valóban nagyon fontos az értelmiség körében végzett intenzív pasztoráció, hogy a katolikus értelmiség kovászként legyen jelen mai társadalmunkban. Persze ez sem új gondolat, hazánkban az 1930-as években kiemelkedő egyházi személyiségek eredményesen dolgoztak ezen. De napjainkban ez már nyilván nem elég, s az akkori alapfelfogás sem tartható (bőséges személyes tapasztalatom van abból az időből erre): hogy a példamutató katolikus értelmiséget majd készségesen, szinte automatikusan követik az alsóbb társadalmi rétegekbe tartozók, az „egyszerű" emberek, „néptömegek". Mert a „nem értelmiségi" rétegekben is szükség van a katolikus kovászra, de közöttük elsősorban a közülük valók lehetnek, lesznek ilyenek; a felülről, az „úri" rétegekből hozzájuk lehajlók szerepe ebben a tekintetben eléggé kétséges. Vajon történnek-e ugyanolyan erőfeszítések e célból is? Hogy e rétegek is – az értelmiségiek mellett – otthonra találjanak az egyház közösségében? Az idők jelei nem arra figyelmeztetnek, hogy rájuk legalább ugyanannyi energiát kellene fordítani? (S csak egészen halkan jegyzem meg: benyomásaim szerint az 1990 és 1994 közötti hazai katolikus pasztoráció fővonulata mintha erőteljesen „értelmiségcentrikus" lett volna, s az ma is, beleértve az ifjúsági tevékenységet, a lelkiségi mozgalmakat is. Mintha semmit sem tanultunk volna az emlékezetes négy évtizedből?) Sz. F.: Kellett volna beszélnünk a katolikus iskolákról is, a médiumokról is, de mivel az idő előrehaladt, erre most nem kerülhet sor. Megkérném András Imrét, hogy mint egyházszociológus, aki az elmúlt évtizedekben sokat foglalkozott a magyar egyházpolitikával, röviden mondja el, hogyan látja a helyzetet a kétszeres fordulat után. Miklós Imrének nem tetszettek az UKI-Berichte tájékoztatói és kritikái. Most nincs már ÁEH, hogyan látod a helyzetet? A. I.: Miklós Imrének volt egy ideáltípusa az egyháziak között, ezek voltak a békepapok, akik – egész általános értelemben – keresték a „jóviszonyt" az állammal, éspedig olyan feltételek mellett, ahogy az meghatározta. Nekem most az a benyomásom, hogy ebben a kommunista alapú, de mégis döntően liberális közéletben az ideáltípusú keresztény a rendszernek a „békevilági", aki a keresztény toleranciát, pluralizmust stb. hajlandó oda nivellálni, hogy „minden vallás jó vallás, csak a kárvallás rossz vallás", tehát mindent lenyel. A kompromisszumkészség, a szeretet és a „ne ítélj" parancsa elvezeti, kondicionálja az ilyen embereket ahhoz, hogy az evangéliumi radikalizmust relativizálják. Ez olyan, mint az AIDS betegség, mely arra kényszeríti a megtámadott szervezetet, hogy ne védekezzen. A pénznek a nemzetközi uralma masszívan érvényesül, s ha nem megy szépszerével, akkor nyomatékkal. Nekünk ki kell tapasztalnunk, hogy mennyire elszántak a mi ellenfeleink, meg kell tudnunk, mennyire kell komolyan venni, amit követelnek. A „békevilági" magatartása nem helyes. A mostani magyar liberalizmust még nem ismerjük. A századforduló magyar liberalizmusát jól leírták annakidején a Magyar Kultúra c. folyóiratban. Új tapasztalatunk nincs, mert a mostani liberalizmus magatartását még nehéz egyértelműen megítélni. Egy azonban már most is világos: azt a fajta diszkrét lojalitást velük szemben, mint a pártállam idején a „kislépések politikája" kapcsán az egyház a békesség kedvéért kénytelen volt gyakorolni, most követni nem lehet, mert az egyház most nincs úgy „pórázra fogva", mint akkor volt. Ha valamivel nem ért/érthet egyet, azt meg kell mondania. Ha a múltban túlságosan az állam vezette a papságot és az egyház vezetőit, most le kell szokniuk arról, hogy magukat vezetni hagyják, mert az ilyen irányítás nem az egyház érdekeit nézi. N. P.: A radikalizmus szóhoz szeretnek megjegyzést fűzni. Nagyon sokféle értelemben használják, néhányan nagyon rosszra használják. Radikalizmus címén jött a VII. Gergely lehetetlen követelményekkel, a radikalizmus címén tiltották meg a kínai rítusokat, radikalizmus címén vannak olyan álláspontok a szexualitás terén, amelyek túlzások... Hol kell igazán radikálisnak lenni? A radikális szó nincs a szentírásban. Van radikális szeretet, az nem probléma. De pl. az antiökumenizmus szintén a radikalizmus címén ment, azt hiszem. Tehát nagyon óvatosnak kell lenni. E. P.: Még korai azt mondani, hogy az állam mint intézményes egész a részletekbe menően pontosan tudja, mit akar. Egyelőre sok tekintetben útkeresés folyik az állam részéről. Ennek a keresésnek azonban van egy gerincvonala, s ebben nem hiszem, hogy lényeges változás történt volna 1989-1990 fordulója óta, vagy a közeljövőben ilyen változás volna várható. Az útkeresés – a vallásszabadság alapvető jogának elfogadásával – a szeparáció vezérfonala mentén halad. Függetlenül attól, hogy ez a mi elvárásainknak megfelel-e, vagy sem, a folyamatosságnak számunkra vannak előnyei. A legrosszabb volna, ha minden választás után új alapelvekhez kellene alkalmazkodni. Ehhez képest, ha valamilyen a vallásszabadságot valóságosan is tartalmazó szisztéma kialakul, és próbál az európai játékszabályokhoz hasonlóan működni, az számunkra a régebbi múlthoz viszonyítva mindenképpen megfelelőbb. Ha ilyen irányban haladunk, a jövőben olyan kihívásokra kell számítanunk, amilyenek a nyugati világban is tipikusak. Ebben a szituációban fontos azonosságunk megtartása. Sz. F.: Bozsóky Gerő jelen számunkban, a franciaországi szekularizációról írt jellemzésében ugyanezekről a tendenciákról számol be. A. I.: Még azt a témát szeretném magyar példával megvilágítani, melyet Vértesaljai László Poupard bíboros nyilatkozata kapcsán idézett: olyan értelmiséget kell az egyháznak képezni, mely kovász lehet a társadalomban. Zavarokat tapasztalok Magyarországon az egyházról vallott helyzetképnek, ill. az egyház jövőképének kialakításánál. Nem tudatosodik bennünk, hogy amikor az egyház helyzetét megítéljük, mennyire nem tudunk szabadulni az elmúlt évtizedek beidegződéseitől. Olyan problémákkal foglalkozunk, melyek ma már nem meghatározóak, illetve nem ismerjük fel azokat, melyek a jövőt meghatározzák. A másik zavart abban látom, hogy folyton terveket hiányolnak, melyek alapján a pasztorális munkában majd „legyárthatjuk" az egyházi megújulást. Úgy gondolom, ez az elvárás nem reális. Nem előregyártott „ötéves tervre" van szüksége a magyar egyháznak, hanem karizmatikus „kovász" emberekre. A lelkipásztori munkában ne a tervkészítésnek gondoljuk az elsőbbséget, hanem arra alapozzunk, hogy milyen karizmákkal rendelkezünk a megújulási munkában. K. V. I.: Ez nem mond ellent annak, hogy először megnézzük, mire van szüksége az egyháznak, sőt a társadalomnak, s a szükséges helyre állítsuk a megfelelő karizmatikus embert. E. P.: Igen, ez dialektikus folyamat, valóban nem az egyházmegyei hatóság kezdeményezi közvetlenül az összes pasztorális tevékenységet, de a kezdeményezéseket az egyházmegyének is látni kell, értékelni kell, esetleg egy kicsit orientálni. Állandó kölcsönhatás van a között, ami sarjad, és az iránymutatás között. Az egyház nevében végzett tevékenységhez valamilyen formában egyházi megbízás is szükséges. Gy. M.: Az újabb időkben nem „ötéves tervezés" van, hanem „csúszó-tervezés", mint a zsaluzásnál. A szakirodalom szerint másfél évnél tovább egy menedzser se lát, részletes tervet ennél hosszabb időszakra nem is készít. A kivitelezéssel foglalkozik. Előzetes elképzeléseit folyamatosan az eseményekhez igazítja. Ez a csúszótervezés. T. F.: Elhangzottak vélemények, amelyekre nem reflektáltunk eléggé, elhangzottak fogalmak, amelyeket nem tisztáztunk. Valójában, ha vitatkozunk is, lényegében egyetértünk, talán jobban, semmint az olvasó látni fogja. Én majdnem mindenkivel egyet tudok érteni. Sz. F.: Azt hiszem, hogy konvergensek a hozzászólások. N. F.: Rengeteget markoltunk. De adjuk meg mindenkinek a lehetőséget, hogy majd írásban is hozzászóljanak, kiegészítsék a szöveget, amikor végigolvasták. Amikor együtt lesz az egész anyag, akkor látjuk, hogy hogyan rendezzük a mozaikokat, és akkor bizonyos részleteket a maguk helyére tehetünk. Sz. F.: Én azt javasolnám, hogy ha valaki az egészhez hozzá akar szólni, tegye meg. Feri, te fogalomtisztázást sürgettél, tessék! T. F.: Az egészről bennem született egy érzés. Erdő Péter pl. kiemelte a pozitívumokat, ugyanakkor cipőnket nagyon nyomják a negatívumok. Én a kettőt együtt szeretném látni a lapban: a pozitívumokat és a negatívumokat egyaránt. – Kisközösség, eucharisztikus közösség: teljesen egyetértek a megoldás tendenciájával. Van egy metafizikai, teológiai valóságos egyházi közösség, amely tehát elméleti és teológiai szinten valóságos, amelynek azonban egy látható egyházban kell megjelennie. Teljesen egyetértek azzal, hogy a plébánián nem kell minden tagnak beletartoznia egy kisközösségbe. De tulajdonképpen a Christifideles laici egyházközösség-modellje – a közösségek közössége – az, amelyet a magyar püspöki kar is aláhúzott az egyházközségi képviselőtestületek szabályzatában. Azt sugallja, hogy ezek a közösségek nem egymással szemben állnak, hanem egymást kiegészítik. Az is igaz, hogy a közösség fog evangelizálni és befogadni: „Isten hozott! Érezd jól magad nálunk!" Egy dologról beszélünk. Mégis az egyházközség esetében a közösségfogalom nagyon fontos. Voltak feszültségek az egyházközség és a kisközösségek, mozgalmak között. Mind a mozgalmaknak, mind a szerzetesrendeknek lehet egy terület feletti funkciója, amiről Magyarországon nem sokat hallottunk az elmúlt negyven évben, mert csak a plébánia volt megengedve. De az is igaz, hogy egyházban semmiféle létesítmény nem lehet ellentétje a területileg strukturált egyház egységének. Abba kell beszerveződnie minden másnak a maga módján. Ezt a mostani tényleges szerveződés, pl. az esztergom-budapesti szinódust követő egyházszervezés fogja jobban kialakítani. Sz. F.: További kiegészítő megjegyzések? H. P.: Azt mondanám el, ami a hozzászólások után bennem megmaradt. Az értelmiség-nem értelmiség kérdéséhez: Azt hiszem, hogy néhány élő közösség, pl. a Regnum nagyon jól megoldotta ezt a problémát, ott a munkás fiatalok és az értelmiségi fiatalok egyaránt közösségre találtak. A másik az egyetemisták: én azt hiszem, a tény, hogy ma itt állunk, jórészt köszönhető a nyolc szerzetesi gimnáziumnak is. V. L.: Kollégiumunk tagjainak majdnem a fele onnét jön... H. P.: Harmadik a gettókérdés. Én azt hiszem, szoros kapcsolat van e között és az egyházpolitika között. Vannak olyan politikai törekvések, amelyek gettóba akarnak bennünket szorítani. De nem is ez az igazi probléma. Mert ha ez valóban kiszámítható, ahogy Erdő Péter mondta, akkor nem olyan nagy gond; sokkal inkább a mi viselkedésünk és reagálásunk erre. Ha nem őrizzük meg a hiteles keresztény magatartásunkat erre a törekvésre, ez többet árt, mint az ő igyekezetük. A hiteles keresztény magatartáshoz és a világ felé való nyitottsághoz hozzátartozik a nem létidegen vallásosság és a nem életidegen magatartás. Még az egyházpolitikához annyit: azok a bizonyos „békevilágiak" lényegében a fogyasztói ideálnak a megtestesítői még az egyházon belül is. A nagy probléma az identitászavaruk. Kapcsolatot találnak a hozzájuk hasonló, egyházon kívüliek világával. A baj csak az, hogy azok egyházellenesek, viszont az egyháziakat vagy az egyház aktív tagjainak egy rétegét ez érinti. Sz. F.: Tehát nem az a baj, hogy kapcsolatot teremtenek, hanem hogy hozzájuk hasonulnak, megalkusznak. H. P.: Az a probléma, hogy azonosulnak. K. V. I.: „Tolerancia" címén tulajdonképpen addig konvergálnak, míg a végén azonosulnak. E. P.: Nagyon örültem annak a szempontnak, hogy nem kell feltétlenül mindenkinek külön kis csoporthoz tartoznia. Az egyházmegyéhez való tartozás valódi egyházhoz tartozás. A plébánia alapközösség, ez igaz, de csak relatíve, mert amivel itt indokoltuk, hogy miért alapvető az áll ad hoc gyülekezetre is, tehát a liturgikus közösségre, amely éppen valahol egybegyűlik. Tágabb értelemben pedig az egyházmegye az alapsejtje az egyháznak. Ez a szerencsénk. Úgyhogy most ne a hierarchikus szót használjuk, hanem mondjuk egyszer azt, hogy szerves alkotmánya van az egyháznak. Mert ez teszi lehetővé azt, hogy valamely közösség, mondjuk egy szerzetesrend vagy egy mozgalom, plébániai körön túl vagy a fölött az egyházmegyétől vagy a világegyházi szintről kapja meg a maga legitimációját. K. V. I.: Tudjuk, hogy a mai társadalomban megjelent egy értelmiségellenesség. Nem lenne szerencsés, ha az egyház próbálna megfelelni ennek az értelmiségellenes elvárásnak. Nagyon fontos a katolikus értelmiség nevelése. De veszély ott van, hogy az egyházban, kívülről nézve, vannak bennfentesek, nemcsak a klérus, és vannak „hátul állók", Harrach Péter szavaival. Sokszor a közösségi alakulatok a távolabb állók számára elérhetetlenek. Beavatatlanoknak érzik magukat, és az első szél őket sodorja le az egyházról. Éppen őfeléjük volna feladatunk. A szektáktól ebben a vonatkozásban kellene a legtöbbet tanulni. T. F.: Ha szabad még visszatérni az előzőkhöz: közösség-kisközösség-plébánia-kisközösségen kívüli hívő. Én úgy gondolom, hogy itt a Christifideles laici ad egy elfogadható irányt. Elfogadva a kiegészítést, hogy az egyházmegye az első hely, az evangelizálás első helye mégiscsak a plébánia lesz; a közösségi plébániákról beszélek elsősorban, amelyekben megvan a helye pl. a mozgalomnak, vagy egy kisközösséghez nem tartozó, de elkötelezett értelmiséginek, mint pl. Mészáros professzor, stb. Az egész egy testvéri közösséggé kovászosodik; illetve vannak azért ennek közösségi magjai, élő kisközösségek, vagy munkacsoportok, amelyekről Püspöki Karunk is szól a képviselőtestületek szabályzatában, s az egész az Eucharisztia köré csoportosul. N. P.: Csekély magyarországi tapasztalatomra és számos beszámolóra alapozva állítom: mindenfelé az országban vannak eleven, sokrétű egyházközségek, amelyek otthont (tehát jó közérzetet, barátságot, a diakonia virágzását, Krisztus-közelséget, kegyelmi életet és minden egyebet) biztosítanak kisközösségeknek, családoknak, társadalmi rétegeknek, a sokféle keresztény embernek. Ennek a valóságnak emberi titka a központi mag, melynek lényeges része a pap(ság). Ilyen közösségek vannak a fővárosban is; üdvös irigykedéssel és versengési vággyal lehet rájuk tekinteni. Sajnos, jóval nagyobb számban vannak hazánkban a tengődő (vagy éppen halódó) plébániák; ezek emberi „titka" egyetlen szóval nem jelölhető meg, de azonosítása nem nehéz. H. P.: Az mindenkeppen nagyon fontos, hogy az eucharisztikus közösség sokkal tágabb legyen, mint a kisközösségek összessége. V. L.: Integráló közösség legyen az eucharisztikus közösség, ahol mindenkinek legyen helye, mindannak, ami katolikus, mindenkinek legyen otthonérzete. Sz. R: Köszönjük szépen a részvételt, hozzászólásokat.
Következő számunk tartalmából: - A gyógyító Jézus nyomában - Az orvos Jézus egykor és ma - Emberséges gyógykezelés - A szentmise áldozati jellege - Az újra evangelizálás és a katekézis - A II. vatikáni zsinat egyházképe - Hozzászólások az egyház/közösség témához - Az amerikai katolikus egyház - Betegápoló rendek
TANULMÁNYOK Erdő Péter EGYHÁZ ÉS ÁLLAM KAPCSOLATA A MAI MAGYAR JOGBAN I. A kapcsolat jogi alapelvei Címünkben egyes számban egyház és állam kapcsolatáról van szó. Fel kell figyelnünk azonban arra a jelentős különbségre, ami a hagyományos szóhasználat és a jelenlegi tényleges jogi helyzet között fennáll. Mikor egyes számban beszélünk egyházról ebben az összefüggésben, akkor a saját egyházunkat, a Katolikus Egyházat értjük rajta. A világi jog oldaláról nézve minden vallási közösség – az egyszerűség kedvéért – egyház néven szerepel1. Amikor az alábbiakban a Katolikus Egyház szempontjából szólunk ezeknek a kapcsolatoknak a témájáról, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyar jog nézőpontjából ez a kérdéskör egy tágabb területnek, az állam és a vallási közösségek viszonyának összefüggésébe illeszkedik. Ugyanakkor természetesen a Katolikus Egyház részéről is igaz, hogy az államokhoz és más „politikai társulatokhoz" fűződő viszonyok adják azt a tágabb keretet, melyben a Magyar Köztársasággal, annak szerveivel, intézményeivel fennálló kapcsolatok elhelyezkednek. E jogi kapcsolatok alapelvei – a gyakran igen fontos részletkérdésekben fennálló jogalkotási befejezetlenség, a felmerülő változások és a nyitott kérdések ellenére – 1989/1990 fordulója óta a viszonylagos állandóság és szilárdság jeleit mutatják. Ezek az alapelvek az 1989. október 23-án módosított Alkotmányban2 (60. §)3, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényben, továbbá a Katolikus Egyház vonatkozásában főként az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között megkötött 1990. február 9-i megállapodásban találhatók. Ezeknek az alapelveknek a jellege megfelel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 18. cikkének, valamint azoknak a normáknak, amelyeket a nemzetközi egyezségokmányok rögzítenek, így elsősorban a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (18. és 20. cikk), valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (főként a 13. cikk). Olyannyira így van ez, hogy az Alkotmány 60. § (2) bekezdése szövegében is nagyban emlékeztet az Emberi Jogok Nyilatkozatának 18. cikkére, a Lelkiismereti és Vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény 2. § (1) bekezdése a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 18. cikke 1. pontjával van szövegszerű rokonságban, a törvény 3. § (1) bekezdése, valamint 4. §-a az Egyezségokmány 18. cikke 2. és 3. pontjával, 5. §-a pedig a 18. cikk 4. pontjával van megfelelésben. Az összes ilyen hasonlóságok elemzése helyett érjük be annyival, hogy erről a tárgyról szóló törvényhozásunk alapjaiban tartalmazza a főbb nemzetközi követelményeket. Ezek megfogalmazása és a hozzájuk társuló egyéb normák azonban megrajzolják az állam és egyház közti jogi kapcsolatok magyarországi alapelveinek sajátos arculatát. E sajátosságok közül kitűnik az állam és az egyház elválasztásának, elválasztott működésének alkotmányi deklarálása (60. §/3/), valamint az az elv, hogy a vallásszabadság alkotmányban rögzített jogának részét képezi a vallás és meggyőződés kinyilvánításának mellőzéséhez való jog is (Alkotmány 60. §/2/). Ugyanígy sajátosság a magyar törvényhozásban annak kimondása is, hogy vallási és más meggyőződésre vonatkozó adatot felvenni állami (hatósági) nyilvántartásba nem szabad (Ltv. 3. §/2/). Ezeknek az elveknek az általános megfogalmazása sok gyakorlati kérdést vetett fel, melyekre részben az Alkotmánybíróságnak kellett válaszolnia, részben további jogszabályi tisztázásra, pontosításra szorulnak. Sajátossága az egyházak magyar jogi fogalmának, hogy míg a vallásszabadság alapjogának keretén belül a törvény kimondja, hogy az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából egyházat (önkormányzattal rendelkező vallási közösséget) hozhatnak létre, mégpedig minden vallási tevékenység céljából, amely az Alkotmánnyal és a törvényekkel nem ellenkezik, az így teljesen szabadon megalapítható egyházak bírósági nyilvántartásba vételéhez legalább száz alapító, elfogadott alapszabály, megjelölt ügyintéző és képviseleti szervek szükségesek, valamint az alapítók nyilatkozata arról, hogy a közösség az egyházak fogalmával kapcsolatos törvényi követelményeknek megfelel. A többi részletektől most eltekintve kétségtelen, hogy a nyilvántartásba vétel, mely az állami jogban jogi személyiséget eredményez, igen sok közösség számára hozzáférhető. Így hazánk azok közé az országok közé tartozik, ahol igen nagyszámú bejegyzett „egyház" működik. A magyarországi jogi kapcsolatok állam és egyház között nem elsősorban kétoldalú megállapodásokra épülnek, bár néhány ilyen megállapodás született. A Katolikus Egyházzal kötött ilyen egyezmények közül kiemelkedik a már említett 1990. február 9-i megállapodás4, mely a diplomáciai kapcsolatok újra felvétele és az 1964-es megállapodás hatályon kívül helyezése mellett megállapítja (3. pont), hogy „az egyházat érintő kérdések ma már rendezettek, amelyeket egyrészt az új Kánonjogi Kódex, másrészt a Lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló új törvény rendelkezései szabályoznak". Eszerint a fönt említett alapelvek lényegükben rendezett kapcsolatokat tesznek lehetővé a Katolikus Egyház és az állam között. Ez a kijelentés természetesen nem feltétlenül az ideális vagy az Egyház által a maga számára legkedvezőbbnek ítélt kapcsolatokat jelenti. Viszont a megfelelő alapelvek gyakorlati értéke nagyban függ a rájuk épülő kiegészítő szabályozástól és joggyakorlattól. A másik fontos nemzetközi megállapodás, ami a Katolikus Egyház és a Magyar Köztársaság között született, a katonai ordinariátusról szól. E lelkipásztori szolgálat megszervezését, működésének alapelveit rögzíti. II. A részletek szabályozása A legfontosabb alapelvek gyakorlatra váltását szolgálták mindenekelőtt azok a jogszabályok és intézkedések, amelyek az alapvető normák jelentését értelmezték, vagy kiegészítették őket további konkrét előírásokkal. Kiemelkedik ezek közül egyrészt az 1991. évi XXXII. törvény a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről, hiszen hozzájárul ahhoz, hogy a különböző egyházi tevékenységekre megnyílt szabadsággal élni is lehessen. Megjegyzendő azonban, hogy épp ennek a törvénynek az utolsó, 23. §-a a befejezetlenséget jelzi, mikor kijelenti, hogy az Országgyűlés külön törvényt alkot azokról az egyházak működéséhez szükséges anyagi feltételekről, melyek az ingatlanokkal kapcsolatban nem nyertek szabályozást. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen új törvénynek is illeszkednie kell a fent felsorolt alapelvekhez. Ugyanakkor szem előtt kell tartania az ország és a térség társadalmi-gazdasági realitásait, vagyis pl. a magánerő meglehetősen gyenge voltát, a közösségi funkciók anyagi fedezetéül szolgáló javak központi (elsősorban állami) kézben tartását stb. Egy másik probléma az állam úgynevezett világnézeti semlegességéből, pontosabban ennek értelmezéséből adódik. Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy „az állami iskola nem lehet elkötelezett egyetlen vallás mellett sem"5. Ehhez az indokolás hozzáfűzi (A. I. 2. b.), hogy tárgyilagos tanítás esetén „az állam nem kényszeríthet egyetlen tanárt sem arra, hogy saját meggyőződését elhallgassa". Ugyanitt fogalmazódik meg az az elv is, hogy a semleges állami iskolával „az állam még nem merítette ki kötelességét, hogy gondoskodjék a vallásszabadság érvényesüléséhez szükséges feltételekről". Ha ugyanis az egyház vagy a szülő elkötelezett iskolát alapítottak és működtetnek, „az állam támogatni köteles őket olyan arányban, amennyiben ezek az intézmények állami feladatot vállaltak át" (uo.). Mindenesetre a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény garantálja az egyházi jogi személyek nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport-, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez a „normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást" (Ltv 19. §/l/). Igen fontos ennek a törvényi rendelkezésnek az eredeti szándéka, mely az indoklásban fejeződik ki: itt olyan a társadalom számára hasznos tevékenységről van szó, melyet az állam saját feladatának is tekint. A világnézetnek megfelelő oktatás és nevelés szabadságát garantálta többek között a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény, amikor leszögezte, hogy az egyházi jogi személyek intézményeket létesíthetnek és tarthatnak fenn minden olyan nevelési, oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport-, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységre, melyet törvény nem tart fenn kizárólag az állam vagy állami szerv számára (17. §/l/). Ezeknek a jogoknak a konkrét gyakorlási lehetőségét más törvények írták körül, így a közoktatásról szóló (1993. évi LXXIX.) és a felsőoktatásról szóló (1993. évi LXXX.) törvény. Ám e törvények végrehajtása is jelentősen függ további jogszabályoktól. A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény hangsúlyos helyen nyilvánította ki, hogy a vallást és más lelkiismereti meggyőződést tömegtájékoztatási eszközök útján is terjeszteni lehet. Ennek módozatai tekintetében a törvény a majdani médiatörvényre utalt. Jelentős jogi fejlődés történt az egyházi személyek társadalombiztosítása és az egyházak gazdálkodása terén is. III. Folyamatok Mint a néhány fejlődési és konkretizálódási irányra tett utalásainkból is látszik, maradt még bőven kidolgozni, fejleszteni, megoldani való a kapcsolatoknak abban a körében, amelyet a jogszabályok rendeznek. Így az egyház-finanszírozás szabályozása, melyben az állam és egyház elválasztásának elvét és azt a realitást is szem előtt kell tartani, hogy a működésük anyagi feltételeitől megfosztott egyházak pusztán a hívők adományaiból térségünk viszonyai között nem tudják ellátni szolgálatukat. Alapvető kérdés ebben az összefüggésben, hogy a közfeladatokat ellátó egyházi intézmények finanszírozása nem egyház-finanszírozás, hanem állami feladat teljesítése anyagi feltételeinek megteremtése. Egy másik terület, ahol fontos jogalkotási feladatok megoldása van folyamatban, a médiumokkal kapcsolatos törvényhozás. A vallásszabadság alapjogából fakadó fent említett jog a vallási meggyőződés tömegtájékoztatási eszközökkel való terjesztésére – úgy tűnik – az adott körülmények között akkor érvényesülhet a gyakorlatban, ha az egyházak a közszolgálati médiában saját maguk szerkesztette műsorokra kapnak megfelelő lehetőséget, illetve emellett a közszolgálati média semlegessége nyer olyan értelmezést, mely lehetővé teszi, hogy az egyházak világnézeti műsor szerkesztésére adjanak megbízást, melynek tartalmát is ellenőrzik. Ezek az elemek természetesen kombinálódhatnak is. Ugyancsak fontosak a fejlődés irányai és részletei a kultúrával, műemlékvédelemmel és kulturális javakkal, gyűjteményekkel kapcsolatos jogalkotásban, ahol főként az egyházi tulajdonos rendelkezési jogát, illetve a közfeladatnak minősített üzemeltetés anyagi feltételeinek állami biztosítását érintik a Katolikus Egyház számára is igen jelentős kérdések. A közoktatás és a felsőoktatás terén nagy jelentősége van az állami és önkormányzati finanszírozás különböző jogcímek és módok szerinti megoszlásának. Az intézmények működtetési költségeire nézve az egyenlő anyagi támogatás 1990 elején deklarált elvének szellemében szükséges volna, hogy a normatívnak nevezett támogatás arányának csökkenésével az össztámogatáson belül, esetleg ennek keretében a normatívák összegének is a korábbinál alacsonyabb szintjével, az egyházi intézmények ne kerüljenek újra aránytalanul hátrányos helyzetbe, hanem az egyéb formában adott, nem szorosan fenntartói állami támogatásokból is egyenlő mértékben részesülhessenek. Ugyancsak jelentős kérdés a hittudományi felsőoktatás intézményeinek függetlensége, az akreditáció eljárási módja ezekben az esetekben. Itt ugyanis nem a képesítést ismeri el az állam, hanem csak a képzés és a diploma szintjét. Ezért az akkreditáláshoz szükséges vizsgálat tárgya és szempontjai sem lehetnek azonosak az elismert tartalmú szakképesítést adó intézmények akkreditálásakor alkalmazott elvekkel. Különösen figyelemreméltó kérdés, hogy a teológiai intézmények oktatói egyházi tisztséget töltenek be. Kinevezésüket az egyházi hatóságtól kapják6. A jogi kapcsolatok számos más részletében is rejlenek még tisztázandó, lehetőleg minél nagyobb egyetértéssel, minél hosszabb távlatra szóló felelősséggel megoldandó kérdések. A jogi szabályozás nem elvont logikai kérdés, hanem benne áll az ember és ember közötti kapcsolatok társadalmi összefüggésének egészében. Végül is minden fejlődés meghatározója ezen a téren az ember, aki képes – a történelemben működő isteni kegyelem segítségével –arra, hogy a másik ember iránti figyelemben, tiszteletben és megértésben fejlődjön, a közösségi együttélésnek az emberi méltóságot kibontakoztató rendjét felépítse és megvédje. 1 Vö. 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról (Ltv) 8. §. 2 Az 1989. évi XXXI. törvény által megállapított módosított és egységes szöveg (Alk.). 3 Kiegészítve az 1990. évi XL. törvénnyel, mely a 60. §-hoz egy (4) bekezdést fűz, mely szerint: „A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges." 4 Magyar szövegének kiadása pl. Erdő Péter / Schanda Balázs: Egyház és vallás a mai magyar jogban, Budapest 1993, 146. 5 4/1993. (II. 12.) AB határozat, A. 2. 6 CIC 253. k. 1. §, 812. k.; II. János Pál, Const. Ap. Sapientia Christiana, 1979. IV 15, art. 27. Vö. Erdő Péter: „A hittudományi képzés az egyházjog szerint", in Vigilia 59 (1994) 192-200.
