Távlatok / 19 - 1994 Tartalom ISTEN MEGOSZTOTT NÉPE • „Egyházak", szekták és új vallások • A New Age „lelkisége" • A Hit Gyülekezete „teológiájához" • Moltmann egyháztana • Imaapostolság • Milyen egyházat szeretnénk? • Választások után • Az esztergomi zsinat • Munkácsy értékelése
Henri de Lubac: Elmélkedés az egyházról 483 Benkő Antal: „Egyházak", szekták és új vallások 488 A holt-tengeri tekercsek 496 Szentmártoni Mihály: A New Age „lelkiség" útvesztői 497 Prohászka Ottokár: Krisztus a történelemben 507 Szabó Ferenc: Párbeszéd a Hit Gyülekezetével 508 A kairói világkonferencia záródokumentuma 516 Szathmáry Sándor: Moltmann egyháztana 517 Hevenesi János: Az Imaapostolság 530 Sztrilich Ágnes: Lélekben és Igazságban 538 Keresztesné Várhelyi Ilona: Keresztény egység 544 György Attila: Milyen egyházat szeretnék? 550 Szabó József: Imádságra nevelés a hittanórákon 561 Berkecz Franciska: „Megépítette házát a bölcsesség" 568 Papi szinódus a szerzetesekről 571 Szabó Ferenc: II. János Pál pápa Zágrábban 572 Szabó Ferenc: „Emberarcú barbárság" 575 Választások után Harrach Péter: Folytathatjuk? 579 Giczy György: A kereszténydemokrácia bukása Magyarországon? 584 Egyházmegyei zsinat Esztergomban Paskai László: Az esztergomi zsinat záró homíliájából 586 András Imre: Lélekjárás Esztergomban 587 Bárdosy Éva: Az esztergomi zsinat egy világi nő szemével 592 Megemlékezés a varsói felkelés 50. évfordulóján 595 Végvári Lajos: Munkácsy értékelése 596 Mikita Gábor: Máger Ágnes festészetéről 602 A Sixtus-kápolna 606 Szabó Ferenc: 50 éve halt meg Saint-Exupéry 607 Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus (Szabó Ferenc) 609 Kamarás István: Bensőséges bázisok (András Imre) 610 Református könyvek (Szabó Ferenc) 614 William W. Meissner: Ignatius of Loyola (Hartai Éva) 615
ISTEN MEGOSZTOTT NÉPE Egyház, egyházak, szekták Az Egyház Isten újszövetségi népe, Krisztus Teste – bibliai kifejezésekkel. Vagy Bossuet meghatározásával: „Jézus Krisztus folytatása, kiterjedése, jelenléte. '' Egyszerre isteni és emberi valóság. Óvakodnunk kell egy bizonyos egyháztani „monofizitizmustól", amely – a régi krisztológiai eretnekség mintájára – kizárólag csak az istenit tartja szem előtt. Mert igaz az, hogy Krisztus Teste Krisztus üdvözítő művét folytatja, de tagjai nem örökölték az Istenember kiváltságát, aki ezt kérdezhette: „Ki vádolhat engem közületek bűnről?" (Jn 8,46) Ha a Megtestesülés és a Kereszt botrány és esztelenség volt Jézus kortársainak, mennyivel inkább az Egyháza gyengesége, emberi, bűnös arca; igen, a „pápaság árnyoldalai", a „klerikusok" hibái és bűnei, az egyházi „hivatal" visszásságai. Mindezt észreveszi a hívő ember is, szenved is tőle, miatta, de mindig gondol arra is, hogy az Egyház ugyanakkor szent is, hiszen a Szentlélek élteti. (Vö. Lumen gentium 8) Nem azonos Isten Országával, amelynek beteljesedése eszkatologikus, de már az Ország csíráit képviseli, hiszen ez Jézussal elérkezett, és a lelkekben kibontakozik a kegyelem hatására. Minden ezért az isteni életért van Egyházunkban: a látható szerkezet, a jogi keret, a hierarchikus felépítés, a lelki hatalom: minden az isteni élet szolgálatáért. Henri de Lubac jezsuita teológus még a II. vatikáni zsinat előtt Elmélkedés az Egyházról c. könyvében figyelmeztetett az Egyházzal szembeni magatartás szélsőségeire. Meglátásai ma is időszerűek. Elméleti síkon az integrizmus kísért: sokan a hithez való hűséget összetévesztik a szenvedélyes merevséggel – az intranzigencia az intoleranciával párosul náluk. Azzal az ürüggyel, hogy az igazság diadaláért küzdenek, a saját igazukat, ízlésüket, nézeteiket akarják rákényszeríteni másokra. Ezeknél lehetetlen a párbeszéd, amit pedig annyira sürgetett a zsinat: szemükben minden nyitottság, alkalmazkodás és párbeszéd – hűtlenség, relativizmus, a hit kikezdése. De ennél is gyakoribb és veszélyesebb ma a másik kísértés, a „modernség" jelszava alatt jelentkező modernizmus, amely valóban kikezdi a hit lényegét is. Ami pedig a „hivatalos", intézményes egyházat illeti: a bírálat jogos, ha az egyházszeretet vezérli, de a kritika sokszor a jó látszata alatt romboló, árt az egyházi életnek itt és most, széthúzást, szektásodást idéz elő, pedig semmire sincs annyira szükségünk, mint az egyház belső egységére, a keresztények egységére. Manapság, amikor sokan „szociológusként'' szinte kizárólag az egyház látható, hierarchikus szervezetét, hivatali struktúráját, jogi szerkezetét és intézményeit tekintik – ahol tagadhatatlanul sok az árnyék –, felejtve, hogy az Egyház: misztérium, a szentháromságos Isten titkából, szeretetközösségéből forrásozó lelki közösség (Lumen gentium 4) –, H. de Lubac alább közölt „himnusza" esetleg visszatetszést kelt egyesekben. Valójában a jezsuita teológus említett könyvében kitért az egyház másik arcára, az emberire is, bár – miként a Lumen gentium 8. pontja hangsúlyozta – nem szabad szétválasztanunk a két arculatot, a kegyelmi valóságot és a látható gyülekezetet. Már a zsinat előtt hangoztatta, hogy az Egyházra, Krisztus Testére is vonatkoznak a megtestesülés törvényei. Kizárólag „lelki" Egyház nem létezik. A Megtestesülés analógiájára „az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének" szolgál, a test növekedésére (Lumen gentium 8, vö. Ef 4,16). Az Egyház nem párt, nem zárt közösség, nem ideológiára támaszkodó mozgalom, nem is „felépítmény", hanem az üdvösség egyetemes szentsége, vagyis a jézusi kinyilatkoztatás és az isteni kegyelem jele és közvetítője. Sziklaalapja Péter hite, Péter hite Jézus Krisztusban, vagyis végső soron maga Krisztus. Az Egyház az időben él, egy-egy adott korban fejti ki evangelizáló küldetését, de nem kötődik semmiféle kultúrához, társadalmi-politikai rendszerhez sem (vö. Gaudium et spes 76), de – ahogy éppen ebben a pontban hangsúlyozza a zsinat – „jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját''. „Igaz ugyan, hogy a földi dolgok, és amik az ember léthelyzetét tekintve ezt a világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és az Egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől felajánlott kiváltságokba. (...) De mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; használhassa közben mindazokat az eszközöket – de csakis azokat –, amelyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával." (Gaudium et spes 76)
ISTEN MEGOSZTOTT NÉPE Henri de Lubac ELMÉLKEDÉS AZ EGYHÁZRÓL Henri de Lubac (1896–1991) jezsuita teológus (1983-tól bíboros) jelentős szerepet játszott a zsinati egyháztan előkészítésében, majd pedig a zsinat tanításának értelmezésében. Az 50-es években H. de Lubac volt az ún. „új teológia'' egyik vezéralakja, így a gyanúsítások és támadások kereszttüzébe került. Eltiltották a tanítástól. Az 1950-es Humani generis kezdetű körlevélben XII. Piusz burkoltan az ő műveinek néhány tételét is bírálta. Ezekben az években lelkigyakorlatokat tartott papoknak: ezekből született meg 1953-ban megjelent Elmélkedés az Egyházról című műve, amelyben egyházhűségéről, engedelmességéről vallott. Ez a könyv a II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójának néhány alapvető gondolatát elővételezi (az Egyház misztérium, szeretetközösség, az üdvösség egyetemes szentsége stb.); illetve H. de Lubac mint zsinati szakteológus korábbi eszmélődéseiből beilleszthetett néhány szempontot a zsinati dokumentumba. Itt most néhány szakaszt közlünk (Szabó F. fordításában) említett műve VII. fejezetéből (Ecclesia Mater), amelyeknek időszerűségéhez nem fér kétség. (H. de Lubac egyháztanáról lásd még: Szabó Ferenc: Henri de Lubac az Egyházról, Róma 1972; Marc Pelchat: L'Eglise mystere de communion, Ed. Paulines, Montréal/Paris 1988.) H. de Lubac e fejezethez különösen sok lábjegyzetet fűzött. Az Egyházhoz intézett himnuszának szinte minden kifejezése, képe, hasonlata nagy egyházatyáktól vagy egyházi íróktól származik. Fordításunkat nem akartuk megterhelni a számos hivatkozással. Ecclesia Mater Azt mesélik, hogy egy szerencsétlen pap aposztáziája napján ezt mondta egy látogatójának, aki eljött, hogy gratuláljon neki: „Ezentúl már csak filozófus vagyok, vagyis magányos ember." Keserű reflexió, de mennyire igaz! Elhagyta az Otthont, amelyen kívül már csak számkivetés és magány lesz az osztályrésze. Sokan nem érzik ezt, mert még a közvetlen mindennapiságban élnek, önmagukon kívül, „gyökeret verve a világban, mint az algák a tengeri sziklán" (Alexandriai Kelemen). A mindennapi gondok felszívják őket, vagy a „látszat aranyköde" az illúzió fátylát vonja szemük elé. (Pierre van der Meer de Walcheren) Vagy különböző utakon keresnek valami egyházpótlékot, hogy oltsák szomjukat. De aki meghallja lénye mélyén, vagy csupán kitalálja, sejti a Hívást, amely e szomjúságot felkeltette, az megérti, hogy sem a barátság, sem a szerelem – és még kevésbé bármilyen társadalmi csoportosulás, amely létét fenntartja – nem képes enyhíteni a szeretetközösség utáni szomját. Sem a művészet, sem a reflexió, sem a független lelki keresés. Ezek mind csak szimbólumok, valami más ígéretei, de kiábrándító jelképek, be nem teljesülő ígéretek. Túlságosan elvont vagy túlságosan részleges kapcsolatok, túl felszínesek és tünékenyek, annál tehetetlenebbek, minél inkább felkeltették az érdeklődést. Semmi, ami az embert teremti, vagy az emberi síkon marad, nem képes az embert kiragadni magányosságából. Csak jobban elmélyül ez a magány, amint az ember jobban felfedezi önmagát. Mert nem más, mint annak a szeretetközösségnek visszája, amire meghívást kapott. Ugyanolyan széles és mély. Isten nem azért teremtett bennünket, hogy a természet világában maradjunk, sem azért, hogy magányos rendeltetést teljesítsünk. Azért alkotott minket, hogy együtt bevezessen bennünket szentháromságos életébe. Jézus Krisztus áldozatként ajánlotta fel magát, hogy egyek legyünk az isteni Személyek egységében. Ilyennek kell lennie mindenek „összefoglalásának", „újjászületésének" és „beteljesedésének", és mindaz, ami ettől eltávolít bennünket, csaló. (Jn 17,23; 1Kor 15,28) Mármost van egy Hely, ahol már mostantól megkezdődik mindenek összegyűjtése a Szentháromságba. Létezik „Isten családja" (Ef 2,19; 1Tim 3,15; 1Pt 4,17), a Szentháromság titokzatos kiterjedése az időben, amely nemcsak előkészít bennünket erre az egyesítő életre, és megadja annak biztos reményét (Zsid 3,5–6), hanem már mostantól fogva részesít minket benne. Ez az egyetlen „nyitott" társaság, ez az egyetlen, amely megfelel mély vágyakozásunknak, és amelyben végre elnyerhetjük minden dimenziónkat. De unitate Patris et Filii et Spiritus Sancti plebs adunata („az Atya és a Fiú és a Szentlélek egységéből összegyűlt nép", Szent Ciprián szerint) [vö. Lumen gentium 4. Ford, megj.]: ez az Egyház. „Tele van Szentháromsággal" (Órigenész). Az Atya benne az alapelv, amelyhez kapcsolódva egybegyűlünk, a Fiú a közép, amelyben összegyűlünk, a Szentlélek a csomó, amely összekapcsol. Nemcsak azt tudjuk, hogy már a hit homályában elővételezett tapasztalatunk van róla. Az Egyház számunkra – földi állapotunknak megfelelő módon – az annyira keresett szeretetközösség megvalósulása. Biztosítja nem a sors-, hanem a hivatásközösséget. Azok a kötelékei, amelyek látszólag megbéklyóznak bennünket, azt célozzák, hogy felszabadítsanak, hogy kitágítsanak, hogy egyesítsenek bennünket. Az Egyház az a matrica, ahol megvalósult a Lélek egysége, amely csak szemfényvesztés lenne a Test egysége nélkül. A Szentlélek képére ez az Egyház a „tökéletes Galamb", amelynek egységében valamennyien egyek lesznek, amint az Atya és a Fiú egy. Innen az a teljesség, amely vidám csatlakozásunk kiáltásában kifejeződik, amellyel Igent mondunk a felülről jövő Ajándéknak, Áment Istennek. [. ..] H. de Lubac ezután Órigenészre hivatkozva leírja az egyházias embert, aki nemcsak engedelmeskedik, hanem szereti az engedelmességet, amelyre Krisztus mutatott példát, majd a költő Claudeltől ihletet merítve himnuszt ír az Anyaszentegyházhoz. Minden katolikus felkiált Paul Claudellel: „Áldott legyen mindörökké ez a nagy méltóságteljes Anya, akinek a térdén tanultam meg mindent!" Igen, áldott legyen ez a nagy Anya, akinek a térdén mindent megtanultunk, és továbbra is naponta tanulunk! Ő tanítja meg mindennap Jézus Krisztus törvényét, kezünkbe adja Evangéliumát, és segít kibogozni értelmét. Hol lenne ez a kis könyv, vagy milyen állapotban jutott volna el hozzánk, ha – lehetetlen feltevéssel – nem a nagy katolikus közösség szerkesztette, őrizte, magyarázta volna? Mennyire eltorzult volna, mennyire megcsonkították volna szövegét és értelmét!... De minek is valótlan feltevésekhez folyamodunk? A történelem eléggé ékesszóló. Nem tudnánk megszámlálni az eltévelyedéseket, amelyeket az Evangéliumra hivatkozva követtek el. Milyen sokan tévedtek így „ateista és hitetlen tanokba, vagy ostoba és nevetséges hiedelmekbe"! Már Órigenész megfigyelte ezt: a nagy biblikus gondolkodó nem félt leleplezni „a veszélyes kísértést, amit a szent könyvek olvasása magával von", ha nem az Egyházban olvassák őket. A múlt eme leckéjéhez társul századunké. „Az írott misztérium értelme csak azé a társadalmi egységé lehet, amely magában hordozza e misztérium kinyilatkoztatását" (Khomiakoff) – Ha azt mondhatjuk Szalézi Szent Ferenccel, hogy bizonyos értelemben „az írás elegendő ahhoz, hogy mindent megtanítson", be kell ismernünk ugyancsak ővele, hogy „az elégtelenség bennünk van, akik a Hagyomány és a Tanítóhivatal nélkül nem tudnánk meghatározni annak értelmét". Amikor tehát ezt a Hagyományt tanulmányozzuk, vagy a Tanítóhivatalt hallgatjuk, „nem az Egyházat helyezzük a Szentírás elé, hanem az egész Egyház írásértelmezését a sajátunk elé". (Fénelon) Hisszük, hogy Szavát Isten az „egész Egyházhoz intézi" (K. Barth), és pontosan ezért hallgatjuk és olvassuk Isten Szavát az Egyházban. Mégse dicsérjük Anyánkat – amint ezt több ízben tették – azért, mivel ügyesen beburkolta az Evangéliumot, egészen addig, hogy „ártalmatlanná" tette; azért, mivel elűzte belőle a „tisztátalan miazmákat". Az ilyen dicséret a legrosszabb káromlás lenne. Nem, az Egyház nem vette el az evangéliumi paradoxonok élét, nem másította meg frissességét, nem tette édeskéssé erejét, nem árulta el szellemét. Az Egyház mindig az az édenkert, amelynek közepén felfakad az Evangélium tiszta forrása, és négy folyamban szétárad az egész földre. Hála az Egyháznak, nemzedékről nemzedékre továbbadják az Evangéliumot, a világ kicsinyeinek és nagyjainak egyaránt, és a mi hibánk az, ha nem termi bennünk az élet gyümölcseit. Dicséret illeti ezt a nagy Anyát az isteni Misztériumért, amelyet közvetít nekünk: bevezet oda bennünket a mindig nyitott két kapun, a Tanításon és a Liturgián keresztül! Áldott legyen a megbocsátásért, amelyet biztosít nekünk! Áldott legyen a szerzetesi élet központjaiért, amelyeket létrehoz, védelmez, és amelyek tüzet táplálja! Áldott legyen az egész világmindenségért, amelyet felfed számunkra, amelynek kikémlelésében vezérel bennünket! Áldott legyen a vágyért és a reménységért, amelyet felkelt bennünk! Áldott legyen azért is, mivel feltárja, leleplezi illúzióinkat, hogy tiszta legyen imádásunk! Áldott legyen ez a nagy Anya! Tiszta Anya: belénk önti és megőrzi a mindig érintetlen hitet, amelyet semmiféle emberi dekadencia, semmiféle lelki ellanyhulás nem ér el. Termékeny Anya: a Szentlélek által állandóan új testvéreket ad nekünk. Egyetemes Anya: mindannyiunkról egyformán gondoskodik – kicsikről és nagyokról, tudatlanokról és tudósokról, az egyszerű plébániai hívekről és az Istennek szentelt személyek választott közösségeiről. Tiszteletre méltó Anya: biztosítja számunkra a századok örökségét, és ebből a kincsből régit és újat hoz elő. Türelmes Anya: fáradhatatlanul újra kezdi lassú nevelő munkáját, és újraszövi a gyermekei által szétszaggatott egység szálait. Figyelmes Anya: megvéd bennünket az Ellenséggel szemben, aki körüljár zsákmányt keresve. Szerető Anya: nem maga felé fordít bennünket, hanem Isten felé lendít minket, hogy találkozzunk ővele, aki maga a Szeretet. Éleslátó Anya: bármilyen árnyakat terjeszt is fölénk makacsul az Ellenfél, egy napon nem tudja nem magáénak ismerni el gyermekeit, akiket nemzett; meglesz az ereje, hogy örvendezzen szeretetük miatt, és gyermekei biztonságot találnak karjaiban. Buzgó Anya: a legjobbak szívébe csepegteti a mindig figyelmes buzgóságot, és szétküldi őket mindenfelé, mint Jézus Krisztus hírnökeit. Bölcs Anya: megóv bennünket a szektás túlzásoktól, a csalóka és félrevezető lelkesedésektől; megtanít bennünket, hogy szeressük mindazt, ami jó, mindazt, ami igaz, mindazt, ami igazságos, megtanít, hogy semmit se vessünk el, mielőtt ki nem próbáltuk volna. Fájdalmas Anya: szívét tőr járta át, és korokon át újraéli Jegyese, Jézus szenvedéseit. Erős Anya: harcra buzdít bennünket, és arra, hogy tanúskodjunk Jézus Krisztusról; sőt nem fél attól sem, hogy a halálon keresztül vezessen minket – kezdve a keresztség első halálától –, hogy magasabb életre szüljön újjá bennünket... Áldott legyen annyi jótéteményeért! [. ..] Áldott légy, a szép szeretet, az üdvös félelem, az isteni tudomány és az isteni reménység Anyja! [. . .] Te, akinek természetfeletti tündöklése nem homályosul el a legsötétebb órákban sem! Hála neked, éjszakánkat fény árasztja el! Teáltalad minden reggel felmegy a pap Isten oltárához, aki megvidámítja ifjúságát. Földi burkod sötétsége alatt Libanon Dicsősége rejtezik benned! Te adod nekünk mindennap Őt, aki egyedüli Út és Igazság. Általad számunkra Ő az Élet reménysége. Emlékezeted méznél édesebb; aki Téged hallgat, sohasem ismeri a zűrzavart. – Szent Anya, egyetlen Anya, szeplőtelen Anya! Nagy Anya! Szent Egyház, igazi Éva, le vagy egyedül az élők igazi Anyja!
Benkő Antal „EGYHÁZAK", SZEKTÁK ÉS ÚJ VALLÁSOK Míg a második világháború előtt Magyarországon egy tucatnál kevesebb bejegyzett vallást találunk, 1993 elején mintegy hatvan vallási közösség, „egyház" vagy szekta szerepel a Művelődési és Közoktatási Minisztérium listáján. Felmerül a kérdés: Miért van ennyi vallás? Vajon mindegyik híve ugyanazt az Istent imádja? Miért kell megkülönböztetnünk az egyházakat (történelmi egyházakat) a kisegyházaktól, illetve szektáktól, amelyek néha ténylegesen destruktívak? Mindenekelőtt a fogalmakat kell tisztáznunk, hogy világosabban lássunk, és fel tudjuk világosítani azokat, akiket a rohamosan terjedő szekták megzavarnak. Vallások, egyházak, szekták: fogalomtisztázás Ha csupán szociológiai szinten akarunk maradni a vallások tanulmányozásánál, akkor sem tekinthetjük egyértelműnek a „vallás" és az „egyház" fogalmát. A tudományos vizsgálat ugyanis nem mellőzheti eleve a tárgyak, a közösségek sajátosságait. Amint téves minden családot Kovácsnak nevezni, mert néhányat így hívnak, ugyanúgy az igazság kendőzését jelenti, ha minden vallási közösséget „egyháznak" neveznénk azzal az érvvel, hogy „minden vallás egyforma". Főként, ha ez a felfogás egy jól ismert, de idejétmúlt ideológia tételéből ered, amely szerint minden vallás „ópium a népnek", mert mindegyik „elidegenít". Hasonló csúsztatást követünk el, amikor amellett törünk lándzsát, hogy minden vallási közösség „egyház". Az egyház egy meghatározott vallási közösséget: a keresztények, a Krisztus-hívők vallási közösségét jelenti. Ezt igazolja már az általános nyelvhasználat is. Ha megkérdezünk egy zsidót vagy egy mohamedánt, hogy melyik egyházhoz tartozik, valószínűleg meglepődik a kérdésen, és azt feleli, hogy egyikhez sem; ő nem egy egyház, hanem a zsidó hitközség, illetve a mohamedán vallás tagja. A zsidóságnak, mohamedánizmusnak és kereszténységnek – jóllehet lényegileg különböznek egymástól – az a közös vonása, hogy monoteisták, egy Istent hívő vallások. De semmi esetre sem alkotnak három „egyházat". Az „egyház" kifejezést ugyanis immár kétezer évvel ezelőtt a keresztények sajátították ki maguknak a zsinagógával szemben (X. Léon-Dufour: Biblikus Teológiai Szótár, Bp. 1986, 246. o.). A görög „ekkaleó" szó „kihívást", „egybehívást" jelent. Az első", görög nyelvű keresztény iratok az „ekklészia" szót használták, amikor ki akarták emelni, hogy Jézus megalapította saját közösségét: „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat" (mou lén ekklésian; Mt 16,18). Ezt a szót találjuk Szent Pál levelében, amikor ki akarja fejezni, hogy a keresztények alkotják Isten egyházát, „a Krisztus Jézusban megszentelteket" (1Kor 1,2). Ez a görög szó tükröződik a latin nyelvekben, ahol az ekklésziából ecclesia, église, chiesa, igreja lett. Alapvetően ezt a meggyőződést vallja nemcsak a római katolikus egyház (ld. a II. vatikáni zsinat határozatát az ökumenizmusról, amely a római széktől különvált egyházakról és egyházjellegű közösségekről beszél), hanem az Egyházak Ökumenikus Tanácsa is (amelynek a Katolikus Egyház nem tagja). Ez utóbbinak 1950-ben, Torontóban kiadott nyilatkozata szerint egy vallási közösségnek 8 alaptételt – közülük a következő hármat – kell elfogadnia ahhoz, hogy felvegyék az egyházak közé: 1) Krisztus az egyháznak, „testének” a feje; 2) az újszövetségi Szentírás tanúsága szerint Krisztus egyháza egy; 7) a tagegyházak készek arra, hogy segítsék egymást, és hogy tartózkodjanak mindattól, ami megzavarná köztük a testvéri viszonyt. Az Ökumenikus Tanács 1961-ben Újdelhiben pontosította az Isten által akart egyház teológiai alapjait is: „Maga a Szentháromság-egy-Isten a forrása és célja az egyház egységének; a teremtmény rendeltetése az Istennek való közösség; az ember ezt a rendeltetését csak az üdvösség rendjében, Krisztus által valósíthatja meg; Krisztus Lelke formálja egy testté, Krisztus testévé azokat, akik hisznek benne; ez a Krisztus-test az egyház: Isten-közösség Krisztusban; az egyház egysége tehát nem emberi mű, hanem Isten ajándéka." Az egyház szónak tehát szabatos jelentése van. Csak zavart kelt, amikor ezt a szót ettől eltérő közösségek jelölésére is használni akarjuk. Így teljesen téves, ha egy új, magát vallásnak tartó csoportot, amelynek azonban semmi köze a kereszténységhez, „egyháznak" hívunk, vagy ha ez a csoport magát ennek titulálja. Ez a zavar áll fenn az ún. „Scientology Egyház"-zal és „A Tan Kapuja Buddhista Egyház"-zal kapcsolatban. Az utóbbinak már a neve is mutatja, hogy egy buddhista, nem pedig keresztény közösségről van szó. A Scientologyt sem lehet valóban „egyháznak" tekinteni, mivel nem Krisztus tanítására, hanem egy sci-fi (tudományos-fantasztikus) szerző, Ronald Hubbard gondolataira épül fel. Nyoma sincs benne az Ökumenikus Tanácstól megkívánt keresztény hittételeknek. Vallási tudatlanságáról állít ki tehát bizonyítványt az az újságíró, aki „hinduista egyházról" vagy hasonlóról beszél! Sajnos, a vallási közösségek elnevezése körüli zavarban része van a letűnt ateista rendszernek is. A kommunizmus egyik fő törekvése az volt, hogy minden vallást kiirtson a nép életéből, vagy legalábbis ellenőrizzen és korlátozzon minden vallásos megnyilvánulást, amíg el nem érkezik a „tudományos ateizmus teljes diadala". Felállította a rossz emlékű Állami Egyházügyi Hivatalt, hogy ezen keresztül tárgyaljon az 50-es évek után is fennmaradt vallási közösségekkel, felekezetekkel. Ehhez kellett fordulniuk működési engedélyért a nyolcvanas években alakuló új, keresztény csoportoknak is, mint pl. a Hit Gyülekezetének. Mivel a kommunisták nem tettek különbséget egyház és vallás között, érthető, hogy a fogalmi zavar folytatódott a rendszerváltozás elején. Így történt, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium „Egyházak Magyarországon" című kiadványa egy kalap alá sorolja a keresztény közösségeket és a különböző eredetű, de egyháznak semmiképpen nem nevezhető bejegyzett vallásokat. Egyházak és egyházjellegű közösségek azok a keresztény közösségek, amelyek elismerik, vallják az Ökumenikus Tanács ismérveit. A többi vallási közösség nem egyház – még akkor sem, ha tanításába be is épít néhány keresztény elemet. Vagyis az egyházak és a többi vallások, vallási közösségek közötti különbség elsősorban nem „mennyiségi" (sok vagy kevés hívő) és nem is „történelmi" (régi vagy új), hanem tanbeli, hittani kérdés. Az egyházak mellett Magyarországon is ismertek voltak régi vallások, amelyeknek megvan a saját nevük: zsidó hitközség, mohamedán közösség, buddhisták stb. Új vallásnak – és nem egyháznak – kell tekintenünk azokat a közösségeket, amelyek nem a keresztény hitelvekre épülnek, és amelyeket alig pár évtizede alapítottak. Ezeknek a neve legtöbbször alig ismert a nagyközönség előtt, mint pl. a bahái vallás, az Isten Gyermekei. Sajnos, némelyik felvette az „egyház" nevet; pl. az „Egyesítő Egyház" (más néven Mun-szekta), vagy a már említett „Scientology Egyház". Vannak olyan csoportok és irányzatok, amelyek hasonlítanak a vallásokhoz, de inkább filozófiai jellegű világnézetek, mivel hiányzik belőlük a Durkheim által fentebb említett három elem egyike. Így pl. a New Age, az „Új korszak" nem írt elő vallási gyakorlatokat, nem képvisel egységes tanrendszert. Ugyanakkor ajánlja az „elmélkedést", propagálja a legkülönbözőbb okkultista szerzőket. A Handbuch Religiöse Gemeinschaften a Scientologyt is a világnézetek, nem pedig a szorosan vett vallások között sorolja fel. Végül vannak olyan vallási szervezetek, amelyek keresztény közösségnek tekintik magukat, de nem fogadják el az Egyházak Ökumenikus Tanácsa által említett alaptételeket. Ez utóbbiakat nevezzük keresztény szektáknak. Ezek közé sorolja az előbb idézeti Handbuch Religiöse Gcmeinschaften pl. a Hetedik Napi Adventistákat, a Mormonokat, az Új Apostoli egyházat, a Jehova Tanúit. A szekta szónak van-e jogosultsága? Ha minden új, eddig ismeretlen vallást szektának nevezünk, akkor nincs. Ez éppen olyan tévedés, mint amikor minden vallást egyháznak hívunk. A szekta szó eredetét vizsgálva látjuk, hogy szoros értelemben véve nem minden új vagy ismeretlen vallás szekta. Főként a régebbi írók a szekta szót a latin secare, levágni igéből származtatják. Eszerint szekta minden kisebb közösség, amelynek követői kiválnak a nagy többség vallásából. Rendszerint tanbeli okok miatt történik a kiválás: az új közösség hívei nem fogadják el eddigi vallásuk minden tételét, hozzáfűznek valami újdonságot, vagy mellékes pontokat tekintenek lényegesnek. A század elején ennek az ismérvnek alapján nevezték Magyarországon szektának a négy általánosan bevett (katolikus, református, evangélikus, unitárius) keresztény egyháztól eltérő keresztény közösségeket. Ez az ismérv azonban egyedül nem elegendő a megkülönböztetésre. Pl. az ókatolikus közösség és Jehova Tanúi csaknem egy időben, kb. száz éve alakultak meg, és az ókatolikusok sok országban kevesebben vannak, mint Jehova Tanúi. Mégis ókatolikus egyházról beszélünk, míg a Jehova Tanúi közösséget szektának tekintjük. Mások a szekta szót a sequor, követni igéből vezetik le. Ennek alapján a szekta egy vezető egyéniség körül kialakult zárt, elkülönülő csoport, amelynek tagjai türelmetlenek, sőt agresszívek más felfogásokkal szemben. Ebben az értelemben nem a többség hitétől való eltérés, hanem a szóban forgó közösség magatartása, vagyis a szociológiai szempont a döntő. Ilyen „szektás magatartás" azonban nemcsak vallási, hanem politikai közösségeknél is tapasztalható. Az Új Magyar Lexikon (Akadémiai Kiadó, 1962) 6. kötetében olvashatjuk a „szektás" szó magyarázatánál: „valamely politikai nézet szűk látókörű, türelmetlen, elvakult híve." Már ebből is láthatjuk, hogy a szakirodalom miért sürgeti: a szekta meghatározásánál tartsuk szem előtt mind a két ismérvet. (Vö. H. Gasper etc: Lexikon der Sekten, Sondergemeinschaften und Weltanschauungen, Herder, 1990; J. Vernette: Jésus dans la nouvelle religiosité, Desclée, 1987.) Amikor pedig arról van szó, hogy adott vallási közösségeket szektának tekintsünk-e vagy sem, vegyük figyelembe a szerző, a teológus, a szociológus egyházról alkotott felfogását is. Pl. a katolikus szerzők általában több csoportra alkalmazzák a szekta elnevezést, mint a protestáns írók. A hittől való elhajlást ugyanis könnyebb ott megállapítani, ahol egyetemes tanítóhivatal nyilatkozik a hitletéteményről. A szekta fogalmát nem könnyű alkalmazni nem keresztény vallásoknál. Például a hinduizmuson belül vannak egymástól jelentősen különböző csoportok. A hinduk ezeket mégsem tekintik szektáknak, mert mind teret kaphatnak a hinduizmusban: ennek ugyanis nincs pontosan körülhatárolt hitrendszere. A szekta szó használata összefügg az államnak a vallásokhoz való viszonyával is. A vallási egység, illetve csoportokra való szakadás társadalmilag is fontos kérdés. Az egységes hit általában segíti a nemzeti öntudat és a nép egységének megőrzését. Ezért ahol az alkotmány egyetlen vagy csak néhány vallást ismert el (pl. Magyarországon 100 évvel ezelőtt, vagy ma egyes arab államokban), ott az államhatalom gyakran akadályozta új vallási csoportok beszüremkedését. Ahol más volt a történelmi fejlődés, mint pl. az Egyesült Államokban, ott még kisebb vallási csoportokkal kapcsolatban sem szektákról, hanem felekezetekről beszélnek. A szekta szó használatánál nem szabad megfeledkeznünk a szeretet törvényéről. Amint az Új Magyar Lexikonnak a „szektás" szóra adott magyarázatából kiérezhetjük, a kifejezés érzelmi töltést is tartalmazhat: a másik felfogásának lekicsinylését. Ez nem keresztény álláspont, amelyet mindenképpen kerülni kell. Ez nem jelenti azt, hogy – a másik felfogását tiszteletben tartva – ne jelezzük már a közösség megnevezésénél, ha szektás vallási csoporttal állunk szemben. Ezért van az, hogy hivatalos katolikus dokumentumok, valamint az Ökumenikus Tanulmányi Füzetek (2. és 4. szám) használják a szekta megjelölést, amit jogosnak tekintünk. Kényesebb kérdést érint a „destruktív szekta" elnevezés. Ezt a kifejezést könnyen lehet lekicsinylő, megvető értelemben használni. Másrészt azonban tény, hogy némelyik magát vallásnak nevező közösség tagjainak erőszakos halálát okozta. Ez történt 1978-ban Dél-Amerikában, a guyanai Jonestownban, ahol James Jones csaknem 900 követőjével együtt lett öngyilkos. 1993 áprilisában, Texasban (Egyesült Államok) az „Apokaliptikus tanyán" a davidita szekta vezetője, David Koresh, mivel – a rendőrség jelentése szerint – nem akarta megadni magát, felgyújtotta az épületet, amelyben 86 személy, köztük több gyermek vesztette életét. 1993 őszén pedig a kijevi rendőrségnek kellett közbelépnie, hogy a „Fehér Testvériség" vezetői és több száz tagja ne áldozzák fel magukat a székesegyházban, mivel – a látnoknő szerint – november 24-én úgyis el kellett volna érkeznie a világ végének, amikor ő és követői feltámadtak volna. De vajon nem destruktív, vagyis társadalmat bomlasztó „A Család" (régi nevén „Isten gyermekei") szekta is, amely szerint – a „szeretet gyakorlása" címén! – nem szabad semmiféle határt szabni az emberek közötti nemi kapcsolatoknak, és amelynek alapítója – a fenti elv alapján – saját lányaival is visszaélt? (Lásd Handbuch Religiöse Gemeinschaften, 656-679.) – Mindezekben az esetekben, valamint a hasonló jellegű szektáknál nem kötelességünk-e figyelmeztetni az embereket arra, hogy legyenek óvatosak, mivel destruktív: életet, erkölcsöt romboló kezdeményzéssel állnak szemben? Mi különbözteti meg az egyházat a szektáktól és más új vallási közösségektől? Ma első helyen azokat a csoportokat tekintik szektáknak, amelyekben a fent említett mindkét elem együtt van. Azaz a szekta olyan – elsősorban keresztény-vallási közösség, amelyik kivált egy másikból, és vallási szempontból zárt, a külvilágtól elkülönülő, sőt gyakran agresszív magatartást tanúsít. a) A gyakorlatban két ismérv segíthet a keresztény eredetű egyházak és szekták megkülönböztetésénél. Az első az ökumenizmus. A keresztény szeretet sürgeti, hogy egyeztessük össze az igazság keresését, megvallását más felfogások megbecsülésével, tiszteletével. Ezt kívánja meg az Egyházak Ökumenikus Tanácsa Torontóban kiadott nyilatkozatának 7. pontja. Ennek értelmében mi, katolikusok, bár hisszük és valljuk, hogy a katolikus egyház hirdeti és éli Krisztus tanításának teljességét, elismerjük, hogy a keresztség révén a Szentlélek más keresztény közösségekben is működik. Törekszünk tehát arra, hogy ezeket jobban megértsük, velük együtt keressük a teljes egységet, és ezért közösen imádkozunk. Ha a másik közösség is elfogadja a kereszténység lényeges elemeit, és hajlandó együttesen keresni az egység helyreállását, akkor a II. vatikáni zsinat szellemében nem nevezzük szektának, hanem egyháznak, illetve egyházi közösségnek. Mindketten készen állunk az őszinte párbeszédre. Nem mondjuk tehát a másikról, hogy az a sátán szülötte. Még kevésbé tulajdonítunk neki olyan állításokat, amelyeket ő maga nem vall. Ez a nyílt ökumenikus beállítottság hiányzik a szektáknál, amelyek a „régi egyházakat" gyakran „iszonyatosnak" tartják, mint pl. Joseph Smith (1805– 1844), a mormonok alapítója. Az ökumenikus szellem hiánya miatt szektának kell tekinteni a Hit Gyülekezetét is. A Gyülekezet keresztény csoport: minden jel arra mutat, hogy keresztségük érvényes – legalábbis az, amelyet nem már megkeresztelt személyeknek szolgáltatnak ki. Magatartásuk azonban zárt: nemhogy nem törekszenek ökumenikus kapcsolatokra, hanem agresszívek a többi keresztény közösséggel szemben. Pl. a „Mária-kultusz" című cikkük hamisan és elferdítve mutatja be a katolikus tanítást a Mária-tiszteletről. (Vö. Új Exodus 5. szám, 1991/2, 2–15.) A „Második felvonás, avagy Mit sütsz kis Schütz" c. cikkük pedig tévesen és támadóan beszél a taizéi mozgalomról (Új Exodus 6. szám, 1991/3, 62). A szektásodás veszélye fennáll a katolikus egyházon belül is, amikor a különböző lelkiségi, pasztorális irányok között gyengül, sőt megszakad az őszinte párbeszéd. Ugyanakkor lehetséges, hogy egy eddig szektás, nem ökumenikus beállítottságú keresztény közösség őszintén párbeszédbe kezd a többi keresztény egyházzal, és ezáltal kikerül a szekták sorából. b) A keresztény egyházak és szekták megkülönböztetésének másik fontos ismérve a keresztény történelemmel szembeni álláspont. A szekták szerint a régi, a többi keresztény egyház nem képviseli Jézus tanítását, nem él az evangélium szerint, és ezért kell most nekik megalapítani az igazi krisztusi közösséget. Mintegy saját tételük védelmére teljesen vagy részlegesen mellőzik a keresztény hagyományt, a keresztény múltat és ennek tanulmányozását. Joggal mondható tehát, hogy a szektáknak nincs múltjuk, de ugyanakkor áll az is, hogy az a keresztény közösség, amelyik elhanyagolja, mellőzi, nem fogadja el a keresztény hagyományt, az szektás, vagy azzá válik. Beszélhetünk nem keresztény szektákról is? Szociológiai szempontból igen. A szerzők főként napjainkban emelik ki ezt az oldalt: a szektás magatartást. Ezért az új, nem keresztény vallási csoportok között első helyen azokat tartjuk szektáknak, amelyeknek célkitűzése magában foglalja a világuralom megszerzését, a „földi messianizmust". Ilyen pl. az Egyesítő Egyház (népiesen: Mun-szekta), a „Scientology Egyház", a bahái vallás, mivel a politikai hatalom megszerzését is célozzák, és ezért toborzási módszerük gyakran agresszív. A középkori egyház történelme jól mutatja, hogy milyen problémák merültek fel, amikor az evilági hatalom megtartásáért is harcolt. Szociológiai értelemben sokszor szektáknak tekintik a keleti vallásokra épülő ún. gurumozgalmakat; pl. a Transzcendentális Meditációt, a Krisna-tudatúak Közösségét. Ezeknél a mozgalmaknál ugyanis központban áll a mester iránti föltétlen engedelmesség, ami gyakran szélsőséges magatartást von magával. Ezenfelül ezek a közösségek a nyugati társadalmi formáktól eltérő életstílust követnek. Az igazság hirdetése nem tesz bennünket is szektássá? A különböző nevek használata, valamint a személyes állásfoglalás nem zárja ki a miénktől különböző felfogások, vallási meggyőződések tiszteletben tartását. Sőt, amint a II. vatikáni zsinat tanítja: „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban szent és igaz. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket a magatartási formákat és életmódokat, parancsokat és tanokat, mert nemegyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert." Ugyanakkor ,,az egyház buzdítja gyermekeit, hogy okosan és szeretettel, párbeszédet folytatva és együttműködve más vallások vezetőivel, mutassák be a keresztény hitet és eletet." (Nostra aetate; Nyilatkozat az egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról, 2.) A vallások közötti helyes párbeszéd és a keresztény ökumenizmus tehát nem „hitközömbösség, a hitigazságok elködösítése" (Ad gentes 15). „A szeretet és a jóindulat semmiképpen se tegyen bennünket közömbössé az igazság és a jó iránt." (Gaudium et spes, 28.) A párbeszéd nem jelenti tehát azt, hogy eleve nem akarunk különbséget tenni hitünk és más vallások között, de azt sem, hogy ne törekedjünk a katolikus tanítás kifejtésére, hirdetésére. A vallások vizsgálatánál nem állhatunk meg csupán a szociológiai vagy lélektani szinten. Igazi párbeszéd ott lehetséges, ahol a felek egymást tiszteletben tartva valóban törekszenek a másik felfogásának megértésére, ugyanakkor azonban világosan kifejtik hitük alapjait, vallják saját meggyőződésüket. Ezt az alapvető beállítottságot akarjuk követni ismertetéseinkben, amint ez a meggyőződés hatja át Giuseppe De Rosa SJ Vallások, szekták és a kereszténység című kiadványát is (Szent István Társulat, Budapest, 1991), amely fontos szempontokra mutat rá a katolikusoknak a többi valláshoz és a szektákhoz való kapcsolatát illetően. Egy előző tanulmányomban (Távlatok 1993/2, 213–221) röviden már foglalkoztam e kérdéskörrel; főleg arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miért van annyi szekta és új vallás Magyarországon. Egy mostanában megjelenő füzetemben pedig (Szekták és új vallások, Hitvédelmi füzetek/6, Agapé-Vatikáni Rádió, 1994) bővebben kifejtem az itt tárgyalt témát. Két-három további füzet pedig a nagyobb szekták eredetét és tanítását mutatja be, illetve veti össze a katolikus tanítással. (A kérdéses füzetek beszerezhetők a szegedi Agapénál vagy a Távlatok szerkesztőségében.) A Vatikáni Múzeumok látogatója a nyáron megtekinthette a holt-tengeri tekercsek kiállítását is az Apostoli Könyvtár kiállítási termében. Ismeretes, hogy a Holt-tenger mellett Kumránban 1947-ben egy beduin pásztor ősi papiruszokra és pergamenekre bukkant egy barlangban. A tekercseket cserépkorsók védték meg a nedvességtől. Felbecsülhetetlen értékű bibliai kéziratokat, az ún. esszénus közösség szabályzatát és más írásait fedezték fel 1951 és 1956 között szakszerűen megszervezett ásatások során. Összesen 10 barlangot fedeztek fel, több ezer töredéket találtak. Az akkori jordán hatóságok P. Roland de Vaux francia domonkosra, a jeruzsálemi Bibliai Iskola igazgatójára bízták az ásatások vezetését. A Vatikánban most néhány töredéket állítottak ki. (A Kivonulás, Leviták és Második törvénykönyv, valamint a Zsoltárok néhány verse volt látható.)
