|
Távlatok / 16 - 1994 Tartalom A JÓ ISTEN ÉS TEREMTETT VILÁGA • Jó az Isten • Isteni gondviselés • Teremtő világmindenség • K. Rahner pasztorálteológiája • Elmélkedés a szeretetről • Katekézis – hittankönyvek • Faludi Ferenc lelkisége • Választások előtt (a szabadságról) • Új egyháztörténeti művek
A Jó Isten és teremtett világa 137 A JÓ ISTEN ÉS TEREMTETT VILÁGA Nemeshegyi Péter: Jó az Isten 140 Fila Béla: „Isten maga gondoskodik. . ." 146 Végh László: A teremtő világmindenség 158 Somosi György: A környezet és az ember egészségi állapota 170 Csepregi Gábor: Találkozások a játékban 177 Sztrilich Ágnes: Húsvét öröme 189 Lelóczky Donát: Szeretet: keresztény hitelességünk próbaköve 192 Keresztesné Várhelyi Ilona: Imaféle a jászol és a kereszt között 197 Andreas Batlogg: Karl Rahner pasztorálteológiai írásai 201 Tarjányi Zoltán: Szelíd reflexiók a hitoktatásról 210 Udvardy György: Szempontok a katekézis megújításához 218 Szabó Ferenc: Választások előtt (Gondolatok a szabadságról) 226 Horváth Tamás: Kapitalizmus, piacgazdaság, liberalizmus 231 Rátay Csaba: A VI. Családterápiás Világkonferencia 237 Széll Tamás: Az egyházi iskolák – elavultak? 240 Szabó Ferenc: Faludi lelkisége – sztoikus? 242 Zombori István: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 251 Szabó Ferenc–Ipacs Katalin: Prokop Péter 75 éves 256 Mészáros István: Új hazai egyháztörténeti művek 259 Fricsy Á. (szerk.): Tanulmányok a pécsi eh.m. Történetéből (Szabó Ferenc) 270 Alszeghy Zsoltné – Czibula Katalin – Varga Imre: Jezsuita iskoladrámák (Monok István) 271 Rövid tájékoztatók: Teilhard a Gondviselésről (157) – Újabb Pápai Akadémia (169) – Veritatis splendor, 45 (196) – A pápa levele a családokhoz (200) –K. Rahner vallomása (209) – Catechesi tradendae, 49 (217) – Hitoktatási direktórium, 43 (225) – Hírmozaik (272)
A JÓ ISTEN ÉS TEREMTETT VILÁGA Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. . ." – A Biblia szerint a világnak kezdete van; az idő a kezdődő és fejlődő világmindenséggel együtt létezik – vallja a természettudomány. Az asztrofizika jelenlegi állása szerint, a Kezdet – a „Big Bang'', az ősrobbanás –15 milliárd évvel ezelőttre tehető. Ekkor az egész világmindenség gombostűfejnyi méretű volt. Az ősrobbanás az anyag tágulását eredményezte, amelyet még ma is észlelhetünk. Tíz-tizenkét milliárd évvel ezelőtt a világmindenséget mérhetetlen kiterjedésű hidrogénfelhők alkották, amelyek összesűrűsödtek, fölmelegedtek, és végül felrobbantak, megalkotva az első óriáscsillagokat. A földgolyó korát manapság négy és fél milliárd évre becsülik. Az anyagi, az élő és az emberi világ fejlődése (kozmogenezis, biogenezis, antropogenezis) során bontakozott ki a mi világunk, mindig létében függve a teremtő Istentől, a transzcendens okságtól, amely a felfejlődés során keletkező léttöbbletet okozza. A Genezis írója kora nyelvén, az akkori világkép keretében mondta el a teremtés vallási történetét. Haszontalan lenne az a konkordizmus, amely a hatnapos teremtéstörténetet igyekezne egyeztetni a modern evolúciós elméletekkel. A Biblia nem nyújt tájékoztatást a csillagok keletkezéséről és a világ fejlődéséről, hanem üdvösségünkre