Bozsóky Pál Gerő ÁLLAM ÉS EGYHÁZ SZÉTVÁLASZTÁSA FRANCIAORSZÁGBAN Jean Jaurés (†1914) az amszterdami kongresszusról hazatérve, 1904 augusztusában, a francia szocialisták vezére bejelentette pártja parlamenti programját: „Elérkezett az ideje annak, hogy végleges megoldást találjunk az állam és az egyház viszonyának a kérdésére, hogy az új demokrácia teljes erejével a nagyvonalú és súlyos szociális kérdés megoldásához lásson... A parlament közeli ülésére ki kell tűzni az állam és az egyház szétválasztását." Amikor Jaures pártja programját így megfogalmazta, már maga mögött tudta a radikális laicizmus elkötelezett híveit, a szabadkőművesség, a szabad gondolkodók klubjai és a nemrég megalakult Emberi Jogok Ligája tagjait, valamint a formálisan még el nem kötelezett, de az előbbiekkel rokonszenvező értelmiségi osztály jelentős részét. Mindezek együttvéve sem alkottak még igazi többséget. A nagyközönség – a választópolgárok – szellemi és politikai meggyőzését akarta szolgálni az 1904 szeptemberében Rómába egybehívott Szabadgondolkodók Nemzetközi Kongresszusa, amit Az Ész (La Raison) c. folyóirat így kommentált: „A középkori Róma katolicizmusának majd ellene szegül a Szabad Gondolat, az Ész és a Tudomány Univerzitása, és ők fognak majd szólni »urbi et orbi«, a városhoz és a világhoz. A régi általános zsinatokat majd felváltják az Ész, a Tudomány és a Humanizmus Világgyűlései." Politikai taktikájához híven, október 6-án az auxerre-i népgyűlésen Emilé Combes a szeparáció tervét már mint kormánya hivatalos törvénytervezetét mutatta be hallgatóinak. A miniszterelnök által propagált szeparációs törvény alapgondolata a protestáns hívek sorait megosztotta. A liberális irányzat kedvezően fogadta, mert benne a katolikus többség hagyományos monopóliumának a megszüntetését látta, míg a francia protestantizmus sajátos hagyományaihoz ragaszkodó szárnya – a „hitvallók" – aggodalommal olvasta a javaslat több részletét, mert azokban a közvetlen állami beavatkozás előjeleit vélte felfedezni, tartván az állami tisztviselők felügyeletétől, mely megkerülhetetlenül a korlátozások formájában fog majd jelentkezni. A katolikusok többsége nem kisebb aggodalommal várta a parlamenti vitát. Ez a félelme valóban nem volt alaptalan, mert a véget nem érő felszólalások ellenére a megszavazott törvény szövege számos buktatót rejtett magában, melyek nemcsak az Egyház nyilvános működését korlátozták, de belső szervezeti sérelmeket – jogsértéseket – is tartalmaztak, és az egyház nyilvános és eredményes működéséhez elengedhetetlen anyagi feltételeket, s így a függetlenséget sem garantálták. Az 1905. december 9-i törvény kimondta: 1) A Francia Köztársaság biztosítja minden polgára számára a lelkiismereti szabadságot. Garantálja a vallások (cultes) szabad gyakorlását, a közrend érdekében megszabott korlátozások mellett. 2) A köztársaság hivatalosan nem ismer el és nem támogat pénzzel (ne subventionne) egyetlen vallást sem. . . A vallások nyilvános intézményei (éteblissemnets publics des cultes) eltöröltetnek a 3. paragrafus előírásai szerint. 3) A 2. paragrafus állal eltörölt vallási intézmények ideiglenesen tovább működhetnek mindaddig, amíg a 4. paragrafusban előírt „vallási egyesületek" azok kezelését át nem veszik. E törvény kihirdetése után az Állami Vagyonkezelési Igazgatóság (Administration des Domaines) megbízottai leltárt készítenek az egyházi vagyonokról, felbecsülve azok értékét, vagyis - az említett intézmények ingó és ingatlan vagyonáról, - valamint az állam és a helyi (közigazgatási) hatóságok, közigazgatóságok idevágó vagyonáról, melyek a jelzett intézmények működéséhez eddig azok szabad rendelkezésére (használatára) álltak. 4) A jelen törvény kihirdetéséről számított egy éven belül a vallási intézmények ingó és ingatlan vagyonát ál kell adni az erre a célra alapított „vallási egyesületek" kezelésébe; ezek az egyesületek biztosítják majd a jelzett vallási intézmények további működését a jelzett (érintett) vallások belső törvényei szerint. Eme „vallási egyesületek" törvényes megalapítási módozatait a 19. paragrafus írja elő. . . 19) Az előbb jelzett egyesületek (associations) kizárólagos rendeltetése (feladata) az említett vallási intézmények további működtetése. Összeállításuk: - 1000 lakos alatti helyeken, községekben hét személy, - 1000 és 20 000 lakosú helyeken tizenöt személy, - 20 000-nél több lakost számláló városokban huszonöt személy, akik valamennyien a jelzett közigazgatási területen laknak állandó jelleggel. . . Ezek az egyesületek jogosultak adományok elfogadására, beszedésére, rendezésére, kezelésére, alapítványok elfogadására és átvételére a törvényes rendelkezések szerint. . . Már az első olvasásra szembeszökő, hogy ez a törvény teljes szakítást jelent mind az addigi francia közjoggal, jogi gyakorlattal, mind a katolikus Egyház belső törvényeivel, kánonjaival. Az „egyház" vagy „egyházak" szó a törvényben nem is szerepel, az csak „vallásokat" (cultes) ismer. Sem a katolikus hierarchiáról, sem a prostestánsok egyházi szervezetéről nem tud. Szól ugyan a „vallások belső törvényeiről", de ez olyan általános megjelölés, amely itt inkább zavaró, semmint tisztázó jelleget ölt, amikor a katolikusok belső törvényeit, a kánonjogot és a protestánsok zsinati határozatait semmibe veszi, amikor elvett tulajdonaikat egy nem létező, még megalakítandó egyesületre bízza. Ebből az egyesületből a püspökök, papok kizárva ugyan nincsenek – ők is állampolgárok és törvényesen bejegyzett lakosok valahol –, de a szerepük nincs tisztázva. E törvény arra sem nyújt garanciát, hogy a bejelentett új egyesület felett az egyházi felsőbbségeknek van-e egyáltalán ellenőrzési joguk. Annak a veszélye sincs kiküszöbölve, hogy az új anyagi „kezelők" – a tulajdon tényleges birtokosai – nem követelnek-e maguknak a régi rendszer hatalmasainál is nagyobb beavatkozást a vallási intézmények működtetése közben. Megfelelő anyagi források nélkül a vallási intézmények eredményes működtetése elképzelhetetlen. Utolsó pontosítás: nem az intézmények működtetik az Egyházat, hanem fordítva! Visszatetszést szült az is, hogy a törvény csak a vallási intézmények működéséhez szükséges épületekről szól, nem téve különbséget pl. egy püspök rezidenciája és katedrálisa, egy plébános temploma vagy a plébániai épületkomplexum közt. Eleve elképzelhetetlen volt, hogy a katedrálisban ne a püspök, és a plébánián ne a plébános legyen egy nap az úr! Ha az új szeparációs törvény ígérte a korábbi állami beavatkozások teljes kiküszöbölését, s így a hierarchia és a klérus függetlenségének biztosítását, megfelelő jogbiztonság nélkül ezek mit sem kezdhettek beígért szabadságukkal, hiszen az Egyház mint ilyen elveszítette eddigi „jogi személyi" jellegét. Megdöbbentő fenyegetést jelentett a beígért leltározás is. A katolikus Egyház a közelmúltban már többször tapasztalta, hogy a leltározás csak előjátéka a teljes vagyonelkobzásnak, minek következtében a hívek által vallási célra biztosított anyagi létfeltételeket – épületeket és egyéb tulajdonokat – vagy elkótyavetyélték, vagy lelkiismeretlen vagyonkezelők tulajdonították el. Ez magyarázza meg, hogy a leltározást sok helyütt maguk a hívek igyekeztek megakadályozni. A leltározók védelmére kirendelt fegyveres erőkkel több helyütt komoly összetűzésre került sor. Hogy a keserűség ennyire felhalmozódott a hívek lelkében, annak magyarázata az, hogy sokan már egy újabb egyházüldözéstől tartottak. S nem egészen ok nélkül. Közvetlen előzmények Az egyházat és az államot szétválasztó 1905. dec. 9-i törvény csak utolsó fejezete a megelőző húsz esztendő egyházellenes politikájának. A harc a közoktatás terén kezdődött. A III. Köztársaságban az iskolák elsöprő többsége egyházi vezetés alatt volt, a tanítói, nevelői kar 90%-ban valamilyen szerzetesrendhez tartozott. A szerzetesek elleni harc nyitányaképpen 1880-ban Jules Ferry betiltotta a jezsuita rendet, majd az egymást követő kormányok, különbséget téve az „engedélyezett" és „megtűrt" rendek közt, előbb megosztani próbálták soraikat, majd globálisan és apránként igyekeztek számukra lehetetlenné tenni a pedagógiai, oktatói munkát. 1882-ben megkezdték az állami oktatási rendszer kiépítését az alsó fokú (elemi) iskolákban is. A tantermekből kitiltották a keresztet és a hittan tanítását. (Hogy az állami iskolák növendékei is járhassanak katekizmusra, bevezették a heti szünnapot. Ez mindmáig fennmaradt!) 1883-ban a fegyveres erők tagjai testületileg semmiféle istentiszteleten részt nem vehettek. 1886-ban a szerzeteseket eltiltották a tanítástól még a vallásos jellegű iskolákban is. 1889-ben megszüntették a papok, szerzetesek és szeminaristák mentességét a katonai szolgálat alól. 1901-ben a Parlament megszavazta az új „Egyesületi törvényt" (Loi sur les Associations). A távozásra kényszerített szerzetesek épületeinek egy részét átmentették a katolikus oktatási intézmények számára. A szerzetesek és apácák kényszerű kivándorlása, amely az elmúlt évben már megkezdődött, tovább folytatódott. 1902. Emilé Combes miniszterelnök, visszaélve a konkordátum által biztosított „jelölési jogával", provokálóan maga nevezett ki püspököket, és nevüket nyilvánosságra hozta a pápai megerősítés előtt. Róma erélyesen megbélyegezte az eljárást. 1903. Combes kormánya, a köztársasági elnökkel előre megegyezve, és kijátszva a parlamenti házszabályokat, keresztülvitte a szerzetesrendek működési engedélyeinek visszavonását. Egyik napról a másikra a szerzetesek és apácák ezreit fosztotta meg nemcsak eddigi munkájuktól, de lakásuktól, mindennapi kenyerüktől is. Börtönbe ugyan nem záratott senkit, de ezúttal valóban nem volt más megoldás, mint az emigráció. A szerzetespapok egy kis részét a püspökök alkalmazhatták. Legtragikusabb az apácák helyzete volt, hiszen nagy részük még a családjába sem mehetett vissza. Az 1903. dec. 18-i törvény, nagyarányú sajtóhadjárat után, teljesen kizárta az ország szerzeteseit minden oktató munkából. Ezt a javaslatot már a radikálisok is sokallták, túlzásnak találták, mert alkalmazása esetén a kisvárosi és falusi iskolákban egyik napról a másikra 1500 férfi és 6000 női tanítót kellett volna munkába állítani, amire a közoktatásügyi miniszter teljesen képtelen volt; így ő maga kérte, hogy a törvény végrehajtási idejét tíz esztendőben állapítsák meg... (Combes kormánya rövidesen megbukik, és a törvény végrehajtását leállítja előbb az 1910/12-es nemzetközi válság, majd 1914-ben az első világháború. ..) 1904-ben egy alapjában véve jelentéktelen eseményt elferdítve és politikailag kiaknázva a párizsi kormány hazarendelte római követét „konzultációra". Hasonló eljárást követve a párizsi nunciust is hazatérésre kényszerítette. Az így „megüresedett" hivatalokban egyelőre még megmaradtak az „ideiglenes ügyvivők". Combes minden alkalmat megragadott, hogy egyházellenes politikájában minél messzebb menjen. Célja az volt, hogy a francia egyházat megfossza anyagi bázisaitól, társadalmi és kulturális befolyásától, majd Rómától is elszigetelve, visszakényszerítse a sekrestyébe. .. Parlamenti ügyessége, politikai gátlástalansága segítségével úgy látszott már, hogy végül valóban eléri célját. Komplikált tervei kovácsolásában azonban megfeledkezett két tényezőről: a miniszterelnöki poszt nem állandó! Függ mindig a választópolgárok által egy bizonyos időre a Parlamentbe küldött képviselők soraiból összeállított többségtől. Ez pedig soha és sehol nem volt állandó. És a francia egyház igazi életereje nem „hierarchiai kereteiben” volt, hanem a papok és hívek összességében, ez pedig igen szívósnak bizonyult, és tűrte a jogsértéseket, de igazában meg nem tört. És tudott várni is. Több mint évezredes története a tanú rá. A problémák sorjázott megoldása A szeparációs törvény egyéves határidőt adott a francia püspöki karnak, hogy a törvény által megkívánt „Associations cultuelles''-t felállítva „vallásos intézményeinek működtetésére" rendezze anyagi ügyeit. Mielőtt erre sor kerülhetett volna, X. Piusz pápa 1906. február 11-én nyilvánosságra hozta Vehementer kezdetű levelét, amelyben tiltakozott a konkordátum egyoldalú „megszüntetése" ellen, és elítélte az Állam és Egyház szétválasztásának a francia példában bemutatott formáját. Még ez év augusztus 6-án újabb levelet tett közzé Gravissimo kezdettel; ebben visszautasította a kormány által javasolt Associations cultuelles felállítását, mert a törvény által rögzített szöveg semmi garanciát nem ad arra, hogy a vallás intézményeit a jelzett egyesületek valóban a vallás szellemében szolgálják. Objektíve a római bírálat jogosult volt, de gyakorlatban a gyors pápai levél még gyorsabb nyilvánosságra hozatala a püspököket igen kényes helyzetbe hozta, mert már előkészületben volt egy átmeneti terv kidolgozása, hogy a parlamenti időhatárt betartsák. A köztársaságot féltő radikális pártok vádaskodásai ellen a püspökök mégsem voltak egészen hallgatásra ítélve. Ha sok vita után is, de mégis rendeződött már a köztársasági államforma nyilvános elismerése még a legtradicionalistábbnak tartott főpapok részéről is, és éppen az előző pápa, XIII. Leó (1878-1903) sürgetésére és támogatásával. Az elvi kérdések közül is sok tisztázódott már, főképpen a köztársasági államforma kompetenciája kérdésében. Az 1885. november 15-én közzétett Immortale Dei kezdetű pápai levél világosan megvonta a polgári/politikai és a vallási tekintély/hatalom jogkörét. Tovább pontosítva XVI. Gergely és IX. Piusz szavait a forradalom utáni teoretikusokról, arra a következtetésre jutott, hogy a köztársasági államforma is elfogadható megoldás azzal a feltétellel, hogy hatalmának gyakorlása közben nem siklik majd át semmiféle vallásüldözésbe. A keresztény királyság eszmei képe sokak emlékezetében élt még, de a múlt feletti nosztalgikus merengés nem jó útlevél a jövő építésére. A pápa úgy látta, hogy a francia hierarchia és egy bizonyos politikai arisztokrácia nem jó úton halad. Gondolatainak részletesebb kifejtésére 1890. november 12-én Lavigerie francia bíboros lett a tolmácsa Algerban, amikor a legmagasabb szintű polgári, katonai, tengerészeti és közigazgatási tisztségviselők előtt megtartotta pohárköszöntőjét, javasolva a francia katolikusoknak – beleértve a püspöki kart is – az új köztársasági államforma maradéktalan elismerését és őszinte támogatását. Összefogás nélkül, a tagadhatatlan eltérések, tehát elvi pluralizmus tényleges fennállása esetében biztos jövőt építeni nem lehet. Ebben a gondolatkörben maradt a pápa ugyanebben az évben kiadott Sapientiae christianae kezdetű levele is, amelyben újra leszögezte: „Az Egyház és a politikai polgári társadalom mindegyike sajátos önállósággal rendelkezik." Itt kell megemlíteni egyik másik levelét is, az Immortale Dei kezdetűt: „Isten az emberi nemet két hatalomra bízta: a vallási (egyházi) és a civil (polgári) ügyek intézésére. . . Erkölcsi kérdésekben azonban – pl. a házasság egysége, felbonthatatlansága – a vallási tekintély a polgári felett áll ... A nemzet társadalompolitikai boldogságának (kiteljesedésének) előmozdítása már a polgári tekintély vállain nyugszik..." Lavigerie bíboros nem félt a pontosítástól: „Itt az ideje, hogy véget vessünk belső megoszlásunknak, mert ezt követeli tőlünk a haza legfőbb érdeke." Szavait hidegen, csaknem ellenségesen fogadták ugyan a jelenlévők, és a püspöki karból sem gratulált neki senki, de az ország „csendes többsége" megértette, hogy e pillanatban döntő lépés történt az Állam és az Egyház közti megértés felé... Ám az akkori politikusok, sajnos, még nem így értették szavait. Gyanakvásukat részben fokozta az Au milieu des sollicitudes kezdetű pápai levél, amely eredetileg is franciául íródott, és kimondottan a franciáknak szólt. A pápa újra pontosította gondolatait. Különbséget kell tenni egy törvényesen felállított államforma elfogadása és néhány vezető politikus szélsőséges politikája közt. Ez utóbbiakat bírálni kötelesség is lehet. Ezt viszont sokan magukra értették, úgy állítván be a kérdést, hogy aki a törvényes kormány egyes törekvéseit ellenzi, az magát a köztársaságot támadja, vagy annak tekintélyét akarja aláásni. Ez persze fertelmes csúsztatása már a pápai elveknek. . . Hiszen törvényes kritika nélkül minden kormány „örökkévaló", vagy legalábbis „halhatatlan" lenne, sohasem lehetne kormányválság, sőt új választásokra sem lenne szükség. Mindez tökéletes abszurdum! Míg e viták folytak, közben eltelt jó tíz esztendő, és a katolikus közhangulat már beleilleszkedett a köztársasági államforma kereteibe, bár tagadhatatlan, hogy számarányához mérten a hangját nem mindig tudta hallatni. A jogi, államközi kapcsolat normális működése Párizs és Róma közt nyugodtabb fejlődést biztosíthatott volna. Ezért fájlalta többször a francia püspöki kar a diplomáciai kapcsolatok megszüntetését, mert olyan kényes helyzetben, mint amilyet a szeparációs törvény idézett elő, a szakértők rendszeres találkozása a politikai feszültséget is csökkenteni tudta volna, s így biztosítani az előidézett válság higgadt megoldását. Ám valamilyen elfogadható megoldást a mesterségesen megnehezített körülmények ellenére is találni kellett. Legsürgősebben éppen az Associations cultuelles-re kellett felelni, és lehetőleg gyorsan, nehogy az időmulasztást a kormány zsarolásra használhassa fel. Az Associations cultuelles javított formája A szeparációs törvény 13. paragrafusa kimondta, hogy amennyiben a törvényben jelzett egyesületek meg nem alakulnak, és át nem veszik a leltározott tulajdonokat egy éven belül, azok a megyei vagy helyi közigazgatási hatóságok döntése alapján jótékony célra átengedhetők. Buktatót tartalmazott a 14. paragrafus is, amely megígérte ugyan, hogy az érseki, püspöki, plébániai épületek és melléképületek, függetlenül a jelzett Associations megalapításától, „vallási használatban maradnak" a püspökök számára 2, a plébánosok számára 5 évig, de már egy jelentéktelen vidéki incidens is elég volt ahhoz, hogy a kormány egyszerre több papi szemináriumot lefoglaljon, és a kispapokat az utcára dobja. A kormány következetes kétszínű játékára jellemző, hogy a Szentszékkel kötött konkordátumot „beszüntette", ugyanakkor elővette a régi napóleoni konkordátum néhány intézkedését, amikor a „franciák császára" forradalmi vívmányokként megtartotta ugyan a már közszolgálatra átadott volt egyházi épületeket, megfeledkezve arról, hogy Napóleon az egyházat ért károsodás „megtérítése" gyanánt kormánya költségvetésében igen jelentős összeget szánt minden évben az egyház működtetésének biztosítására, sőt magára vállalta a nagyszemináriumok működési költségeit, beleértve a teológiai tanári kar tisztességes fizetését. .. A francia püspöki kar tudomásul vette ugyan a Vehementer nos és a Gravissimo officii munere pápai utasításokat, ugyanakkor viszont élni szeretett volna az 1901-es „Egyesületi törvény" adta lehetőségekkel, hogy vallási/istentiszteleti célokat szolgáló épületeit, tulajdonait mentse. A rendelkezésre álló idő azonban rövidnek bizonyult a megkívánt alapszabályok megszerkesztésére és az egyesületek vezetésére alkalmas emberek kiválasztására. Az új kormány józanul gondolkodó többsége ezt be is látta. Annál könnyebben, mert a leltározások alatti kínos incidensek és a fegyveres erők igénybevétele országos vonatkozásban is nagy visszatetszést keltettek. Közben szakértői azt is megmagyarázták neki, hogy a „vallások javai" hármas célt szolgáltak: 1) a vallás istentiszteleteinek folyamatos biztosítását méltó keretek közt (ez a szabad vallásgyakorlat elengedhetetlen eleme!) 2) a „vallások szolgáinak" (des servants des cultes) emberileg elfogadható életkörülmények biztosítását és 3) a szociális segélyek juttatását az arra rászorulóknak. (A karitatív munka összessége a vallások intézményeire hárult. Ilyen szociális intézményei az államnak nem voltak. Egyetlen kivétel a Napóleon által az egyedül maradt hadirokkantak számára létrehozott Invalidusok intézménye volt. De, például, egy súlyos bányaszerencsétlenség következtében támasz nélkül maradt családok megsegítésére már csak a katolikus és protestáns templomok kapuiban a vallás szolgái által rendezett gyűjtések szolgáltak!) A szeparációs törvény teljes végrehajtásának esetleg váratlan társadalompolitikai következményei felett ekkor néhány miniszter aggodalmát fejezte ki. Mindennek ellenére az 1905. dec. 9-i törvény 8. paragrafusának 2. pontja, valamint az 1906. március 16-i kormányrendelet 8. paragrafusának 3. pontja szerint az Állami Vagyonkezelési Igazgatóság (Administration des Domaines) az említett vallási intézmények vagyonát zárolta. Az 1905. évi dec. 9-i törvényben említett épületek egy része rövidesen a helyi közigazgatóságok birtokába jutott. Az 1907. aug. 17-i és az 1908. jún. 20-i pénzügyminiszteri rendelet még a hittantermeket is elkobozta. A francia püspöki kar anyagi szükségleteinek fedezésére elrendelte a templomi perselyezést, hogy a legszükségesebb kiadásait fedezhesse. E rendelkezésnek társadalmi sikere és visszhangja még a radikálisokat is felébresztette kezdeti antiklerikális győzelmi mámorukból. Meglepődve tapasztalták ugyanis, hogy a köznép igenis igényli a „vallás szolgálatait", és a vallási intézmények működtetését szükségesnek tartja. Az adminisztráció egyes túlbuzgó tagjai megfékezésére az 1907. január 2-i kormányrendelet biztosította „a vallás szolgáinak" a vallási jellegű épületek szabad és törvényes használatát, és a március 23-i rendelet felmentette őket minden előzetes bejelentés kötelezettsége alól, ha az említett épületekben istentiszteletet akartak tartani. Mert már erre is szükség volt még a kormányt is túllicitálni akaró néhány polgármester miatt. Aristide Briand kormánya megkísérelte, hogy az előző radikál-szocialista kormányok jogsértő intézkedésein enyhítsen. Franciaországnak egyre nőttek külpolitikai problémái, így nem volt érdeke a belső feszültséget tovább növelni. Azt inkább csökkenteni igyekezett, és figyelmesen várta az egyházi fél tárgyalási készségének legkisebb jeleit. Hosszú tanácskozás után a francia püspöki kar néhány dinamikusabb tagja a maga hatáskörében szervezte meg az Egyházi Kölcsönösen Segítő Egyesületet (Mutualités ecclésiastiques) az anyagi és pénzügyi problémák kezelésére az ismert állami törvények keretein belül. A kezdeményezést a kormány rokonszenvvel vette tudomásul, de Róma rövid időn belül leállítását kérte, annak ellenére, hogy a püspöki kar a kérdést újra megvitatván 1907. jan. 17. és 18. közti ülésén már arról tárgyalt, hogy miképpen lehetne e módszert országosan bevezetni. Újra tudatták Párizzsal, hogy „a francia dosszié a pápa íróasztalán fekszik". A római tilalom ellenére a püspökök fáradozásainak mégis lett egy pozitív eredménye: állami és egyházjogászok bevonásával megkezdődött a munka egy olyan alapszabály megszerkesztésére, amelynek segítségével a törvénybe iktatott Associations cultuelles valamilyen formája egyházi szempontból is elfogadható legyen. Addig is kimondottan „ideiglenes jelleggel" és „kísérleti céllal" (ennél óvatosabban már aligha lehetett volna megfogalmazni) minden egyházmegyében és plébánián 1907 és 1914 közölt felállították az Associations cultuelles alapszervezeteit, hogy a még meglévő „vallási intézmények anyagai tulajdonainak" valamilyen gazdája legyen. Végleges formában – három pápa korrekciója után – csak 1924-ben készült el a Róma által is elfogadott alapszabály, és az 1926. április 29-i pénzügyi törvény a még el nem idegenített vallási javakat átruházta az új egyesületre. .. Az Államtanács (Conseil d'État) 1923. dec. 13-i döntésével jóváhagyott alapszabályai szerint az új Association cultuelle jogilag „polgári egyesületnek" számít, 30 tagja van, jog szerinti elnöke a mindenkori megyéspüspök, aki „Rómával unióban van", egyházmegyénként csak egy alakulhat, a megyéspüspökön kívül jog szerinti tagja még az általános helynök és a káptalan egy tagja. Megalakulásakor a tagokat a megyéspüspök nevezi ki egyházmegyéjéből, és az első ülés megválasztja soraiból az Igazgató Tanácsban szereplő négy tagját. Évenkint legalább egy teljes ülést köteles tartani. Célja az egyházmegyei vallásos katolikus intézmények működésének anyagi biztosítása. Vallási és egyházkormányzati ügyekbe nem szólhat bele. Székhelye a püspöki székhely. A tagság felújítása vagy kiegészítése (haláleset) folyamán a jelöltet a püspök prezentálja, és a teljes ülés hívja be. Az Igazgató Tanács öt tagból áll, vagyis a püspök elnökből és négy beválasztott tagból. Sem az egyes plébániák, sem a káptalan önálló Association cultuelle-t nem állíthat fel. Végeredményben az új szabályok szerint az egyházmegyei központi kormányzat alkotó eleme, és a vallási javak/tulajdonok államilag elismert tulajdonosa és kezelője, a jogi személyt illető összes jogokkal és felhatalmazásokkal a püspök elnök vezetése és felelőssége alatt. Húsz éves harcba került, amíg a politikai szenvedélyek hatása alatt hozott pontatlan és egyházjogilag elfogadhatatlan törvényt állami és egyházi jogi szempontból is elfogadható formába öntötték. Ezt a munkát, higgadt és józan körülmények közt, 6-12 hónap alatt is elvégezhette volna egy időben kiküldött kétoldali szakértő bizottság. . . De 1905-ben csak szenvedélyektől elvakult, egyházjogban teljesen járatlan politikusok juthattak szóhoz. . . Akikből a jó szándék legkisebb szikrája is hiányzott... Az egyházi jellegű épületek közben megtörtént „vagyonelkobzásának'' pozitív eredménye lett, amennyiben ezeket az istentiszteleti helyeket továbbra is ingyen és bérmentve kötelesek az említett városi, falusi közigazgatások a vallás gyakorlatára bocsátani, az épületet karbantartani, ha szükség megkívánja, tatarozni és felújítani. Ha ezt elmulasztják, a közigazgatási bíróság erre kötelezheti őket, és ha a mulasztás miatt bennük baleset történne, az illetékes város, falu mindenkori vezetősége büntetőjogilag felelős. Így az 1905 és 1908 közt elvett (köztulajdonba vett) katolikus templomok, papi, plébániai lakok, hittantermek karbantartása nem terheli a katolikus egyházközségek költségvetését! Ez a kiváltság azonban csak az istentisztelettel és a vallások szolgáinak lakhelyével kapcsolatos épületekre vonatkozik. Egyéb egyházi jellegű épületekre nem, amiért is a katolikus egyház épületbirtokai 6-8 tized részét elveszítette. Sokat emlegetett példa erre Marseille régi püspöki palotája, amely ma is a városi rendőr-főkapitányság székhelye, és Clairvaux, Szent Bernát híres kolostora, szigorított börtön. Az anyagi függetlenség és a hívek bőkezűsége (adományok, örökségek, stb.) következtében a mai francia katolikus egyház épülethiányban nem szenved... A katolikus iskolai és szerzetesi problémák Szétrombolásuk idején a két kérdés szervesen összefüggött, de az elvett jogok visszaszerzése már két különböző fázisban történt. A szerzetesrendek működési engedélyének csalárd módon történt megvonására azért szánta rá magát az akkori kormány, hogy így megtörje a katolikus egyház tényleges iskolamonopóliumát. A katolikus iskolák alkották ekkor az ország oktatási intézményhálózatának 90 százalékát. A katolikus iskolákban pedig 90 százalékban a szerzetesek, szerzetesnők tanítottak. Leányok iskolázására az államnak semmiféle intézete ekkor még nem volt. Történelmi tény, hogy a közoktatásra általában az állam semmi gondot nem fordított az 1900-as évekig. Még egészségügyi – kórházi – hálózata is csak úgy bővült, hogy a közigazgatás (város vagy falu) biztosította az épületet és az orvosi személyzetet, de az ápolói személyzet kérdésének a megoldására teljesen az apácarendekre hagyatkozott. Leányiskolákban is csak szerzetes-nővérek tanítottak. Még a hadsereg és a haditengerészet is apácákat alkalmazott ápolónőkként nemcsak hazai, de külföldi támaszpontjain felállított kórházaiban is. Az állami oktatási és egészségügyi hálózat megszervezése így lett államgazdasági és politikai kérdés. Megoldását a vezető politikusok úgy próbálták siettetni, hogy előbb lerombolták a meglévő rendszert, így akarván kényszeríteni a különböző közigazgatási egységeket (megyéket, városokat, falvakat), hogy a kormányprogram mögé felsorakozzanak. Az iskolákból, kórházakból kizárt szerzetesek közül nagyon sokan új munkaterületeken találták meg továbbélési lehetőségüket, ami a politikai vezérek számára nagy és kellemetlen meglepetés volt. A sokat hangoztatott emberi és állampolgári jogok védelme miatt őket sem börtönbe zárni, sem az országból kiutasítani nem lehetett. Ezért a legkülönbözőbb adminisztratív intézkedésekkel igyekeztek számukra az életet elviselhetetlenné tenni. Sokan kivándoroltak, de a többség otthon maradt, és lett a vallásos élet „kovásza", várva a viharos idők elmúlását. Az első világháború alatt a katonaköteles papok, szerzetesek, papnövendékek mind engedelmeskedtek a behívási parancsnak. Még a külföldre emigráltak is jelentkeztek országuk helyi konzulátusain. A háború alatt többségük mint beteghordozó, „brancardier" szolgált, a legveszélyesebb helyeken: a két tűzvonal közt a sebesültek és halottak egybegyűjtésével. Halottaik és sebesültjeik száma több ezerre tehető. A háború befejeztével a leszerelt frontharcosoktól a legkisebb állampolgári jogot sem lehetett megvonni, így a hivatalos kormány felelősök „nem vettek tudomást" arról, hogy leszerelésük után hazatérve milyen „nem engedélyezett szerzetesi társaságban" éltek, hogyan szervezték újjá szétvert szerzetesi közösségeiket. Régi nagy épületeiket ekkor nem kérték vissza (sokszor később sem!), de az új keretek közt ott építhettek maguknak házat, ahol akartak. A volt harctereken a hadi események által lerombolt nagy kolostorok felépítése szerepelt a németeknek benyújtott kártérítési összegben – azokat újjá is építették német pénzen –, és a szerzetesek, „fűképpen a kontemplatív rendek", oda újra bevonulhattak, néha ünnepélyes keretek közt! Az apácák mint kórházi önkéntes ápolónők kivívták a sebesültek és a katonaorvosok megbecsülését. A veszélyes nagy járványkórházakban az ápolónői személyzet többségét ók adták. Nekik is „el kellett nézni", hogy újra kezdték szerzetesi életüket, számban talán kisebb, de még eltökéltebb szerzetesi közösségekben. S amint a számuk növekedett, régi tanítónői, tanárnői és ápolónői hivatásukat is gyakorolhatták. S mert a Falloux-törvény lehetővé tette a katolikus iskolák lassú, de folyamatos számbeli növelését is, itt kerestek és találtak új működési területet. A megújuló katolikus iskolahálózat a férfi szerzetesek számára is biztosított megfelelő munkateret. Senki nem háborgatta már őket, már csak azért sem, mert oktatási intézményeik mihamar a legjobb iskolák élvonalába kerültek, s ekkor már számíthattak a hálás szülők – adófizető és szavazó állampolgárok! – támogatására. A virágzásnak induló öt katolikus egyetem biztosította a katolikus tanítói, tanári utánpótlást. A diplomakiadás ugyan továbbra is az állami intézmények monopóliuma maradt, de az államvizsgákra legálisan készítették elő növendékeiket a katolikus oktatási intézmények is minden téren. Mivel a korábbi elvi fenntartások a szerzetesség ellen így megdőltek, komoly akadálya már nem volt többé annak sem, hogy a szerzetesek a lelkipásztori, a szerzetesnők pedig a karitatív munka újrafelvétele révén részesei, közvetlen munkatársai legyenek a francia katolicizmus talpra állásának. Szerzetesek, szerzetesnők a missziókban Már a XX. század elejétől, majd az első világháború végétől a megnövekedett francia gyarmatbirodalom nagy feladat elé állította az egymást követő francia kormányokat. A közigazgatás megszervezése, a jog és rend biztosítása, a gazdasági fejlődés alapkövetelményeinek előteremtése mellett nem feledkezhetett meg a társadalmi és a kulturális emancipáció előmozdításáról sem. Egészségügyi és kulturális téren minden kormány, politikai hovatartozásától függetlenül, őszintén számított a francia szerzetesség munkájára. A missziók kezdetétől fogva hagyomány volt, hogy ott, ahol egy francia misszionárius letelepedhetett, temploma, kápolnája mellett azonnal iskolát is nyitott az analfabetizmus leküzdésére. A missziós nővérek egyedül voltak abban a helyzetben, hogy a bennszülött női világ és család életébe betekinthessenek, és jelenlétükkel, tanácsaikkal, iskoláikkal és első segélyhelyeikkel fontos nevelői munkájukat megkezdhessék. Ez magyarázza meg, hogy bár az anyaországban az antiklerikális hivatalos politika házaik és intézményeik lerontására törekedett, a gyarmati világban házaik és intézményeik a gyarmati közigazgatás védelmét és támogatását igazában sohasem vesztették el. De nem csüggedtek a férfi missziós rendek sem, mert bár anyaházaikat nagyon sokszor elveszítették az anyaországban, a szomszédos Svájcban, Belgiumban, Angliában megnyithatták kiképző intézeteiket a szükséges missziós utánpótlás biztosítására. Az első világháborút követő Párizs-környéki békék következtében a francia gyarmatbirodalom jelentősen megnövekedett. A misszionáriusok iskolákat alapító vagy a meglévőket átvevő, a nővérek leányiskolákat és segélyhelyeket (dispensaires) vezető munkájára még nagyobb szükség lett. Ebbeni munkájukban teljes szabadságnak örvendtek már, és az állami, helyi kormányzati támogatás ezúttal már hivatalos formában is jelentkezett. Még a meggyőződéses antiklerikalizmusáról ismert miniszterek is csak elismeréssel szóltak tevékenységükről. Clémanceau parlamenti vitaleállító kijelentése ismert: „Az antiklerikalizmus nem francia kiviteli cikk!" A későbbi független államok teljes kulturális és közigazgatási kerete a misszionáriusok iskoláiban sajátította el a nyugati kultúra alapelemeit. A francia katolikus egyház belső megújulásának fázisai A szeparációs törvények következtében anyagiakban elszegényedett, vallási intézményeiben és szervezeteiben megtépázott francia katolikus egyház önkormányzati és lelkipásztori téren eddig ismeretlen szabadságot szerzett egy új és átfogó munkaprogram kidolgozására. Eme elvi, de főbenjáró előny mellett szóljunk előbb a gyengeségekről, hátrányokról. A hosszú és kíméletlen egyházellenes politikai harc sokakban megingatta a bizalmat az egyházi hierarchia és intézményei iránt. A püspöki kar közös fellépését a válságos években nemegyszer nehezítette vagy gyengítette az egyetértés szembeszökő hiánya. A szemináriumok bizonytalan helyzete zavarta a rendszeres tanítást, a következetes papképzést, a papi utánpótlás folyamatos biztosítását. A lelkipásztorkodó papság anyagi és társadalmi létfeltételeinek bizonytalansága, többszörös megkérdőjelezése nemcsak a papi státus presztízsét kezdte ki, de nagyban gyengítette az ifjúságban a hivatás iránti vonzalmat. Az országszerte megrendezett vallás- és egyházellenes kongresszusok, népgyűlések, a sajtó többségének kíméletlen bíráló és rágalmazó hangja is megtette a hatását: egész vidékekre kiterjedt a hitbeli közömbösség hideg hulláma. A hagyományos, főképpen vidéki búcsújárások ugyan nem szűntek meg teljesen soha, de vasárnaponként a templomok mind jobban kiürültek. Az ipari centralizáció következtében gomba módra szaporodó új lakótelepeken a faluról odasereglő új lakosság a vidéki szokásokkal együtt elhagyta a templomba járást is. Sok helyütt templom sem épült már az új telepeken, így közelben élő pap sem volt elégséges számban. Az állami iskolák számának a szaporodtával az ifjúság nagy része vagy semmit nem hallott az Evangéliumokról, az egyházról, a hitről, vagy – ami még rosszabb – csak hamis vagy ellenséges ismeretekhez jutott. Felsőbb tanulmányai során hasonló légkörben élt. Az állami oktatók, tanítók kötelező negatív befolyása és a katolikus iskolák számának hirtelen lecsökkenése következtében egyre növekedett egy hívő és dinamikus katolikus elit hiánya. A parlamentben évről évre fogyott a hite és az egyháza mellett kiállni képes vagy bátor képviselő és szenátor. A katolikus sajtó megbénult, a könyvkiadás pangott. Ilyen mélypontról kellett megindulnia a francia katolikus megújulásnak. Az egymást követő évek során a politikai feszültség enyhült, s ezzel párhuzamosan a hivatalos elnyomás is gyengült. Az élharcos vallás- és egyházellenes politikusok közül sokan vagy kidőltek, vagy nem kerültek vissza a parlamentbe. Az új generáció már több hajlandóságot mutatott a közvetlen tárgyalásokra. Ezzel a jelenséggel párhuzamosan a püspöki karban is új generáció jutott szóhoz. Az elvett vagy elveszített anyagi források hiányát, mint jeleztük, kezdetben a perselyezéssel igyekeztek pótolni. 1908 és 1914 közt már nagyobb biztonságot jelentett az ideiglenesen felállított szerv, az Egyházi Kölcsönösen Segélyező Egyesület működése, amely szerencsésen túlélte a világháborút is, hogy 1924 után végre nyugvópontra jusson az anyagi kérdések, az egyházi tulajdonok problémája. A biztos alapok megteremtéséhez bizonyos időre szükség volt, de az új jogi állapot ezt már lehetővé tette, s a hívekből sem hiányzott a segíteni akarás. Meg lehetett szervezni a nélkülözhetetlen szakemberek gárdáját, akik a tulajdonok ésszerű kezelésében megfelelő tapasztalatokkal rendelkeztek. Alkalmazásuk számos papot szabadított fel a lelkipásztori munkára. Társadalompolitikai téren a megbékélést szolgálta 1921-ben a diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele a Vatikánnal. Már az első világháború alatt belátta a politikai vezetés, hogy mennyi hátránya volt annak, hogy ezekben a válságos esztendőkben francia képviselet nem volt a világ kereszténységének középpontjában. Az első lépéseket a kapcsolatok újrafelvételére már 1916-ban szerette volna megtenni Briand miniszterelnök, de a külügyi és a hadügyi tárca képviselői, az olasz barátságra hivatkozva, ebben megakadályozták. (Olaszország ekkor még nem rendezte kapcsolatait a Vatikánnal!) Bár a Szentszék már ekkor pozitív választ adott a kezdeményezésre, mégis várni kellelt a háború végéig, amikor a párizsi békekonferenciák befejeztével az Orleans-i Szűz szentté avatásának alkalmával megtörténhettek az első hivatalos lépesek, és 1921-ben sor kerülhetett a követek kicserélésére... A pápai nuncius párizsi jelenléte nemcsak a Rómával való kapcsolatokat könnyítette meg a francia püspöki kar számára, de pozitívan befolyásolta az Associations cultuelles körüli harcok szerencsés befejezését is, mert siettette a pápai hozzájárulás megszerzését. Bár a római Püspöki Kongregáció három ízben is szorgalmazta püspöki konferenciák tartását bizonyos feltételek mellett (1889-ben az olaszok, 1898-ban az osztrákok, 1900-ban az észak-amerikaiak címére adott utasításaiban), az 1907. jan. 15. és 18. közt tartott párizsi püspökkari konferencia után a francia püspökök nem ülhettek össze a kormánnyal való tárgyalások megbeszélésére, mert „ezek az akták a pápa íróasztalán feküdtek", és várakozásra kaptak tanácsot. (Bár tényleges betiltásáról hivatalos irat nem maradt fenn!) Róma ugyanis azt remélte, hogy a pápai tekintély latba vetése már a tárgyalások során több sikert ígérhet a párizsi kormány nyomásának enyhítésére. A francia püspökök így mindenképpen csak időnyerésre gondolhattak, és elsősorban saját egyházmegyéjük ügyeivel foglalkoztak. E helyzet hátrányos oldala volt, hogy nemcsak a hívek, de a lakosság nagy része is úgy vélte, hogy „a püspökök megint csak hallgatnak", mert az ügyben érdemlegesen nem szólalhattak fel sem közösen, sem egyenként. Előnye lett viszont, hogy egyházmegyéik szűkebb keretei közt több idejük volt híveik és papjaik ügyeivel foglalkozni. Azokat jobban megismerték, és a gyakoribb személyes kapcsolat révén az irántuk való bizalom lassan megerősödött. Fontos következménye ennek a közeledésnek, hogy a püspökök többet foglalkozhattak személyesen is kispapjaikkal, akik a régi állapotokhoz mérten sokkal szerényebb keretek közt készültek fel a papságra. A szemináriumokban kialakult személyes ismeretség nemcsak nehéz helyzetüket tette elviselhetőbbé, de a későbbi lelkipásztori munkához is jobban érezték főpásztoruk bizalmát és támogatását. A hivatások számának zuhanása megszűnt, majd rövidesen emelkedő tendenciát mutatott. A hívekkel való gyakoribb érintkezés lehetővé tette a lelkipásztori munka szükséges reformját is. Újra kellett gondolni, kiértékelni a világi hívek részvételét a plébániai és egyházközségi életben, a nevelési és oktatási intézményekben, a sajtóban és a társadalmi életben. Lehetőséget kellett adni arra, hogy ne csak hallják, érezzék, de konkrétan is megmutathassák, hogy teljes jogú tagjai a megújulást kereső egyháznak, hogy gondolataikat, javaslataikat meghallgatják, hogy munkavállalásuk nemcsak kívánatos, de elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy új és életerős katolicizmus születhessen az épülő új társadalmi keretben. Mindez nem kis feladat elé állította az egyház hivatalos képviselőit a hierarchia minden fokán. A múltat emlegető mindenfajta nosztalgiával le kellett számolni. A kastélyok, a főúri rezidenciák, a kenetes hangú miniszterek ideje végérvényesen lejárt. Ahhoz, hogy az új távlatok kínálta lehetőségek valósággá válhassanak, új és dinamikus emberekre volt szükség, akik saját vallásukban jártasak, őszintén hívők, akik az evangéliumi tanítások ismeretében vállalják a társadalmi élet, a hivatalos szereplés, helyesebben a feladat által megkívánt kockázatokat is, legfőképpen pedig az odaadó, becsületes munkát. Nem számíthattak ugyanis arra, hogy közéleti keresztény szereplésükkel anyagi vagy társadalmi előnyökhöz jussanak. Ezen a téren teljesen újítóknak kellett lenniük. A könnyű és gyors hasznot kereső, ipari és mind anyagiasabb jellegű társadalomban is meg kellett őrizniük az apostolok és újítók feddhetetlenségét és szerénységet, a bátor kiállás mindenkori megőrzése mellett. Ebben a mezőnyben történt valószínűleg a legmerészebb újítás, amikor a várt és kívánt új nemzedék felnevelésére létrehozták, kifejlesztették a két ifjúsági mozgalmat: a katolikus cserkészetet és a keresztény munkásifjúság szövetségét. A cserkészetben a serdülő (középiskolás vagy iskolán kívüli) ifjúság keresztény nevelése a cél. Fiúk és leányok emberi közösségre való nevelése a keresztény valláserkölcsi tanítás szerint. Hit, emberszeretet, emberség és természetszeretet az alaptörvényei. A közös tervek és közös munka első nevelő iskolája. Ennek a nevelési elvnek lett logikus folytatása a főiskolai és az egyetemi ifjúság rendszeres lelkipásztori vezetése, ellátása. A profán tudományokkal párhuzamosan bemutatott vallási ismeretek közlése, megvitatása, az életbe való átültetése. A munkásifjúsági mozgalmak keresztény szellemű megszervezése talán meg a cserkészetnél is újabb, forradalmibb kezdeményezés volt. Csírájában létezett ugyan már 1886 óta Franciaországban, amikor Albert de Mun megalapította a Franciaországi Katolikus Ifjúsági Társulatot (Assocation catholique de la Jeunesse Francaise), hogy, az alapító szavai szerint, „a francia ifjúságnak visszaadja Krisztust". Igazi virágzásnak azonban 1929-ben indult, amikor Cardijn belga kanonok létrehozta a Keresztény Ifjúmunkások Egyesületét, teljes nevén Jeunesse Ouvriére Chrétienne-t, ismert rövidítéssel: JOC-ot. Ennek sikerét látva s ebből a gondolatból kiindulva születtek meg a különböző „szakosítóit" ifjúsági mozgalmak, a Keresztény Agrárifjúság (J.A.C.) és a Keresztény Diákifjúság (J.E.C.). Ezek a mozgalmak fiatal vezetőikkel és lelkészeikkel már tízezres csoportokat fogtak össze, és ültették át a keresztény szellem palántáit a társadalom minden rétegébe. A cserkészek az 193l-es gödöllői világjamboreen, a JOC+JAC+JEC pedig 1939. április 23-án a párizsi Sportcsarnokban tartották meg seregszemléjüket. Ez volt egyébként a francia katolikus ifjúsági mozgalmak utolsó nagy bemutatkozása a II. világháború kitörése előtt. Hosszú évtizedeken át ezekből a mozgalmakból nőttek ki azok a kiváló keresztények, akik a társadalmi élet minden terén igazolni fogják majd a megpróbáltatásokban megedzett, de ifjúságában új életet ígérő francia katolikus Egyház igazi erejét, jelentőségét. Dinamizmusa átcsap a filozófia és az irodalom terére is. Új szerzők jelentkeznek új műveikkel, új fejezetet nyitva a francia és az európai kultúra történetében.