Szentmártoni Mihály A NEW AGE „LELKISÉG" ÚTVESZTŐI Bevezetés Bár a New Age szelleme hanyatlóban van, még mindig erősen érezteti utóhatását a vallásosság és a kultúra terén. Hogy még jelen van, azt könnyen lemérhetjük azáltal, hogy még mindig nemigen tudunk róla higgadtan, tárgyilagosan beszélni, hanem azonnal állást foglalunk mellette vagy ellene, fclhevülünk, vitába szállunk, támadunk és védekezünk. E rövid tanulmány szeretné elkerülni ezt a csapdát, és legalább valamelyest tárgyilagosan szembenézni a New Age lelkiséggel. Párhuzamba szeretnénk állítani a New Age által hirdetett vallási megtapasztalást a kereszténységben hagyományos lelki megtapasztalással, amely a misztikus élményben éri el csúcsát. Abból a feltevésből indulunk ki, hogy úgy, ahogyan azt a New Age tanítja, nem lehet személyes istenélményt megtapasztalni. Hogy e tételünket igazolni tudjuk, szükséges lesz felvázolni azt a tágabb filozófiai, kulturális és főleg lélektani, ill. szellemi keretet, amelyben ez a mozgalom megszületett, és amelyből mind a mai napig táplálkozik. A New Age lelkisége Nem könnyű ismertetni a New Age mibenlétét, mivel nem pontosan körülhatárolható mozgalomról van szó. Nem vallás, jóllehet új vallásosságot szorgalmaz; nem filozófia, jóllehet új ember- és világképet kínál; nem tudomány, jóllehet tudományos fogalmakat és törvényeket használ. A New Age az ezoterikus és az okkult jelenségek, a mítoszok és a mágia egyvelege, mindez kereszténységgel vegyítve. Nincs alapítója, hatalmi központja, nincsenek szent könyvei, dogmái. Talán azt mondhatnánk, hogy tágabb értelemben vett lelkiség, azonban olyan lelkiség, amely nem ismer sem Istent, sem kegyelmet. T. Broch 10 címszóban összegezi a New Age tanát: ezoterizmus, új gondolkodásmód, kozmikus totalitás, egység a természettel, föld-anya, új emberközti viszonyok kultúrája, individuális énközpontúság, lélekvándorlás (reinkarnáció), katasztrofizmus, átszellemülés (transzformacionizmus). E „lelkiség" jellegzetességei között kimagasló helyet foglal el az a meggyőződés, hogy a világban isteni erők vannak jelen. A New Age hívei azt vallják, hogy Isten elérhető a legkülönfélébb közvetítők útján, így pl. a természet, a szeretet, a szex, sőt a kábítószerek és a mágia által is. Ezentúl jellemzi egy bizonyos gnoszticizmus, tehát az ezoterikus megismerés és megvilágosodás fontosságának hangsúlyozása. Emberképére jellemző az optimizmus, vagyis az a meggyőződés, hogy az ember itt, a földön elérheti sajátos tökéletességét; világnézetük holista irányultságú, teljességigényű: azt tanítja, hogy a világban jelen van egy általános világrend (egyesek ebben monizmust, ill. panteizmust sejtenek); végül hisznek a transzformizmusban, ami abban a meggyőződésben jut kifejezésre, hogy különféle pszichikai technikákkal képesek vagyunk kitágítani öntudatunkat olyannyira, hogy részt vehetünk az általános tudatban. Ez röviden azt jelenti, hogy hisznek a reinkarnációban és a lélekvándorlásban. Ha e zavaros összkép ellenére mégiscsak szeretnénk valamiképpen feltérképezni a New Age lélektani hátteret, külön-külön kell megvizsgálnunk e lelki betájoltság néhány alapeszméjét. Három nagy témakör uralja a New Age szellemi világát: új vallásosság, a természet új értelmezése, valamint a megtapasztalás és a megismerés új fogalma. A New Age „lelkiség" meghatározó alapélménye a személyi transzformáció tapasztalata. Ez a tény az elé a feladat elé állít bennünket, hogy rákérdezzünk arra, milyen lélektan képezi ennek az új keresésnek a hátterét. Az új transzperszonális pszichológia Milyen pszichológiából táplálkozik a New Age? Azzal dicsekszik, hogy olyan neves gondolkodók szerepelnek előfutárai között, mint A. Huxley, C. G. Jung, G. Lessing, W. James; egyesek magukénak szeretnék tudni Eckhart Mestert is, valamint Teilhard de Chardint. Minket itt azonban csak a pszichológiai gyökerek érdekelnek. Úgy tűnik, egyenes fonál fűzi a pszichoanalízishez: a freudi tudattalan létezése alkotja az alapot, Jung megfontolásai a kollektív tudattalanról és a benne felfedezhető archetípusok (ősminták) nyitják meg az utat a tudat újraértelmezéséhez; A. Maslow humanista pszichológiája és a tőle származó „csúcsélmény" nyújtja a keretet a tudat kitágulásához; végül S. Grof interperszonális pszichológiája szolgáltatja az univerzális tudat fogalmát. Tanulmányunk szűk kerete miatt csupán Maslow és Grof pszichológiáját ismertetjük részletesebben, Freud és Jung mélylélektanának ismeretét feltételezzük. A humanista pszichológia, ahogyan A. Maslow szívesen nevezte az új irányzatot, nagyrészt reakcióként jött létre a viselkedéspszichológia lélektelen mechanicizmusa és a pszichoanalízis orvosi beállítottsága miatt. Ahelyett, hogy az egerek, galambok és majmok viselkedését tanulmányoznák, a humanista pszichológia elkötelezettjei ismét az emberi tapasztalatot veszik elemzéseik tárgyává, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a pszichikai, belső tényezők, mint pl. az érzelmek, vágyak és remények éppoly fontos szerepet játszanak a személyiség kialakulásában, mint bármiféle külső tényező. Maslow az embert egységes organizmusnak tekinti, és a pozitív tartalmakra figyel: érdekli az egyén boldogságtudata, megelégedettségének szintje, örömei, az eksztázis képessége. Akárcsak Jungot, Maslowot is foglalkoztatja az „önmegvalósítás" mibenléte és lehetősége. Külön tanulmányt szentelt azonban az ember spontán transzcendentális megnyilvánulásainak, amelyeket ő nevezett el „csúcsélménynek". Megfigyelte, hogy mindenki, aki azt vallotta magáról, hogy megvalósítottnak érzi magát, arról is beszámolt, hogy eletében volt egy pillanat, amikor szinte elragadtatásba esett, és ez a tapasztalat elválasztó vonallá lett az „akkor" és a „most" között, új fényben ragyogtatta fel életét, megadva mindenekelőtt annak értelmét. Ez lehet esztétikai, tudományos vagy vallásos élmény, de akár egy csúcsteljesítmény a sportban is. A csúcsélmény remekbe fogott irodalmi leírását megtaláltuk a neves angol újságíró, Malcolm Muggeridge önéletrajzában: „Szívesen osztoztam apám túláradó természetszeretetében, de inkább azért, hogy kedveskedjek neki, semmint személyes meggyőződésből. Egy alkalommal azonban felfedeztem, hogy mégiscsak meggyőződésről volt szó. Pontosan vissza tudok emlékezni a körülményekre. Chipstead környéken történt, miközben a templom melletti ösvényen bandukoltam. Június volt, este hét óra lehetett. Azt hiszem, azt az ösvényt azóta kiszorították a beton lakástömbök. A lehanyatló nap sugarai úgy vetődtek a fákra, hogy egyik felük fényben ragyogott, a másik árnyékban maradt. Hirtelen egy rendkívüli ujjongó érzés kerített hatalmába, és úgy tűnt, hogy az aranyszínű napfény, a júniusi est bódító illata, a lombok csendes susogása – mindez együttvéve mintha valamiféle különleges értelmet tükrözne felém, aminek magam is a része vagyok. A szépségnek ez a tüneményes összhangja a világmindenség egységességét sugározta felém, és vele együtt az eksztázis ígéretét. Nagy ihlet pillanata volt ez számomra. Azóta is mindig elveszettnek érzem magam, ha huzamosabb ideig betonházak között kell élnem." (M. Muggeridge: The Green Stick. Chronicles of Wasted Time. Part I, Collins, Glasgow 1972, 60.) A hatvanas évek közepén már általánosan elfogadott tény volt, elméletben és gyakorlatban is, hogy a humanista pszichológia központi fogalma az önmegvalósítás. Kevésbé tisztázódott azonban az a kérdés, hogyan lehet eljutni ehhez az állapothoz. Így indult meg az az irányzat, amely egyre inkább az önmegvalósítás lelki, transzcendentális és misztikus távlatait helyezte előtérbe. Különféle elméleti viták után az irányzat fő képviselői végül is a „transzperszonális pszichológia" elnevezés mellett döntöttek. A névadó ismét Maslow volt, de az irányzat ma már inkább S. Grofot tekinti legkimagaslóbb képviselőjének és elméleti mesterének. A transzperszonális pszichológia közvetett vagy közvetlen módon a nem szokványos tudatállapotokkal foglalkozik, valamint azokkal a pszichikai akadályokkal, amelyek ezek megtapasztalásának útjában állnak. Eközben elkerülhetetlenné válik a hagyományos vallásos kategóriákkal való találkozás. Tényleg nem egy pszichológus pontosan azon fáradozik, hogy beépítse a pszichológiát a mai ember lelki értékek utáni sóvárgásába. Az új pszichológia az emberi organizmusban egységes egészet lát, amely magában foglal egymást kölcsönösen átható fizikai és pszichológiai elemeket. Amint az új szisztematikus biológiában, ugyanúgy a pszichológiában is a megfigyelés középpontjában nem a pszichikai struktúrák állnak, hanem az azok mögött meghúzódó folyamatok. Más szóval az emberi psziché dinamikus valóság, amely magában hordozza megszerveződésének princípiumát. A transzperszonális (személyt felülmúló, egyedet meghaladó) tapasztalatok magukban foglalják egy általános tudat létezését, amely messze túlszárnyalja az individuális öntudatot, és következésképpen tágabb identitást, önazonosságot képes biztosítani az embernek. Ez azt jelenti, hogy az individuális öntudat nem az agy fiziológiai apparátusának a függvénye, hanem az univerzális öntudatban való részesedés kifejeződése. S. Grof évtizedeken át foglalkozott a kábítószerek által előidézett élményekkel, és azt igyekezett kimutatni, ezek hatása abban áll, hogy nem specifikus módon megérintenek és felerősítenek tudatalatti tartalmakat. Egyéb megfigyeléseivel és tanulmányaival kiegészítve ezeket az adatokat, kidolgozta azt, amit ő maga „a tudatalatti térképének" nevez. Ez a térkép három nagy területet ölel fel: a múlt és a jelen dinamikus tapasztalatainak területét, a „perinatális", vagyis az anyaméhben szerzett tapasztalatokat a fogantatástól a születésig, végül a transzperszonális tapasztalatok területét, amelyek kitörnek az individuális élet keretei közül. Az emberi sors megkötöttségéből való szabadulás egyetlen módja az, hogy „túllépjünk" rajta, hogy transzcendáljuk azt úgy, hogy egy tágabb, kozmikus keretbe ágyazzuk. Tapasztalati síkon ezt a transzperszonális élményen keresztül tudjuk megvalósítani. Ilyen élmények valóságára utalnak pl. a paranormális jelenségek, amelyeket mindig is nehéz volt elhelyezni egy racionális alapokra építő pszichológiában. Az így polgárjogot kapott univerzális öntudat megjelenése után az alkalmazási lehetőségek a valótlanság kapuit döngetik. Minden lehetségessé válik: a méhen belüli életre való visszaemlékezéstől a reinkarnációig, a halottakkal való kommunikációtól egészen a jövő előrelátásáig. Nem biztos, hogy a fönt elmondottak túlságosan világos képet nyújtanának a transzperszonális pszichológia mibenlétéről, de már e néhány adat alapján is feltehetjük azt a kérdést, ami tanulmányunk tulajdonképpeni témája: Lehetséges-e ilyen alapokon hiteles vallásos élményben részesülni? Válaszunk nemleges, éspedig azon egyszerű megfontolás kapcsán, hogy a transzperszonális pszichológia és vele együtt a New Age „lelkiség" nem ismeri (el) a személyes Isten valóságát, akivel személyes kapcsolatba léphetne az ember. Márpedig ez a vallásos megtapasztalás lényege. A misztikus megtapasztalást nem lehet kizárólagosan a megismerés kategóriájában keresni, hanem elsősorban a szeretet síkján. A szeretet alapozza meg a misztikus tapasztalatot. A misztikus élményt nem lehet szándékosan, különféle technikákkal előidézni; a hiteles misztikus megtapasztalás mindig ingyenes adomány, amely képessé teszi az embert Isten szeretetére és mások szeretetére Istenben. A következő ismérvek segíthetnek bennünket abban, hogy eldöntsük, mikor nevezhető egy csúcsélmény misztikus élménynek. 1) Az élmény vallásos jellegű. Sok mesterségesen előidézett eksztatikus állapotot illetően arról hallunk, hogy az egyén boldogságról számol be. Ez azonban még nem vallásos jellegű élmény. A vallásosság lényegében a személyes Istenhez való személyes viszony. A vallásos élmény tehát mindig két alany találkozásából születik. A kezdeményezés mindig Istené, az ember mint a transzcendenciára tájolt lény csak válaszol az őt megszólító Istennek. Itt már megfigyelhetjük a New Age és egyéb „lelkiségek" által hirdetett csúcsélmény csapdáját: az élmény kiváltója nem a személyes Isten, hanem vagy valamilyen pszichikai gyakorlat, vagy éppenséggel a kábítószer. 2) Az élményt tartalmi jelentésében el kell fogadni, és vállalni az általa megnyilvánuló elkötelezettséget. A hiteles vallásos élmény ugyanis sohasem magába zárt esemény, hanem szükségszerűen küldetéssé válik mások felé. Példaként megemlíthetjük az Ó- és Újszövetség nagyjait, akik küldetésüket misztikus élmény alapján kapták: Ábrahám, Mózes, Szent József. Ebből arra akarunk következtetni, hogy a vallásos élmény hitelessége nemcsak annak tartalmától függ, hanem a személy szabad akaratától is, aki mint ilyent elfogadja azt. Ez nem jelent minden esetben világrengető küldetést, de igenis etikai elkötelezettséget. Röviden talán így fogalmaznánk: a vallásos élmény nem l’art pour l’art. Egyetlen érzelmi megrendülés, csúcsélmény vagy eksztázis sem válik önmagától vallásossá, és semmiképpen sem isteni kinyilatkoztatás hordozója, ha nem követi vallásos intencionalitás, célra irányultság. A New Age illúziói Amikor lélektani távlatokból vizsgáljuk a New Age lelkiségét, akkor elsősorban az érdekel bennünket, milyen pszichés szükségletek késztetik az embereket arra, hogy olyan rendkívüli élményeket akarjanak, mint amilyen a megszületés előtti időszak felidézése, a világegyetemmel való egyesülés, a reinkarnáció. Ezeket a vágyálmokat fel tudjuk térképezni a New Age tanítása alapján. A három alapszükséglet: a szeretet, a megismerés és a birtoklás szülik az egzisztenciális szorongást. A pozitív válasz ezekre a szükségletekre a személyes Istenbe vetett hit. Ha azonban nincs meg ez a hit, akkor az ember bálványokhoz fordul. Danneels bíboros ilyen beállításban pontosítja a New Age illúzióit négy tézisben. 1) A New Age szerint mindannyian jók vagyunk, és mindig csak a jót keressük. Mivel ugyanis nem vagyunk teljesen szabadok, a jó és rossz nem létezik. Elegendők vagyunk saját magunknak, nincs szükségünk semmiféle kinyilatkoztatásra, megváltásra vagy egyéb kívülről jövő segítségre. A kereszténység ezzel szemben azt hirdeti, hogy bár alapjában véve jó az ember, valami mégis hiányzik életéből. Nem vagyunk képesek magunktól akarni és tenni a jót, szükségünk van a megváltásra, kegyelemre. Semmiféle ezoterikus recept, pszichikai koncentráció vagy millió öntudat egybefonódása sem képes megszabadítani bennünket. Egyetlen szabadítónk Krisztus; aki „értünk és a mi üdvösségünkért" jött el, és lépett be a történelembe. 2) A New Age szerint Krisztus nem történelmi személy, hanem csak eszme. A Krisztus-eszme egy lélek, amely mindenütt megtalálható, és amely sokféle módon megmutatkozhat: nagy személyiségekben, mint pl. Buddhában, Zarathusztrában stb., ugyanaz a lélek testesült meg. Egyike ezeknek a személyiségeknek a názáreti Jézus. Ez a legmélyebb szakadék a New Age és a kereszténység között. A keresztény hit lényege kifejezhető ezekkel a szavakkal: „Isten belépett a történelembe egyszülött Fia, Jézus Krisztus személyében, aki egyben Isten és ember. Jézus Krisztus pontosan meghatározott történelmi emberi lény, aki Betlehemben született." 3) A New Age misztikus egységet hirdet: minden egy, és minden mindenhez viszonyul. Ugyanez érvényes Isten és ember viszonyára is, egyek vagyunk az istenivel. Ezzel szemben a kereszténység azt tanítja, hogy Isten és ember két különálló lény. Pontosan az én és a te közötti másság a szeretet feltétele. Azok a keresztények, akik vonzódnak a New Age lelkisége felé, ezt a misztikus egységkeresést Teilhard de Chardin Krisztus-víziójával indokolják: Krisztus az „anyag szíve" lett, hogy mozgásba hozza az egész anyagi valóságot. Jézus megtestesülése által olyan erők szabadultak fel, amelyek révén a világmindenség isteni mágneskörbe került. Erre azt kell válaszolnunk, hogy Teilhard teljes egészében tiszteletben tartotta a megtestesülés logikáját: hite szerint Krisztus történelmi személyiség, nem pedig névtelen, személytelen erő vagy princípium. (Teilhard és a New Age kapcsolatáról lásd Broch könyvét.) Az említett megkülönböztetésre hivatkozik G. A. Maloney amerikai jezsuita, aki igyekszik találkozási pontokat felfedni a New Age és a keresztény lelkiség között. Szerinte a Logosz misztikájából kell kiindulni, de el kell jutni a „krisztusi" misztikáig. Jézus Krisztus testében vált életünk és a világmindenség középpontjává. A) A New Age énközpontú lelkiséget vall. Logikája a következő: Neked kell megváltanod saját magadat, és ehhez az út a kozmikus erőkkel való azonosulás. Annak ellenére azonban, hogy a naprendszer és csillagrendszer, vallás és tudomány, guruk és mesterek, pszichológia és mágia társaságát és segítségét ígéri, a New Age végül is magunkra hagy bennünket. Mindenkinek egyedül kell megbirkóznia a sorssal, legjobb belátása és tehetsége szerint. Ennél a pontnál bezárul a kör, és a New Age ott van, ahonnan elindult: egy hosszú és kínos utazás után, amelynek célja a magunktól való menekülés volt, ismét a sorsunkra hagy bennünket. Az evangélium homlokegyenest mást tanít: ingyenes szabadulást kaptunk attól, aki „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből". Másvalaki szabadít meg bennünket, nem mi saját magunkat. Kihívások és indítások a keresztény lelkiség számára Nem kell a New Age jelensége mögött azonnal sátáni erőket sejtenünk, sem pedig apokaliptikus idők vészjósló madarának károgását hallanunk. Inkább úgy kell rá figyelnünk, mint az „idők jeleinek" egyikére, amely arra serkent bennünket, hogy fontolóra vegyük a keresztény lelkiség néhány alapvető értekét, amelyeket esetleg annyira elhanyagoltunk, hogy szinte szükségszerűen teret nyitottunk az alternatívák keresésének. Az egyház komolyan felkészült arra, hogy párbeszédet kezdjen a szekularizált emberrel, a nem hívőkkel. A kilencvenes évek elején azonban egy olyan emberrel találta szembe magát, aki keresi a mélyebb lelki élményt, mert kiábrándult a tudományok és a technológia csodáiból. Ez a New Age embere. A keresztény lelkiségnek meg kell tanulnia értelmezni ezt az igényt. Lefordítva a hagyományos teológia nyelvére, ez azt jelenti, hogy az ember öntudatlanul is keresi az istenélményt (Isten közvetlen megismerését), a megbocsátást (mint a feltétel nélküli szeretet kifejezését) és a megváltást (mint a halhatatlanság jelét). Ez kihívást jelent a keresztény lelkiség számára, miután úgy tűnik, pontosan ez a három érték került a legmélyebb válságba a hitélet gyakorlatában. Nevezetesen a mentális, elmélkedő, szemlélődő ima, a gyónás és az egyházhoz mint Krisztus misztikus testéhez való tartozás élménybeli tudata, amelynek a keresztség révén lettünk a tagja, és amely megváltásunk záloga. A mostani válság arra kötelez bennünket, hogy ismét felfedezzünk néhány prioritást a keresztény lelki életben. 1) A kegyelemtant kell elmélyítenünk mint az önmegvallás kísértésének ellenszerét. Jelentős antropológiai és metafizikai ellentétek vannak a keresztény lelkiség és a New Age „lelkisége" között. Ez utóbbi számára a rossz és a bűn nem léteznek, ezért nincs személyes felelősség sem. Sokak számára komoly nehézséget jelent annak elfogadása, hogy nem vagyunk elégségesek önmagunk számára, hanem szükségünk van a kegyelemre ahhoz, hogy megvalósíthassuk emberségünket. Sok mai ember nehezen érti, hogy a kegyelem nem iktatja ki a szabadságunkat, hanem pontosan annak megalapozója. Az önmagát önerejéből megvalósítás utópiája oly mélyen gyökerezik bennünk, hogy szinte kitéphetetlen. A hit lényege pedig éppen az Istentől való teljes függés elfogadása. A jövőt illetően a keresztény magatartás nem az optimizmus, hanem a hitből fakadó remény, amely a Jézus által beteljesített ígéreteken alapszik. 2) A szemlélődésnek mint a hiteles vallásos élmény rendszeres útjának újraértékelése. A Krisztus-központú (krisztocentrikus) lelki élet logikája a következő: Isten személyes megtapasztalásán alapszik, vagyis azon a tapasztalati meggyőződésen, hogy Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Ez az üdvösség megtapasztalása. Csírájában megkaptuk a keresztségben, ismételten megtapasztalhatjuk minden szentgyónásban. Csak ezután következhet a másokkal, ill. a világmindenséggel való egység vágya. Ezt az egységet megéljük a mély, egyéni imában. A New Age és a humanista pszichológia, úgy véljük, az ellenkező irányban halad. A vallásos megtapasztalást és a misztikus egységélményt nem Istenhez fűződő személyes viszony alapján akarják elérni, hanem pszichológiai gyakorlatok, ill. technikák által. A féktelen aktivitás, a mindenáron akarás, amely annyira jellemzi a mai embert, meggátolhatja a Szentlélek csendes működését. Ismét meg kell tanulnunk a ráhagyatkozás erényét, a szemlélődés művészetét. Mert csak így válik az ember befogadóképessé, azaz nyitottá, hogy készséggel elfogadja Isten szeretetének ajándékát. Némi leegyszerűsítéssel úgy is mondhatnánk, hogy a választóvonal a természetes vallások és a kereszténység, azaz kinyilatkoztatott vallás között a Megtestesülés. Jézus megtestesülése előtt az ember kereste Istent, és sohasem volt biztos abban, hogy megtalálta. A Megtestesülésben Isten jött el, hogy keresse és megtalálja az embert. Ilyen szempontból a New Age lelkisége a természeti vallások szintjén mozog. Lelki élménykeresésüknek nincs semmi vonatkozási pontja a pszichén kívül. Tulajdonképpen nem Istent keresik, hanem saját magukat. 3) A szimbólumok fontosságának újraértékelése. „A szertartások elhanyagolása a fő oka a modernség pusztító hatásának a nyugati európai kereszténységen belül" – mondja ki a vádat ijesztő tömörséggel M. S. Northcott. A nagy misztikusokat pontosan a szimbólumok fémjelzik, mivel a lélek világát nem lehet a megszokott, hétköznapi eszközökkel kifejezni. A lelki élmény kimagasló jelei a szentségek. Ma valahogy árnyékba kerültek. De a leglátványosabb válság alighanem a liturgiát, a szent cselekményeket sújtotta. Valaki azt fejtegette nemrégen, hogy egyes világhírű énekesek, ún. popcsillagok szinte elképesztő sikerének titkát esetleg abban kellene keresnünk, hogy egy-egy ilyen koncert tulajdonképpen egy nagy „liturgia": titokzatos mozdulatokkal, tömjénfüsttel, zenével, tánccal stb. Zárószó A New Age átfutotta zenitjét, hanyatlóban van. De marad az ember kitörölhetetlen „honvágya" Isten után, a „nyugtalan szív". E honvágynak jött elébe Isten a Megtestesülésben. Nem a mi feladatunk „megtalálni'' Istent, hiszen nem ő az elveszett, hanem mi vagyunk az elveszettek. Nekünk kell hagynunk, hogy Isten megtaláljon bennünket. Ha nem fogadjuk el Isten kezéből a megváltást, mint szerelmének ingyenes ajándékát, akkor új New Age-féle mozgalmak jelentkeznek majd, új elméletek, új pszichológiák, új kiábrándulásokkal egyetemben. Isten megismeréséhez nem valamifajta „egyetemes öntudatban való részesedés" által jutunk el, hanem Isten jelenlétére nyitott egyéni öntudaton keresztül. A keresztény lelkiség kiindulópontja nem egy racionalista istenfogalom, hanem nyitottság a személyes Isten felé, akiről tudjuk, hogy Szeretet. Felhasznált irodalom Bernard Ch. A.: La spiritualitá come fonte dottrinale, in Bernard Ch. A. Ed.: La spiritualitá come teologia, Paoline, Cinisello Balsamo (Mi) 1993, 336-351. Broch, T: Pierre Teilhard de Chardin. Wegbereiter des New Age?, Grünwald/Quelle, Mainz/Stuttgart 1989. Capra F.: Il punto di svolta. Scienza, societá e cultura emergente, Feltrinelli, Milano 1984. Danneels Card. G.: New Age and Incarnation, in Priest and People 7 (1993) 455-459. Ferguson M.: Die sanfte Verschwörung. Persönliche und gesellschaftliche Transformation im Zeitalter des Wassermanns, Sphinx, Basel 1980. Godin A.: Psicologia delle esperienze religiose, Queriniana, Brescia 1983. Grof S., Bennett H. Z.: Die Welt der Psyche. Neue Erkentnisse aus Psychologie und Bewusstseinsforschung, Kösel, München 1993. Grün J. F.: Die Fische und der Wassermann. Hoffnung zwischen Kirche und New Age, Claudius, München 1988. Introvigne M.: I nouvi culti, Mondadori, Milano 1990. Kehl M.: New Age oder neuer Bund? Christen im Gespräch mit Wendezeit, Esoterik und Okkultismus, Topos Täschenbücher 176, Mathias-Grünewald, Mainz 1988. Keilbach W: Religiöses Erleben, Schöningh, Paderborn 1973. Maloney G. A.: Mysticism and the New Age. Christic Consciousness in the New Creation. Alba House, New York 1991. Maslow A.: Peak-Experiences and Religion, in Heaney J.J.: Psyche and Spirit. Reading in Psychology and Religion, Paulist Press, New York 1973, 183-196. Maslow A. H.: Toward a Psychology of Being; D. van Nostrand Co., New York 1986. Mcintyre M.: Sin, Evil and Death in the New Age, in The Way 33 (1993) 210-221. Northcott M. S.: New Age Rites. The Recovery of Ritual, in The Way 33 (1993) 189-198. Obrist W.: Tiefenpsychologie und Theologie. Aufbruch in ein neues Bewusstsein, Benziger, Zürich 1993. Oraison M.: Der halbierte Mensch. Die Naturwissenschaften und der Seele des modernen Menschen, Kindler, München 1992. Ripota R: Die Geburt des Wassermann-Zeitalters, Goldmann, München 1987. Saliba J. A.: A Christian Response to the New Age, in The Way 33 (1993) 222-232. Sudbrack J.: Mistica, Piemme, Casale Monferrato 1992. Szentmártoni M.: Nuova psicologia e pratica spirituale, in Bernard Ch. A. Ed., La spiritualitá come teologia, Paoline, Cinisello Balsamo (Mi) 1993, 206-231. Underhill E.: L'educazione dello spirito, Bocca, Torino 1926. Woods R.: Wath is New Age Spirituality?, in The Way 33 (1993) 176-188.
Krisztus a történelemben Mihelyt Jézus belépett a világba, megállította a világ folyását, hogy jobb s emberhez méltóbb irányt adjon neki. Születése a világtörténelemnek legfontosabb adata. Nincs csata, nincs trónralépés, nincs katasztrófa vagy fölfedezés, melyet össze lehetne hasonlítani az Úr Jézus születésével. Ő kezdi meg az időket, melyek az ember történelmét alkotják. Nélküle nincs ember. Hogy minden egyes ember több mint az egész világ, azt Krisztus gondolta. Hogy az embernek nem használ semmit, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja, ez Krisztus Urunk evangéliuma. Hogy ez a lélek Istené, hogy a Caesar s a rabszolga Isten előtt egyenlő, az az új társadalomnak alapvetése. Hogy a lelkeknek Isten felé való útjukban ne legyen akadályuk, az az igazi szabadságnak proklamálása. Nincs hatalom, mely a lelkiismeretnek parancsoljon, kivéve az Istent. Ez volt az individuum felléptetése a világ színpadán, s ezzel kezdődött a tulajdonképpeni történelem. Krisztus állította meg az öntudatlan tömegek renyhe tengődését; Krisztus kezdte meg a szabad, független ember kialakítását a földön. Méltán mondhatjuk, hogy az ő jele alatt áll a kultúra, homlokán viseli keresztjét s a kereszt jeligéjét: In hoc signo vinces! Kár, hogy az 1927. éves keresztény nemzetek elfelejtik bölcsőjüket, megöregszenek, elpetyhüdnek, s elvesztik erejük öntudatát. Prohászka Ottokár
Szabó Ferenc PÁRBESZÉD A HIT GYÜLEKEZETÉVEL E nyáron megkíséreltem a párbeszédet a Hit Gyülekezetével: a Vatikáni Rádió magyar műsoránál helyettesítettem, és egy „Magyar Figyelő"-t készítettem ezzel a címmel: „Lehetséges-e a párbeszéd a Hit Gyülekezetével?" A július 16-án este elhangzott műsorra az adott alkalmat, hogy a Hit Gyülekezete június derekán emlékezett meg fennállása 15. évfordulójáról. Sajtókonferenciájukról beszámoltak az újságok (Magyar Hírlap, jún. 18. és Népszabadság, jún. 18.), valamint a magyar rádió is. Németh Sándor, a Hit Gyülekezetének „alapítója", jelenleg vezető lelkésze elmondta, hogy küldöttértekezletükön országos elnökséget és Uzoni Péter személyében elnököt választottak. Uzoni Péter pedig közölte, hogy az utóbbi években számos egyházzal javult a kapcsolatuk, de azt is hozzátette sajnálatukra, hogy a katolikus egyházról ez nem mondható el. A Vatikáni Rádió hallgatóit tájékoztattam a Hit Gyülekezetének eredetéről, szervezeti felépítéséről és tanításáról, feltételezve a magyar adás felelőse, P. Benkő Antal két adásának ismeretét. P. Benkő ugyanis a „Szekták, új vallások" c. sorozatában már elhatárolta a katolikus karizmatikus mozgalmat a protestáns ihletésű pünkösdista irányoktól, majd pedig szólt a Hit Gyülekezetének kialakulásáról és szektás magatartásáról. P. Benkő előadásában elsősorban a Hit Gyülekezetének kiadványaira (Új Exodus, Hit Info), illetve az általuk közzétett és terjesztett könyvekre (Derek Prince, Paul Yonggi Cho stb. műveire) hivatkozott. De felidézte egyik személyes tapasztalatát is. Én magam ezeken kívül főleg a két következő tanulmányra támaszkodtam: Váczi Gábor cikke a Magyar Szemle 1993. májusi számában („Az üdvösség birodalma. Egy »keresztény« szekta nyomában") és az Ökumenikus Füzetek 2. és 4. száma. Ez utóbbi protestáns kiadvány kritikáját azért is említettem, hogy jelezzem: nem katolikus előítélet íratta velem a Figyelőt. Hangsúlyoztam, hogy a párbeszédhez kölcsönös nyitottság, készség szükséges. Márpedig a Hit Gyülekezete az elmúlt években nem mutatta jelét annak, hogy a katolikus egyház képviselőivel párbeszédet kíván kezdeni. Aki kiadványaikat forgatta, megállapíthatta az éles és bántó katolikusellenességet, a pápaság becsmérlését és a jelenlegi pápa kritikáját (főleg a szentatya magyarországi látogatása alkalmával). Példának megemlítem Peter de Rosa aposztata katolikus pap „a pápaság árnyoldalaidról szóló könyve reklámozását (Krisztus helytartói, PANEM Kft, 1991): nemcsak dicsérő ismertetést írt róla az Új Exodus, hanem egy másik számában részleteket is közölt belőle. Itt megjegyzem, hogy Peter de Rosa nem volt jezsuita, ahogy a könyv hátsó boríóján írták, hanem westminsteri egyházmegyés pap, aki felszentelése előtt a jezsuiták által vezetett római Gergely Egyetemen tanult. (728. old.) Egyébként tudományosnak egyáltalán nem nevezhető könyvének egyik fő forrása a kvéker H. Ch. Lea volt, ahogy a könyv utószavában maga elmondja (729. old.). Nos, Lea, ez a „hírhedt" egyháztörténész hetet-havat, minden szennyet összehordott a pápaságról. Nem a múlt megszépítését, hanem az igazságot akarjuk: a valóságot tárják fel, ne hamisítsanak, és a teljes valóságot, az árnyoldalak mellett a fényeket is, az erkölcstelen pápák mellett a szenteket is mutassa be az egyháztörténelem. De térjünk vissza magához a Hit Gyülekezetéhez. Ha a katolikus egyházzal párbeszédet akarnak kezdeni, ismerniük kellene a II. vatikáni zsinat egyházát, az újabb egyháztani és általában a katolikus teológiai nézeteket, főleg pedig a zsinat óta szépen kibontakozott katolikus-protestáns-ortodox teológiai párbeszédet, amely számos vitatott kérdést tisztázott (kegyelem-szabadság, megigazulás, egyes szentségek, Mária-tisztelet stb.). De a teológiai kérdésekre még visszatérek. Úgy tűnik, Németh Sándor és gyülekezete nemigen figyeli az ökumenikus párbeszédet. A Vatikáni Rádióban elhangzott „Magyar Figyelő"'-m szövege, némi kis elírással, a Magyar Távirati Irodától eljutott a Hit Gyülekezete vezetőségéhez. Július 25-i keltezéssel faxot kaptam Rómában (majd ugyanaz a szöveg levélben is megérkezett): Morvay Péter, a társadalmi kapcsolatok titkárságának vezetője küldött rövid levél kíséretében egy négy sűrűn gépelt oldalt kitevő nyilatkozatot Németh Sándor vezető lelkész és Uzoni Péter elnök aláírásával. A Hit Gyülekezetének vezetősége helyreigazítást kért a Vatikáni Rádiótól, mivel „pontatlanságokat", „tévedést", sőt „egyházuk vezetőit és híveit sértő megállapításokat" találtak a szövegben. A Vatikáni Rádió július 28-i adásában felolvastuk a tényekre vonatkozó helyreigazításokat. Nem foglalkoztunk a Gyülekezet küzdelmes múltjára, üldöztetésére vonatkozó bekezdésekkel. De a válaszból kiemeltem még két szempontot: örömmel nyugtáztam, hogy a Hit Gyülekezete elfogadja és vallja a niceai hitvallást, továbbá, hogy legfőbb vezetői beismerik: „... a katolikus egyház irányában néha túllőttünk a célon, ami miatt ezúton is megkövetjük a római katolikus egyházat és vezetőit." – A nyilatkozat többek között visszautasította a fundamentalizmus és a dualizmus vádját, amiről gyakran olvashattunk a Hit Gyülekezetéről szóló cikkekben. Válaszomban jeleztem fő forrásomat is. Végül hangsúlyoztam, hogy Figyelőmnek nem kell semmiféle hivatalos („vatikáni") jelleget tulajdonítani. Szövegéért én magam, a szerkesztő vállalom a felelősséget; a párbeszédet is saját nevemben kezdeményeztem. Jeleztem még, hogy a Távlatok októberi számában cikket szándékozom írni a Hit Gyülekezetének teológiájáról. Ezt teszem most annál is inkább, mivel válaszomra válaszolva az Új Exodus felelős szerkesztője, Görbicz Tamás augusztus 5-i levelében (ez már személyemnek szólt) többek között hangsúlyozta: „Végül hasonlóan a Hit Gyülekezete vezetőségéhez, én magam is, mint az Új Exodus felelős szerkesztője, szeretném megerősíteni, hogy készek vagyunk bármilyen párbeszédre; készek vagyunk arra is, hogy a cikkeinkben közölt tévedéseket, valótlanságokat kijavítsuk vagy helyesbítsük. Ennek azonban az a feltétele, hogy az érvekre érvekkel válaszoljanak. Eddig ugyanis párbeszéd címén azt tapasztaltuk, hogy teológiai vita helyett személyeskedő válaszok érkeztek, amelyek emberi tisztességünket és motívumaink tisztaságát kérdőjelezték meg, és nem állításainkat." Görbicz Tamás keményen bírálta az általam jelzett forrásokat, azok szerzőit is. Most tehát nem külső forrásokra, hanem a Hit Gyülekezetének kiadványaira, főleg az Új Exodusra, még konkrétabban Németh Sándor írásaira hivatkozom, amikor – a teljesség igénye nélkül – rámutatok néhány teológiai tévedésre, illetve a katolikus tanítás elferdítésére. Mivel Németh Sándor (és felesége) saját bevallása szerint, baráti kapcsolatban van Derek Prince-szel és a koreai Paul Yonggi Choval (könyveiket fordítja és terjeszti a Hit Gyülekezete), néha e pünkösdisták tanításával is számolok. Tagadhatatlan befolyásuk a Hit Gyülekezetének most kialakuló tanítására. 1. Éppen ez lenne első megjegyzésem: Németh Sándor és társai tanaikban eklektikusak, válogatósak, és igazában még nincs is kidolgozott tanuk és hitvallásuk (legalábbis az általam ismert írásaik ezt sugallják). Természetesen a protestáns pünkösdista irány befolyása meghatározó tanaikban. 2. Jóllehet elfogadják és vallják a niceai hitvallást, és egyháznak tartják magukat, mindkét állításukat megkérdőjelezem a tények és leírt tanításuk alapján. Mielőtt megkezdeném a kritikát, idézek Németh Sándorék július 21-i nyilatkozatából: „a Hit Gyülekezete nem öntörvényű vallási szekta vagy mozgalom, hanem Jézus Krisztus egyetemes Egyházának azon irányzatai közé tartozik, amelyek feltétel nélkül alá kívánják vetni magukat Isten törvényének, az evangélium igazságainak és azok szolgálatának – hogy így töltse be feladatát, a tanúságtevést Jézus Krisztus feltámadásáról." 3. Németh Sándor egy hosszú interjúban (Új Exodus, 6) elmondja személyes megtérését, a gyülekezet kialakulását. Katolikus volt, katolikus teológiát is tanult; a református karizmatikusokhoz csatlakozva a vízkeresztséget csupán üres formaságnak tartotta azután, hogy megkeresztelkedett Szentlélekkel. De aztán feleségével együtt felismerte, hogy a vízkeresztség is engedelmesség a Biblia igazságának, ezért 1978 júniusában újra megkeresztelkedtek. Ezután elszigetelődtek több ismerősüktől. Megismerkedtek Derek Prince-szel; a katolikus egyháztól egyre jobban eltávolodtak. Később Tallér János barátja biztatására Németh elkezdte a „pásztorlást". 1979-ben már a Duna vizében kereszteltek. – Itt azonban rögtön felmerül a kérdés: Honnan, kitől kapta Németh Sándor a „pásztorlási", lelkészi megbízatást? Melyik egyháztól? Mert nyilván nem tartja magát egyházalapítónak. Németh Sándor gyülekezetét „az egyetemes, apostoli, szent egyház tagjának és részének" tartja. De akkor hol van az apostoli folytonosság? 4. Németh Sándor elmondja azt is, hogy a Hit-mozgalomtól eltérően ők maguk óvakodni akarnak a túlzástól, amely elveti a tekintélyi elvet. „A Szentírás megkülönböztet presbitereket, diakónusokat, illetve pásztorokat, tanítókat, apostolokat, sőt apostolok apostolait, fő-fő apostolokat is említ. Kétségtelen, hogy a kormányzás tekintetében egy pásztor vagy apostol nagyobb kompetenciával bír, mint például egy tanító vagy egy csodatevő." – Valóban az Újszövetségben (az Apostolok Cselekedeteiben vagy Pál pasztorális leveleiben) már megfigyelhetők az egyházi hierarchia, a látható szervezet kiépülésének nyomai; a Lélek a sajátos szolgálatoknak megfelelően osztja karizmáit (különleges kegyelmeit). Tekintélyi elv nélkül káosz lenne az egyházi életben, jegyzi meg Németh Sándor: „A tekintélyi rend a Szent Szellem [=Szentlélek] kenetére és az érdemre épül." (Valójában a kézrátétel külső jele is szükséges a Szentírás szerint.) Ezekre az elvekre épül tehát a Hit Gyülekezete, amelyben Németh Sándornak döntő tekintélye van a gyülekezet egészét érintő kérdésekben, bár a döntések előtt konzultál. Dehát honnan vette ő maga tekintélyét, és honnan kapják a gyülekezet lelkészei is a megbízatást? A keresztség által kapott „általános papság" és a Szentlélek belső sugallata nem elégséges a Szentírás és a több százados egyházi tradíció szerint. 5. Világos, hogy itt máris a katolikus-protestáns vegyes bizottságok teológiai párbeszédének egyik alapvető kérdését érintjük, amelyről már olyan világosan írt Pázmány Péter is a hitújítókkal vitatkozva. A kinyilatkoztatás forrásáról (nem forrásairól) és a Szentírás tekintélyéről, valamint annak az apostoli tradícióhoz való viszonyáról jelentős tételeket fogadott el a II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű konstitúciójában. Ez volt a kiindulópont az azóta kibontakozott ökumenikus párbeszédben, amely szép sikereket ért el. Itt most nem ismertetem ezeket az eredményeket, de mindenképpen innen kellene kiindulnunk egy esetleges teológiai párbeszédben. Természetesen még mindig megmarad az írásértelmezés nehéz problémája: ha valaki csak saját ízlésére és tudására, illetve kizárólag a Lélek belső sugallatára támaszkodik, elszigetelve magát az egyetemes egyháztól, elvetve az egyetemes zsinatokat, az egyházi tanítói tekintélyt, könnyen olyan értelmezésekbe tévedhet, mint Németh Sándor, pl. a Mária-kultuszt támadva, vagy az Apokalipszist értelmezve. Ezekre mindjárt visszatérek. 6. És itt – láncszerűen kapcsolódva – rögtön felmerül az egyháztani kérdés: Mi az egyház a Hit Gyülekezete számára? Ha azt mondják, hogy az egy, szent, katolikus és apostoli egyház tagját, részét képezik, hol vannak gyülekezetükben ezek az ismertetőjegyek? Derek Prince a következőket írja Izrael és az Egyház jövője (1992) c. könyvében (433kk old.): „Az egyház szó újszövetségi jelentése a világ jelenlegi rendjéből Jézus Krisztus szolgálatára kihívott személyek gyűlése, akiket Ő képez ki arra, hogy az eljövendő korban Általa megalakítandó kormányzat majdani kollektív testületét képezik." Említi még a páli metaforát is: az Egyház Krisztus teste. „Ebben a megvilágításban az egyház nem szervezet, hanem élő organizmus. E test minden egyes tagja közvetlenül, személyes hite által kapcsolódik Krisztushoz, mint a test Fejéhez, és Őrajta keresztül a test többi tagjához is." Itt a hangsúly a közvetlenen, a személyes hiten van, jóllehet a test hasonlat a láthatóságot is sugallja. Az Egyház Krisztus Teste: a hit és a keresztség által Krisztushoz csatlakozók látható gyülekezete, amelyet láthatatlanul a Szentlélek éltet. A láthatóság és a kegyelmi valóság összetartoznak – a katolikus tanítás szerint. (Lásd a Lumen gentium kezdetű zsinati konstitúciót.) Derek Prince egyébként később megjegyzi, hogy a századok folyamán az egyház eltért az Újszövetségben lefektetett eredeti modelltől: „A manapság magukat keresztényeknek valló embereknek csak kis hányada tartozik az újszövetségi értelemben vett Egyházhoz." Majd 2Tim 2,19-re hivatkozva hozzáfűzi: az Egyház mégis jelen van. Az így definiált Egyháznak tehát két fő jellemzője van Derek Prince szerint: „Az egyik, hogy Isten – és csak ő tudja, hogy kik igazán az övéi. A másik, hogy bárkinek, aki azt állítja, hogy tagja ennek az Egyháznak, a gyakorlatban, életvitelének igazságával és szentségével kell ezt demonstrálnia." De ha egyedül Isten ismeri, hogy kik tartoznak az igaz Egyházhoz, honnan tudja Derek Prince, hogy nagyon kevesen vannak az igazi keresztények? Nyilvánvalóan a Hit Gyülekezete is ilyen „igazi" keresztények közösségének tartja magát; innen veszik azt a magabiztosságot, amellyel – prófétai módon – ostorozzák a katolikus egyházat és más egyházakat, más keresztényeket, papokat, pápát. Valójában éppen a II. vatikáni zsinat tanítása szerint az egyház szent is, mert Krisztus Lelke élteti, de ugyanakkor bűnös tagokat is foglal magába; ezért állandó megtisztulásra, reformra van szüksége; – amíg a földön vándorol, a bűnbánat útját járja szüntelen. Nagyon veszélyes az, ha valaki magát a „tiszták", „igazak" közé sorolja, és a többi keresztényt (vagy egyházat) ostorozza mint bűnöst, miként az Apokalipszist értelmező Németh is. Igazában a jó és a rossz határvonala szívünkön keresztül húzódik. És Isten az utolsó ítéletig hagyja, hogy a konkoly együtt nőjön a búzával. Persze igaz az, hogy minden keresztény meghívást kapott az életszentségre; és az egyházban minden látható szerkezet, intézmény, jogi keret, tekintély azért van, hogy a hívők isteni életének kibontakozását szolgálja. Németh Sándor a Szentírást fogadja el abszolút tekintélynek. Ez rendben van. De vajon a Lélek sugallja neki azt, hogy pl. – a szentírásra hivatkozva – megkérdőjelezze az efezusi zsinat dogmáját Mária istenanyaságára vonatkozóan? Úgy tűnik, hogy a Mária-kultuszról szóló hosszú tanulmányában (Új Exodus, 5) nemcsak a régi reformátori vádakat ismétli meg Mária állítólagos imádásáról, általában a szentek tiszteletéről (Pázmány már megadta a választ a pápisták ellen felhozott hasonló torz és alaptalan vádakra), hanem téves teológiai nézeteket hirdet az Istenemberről, az Ige megtestesüléséről is. Ez pedig súlyos tény, hiszen az általa is elfogadott hitvallás központi ágazatáról van szó. „Krisztust vagy Istent szülte-e Mária?" – veti fel a kérdést Németh Sándor. „Az efezusi zsinat 431-ben Máriát megajándékozta az istenanya (vagy istenszülő, görögül: theotokosz) címmel. (...) A dogma szerint, mivel a Logosz valóságosan megfogant Szűz Máriában (...), ezért Mária valóban Isten anyja (...)" Németh később a Filippi-levél 2. fejezetének Krisztus-himnuszával elismeri Krisztus isteni eredetét: „Mária testébe a Szent Szellemmel helyezte azt az isteni magot, akiből az ember Jézus megszületett. Az emberi lény természetének megfelelően képtelen Istent szülni, illetve alkotni..." Itt már kezdődik a krisztológia alapvető tételének félremagyarázása. Mindjárt kiviláglik, hogy Németh Sándor helytelenül fogja fel a megtestesülést, az unió hypostaticá-t, így valójában két Krisztust feltételez. „Krisztus emberré történt átváltozása (sic!) nem szüntette meg Krisztus istenfiúságát és mennyei természetét. . ." Valóban, az egyházatyák is ezt hirdetik: az Ige felvette azt, ami nem volt, ti. az emberi természetet, de nem veszítette el azt, ami volt (istenségét). Igen, csakhogy a hit és a dogma másképpen érti a megtestesülést (függetlenül most a különböző teológiai értelmezési kísérletektől), mint azt Németh Sándor teszi: „A Szentírásban az is egyértelmű, hogy Jézus Krisztus, mint Isten Fia, az Atyától származott (sic!), szent és ártatlan természetének, életének forrása az Atya volt és maradt az inkarnáció után is. . ." Később is – a pontos teológiai kifejezés, a „születés" helyett „származást" mond. A kánai menyegzőhöz (Jn 2,4) fűzött magyarázatában írja: „Ezzel is – ti., hogy anyját „asszonynak" szólítja – kizárja azt a lehetőséget, hogy a természetes anyasággal való kapcsolata az Atyától való származástudatába beépüljön. Gyakorlatilag a katolikus dogma ezt a kettőt akarja úgy összekapcsolni, hogy Krisztusnak az Atyától való származását elhomályosítja, Máriát pedig gyakorlatilag oktalanul isteni rangra emeli." Nem tudom, hogy a „katolikus" efezusi zsinat oktalan-e, avagy az, aki a dogmát félremagyarázza. Nem szólva a Szentháromság-tan kikristályosodott szóhasználatáról, ti. a Fiú az Atyától születik, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól (vagy a keleti formula szerint: a Fiú által) származik, Németh Sándor állandóan pontatlanul fogalmaz. Mert hitünk szerint az Ige (a Logosz) egyetlen személye a birtokosa az isteni és az emberi természetnek. Éppen a személyi egység (unió hypostatica) értelmében mondhatja az efezusi zsinat, hogy Mária istenszülő, ti. nem csupán az emberi természetet, hanem az Istenembert szülte. És ezért mondhatta Luther, hogy Isten maga halt meg a kereszten. Krisztusban az isteni és az emberi természet összekeveredés nélkül, de elválaszthatatlanul egyesült, amikor az Ige testté (=emberré) lett. (Vö. a kalcedoni dogmát 451-ben.) Nem lehet szó dokétista látszatmegtestesülésről, sem valamiféle adopcionizmusról (mintha Isten az ember Jézust Fiává fogadta volna). Olvassuk még Németh Sándort: „A katolikus dogma [értsd ezen a nagy egyetemes zsinatok hithatározatait!] kisarkítja azt a tényt, hogy Máriát nemcsak biológiai értelemben lehet az Úr anyjának nevezni, hanem a Szentlélek által testébe helyezett Igéhez (Krisztushoz) is hozzáadta az isteni kegyelem uralma alatt levő emberi természetét (unió hypostatica)." Ez bizony nem az efezusi és a kalkedoni dogma már. Nehéz megmondani, hogy miféle gnózis feltámasztásáról van szó. Németh aztán így következtet: „A dogma következménye mindenesetre az, hogy a katolikus és a keleti egyházban is jó szándékú, tisztességes emberek százezrei imádják Máriát." Az abszurd tétel, ti. „a katolikusok Máriát mint istennőt imádják", igazolására szükség volt tehát a hitvallás alapvető, központi ágazatának meghamisítására. Ilyen beállítottsággal és módszerrel nem lehet teológiai párbeszédet folytatni. Ehhez az szükséges, hogy világosan megfogalmazzuk saját álláspontunkat (hitünket és teológiánkat), és tárgyilagosan megismerjük a másik tanítását. Természetesen még így is maradnak vitatott kérdések. Ha Németh Sándor a II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójának utolsó fejezetét választotta volna kiindulópontul a katolikus Mária-tisztelet megvitatására, akkor komolyabban vehetnénk a párbeszédkézséget. Itt most nem is szólunk arról, amit két másik Mária-dogmával – Mária szeplőtelen fogantatásával és Mária mennybevételével (és nem mennybemenetelével!) – kapcsolatban mondott, vagy amiket Mária Jézus születése utáni szüzességének cáfolására felhozott. Ez utóbbi kérdésben az 553-as II. konstantinápolyi zsinattal szemben érvel. Végül még kirohan a pápa magyarországi látogatása ellen; ezeket hangoztatja: „úgy gondolom, hogy a magyar nép életében, sorsában Máriának nincs lényeges szerepe, befolyása. A magyar Mária-kultusznak nincs sem bibliai, sem történeti alapja." Ez már nem csupán teológiai, hanem történeti kérdés is! Ténykérdés, nem vélemény tárgya! Ezek után Németh Sándor – Mt 24, 21 és Jel 2,20–23; 18,4 figyelmeztetésére hivatkozva – prófétai felszólítással fordul „az Egyházhoz" (melyikhez? a római katolikushoz, minden bizonnyal), hogy térjen meg, ha az ítéletet ki akarja kerülni. Valószínű, hogy a római katolikus egyház a legbűnösebb, mivel benne „a Mária-kultusznak sikerült a Szentháromság minden tagja mellé Máriát helyezni: az »Egyház Anyja« címével a Szentlélek helyét hivatott elfoglalni az Egyház életében." Íme, egy kis ízelítő a Hit Gyülekezetének teológiájából. Természetesen az ökumenikus dialógusban vannak még nehéz kérdések, pl. a pápaság, vagyis a péteri szolgálat, a pápai primátus gyakorlása, ill. a püspöki kollegialitás tényleges megvalósítása. Ezeket is napirendre tűzik a teológiai vegyes bizottságok. A viszályok, szakadások, szekták az ökumené fékezői, akadályai. A megosztottság Krisztus Egyházának keresztje. Keresztje, de botránya is. Ennek tudatosításából született az ökumenikus mozgalom. Mert az ateista világban a keresztények Krisztus melletti tanúságtétele csak úgy lesz hiteles és vonzó, ha egyek a hitben és a szeretetben. A II. vatikáni zsinat figyelmeztetett bennünket, hogy minden ökumenizmus lelke az imádság és a megtérés. Ez minden keresztényre és minden egyházra vagy egyházi jellegű közösségre vonatkozik. Állandóan a megtérés, a bűnbánat és a megújulás útját kell járnunk a Lélek indítására, ő, a feltámadt Krisztus Lelke a bűnök bocsánata és a kiengesztelődés szerzője. Az Egyházban működő Lélek miatt mondhatjuk, hogy az Egyház szent, és a Lélek adja a biztos reménységet, amellyel azt kiáltjuk Istennek: Abba, Atyánk. A Lélek adja tehát szívünkbe a hitet, a reményt és a szeretetet – keresztény, isteni életünk lüktető lendületét. De ezért az ajándékért imádkoznunk kell, és együtt kell működnünk vele, hogy új pünkösd köszöntsön ránk.