vonatkozó, vallási igazságokat akar közölni. Amint II. János Pál pápa mondotta a Pápai Tudományos Akadémia tagjainak, miután – tíz éves vizsgálat után – „rehabilitálta" Galileit, Baroniust idézve (aki viszont Szent Ágoston zseniális meglátását visszhangozta): „A Szentlélek nem arról adott felvilágosítást, hogy hogyan forog az ég, hanem arról, hogy hogyan juthatunk az égbe'' (vagyis: hogyan üdvözölhetünk). Hitünk szerint arra a kérdésre, hogy „miért van inkább valami, mint semmi", vagyis: miért létezik egyáltalán valami, a teremtés eszméje ad választ. A Véletlen és Szükségszerűség istenítése sem tudományosabb a teremtéshitnél. Persze, konkordizmus lenne az, hogyha a Big Banget a teremtés kezdetével azonosítanánk. Valójában Isten teremtő tette nem „időben'' történik, Isten nem nyúl bele kívülről a fejlődő világmindenségbe, de mindig is létet ad; a fejlődő világmindenség Tőle függ állandóan, különben a semmibe zuhanna. Úgy is mondhatjuk Teilhard de Chardinnel, hogy a fejlődés a teremtés kifejeződése a térben és az időben. Amikor a teremtés filozófiai-teológiai fogalmáról van szó, pontosabb, ha a világ (a lét) eredetéről, semmint az időbeli kezdetről beszélünk. Tudjuk, hogy Aquinói Szent Tamás az arab filozófusokkal vitatkozva megengedte, hogy a világ teremtett mivolta és időbeli kezdete két különböző kérdés. Filozófiailag szólva az öröktől fogva létező világ eszméje még nem zárja ki a teremtettséget, a létben való függést a Teremtőtől. A keresztény világnézet szerint a fejlődő mindenségben minden az emberért van. A hominizácó (emberré levés) után az ember feladata a teremtés befejezése, a világ humanizálása, hiszen az isteni kegyelem csakis a humanizált, értelemmel és szabadsággal rendelkező teremtményhez kapcsolódik: a divinizáció (megistenülés), amely Krisztus, az Istenember révén vált lehetségessé, feltételezi azt, hogy – Teilhard hasonlatával – az emberi munka/erőfeszítés előkészíti a világot mint nagy ostyát az átváltoztatáshoz. Az ember megjelenésével az evolúció autoevolúció lett: most már az értelmes és szabad emberek alakítják a nooszférát (a szellem szféráját), éspedig valamilyen transzcendens vonzás, Ómega-Pont összpontosító és egyesítő erejében. Az „Isteni Miliő" (Erőtér) kibontakozása, a Krisztogenezis (vagyis Krisztus misztikus testének növekedése) csakis a Szeretetenergia hatására lehetséges. Dante és Teilhard ugyanazt mondja: a középkori költő és a modern tudós végeredményben Szent János kinyilatkoztatását idézi: „A Szeretet mozgat Napot és minden csillagot.'' A. Camus írta valahol: „Ha az ember tudná, hogy a világegyetem tud szeretni, kiengesztelődne.'' Nos, a keresztény hit alapján valljuk, hogy a létezés forrása és végcélja az isteni Szeretet, a személyes Szeretet, amely (Aki) Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát. Nem a Véletlen és a Szükségszerűség, nem az Örök Anyag, nem is a Fátum (Végzet) a teremtett lét magyarázata – az én létem oka és célja –, hanem az, amit a próféta mond: „Örök szeretettel szerettelek, a tenyeremre rajzoltalak, neveden neveztelek." Isten örök szeretettel szeret engem, ezért hozott létre és rendelt magához, ezért vagyok