Jean-Pierre Jossua CONGAR ATYA ÖKUMENIKUS MŰVE Yves Marie-Joseph Congar az idén áprilisban töltötte be 90. életévét. Most november 26-án a pápa bíborossá kreálta – kétségtelenül érdemei elismeréseként, hiszen az agg teológus már nem vehet részt a következő konklávén. A francia domonkos teológusnak igen jelentős szerepe volt a katolikus teológia, különösen is az egyháztan megújításában, és ezáltal az ökumenizmus útjának egyengetésében. Életművét röviden bemutatja Szabó Ferenc kis könyve: H. de Lubac – Y. Congar, Teológiai Kiskönyvtár 1/7, Róma 1976. Teológiai vázlatok, Szent István Társulat, 1983, VI. kötet, 273-311. Az itt közölt tanulmányban a francia domonkos, J.-P. Jossua rendtársa ökumenikus művét ismerteti. (Etudes 1982, 357/5, 543-555. old.) P Jossua korábban könyvben mutatta be P. Congar életútját és teológiai tevékenységét {Le Pere Congar, Paris 1967), de az 1967 utáni pályaszakaszt még nem vehette figyelembe. Az Etudes-ben megjelent cikket Szabó F. fordította. A . Yves Congar nagy szenvedélye az egység ügyének előmozdítása volt. Innen indult el, ezt szolgálta történeti és egyháztani tudományos munkássága. Ma is még, közel 80 éves korában, több hónap óta újra tanulmányozza Luthert nagy csodálkozással. Az 1937-ben megjelent Megosztott keresztények (Chrétiens désunis) és most (1982-ben) megjelent könyve: Különbözőségek és szeretetközösség (Diversites et communion) között hosszú hűséget figyelhetünk meg. Ugyanakkor változást is: átmenetet a hajdani katolikus dogmatizmustól (igaz, ez értelmes és jóindulatú volt, de egy kissé merev tomizmus jelölte meg) a nyitott és kérdező kutatáshoz. „Nem teszek mást, mint kérdéseket vetek fel – mondta nekem nemrégen –, nem mehetünk messzebbre..." Mennyi más teológus megmerevedik... Mielőtt elemezném utolsó művét, ill. előtte vázolnám megtett útját, emlékeztetek Congar atya ökumenikus munkásságának főbb mozzanataira. Elkötelezettség a keresztények egységéért Yves Congar 1904-ben született Sedanban: ez a város a francia reformáció egyik nagy központja volt, ahol ma is sok protestáns él. Domonkos rendi tanulmányait Le Saulchoirban végezte a húszas évek végén; ekkor már erős hívást érzett, hogy a keresztények egységéért dolgozzék. Ettől kezdve nem egy szaktárgy tanulmányozásáról volt szó nála, hanem az egyházi élet mindent átfogó dimenziójáról, amelyet fel kellett fedezni, meg kellett ismertetni, előre kellett lendíteni. Ennek az elkötelezettségnek két egymástól elválaszthatatlan irányultsága volt. Egyrészt meg kellett hallgatni másokat: tanulmányozni a múltat, az addigi ökumenikus találkozásokat (meglehetősen kevés volt), meglátogatni a helyeket, ahol a szakadás megtörtént, ahol a különvált egyházak éltek, elolvasni a jelentős műveket, találkozni emberekkel, éspedig abban a szellemben és azzal a szándékkal, hogy felfedezze bennük az igazságot, és elismerje azt. Ezeknek az éveknek a központi témája a „katolicitás" volt: arra törekedni, hogy mindent átöleljünk a végre megvalósult teljességben. Másrészt ugyanúgy szükség volt a saját egyházán belüli cselekvésre, hogy kirajzolódjék egy bizonyos konvergencia más keresztényekkel a közös forrásokhoz való nagyobb hűség révén. Az egyháztani kutatás, amelyet e feladat megkövetelt, azt eredményezte, hogy hitelt szerzett az addig nem nagyra becsült katolikus ökumenikus tevékenységnek. Így tehát 1932 és 1940 között P. Congar számos olyan katolikussal kapcsolatba lépett, akik elkötelezték magukat az ökumenizmusban (Paul Couturier, Lambert Beaudoin, elément Lialine), látogatta a reformátusokat, ortodoxokat, anglikánokat, találkozókat kezdeményezett – főleg Karl Barth körül; számos cikket tett közzé a domonkos, La vie intellectuelle című folyóiratban és másutt, elindította az Unam sanctam könyvsorozatot, amelynek ökumenizmussal foglalkozó kötetei nagy befolyást gyakoroltak az egyházak életére. Ennek a sorozatnak első kötete az ő már említett, Megosztott keresztények című műve volt. Célul tűzte ki, hogy felfedeztesse az ökumenizmus problémáit és „a többi keresztényt", illetve hogy katolikus szemszögből teológiailag elhelyezze az ökumenizmust. Ami ma már szemünkben felekezeti szűklátókörűségnek tűnhet, akkor döntő szolgálat volt olyan ügynek, amelyet sokan védhetetlennek véltek. A könyv alcíme: „Egy katolikus »ökumenizmus« alapelvei" jól jelzi ezt az erőfeszítést és korlátait. Elég emlékeztetnünk arra, hogy a zsinati dekrétumban már áthelyeződött a jelző, és eltűnt az idézőjel az ökumenizmusról (tehát: az ökumenizmus katolikus alapelvei), hogy lássuk a problematika gyors fejlődését meg az egyház hivatalos köreiben is. Mégis a könyv és a zsinat között egy hosszú sötét időszak következett, amely eltörölhetetlen nyomokat hagyott P. Congar lelkében. 1937-től kezdve bizonyos gyanúsítások célpontja lett: Pacelli vatikáni államtitkár megtiltotta neki, hogy részt vegyen az Oxfordi Konferencián, amelynek előkészítéséhez pedig ő is hozzájárult. Amikor a háború után kifejezett lett irányában a bizalmatlanság a határozottan ökumenizmusellenes hivatalos körökben, P. Congar megértette, hogy a hallgatás időszaka köszöntött be számára. Csakhamar szankciók, száműzetés következik. Ekkor arra törekszik, hogy előkészítse a katolikus egyházban a minden ökumenikus nyitottsághoz szükséges előfeltételeket, különösen annak tanbeli megalapozását. Ismeretes egyháztani műveinek sora: Igazi és hamis reform az egyházban (Vraie et fausse reformé dans l'Eglise, 1950), Vázlatok a laikátus teológiájához (Jalons pour une theologie du laicat, 1954); A Hagyomány és a hagyományok (La Tradition et les traditions, 1960-1963). E művek alapvető fontosságúak lettek egyháztani szempontból. Különös tény: ez a kényszerű visszavonulás az ökumenikus tevékenységtől megmarad még akkor is, amikor XXIII. János pápasága és a zsinati időszak a hatvanas években meghozta az ökumenikus nyitottságot: P. Congar ezentúl a szélesebb egyháztani területen folytatta tudományos tevékenységét. Kétségkívül ebben az időszakban szükség volt az ő egyháztani jártasságára; de figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy időközben megjelent a katolikus ökumenikusok új nemzedéke, meg talán azt is, hogy a korábbi sebek nem gyógyultak be teljesen. Mindazonáltal P. Congar ökumenikus hivatása továbbra is gyümölcsöket hozott; erről tanúskodik pl. két könyve a zsinati időszakból (cikkei az ökumenizmus különböző problémáiról, az egység feltételeiről, alapvető egyháztani viták): Az ökumenizmus szempontjai (Aspects de l'oecumenisme, 1962) és Keresztények párbeszédben (Chrétiens en dialogue, 1964). Most pedig – 45 évvel a Megosztott keresztények után – megjelent legújabb műve: Különbözőségek és szeretetközösség (Diversités et communion, Cerf 1982): ez szolgált alkalmul cikkem megírására. A hit lényegének keresése Az új könyv egy előadássorozatból született meg, amelyet P. Congar a Párizsi Katolikus Egyetem Ökumenikus Intézetében tartott az ökumenizmus problémáiról. P. Congar felveti a kérdést, hogy vajon az egységtörekvés jelenlegi megtorpanása idején nem kellene-e újra megvizsgálni a legalapvetőbb kérdéseket. Mintegy fél százada a keresztény egyházak felfedezték azt a széles alapot, ami egyesíti őket, amiben megegyeznek: erre lehetne támaszkodni. Egyesek szerint az „alapvető hitágazatok" elfogadásával – a hit lényegéről van szó! – meg lehelne újra valósítani a szeretetközösséget a „többarcú egység" formájában, tehát tiszteletben tartva az egyes egyházak törvényesen eltérő és megőrizendő hagyományát, röviden: „a kiengesztelődött különbözőséget." Lehetséges-e ez? Különböző egyházképek az Újszövetségben Hogy megvilágítsa ezt a vitát, P. Congar könyvének első része tanulmányozza a törvényes különbözőség alapját a kereszténységben, időben és térben egyaránt. Vajon a keresztény egység, szeretetközösség megengedi-e a pluralizmust? Mihelyt elkezdjük tanulmányozni ezt a részt, rögtön látjuk korlátait: nem szintézis ez, hanem kiérlelt és kritikusan kiértékelt részletkérdések együttese. Ha azt várjuk tőle, hogy kérdéseket vessen fel, és ezekre a megoldás néhány elemét javasolja, serkentő hatással lesz ránk; ha viszont részletesen kifejtett és megindokolt személyes állásfoglalást várunk tőle, akkor csalódottak leszünk. Az Újszövetségről szóló fejezet Ernst Käsemann, a nagy lutheránus exegéta nézetének megvitatásával kezdődik. Lényeges számunkra az, hogy a protestáns szerző megállapítja: az Újszövetségben alapvető különbségek vannak az egyházfelfogásban, jóllehet egyöntetűen az Úr Jézusra hivatkoznak. Vajon találhatunk-e itt megnyugtató megoldást a mi jelenlegi megosztottságunkra? Vajon nincs-e az apostoli közösségekben több egymás mellett élő különbözőség, az egymást követő történelmi helyzetek szerint, amelyek között az egyház fokozottabb szervezettségének állomása visszafordíthatatlannak és szükségesnek tűnik? Vajon a mi egységkeresésünk nem a bibliai kánonon alapul, miként a különbözőség elfogadása is? P. Congar ilyen kritikai kérdéseket vet fel joggal, de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy meglássuk a tudományos exegézis teljesen különböző szemléletét. A központ és a helyi egyházak Ugyanebben a vonalban maradva három történelmi tanulmány – a patrisztikus korra vonatkozóan – bemutatja az ősi hagyományt az egyházban levő különbözőségeket illetően. A Húsvét időpontjával kapcsolatos viták megmutatják, hogy a II. században úgy gondolták: a főbb pontokat illető szokások különbségei megerősítették a hitben való megegyezést, ahelyett, hogy azt kérdésessé tették volna. Ha később eljutottak a kérdésben egy bizonyos egyöntetűségre, ez nem jelenti az előbbi elv megtagadását, hanem azt, hogy az egységnek megadják a szükséges külső jelet. A szokások egyöntetűségét illetően, miként ama szentségi kérdésben, hogy egységben vannak-e azokkal, akik újra keresztelték az eretneket, súlyos kritikákkal illették hajdan azokat a püspököket vagy pápákat, akiket megkísértett a rigorizmus, a materiális egység. Nagyon fontos liturgikus különbségeket fogadtak el egészen a VII. századig: ezt számos dokumentum tanúsítja. Továbbá a hit megfogalmazásai is különbözők voltak, pl. a Szentháromságra vonatkozóan, és ezeket eltűrték. P. Congar megmutatja, hogy a hit eredeti lényegi egységét (ez organikus, szentségi vagy misztériumjellegű volt, Krisztus Testének egysége, amely magában foglalt sok különféleséget, feszültséget, sőt különbséget is), a pápák – Damasus pápától (366-384) kezdődően – fokozatosan látható, teljes egységgé alakították, amelyet Róma verifikált. Így fogták fel szerepüket a pápák. Ezt a látásmódot, amely az egységből indul ki, és egy egyetemes érvénnyel bíró központból, elég korán elfogadták Itáliában, a pápai befolyás első zónájában, de sokkal lassabban – és a XVIII. századig különböző ellenállások árán – a másodikban, a latin Nyugaton, viszont sohasem fogadták el Keleten. Kelet csak azt a primátust ismerte el Rómának, amely az eredeti eszméből indul ki: a helyi egyházak kommuniójából, amelyek megélik a hit, a szeretet és az Eucharisztia egységét, amely egység a kölcsönös cserék és kommunikációk révén aktualizálódik, továbbá, ha erre szükség mutatkozik, a zsinat által. Ez tehát a „kommunió egysége" (szeretetközösség). Erre a másik kopernikuszi fordulatra kapnánk meghívást? A XX. század pápái egyre inkább hangsúlyozzák az ősi elvet: egység a jogos különbözőségben, bár nem valósítják meg. Mindenesetre P. Congar azt sugallja nekünk: ahelyett, hogy az elvesztett kezdeti, többé-kevésbé mitikus egység helyreállításáról álmodoznánk, inkább kövessük Karl Rahner meglátását, aki számára a keresett egység előttünk van (előre, a jövőben), és a lényegre való összpontosításból születhet meg. Congar atya könyve első részét két teológiai megjegyzés egészíti ki. Ezek egyrészt az etnikai és kulturális térségek pluralizmusára vonatkoznak (Afrikát veszi példának), másrészt a pluralizmusra mint az egység értékére. Ezt a pluralizmust megalapozza annak a valóságnak transzcendenciája, amelyet be akarunk vezetni a történelembe, illetve történelmi különbözőségek, az élő alanyok, akik e Transzcendenciát befogadják. Elkerülhetetlenek tehát a feszültségek, nézeteltérések: csak úgy lehet tárgyalni róluk, ha elfogadjuk a másik különbözőséget: egy vonatkozási pont és a közös rendeltetés alapján. A vonatkozási pont és a rendeltetés lényegileg eszkatologikusak, tehát jórészt még nem megszerzettek, hanem előttünk vannak a jövőben. Ez az eszkatologikus szemlélet teljesen hiányzott abból az egyetemes katolikus egyháztanból, amely – P. Congar szerint – a trentói zsinat és a II. vatikáni zsinat között uralkodott. A megkülönböztetés ismérvei A könyv második része: „Tekintet Kelet felé", egyrészt igyekszik elfogadni Kelet hozzájárulását az egységkereséshez, másrészt a komplementaritás témáját tárgyalja: a két nagy hagyomány egymást kiegészítő szerepét. Az egyik tanulmány megvizsgálja a keleti teológusok néhány fogalmát, amelyek megalapozzák a tanbeli álláspontok kriteriológiáját. Ilyen kritériumok: megkülönböztetni azt, ami szükséges az egységhez, attól, ami ebből a szempontból közömbös; különbséget tenni a hagyományos teológiai nézetek és a dogmatikai állítások között; főleg az ökonómia eszméje, ami ebben áll: aszerint alkalmazni az eszközöket a célhoz, ahogy ez a cél igazolja (vagy nem) ezt az alkalmazást. Ez az eszme állandóan jelen volt az egyházatyáknál a szentségtani, sőt dogmatikus kérdések megvitatásánál. Forrása az a mentalitás, amely közelebb áll az Evangéliumhoz, mint a nyugati juridizmushoz, de eléggé szétfolyó és változó marad alkalmazásában, sőt még elvi megfogalmazásában is. P. Congar példának hozza fel a firenzei zsinatot (1439-1442): amikor világossá vált, hogy nem lehet sem elhagyni a Filioque-t, sem elfogadtatni a „görögökkel"; a konstantinápolyi pátriárka az „ökonómia" javaslatával állt elő, ami a zsinat szemében kompromisszumnak tűnt. Úgy gondolom, hogy P. Congarnak világosabban meg kellett volna mutatnia, hogy itt nem az ökonómiában való különbségről volt szó, hanem a latin formula alapvető megítéléséről. A következő négy tanulmány megvédi a komplementaritás eszméjét, amelyet így fogalmazhatunk meg: ami alapvetően közös, itt vagy ott különbözőképpen valósul meg, és a II. vatikáni zsinat ökumenikus dekrétuma szerint ez a pluralizmus nagy gazdagságot jelent. Csakugyan a P. Congar által idézett Niels Bohr szerint: „egy igaz állítás ellentéte egy hamis állítás, de egy mély igazság ellentéte lehet egy másik mély igazság." Hogyan jellemezhetjük ezt a különbözőséget? Keleten az ész szerényebb szerepet játszik, és nem várják el tőle, hogy új dogmatikai következtetésekhez jusson el. Kelet sokkal nagyobb teret hagy Isten megismerhetetlenségének és a szimbolikus gondolkodásnak. Az atyák, a zsinatok, főleg a liturgia szerepe fontosabb (hozzátenném azonban, hogy az ősök véleményének leple alatt modern téziseket vezetnek be, mert hiányzik a történeti-kritikai szellem). Keleten nem hivatkoznak egy döntő központi tanítóhivatalra, hanem az egyházat mindenekelőtt úgy tekintik, mint misztériumot, ahol az egész nép tevékeny, és legalábbis el kell fogadnia a tekintély döntéseit (a kölcsönös elfogadás/befogadás kategóriája alapvető az egyházi tekintély és a nép, illetve az egyházak között). Milyen példákat hozhatunk fel a komplementaritásra? Ott van a már említett: a Szentháromság különböző fogalmi megközelítése. {Filioque: „a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik", mondja a latin krédó; a keletiek inkább így mondják: a Szentlélek az Atyától a Fiú által származik. A fordító megjegyzése.) A közös látásmód túlhalad a tökéletlen formulázásokon, amelyeket talán ki lehet igazítani, illetve a két formula kiegészítheti egymást. Róma Nagy Károly nyomására vezette be a krédóba – egyoldalúan és jogtalanul – a Filioque kifejezést. Rómának itt módosítania kellene álláspontját. Egy másik példa a rítus (szertartás): itt sokkal többről van szó, mint a liturgia ünneplésének sajátos módjáról; a szokás egy adott egyház létéhez kapcsolódik: Krisztus üzenete és az apostoli hagyomány ennek az egyháznak sajátos zsenijén keresztül bomlik színképpé a rítusban. Mindezek után megértjük, miért tulajdonít P. Congar oly nagy jelentőséget a „testvéregyházak" (Eglises soeurs) kifejezésnek, amely ősi keletű, és amelyet a II. vatikáni zsinat óta Róma és Konstantinápoly hivatalos dialógusában is használnak. P. Congar így magyarázza jelentőségét: ugyanarról az egyházról van szó, amely két tüdővel lélegzik egyszerre, két különböző hagyomány szerint; a hit lényege és a szentségi valóság mindkettőnél az apostoli alapból származik; egyik nem a másik „leánya". Vajon ezzel elfogadjuk Kelet klasszikus álláspontját, amely számára Róma csupán az ugyanegy méltósággal rendelkező testvérek közül az első (sorrendben), de nem mester és fő, még ha az idősebb testvér is? Hogyan lehet ezt az irányt összhangba hozni Róma felfogásával, amely ma is előjogokat követel magának? Ez egyáltalán nem világos. Mindenesetre az ökumenikus párbeszédben egyre inkább elfogadják, hogy a Nyugaton tartott „egyetemes" (ökumenikus) zsinatok határozatait (a Kelet és Nyugat különválása utáni zsinatokról van szó) nem lehet úgy tekinteni, mint amelyeket a keletieknek előzőleg el kell fogadniuk: e zsinatok határozatait újra kell gondolni, el kell mélyíteni közösen. Az igazságok hierarchiája A könyv harmadik része: „Tekintet a reformáció felé." P. Congar kutatásainak első sorozata azokkal a fogalmakkal foglalkozik, amelyek lehetővé teszik a lényeges megkülönböztetését a kevésbé lényegestől, egy másik sorozat megvilágítja a jelenlegi egyháztani közeledés főbb pontjait: megegyezések az egymáshoz való közeledés útján, egymás kölcsönös elismerése. Megegyezés az alapvető hitcikkelyekben, illetve az ókori egyház tanításában, az „igazságok hierarchiája", az alapító apostoli Hagyomány megkülönböztetése a későbbi egyházi hagyományoktól. Mindezek az egység útját egyengetik, lehetővé teszik az egyházak egységét anélkül, hogy fel kellene adniuk saját és lényeges értékeiket. Fontos, hogy nem minden „igazság" kötelezi el a hitet ugyanazon a szinten: az igazságoknak rangsora van. Itt a keleti szemlélethez közeledünk: a kötelező hit és a keresztény szabadság egyensúlyáról van szó. (Sokszor homályos kérdéseket, „igazságokat" mint evidenciát mutattak be.) A katolikus Erasmus, aki hajlott a kiengesztelődés felé, és a hitújítók, akiknek csakhamar szembe kellett nézniük a megoszlással/szakadásokkal, bevezették az „alapvető hitcikkelyek" kifejezést. A most tárgyalt probléma tehát hozzájuk nyúlik vissza. Egyesek megjegyezték az itt jelentkező kétértelműséget: meg lehet-e határozni az egyházat az alapvető hitcikkelyekből kiindulva? Vajon ez a szemlélet nem rombolja le a hagyomány organikus egységét? Továbbá ez a beszédmód felveti azt a nehézséget is, hogy milyen alapon lehet összeállítani e cikkelyek listáját? De a kritika – még a pápáknál is – gyakran onnan ered, hogy mindent egy szintre helyeznek, és tekintélyi érvek alapján mindent a Kinyilatkoztatáshoz kapcsolnak. P. Congar e megjegyzés után ama középutas véleményhez csatlakozik, amely szerint csak úgy lehet elfogadni az előbbi (protestáns eredetű) megkülönböztetést, ha valljuk az elvet: a nem alapvető hitcikkelyeket is tartanunk kell. Az igazi probléma – jegyzi meg a cikkíró Jossua – az, hogy vajon mi, akik valljuk ezeket a cikkelyeket, közösségben lehetünk-e azokkal, akik ezeket nem fogadják el. Figyelemre méltó, hogy P. Congar ezt a problematikát a következőhöz kapcsolja: a megegyezési alapot az első zsinatokban vagy az ősi egyház álláspontjaiban kell keresni, de nem említi a legfontosabbat, az Újszövetséget mint közös vonatkozási pontot, mint megkülönböztetési kritériumot, amikor egy hitcikkely, bármilyen fontos is, semmi alappal sem bír az Újszövetségben... De talán csak a terminológia tökéletlen, túlságosan megjelölte a történelem. Világos, hogy „az alapvető hitcikkelyek" távlatához közel áll a II. vatikáni zsinat ökumenikus dekrétumának 11. pontja: „a tanítások egybevetésekor ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak hierarchiájuk, vagyis rangsoruk van, mert más-másképpen kapcsolódnak a keresztény hit alapjához."(UR 11.) Ezt a katolikusok és ortodoxok szívesebben fogadják, mint a protestáns elvet, mivel nem kettéosztó megkülönböztetés (alapvető és nem alapvető hitcikkelyek), hanem a hit alapjához többé-kevésbé közel álló igazságokról, az igazságok rangsoráról van szó. De azért ez a zsinati elv részben igazolja a protestánst, hiszen ha a hívő magatartása más és más lehet az egyes hitcikkelyek szerint, ez onnan van, hogy nem egyformán jelentősek; de az ökumenikus alkalmazás nem ugyanaz a két elvnél. Mindenesetre, mivel a hit alapjához való viszonyról van szó, ez a kitétel utal az Újszövetségre és az apostoli tanúságtételre úgy, hogy kapcsolódik a reformációhoz, és kilátásba helyez merészebb alkalmazásokat is. P. Congar kimutatja, hogy az igazságok hierarchiája fogalomnak szilárd hagyományos alapjai vannak, hiszen az egyház különbözőképpen kezelte az eretnekségeket, aszerint, hogy milyen igazságot vontak kétségbe. Az elv lehetővé teszi, hogy valaki az egyházhoz tartozzék, ha megvallotta az alapvető hitigazságokat, tehát a lényeget összefoglaló hitvallást tesz. Nem mondja ki azt, hogy egyedül ezeknek az igazságoknak az elismerése lehetővé teszi az egyházak egységét, de a zsinat örömmel állapítja meg, hogy már mostantól fogva kirajzolódik a hit mezőnye, amely lehetővé teszi a szeretetközösséget. Előre tekinteni Könyve végkövetkeztetésében P. Congar kifejezi azt a meggyőződését, hogy az ökumenizmusnak túl kell haladnia a jelen helyzeten, és egyszerre hátra és előre kell néznie. Kétségtelen tény, hogy világos és végleges vereségnek tekinthető az a törekvés, hogy mindegyik egyház igyekszik meggyőzni a másikat: nála van az igazság. Hátrafelé kell tekinteni, a legmélyebb keresztény hagyomány felé: a hit alapvető egysége felé, amelyben megkereszteltek bennünket, az eredet felé, anélkül, hogy túlságosan merev kötelező téziseket fogalmaznánk meg; megállapítani az igazságok kezdeti hierarchiáját, amelyet később összezavartak. Előrenézni az eszkatologikus várakozásban: csakis az eszkatológia, a vég adja meg a történelemnek értelmét, és jelöli meg feladatait, ahelyett, hogy pesszimizmusunk vagy lustaságunk menedéke lenne. Ez feltételezi azt, hogy az egyházak legyenek nyitott valóságok: a küldetésért, az egység kereséséért, úgy, hogy az eredeti hagyomány relativizálja a későbbi történelmi képződményeket. Mert nincs egység a hit személyes és mély elkötelezettségének rendjében a hitvallás egysége nélkül, amely azt belülről meghatározza. De a hit megvallásának ez az erőfeszítése csak irányul/törekszik a titokzatos valóság felé, amelyet sokkal inkább szimbolikus, semmint racionális módon közelít meg. Így tehát a hit a különféle kifejezésformák sokféleségében (pluralitásában) valósul meg, hiszen különböző emberek élik meg, olyan egyházak, amelyek különböző történelmi helyzetekben és kultúrákban vannak jelen. De még ha megosztottság van is – túl a különbözőségeken – a valóság közös megcélzása (visée) megmarad. Sőt: az egyház még egy. P. Congar legalábbis ezt állítja Kelet és Nyugat katolikus egyházairól, jóllehet az ortodoxok szerint az ő egyházuk tisztán és egyszerűen az egyház. A katolikusok tegnap még ugyanezt mondották. Karl Rahner kétségtelenül a reformáció nagy egyházairól is ezt állítaná, mert szerinte lehetséges a dogmatikai egység a protestánsokkal. Kétségtelen szakadás van mindkét fél számára, ezért szükség van a kölcsönös elismerésre/elfogadásra. Feltételezzük, hogy mindkét oldalon előrehaladás történt. Ne hivatkozzanak mereven saját egyházuk múltjára vagy jelenére, hanem egy bizonyos dinamika lendítse előre az egység felé a különvált testvéreket. Újra fel kell fedezni a lényeges üzenetet, amelyet a mai hitetlen világnak hirdetni kell (K. Rahner). Tudjunk újraformulázni együtt (P. Duprey kifejezésével). Ezzel a reménységgel zárul P. Congar könyve. P. Jossua meg jó két oldalon összeveti a most elemzett tanulmánygyűjteményt P. Congar két korábbi nagy monográfiájával (Megosztott keresztények, Igazi és hamis reform), hogy megállapítsa: a korábbi nagy szintézisekhez viszonyítva az elemzett kötet kissé a megfáradt emberre vall. Ugyanakkor hangsúlyozza: rendtársa nem annyira a nagy spekulációk, hanem a mély intuíciók embere. Ezt mutatta meg a II. vatikáni zsinat nagy témaköreinek tanulmányozásával a zsinat előtt és után, tehát a legégetőbb egyháztani és ökumenikus témák megvilágításával. Majd így fejezi be cikkét: Csodálom ezt a komoly, őszinte, okos életutat. P. Congar nélkül nem lennék ott, ahol most vagyok, vagy talán előbbre. Szerintem ugyanis az a többrétű teljesség, amelyről P. Congar beszél, már jelen van, felkínálkozik azoknak, akik azt meg tudják látni, és készek elfogadni Krisztustól. Sokak számára már világos, hogy ami ma még nehézségeket okoz a teológiai vitákban, azok csak egyházi álláspontok, népi reflexek, tehát csak részleges hagyományok. Néha tiszteletre méltók – ebben az esetben semmi sem kényszeríthet bennünket, hogy lemondjunk róluk –, néha viszont visszaélések. De semmiképpen sem fékezhetik az egyöntetű hiten alapuló eucharisztikus közösséget, ha a lényeget vesszük tekintetbe, tiszteletben tartva az értelmezések különbözőségét. Túl kell tehát haladnunk a gyanúsításon, ti. azon, hogy elárulnánk keresztény felelősségünket, ha megengednénk másoknak, hogy néhány ponton a miénktől eltérő álláspontot valljanak. Nemde sok „igazságot" relativizáltak a történelem folyamán, és ki akarná azokat „visszaállítani"? Vajon inkább nem arról volt szó, hogy mélyebben csatlakoztak az alapvető keresztény üzenethez? Íme, ezért érdeklődöm én mindenekelőtt az egység tényei iránt a keresztények életében és a teológiai kutatásban. Remélem, hogy P. Congar valójában nem kifogásolja ezt a magatartást, még ha talán leegyszerűsítőnek és felelőtlennek véli is, bár kifejezi azt a hitaktust, amit ma kérnek tőlünk.
II. János Pál a keresztények egységéről Nem képzelhető el, hogy ez az Egyház, amelyet Krisztus az apostolok és Péter nyomán épített, ne legyen egységes. Azt viszont megérthetjük, hogy a századok során a hívők, a különféle kulturális és politikai hatásokra, más-más dologra helyeztek a hangsúlyt Krisztus ugyanazon tanítása értelmezésében. A Krisztusba veteti hit különféle értelmezési és gyakorlási módjai olykor egymás kiegészítőivé is válhatnak; nem szükségszerű, hogy kizárják egymást. Jóindulat szükséges ahhoz, hogy megértsük, milyen módon segíthetik és egészíthetik ki egymást a hit különféle értelmezései és gyakorlásai. Azt is meg kell határozni, hol húzódik a valódi határ a különállásban, amelyen túl a hit kerül veszélybe. Joggal állíthatjuk, hogy a katolikus Egyház és az ortodox Egyház között nincs mély szakadás. Ami viszont a Reformáció egyházait illeti, el kell ismerni, hogy nagyobb a különbség, ugyanis kiiktattak néhány alapvető fontosságú, Krisztus által meghatározott alapvető elemet. (Átlépni a remény küszöbén, 178)
LELKISÉG Frank Miklós ÉRTÜNK SZEGÉNNYÉ LETT Emberré lenni annyit jelent, mint szegénnyé válni, semmit sem birtokolni, amire Isten előtt hivatkozni lehetne, semmilyen támaszt, semmi más hatalmat és biztonságot, csak a szív latbavetését és kiszolgáltatását. . . A bátor készséggel, ennek a szegénységnek vállalásához, vette kezdetét megváltásunk isteni kalandja" – olvassuk Johann Baptist Metz: Armut im Geiste című teológiai elmélkedésében. „Önmaga e radikális kiüresítésében – írja tovább a münsteri teológus – teljesíti és tanúsítja Jézus, szívének döntésével, ami létének mélyében történt: emberlétünk nagy és feltétlen »megvallását«, sorsunk szenvedélyes és szenvedést okozó átvállalását, Isten leszállását önmaga alá – oda, ahol mi vagyunk, mi szegények és elveszettek, megkísértettek és halandók, hiábavalók és meghiúsultak, akiknél a lét és annak értelme – alighogy felvillant – kezeink közt szétfolyik, akik végül is ott állunk, mint lombjukat vesztett fák, eljátszott álmokkal és összetört reményekkel, emberségünk meztelen szegénységében. Ő a mi oldalunkra áll, hogy szívének halálos erőfeszítésével felemeljen az ehhez a szegénységhez mondott nagy »igen« fényességébe." Ez a tartalma, végső mondanivalója Pál apostol szavainak a korintusiakhoz: „Ő, a gazdag, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok." (2Kor 8,9.) Erre a Szent Pál-i teológiai reflexióra, amely a Megtestesülés titkának mélységeibe vezet, egy nagyon is kézzelfogható körülmény adott alkalmat. Pál gyűjtést indított a szükséget szenvedő jeruzsálemi hívek megsegítésére, amelybe a korintusi egyházat is bevonta. Az idézett mondatot érvnek szánta: Krisztus követése a másokért vállalt önkéntes szegénységben, az áldozatoktól sem visszariadó jótékony adakozásban nyilvánul meg, és próbája „a szeretet őszinteségének". Az Apostol szemében a kettő szorosan összetartozik: a Krisztus-hívő élete, még annak hétköznapjai is, a Megváltás művébe van beleágyazva, azt kell, hogy tükrözze. Amint Krisztus az emberi sors vállalásával magára vette a vele járó szegénységet is, annak minden síkján, önmaga végső kiüresítéséig a kereszten, hogy az embert gazdaggá tegye, úgy kell követőjének is – legalábbis anyagi téren – kivennie a részét azok szegénységéből, akik hozzá hasonlóan részesei a Megváltás művének, Krisztus gazdagító szeretetének. Krisztus szegénységének és a mi gazdagságunknak ünnepén, karácsonykor, érdemes elmélkednünk az összefüggéseken. Ha kiindulópontul elfogadjuk Metz tételét, miszerint „emberré lenni annyit jelent, mint szegénnyé válni", jogos a kérdés: szükségszerű-e, az ember lényegéből ered-e ez a kapcsolat? A Biblia első fejezetei beszámolnak arról a törésről, amely az Isten és az ember közti viszonyban beállt. Isten az embert „gazdag"-nak teremtette; gondoskodott róla, hogy mindene meglegyen, amire léte fenntartásához, egyénisége kibontakozásához szüksége volt. Az ember azonban eltávolodott Istentől, a lét forrásától, s ez szükségszerűen létcsökkenéshez vezetett, ami a mindennapi megélhetésért való küzdelemben, a szenvedésben és halálban csapódott le. Az ember eredeti állapotához képest lelki és anyagi síkon egyaránt elszegényedett, és ezért őt terheli a felelősség. Ennek a tragikus állapotnak orvoslására lett Isten emberré, vállalva az ember sorsát és vele a szegénységet is. Pál apostol Filippiekhez írt levelében ezt így fogalmazza meg: Jézus Krisztus „mint Isten szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát" (2,6). Ez azt jelenti, hogy a szegénység a Megtestesülés titkának szükségszerű velejárója, s mint ilyen Krisztus lényegéhez tartozik. Ez az ontológiai szegénység az alapja annak a szegénységnek, amely Jézus földi életét az első perctől az utolsóig végigkíséri: születésének körülményei – a család, amelybe beleszületett, a barlang, ahol világra jött, az emberek, akik körülvették – aztán a menekülés Egyiptomba, a csendes názáreti évek, a nyilvános működés és üldöztetés, végül a szenvedés és a kereszthalál, ennek a következetesen vállalt radikális szegénységnek félreérthetetlen jelei. Jézus megtestesülése és küldetése révén a szegények világához tartozott: közöttük élt, hozzájuk szólt, osztozott sorsukban, reszt vett problémáikban, nekik hirdette Isten országának evangéliumát. Ez a beletestesülés a szegénységbe, a sorsközösség az elszegényedett emberrel a krisztusi lét gyökeres újdonsága. Megtestesülés és szegénység, megváltás és szegénység, Krisztus követése és szegénység ettől fogva elválaszthatatlanok egymástól, alapvetően és egzisztenciálisan, amennyiben Isten embert mentő tervei organikus egységbe fűzték össze őket. Ezt szem előtt tartva válik érthetővé Jézus tanítása a földi javak birtoklásáról, amely akadályt jelenthet a bejutásnál az Isten országába. Példabeszédei a tevéről és a tű fokáról, a dúsgazdagról és a szegény Lázárról, a gazdagról, aki új csűröket épít, erre utalnak. Ezzel szemben a szegénységnek mint a belső szabadság előfeltételének ajánlása a Hegyi Beszédben, a gazdag ifjúval való találkozásakor, példabeszédében az ég madarairól és a mezők liliomairól, de a két úrnak való szolgálat lehetőségének kizárása is, egyértelműen kidomborítják szimpátiáját a szegénység irányában. Így érthető, hogy a kereszténység is kezdettől fogva életformájának tekintette a szegény Krisztus követését. Ha Krisztus azonosította magát a szükséget szenvedőkkel és rászorulókkal („Amit egynek e legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek": Mt 25,31-46), más szóval mindenfajta szegénnyel, akkor a kereszténységnek a szegénység és a szegények felé fordulása annak lényegéből szükségszerűen következik. A szegény Krisztusban Isten a szegénységet szíve közepébe fogadta; ez kellett, hogy legyen a Krisztus-követők útja is, végig a történelem folyamán. Erre számtalan lánglelkű egyéniség szolgáltat példát, Szent Ferenctől Szent Erzsébetig, Páli Szent Vincétől Kalkuttai Teréz anyáig. Ismeretes, hogy az elmúlt két évezred során számos elcsúszás árnyat vetett a szegény Krisztus, a szegények Krisztusa követésére kötelezett egyház alakjára. De aki csak kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt félévszázad hivatalos egyházi megnyilatkozásait, a II. vatikáni zsinat aktáit és a pápai körleveleket, a latin-amerikai egyház elkötelezettségét a szegények és a szegénység mellett, a keresztény egyházak segélyszerveinek bámulatra méltó tevékenységét a Harmadik Világ nyomorának enyhítésére, az tudja, hogy a kereszténység lényegében hű maradt Mesteréhez, de legalábbis mindig újra megtért hozzá. Azon az éjszakán, amikor a szegénységünkbe beletestesült Isten belépett ebbe a világba, ott térdelünk a jászolnál. A Gyermek, akit édesanyja jobb híján oda fektetett, a kiszolgáltatottság, a rászorultság, a gyengeség és a szegénység maga. És mégis ő tett gazdaggá bennünket, mert kiszolgáltatottsága, rászorultsága, gyengesége és szegénysége a miénk, ő vette magára és átváltoztatta Isten irgalmas, gyógyító, gazdagító szeretetévé. Azóta ez a mi gazdagságunk... És a csendes éjszakában messziről angyalajkon csodálatos dallam csendül fel: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!" 1 Johann Baptist Metz: Armut im Geiste. Ars Sacra, München, 1962.