A kairói népesedési és fejlesztési világkonferencia záródokumentumát a Szentszék „fenntartással" hagyta jóvá. Renato Martino érsek, a vatikáni küldöttség vezetője záró felszólalásában ismertette, a Szentszék úgy csatlakozik a dokumentumhoz, hogy 16 fejezetből hatot hagy jóvá. Néhány fejezet megfogalmazását elutasítja, és semmiképpen nem ért egyet az „abortusszal, a fogamzásgátló szerek használatával, a sterilizációval, az óvszerek használatával, valamint a házasságon kívüli, illetve az azt megelőző szexuális érintkezéssel" – pontosította az érsek a Vatikán álláspontját. A Szentszék teljes egyetértését fejezte ki a családról, a népesedésről és a fejlődésről szóló fejezetekkel, noha szerette volna, ha ezeket alaposabban kidolgozzák. Egyetértett továbbá a nemek közötti egyenlőség, a nők helyzetének javítása és az elvándorlás kérdését érintő fejezetekkel. Ez a részleges egyetértés természetesen nem azt jelenti, hogy ugyanakkor az egyház erkölcsi felfogása megváltozott volna, mindenekelőtt a fentebb említett kitételek kapcsán. (Vatikáni Rádió)
Szathmáry Sándor JÜRGEN MOLTMANN EGYHÁZTANA Jürgen Moltmann a világhírt mindenekelőtt A reménység teológiája és A megfeszített Isten című művével alapozta meg. Ekkor figyeltek fel rá. Ezek a művek azonban nem csupán az íróasztalnál és az egyetemi katedrán születtek meg, hanem az egyház életét figyelve kereste a szerző a megoldást az egyház jövőjét és az egyház szolgálatát érintő kérdésekben. Így érthető, hogy a harmadik terület, amelyen kibontakoztatta gondolatát, az egyház volt. Teológiájának trinitárius megalapozottsága az első két műben az Atya és a Fiú; a harmadikban viszont a Lélek uralmát igyekszik felismerni és érvényesíteni. Egyháztanát leginkább a Kirche in der Kraft des Geistes című művében – mely 1975-ben jelent meg – lehet tételesen kifejtve megtalálni, de minden művében megtalálható az a teológiai küzdelem, melyben az egyházat értelmezni szeretné a jelenben. Ez a tanulmány éppen azért, összes műveit alapul véve, igyekszik kifejteni szemléletét. Moltmann szeretné, ha az egyház tájékozódni tudna abban a világban, ahol a külső viszonyok gyors változása, a tudomány és technika mindent lehengerlő fejlődése és a növekvő veszélyek az általános elbizonytalanodás érzésével terhelik meg az embert. Az ember krízishelyzeteket él át, és ez nemcsak külső, de belső állapotát is meghatározza. Az egyházakban is érződik ez az elbizonytalanodás. Sokan kérdezik, hogy mi az istentisztelet értelme, mi az istentiszteleti formák jelentősége, mi az, amit az egyházak, s csak az egyházak képesek nyújtani a ma emberének, vagyis mi az egyház helye a modernség világában. Az egyház tehát hagyományának krízisében, reménysége kilátásainak a zavarában munkájának alapja, életének jövője és feladatának sajátossága iránt érdeklődik. Moltmann tehát egyháztanában három ponton kísérli meg a válaszadást: rámutat az egyház alapjára Krisztusban, rámutat az egyház jövőjére Isten országában, és rámutat a feladatokra a Szentlélek erejében. Ezt a három vonulatot kövessük nyomon, hogy a belőle kicsengő válaszokat meghallhassuk. I. Az egyház alapja: Jézus Krisztus 1. A Heidelbergi Káté 54. kérdését fontosnak tartja kiindulópontként. „Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról?" A válasz így szól: „Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok." Az egyház létének kérdése úgy kap választ, hogy a Krisztus iránti hitvallás szólal meg. Vagyis az egyház léte nem más, mint benne a Krisztus tevékenysége. Az egyház valódi értelme a Krisztus művében van. Isten fia nem egyházúr és nem kultúretosz, hanem az egyetlen Isten Krisztusa az egész emberi nemzetségre nézve. Kiválasztó, összegyűjtő és oltalmazó műve teremti a gyülekezetet, mégpedig nem mint üdvintézményt vagy kultuszközösséget, hanem mint testvéri közösséget, amelyben élő hit köti össze az egyes hívőket. Jézus volt az egyház alapítója? – teszi fel a kérdést. Értheti az egyház magát Jézus alapításaként, és lehet a keresztyén vallás olyan „alapított vallás", melyet valamiféle jogi aktus hívott életre? Létében az alapító akarata érvényesül, és meghatározza a formát is, amelyben az egyház él? Ezzel a modellel vallástörténetileg minden vallás jellemezhető, amelyek az istenség mellett kultuszuknak még egy alapítóját tartják számon, mint pl. a mohamedán, a mózesi és talán a buddhista vallás. A keresztyénség esetében azonban ez a kép nem elégséges. [Lásd a tanulmány végén a szerkesztő megjegyzését.] Ha az egyházat a Názáreti Jézus alapításaként értelmeznénk, akkor egy már halott alapító végső akaratából élne, de nem jelenlétében, és nem a jövendőre tekintettel. Jézus nem egy történeti személy csupán, hanem ugyanakkor élő Úr, aki jelenlétével és nem a múltban kiadott alapító rendelkezéseivel élteti az egyházat. Mi tehát az egyház? Az egyház nem más, mint a Christus prolongatus – vagyis az egyházban jelen van Krisztus, és az egyház az ő személyének, titkának és művének a folytatása, ugyanakkor a Krisztus is csak az egyházzal a totus Christus, s nem önmagában. Az egyház a fej és a test egységének titkát hordozza, melyben test és fej együtt a Krisztus. Ugyanakkor azonban az Újszövetség legfontosabb kijelentése menne veszendőbe, ha csak az egyház jelenéről beszélnénk, hiszen az egyház Krisztus eszkathologikus személyének a fényében él. Ha ez az eszkhatologikus orientáltság veszendőbe megy, akkor az egyház erőtlen, történeti emlékezésével csak a múltra mered, melyben a kezdetre gondol, és „alapítójára" emlékezik. Éppen a jövőre való figyelés az, melyben látások és célok töltik el, és ahhoz a Krisztushoz kapcsolódik, aki jön, és aki az egész világnak megváltást készít. Ez teszi küldetését dinamikussá, és jelenét a jövő ígéreteitől meggazdagodva a reménység moduszában olyanná, ahol a történelem és az eszkhatológia egymástól nem válik el. Csak a menyegzőre készülő egyház lehet a föld sava és a világ világossága. Nem Jézus alapítása tehát az egyház, mert a benne ható és az egyháznak saját jövőjét ígérő Krisztus élteti és teszi mozgalmassá életét. A múlt, a jelen és a jövő egészen páratlan módon fonódik össze az egyházban, és az egyház értelmezéséről csak a történeti Jézus, a Lélek által jelen lévő Krisztus és az eszkhatologikusan eljövendő Úr hármasságában beszélhetünk. 2. Hatoljunk beljebb Krisztus és az egyház kapcsolatába. A szinoptikus evangéliumok Jézus egész megjelenését és történetét messiási küldetésének a fényében mutatják be. Igehirdetéseinek kiindulópontját itt találjuk meg. Igehirdetése a szegényeknek szóló evangelizáció, és ő maga a végidő hatalmas evangélistája (Lk 4,18–19). Ez a küldetés azonban a tanítványokra száll tovább, amikor is Jézus a tanítványokat a neki adott küldetéssel küldi el, ugyanazokat a feladatokat bízza rájuk, amelyeket ő maga végez (Mt 10,7–8). Az euangelizein ige fontos jelentősséggel bír, hiszen ez az igehirdetés a misszió alapja, de ez a misszió mégsem csak igehirdetés: a betegek gyógyítása, foglyok megszabadítása, az igazság utáni éhség lecsillapítása együtt halad a szegényeknek szóló üzenet hirdetésével. Mit is jelent hát az evangélium, melyet Jézus hozott, és melyet az egyházra bízott? Iz 61,1 az evangéliumot megszemélyesíti mint messiási prófétát, aki az Úrnak nevében jön, és szabadságot, üdvöt és békét teremt szava által. Az üzenet azért örvendetes, mert Istennek hatalommal teljes beavatkozását jelenti rabszolgává lett népe életében. Ez tehát egy új exodusra hív fel (Iz 52,1-2). Ez az új exodus ünnepi jellegével, túláradó örömével túllépi az elsőt. Az öröm alakja pedig az új szabadság, melyben Isten és népe találkozik. A reménység reális lesz, mert az a realitás, hogy minden elképzelhető várakozást felülmúlva tört be a világba, Isten ígérete. Sőt az ígéreteket szétfeszíti a beteljesedés; nem az valósul meg, amit a próféták ígértek, hanem az, ami Jézusban messze felülhaladja ezeket az ígéreteket. Ez az isteni túlteljesítés, mely nem kevesebbet, hanem többet hoz, ez az evangélium nagy ujjongó boldogsága; a boldog Isten boldogságában való részesedés ez, mint szabadság, üdv és békesség, túláradó élet és isteni teljesség. Csak ez indíthatja az egyházat az exodusra; aki Jézust követi, és elveszti életét érte, az megtalálja azt (Lk 8,25). Ki kell vonulni a régiből, a törvény és ígéretek régi értelmezéséből, és annak beteljesedése nyomán születik meg a gyülekezet, az egyház, mely ebben az exodusban él. És ez az exodus egyúttal életformájává lesz. 3. Jézus azt üzeni Jánosnak: „Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik" (Mk 11,6); és Jézusban nemcsak János, de az egész Izrael, még a tanítványok is megbotránkoznak. Miért? Mert egészen jogosan ellentétet látnak Jézus messiási igénye és nem messiási megjelenése között. Ez az ellentét a kereszten érte el csúcsát, amikor olyan szenvedést, kitaszítottságot, megaláztatást viselt el, végül két gonosztevő közé került, mely a Messiás-szemlélettől teljesen idegen, sőt azzal össze nem egyeztethető. Maga a keresztre feszítés istenkáromlásnak és lázadásnak kijáró ítélet (büntetés) volt, Izraelben átok alatt állt. A húsvét azonban ezekre az ellentmondásokra teljes és világos, egyértelmű és megnyugtató válaszokat adott. Jézus evangéliuma tehát személyétől elválaszthatatlan, a keresztet és a feltámadást magábafoglalja. Ezért Jézus igehirdetése a feltámadás után a Jézusról szóló igehirdetéssé lesz, mely a megfeszített és feltámadott Úrról szól, aki az ember és az emberiség Megváltója. Jézusnak Isten országáról szóló igehirdetését követi a gyülekezet igehirdetése, mely Jézusról, Isten Krisztusáról beszél. Ebben az igehirdetésben az univerzalizmus érvényesül, ebben már zsidók és görögök együtt vannak, vagyis a földi Jézus történetének a határán már túlmegy. A messiási küldetés így teljesedik be, és jelenti az egyháznak Krisztus szenvedéseivel való közösségét és a feltámadás erejében való részesülést. Így állhat ez az igehirdetés a messiási világmisszió horizontjában. Így lesz az egyház exodus-egyház, mely az exiliumból és a gettóból kiszabadulva az egész világ iránti nyitottságban és felelősségben él. Nem a világból vonul ki tehát az egyház, hanem a világba vonul be ebben az exodusban. 4. Az egyház ebben a világban mindenekelőtt Jézust vallja meg, éspedig ilyen módon: Jézus az Úr, vagy Úr a Jézus. Az uralkodásnak ezzel a teljesen ellentétes vonásait vallja meg és éli meg, mutatja fel és hirdeti meg. Jézus személyében és történetében az uralomnak és az uralkodásnak a képe ugyanis radikálisan megváltozott. Jézus a szolgáló, magát odaadó, tehetetlensége miatt a kereszten kigúnyolt és megölt, lett a világ ura, aki személyében az uralkodás gondolatának a teljes átalakulását vitte végbe, radikálisabban, mint ahogy ezt el lehetett volna képzelni. Az Úr – mindenek szolgája: a világuralkodó – a bűnösök és vámszedők barátja: a világbíró – egy szegény kitaszított ember. Ez minden érték átértékelődését jelenti, ahogyan ezt Nietzsche a kereszténység szemére vetette. Pedig éppen ez az egyház sajátos feladata ebben a világban. Az egyház feladata ugyanis az, hogy a világban, ahol minden az uralom, a hatalom körül forog, valami új modellt mutasson fel életével. Ezt fogalmazta meg Jézus a lábmosás történetében János szerint (Jn 13,1–16), és a szinoptikusok szerint a Zebedeus fiainak kérése utáni tanításában (Mk 10,42–45). A valódi uralom nem mások szolgává tételében, hanem a másokért való szolgálat vállalásában áll. Nem az erőszak, hanem a szeretet, nem a mások áldozata, hanem a magam áldozatként való odaadása az új életforma, melynek hirdetése, megélése és kialakítása az egyház elsőrendű feladata. Ha az egyház ezzel adós marad, Krisztust tagadja meg és feszíti meg, mert ami Krisztus legsajátosabb titka, azt hallgatja el és fordítja el (Fil 2,5–11). Krisztus feltámadása és a Krisztus teljes uralma majd minden uralom és erőszak, hatalmasság és leigázás végét jelenti (1Kor 15,24). Az egyház ezt az ígéretet anticipálja, és a jövendő világot így mutatja be és hirdeti meg. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a megszabadító Krisztus uralmában való részvétel a szegényekkel, foglyokkal, betegekkel, bűnösökkel való új kapcsolatot teremti meg. A szegényeknek úgy hirdet boldogságot, hogy velük közösséget vállal, a betegeket gyógyítja, a foglyok szabadulásáért fáradozik, és a bűnösökhöz Krisztus új igazságát viszi. Krisztusnak ez az „uralma" azonban a test és a társadalom, a politika és a népek közötti kapcsolatokban egyaránt tükröződni akar, és ebből adódik az egyház politikai felelőssége. 5. Moltmann világosan látja, hogy Krisztus uralmának az egyoldalú hangoztatása a nyugati egyházak körében a hit szemléletében egyoldalú etikai túlhangsúlyozáshoz vezetett, amelyben Krisztus mint új törvényadó tűnik fel, aki követelményeit a hitre nézve megfogalmazta. Fontos tehát ennek ellensúlyozására a feltámadás esztétikai oldalának a figyelembevétele. Krisztus feltámadásának az esztétikai jelentősége a Krisztus átváltozásában, a megdicsőülés hegyi történetében található. Ez a megdicsőülés átalakulását jelenti a szolgai formából a dicsőség formájába. Krisztus feltámadásának eljövendő dicsősége jelent meg itt az isteni szépség leírhatatlan gazdagságában. Jézus valóban a dicsőség Ura (1Kor 2,8). A halál legyőzése révén Lélekben él, és az új, teljes emberlét szépségét hordozza. Isten teremtésének a lehetőségeibe is belevilágít ez a történet. A létezés öröme és a boldogság eksztázisa jelenik meg itt, melyet Jézus nyit meg az ember előtt, melyet az új ember valóságban átél. Jézus üzenetében az öröm eddig is középponti üzenetet jelentett, hiszen ő úgy hirdette Isten országát, mint amely nem kaszárnya, hanem menyegző (Mt 22,1–14). A kánai menyegzőn hatalmas jelet mutatott, melyről azt írja az evangélista, hogy dicsőségének az első jele volt (Jn 2,11). Ez a dicsőség tehát abban van, hogy Jézus túláradó örömet tud az embernek adni, és az élet örömtelenségét meg tudja szüntetni. A hangsúly aztán nem a hihetetlen tömegű bormennyiség ajándékozásán van, hanem ez jel, mely Jézus dicsőségére mutat. Jézus bensejéből sugárzik az öröm az emberre, Isten dicsőségét hordozza lényén, arcán. Ezt láttatta meg tanítványaival a hegyen, mely előleg eljövendő feltámadásából. Ebből következik, hogy Jézus követése nem olyan engedelmesség, mely örömtelen és törvényes munka, hanem Jézus az embernek olyan életet ajándékoz, mely ünnepi arculatot kölcsönöz a földi lét szűkösségének közepette. Athanasius ezt így fogalmazta meg: Jézus az életét állandó ünnepé teszi; és Roger Schütz, amikor 1974-ben világifjúsági találkozót hívott létre, annak centrumába ezt a gondolatot helyezte. A keresztyénség értelmezésében tehát az örömnek éppen annyi jogosultsága van, mint az engedelmességnek. Hippolytus szerint a Feltámadott „a misztikus körtánc előtáncosa", és az egyház a vele táncoló menyasszony. Az egyház a Krisztusban lévő életnek ezt a dimenzióját mintha elfelejtette volna. A keleti egyház számára a megdicsőülés története központi helyet foglal el, de Nyugaton csak mellékjelenséggé lett. Itt az idő, hogy az istentiszteletet újra felszabadító ünnepként éljük meg. A szellemi erők túláradó gazdagságát (Ef 1,19; 3,19; 4,13 kk) nem szabad az egyház közösségében elnyomni. Isten dicsősége rávetítődik a boldogtalan ember arcára, hogy az ember már most hordozza a jövendő világ szépségét átalakulása során (2Kor 3,18). Ez a boldogság, ez az öröm, ez a dicsőség nem a hit peremén szerepel az egyházban, hanem annak középpontjában. Feladatunk, hogy oda vigyük vissza, ahol állt, és ahol állnia kell újra. A Krisztusért való minden szenvedés vállalása csakis ebből a háttérből lesz érthető és megélhető (2Kor 4,17–18). II. Isten királyságának az egyháza Az egyház Jézusra épül fel – egész történeti művére és a feltámadott Krisztusra, aki saját életét éli benne. De az egyház nemcsak a múltban gyökerezik, hanem a jövőre is tekint. A reménységnek Krisztus által megnyílt horizontjában él. Elevenségét ez az eszkhatologikus dimenzió adja: „Minél kizárólagosabban felismerjük és megvalljuk Krisztust mint Urunkat, annál inkább feltárul előttünk uralmi körének a végtelen távlata" – mondta Bonhoeffer, és ezt húzza alá Moltmann is. A középpont ismerete lehetetlen a horizont ismerete nélkül. A „középpont elvesztése" azt az egyházat fenyegeti, amely magát az időben veszti el, a horizont elvesztése azt az egyházat éri el, mely magát az örökkévalóságban akarja megőrizni. Középpontot és horizontot egyszerre lehet elveszteni és megnyerni az egyháznak. Éppen ezért az egyház jövőjét nem absztrakt módon szeretnénk felvázolni, hanem az értelmet adó reménységhorizontot az egyház konkrét viszonyaira nézve szeretnénk megmutatni, pontosabban a világban élő keresztyénségnek akarjuk ezt felvázolni. Ha ugyanis az egyház csak önmagára nézve érdeklődik a jövő felől, akkor reménységének horizontjában csak saját beteljesedése áll; ha ellenben a mások élete, a világ élete iránt tanúsít érdeklődést, akkor úgy lesz a Krisztus egyháza, hogy a partnerekhez való vonatkozást-közösséget éli meg a történelemben azokkal, melyek nem egyház, és nem is akarnak az lenni. Ezeknek a kapcsolatoknak a jövője kell, hogy érdekelje, amelyekben odaadást, érdeklődést kell megélnie. Az egyháznak Isten országa horizontján elsősorban Izraellel kell viszonyát reménységben kialakítani, aztán a különböző vallásokhoz és társadalmi rendszerekhez, a természet világában a környezethez kell a helyes utat megtalálnia. Csak ezeken a lépcsőkön áthaladva találhatja meg a világra és magára vonatkozó messiási reménységet. 1. Egyház és Izrael Az egyháznak Izraelhez és Izraelnek az egyházhoz való viszonyát és e vonatkozás jövőjét a XX. században újra kell gondolni. Az az antijudaizmus, mely latens vagy nyílt formájában az egyházakat évszázadokon keresztül pogányosította, a legdurvább formájában Auschwitzban jelentkezett. Amint Konstantin császár előtt a keresztyéneket „ateistáknak és államellenségnek" nevezték és üldözték, akképpen az államvallássá emelkedett keresztyénség a zsidókat és disszidenseket istenteleneknek nevezte, akiknek semmi sem szent, akik a társadalom téves vallási útjukon járó rombolói. Az egyház évszázadokon át magát helyezte Isten királyságának képviselőjévé a földön. Ezért Isten királyságának más képviselőit a földön nem ismerte el, és a világnak más reménységet nem ígért, mint magát. Ahhoz, hogy ebből kijussunk, szükséges és nélkülözhetetlen az Ószövetség relevanciájának az újra felfedezése, az egyház saját átmenetiségének a felismerése, a messiási birodalom még be nem teljesedett reménységének az összefüggésében, továbbá Izraelnek partneri kapcsolatban való elfogadása és elismerése. Csak így remélhető az egyházi triumfalizmustól való megszabadulás. Arra hivatkozik Moltmann, hogy a római katholikus egyházban a fordulat a II. vatikáni zsinat után következett be, és „az egyháznak a nem keresztyén vallásokhoz való viszonyáról szóló nyilatkozat" az, ahol világos állásfoglalás olvasható (Zsinati füzetek 12. Trier, 1966, 3k). 2. A keresztyénség és a vallások Az Izraellel való kapcsolatok rendezése után Moltmann egyháztanában a keresztyén hitnek a világvallásokhoz való kapcsolatai is új nézőpont alá kerülnek. Megállapításai közül csak a legfontosabbakat emeljük ki. Régen minden nemzet, minden kultúra és minden vallás őrizte saját történetét, különleges eredetét és sajátos jövőjét. Ma azonban a népek, kultúrák és vallások kikerülhetetlenül az „egy közös világba" lépnek be. Ha az emberiség a jövőt meg akarja nyerni, akkor a most kialakulóban lévő közös világtörténetben kell, hogy a vallások helyüket és egymással való kapcsolatukat is megtalálják. Ez a vallásokra nézve – a keresztyénséget is idevéve – az új szituáció. A nagy világvallások sorába tartoznak a buddhizmus, hinduizmus, konfucianizmus, iszlám és keresztyénség. Milyen feladata van a keresztyénségnek a többi világvallással szemben? Az egyik cél a misszió, mely folyik az idők végéig, és kiterjed a föld egész területére. Van azonban a missziónak a hit terjesztésén túl egy másik célja is: az élet atmoszférájának, a bizalomnak, az új értéseknek, gondolatoknak és tetteknek a felébresztése. Ezzel lehet elérni, hogy az ember által okozott „fertőzést" a reménység, a szeretet és a felelősség lelkületével gyógyítani lehessen. Eddig ez a kvalitatív misszió mellékesen és nem tudatosan ment végbe a kvantitatív misszió hátoldalán. Most azonban az új világszituációban ez a kvalitatív misszió az egész életatmoszféra megváltoztatására tudatosan és felelősen kell, hogy történjen. A kvalitatív misszió ugyanakkor mindig dialógusban történik. A dialógusban pedig megváltoznak a vallások, a keresztyénséget is belevéve, mint ahogyan a személyes beszélgetésekben a tekintet, a nézet és a kilátás a partnerek között változáson megy át. A világvallások dialógusa egy folyamat, melynek alapfeltétele az, hogy az ember magát a nyitottságban sebezhetővé teszi és a másik részéről elérhetővé. Nem az identitás elvesztéséről van szó, hanem a partnerrel való kapcsolatban egy új arc, egy új magatartás és irány, egyszóval egy új profil megnyeréséről. Így történik meg, hogy közösen fordulnak a szenvedő emberhez, annak jövőjéhez, az élethez és a békéhez. 3. A keresztyénség a világ új életfolyamataiban A keresztyénség nem önmagáért van, hanem Isten eljövendő királyságáért. Ezt a királyságot a keresztyének mint az egész teremtés jövőjét remélik, és ezt csak a többi emberekkel való közösségben készíthetik elő. A keresztyének reménysége ugyanis nem egy „másik világra" vonatkozik, hanem az Isten királyságában megváltozott világra. Mindez tehát nem a szociáletika szeletébe tartozik, hanem a keresztyénség átfogó küldetésének része. A világfolyamat három dimenziójára kell állandóan figyelni: a) ökonomikus életfolyamat, b) politikai életfolyamat, c) kulturális életfolyamat. Az egyenlőtlen és egoista fejlődés a különböző dimenziókban a világot globális krízisbe vezették, amelyben az emberiség önmagát és természetes életbázisát a halálba űzi. A fejlődés önmagunk felfalását jelenti. Ezért az előrehaladó folyamatokban ma – a kicsikben éppen úgy, mint a nagyokban – az ördögi kör képe igen közel van hozzánk. Az emberiség túlélésére vonatkozó reménység akciói, melyeknek célja az értelmes emberi élet megtartása és megvalósulása, mindenütt beleütköznek a fejlődés ellenkező előjelű akcióiba, és ez az élet helyett a halált hozza közel. Soha nem volt még az emberiség abban a helyzetben, amikor az Izraelnek elhangzó drámai parancs egyetemes érvénnyel hangzik: „Íme elétekbe adtam az életet és a halált. Válaszd ezért az életet, hogy élhess mind te, mind a te utódod." (5Móz 30.) Ökonomikus összefüggésben észre kell venni, hogy az ember ma igényeinek betöltésében és hatalmának növekedésében látja életcélját, és ez az ember istenképének a pervertálása. Ebből egy mindent átfogó spirális kép rajzolódik ki, mely azonban nem az élet, hanem a halál felé mutat. Az értékek átértékelése nélkül az ökonómia nem lehet világfolyamattá. Ennek első lépése az, hogy a „föld az Úré". A 24. zsoltár rabbinusi exegézise ezt mondja: „Isten a háznak az ura, mivel az egész világ az ő tulajdona, és Mózes az ő ökonómusa." Az egyháznak tehát mint Isten ökonómusának jelentős szerepe van ebben a vonatkozásban. Csak az ökumenikus keresztyénség képes az ökonómia eme feladatát magára vállalni, és a szolidaritás etoszát megvalósítani. Ezt az ökonomikus trendet nevezhetjük szümbiózisnak. A másik területen, a politikai életfolyamatban, az emberi jogok területén vannak feladatai az egyháznak, amely a „felekezet jogának" érvényesülését és érvényesítését jelenti. A harmadik területen, a kulturális életfolyamatban, elsőrendű világprobléma a rasszizmus, második a szexizmus, a harmadik az egészségesek és korlátozottak közötti viszonynak a kérdése. Ezeken a területeken a keresztyén egyház úgy segíthet, ha a másiknak mint embernek az elismerését és jogainak elismerését igyekszik a világ elé példázni. A hitben jelentkező én-identitás adja a lehetőséget ehhez. Mindez azonban az eljött Isten-királysága erőiben és az eljövendő Isten-királysága anticipálásában lehetséges, mely a hitet és a reménységet úgy közli, hogy ezt a szeretet közegébe helyezve teszi valóságossá és megélhetővé. III. Az egyház a Szentlélekben a jelen dimenziója Eddig az egyház múltját, történeti gyökereit kutattuk a názáreti Jézusban és a megdicsőült Krisztusban. Értelmeztük az egyházat továbbá úgy, mint az eljövendő királyság képét, mely a világ ökonómusa lehet, ha a jövő felől érti küldetését. Most pedig a jelen felé fordulunk, és megnézzük, Moltmann hogyan látja a Lélek munkáját az egyházban. Moltmann az ekkléziológiában, melyet bemutat, hozzáfűzi jelzőként: messiási. Vagyis a Messiás Jézus az alapja az egyháznak, a Messiás Jézus várásában él, és a Messiás Jézus küldetésében jár. Mit jelent ez gyakorlatilag? Karl Rahnerre hivatkozva arról beszél, hogy a három nagy keresztyén egyházban (orthodox, róm. katholikus, protestáns) vannak olyan tendenciák, amelyek a sákramentumokat a többről az egyre vezetik, azaz egységes alapra, mintegy őssákramentumot feltételezve. Rahner szerint az egyház ma az üdv sákramentuma, vagy az üdvöt adó Úr valódi jelenléte. (E. Jüngel–K. Rahner: Was ist ein Sakrament? Vorstösse zur Verständigung, Freiburg, 1971.) Ez adja az egyház értelmét, hiszen az egyház nem magában az egyetlen sákramentum, hanem Krisztushoz való viszonyában, aki személyében a történeti őssákramentum (Rahner). Ezt megértve kell elhelyezni ezen belül az igehirdetést, a keresztséget és az úrvacsorát, az istentiszteletet, melyek bizonyságok, ünnepek, más szóval emberi válaszok az egy és egyetlen sákramentumra, Krisztusra. A sákramentumban azonban benne van „a közlés theologiai fogalma" is, és így Istennek egyetlen közlését Krisztusban úgy fogadjuk el, hogy további közléseket is látunk, melyekben ez az egyetlen közlés tovább hat. Moltmann ezután felteszi a kérdést: vajon a katholikus-protestáns ellentét a sákramentum kérdésében nem győzhető le azáltal, ha a Szentlélek eszkhatologikus ajándékát értelmeznénk sákramentumként? Vagyis Isten exkluzív sákramentuma Krisztus, és a trinitárius értelmet továbbvive érkezünk el a Lélek ajándékához mint sákramentumhoz. Ez annál inkább figyelemre méltó gondolat, mert a sákramentumhoz kapcsolódó közlés theológiai értelmezésénél, melyet az igehirdetés, a keresztség, az úrvacsora és az istentisztelet szemléleténél érvényesítünk, figyelembe kell venni, hogy ez mind a Lélek által történik. Arra hivatkozik Moltmann, hogy a sákramentum szó csak a müsztérion latin fordításaként jelentkezik, vagyis nem a keresztségre és úrvacsorára utal, hanem Isten eszkhatologikus titkára. Márpedig Isten eszkhatologikus titkát a Szentlélek mint Isten eszkhatologikus ajándéka tárja fel. A Szentlélek műve tehát nem hozzáadás Krisztus művéhez, hiszen Krisztus Szentlélek által fogantatott, Szentlélek által kereszteltetett meg, és a Szentlélek által támadt fel. Így, ha ezt elfogadnánk, akkor Krisztus, Istennek egyetlen sákramentuma maradna továbbra is az alap, és ennek kibontakoztatását jelenti a Lélek ajándéka és műve. Így az eszkatologikus krisztológia krisztologikus eszkatológiához vezet, a pneumatikus krisztológia pedig krisztologikus pneumatológiához. A kettő pedig Isten trinitárius történetén alapszik. Hivatkozik Niederwimmer tézisére: „Az első gyülekezet megalapozása a Lélek által történt." Erre az itt felvázolt alapra építi fel az evangélium hirdetését, a keresztség és úrvacsora értelmezését, valamint az istentisztelet megélését. Sajnos, ezekre a sokszor teljesen új gondolatokra és felismerésekre most nem térhetünk ki. Talán könnyebbséget jelent majd ezeknek a megértése, ha megjelenik ez év végén Neuer Lebensstil (Új életstílus) című könyve, melyben a gyülekezetre transzformálva fogalmazza meg és bontakoztatja ki a keresztyén életvitel és stílus, a gyülekezeti élet és közösség legalapvetőbb gondolatait. Ha ezen túl még megjelenhetne e tanulmány során sokat használt Kirche in der Kraft des Geistes című könyv, jó ekkléziológiai alapot kapnánk, melyben az ökumenikus közösség is hamarabb valósulna meg. Ezek után érkezünk el a gyülekezet feladatához és a feladatokhoz gyülekezetben. Az egyház magát a Lélek jelenlétében érti, mint messiási nép, mely a jövendő királyság horizontjában él, ha a messiási idő nyelvét hallja, és a keresztségben és úrvacsorában a jövő érkezésének jeleit ünnepli. Az egyház magát a Szentlélek erejében úgy tapasztalja meg, mint messiási szolgálóközösség Isten országáért a világban. Ebből következik az, hogy számba kell venni a szolgálattévőket és a szolgálatokat, az ajándékokat és a feladatokat. Ebben az összefüggésben az egyházat „gyülekezetnek nevezzük", mivel az összegyülekezés és a küldetés konkrét eredményeit tartjuk szem előtt a világban. Ki kell kerülni a hivatal és karizma ellentétének sokszor rövidzárlatos diszkusszióit, hiszen az ekkléziológia hierarchiává lesz, ha nem abból indulunk ki, hogy minden hívő, legyen az hivatalviselő vagy nem, a messiási nép tagja. Nem szabad csupán az egyház állapotán tájékozódni, hanem azon a jövőn, mely a Krisztus története által nyílt meg. Így lehet válaszolni azokra a kérdésekre, hogy vajon a hivatal vagy a gyülekezet voltak-e előbb, és melyiknek van nagyobb méltósága, továbbá, hogy a hivatal vagy a szabad karizma kapja-e az elsőséget. Pál idejében a Lélek enthuziazmusa és a lelki ajándékok plérofóriája volt megtalálható, ma azonban az egyházat nem az enthuziazmus fenyegeti, hanem a Lélek legyengítésének, ereje vesztésének a veszélye. Ma nem az elhívást nyerők és szolgálatra indulók túláradó és nem koordinálható sokfélesége miatt szenved az egyház, hanem a „szellemi méltóságot hordozók" hierarchiája sajátítja ki a feladatokat és a hivatalokat. Ezért a Lélek kiáradásának a feltámadott Krisztusban megnyílt forrását és minden lelki ajándék Krisztushoz való kötöttségét kell szilárdan hangoztatni. A messiási idő eljövetelében nincsenek „lélektelen" időszakok, mert a Lelket meg lehet ugyan szomorítani, és el lehet nyomni, de művét megakadályozni nem lehet. A Lélek fú, ahova akar, ma is. Ha a gyülekezet az asztalnál összegyűlt, ha érti sajátos feladatát, kiosztja a feladatokat, akkor közösség áll elő. Hogyan kell érteni a hívőknek ezt az új közösségét egymás között, és ugyanakkor másokra nézve? Az Apostoli Hitvallás az egyház megvalósulása után nyomban a „hívők közösségéről" szól. A congregatio sanctorum az a „gyülekezés", az a „gyülekezet", a „keresztyéneknek a népe", mely a kölcsönös elfogadásban és odaadásban él. A hívők közösségének a közelebbi meghatározását azonban nem nyújtja ez a mondat. A Barmeni Theologiai Nyilatkozat 3 tétele a congregatio sanctorum helyébe ezt a mondatot teszi: „A keresztyén egyház testvéreknek a gyülekezete." A testvérek gyülekezete a testvériesség szellemében él, és közössége az Isten Fiával való közösségre mutat, aki „elsőszülött sok testvér között" (Róm 8,29). Ebben a testvéri közösségben uralkodás és szolgaság véget ér: „de ne így legyen közöttetek" (Mt 20,26). Ebben a közösségben a bírvágy és a tulajdoni cím eltűnik (ApCsel 2,44–46). Ebben a közösségben a szociális, kulturális, faji és szexuális privilégiumok is hatályon kívül kerülnek (Gal 3,28–29). Ez a közösség Isten királyságát ezzel az új életmóddal hirdeti: Úgy tűnik, hogy erre a közösségre a barátság fogalma a lényeget érintően a legtalálóbb. A barátság nyílt viszony, a baráti lelkületet terjeszti, melyben egymás iránti hajlandóság és egymásra való figyelem rejtőzik. A barátság közössége ez azok részéről, akik Jézus barátságában élnek, és a barátságosság lelkületét a társadalomban is ki akarják terjeszteni. Testvéreit senki nem maga keresi ki, a testvériség nem mondható fel. Baráttá viszont szabad elhatározásból lesz valaki. A Jézus barátságában való élet életének barátaiért való odaadásában gyökerezik. Az Igében és a sákramentumban való közösség formalitássá lesz, ha a Jézus által hozott barátság meg nem tölti új tartalommal. Hátramaradna még annak áttekintése, hogy mi módon látja Moltmann az egyház ismertetőjeleit a Niceai Hitvallás alapján: Hiszek egy, szent, katholikus és apostoli egyházat. Ezekben a jeleket (signa) vagy az ismertetőjegyeket (notae) szokták látni, és meg lehet kérdezni, hogy ezek nyomán az egyháznak a világban felismerhető alakja hogyan fogalmazható meg. Mindez a Kirche in der Kraft des Geistes című mű 363-383. oldalain található meg nemcsak egyszerű fenomenológiai leírásként, hanem a mában megélhető krisztusi valóságként. Ennek kifejtésére már a terjedelemre való tekintettel sem marad hely, de úgy gondolom, az eddigieket összegezve, hogy Moltmann egyháztana gondolatainkat felfrissíti, és egymás iránt ökumenikus nyitottságra indít bennünket. Felhasznált irodalom Jürgen Moltmann: Die Kirche in der Kraft des Geistes, 1975. Chr. Kaiser Verlag, München Jürgen Moltmann: Frieden in einer geteilten Welt (Utrecht 1972), Das Experiment Hoffnung, München, 1974, 194 kk. Jürgen Moltmann: Neues Lebensstil, Schritte zur Gemeinde, Chr. Kaiser Verlag, München, 1977. J. B. Metz/J. Moltmann/W. Oelmüller: Kirche im Prozess der Aufklärung, München, Mainz. 1970, Diskussion zur „politischen Theologie", ed. II. Peuckert, München, Mainz, 1969. Jürgen Moltmann: Befreiung im Licht der Hoffnung, in: Ökumenische Rundschau 23, 1974, 296 kk. Jürgen Moltmann: Der gekreuzigte Gott, München, 1973, 105 kk. Jürgen Moltmann: Theologie der Hoffnung, 242 kk. Jürgen Moltmann: Prädestination und Perseveranz, Neukirchen, 1961, 89 kk. Jürgen Moltmann: Die ersten Freigelassenen der Schöpfung, München, 1974. Jürgen Moltmann: Die Wahrnehmung der Gesichte in der christlichen Sozialethik, in: Perspektiven der Theologie, München, 1968, 149-173. J. B. Metz/Jürgen Moltmann: Leidensgeschichte, Freiburg, 1974. Jürgen Moltmann: Extrapolation und Antizipation. Zur Methode in der Eschatologie, in: Weerwoord. H. Berkhof, Nijkerk, 1974, 201-208.
Szabó Ferenc jegyzete. Dr. Szathmáry Sándor református theológiai professzor már közölt egy tanulmányt a Távlatok 1991/3. számában (39–54. old.): „Ecclesia semper reformanda". 1989-ben közzétett egy jelentős Moltmann-antológiát A reménység fényei címmel (egy Moltmannról szóló tanulmánnyal). Dr. Szathmáry Moltmann életművének legjobb hazai ismerője. Ő vezeti Miskolcon a Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztályát, és szerkeszti a „Nemzetközi Theologiai Tankönyv" sorozatot. – E jegyzet írója katolikus szemmel ismertette és értékelte Jürgen Moltmann tübingeni református professzor (szül. 1926) műveit a Mérlegben (1967/3, 1974/2, 1975/1, 1992/3). – Szathmáry Sándor mostani tanulmánya Moltmann egyháztanának lényegére irányítja a figyelmet, annak szentháromságos forrását világítja meg. Ez összhangban van a II. vatikáni zsinat egyházról szóló alapvető meghatározásával (Lumen gentium 1 és 4): „Az Egyház Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének." „Az egész Egyház »mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből egybegyűlt nép« (Szent Ciprián) áll előttünk." – Félreértések elkerülése végett megjegyezzük: Szathmáry/Moltmann ama kitétele, hogy nem elégséges az egyházat a názáreti Jézus alapításaként értelmezni (tehát a történeti Jézus jogi aktusaként létrehozott közösségként), egyáltalán nem jelenti azt, hogy az Egyház nem Jézus Krisztus akaratából létezik, hanem ennél sokkal többet mond: Christus prolongatus, a „meghosszabított Krisztus" kifejezés már Bossuet-nél is szerepel; az „Egyház = Krisztus szentsége" meghatározást pedig a zsinat is átvette K. Rahnertől és más modern katolikus teológusoktól, akik mintegy az Egyház = ősszentség kivirágzásának tekintik a szentségi rendet. Természetesen minden alapvető egység vagy konvergencia ellenére vannak még vitatott tételek a katolikus-protestáns párbeszédben az Egyházat illetően: a szolgálati papság, a hierarchikus felépítés, a péteri szolgálat, vagyis a pápaság... Kár, hogy dr. Szathmáry nem tudta – helyszűke miatt – jobban részletezni az egy, szent, katolikus és apostoli jegyek értelmezését.