egyedülálló és halhatatlan személy – finis sui, öncél; ezért minden alám van rendelve, hogy uralkodjak a teremtésen szolgálva a Teremtőnek, hogy befejezzem a teremtést, visszavigyem a fejlődő világmindenséget az Atyához Krisztus Lelke erejében –, hogy végül Isten legyen minden mindenben. (1Kor 15) „Minden a tiétek, ti Krisztuséi vagytok. Krisztus pedig Istené" – tanítja az Apostol. Szent Ignác pedig: „Az ember azért van teremtve, hogy Istent dicsérje, tisztelje és szolgálja, és így üdvözítse lelkét; minden egyéb az emberért van teremtve, hogy segítse őt célja elérésében." Mostani számunk alapgondolatát jól kifejezi a francia püspökök egyik körlevele: „Hinni, hogy a világ a jósággal tele Teremtő műve, nem jelent részünkről naivságot vagy merészséget. Nem nyilvánvaló az emberek mindennapi tapasztalata alapján, hogy a Teremtő mindent bölcsen és szeretettel rendezett el. Mégis a hitben bátran állítjuk Isten Gondviselését, és reméljük, hogy az idők végén beteljesedik terve. Ez a reménység nem csal meg, mert Isten szereti teremtését, szereti ezt a világot, amelynek korlátait és szenvedéseit maga is vállalta Fia megtestesülése által. Így tehát, amikor a Teremtőről beszélünk, nem zárjuk be Istent a múltba, hanem azt állítjuk, hogy a jelenben eleven kapcsolatban vagyunk vele; továbbá a jövő felé is tekintünk, mert a teremtő tett szeretethívás, amely valamennyiünket arra serkent, hogy alkossa meg életét, az egész emberiséget pedig arra ösztönzi, hogy történelmét e hívás szerint élje meg. Mert Isten, aki az embert csodálatos módon teremtette, és még csodálatosabban újjáteremti Jézus Krisztusban, neki adja dicsőségét és ragyogását, amikor majd új ég és új föld lesz. Így tehát mostantól kezdve, amikor megvalljuk hitünket a Teremtőben, választ kínálunk fel azokra a kérdésekre, amelyeket az emberi nem tudatába vésve hordoz. A földön nem vagyunk egyedül. Nem a véletlen vagy a tévedés vetett bennünket ide. Nem vagyunk fölöslegesek. E világ tudományos megértése és technikai átalakítása a legmélyebb misztérium elé állít bennünket: mi az élet értelme? Miért, mi végre vagyunk ezen a világon ? – Hisszük, hogy Isten szándéka ez: összegyűjteni minden embert szeretett Fiában, mert általa és érte teremtett mindent, ami az égben és a földön van. " A bibliai teremtés-elbeszélés kinyilatkoztatja Isten bölcsességét és jóságát, de a kezdetek leírásánál (a paradicsomi bűnbeesés leírásánál) jelen van a bűn is: vagyis az a tény, hogy az erkölcsi rossz a teremtményi szabadság lázadásával (engedetlenségével) lépett a történelembe. A rossz jelen van a történelemben: az emberi önzés, hatalomvágy, agresszió, kegyetlenség jelzi, hogy a humanizálódás kezdetén vagyunk: a modern „emberarcú barbárság" figyelmeztet, hogy emberibb társadalmat, erkölcsösebb közéletet csak megtért, új emberekkel lehet építeni; ehhez nem elégséges valamiféle ideológia vagy politikai program. A bűnös struktúrákat a bűnös emberek hozzák létre; a bűntől pedig Krisztus kegyelme szabadít meg bennünket. Ezért időszerű ma is az egyház üdvösségközvetítő szerepe, ezért nem mellőzheti – hitünk szerint – egyetlen politikai program sem az etikai alapelveket.