„S ez lesz nektek a jel" „Találtok kisdedet", kis ártatlant. Igazán ártatlant bűn és hiba nélkül. Csak róla igaz, hogy „ilyené a mennyek országa". Az ártatlanság tekintete e szemből villan ki! Nekem is újjá kell születnem, s Isten-fia leszek lelki tisztaság által. Ó gyermek, hogy tiszta lelkű legyek, hogy a bűnt szívből bánjam s gyónjam, hogy a te gyermekséged lelkébe öltözködjek, arra kérlek. „Pólyákba takarva"; keveset igényel a világból. Pedig ő teremtette a világot, de mint lelke remekét, nem mint szellemének megölőjét. Csak annyit a világból, amennyi szebbé, erősebbé tesz, amennyi fejleszt; ami pedig sorvaszt, szárít és perzsel, abból minél kevesebbet. A kultúra s a modern élet e kérdést nem érti; sokat akar élni, mint a légy, mely légyvesztőre száll. Én akarok élni, azért erős, mértéket s fegyelmet tartó életet nevelek magamban. „Jászolba fektetve"; maga számára az alacsonyt s igénytelent választotta, mint tiszta, estalkonyú eget, melyből leemelkedjék finom rajza az igazán nemes emberi életnek. – A világ pedig szereti a mámoros, homályos, nehéz atmoszférát; nem akar öntudatra ébredni, csúnya képet látna. Jézusom, én lehajtom fejemet barlangod nyirkos kövére; oszlasd szét az igézetet, törüld le szememről a káprázatot; látok magamban sok nyomorúságot, de az új ember képe, a te képed is ragyog felém s biztat, hogy magamra öltsem vonásait. (Prohászka Ottokár: Elmélkedések az Evangéliumról)
JÉZUS SZÜLETÉSE Szent Ambrus: Expositio in Lucam II, 40-43 (Sources Chrétiennes 45, 90-92. old.) „Miközben ott [Betlehemben] tartózkodtak, elérkezett Mária szülésének napja. Megszülte elsőszülött fiát, pólyába takarta, és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson. " (Lk 2,6-7) Szent Lukács néhány szóval elmondta, hogyan, milyen időben és helyen született Krisztus test szerint. De ha égi születése után kutattok, olvassátok Szent János evangéliumát, aki az égben kezdte, hogy onnan a földre szálljon. Nála megtaláljátok, mikor volt, és hogyan volt Ő [az Ige], és ki volt; mit tett, (kezdetben), és mit tett később; hogyan jött el, milyen időben jött el, és milyen indítóokból. „Kezdetben volt az Ige", mondja: látjátok, mikor volt. „És az Ige Istennel volt": látjátok, hogyan volt. Azt is látjátok, ki volt: „És az Ige Isten volt." És mit tett: „Minden Őáltala lett"; és mit tett később: „Az igaz világosság volt, amely megvilágít minden e világra jövő embert"; és hol volt: „A világba jött; a világban volt"; „tulajdonába jött". „Az Ige testté lett." (Jn l,1kk) Amikor eljött, János így tett tanúbizonyságot róla: „Őróla mondtam: aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én." (Jn 1,30) Miért jött a világba? János ezt is tanúsítja: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét." (Jn 1,29) Ismerjük tehát [Szent Jánosból] a kettős születést, és mindegyik szerepét: magára vette a haldokló világ bűnét, hogy Önmagában eltörölje a bűn szennyét, és mindenki halálát, amit nem lehetett legyőzni. Ennek természetes folytatása, hogy most Lukács evangélista tanít bennünket: megmutatja az Úr útjait, aki test szerint növekszik. És senkinek sem kell megütköznie, ha – mély értelmet tulajdonítva annak, hogy mellőzzük János gyermekségének leírását – most igazoljuk Krisztus gyermekségét, mert nem mindenki mondhatja: „Gyenge lettem a gyengékkel, hogy megnyerjem a gyengéket; mindenkinek mindene lettem" (1Kor 9,22); és [Krisztuson kívül] senki másról nem mondhatják: „A mi gonoszságunkért sebesítették meg, bűneink miatt törtek össze." (Iz 53,5.) Kicsiny volt tehát, gyermek volt, hogy ti teljes emberek lehessetek. Pólyába csavarták, hogy ti megszabaduljatok a halál kötelékeitől; jászolba fektették, hogy ti az oltárhoz kerüljetek; Ő a földön, hogy ti a csillagok közt lehessetek; nem volt neki helye a karavánszálláson, hogy nektek lakóhelyetek legyen az égben (Jn 14,2). „Ő, aki gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok." (2Kor 8,9.) Ez tehát az én örökségem: ez a szegénység, és az Úr gyengesége az én erőm. Ő a nélkülözést választotta magának, hogy bőkezű legyen mindenki számára. A pólyás csecsemő sírása engem tisztít meg: könnyei lemossák vétkeimet. Úr Jézus! Többel tartozom megváltásom miatti megaláztatásodért, mint megteremtetésem művéért. Semmit sem használt volna, hogy megszülettem, ha a megváltásban nem részesültem volna. [Ez a gondolat visszatér az Exultetben, a húsvéti öröménekben. Ford. megj.] De senki se zárja be a test használatába az istenség állapotát. Más a test természete, és más az istenség dicsősége. Miattatok a gyengeség – Általa – hatalom; miattatok a szükség – Általa – bőség. Ne azt méricskéljétek, amit láttok, hanem ismerjétek el, hogy meg vagytok váltva. Látjátok, hogy pólyában van, de nem látjátok, hogy az égben van. Halljátok a gyermek sírását, de nem halljátok az ökör bőgését, amely felismeri Urát (vö. Iz 1,3) (...) Íme, az Úr, íme, a jászol, amely kinyilatkoztatta az isteni misztériumot: a pogányok, akik az értelmetlen istállóállatok módjára éltek, eltelnek a szent táplálék bőségével. A szamár (ökör) tehát, amely a hitetleneket (pogányokat) jelképezi, felismerte Ura jászolát. Ezért mondja: „Az Úr táplál engem, nincs semmiben hiányom." (Zsolt 22,1) Vannak jelek, amelyekről Isten felismerteti magát: az angyalok szolgálata, a napkeleti bölcsek imádása, a vértanúk (aprószentek) tanúságtétele. Az anyaméhből jön világra, de az égben ragyog; egy karavánszálláson fekszik, de égi fény ragyogja be. Feleség szülte, de szűz foganta; feleség foganta, de szűz hozta világra. Lukács kommentárjában is, mint minden művében, az ariánus eretnekekkel szemben a Fiú, Krisztus istenségét védelmezi. Ezért, amikor Jézus születéséről szól, akkor is hangsúlyozza, hogy a pólyába takart, jászolba fektetett csecsemő Isten Fia, aki öröktől fogva Istennél volt mint Ige, Isten volt, ahogy Szent János prológusában írja, és a megtestesüléssel felvette ugyan az emberi állapotot, de istenséget nem veszítette el. Az ariánusokkal szemben, akik a Fiút, Krisztust az Atyánál kisebbnek, amolyan félistenségnek tartották, a niceai zsinat 325-ben kimondta, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. Ezt valljuk meg ma is az ünnepi misék nagy krédójában. A fordító, Szabó Ferenc jegyzete: Szent Ambrus milánói püspök (t397)
A harmadik évezred közeledtével Tertio millennio adveniente – így kezdődik II. János Pál pápa 1994. november 10-én kelt apostoli levele, amelyben meghirdeti a 2000. év jubileumi ünnepségeit, illetve a világegyházat a rendkívüli évforduló előkészítésére szólítja fel. A 2000-ben sorra kerülő jubileum Szent Kapujának jelképesen szélesebbre kell tárulnia, mint az előzőekének, hiszen az emberiség új évezredbe lép át. Az egyház nem lépheti át az új évezred küszöbét úgy, hogy ne késztesse gyermekeit megtisztulásra és bűnbánatra. A múltbeli gyöngeségek beismerése az egyenesség és a bátorság jele, erősítés a hit számára, hogy szembe tudjunk nézni a jelen kísértéseivel és nehézségeivel. Az apostoli levél első része teológiai jellegű: Jézus Krisztust mutatja be, a megtestesült Igét, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ő nyilatkoztatta ki az Isten teremtésre és az emberek üdvösségére vonatkozó tervét. Az Ige megtestesülésével az emberiség minden vallásában jelen levő vágy teljesedett be, és felülmúlt minden emberi várakozást. A szentatya a következő részben a 2000. jubileumi évről szólva hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében az idő Isten távlatába került; ez magyarázza azt, hogy meg kell szentelnünk az időt, hogy jubileumokat tartunk az egyházban, amelyeknek eredete az Ószövetségbe nyúlik vissza. A 2000. év jubileuma egyedülálló: az új évezred küszöbén azért esedezünk az Úrhoz, hogy növekedjék az egység a különböző felekezetek között. A jubileum jó alkalom lesz a keresztények gyümölcsöző együttműködésére és mindannak keresésére, ami összeköt bennünket. Az előkészületekről írva a pápa megjegyzi, hogy már a II. vatikáni zsinattal elkezdődött, majd a püspöki szinódusokkal folytatódott a távolabbi előkészület. Egész pápasága értelmezésének kulcsa a zsinat. A különböző földrészeken tett utazásai/zarándoklatai során mindig figyelt az ökumenikus kapcsolatokra. Jelenleg jövő nagy tervei/vágyai között szerepelnek a Szarajevóba, valamint Közel-Keletre, Libanonba, Jeruzsálembe, a Szentföldre vezető zarándoklatok. A nagy jubileum előkészítéséhez a szentatya két időszakot jelöl meg: az első 1994 és 1996 között a hívek figyelmének felkeltését szolgálja. A Szentszék – és hozzá hasonlóan a részegyházak is – bizottságot hoz létre, amely irányítja a lelki és konkrét előkészületeket. A második szakaszban – az utolsó három évben – már minden figyelem a Szentév ünneplésére, a megváltó Krisztus misztériumára irányul. A jubileum a hálaadás éve lesz Isten Fia megtestesülésének ajándékáért, de egyben a bűneinktől való megtisztulás és a megtérés örömének éve is. Lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk, hogy mikor és hogyan bontottuk meg a keresztény egységet, mennyire fogadtuk be a zsinat tanítását; meg kell vizsgálnunk a hitre, az imádságra, az erkölcsi életre vonatkozó keresztény magatartást. A pápa azt is bejelentette, hogy három földrészt, Amerikát, Ázsiát és Óceániát átfogó püspöki szinódust tartanak. Az utolsó három év egymást követő témái a következők lesznek: 1997-ben az elmélkedések középpontjában Krisztus, a Szentlélek erejéből testet öltött Ige, valamint Mária istenanyasága áll. 1998-ban a Szentlélekről és az egyházat megszentelő művéről, valamint Máriáról, a Szentlélek ihletésére engedelmes asszonyról elmélkedünk. Végül 1999 célja az lesz, hogy a hívők látókörét kiszélesítse Krisztus és az Atyaisten távlatai szerint. Ebbe a távlatba illeszkedik a bűnbánat szentsége, mint a megtérés kiváltságos eszköze. Az utolsó, előkészítő évben még szembe kell néznünk a szekularizmussal, párbeszédet kell folytatnunk a nagy vallásokkal, elsősorban is a zsidókkal és a muzulmánokkal. Keresik majd annak lehetőségét, hogy ez utóbbiakkal nagy találkozót szervezzenek Betlehemben, Jeruzsálemben és a Sínai-félszigeten. Az apostoli levél utolsó, ötödik része magával a 2000. évvel, a jubileummal foglalkozik. Ezt a szentévet három helyen: a Szentföldön, Rómában és a helyi egyházakban rendezik meg a Szentháromság dicsőítésére. Rómában nemzetközi eucharisztikus kongresszust is tartanak, mivel a szentév eucharisztikus év lesz, de egyben ökumenikus is: valamennyi kereszténynek lehetőséget ad a találkozásra. Végül II. János Pál pápa minden katolikust arra buzdít, hogy nyissák ki szívüket a Lélek sugallatainak, és minden tőlük telhetőt tegyenek meg a jubileum sikeréért. Befejezésül Mária, a Szépszeretet Anyja oltalmába ajánlja az egyház nagy elkötelezettségét: Ő, aki 2000 évvel ezelőtt a világnak adta a megtestesült Igét, irányítsa az új évezred emberiségét Krisztus, a minden embert megvilágosító Igazság felé.
LELKIPÁSZTORKODÁS Hittani Kongregáció LEVÉL A KATOLIKUS EGYHÁZ PÜSPÖKEIHEZ: AZ ELVÁLT
ÉS ÚJRAHÁZASODOTT HÍVEK 1. 1994. szeptember 14-én kelt levél közzétételére október 14-én került sor. Majdnem teljes fordításunkhoz az olasz nyelvű hivatalos kiadást vettük alapul; a régebbi egyházi dokumentumokra szóló utalásokat többnyire elhagyjuk. – Nagy Ferenc. 2. ... különös figyelmet érdemelnek azoknak a híveknek a nehézségei és szenvedései, akik szabálytalan házassági helyzetben találják magukat. A lelkipásztorok hivatva vannak arra, hogy éreztessék Krisztus szeretetét és az Egyház anyai közelségét; fogadják őket szeretettel, buzdítsák arra, hogy bízzanak Isten irgalmában, okosan és tisztelettel javasoljanak nekik konkrét módokat a megtérésre és az egyházi közösség életében való részvételre. 3. De a lelkipásztorok annak is legyenek tudatában, hogy az igazi megértés és a hiteles irgalom sohasem szakad el az igazságtól; ezért kötelességük az ilyen híveket emlékeztetni az Egyház tanítására a szentségek ünneplését és különösen az Eucharisztia vételét illetően. Ezzel kapcsolatban az utóbbi évek során többfelé különféle lelkipásztori megoldásokat terjesztettek elő; ezek szerint persze nem válna lehetségessé az újraházasodott elváltaknak a szentáldozáshoz való általános engedése, meghatározott esetekben azonban odajárulhatnának, amikor saját lelkiismeretük ítélete szerint erre jogosultnak tartják magukat. Így például, amikor teljesen igazságtalanul hagyták el őket, bár őszinte erőfeszítéseket tettek előző házasságuk megmentésére; vagy amikor meg vannak győződve előző házasságuk érvénytelenségéről, bár külső fórumon nem tudják bizonyítani; vagy amikor már hosszú reflexiós és bűnbánó utat jártak be; vagy amikor erkölcsi szempontból érvényes okokból nem tudnak eleget tenni a különválás kötelezettségének. Több felől azt is javasolták, hogy az újraházasodott elváltaknak, tényleges helyzetük tárgyilagos megvizsgálása céljából megbeszélést kellene folytatniuk egy okos és tapasztalt pappal. Ennek a papnak aztán tiszteletben kellene tartania az ő lelkiismereti döntésüket, hogy az Eucharisztiához járulnak anélkül, hogy ez hivatalos engedélyezést foglalna magában. Ezen és hasonló esetekben elnéző (toleráns) és jóindulatú lelkipásztori megoldásról lenne szó, hogy igazságot tegyünk a különféle helyzetekben élő újraházasodott elváltaknak. 4. Tudott dolog ugyan, hogy hasonló lelkipásztori megoldásokat terjesztett elő néhány egyházatya, és ezek bizonyos mértékig át is mentek a gyakorlatba. Mindazonáltal ezek sohasem nyerték el az atyák közmegegyezését, és semmiféleképpen nem váltak az Egyház közös tanításává, se nem határozták meg a fegyelmét. Az Egyház egyetemes tanítóhivatalára tartozik, hogy a Szentíráshoz és a hagyományhoz való hűségben hitelesen tanítsa és értelmezze a hitletéteményt. Éppen ezért a fent említett új lelkipásztori indítványokkal szemben a Hittani Kongregáció kötelességének tartja, hogy emlékeztessen az Egyház idevonatkozó tanítására és fegyelmére. Jézus Krisztus szavához (vö. Mk 10,11-12) hűen az Egyház kijelenti: nem ismerhet el érvényesnek egy új köteléket, ha érvényes volt az előző házasság. Ha az elváltak polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetben találják magukat, amely tárgyilag (objektív módon) ellenkezik Isten törvényével, és ezért nem járulhatnak a szentáldozáshoz azon egész idő alatt, amíg tart az ilyen helyzet. Ennek a normának egyáltalán nincs büntető vagy bármiképpen diszkriminációs jellege az újraházasodott elváltakkal szemben; az inkább olyan objektív helyzetet fejez ki, amely saját magától teszi lehetetlenné a szentáldozáshoz való járulást: „Az illetők tényleges helyzetük miatt nem bocsáthatók oda, mivel életállapotuk és -helyzetük objektív módon ellene mond annak a Krisztus és az Egyház közötti szeretetegységnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít. Ezenkívül van egy sajátos lelkipásztori motívum is: ha ezek az emberek az Eucharisztiához járulhatnának, a hívek tévedésbe esnének, és zavarba jönnének az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó tanítását illetően." (Familiaris consortio 84) Azoknak a híveknek, akik ilyen házassági helyzetben maradnak, a szentáldozáshoz való járulást egyedül a szentségi feloldozás nyitja meg; ezt pedig csak azoknak szabad megadni, „akik, miután megbánták a Krisztussal való szövetség és a Krisztushoz való hűség jelének megsértését, őszintén hajlandók olyan életformára, amely már nincs ellentmondásban a házasság felbonthatatlanságával. Ez azt hozza magával, hogy amikor a férfi és a nő komoly indokokból – amilyen például a gyermekek felnevelése – nem tehetnek eleget a különválás követelményének, magukra vállalják azt a kötelezettséget, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek, vagyis tartózkodnak a házastársak sajátos cselekedeteitől." (Familiaris consortio 84) Ilyen esetben a szentségi áldozáshoz járulhatnak, persze azzal a szoros kötelezettséggel, hogy a botrányt kerülik. 5. ... [A Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás] emlékezteti a lelkipásztorokat, hogy az igazság iránti szeretetből kötelesek jól felmérni a különféle helyzeteket, és arra buzdítja őket, hogy az újraházasodott elváltakat bátorítsák az Egyház életének különféle mozzanataiban való részvételre. Ugyanakkor hangsúlyozza azt az állandó és egyetemes gyakorlatot, „amely a Szentíráson alapul, hogy az újraházasodott elváltakat nem bocsátják szentáldozáshoz" (84), megjelölve az indítékait is. Az apostoli buzdítás szerkezete és fogalmazása világosan értésünkre adják, hogy ez a gyakorlat, amelyet kötelezőnek mutat be, nem módosítható a különféle helyzetek alapján. 6. Az a hívő, aki rendszeresen házastárs módjára él együtt olyan személlyel, aki nem törvényes felesége vagy törvényes férje, nem járulhat szentáldozáshoz. Amennyiben ezt lehetségesnek ítéli, a lelkipásztorokra és a gyóntatókra – tekintettel a kérdés súlyosságára és a személy lelki javának (vö. 1Kor 11,27-29), valamint az Egyház közjavának követelményeire – ez a súlyos kötelesség hárul: figyelmeztessék őt, hogy az ilyen lelkiismereti ítélet nyílt ellentétben áll az Egyház tanításával (vö. Egyházi törvénykönyv, 978. k. 2. §). Ezt a tanítást emlékezetbe kell idézniük az össze rájuk bízott hívőnek adott tanításukban is. Ez nem jelenti azt, hogy az Egyház nem viseli szívén e hívek helyzetét, akik egyébként egyáltalán nincsenek kizárva az egyházi közösségből. Az Egyháznak gondja van arra, hogy lelkipásztorként kísérje őket, és meghívja őket az egyházi életben való részvételre, abban a mértékben, ahogy ez összeegyeztethető az isteni jog rendelkezéseivel, amelyek fölött az Egyház semmi felmentési joggal nem rendelkezik. Másrészről az érdekelt híveket fel kell világosítani, hogy ne úgy véljék, hogy az Egyház életében való részvételük kizárólag az Eucharisztia vételének kérdésére szorítkozik. Segíteni kell a híveket, hogy mélyebben megértsék a Krisztus áldozatában, a szentmisében való részvétel, a lelki áldozás, az imádság, az Isten szaván való elmélkedés, a szeretet és igazságosság szellemében végzett cselekedetek értékét. 7. Téves tehát az a meggyőződés, hogy újraházasodott elvált a szentáldozáshoz járulhat; ez a meggyőződés normálisan feltételezi, hogy a személyes lelkiismeretnek azt a hatalmat tulajdonítjuk, hogy végső fokon az dönt, a saját meggyőződés alapján, az előző házasság létezéséről vagy nem létezéséről és az új kapcsolat értékéről. Az ilyen megítélés azonban elfogadhatatlan. A házasság ugyanis, amennyiben képe a Krisztus és az Egyháza közötti hitvesi egységnek, és amennyiben a polgári társadalom életében alapvető sejtmag és jelentékeny tényező, lényegénél fogva társadalmi (nyilvános) valóság. 8. Minden bizonnyal igaz, hogy azt az ítéletet, amely az Eucharisztia vételéhez szükséges sajátos felkészültségre (dispozíciókra) vonatkozik, a megfelelően alakított lelkiismeretnek kell meghoznia. De ugyanúgy igaz az is, hogy az a beleegyezés, amely a házasságot létesíti, nem valami egyszerű magándöntés, minthogy mindegyik hitves és a házaspár számára új, sajátosan egyházi és társadalmi helyzetet teremt. Ebből kifolyólag a saját házassági helyzetről alkotott lelkiismereti ítélet nem csupán az ember és Isten közötti közvetlen kapcsolatra tartozik, mintha el lehetne hanyagolni azt az egyházi közvetítést, amely a lelkiismeretben kötelező kánoni törvényeket is magában foglalja. El nem ismerni ezt a lényeges szempontot az jelentené, hogy ténylegesen tagadjuk, hogy a házasság az Egyház valóságaként létezik, vagyis szentségként. 9. Egyébkent a Familiaris consortio kezdetű buzdítás, amikor a lelkipásztorok figyelmébe ajánlja, hogy különböztessék meg jól az újraházasodott elváltak különféle helyzeteit, megemlíti (84) azok esetét is, akik lelkiismeretben alanyilag biztosak abban, hogy helyrehozhatatlanul tönkrement előző házasságuk sohasem volt érvényes. Magától értetődően ki kell deríteni, hogy az Egyház által létesített úton-módon, külső fórumon, tárgyilag fennáll-e a házasság eme semmissége. Az egyházi fegyelem, miközben megerősíti az egyházi törvényszékek kizárólagos illetékességét a katolikusok házassága érvényességének vizsgálatában, új utakat is kínál annak bizonyítására, hogy a megelőző közösség érvénytelen volt, abból a célból, hogy a lehetőségekhez képest kizárjon minden eltérést a perben igazolható igazság és a helyes lelkiismeret által felismert tárgyi igazság között. [Itt a levél jegyzetben hivatkozik a nyugati és a keleti egyházi törvénykönyv kánonjaira, amelyek a felek nyilatkozatának a perekben érvényesülő bizonyító erejéről szólnak. A nyugati Egyházi törvénykönyv két szövegét említi: 1536. k., 2. §; 1679. k.] Az, ami valóban hozzásegít az érdekelt hívek lelki javához, az az, hogy az Egyház ítéletéhez igazodjunk, és megtartsuk az érvényes egyházfegyelmet a kánoni forma kötelező voltát illetően, amennyiben az szükséges a katolikusok házasságának érvényességéhez. Csakugyan az Egyház Krisztus Teste, és az egyházi közösségben élni azt jelenti, hogy Krisztus Testében élünk, és Krisztus Testével táplálkozunk. Amikor az Eucharisztia szentségét vesszük, Krisztussal, a Fővel való kapcsolatot nem lehet soha elválasztani a tagjaival, vagyis az Egyházával való kapcsolattól. Ezért a Krisztussal való egységünk szentsége egyben az Egyház egységének is a szentsége. Ha tehát a szentáldozást az egyházi közösség normáival ellentétben vesszük, ez önmagában ellentmondásos dolog. A Krisztussal való szentségi közösség magában foglalja és feltételezi, hogy megtartjuk, ha ez olykor nehéz is, az egyházi közösség rendszabályait; a szentségi közösség nem lehet helyes és gyümölcsöző, ha a hívő, közvetlenül (direkt módon) akarván Krisztushoz közeledni, nem tartja tiszteletben e rendszabályokat. 10. A levél a lelkipásztorokhoz fordul: tegyenek meg mindent a szabálytalan házasságban élők megsegítésére, szenvedéseik megértésére, annak megértetésére, hogy az Egyház magatartását nem az elmarasztaló megkülönböztetés szándéka vezeti, hanem kizárólag a Krisztus akaratához való hűség, aki a házasság felbonthatatlanságát, mint a Teremtő ajándékát hagyta ránk. A lelkipásztorok és a hívők közössége legyenek megértéssel az érdekelt személyek iránt, hogy felismerjék: Krisztus igája édes, és terhe könnyű; az ő saját terhük nem önmagában édes és könnyű, mintha kicsi vagy jelentéktelen lenne; hanem mert az Úr maga és az egész Egyház osztozik hordozásában. A megelőző és a következő dokumentum német szövegének kiadása: Herder-Korrespondenz 48 (1994) 11/565-571; francia szövegének kiadása pedig: La Documentation Catholique 91 (1994) 930-935. – A három német püspök tavalyi levelének francia szövege: 90 (1993) 986-994.
Három német püspök
LEVÉL EGYHÁZMEGYÉIK LELKIPÁSZTORKODÁSBAN
TEVÉKENY A felsőkrajnai egyháztartomány három megyésfőpásztora – Oskar Saier freiburgi érsek, Karl Lehmann mainzi és Walter Kasper rottenburg-stuttgarti püspök – 1993 nyarán közös pásztorlevelet adott ki, és a pásztorlevéllel együtt a lelkipásztoroknak szánt irányelveket. Ezekből az irányelvekből bőséges szemelvények jelentek meg magyarul is (Teológia 28, 1994, 13-18; Távlatok 4, 1994, 43-50; Alszeghy Zoltán: A házasság, Szeged 1994, függelék). A Hittani Kongregáció fent ismertetett levele után a nevezett három püspök újabb írást tett közzé. A nemet szöveg teljes kiadása: Kathpress 23.X.1994. Vázlatos ismertetésünkbe beleszőjük a fontosabb szövegek fordítását. – Nagy Ferenc. 1. A tavalyi közös írás fogadtatása. A püspökök nem szándékoztak tanbeli újításokat vagy új egyházjogot bevezetni, hanem a tanítás és a fegyelem megőrzésével lelkipásztori alkalmazásokat kerestek. Ebben a német egyház és más püspökök számos nyilatkozatára támaszkodhattak. Mindkét dokumentumot csak saját egyháztartományuknak szánták; de belföldön és külföldön egyaránt nagy érdeklődést keltettek: fordítások, nem szerencsés rövidítések jelentek meg. Püspökök szóltak hozzá: bírálva és elutasítólag, beleegyezőleg és hálásan, vagy várakozó állásfoglalással. 2. Megbeszélések a Hittani Kongregációval. 1993. december végén levelet kaptak: a katolikus tanítást nem teljesen juttatták érvényre (nicht voll durchgehalten). Februárban megbeszélést folytattak Rómában; szóban, majd írásban kifejtették és megalapozták álláspontjukat. Hangsúlyt kapott a lelkipásztori probléma sürgőssége. – Teológiai alapvetésüket Rómában elvileg nem tagadták. Az áldozás kérdésében teljes egyetértés nem jött létre. A világ püspöki karának számos tagja nyilván a kérdés tisztázását kérte, ezért a Hittani Kongregáció elhatározta a katolikus álláspont kifejtését. 1994 júniusában újabb megbeszélés jött létre Rómában. A Kongregáció levelét szeptember 14-én ismerhették meg; a Kongregáció biztosította őket, hogy a nyilatkozat összegyházi helyzetre, nem pedig speciálisan az ő tavalyi írásukra reflektál. 3. Alapvető véleményegyezések. Hálásan állapíthatjuk meg, hogy a Hittani Kongregáció imént említett írásában olvasható fejtegetések az alapvető tételekben megegyeznek a mi közléseinkkel. A mi meggyőződésünk szerint is – és ezt szándékosan nagyon gyakran megjegyeztük – az újraházasodott elváltakkal foglalkozó lelkipásztorkodás bonyolult problémáinak megoldása nem történhet a mai eszmeáramlatokhoz való alkalmazkodással, hanem csakis a Szentírás és a kötelező egyházi hagyomány tanúsága iránti feltétlen hűségben. Ezért a mi legelsőrendűbb törekvésünk az volt és az marad, hogy a Jézus szava iránti hűségben a házasság felbonthatatlanságáról szóló állandó és kötelező egyházi tanítást nyomatékkal hangsúlyozzuk, és újból érthetővé tegyük... Amint a Hittani Kongregáció, mi is kiemeltük, hogy az újraházasodott elváltak nincsenek kiközösítve, hanem továbbra is az Egyházhoz tartoznak, és hogy hivatalosak az istentiszteletekre meg a közösség életében való részvételre. Sót helyzetük alapján érdeklődésre és figyelemre van szükségük. Alaptörekvésünket, tudniillik az újraházasodott elváltakra irányuló segítő lelkipásztorkodást semmi esetre sem lehet leszűkíteni az úgynevezett szentségekhez bocsátás kérdésére. ... A mi felfogásunk szerint is, ha valaki újra megházasodik, míg az első hitvestársa még él, az érvényes szentségi házasságból kifolyólag objektív ellentmondás adódik Istennek Jézus Krisztus által megújított rendjével, amely a szentáldozás vételéhez való hivatalos odabocsátást sem általában, sem egyes esetben nem teszi lehetővé. Mi ezt többszörösen hangsúlyoztuk. Számunkra fontos annak megállapítása, hogy az egyházi tanításnak mindezen alapkérdéseiben semmiféle véleménykülönbség nem áll fenn. .. 4. A mi szempontunk. Nyilván nem lehet elsiklani afölött, hogy az újra házasodott elváltaknál nagyon nehéz és igen-igen bonyolult emberi helyzetekről van szó, amelyekben az említett elvek konkrét alkalmazása lelkipásztori szempontból nehéz. Próbáltuk bemutatni, hogy a mi modern nyugati társadalmainkban ezek a problémák különféle okokból miért fokozódtak fel rendkívüli mértékben. Olyan lelkipásztori kihívást jelentenek, amelyet sürgősen meg kell válaszolni. Az Egyház hagyományos tanítása szerint az általános normát mindenkor a konkrét személyre és a személy egyedi helyzetére kell alkalmazni, anélkül, hogy ezáltal a normát megszüntetnénk. „Az egyházjog csak egyetemesen érvényes rendet állít fel; minden, gyakran nagyon bonyolult egyes esetet azonban nem szabályozhat." (Német felnőttkatekizmus.) Az Egyház tanbeli hagyománya ezért kialakította az epikiát (méltányosságot), az egyházi fegyelem pedig a kánoni méltányosság (aequitas canonica) elvét. Itt nem az érvényben levő jog és az érvényes norma megszüntetéséről van szó, hanem nehéz és bonyolult helyzetekben azok „jog és méltányosság" szerinti alkalmazásáról, úgy, hogy számot vessünk a mindenkori személy egyszeriségével. Ennek semmi köze sincs az úgynevezett „szituációs lelkipásztorkodáshoz". Egyébként meg vagyunk győződve arról, hogy differenciált lelkipásztori eljárással kell elejét venni az újraházasodott elváltakkal való, olykor önkényes bánásmódnak, így az áldozás vételének is, amelyet több helyütt kevéssé gondoltak végig, és amely nem egy esetben nem engedhető meg. 5. Az áldozás vételének kérdése. Pásztorlevelünk és alapfeltételeink körül a vita mindenekelőtt arról a kérdésről lángolt fel, hogy az epikia és a kánoni méltányosság elveinek alapján különös módon alakult egyedi esetekben és pontosan körülírt feltételek mellett elgondolható-e és jogos lehet-e, hogy az elváltak hivatalosan ugyan nem bocsáthatók a szentáldozáshoz, hogy azonban valaki megfelelő tanácskozás után egy pappal – aki mindenekelőtt arra emlékezteti, hogy az Úr szava egész életre szóló hűséget kíván a házasságban – az igazsághoz igazodó lelkiismerete által feljogosítva látja magát arra, hogy a szentáldozáshoz járuljon. Semmi lehetőségét nem láttuk hivatalos engedélyezésnek; viszont gondos lelkiismereti ítélet alapján lehetségesnek tartottuk, hogy valaki egész pontosan megadott feltételek között az Úr asztalához járuljon. Számunkra ez a megkülönböztetés „odabocsátás" és „odajárulás" között alapvető. Azt is hittük, hogy az igazságosság és az irgalmasság közötti mindenkor szükséges kiegyenlítődés értelmében közelíthetünk és közelítenünk is kell ilyen megoldáshoz, amely természetesen minden érdekelt személytől a felelősségre való nagyfokú készséget követeli meg. Egyébként itt, a modell szempontjából, nem egy ilyen lépés helyesléséről van szó, hanem inkább eltűrésről (tolerálásról), objektiváló (tárgyiasító) tisztázás után. A házasságról és családról tartott 1980-as püspöki szinódus . .. ebben az összefüggésben a következő tételt fogalmazta meg: „E hívek iránti lelkipásztori gondtól indíttatva a szinódus azt kívánja, hogy új és még alaposabb kutatást végezzenek, tekintetbe véve a keleti egyház gyakorlatát is, azzal a céllal, hogy még jobban elmélyüljön a lelkipásztori irgalmasság." Ez a lelkipásztori cél vezetett minket, és igazságot akartunk tenni mindkét komoly követelménynek: az egyik az Úr szavának komolysága az Egyház tanúskodásában, a másik pedig emberi sorsok komolysága. Eközben tudatában voltunk annak, hogy ehhez az Egyháznak még minden szinten sokat kell tanulnia, és hogy itt elszigetelt visszaélések veszélyét nem lehet egészen kizárni. ... tudomásul kell vennünk, hogy a Hittani Kongregáció írása nyomán a mi pásztorlevelünkben és alapelveinkben található egyes kijelentések az egyetemes Egyház szintjén nem találnak elfogadásra, és ezért nem lehetnek lelkipásztori tevékenység kötelező normái. (A püspökök idézik a római dokumentumból a 4. pont első bekezdésének utolsó mondatát, az 5. pont első bekezdését, a 6. pont első mondatát.) A [római] írás jelentősége. Mint egyes püspökök, sőt mint egyháztartomány, beletartozunk a püspököknek abba a kollegiális közösségébe, amely Péter apostol utóda alatt átfogja a világot. Ez nem kímél meg attól, és nem is tiltja meg – amint az egyháztörténelemből vett számos példával kimutattuk –, hogy saját felelősségünkre keressünk nehéz helyzetekre elviselhető lelki-pásztori megoldásokat. Így értettük „előretörésünket": aggodalmas gond az érintett emberekért, és egyben az evangélium helyes magyarázatáért és alkalmazásáért. Szeretnénk ezért kifejezetten hangsúlyozni, hogy semmiféle tanbeli nézeteltérésben nem vagyunk a Hittani Kongregáció álláspontjával szemben. A különbség az egyes esetekre vonatkozó lelkipásztori gyakorlat kérdését illeti. Az általunk az egyházi hagyományból idézett tanúságok szerint az újabb kutatások fényében a kötelező tanítás küszöbe alatt bonyolult egyedi esetekre adva van egy felelősen kezelendő flexibilitás (hajlékonyság), amely nem áll ellentmondásban a házasság felbonthatatlanságával. (A püspökök idézik a római irat 4. pontjának első bekezdését.) ... Végül ezeknél a kérdéseknél arról van szó, hogy a helyes viszonyt meghatározzuk az általánosan kötelező objektív norma és a személyi lelkiismereti döntés között. Korunk embereiben nagy érzékenység él e két dolog közötti kapcsolat iránt. Persze gyakran lebecsülik és megsértik az objektív normát; de az objektív norma ereje hosszabb időre meggyőzően csak akkor juthat érvényre, ha tekintetbe veszik nemcsak az ember nagyon bonyolult élethelyzetét, hanem minden egyes ember egyszeri személyes méltóságát is. AII. vatikáni zsinat kifejezetten leszögezi: „Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretének közvetítésével fogja fel és ismeri el az ember." (Dignitatis humanae 3.) Ez a kijelentés példás módon mutatja lelkiismeret és norma feloldhatatlan kapcsolatát. Minél tisztább lesz a lelkiismeret, annál inkább képessé válik arra, hogy Isten rendelkezésének igényét közvetítse, és hamisítatlanul alkalmazza a konkrét helyzetre. Az újraházasodott elváltakkal foglalkozó lelkipásztorkodásnak ez az alapproblémája a jelenlegi lelkipásztorkodás sok más problémájának is a kulcsa...
Magyarul is megjelent „A katolikus egyház katekizmusa" 1994. november 9-én mutatták be a sajtó képviselőinek – Paskai László bíboros és Pápai Lajos püspök elnökletével – A katolikus egyház katekizmusa magyar fordítását, amelyet a Szent István Társulat adott ki. Borítólapja és nyomdai kiállítása hasonló a francia nyelvű kiadáséhoz; terjedelme 652 old. (Ára: fűzve 980 Ft, kötve 1180 Ft.) Az egyetemes katekizmus, mint ismeretes, hosszú előkészület és kilenc szövegváltozat után két évvel ezelőtt látott napvilágot, előbb francia, majd csakhamar számos más nyelven is. (Vö. Távlatok 1993/1, 42-46. old.) II. János Pál pápa 1986-ban adott megbízást egy 12 tagból (bíborosokból és püspökökből) álló bizottságnak az alapkatekizmus megszerkesztésére. Az egyes szövegváltozatokhoz hozzászóltak a világ püspökei, teológiai fakultások és hitoktatási intézmények szakemberei. Célját a pápa Fidei depositum kezdetű apostoli konstitúciójában így határozta meg: „A II. vatikáni zsinat mindig is, de különösen most, pápaságom éveiben, pásztori tevékenységem állandó hivatkozási pontja. (. ..) 1985. január 25-ére, a zsinat befejezésének huszadik évfordulójára rendkívüli ülésre hívtam egybe a Püspöki Szinódust. Tettem ezt azért, hogy ünnepélyesen hálát adjunk a II. vatikáni zsinat kegyelmeiért; de azért is, hogy tanítását elmélyítve, jobban kötődjünk ahhoz, és elősegítsük megismertetését és alkalmazását. – A szinódusi atyák ekkor fogalmazták meg óhajukat, hogy »készüljön egy katekizmus vagy rövid foglalat az egész keresztény tanításról mind a hit, mind pedig az erkölcs vonalán. Ez a szöveg hivatkozási alap lenne a különféle országokban szerkesztett katekizmusok vagy hitfoglalatok számára. A tanítás előterjesztése legyen biblikus és liturgikus jellegű, de mutassa be a biztos tanítást, ugyanakkor alkalmazza a ma élő keresztények életére.« A szinódus befejeztével gondjaimba vettem ezt a kívánságot..."