LELKISÉG Hevenesi János SZÁZÖTVEN ÉV AZ EGYHÁZ ÉS A VILÁG SZOLGÁLATÁBAN AZ IMAAPOSTOLSÁG 1844. december 3-án, Xavéri Szent Ferenc ünnepén a franciaországi Vals-ban jezsuita fiataloknak P. Gautrelet tartotta az ünnepi elmélkedést. Rámutatott arra, amit a rendalapító Szent Ignác is megírt az akkori tanuló rendtagoknak: egyelőre meg kell maradniuk az apostoli vágyak ápolásánál. Gautrelet továbbvitte a gondolatot: hallgatói tegyék tanulmányi éveiket apostoli imává azzal, hogy felajánlják napjaikat, legegyszerűbb foglalatosságaikat is Isten Országa terjedéséért. Egyesítsék apostoli szándékaikat Jézus Szíve minden embert átölelő, üdvözítő szándékaival. A téma időszerű volt: ekkoriban nyíltak meg új utak az evangelizálás előtt. A hallgatók között volt Henri Ramiere is. Tehetséges, dinamikus alkatú fiatalember. Mint kész jezsuita 1855-ben kerül vissza Valsba. Mindjárt elkezdte P. Gautrelet eszméjének minél szélesebb körben való terjesztését. Elindította a Jézus Szíve Hírnöke című lapot, s megírta könyvét: Az ima apostolsága Jézus szívével egységben (1861). Az első Timóteus-levélből vett idézetre építi gondolatait: „Végezzetek imákat, könyörgést, esedezést minden emberért ... ez kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére... Egy a közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért." (2,1–6) Valójában Isten maga valósítja meg az üdvözítés művét, mégis azt akarja, hogy a teremtés rendjének mintájára a természetfeletti rendet is nagy szolidaritás jellemezze: a „másodlagos okok" közreműködése. A „mozgalomra" hamar felfigyeltek a pápák. IX. Piusztól kezdve a mostani pápákig valamennyien nagyra értékelték. Apostoli szándékaikat, gondjaikat – az év hónapjaira szétosztva – az imaapostolság által terjesztik a keresztények elé. Az imaapostolság „alkotmányának" (Statuta) jóváhagyását maguknak tartották fenn. Ezek megújítását a dogmatika, a lelkiségi teológia, a lelkipásztori gyakorlat fejlődése időnként szükségessé tette (1866, 1879, 1896, 1951, 1968). A két utolsó módosítást XII. Piusz Mediator Dei liturgikus, Mystici Corporis egyháztani – a II. vatikáni zsinatra is nagy hatást gyakorló – enciklikája, illetve a zsinat eseménye indokolta. A zsinat után készült „alkotmány" átvette a II. Vaticanum nagy eszméit: minden megkeresztelt ember hivatott az életszentségre; Isten papi népének minden tagja apostoli felelősséget hordoz; vegyen részt tevékenyen a liturgiában és a helyi, egyházmegyei, sőt az egyetemes szinten folyó lelkipásztorkodásban. A Valsban elvetett mustármag terebélyes fává növekedett. Ahol katolikusok élnek, ott létezik az Imaapostolság, az apostoli imának ez a szövetsége. Mindenkit tagjának tekint, aki a szövetség valamelyik meghatalmazottja előtt kinyilvánítja csatlakozási szándékát, és vállalja, hogy a pápa szándékaira legalább a napi felajánló imát elvégzi. (Ez persze nem jelenti, hogy egyéni szándékait imában, áldozatvállalásban mellőzni kellene.) Az Imaapostolsághoz tehát bárki hozzátartozhat: papok, szerzetesek, a különféle lelkiségi mozgalmak tagjai és minden világi hívő. Mi tehát az Imaapostolság? Az egyetemes apostoli hivatás keretein belül azoknak a krisztushívőknek a szövetsége, akik önmaguk felajánlásával egyesülnek a keresztáldozatot megjelenítő eucharisztikus áldozattal – amelyben szüntelenül megvalósul a megváltás műve. Egyetemes papságuk címén, a Főpap társaiként szolgálják Isten dicsőségét és az emberek üdvösségét. „A megkereszteltek szent papsággá lesznek, hogy lelki áldozatot mutassanak be (vö. 1Pt 2,4–9)'' olvassuk az Egyház-konstitúcióban (10.). Az Imaapostolság lelkisége önmagunk és mindennapjaink naponkénti felajánlásában ölt testet. A felszentelt papok és a hívek így egyetemes papságukat gyakorolják. Felajánlásunkat azért kapcsoljuk az eucharisztikus áldozathoz, mert ennek elrendelésével Krisztus Urunk gondoskodott arról, hogy a keresztáldozatot hathatósan megjelenítse, és így abba be is kapcsolódhassunk. Ez egyébként a zsinat által sürgetett „tevékeny részvétel''-nek is a legfontosabb mozzanata. Ha tehetjük, mindennap részt veszünk szentmisén, vagy legalább lélekben csatlakozunk a „napkelettől napnyugatig bemutatott tiszta eledeláldozathoz" (vö. Mal 1,11). Önmagunk és napjaink felajánlásával egységbe hozzuk „vallásos" és „evilági" életünket. Csak a kereszténység ismeri ezt az egységet. Krisztus Urunk keresztáldozata éppen nem liturgikus keretekben történt, hanem a lehető legprofánabb módon és a kapun „kívül" (Zsid 13,11). Önmagunk és mindennapunk – imánk és munkánk, örömünk és szenvedésünk: vagyis életünk – beépítése is Krisztus és az egyház áldozatába, a Szentlélek alkotta közösségben, megad minden dicsőséget az Atyának! Miként maga a Főpap, a keresztény ember is áldozatbemutató és áldozat: Isten akaratához igazodik, a szenvedést vállalja, önkéntes önmegtagadásokat is végez. Az áldozat persze csak a bennünk rejtőző rossznak van romlására. A hitben, reményben, szeretetben meghozott áldozat személyiségünket gazdaggá teszi. Szívünk eltelik békével és a Szentlélek örömével. „Ebben az áldozatban a halál van elítélve, és az áldozat marad életben. Az áldozat él, és a halál bűnhődik. Légy tehát az Isten áldozata és papja!" (Aranyszavú Szent Péter.) Ezért örömmel tehetjük magunkévá XII. Piusz „meghatározását" a keresztény életről: áldozat, melyet Krisztusban és Krisztus által ajánlunk fel. Ennek valóra válását kérjük a III. eucharisztikus imádságban: „(Szent Fiad) tegyen minket örök áldozattá, hogy elnyerhessük az örökséget" – beteljesedjék rajtunk Krisztus húsvéti misztériuma. Mindez mutatja az Imaapostolság lelkiségi értékét és evangéliumi tisztaságát. Mellette szól az egyetemes keresztény hagyomány. Erre néhány példát hozunk fel. Saul megtérését mindenkor István diakónus vértanúságával hozzák összefüggésbe. – Szent Pál gyakran kéri a híveket, hogy imádkozzanak érte: képes legyen az Evangéliumot bátran és eredményesen hirdetni. – Antiochiai Szent Ignác így bátorítja Szent Polikárpot: „Minden áldozatot elviselek érted, bilincseimet is.. ." – Szent István királyunk imáiban és életáldozatában látjuk azt a kegyelmi erőforrást, amely kegyetlen sorsunk dacára népünk fennmaradását biztosította. – Árpád-házi Szent Margit megkettőzi vezekléseit, amikor kitör a belviszály, és „Anyaszentegyházunk tagjaiban metéltetik". – Avilai Szent Teréz így ír a világtól elrejtőző karmelita nővéreknek: „. Segítsetek nekem imádkozni Urunkhoz: fékezze meg a nagy bajokat. Hiszen ez a hivatásunk, ez legyen elfoglaltságunk, erre irányuljanak vágyakozásaink." (A tökéletesség útja, 1.) – „Az Isten felé emelkedő lélek az egész világot emeli Istenhez" (Elisabeth Lesoeur, újkori misztikus lélek). – A magyar Mester Margit (1961) egy kis földgömb előtt végzi imáit, az egész emberiség egységéért. Igazán áldozattá lenni a Főpappal: ez nem nélkülözheti az Úr Jézushoz fűző bensőséges szeretetkapcsolatot. Az Imaapostolság ezért nagy jelentőséget tulajdonít az Üdvözítő szíve kultuszának. Általa a hívők – a klérus és a hívek – mélyebben hatolnak be Krisztus Urunk szeretetének misztériumába, s részesednek belőle. Viszonozzák azt az életadó szeretetet, amelyről Urunk keresztülszúrt szíve tesz felülmúlhatatlan és végérvényes tanúbizonyságot. Ezért – ahogyan Zakariás próféta megjövendölte – minden kor hívője „feltekint Arra, Akit keresztülszúrtak". Az Imaapostolság lelkiségét így is kifejezhetjük: megértjük azt a szívet, amely valós jelképe a Szentháromság Egy Isten szeretetének; ezzel a szívvel együtt dobban a szívünk az Atya megdicsőüléséért, a világ üdvösségéért. Magunkévá tesszük e Szív gondolatait (Zsolt 32,11.19). Apostoli imánk egyesül azzal a végtelen szeretettel, amellyel Krisztus Urunk öleli át az emberiséget, és viszi az Atyához. Itt kellene szólni arról, mi az engesztelés az Imaapostolság szelleme szerint. Az engesztelés – „jóvátétel" – több irányból induló törekvés, hogy helyreálljanak az Isten és az ember közötti kapcsolatok, hogy Isten irgalma diadalmaskodjék, s felemelhesse az embert igazi méltóságára, amelyet lerombolt a bűn. Az engeszteléssel kapcsolatban óvakodnunk kell bizonyos túlzott antropomorfizmustól. Az Istennek tulajdonított emberi tulajdonságokkal ugyan a Bibliában, az Újszövetségben is találkozunk. (Pl. Isten haragját imákkal és áldozatokkal „csillapítani", Istent a bűn által okozott sértésért „kiengesztelni", elégtételt adni, kifizetni adósságunkat stb. Magának a „megváltás" szónak is van ilyen antropomorf jelentése.) Szent János felidézi Krisztusnak az Atyánál tett égi közbenjárását (1Jn 2,2), illetve itt a földön halála és feltámadása által véghezvitt művét (1Jn 4,1). Kijelenti, hogy Jézus Krisztus a „hilaszmosz", az engesztelő áldozat bűneinkért, vagy hogy az Atya azzá tette őt. Krisztus által és Krisztusban az Atya megvalósítja örök szeretettervét (1Jn 4,8), „kiengesztelődöttnek" mutatva magát, megbocsátva az emberek bűneit. Mi is Krisztus által, Vele engesztelődünk ki az Atyával a Szentlélekben, aki a bűnök bocsánata. A kegyelem erejében kitárulunk a Szeretet Lelkének, hagyjuk magunkat szeretni, és viszontszerethetjük Istent, aki előbb szeretett. Ez a Jézus szíve-tisztelet lényege. Tehát nem annyira a „megsértett" isteni igazságosságnak „teszünk eleget" az „engeszteléssel", a bűnbánattal és a bocsánatért való esdekléssel (bár a bűn igazságtalanság is), hanem mi megigazultakká válunk a hit és a megtérés, az Atyának adott viszontszeretet révén – Jézus Krisztus által, az Ő Lelke erejében. A Jézus szíve-tisztelet a Golgotán kezdődött (vagy már akkor, amikor a szeretett tanítvány az Úr keblére hajolt?!), és valamilyen formában mindig is megvolt az Egyházban. Ám történetében fontos állomást jelentenek azok a magánkinyilatkoztatások, amelyeket (az 1670 utáni években) Alacoque Szent Margit kapott – s ezt teljes bizonyossággal hihetjük – az Úrtól. Természetesen a kor nyelvén szól, de mindenkinek szól az üzenet: Isten a szeretet, az irgalom, a jóság, aki éppen ezért vár és kér viszontszeretetet. Most már megállapíthatjuk, hogy ezek a közlések a hittudomány irányvételére is hatással voltak! Jézus szíve az Atya szívének „ikonja"; szeretetét befogadjuk, viszonozzuk, és az emberek felé továbbsugározzuk. Ez a Jézus szíve-tiszteletnek, az Imaapostolságnak, sőt az egész keresztény életnek a lényege! Ezért az Imaapostolság tagjai készségesen teszik magukévá e kultusz sajátos gyakorlatait: az örök felajánlást Jézus szívének (mely keresztségi elkötelezettségünket a szeretet hangsúlyozásával erősíti meg), a családok és más közösségek felajánlását (hasonló szellemben), elsőpénteken az eucharisztia engesztelő jellegű ünneplését, a Getszemáni kert Jézusához csatlakozó csütörtök esti szentórát és más, kevésbé jelentős gyakorlatokat. Korunk pápái sürgetik a Szentlélek Isten iránti odaadóbb tiszteletet. – Mi a kapcsolat az Imaapostolság lelkiségében a Szent Szív tisztelete és a Szentlélek elmélyült kultusza között? Krisztus Urunk az örök Lélek által adta magát tiszta áldozatul az Istennek (Zsid 9,14). A hívők a Szentlélek által kapcsolódnak össze a feltámadt Üdvözítővel és egymással. Felajánlásukat a Szentlélek tüze szenteli meg, és egyesíti Krisztus felajánlásával. Az emberek a Szentlélektől megszentelten lesznek kedves áldozati ajándékká (Róm 15,16). Szent Péter a Szentlélekre céloz, amikor sürgeti, hogy lelki áldozatokat hozzunk (1Pt 2,5). Napi felajánlásunkat a Szeretet sürgetésére és szeretetből tesszük. Ezért szól az a szeretet székhelyének, az Úr kereszten megnyitott szívének. Ámde ebből a szívből árad ki a világba az Élő Víz, mely magának az Evangélistának értelmezése szerint a Szentlélek. „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem. Mert az írás szerint (a Messiás) belsejéből Élő Víz folyamai törnek elő. Ezt a Lélekről mondotta, akiben a Benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus." (Jn 7,37–39) A Szent Szív tisztelete tehát fokozza figyelmünket, készségünket a Szentlélek Isten iránt. Jézus szíve igazi tisztelői ezért alkothatnak mélyebb közösséget a Szentlélekben, amikor az áldozati oltárt körülveszik. A Vigasztalótól és Pártfogótól bővebben kaphatják a belső örömet, a lendületet felajánlásukhoz, engesztelésükhöz, testvérszolgálatukhoz. Az irgalmas Isten bőven árasztja ránk a Szentlelkét „Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által" (vö. Tit 3,5–6). „A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete." (Róm 5,5.) Az Imaapostolságban örömmel gondolunk arra, hogy Jézus Anyja is tagja Isten papi népének, következésképpen részese az egyetemes papságnak. A Szeplőtelen Szűz a lehelő legmagasabb szinten, de végül is nem másképpen, mint mi, társa a Megváltónak és közvetítője a kegyelmeknek. A Szent Szűz a kereszt alatt anyai jogainak feláldozásával forrt eggyé Jézussal. Mi pedig mindennapjainkat és önmagunkat tesszük a paténára. Mindenesetre Nagyasszonyunk szívére bízzuk napi felajánlásunkat, és a világ gondját-baját anyai szívébe zárjuk. Ez a szív jelképe annak a kegyelemnek és irgalomnak, amit Isten az Édesanya közvetítésével kínál fel az emberiségnek. Tiszteletére és kívánsága szerint legalább egy tized rózsafüzért naponta elimádkozunk. Az Imaapostolság az Egyház szolgálatára kötelezte el magát; legyen az egyre eredményesebben „az egység szakramentuma" (Lumen gentium, 1.). Ezért tagjai nagyon tudatosan akarják élni az egységet, az együttérzést az egyetemes egyházzal. Megosztják gondjait. Engedelmesen ragaszkodnak a pápához és a vele egységben élő püspökökhöz. Ezért ajánlják fel magukat és napjaikat a „pápa által előírt szándékokra", melyeket ő az egyes hónapokra kijelöl, vagy sürgős ügyekben a hívek imáiba ajánl. (Ilyen sürgős ügy volt a szeptemberi kairói népesedési konferencia!) Úgyszintén szívesen foglalják imákba azokat a szándékokat, amelyeket megyéspüspökök ajánlanak figyelmükbe. Az Imaapostolság – talán már nem szorul bizonyításra – az örökölt, a hagyományos vallásosságban élőket a tudatos, a „döntési" vallásosság szintjére emeli. A „népi vallásosság" gyakorlatait is eltölti a Krisztus-központú, világra nyitott önzetlen szeretet érzéseivel. A Szent Szív tisztelete, kiváltképp a napi felajánlás, a kezdőket, a legegyszerűbb hívőket is gyorsan elvezeti a Szeretet Istenével való bensőséges kapcsolatra, eltölti a Szeretet Szentlelkével, és elindítja az életszentség útján. A gyermekeket is nevelnünk kell az imaapostolságra. Ezt a nevelést nem lehet eléggé korán kezdenünk. A megkeresztelt gyermek lelke nagyon jó talaja az ilyen magvetésnek. – Az Imaapostolság gyermekmozgalma hazánkban szívgárda néven ismert, érthető okokból csak az idősebbek körében. Egyesületi életének megszervezése még számtalan akadályba ütközik. Ám az Imaapostolság fő gyakorlatának, a napi felajánló imának szorgalmazása hittanórákon és más módokon is lehetséges, és sokfelé történik is. A gyermekeken keresztül találhat leginkább utat a mai családokba a felajánló ima. Bárcsak minél több családba utat találna! Az Imaapostolság tehát egybefogja az egyház egész lelkipásztori feladatát, így is mondhatjuk: az, aki az Imaapostolság szellemére és gyakorlataira ráneveli híveit, eleget tesz lelkipásztori kötelességének. Az egyes hónapokra kitűzött imaszándékok „útja" a következő. A nemzeti titkárok javaslatokat tesznek. Ezáltal Rómába a földkerekség minden részéről érkeznek a helyi egyházak és a világrészek sajátos problémái, és azok a meglátások, amelyekkel a helyi egyházakban közelítik meg az egész egyház problémáit. Egyeztetés után a kialakult javaslatok az illetékes római dikasztériumok (Hittani Kongregáció, Egység-titkárság, Hitterjesztés Kongregációja stb.) elé kerülnek véleményezésre, ezután jutnak a pápa elé, aki esetleg módosítja, és tekintélyével jóváhagyja, majd egy kis ünnepség keretében gondozásra átadja a jezsuita rendfőnöknek. (Az imaszándékok magyarázatát hazánkban A Szív közli hónapról hónapra.) Az Imaapostolság mégsem „jezsuita sajátosság". Igaz ugyan, hogy ennek a fontos egyházi szolgálatnak legfőbb felelősei – 1868 óta – a Jézus Társasága rendfőnökei, akik egyik rendtársra bízzák a közvetlen irányítást. Többnyire jezsuita, országonként, a „nemzeti titkár" is. Egyházmegyénként a főpásztorok által kinevezett „egyházmegyei igazgatók" mozdítják elő az Imaapostolság ügyét. A plébániákon, szerzetesi közösségekben, lelkiségi mozgalmakban erre vállalkozókat ők kérik fel, hogy az Imaapostolságba való jelentkezéseket tudomásul vegyék, az Imaapostolság mozgatói legyenek. A „nemzeti titkár" feladata, hogy a munkákat összefogja, iparkodjék főleg a médiák révén mindenkit elérni, de főleg a szegényeket, szenvedőket, betegeket. Feladata még, hogy az Imaapostolságnak, különösképpen is a szívgárdának, elkötelezett munkatársakat felkutassa, képzésükről, továbbképzésükről gondoskodjék. Az Imaapostolság nem mozgalom. Nem verseng lelkiségi mozgalmakkal, intézményekkel. Szolgálatával csak megszilárdítani szeretné tagjai elkötelezettségét azzal a mélyen evangéliumi szellemmel, amely elsősorban a felajánló imában rejlik. Egyszerűségben, köteles alázatban közli Istentől kapott adományait. Felkínál egy minden lelkiségi iránnyal természetszerűen asszimiláló életformát, szemléletet és gyakorlatot, melyet – ez örvendetes tény – igen sokan magukévá is tesznek. Az apostoli imádkozás egyre jobban megnyitja szívünket minden emberi ínség, Istennek a világon szétszóródott gyermekei felé. A Jó Hír örömét megosztani akarjuk mindenkivel. Isten iránti szeretetünk az emberek szeretetében testesül meg. Az „egy szükséges" – az üdvösség – összefüggésében szemlélünk minden emberi nyomorúságot és boldogságszomjat. Örömmel éljük át, hogy egész valónkat hasznosíthatjuk mások javára, a szentek közösségében. Tetteinkkel, szenvedéseinkkel, lemondásainkkal Jézus áldozati életét éljük a világ üdvösségéért. Közösségi, apostoli emberré leszünk. Éljük azt, ami keresztségünk óta vagyunk – részesedésünket Krisztus papi, prófétai és királyi feladatában. Életünk beszédes tanúságtétel lesz Krisztus mellett, „aki meghalt bűneinkért, és feltámadott megigazulásunkért" (Róm 4,25).
Sztrilich Ágnes LÉLEKBEN ÉS IGAZSÁGBAN A Szociális Testvérek Társaságát XIII. Leó pápának a Szentlélekről (Divinum illud) és a szociális kérdésről (Rerum novarum) kiadott enciklikáinak szellemében Slachta Margit alapította 1923. május 12-én azzal a szándékkal, hogy az ősi szerzetesi elkötelezettséget a „puszták rejtekéből az élet centrumába" vigye, és így válaszoljon a modern világ egyéni és társadalmi ínségére. A Társaság célja, hogy hivatásos és képzett munkaerőket adjon az Egyháznak és a társadalomnak, ezért kizárja saját intézmények létesítését, nehogy ettől a programtól szervezeti önzés valaha is elcsábítsa, vagy erejét, mellyel mások rendelkezésére kellene állnia, önérdekek kiszívják. Legsajátosabb és úttörő feladatának a Társaság azt tekinti, hogy a közéletnek neveljen olyan munkásokat, akiknek hivatásbeli feladata, hogy a katolikus közérdeket, a család, a nő és a gyermek ideigvaló és örök boldogulásának érdekeit képviselje. Ezért a Szociális Testvérek Társasága olyan Krisztus-katonákat akar nevelni, akik a szó erejével, a szervezés technikájával, szellemi fegyverekkel, megelőző tevékenységben, tömegeket felölelve, a jövő generációira kihatóan állnak őrt az Egyház érdekei, a család javai mellett. Munkabeli hivatása belső összefüggésben van a Szentlélek Úristen kultuszával. Mivel tagjait töretlen utakra küldi, exponált helyre állítja, sőt a holnap problémáinak oldozgatásával bízza meg, a testvéreknek állandóan választaniuk és dönteniük, helytállniuk, ellenállniuk, kitartaniuk és kezdeményezniük kell. . . Élve a lélekkel teltség boldogságát, és minden emberi boldogtalanság okát a lélektelenségben látva, a testvérek különleges szeretethivatásuknak tekintik a Szentlélek-kultusz terjesztését ebben a több lélek után szomjazó világban. . ." (Slachta Margit: Lélek Szava, 1939. jan. 1.) Ma ezt így fogalmazzuk: a testvérek Isten dicsőségét szolgálva akarnak tanúságot tenni a Megszentelő Szeretetről, és részt vállalni Krisztus megváltó művében. A Társaság eszményét – 1. benedeki lelkiség; 2. a Szentlélek iránti különleges tisztelet; 3. modern forma; 4. a közszellemet is átformálni akaró szociális szeretet – az „Élet a Szentlélekben" c. szabályzat foglalja össze. Ezt a II. vatikáni zsinat értelmében megújított szabályzatot 1986. május 12-én hagyta jóvá a Társaság központjának ordináriusa, Buffalo (N. Y. USA) püspöke. Ezt tudomásul vette és megerősítette dr. Paskai László bíboros érsek 1989. június 27-én. Egyházjogilag a Társaság „apostoli célokra egyesült közösség". Az új Kódex szerint ez biztosítja legrugalmasabban, hogy az eredeti karizmát minden körülmény között a legmodernebb formában élhessék a testvérek. (Pl. viselhetnek egyenruhát, de élhetnek teljesen jeltelenül is.) A Szociális Testvérek Társaságának kerületei – USA, Buffalo, Kuba, Szlovákia, Románia és Magyarország – föderatív formában kapcsolódnak a Los Angeles-i és a kanadai Szociális Testvérekhez. A Szociális Testvérek Társaságának magyar kerületében 115 testvér, a képzésben lévő fiatalok és a kültagok munkálkodnak, az „Igazság és Szeretet Lelkének" vezetését kérve, Isten Országának építésén „az egyesek lelkében, a hazában és a társadalomban". Szerzetesi elkötelezettségünk stílusa fogadalmaink értelmezéséből következik. Margit testvér tanítása szerint: a tisztaság fogadalmát mint a mi Urunk Jézus Krisztus iránti jegyesi szeretetet, az engedelmességet mint az isteni Jegyessel való akarategységet, a szegénységet mint lelki függetlenséget és a Gondviselésre hagyatkozó bizalmat értelmezzük. Azért, hogy a Társaság mint testvéri közösség jelszerűen megvalósíthassa az „egységet a sokféleségben", és így az emberi kapcsolatok gyógyulásának a helye lehessen, az Úristentől kapott karizmához, a Társasághoz és a testvérekhez a hűség fogadalmával is elkötelezzük magunkat. A testvérek fogadalmas életére jelentkezhet minden egyházilag szabad állapotú, testileg, lelkileg, idegrendszerileg egészséges 20 és 40 év közötti rk. nő, akit „sürget Krisztus szeretete" és a világ ínsége, aki képes és készséges a Társaság lelkiségének és küldetésének elsajátítására, és aki vállalja a legalább hároméves képzést. A Társaság kültagja lehet minden olyan keresztény, aki a Társaság szellemében akar élni, és a testvérekkel együtt akar részt venni az „új égért és új földért" való munkálkodásban. A testvérek elkötelezett szeretettel és alapos szaktudással akarnak dolgozni mindenütt, ahova egyéni adottságaikon, képzettségükön vagy a Társaságon keresztül az Úristen küldi őket. Ezért kívánatos, hogy a jelentkezőknek legalább érettségijük vagy szakmájuk, oklevelük vagy diplomájuk legyen. Dolgozhatnak karitatív, szociális, egészségügyi, oktatásügyi, közgazdasági vagy közéleti területeken, vagy akár közvetlenül az egyház, különösen az evangelizáció szolgálatában. Közösségi életünk megélési formái: – együttlakó kisközösségek, összetartó kisközösségek. A világban való aktív jelenlét és a modern élet ínségével való szüntelen találkozás miatt a Társaság erősen hangsúlyozza a kontemplatív dimenziót, a testvérek egyéni és közösségi életében egyaránt. Ezért törekszünk arra, hogy alakuló testvérházainkban legyen kápolna, és fontosnak ismerjük a rendszeres egyéni és közösségi szentségimádást. Vannak testvérek, akik mint imádkozó testvérek viszik életünket, szolgálatunkat állandóan az Úr elé. (Lásd: OLI: Lelkiségek és mozgalmak a magyar katolikus egyházban, 1984) Azt gondolom, már az elmondottakból érződik a közösség lelkisége. Mégis, ha egész röviden össze akarom foglalni a Társaság lelkiségét, ahogyan az számomra megelevenedett, akkor az evangéliumi „Lélekben és Igazságban" (Jn 4,24) segít ebben. Azért merek beszélni róla, mert Szent Benedek atyánk biztos alapnak és életfeladatnak adta az állandó szívbeli megtérést. Így mindaz, amit elmondok, szembesít minket, és megtérésre szólít, hogy amit „Lélek szerint kezdtünk, azt Lélek szerint folytassuk", és egyben felhatalmazza Isten népét, hogy kérje tőlünk ezt számon. Nem nagyon kell bizonygatni, ha rátekintünk a bennünket körülvevő farkastörvényű és ínségben hangosan nyüszítő világra, hogy minden keresztény és sajátosan minden szerzetesi hivatás lényegéhez tartozik: megmaradni a megtérésben, az Istenhez térésben, az Isten-keresésben, és hazahívni, vinni a világot és az embert az atyai házba. Mi tehát a sajátosan szociális testvéri? Lélekben és Igazságban – imádkozni, élni, látni és szolgálni. A Szentlélek elküldése megelőzte, hordozta, létrehozta annak megtestesülését, köztünk maradását – a történelemben, az egyházban, az Eucharisztiában és a szívekben –, aki azt mondta magáról: „Én vagyok az Út az Igazság és az Élet." A Szentlélek kiáradása és az Úr Krisztus közénk jövetele sajátosan egy esemény, összetartoznak. S valahogyan ez a „kettősség-egység" jellemzi a Társaság lelkiségét és küldetését eredetében és, talán szabad remélnem, folyamatában is. Lélekben és Igazságban. XIII. Leó pápát ma újra emlegetjük, mint a nagy szociális pápát, de nem biztos, hogy köztudott, hogy ő a nagy „szentlelkes" pápa is, aki a kis arab karmelita nővér, Abellini Szt. Mirjamnak, a Szentlélek misztikusának kérésére újra összehívta az egyházat, hogy Máriával, Jézus Anyjával imádkozzon a Szentlélek új kiáradásáért. A Szentlélekről szóló tanítás, a Szentlélek kiáradása mintegy előfeltétele annak, hogy kibontakozhasson Krisztus igazsága, a szociális igazságosságról szóló tanítás. S ez tette és teszi lehetővé, hogy sajátos rádöbbenéssel, a hivatás lefoglaló döbbenetével olvashassa, ismerhesse magáénak egy-egy lélek, aztán egy közösség Izajás prófétának azokat a szavait, melyek az Úr Jézus számára olyan fontosak voltak: „Az Úr Lelke rajtam, Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szomorúaknak, szabadulást a foglyoknak, vigasztalást a bajbajutottaknak, hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét és bosszúállásának napját." (Lk 4,18-19) Egészen új és sajátos, hogy a Szeretet Istenének való lepecsételtség: a Szentlélek pecsétje, individuális szeretetünket szociális szeretetté, közösséget teremtő, alakító, kapcsolatokat gyógyító szeretetté szabadítja föl, tágítja ki. Szentháromságos képmásúvá alakítja az emberi közösséget. Személyesség és közösség, egység és sokféleség illeszkednek itt egymásba meghívásunk és a küldetés szintjén is. Lélekben és Igazságban! Krisztus igazsága vigasztaló és felszabadító örömhír, elvezet a Boldogságok Hegyére. Az Igazság Lelke, akit az Úr megígért és elküldött az Atyától, vigasztaló és szabadító, küld minket az élet sűrűjébe, és megtanít, hogyan szolgáljuk Krisztust, a Királyt, építsük Országát „az egyesek lelkében, a hazában és a társadalomban" (az idézet a fogadalmi imánkból van). Lélekben és Igazságban – imádkozni. Ennek alapja a Kinyilatkoztatott Ige szívbeli fontolgatása, a tanítványság, ahogyan azt Mária, a Szentlélek Jegyese, ahogyan az ősegyház, ahogyan Szent Benedek zsolozsmázó nagy lelki családja a századok folyamán erre törekedett. S közben azt is átéljük, hogy valóban olykor maga a Lélek imádkozik bennünk kimondhatatlan sóhajtozásokkal, és szenteli minden tettünket is imává. Lélekben és Igazságban – élni. Megélni a Szentlélek erejében a Krisztus-jegyesi szeretetet, az Egyház-jegyesi Krisztushoz tartozását, osztatlan és készséges szívvel vállalni egész emberségünkben azt az állapotot, amire minden ember hivatott az örök boldogságban, amikor Isten lesz minden mindenben. (1Kor 15,28) S ennek mintegy a feltétele, és következménye is, az a tisztaszívűség, mely képes meglátni az Istent, az Isten terveit az idők jeleiben, a történelem és a történések kuszaságaiban. Szt. Pál felszólítása: „Törekedjetek a prófétálásra", talán meghökkentő, de a szerzetesség az Egyháznak mindig is a prófétai dimenziójához tartozott. S mi külön is kérjük naponta a Szentlélek Úristent: „Add, hogy a földi élet eseményeit az örök igazságok fényében ítéljük meg, és a múló javak használatában örök szempontok vezessenek." És máshol: „Adj érzéket Egyházad szelleme iránt. . ." S ebből fakad az új utak keresése az élet és közélet minden területén. Lélekből – élet. A Szeretet Lelke és Istennek, Jézus Krisztusban megtestesült Igazsága együtt: Irgalom. Akkor lett egészen sajátom a Társaság lelkisége, amikor felismertem, hogy a Kereszt felhasította az Isten legbensejét, irgalmasságát, és onnan áradt és árad ránk a világot Megszentelő Szeretet. Margit testvér legrövidebben a Megszentelő Szeretet szolgálatának nevezte küldetésünket. 1974-ben halt meg Slachta Margit, és akkor tudtam meg, hogy a fogadalmi mottója az volt, ami Abellini Szt. Mirjamé (akit II. János Pál pápa avatott szentté, és akinek első magyar nyelvű életrajzát Margit testvér adatta ki): Jézusom! Irgalom! Mintha félrehúztak volna egy függönyt, egy akadályt, amit a szociális szó, amit a politikai munka okozott nekem, a szocializmusban felnőttnek, és ráláthattam a Társaság „szentélyére". S ez nem más, mint az ősegyházban annyira szeretett kép, a jánosi Golgota-kép. Krisztus átszúrt oldalából árad a Víz, a Vér és a Lélek, és a szűz ott áll; már nem is csak áll, hanem egy kelyhet tart az Áradásba, a túlcsordulásba. Igen, ez volt Margit testvér belső ikonja, szentélye, ami miatt meg tudott maradni állandó kontemplációban, meg a parlamenti viharoknak vagy az üldözöttek menekítésének a terhe alatt, és akkor is, amikor úgy tűnt emberileg, hogy minden elveszett. S ez a szociális testvér benső szentélye, szentély, ahol a szűz csak Urára néz, Őt szemléli, s a világ dolgait belehelyezi a kehelybe – élete kelyhébe ölelve –, s odatartja a Víz, a Vér, a Lélek áradásába, s aztán az Élet kenyerével táplálkozva, a Szentlélek vezetésével és erejével megteszi, amit felismert, amit megtehet. Így fakad a kontemplációból akció, így válik egészen természetessé a természetfeletti, így lehet mindig és mindenütt megtalálni az Urat. S ez teszi lehetővé, hogy lelkiségünknek sajátos vonása legyen a teremtés, a világ, az ember szeretete, és úgy gondoljuk, Jézus értünk is imádkozta: „Nem kérem, hogy vedd ki őket a világból, de szabadítsd meg a gonosztól" (Jn 17,15), s erre szükségünk is van, hiszen naponta átéljük azt is, hogy bárányokként élünk a farkasok között, és várjuk a szelídeknek szóló ígéret beteljesedését. Lélekben és Igazságban szolgálni – tapasztalatunk van arról, hogy Isten a kicsinyek, a peremre szorultak, a „bárányok" oldalán áll, küldetésünk Lelket és Igazságot vinni az életnek azokra a területeire, ahol ez annyira hiányzik. S ehhez sarumegoldó tisztelet és életet odaszánó döntés szükséges az élet, a teremtés iránt, minden iránt, ami van. Szükségszerű, hogy a Lélekben és Igazságban való szolgálat az egész emberi közösség megszentelésére vonatkozzon, hogy a bűn struktúrája, a halál civilizációja helyébe a Szeretet Országát építsük, ahogyan arra annyiszor felhív minket a Szentatya. S ami annyira eredendően hozzátartozik szentlelkes életünkhöz. „Az Isten fiatal" – mondta Sík Sándor–, az Igazság Lelke mindig friss, és új utakra visz. A Szentlélekre való figyelés, az Ige fényében az idők jeleinek vizsgálata állandó megújulásra késztet, megtérést bensőnk Szentélyéhez, de állandó megújulási készséget életmódban, munkaeszközben, formákban, így lelkiségünknek is valamiképpen jellemzője a modernség és a frissesség. Táplálkozni akarunk minden új kegyelemmel, amivel ma ajándékozza meg egyházát az Úr Krisztus a Szentlélek által. Adja Isten, hogy így legyen, adjon erőt megtérni mindabból, ami a Lélekben és Igazságban való életünket akadályozza.
Keresztesné Várhelyi Ilona KERESZTÉNY EGYSÉG „KRISZTUS TELJESSÉGÉNEK MÉRTÉKÉBEN” Arannyal futtatott, csillogó szavaink vannak az egységről, sugaras ragyogásúak, mutatósan mázasak, édes-ragadósak, ám belül üresek, mint a kidobott karácsonyfán libegő szaloncukorpapírok. A II. vatikáni zsinat biblikusan fiatalos lendülete megtörik, lelassul, elbátortalanodik a tetszetősen illedelmes szavak között „szlalomozva". Egyéni kezdeményezések helyett óvatoskodva „hivatalos" eligazítást vár Isten népe. Közben úgy látjuk, mintha a cél is egyre távolodna, s amit láttunk, az csak délibáb volt. Évente legalább egyszer, az ökumenikus imanyolcad során kimondjuk vágyunkat: szeretnénk egységesebb kereszténységet. Nem jó nekünk azt látni, hogy máshol is vannak Tábor-hegyek. Nem is a hegy számít igazán, hanem Jézus dicsősége. Ebben tetszelgünk, ezt a dicsőséget sajátítjuk ki, ezen nem szívesen osztozunk. Ha mi már el is fogadtuk a zsidók számára megalázó tényt, hogy nem a király-Dávidot, hanem a pásztor-Dávidot folytatta Isten a Messiásban, legalább a megdicsőült pillanatoknak legyünk kizárólagosan mi a részesei! Csakis magunkat tartjuk a színeváltozás hiteles tanúinak, mi vagyunk a hegyre hívott tanítványok. A többiek csak másodkézből értesültek az isteni visszaigazolásról! Mi vagyunk a titok birtokosai? Minket nem terhel felelősség? Valamikor, valahol belépett a rajtunk kívül álló erő, és elrontotta, meglopta a mi tökéletes igazságunkat? A betlehemi csillag bűvöletében nagylelkűbbek vagyunk, igazzá fényesítjük a rozsdás frázisokat, s tényleg keressük a közös nyelvet, kerülgetjük a fájdalmas különbségeket, félretesszük a vádaskodást, hogy aztán annál vádlóbban kérdezzük: miért nem lehet mindig így? S a válaszunk is valahol bontakozik bennünk: azért nehéz legyőzni ezeket a nehézségeket, mert azok a rontó erők nem is rajtunk kívül keresendők, hanem magunkon belül. A hűség és az engedelmesség sokrétegű erényeibe göngyöljük őket, s ezért csak a jól működő lelki szeizmográfok tudják kimutatni a kölcsönösen lekicsinylő, rosszhiszemű ítéleteinket. Szent János és Pál apostol szép igazságai bennünk már csak szép szavak lesznek. A szép szavak és a belső használatra szánt véleményeink ellentmondása azonban a képmutatás vétkeivel terheli lelkünket, egyházunkat, felekezeteinket. A nagykorúságát emlegető kereszténység rémülten tapasztalja, hogy felekezetekre és szektákra hullva elvesztette, vagy meg sem szerezte meghatározó helyét a világvallások között, míg más vallások kultúraidegen környezetben is terjednek. A fenyegetettség érzésében lepleződik le hitünk megfogyatkozása. Mintha megfeledkeztünk volna Jézusról, aki imádkozik Péter hitének növekedéséért: „imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, hogy egykor megtérve megerősítsd testvéreidet" (Lk 22, 32), és aki minduntalan bátorítja övéit: Ne féljelek! S mégis mintha félnénk a kevés kovász és a só felelősségétől. Mintha a kereszténység vagy a katolicizmus mennyiségi fogalom lenne. .. A megosztottságát fájdalmasan tapasztaló mai keresztény történelmi bűnökre és emberi gyarlóságokra hivatkozik. Igen, ezek bizonyára hozzájárultak a mai helyzet kialakulásához. De hol a mi bűnünk? Személy szerint az enyém? Felismertem-, megbántam-, megvallottam-e valaha azt, hogy többre tartom magamat, mint egy más rítust követő testvéremet? Ha biztosak vagyunk abban, hogy a kereszténység Isten műve, akkor hitünk bizonyosságával éreznünk kell azt is, hogy nélküle nem érhető el az egység. Ő pedig mellettünk áll irgalmával, csupán túl kell lépnünk prakticizmusunk csapdáján. Az a gyakorlati felismerés ugyanis kevés önmagában, hogy evangelizálásunk erőtlen, sőt ellenerőket elszabadító, ha nem egységes, sőt olykor más felekezet tanításával ellenséges. Csupán az eredményességért is érdemes lenne összehangolnunk tanításunkat, de a lényeg nem ez a gyakorlati hasznosság, hanem az igazság egylényegűségének megragadása. Bűnösségünk és tökéletlenségünk elismerésével már egy lépést tettünk a megtérés felé. Mert valójában a megtérés: egységre jutás Istennel, az egymással való őszinte kiengesztelődés által. Minél tökéletesebb megbocsátásunk, annál valószínűbb az egység megvalósulása. A Szentlélek világosító vigasza akkor áttöri a mi sötétségünket. „Ő egyeseket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat evangélistákká, pásztorokká és tanítókká tett, hogy istenszolgálatra neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, Krisztus teljességének mértékében." (Ef 4,11-13) A keresztény nagykorúság sem mennyiségi fogalom. Nem jelentheti azt, hogy valaki tökéletesebb keresztény, ha egész életében kitartott, ha törések, árulások nélkül gyarapodott az istenismeretben. Ha katolikusnak vagy ha protestánsnak nevelték. Ez hálára kötelezheti az embert, de semmiféle elvakító fölényt nem jelenthet. Jézus ma is megérinti a vakokat. A kinyíló világ egy csapásra megérteti az isteni igazságot, amelynek kutatásába oly sok látó belevakult már. A krisztusi teljesség mértéke nem a felhalmozás kapitalista törvényét követi. Nincsenek évezredes, évszázados előjogok. Csakis a megtérés esélyegyenlőségét hordozza a világ. Újjászületés nélkül nincs élet. (Vö. Jn 3,1-7) A kritikus viszony az egyházhoz vagy a valláshoz még nem nagykorúság. Inkább kamaszkor. Pedig a kritikusok általában látóknak vélik magukat. És valóban ők, a kamaszok, a más szemében szálkát meglátók. A felnőtté válás első meggyőző jele a korrekcióképes önkritika. A gerenda eltávolítása. Ha a látást már nem korlátozza semmi szubjektív akadály, akkor képes az ember világosságot kérni a Szentlélektől, s ekkor tud örvendezni saját kezdetleges felismerésein túl mások látásának is. Az önkorrekció és a tények objektív számbavétele azonban még mindig csak az első lépcsőfok. Ezt követi a szándék és a készség a tettekre, amelyekben Isten vezetésére számíthatunk. Ez nem ugyanaz, mint saját aktivitásunk igazoltatása Isten által. Nem az emberileg indokolható kompromisszum a cél, hanem a föltétlen igazság keresése. Istenkeresés. Aztán jöhet a megfontolás, az összefogás a jobbításra. A felismert jó megosztása másokkal, a szelíd meggyőződés. A tévedés elismerése. Lemondás arról, hogy igazunkkal mások igazát kioltsuk, azt tudva, hogy az igazság egy. A csüggedésben is kitartó elszántság. A vereség elviselése. A támadások szelíd tudomásulvétele. A rosszindulat megelőző leszerelése szeretet és jóindulat által. Az idő fogytával növekvő türelem. A várakozás kegyelmi idejének felelős felhasználása. Mások haladásának támogatása. És a lépcsők még alig fogytak. . . Az egységtörekvéseket kritikusan szemlélő ember lehet elégedetlen, de csak azzal, amit ő nem tett meg. Félelmetesen elmaradott szemlélet uralkodik nálunk, amelyben a vallási nevelésnek nagy felelőssége, így rengeteg teendője van. A teológiai félműveltség, mások eredményeinek figyelmen kívül hagyása, az érdektelenség, a félelem és a gyanakvás minden felekezet tagjaiban egyre átláthatatlanabb falakkal osztja meg az egységes kereszténység tágas életterét. Ha lépünk egyet, elvárjuk, hogy mások is lépjenek. S ha ők lépnének, mi inkább gyanakvóan meghátrálunk. Pedig az egység útján nincs kötelező haladási sebesség. Sebességkorlátozás sincs. Szabad előzni is, de nem mások rovására, nem egymással, hanem a közös célért versenyezve. A vakmerőség és bizonytalankodó óvatosság egyaránt balesetveszélyes. A cél az egység krisztusi teljessége. De vajon mi ennek a tartalma? A vatikáni zsinat Szent Pál apostoli gondolatát folytatva az egyházat Krisztus misztikus testeként értelmezi, és ez igen szemléletes, az ökumené szempontjából is kimeríthetetlenül gazdag kép. A szerves és eleven egység Jézus szőlőtőhasonlatában is tökéletes. Az élő test azonban nemcsak megengedi a szervek egyedi különbségeit, hanem egyenesen követelménnyé is avatja. (Egyik szerv sem mondhatja a másiknak: nincs rád szükségem.) Ebben a képben nincsenek fölösleges vonások. A test minden sejtje felelős az egészért, egy szerv hiányát az egész test megérzi. A Krisztus fősége alá rendelődő szervek élete a szolgálatok láncolatában teljesedik ki. (A szolgálatok különfélék, de a Lélek ugyanaz.) Az egész test isteni életre hivatott. A krisztusi teljesség mértéke a Szentháromság egységében érzékelhető. Ahogy János magyarázza Jézus létét az Atyában, úgy értelmezi az egyház is immanenciáját Krisztusban. A zsinat a szentírási képek elevenségével választ ad Isten népe megosztottságának dilemmáira. A különbözés tehát nem valami rejtegetni való fogyatékossága a testnek, hanem egészséges működésének feltétele. A lényeg ez, s nem a történelmi formák merev alkalmazása. A formalizmusukért lépten-nyomon megrótt farizeusok nemcsak zsidók, hanem katolikusok, ortodoxok, evangélikusok, reformátusok, anglikánok, baptisták, unitáriusok, és még számtalan más keresztény felekezethez, szektához tartozók is lehetnek. Ám ennek a misztikus testnek is lehetnek, s vannak is élősködői. A Szentlélek templomának éppúgy megvannak a kufárjai, mint a jeruzsáleminek. (De nem a külső szennyezettség számít. A bemocskolt egyház Jézus véres, sáros istenarcát tárja elénk.) Az az egyetlen Isten, aki pusztán létezésével nevezi meg magát, nem zár ki ismeretéből senkit. Az „Atyával egylényegű" Istenember teste „értünk, emberekért" gyaláztatott meg. A krisztusi test táplálék. Az élet kenyere. Az ige, a szellem a megtestesülés örök misztériumában átlényegül az anyag, a kenyér megtörhető és elosztható anyagába. A mi Istenhez vezető egyetlen utunk Jézus. De nem uniformisban masíroztat maga felé Isten ezen az úton, hanem szabadságunk kiteljesítése által. Léphetünk egyszerre is, de ez nem kötelező. Siethetünk, de le is maradhatunk. Előnyünkből hátrány is lehet. Utolsókból elsőkké is válhatunk. Vakon tapogatózhatunk, vagy bénán, mankóval araszolhatunk. Csak mindig úton legyünk, mint Jézus! Színes és boldog zarándoklatban csatlakoznak a különböző korok népei ehhez a mennyei Jeruzsálembe vezető menethez. Jézus a tanítványai közé is különböző képességű, temperamentumú, jellemű embereket hívott meg. De volt, aki nem fogadta el a meghívást, mert neki „kemény" volt a tanítás, vagy túl gazdag volt, elmehetett szabadon. Leléphetett az útról. És csókkal is árulóvá válhatott. Leülhetett az árokpartra. Vagy fölállhat onnan ma is, fölmászhat a fügefára, s ha nyomorék, és „nincs embere", kívülről is megszólíthatja Dávid Fiát. „Senki sem jöhet hozzám, ha Atyám meg nem adja neki." (Jn 6,65) Nagy terheket cipelve azonban nem lehet messzire jutni az úton. Jézusban tehát ezt az utat kellene először észrevenni. (Jöjj, kövess engem!) A misztikus test is utakkal, pályákkal van behálózva. Ezek az erek, idegpályák biztosítják az éltető keringést a fő és a tagok között, a test egészséges, immunrendszerrel védett működését. Nemcsak néznünk, hanem látnunk is kell, hogy az utat megtaláljuk. Talán első látásra ez az út egyirányúnak tűnik, hiszen keskeny. Egyszemélyes, személyes út. Pedig Jézus az Atya útja az emberhez, s ugyanez az út vezet vissza Istenhez. Egyetlen út, ezért egységbe vonja a rajta haladókat. Nem küldhetünk magunk helyett mást. Kívülről odakényszeríteni senkit nem lehet, de ezen haladva bárkit hívhatunk. Sőt hívnunk kell. De személyesen kell meglátnunk az utat. Ha sokan mennek rajta, könnyebb észrevenni, nagyobb hozzá a bizalmunk. Nehezebb akkor meglátni, amikor üres, és a tömeg máshol tolong. Jézus a farizeusoknak mondja: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. De ti azt mondjátok: látunk." (Jn 9,39-41) A keresztény egység építésében gyakran kellene ellenőriznünk látásunkat. Elvakíthatóságunk tudatában kérhetjük Jézust: „Tedd, hogy akik látnak, elvakuljanak." (Vö. Mt 10,50-52) Talán azt hisszük, jól látunk már. Mi látunk jól? Saulnak is el kellett vakulnia, hogy Pálként igazán látásra nyíljék a szeme. (ApCsel 13,11) Amikor Jézust két vak a gyógyulás reményében hazáig kísérte, megkérdezte tőlük: „Hiszitek-e, hogy tudok valamit tenni veletek?" (Mt 9,27-31) Igenlő válaszuk után Jézus meg sem érinti őket, csak rájuk hagyja: „legyen hitetek szerint." A jerikói vakok is kérték a látást, és Jézus érintésére látókká váltak. Látva követték őt. (Mt 20,29-34) A látók közé sorolhatjuk már vak állapotában is azt a betszaidai koldust, aki Dávid fiában érzi meg a világosságot. Egységre vágyva nemcsak a teológusoknak, hanem minden kereszténynek abból a leckéből kellene kiindulni, amivel Pál a zsidókat tanította: „te, aki ismered Isten akaratát, és meg tudod különböztetni a jót és a rosszat, mert a törvény kioktatott; te, aki magadat a vakok vezetőjének, sötétben élők világosságának, oktalanok tanítójának, éretlenek mesterének tartod; te, aki a törvény által hozzájutottál a tudás és igazság szabályához – hogy van az, hogy te, aki mást tanítasz, magadat nem tanítod?" (Róm 2,18-21) Nem tudjuk, betegség-e, vakság, bénaság-e a keresztény egység történelmi megbomlása. Nem tudjuk, kedves-e Isten előtt az a sokféleség, amit a felekezetek és szekták sokasága jelent. Nem tudjuk, mi vagyunk-e az igazság letéteményesei. Ha azok volnánk, talán tudnánk. De csak azt tudjuk, hogy Isten a tökéletes igazság. Hozzá közeledve, beléveszve az igazság részeseivé válunk. Az igazságra rálátva Istent látjuk. Vannak, akik csak látva hisznek. Ők valójában már nem hisznek, hanem még csak tudnak. De boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek. (Vö. Jn 20,29) (Ők már vagy még nem tudnak mást, mint azt, hogy hinni többet lehet, mint tudni.) Mert a szakadást, sérülést, csonkulást is csak a hit gyógyítja. „Menj, hited meggyógyított téged!" Nem fölösleges a tudomány, a művészet; szükségesek a teológiai, logikai érvek, jogos a filozófia általánosítása, hiszen ezek az eszközök az emberi nagyrahivatottság Istentől kapott bizonyítékai. De keveset érnek, ha elzárják az embert a hit útján a végtelenre nyíló, boldogító megismeréstől. Akkor előbb-utóbb feledésbe merülnek, komikusan korszerűtlenné válnak. A hit sosem avul el. Az egység isteni tulajdonság. Az Igazság komponense. Megismerni egyelőre csak „tükör által, homályosan" tudjuk. Vágyódásunk rá nem más, mint Isten iránti vágyunk. A vágyódó ember hiányt ismer fel. A gazdagság, a szabadság, a béke, a közösség, az otthon hiányát. A hiány ösztönöz, útnak indít, és tettekre sarkall. Ezt a vágyunkat a hit kegyelme képes ébren tartani, hiszen beteljesítése Isten ígérete: a boldogságot meghirdető Krisztus teljességének mértékében.