FIGYELŐ PÜSPÖKI SZINÓDUS A SZERZETESI ÉLETRŐL (1994. október 2-29.) Most októberben tartották meg a Vatikánban a kilencedik rendes püspöki szinódust, amely a szerzetesi élettel foglalkozott. A szokás szerint ezt az összejövetelt is alapos előkészületi munka („közvélemény-kutatás") előzte meg, amelynek eredményeit az ún. Lineamentában, a munkadokumentum (Instrumentum laboris) első vázlatában foglalták össze. A szinódusi üléseken a hozzászólások és a csoportos munkák eredményeként elkészítettek egy dokumentációt, amelynek alapján aztán – mint ez az előző szinódusok után is tette – a pápa apostoli buzdítást intéz az egyházhoz. A következőkben (1) ismertetünk egy francia cikket, amely azt világítja meg, milyen várakozással tekintettek a szerzetesnők a szinódus elé. Utána (2) a Vatikáni Rádió adásai alapján összefoglalót nyújtunk a szinódusi munkákról; (3) néhány jellegzetes szakaszt idézünk a szinódus üzenetéből; végül (4) statisztikát nyújtunk a magyarországi szerzetesrendekről. 1. A szinódus elé: Várakozások és kérdések A szerzetesi élettel foglalkozó püspöki szinódus előtt figyelemre méltó cikket tett közzé a francia jezsuiták lelkiségi folyóirata, a Christus 1994. októberi száma (490-499) Christine Barriere reparációs nővér tollából. Az ún. Lineamenta (az 1992-ben közzétett szinódusi munkadokumentum-vázlat) néhány kijelentését veti össze az evangéliumi követelményekkel, illetve jelzi a szerzetesnők (főleg a franciák) helyzetét, hangsúlyozva, hogy a szerzetesek 75%-a nő! Most néhány gondolatot kiragadunk ebből a cikkből, mielőtt az októberi püspöki szinódus munkáiról beszámolnánk. 1. Új történelmi pillanat. – A szerzetesnők tudatában vannak annak, hogy harminc évvel a II. vatikáni zsinat után a szerzetesi élet ismét történelmi fordulóhoz érkezett. Örülnek, hogy az egyház szinódust tart a kérdésről. A Lineamenta is (25. pont) kijelenti, hogy az Istennek szentelt élet „ma fejlődése új állomásához érkezett, és százados története során különleges helyzet előtt áll". A szinódus egyik esélye az lesz, hogy közös megegyezésre jutnak a kijelentés tartalmát illetően. Milyen lesz analízisünk a mai szerzetesi életről, és milyen következtetéseket vonunk le? A „megújulás", „új dimenzió értékei", a „társadalom kihívásai" kifejezések jelen vannak a dokumentumban; de vajon annak lendítő és szervező, egységesítő erejét képviselik? 2. Párbeszéd a mai világgal. – A Lineamenta 29. pontjában olvassuk: „A mai szerzetesi élet egyik döntő problémája az, hogy szembenézzen a modernséggel és a »posztmodern« kultúrával, azzal a társadalommal, amely mélyen ellentétes az evangéliumi értékekkel." Hogy a mai világ sok szempontból ellentétben áll az evangélium szellemével, ez tagadhatatlan. De lehet-e egyszerűen azt mondani, hogy „ellentétes az evangéliumi értékekkel"? Miről is van szó: szembeszállásról, avagy párbeszédről! Nem bízunk a világban, avagy párbeszédet kezdünk vele? A dokumentumon végighúzódik ez a posztulátum: a modern világ eltérítette a helyes irányból a szerzetesi életet; ez a fő oka a mai egyensúlyhiánynak. De ha ezt az álláspontot fogadjuk el, akkor burkoltan egy bizonyos keresztény múltra hivatkozunk, amely állítólag sokkal inkább az evangéliumi értékek hordozója volt. De vajon létezett-e az a keresztény múlt, a keresztény Európa, a teljesen homogén keresztény Nyugat, amelyben a hit és a kultúrák harmonikus komplementaritásban éltek együtt? Ezt a harmóniát törte volna meg a modernség? Ebben a helyzetben hol vannak a szerzetesek? Szemben a modern világgal vagy benne? 3. Nyitott jövő. – Az apostoli életet élő szerzetesnők igazi párbeszédet várnak a szinódus tagjaitól. Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt az egyház – a II. vatikáni zsinat kívánalmai szerint – arra szólította fel a szerzeteseket, hogy dolgozzák át alkotmányukat, fogalmazzanak meg új szabályokat. Ez a párbeszéd nehéz, de gyümölcsöző volt. Az utolsó két évtized során az a benyomásunk alakult ki, hogy a tanítóhivatal és a szerzetesek egymás mellett haladnak. A Lineamenta (4) hivatkozik a következő dokumentumokra: Perfectae caritatis, Evangelica testificatio, Szerzetesek és az ember előmozdítása. E nagyon tanulságos hivatalos szövegek mellett a szerzetesek és szerzetesnők is, különféle könyvekben, írásokban, kifejezték nézeteiket, figyelembe véve konkrét helyzetüket, életkörülményeiket. Úgy tűnik, nem sok kapcsolat volt a két vonal között, a hivatalos dokumentumok és a konkrét reflexiók között. A Lineamenta 25. pontja egyazon mondatban két különböző, szinte egymásnak ellentmondó kifejezést használ: „nyugodt megkülönböztetés" és „szükséges irányelvek". Vajon a szinódus a nyugodt megkülönböztetést segíti elő, avagy direktívákat ad? Bizalommal támpontokat várunk utunkon, de nem kész válaszokat, recepteket. Senki sem ismerheti ma a holnapi szerzetesi élet valamennyi konstitutív, lényeges elemét. Kortársainkkal együtt mi is keresünk, bele kell egyeznünk a forradalmi változásba, amely a mai világ minden területén, a társadalom minden valóságában megtörténik. A szerzetesi élet sem kerülheti el a változást. Nem lehet visszatérni a múlt megmerevedett intézményeihez. 4. Szilárdság és törékenység. – Az apostoli szerzetesi életnek különféle kezdeményezései vannak: sokan a szegény vagy kisemmizett emberek közé mennek, az emberek mindennapi munkakörülményeit vállalják; új módon élik meg a szegénységet, tisztaságot és engedelmességet a szegények körében, ebben az individualista és önző fogyasztói társadalomban. Hogy közel legyenek az emberekhez, a szerzeteseknek úgy kell élniük, ahogy ők élnek. Evangéliumi dinamizmus, teremtő keresés indult meg a zsinattal. De az apostoli életnek ezt a kincsét törékeny cserépedényben hordozzuk. Még nem vagyunk felkészülve az új evangelizálás kihívásaira, az emberek új igényeire. Szükség van a megkeresztelt hívek és az egyház pásztorai közös felelősségvállalására, férfiak és nők igazi partneri-testvéri együttműködésének megvalósítására. Nem feledhetjük e kettős problémát: a szerzetesek elöregedését és a fiatalok, az új jelöltek beilleszkedésének nehézségeit, ami részben az identitás (önazonosság) problémájával is összefügg. Nem lehetünk pesszimisták; derűsen előre kell mennünk, keresnünk az egységet, de nem lehet minden jelöltet minden szerzetesi közösségbe befogadni. Rugalmasságra, változatosságra van szükség; szolidaritásra egyazon szerzetesi családon belül, de elfogadva a ritmusok, az elkötelezettségek, életmódok különbözőségét. Mindez segíthet a generációs probléma megoldásában; az ideiglenes alkalmazkodás megnyithatja a jövő útját, a szerzetescsaládok megújulását segítheti elő. 5. Jézus követése és a kereszt. – Kétezer év óta a kereszt a keresztények ismertető jele. A kereszt jelét írja a pap a kereszteléskor a hitjelölt homlokára, és a kereszt jelével temetnek el bennünket. A szerzetesek Jézus követését vállalták. Azok, akik fogadalommal kötelezik el magukat Jézus követésére, természetesen vállalják keresztjét is: ezzel tanúsítják szeretetüket. A keresztény és a szerzetesi élet nincs bukásra és halálra ítélve: mert a kereszt a termékeny szeretet jele. Erről kell tanúskodnia a szerzetesi életnek. Jézus Krisztust követve, Vele és Benne élve, Hozzá állandóan megtérve, tanúskodnak a szerzetesek-szerzetesnők az evangéliumi életről. Mindez sokkal fontosabb, mint bizonyos (szerzetesi) intézmények újjászületése, épületek visszaszerzése. Sokan nem értik meg, hogy bizonyos intézmények elhagyása és új jelek keresése nem jelenti okvetlenül a környező társadalomhoz való idomulást. Néha ezt halljuk: „Ha nem változtatok volna meg, lennének hivatások." Az ilyen felfogással szembe kell szállnunk. Nincs visszaút az apostoli élet hajdani modelljeihez, bár még csak keressük az új modelleket, az új jeleket. A testvéri közösség, a felszabadult (szenvedélyektől megszabadult) kapcsolat másokkal és a dolgokkal, a munka és az imádság helyes megszervezése mind-mind jel lehet. Elsősorban az emberi valóságoknak kell „jelentőseknek" lenniük. Nem szociológiai, hanem szentségi valóságokról van szó, a keresztségi kegyelem, az istengyermeki és testvéri élet kegyelmének jeleiről. 6. A Lélek ideje. – A feltámadt Krisztus Lelke küldi az apostolokat, indítja őket szólásra, teremti meg az egységet a sokféleségben, mert ő a Szeretet Lelke. Azt várjuk, hogy a szinódus megerősítsen bennünket keresésünkben: az igazibb közösségi élet, a kölcsönös párbeszéd, a szellemek megkülönböztetése és a Lélekre való hallgatás keresésében, hogy egyek legyünk a különbözőségben, a nemzedékek és az apostoli tervek különbözőségeiben. 2. Összefoglaló a szinódusi munkákról A kilencedik rendes püspöki szinódus október 2-án kezdődött, és 29-én ért véget egy-egy ünnepélyes pápai koncelebrált szentmisével. Ismeretes, hogy az immár három évtizede működő püspöki szinódusok jelentős szerepet játszanak a II. vatikáni zsinat határozatainak, reformtörekvéseinek megvalósításában. 1965 óta tizennégy alkalommal ültek össze szinódusra a világegyház püspökei a szentatya vezetésével: két különleges, három rendkívüli és – a mostanival együtt – kilenc rendes szinódus zajlott le. A legutolsó tehát az Istennek szentelt élettel foglalkozott, amelyről a II. vatikáni zsinat ezeket írta: „A megszentelt élet ajándék, amelyet az Atya adott a Szentlelken keresztül Egyházának, hogy az evangéliumi hűségben, Fia, a szűz, szegény és engedelmes Jézus életének legjellemzőbb vonásai és misztériumának kifürkészhetetlen gazdagsága jelen legyen a világban, és mindenkit az Isten Országa felé vonzzon." A téma megjelölése pontosan ez volt: „A megszentelt élet és küldetése az egyházban és a világban." Az előkészítő munka alapos és széles körű volt. A püspöki karok 66 százalékos arányban válaszoltak a körkérdésre. A férfi és a női legfőbb szerzetes-elöljárók uniói, valamint a Világi Intézmények Világkonferenciája szintén bőséges anyagot küldött be, így a munkadokumentum másfélszáz oldalas lett. A szinóduson 244 atya (tag), 75 auditor, 20 szakértő és 9 személy nem katolikus keresztény szerzetesközösségek képviselőjeként vett részt. A szinódusi atyák közül 114 valamilyen rendhez tartozott. A férfi és női szerzeteseket képviselő 75 auditort maga a szentatya nevezte ki (ad personam). A magyarországi egyházat Paskai László bíboros, esztergom-budapesti érsek képviselte. A pápa a megnyitó és záró szentmise homíliáiban egyaránt emlékeztetett az előző három rendes szinódusra, amelyek után egy-egy apostoli buzdítást adott ki: 1980-ban a családdal foglalkoztak (ebből született meg a Familiaris consortio), 1987-ben a világi hívőkkel: Christifideles laici, 1990-ben pedig a papneveléssel: Pastores dabo vobis. Október 29-én a szentatya bejelentette, hogy ezt a szinódust is apostoli buzdítás követi a szerzetesi életről. (Rögtönözve hozzáfűzte, hogy a pápai dokumentum előkészítésében majd szerzetesnők is részt vesznek.) A szentatya záró homíliájában idézte Szent Benedeket, aki regulájában ezt írta: „Amori Christi nihil praeponatur": semmit se helyezzenek Krisztus szeretete elé! Páli Szent Vince is azt hangoztatta, hogy mindennél előbbre való Krisztus szeretete a szegényekben. „Micsoda bámulatra méltó erővel bírnak e szavak! – mondotta homíliájában II. János Pál. Elképzelhető lenne-e az európai kultúra és civilizáció e nélkül? És az első és második évezred nagy missziós vállalkozásai? Vagy mit mondjunk a kereszténység első századaira visszanyúló keleti szerzetességről? Íme, ők azok, akik a szegény, tiszta és engedelmes Jézus követéséért elhagyták és ugyanakkor átalakították a világot! Megvalósult bennük a liturgia szava: »Ha kiárasztod Lelkedet, megújítod a föld színét.« A Szentlélek ismeri azt az órát és pillanatot, amikor a történelmi helyzet által megkívánt feladatokra alkalmas személyeket meg kell hívni." A pápa felsorolta a nagy (rendalapító és missziós) szenteket Szent Benedektől Szent Bernáton, Assisi Szent Ferencen és Szent Domonkoson át Loyolai Szent Ignácig és Avilai Szent Terézig. Az Úr alkalmas időben meghívta őket, hogy rajtuk keresztül gyökeres egyházi reform valósuljon meg, és elkezdődjék a missziós vállalkozások hőskora. Az újabb korban de la Salle Szent János, Bosco Szent János, Lisieux-i Szent Teréz vagy Kolbe Szent Maximilián tett hősies tanúságot Krisztusról, aki azt mondotta: „Az én igám édes, az én terhem könnyű." A szentatya a Mindenszentek, elsősorban is a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta a bezárult püspöki szinódus gyümölcseit. 3. A szinódus záró üzenetéből A négy hétig tartó megbeszélések végén az atyák kilenc fejezetből álló üzenetet fogalmaztak meg. Köszöntik a több mint egy millió nőt és férfit, akik a megszentelt élet nagy táborához tartoznak, majd pedig hálát adnak Istennek a szerzetesi élet nagy ajándékáért. Külön köszönetüket fejezik ki a megszentelt életet élő nőknek, akik az evangelizálás, lelkipásztorkodás, nevelés, beteg- és szegénygondozás számtalan területén szolgálják Isten népét és a társadalmat. Hangsúlyozzák, hogy a nőknek nagyobb szerepet kell juttatni az egyház konzultációs és döntést hozó fórumain, és elismeréssel állapítják meg, hogy a nők a szinódus során tevékeny részvételükkel felhívták a figyelmet az Istennek szentelt nők méltóságára, hozzászólásaikkal gazdagították a szerzetesi életre vonatkozó megfontolásokat. A szinódusi atyák a szeretet és a megbecsülés szavait intézik az idős és beteg szerzetesekhez, akik már nem tudnak részt venni a tevékeny apostoli munkákban. Azokat pedig, akik most végzik a munka dandárját, arra buzdítják: ne engedjék, hogy minden erejüket a munka őrölje fel, hiszen az emberi tevékenység erőforrása az ima és az Úrral való bensőséges egység. Köszönettel fordulnak a fiatalokhoz, akik bizonytalanságban élő korunkban elfogadták Jézus hívását az evangéliumi tanácsok követésére, majd pedig azokhoz a szerzetesekhez intézik szívélyes üdvözletüket, akik üldöztetést szenvedtek Krisztusért, de hűséggel kitartottak. A szinódusi üzenet második fejezete a megszentelt élet formáinak sokszínűségével foglalkozik. Ez a csodálatra méltó gazdagság az Egyház lelkiségének életerejét tükrözi. A megszentelt élet különböző formáiban fedezzük fel az Egyház szentségi jellegét. A harmadik fejezet azt fejti ki, hogy a megszentelt élet semmivel sem helyettesíthető az Egyházban. Ahhoz, hogy az Egyház valóban a győzedelmes kegyelem jele legyen, Jézus egyeseket meghív, hogy közvetlen közelről kövessék őt. Akiket Krisztus magához vonz, azok fogadalmakkal vagy más kötelékekkel bensőséges egységben élnek vele. A szüzességgel/cölibátussal azt tanúsítják, hogy minden igazi szeretet célja és értelme: Krisztus. A szegénységgel azt tanúsítják, hogy egyedüli gazdagságuk Isten, az engedelmességgel pedig arról tanúskodnak, hogy Jézus Krisztushoz tartoznak, és egész létükkel, testvéreik szeretetével és szolgálatával Isten Országát akarják építeni. Ezzel hirdetik elsősorban a hívőknek, de az egész világnak is, hogy Krisztus halálával és feltámadásával a kegyelem új rendje valósult meg. Az üzenet negyedik fejezete a megszentelés és küldetés témáját érinti, hangsúlyozva, hogy az első megszentelt és küldött Jézus Krisztus. A megszentelés és misszió kegyelmi adomány. Ki-ki a saját rendjének, intézményének karizmája szerint kapja meg egyházi küldetését. Az ötödik fejezet címe: a karizma és beilleszkedés a helyi egyházba. A karizma olyan kegyelmi adomány, amelyet Isten az Egyház szentségének növelésére adományoz az alapítóknak. A karizmák sokfélesége Isten végtelen szeretetének megnyilvánulása és az Egyház örömének forrása. A szinódusi atyák hangsúlyozzák, hogy el kell kerülni a hierarchia és a szerzetesek közötti feszültségeket, a szerzetesi közösségnek be kell illeszkedniük a helyi egyház életébe, viszont a helyi egyházak (egyházmegyék) is ismerjék el a szerzetesi élet értékeit. Az üzenet 6. fejezete a megszentelt élet prófétai jellegére világít rá. Akik a szegény, tiszta és engedelmes Jézust követik, prófétai választ adnak az embereknek: tanúskodnak a világ által fel nem ismert vagy visszautasított evangéliumi értékek mellett. Életpéldájuk arra segíti az embereket, hogy saját kultúrájukban ismerjék fel az Ige magvait, a modern világ illúziók nélkül élő embereit pedig rávezetik életük értelmének megtalálására. Az üzenet 7. fejezete felhívást tartalmaz a keleti szerzetesekhez, emlékeztetve arra, hogy Kelet volt a szerzetesség bölcsője, onnan terjedt el a monasztikus lelkiség Nyugatra. A 8. fejezet az új evangelizálást sürgeti. Végül a 9. rész a remény üzenetét intézi a világhoz. A fiatalokat arra kéri, hogy meggyőződéssel és lelkesen csatlakozzanak Krisztushoz a megszentelt élet vállalásával. A szinódusi atyák beléjük helyezik bizalmukat. Végül a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlják a megszentelt élet minden tagját. 4. Statisztikák a magyarországi szerzetesekről 1943-ban 23 férfi és 40 női szerzetesrend működött Magyarországon, 2582, illetve 8956, összesen 11 538 rendtaggal. A kommunista rendszer 1950-ben – 4 rendet kivéve – feloszlatta az akkor virágzó magyar szerzetesi közösségeket. Az 1993. december 31-i statisztikai adatok szerint Magyarországon 21 férfi és 54 női, összesen 75 Istennek szentelt közösség működik. A tagok összlétszáma 3787, közülük 273-an a noviciátust végzik. A 21 férfi szerzetesközösség 1033 tagot számlál, 92 novíciussal. A megszentelt élet női közösségei közül 47 a szerzetesrend, amelyekben 2411 nővér szolgál, közülük 149-en végzik az újoncévet; 3 pedig világi intézmény – 72 taggal, közülük 11 az újonc. Létezik még 4 „apostoli élet társasága" – 250 taggal és 21 novíciával. A férfi rendek közül legtöbb, szám szerint 208 tagja van a Kapisztránus és Mariánus rendtartományra osztott ferences rendnek; utánuk következik a Jézus Társasága 156 taggal, majd a bencések 142 és a piaristák 106 taggal. Nagyobb létszámú rendek még a szaléziek 87, a ciszterek 57, a karmeliták 40 és a domonkosok 38 taggal. A női rendek között legtöbb tagja van az Isteni Megváltóról nevezett Nővéreknek: 289; utánuk következnek az Irgalmas Nővérek 271, majd a Kalocsai Iskolanővérek 183, a Szegény Iskolanővérek 170, a Szatmári Irgalmas Nővérek 164, az Angolkisasszonyok 128, a Keresztes Nővérek 121 taggal. A világi intézmények közül a legjelentősebb a Vinculum Caritatis közösség 56 taggal, az apostoli élet társaságai közül pedig a szociális testvérek 127, és a népleányok 114 tagot számlálnak. 1993-ban 5 férfi és a 13 női rendnek, valamint 1 apostoli élet társaságnak nem volt újonca. Ennek ellenére – ami az utánpótlást illeti – a közösségek bizalommal nézhetnek a jövőbe, mivel a férfi rendeknél átlagban több mint 4, a női közösségeknél pedig több mint 3 újonc volt 1993-ban.
Szabó Ferenc „ÁTLÉPNI A REMÉNY KÜSZÖBÉN" A pápa bestseller kötetéről Valóban bestseller lett II. János Pál új könyve, amely pápai szolgálata 16. évfordulójára jelent meg a világ 36 nyelvén, köztük magyarul is. A világsajtó szenzációt ígért, amikor bejelentette a hírt: II. János Pál pápa válaszol Vittorio Messori olasz újságíró 35 kérdésére. A híres milánói Mondadori kiadó szervezte meg a fordításokat, illetve kötött szerződéseket az egyes kiadókkal. Budapesten a JLX amerikai-magyar Kft (Joseph L. Laux) szerezte meg a kiadás és terjesztés jogát. Olaszból fordította: Ordasi Zsuzsanna. (256 old. 298 Ft.) Eredetileg egy tv-interjút akartak készíteni a szentatyával szolgálata 15. évfordulójára. De a pápa ettől elállt; viszont mégiscsak hajlandó volt arra, hogy írásban válaszoljon Messori kérdéseire. (Messori korábban már egy híres könyvet írt Hipotézisek Jézusról címmel, továbbá interjút készített Ratzinger bíborossal, a Hittani Kongregáció prefektusával. Ez utóbbi magyarul is megjelent.) Messori a bevezetőjében elmondja a könyv keletkezéstörténetét, kiemelve azt, hogy II. János Pál pápa ebben is evangelizál, és mintegy mérleget is készít másfél évtizedes pápaságáról. A Frossard-ral készített interjú pápasága elején nem tükrözhette még Péter utóda tapasztalatait. Mindkét kötete azonban a reménységet sugallja és reménységre sarkall: „Ne féljetek!" Messori könyve kéziratát néhány személynek megmutatta. Az egyik teológus így jellemezte találóan: „Ebben a könyvben közvetlenül és szűrők nélkül mutatkozik meg II. János Pál vallási és intellektuális világa, tehát kulcsfontosságú az egész tanítására nézve." Csakugyan, amikor szinte egy szuszra végigolvastam a könyvet, meglepett Wojtyla pápa közvetlensége, a néha „provokatív" kérdésekre adott válaszainak nyugodt derűje. Volt alkalmam a Vatikáni Rádiónál száz meg száz pápai beszédet, megnyilatkozást, enciklikát és apostoli buzdítást olvasni és ismertetni. A kezdeti megnyilatkozások közvetlensége után egyre inkább háttérbe szorult a pápa személyes hangja, hiszen, számtalan programja miatt, a különböző témákról szóló dokumentumainak jó részét vagy világkörüli útjai során mondott beszédeit mások készítették el, még ha ő maga meg is adta a főbb gondolatokat, illetve magáévá tette is azok tartalmát. De itt ugyanaz a hang szól, mint pápasága előtti könyveiből vagy első enciklikájából: Scheler, Buber és Levinas perszonalizmusa; továbbá Keresztes Szent János misztikája éppúgy jelen van, mint a modernkor eszmetörténetének nagyjai: Pascaltól és Descartes-tól Kanton, Hegelen és Marxon át Wittgensteinig, Congarig és Henri de Lubacig, Gilsonig és Ricoeurig. De hivatkozik Dosztojevszkij, Kafka és Camus eszméire is. A II. vatikáni zsinat tanítása az állandó vonatkozási pont itt is, mint egész pápasága során különböző megnyilatkozásaiban. A zsinat igazi szellemét, nyitottságát és párbeszédkészségét képviseli kifejezetten. Hivatkozik arra, hogy maga is részt vett mint fiatal püspök a zsinat munkáiban, különösen is a Gaudium et spes kezdetű, az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó konstitúció kidolgozásában. A XIII. szkéma, a leendő Gaudium et spes 1965-ös (aricciai) előkészítéséről írva megjegyzi: „Hálás vagyok a püspököknek és teológusoknak, akikkel lehetőségem volt egy munkaasztalnál dolgozni. Külön köszönettel tartozom Yves Congar és Henri de Lubac atyáknak. Ma is emlékszem de Lubac atya biztató szavaira, hogy tartsak ki a viták során kifejtett nézeteim mellett. Ez akkor történt, amikor az üléseket már a Vatikánban tartottuk. Azóta különös barátság kötött de Lubac atyához." (188-189) A Lumen gentium mellett a Gaudium et spest idézi a legtöbbször. Öröm és reménység: ezekkel a szavakkal kezdődik ez a fontos okmány, amelynek szövetében fellelhetők a modern teológusok gondolatai (Teilhard de Chardin, Congar, Chenu, Henri de Lubac, Karl Rahner és mások eszmei). Nyitás a jó Isten által teremtett és Jézus Krisztus által megváltott világ felé, amelynek az örömhírt kell hirdetnünk ma is, mint az első pünkösdkor: íme, így jellemezhetném a könyv alapállását. Idézzük a pápát: „Az igazság a világot teremtő Istenről és Krisztusról, a Megváltóról olyan erő, amely pozitív magatartást sugall a teremtés irányába, és arra buzdít, hogy tevékenykedjünk az átalakításában és a tökéletesítésében. A II. vatikáni zsinat egyhangúlag támogatta ezt az igazságot: nem szabad megengedni, hogy negatív módon viszonyuljunk a világhoz abban a meggyőződésben, hogy a világ az ember számára csupán a szenvedés forrása, s hogy ezért el kell szakadni tőle. Ez a viszonyulás nemcsak azért negatív, mert egyoldalú, hanem azért is, mert alapvetően ellentétes az ember és a világ fejlődésével, amelyet a Teremtő az emberre feladatként bízott." (120. old.) Milyen jó érzés az ilyen szakaszokat olvasni, amikor egyes „károgók" egyszerűen „liberálisoknak" bélyegzik a zsinati szakteológusokat és olyan püspököket, amilyen Karol Wojtyla is volt. Az illetők II. János Pál mostani könyvét is cenzúrázhatják, és elvethetik mint „liberálist", amikor az ökumenizmusról, a nagy vallásokkal való kapcsolatról és párbeszédről, a lelkiismereti szabadságról stb. beszél, vagy amikor a Lumen gentium 16. és a Gaudium et spes 22. alapján kifejti, hogy miként működik Isten kegyelme a látható egyház keretein kívül is azok lelkében, akik nem cselekszenek lelkiismeretük ellen. (E ponton főleg Karl Rahner gondolata érvényesült.) Mindig a zsinati teológusok „haladó", párbeszédet kereső szárnyához csatlakozik. Akár az Isten hallgatásáról vagy a pokolról, a buddhizmusról vagy az antiszemitizmusról beszél, akár a kommunizmus bukása utáni Európa új evangelizálásáról, mindig az örömhír üzenete vezérli: Isten szeretet, és örök életre hív bennünket. Valóban reményt sugárzó könyv az Átlépni a remény küszöbén. Befejezésül még egy szép szakaszt idézek (249-250. old.): „Talán soha nem volt ennyire szükségünk a feltámadott Krisztus biztató szavaira, mint most a második évezred vége felé közeledve: »Ne féljetek!« Szüksége van rá az embernek, aki a kommunizmus bukása után sem szűnt meg félni, és tulajdonképpen számos oka van, hogy félelmet érezzen. Szüksége van rá a nemzeteknek, amelyek újjászülettek a kommunista birodalom bukása után, de azoknak is, amelyek kívülről nézték végig ezt az eseményt. Szükség van rá a világ összes népének és nemzetének. Szüksége van arra, hogy tudatukba visszatérjen az a bizonyosság, hogy van Valaki, aki kezében tartja a világ sorsát; Valaki, aki kezében tartja a halál és az alvilág kulcsát (lásd Jel 1,18); Valaki, aki az ember – egyéni és kollektív – történetének az alfája és az ómegája (lásd Jel 22,13). Ez a Valaki a szeretet (1Jn 4,8.16): az emberré lett szeretet..." Sajnos, a magyar fordításban sok a pontatlanság, elírás, sőt még dogmatikai tévedést is találunk. Pl. a 140. oldalon azt olvassuk, hogy az ariánizmus tagadta a Fiú azonosságát az Atyával; valójában ez az eretnekség azt tagadta, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. A lendületes fordítást zavarják ezek a „ferdítések".
Boda László KAIRÓ UTÁN A fejlődés és a világ népesedésének problémája A nagyszabású kairói világkonferencia kettős célkitűzése ismert: a fejlesztési program és a világ népesedésének várható növekedése, illetve az ezzel kapcsolatos közös feladat: a családtervezés és a túlszaporodó országok, illetve kontinensek vonatkozásában az illetékes földrész befogadóképességének kérdése. Utóbbi jelentős mértekben érinti a nők helyzetét a világban. A kettős célkitűzés gyakorlatilag erősen eltolódott az utóbbi irányában, amint azt a záródokumentum elárulja. Az utólagos visszatekintés „távlata" és reflexiói kedvezőbb lehetőséget kínálnak az eredmény mérlegelésére és továbbgondolására. Ha figyelmünket az utóbbira összpontosítjuk, világosan kirajzolódik az alapvető szempont, melynek a II. Vatikánum már évtizedekkel ezelőtt hangot adott. Teológiai vonatkozásban is komolyan kell venni, hogy az emberiségnek a népesség növekedése tekintetében meg kell terveznie jövőjét. Ez döntő fontosságú felismerés. S ez a kairói konferencia egyértelműen pozitív eredménye, bár csupán egy lépcső az előző – hasonló jellegű – világkonferenciák után, és az ezt követő továbbiak előtt. A katolikus Egyház – mint az köztudott – képviseltette magát a konferencián, mely nyolc napig tartott, kb. 14 000 résztvevővel és kb. 3000 újságíróval, riporterrel. A Szentszék küldöttségének vezetője Renato Martino érsek volt, szóvivője pedig Navarro-Valls, aki orvos és világi. A záródokumentum pontjainak elfogadása tekintetében a Szentszéknek voltak fenntartásai, de teljes mértékben egyetértett a család védelmét előirányzó, a nemek egyenjogúságát, helyzetük javítását tárgyaló dokumentumokkal. A legkényesebb kérdések egyike persze az abortuszprobléma, különösen akkor, ha pártpolitikai szempontok motiválják. A vatikáni rádió Martino érsek szavait idézte, hogy az abortusz semmiképpen nem lehet elfogadott és ajánlott eszköz a népesség túlszaporodásának megoldására. Közérthetőbben ez úgy fogalmazható, ahogyan azt a Tag des Herrn című" német katolikus hetilapban olvashatjuk: „Az abortusz semmilyen körülmények között nem lehet a családtervezés módszere." A hangsúly a módszer szón van, s a fogalmazás még további kiegészítésre szorul, hogy elkerüljük a félreértést. Arról van szó, hogy az abortuszt nem lehet, mintegy erkölcsi normaként, nemzetközi egyetértéssel úgy elfogadni, hogy törvényesítve legyen mint „módszer", és majdhogynem elsőszámú megoldásként kapjon elismerést és propagandát. Ebben tulajdonképpen megegyeztek a kairói résztvevők, már ami a jelentős többséget illeti. A norvég miniszter asszony véleménye végletesen szabados nézetet fogalmazott meg, amikor az abortusz korlátlan engedélyezését követelte a konferenciától. A záródokumentum lerögzítette, hogy a családtervezés eszköze nem lehet az abortusz, ugyanakkor nyitva hagyta a szekularizált államok jogi megítélése szerint elfogadott, ún. indikációs esetekben alkalmazott abortusz lehetőségét (pl. a nemi erőszak áldozatai esetében). Erről tudnunk kell, hogy bár nem egyezik az egyház álláspontjával, mégsem azonos – mondjuk – a norvég miniszter asszony szélsőségesen szabados követelésével: államjogilag korlátlan lehetőséget biztosítani az abortusznak. Az egyes államok törvényei ugyanis korántsem elfogadott módszerként ajánlják a művi vetélést, hanem bizonyos nehéz döntési helyzetekben mintegy kényszerűen fogadják el, engedélyezik. Ez egyértelműen a tolerancia, és nem a norma fogalmi körébe tartozik. S ez nagyon lényeges különbség. Kairó világkonferenciájának különösen az abortuszkérdéssel kapcsolatban lerögzített álláspontja indítást ad arra, hogy tisztázzuk végre a norma és a tolerancia lényeges különbségét. A jelenben ugyanis gyakran esik szó a toleranciáról, amely egy átmeneti időszakban különösen időszerű. Erkölcsi norma az, amit kifejezetten hirdetni, propagálni lehet és kell, amelynek kötelező ereje van. Ilyen az ártatlan emberi élet kioltásának tilalma. Ez maradandó erkölcsi norma, melyet az egyház szilárdan vallott, és vall ma is. Vannak azonban olyan esetek, amelyekben még ilyen vonatkozásban is tolerálni kell az ártatlan emberi élet kényszerű kioltását. Például egy olyan dilemmahelyzetben, amelyben mindkét választási lehetőség csak ártatlan emberi élet kioltásával oldhatja meg a fájdalmas problémát. Ilyenkor bizonyos esetekben a kisebb rossz elvét alkalmazzuk, ha az alkalmazható (bányamentési akció, amely kényszerűen emberéletek feláldozását követeli meg, emberéletek mentése érdekében). A tolerancia azonban többrétű. Maga Pál apostol mondja ki szeretethimnuszában, hogy a szeretet „türelmes", vagyis toleráns. Csakhogy gyakran nem könnyű eligazodni abban, mi az, amit tolerálni kell, és milyen formában. Legtipikusabb eset az, amikor az emberi szabadság a tét. Maga a Mindenható alkalmazza azt a toleranciát, amely a búzát együtt engedi növekedni a konkollyal, amint arra Jézus példázata utal (Mt 13). A tolerancia olykor kompromisszumot követel. Van azonban bűnös kompromisszum is. Az evangéliumi példát a szabadság említett esetére a tékozló fiú atyja adja. Ő tiszteletben tartja nagykorúvá lett fia szabadságát, és útjára engedi, jóllehet tudja vagy sejti, hová vezet ez az út. Egy családban is sok mindent kénytelen eltűrni, tolerálni a szülő, amit erkölcsi normaként kimondani semmiképpen nem lehetne (pl. a fiú vagy a lány tartós éjszakai kimaradása). A nagykorúvá lett gyermekek esetében tehát csak bizonyos esetekben alkalmazható büntető szankció. A patriarkális családmodell jellemzője volt a kitagadás a családból. Ehelyett lehet is, kell is komolyan beszélni az ilyen fiúkkal, lányokkal a szülőnek, de a nagyobb rossz elkerülése végett türelmesnek kell lenniük (még a házasságot megelőző nemi kapcsolat esetében is). Az emberiség szaporodása bizonyos területeken valóban aggasztó, ha például a gyermekek jelentős részére az éhezés vagy az éhhalál vár. Ennek egyik megoldása az, hogy segíteni kell azokat a népeket, melyeket ilyen veszély fenyeget. A másik oldala azonban a felelős családtervezés segítése, de nem az abortusz propagálásával! Merev-e tehát az egyház, mint ahogyan bizonyos sajtóvisszhangok hirdetik? Nem merev, hanem következetes. Következetes nem csupán a katolikus erkölcsteológia hagyományos álláspontjához, a magzati élet védelmével kapcsolatban, s nem csupán azzal, hogy a születendő élet jogát hirdeti, szemben az olyan véleménnyel, hogy az anyának van meg a joga a magzati élet elvétetésére, minthogy az – úgymond – testének része. Ez a következetesség Jézus Krisztus tanítása és magatartása szellemében fogant. Jézus bölcsessége pedig az, hogy az alapvető erkölcsi normákat a nemiség és házasság kérdésében is tartani kell, az esendő ember iránt viszont irgalmasnak, vagy ha úgy tetszik, „toleránsnak" kell lenni. Miben nyilvánul meg az egyház toleranciája még az abortusz kérdésében is? Kétféleképpen. Először abban, hogy feloldozza a bűnbánót akkor is, ha az vétkes az abortusz vállalásában. S a szigorúnak tűnő büntetőjogi szankció (a kiközösítés) a gyakorlatban alig hagy nyomot, és semmiképpen nem jelent „elviselhetetlen terhet", hiszen annyi pap kap felhatalmazást a feloldozásra. Jézus is így tett a házasságtörő asszony esetében („Menj, és többé ne vetkezzél!''). A másik – s erről újságírók faggatnak bennünket –, hogy elfogadja-e az egyház egy demokratikus államforma keretében hozott döntést, ha az történetesen az abortusz bizonyos eseteiben (pl. az említett nemi erőszak esetében) engedélyezi a magzati élet kioltását. Ez a kényszerű tolerancia esete. Hasonló az említett családi példához. Az egyház szót emel a magzati élet védelmében, de szankciót ebben a tekintetben nem alkalmazhat. A norma és a tolerancia között azonban lényeges különbség van. Ezért nem fogadható el az abortusz a családtervezésnek, illetve a világ népesedéspolitikájának ajánlott módszereként, vagyis normaként. S nem csupán az egyház s vele együtt még tizenhét ország, plusz az arab világ és a nagy világvallások, meg persze a keresztény egyházak lényegi egyetértése tükrözi ezt, hanem a felelős orvostudományé is. Hiszen köztudott, hogy az abortusz drasztikus beavatkozás a női szervezetbe, mely nyomasztó testi és lelki problémával jár. Tehát egy nem hívő orvos számára is csupán az abortusz bizonyos kényszerhelyzetekben való tolerálásáról van szó, semmiképpen nem házassági tanácsadásról, ajánlott születésszabályzó módszerről. (Ez – mint jeleztük – nagy különbség!) A kérdéssel kapcsolatban bizonyos visszhangok azt is kifogásolták, hogy épp az ún. katolikus országok népszaporulata túlzott. Ezzel szemben – európai vonatkozásban – két komoly ellenérv van. Egyik az az egészen meghökkentő kijelentés, mely az olasz családügyi minisztertől származik. Antonio Guidi beszámolója szerint ugyanis – jelzi a Magyar Kurír – „Olaszország első helyen áll a világon az alacsony születési arányszámok tekintetében". Szinte hihetetlen, de ez szerepel a jelentésben. Másfelől – épp a televízióban közölt előrejelzés szerint – a visszaesés a születési ráta tekintetében Európában különösen Spanyolországban, Németországban és Magyarországon várható. Ez tehát fájdalmasan világos cáfolata a fenti vádnak. Különben is a ma sokat emlegetett új Európa öntudatra ébredéséhez a születési arányszám fenyegetettsége is hozzátartozik, egyes országainak (hazánknak is) technikai és biológiai válságát külön megemlítve, hiszen mindkét tekintetben leköröznek bennünket az ázsiaiak. Maradjunk tehát az Európával szomszédos kontinenseken. Afrika túlnépesedése valóban aggasztó. Keresztény szemmel is az, hiszen az egyház csak a felelős szeretettel vállalt gyermekek ügyét védelmezheti. Ázsiában India és Banglades túlnépesedése haladja meg a megélhetés mértékét. Különös viszont, hogy Nepál milyen magabiztosan oldja meg az adott életlehetőségein belül a családtervezés problémáját, amint azt egy dokumentumfilm bemutatta. Egészen sajátos Kína helyzete a születésszabályzás szempontjából. Az egygyermekes családterv állami propagálása olyan mértékben teszi érdekeltté a kényszerű modell követését, hogy az – pusztán evilági szempontból megítélve – megoldani látszik Kína túlnépesedését. Csakhogy igen komoly problémák jelentkeznek a nemek arányát és a módszer következményeit illetően. Nem kevés ugyanis azok száma, akik csak a fiúgyermeket fogadják el (ha már csak egy gyermek születik). Ilyenek a születés után „likvidálják" a megszületett leánygyermeket (s erre az ősi hagyományból is kapnak indítást). Sok tapasztalatunk van már arról, mennyire kontárnak bizonyult az ember, ha felelőtlenül avatkozott bele a természet rendjébe (pl. erdőgazdaság). Itt is az a veszély fenyeget, hogy így a fiúk száma jóval meghaladja a leányokét, annak összes nem kívánatos következményeivel. (Reményi Judit adatai.) Kairó felszínre hozta a pénzügyi és gazdasági problémákat is, melyek szoros kapcsolatban vannak az emberiség fejlődésével, jövőjével. Az egyik legmeghökkentőbb statisztika szinte minden beszámolóban visszhangot kapott, s bennünket különösen annak európai vetülete érdekel. Észak és Dél sokat emlegetett gazdasági-népesedési problémája ez, melyet a kerek statisztika úgy ábrázol, hogy Északon él a népesség kb. húsz százaléka, Délen a nyolcvan százalék. Ennek szembetűnő ellentéte a tulajdonbirtoklás, a jólét ellentétes statisztikája. Mert az északi húsz százalék birtokolja a javak nyolcvan százalékát, a déli nyolcvan százalék viszont a javaknak mindössze kb. húsz százalékát. Ez fenyegető ellentét, amit csak kölcsönös lépésekkel lehet feloldani. Ennek jellemző sakkhúzása, hogy a fejlett és jómódú országok csak akkor hajlandók segíteni – ez esetben a fejlődő harmadik világ népeit –, ha azok születési arányszámának mérsékléséről a kormányuk intézkedik. Európa keretein belül – hazánkban is – feszítő probléma az egyre szembetűnőbb szélsőséges helyzet a javak elosztása tekintetében. Nyugaton ez még az emelkedettebb életszínvonalon belül is kihívó formában jelentkezik a konzumhedonizmus képviseletében, a luxusélvezetekre alapozott életformában, amely maga után vonja a születési arányszám riasztó visszaesését. Ez pedig gyökeresen ellentéte a túlnépesedés problémájának. Európa jövőjét éppúgy fenyegeti, mint a magyarság jövőjét. Hiszen nálunk a nyugati életformának csaknem minden kísértése jelen van, csak éppen egy súlyosan eladósodott országban, ahol a korakapitalizmus jellemző bűnei jelentkeznek, s amely átjáróház Kelet és Nyugat között, amelyben milliós tételekben kapják fizetésüket a menedzserek, s amelyben egy kiló igen jó minőségű szőlőért szeptemberben nyolc forintot kínáltak, legalábbis egyes helyeken. Egy ország, amelynek gazdasági helyzetét úgy lehetne jellemezni, hogy sok helyen nem érdemes leszedni a termést, mert nem kifizetődő. (Az előbbi példához hasonló esetekben nyilván nem.) S mindez – Kairó nem hagy kétséget – a házasság és a család aggasztó helyzetére is rányomja bélyegét. Tehát a társadalmi igazságosság zilált helyzetének nyomasztó gondja kísért. S ami Németország nyugati felét illeti, pontosan ott kongatják az emberiség túlszaporodásának vészharangját, ahol a születési arányszám olyan feltűnően esik vissza, hogy az már a Német Püspöki Kar prófétai hangvételű körlevelét kényszerítette ki, hisz a gyermekek vállalásától való idegenkedés sokaknál a házasság elkötelezettsége iránti allergiával párosul. Kairóban téma volt a pénzügyi kérdésekkel kapcsolatban az is, hogy a fejlődő világban az abortuszra és sterilizációra előirányzott évi kb. 17 milliárd dollárt – legalábbis jelentős részben – inkább arra a fejlődésre kellene fordítani, ami a felelősebb családtervezést jobban segítené. Ehhez az alapproblémához tartozik a nők helyzetének újabb felmérése, és annak megállapítása – egy világszintű konferencia kereteiben! –, hogy – nagyjából a világ kétharmad részén – milyen alárendelt helyzetben élnek kifejezetten a nemiség vonatkozásaiban is. A nők egyenjogúságának egyetemes emberi fejlődést érintő ügye és annak segítése a Vatikán részéről teljes támogatást kapott Kairóban. Az utólagos reflexió számára válik világossá, hogy ez mennyire érint bennünket is, sőt a Nyugat sem mondhatja, hogy megoldotta ezt a kérdést. A helyzet ugyanis nálunk – ha már hasonlatot keresünk – tulajdonképpen ahhoz hasonlít, ahogyan a kolonializmus után sajátos leleményességgel a neokolonializmus jelentkezett. Valahogy ezt a képet juttatja eszünkbe az is, ahogyan a patriarchális család- és társadalomforma átvált az ún. partneriba. A férfi és apai fenségjogú képlet lassan megy át a nemek egyenjogúságába és emberi méltóságuk kölcsönös elismerésébe. Papíron mindez hibátlan szövegekben nyer megfogalmazást. A valóságban – épp a nemiség és a házasság, illetve a család vonatkozásában – komoly kívánnivalókat hagy maga után. Ilyen a hozomány egyoldalú értelmezése és annak csökevényei. Ilyen az, ahogyan a férjek sok esetben a feleségre hárítják át a védekezés gondját a nem kívánatos fogamzás esetében. S ilyen az, amikor az abortusszal kapcsolatos felelősséget a feleség nyakába varrják. Ebben még az egyház jogi fogalmazása is kiegészítésre szorul. Hiszen ma már köztudott, hogy a családtervezés és az adott esetben való védekezés nem csupán az anyát, hanem a férjet és feleséget egyaránt érinti. Közös döntésről és közös felelősségről van tehát szó. Ugyanígy a neokolonializmusra emlékeztet, amikor bizonyos magazinok s a pornográfia a vásott férfiízlést igyekszik kiszolgálni, a női méltóság rovására. Mindezek arra mutatnak, hogy a kairói konferencia nagyon lényeges problémákra világít rá. S ezekből az egyháznak is profitálni kell. Elsősorban abban a tekintetben, hogy jobban oda kell figyelnünk az emberiség jövőjére, annak felelős alakítására ilyen vonatkozásban is. Talán nem túlzás, ha a katolikus erkölcsteológiában olyan nagy visszhangot keltő „világfelelősség" fogalmának kitágításától beszélünk, túl a környezetvédelem szempontjain, illetve részben azzal összefüggésben. Nem is olyan régen – pár évtizede – még naiv módon idéztük a Szentírást: „Sokasodjatok, és töltsétek be a föld színét!" (Ter 1,28.) Ezt a küldetést a világ egyes kontinensein nem csupán teljesítette az ember, hanem túlteljesítette. Van azonban a Szentírásnak olyan üzenete is – teljesen egyértelműen és félreérthetetlenül –, hogy az embernek Isten képmását is ki kell bontakoztatnia, azzal például, hogy emberi módon nő fel és élhet. Ez megalapozottá teszi a II. Vatikánum üzenetét s az egyház meggyőződését, amely megegyezik a felelős emberi meggyőződéssel: nem elég gyermekeket világra hozni, fel is kell őket nevelni, mégpedig emberhez méltóan. Ám ha a számolatlanul született gyermekek jelentős része éhhalálra van ítélve, vagy a bűnözés kínál számukra életlehetőséget, ez semmiképpen nem felel meg a magasztos célnak. Ez nem felelős családtervezés. Tehát csak a felelős szeretettel és szülői gondossággal vállalt nagycsaládok léte az, amely megfelel a kettős felelősség erkölcsi-emberi követelményének. Vannak ennek imponálóan szép példái – nálunk is –, de világszintű átlagát tekintve nem ez a jellemző. Karl Rahner már jóval korábban kifejezte ezt a szorongató feladatot, hogy az emberiségnek meg kell terveznie jövőjét, ha a jelenleginél jóval nagyobb számban meg akar élni a Földön. Kairó – még ha a maga módján is – ennek a világfelelősségnek lett újabb mérföldköve.
A CSEH EGYHÁZ – NÉGY ÉVVEL A FORDULAT UTÁN A francia jezsuiták Etudes című folyóirata július-augusztusi kettős számában cikket közöl a cseh egyház helyzetéről P. Petr Kolár jezsuitától, aki hosszú évekig Párizsban dolgozott, majd rövidebb ideig a Vatikáni Rádió cseh adásának munkatársa volt, jelenleg pedig a Cseh Televízió katolikus adásainak felelőse. Most vázlatosan ismertetjük a cikket, hiszen összehasonlítási alapul szolgál a magyarországi egyház helyzetének megítéléséhez is. – Szabó Ferenc. Négy év telt el azóta, hogy Közép-Kelet-Európában megbukott a kommunista rendszer. Azóta az egyes országok népei az átalakulás, átszervezés, újjáépítés, kártérítés és különféle reformok áramlataiban élnek. Csehországban 1990-ben nagyszerű terveket fogalmazott meg az új kormány; ma nagy felfordulásnak lehetünk tanúi. Az a közvélemény van kikristályosodóban, hogy a kommunista múlt nem egyszerűen egy tragikus epizód volt, amelyet zárójelbe tehetünk, és amely véglegesen lezárult. Azt látjuk, hogy a két nemzedék által megélt tapasztalat a cseh társadalom életének és történetének részét képezi. Az 1989. novemberi emlékezetes események alkalmával megfogalmazott óhaj: „Beépülni Európába!" először egy erős és katolikus fejlődésbe torkollott, amely viszont egy sor korábbi megrendítő történelmi eseményhez kapcsolódik: az 1938-as kapituláció, az ország elfoglalása a náci Németország által 1939-ben, a vörös hadsereg által hozott „felszabadulás" 1945-ben, az 1948-as kommunista puccs, a „prágai tavasz" reformkísérlete 1968-ban, majd a szovjet megszállás, nagyméretű tisztogatás 1970-73-ban, végül a kommunista rendszer összeomlása 1989 novemberében... P. Kolár ezután a cseh keresztényekről ír. Megállapítja, hogy teljesen irreális politikai és gazdasági szempontból „kommunista blokk"-ról beszélni. Ugyanígy vallási szempontból is legalább három csoport, három jellemző magatartás figyelhető meg. Lengyelországban minden nehézség ellenére alapvetően harmonikus az egyház és az állam viszonya. Szlovákia új ország, katolikus egyháza csak a század elején lett szlovák. Az egyház és a társadalom közti viszony jó, még ha a múlt bizonyos sebei érezhetők is: a magyar uralom alatt főleg a püspöki kinevezéseket az osztrák-magyar monarchia érdekei szabták meg; továbbá a második világháború alatt Mgr. Tiso Hitler jóvoltából lett a szlovák kormány feje. Mindezeknek megvannak a következményei a jelenlegi Szlovákiában. Csehország helyzete nagyon különböző. A cseheket először is erősen megjelölte a hitújítás, majd pedig az ellenreformáció. „Protestáns" jellegű országnak gondolják, jóllehet a megkeresztelt katolikusok a lakosság 39%-át teszik ki (gyakorló kb. 9%), míg az összes protestáns csak 5%-ot. P. Kolár egy újabb felmérésre hivatkozik. Ebből az is kiderül, hogy az ország nagy többsége vallástalan, Paul Zulehner egy 1993-as tanulmánya alapján összehasonlításképpen a következő statisztikát közli. Arra a kérdésre: „Fontos-e Isten az Ön életében?" Lengyelországban nemmel válaszolt 2%, Szlovákiában 20,4%, Csehországban 46,9%. Viszont az „Isten nagyon fontos" válaszok így oszlanak meg: Lengyelország 53%, Szlovákia 30,1%, Csehország 10,3%. Arra a kérdésre: „Létezik-e Isten?" igennel válaszolt Lengyelországban 94%, Szlovákiában 63%, Csehországban 31,4%; nemmel válaszoltak Lengyelországban 2,4%, Szlovákiában 15,6%, Csehországban 23,6%. – Ezekből az adatokból is világos, hogy Szlovákia népe sokkal vallásosabb, mint a csehek. Csehországban igen eleven az antiklerikalizmus. A Csehszlovák Köztársaság megszületésével Trianon után ez az antiklerikalizmus csúcspontját érte el. Azt lehetett volna gondolni, hogy 1989-ben, a kommunista totalitarizmus bukásával ennek vége lett. Valójában azonban most is erős: Klaus újliberális kormánya szövetségese lett, mint ezt az egyházzal szembeni hideg udvariassága tanúsítja. A mostani köztársaságban – a csehek és a szlovákok elkülönülésével – világosabbá válik az egyházak és az állam viszonya. Négy évvel a kommunizmus bukása után a cseh katolikusok olyan helyzetben vannak, amelyről azt hitték, hogy végleg a múlté. A társadalom azt veti szemére az egyháznak, hogy az 1948 előtti állapotokat akarják restaurálni. Két fő probléma okoz feszültséget: az egyházak belső struktúrájának újraépítése és az 1948 után államosított egyházi javak visszaigénylése. 1989 novembere után a megüresedett püspöki székeket gyorsan betöltötték. Ezt örömmel fogadta mindenki. Hasonló volt a helyzet a szemináriumok megnyitásával, valamint a prágai és az olomouci egyetem teológiai fakultásának visszaadásával kapcsolatban. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor még folyt a szenvedélyes vita Csehország és Szlovákia kettéválásáról: az addig egységes csehszlovák püspökkari konferencia képtelen volt közös álláspontot elfogadni. E sorsfordító pillanatban nem tudta betölteni az egyesítő tényező szerepet. A csehek ma nacionalizmussal vádolják a szlovákokat, míg a szlovákok kevéssé testvérinek tartják a cseh katolikus egyház magatartását a szlovákok iránt. De a két új független köztársaság legfőbb konfliktusát a kommunisták által 1948 és 1989 között elvett egyházi javak visszaadása jelenti. A püspökök és a képviselők nem tudtak megegyezni a volt egyházi épületeket elfoglaló kórházak és hasonló intézmények kérdésében: ha a püspökök lemondtak volna ezekről, a jóindulatú képviselők könnyebben megszavazták volna más épületek visszaadását. A szlovák püspökök nem akartak engedményeket tenni, a szlovák kamara vétójogával élt, ezért a szövetségi országgyűlés által elfogadott törvény nem lett jogerős. Viszont a függetlenné vált Szlovákia törvénye szerint a katolikus egyház visszakapja csaknem minden elvett vagyonát. Az állam kártérítést fizet azokért az ingatlanokért, amelyeket nem tud visszaadni. A Cseh Köztársaságban pedig állandóan növekedett a feszültség. A 40 éves kommunista elnyomás sem tüntette el a régi antiklerikalizmust; ez az egyházi javak visszaadásának problémájával csak felerősödött. Nem jött létre megegyezés az egyház és az állam között. Egymást követték a megbeszélések a katolikus egyház és a kormány képviselői között, de eredmény nélkül. Egyedül a szóhasználatban egyeztek meg: ezentúl nem beszélnek az egyházi javak „visszaadásáról", hanem „részleges kártérítést" mondanak. Most már nem az egyház jogos követeléséről van szó, hanem az állam jóindulatú gesztusáról, ami lehetővé teszi a privatizációt. A privatizáció előtt tisztázni kell a tulajdon kérdését, mert különben az egyház holnap sok nehézséget okozhat követeléseivel. P. Kolár szerint úgy tűnik, hogy az egyháznak végül is el kell fogadnia a kormány álláspontját, mert a tárgyalások nem haladnak előre. A leendő új törvény a kártérítésről majd rendezi az egyház és az állam viszonyát is: közel vannak már az 1996-os parlamenti választások, nemigen lehet nagyon előrehaladni e bonyolult kérdés megoldásában. A közvélemény szemében a katolikus egyház visszaesett régi tévedéseibe, ezért megérdemli a kritikát. Viszont egyes egyházi vezetők, papok, szerzetesek, sőt világiak is félnek, hogy az egyház anyagi erőforrások nélkül marad. Félő is az, hogy megvalósítja az új liberális kormány az egyház és az állam teljes szétválasztását. Mindezekhez a nehézségekhez hozzájárulnak a katolikus egyházon belüli feszültségek. Az egyik ilyen probléma az, hogy a titokban felszentelt papok közül egyesek házasok, sőt négy ilyen püspök is van. E „nem hivatalos" papok csoportjának alapítója Mons. Davídek volt, akit 1967-ben a kormány hozzájárulása nélkül szenteltek püspökké, és aki 1988-ban elhunyt. Az 50-es években szép munkát végzett az ifjúság körében, de aztán egyre vitathatóbb döntéseket hozott, még csoportja is bírálni kezdte. Ezeknek a papoknak és nőknek a helyzetét még nem oldotta meg a hivatalos egyház. Azt javasolták a papoknak, fogadják el az újraszentelést, ezzel jelezve, hogy nem tartják érvényesnek előző szentelésüket. Egyesek ezt el is fogadták, de a többség nem, beleértve a házas püspököket is. Ez utóbbiak számára természetesen nincs megoldás a katolikus egyházon belül. A cikkíró megjegyzi: E nős papok helyzete megoldható lenne, hiszen a görög katolikusoknál nős papokat is szentelnek. Egy másik probléma a papság elöregedése és a hivatások csökkenése. Jelenleg Csehországban az egyházmegyés papok átlagos kora 65 év. A papok száma 1529, a 3104 plébániából csak 1960-at látnak el. (Ezek között vannak olyanok, amelyeket nyugdíjas papok vagy szerzetesek gondoznak.) 1991-ben az ország két szemináriumában 306 szeminarista készült a papságra; ez a szám állandó maradt 1994 januárjáig. De már az idén (1994 őszén) nagyon kevés lesz a papjelölt. Ugyanígy megfogyatkozott az aktív szerzetesrendek jelöltjeinek a száma is. (Pl. a szalézieknél az elmúlt években 20 körül volt évente a belépések száma, az idén viszony egy sincs.) Mint általában a kelet-közép-európai országokban, Csehországban is sokkal nagyobb teret kellene biztosítani az egyház küldetésében a világiaknak. Évek kellenek, mire a zsinat kívánsága e téren megvalósul. A prágai érsek nemrég egy ad hoc bizottságot hozott létre a papok és a világiak együttműködésének megszervezésére; bevezették az állandó diakonátust, és arra serkentik a papokat, hogy alakítsák meg a lelkipásztori tanácsokat, amelyek a kommunista időkben nem léteztek. A cseh egyház még nagyon piramis-felépítésű – hangsúlyozza a cikkíró –, alig érintette meg a II. vatikáni zsinat szele. Nyugat egyházainak szerencséjük volt, hogy a változásokat, átalakulásokat fokozatosan vezették be, éltek meg. Keleten most ismerik meg a nyugati fejlődést, ami sokkot okoz, jóllehet ezek a helyi egyházak sem kerülik el a hasonló változásokat. Mindezekhez a nehézségekhez járul még a hajdani békepapok, a Pacem in terris szervezet szerepe. A kormánypárti mozgalom 1990-ben eltűnt, de a cseh püspökök késlekedtek a probléma végleges tisztázásával. Túl könnyen megbocsátanak a volt kollaboránsoknak, míg az egyházhoz hű papokat, akik hűségükért magas árat fizettek, könnyen elfelejtik. A fentiekből P. Kolár levonja a következtetéseket, és megjelöli a cseh egyház legsürgetőbb feladatait: - Minél előbb véget kell vetni az egyház és az állam közt folyó meddő polémiáknak. Tomásek bíboros jelszava ma is áll: „a félelem nem méltó a keresztényhez." Kétségtelen, hogy az egyháznak a működéséhez szüksége van az 1948 után elkobzott javaira, ugyanakkor a jogra való hivatkozás nem lehet az egyedüli kritérium (az egyház számára) a tárgyalásoknál. - Bátorság kell a „nem hivatalos" papok és püspökök kérdésének megoldásához is, miként az evangelizálás problémáinak megvitatásához, a papképzés, az iskolai hitoktatás, a szerzetesi élet újjászervezése, a könyvkiadás, a médiumok használata kérdéseiben. Egyszóval mindazokban a kezdeményezésekben, amelyek a II. vatikáni zsinat szellemében fogannak. Éppen a zsinat utáni tapasztalat alkotja a lényeges különbséget a nyugati és a közép-kelet-európai egyházak között. Ez utóbbiak – el kell ismerni – nem nagy lelkesedéssel fognak hozzá a zsinati reformok megvalósításához. Tény az is, hogy az a helyzet, amelyben a közép-kelet-európai egyházaknak meg kell valósítaniuk a zsinati reformokat, egyáltalán nem kedvező. És nem nézhetnek egyedül szembe a kihívásokkal: az „európai közös ház" szolidaritására van szükségük.
Kerkai-központ Csesztregen 1904. november 9-én született a ma Csesztreg községhez tartozó Kerkaújfalun Kerkai (Czinder) Jenő jezsuita, aki a két háború között létrehozta a KALOT mozgalmat. Tíz évet a kommunisták börtönében töltött. Meghalt 1970-ben. (Lásd: Távlatok 1992/3, 346-360.) Születése 90. évfordulója alkalmából, november 13-án Csesztregen felavatták a Kerkai kulturális központot. Csesztreg plébánosa, Varga Imre, és polgármestere, Bagó József buzgólkodására létrejött egy Kerkai-alapítvány is. A plébánia nemrég visszakapott épületében Kerkai-emlékszobát rendeznek be, továbbá kulturális rendezvényeket tartanak, továbbképző tanfolyamokat szerveznek falusi fiatalok részére. Kerkai atya négyes jelszava ma is időszerű, amint az ünnepi megemlékezés során Bálint József, András Imre és Szabó Ferenc jezsuiták ezt megvilágították a mozgalom alapítója életére és művére emlékezve. Krisztusibb embert! Életerős népet! Műveltebb falut! Önérzetes magyart! Az érdeklődők forduljanak Varga Imre plébánoshoz: 8973 Csesztreg, Kossuth u. 16. Tel.: 92/373-618
KULTÚRA ÉS ÉLET Nemeshegyi Péter VALLÁS ÉS ZENE Mozart zenéjével illusztrálva Az ember csodálatos lény. Külsejében sokban hasonlít az állatokhoz, de van a végtelenre nyíló benseje, mely csodálatos világok teremtésére képesíti. Csak az embernek van olyan beszéde, mely gondolatokat fejez ki és közöl másokkal. Csak az ember kérdez. Csak az ember lelkében merül fel az örök és a végtelen eszméje. Ezzel a csodálatos bensejével teremtette meg az emberiség a tudomány, az erkölcs, a művészet és vallás négyes világát. A tudomány az igazság ismeretén alapszik, az erkölcs a jóra törekszik, a művészet szépet teremt, a vallás kapcsolatba hoz a végső valósággal, Istennel. Minden ember és minden társadalom akkor válik teljesértékűvé, ha ebben a négyes világban otthonosan mozog. Az igazság, jóság, szépség és vallás világa között mélységes benső összefüggés áll fenn. Az igaz ismeretet kereső tudomány nem hagyhatja figyelmen kívül az erkölcsi jóság mércéjét, mert ha ettől eltekint, akkor pl. az emberiség kipusztítására alkalmas atomfegyverek előállítása vagy az emberi méltóságot semmibe vevő biológiai génmanipuláció rémsége lesz belőle. De az erkölcs sem hagyhatja figyelmen kívül a tudományokat, mert akkor utópisztikus és megvalósíthatatlan eszmék hajhászásába vész. Az erkölcsi jó abszolút értékének megalapozásához pedig az Abszolútummal való kapcsolatot ápoló vallás szükséges. Sőt még a tudomány alapfeltételének elfogadásához, vagyis ahhoz, hogy a valóságot értelmesnek higgyük, egy értelmes, szellemi Ősvalóság elismerése szükséges. Ezeknek a mély összefüggéseknek ellenére azonban a történelem azt bizonyítja, hogy a tudomány, az erkölcs és a vallás között többször léptek fel feszültségek és viszályok. Volt úgy, hogy egyes hittudósok vallási tételekre hivatkozva vetettek el megalapozott tudományos nézeteket. Volt úgy, hogy a tudomány művelői követtek el jogtalan határátlépést, és tagadták áltudományos érvekkel az Isten létét. Volt úgy, hogy régi korok vallási szövegeiben foglalt, de az emberiség szellemi fejlődése által meghaladott erkölcsi kijelentésekre való hivatkozással gátolták az egyházi vezetők az emberi társadalom helyes haladását. De volt úgy is, hogy az ember erkölcsi méltóságának érvényesítése végett tagadták egyesek az Isten létét. Mindezek a példák mutatják, hogy a tudomány, az erkölcs és a vallás viszonya nem problémamentes. A művészet azonban nagyon ritkán került konfliktusba a vallással. Ellenkezőleg, a vallásosság és a művészet szimbiózisa kezdettől fogva, minden korban és minden vallásban tapasztalható tény. Áll ez különösen a zeneművészetre. Nincsen vallás, melynek ne volna sajátos zenéje. Kezdve a sámánok gajdolásától a gregorián ének kristálytiszta szárnyalásáig, a japán sintoista ünnepek dobpergésétől Bach, Vivaldi, Mozart, Beethoven, Schubert, Messiaen remekműveiig a vallást mindig kísérte és kísérni fogja a zene. Honnan származik ez a különös kapcsolat? Talán onnan, hogy a vallás és a zene között számos hasonlóság áll fenn. A következőkben ezekről szeretnénk értekezni, Mozart zenéjének példájával illusztrálván a mondottakat. Miért éppen Mozartot választottuk? Mozart kétségkívül nem volt szent. De rendületlen istenhitét mindvégig megőrizte. Azt a vigasztaló gondolatot, melyet életének egy bánatos napján apjának írt levelében találunk, soha meg nem tagadta: „Braf lachen und lustig seyn, und allzeit mit freuden, wie wir gedencken das . . . gott milleidig, barmherzig und liebreich seye." (Nevessünk vidáman, és legyünk jókedvűek, mert mindig örömmel gondolunk arra, hogy ... az Isten könyörületes, irgalmas és szeretetteljes.) (1777. szept. 23-i levél) Ez a hit minden vallás, főképpen pedig a keresztény vallás leglényege. Mozart esetében ez a meggyőződés nemcsak egyházi zenéjében, hanem valamennyi zeneművében kifejeződik. A tokiói Sophia Egyetemen Mozartról tartott előadásaimnak egyik nem keresztény, japán hallgatója így ír vizsgadolgozatában: „Mikor Mozart zenéjét hallgatom, kénytelen vagyok hinni Isten létében. Gondolom, hogy az Isten Mozart zenéje által az égi Isten-ország nagyszerűségével együtt e világ szépségét akarta közölni az emberekkel, és evégett küldte Mozartot e világba. Mozart zenéje isteni mű." Ezért alkalmas az ő zenéje a vallás és zene viszonyának illusztrálására. Azt pedig, hogy Mozartot minden zene képviselőjeként választottuk, gondolom, senki sem fogja rossz néven venni. Pablo Casalsról beszélik a következő anekdotát. Egyszer tisztelői megkérdezték tőle: „Mester, kit tart a legnagyobb zeneszerzőnek?" „Beethovent" – volt a kurta válasz. „De akkor Mozart hol marad?" – kérdezték tovább. „Mozart? Ő nem a legnagyobb zeneszerző, hanem az egyetlen zeneszerző" – felelte a mester. Mozart zenéje tiszta zene, és éppen ezért alkalmas eszköz a zene leglényegének megértésére. 1) Mind a zene, mind a vallás az emberi össztermészet kifejezője A művészi zene megteremtése magasrendű értelmi működést kíván. Nem véletlenül szoktak zenei géniuszok a számtanban is jártasak lenni. Mozart zeneműveinek struktúrája tökéletes. Azokban egy hangot sem lehet megmásítani anélkül, hogy az egész mű rendje meg ne bomoljon. De ugyanakkor a zene az ember legmélyebb érzelmeinek kifejezője, és minden más művészetnél erősebben hat az emberi érzelmekre. Mozart zenéjében nincs öröm szomorúság nélkül, és nincs szomorúság öröm nélkül. Ezért tudja elfújni Mozart zenéje a bánatot az emberek szívéből. A zene csak az ember „bensejében" válik „zenévé''. A hanglemez recéi vagy a levegőt mozgató hanghullámok még nem zene; zenévé akkor lesznek, ha valaki hallgatja. Akkor születik meg az ember bensejében az a tér, melyben a hangok mozognak. Nem helyi mozgás ez persze, de mégis hatalmas erejű dinamika. Azonban a zene megteremtéséhez és élvezéséhez az ember „külseje", vagyis teste is szükséges. A zeneszerzők kezükkel írják kottáikat, a hallgatók fülükkel hallgatják a zenét. Test nélkül zene nincs; de lélek nélkül sincs zene. A zene az ember össztermészetének műve. Áll ez a vallásra is. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből" – ez a kereszténység főparancsolata. „Ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta, akkor üdvözülsz" – mondja Pál. „Az megy be a mennyek országába, aki cselekszi mennyei Atyám akaratát" – mondja Jézus. „Ne szóval szeressetek, hanem tettel" – mondja János. A keresztény vallásból vettük ezeket a példákat, de minden vallás az ember értelméhez, akaratához, érzelmeihez szól, és tettekre indít. Nem csoda tehát, hogy az összembert igénybe vevő vallás és az ugyancsak az összemberhez szóló zene összetartozik. 2) Mind a zene, mind a vallás ajándék, kegyelem A zenénél áll ez először is a hallgatókra. Amikor egy Mozart-darabot kiváló művészek előadásában hallgatunk, lenyűgöző megajándékozottsági élményünk van. Bizonyíték erre a véget nem érő, lelkes taps, mely minden ilyen előadást követni szokott. Mást jelent ez a taps, mint az, melyet politikusok beszédeinél hallunk. Ez utóbbi (valódi vagy megjátszott) helyeslést fejez ki, az előbbi azonban egy megérdemeletlen ajándék miatti öröm kitörése. Mozart kétszáz év óta az emberiség nagy jótevője. Mi vagyunk az élvezők. De a zenét kegyelmi ajándékként élik meg maguk a zeneszerzők is. A zeneszerzéshez ihlet szükséges. Mozart tudta, hogy zenei lángesze felülmúlja minden kortársáét, mégsem lett beképzelt, mert tudta azt is, hogy tehetsége az Istentől kapott ingyenes adomány. A zene világa a kegyelem világa. Áll ez még inkább a vallásról. „Mid van, amit nem kaptál?" – kérdi Pál. „Kegyelemből igazultatok meg, és ez nem a ti érdemetek" – teszi hozzá. A keresztény vallás teljes egészében az Isten ingyenes kegyelméért való hála: hála az iránt az Isten iránt, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda a világ életéért. De nemcsak a kereszténységnél, minden magasabb rendű vallásnál megtaláljuk ezt a kegyelmi tényezőt. Így például Japán legelterjedtebb buddhista felekezete, a Dzsódó-sinsú mindent Amida ingyenes irgalmától vár. De még az emberi törekvés szükségességét hangsúlyozó Zen-felekezet nagy mesterei is a „megvilágosodást" fentről kapott kegyelemnek tekintik. Az Isten jóságának ajándékaitól elhalmozott hívő ember hálájának kifejezése a vallás; a hangok csodálatos világával megajándékozott ember hálás válasza pedig a zene. A kettő rokon egymással. 3) Mind a zene, mind a vallás
egyetemes érvényű, és ugyanakkor Minden zenéről nem mondhatjuk el ezt. Vannak bizonyos kultúrkörökre korlátozott zenedarabok, melyek más kultúrájú emberek számára élvezhetetlenek. Vannak egy bizonyos korosztály ízléséhez alkalmazkodó zenék, melyek más korosztályú emberek idegeire mennek. De vannak olyan zeneművek is, melyek egyetemes érvényűek. Mozart zenéje ilyen. Bizonyíték erre az, hogy műveit a földkerekség minden országában nagy élvezettel és megrendüléssel hallgatják. Zeneműnél nincs szükség fordítóra. Ez a zene óriási előnye a szóval szemben. Minden fordítás torzítás. A zenemű közvetlenül szól minden emberhez. Mozart műveinek élvezéséhez nincs szükség nyelvészeti és történelmi ismeretekre. Két évszázadon átrepülve szól hozzánk, mintha kortársunk lenne. Megtapasztaltam, hogy mennyire lelkesedtek japán egyetemista diákjaim, amikor Mozart zenéjét hallgattattam velük. A földteke másik felén, két évszázaddal ezelőtt született zene adott vigasztalást, lelki békét, örömet, lelkesedést nekik. Mozart zenéjének nyelvén mindenki ért. Úgy mondják, hogy még a kerti növények is jobban nőnek, ha Mozart zenéjét játsszuk nekik. De annak ellenére, hogy van egyetemes érvényű zene, az csak az egyes ember szívében válik zenévé. A zene először a zeneszerző szívében születik meg. Nincs a nagy természetben olyan hang, mint Mozart műveinek melódiája és harmóniája. Ez a zene csak benne született. Amint Goethe mondta róla, sokan próbálták utánozni, de senkinek sem sikerült. Az ő zenéje egyedi és megismételhetetlen. De az is igaz, hogy nincs két előadóművész, aki azonosan értelmezve játszaná a műveit, és valószínűleg nincs két olyan zenebarát sem, akinek teljesen azonos élményei lennének egy Mozart-zenemű meghallgatásánál. Van olyan, akit hidegen hagy a mű meghallgatása, és van olyan, aki szinte eksztázisba esik ugyanannak a műnek a hallatára. A vallások közül a világvallások lépnek fel az egyetemesség igényével. A kereszténység is ilyen. Hiszen az egy Istenben, mindenek teremtőjében hisz, és az egy Jézus Krisztusban, aki „váltságul adta önmagát mindenkiért" (1Tim 2,6). Ezért vonatkoztatja magára minden keresztény Jézus parancsát: „Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet" (Mt 28,19). De, bár egyetemes érvényű, minden vallás csak egyes híveinek szívében éri el teljes valóságát. Az isteni kinyilatkoztatás kapcsolat Isten és az emberek között, és ezért akkor valósul meg, amikor az Isten szavát egy ember hittel befogadja. Az Isten jelenlétét befogadó templom sem kőépület, hanem az egyes ember benseje. „Atyám és én elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála" (Jn 14,23) – mondja Jézus. „Isten a legbensőbbemnél is bensőbb" – mondja Ágoston. Zene és vallás: egyetemes, és ugyanakkor egyedileg személyi. 4) Mind a zene, mind a vallás harmóniát teremt A harmónia: különböző hangok összhangja. Hangok különbözősége nélkül nincs zene. Egy hang csak zaj. Különböző hangok egyidejű megszólalásából születik az összhang; egymás utáni megszólalásukból pedig a dallam. Csak akkor létezhet összhang vagy dallam, ha az egyik hang elismeri a tőle különböző hang létjogosultságát. Sem a C, sem az E egyedül a terc szépségét létrehozni nem képes; csak kettejük egysége képes reá. A C és az E nem keverednek össze; nem lesz belőlük a közébük eső D. A C megmarad C-nek; az E E-nek; és együtt lesznek azzá, amivé egyedül nem lehetnek: az összhang csengésévé. Hasonló a helyzet a dallamnál. Csak úgy születik meg a melódia, ha a C alázatosan elhallgat, és helyet ad az utána következő hangoknak. Türelmesen vár, amíg megint rá kerül a sor, és akkor újból fölcseng, előkészítve, eddig nem hallott szépséggel. Igaz, nemcsak harmónia, hanem diszharmónia is van a zenében. De a diszharmónia, legalábbis Mozart műveiben, sohasem öncél, hanem csak átmeneti feszültség, mely feloldódik a harmónia békéjében. A dallam is végül visszatér az alaphangra, vagy ha nem, akkor függőben levése olyan, mint egy kismadár felreppenése, mely a végtelen lég könnyedségébe lendít bennünket. Különbözőségek harmonikus egysége: ez a zene. A vallás pedig, főképpen a keresztény vallás, a végtelen különbözőségében létező világmindenség Teremtőjébe vetett hit: hiszünk az Istenben, aki szeret mindent, ami van, és mit sem utál abból, amit alkotott; aki mindent kímél, mert Ő az élet barátja (vö. Bölcsesség könyve 11,24.26). A szeretetről mondja Hegel, hogy az a „különbözők nem különbözősége", vagyis olyan harmónia, mely a „másik" különböző létét elismeri, annak örül, azt sem önmagába bekebelezni nem akarja, sem pedig nem érzi azt önmaga korlátozásának vagy veszélyeztetésének. „Jó, hogy vagy! Jó, hogy élsz!" – mondják egymásnak a szeretők, és szívesen odaadják saját életüket azért, hogy a másik éljen. Úgy, ahogy az Isten tette Jézusban, aki meghalt azért, hogy mi éljünk. A vallásos ember békéje az a „mély benső bizonyosság idebent", melyről Reményik Sándor Béke című verse szól: Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép. Ilyen „bizonyossága" van a hangoknak, amikor szépen meghalnak, hogy dallam legyen belőlük; ilyen „bizonyossága" van az embernek, amikor tisztán szeret, és a halálon át megistenülve a Szeretet-Isten életével él. Mozart írta barátjának, Jacquinnek füzetébe a következő szavakat: „Éles ész nem tesz zsenivé. Mély érzelem sem tesz zsenivé. A kettő együtt sem tesz zsenivé. Szeretet, szeretet, szeretet: ez teremti a zsenit." (Liebe, Liebe, Liebe: das macht das Genie.) 5) Mind a zenéhez, mind a valláshoz szellem és forma kell A zene esetében a forma: meghatározott hullámhosszú rezgésekkel bíró hangok összessége. A szellem pedig az a megmagyarázhatatlan valami, ami ezeket a hangokat művészi zenedarabbá teszi. Ez a valami Mozart esetében a rend és a szabadság, az öröm és a szomorúság, a mély tartalom és a lebbenő könnyedség bámulatos egysége. Barth mondta Mozart zenéjéről: „Nála a nehéz lebeg, a könnyű pedig végtelenül súlyos." (. . . das Schwere schwebt und das Leichte unendlich schwer wiegt.) Bruno Walter pedig egy Mozart-mű próbájánál kiáltotta a zenekarnak: „Vidáman, vidáman játsszatok! Olyan vidáman, hogy sírva fakadjatok!" Ilyen szellemi rezdülések nélkül nincs zenemű. Nem csupán érzelmek kifejezéséről van itt szó. „Amikor Mozart zenéjét hallgatom, úgy érzem, hogy valami nagy térben röpködök pillangóként szabadon, vidáman" – így írja le Mozart-élményét egy japán egyetemista. Egy másik pedig így ír: „Mozart zenéje nekem az életet hirdeti. Az ősélet nagy folyamához tartozó életet. Nem keserves élet ez, hanem örömtől és hálától túlcsorduló élet, csodálatos ajándékképpen kapott élet. Nem búbánatos élet, hanem bátran és szabadon fejlődő élet." Egy harmadik pedig így ír: „Mozart zenéje mondja nekem: Tárd ki szívedet! Szeress! Szabadítsd ki magadat minden bilincsből! Élj valamire törekedve! Jöjjön bár a halál, szállj, repülj, mindig, mindig fölfelé!" Ezek a szavak persze a Mozart-zene szellemi tartalmának csak igen kis részét fejezik ki. Egy egész könyvre való kiváló reakciót gyűjtöttem össze a tokiói Mozart-előadásaimat hallgató diákok vizsgadolgozataiból: tavaly jelent meg japán nyelven. Egyik szebb, mint a másik. A vallás gyakorlásához is szellemre és formára van szükség. „Senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való" – mondotta Jézus (Mk 2,22). A csupán formaságokat erőszakoló farizeusok vallásosságának kritikája ez. De figyeljünk: Jézus nem azt mondta, hogy az újbornak nem kell tömlő, hanem azt, hogy újborhoz új tömlő való. A lelki tartalom nélküli vallási formaságok lélekölőek. Vagy lelki tartalommal kell újra feltölteni a formát, vagy, ha ez nem lehetséges, új formákat kell keresni. Mert a forma nélkül a lelki tartalom szétfolyik és elposványosodik, a test-lélekből álló ember testével-lelkével kell, hogy imádkozzék; az „irgalmasság testi cselekedeteivel" kell, hogy munkálja üdvösségét; összeszedett testtartással kell, hogy segítse lelke összeszedettségét; a közös formák együttes végzésével kell, hogy összehangolódjék a közösség lelke. A keleti vallások évezredes bölcsességéből sokat tanulhatnak ezen a téren a keresztények, akik manapság hajlamosak az őseiktől rájuk hagyott bölcsesség elhanyagolására. Például az, hogy Magyarországon a hivatalos utasítások szerint a Glória és az Alleluja éneklése és az eucharisztikus ima főrészének mondása közben kényelmesen üldögélnek a hívek, ahelyett, hogy az Isten színe előtt tisztelettudóan állnának, és így testtartásukkal is segítenék szívük felemelkedését az Úrhoz, a formák fontosságának elhanyagolásáról tanúskodik. Forma és szellem: ez a kettő kell a zenéhez; forma és szellem: ebből a kettőből alakul ki a vallási élet. 6) Mind a zene, mind a vallás a szavakkal kifejezhetetlen valóság világa Egy zenemű tartalmát nem lehet szavakkal megmagyarázni. Hiába írjuk le a témák egymásutánját, hiába mutatunk rá a zeneszerző műfogásaira, ez csak úgy viszonylik a zenéhez, mint a szakácskönyv receptje az ételhez. Nincs annak íze, és jóllakni sem lehet vele. A zenei magyarázatok nem haszontalanok ugyan, de a zenét hallgatni, átérezni és élvezni kell. Nem mintha a zenének nem lenne mondanivalója. Igenis van. De az nem foglalható szavakba. Bartók Béláról olvastam valahol a következő történetet. Barátai összejöttek, és a mester jelenlétében adták elő valamelyik vonósnégyesét. A mű lejátszása után egy zeneszakértő tartott ugyanott egy hosszú előadást, melyben az elhangzott zenedarabot taglalta. Az előadás bonyolult volt: az előadó a vonósnégyes minden tételében mély bölcseleti és világnézeti tartalmakat vélt felfedezni. Bartók egyre tágabbra nyitott szemmel hallgatta a fejtegetést. Amikor az előadó befejezte magyarázatát, mindenki arra várt, hogy Bartók vagy helyeslőleg, vagy bírálólag hozzászól a mondottakhoz. De a különben is szófukar zeneszerző csak ült és hallgatott. Végül már kínos lett a csend, és az előadó megkérdezte: „Mester, helyesen értelmeztem-e művét? Valóban az általam mondott gondolatokat akarta kifejezni?" Erre végre megszólalt Bartók, de válasza csak egy szó volt: „Talán." Azt hiszem ugyanilyen „talán"-nal válaszolna Mozart is, ha műveinek magyarázatát hallaná. Nincs szó, mely képes lenne a zenét elmondani. Talán még a merész költői hasonlatok a legalkalmasabbak arra, hogy a zene megértését segítsék. Például az a mondás, amelyet Thomas Mann ad „Doktor Faustus"-ában egy zenekritikus ajkára: „A piros rózsák A-dúrban virágzanak!" A zene nem fejezhető ki szavakkal. De ugyanez áll a vallásról is. A legnagyobb keresztény hittudósok hangoztatták, hogy minden, amit Istenről mondunk, végtelenül elmarad a valóság mögött. Ezért szokták az ókori egyházatyák mondani, hogy az Istent csak a csendhallgatás dicséri méltóképpen. Az Istenről szóló minden beszéd, még a legünnepélyesebben kihirdetett dogma is, csak távolról közelíti meg Őt. Amint a IV. lateráni zsinat mondotta: „Bármilyen hasonlóságot állítunk is az Isten és a teremtmények között, legyünk tudatában annak, hogy a különbözőség sokkal nagyobb a hasonlóságnál." Az Istenről alkotott minden fogalom, a róla szóló minden szó teremtményi fogalom és teremtményi szó, és ezért sokkal inkább különbözik az Isten örök és végtelen valóságáról, mintsem hogy hasonlítana hozzá. Ezt a hittudósok egyöntetűen állítják; de aztán, amikor a hittételeket magyarázzák, hajlamosak arra, hogy mindezt elfelejtsék, és úgy beszéljenek a hittételekről, mintha mindent világosan megmagyaráztak volna. Ha a kereszténység történetében nem annyira szavakkal, hanem zenével próbálták volna kifejezni az isteni igazságot, sokkal kevesebb vitatkozás és veszekedés keletkezett volna. Szavaknál mindig fennáll a félreértés veszélye. Az ókori krisztológiai vitáknál ez az eset állt be, amint azt a legújabb tanulmányok bizonyítják. A „phüszisz" és „hüposztaszisz" szavakat a vitatkozó felek másképp értelmezték, és ezért gyanúsították egymást eretnekséggel. Napjainkban a fogalmak tisztázásával vagy a félreérthető szavaknak más kifejezésekkel való helyettesítésével sikerül a vitatkozó egyházak közötti egyetértést létrehozni. Ne felejtsük el tehát, hogy a szavakkal kimondhatatlan vallási valóságok tolmácsolásához igen alkalmas eszköz a szavakkal megmagyarázhatatlan zene. Ezért olyan fontos, hogy a keresztény egyházi zene kifejezze a keresztény hit lényeges tartalmát. Sok egyházi zeneműnél e téren nagy fogyatékosságok mutatkoznak. Részletekbe itt nem bocsátkozhatunk, csak egy japán diák szavait szeretném idézni: „Számomra eddig a vallás ünnepélyes és nehezen megközelíthető valaminek tűnt. De amikor Mozart egyházi zenéjét hallgattam, nagy csodálkozásomra egészen más benyomást nyertem. Ez a zene szabadon szárnyaló, ragyogó örömöt áraszt!" A XIX. század egyházzenészei Mozart miséit vallásilag megengedhetetlennek tartották, és kitiltották a templomokból. Ma sokak nézete megváltozott. Beismerjük: ha a vallás lényege a komorság, a bűntudat, a félelem, a fájdalom, az önmarcangolás volna, akkor Mozart zenéje nem lenne megfelelő vallási zene. De ha a vallásban a legfontosabb az öröm, a hála, az irgalmas Istenbe vetett bizalom, a remény, az ima meghallgattatásának bizonyossága, az Isten szeretetéről való meggyőződés, akkor Mozart zenéje nagyon is kiváló vallásos zene. Pál szerint a kereszténység lényege a „Szentlélekben való igazság, békesség és öröm" (Róm 14,17). Ha ez igaz, akkor Mozart egyházi zenéje ideálisan keresztény zene. És nem csak egyházi zenéje az. Mert Mozart minden zenéje a jóságos Istenbe vetett hitből fakad. Karl Barth írja róla: „Mozart zenéje nem üzenet, mint Baché, nem is életvallomás, mint Beethovené. Nem tanokat zenésít meg, és még kevésbé zenésíti meg önmagát. Semmit sem akar a hallgatóra rákényszeríteni. Nincs szándékában Isten dicséretét zengeni, de a valóságban Isten dicséretét zengi. Velünk azt hallatja meg, amit ő hall, azt, ami az Isten által jónak teremtett világból felbuggyan a szívében." 7) Mind a zene, mind a vallás az
Ősirgalomba vetett hitből Nem mondhatjuk ezt minden zenéről és minden vallásról. Vannak zenék, melyekben csak szomorúság van, és nincs remény. Vannak vallások, melyek félelmen alapulnak. De Mozart zenéje és a keresztény vallás az ősirgalomba vetett hiten és a „minden ember üdvösségét akaró" Istenbe (1Tim 2,14) vetett reményen alapszik. Mozart ismeri a szenvedést, és – mint maga írja – mindennap készül a halálra. De zenéje mégis csupa bizalom. Ha a szenvedés jut eszébe, zenéjében kisírja magát. De aztán az Isten jóságába vetett bizalommal elfogadja a szenvedést, és mosolyog. És hiszi azt, hogy az Isten valamikor le fog törölni arcunkról minden könnyet. „A szeretet vezérel; a zene hatalma átvezet a halál sötét völgyén" – énekli Tamino és Pamina a Varázsfuvolában; Sarastro pedig végszavában kijelenti: „A nap sugarai elkergetik az éjt.'' Ez Mozart hite. Nem önerejébe vetett démoni hit, hanem az Isten irgalmasságába vetett bizalom. Mozart operáinak szereplői majdnem mind gyenge, botladozó emberek. Ezért reményük nem az érdemekért járó jutalom, hanem a megbocsátás. Figaro házasságában a tetten ért Almaviva gróf felkiált: „Grófné, bocsánat, bocsánat, bocsánat! (Contessa, perdono, perdono, perdono!)'' És a bocsánatot kérő bűnös férj bocsánatot nyer. Nem hiába énekli a záró kórus: ,,E fájdalommal és bolondsággal teli napot örömmel lezárni csak a szeretet volt képes." Mozart miséiben is az Agnus Dei „dona nobis pacem"-ja a már meghallgatott imádság miatti hálás öröm kifejezése. Ezért mondhatjuk Mozart egyházi zenéjét Karl Barth szavaival „valóban lélek szerinti (geistliche) zenének". A kereszténység Jézusnak azon a szaván alapszik, mellyel meghirdette nekünk, hogy az Isten jó (Máté 19,17), és hogy maga az Atya szeret bennünket (János 16,27). Bármilyen sötét is a bűn és a halál által megsebzett világ, a keresztény ember bízva hiszi Szent Pállal, hogy végül is „az Isten lesz minden mindenben'' (1Kor 15,28). Mert a bűn bocsánatot nyer, a halált pedig követi az örök élet. Ezt hirdeti hitünk, és ezt mondja Mozart zenéje.