LELKIPÁSZTORKODÁS György Attila MILYEN EGYHÁZAT SZERETNÉNK? Szerkesztői bevezető György Attila plébános itt következő írását egy levél kíséretében szétküldte magyar paptestvéreinek. „Az itt olvasható gondolatok – írja levelében – Egyházunk szeretetéből születtek, és mindenkit arra szeretnének ösztönözni, hogy gondolkozzunk, kérjük a Szentlelket, hogy bölcs meglátásokkal, konkrét ötletekkel fáradozzunk annak érdekében, hogy Jézus szándékának megfelelően »ragyogó« legyen Egyházunk, és az evangélium világosságát áraszthassa a sötét világban. Nem kerültem ki az ún. kényes kérdéseket sem, hiszen egy családban mindent meg lehet és meg is kell beszélnünk.'' A tapasztalt sashalmi plébános, több lelkipásztori-kateketikai könyv szerzője, az igazi egyházias érzéktől vezetve foglalkozik a legkényesebb kérdésekkel is. Jóllehet írását „belső használatra" szánta, kifejezett kérésemre beleegyezett, hogy leközöljük a Távlatokban; vitaindító, gondolatébresztő cikknek szánjuk, hogy olvasóink, elsősorban is a lelkipásztorok, szóljanak hozzá saját tapasztalatuk alapján. Fórumot szeretnénk tehát nyitni lapunkban ezekről az égető kérdésekről, egyházunk jelenlegi és jövendő sorsáról. A kérdéskörbe természetesen beletartozik az elmúlt negyven, ill. a legutolsó négy év problémáinak felmérése is. Karácsonyi számunkban kísérletet teszünk erre egy kerekasztal-beszélgetés keretében. Egyben megkezdjük a György Attila írásához fűződő megjegyzések, kritikák és kiegészítések közzétételét. Szeretnénk, ha a hozzászólásokat valóban az Egyház szeretete, a jelenéért és jövőjéért való reménykedő aggódás sugallná, nem pedig az a romboló és egyoldalú kritika, amelynek hangja egyre inkább erősödik a hazai sajtóban is – a „szabadság", az „egyházi demokrácia", a „jézusi örökség", vagy akár a „zsinati reform" jelszavai alatt. Szükség van kritikára, de úgy, hogy az árnyak mellett a fényeket is lássuk, a reményt keltő jelekre is figyeljünk; szükség van az egyházon belüli információáramlásra és párbeszédre, de ne „kívülről" bíráljuk Egyházunkat – esetleg fokozva az éppen kívülről jövő és romboló bírálatokat, egyoldalú ferdítéseket –, hanem mindig annak tudatában, hogy én magam is – püspök, pap vagy világi hívő – a Test tagja vagyok, tehát magamtól is számon kérem a küldetésemhez való hűséget. Szabó Ferenc
Reménytelen vállalkozás lenne egy rövid tanulmány keretében áttekinteni korunk lelkipásztori problémáit, és egyetemes érvényű megoldást ígérni. Számtalan könyv, tanulmány igyekszik feltérképezni a jelen vallási arculatát, és keresi azokat az utakat, amelyek az eredményes aratás felé vezethetnek. Az itt közölt írásban ez lesz gondolataink irányítója. Szűkebb hazánk kis utcájából, a gyakorlat fészkéből szállnak fel gondolataink, hogy másokat is erre késztessenek. Közös nagy problémáinkat csak közös erőfeszítéssel oldhatjuk meg. A második világháború vége felé, 1943-ban rendezték meg a népi írók az ún. szárszói konferenciát. Németh László előadása sötét színekkel ecsetelte a magyar jövőt. Előadása végén Veres Péter volt az első hozzászóló. Kijelentette: „Németh László előadásával bevonult konferenciánkra a halálhangulat." Hazánk és Európa kereszténységet vizsgálva hasonló kísértés környékezi meg az Egyház jövőjéért aggódó szemlélődőt. Nincs ebben semmi szokatlan, hiszen Pascal szavai szerint Krisztus, illetve az Egyház agóniája a világvégéig tart. Igaz, Jézus jómaga vállalt kezességet Egyháza fennmaradásáért, de azt nem mondta, hogy ez az ígéret minden részegyház létét biztosítja. Mindezt történelmi példák bizonyítják. Felvetődik tehát itt és most a kérdés: Mit lehet, és mit kell tennünk, hogy a magyar Egyház megmaradjon? Más szóval a kérdést így is megfogalmazhatjuk: Milyen Egyházat kell akarnunk, ami méltó a holnapok életére? A válasz könnyű és egyszerű. Olyan Egyházat kell akarnunk, amilyet Jézus Krisztus akar. Ezt a krisztusi akarást Pál apostol így fogalmazta meg egyik levelében. „Krisztus ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen." (Ef 5,27.) Nincs tehát ellentétben az Egyház szeretetével, ha meglátjuk szeplőit és ráncait. VI. Pál pápa egyik zsinati beszédében fölvetette a kérdést: Mire van leginkább szüksége Egyházunknak? Ezt válaszolta: Hogy szeressék. Akkor is, ha belepi testét és ruháját a zarándokút pora. Akkor is, ha nem felel meg mindig és mindenben a „názáreti Ács" ízlésének. Valahányszor egyházközségére, híveire panaszkodó lelkipásztorral találkozom, mindig felidézem a nácik által kivégzett lutheránus lelkipásztor, Dietrich Bonhoeffer figyelmeztetését: „Aki egy elképzelt egyházközséget szeret, tönkreteszi a valódit..." A helyes, az okos szeretet abban is megnyilatkozik, hogy nem nyugszunk bele a jelenlegi állapotokba. Erre törekedett a II. vatikáni zsinat is, amelyről méltán jegyezte meg Henri Fesquet: „Először történt meg az Egyház életében, hogy a saját »démona« ellen fordult." Az Egyház szükségessége Napjainkban sokan vitatják az Egyház létjogosultságát, és Heine gúnyos szavaival javasolják: Adjátok fel neki az utolsó kenetet! Szinte sorba állnak a buzgó temetkezési vállalkozók, és lelkesen ajánlgatják az ún. egyház nélküli kereszténységet. Még az evangéliumra is hivatkoznak, jóllehet méltán jegyzi meg Jean Daniélou egyik tanulmányában: „Ha valami egész bizonyossággal igazolható az evangéliumból, ez elsősorban Jézus tudatos, szívós erőfeszítése az Egyház szervezetének létrehozására." A modernista Loisy és társai szerint Jézus nem volt más, mint egy eredményes vándorprédikátor, aki szokatlan lelkesedést ébresztett hallgatóiban. Ez a lelkesedés egyesítette apostolait, akik Jézus szándékától függetlenül létrehozták az Egyház intézményét. Ezzel szemben az evangéliumból kiviláglik, hogy Jézus rövid nyilvános működése alatt elsősorban nem az igehirdetést tekintette a legfontosabbnak, hanem apostolai nevelését, felkészítését egy olyan igehirdetésre, amely az övétől eltérően nem a tér és az idő szűk körére korlátozódik. Jézus apostolaival kezdte meg az Egyház szervezetének kiépítését. Az apostolok magatartását a bizonytalanság jellemezte mindaddig, amíg pünkösd ünnepén, a Szentlélek „üzembe" nem helyezte az Egyházat, és elindította hosszú zarándokútjára. Mindezt klasszikus tömörséggel foglalja össze egyházunk nagy tanítója, Prohászka Ottokár: „Ha nincs Egyház, nincs Szentírás. Ha nincs Egyház, nincs kereszténység. Ezt teljes, mély meggyőződéssel ismétlem: Ha nincs Egyház, nincs kereszténység. Mert elsöpörte volna az isteni magot a szél, azt az evangéliumi gyöngyöt összetörték volna, azt a szelíd mécsest, amely az evangélium olajából táplálkozik, kioltották volna..." Az igehirdetés szolgálata Az élet végén elhangzó szavak mindig mélyen belevésődnek emlékezetünkbe. Ezért tartjuk tiszteletben minden embertársunk végakaratát, végrendeletét. Jézus búcsúbeszédében különös hangsúlyt kapott az evangélium hirdetésének parancsa. „Menjetek és hirdessétek!" Nem véletlen, hogy az újszövetségi iratoknál előbb született meg az Egyház, mégpedig az igehirdetés és a keresztség „fürdőjében". Jézus elsőséget adott a szóbeli tanításnak, mert az örök igazságokat csak így lehet az időszerűség köntösébe öltöztetni, így lesz az igehirdetés, miként a Szentírás, az Isten és az ember közös műve. Sajnálatos, hogy a papság képzésében háttérbe szorul az igehirdetésre történő előkészítés. Már Teilhard atya fölpanaszolta, hogy az Egyháznak nincsen, miért nincsen kutatóintézete, ahol naprakészen kidolgoznák a tudományos kutatás, a művészi invenciók, a különféle ötletek anyagát, és az igehirdetés szolgálatába állítanák. A „nem írok, nem olvasok" kényelmes, de bűnös magatartása mindazoknak, akik az igehirdetés szolgálatába szegődtek. A legtöbb keresztény számára a prédikáció jelenti az egyetlen találkozást a jézusi üzenettel, és nem mindegy, hogy milyen bensőséges lesz a találkozás. Mivel minden embernek más és más a stílusa, ízlése, olyan anyagot kell összeállítani, kinyomtatni, amelyben mindenki ízlése szerint válogathat. Sajnos, meglehetősen szegény a hazai homiletikai irodalmunk. Az ún. sajtópropagandáról, annak szükségességéről nem beszélni kell, hanem csinálni. Minden főpásztor elsőszámú hirdetője az Isten igéjének. Minden tiszteletet megérdemel az a püspök, aki körlevelében jó példát ad a sajtóapostolkodásra, és szeretettel ajánlja papjainak, híveinek az erre alkalmas kiadványokat. Kispap koromban a váci egyházmegyében ezt mindig megtették. Túlterhelt papságunk számára fontos lenne ez a segítség. A hitoktatás ügye Minden gyakorló lelkipásztor tisztában van azzal, hogy milyen évtizedek sötétlenek mögöttünk, és a jelent sem hasonlíthatjuk ragyogó virradathoz. Keservesen tapasztaljuk Léon Bloy szavainak igazságát: „A közöny a legveszedelmesebb eretnekség." Az iskolai hitoktatás múltbeli gyakorlata mit sem változott; se vesszőt, se pontot nem tettek utána. Ha tegnap a félelem tartotta vissza gyermekeinket a hittanóráktól, ma a közöny, a túlzott szabadosság, és mindenekfelett az istentelen, erkölcstelen közszellem. Nem kell az evangélium azoknak, akik úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Sokan hiányolják a jó, a modern hittankönyveket, és bizonyára igazuk van. Ám szerény véleményünk szerint a valóságból kellene kiindulnunk. A tény az, hogy gyermekeink a jelenlegi helyzetben különböző életkorban kapcsolódtak be a hitoktatásba. Az is szomorú tapasztalat, hogy az elsőáldozóinkat és bérmálkozóinkat sohasem látjuk a szentség felvétele után. Ez még sokáig így lesz. Ezért arra kell törekednünk, hogy az elsőáldozási és bérmálkozási előkészületek során minden kezünkbe kerülő gyermek vagy felnőtt megismerje hitünk alapvető igazságait. Elsajátítsa azt a keresztény, vallási nyelvezetet, ami nélkül nem léphet be a Biblia világába. Ezt a célt szolgálná egy elemi és egy középfokú katekizmus, amelyben a hitigazságokat könnyen emlézhető stílusban, tehát didaktikai szempontok figyelembevételével közölnénk tanítványainkkal. Amikor megjelent a legújabb római katekizmus, Ratzinger bíboros megjegyezte: Lehet ennél jobbat is írni! Sajnálatos, ha néhánynapos fogalmazványt tesznek kötelezővé, és ezzel útját állják minden egyéni törekvésnek. Engedélyezni kell minden olyan hittankönyvet, sőt versenyeztetni kell azzal a szándékkal, hogy minél jobbak születhessenek. Ha egy hittankönyvben nincs semmi, ami ellentétes a tanítóhivatal tanításával, nem szabad megvonni a „nihil obstatot". Akkor sem, ha kérdései és válaszai nem egyeznek a hivatalos bizottság megfogalmazásaival. Az így megszerkesztett katekizmus mindvégig ott lehetne gyermekeink, híveink kezében, és segítséget nyújtana ahhoz, hogy habituális szinten sajátítsák el hitünk igazságait. A szentségek kiszolgáltatása Egyházunk életében mindig fontos feladat az idők jelének fölismerése. Ha ezt elmulasztjuk, vagy megkésve észleljük, a káros következmények elkerülhetetlenek. Az idők változásának figyelése természetesen nem jelentheti azt, hogy mindenben alkalmazkodjunk a „világhoz". Számos keleti, afrikai, amerikai kultúrának vannak olyan termékei, amelyek nem egyeztethetők össze az evangéliummal. Pál apostol intelme hozzánk is szól: „Ne szabjátok magatokat a világhoz!" (Róm 12,1) Részben igazat kell adnunk Dietrich von Hildebrandnak abban is, hogy korunkban nem csupán mítosztalanítás folyik, hanem új mítoszok is születnek. Ilyen új mítosz az az állítás, amely szerint a ma embere alapvetően különbözik a tegnap emberétől. Ez a hamis felfogás „trójai faló Isten városában". Jacques Maritain is figyelmeztet A garrone-i paraszt című könyvében, hogy korunk sajátos betegsége az ún. kronolátria, a jelen imádása. Márpedig a jelent nem imádnunk kell, hanem megszentelnünk. Ez a megszentelő tevékenység azonban nem történik meg egy csapásra, sok türelmet igényel. Tudomásul kell vennünk, hogy a világban uralkodó közszellem Nérónál is nagyobb zsarnok. Nehéz dolog kivonni híveinket démoni uralma alól. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy híveink (és nem híveink) milyen világban nőttek fel, és az ateizmus, a hamis tanítások mennyire megfertőzték életünket. Nem sokat követelhetünk azoktól, akikért semmit sem tettünk, semmit sem tehettünk. Ezért lelkipásztori munkánkban végzetes lenne ezt a szempontot figyelmen kívül hagynunk. Nem egy elképzelt egyházközséget kell szeretnünk, hanem a valódit. Nem áll hatalmunkban bárkiről kiállítani vallososságának személyi igazolványát. Minden hozzánk fordulót egyénileg kell megítélnünk, és nem szabad beszorítani elképzeléseink bármilyen szépnek tartott kalodájába. Az Egyház, az evangélium nemcsak igazságosság, hanem több ennél: irgalom. A tékozló fiak, a későn jöttek gyülekezete is. A jelenlegi katolikus állapotokat nem lehet máról holnapra megváltoztatnunk. Főleg nem azzal, ha az érzelmi alapokon álló gyűlöletet ébresztünk szigorúságunkkal az Egyház iránt. Inkább per defectum, mint per excessum vétkezzünk! Sohasem felejtem el Takács József professzorom mondását: „Száz ember közül egy, ha gondolkodik, az is rosszul." A szentségek kiszolgáltatásának vannak olyan feltételei, amelyek mindenkit köteleznek. Ám a Codex által meghatározott feltételeket ne tetézzük újabbakkal. Gondoljunk pl. arra, hogy gyermekeink túlnyomó többségben törvénytelen élettársi viszonyból születnek. Az elváltak sajnálatos módon ki vannak zárva a szentségi életből. Ne súlyosbítsuk ezt pl. azzal, hogy kizárjuk a keresztszülői és bérmaszülői tisztség vállalásából. Tudom, hogy ez nem szabályos, de alkalmas arra, hogy Egyházunkat atyai háznak tüntessük fel, ahol a tékozló gyermekek előtt is nyitva áll a kapu. Ne feledkezzünk meg az irgalom és a szeretet primátusáról. A papi egységről A II. vatikáni zsinat kiemelten hangsúlyozta a kollegialitás elvét; a papi, püspöki együttműködés, a testvéri, baráti közösség szükségességét. Már a két háború között hazánkban is komoly mozgalom indult ennek a lelkiségnek kialakítására és ápolására. Nyilvánvaló az ebben rejlő szellemi erő. Ennek tudatában érthető, ha a kommunista rendszer elsődleges céljai közé iktatta ennek az egységnek megtörését. Éket verni a püspökök és az „alsópapság", valamint a lelkipásztorok közé. Az ÁEH uralmának, engedelmes kiszolgálásának voltak haszonélvezői, akik önös érdekből vagy félelemből vállalkoztak erre a dicstelen feladatra. Ugyanakkor nagyobb volt a száma az üldözötteknek, és jó néhány püspökünk és papunk megmentette az Egyház becsületét. Nem tudok arról, hogy kellő tisztelettel meghajtották-e előttük az elismerés zászlaját. Annak ellenére, hogy ezt ők nem igénylik. Nem, tudom, hogy az ún. békepapság vezetői megtették-e a megtérést jelentő mea culpa mozdulatát. Ilyen romboló évtizedek után igen nehéz a papi egység kialakításán munkálkodni. Nyilvánvaló, hogy ennek elsősorban a főpásztorok részéről kell, kellene kiindulnia. A lelkipásztorkodó papság feladata a rájuk bízott hívekkel foglalkozni. A püspöki szolgálat elsősorban a papokkal való törődés szolgálata. Szomorú, ha egy körkérdésre: mit kapott a főpásztortól, az illetők felsorolják: dispozíciót, fizetési felszólításokat, felterjesztések kötelezettségét, de szeretetet aligha. Miféle atyai ház az, ahol hiányzik a legfontosabb kohéziós, egységet teremtő erő: a szeretet? Nem mindenki keresztény, nem mindenki pap, nem mindenki püspök, aki úgy néz ki, mint pap vagy püspök. A felszentelés megteremti papságunk kegyelmi létalapját, de ez terméketlen marad erkölcsi megvalósítás nélkül. Kiöregedett papságunk nehéz időket élt át, áldozatos munkáját elsősorban nem piros cingulumokkal és süvegekkel, hanem szeretettel kell, kellene jutalmazni. Nem csupán róluk, hanem velük együtt dönteni számos kérdésben, és mint barátokat kezelni őket. A lelkipásztor nem a püspök szolgája, hanem Jézus Krisztusé. Már csak ezért is tisztelet illeti őket. Minden pap és minden főpásztor csakis szeretetével szerezheti meg az őt megillető tiszteletet. Bárcsak minden püspöki hivatal vagy palota bejárata fölött ott ékeskedne láthatatlan betűkkel az ősi felirat: Porta patet – cor magis: A kapu nyitva, a szívünk még inkább! Milyen örömmel tapasztalta ezt pl. a váci egyházmegye papsága Hanauer A. István püspöksége alatt. Nem véletlen, hogy egyszerűen csak így emlegették papjai: Atyánk. Tagadhatatlan tény, hogy az utóbbi évszázadokban olyan személyiségek léptek Szent Péter örökébe, akik méltóképpen töltötték be szent és nehéz szolgálatukat. Vajon minek köszönheti a pápaság erkölcsi nagyságát és tisztaságát? Nagymértékben annak, hogy egy tekintélyes bíborosi testület komoly megfontolások alapján választja az egyház legfőbb pásztorát. Mindez arra figyelmeztet, hogy a közösséget annyira kedvelő Szentlélek szívesen fogadja a közösségek hívását és beleszólását az egyházi vezetők kiválasztásába. Bizonyos értelemben ma is igaz: a nép szava – Isten szava. Így történt ez az ősegyházban is, ahol még józan gátak között folydogált a centralizmus nem mindig veszélytelen folyama. Ha fontos Róma püspökének kiválasztása, ugyanilyen fontos a megyéspüspököké is. Csak sajnálnunk kell, hogy egyes korokban a világi hatóság, nálunk az ateista kormányzat is beleszólt a püspöki, plébánosi kinevezésekbe. De még ennél is sajnálatosabb, hogy ugyanezt nem teheti meg pl. az egyházmegyék papsága. Semmivel sem rontaná a pápai hatalom érvényesülését, ha a kinevezések alkalmával körültekintően a közösségek véleményét is figyelembe vennék. Jézus hívása, kiválasztó szeretete igen sokszor a közösségek közvetítésével érkezik a meghívottakhoz. A laikusok szerepéről Tagadhatatlan, hogy világszerte és így hazánkban is a munkaerő, a papság, a szerzetesség egyre csökkenő létszáma okozza a legnagyobb gondot. Az aratás nagy, a munkás kevés. Egyre több egyházközség marad lelkipásztor nélkül, és állandó rohangálás, kapkodás, túlterhelés jellemzi a működő papságot. Az ezredfordulóra még rosszabb lesz a helyzet. Magyarországon legalább tízezer pap és ugyanennyi szerzetes és szerzetesnő hiányzik. Mindezt fájdalommal, sajnálkozva emlegetjük, de ebben is fel kell ismernünk az „idők jelet". A szolgálati papság csökkenése felszínre hozza a laikus hívek királyi papságát és apostoli küldetését. Egyre több „papi funkciót" lehet és kell átadnunk a világban élő, nem felszentelt híveknek, és le kell győznünk azokat a félelmeket, amelyek az ún. „klerikális egyház" leépülését, átépülését kísérhetik. Ezzel kapcsolatban egyre többet kell beszélnünk a nők szerepéről az egyházi életben. Kari Barth protestáns teológus jegyzi meg: „A teológiával való foglalkozás a legférfiasabb foglalkozás." Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nők nem lehetnek jó teológák, és miként az élet egyéb területén, a teológia művelésében is nem állhatják meg a helyüket. Éppen ezért szomorú, ha a levelező tagozat női hallgatói arról panaszkodnak, hogy egyes papi előadók, vizsgáztatók leszólják a női nemet, és azt a látszatot keltik, mintha az evangélium egy hímnemű világ szószólója lenne. Az orosz vallásos nőmozgalom vezető egyénisége, Tatjána Goricseva írta a közelmúltban, hogy az orosz egyházat az idős asszonyok mentették meg. Ki tagadhatná, hogy hitünk megtartása érdekében hazánkban is a nagymamák mutatták a legnagyobb kitartást és bátorságot? Ha gyermekeimtől megkérdeztem: kitől tanultál imádkozni? a legtöbben a nagymamát emlegetik. Mindezért csak a legnagyobb elismerés illeti őket. Albert Schweitzer jegyzi meg, hogy az egyház jövője attól függ, miként viszonyul a Lázár-problémákhoz. Kalkuttai Teréz anya nővérei minden országban elfogadásra találnak, mert a legszegényebbek szolgálatával hitelesítik emberi értéküket és kereszténységüket. Mindebből nyilvánvaló, hogy a nők karitatív tevékenysége nem az evangelizáció peremére szorult szolgálat, hanem annak szívében van a helye. Elsősorban ez a nők papi szolgálata, amire nem kell őket fölszentelni, mert erre születtek. Az is nyilvánvaló, hogy a világban élő házas férfiakban sokszor több az apostoli buzgóság, az igazi jámborság, mint sok felszentelt papban. Egy olyan társadalmi közegben, ahol diaspórikus állapotban élnek a keresztények, sokan gyökértelen városi közösségben, nélkülözhetetlen a világi keresztények apostoli szolgálata. Gasquet bíboros beszélte el, hogy valahol egy újonnan megtérő megkérdezte plébánosát: Mi lesz a dolgom az egyházban? A válasz így hangzott: Beül a padba, meghallgatja a prédikációt, ha kell föláll, letérdel, meggyónja bűneit, és szentáldozáshoz járul. . . Úgy látszik, tette ehhez a bíboros, a plébános elfelejtette megmondani a legfontosabbat, ti. hogy az illető hívő kinyitja a pénztárcáját, és adakozik... Nincs szüksége a lelkipásztornak bólintójánosokra, inkább bölcs tanácsokra. Nem az a dolga, hogy dirigálja az egyházközséget, hanem inspirálja. A papi nőtlenségről – celibátusról Nem folytathatunk struccpolitikát, és erről a fontos kérdésről sem hallgathatunk. Főleg egy idős ember szólhat erről, aki már nem érdekelt ebben a kérdésben, és a maga számára áldásosnak tartja a celibátus intézményét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tárgyilagosan ne vesse fel ezt a kérdést is. Nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben nem illetékes bármilyen döntést hozni egy egyházmegyei vagy nemzeti zsinat. Ez a kérdés az Egyház egészét érinti, és a Szentszék, a pápa által vezetett tanító- és kormányzóhivatalé a döntés joga. Levelet kaptam egy buzgó világi hívőtől, aki számos szentírási szöveget idézve kérte ennek a kérdésnek felvetését. Történelmi tény, hogy az első évezredben házas emberek irányították az egyházközségeket, akik közül igen sokan hősi hitvallói, sőt vértanúi voltak Egyházunknak. Vagy a jelennél maradva tudjuk, hogy mennyi családos, görög katolikus vagy ortodox pap vállalta hivatásáért a koncentrációs táborok nyomorúságát. Egyházunk életében komoly előrelépést jelentett a szerzetesrendek kialakulása, akik hármas fogadalmukkal: tisztaság, engedelmesség, szegénység, az egyház élcsapatává váltak, ők végezték el Európa megtérítését, és a világmisszióban is ők jártak és járnak az élen. Afféle lelki „gyorshadosztályt" alkottak, mind a szent tudományok ápolásában, mind a pogány népek megtérítésében. Ezek a körülmények sugallták a gondolatot, hogy ha nem is fogadalom formájában, de egyházfegyelmi, zsinati határozattal a nőtlenséget az egyházmegyés papságra is kiterjesszék. Nem kétséges, hogy ennek az életformának megvannak a bibliai gyökerei – az evangéliumi tanácsok –, és immár sok száz év alatt sok-sok lelki értékkel gazdagította Egyházunkat. A nőtlenség vállalása nem természetes, hanem természetfölötti, hősi állapotot jelent. Mindezek ellenére meg kell mondanunk, hangsúlyoznunk kell egy fontos körülményt. Nevezetesen azt, hogy a szerzetesek hármas fogadalmukat nem magányos környezetben, hanem egy baráti, testvéri közösségben valósítják meg. Nem tesznek fogadalmat a legnehezebb életformára, amelynek magányosság a neve. Igaz, hogy a jelenlegi paphiány nem írható kizárólag a celibátus rovására, de komoly része van benne. Kedves barátom beszélte, hogy a würzburgi egyetemen háromszázan végzik nappali tagozaton a teológiát. Közülük azonban csak hatvanan készülnek papi, illetve szerzetesi pályára. Megkérdezték a többieket, vállalnák-e a papságot, ha engedélyezve lenne a házasság? A többség igent mondott. Arról van ugyanis szó, hogy a házasság nem kizáró oka a szolgálati papságnak, és sok botránytól óvná meg az Egyházat. Szekularizált világunkban csak a családi élet kertjében számíthatunk a hivatások ébredésére, amint ezt görög katolikus testvéreink példája bizonyítja. Egyébként egy huszonéves fiatalember nem tudja a maga teljességében felfogni, felértékelni a házas és a nőtlen állapot jelentőségét, és saját erőit sem. A regényíró Balzac kissé cinikusan jegyzi meg: Ki tudja, hogy a nők erénye nem vérmérséklet dolga-e? Sajnos, a kezdeti lelkesedés után, olykor a magányosság szigetein sokan meggondolják magukat. Jóllehet hitüket nem veszítik el, feladják a papi életet; tudomásunk szerint több tízezer a számuk. Úgy gondolják: Jobb megházasodni, mint égni. . . Nem vethetünk követ rájuk. Egy osztrák folyóirat erről a kérdésről írva felveti a kérdést: Mi a fontosabb a jelenlegi történelmi helyzetben: hogy legyenek lelkipásztorok, vagy legyen celibátus? Jobb lenne a fakultatív gyakorlat mellett dönteni. Tudom, nehéz egy ilyen döntés, de szükséges. Befejező sorok Szeretném hangsúlyozni, hogy az itt leírt gondolatok nem büszkélkednek a tévedhetetlenség pecsétjével. Minden mondata megcáfolható, vitatható. Csak egy szeretetből fakadó hang akart lenni abban a kórusban, amelynek a Szentlélek a karmestere. Alázattal alávetem tehát az illetékesek ítéletének, szíves örömest meghajlok a teljesebb igazság előtt. Mindennél fontosabbnak tartom Jézus óhajának teljesítését: Egyházunk egységét. Téves úton járnak mindazok, akik a szeplők és ráncok miatt ellenségként fordulnak el Egyházunktól. Az Egyház ellenére nem lehet szentté lenni! Ezért vállalták az Egyház képviselőinek elmarasztaló rendelkezéseit azok a nők és férfiak, akik talán legtöbbet tettek az Egyházért. Csak az utókor értékelte őket. Igazuk tudatában is vallották: Az Egyház az engedelmesség háza (Origenész). Amelyik közösség, kisközösség nem ezt vállalja, az Szent Ágoston szava szerint féreg az Egyház sebén. Arccal a jövendő felé Egy római teológiai professzor, amikor Egyházunk jövőjéről beszél, különbséget tesz a futurum és az advent között. Mit jelent az általa említett „futurum" fogalma, szava? A jövőnek azt a formáját, amelynek alakulásában részt vesz az emberi tervezés és akarat. Hitünk tanítása szerint – amit egyesek nagy hibának mondanak – Isten a föld gazdájává és a történelem alakítójává tette az embert. Ilyen értelemben tehát részese a jövő, a futurum alakításának. Ez a körülmény – az emberi természet ismeretében – sok veszélyt rejt magában. Ugyanakkor a keresztény felfogás ismer egy másfajta jövőt is, amit „adventnek" nevezünk. Ennek sajátossága, hogy irányát, tartalmát az élet Ura, Isten határozza meg. Ennek köszönhető, hogy a jövő nem úgy alakul, ahogyan mi azt elképzeljük. Reményeinket ez a hit táplálja az erő olajával. Hisszük, hogy a történelem szövőszéke mellett az Isten ül, és igazában ő alakítja jövendőnket. A keresztény ebben az adventben él, és minden tevékenysége közepette ez a szent várakozás az alapállása. Fülünkbe cseng Jézus biztató szava: „Ne féljetek, én legyőztem a világot!"
Szabó József IMÁDSÁGRA NEVELÉS A HITTANÓRÁKON AZ ÉLETKORI SAJÁTOSSÁGOK FIGYELEMBEVÉTELÉVEL Általános megjegyzések Korunk embere nem tud imádkozni, s ez nem az imádság, hanem korunk embere ellen szól. Még pontosabban: korunk ellen. Nem jó az embernek egyedül. Pedig ez vált korunk eszményévé. Ez áll gyakran az Isten nélküli életvitel hátterében azoknál, akik szabadon dönthetnének Isten mellett, mivel erre neveltetésük, kulturális alapjuk is adott. A szentháromságos Isten azonban egyesegyedül a lélektől lélekig ható szeretetközösség művében jelenik meg az ember számára. Sok esetben a gyermek eleve determinált a társtalanságra, hiszen nem teljes az ő elfogadása. Gyakori, hogy a gyermek nem a férfi és a nő gyermekre vágyakozó szerelmének kívánt gyümölcse, hanem egy érzéki hancúrozás keserű „mellékterméke". Ez pedig kevés egy ember valós elfogadásához. A kicsi gyermeknek úgy is szoknia kell az egyedüllétet, ha nem az édesapa él otthonukban, hanem egy „új bácsi", aki anyunak „jobban tetszik, mint a papa". Ám mellette a kisgyermek társtalan. Viszonylag jó „partneri kapcsolatot" alakít ki a tévével, a komputerrel és a kutyával, de ezek a kapcsolatok mégsem elégítik ki maradéktalanul. Ezzel a „természetes korai pótlékkal" alapvetően hozzászokik ahhoz, hogy mindig pótlékban gondolkozzék. Szexuális kapcsolataiban sem talál társat, hiszen ránevelték, hogy ne társat, hanem élvezeti cikket keressen. Teljesen beérett szexuális kapcsolatra egyébként is csak a felnőtt képes, viszont korunk egyik alapvető jegye, hogy egyre kisebb a tere és a lehetősége annak, hogy az emberi személy emberként valóban kiteljesedjék, hiszen tömegáruvá lett, az egyéni döntési felelősség tere egyre inkább zsugorodik. Ez mindenféleképpen egy gyötrő hiányérzést szül. Ebből fakadó lázas önmegvalósítási törekvései során felnőttként is egyre inkább egyedül marad. Ebben az eltévelyedésében szükségszerűen érkezik meg az az életszakasz, amikor a vallásnak, az istenhitnek a maga jótékony hatásaival be kellene lépnie az életébe. Az értéktelenedő emberi élet sajátos kríziseivel önmaga jelöli ki az Istenre találás helyét. Ám ekkor mégsem Isten érkezik meg, hanem az, amihez hozzászokott, a pótlék: az alkohol, a tévémánia, a kutyatartás, a rituális kollektív gyűlölködés. Sorsának nem jobbra fordítóját, hanem okozóját keresi, ezért az eszménynélküliség az ő életében egyúttal nagyfokú érzéketlenséget is jelent Isten iránt. Az ember gyakran oly mértékben elembertelenedik, hogy ebben az állapotában már maga az emberség ellen – mint irritáló idegen valóság ellen – támad. Voltaképpen ez húzódik meg mindig a keresztényüldözés mögött is: támadás az emberi valóság ellen. Az a természetes szeretet, amely körülveszi a gyermeket, keveredik a fentebb megfogalmazott jelenséggel. Bármennyire is ideális miliőben él a gyermek, az Isten-kereső lárma és az idealizált nihil számtalan csatornán árad bele az életébe. Döbbenetesen enerváltak és lelkileg fáradtak a gyerekek és a fiatalok. Egy pedagógus mondta:„Semmi kezdeményezőkészség, semmi lelkesedés nincs az osztályaimnál. S ez a kisebb baj, de képzeld, már rosszalkodni sem vágynak! Ez pedig az életenergia hiánya. Életenergia nélkül pedig nem lehet kijönni a krízisekből, legfeljebb az odanyújtott narkotikumot képesek majd elfogadni." E rövid tanulmány kapcsán nem áll módomban tovább árnyalni a problémát, de ez a valóságelemzés talán elegendő ahhoz, hogy a gyermek imaéletének kialakításához az alapvető szempontokat figyelembe vegyük. 1. Az imádság személyes istenkapcsolat. Ezért a gyermeket meg kell ajándékozni az elfogadás élményével, és hozzá kell szoktatni ahhoz, hogy ő is elfogadjon másokat: gyengét, csúnyát, szegényt. Az imádságra nevelés tehát az elfogadásban megmutatkozó felebaráti szeretet jeleivel kezdődik. 2. Az imádság dialógus. Képtelen lesz a hitoktató imádságra nevelni, aki nem tud dialogizálni a mindenféle helyzetben és a mindenfele körülmények között élő gyermekekkel. Az imádság a legteljesebb kommunikáció Istennel önmagámról, aminek természetes alapját és hátterét képezi a felebaráttal való kommunikációs készség kiművelése. 3. Az imádságra nevelés továbbá azzal kezdődik, hogy meglátogatom a gyermeket az ő magányában, addig a pontig megyek le, ahol ő éppen van, s ott fogom meg a kezét. A fiatalság magatartásának kárhoztatása a legbiztosabb jele annak, hogy az illető felnőttnek nincs pedagógiai érzéke, és saját életének sekélységéből tehetetlenül vagdalkozik. A gyerekek és a fiatalok pontosan ott vannak, ahol lenniük kell, ahová a felnőttek taposták őket. 4. A gyermek életkori sajátosságait nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor imaéletük alakítgatásába kezdünk. Az általános hitoktatási dekrétum „az életkorok szerint differenciált hitoktatás"-ról beszél. (5. rész) Ez vonatkozik az imádságra nevelésre is. Gyakran megesik, hogy konvertita felnőttek – akik különösképpen késztetést éreznek mások hitének rendbetételére – hitoktatásra vállalkoznak, és pontosan azt az imaéletet akarják kialakítani a kicsi gyermekekben, ami náluk, meglett embereknél állt be. A felnőtt hatalmas életproblémáit és tapasztalatait nem feltételezhetjük a gyermekek imái mögé. A gyermekeknek egészen más Isten-kapcsolat és egészen más ima való, mint a felnőttnek. Az életkori sajátosságokra érzéketlen hitoktatónál történik meg gyakran az, hogy elkezdi a hittant több tucat gyermekkel, aztán néhány hónap múlva öt-hat lelkileg labilis gyermek marad már csak körülötte, de boldogan dicsekszik mindenfelé, hogy micsoda csodálatos hittanokat tart, mennyire Istenre talált a maradék, és milyen jó, hogy a többiek már nem zavarják a csodálatos elmélyüléseket. A jó hitoktató egyik ismérve, hogy valamennyi hittanra jelentkező gyermeket meg akarja tartani, azok meg is maradnak, sőt újabb társakat hoznak magukkal. Tizenkét éves korig a gyermek imaélete nem az elmélyülés, hanem a játékos (cselekvésekben, programokban kifejeződő) lelkesedés Jézus iránt, és a rajongó tisztelet az Atya felé, mégpedig közösségben és minél nagyobb közösségben. A legkisebb munkaközösség 12-25 személyből álljon. Ez megfelel az optimális iskolai munkaközösségnek is. Ha négy-öt gyermek van csak a hittanon, akkor a tudat alatt az motoszkál bennük, hogy valószínűleg nincsen igazunk, azért vagyunk ilyen kevesen. Az elmélyülés, a befelé fordulás a kamaszkorban jelentkezik. Emögött keresgélés rejtezik. Ekkor olyan imamódhoz kell segíteni a fiatalokat, amit egymás előtt is vállalhatnak (például énekek), hiszen továbbra is közösségben kell maradniuk, de saját „belső használatra" is kapnak valamit a megértő lelkivezetőtől, olyat, ami teret enged széles lelki „kilengéseiknek". A Szentlélekkel való nagy, tudatos találkozás a kamaszkor utáni életszakasz élménye. Ez az, amit kellő időben hatásosan kínálnak fel a szekták. Az imaélet alakításának módjai a hittanulók életében A hitoktatás célja a hitre nevelés – olvassuk a Catechesi tradendae 7. fejezetében. Ennek érdekében a növendékek életkora, szellemi fejlettsége, egyházi és lelki érettsége és egyéb sajátos körülményeik szerint különböző módszerekhez kell folyamodnia. De ha a hitoktatást egységes egésznek tekintjük, a társadalmi-kulturális környezet, amelyben folynia kell, már eleve többfajta megoldást igényel. Ez a metodikai változatosság az elevenségnek és a bőségnek a jele. A Catechesi tradendae egyébként a hitoktatás anyagával és tárgyával kapcsolatban három dolog fontosságát emeli ki: 1. A tanításnak kerek egésznek kell lennie, hogy a hitbeli meghajlás hitelérdemlően megtörténhessék. 2. A helyhez, időhöz, csoportbeli adottságokhoz szabott megfelelő pedagógiai módszereket kell alkalmazni. 3. Előtérbe kell kerülnie az ökumenikus jellegnek. A hitoktatásnak tehát figyelemmel kell lennie a hittanuló alapvető lelki karakterisztikus változásaira, de egyedi, személyes adottságaira is, amikor imaéletének kialakulására hatást akar gyakorolni. Ugyanakkor az Egyház jelenkori súlypontozását, jelen esetben a másság ökumenikus elfogadását is meg kell valósítania. A kisgyermek imaéletének alakítgatása Náluk fontos karakterológiai elem, hogy az imát biztonságot adó közösségi erőként élik. A kisgyermek még nem bíbelődik önmagával. Másokon akar segíteni, amikor imádkozik, mert ő maga is a biztosság érzését tapasztalja meg, amikor Istenhez folyamodik. Gyakran beosztják a hetet, és mindennap másvalakiért imádkoznak. Olykor naplót vezetnek, hogy senki ne maradjon ki, imáikból „mindenkinek jusson". (Ezt veszi figyelembe a szentmisenapló is, amikor azt kéri, hogy minden szentmisét valakiért ajánljanak fel, és valaki aznap a legfontosabb „szívügyük" legyen.) Gondoljunk bele, a papi zsolozsmának is egyik alapvető gondolata a hívekért felajánlott naponkénti ima a hívek szerető, odaadó gondozását végző pap részéről. A kisgyermek imaéletében meg kell jelennie a rendszerességnek. A jó szokásrend egy életen keresztül elkísérheti. Az egyik püspök atyától hallottam, hogy mind a mai napig rögzült benne a gyermekkori szokás, amikor reggel lezárja az ébresztőórát, azonnal, mintegy ösztönösen elkezdi a „Szívem első gondolata" imát. Sőt még az is megmaradt ösztöneiben, hogy ezt az első imát a testvéreiért mondja. A rendszeresség kialakításához segítséget kell adni a gyermeknek. Megkérjük, hogy az ágya melletti szekrényre vagy székre szép szentképet tegyen, esetleg Bibliát. Így reggel „eszébe jut" a jó Isten. Egy lapon reggeli imát is lehet nekik kiosztani, amit ébredés vagy felöltözés után elmondhatnak. Ennek az a haszna, hogy mikor a hitbelileg közömbös szülők kezébe kerül az ilyen ima, gyakran megrendülnek kisgyermekük értük való aggódásától, hiszen gyermekük imája igen meleg szeretettel szól róluk. Az imákat közösségben tanulják meg, ez megteremti a természetesség légkörét is. Egyébként is ebben az életkorban a gyermek mindent pajtásaival, barátnőivel akar csinálni. Érdemes a diákmise előtt vagy után velük még külön egy nagyon a szívükön fekvő ügyért imádkozni. (Balesetet szenvedett osztálytársuk, névnapjukat ünneplő társuk stb.) Alkalmat kell találni arra, hogy saját szavaikkal is imádkozhassanak. Jó hittanos közösségben ez nem okoz gondot, másutt pedig gyakran kell kérni tőlük olyan feladatot, amikor ők maguk szerkesztenek imát. Imaéletük kívánt közösségi jellegéből magától értetődő módon fakad a szentmise minél jobb „kihasználása". Ott sokat énekeljenek, esetleg külön imabetéteket is mondhatnak, értő lélekkel, tudatosan tevékenykedjenek, de ne váljék a liturgia öncélú színházi előadássá vagy hangversennyé, és ne rögzüljön egyetlen formai elképzelés túl hosszú időre. Minden legyen funkcióba állítva. A kamasz imaéletének alakítgatása A kamasz önmaga felé fordul, befelé kezd élni, s ott egy alig ismert világot talál. Elbizonytalanodik, rengeteg kudarc éri, ezért provokatív lesz, illetve rejtezkedővé válik. Provokációi mögött segélykérés húzódik. Ezt szinte minden esetben félreértik azok a felnőttek, akik egykor, nem is olyan régen, szóról szóra átélték ugyanezen kamaszkori életérzéseket. A kamasz kódrendszerét komoly odafigyeléssel meg tudja oldani az, aki szereti őt. Igen jellegzetesen fogalmazott egyszer egy kamasz: „Senkinek nem eszem el az ebédjét, senkit nem lökök be a sárba, senkinek nem veszem fel a ruháját, mindössze azt szeretném, hogy velem foglalkozzanak, és komolyabban vegyenek; s ez már elegendő ahhoz, hogy ne szeressenek. Nagy emberi önzés és érdektelenség húzódik itt a háttérben. Riasztóak a felnőttek." A 12-16 éves korosztálynál nem forszírozhatjuk a lelki kitárulkozásokat. Engedni kell őket rejtezkedni, de szép lassan rámutatunk arra, hogy ez eltúlzott. Ami zajlik benne, az csodálatos és felemelő, bár végkifejletében kétesélyes: Isten „teljes" elvesztéséhez, de az emberi érettséghez is elvezethet. A kamasz igen kritikus, mert nagyon aggódik az életéért. Ezért megérez minden hibát, ami kibontakozásának útjában áll, de a jó felépítéséhez még nincs kellő ismerete és ereje. Rendkívül élesen reagál az egyháziak gyengeségére, környezete vallásosságának disszonanciáira. Sokkal többet kíván magának, mint amit a vallás adni látszik. Mivel nem tapasztalja számára elegendőnek a vallás gyümölcseit, nem is tesz erőfeszítéseket a saját hitbeli növekedésre. Ekkor van óriási szerepe egy vonzó személyiségnek az ő életében, aki bemutatja a vallás mirevalóságát, és lelki felnőttként kezeli őt. A kamasz csak ahhoz vonzódik, aki felnőttként kezeli őt, ezt nagyon le kell szögezni, mert sok pap – saját személyi éretlensége folytán – képtelen bárkit is felnőttként kezelni. Ebben az életkorban elgondolkodtatja a kamaszt a nagy emberek vallásossága. Nem érti, hogy ők miért tartották a hitet fontosnak, de éppen ezért kíváncsi rá. A hit mirevalóságát keresi, ezért megy szívesen ifjúsági összejövetelekre. Ott „leellenőrzi" mások hitét. A nagyon tehetségesen megszervezett, ill. levezetett ifjúsági hittan, lelkigyakorlat és táborozás igen-igen meggazdagítja a kamaszt. Számtalan gyermeket „egy életre megszereztünk Istennek és az egyháznak'' egy olyan táborban, amelyben nagyon jól érezte magát. Mindezekből következik, hogy a kamaszt hozzá kell segíteni egy imádságos önkifejeződési módhoz. Az éneknek továbbra is fontos szerepet kell kapnia. A kötött imák általában nem okoznak gondot neki, szívesen végzi. Nagy emberek rövid elmélkedéseit, imádságos gondolatait érdemes a kezükbe adni, és megértetni velük a lelki olvasmányok fontosságát. Ezeket azonban nem tudja ő kiválasztani, a hitoktatóknak kell segíteni ebben. Jó dalszövegekre és felhívhatjuk a figyelmét. Tudomásul kell venni, hogy ebben a korban sokan már nem szívesen vesznek részt a közös családi imákban. Azokat érdemes ekkor már csak az ünnepekre korlátozni. Egyébként szíves örömmel tudomásul kell venni, hogy imaéletét magányosan, a saját birodalmában kívánja folytatni. Ez persze nem azt jelenti, hogy tudomásul vesszük elmagányosodását, ami az egyik legveszélyesebb személyiségsérülést hordozza magában. A kamaszkor utáni állapot alakítgatása A szekták semmiféle csodamódszerrel sem élnek, csupán azt adják a fiataloknak, amire ők ebben az életkorban vágynak. Jóllehet a szekták gondolkodásmódjának az egészét elutasítjuk, azonban a részletekben számos tanulságos elemet érdemes felfedezni. A fiatal fiatalokból álló világban kíván élni. Nekik egymás iránt van természetes vonzódásuk. Szinte mindent egymástól vesznek át. Idősebbet csak akkor fogadnak be, ha az egészen különleges karizmával rendelkezik irányukban. Látni kell, hogy ennek ellenére hatvanéves bácsik terjesztik közöttük a nihilt, a kábítószert, a személytelen szerelmi szokásokat, hatvanéves bácsik írják filmjeiket, könyveiket, ideológiai szlogenjeiket, hatvanéves bácsik tolakodnak majomkodva közéjük, és próbálják rájuk ruházni saját szószátyár elképzeléstelenségeiket. A kamaszok minden kivonulási kísérletük ellenére teljesen benne maradnak ebben a világban, nagyon-nagyon hat az rájuk. Ebből azonban az is következik, hogy a fiatalokra nem csupán a profit dögkeselyűi, de Jézus és az egyház is számíthat. Úgy kell azonban megszólítani őket, hogy azonnal kiderüljön, nem akarunk öreges valónkkal betolakodni az ő életükbe, nekünk az ő fiatalságukra van szükségünk. Döbbenetes, ahogy az öregember azonnal irányítani, kioktatni, kritizálni, lenézni kezdi a fiatalt, s olyanná akarja formálni, amilyen ő maga sem tudott lenni ifjonti korában. Az egyháziak sokszor ilyen öregemberként közelednek a fiatalokhoz, főleg azok, akiknek semmi erkölcsi alapjuk sincs a kioktatásra. Fiatalok tömegei jelennek meg, amikor a hazáért hirdetnek imát, amikor valami jó célért lehet megmozdulni. Igaz, amikor összegyűltek, akkor többnyire öreg bácsik szereplését kell végignézniük. Az egyháznak örömmel kellene magába integrálnia a fiatalság szellemét, értékeit. Erre nem jelentéktelenebb ember ad újból és újból ösztönzést, mint maga a szentatya. A fiatal óriási érzelmi kríziseket él át, rengeteget foglalkozik önmagával, hiszen életét valamiképpen érvényesíteni akarja ebben a neki keresztben álló világban. Imaéletét a belső letisztulás és lelki megerősödés vágya hatja át. Ennek szembeötlő megnyilatkozása: Taizé és a fokoláre lelkiség. Valószínűleg nem Taizé és a fokoláre az egyetlen lehetőség a lelkiek felé tájékozódó katolikus fiatalság számára. Bizonyára egészen kézenfekvő programok, metodikák, lelkiségi irányzatok várnak türelmesen bebocsátásra korunk egyházának kapujánál, s ezek azonnal bebocsátást nyernek, mihelyt egyházunk újból elkezdi magát fiatalnak, lelkesnek, megajándékozottnak érezni. Azzal, hogy a fiatalok ezt igényként támasztják az egyházzal szemben, az egyház legnagyobb jótevői lehetnének, ha komolyan odafigyelnénk rájuk, és nem válnánk idegessé kritikájuktól. Vagyis ha ki tudnánk bontakozni azokból a korlátainkból, amelyeket megcsontosodott felnőttkori önzésünk emel, akkor egy fiatalos lelkű egyház kezdene hatni a világban. Az imaélet igazán csak akkor fejlődik az egyházban, ha együtt imádkozó közösséggé válunk a gyermekekkel és a fiatalokkal. Ekkor valósítja meg a mi vallásunk is azt, amit nevében eleve hordoz, az odakötöttséget (religio) Istenhez és a felebaráthoz.
Berkecz Franciska „MEGÉPÍTETTE HÁZÁT A BÖLCSESSÉG" 1994. július 16-tól augusztus 14-ig tartotta első évfolyamának bevezető kurzusát lelkigyakorlattal egybekötve a Szent Gellert Hittudományi Főiskola budapesti kihelyezett tagozata, megkülönböztető nevén a „Sophia". A kihelyezett tagozat hallgatói jelöltek, novíciák, fogadalmas szerzetesek. Mindannyian fiatalok, és mindannyian nők. A Sophia sajátossága, hogy női szerzetes és világi intézmények, valamint apostoli élet társaságai küldhetik ide fiataljaikat teológiai képzésre. Egészen új és egyedülálló kezdeményezésről van szó. Hogyan született meg ez a főiskolai képzés? Előzmények 1989-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 17. sz. törvényerejű rendelete lehetővé tette azoknak a szerzetesrendeknek a nyilvános működését, amelyeket 1950-ben a politikai hatalom betiltott. Az 1991. évi IV. törvény volt a következő fontos lépés abban a folyamatban, amely az egyházak helyzetét szabályozta a magyar társadalom életében, és lehetőséget adott a szabad vallásgyakorlásra. Száraz külső tények, hatásukban azonban elevenbe vágók. Az 1989. évi rendelet nyomán 48 női rend kapta meg a működési engedélyt a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól; szerzetes vagy szerzetes jellegű intézmények: monasztikus rendek, apostoli kongregációk és a XX. században született újabb formái a megszentelt életnek. Milyen életet takart ez a szám? A hivatali pecséttel ellátott engedély hány olyan közösséget talált, amely lüktető életet hordozott, és hány olyat, amelynek az élete 1950 óta stagnált? A Püspökkari Titkárság Szerzetesi Irodájában ma 56 női rendet tartanak számon. Ezek közül az elnyomatás évtizedeiben csak egy női közösség működhetett hivatalosan: Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek
Kongregáció. Kb. 10 olyan közösség volt, amely titokban tovább szervezte az életét, sőt fiatalokat is képzett. A többi rend Csipkerózsika-álmát aludta, és talán bízott, hogy a mindent beborító hó alatt a jövő csírái sarjadnak. 1989-ben sokaknak szinte a nullpontról kellett elindulniuk. Voltak nővérek, akik fiatalos hévvel láttak neki az előttük tornyosuló feladatoknak, amelyek a szerzetesrendek újjászerveződését a kezdetektől jellemezték. Mások féltek, tétován bukdácsoltak, tapogatózva keresték a biztos talajt a lábuk alatt. Nem tudták, hihetnek-e az ölükbe pottyant szabadságnak. Az útkeresésnek ebben az időszakában történelmi feladat hárult a Reorganizációs Irodára, amelyet Bajzáth Ferenc kezdeményezésére Kálmán Orsolya szociális testvér vezetett, aki erős hittel bátorította a szerzetesnőket az újrakezdésre. 1990-ben és 1991-ben sorra támadtak fel tetszhalott állapotukból a női szerzetesrendek. Idős, 70-80 éves apácák láttak neki fiatalos lendülettel romokon új világot építeni. Sokan mondták közülük, hogy ez a mostani újrakezdés nehezebb, mint szerzetesi életük hajdani indulása. Mégis nekigyürkőztek a lehetetlennek, hogy karizmájuk szellemében megtalálják szerzetesi identitásukat, ezzel együtt küldetésüket a mai magyar társadalomban és egyházban. 1992 nyarán már mutatkoztak a megindult élet jelei. Egyes rendek visszakaptak egyet-egyet régi házaik közül, iskolát nyitottak, új apostoli kezdeményezések születtek, és a szerzetesi életre vágyó fiatalok kopogtattak a rendek ajtaján. A fiatalok érkezése nagy örömnek és csalódásoknak a forrása lett. Lehetetlennek látszó feladat volt a komoly szerzetesi képzés elindítása számos rendben. A II. vatikáni zsinat által elkezdett megújulási folyamat a vasfüggöny miatt csaknem teljesen elkerülte a hazai szerzetességet. Fönnállt – néhol még ma is fönnáll – a veszélye annak, hogy egyes intézmények ott akarják folytatni a jelöltképzést, ahol ötven évvel ezelőtt abbahagyták. A körülmények ismeretében ez teljesen érthető. A Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája éppen ezért – 1991-ben történt megalakulása óta – egyik fő feladatának a szerzetesnői képzés előmozdítását tekintette. A Szerzetesi Irodával együttműködve a Rendfőnöknők Konferenciájának vezetősége különféle programokat hirdetett meg, amelyek között mérföldkőnek bizonyult az 1993-ban szervezett lelkigyakorlatos továbbképzés rendi elöljárók és novíciamesternők részére. 90-100 elöljáró vett részt ezen az egyhetes kurzuson, amelynek fölépítése újszerű volt – előadások, egyéni és csoportos reflexiók váltották egymást –, tematikájában pedig a legaktuálisabb kérdéseket érintette: fiatalok, szerzetesi hivatás és küldetés, imádság, fogadalmak, közösségi élet, kommunikáció. A találkozó moderátora Locker M. Margit iskolanővér volt, az előkészítő munkacsoport tagjai és a csoportvezetők szerzetesnők voltak. A kb. 40 különféle rendből való szerzetesnő megtapasztalta a karizmák sokféleségében a Szentlélek egyházat építő gazdagságát és az egységet. Régi falak omlottak le, Isten országának köztünk levő valóságaként megtapasztaltuk a szeretetet és a szabadságot. Az elöljárók nyíltan beszéltek a képzéssel kapcsolatos problémáikról. Legtöbben ekkor fogalmazták meg azt az igényüket, hogy fiataljaik számára olyan közös teológiai képzésre lenne szükség, amely figyelembe veszi a szerzetesi képzés sajátosságait, de nem helyettesíti a speciális rendi kiképzést. Számos továbbképzési alkalom követte ezt a történelmi Knézich utcai találkozót: - A szerzetesnők részére tartolt havi rekollekciós napokon a II. vatikáni zsinat dokumentumait, majd az 1994. évi Püspöki Szinódus irányelveit ismertették az előadást tartó püspökök és szerzetesek. - 1993 őszén egy négyrészes kommunikációs tréning kifejezetten elöljárók részére, amelyet Baternay Ágota Sacré Coeur-nővér vezetett. - Minden résztvevőnek és a program vezetőinek is maradandó élményt nyújtott a Szent Jeromos Társaság által rendezett bibliás hétvége, amelyen novíciák vettek részt novíciamesternőjükkel együtt. - Novíciamesternők és lelkivezetéssel foglalkozó szerzetesnők részére kínált programot a Jézus Szíve Népleányok Szív Lelkiségi Központja a múlt évben. Alois Berger jezsuita atya és Sr. Irene Luster-Haggeney vezette a néhány napos kurzust, amelynek folytatását ígérik ebben az esztendőben. - A képzésben lévő fiatalok részére az 1993/94-es tanévben teológiai tanfolyamokat szerveztünk: Takács Gyula ószövetségi és újszövetségi bevezetőt tartott, Lukács László pedig krisztológiát. - Székely Ilona Szent József-nővér, pszichoterapeuta a kommunikációról tartott előadást és gyakorlatot. Ilyen előzmények érlelték meg a helyzetet arra, hogy megszülessen a Pannonhalmi Szent Gellért Hittudományi Főiskola keretén belül egy sajátos lehetőség a fiatal szerzetesnők képzésére. A budapesti kihelyezett tagozat, a Sophia I. évfolyamára 37 fiatal iratkozott be 18 különböző közösségből. Legtöbbjük részt vett a nyári intenzív kurzuson, amely a komoly, de lelkesítő tanulásnak és a közösségé formálódásnak az ideje volt. A hallgatók számára nagy élményt jelentett olyan tanárokkal találkozni, akik nemcsak tanítók voltak, hanem maguk is élő hitű tanítványok, imádkozó teológusok. Nemeshegyi Péter atyától hallották a résztvevők a Bevezetés a teológiába című tantárgy keretében a következő Szent Bonaventurától származó gondolatot: „a teológia célja az, hogy jók legyünk." Ez a néhány szó kifejezi azt a szándékot, ami ennek a főiskolai képzésnek az elindítása mögött húzódott. A mai kornak és az eljövendőnek is olyan szerzetesnőkre van szüksége, akik hiteles keresztények, igaz emberek, akik szavakkal és tetteikkel is arról az Istenről tudnak tanúságot tenni, aki jó és emberszerető. Püspöki szinódus a szerzetesekről A világ püspökeinek nagy összejövetelét a Vatikánban tartják október 2-a és 29-e között. Témája: Az Istennek szentelt élet és küldetése az Egyházban és a világban. A szinódus összehívását a zsinat határozata alapján VI. Pál pápa rendelte el 1965. október 15-én. Azóta a szinódus 8 alkalommal gyűlt össze rendes ülésre, 2 alkalommal tartottak rendkívüli és 3 alkalommal különleges szinódust. Az őszi összejövetel tehát a 9. rendes szinódus lesz. A munkadokumentum, mint az előző szinódusok alkalmával is, széles körű konzultáció eredményeként született meg. Az Instrumentum laboris kidolgozását megelőzi egy vázlat, az ún. Lineamenta, amelyet összeállításához 72 püspöki konferencia, a római kúria 9 hivatala és a szinódusi témában közvetlenül érdekelt három nagy nemzetközi szervezet felelősei küldték el véleményüket. Ez utóbbi 3 szervezet a férfi és a női szerzetes-elöljárók uniói, illetve a világi intézetek világkonferenciája. A szinódus munkadokumentuma 4 részből áll. Az első rész témája: a megszentelt élet, ma. Ez a rész bemutatja az Istennek szentelt élet teológiai, lelki és lelkipásztori valóságát földrajzi és kulturális régiók szerint. A második rész azt világítja meg, hogy a megszentelt élet a Krisztus-követésben gyökerezik, illetve, hogy sajátos formája a közösségi élet. A harmadik rész a második folytatásaként részletesebben foglalkozik az egyházi közösség egyetemes és részegyházi távlataival. Végül a negyedik rész tanulmányozza az Istennek szentelt élet küldetését a jövő távlatában, az új evangelizálásra való elhivatottságot, és végül azt, hogy evangéliumi karizmáival a szerzetesélet milyen választ tud adni a mai világ elvárásaira. A világon több mint egymillió szerzetes él, 72,5%-uk nő, 27,5%-uk férfi, 18,7%-uk pap vagy diakónus. A női szerzetesrendek és kongregációk száma kb. 3000, közel fele-fele arányban pápai és egyházmegyei jogú, a férfiaké pedig kb. 500, úgyszintén fele-fele arányban pápai, illetve egyházmegyei jogú.
FIGYELŐ Szabó Ferenc II. JÁNOS PÁL PÁPA ZÁGRÁBBAN (1994. szeptember 10-11.) E pillanatban, amikor első ízben teszem lábamat horvát földre, és megindultan csókolom meg azt, meleg köszöntéssel fordulok e szeretett föld és minden lakója felé. De köszöntésem távolabbra is elszáll: Bosznia és Hercegovina felé, Szarajevó felé, e vértanú város felé, amelyet olyan nagyon szerettem volna meglátogatni mint a béke és reménység zarándoka. (. . .) Hogy megállítsam a véres testvérgyilkos háborút, minden utat megkíséreltem, minden ajtón kopogtattam. A szeptember 8-ára tervezett látogatás is ugyanezt a törekvést jelezte. Istenre bízom azt a keserűséget, amit az útról való kényszerű lemondás keltett bennem, és Tőle kérem, hogy vigye el minden érdekelt szívéhez sürgető felhívásomat a kiengesztelődésre és a békére." Ezekkel a szavakkal kezdte II. János Pál pápa beszédét szeptember 10-én délután a zágrábi repülőtéren, amikor megkezdte 62. külföldi apostoli útját. A zágrábi látogatás összesen egy napig tartott: a pápa vasárnap délután már visszarepült Rómába. A szeptember 8-ára tervezett szarajevói látogatás biztonsági okokból maradt el. A pápa ezen a napon, Kisboldogasszony liturgikus ünnepén Castel Gandolfó-i nyaralója udvarán koncelebrált szentmisét mutatott be a balkáni békéért, és ennek során elmondta Szarajevóba szánt horvát beszédét: a Vatikáni Rádió helyszíni közvetítést adott. A szentatya a miatyánk könyörgéseit kommentálva a békéért és a kiengesztelődésért esdekelt: „Krisztus a keresztről kínálja fel a megbocsátást, és tőlünk is azt kéri, hogy kövessük Őt a fájdalmas keresztúton, és így nyerjük el a békét. Csak e hívásnak eleget téve vethetünk gátat az egoizmusnak, a nacionalizmusnak, az erőszaknak, a pusztítás és a halál továbbterjedésének. (...) Véget kell vetni ennek a barbárságnak! Elég a háborúból! Elég a pusztító dühből! (...) A lehető leghamarabb el kell érni az igazságos békét! A béke lehetséges, ha elismerjük az erkölcsi értékek elsőbbségét a faji követelésekkel és az erőszakkal szemben." Bár a pápa zágrábi látogatásának a főegyházmegye alapításának 900. évfordulója szolgált alkalmul, kétségkívül – amint beszédei is jelzik – ismételten a reménytelenül pusztító balkáni háborúra akarta ráirányítani a világközvélemény figyelmét, és az érdekelteknél sürgetni az igazságos békét célzó megoldásokat. A repülőtéri beszédben is – visszautalva Tudjman horvát elnök köszöntő beszédére – hangsúlyozta: „A Szentszék továbbra is minden rendelkezésére álló eszközzel segíti azt a törekvést, hogy felülmúlják a létező feszültségeket, és helyreállítsák a Balkánon az igazságosságot és a békét. Bármilyen nehéz és fáradságos is a béke megvalósítása, szent kötelessége minden hívőnek." A szentatya szept. 10-én szombaton este a zágrábi székesegyházban részt vett a papok, szerzetesek és szeminaristák vesperásán. Franjo Kuharic zágrábi bíboros érsek köszöntő beszédében vázolta a horvát katolikus egyház helyzetét. Horvátország lakóinak száma 4 millió 784 ezer; ebből 76,5 százalék a katolikus. A zágrábi főegyházmegye területen élő 2 millió 249 ezer lakosból több mint két millió katolikus. A 24 tagból álló püspökkari konferencia elnöke Kuharic bíboros. Az országban összesen 2190 világi és szerzetespap, valamint közel három és félezer nővér él és működik. A kisszeminaristák száma 340, a nagyszeminaristáké pedig 480. (A szabadkai egyházmegye 385 000 lakosából 280 000 magyar.) II. János Pál vasárnap reggel udvariassági látogatást tett Tudjman köztársasági elnöknél, majd fél 11-kor koncelebrált szentmisét mutatott be a zágrábi lóversenytéren. Ezzel emlékeztek meg a főegyházmegye létesítésének 9. centenáriumáról. Az egyházmegyét Szent László magyar király alapította. Közel egymillió hívő vett részt a példásan megszervezett és megtartott ünnepi misén, köztük a nem katolikus keresztények (kivéve a pravoszlávok) és más vallások képviselői is. A magyar katolikus hierarchiát Paskai László bíboros, esztergomi érsek képviselte. A pápa homíliájában felidézte a horvát egyház múltját, nagy szentjeit, akik között megemlítette Isten szolgáját, A. Stepinac bíborost, a horvátok Mindszentyjét, aki annyi szenvedésen és megpróbáltatáson keresztül hűséges maradt Krisztushoz és a római pápához. A horvát történelem arra ösztönöz, hogy reflektáljanak jelenükre, és egyben felhívás a jövő építésére. Főleg felhívás, hogy buzgón és bizalommal esdekeljenek a békéért. „A jelenlegi tragikus megosztottságok és feszültségek nem feledtethetik, hogy sok elem egyesíti a ma háborúskodó feleket, és parancsoló kötelességük, hogy összegyűjtsék mindazt, ami egyesít – és ez nem kevés –, hogy azzal építsék a testvéri szolidaritás új távlatait. A balkáni béke – és ezt a mostani fájdalmas pillanatban erőteljesen hangsúlyozni akarom – nem utópia. Sőt ez a béke a történelmi realizmus távlataként kötelező erővel sürget." A pápa homíliájában kitért arra is, hogy a Balkán népei évszázadokon keresztül kölcsönösen elfogadták egymást, kölcsönös cserével kifejlesztették művészetüket, nyelvüket, írásukat és népi kultúrájukat. Gazdag örökségük a vallási türelem hagyománya is. Nem szabad a vallásnak tulajdonítani azokat a nacionalizmusokat, amelyek fellángoltak e vidéken. Ez áll nemcsak a keresztényekre, hanem a muzulmánokra is, akik nagy számban vannak jelen a Balkánon. „Az együttműködésben és szolidaritásban lehet megoldani azokat a problémákat, amelyekkel szembe kell nézniük a balkáni népeknek. A balkáni nemzetek haladásának és boldogságának egyetlen neve van: béke!" A szentatya szólt még az erkölcsi követelményekről, a családról, amely a szolidaritás kultúrájára nevel: ,,a szeretet iskolája". Bocsánatot kell kérnünk, és meg kell bocsátanunk a miatyánk kérései szerint. Nemde tűrhetetlen képmutatás lenne, ha a miatyánkot imádkoznánk, miközben a harag és a gyűlölet érzelmeit táplálnánk, vagy egyenesen a bosszúállás és a megtorlás szándékait szítanánk? Itt az ideje, hogy a zágrábi és az egész horvát egyház élenjárjon a kölcsönös megbocsátásban és a kiengesztelődésben. Végül a pápa a zágrábi főegyházmegyét és egész Horvátországot Mária oltalmába ajánlotta, és a Te Deum szavaival zárta homíliáját: „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!"
Szabó Ferenc „EMBERARCÚ BARBÁRSÁG" Megdöbbentő hírt közölt most július derekán a Washington Post: a kínai kommunista diktátor, a „Nagy Kormányos", Mao Ce-tung uralma alatt mintegy 80 millió ember halt meg éhség, kínzások, kényszermunka és politikai tisztogatások következtében. Ez a szám 20 millióval több, mint amiről eddig tudott a szabad világ. Az amerikai újság szerint ez a 80 milliós szám olvasható egy a kínai rendszer reformját előkészítő intézet dokumentumában, amelynek igazgatója a volt kommunista pártvezér, Zsao Zi-jang. Az éhség 1959 és 61 között 43 millió kínait ölt meg. Aki az akkori politikának ellenszegült, azt agyonlőtték, a termést elrekvirálták. Az éhínség következtében kannibalizmusra is sor került. A „kulturális forradalom" újabb milliókat követelt. Ötmillió kínai az embertelen munkatáborokban pusztult el, hétmilliót az ötvenes évek tisztogatása idején öltek meg, végül egymillió-kétszázezer áldozata volt a tibeti elnyomásnak. A La Stampa c. olasz napilap 1994. július 18-i száma a következőképpen kommentálja a hírt „A történelem bűntényei" címmel: „A maoista rendszer tragédiájáról szóló hírt a Washington Post megbízható kínai források alapján közölte. Ahogy fokozatosan megnyílnak azoknak az országoknak az archívumai, amelyek átélték az ún. »megvalósított szocializmust«, egyre növekszik, egészen monstruózusra duzzad a vérengzések számaránya. Vége felé járó századunkra bizonyára úgy emlékezik – joggal – az utókor, mint a barbárság korszakára. Nemcsak azért, mert két világháború zajlott le, hanem főleg azért, mivel a legrettenetesebb »megsemmisítő műveleteket« vitték véghez, amelyeket az emberiség valaha is megtapasztalt." Azt mondhatnánk, hogy az elmúlt századok sem voltak kevésbé barbárak. De ami a mi századunkat megkülönbözteti a többiektől, az az emberirtás tömege, ami a korábbi századokban nem létezett. A zsidó holocaust 6 millió halottjával csakis a huszadik században létezhetett. És csakis a mi századunkban gondolhatták el és valósíthatták meg egész társadalmi osztályok likvidálását egy-egy országon belül, amint ez Sztálin idejében történt az erőszakos kolhozosítással. Pol Pot rémuralma alatt a vörös khmerek egész népet irtottak ki. Nemrégen vált ismertté az a rettenetes tény is, hogy a második világháború idején 35-40 millió orosz halt meg; most pedig a Mao-féle diktatúra 80 millió áldozatáról kaptunk hírt. De egy tény közös ezekben a népirtásokban: valamennyi a „Haladás", a nagy „átalakítási tervek" gyümölcse. Módosítani akarták az emberi létezés állapotát, éspedig rövid időn belül. Ez a vírus, amely századunkban elterjedt, úgy tűnik, főleg az ún. „megvalósult szocializmus" kísérleteit jellemezte. Valamennyi, különféle módon, meg akarta változtatni az embert, és elölről akarta írni a történelmet. De ez a terv, amely tabula rasát akart teremteni – a „múltat végképp eltörölni" – csődöt mondott. Mert a reális és konkrét emberek a történelem élő gyümölcsei, ők maguk alkotják a történelmet, a természet és a történelem közti kapcsolattal. (Itt emlékezhetünk Marx definíciójára, aki az emberi egyedet a társadalmi viszonyok keresztezési pontjának fogta fel.) Tabula rasát csinálni annyi, mint likvidálni, lerombolni, megsemmisíteni magukat az élő embereket. Ma mindez a múlt tényeinek tűnhet – folytatja a La Stampa cikkírója, Giulietto Chiesa –, „elmúltnak", ami többé nem ismétlődhet meg. Valójában azonban – jóllehet kifejezett terv nélkül – legbarbárabb formáiban szemünk előtt újra megtörténik Ruandában, a volt Jugoszláviában, Afganisztánban. El kell ismernünk, hogy ez a vírus még jelen van modern szervezetünkben; az emberiség ma is kész feláldozni embermilliókat az „elkerülhetetlen haladás oltárán – ami a rejtett önzések fedőneve". Így ír a laikus olasz napilap, a La Stampa humanista újságírója. Mi még megtoldanánk a kommentárt néhány megjegyzéssel. Úgy tűnik – erre vall a magyarországi volt kommunisták győzelme is –, hogy a diktatúrák agymosása tökéletesen sikerült: az emberek emlékezetéből is kitörölték a „valós szocializmus" címkével jelölt totalitarizmus barbárságát. Egy másik megjegyzés: az ember szabadsága nevében az Istent tagadó rendszerek ún. humanizmusa tragédiákhoz vezet, mert végső soron az ember nem lehet ember Isten nélkül. Ahol „homo homini deus" (az ember embernek istene), ott beigazolódik Hobbes mondása: „homo homini lupus" (az ember embernek a farkasa). Mi is a valóság az „ateista humanizmus" kérdésében? Hányszor visszaéltek a történelem folyamán a „jelszavakkal"! Nemrég ünnepelték a francia forradalom kétszázéves évfordulóját. „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség": három, végső elemzésben keresztény eredetű szó, és mennyire visszaélt velük a terrorba és diktatúrába torkolló forradalom. Szabadságot és emberi jogokat hirdettek, de lemészárolták a papokat, szerzeteseket csak azért, mert papok és szerzetesek voltak. (Éppen kétszáz évvel ezelőtt hajtotta fejét a guillotine alá 16 compiègne-i karmelita nővér.) A hit elvetői, az Ész-Istennő imádói Isten legkiválóbb teremtményét, az embert taposták a sárba. Robespierre még nem volt kifejezetten ateista, de keresztény- és egyházellenes volt. 1793. december 21-én, a jakobinusok klubjában tartott híres beszédében hangsúlyozta: „Az ateizmus arisztokratikus, viszont a Legfőbb Lény eszméje, azé a Lényé, aki az elnyomott ártatlanok igazát védi, és bünteti a diadalmaskodó gonoszságot, népi eszme. . . Ha Isten nem létezne, ki kellene találni." Egy másik konventi beszéde 1794. május 7-én hangzott el, témája ez volt: a vallásos és erkölcsi eszmék viszonya a republikánus elvekhez. Robespierre beszédének hatására szavazták meg az első törvénycikkelyt: „A francia nép elismeri a Legfőbb Lény létezését és a lélek halhatatlanságát." De Voltaire és a felvilágosultak deizmusa, Robespierre Legfőbb Lénye csupán elvont fogalom volt, nem a keresztények élő Istene. Nem is védte meg az ártatlanok igazát. Különben is az abszolút értékek ideológiák szerint változtak. Az abszolút ateizmust valló Marx szerint már az ember számára a legfőbb lény az ember: homo homini deus, és a vallás az emberi elidegenedés legfőbb formája; „ópium a népnek" – mondja majd Lenin és a szovjet forradalmárok. Az 1919-es magyar forradalom és Tanácsköztársaság napjaiban írta Babits Mihály „Szíttál-e lassú mérgeket?" c. nagy versét a szavak jelentésének kiforgatásáról. Sajnos, Babits éleslátó kritikája igaz maradt egy negyed századdal később is. (Nemhiába hagyták ki a verset a kommunista időkben Babits összes verseinek kiadásaiból.) ... Haza . .. szabadság.. . hallod ezt? Ó ember!
messze fuss, (Babits: Szíttál-e lassú mérgeket? 1919) Világos, hogy a kommunista másképp érti a szabadságot, a hazát, a békét, mint a keresztény humanista. Emlékezünk még, hogy a proletárdiktatúrát népi demokráciának nevezték; amikor azt hirdették, hogy a szocializmusban a legnagyobb érték az ember, közben embertömegeket likvidáltak, internáltak a Gulág szigetcsoportra. (Sajnos, Szolzsenyicin vészkiáltása pusztába kiáltó szó maradt a szabad Nyugaton.) Magyarországon Kádár „puha diktatúrája" alatt is számtalan kiváló papot és szerzetest vetettek börtönbe, egyszerűen azért, mert hűségesek voltak hivatásukhoz, vagy mivel nem csatlakoztak a „béke" megtévesztő jelszava alatt szervezett mozgalomhoz. Jacques Maritain a két háború között Teljes humanizmus c. könyvében, Henri de Lubac jezsuita a második világháború másnapján Az ateista humanizmus drámája c. művében leleplezte a náci és a bolsevista totalitarizmus embertelenségét. Hiába, ha az ateizmus követi logikáját, embertelenséghez, barbársághoz vezet. Ott, ahol az ember az embernek istene, vagy az Übermensch nevében kiirtanak alacsonyabb rendűnek nevezett fajokat, nem beszélhetünk humanizmusról, haladásról. Etika nélkül a politika és a technika is az ember elnyomásához, manipulálásához, végül kiirtásához vezet, hiszen csak a pusztítás eszközeit tökéletesíti a „Haladás". Mindezzel nem akarjuk azt mondani, hogy minden kereszténynek keresztelt humanista, vagy hogy a magukat nem hívőknek vallók között nincs igazi humanista. Hiszen most inkább ideológiákról, rendszerekről volt szó. Az élő ember változhat, megtérhet, önzőből altruista lehet, ha enged a kegyelem indításának, amely – a zsinat tanítása szerint – ott működik láthatatlanul minden ember szívében. Az élő emberek között lehetséges a párbeszéd, szükséges is, hogy egy minimális etikai konszenzus alapján, az alapvető emberi jogok biztosításával demokratikusabb, igazságosabb, szolidárisabb világot teremtsünk. De új világot csak új emberekkel építhetünk.
VÁLASZTÁSOK UTÁN Harrach Péter FOLYTATHATJUK? Mi történt fél éve? Demokráciában a nép oszt hatalmat. Ezt tudomásul kell venni, ez ellen nem lehet semmit tenni, még akkor sem, ha éretlen rá és manipulálható. A szakma profi képviselői már nálunk is használják a kifinomult módszereket. Mellettük a tiszta egyszerű hang szánalmas amatőrségnek hat. Márpedig az ország profi kézbe való. Az ő szakértelmük teremt majd nekünk jólétet és biztonságot. Mit tesz a keresztény választópolgár? Higgadtan mérlegel, és megvizsgálja, hogy a pártok „milyen elveket hangoztattak, és milyen magatartást tanúsítottak az elmúlt négy évben egyházunkkal kapcsolatban"? Nem, a keresztény választópolgár nem vizsgál semmit, ő is biztonságra és jólétre vágyik, és szavaz. Arra nem gondol, ha gondol egyáltalán valamire, hogy a túlméretezett trójai faló nem üresen gurul a hatalom bástyái mögé. Elszánt harcosokat hoz, akik majd keményen küzdenek egy másik világért, olyanért, amelyben nem sok hely jut a falovat sáncok mögé vonszoló naiv lelkeknek. Végül is az a kérdés: mire számíthatunk? És ami még ennél is fontosabb: mit tegyünk? Nem új kérdés. Prohászka így válaszolt rá: „Mi lesz most, mikor a keresztény nemzeti frontot állítólag áttörték, s inog már a keresztény elvek zászlaja? Erre csak azt válaszolom: Legyünk csak igazi keresztények, s szolgáljuk a keresztény magyarságot életünkkel s megbízható jellemességünkkel, ne párbajozzunk, s ne intrikáljunk egymás ellen, s akkor nem kell féltenünk a kereszténységet." Ilyen egyszerű lenne? A lényeg mindig egyszerű, a jövendő események latolgatása kevésbé. Mi történt fél évszázada? Nagyobb eséllyel latolgatunk, ha okulunk a közelmúlt egy másik korszakváltásának eseményeiből, anélkül persze, hogy szoros összefüggéseket igyekeznénk felfedezni. Nem érdektelen az sem, hogyan reagáltak a történtekre az egyháziak. Akkor – 50 éve – egy stabil társadalmi-gazdasági-politikai rendszer bomlott fel, és egy egészen új körvonalai kezdtek bontakozni. Az egyház pozíciói a rendszerrel együtt rendültek meg. A megszálló csapatok jelenléte radikális változtatásokat sejtetett. A helyzet bonyolult és nehéz volt. Az egyháznak meg kellett találnia új helyét, és a lehető legnagyobb mozgásteret kellett biztosítania önmaga számára. Érdemes néhány jellemző eseményt felidéznünk. Mindszenty emlékirataiban olvassuk: „A kommunisták még a választások kiírása előtt megszüntették egyházellenes támadásaikat." Rákosi és egy vidéki pap lencsevégre kapott kézfogásából propagandaanyag lett. Az egyházellenes erők támadásának első célpontja akkor is a katolikus iskola volt. Az egyházi iskolák államosítását a Szülők Szövetségének bátor fellépése miatt voltak kénytelenek 1948 júniusáig húzni. (A francia katolikus iskolákat is a szülők és polgárok tiltakozása mentette meg.) A törvényt egy megalkuvó kisgazdával terjesztették elő, csak Slachta Margit és Barankovics István mert szólni ellene. Mindszenty bátran és becsületesen küzdött, hős volt a szó igazi értelmében. Nehéz megmondani, hogyan politizált volna, ha helyesen ítéli meg a kommunista uralom időtartamát. Kétségtelen: nem volt diplomataalkat, természetében volt valami, amitől minden ellenfele felbőszült. Kerkai páter más taktikát követett. Ő elment, ameddig elmehetett, hogy megmentse a KALOT-ot. Először úgy tűnt, sikerülni fog, azután kapott tíz évet, a KALOT-ot pedig szétverték. A papi békemozgalom tagjai feltétel nélkül behódoltak. Motívumaik meglehetősen különbözőek voltak. Akadt köztük ostobán naiv, megfélemlített vagy megzsarolt, de a legtöbben karrieristák voltak, egyéni buzgalmuk félelmetesen túlment „hivatali" kötelességeiken. Egyetlen enyhítő körülmény írható számlájukra: néha közbenjártak a nagyhatalmú elvtársaknál, és védőszárnyaik alatt dolgozhattak lelkes fiatal káplánjaik. Az embernek akaratlanul is Morus Tamás jut eszébe: nem szabad fejjel menni a falnak, de van olyan pont, ahol már nem lehet alkudni. Mire tanítanak a félévszázados események? Az államhatalom durván rátelepedett az egyházra, társadalmi feladatvállalását teljesen leállította. Ilyesmire ma egyetlen józan ember nem gondol. Ma durváskodni nem lehet, finom eszközökkel korlátozni viszont igen. És ha egy ellenszenves társasággal állunk szemben, olyan nehéz ellenállni a hatalmi helyzet kísértésének. Mint ahogy ezen az oldalon is a gyűlölködés vagy a szolgalelkűség kísértésének. Mire számíthatunk? A kérdés folytatása: a magyar egyház életében 90-ben megindult folyamat folytatható-e? Vagy a hosszú téli álom után ránk köszöntött tavaszi ébredést újra dermedés követi, és megint a túlélésre kell berendezkednünk? Folytatódik a belső megújulás, megerősödés? Az egyháztól eltávolodott tömegek folytathatják lassú közeledésüket, talán csak azzal, hogy gyermeküket hittanra járatják, és néha-néha ők is elmennek vele misére? Vagy újból félni kezdenek és visszahúzódnak, mert gyenge hitükből nem futja kockáztatásra? Vajon a születő szervezeteknek és intézményeknek nem kell-e félniük, hogy működésüket megbénítja a feltételek megváltoztatása? Az aggodalom nem alaptalan, de félelemre soha nincs ok. A mindenkori hatalom egyházpolitikája nem csupán annak eszmei alapjaitól függ, hanem érdekeitől és lehetőségeitől is. A jól felfogott érdek ez esetben azt jelenti, hogy a gazdasági nehézségek miatt elégedetlenné vált tömegeket érdemes-e egyházuk jogainak és lehetőségeinek csorbításával is ingerelni. Az igaz, hogy ez a nép sokra értékelte a teli has meg a pénztárca biztonságát; de a szabadság csorbításának alternatívája fel sem merült benne. Egyszerre mindkettőt nehéz nélkülözni. A lehetőségeket pedig erősen behatárolja egy magabiztos egyház. Az egyházpolitikai döntéseket tehát a politikai érdek és a lehetőségek is befolyásolják. A szándék viszont – amiből talán pont az érdek és lehetőség hatására nem lesz döntés – egyértelműen a hatalom képviselőinek világnézetétől, ember- és egyházképétől függ, illetve az egyház társadalmi szerepének ebből következő megítélésétől. Vajon hatalmon levőkön a szocialistákat vagy a liberálisokat értsük? Némi cinizmussal azt is válaszolhatnám: ki itt a szocialista, és ki itt a liberális? A szocialisták eszmei háttere megrendült. Amit annak idején a pártfőiskolán tanultak, már nem kell hinniük. Egy részük azt is megtapasztalta, milyen érzés tőkésnek lenni. A nyugati szociáldemokraták eszmeiségét még nem vették át. Sokan közülük egyszerűen elfogadják az erőteljesebb(en képviselt) liberális eszméket. Ezért nekünk – leegyszerűsítve, de elfogadható megoldásként – a liberális egyházszemlélettel kell foglalkoznunk. Egy gyakorlati tapasztalat is erősíti ezt a megállapítást. A pártállam utolsó éveiben a marxista dogmatizmus eltűnésével az egyházak is elfogadott intézmények lettek, nyomorgatásuk már régen nem okozott senkinek örömet. Reméljük, a most felszínre került egykori középkáderek hagyományőrzése nem ébreszti fel a régmúlt módszereit. A kemény és szélsőséges liberálisok viszont mindent megtesznek, hogy az egyházak hatása egy bizonyos körön túl ne terjedjen. Ezt természetesen a demokrácia és a törvényesség legkisebb sérelme nélkül teszik. Meg is fogalmazzák: az egyház és az állam teljes szétválasztását kívánjuk, teljes vallásszabadságot, hogy mindenki szabadon gyakorolhassa a hitét, és akár egyházi iskolába is járathassa gyermekeit. Legfeljebb csöndben teszik hozzá: a tömegeket viszont hagyjátok békén, ők a mieink. Az egyértelmű, bár rejtett egyházellenesség mellett fel kell figyelnünk egy liberális sajátságra, amit nem fogadhatunk el: ez az értéksemlegesség, ami valójában értékfüggetlenség. Talán nem véletlen, hogy az egyház és az értékőrző, értékhordozó és értékközvetítő politikai erők kölcsönösen közel érzik magukat egymáshoz. Az értéksemlegesség, világnézeti semlegesség, szektorsemlegesség látszólag igazságos esélyegyenlőséget teremt. Esélyegyenlőség viszont csak az egymással összemérhető, egyenlő súlyú szervezeteket illeti meg. Egy kétezer éves közösségépítő, történelmi érdemekkel bíró, bizonyítottan eredményes, több millió tagot számláló egyház nem lehet egyenlő súlyú egy tízfős alapítvánnyal. Arról nem is beszélve, hogy a tapasztalat szerint egy ilyenfajta esélyegyenlőség látszólagos biztosítása mögött az ideológiai megkülönböztetés hatékonyan működtethető. Gondoljunk arra, hogy az egyházak mai anyagi helyzetében az iskolák finanszírozásának megszüntetése a szektorsemlegesség nevében azok létét fenyegeti. A halat nem kell leütni, csak a vizet kiszivattyúzni: az eredmény ugyanaz. A szándék egyértelmű, de a döntések nemcsak ettől függnek, attól is, hogy az egyháztól milyen fogadtatás várható. Ennek egy pluralista társadalomban, ahol többféle modellben gondolkodnak, és az erőviszonyok is kialakultak, stabilizálódtak, nincs különösebb jelentősége. De egy változó társadalomban igen. Nálunk most folyik a pozíciókért vívott küzdelem, évtizedekre eldől, kinek hol lesz a helye. Nem vitás, a liberális erők egyházképüknek megfelelően meg akarják húzni a keresztény társadalmi felelősségvállalás határait. Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy felelős pozícióba került tagjaik felismerjék: a kereszténység erkölcsi értékkínálatának nincs alternatívája. Mit tegyünk? A hosszú elnyomás után fellélegző egyház négy év alatt megtanulta, mit jelent szabadon működni, jóindulatú állami vezetés támogatásával. Most meg kell tapasztalnia, mit jelent egy olyan hatalom mellett működni, amely ugyan nem elnyomó, és nem alkalmaz törvénytelen eszközöket, de mérsékelten korlátozó, és az egyházellenes erőkkel szimpatizál. Ilyen helyzetben a keresztény ember és az egyházi közösség felismeri az alapító ígéretét. Aki követőinek nem kikövezett utat szánt. Nem esünk kétségbe, tudunk bővelkedni, de viseljük a szűkösséget is, ha annak ideje van. Erős lélekkel és egyenes derékkal fogadjuk a nehézségeket, sőt derűsen. Ha villámok csapkodnak körülöttünk, akkor is nyugodtak maradunk, és higgadt határozottsággal megyünk tovább. Nem ijedünk meg, de nem is gyűlölködünk. Egyháztörténelmünk közeli eseményeiből okulva elkerüljük a két nagy kísértést: nem leszünk mereven elutasítók, de talpnyalók sem. Higgadtak, önállóak és határozottak leszünk. Nemcsak azt tudjuk, hogyan kell viselkednünk, azt is, mit kell tennünk. Kiemelt feladatunk az ifjúság ügye, vagyis a katolikus iskolák és a hitoktatás, illetve a civil szervezetek működtetése. Erős katolikus szervezetekben kell az öntudatos világiaknak dolgozniuk. Tudatában vagyunk annak, hogy az egyháznak nem kell politikai hatalom, és nem kell gazdagság, de lehetőség kell, hogy mindenkinek hirdethesse az Evangéliumot. Nem igényel kiváltságokat, de azt méltánytalannak tartjuk, hogy minden gittegylettel egyenlő súlyúnak kezeljék. Belső békével és derűvel nézünk a jövő elé, mert tudjuk: nem az számít, hogy milyen helyzetbe kerülünk, hanem egyedül az, hogyan állunk helyt ebben a helyzetben. — o — Giczy György A KERESZTÉNYDEMOKRÁCIA BUKÁSA MAGYARORSZÁGON? Alighanem magyarázatra szorul már a dolgozat címe is, hiszen az 1994-es parlamenti választások eredményét vizsgálva végletes leegyszerűsítésnek mutatkozhat a konzervatívnak vagy kereszténynek és nemzetinek nevezett pártok vereségét azonosítani a kereszténydemokrácia bukásával. Holott könnyű belátni, hogy a 90-es kormánykoalíció pártjait éppen a közös kereszténydemokrata eszmeiség kötötte össze: megvolt ez mint irányzat a Magyar Demokrata Fórumban, az „Isten, haza, család" jelszavára hivatkozó Független Kisgazdapártban, és magától értetődően a Kereszténydemokrata Néppártban is. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy 1990-ben a kereszténydemokrácia győzött Magyarországon, s az 1994-es választásokon éppen ez bukott el. Az már egészen más kérdés, hogy a kudarcban komoly szerepet játszott a kereszténydemokrácia megvalósításának hiánya is. De vajon hogyan bukhatott meg az, ami meg sem valósult? Ha a politikában a látszat valóságértékű fogalom, akkor a bukás valóságát semmi sem választja el a kereszténydemokrácia látszatától. Vagyis a látszat-kereszténydemokrácia bukásánál semmi sem valóságosabb. Ezért a 94-es választásokon nem a demokráciákat mindenütt jellemző politikai változás történt, nem is egy szokványos és könnyen kiheverhető vereségről van szó, hanem arról, hogy a kereszténydemokrácia megvalósításának lehetősége szinte elérhetetlen távolságba került Magyarországon. Még merészebb vagy inkább elkeserítőbb lehet egy olyan megközelítés, amely külön vizsgálná a kereszténység és a demokrácia vereségét. Habár a keresztény értékrend nem egészen adekvát módon érvényesül a kereszténydemokráciában, de a hazai vallásos rétegek konzervatív kereszténységét tekintve mégis jelen volt a kereszténydemokrácia magyar próbálkozásaiban. Ugyancsak a hazai körülményeket, a rendszerváltoztatás folyamatát figyelembe véve meg kell állapítanunk, hogy a választók nagy arányban egy demokratikus hagyományokat nélkülöző pártra adták a voksukat. A Magyar Szocialista Párt győzelme nyilvánvalóan nem az elmúlt parlamenti ciklusban folytatott politikájából vagy választási programjából, hanem a konszolidációs jegyeket mutató, búcsúzó diktatúra relatív eredményeiből származott. Ebben a szűk értelemben mondhatjuk, hogy a választópolgárok jelentős hányada nem a demokrácia, illetőleg a társadalmat próbáló rendszerváltoztatás mellett döntött, hanem egy szélvédettnek mutatkozó rendszer lehetőségeit akarta visszaszerezni. Az természetesen megint egy egészen más kérdés, hogy ennek az elképzelésnek volt-e realitása vagy sem. A parlamenti választás pillanatában mindenesetre nagyobbnak látszottak a kereszténydemokrata koalíció hibái, mint a közelmúlt diktatórikus módszereinek visszatérése, e visszatérés esélye. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy ebből a társadalmi méretű tévedésből minden hazai politikai erő „kivette a részét". Nemcsak a választópolgárok sokasága, hanem szinte valamennyi politikus tévedett. Ilyen arányú győzelemre és ilyen arányú vereségre senki sem számított. Mindenesetre az eredményből, illetve az eredménytelenségből le kell vonni a következtetéseket. De ez sem egészen egyszerű feladat. A győztesek még nem ébredtek föl a győzelmi mámorból. Sőt az is vitatható, hogy egyáltalán ki győzött: a szocialista pártba beáramló szocializmushívők, avagy a szociáldemokrácia nemzeti elkötelezettségű személyiségei? Alighanem azok győztek a legkevésbé, akik a szocialisták „túlnyerésének" köszönhetik parlamenti mandátumukat: a saját pártvezetésük által is esélytelennek ítélt befutók sokasága. Az ő helyzetükben éppen az az ellentmondásos, hogy győztek, mert bejutottak a Parlamentbe, de mégsem győztek, hiszen nélkülük köttetett meg a koalíció. Valójában tehát az a kérdés, hogy a szocialista képviselőknek ez a nem elhanyagolható része mikor ébred saját helyzetének tudatára. A hatalom látszata, a szavazógép működése még sokáig visszatarthatja őket a fölismeréstől. Pedig sok minden függhetne éppen tőlük, talán az elkövetkezendő évek demokratikus kibontakozásának esélye is. Hiszen az ellenzék létszáma csekély. A Magyar Országgyűlés kereszténydemokrata ellenzéke csak a hibáiban egységes. Megújulás előtt áll a Magyar Demokrata Fórum, és a Kereszténydemokrata Néppárt is. Részleges beismerések és fél megoldások azonban nem teremtenek reális lehetőséget a gyökeres megújulásra. Itt is nehéz az elemzést elvégezni, mivel a tévedések és a hibák beismerése a szociálliberális sajtó által fölnagyított hibák igazolásának veszélyét hordozza. S így nem a magyar politikai élet tisztázódására, hanem a társadalmi méretű tévedés elmélyítésére szolgálna. Hiszen – ahogy Hegel mondja – az egész az igaz. S nagyon is kérdéses, hogy a társadalom, jelenlegi állapotában, mit olvas ki az elhangzó értékelésekből. Akár éppen a 94-es döntésének igazolását, s akkor a politikai valóságvesztés állandósul. Így a magyar társadalom azt hihetné, hogy ő maga is győzött. Hogy jól választott. Hiszen a kereszténydemokrácia nem volt egyéb, mint keresztény kurzus, fölösleges magyarkodás és gonosz kirekesztés, a múlt fölhánytorgatásával a társadalmi béke veszélyeztetője. Holott most valóban kurzus kezdődhet, ha nem is éppen keresztény. 94 után a kirekesztés veszélye is realizálódni látszik. S a múlt jelenné változva a magyar társadalmi átalakulás békéjét fenyegeti. A hozzáértés pedig csak a manipulációban érvényesül. 1994 igazi korszakhatár. A politika megtalálta a társadalom legsebezhetőbb pontját, a politikai kultúra hiányosságait. A parlamenti választás, a kampány a demagógok versengésévé változott. A magát kockáztató szenvedély helyett a legyintés, az önmagában is vívódó gondolat helyett a cinikus mosolygás győzedelmeskedett. Társadalom nélkül azonban nincs politika. Kereszténydemokrata politika sincs. S ebben a pillanatban még nem lehet megállapítani, hogy a magyar társadalom katakombáiban milyen értékeket őriz vagy temet el, amelyek egy különleges helyzetben újra megjelenhetnek a horizonton, akár úgy is, mint a magyar kereszténydemokrácia értékei. (1994. augusztus 30.) Az esztergomi egyházmegyei zsinat záróhomíliájában Paskai László érsek, bíboros, prímás a többek között ezeket mondotta: „Súlyos kereszt nehezedett a szerzetesekre is, akiknek 1950-ben állami rendeletre mindössze kis személyi csomaggal el kellett hagyniuk kolostoraikat: épületeik és javaik az állam tulajdonába kerültek. Ez volt az egyetlen eset, amikor lakás biztosítása nélkül országosan tízezernél több szerzetes került utcára. Közülük is sokak osztályrésze lett a börtön. De mindegyiküknek nehéz munkakörülmények közt, nemegyszer rendőrségi zaklatásoknak kitéve kellett új életmódot találniuk. Legtöbbjük mégis hűséges maradt szerzetesi fogadalmához és elkötelezettségéhez. Súlyos megpróbáltatások nehezedtek híveinkre is, akik keresztény hitük mellett kitartottak. Közülük is sokan kerültek börtönbe, munkahelyükön hátrányos helyzetbe hitükért. Hitvalló családok, a külső nyomás ellenére is lelkiismeretükre hallgatva, még a legnehezebb időkben is gondoskodtak gyermekeik hitoktatásáról, vallásos neveléséről. A hitvalló hívek hősies helytállása biztosította, hogy Egyházunk ebben a nehéz helyzetben hazánkban fennmaradt, és megőrizte hűségét a Szentszék iránt."