Hibajavítás Távlatok, 19. szám – Értelemzavaró hibák kijavítva Tartalomjegyzék: Püspöki szinódus a szerzetesekről 501. oldal fenn: „prenatális" és „perinatális" 548. oldal közepén: „Tedd, hogy lássak!" Jézus mondja: „Azért jöttem a világra, hogy ... akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, elvakuljanak." 550. oldal, cím: Milyen Egyházat szeretnék? Ugyanígy az 551., 553., 555., 557. és 559. oldal tetején. 555. oldal, 14-15. sor: A jelenlegi kaotikus állapotokat 587. oldal, cím, és tartalomjegyzék: Lélek-járás Esztergomban (tehát a Szentlélek járása, nem pedig szellemjárás, kísértetjárás)
Czigány György PERCEK FARKAS FERENCNÉL Századunk magyar zenéjének kimagasló alakja, zeneszerző-nemzedékek tanára. Míg pasaréti otthona ablakából egy nejlonzacskóban leereszti a bejárati kulcsot, arra gondolok: milyen öröm, hogy annyi hangversenyen látjuk, hogy jelen van irodalmi esten és a tévébeli Lyukasórában, kiállításon, fogadásokon: csöndes figyelmével vagy bölcs szavaival hitelt és méltóságot adva művészeti életünk különböző eseményeinek. Tavaly egyházi kompozícióiról beszélt (tévékamera előtt) a Városmajori-templom kapujában, ahol több darabját mutatták be, ahova szentmisére is leggyakrabban jár. Érzékenysége, hozzáértése egészen kivételes: a költészet remekeit (liturgikus és profán műveket, régieket és maiakat) megragadóan foglalta zenébe. Janus Pannoniustól Dsida Jenőn és Márai Sándoron át Tűz Tamásig ível az általa megzenésített költők, művek sora. De most csak egyházi műveket emelve ki: három latin és egy magyar miséje, a Rekviem, a Köröshegyi betlehemes, motetták sora, az Ave verum, Pater noster, Ave Maria és egy új zene, a Magnificat sokműfajú, termékeny zeneszerzői életművének talán legihletettebb darabjai. De örömmel emlegetem a Vivit Dominus zsoltárkantátát és a férfikarra és zenekarra írt ünnepi zsoltárokat. Két akapella kórust: Jób könyvéből és Emmaus – Rembrandt ihletése. És a Triestben első díjat nyert szép változórészeket: a Proprium tergestinum darabjait. Másfél évtizede egyszer Balatonlellén a latin szellemről beszélgettünk. Mi is ez a zenében? A Professzor úr válasza: a forma, az arányok tisztelete, a nagyképűségtől való mentesség. Ha valaki meglátja messziről a Szent Péter-templomot, azt mondhatja: ez ilyen kicsi? Ami bár óriás, nem hivalkodik a méreteivel. Törekvés az érthetőségre: világosság, a sokrétű és bonyolult dolgok tiszta rajzú felmutatása! Mozartnál is jelen van a latin elem. De Webernél is, akinek a hallatlanul cizellált, egészen rövidlélegzetű, de nagyon tömör formái szerintem latin szelleműek. Vagy Gounod, akinek (nem is operái) egyéb művei közt nagyon sok szép, arányos, kecses darab akad. És éppen egyházi zenéiben. Azután Fauré – alig ismerik nálunk. Különös módon a magyar népdalnak a szerkezete, ez a szigorúan, mérnökien szerkesztett négysoros szerkezet nagyon is egybevág a latin arányokkal. Ha körülnézel a szobámban – folytatta Farkas Ferenc professzor úr –, a láda, a szuszék, a szökröny (ahogy Baranyában mondják) a népművészetnek szigorúan szimmetrikus fajtájából való. Van azonban olyan hajlam is, amelyik ezt a merev szimmetriát megtöri. Példa rá József Attila népi ihletésű verse, a Betlehemi királyok... „Adjon Isten Jézusunk, Jézusunk / Három király mi vagyunk..." A »mi vagyunk« feleletét másodszor nem ismétli meg: ez teremt valami finom, játékos szimmetria-ellenhatást. Akár egy tálas, egy népművészeti remek, amelyiknek az alsó részén a két oldal szimmetriát ad, mégis a bennük ábrázolt virágmotívumok különböznek... De most Farkas Ferenc mesternek a liturgikus szolgálatra szánt zenéiről, az egyházzene sorsáról, lehetőségeiről van szó. A Szent András-mise dodekafóniájáról, a Szent Margit-mise dallamosságáról, s arról, hányféleképp, mennyi gazdag változatban szólalhat meg a Kyrie, az Uram, irgalmazz. . . Farkas Ferenc szerint zenepótlékok váltak országszerte megszokottá, nem túl ügyes kompozíciók szolgálják ki a zenei igénytelenséget. Pedig Liszt, Kodály és utódaik bőven adnak templomi énekelni-, zenélnivalót. Ami pedig a divatozó templomi könnyűzenéket illeti, az a Professzor úr szerint olyan, mintha a Szűzanyát Walt Disney-figuraként, az apostolokat kerti törpeként ábrázolnák. . . Valóban, a mai ember az állandó háttérzene miatt elvesztette a zene kifejező ereje iránti érzékenységét, holott a derű, az öröm, az áhítat, az ujjongás – és még sok olyan szavakkal ki nem fejezhető hangulatot teremthet a zene, ami a szövegtől függetlenül is hat. Nemrég Svájcban olasz vendégmunkások részére celebrált misén tangóritmusú zenét hallottam, s hiába volt a szövege liturgikus, bennem nem kelthette föl a méltó áhítatot. A szent szöveg se hitelesítheti a hozzá nem illő profán zenét. Mindezek tehát nem csak jó szándék és jó ízlés kérdései, hanem szakmai dolgok. Nem jó, ha egyházzenei szakkérdésekben a hozzá nem értők makacs és magabiztos véleménye fordul szembe az igazi értékkel. Még a népének mellett is igen fontos szerep juthatna a gregorián hagyományoknak és a mai, értékes zenének a misében, hiszen a gótikus székesegyházak színes üvegablak-festményei se vonják el a szertartásról a figyelmet, inkább segítik azt: fölemelik a szívünket.. . Ezután Farkas Ferenc kortársai „fölfedezetlen" miséit sorolja: Vaszy Viktor, Dohnányi Ernő, Lajtha László, Horusitzky Zoltán, a zsidó származású Kósa György műveit, vagy Vincze Ottó Magyar miséjét, mely nemrég végre megszólalt a Mátyás-templomban Tardy Lászlóék jóvoltából. Kis remekműnek tartja Bárdos György Éli, éli; Bárdos Lajos Libera me; Halmos László Minden földek, Istent dicsérjétek kezdetű darabját, s nagyon jónak a győri mester (talán kissé könnyű kézzel írt) sok rövid miséjét és motettáját is. S amiről még szó esett: Farkas Ferenc Rekviemje fájdalmasan személyes tiszteletadás, felesége emlékére írta. Megható volt hallani, hogy a mű első nyolc taktusát a zeneszerző megálmodta – mintha felesége diktálta volna a kiindulásul szolgáló motívumot. . . És ami segített még, az Fauré példája, akitől a drámai szélsőségek távol álltak, és így a Dies irae tételt meg se komponálta Rekviemjében. Bensőségesen finom eszközökkel viszont egy igen szép, vigasztaló befejező tételt szerepeltet művében (mely nincs jelen se Mozart, se Verdi Rekviemjében) s ez pedig „a Paradicsomba visznek fel téged az angyalok" kezdetű gyönyörű szöveg. E szavak Farkas művében is gyönyörű zenét inspiráltak. Csak perceket töltöttem Farkas Ferencnél, de tapasztaltam, hogy hatalmas életműve még gazdagodik, új és új darabok megírását tervezi. Isten adjon hozzá erőt neki: 1995-ben lesz kilencven éves.
Megalakult az Ottokár Püspök Alapítvány 1994. október 4-én Székesfehérvárott Takács Nándor megyéspüspök és Szabó Ferenc SJ – kuratóriumi elnök, ill. alelnök – vezetésével egy kutatócsoport létrehozta a Prohászka Ottokár püspökről elnevezett alapítványt. Célkitűzése: Prohászka szellemi hagyatékának összegyűjtése és tudományos feldolgozása, a fehérvári püspök műveinek és szellemiségének megismertetése. Az alapítvány nyitott; bármilyen természetes vagy jogi személy, szervezet vagy közösség csatlakozhat hozzá, ha célkitűzésével egyetért, és működését támogatni akarja. Az alapítvány székhelye a székesfehérvári püspökség: 8000 Székesfehérvár, Városház tér 5. A kuratórium titkára: Dr. Gärtner József 8000 Székesfehérvár, Kalocsa u. 51. tel/fax: (22) 326-295
Bozóky Mária CHARLES PÉGUY, A MEGTESTESÜLÉS KÖLTŐJE (Halála 80. évfordulójának emlékére) Az alig negyvenegy esztendő (1873-1914), amit az Orléans-ban született Charles Péguy a földön élt, rövidke korszak, roppant ellentétes szellemi, társadalmi áramlatok szűk mezsgyéjén. Őt magát nagy írónak, nagy költőnek, nagy szociológusnak, nagy misztikusnak mondjuk. Aki közelebbről ismeri, tudja, hogy jelentősége most nő bele korunkba – napjainkban. De, bár szinte évente megjelenik róla hazájában, Franciaországban, egy-egy könyv, sem a francia közvélemény, sem a világ olvasótábora nem ismeri őt eléggé, nem idézi. Ha lírai és prózai műveinek meleg, fortyogó láváját felkavarjuk, felszikrázik belőle pontosan a mai korra szóló prófécia – az a fajta igazság, mely voltaképpen nem akkor s nem tegnap kezdődött: nincs kora. Péguy nehéz megközelíthetőségének oka – egyéb körülményektől eltekintve, mint amilyen jelen korunk tompultsága, érdektelensége, zavarossága – az ő csodálatos hibridségében rejlik. Aki politikus oldaláról ismeri, az előtt rejtve marad a későbbi Péguy misztikus volta. Egyetemi éveiben természetszerűleg sodródott baloldali világnézetű diák- és kortársaihoz (G. Sorel, Romain Rolland, Jeans Jaurés, M. Baudouin stb.). Mégis, ha jelen szerzők a hangsúlyt Péguy szocialista politikai tevékenységére teszik, s csak mellékesen érintik Péguy mély vallásosságát, ilyenféle bemutatásban alig ismerünk az íróra. Anélkül hogy a továbbiakban részletesen belemennénk életrajzába, helyszűke miatt, legfontosabb támpontul jelöljük meg az 1906/08-as éveket, mikor Péguy Pesloüan, majd Lotte barátainak vallja meg először katolicizmusát. Életének hangsúlya, írói műveinek többsége, jelentősége az évek folyamán valóban katolicizmusára tevődik át. Péguyt, mint kizárólagosan szocialistát, nemigen lehet többé napjainkban megkérdezni, hiszen politikai hevületében keletkezett írásai (a „Füzetek" nagy része) azonmód elévültek témájuk aktualitásával; azaz elévültek volna, ha ugyanakkor el nem nyerték volna éppen ezek a „politikai" írások is a halhatatlanság művi fémjelzését. Viszont vallási alkotásai, költeményei – bár ezen a téren őt ismét nem sorolhatjuk be a „hivatalosan" annak tartott költők közé, ez kevés lenne –, ezek a költemények az Inkarnáció megélésében születtek: Péguy a megtestesülés költője (Pierre Emmanuel). Ám Péguy misztikus kettőségéből még egy harmadik hajtás is fakadt: filozófiája. Az ő történetszemlélete társadalmi hitvallásának és a lelkében kihajtott hitélménynek szintéziséből nőtt ki, s a hódolat és elcsodálkozás mondatják ki azt: Péguy mint történetfilozófus a legnagyobb! Saját korában élt mint író, mint kiadó, mint szerkesztő, mint politikus, de szárnyaló érzékenységében átrévült a jövőbe – átrévült napjainkba, a halálosan veszélyes mába, mihelyt megszállta agyát és lelkét egy gondolat. Nem győzzük olyan messziről kezdeni, hogy beszűkíthetnénk e helyre az ő gondolatainak szinkronját a történelemmel. Péguy alkotói világában ihletni, hatni kezdett a kimondhatatlan faktor, a korának irodalmi műveiből száműzött, a társadalmi tudatból kikopott, megtagadott, elutasított Isten. Péguy őt hozza vissza műveiben, mély megvallással. Mintha a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő s politikusan fellépő Péguy belső látásában (1907-es visszatérése óta) hajszálérzékeny retinaleválás történt volna... Nem a felszínen látja többé az eseményeket, nem földi dimenzióban.. . Péguy főleg stílusában Péguy: beleégeti magát szövegeibe, hevesen összeforr mondanivalójával. . . Egyik-másik témájába szenvedélyesen belefészkeli magát, s a továbbiakban valósággal közelharcot vív vele. . . A gondolat átszűrésével, a fogalmak mind pontosabb besűrítésével egy-egy jelenséget többször is körüljár, körülötte kering, oldalakon keresztül nem hagyja magára... Hogyne, hiszen a csömörlésig megszokott realizmusból át kell lépni egyfajta más szemléletbe. Érzékeltetni kell az élet rendjének másmilyen menetét: a világegyetembe s az emberiség történetébe beleépült transzcendenciát. Ez nem hirtelen történt nála. Mikor először kezd foglalkozni Jeanne d'Arc témájával, a szakrális jellegű tárgyhoz valószínűleg a társadalmi egyenlőségek feletti elégedetlenségből kötődik. Jeanne kulcsfigura lesz Péguy roppant művében, vele indult el, egyelőre csak ösztönszerűen, a misztika mélysége felé... A történelmen való töprengések, a hősnő drámai bűvkörébe való belesodródás szoktatta, edzette rá ihletésének belső ritmusát, hogy egészen Istenig merészeljen személyes hangvételű kapcsolatba kerülni. Megszólaltassa Istent, mint misztériumának bármely szereplőjét. Holott az irodalmi berkekben folyó politikai, baloldalias viták mögött akkoriban még egy egész kor sivár vallástalansága bújik meg, felszívódóban Nietzsche antikeresztény mérgei, kiéleződőben a harc, a lábra kapó materializmussal, pozitivizmussal, modernizmussal. A nyíltan munkálkodó küzdőtárs Péguy – aki akkoriban jelenti ki az évekig elnyúló Dreyfus-pörről, hogy „az a mi vallásunk" – megtérése óta sokadszorra írja le történetszemléletének új misztériumát: „az időbeliségnek és az örökkévalónak titokzatos kapcsolatáról". Lehetetlen meghatározni a percet, a fordulatot, az akcentusváltást, logikájának eme éles kanyarát. Hite beleszűrődik művének minden sorába, desztillálódik lírájában, történetfilozófiai műveiben. Bár az irodalmi tevékenység és a kegyelem útjának kronológiája külsőleg (eleinte) némileg eltér egymástól, Péguy életének mégis minden mozzanatát beleépíti az utolsó percig az egyetlen járható útba: Krisztus követésébe, vagy ahogy ő szerette mondani: a Megtestesülés misztériumába. . . Minden ars poetica helyett üdvösebb ennél az egyedül érvényes értelmezésnél maradnunk. Lírája, különösen a közel kétezer verssoros „Éva" (Eve, 1913) itt kapja értelmét. Az inkarnáció mozzanatai sütnek át a költő vergődésén: Mária anyasága, szépsége, Krisztus szenvedése. A verssorok olyanok, mint a napkitörések; ezeket a költői protuberanciákat sajátos „technika" mozgatja: mintha láthatatlan süllyesztők emelnék egymás fölé és alá a verssorokat, ünnepélyesen, megismétlődő léptekkel. Részletek az Évából:
És Jézus, egy anya méhének gyümölcse,
Pillaíve alatt szép szeme zárva volt.
Maga a természetfeletti is testi (Szabó Ferenc fordítása) Péguy „Évá"-ja nemcsak az első asszony, hanem minden idők és minden társadalmak örök embere, ugyanazokkal a szenvedésekkel és bűnhődésekkel, örök gyönyörökkel és reményekkel. A korábbi Jeanne d'Arc-misztériumokban megismert párbeszédes töprengésekből, vitatkozásokból tömör Megtestesülés-élmény terebélyesedik ki, mustármagból a teljes építmény, melynek lényegét Péguy az időrendben valamivel korábban megírt „Jean d'Arc"-misztériumában mondta ki: Uralmad nemcsak a mi
imáinkban jő majd el, S míg Péguy első „Jeanne d'Arc"-ján egykor majdhogynem titokban, magának dolgozott (1897), további három műve (Le Mystére de la charité de Jeanne d'Arc, Le Mystére de la vocation de Jeanne d'Arc és Le Mystére de l'espérance de Jeanne d'Arc, 1910) földközelbe hozzák azokat a történelmi, társadalmi s leginkább vallási indulatokat, melyekkel Péguy nap mint nap találkozott, szemlélte az életben, harcaiban, s amelyekből (e Jeanne d'Arc-misztériumokból) kiteljesedett a két nagy verses eposz (Le Mystére des Saints Innocents, 1912, „Eve", 1913). E művekkel párhuzamosan, 1910 és 1913 közt írja meg Péguy két legnagyszerűbb történetfilozófiai művét is. Clio („A történelem és a pogány lélek párbeszéde") 1917-ben jelenik meg először – szinte messziről kísérő felhangja lesz az ugyanabban az évben történő fatimai üzenetnek –, míg a Véronique („A történelem és a földi lélek párbeszéde") – minden idők legmélyebb történetfilozófiája – 1955-ben jelenik meg először, majd újból 1972-ben... Még Jeanne hirdette ki (az első misztériumában 13 és félévesen, a valóságban születésének 500. évfordulóján) azt a nagy megkülönböztetést, melyben Péguy e két nagy művének lényegét össze lehetne foglalni s felkiáltójelként odailleszteni a kötetek végére: „. . . mi többiek, mi mindig a gyöngébbek leszünk. Mi mindig lassabban fogunk menni, mindig kevesebbet teszünk majd. Mi azok közül vagyunk, akik építenek. A többiek azok közül, akik rombolnak." Péguy nemcsak misztériumaiban, költeményeiben, hanem történetfilozófiai műveiben is az idő kétféleségére vonatkozó szemléletet hirdeti. Hirdeti az „időszakos és földi órák, földi és szellemi napok – földi és örök napok" közti kapcsolást, ami megnyilvánul a történelemben is. „Az idő és az időtartam" megkülönböztetéséről szóló bergsoni tanítás adja a lökést ehhez a gondolathoz, ám Péguynél ez az ellentétpár vagy páros kapcsolás valójában más utalással épül bele témájába. Szürkévé, törékennyé zsugorodik össze a „földi" idő, mihelyt egy dimenzióban mérjük rá a történelem eseményeire. Mert csak a másik értelemben nyújtózhat ki végtelenné az Élet (a Történelem). A kétféle idő azonban együtt funkcionál. Száz és száz szövegidézettel lehetne megvilágítani ezt az állítást. „Nem az a kérdés, hogy ilyen vagy olyan politika győzedelmeskedjen ilyen vagy olyan politika felett... Az a lényeg, hogy bármiféle rendben, bármiféle rendszerben, a misztikát ne falja fel a politika, amit az hozott létre" (Notre jeunesse, 1910) – ajánlja Péguy. De megtévesztő lenne Péguyt csupán az idézetek és bizonyítások alapján bemutatnunk, kicsontoznunk. Lekarcsúsítaná az ő rengeteg-gazdag művét, megbontaná alkotóéveinek áramló, áradó összefüggését. Péguy mérhetetlenül több. A világítóoszlop fellobbanása és füstje a pusztában való vándorlásban. – Lírájában ez a láng úgy ég, mint a mózesi csipkebokor. Világít, nem perzsel. Szelíd mesék, gombaföldek, Chartres tornyai, Párizs hídjai, a Loire-menti kastélyok épülnek bele rímjeibe. A szeles nyomtávokba gyakran beleszökken keserű észrevételeinek egy-egy erecskéje... Verselése visszaépül a műfajt felülmúló, majdnem epikai tömörségbe, hangzatra balladái, s mondanivalójával végigpásztázza az idők teljét... Nem szemlélhetjük Péguy életét másként, mint aki ebben a megosztásban élte azt le: a földi időszakos időben a „természetfölötti, természettúli, egészen természettúli, természetesnél több, természetfölötti" időt (Le Mystére de la vocation de Jeanne d'Arc, 1910). Leginkább Lotte barátjának számol be szenvedéseiről, de 1914 februárjában ezt írja Bergsonnak: „Én ma egy sírban dolgozom." Utolsó írásában (Note conjointe) a befejezetlen mondat alá felesége írja a dátumot: „Szombat 1914. aug. 1." 1914. aug. 4-én ugyanis Péguy tartalékos hadnagy bevonul gyalogezredéhez Coulommiers-ban, Párizstól néhány kilométerre, hogy elémenjenek a német támadásnak. Szept. 5-én a németek egy erdőből támadnak. Délután 5-kor golyótalálat éri Péguyt a homlokán, holtan zuhan arcra. . . A villeroyi közös sírban temetik el. Egy kőfeszület áll a halmon, mindössze egy névvel: Charles Péguy 1873-1914. „Besorolhatatlan író"-nak mondja őt Bernanos; Romain Rolland pedig így nyilatkozik: „Péguy után nem tudok többé semmit sem olvasni." Egyféle exkluzivitás jellemzi Franciaország halhatatlan történetfilozófusának, költőjének, misztikusának, prófétájának hatalmas alkotását, melyből szokatlan szikrák pattannak ki, mint valami atomreaktorból, akár avatott, akár avatatlan szándékkal közelítünk hozzá. . . A 25 évesnek jelzett Mme Gervaise jelenti ki Jeanne d'Arc könyörületességének misztériumában: „... egyedül nekünk van meg a jogunk, hogy olyanok legyünk, mint Jézus a kereszten". . . – és hozzáteszi: „szenvedésünk sohasem vész kárba, ha nem akarjuk." Ez volt Péguy életének jelszava... Az emberiség elszokott ettől a hangtól. Elszokott a könyörgéstől, meditálástól, a magábaszállástól, amit Péguy mind megélt az idő kétféleségének misztikus koordinálásában. Így korántsem lehet őt csupán egyfajta állandó szenvedéssel és szorongással megjelölni: olyan példát állított a belső, megélt keresztény élet örömeinek és hősiességének egyaránt, mint a világirodalomban talán senki más – pontot sem téve többszázezer sornyi írásra, hátrahagyva még körülbelül 200 kiadatlan művet. Ez a „Várakozás az életnél élőbb halálra" (Péguy „Öt imádság a chartres-i katedrálisban" című ciklusának második versében) a költő megfogalmazásában az élet hősies elviselését és a halálban felragyogó örökkévalóságot jelentette.
La tapisserie de Notre Dame Ó Királynő, lelkünk itt
megadja magát, Ami másutt kínos meredek
útpálya, Ami másutt menet, végtelen
utazás, (Szabó Ferenc fordítása)
Szabó Ferenc LÁGERFÉRGEK KÖZT VARÁZSLAT 50 éve ölték meg Radnóti Miklóst (Olvasónapló) Az évforduló alkalmából elővettem a fekete kötésű Bori noteszt (a kézírás facsimiléjével): olvastam és újraolvastam Radnóti 1944-ből való utolsó verseit. A halál felé menetelve is – mígnem 1944. november 9-én a Győr közelében fekvő Abda fűzfáinál agyon nem lőtték – legfőbb gondja az volt, hogy füzete eljusson Ortutay Gyulához, szóval, hogy e rettenetes lágerélményeket rögzítő, tündéri költemények fennmaradjanak. Idilli költészetét már jóval korábban a halálsejtelem járta át, mint a 30-as években annyi kortársáét. (Szerb Antal és Halász Gábor műveiben is felsejlik ez az előérzet.) Radnótira is áll, amit költőbarátjáról (a szintén fiatalon eltűnt) József Attiláról írt: „A versek mindig külön hangsúlyt kapnak a halállal. A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte testével takar, a test sírbahulltával látható lesz, az életmű fényleni és nőni kezd. (. . .) Minden töredék, minden papírlapon talált sor adalék lesz, adalék az életműhöz, a nagy egészhez, mely lezárt, szigorúan befejezett és összetartozó immár. Befogadni, magához ölelni hajlandó minden apróságot, de semmit sem enged el többé." Radnóti, mint József Attila, morális költő volt. Mindketten – Babitscsal – a „jóság dalát" énekelték az emberarcú barbárság korában. Vas István, a vetélytársból jó baráttá lett költő, aki annyit vitatkozott Radnótival arról, hogy mit jelent zsidónak, illetve magyarnak lenni (Mért vijjog a saskeselyű? II, 177kk), korán megérezte, hogy Miklóshoz is közel áll az Evangélium világa. Vas István, miután Renantól megtért az Evangélium Krisztusához, barátai közül csak Radnótival közölte katolikus hitre térését. Követte őt – mestere és lelki atyja, Sík Sándor vezetésével – Miklós is. (Az abdai tömegsírból 1946. június 23-án exhumálták holttestét; szélmálló nadrágja zsebében a Bori notesszel együtt megtalálták keresztlevelét is.) 1946. augusztus 14-én a Kerepesi temetőben többek között Sík Sándor papköltő búcsúztatta Radnóti Miklóst. Sík Sándor, az „atya" 50. születésnapjára írta Radnóti 1939-es Köszöntőjében: .. .Egy költőt ünnepeltek
itt, . . . Társát köszönti most a
gyermek, Micsoda lelkierő kellett, hogy a Heidenau-táborban megszülessenek ezek a tündéri költemények! (József Attila utolsó versei – amikor már elöntötte a belső sötétség – hasonló csodák.) Radnóti a rettenetes szerbiai éjszakában, szemközt a halállal, a férgek között írta e varázslatos verseket. A Gyökérben áll ez: Gyökér vagyok magam is most,
A Levél a hitveshez kezdő versszaka: A mélyben néma, hallgató
világok, … Az embertelenség közepette keresi az eltűnt időt (Proust reminiszcenciája az A la recherche...), a gyermekkori paradicsomot. Lepecsételt marhakocsik vonulnak, aknamezők és fegyverek réme villan fel, miközben az álom visszaidézi a múltat: Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek! … Hol van az éj? az az éj már
vissza se jő soha többé, S az utolsó „képeslap" (Razglednica 4, Szentkirályszabadja, 1944. október 31.) már prófétai előrejelzése halálának: Mellézuhantam, átfordult a
teste Barbár, gyilkos korban élt. A zöld diktátorok után jöttek a vörösök. Illyés az Egy mondat a zsarnokságról című versében majd ezekről ír. Hiába várták a szabadulást valamennyien – József Attila, Radnóti, Illyés – a vörös szocializmustól, az emberarcú barbárság tovább tartott – tart meg most is éppen ott „a háborúba ájult" Szerbiában is, de szerte a világon oly sok helyen. A Töredék prófétája baljós jajkiáltása 1944-bőI visszhangzik: Oly korban éltem én e földön,
… Oly korban éltem én e földön,
A Nyolcadik ecloga is az ószövetségi prófétákat meg Ninivét idézi fel (talán a tisztelt mester, Babits Jónás könyvének reminiszcenciája is jelen van). A Próféta szól a Költőhöz: . . .Ismerem újabb verseidet.
Éltet a méreg. Jöjj hirdetni velem, hogy már
közelít az óra, kérdém? lásd az az ország. . . Az „erőltetett menetben" az Ország fele vándorolt a költő-próféta.
SZEMLE CANTERBURYI SZENT ANZELM MAGYARUL Hit és megértés Szent Anzelmnél Canterbury Szent Anzelm: Monologion, Proslogion, Religio könyvek, Bp. 1991, 278 old. Latinból fordította Dér Katalin és Horváth Judit. – Miért lett Isten emberré? Religio könyvek, Bp. 1993, 284. old. Fordította Dér Katalin. A középkor egyik legjelentősebb teológusa Szent Anzelm, aki Aostában született (1033), bencés szerzetes lett Becben (1059), majd pedig 1093-ban Canterbury érseke, és meghalt 1109-ben. Teológiai elmélkedéseinek középpontjában a hit és a megértés viszonya áll. Részben Szent Ágostont követve törekedett megérteni a hit tartalmát (intellectus fidei). De amikor sola ratione, egyedül az ésszel (= az ésszerűség alapján) közelíti meg a hitet, nem racionalista filozófusként akarja kimutatni a hit igazságait – amint sokszor félreértették –, hanem imádságos szellemben mélyíti el azt, amit a kinyilatkoztatás alapján hisz: az értelemkeresés a hiten belül történik. Ez vonatkozik többek között a híres ún. „ontológiai istenérvre" is, amit gyakran nem értettek vagy félreértettek, és ebben Kantnak is nagy a felelőssége. Nemrég a Horváth Pál által szerkesztett „Religio könyvek" sorozatban, az MTA Filozófiai Intézetének kiadásában megjelent Szent Anzelm összesen öt írása Dér Katalin kiváló fordításában. A Proslogion után Gaunilo ellenvetéseit és Anzelm válaszait Horváth Judit fordította. Ezután Ferencz Sándor tanulmánya következik Szent Anzelmről, majd Dér Kataliné az ontológiai istenérvről. A Cur Deus homo?, valamint az Ige megtestesüléséről és a Szentlélekről szóló írás teljes fordítása Dér Katalin munkája, ugyancsak ő írt egy kitűnő utószót Szent Anzelm krisztológiájáról (a megtestesülés és megváltás titkáról) felhasználva az evangélikus Urbán Ernő és a katolikus Zoltán Veremund korábbi értelmezéseit, ill. szemelvényes fordításait. Szeretném itt hangsúlyozni Szent Anzelm „időszerűségét": az utóbbi évtizedekben, K. Barthtól kezdődően igen sokan foglalkoztak Anzelm teológiájával. A megnövekedett érdeklődést tanúsítja az is, hogy a párizsi Cerf kiadó közzéteszi Szent Anzelm teljes művét a jezsuita Michel Corbin irányításával. M. Corbin egy vaskos bevezetőt írt az 5 kötetes sorozat elé Priére et raison de la foi címmel (Ima és a hit értelme), Cerf, Párizs 1992. Ez a tanulmány számol az elmúlt évtizedek legfontosabb irodalmával. Dér Katalinnak ugyan nem állt rendelkezésére ez a bő bibliográfia, mégis lényegében a helyes (nem szokványos) értelmezés vonalában marad; fordítás közben szinte behatolt a művek „bensejébe", és ezért nyújt lényegében helyes értelmezést. Különösen is fontosnak tartom Dér Katalinnak Szent Anzelm módszeréről szóló megfontolásait (Miért lett Isten emberré? 242. és kk oldalak). Megmagyarázza, mit jelentenek Anzelmnél a sola ratione, „egyedül az ésszerűség alapján", „a Szentírás tekintélye nélkül" kifejezések, amelyek módszere kulcsát adják kezünkbe. Anzelm még zsidókhoz és pogányokhoz szólva sem pusztán a ratióra, filozófiai megfontolásokra támaszkodik. „Ha valaki Istenről kíván gondolkodni, kiindulópontja szükségszerűen csak egy bizonyosság, vagy legalább hipotézis, Isten létének bizonyossága, ill. feltételezése lehet. Minden más tárgy létét képesek vagyunk bizonyítani esetleg, egyedül Isten létét nem. Még Anzelm »istenbizonyító« munkájában, a Proslogionban is a hit bizonyosságából indul el a híres érvelés: »Úgy hisszük, Te az a valami vagy, aminél semmi nagyobb nem gondolható.« Maga a bizonyítás csak az »úgy hisszük« után kezdődhet..." (243) Dér Katalin azután megmagyarázza az anzelmi ratio fogalmát: ésszerűség, rend, belső összefüggés, logika, »ráció«. Nemcsak a teremtett dolgoknak, a hitnek is van ilyen ratiója, ezért a hívő is keresheti ennek megértését, a hit tartalmának, a kinyilatkoztatott igazságoknak, így a krisztusi megváltásnak a belső összefüggéseit, sőt bizonyos szükségszerűséget is. Dér Katalin nem mondja ki, de a teológia szakkifejezése szerint ez necessitas ex suppositione, vagyis ha egyszer Isten szabadon így akarta megváltani a világot – Fia megtestesülése, emberré válása által –, akkor ebből szükségszerűen következnek bizonyos objektív tények; pl. Isten Fiának szüksége volt egy asszonyra, hogy megszülessék. A dolgok belső logikáját, a kinyilatkoztatott igazságok összefüggéseit bizonyos mértékig felismerheti a hívő értelem, sőt valamiképpen a nem hívő is beláthat bizonyos rendet, de a bűn és a megváltás titkát (a szabadság és a szeretet misztériumát) teljesen átlátni nem képes az emberi értelem, még a hívő sem. „Anzelm tehát nem »racionalista« a szó újabb keletű értelmében" – hangsúlyozza helyesen Dér Katalin (248). „Akkor hát mit vár Anzelm a »puszta ésszerűség« segítségétől, amire programja szerint támaszkodni óhajt? Semmi esetre sem azt, hogy ez önmagában megváltoztatja partnerének gondolkodását (metanoia), »megtéríti« őt, hanem hogy az együttes gondolkodás során Isten személy voltának megfelelően maga bizonyítja meg önmagát." (249) Dér Katalin ezután kifejti a hit-tapasztalat-belátás összefüggését, hangsúlyozva, hogy „az ésszerű érvelés (. . .) hittapasztalat nélkül elégtelen" (251). Végső soron a hit szabad döntés (ésszerű hódolat, nem beugrás az irracionáléba!), ami a kegyelem és a szabadság titokzatos „együttműködéséből" születik. A következőkben átveszek néhány gondolatot Corbin bevezetőjéből, hogy rávilágítsak az Anzelm körüli félreértések teológiatörténeti hátterére. Kant élesen bírálta a Proslogion ún. „ontológiai" istenérvét (előtte már a középkorban Szent Tamás is). De ez az érv nem pusztán filozófiai levezetés a legtökéletesebb eszméjéből (quo majus cogitari nequit), amint ezt azóta is sokan gondolták. Nem ugyanaz az eszmefuttatás, amit pl. Descartes-nál és Spinozánál találunk, akik az Isten eszméjéből, lényegéből vezetik le az ő létét (essentia involvit existentiam), minthogy – mondják – a legfőbb Tökéletesség (Isten) eszméjéhez hozzátartozik létezése is. Karl Barth már helyes irányban kereste Anzelm imádságos reflexióinak megértését, és őt követve mások is. Ugyanez áll a Cur Deus homo? sokat vitatott elégtétel-teóriájára is. Egyébként Dér Katalin helyesen látta meg a Proslogion istenérve és a Cur Deus homo? elégtételeszméje között a párhuzamot, illetve azonosságot. „Itt a Miért-ben az elégtételnél az Istenember ugyanazt adja oda, ami amott, a Proslogionban – Isten: pontosan azt adja oda, »aminél semmi nagyobb nem gondolható«. A »többlet« minőségi értelmű többlet. Aminek az odaadása »elég« az Isten és ember közötti viszony újjáteremtéséhez, »elég« az ember megváltásához, az az Istenember élete." (Miért lett Isten emberré?, 262. old.) Corbin megrostálja a véleményeket, Szent Anzelm gondolatvilágát elhelyezi a teológiatörténetben. A gyakran szövegösszefüggéseikből kiragadott és félreértelmezett kijelentéseket beilleszti az egész műbe, mindig figyelve Anzelm sajátos teológiai módszerére: A középkori szerző ugyanis – ismét hangsúlyozzuk – nem racionalista filozófus, hanem a hiten belül keresi a kinyilatkoztatott igazságok megértését. Corbin Karl Barth és Hans Urs von Balthasar nyomán fogalmazta meg hipotézisét, amit aztán egész bevezetésében verifikált: egyes teológusok (főleg katolikusok) Szent Anzelm teljes művéből csak azokra a lapokra figyeltek, amelyek alátámasztották a klasszikus megkülönböztetést az ún. természetes teológia (elvileg ez minden filozófus számára hozzáférhető) és a tulajdonképpeni, a természetfeletti síkon mozgó (kinyilatkoztatásra alapozott) teológia között, elhanyagolva vagy kellőképpen nem vizsgálva meg azokat a szövegeket, amelyek nem illettek bele ebbe az előzetes megértésbe. Nem vették figyelembe Anzelm teljes művét és sajátos módszerét, amely közel áll ahhoz, amit a Szentírás tanúsít, és nem valami racionális teizmust vall. Corbin hipotézise verifikálásához felhasználta tehát egyrészt az újabb szellemtörténeti kutatásokat, másrészt a modern teológia három előfeltevését: 1) A keresztény hit nem fogad el más Mestert és Urat, mint a Názáreti Jézust, „Isten Krisztusát" (Lk 9,20), „az élő Isten Fiát" (Mk 23,8). – 2) Ez a hit nem zárkózik be valamiféle erődítménybe, kizárva mindazokat, akik meg nem vallják a hitet. Corbin elveti az új teológiával a természetfelettinek azt a felfogását, amely minden további nélkül a természetre épülne „felsőbb emeletként", mert vallja azt, hogy Isten országa egyetemes: „az Ige az igaz Világosság, amely minden embert megvilágít" (Jn 1,9). Az Egyház a Szentírás alapján hirdeti Krisztust, alkalmazkodva minden kultúrához, hogy valóban közvetíthesse a kinyilatkoztatást. – 3) A teológusok közösségében egy idő óta körvonalazódik egy bizonyos egyetértés abban, hogy a hit megértését nem kell Isten előzetes ontológiai megértésére alapozni (Isten: omnitudo perfectionum), hanem – mint Moltmann írta A keresztre feszített Isten című művében – „Isten létét Jézus halálából kiindulva kell megérteni", elismerve, hogy „Jézus Istenért halt meg, még mielőtt értünk halt volna meg". Ez az utóbbi, evangéliumi paradoxonra emlékeztető felfogás összhangban van a 2. előfeltétellel, amely visszautasít minden olyan kijelentést, amely szerinte nem egyeztethető össze az Isten mint legfőbb lény fogalmával. Mert ha a keresztre feszített Jézusba vetett hit annak megvallása, hogy a mi halálunk Isten halála lett, Istené, aki nem halhat meg, akkor el kell vetnünk minden szétválasztást a következő három között: 1 – az Isten-kérdés (amelyet a filozófia számára tartottak fenn), 2 – a Szentháromság-tan (amelyet az Isten lényegére vonatkozó elvont reflexióhoz csatoltak hozzá, elvonatkoztatva Isten emberek iránti jóságától, amely Jézusban nyilatkozott meg), és végül 3 – ama krisztológiai kijelentés között, amely elismeri Jézus istenfiúságát, Jézusét, aki kiszolgáltatta magát értünk, és feltámadott a mi megigazulásunkra (Róm 4,25). M. Corbin ezekkel az előfeltevésekkel kutatja Szent Anzelm szándékát, elkerülve az anakronizmust, ti. azt, hogy a modern problematikát visszavetítse Szent Anzelm korába. Hangsúlyozza, hogy Anzelm számára a Szentírásnál nincs nagyobb tekintély. „Senki se gondolja [...], hogy én beképzelt voltam, mintha azt gondoltam volna, hogy a keresztény hitnek szüksége van arra, hogy én megvédjem [...]. Mert minél inkább a Szentírás bőségéből táplálkozunk, minél többet befogadunk abból az engedelmesség által, annál inkább eljutunk magasabb szinten ahhoz, ami kielégíti az értelmet."(Inc. I, 5.8-9.) Corbin több hasonló szöveget idéz Anzelmtől, hogy hangsúlyozza: a bencés teológus számára a legnagyobb tekintély a Szentírás volt, azt igyekezett elmélkedve, imádkozva megérteni, nem valami elvont filozófiai spekulációba bocsátkozott. Mert Krisztus maga az Igazság, Krisztus húsvéti misztériuma nyilatkoztatja ki, hogy kicsoda Isten. Hálásak lehetünk Horváth Pálnak és Dér Katalinnak, valamint munkatársaiknak, hogy e nagy középkori teológus írásait magyar nyelven tolmácsolják. Reméljük, folytatása következik. Ha jelesebb műveit sorra megjelentetnék, vállalkozásuk jelentőségét a Vanyó László által irányított patrisztikus sorozatéhoz hasonlíthatnánk. Szabó Ferenc
Tarnay Brúnó: Katolicizmus és kultuszok. Pannonhalma, 1994. Bencés Kiadó, 200 oldal. Második javított, átdolgozott kiadás Tarnay Brúnó munkásságát és személyiségét igen magasra értékelem, sokat tanultam tőle, e témában is. Nagyon fontos és nagyon problematikus könyve első kiadása után hosszasan beszélgettünk, s ő példamutató nyitottsággal és megértéssel fogadta csak barátaimnak kijáró kritikámat. Akkor arra kértem, ne siesse el a második kiadást, alaposan dolgozza át könyvét. Több oka is lehet annak, hogy ez több vonatkozásban sem történt meg. Az egyik nyilván a szolgálat attitűdje, az, amit az előszóban is megemlít: „meghívások határokon belül és kívül", óriási kereslet, s az „aggódó hozzátartozók könnye". Az új vallási mozgalmak, kultuszok, szekták rendkívül összetett jelenséghalmaz, mely egyszerre teológiai, filozófiai, pszichológiai és szociológiai (és egyéb) megközelítést is kíván, amire egy személy aligha vállalkozhat. Tarnay Brúnó akkor is nagy szolgálatot tett volna, ha csupán teológiai reflexiót ad a minket komolyabban érintő új vallási áramlatok alapszövegeire, ám ő többet vállalt, s igen széles frontot nyitott, rövid idő alatt egy szál magában alig teljesíthető feladatot vállalt. Így aztán könyve egyszerre igen rokonszenves az alapállását tekintve, ugyanakkor igen hiányos, pontatlan és egyenetlen az egyes kultuszok, szekták, mozgalmak ismertetését és értékelését illetően. A rendelkezésemre bocsátott 100 sor igen kevés ahhoz, hogy nagyon fontos és nagyon problematikus könyve erényeit és hiányait érdemben taglaljam. Az alapbeállítódást az ilyen kijelentések érzékeltetik: „keresztény szellemben mindenkivel lehetséges a párbeszéd"; „a »destruktív« kifejezés még politikai körökben is visszatetszést keltett"; „a vallásos érzület és hajlam emberségünk egyik legveszélyeztetettebb sajátsága"; „a visszásságok, ferdeségek fellelhetők a történelmi egyházak, vagy az ún. szabadegyházak történeti formáiban is"; „az új vallási áramlatok kihívást, figyelmeztetést jelentenek az igehirdetés, a lelkipásztorság számára"; „a katolicizmus ezekben az áramlatokban is felismeri azt, ami tapogatózó keresés". A szerző nem eretnekezik, nem bélyegez meg, nem kiált rendőrért, a jó és a rossz gyümölcs megkülönböztetésére a katolicitást mint egyetemességet alkalmazza. A könyvnek ez a bevezető része mintaszerű. Jól tapogatja ki a szellemi gyökereket (a gnózisban, az emanációs panteizmusban, a mágiában stb.), ám adós marad a lélektani és társadalmi motivációval. Mindenestül egyet lehet érteni a záró diagnózissal is: „Életünk és világunk torzulásaira hevesen, gyakran patologikusan reagálunk. [...] Létezésük szimptóma: beteg társadalmaknak, beteg egyházi és világi intézmények működésének tünetei." Egyetérthetünk azzal is, hogy a részletes elemzést csak interdiszciplináris kutatással lehet elvegezni. Jó segítség az önellenőrző teszt is. Bajom „csak" azzal van, ami az eleje és a vége között, illetve a teológiai reflexiókon kívül van. Kivétel a „Mit keresnek az emberek, mit nyújtanak a szekták" fejezet, amely, ha nem is makulátlan, de legalább törleszt valamit a megfelelő szociológiai, szociálpszichológiai megközelítés hiányából. Felsorolja ugyan a magyarországi új vallási áramlatokat, ám az ezek közül legdinamikusabban tért hódító Hit Gyülekezetéről egyáltalán nem esik szó. Majdnem húsz oldal jut a Családra (ez bizonyos mértékig magyarázható, hiszen ez a mozgalom sok tekintetben „állatorvosi ló"), ám a hazánkban sokkal nagyobb hatású Krisna-Tudat mozgalomról csupán egy oldal, pedig ez esetben módja lett volna a kultúrantropológus Tasi Istvánnak a Krisna vallást és a kereszténységet összehasonlító könyvecskéjére is reflektálni. Akadnak tűrhetően tájékoztató bemutatások, másokban azonban hemzsegnek a hibák. Már csak arra maradt lehetőségem, hogy az „Antropozófia" fejezet számos hibája közül hármasságot (lásd Szent Pálnál is) hirdető Steiner nem hét korszakot különböztet meg, hanem háromszor hetet, s ezek nemigen állnak ellentétben azzal, amit történelemből és földtörténetből tudunk. A Waldorf-iskolában kezdettől fogva minden felekezet saját hittanját tanítja, saját hitoktatóival, szó sincs arról, hogy a fiatalokban azt a képességet kellene kibontakoztatni, amellyel az érzék feletti világ elérhető, ellenkezőleg, le kell őket gyökereztetni a földi világba, s ebbe még az üzleti levél megfogalmazása is belefér. Egyáltalán nem utasítja el a fejlett oktatási módszereket, de a legfejlettebbnek a személyes hatást tartja, lélektől lélekig. Szó sincs a második fázisban a gyermek öntudatának kialakításáról mint célról, sem arról, hogy a harmadik az erkölcsi nevelés ideje lenne. Szó sincs önkényes bibliafordításokról; nem igaz, hogy a gyerekek saját szavaikkal imádkoznak. Az Akasa krónika nincs kapcsolatban Ágasával. Az éter és az asztrál kifejezéseket Steiner valóban a teozófus köröktől vette át? Ám később maga nevezi teozófus tolvajnyelvnek. És így tovább. Igaza van Vekerdynek, amikor P. Howard jut eszébe: „Mondja, kisasszony, hol és mikor tanulmányozta Ön a büntetőeljárást ilyen mélyreható zavarossággal?" Bizony ez az öt oldal nem az egyetlen „peches" részlete a könyvnek. Eléggé sikerületlen a New Age-jelenség „bemutatása" is. „Keletkezése összefügg a hatvanas évek diáktüntetéseivel és a kaliforniai ifjúsági mozgalmakkal", írja a szerző helyesen, de nem mutat rá a hippizmus és a New Age közötti igen lényeges eltérésekre, amelyeket E. Mioller hét pontban sorol fel. A hagyományos szekták „rendbeszedése", tipológiája is hiányzik, pedig erre jó néhány reményteli kísérlet olvasható a szakirodalomban. Nagyon hiányzik az „agymosás"-kérdés megfelelő tárgyalása, a „Viták" című fejezetben pedig nagyobb teret és hangsúlyt kaphattak volna az új vallási áramlatokat joggal sértő előítéletek és emberi jogokat sértő támadások, amelyekben hazánkban sem volt hiány, a történeti egyházak részéről sem. A felhasznált irodalom magáért beszél egyenetlenségével, esetlegességével és hiányaival, mert nagyon fontos művek hiányoznak innen, elég csak a vallásszociológia élő klasszikusainak, E. Barkernek vagy B. Wilsonnak a nevét említeni. Sok mindenben nem is annyira a szerzőt, mint a kiadót terheli felelősség, például a lektor kihagyása miatt is. Úgy tűnik, hogy ez esetben Tarnay Brúnó nagyon magára maradt, nem állt mögötte műhely, pedig az egyébként remek könyvet is közrebocsátó Bencés Kiadó tanulhatott volna a Balducci-könyv szakmai kudarcából. Kamarás István
Gergely Jenő: Prohászka Ottokár. „A napbaöltözött ember." Gondolat, Budapest 1994, 248 oldal, 298 Ft. Örömmel üdvözöljük Gergely Jenő új könyvét Prohászka Ottokárról. A jeles történész ismét ráirányította a figyelmet a magyar katolicizmus egyik géniuszára. Ő maga írja bevezetőjében: „Prohászka olyan magyar katolikus egyházi férfiú, akiről napjainkban nyugodtan mondhatjuk, hogy számunkra a legnagyobb magyar katolikus alakja volt századunknak." A sokáig elhallgatott vagy újabban is félremagyarázott fehérvári püspök (vö. Távlatok, 1994/3-4, 412-421) első „ébresztését", miként a mostani tárgyilagos bemutatást is, többek között Gergely Jenőnek köszönhetjük. 1974 karácsonyára jelent meg a Vigilia Prohászka-száma, amelyet annak idején Rónay Györggyel azután terveztünk meg, hogy Gergely Jenő egyik Prohászka-tanulmányához kritikai megjegyzéseket fűztem a Vatikáni Rádióban. A történész a két háború közötti politikai katolicizmusról és a keresztényszocializmusról írva többször foglalkozott Prohászka nézeteivel, egyre inkább kiegyensúlyozva kezdeti egyoldalú értékeléseit. Főleg Prohászkának a Horthy-korszak alatti közéleti szerepléséről alkotott sommás ítéletét igazította helyre mostani könyvében. Gergely Jenő bevezetőjében megjegyzi, hogy nem vállalkozhatott Prohászka, a „filozófus-teológus részletes elemzésére, lelki és spirituális problémáinak tárgyalására; erre a katolikus tudósok a hivatottak. Mi megelégszünk a lelkipásztor életútjának felvázolásával, társadalmi, közéleti, valamint kulturális, tudományos és egyházpolitikai szerepének a bemutatásával." (I. m. 10-11) Pár nappal azelőtt, hogy kezembe került Gergely Jenő új könyve, egy csoport kutatóval, Takács Nándor székesfehérvári püspök vezetésével létrehoztuk a Prohászka-alapítványt (Új Ember, 1994. okt. 16.). Ennek éppen az a célkitűzése, hogy összegyűjtsék Prohászka szellemi hagyatékát, illetve, hogy azt tudományosan feldolgozzák, Prohászka részben ma is időszerű üzenetét megismertessék. Különösen is figyelmet érdemelnek kiadatlan naplójegyzetei (az ezekben tükröződő teológia és misztika), levelezése korunk nagy személyiségeivel (pl. Dienes Valériával kialakult baráti, lelki-szellemi kapcsolata élete utolsó éveiben, illetve közös „bergsonizmusuk"), valamint szociális tanítása és gyakorlata, XIII. Leó Rerum novarum kezdetű enciklikája szellemében. Talán az egész Prohászka-hagyaték legérdekfeszítőbb és legjelentősebb kötege az ún. Shvoy-hagyaték: 1908 és 1919 közötti kiadatlan naplójegyzetei. Itt az érett, az 50-es éveit járó Prohászka szellemi műhelyébe nyerünk betekintést. Mindazt, amit akkoriban publikált, beleértve az indexre tett Az intellektualizmus túlhajtásait is, itt megtaláljuk in statu nascendi, úgy, ahogy a gondolatok feltörnek szelleméből. Krisztus tudatáról, emberi tudásáról például csodálatos lapokat olvashatunk. A fejlődés eszméje – beleértve a dogmafejlődést is (Newmanra is hivatkozik!) – állandóan visszatér tolla alatt. Filozófiájának és teológiájának feldolgozásakor ezekkel a kiadatlan naplójegyzetekkel első helyen számolnunk kell. Megtaláljuk nála mindazokat az eszméket, amelyek az ún. modernizmus vitáiban szerepelnek. El kell helyeznünk Prohászkát az akkori európai eszmeáramlatokban. Rá kell világítanunk a fehérvári püspök ,,modern katolicizmusára", mindazokra a forradalmi eszmékre, amelyekkel megelőzte a II. vatikáni zsinat „aggiornamentó"-ját. 1919. júl. 7-én, amikor egy hosszú naplójegyzetben reflektál az első világháborút követő földindulásra, a forradalom új szeleit érezve keresi az egyház holnapi küldetését. „Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égből jött s mint isteni erő lépett a világba; szellem és lélek és élet volt, s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve elhelyezkedett..." Majd miután jellemezte a kereszténység alakváltozásait az őskeresztény közösségektől a középkoron át az újkorig, arról szól, hogy a korszerűség megítélésében a haladó és maradi irányzat ütközik. A maradiak a múlt formáihoz ragaszkodnak, megszentelt hagyományaikat akarják fönntartani, még akkor is, ha azok nem szolgálják a lelki életet. A haladók „nem kisebb szeretetből az egyház iránt, de talán nagyobb megértésével az új idők igényeinek, az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni, s a gyanúsítást szívére nem veszi. [Prohászka itt nyilván a saját álláspontját ismerteti, és 191l-es indexre tételére céloz. Sz. F. megj.] Így volt ez mindig; sokféle félreértés, ragaszkodás és féltés, hatalmi vágy, egyéni érzések, rokon- és ellenszenvek és szenvedélyek járnak az egyháztörténetemben is. Miért is ne? Hiszen emberi története az isteni erőknek!. . ." Prohászka minden emberi elemet a történelmi fejlődés szempontjából tekint és értékel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a múltból okulnunk kell, és azt kell kutatnunk, hogy miként valósíthatjuk meg az igazi reformot az egyházban, amelyben – a hívők szeretetközösségében – kétségtelenül benne működik Isten pünkösdi Lelke. „A főindulat a szeretet az egyház iránt. Szeretjük az egyházat, benne gyökerezünk, belőle élünk. Mint Szent Athanáz és Görres József, az isteni erőknek megtestesülését látjuk benne végig a történelemben – a történelmi ballépésekkel, hiányokkal, gyarlóságokkal. . ." Ezekből az alapelvekből Prohászka olyan gyakorlati következtetéseket von le az egyházi reformhoz, amelyeket a II. vatikáni zsinat fogalmazott meg ünnepélyesen: – Megfelelő papnevelés, a papok kellő szellemi kiképzése akár külföldön is; – a papok ne szigetelődjenek el a hívektől, ne a hatalmi érdek, hanem a szolgálat szelleme vezesse őket; – legyenek demokratikus érzelműek; – szükséges a nép nyelvének a használata a liturgiában . . . együttműködés az állammal a pluralista társadalomban. . . Mindezek Prohászka prófétai alakjára világítanak rá, és szembeötlően tanúsítják szellemisége időszerűségét. A mai magyar társadalomban helyét és az evangelizálás távlatait kereső egyház sokat tanulhat Magyarország tanítómesterétől. Szabó Ferenc
Piet van Breemen SJ: Mint megtört kenyér, Korda Kiadó, Kecskemét 1994; Németből magyarra fordította Bozsó Júlia SJC, 140 oldal. Örömmel üdvözöljük a holland jezsuita Piet van Breemen SJ As Bread that is Broken című könyvének magyar fordítását. Ezt azért is szívesen teszem, mert a fenti könyvet már közel 20 évvel ezelőtt olvastam angolul, és kiválónak ítéltem. Már akkor megerősödött bennem a meggyőződés, hogy a lelki könyvek modern klasszikusait magyar nyelven is hozzáférhetővé kellene tenni az érdeklődők számára. Úgy ítélem, hogy Breemen könyve a lelki irodalom egyik 20. századi klasszikus könyve. Nemcsak a közismert nyelvek legfontosabbjaira, mint például a német, francia, olasz, spanyol nyelvekre, hanem még törökre is lefordították. Breemen könyve sikerének titka, hogy biblikus alapon örök érvényű igazságokat közöl a 20, század embere igényeinek megfelelően. Hangsúlyozza a „szeretet" központi szerepét oly módon, ahol nem a mi szeretetünk, hanem „Isten szeretete" van a középpontban, mely feltétel nélküli, és éppen ezért ilyen feltétel nélküli viszontszeretetet kíván. Breemen ismeri és idézi korunk nagy teológusait és lelki íróit: Newmant, Tillichet, Bonhoeffert, Kirkegaard-t, Martin Bubert, Thomas Mertont, de őket nem ismétli szolgaian. A tőlük vett idézetek nem csökkentik a könyv eredetiségét, hanem a szerző meglátásait világítják meg. A szerző stílusa egyszerű, könnyen érthető, és ugyanakkor mély, sohasem felületes. A mélyebb lelki igényű olvasók igazi kincsesbányát kapnak kézbe e könyvvel. Dicséret illeti Bozsó Júlia SJC, Jézus Szíve-népleányt, aki sok elfoglaltsága mellett lefordította a könyvet, és a Korda Kiadót, amely a könyv magyar kiadását gondozta. A tetszetősen kiállított könyv mindössze 170 Ft-ba kerül. Nemesszeghy Ervin
R. Schneider önmagáról. Szent István Társulat, Budapest 1994,180 old. 290 Ft. Ez a címe a „Mai írók és gondolkodók" sorozat most megjelent ötödik kötetének. A francia „X Y par lui-meme'' mintájára Szabó Ferenc hét évvel ezelőtt Rómában indította el ezt a számunkra különösen nélkülözhetetlen sorozatot. Hiszen itthon az elmúlt évtizedekben alig tettek közzé még szemelvényeket is hívő gondolkodóktól. Ezért nagy várakozással vettük kezünkbe a Budapesten megjelent kötetet, mely folytatása a római sorozatnak. A szövegeket fordították: dr. Kaposi Tamás és Németh József SJ. Az eddig megjelent négy kötet századunk legnagyobb hívő gondolkodóit mutatja be saját vallomásaik alapján: Mauriac, Marcel, H. U. von Balthasar, Varillon. A szövegválogatások előtt mindegyik kötetben remek bevezetők, írói arcképek, elemzések találhatók, melyek segítenek eligazodni a legösszetettebb bölcseleti, teológiai kérdésekben is. A Reinhold Schneiderről szóló kis kötetben is előbb Németh József és Szabó Ferenc jezsuiták írásaira hívom fel a figyelmet. Az első Reinhold Schneider írói pályafutását, szellemi és lelki örökségét, lelki vívódásainak megdöbbentő hátterét, Isten-képét tárja elénk. A másik írás, Szabó Ferencé, Schneider mesterének, Miguel de Unamunónak hitét és az íróra gyakorolt feltűnő hatását elemzi, azt a tragikus életérzést, mely mindkettőjüket annyira jellemzi. E két bevezető tanulmány nélkül aligha tudnánk felmérni ennek a vívódó, hitéért egy életen át küzdő írónak és gondolkodónak számunkra küldött üzenetét. Vagy inkább Isten üzenetét, mely Reinhold Schneideren átjut el hozzánk, mai Isten-keresőkhöz. Kijelentései, vallomásai elgondolkodtatóak. „Utam a tragikus nihilizmusból vezetett a hithez. 1938 újévén mentem először húsz év után misére Potsdamban. Úgy mentem, mint aki hazamegy, de elfelejtette már az anyanyelvét." – Protestáns apjától örökölte a bibliai szövegek iránti vonzalmát. Egyik karácsonyestéjéről írja: „Felnyitottam a Szentírást, és pár fejezet elolvasása után kirohantam a hideg, sötét utcára. Világos volt előttem: ezt a könyvet nem lehet olvasni. Ezt tenni kell. Ez nem is könyv. Ez az élet hatalma... Nincs más lehetőség Krisztus megértésére, mint hogy megtegyük szavát, éljük életét, beléje változzunk át." Ezt tette élete végéig. A szenvedőkkel való együttérzése millióknak nyújtott vigaszt. Írásait levelekben küldték el az orosz fronton harcoló katonáknak. A hadifoglyok kézről kézre adták írásait, csomagolópapírra írták fel gondolatait, köztük a miatyánk értelmezését, a keresztutat, szonettjeit, mint az „Egyedül az imádkozóknak sikerülhet még" címűt. . . Az említett „tragikus életérzés" Reinhold Schneidernél minduntalan tetten érhető. Íme néhány témakör, mellyel kemény őszinteséggel, olykor véres önmarcangolással, de mindig csodálatra méltó alázattal foglalkozott. Az istenélmény megszerzésének ellentmondásai: másképp látta a középkor az Istent, mint az apostolok. Mi most, ebben a korban a „felfoghatatlan Isten előtt állunk". Szerinte ez az Isten-kép a makro- és a mikrokozmoszban fellelhető szükségességek összekapcsolása révén formálódik ki a hívőben, mely a „teremtés vízjeleként" segít a dermesztő sötétségben eljutni a Fényhez. „Magyarázzanak meg mások Téged, én imádni akarlak." Mert a világosság, mint a sötétség, közli magát. Úgy, ahogy Mózes is, amikor belépett a sötétségbe, de ott Isten volt. „Hitt Pascal? Pascal akart hinni. Az értelem nem tudott, de a szív igen." Schneider azért is foglalkozott annyit a misztikusokkal, mert velük együtt élte át a „lélek sötét éjszakájának" rettenetes óráit. . . Drámai feszültségek a római egyházhoz való viszonyában. A katolikus egyház hű fia gyakran volt kritikus az egyházzal szemben. Elfogadható, sőt elgondolkoztató az a megállapítása, hogy „Jézus Krisztus egyháza csak jelszerűen látható – vagy lesz látható –, és nem az emberek dolga az egyház határait megvonni. Ahol a térd meghajlik, a lélek hódolatra kész, ott van az egyház is." Az egyház struktúrájával nem foglalkozott, de nem tévesztette össze az egyházat az Isten országával! Mindazt, amit ebben a témakörben átélt és megszenvedett, mint író dolgozta fel drámáiban. Legmarkánsabb köztük Ince és Ferenc, és a Nagy lemondás. Ezek drámák, de nem tragédiák. Schneider ugyanis sohasem bomlaszt, nem destruál. És ha eljutna a tragédiához, akkor is hittel közelít hozzá. Szerinte ugyanis a tragédia nem azonos a kilátástalansággal és a megsemmisüléssel, hanem az evilági életen túlmutat: a transzcendencia felé vezeti hősét. Így közelíti meg mind a saját lelkében, mind a történelemben egymásnak feszülő problémákat, az egyház struktúrája miatt, vagy a történelmi rangja, hatalmi törekvései körül vívott – számára elfogadhatatlan – harcai miatt. Később megéli azt is, hogy a tragédia meghátrál az imádkozó kezek előtt. „Aki azért imádkozik, hogy Isten akarata teljesüljön, annak számára többé semmi sem tragikus. Az ilyen elfogadja azt a keresztet, melyet az Úr készít neki." A hívő keresztény helye és hivatása a mában. Életének, írásainak legizgatóbb üzenete épp ebben a témakörben körvonalazódik. Szerinte a hívő kötelessége a keresztény hit alapján megválaszolni a világ és az élet egészét. Ha ezt elmulasztanánk, maga Krisztus vádolna minket. „Aki ugyanis kereszténynek vallja magát, éjjel-nappal úgy érzi, hogy Krisztus vádolja." Igaz ugyan, hogy az egyház és benne a hívő a lehetséges és az elérhetetlen között áll, de ez nem ment fel minket a megkerülhetetlen feladatok elvégzése elől. Ez a mi küldetésünk. „De a küldetés az a hely is, ahol és amelyben Jézus Krisztus vádja történik; ahol szenvednek az elérhetetlen miatt." E kiragadott problémakörök jelzik, hogy kiről is szól ez a kis, de tartalmát tekintve óriási jelentőségű 180 oldalnyi könyv. Minden lapja, minden sora szembesít önmagunkkal, korunkkal, saját hitünkkel és egyházunkkal, hivatásunkkal és küldetésünkkel, feladatainkkal és mulasztásainkkal, melyek miatt maga Krisztus vádol mindannyiunkat. A hatalmas életműből itt csak mozaikszemeket tudott megcsillogtatni a szerkesztő és a két kiváló fordító: Kaposi Tamás és Németh József SJ. A részleteket Schneider három művéből állították össze: Der Balkon, 1957, Philipp der Zweite, 1930, Winter in Wien, 1958. A kis kötetben Szabó Ferenc versfordításai még közelebb hozzák az olvasóhoz korunknak ezt a rendkívüli és mindvégig hitéért küzdő gondolkodóját. Ötezres szám jönne ki a bibliográfiában, ha számoznánk könyveit és írásait. Csak ámulva kérdezzük, ki volt ez az ember, aki még a halálraítéltetésének vészjelei között is, bujkálva egyik írását adja a másik után. Kivel ajándékozta meg a Gondviselés egyházunkat, akinek a colmari Alsatia nyomda több mint egymillió példányban nyomtatta ki titokban fogalmazott írásait? Választ erre a kérdésre kortársai, legközelebbi ismerősei adják meg: „homme vierge"-nek, „szűzi embernek" és „álruhás angyalnak" nevezték. Magam részéről Wendel speyeri püspök, későbbi müncheni bíboros kijelentésével azonosulok legjobban, aki Schneidert freiburgi lakásában ezekkel a szavakkal köszöntötte: „Tu es sacerdos magnus." Bárcsak megközelíthetnénk őt ebben a papi minősítésében és hivatásában mindannyian, hívek, papok egyaránt! Várjuk és kérjük – mind a szerkesztőt, mind a kiadót –, hogy ajándékozzanak meg minket a tervbe vett többi kötettel! Barlay Ö. Szabolcs
Puskely Mária: „ Virágos kert vala híres Pannónia..." Példaképek a magyar múltból, X-XVII. század. Ameko Kiadó, Budapest, 1994, 436 old. Ez a kötet elsősorban forrásgyűjtemény: 120 többé-kevésbé ismeretlen, szent életű magyart mutat be. Jórészük domonkos, ferences, bencés, pálos és jezsuita szerzetes volt. Lexikonszerűen közli a legfontosabb életrajzi adatokat, idézi a legrégibb forrásokat (főleg latin, de más idegen nyelven is), utána felsorolja a forrásirodalmat. Hagiográfiai jellegű szépirodalmi alkotásokra is találunk utalást. Prokop Péter papfestő 60 szentábrázolása, fekete-fehér grafikája illusztrálja a könyvet. Ezenkívül számos szent művészeti ábrázolásának fekete-fehér, néhol színes reprodukciója gazdagítja a kötetet. Az ikonográfiái példatáron kívül térképek és egy időrendi táblázat található az általános irodalom és a névmutató után. Puskely Mária korábban már több könyvében megrajzolta szentek és szent életű személyek életrajzát, külön kötetben foglalkozott a misztika világhírű képviselőivel is. Őelőtte Meszlényi Antal egyháztörténész Magyar szentek és szent életű magvarok (München 1976) c. könyvében már úttörő volt, amikor az egyháztörténetbe ágyazva dolgozta fel, írta meg számos magyar boldog és szent, illetve szent életű személy történetét. Puskely Mária szélesebb körű kutatómunkát végzett: sokkal több személlyel foglalkozik, de az életrajzi vázlatok túlságosan tömörek. Szívesebben olvasnánk bővebben az ismeretlen „szentekről". Ha szakembereknek szánta könyvét, hiszen főleg forrásokat, forrásirodalmat jelölt meg, ez rendben van, de a nagyközönségnek talán jobb lett volna bővebb életrajzokat írni, és mellőzni a latin forrásszövegek, szövegtöredékek közlését. Mert manapság nemegyszer még kezdő szakemberek sem tudnak jól latinul, a jámbor olvasó meg egyáltalán semmit sem tud kezdeni e szövegekkel. Az igazi kutató, felkészült szakember meg úgyis a teljes forrásanyagot tanulmányozza. Így paradox módon Puskely Mária egyszerre túl sokat és túl keveset nyújt főleg az átlagolvasónak. Tény azonban, hogy az összegyűjtött forrásirodalom megkönnyíti a kutatók munkáját. Továbbá: amennyire dicséretes az ikonográfiái példatár összeállítása, annyira nem tartjuk idevalónak Prokop Péter szentgrafikáit. Egyébként a festőművész, ha talált valami támpontot „az ismeretlen" szent történetében, remekül felhasználta azt, hogy elkerülje a sablonos ismétléseket. Dicséret illeti az AMEKO Kiadót a kötet szép kiállításáért. (R.)
Két mesekönyv Francois Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei, Budapest, Szent István Társulat, é. n. ford. Balázs Tibor; a szerző illusztrációival. Az élet szent rejtelmei nemcsak a gyermekeket, hanem a felnőtteket is foglalkoztatják. Ebben bízik Francois Garagnon, a Jázmin és az élet szent rejtelmei című könyv szerzője. Jázmin talán különös gyermek, mert kevés kortársa használ olyan kifejezéseket, mint ő. De fölismerései, „filozófiája" általánosabb érvényűek, mint első pillanatra gondolnánk. Jázmin annak a tudatában él, hogy Isten gyermeke. Ez filozófiájának a kulcsa. Boldogságának, bátorságának is. Azért meri szélnek ereszteni a Rettegést, azért tud rácsodálkozni minden dologra, azért ismeri föl a boldogság föltételeként az odaadás erejét, jóízűen kortyolva a forrásból és értékelve a vízeséshez hasonló érzelemmilliárdosok barátságát. Így érez rá a szabadság és sorsszerűség konfliktusának feloldásaira, a Szeretet Szemlélet elharapódzásának akadályaira. Isten jelenlétében élve természetes Szentlélek Herceg vezetésével nyílegyenesen beletalálni a célba. Kihozni önmagából az öröklét töredékeit, az Isten képmását. Igen, ez a könyv élni tanít mindenkit, aki boldog akar lenni, és nem akarja magát takaréklángon elvesztegetni.
Kindelmann Győző: Az édenkert meséi, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 63 old. Kindelmann Győző örökzöld formát választott ahhoz, hogy az örök emberiről folytatott töprengéseit megossza velünk. Állatmeséket írt, amelyekben a nagyravágyásról, a hiúságról, az irigységről, az elégedetlenségről, a hatalommal való visszaélésről és egyéb főbűnökről mesél nemcsak gyermekeknek. Az ember gyarlóságai mellett és ellenére megcsillan a mesekönyvben a remény ígérete: „Az asszony lehajolt és felvette. A tenyerén meleg tüzű, rejtelmes fényű igazgyöngy remegett. . . a gyöngy tompa ragyogásától az asszony kérges szíve is felengedett és megtelt melegséggel a Teremtő iránt." Az Édenből kikopott ember számára ma is van remény, mert csak a Gonosz válik végérvényesen porrá egyetlen könnycsepp, a bánat könnycseppjének következtében. Bárdosy Éva
Erdő Péter–Schanda Balázs: Egyház és vallás a mai magyar jogban. A főbb jogszabályok szövegével, nemzetközi bibliográfiával. (Egyház és jog I). Szent István Társulat, Budapest 1993. 273 1. Az Egyház és jog új sorozat első kötete Erdő Péter professzor (egyben sorozatszerkesztő) és Schanda Balázs, az Alkotmánybíróság tagjának tollából látott napvilágot. A fogalmi tisztázást követően röviden leírja az érvényes magyar egyházjogot, főbb tekintettel a politikai változások indokolta változtatásokra. Az egyéni hit, lelkiismeret és világnézet jogi érvényesítésével foglalkozik a második fejezet, majd az egyházak és vallási közösségéről ír a harmadik fejezetben (gyakorlati szempontból fontosabbak: egyházfinanszírozás Magyarországon, egyházak gazdálkodása, tb-ügyek, utazás-, vám- és áfaügyek stb.) A kötet, mint címében is jelzi, részletes bibliográfiát tartalmaz (mintegy 40 oldalon), majd a függelékben a vallással és egyházakkal kapcsolatos főbb jogszabályok eredeti szövegét hozza. Nélkülözhetetlen kézikönyv a témával ismerkedni akarók számára. Kíváncsian várjuk a sorozat további köteteit. Somorjai Ádám
Somorjai Ádám OSB (szerk.): Kelet-Közép-Európa Szentje: Adalbert (Vojtech-Wojciech-Béla). Válogatott tanulmányok. (METEM-Könyvek 5.) Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége, Budapest 1994. 2071. Somorjai Ádám, Szent Adalbertről írt tanulmányában tett ígéretéhez híven (Távlatok 12-13. [1993/4-5. sz.] 446. old.) közzétette az 1992. november 6-8-án Rómában tartott Szent Adalbert-konferencia anyagát, benne Glemp bíboros, Muszynski gnieznói érsek, több lengyel, egy cseh és egy magyar történész előadásaival. Itt közölte még Legeza István (†) 1952-ben írt doktori értekezését, melyben a szerző nagy apparátussal bizonyítja, hogy Szent Adalbert – a későbbi hagyománnyal ellentétben – nem keresztelhette meg Szent Istvánt; valamint Bogyay Tamás (†) tanulmányának magyar fordítását: Brevnov és a magyar misszió. A kötetet a sorozatszerkesztők Bogyay Tamás emlékének ajánlották, aki már nem érte meg, hogy a kötethez megírja a magyar szempontból annyira fontos előszót. Szent Adalbert halálának 1997-ben esedékes 1000. évfordulója, valamint Pannonhalma (1996) és Esztergom (2000) közelgő millenniuma méltán hívják fel figyelmünket a legrégibb magyar egyházak közül e kettőnek kapcsolatára Kelet-Közép-Európa közös személyével és életművével, ily módon a magyar misszió kelet-közép-európai összefüggéseire. (R.)
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs-Budapest) – Bárdosy Éva, lapszerkesztő (Budapest) – Barlay Ö. Szabolcs, történész (Budapest) – Boda László, erkölcsteológus, egyetemi tanár (Budapest) – Bozóky Mária, író (Budapest) – Bozsóky Pál Gerő OFM, történész (Párizs) – Czigány György, tévé-főtanácsos (Budapest) – Erdő Péter, kánonjogász, egyetemi tanár (Budapest) – Frank Miklós, lelkész, karitászigazgató (München-Budapest) – Gyorgyovich Miklós, Távlatok-munkatárs (Budapest) – Harrach Péter, a püspökkari tikárság munkatársa (Budapest) – Jean-Pierre Jossua OP, teológus (Párizs) – Kamarás István, szociográfus (Budapest) – Walter Kasper, megyéspüspök (Rottenburg) – Keresztesné Várhelyi Ilona, irodalomtörténész, muzeológus (Debrecen) – Petr Kolár SJ, Cseh Televízió, katolikus adások felelőse (Prága) – Kovács István, gyermekorvos, lelkész (Budapest) – Karl Lehmann, megyéspüspök (Mainz) – Mészáros István, pedagógiatörténész, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Nagy Ferenc SJ, társszerkesztő (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Nemesszeghy Ervin SJ, tartományfőnök (Budapest) – Oskar Saier, metropolita (Freiburg i. Br.) – Somorjai Ádám OSB, erkölcsteológus, egyetemi tanár (Pannonhalma-Róma) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Tomka Ferenc, teológus, plébános (Budapest) – Vértesaljai László SJ, egyetemi kollégiumi lelkész (Budapest) Egyes szám ára 1994-ben 100 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Javasolt évi hozzájárulás 1995-re 700 forint, illetve 200 schilling, 25 márka, 20 US dollár, 25 kanadai dollár vagy ezeknek megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára. Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, 11-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13,11-1026.) – Telefon: (1) 176-7062; fax: (1) 275-0269. TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1995-ben megjelenik hat szám: február, április, június (kettős szám), október és december végén. Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Gyorgyovich Miklós (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Dobogókő), Szentmártoni Mihály SJ (Róma). Szerkesztőségi munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna. Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. – IIU ISSN 1215-282X. Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.
Krisztusban az Egyház sokféle értelemben közösség. Közösségi jellege hasonlóvá teszi az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromsági közösségéhez. Ennek a közösségnek köszönhető, hogy az ember üdvözülésének eszközévé vált. Benne van a megváltó áldozat misztériuma, s mindig abból merít. Krisztus saját vére által „lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett" (Zsid 9,12). Krisztus tehát az emberiség üdvözülésének alanya. Az Egyház csak annyiban az alanya, amennyiben Krisztus által és Krisztusban cselekszik. A Zsinat kimondja: „Mert egyedül Krisztus a közvetítő és az üdvösség útja, ő pedig számunkra jelenvalóvá az ő testében lesz, ami az egyház." (II. János Pál: Átlépni a remény küszöbén, 169-170. old.)
|