EGYHÁZMEGYEI ZSINAT ESZTERGOMBAN András Imre SJ LÉLEKJÁRÁS ESZTERGOMBAN Az esztergomi egyházmegyei zsinatra (szinódusra) a kellő előkészületi időt maga a Gondviselés biztosította néhány jótékony „zavaró berepüléssel". Az előző egyházmegyei zsinat 1941-ben, tehát 53 évvel ezelőtt volt; a háború után Magyarországon egyházmegyei zsinat tartására – amint tudjuk– „gondolni se lehetett". Az 1965-ben befejezett II. vatikáni zsinat előírta egyházmegyei és nemzeti zsinatok tartását, de erről a pártállam idején olyan (egyházi) határozat született, hogy nálunk erre nincs lehetőség: a megújuló egyházjogi kódex amúgy is tartalmazni fogja a zsinati reformot, tehát annak bevezetésével a zsinati reformok is bevezetést nyernek majd hazai egyházunkban. Ismételten felmerült az a kívánság is, hogy legyen Magyarországon nemzeti zsinat, valamennyi egyházmegye részvételével. Ennek azonban ellentmondott az a tény, hogy a magyarországi egyházmegyék adottságai nagyon különbözőek, s közülük egyedül az esztergom-budapestiben városiasak a viszonyok. Továbbá: itt élnek nagyobb számban olyan szakemberek, akikre a megyésfőpásztor a helyi zsinat előkészítésében támaszkodhat. Paskai László esztergomi érsek 1988 tavaszán jelentette be először az egyházmegyei zsinat tervét. Befolyással voltak a zsinat összehívásának időpontjára a közelmúlt történelmi eseményei is: 1989-ben a vallásellenes materialista politikai rendszerek összeomlása, 1991 nyarán II. János Pál pápa magyarországi látogatása, 1993 elején az új egyházi területi beosztás bevezetése Magyarországon. A fenti eltolódások miatt csak 1991 végén kezdődtek el komolyan az előkészületi megbeszélések. Menet közben módosítani kellett az 1993-ra tervezett zsinatkezdés időpontját 1994-re. A kényszerűségek folytán megnyúlt előkészületi idő, úgy tűnik, nem kis mértékben használt a zsinat eredményességének. Például 1993-ban arra is volt idő, hogy gyökeresen átszervezzék a zsinat menetét döntően befolyásoló Előkészítő Bizottságot. A zsinat munkájának megszervezésénél Krisztus küldetésének eszméjét vették mintául. Erre támaszkodva 17 témakörben dolgozták ki a magyar egyház jövendő munkaprogramját. Menet közben még egy témát vettek fel, az állandó diakonátus intézményéről. Így a zsinati munka az alábbi 18 témakör szerint tagolódott: 1. Krisztus tanítói küldetése szolgált mintául 1.1. az Isten igéjének hirdetése, evangelizáció, 1.2. a hitoktatás, 1.3. a katolikus iskolák, 1.4. az ifjúság témákhoz; 2. Krisztus papi küldetése 2.1. a szentségek és más liturgikus cselekmények, 2.2. a keresztény család, 2.3. a megújuló papi élet, 2.4. a papképzés és hivatásgondozás, 2.5. az állandó diakonátus témákhoz; 3. Krisztus pásztori küldetése 3.1. az egyházmegyei szervezet, 3.2. az anyagi javak és kezelésük, 3.3. a plébánia és a hívek közösségi élete, 3.4. az együttműködés a megszentelt élet intézményeivel, 3.5. a világiak témákhoz; 4. Krisztus műve, az Egyház küldetése a világban 4.1. a sajátos csoportok lelkipásztori szolgálata 4.2. az ökumenizmus, 4.3. a karitász és szociális tevékenység, 4.4. a jelenlétünk a társadalomban témákhoz. Az előkészítő bizottságok, melyekben papok, szerzetesek és világiak is helyet kaptak, igen intenzív munkát végeztek. Koncepciójuk kialakításához, melyben figyelembe kellett venniük az egyház tanítását, a lelkipásztori helyzetet és a sürgős teendőket, megkérdeztek szakembereket, közvélemény-kutatást végeztek, ill. azoknak a modellplébániáknak a tapasztalataira támaszkodtak, melyek már évek óta tudatosan keresték, kísérletezték a modern lelkipásztori módszereket.
A lelkes munka eredményeképpen 1993 végére hatalmas tapasztalati, ill. ötletanyag gyűlt össze, melyekből egy 9 tagú „Koordináló Bizottság", mint a főpásztor vezetése alatt működő csúcsszerv, válogató-sűrítő művelettel összeállította a zsinat „Munkadokumentumát". A munkacsoportok eredetileg beadott anyagának természetesen csak kis töredéke került bele ebbe a zsinat elé kerülő Munkadokumentumba. Remélhetőleg valamikor sor kerül a teljes anyag közzétételére is. A Koordináló Bizottság sűrítő-válogató tevékenysége ugyanis olyan tömör, általános, röviden fogalmazott szövegeket eredményezett, melyből már csak a beavatott zsinati tagok tudták kihámozni, hogy a Munkadokumentumba bekerült teológiai szövegek, javaslatok, ill. rendelkezések (eszerint voltak a munkadokumentum cikkelyei csoportosítva) milyen lelkipásztori meggondolásokat vittek bele a zsinat munkájába. Az egyszerű zsinati tag rendszerint automatikusan rábólintott az általánosságokban maradó jámbor zsinati szövegre. (A közvélemény-kutatók tudják, hogy ha egy kérdőívre 70-90%-ban igenlő felelet érkezik – ahogy történt a zsinat összehívása előtt a Munkadokumentumról tartott első szavazás esetében –, akkor a kérdések nem voltak igazán jó kérdések.) A mintegy 650 pontból álló Munkadokumentumhoz így is befutott több mint 1000 módosító javaslat. Ez az írásban lezajló szavazás volt a zsinat plénumának első megszólítása. Az első eredmények birtokában jött össze – a végső zsinati dokumentum elkészítésére – 1994. július 3-án a mintegy 180 szavazati joggal bíró zsinati tag, akiket részben választás, részben kinevezés alapján vagy képviselői minőségben hívott meg a főpásztor a zsinati munkára. A plenáris, vagyis a háromórás délelőtti üléseken a bevezető ima után elsőnek az előző napi (ugyancsak háromórás) csoportmegbeszélések változtatási javaslatait olvasták fel, melyeknek elfogadásáról, ill. elutasításáról szavaztak. A számítógép másodperceken belül kiírta a képernyőre az eredményt. Tekintve, hogy minden ülésen legalább százszor megismétlődött a szavazási eljárás, egy órát vagy másfelet kellett ezzel a sok figyelmet és fegyelmet igénylő ténykedéssel eltölteni. Ezután következtek a délutáni csoportmegbeszélésen megvitatandó témákat és az ottani pontokhoz írásban beérkezett változtatási javaslatokat ismertető kiselőadások. A hallottak alapján mindenki eldönthette, melyik csoport megbeszélésén vesz részt délután. A csoportmegbeszélések teljesen szabadon folytak le. A Munkadokumentum pontjaihoz lehetett módosító javaslatot tenni, a szövegből való törlést javasolni, egészen új pont bevételét ajánlani. Minderről a helyszínen jegyzőkönyv készült a következő napi szavazás számára. Itt dőlt el, hogy a javaslatból zsinati határozat lett-e, vagy sem. Mindegyikből az lett. A Munkadokumentum így átdolgozott szövegét kapta aztán kézhez a főpásztor az ünnepélyes Te Deum alkalmával, azzal a kéréssel, hogy – mint a zsinat feje – tanulmányozza át, és a jóváhagyásával törvényerőre emelt szöveget tegye közzé mint a zsinat döntéseit. A tervek szerint az esztergomi egyházmegyében a zsinati határozatok figyelembevételével 1995-re ötéves lelkipásztori terv készül, mely kijelöli, milyen módon akar megújulni az egyházmegye a 2000. évre és a magyar kereszténység millenniumára. A hároméves előkészítés és a zsinaton végzett munka végső terméke tehát egy kb. másfélszáz oldalas dokumentum lesz a 18 pont szerint rendezett anyaggal az egyház tanításáról, a gyakorlati javaslatokról és a törvényerővel bíró rendelkezésekről. Az esztergomi zsinaton a választásra jogosult személyek mellett részt vett még mintegy 20 megfigyelő is. A református és az evangélikus egyház is képviseltette magát egy-egy megfigyelővel. Majdnem mindegyik hazai egyházmegyének ott volt a megfigyelője, hogy tapasztalatot szerezzen saját egyházmegyéje számára a zsinat megrendezésének munkájáról. A sokrétű szervezési és szolgáltatási munkát Esztergom önkéntes segítőkkel oldotta meg. A titkárság éjszakai munkával végezte el a délutáni csoportmegbeszélések legépelését, sokszorosítását, hogy a másnap reggeli plénumon a szavazásra mindenki kezébe kaphassa az új szövegváltozatot. A szavazásnál használt számítógépes számláló és kijelző rendszert egy ferences segítőtestvér készítette. A zsinati üléstermet, mely a vízivárosi templom főhajója volt, a ferences gimnázium iskolapadjaival bútorozták be. Ugyancsak a ferences gimnáziumból voltak a számítógépek is, melyeket a szövegszerkesztésnél és a sokfajta nyilvántartásnál használtak. A zsinaton való részvétel elsősorban munkát jelentett, de az imádságra és liturgiára is jutott idő. Ilyen volt a bazilikában, külső vendégek jelenlétében koncelebrált ünnepélyes szentmise a Veni Sancte és a Te Deum alkalmával. Szépen látogatott volt a hivatalos programon kívül elmondott reggeli és esti dicséret a szatmári irgalmasnővérek közeli templomában. Az ebéd előttre tett napi szentmisét a zsinati ülésteremben tartottuk a főpásztor vezetésével, ki-ki a saját helyén maradva. Sor került több kisebb programra: a keresztény múzeum és a prímási levéltár megtekintésére, egy kalandos látogatásra a visszakapott egykori szeminárium épületébe, mely Esztergomban a pártállam és az egyház viszonyának szomorú szimbólumává vált; sőt lezajlott egy focimeccs is káplánok és plébánosok között (az előbbiek fölényes győzelmével!). A zsinati résztvevők étkeztetését teljes egészében a prímási konyha látta el. Éttermül az az óriássátor szolgált, melyet a közelmúltban a bazilika tetejére a tűz által megsemmisített rész fölé tettek védelmül. A leégett tetőrész megújult, a Te Deum alkalmával áldotta meg a főpásztor a jótevők jelenlétében. A vendégek elhelyezésében a szerzetesházak voltak az érsekség segítségére. A szabadtéri sátorban mindig lehetett kávét, üdítőt kapni. A sátor alkalmas keretül szolgált a kötetlen beszélgetésekre az új ismerősök vagy az éppen lobbizni készülő zsinati tagok között. A zsinat utolsó közös vacsoráját követően a főpásztor köszönetet mondott a zsinaton és a zsinat érdekében dolgozó valamennyi jelenlévőnek. Nem maradtak ki a köszönetből a sátort felállító munkások se. Mindenki kapott egy maradandó emléket, egy ezüst emlékérmet és egy díszes emléklapot. A búcsúeste kicsengését a tábortűz hangulatát idéző műsor biztosította, melyben a résztvevők – a főpásztort se kivéve/kímélve – görbe tükörben, ragyogó hangulattal tekintettek vissza az elmúlt hat nap eseményeire. Ízelítőül álljon itt néhány versszak a görbe tükör 12 strófás „indulójából": 1. Esztergomnak városában zsinati szél fújdogál, 4. Koordinátor, relátor vezet, mikor szavazunk, 5. Munkacsoport ülésein hajba kapnak a papok, 9. Mit akartok, világiak? Temetni meg esketni? 10. Mozgalmak és lelkiségek, nem kell elcsüggednetek,
11. Ha a lányok ministrálnak, érvénytelen a mise: 12. Nem is megyünk innen haza, jól érezzük itt
magunk;
Bárdosy Éva AZ ESZTERGOMI ZSINAT EGY VILÁGI NŐ SZEMÉVEL (Egymásrautaltság?) Se szeri, se száma azoknak a bibliai képeknek, amelyek az egyház titokzatos valóságának megközelítését szolgálják (akol, termőföld, épület – családi otthontól az új Jeruzsálemig –, eleven test, az Isten népe stb.). Mindezeken túl, ismerve ezeket a képeket, mindnyájan hordozunk magunkban egy ideált, egy elvárást a mi EGYHÁZunkat, a jövő egyházát illetően. Amikor 1988-ban hírét vettem, hogy hamarosan zsinat lesz egyházmegyénkben, hirtelen megélesedtek a körvonalai ennek a lelkemben élő egyházképnek. Megint úgy éreztem magam egy kissé, mint tizennégy éves koromban, amikor egy őszi napon a Bakáts téri templom harangja 9 órakor a kápolnába hívott bennünket. Veni Sanctét imádkoztunk, mert azokban a pillanatokban nyitotta meg XXIII. János pápa a II. vatikáni zsinatot. Az én álmom az egyházról akkor kezdett kialakulni. Ez az egyház emberléptékű. Tagjai ismerik egymást. Mindenkinek megvan benne a feladata, s azt örömmel végzi akár az örökkévalóságon át is. A központ Krisztus, aki Jó Pásztor, aki jobban ismer bennünket, mint mi egymást vagy akár saját magunkat, de ezáltal bennünket is arra sarkall, egyre inkább az ő szemével nézzük/lássuk egymást. Ez a család – ahogyan én az egyházra gondoltam – nem önmagáért van, hanem nyitott és kész elébe menni mindenki másnak. Ebben a családban nincs vetélkedés, nincsen hatalmi harc, tekintélyi válság, hanem a szegénység, a szolgálat szellemében mindenki csakis arra törekszik, hogy a világban uralkodó bajokat orvosolja, az embereket méltóságuk tudatára ébresztve fölemelje, a szomorúakat Isten Országának örömhírével vigasztalja. Hogy így folytassa Krisztus tanúságtevő, üdvösségszerző szolgálatát, a föld sójaként, az emberiség kovászaként, útban az Ómega felé. Ilyen képet hordoztam magamban a II. vatikáni zsinat idején, s ennek a képnek a körvonalai élesedtek ki bennem az esztergomi egyházmegyei szinódus hírére. Azután eltelt néhány év, és váratlanul meghívást kaptam az egyik előkészítő bizottságba, majd magára a zsinatra is. „Mint legjelentéktelenebb világi nő" kapcsolódhattam bele ebbe a történelmi jelentőségű egyházi eseménybe. Hazatérve onnan sokan kérdezgettek benyomásaimról, s én megpróbáltam egyetlen szóval jellemezni még mindig kiforratlan véleményemet. Ellentmondásos volt – így foglaltam össze végül. A zsinatra meghívottak (kis ország vagyunk) igen sokan régóta személyesen ismerték egymást. A papok talán hivatalból is, a világi hívek pedig azért, mert szinte mindenütt ugyanazok az emberek dolgoznak ebben a vonalban. A papok egy része régről ismerte a világiaknak ezt a rétegét ugyanebből az okból. Jómagam legkevésbé a szerzetesnővéreket ismertem, s örültem, hogy a zsinaton néhányukkal ismeretséget köthettem. Tulajdonképpen sok minden adva volt ahhoz, hogy a családias egyházról alkotott álmom megvalósuljon. Meg is valósult annak rendje és módja szerint a jó hangulatú étkezések alkalmával. Ám a zsinat nem ilyen étkezéssel, hanem szentmisével indult. A Veni Sanctével kezdődő szertartás tulajdonképpen szabályszerű, de végtelenül elidegenítő volt. Tudok arról, hogy a liturgiának nemcsak bensőségesnek, hanem elsősorban ünnepélyesnek kell lennie. Mindezt tudom, mégis. . . Mennyire „zsinat előtti", „klerikális" hatása volt például annak a körülménynek, hogy az első két olvasmányt is, az előre nyomtatott „hívek könyörgéseit" is a koncelebráló papok olvasták fel. Később, az ülésteremben (a vizivárosi templomban) megtartott „hétköznapi" szentmiséken már kicsit más volt a helyzet, de a megosztottság, a távolságtartás egyvégtében jellemezte a zsinat miséit. A mindennapokban persze sohasem fordulhat elő, hogy ennyivel több legyen a celebráns, mint a világi résztvevő, de ezeket a miséket mégiscsak megtartották nekünk cselekvő részvételünk nélkül. Merev falak választották el egymástól a „kiváltságos szolgák" és a szolgáltatást elfogadó „laikusok'' táborait. Többször eszembe jutott: ha ennyire megosztott Krisztus Teste még azok között is, akik eucharisztikus közösségben vannak egymással, milyen érzés lehet akkor ez a megfigyelőként részt vevő, más keresztény egyházakból érkezett testvéreinknek. (Olvastam később, hogy Hafenscher doktor úr például szívesen szolgált volna „a világiakhoz hasonlóan" egy-egy szentírási olvasmány felolvasásával is, de nem adatott meg neki.) Ellentmondásos volt továbbá az a körülmény, hogy az Egyházi Törvénykönyv előírásainak megfelelő arányban bennünket is meghívtak a zsinatra, de ez tény a világiakkal való együttműködéshez nem szokott papok számára a botrány sziklájának bizonyult. A viták hevében sokszor alig tudták türtőztetni magukat, annyira kikívánkozott belőlük az a bizonyos „az ilyenek mit szólnak bele" típusú beidegződés. Hogy a világi nők egyáltalán nem az egyházban ténylegesen elfoglalt számuk és aktivitásuk arányában vehettek részt a zsinaton, azon nem csodálkoztam. A meghívások nagyobbrészt a bizottságvezetők ajánlására történtek; a bizottságvezetők között két nő volt mindössze (eredetileg egy sem, de ketten a bizottságvezetők közül lemondtak, s megbízatásukat legaktívabb női munkatársaiknak adták át); az idevonatkozó előítéletek „alapja" („mint Isten minden egyházában, az asszonyok hallgassanak") óvatossá tette a bizottságvezetőket női munkatársaik ajánlásakor. Az én bizottságom vezetője azonban nem így gondolkodott. Ebből következett az az ellentmondás, hogy én is ott lehettem, átélhettem, megszenvedtem és megbíráltam azokat a körülményeket, amelyek miatt még nagyon távolinak érzem azt a bennem harminc éve alakuló eszményi egyház megvalósulását. Amelyben vállvetve dolgozik egymás mellett pap és világi, hiszen az aratnivaló úgyis mindig több mint a munkás. Nem kell munkanélküliségtől tartanunk. A zsinati munka mindazonáltal nemcsak érdekes, hanem pezsdítő, reményekre is feljogosító volt. Nem zavart egy csöppet sem, hogy az elkészítendő dokumentum szekcióüléseken átdolgozott részleteire másnap a plenáris ülésen majdnem mindenki igennel szavazott. Miért szavazott volna nemmel, ha egyszer az új változat mindenkinek jobban tetszett? Voltak itt is félreértések, hiányosságok bőségesen. A világiakról szóló fejezet megvitatásakor például megkíséreltem, hogy rámutassak bizonyos szemléleti hibára. A szakmai zsargonban, tehát mondjuk a Távlatok folyóiratban is lépten-nyomon olvasható e kifejezés: a világiak bevonása. Olyan szemléletet tükröz, amelynek megváltoztatása kívánatos lenne. Ha valakit valahová be kell vonni, akkor az először is kívül van. S mióta hajtogatjuk már, hogy az egyház mi vagyunk!? Másodszor ez a kifejezés azt sugallja, hogy a világiak ebben a folyamatban csakis a cselekvés tárgyai lehetnek, akiket be kell valahová vonni. A zsinaton kifejtett aktivitásunk nem támasztja alá ezt a szemléletet. Mindezt hozzászólásként elmondtam a szekcióülésen abból a célból, hogy az ominózus szókapcsolat módosítását kérjem. A világiak bekapcsolódása kifejezést javasoltam helyette. A másnapi (utolsó) szavazásra beadott, módosított szöveg így hangzott: a világiak bekapcsolása.. . Több javaslatom nem volt ezek után, de a szemlélet megváltoztatásában még mindig reménykedem. Éppen így tovább reménykedem a szolgáló, a testvéri egyházban, az egységben, a sokszínű, eleven krisztusi Testben, amelyet a Szentlélek vezet, amelynek érzékeny (= anyai) szívével Isten együtt munkálkodik, s amely felé egy lépést tett/tesz ez a helyi zsinat is. A Te Deum alatt – ismét a Bazilikában – föl-föltekintettem a főoltár képére, az égbe fölvett Nagyboldogasszony diadalára. Sok vigaszt merítettem belőle. S amikor a hívek könyörgéseit olvasták fel, az utolsó imádság egészen a szívemből szólt, s e sorok írásakor is a szívemből fakad: Vétkeztünk, Urunk, vétkeztünk ellened, üdvözítő kegyelmeddel töröld el gonoszságainkat! Kérünk téged, hallgass meg minket.
Megemlékezés a varsói felkelés 50. évfordulóján Augusztus 1-én Varsóban Jozef Glemp bíboros, prímás ünnepélyes szentmisével emlékezett meg a varsói felkelés 50. évfordulójáról. A felkelés hatvan napig tartott, amelynek során 16 ezer katona és 200 ezer polgári személy vesztette életét. A szentmisén, amelyet a lengyel televízió egyenes adásban közvetített, részt vett Herzog német elnök, Major brit miniszterelnök és Gore amerikai helyettes elnök. A lengyelországi apostoli nuncius felolvasta a Szentatyának külön erre az alkalomra küldött üzenetét. A pápa nagy tisztelettel idézte fel a németek elleni felkelés áldozatainak hősiességét, a sok ezer fiatal lengyel önfeláldozását, akik ötven évvel ezelőtt a haza függetlenségéért oly magas árat fizettek. „Amikor a varsói felkelés 50. évfordulóját ünnepeljük, hangsúlyoznunk kell, hogy ez a tény kulcsfontosságú a XX. század második felének Európája számára. Mint a független államért folytatott küzdelem csúcspontja, a lengyel felkelés bizonyos mértékig kezdete annak a folyamatnak, amelynek során független államok alakultak ki Európa közép-keleti részein. Ez a folyamat teljesen megvalósulhatott 1989 után, amikor megbukott a kommunista totalitarizmus, és Európa e részén nemcsak a valóban szuverén Lengyelország született meg, hanem Litvánia, Lettország, Észtország, Belorusszia és Ukrajna is; és délebbre Csehország, Szlovákia és Magyarország. Ha Európának a hazák hazájává kell válnia, szükséges, hogy a nemzetek jogát, amely e folyamatban hallatta szavát, az egész európai közösség tiszteletben tartsa. Ha nem biztosítanak egyenlő jogokat a nemzetállamoknak, amelyek Európa térségében születnek, nem beszélhetünk földrészünkön békés együttélésről" – figyelmeztetett a pápa az évforduló alkalmából írt üzenetében. (Vatikáni Rádió)
KULTÚRA ÉS ÉLET Végvári Lajos MUNKÁCSY ÉRTÉKELÉSE Születésének 150. évfordulójára Az utóbbi évtizedekben új koncepció formálódott a XIX. század művészetének értékelésére. Túlhaladottnak minősül az a beállítás, mely szerint egyetlen stílusirányzat, az impresszionizmus tekinthető az esztétikai értékrend mércéjének. Ez a szemlélet a XIX. századra jellemző fejlődéselmélethez igazodott. Megerőszakolása a múlt század művészetének, mivel nem veszi tekintetbe a korra jellemző stíluspluralizmust. A különböző stílusok, szemléletmódok egyidejűsége mindig is jellemző volt az európai művészetre. Létezésének alapja talán a romantikában lelhető fel: az egymástól elzárt vidéki központok különböző, nagyon is eltérő stílusirányzatokat produkáltak. Elég csak utalni a clunyi, a moissaci vagy provence-i művészeti gyakorlat feltűnő eltéréseire. Bár nem vitatható, hogy a román művészet keresztény eszmeisége hozta létre ezeket az iskolákat, de erre a közös alapra a történelmi és társadalmi különbözőségek következtében gazdag stílusvariációk jöttek létre. Hasonlókat állapíthatunk meg a XIX. századról is, melyben három, egymástól élesen elütő, de mégis egymáshoz kapcsolódó felfogás munkálkodik: a klasszicizmus, a romantika és a naturalizmus. E három fő irányzat ritkán jelentkezett egyértelmű plaszticitással. A klasszicizmust gyakran érzelmessé tette a romantikus beütés, példa erre a közép-európai biedermeier, a romantika keveredett a naturalizmussal; az így létrejött látásmódot realizmusnak nevezték el, továbbá az impresszionizmus kolorisztikus materializmusa a klasszicizáló irányzatokkal keveredve a posztimpresszionizmust hozta létre. Ezzel a felsorolással azonban meg mindig nem léptünk ki a művészettörténeti sematizmus adta szűk keretekből. A dolgok megértéséhez elengedhetetlenül szükséges annak az atmoszférának az ismerete, amelyben az egyes művészek alkottak, de nem elhanyagolható a közönség magatartása, állapota sem. Napjainkban egyre hitelesebbnek látszik Taine formulája: a race-on, moment, milieu. Mai értelmezésünkben a race-on nem fajtát, hanem kultúrkört, gondolkodásbeli tradíciót, a moment szón a történelmi helyzetet, és a milieu-n a társadalom bonyolult adottságait kell értenünk. A történelem nem engedi, hogy megerőszakolják apriori elméletek, áll ez a művészettörténet-írásra is. Ilyen belátás alapján szervezték meg Párizsban a Musée D'Orsayt. A rendezők elvetették a korábban általánosan alkalmazott fejlődéselméletet, nem akartak egyetlen stílust mértékadónak kikiáltani, hanem arra törekedtek, hogy a kiállított művekkel a korszak hitelesebb képét tárják a látogató elé. Ily módon megfér egymás mellett Manet és konzervatív akadémista felfogású mestere, Thomas Couture éppúgy, mint az impresszionisták, s a „szalonfestőknek" kikiáltott ellenfeleik. Jóllehet a XIX. századi festészet olyan jeles szakértői, mint Louis Reau és Meler Graefe elismerik Munkácsy művészetének értékeit, ugyanez nem mondható el a magyar művészettörténet-írás néhány hangadó személyiségéről. Ennek két fontos oka van. Az egyik, hogy ezek a modernista művészettörténészek beállítottságuk következtében nem tudták elviselni Munkácsy művészetének populáris jellegét, egyedülálló népszerűségét. Hasonló okból lebecsülték Petőfi Sándor költészetét és Liszt Ferenc zenéjét. Olyan elfogultság volt ez, amit csak azzal lehet magyarázni, hogy nem ismerték elég alaposan a felsorolt három alkotó életművét, s néhány kevésbé sikerült alkotásuk alapján hevenyészett sietséggel ítélkeztek. Kritikai magatartásuknak másik indoka az volt, hogy ezek a művészek – s leginkább Munkácsy – nem fértek bele abba a fejlődéstörténeti kategóriarendszerbe, mely több mint fél évszázadon át uralkodott a művészettörténetben. Eszerint a múlt század festészetét egy vasúti menetrendhez lehetne hasonlítani. A művészet vonatának negyedszázadonként új és új vágányokra kellett siklani, vagyis a klasszicizmust követte a romantika, ezt a realizmus, majd az impresszionizmus. E fejlődéstörténeti koncepció azon alapult, hogy a XIX. század csúcsteljesítménye az impresszionizmus, s mindaz, ami előtte történt, csak ennek a szemléletmódnak az előkészítését szolgálta. Mióta differenciálódott az impresszionizmus fogalma, és az ún. posztimpresszionizmus jobban megfelel a mai ízlésnek – ez az elmélet alapjaiban ingott meg. A kiváló szellemű Fülep Lajos és iskolája továbbra is tartotta magát e fejlődéstörténethez. Érdemes a professzor néhány mondatát idézni: „járt Párizsban, mégpedig a híres 1867-es kiállításon. Courbet-nek egész oeuvre-je, Manet-nek valami 50 képe követelte az állásfoglalást... és azután elment Düsseldorfba, majd díjat nyert Párizsban az álművészet panoptikumában.. . Huszonöt évesen festette a Siralomházat, és festő ekkora tehetséggel, ilyen ifjan sohasem idegenedettel messzebb korától, fejlődő irányától, nem került vele elháríthatatlan ellentétbe, nem szegődött határozottan a múlt és örökség mellé nálánál senki!" Más helyütt a kritikus képek alapján filmrendező tehetségnek nevezi. Fülep nyomán több kritikus is Munkácsy szapulását tartotta legfontosabb feladatának. Idejétmúlt akadémikusnak nevezték. Munkácsy nem volt akadémikus. Elég csak utalni arra, hogy hiába vágyott a Képzőművészeti Főiskola tanári posztjára, jelentkezését elutasították, festőkortársai egyenesen az ifjúság megrontásával vádolták. Hol van az igazság? Valóban Munkácsy elkésett visszhangzója egy korábbi művészeti szemléletnek, vagy a maga módján megfelelt-e korának? Ennek megítélésére két fontos dokumentumra hivatkozom. Az egyik egy elmélet, melyet Hans Sedlmayr alakított ki: szerinte ugyanis minden korra többféle stílus egyidejűsége jellemző. A stíluspluralizmus gondolata nemcsak a valóságos művészeti helyzetre jellemző, hanem ezen túl alkalmas a művészetszociológiái vizsgálatok elfogulatlan lefolytatására is. Egyesek azért ítélik el Munkácsyt, mert naturalista. Nem az volt a szándéka, mint számos kortársának. „A tiszta festőiségre való törekvés a reakciók egész sorát, a korlátozások és a leegyszerűsítések rendjét hozza magával." (André Malraux) A képzőművész a „festői" látásnak esik áldozatul, ezzel együtt azonban a festészetből eltűnik minden pszichológiai, minden humanizmus. Sedlmayr elméletét hitelesíti a XIX. századi képzőművészet legimpozánsabb gyűjteménye, a Musée D'Orsay. Ebben a rendezésben állandóan szembesülnek a jónak, „haladónak'' tartott stílust képviselő alkotások a Fülep által „szalonbeli álművészeihez" sorolható képekkel és szobrokkal. Ez a rendezés nem kényszeríti rá véleményét a nézőre, feloldja a „haladó-maradi" ellentetet, és kizárólag a mesterségbeli színvonalat tartja az egyetlen mércének. Ez a rendezési koncepció felmenti a nem francia művészeket a csökkentértékűségi tudat nyomása alól. Így például a XIX. századi német festészet levetheti magáról a „Heimatkunst" címkét, vallhatja azt, hogy a német művészet a maga nemében éppolyan színvonalas műveket hozott létre, mint a francia. Tanúi lehettünk Gaspar Dávid Friedrich világraszóló új felfedezésének, értékelhető Leibl finom realizmusa, Feuerbach és Marées klasszicizáló törekvése, s Böcklint nyugodtan össze lehet mérni Odilon Redonnal vagy Gustave Mereauval. A magyar művészetben is feloldhatók az ellentétek. Benczúr nem alacsonyabb rendű, mint Szinyei Merse. Madarásznak sem kell szégyenkeznie, hogy nemcsak Delacroix hatott rá, hanem a történelmi illusztrátornak nevezett Gallai. Lotzot nem tilos Puvis de Chavannes falképfestészetével összehasonlítani. Munkácsy nem csupán Courbet egyenrangú társa, sőt egyes munkáiban párhuzamos jelenség a plein air-festőkkel és az impresszionizmus küszöbére ért Pisarróval. Munkácsy művészetét azonban nem lehet csak egyes irányok és műfajok képviselőivel való összehasonlítással kimeríteni. Ha elfogulatlanul végignézzük életművét, meglep törekvéseinek egyetemessége. Nem lehet csupán a realista életképfestés mesterének tartani, az ún. szalonképei sok párhuzamot mulatnak Manet életképeivel, tájképei sokszerű felfogást képviselnek, s egyik nagy erénye, hogy az életképek közvetlenségét át tudta plántálni vallásos és történelmi kompozícióiba; s nem lebecsülendő teljesítménye a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházát díszítő hatalmas pannója. Egyetemessége nemcsak a témák és műfajok sokféleségében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy nemcsak korának, de az európai hagyomány egy jelentős részének eredményeit szintetizálni tudta. Elég csak arra utalni, hogy egyik főműve, a Tépéscsinálók Frans Hals csoportképeinek megoldásait fejlesztette tovább, az Éjjeli csavargók vagy a Golgotha Rembrandt művészetén inspirálódott. Éppen ez az összefoglaló sajátossága adja meg művészettörténeti fontosságát. Magyarországot a Nyugat- és Kelet-Európa közti hídnak szokták nevezni. S ez nemcsak a politikai és gazdasági életre áll, de a művészetre is. Elég csak arra a hatásra utalni, amit a francia és német művészeten nevelkedett Liszt gyakorolt a szomszédos északi és kelet-európai művészekre. Lépésről lépésre lehet követni Munkácsy egyik főművének, a kétalakos Siralomháznak az előzményeit és kisugárzó hatását. A mű tematikai inspirálója Lessing düsseldorfi festőművész Ezzelino in Kerker festménye. Alkotásának előképe Delacroix Tasso a börtönben című kompozíciója, amely szellemét tekintve visszavezethető Goya őrültek háza néven ismert festményérc. Nem véletlenül írta Meyer-Grafe Munkácsy képéről: „ein strarkknochiger Goya des Pussta" – rátalálva a képben rejlő ikonográfiai tradíciófolyamatra. Munkácsy festményéhez Leibl hatását kell hozzágondolnunk, és világosan kirajzolódik a mű genezise. Ám Munkácsy képével ez a folyamat nem állt meg. A fiatal Repin meglátta az 1873. évi bécsi világkiállításon Munkácsy művét, és nyugati útjáról visszatérve megfestette a Gyónás visszautasítása című képét. Mindkét munkára jellemző a lázadó ember önérzete, mely elutasítja a „hivatalos" vigasztalást. Repin másik főműve egy, a száműzetésből váratlanul hazatérő férfi okozta döbbenetet ábrázol. A Nyezsdali című kép félreérthetetlen rokonságot mutat Munkácsy Éjjeli csavargók című művével. (Ezt a művet is látta Repin a bécsi világkiállításon.) A négy kép összevetése jól magyarázza a nyugat-európai és a kelet-európai művész gondolkodásbeli különbségét. Ami Courbet és követői számára hidegen nézett valóság, az Munkácsynál és Repinnél alapvető nemzeti-érzelmi probléma. Ennek átélése és kifejezésének kényszere magyarázza, hogy a két Párizsban dolgozó festő adottságainak ellenére sem lett az impresszionizmus híve. Erre utal Munkácsy Poros út című képe, vagy Repinnek a Kommünárdok falánál c. festménye. Egyikük sem ment tovább az említett képek indította úton. Mindketten vállalták a nemzeti prófétaművészet szerepét. Ugyancsak szociális indíttatású volt az a tény is, hogy két jelentős német festő, Liebermann és Uhde egy ideig Munkácsy képeinek bűvöletében alkottak. Másfajta indítású a cseh Brozik és a román Theodor Aman érdeklődése Munkácsy művészete iránt, mivel a magyar művész a közép-európai szemléletnek megfelelően alakította a francia törekvéseket. Egy időben tehát jelentős szerepet játszott Munkácsy az európai és az amerikai művészetben. Nyugati sikereinek az volt a titka, hogy témaválasztása egyre inkább egyetemes jellegűvé vált, és mondanivalóját erőteljes festői előadással tudta megvalósítani. A XIX. században ébredező nemzetek számára pedig útmutatást – bátorító útmutatást – adott saját lehetőségeik kibontására. E vitathatatlan érdemek ellenére Munkácsy művészete elvesztette rangját az európai művészettörténet-írásban. Jogosan bírálhatták az aszfaltalapozás miatt elsötétülő és komorrá vált életképeit. Az sem vitás, hogy nagyvonalú kompozícióit elsősorban a Krisztus Pilátus előttöt, és kisebb mértékben a Golgotát telezsúfolta figuráival, ezáltal túlbeszélve a témát, a teatralitás határát súrolva. Mégis ezek a művei jóval többet adnak, mint a korabeli vallásos tárgyú képek, melyek a naturalizmus eszközeivel kispolgári intimitásúvá alakítják a nagyszerű bibliai témákat. Ezeknek a műveinek a helyes megítéléséhez idéznünk kell a Munkácsy szellemével és pályafutásával párhuzamba állítható Liszt Ferencről szóló bartóki mondatot: „Mikor arról van szó, hogy egy zeneköltőt mint egyéniséget a zeneirodalomban megítéljünk, nem kellene minden súlyt a formára helyeznünk, és esetleg nem tökéletes forma mögött nem hatásosan elhelyezett nagy szépségeket észrevétlenül hagyni." – Nem így járt el az egyetemes művészettörténet, mely Munkácsy egyes megoldási hibáit és főleg a téma fontosságát mindig hangsúlyozó szemléletmódját túlhaladottnak ítélte. Helyzetét rontotta az a tény is, hogy Manet személyes ellenségének tartotta, s nem érezte meg azt, ami összeköti őket: az a mesterségbeli tudás és a kifejezés igényessége. Ez az ő t körülvevő kritikusok által felszított ellenszenv, sajnos, megnyilatkozott az általa alapított ösztöndíjra pályázó fiatal magyar művészek kiválasztásában. Elég csak arra utalni, hogy nem ismerte fel Csók István kiemelkedő talentumát. Ezt a tévedését viszont korrigálta azzal, hogy műtermébe fogadta Tornyai Jánost és Rippl-Rónai Józsefet. A századforduló táján sokan utánozták aprópénzre váltva stílusát. Tónus-kontrasztokba ágyazott izzó színei azonban nemcsak közvetlen tanítványaira hatottak, hanem jellegzetes kifejezési eszközeivé lettek a magyar művészetnek. Még a plein air festészet nagyhatású magyar iskolájának művészetében is kimutatható szemléletének befolyása. Nem kis nosztalgiával írta Bernáth Aurél Munkácsyról: személyében megízlelhettük, milyen érzés az, ha magyar művész egy időre a prímhegedűs szerepét játszhatta az európai festészetben. Munkácsy beletartozik a világművészetbe, és öregbíti nemzetünk hírnevét.
Mikita Gábor „URAM, SZERETEM A TE HÁZAD ÉKESSÉGÉT..." Máger Ágnes festészetéről Ami négy évvel ezelőtt még szenzációértékű hír volt, az mára csendes munkálkodás: templom épül Miskolc avasi városrészében. Az eredetileg ökumenikusnak szánt templom a görög katolikus és a római katolikus egyház tulajdonába került, ez év őszétől pedig az épületegyüttes kollégiumi szárnyában megkezdi működését a Fényi Gyula Miskolci Jezsuita Gimnázium is, melynek igazgatója Horváth Tibor, a torontói egyetem professzora, az „Ultimate Reality and Meaning" angol nyelvű folyóirat főszerkesztője lesz. [URAM] A Mándy Zoltán kanonok úr szervezése alatt készülő, Ferencz István által tervezett templom a kolostorok meghitt nyugalmát ötvözi a bazilikák fennkölt méltóságával. Az épületnek szellemi kisugárzása van: a konstrukció puritán szigora a hit gondolati erejét tükrözi, a tradíciók rendíthetetlenségét hirdeti. Nem annyira misztikus hatást kíván kiváltani, inkább a megismerés útjait bejáró, elmélkedő áhítat számára teremti meg a rend és a hit nyugalmát. E koncepcióba szervesen illeszkedik be a római katolikus kápolna 1993 karácsonyán felszentelt szárnyas oltára. Az Avasi szárnyas oltárt Máger Ágnes festőművész neve fémjelzi, a konstrukciót Ferencz István jegyzi, a famunka ifj. Hajdú János nevéhez fűződik. Máger Ágnes eddigi munkássága törvényszerűen vezetett el ehhez az alkotáshoz. Képeinek erőteljes gondolatisága, irodalmi érdeklődése, Ady Endre és Pilinszky János költészetének szeretete is közrejátszott abban, hogy festészetének fontos részét képezik a Biblia ihlette alkotások, így pl. az Énekek éneke, a Káin és Ábel, a Jákob és az angyal, Izsák feláldozása vagy a Bűnök és erények c. leporelló-paraván. S külön tanulmányt érdemelnének a magyar festészetben egyedülállóan gazdag, sokszínű angyalábrázolásai. A bibliai témák iránti vonzódás mellett az újat keresés, az alkotói kísérletezés vezette el a művészt a szárnyas oltárok megalkotásához. Az oltárforma a vallásos témák mellett a magyar történelmi események megfestéséhez is keretet adott, s a Magyar oltár, a Patrona Hungariae-oltár történelmi sorsfordulóinknak is áldoz. Az Avasi szárnyas oltár előzményei közül két alkotást kell kiemelnünk: a Máger Veronika emlékére készített Veronika-oltárt, valamint az Eglisaui oltárt. A Vatikán tulajdonában lévő Veronika-oltár a XIII. századtól elterjedt apokrif jelenetet ábrázolja: a keresztúton Veronika Krisztusnak nyújtja kendőjét, amit a Megváltó arcmásával kap vissza. A vöröslő égbolt alatt sötéten kavargó tömegből fényesen világlik ki a hófehér kendő Krisztus megnyugvást sugárzó arcmásával, amely szinte ellentéte a súlyos keresztet hordó Jézus meggyötört arckifejezésének. A kép ezáltal a jelenet drámaisága ellenére Krisztusnak a halál és a bűn fölötti győzelmét sugallja, a hit erejét és igazságát fogalmazza meg. A szárnyakon a Jézus életét idéző jelenetek – az Angyali üdvözlet, Mária és Erzsébet találkozása, Jézus születése, a Háromkirályok – teremtenek meghitt nyugalmat. A svájci Eglisau római katolikus temploma számára készített oltár mozgalmasságával (is) hat: a külső szárnyakon látható apokaliptikus jelenetek és adventi jövendölések drámai feszültségét tükrözi a belső táblakép, a Tanítványok a viharban. Az Eglisaui oltár magyarországi változatának modernül nyugtalan, zaklatottabb ábrázolásmódja a prófétai rettenetet XX. századvégi vízióvá is átalakította. Az Avasi szárnyas oltár intellektuális egyszerűséget, modern érzékenységet, klasszikus nyugalmat ötvöz. A táblaképek a két leggyakrabban ábrázolt üdvtörténeti eseményt idézik: az Angyali üdvözletet és a Keresztre feszítést. Az avasi templom Az Ige temploma elnevezést kapta, ezért a belső táblára az Ige megtestesülését jelző esemény került, amikor Gábriel arkangyal hírül adja Máriának, hogy ő lesz a Megváltó anyja. Keleten már a II. századtól apokrif jelenetek társultak az eseményhez. A legismertebb a Gábriel érkezte előtt történtek legendája: Mária a kútnál vizet merítve hallja meg először az angyali hangot, s hazasietve fonni kezdi a bíborfonalat a jeruzsálemi templom számára. A korai ábrázolások erre utalva kezében orsóval, fonallal jelenítették meg a szüzet. Csak a XI. századtól kezdődően a nyugati ábrázolásokon váltotta fel az orsót a könyv, amivel a bölcsességre és az isteni Ige ismeretére utaltak. Idővel egyre több szimbolikus jelentőségű motívum alkalmazására került sor. Mária méltóságát trónszékkel, koronával, szolgálóval, angyali karral érzékeltették. Gábriel kezébe liliomos jogar, olajág, keresztes bot került. A szereplőket dicsfény övezte. Szimbolikus erejű lett a helyszín is: kezdetben inkább a szabadban, templomépület előtt jelenik meg Máriának az angyal, a késő középkortól pedig egyre gyakrabban templombelsőbe, szimbolikus zárt térbe helyezték a jelenetet. A misztikus motívumokat gazdagította a Szentléleknek galamb alakjában történő megjelenítése, s az Isten kezéből kiinduló fénysugár. Máger Ágnes mellőzi az utóbbi elemeket – a misztikus látomások emelkedettsége helyett a téma életképi derűjét érzékelteti. Ezt segíti elő a plein air alkalmazása is: a jelenetet a klasszikus magyar festői hagyományokat követően ábrázolt természeti környezetbe helyezi. Az esti hangulat, a táj alkonyati nyugalmat, békességet áraszt. Az épületbelsők megszokott gótikus oszlopai helyett itt három fa alkot bensőséges hátteret Mária számára, aki ószövetségi irattekercset tart kezében, s az olvasásból feltekintve üdvözlő kézmozdulattal köszönti az angyalt. A Szent Szűz ábrázolása eltér a megszokottól. Ez a Mária „kortalan": a művésznő a lányos vonásokat mellőzve érettebb nőalakot mintázott meg a mindenkori Istenanya alakját megláttatva. S emellett Mária naiv, ijedt elfogódottsága helyett annak a különleges küldetésre hivatottságát hangsúlyozza. A minden bűntől mentes lélek tisztasága, gyengédsége, határtalan szeretete a maga egyszerűségében jelenik meg. Ugyanakkor testtartása, ruházata természetes méltóságot sugároz. Mária mozdulatlan nyugalmával szemben Gábriel lobogó palliuma, fodrozódó tunikája, szárnyainak íve lendületet, dinamizmust teremt, s kifejezi az angyal lelkesedését, örömét is. Alázatos főhajtásából is szeretet, gyengédség árad. A kezében tartott, hajlékony liliomszál virága a kép legfényesebb pontja. Az ábrázolás a virágszirom csillagalakzatát hangsúlyozza. Így az önmagában is jelképértékű növény – amely egyszerre attribútuma Máriának, mint a szűzi tisztaság és ártatlanság kifejezője, valamint Jézusnak, a „világ világosságának" – újabb szimbólummá is átlényegül. Akaratlanul is idézi az ószövetségi jövendölést: „Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből." Gábriel a fényesen ragyogó, tündöklő liliommal számomra a betlehemesek, passiók Csillaghordozóját is megidézi: „Örülj és örvendezz, Ádám maradéka, / Mert megvirágzott három vesszőszála." Azt hiszem, az asszociáció nem önkényes, hiszen Máger Ágnes oltárképéből ugyanaz a „nagy öröm" árad, amit a betlehemi éjszaka angyalai is hirdetnek. Az örömteli jelenetnek méltóságteljes keretet adnak a belső szárnyak stukkói, a négy evangélista klasszikus ábrázolásával. Közös attribútumuk, a könyvtekercs mellett jelen vannak egyedi szimbólumaik is: a jegyzetelő Máté mögött ott az inspiráló angyal, János mellett a sas, míg Lukács és Márk meg is érinti, meg is öleli jelképét, az ökröt, illetve az oroszlánt. A predella két bronzangyala a tabernákulum felé fordulva tereli rá a figyelmet az Oltáriszentségre. A szárnyakat behajtva gyászba borul az eddig meghitt ünnepélyességet árasztó oltár: a belső táblaképen látható Golgota az üdvtörténet csúcspontjaként számon tartott eseményt, Krisztus kereszthalálát jeleníti meg. A korai ábrázolások, pl. a bizánci alkotások Krisztus megdicsőülését, halál fölötti győzelmét emelték ki, majd a XIII-XIV. századtól kezdődően a szenvedésekre, a kínok érzékeltetésére telték a hangsúlyt. Máger Ágnes a végleteket kerülve teremtette meg oltárának Jézus-alakját: Grünewald elviselhetetlen fájdalmaktól szenvedő, elborzasztó Messiása és Raffaello idealizált szépségű Megváltójának szélsőségei között egy minden hívő számára elfogadható, „általános érvényű" Krisztust festett meg. Akárcsak az Angyali üdvözlet Máriája, Jézus is „kortalan". Égre emelt, az Atyához szóló fájdalmas tekintete utolsó szavait sugallja. A keresztre feszített Krisztus alakja a kép jobb szélén magasodik, kiemelve Jézus elhagyatottságát, magányosságát. A kereszttől balra az Isten-anya fájdalomtól megtört, összeroskadó alakját támogatja Mária. A kereszt tövében Mária Magdolna térdel – szétbomló haja nemcsak a vezeklő bűnös asszony jelképe, utal a kétségbeesett lélek zaklatottságára is. Égre emelt tekintete, széttárt karja az ókeresztény képek könyörgő, imádkozó figuráit is idézi. Mellette a kép bal szélén János evangélista alakja zárja le a gyászolók csoportját. Szt. János Mária felé fordul, hiszen Krisztus reá bízta édesanyját: „Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és a szeretett tanítvány, így szólt anyjához: Asszony, nézd, a fiad! Aztán a tanítványhoz fordult: Nézd, az anyád! Attól az órától fogva házába fogadta a tanítványt." Mindemellett János tekintetében ott látszik annak a tanítványnak a megrendülése is, aki most szembesül az utolsó vacsorán elhangzottakkal, most döbben rá Jézus szavainak értelmére. A kétségbeesett tekintetek drámaisága mellett a szereplők kézmozdulatai teremtik meg a jelenet tragikus mozgalmasságát: ahogyan Mária szívéhez kap, jobbja aléltan csüng, míg az őt tartó háttérfigura segítő kézmozdulatával válik hangsúlyossá, Szt. János nyugtató mozdulattal próbálja csitítani Magdolnát, aki jobbjával Jézusra irányítja a figyelmet. Mindnyájukat sötét háttér fogja egybe, amely nemcsak a napfogyatkozásra utal, de szimbolizálja a kozmikus gyászt is. Az oltárkép megrendítő drámaisága ellenére sem felkavaró hatású, inkább elgondolkodtat, szembesít, meditációra késztet. Máger Ágnes alkotásában a keresztény művészetek és a magyar festészet hagyományait a modern művész szemléletével, egyéni stílusjegyeivel ötvözte. Oltárát nézve akaratlanul is felötlik bennünk a zsoltár:„Uram, szeretem a te házad ékességét..." A nyáron már teljes ragyogásukban szemlélhettük a Sixtus-kápolna Michelangelo-freskóit; utolsónak megtisztították az Utolsó Ítéletet is. E freskó tisztítására (különleges oldattal való lemosására) az elmúlt négy évben került sor. A Sixtus-kápolna restaurálása már 30 évvel ezelőtt, 1964-ben megkezdődött. 1990. március 25-én II. János Pál pápa a Szent Péter-bazilika Nagy Károly-szárnyában megnyitotta azt a kiállítást, amely bemutatta a restaurálások technikáját, addigi lefolyását, az idén április 8-án pedig nemzetközi sajtókonferencia keretében szakemberek ismertették a restaurálás egész történetét. A Japán Televízió mintegy 170 000 méter filmet készített 250 órás felvétellel a munkálatok fontosabb mozzanatairól. – Az Utolsó ítélet tervét VII. Kelemen pápa sugallta Michelangelónak Róma 1527-es kifosztása alkalmával, de igazán csak tíz évvel később, III. Pál pápa sürgetésére fogott hozzá a mester a freskó elkészítéséhez. Akkoriban írt verseiben a szorongás és az üdvösség reménye fejeződik ki. Giuseppe Ungaretti olasz költő írta a remekművel kapcsolatban: „Talán a leggyötrelmesebb művészet Michelangelóé. Páratlan erővel hatja át az elkeseredett reménység." Majd még hozzáfűzi: „Élete drámája kezdődött; már nem tudta, milyen is az a világ, amelyben él: keresztény? antik? Istentől elhagyott? Michelangelo mindenki helyett szenvedett..."
Szabó Ferenc ÖTVEN ÉVE HALT MEG SAINT-EXUPÉRY (1900-1944-1994) Fél évszázaddal ezelőtt zuhant le harci repülőjével Korzika felett a „pilóta-próféta", moralista, Antoine de Saint-Exupéry, akinek neve Magyarországon is jól ismert: sokan olvasták gyönyörűséggel A kis herceget. 1982-ben a posztumusz Citadella is megjelent a Szent István Társulatnál (Pődör László fordításában és bevezetőjével). Világnézetében egyaránt fellelhetünk nietzschei és pascali vonásokat. Főleg a Gondolatokra emlékeztető Citadellában. Belső kalandjára vet fényt naplója (Carnets), amely franciául is csak 1953-ban jelent meg. Antoine kamaszkorban elveszítette hitét. 14-16 éves volt, amikor a fribourg-i marxisták kollégiumában viaskodott az Isten és a vallás problémáival. Megismerte az „egzisztenciális" szorongást és a semmi kísértését. A természettudományokkal foglalkozva értelmetlennek tartotta az okságot és a célszerűséget; végül is nem látta az igazság és a tévedés közötti különbséget. Egy bizonyos világnézeti relativizmus kerítette hatalmába. Nietzsche (és Gide) tanítványa, amikor nemzedéke nyugtalanságát úgy tekinti, mint az emberméltóság, a lelki nemesség gyümölcsét. Számára a legfontosabb az értékeket teremtő szabadság. „A belső igazság, nem a rajtunk kívül levő. Isten igaz, de talán mi teremtjük" – jegyzi be naplójába. Az észérveket elveti: Isten létét nem lehet bizonyítani az ész okoskodásával. (Pascal szerint is Istent a „szív" érzi meg!) Saint-Exupéryre hatott a modernizmus szelleme is: erről tanúskodnak az ilyen feljegyzések: „Miért kell hinni a feltámadásban olyan dokumentumok alapján, amelyeknek szerzői ismeretlenek, és akik közül egyik sem élt Krisztus életében?" Saint-Exupéry morális szinten keresi az élet értelmét; eljut egy bizonyos humanizmushoz, sőt – mondhatnánk – valamiféle evilági („horizontális") misztikához. A Citadellában gyakran visszatérő fogalmak: csere, emberbarátság, bizalom, türelem, alázat, önmagunk átadása, szolgálat. Néha evangéliumi csengése van eszmélődéseinek. A magány, a sivatag csendje, a szemlélődés, a halálról való elmélkedés és az imádság – főleg a türelmes és reménykedő várakozás – egybekapcsolva az emberszeretettel az Isten felé vezető utat egyengeti, előkészíti a lelket, hogy esetleg meghallja Isten hívó szavát. A kis hercegben és a Citadellában állandóan visszatér a gyermekség eszméje. Ez is evangéliumi vonás. Saint-Exupéry mindig nagy gyengédséggel szól a gyermekről, aki „szívével lát", aki – a felnőttek egoizmusától eltérően – meghallja a hívást önmaga átadására, aki kész a „cserére". A Citadella csaknem minden lapján találkozunk isten nevével. Viszont az 1936-44 között írt naplójegyzetekben (Carnets), amelyek egyidősek a Citadella kidolgozásával, agnoszticizmusnak ad hangot; itt erősebben kidomborodik a nietzschei hatás. Roger Pons jól jellemzi a pilóta-prófétát: „Abszolút cél híján miért ne elégedjünk meg mesterkélt, önkényes célokkal? A lényeges az, hogy az emberek ne sejtsenek semmit, ne gyanítsák a csalást. A Citadella fejedelem-messiása szinte Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorához csatlakozik. Lemondott a katedrális képéről, amely túlságosan követeli az isteni jelenlétet. (A Pilote de guerre végén még „katedrálisról" beszélt: a teljesen humanista misztika, tehát az Isten nélküli civilizáció templomáról volt szó.) Most citadellát emel a nem létező ellenségek ellen, vagy távoli, békés népek ellen, akiktől semmi sértést sem kapott: mert az ellenségtől való félelem szükséges a társadalom összetartásához, kohéziójához. (...) Energia, buzgóság (a gide-i ferveur): vajon egy sor politikai vagy költői hazugság mérgezett gyümölcsei? És ha az ember elhagyja a jelképes nomádok és sivatagok meglehetősen irreális világát, ha átlépünk – mert ez szükséges – az egész emberiség síkjára, ahol megjelenik az erős, emberfeletti ember, az emberek uralkodója, aki képes valamennyit becsapni, mintha boldogságukat akarná biztosítani? Sajnos, itt már a zsarnokok költészet nélküli machiavellizmusának birodalmában mozgunk." (Vie intellectuelle, 1954. március) Saint-Exupéry esze agnosztikus, de szíve keresztény. Nem lehet őt egyszerűen ateistának nevezni. A szeretetcserét elmélyítve, a sivatagi csendes imát kitartóbban folytatva, talán könnyebben „tetten érte volna szívében'' őt, aki mindenekfölött van, de ugyanakkor „jobban önmagam, mint én magam vagyok" (Ágoston). Talán Antoine megsejtette a végső találkozást: „Amikor majd meghalok." – „Uram, hozzád érkezem, mert a te nevedben szántottam-vetettem. Tied tehát a vetés. Én öntöttem ezt a viaszgyertyát. A te dolgod, hogy meggyújtsad. Én felépítettem ezt a templomot. A te dolgod, hogy csendjében lakozzál!" (Citadella 312).
SZEMLE Nyíri Tamás (1920–1994) Négy évvel ezelőtt a kiváló filozófus és professzor barátai, mesterei és tanítványai, magyar és külföldi teológusok és filozófusok, kutatók, nevelők és tanárok, művészek egy szép kötettel köszöntötték a 70 éves Nyíri Tamást, aki a nyáron elhagyott bennünket. Ez az ünnepi kötet méltón tárgyalta, megvilágította és kiértékelte a tudós paptanár életművét. Karl Rahner és néhány más külföldi „zsinati" teológus nyomán a megújult katolikus teológiát és a zsinati szellemet közvetítette könyveivel, előadásaival mint akadémiai tanár, mint a világiak levelező teológiai kurzusának elindítója és vezetője, mint a Vigilia szerkesztője. A dialógus embere volt: nemcsak az egyházon belüli párbeszédé, hanem a szekularizált ateista világgal is kereste a dialógust a zsinat szándéka szerint (egy ideig konzultora volt a Nem Hívők Titkárságának is). Éppen e párbeszédkészség kitűnő példája utolsó könyve: Mélylélektan és ateizmus. Sigmund Freud kultúraelmélete. Herder, Bp. 1993, 240 oldal. Nyíri Tamás könyve azokból a filozófiatörténeti elődadásokból született meg, amelyeket a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen az 1992–93-as tanévben tartott. Feldolgozta az ide vonatkozó legjobb irodalmat; legtöbbet bécsi kollégája, A. K. Wucherer-Huldenfeld írásaiból merített. Paul Ricoeur francia filozófus (akire Nyíri is hivatkozik) már a hatvanas évek elején elemezte Freud kultúrfilozófiáját, hogy megvilágítsa az ember rejtélyét, a tudatalatti hatását a szabad cselekvésre. Ricoeur szembenézett a „gyanú mesterei", Freud, Marx, Nietzsche valláskritikáival. Elfogadta e „képrombolók" jogos kritikáját, de ugyanakkor leleplezte szaktudományukon túlmutató ideológiájukat: a hívő protestáns filozófus gyanúsította a „gyanú mestereit". Ezt tette Nyíri Tamás is. A Ricoeurtól idézett (105. old.) kitétel akár könyve mottója is lehetett volna: „A freudizmus már elérte, hogy megerősítse a hitetlenek hitét, most az a feladata, hogy megtisztítsa a hívőket." Nyíri könyve első részében vázolja a szellemi hátteret, a modern ateizmus genezisét, hogy aztán (a II. részben) elhelyezhesse Freud valláskritikáját. Miként a zsinat is megjegyezte, a keresztényeket is felelősség terheli a mai ateizmus kialakulásáért, mivel nem mutattak fel hiteles képet a krisztusi hitről; másrészt a nem hívők valláskritikája hozzájárulhat a hit megtisztításához, az illúziók, a hamis vallásosság szétfoszlatásához. Nyíri bátran szembenéz a vallási illúziót támadó Freud tételeivel: az elfojtás és a neurózis, ill. a félelem és a tiltó erkölcs viszonya, az infantilis vallásosság stb. A harmadik részben a filozófus Freud kultúrelméletét és a filozófiáról alkotott felfogását vizsgálja. A pszichológus ugyanis a vallási és kulturális jelenségek mélylélektani elemzéséből általános filozófiai következtetéseket vont le, amelyek túlmutatnak a pszichoanalitikus tapasztalaton és verifikáción, és az ideológiába hajlanak. Itt már helye van Freud gyanúsításának (főleg a mózesi monoteizmus kialakulására vonatkozó nézetei megalapozatlanok tudományos szempontból). Nyíri könyve negyedik részében a freudi erkölcskritikát vizsgálja és bírálja. Talán a retorzió (210–215: „Nehézségek és ellenvetések") lehetett volna bővebb, alaposabb. Nevezetesen jobban kifejthette volna, hogy mi is a „transzcendentális tapasztalás", amely hozzásegít bennünket a valóság teljesebb feltárásához. Maréchal, K. Rahner és mások – Kanttal szemben is – megmutatták, hogy a szellem Abszolútum felé irányuló dinamizmusa nem illúzió, hiszen a Végtelen mozgatja igazságkereső lendületét. Mi magunk Paul Ricoeurrel elismerhetjük: Marx, Nietzsche, Freud, a „gyanú mesterei" talán nem kizárólag a szkepticizmus mesterei, de kétségkívül rombolók. De ennek a rombolásnak is van pozitív mozzanata: pozitív lehet a „hátsó világ" (= „túlvilág"), egy bizonyos illuzórikus vallásosság lerombolása, amelyről Marx azt állította, hogy „ópium a népnek", Nietzsche pedig, hogy „platonizmus a népnek". Elfogadhatjuk Freud kritikájának azt a részét, amely a tényleges vallási illúziókra vonatkozik (ami nem jelenti azt, hogy minden vallás illúzió, és semmi más). De mi magunk is kritikának vetjük alá Freud jogtalan extrapolációit, ideologizálását, ami túlmutat szaktudománya területén. Egyébként pszichológusok is (pl. Dalbiez) bírálták Freud pánszexualizmusát. A pszichoanalitikus mint olyan nem jelentheti ki, hogy Isten nem más, mint illúzió, káprázat, agyrém, de segítheti pácienseit, hogy megszabaduljanak a hiszékenységtől, a hit neurotikus, torz, gyerekes képzeteitől, megnyilatkozásaitól. A hermeneutika (értelmezéstan) feladata, hogy továbbfejlessze Freud meglátásait (az elfojtás-neurózis-szublimálás stb. kérdéseiről, a pszichizmus tudattalanjának szabadságunkat befolyásoló szerepéről). A metafizika, amely Bergson szavaival: „teljes tapasztalat", megvilágítja a transzcendentális tapasztalást. A keresztény teológia szerepe pedig az, hogy a valláskritika kihívásaira válaszolva tisztázza: mikor és mennyiben érvényes az Istenről szóló beszéd, hol keveredhet illúzió az igazi istenhitbe, milyen illúzióktól kell megtisztítani a kinyilatkoztatott hitet. Szabó Ferenc
Kamarás István: Bensőséges bázisok (Katolikus bázisközösségek Magyarországon), Országos Közoktatási Intézet, Budapest 1994, 169 lap. A könyvben feldolgozásra kerülő magyar egyházi kisközösségeknek, bázisközösségeknek egyháztörténeti és egyházpolitika-történeti jelentőségük volt, életük és működésük módszeres feldolgozására azonban eddig alig került sor. Jelen munka az első próbálkozás. Bizonyos történeti dimenziót ad a könyvnek az a lény, hogy itt kerül első ízben publikálásra azoknak, a szerző közreműködésével készült kutatásoknak az eredménye is, melyeket 1986-ban prominens marxista kutatók kezdeményeztek az Országos Közművelődési Központ Művelődéskutató Intézetében azzal az elképzeléssel, hogy az egyházi kisközösségek története és működése megismerése után tíz éven keresztül megfigyelik majd 50 katolikus kisközösség életét. Ehhez a projekthez kapcsolódtak 1988-ban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Jogi Karának Filozófiai Tanszékén folyó vallásszociológiai kutatások és egy érdeklődő hazai szociológus katolikus kisközösségeknél végzett szociológiai vizsgálatai, melyeknek keretében 40 közösség 120 tagjával készült rövid interjú és a jelen mű szerzője által készített attitűdteszt. Az 1991-ben készült adatfelvétel kiterjedt 147 bázisközösség történetének és működésének tanulmányozására. A kutatások a szociológia és szociálpszichológia eszköztárával történtek. Az említett két módszer nem képes ugyan a vallásos kisközösségeket teljes mivoltukban, vallásos dimenziójukban is megvizsgálni, felhasználásuk mégis legitim és gyümölcsöző volt. Az öt részre tagolódó könyv rövid első része a témát ismerteti, a kutatások lezajlásáról és célkitűzéseiről tájékoztat. A második rész a megvizsgált kisközösségekből tizennégyet esettanulmányszerűen is bemutat, mintegy tipizálva a megvizsgált kisközösségeket. Ez a fejezet az egész könyv legszínesebb része: a bázisközösségek tagjaitól vett idézetek, önjellemzések olvashatók az összeállításban. Minden esettanulmány végén rövid összefoglalás található, melyben a szerző kiemeli a számára lényegesnek látszó szempontokat. A könyv harmadik része a „Kisközösségek történetével és működésével" foglalkozik, és figyelembe veszi mind a 147 elért kisközösséget, az országban összesen létező 2-3000 kisközösség 5-8%-át. Mivel az alapsokaságot senki nem ismeri, így a szerző se tud biztosat mondani megvizsgált mintájának reprezentativitásáról. Még azt is nehéz volt neki eldönteni, hogy az ismert csoportokból melyik „katekéziscsoport", melyik „imacsoport", melyik „énekkari csoport", vagy egyáltalán a kisközösség ismérveinek minden szempontból megfelelő csoport. A nehézségek ellenére felállított egy négyes kategóriát a mintában szereplő kiscsoportok besorolására, mely megítélése szerint elég jól működött: 1) „egyházközségi közösségek" (44%), 2) „valamilyen mozgalomhoz tartozó közösségek" (36%) – ebből 13% Regnum Marianum, 11% Bokor-közösség, 9% karizmatikus csoport, 2% fokoláré csoport, 2% egyéb mozgalomhoz tartozó; ide számította még azt a 8%-ot kitevő csoportot is, mely valamelyik előbb említett mozgalom „holdudvarához" sorolható közösségekből állt –; külön csoportot alkotott e tipológiában még két 6-6%-os közösségtípus: 3) a „valamely személy körül kialakuló hálózat közösségei", és 4) az ún. „független közösségekből összeálló csoport". – E fejezetből megtudjuk azt is, hogy a mintában szereplő közösségek 68%-a Budapesten, 12%-a megyeszékhelyen, 10-10%-a kisebb városban, ill. falun működik. Az anyag feldolgozása ebben a részben többféle módszerrel készült: néha a teljes mintát, néha annak csak egyes részeit vette figyelembe az elemzés, mely főleg három kérdéskörrel foglalkozott: 1) a kisközösség történetével és jelenlegi működésével, 2) a közösségben fellelhető értékrenddel és 3) az összejövetelek lezajlásával. Az olvasó itt rengeteg információt talál, mely azonban nem azonos súlyú, és talán nem is azonos hitelességű. A szerző könnyed, fantáziadús, sejtető, gondolatébresztő, vagy éppen provokáló stílusát célszerű lesz e megjegyzés kapcsán közelebbről megnézni. A magyar tényfeltáró irodalom ismer egy hatékonyságra törekvő sajátosan magyar stílust, a népi írók révén ismertté vált „irodalmi szociográfiát", melyben a közérdekű tényállásokat a társadalom nyomoráról tudósító írók, tapasztalati anyag híján, irodalmi módszerekkel alkotott szimbólumok segítségével tették szuggesztívvé, informatívvá, állásfoglalásra késztetővé. A „Bensőséges Bázisok" olvasóját a szimbólumok nehéz kosztjával vagy más nehéz veretű eszmefuttatással nem fárasztja a szerző. Ő inkább csak „relációba teszi" a dolgokat, „együtt emlegeti" őket, s ha éppen nem passzolnának össze logikailag, szinte annál jobb, mert a közérthető szavakból fűzött szöveg így „érdekesebb". Leginkább a reklámszövegekben találhatjuk meg a szerző által alkalmazott stílust. Illusztrációul szolgáljon egy példa: a könyv legkonkrétabb II. részéből. A megvizsgált bázisközösségek típusainak jellemzése így összegez: „a levonandó következtetések inkább az ideáltipikust jobban megközelítő közösségekre érvényesek." A nyújtandó információ háromszoros elbizonytalanítása után azonban így folytatja: „Jól láthatóvá vált az, hogy... (a közösség élete) bizonyíték arra, hogy a világiak alkalmasak az egyházépítésre, a különböző papi szerepekre, beleértve a lelki vezetést is." Ha egy leíró rész elején kijelentjük, nem is biztos, hogy amit mondunk, az érvényes, azt „bizonyíték"-ként eladni már nem lehet a Jézus Krisztus által alapított egyházzal és az ugyancsak általa rendelt papi szolgálattal kapcsolatban, vagy éppen azok ellenében. A szerző viszont – deklaráltan katolikus egyházi csoportról beszélve – ezt teszi. Érvelése bizony „logika- és teológiahiányos". A katolikus hit – a szerzővel ellentétben – azt tartja, hogy akit Jézus az egyház közreműködésével szolgálatába fogad, arra – az egyház által járt emberi úton – az ő valóságos kegyelmi ajándékainak kiosztását bízza. Az egyházi közösség és a papi szolgálat, kizárólag Jézus Krisztus megígért jelenlétéből kifolyólag, de ténylegesen más, mint a lelki nagyság, amellyel minden ember rendelkezhet, vagy a csoportdinamika, ami bármely emberi közösségben megnyilvánulhat. „A kisközösségek története és működése" c. fejezet kapcsán szóvá kell még tenni egy alapvető hiányérzetet. A katolikus kisközösségek működéséről szóló fejezet igazán csak úgy érthető meg, ha az olvasó tisztában van nemcsak egy-egy izolált kisközösség történetével – a szerző ezt is csak csonkán mutathatja be –, hanem az egész magyarországi bázisközösségi mozgalom történetével. Pl. olyan információkkal, hogy Magyarországon 1946-ban Rajk László kommunista belügyminiszter több ezer katolikus egyesületet oszlatott fel, hogy jórészt ezeknek az egyesületeknek tagsága kezdte el baráti közösségekben azt a mozgalmat, amiből a kisközösségek kialakultak; hogy a mai közösségek „őseit" a vallásüldöző akkori állam – államellenes összeesküvés vádjával – rendőrségi és bírósági úton üldözte, vezetőit súlyos börtönökkel büntette; hogy – mint politikai ellenségeket – ezeket zárták börtönbe még a 60-as években is, amikor a kormányzat az egyházzal a modus vivendit kereste; hogy működésük egyházi akadályozását próbálta az állam évtizedeken keresztül kizsarolni a püspökökből a kis lépések politikájának útján engedélyezett könnyítések feltételeként. A kiscsoportos történelem nem 1986-ban kezdődött, a Lékai-korszak után, amikor néhány egyetemen dolgozó marxista kutató hozzá merészelt egyáltalán a témához nyúlni. A történelmi háttér tisztázatlansága ma már félrevezető. Az olvasók és a soron következő kiscsoportos nemzedék valósághű informálása miatt fontos lett volna ezt a hiányt pótolni. „A kisközösségek tagjaik tükrében" c. negyedik részben fontos megállapítások dokumentálódnak a magyarországi bázisközösségekről olyanok szájából, akik saját tapasztalatból beszélnek. Kevésbé meggyőzőek a szerzőnek az értékek rangsorolására tett próbálkozásai pl. „Az istenhit és az evilági értéktartományok'' cím alatt sorra vett témákban. A szerző megpróbálja az empirikus tudományos eszköztár szerszámait alkalmazni a témákra, de a szerszámok cserbenhagyják a kutatót, mert a célba vett érték mérésére nem alkalmasak. A tárgyalt téma és az alkalmazott módszer közötti inkongruenciát beszédesen szemlélteti az „Egyházkép" c. fejezet, pedig a szerző éppen itt tekintélyes tudományos apparátust mozgatott meg. Már a kötet legelején (7. old.) hiányoltunk valami rövid, de teológiailag is helytálló egyházmeghatározást, még ha a szerző elsősorban szociológusként ismerteti is a mozgalmakat, bázisközösségeket. „Az egyház a maga szentségi és történeti jellegével kétarcú valóság, egyfelől őrzi eredetiségét, másfelől változik." Ez bizony szegényes bevezetés, meghatározás. Még inkább nőtt hiányérzetünk e pontnál (129kk oldalak). „Kétféle időpontban és kétféle minta segítségével is módomban állt vizsgálódni – írja e fejezet bevezető soraiban. Még 1988-ban annak a bizonyos 40 közösségnek 120 tagját kérdezhettem meg, 1991-1992-ben pedig 25 közösség 80 tagját." Ez utóbbi egy félbe maradt kutatás, melynek célja a Regnum Marianum, a Bokor-mozgalom és a karizmatikus mozgalom közösségeinek összehasonlító vizsgálata lett volna. Sajnos, csak tucatnyi Bokor-közösség és 30 Bokor-tag vállalkozott a válaszadásra. Ezekhez szervezett egy 12 közösségből álló kontrollcsoportot. Informatív és találó a „Vallásosság" c. fejezet elején olvasható Isten-kép-elemzés a „Kit és mit jelent Önnek Isten?" kérdésre kapott válaszok anyagából. Mihelyt azonban a szerző a teológia területére lép az elemzéssel, azonnal feltűnik, mennyire bizonytalan talajon mozog, mennyire hiányoznak nála az alapismeretek. A fejezetet lezáró összegezésben szép megállapítások olvashatók a vallásos kisközösségekről, pl. a definíciónak is beillő „őszinte, egymást kölcsönösen elfogadó, családias légkörű, együttműködő, együttgondolkodó, sőt bizonyos tekintetben együtt is élő keresztény szellemű baráti társaság" meghatározás. A kisközösségek életéből „a posztmateriális értékrendnek, egyfelől az aszkézissel, az alázattal, az önzetlenséggel, a türelemmel, a felelősséggel, másfelől a szabadsággal és a szerelemmel is jellemezhető keresztény változata rajzolódik ki." „Az istenhit és az evilági értéktartományok kapcsolatát a többség harmonikus érzülettel éli meg." „A vallási elit részét alkotja a kisközösségek tagsága, akár az istentiszteletek látogatásáról, akár a szentségekből való részesedésről, akár az imádkozásról, akár a lelki vezetőről, akár a lelki olvasmányokról van szó." Az ötödik, „Záró megjegyzések" c. rész összefoglaló panorámát próbál nyújtani a könyv fontosabb mondanivalóiról. Ez az összegező rész több jelentős értékmegállapítást tartalmaz: „A magyarországi bázisközösségeket inkább világnézet-alapú, mint azonos értékrendű közösségeknek kell tekinteni." „A kisközösségek többsége ma még nem megvalósított utópia, ma még nem kontraszttársadalom, hanem inkább a többséghez hasonló életmódú emberek számára havi egyszeri-négyszeri lehetőség arra, hogy kilépjenek a rutinból, hogy belépjenek a szent, az ünnep szférájába." „Elképzelhető, hogy a szolgálatra épülő kisközösségek szaporodnak majd el a jövőben a magyarországi bázisközösségek között, s hogy ezzel párhuzamosan az önképzőkör-jellegű és a baráti kör jellegű közösségek társaságokká, klubokká alakulnak." András Imre
REFORMÁTUS KÖNYVEK Hegedűs Lóránt: Isten és ember titka. Az interjúkötetet gondozta Henczi Lajos Bp. 1993, 352 oldal. – Újrakezdés. Válogatás a „Testvérek, menjünk bátran c. kötetből, Budapest 1992, 160 old. Hegedűs Lóránt református püspök életművére világít rá ez a két kötet. Az első a teológust, az igehirdetőt és az embert mutatja be egy interjúfolyam keretében: a beszélgetéseket dr. Henczi Lajos készítette, ő rendezte sajtó alá a kötetet. A mintegy harmincórás beszélgetéssorozat tartalmazza – tematikusan – a református püspök, Ravasz László „tanítványa" vallomásait Istenről, emberről, saját életéről és hivatásáról, az utóbbi évtizedek magyar társadalmának alakulásáról és a keresztények küzdelmeiről, egyházpolitikai kérdésekről. A Budapesti Református Teológiai Akadémia elvégzése (1949-1954) és a bicskei gyakorlati évek után az 1955-ben megszerzett lelkészi oklevéllel Budapestre, a Kálvin térre helyezték. 1956. január 1-én kezdte meg itteni lelkészi szolgálatát, itt élte át az 1956-os forradalmat. 1957 nagypéntekéig lehetett Ravasz László beosztott lelkésze, és hallgathatta igehirdetéseit. A hatóság azonban közbelépett; mivel „mesteréhez" hasonlóan hajlíthatatlan maradt, el kellett hagynia helyét. 1958. szeptember 30-án kiparancsolták Budapestről; ettől kezdve különböző vidéki helyeken szolgált (Komló, Nagykőrös, Monor, Alsónémedi). „Én azt vallottam: inkább a helyeimet cserélem folyton, mint a köpenyemet. Mert a köpenyem a palástom." – A fordulat után Hegedűs Lórántot választották meg püspöknek. (1991. január 29-i beiktatásán Tőkés László hirdette az igét.) Tóth Károly püspök hivatalát vette át. A most ismertetett interjúkötetben is, de az első püspöki évet illusztráló Újrakezdés kötetben is számos témát érint, amelyek nemcsak a református egyház, hanem valamennyi nagyegyház problémái. Elmondja véleményét az elmúlt negyven év egyházpolitikájáról, a rendszert kiszolgáló egyházi vezetőkről (saját egyházával szemben a legszigorúbb). Mégis az evangéliumi szellemtől ihletve óv a szélsőségektől. Tiszta vizet akar önteni a pohárba, de egyrészt kizárja a teljes leszámolást, másrészt a teljes eltussolást. „Egyrészt államilag, másrészt egyházilag meg kell állapítani azt, hogy hol kell döntő vezetőpozícióból elmozdítani azokat, akik a hazugság emberei. Meghagyni nem vezetői, de jól működő munkapozícióban azokat, akik a bűnbánat emberei." Nagyon pozitív Hegedűs Lóránt mérlege a pápalátogatásról (szemben bizonyos szektás agresszivitással). Miután közli a pápának Debrecenben átnyújtott memorandumot a vegyes házasságok ügyének rendezéséről, és beszámol a gályarabok emlékművének megkoszorúzásáról, hozzáfűzi: „... azt mondhatom, hogy a pápalátogatás segített önazonosságunkat mindennél jobban megőrizni, testvériségünket pedig egyre szorosabbá tenni. (...) Csak nekünk van teljes örömünk a tekintetben, hogy egy új, szeretetben való ökumenikus időszakot kezdhetünk meg." (183. old.) Hegedűs püspök a pápalátogatásról szóló rövid szakasz előtt megemlíti, hogy a pápa (VI. Pál) a II. vatikáni zsinaton kijelentette: „Korunk legnagyobb teológusa a református Karl Barth. S ennek hallatán Barth nyilatkozik: Mostantól kezdve hinni kezdek a pápai csalatkozhatatlanságban." A katolicizmusról szóló részben jelzi, hogy mik a katolikus egyház előnyei a protestáns és szabad egyházakkal szemben. Ugyanitt az ökumenikus törekvés kapcsán egyaránt hangsúlyozza az önazonosságot és a nyitottságot a másik fél felé. Az Ökumené c. hosszabb rész is figyelemre méltó megállapításokat tesz az egységtörekvés teológiai nehézségeiről, a meg vitás kérdésekről. De itt is Hegedűs Lóránt nyitottsága és pozitív szemlélete az uralkodó vonás. — o — Leonhard Goppelt: Az Újszövetség theologiája, 1-2. kötet. Az I. részt fordította (németből) dr. Szatmáry Sándor, a II. részt Ablonczy László. Kiadja a Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest 1992. 282 és 293 oldal. Szathmáry Sándor kutatóprofesszor, református lelkész-teológus szorgalmasan folytatja sorozata („A Nemzeközi Theologiai Könyv") szerkesztését és kiadását. Goppelt kétkötetes újszövetségi teológiája eredeti német nyelven 1976-ban jelent meg. Az 1973-ban elhunyt német szentírástudós kiegyensúlyozott, jól dokumentált munkáját tankönyvül szánják a református egyház teológiai akadémiájának. Goppelt szerencsésen összhangba hozza az exegézist és a biblikus-rendszeres teológiát. Bár általában protestáns szerzőkre, éspedig főleg német nyelvűekre hivatkozik bőséges bibliográfiája, katolikus teológiahallgatók is nyugodtan tanulmányozhatják. A szerző helyrebillenti nemcsak a liberális szentíráskritika és a történeti/kritikai módszer egyoldalú túlzásait, de pl. a Bultmann-féle egzisztenciális értelmezést és a mítosztalanítást is. Szakszerű elemzések szintézise a tankönyv: nem veszünk el a részletekben, mert a szerkezet és a világos szintetizálás áttekinthetővé teszi az egyes fejezeteket, szakaszokat. Ugyancsak Szathmáry Sándor sorozatában jelent meg 1993-ban dr. Szűcs Ferenc Teológiai etika c. kiváló könyve. Mivel ez a műfaj hiánycikk a magyar katolikus teológiában is, és a szerző – protestáns hite ellenére – valóban „katolikus" szemléletű, melegen ajánljuk papjainknak, teológusainknak is. Valóban, ahogy Szatmáry Sándor bevezető megjegyzésében írja, ez a könyv „kenyér az egyháznak a kezében, amelyet nem egyszerűen olvasni, hanem élni kell". Szabó Ferenc
William W. Meissner: Ignatius of Loyola The Psychology of a Saint. Yale University Press, New Haven – London. 1992. 480 old. ,A lelki élet, amelyet a kegyelem alakított, óriási hatással volt Ignác pszichikumára; állítom azonban, hogy belső, pszichés világa is sajátos módon befolyásolta lelki és misztikus fejlődésének jellegzetességeit és tartalmát" – írja az amerikai jezsuita pszichiáter-pszichoanalitikus szerző hosszú, részletező, időnként ismétlésekbe is bocsátkozó, de hallatlanul lebilincselő könyvében. Nem könnyű feladat végigkísérni Loyolai Szent Ignác drámai intenzitású lelki fejlődését, hosszú megtérési, újjászületési folyamatának pszichodinamikai mozgatórugóit. Meissner a mélylélektan megközelítési módjára és eredményeire támaszkodik. Jól látja módszerének korlátait, de azt az óriási lehetőséget is, hogy ily módon új ismeretekhez, szempontokhoz, meglátásokhoz juthatunk a katolikus egyház egyik legnagyobb szentje személyiségének, belső titkainak feltárásában. A szerző újra és újra hangsúlyozza Isten kegyelmének Ignác lelkére gyakorolt elsődleges, átformáló hatásait, meg van azonban győződve arról, hogy a kegyelem minden esetben a meglévő lelki struktúrákon, pszichikai adottságokon keresztül működik, amelyek meghatározzák Isten érintésére, szólítására adott válaszunk természetét is. A könyv tudatosan lemond a teológiai, természetfeletti szempontok vizsgálatáról. Ehelyett izgalmas képet fest egy emberi lélek gigászi méretű, gyötrelmekkel, kudarcokkal, konok újrakezdésekkel, boldog megnyugvásokkal és súlyos depressziókkal teli vergődéséről és felemelkedéséről. Az első rész Ignác-életrajza még a beavatottak számára is számos újdonsággal szolgál. A leírást mindenütt alapos lélektani elemzések egészítik ki. Rendkívül érdekesek a Manresáról és a Lelkigyakorlatokról írt fejezetek, amelyeket a szent misztikus élményeinek és lelki életének vizsgálata, a miszticizmus jelenségeinek érdekfeszítő lélektani megközelítése, majd Ignác pszichoanalitikai portréja és személyiségjegyeinek megrajzolása követ. Jól tudjuk, hogy Ignác megtérése nem egyetlen pillanat műve volt. A loyolai betegágyon kezdődő átalakulása manrézai hónapok súlyos pszichés, regresszív krízisében folytatódott, amelynek során az énhatárok fellazulása, az akut identitás-diffúzió és válság már együtt járt az új identitás keresésével, az új értékrend lassú beépülésével, a psziché teljes belső átrendeződésével. A harc monumentális volt: Ignác személyisége a szétesés, a fizikai megsemmisülés határára jutott, miközben a büszke, szenvedélyes, vakmerő, nagyravágyó, apa-képet hordozó énideálja és felettes énje lassan újjáalakult, „átértékelődött" a keresztény eszmények és a Krisztussal való tudattalan azonosulás alapján. Régi értékrendjét azonban nem egyszerre és nem mechanikusan váltotta fel az új. „Múltját senki sem törölheti ki életéből" – írja a szerző. Ignác egész életében küzdött nárcizmusának, erőteljes agressziójának, libidinózus késztetéseinek elemeivel, maradékával, s újjáformált felettes énje minden erejét latbavetve, Isten szeretetének vonzásában teremtette meg énje magas szintű, spirituális integrálódását, szintézisét. Megtérés előtti személyiségének rettenthetetlen bátorságával, konok elszántságával és kitartásával ostromolta mindvégig az „erény várát", s küzdött a bűn, a gonosz minden megnyilvánulása ellen. Ha az analitikus terminológiát idézzük, óriási elfojtások, projekciók, kompenzációk és a rá nagyon jellemző reakcióképzés – vagyis erőteljes énvédő mechanizmusok – technikáját alkalmazta saját magán, könyörtelenül, s így mintegy élet-halál harcban formálta meg Krisztusnak, Isten akaratának tökéletesen átadott énjét. Ezt a radikális újjászületést, lelki „átstrukturálódást" kéri minden követőjétől, ennek elérése a Lelkigyakorlatok végső célja – mondja Meissner. Ignác emberfeletti lelki küzdelmének analitikus-lélektani megközelítése egyetlen pillanatra sem kisebbíti a szent érdemeit; feltárja – gyöngéivel együtt – személyiségének óriási erejét, gazdagságát, sokszínűségét, rejtett dimenzióit. Hiszen „még a szentek is emberek". Hartai Éva
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs-Budapest) – Bárdosy Éva, lapszerkesztő (Budapest) – Benkő Antal SJ, a magyar adások szerkesztője, Vatikáni Rádió (Róma) – Bcrkecz Franciska SSS, a püspökkari titkárság munkatársa (Budapest) – Giczy György, országgyűlési képviselő (Budapest) – György Attila, plébános (Budapest-Sashalom) – Harrach Péter, a püspökkari tikárság munkatársa (Budapest) – Hartai Éva, főiskolai tanár (Budapest) – Hevenesi János SJ, a lelkigyakorlatos-ház igazgatója (Leányfalu) – Keresztesné Várhelyi Ilona, egyetemi tanár (Debrecen) – de Lubac Henri SJ, teológus, bíboros – Mikita Gábor, művészettörténész (Miskolc) – Paskai László, bíboros, prímás, érsek (Esztergom) – Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szabó József SJ, hitoktató (Miskolc) – Szathmáry Sándor, ref. theologiai professzor (Miskolc) – Szentmártoni Mihály SJ, egyetemi tanár (Róma) – Sztrilich Ágnes SSS (Budapest) – Végvári Lajos, művészettörténész (Miskolc) Egyes szám ára 100 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1994-re 550 forint, illetve 300 schilling, 35 márka vagy ezeknek megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára. Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, 11-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H 1026.) – Tel/fax: (1) 275-0269 TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1994-ben megjelenik hat szám: február, április, június (kettős szám), október és december végén. Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Bcnkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Dobogókő), Szentmártoni Mihály SJ (Róma). Szerkesztőségi munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna. Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. – HU ISSN 1215-282X. Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 420171
„A katolikusoknak, ökumenikus munkájukban, szívügyük legyen a különvált testvérekkel való törődés: imádkozzanak értük, tájékoztassák őket egyházunk ügyeiről, tegyék meg feléjük az első lépéseket. Legelső kötelességük azonban az őszinte és tüzetes vizsgálat: mit kell magán a katolikus Családon belül megújítani vagy megvalósítani, hogy életünk hívebben és egyértelműbben tanúskodjék arról a tanításról és szeretetről, amelyet Krisztus hagyott ránk apostolai által. [...] Az egyházon belül a szükséges dolgokban őrizzék meg az egységet, egyébként pedig az egyház minden tagja saját hatáskörében őrizze meg a kellő szabadságot a lelkiségnek és a fegyelemnek változatos formáiban, a liturgiák különféleségében, sőt még a kinyilatkoztatott igazság teológiai feldolgozásában is; mindezekben pedig legyen gondjuk a szeretetre." (II. vatikáni zsinat, Ökumenikus határozat 4) |