A JÓ ISTEN ÉS TEREMTETT VILÁGA Nemeshegyi Péter* JÓ AZ ISTEN Élményvilágunkban felcsillanó jelek Krisztus evangéliuma: Isten jóságának örömhíre. Ez borítja fénybe a bűn, szenvedés és halál árnyékába burkolt emberi élet megoldhatatlan problémáit. Azonban tévedés volna azt állítani, hogy az ember evilági életében csak sötétséget tapasztal. A teremtő Isten jóságának csillagfénye átcsillan az életünk egét burkoló sötét felhőkön; a megváltó Isten jóságából áradó Szentlélek ösztökélése belopódzik minden emberi szív rejtekébe. Ezért, bármennyire is „siralom völgye" e világ, nincs olyan emberi élet, melyben ne fordulna elő, legalábbis burkolt formában, az Isten jóságának, kegyelmének, irgalmasságának tapasztalata. Ezek a tapasztalatok sokszor nehezen értelmezhetők, és a világ sötétségét éreztető számos ellentapasztalat akadályozza az embert abban, hogy rájuk hagyatkozzék. Mégis ezek a tapasztalatok a legfontosabbak emberi életünkben. Ugyanis itt érintkezünk minden valóság legmélyebb forrásával. Idézzünk föl példaképpen néhány ilyen tapasztalatot. 1. A szépség üzenete Szinte minden ember életében előfordul a szépség megtapasztalása. Az emberek fogékonyságának, érzésvilágának különbözősége miatt egyébként változó ez a szépségélmény. De ha mindegyikünk visszatekint eddigi életére, bizonyosan felmerülnek bennünk valami nagy szépség mély megtapasztalásából származó örömök emlékei. Sok ember számára a természet szépségének megtapasztalása nyújt ilyen élményt. Amikor a nagy magyar Alföldön beköszönt az est, fák, virágok, fű és föld sokszínű táncos zaja elcsitul, rájuk szitál az öblös ég mély boltjából a kék. Csak a magasban világít még, halvány rózsaszín, lila színben, néhány csendesen úszó felhőfoszlány. A látóhatáron sötétlő jegenyesor felé tárul a szántó, a róna. Nagy-nagy béke, végtelenség. Minden nyugalomra tér, és várja, hogy kigyúljanak az égi pásztortüzek, megjelenjék a nagyszemű esthajnalcsillag és millió ezüstfényű, hunyorgató, felénk integető testvére. Csend, csend, csak a fűben zenél kicsi kántorok kara, az örökké szálló tücsökmuzsika. Nem éreztük-e meg ilyenkor, hogy valami végtelen és örök békesség öleli át a mindenséget? Vagy talán úgy, hogy megálltunk elmerengve egy nagy hársfa előtt. Mélyzöld lombja zengett-zsongott az enyhe szélben. A rezgő ágak és lombok között átcsillogott a napsugár, átvillant az ég. Ezer méh és mindenféle bogárka zarándokolt a hársfához, csupa zümmögés volt az egész fa, mintha ezernyi kis hegedűs húzta volna a nótát. Apró élőlények serege szívta a hársfa pompájából életét, örömét. Azután pedig útra keltek; mezzel megrakodva, gyönyörűséggel eltelve fúrták bele magukat a levegőbe, a tágas kék égboltozatba. A hársfa pedig csak állt, mint némán virrasztó, oltalmazó árnyék az éjszaka sötétségében, mint pírban égő arccal ébredő leányka a hajnali nap első sugarában, mint árnyas otthont nyújtó édesanya a déli verőfényben, mint csendes vágy és könnyes reménység este, amikor a nyugaton lehanyatló nap búcsúzó fénye koronája tetején játszadozott. Nem szökött-e már könny a szemünkbe, amikor az ilyen hársfa alatt álltunk, a hála könnye, hogy létezik ilyen szépség, ilyen nagy, csendes élet? Nem fogott-e el bennünket ilyenkor az előérzet, hogy az olyan világban, ahol ilyen hársfák teremnek, az utolsó szó nem a véletlené, nem is a gonoszságé, hanem az irgalmasságé és jóságé? Az is biztosan megesett már velünk, hogy ránk mosolygott egy kisgyermek. Pufók, friss arcocskáján az élet pírja, szája mosolyra húzódik, szemét, azt a mély, tiszta, ragyogó, égszínkék vagy mélybarna szempárt ránk nyitja korlátlan bizalommal. Ebben a szempárban tükröződik a gyermek lelke, annak érintetlen hamvassága, áttetsző tisztasága. Milyen csoda a gyermek! Milyen remekmű! Milyen túláradó élet! Milyen megújulás! Nagyon érzéketlen embernek kell lennie annak, aki nem mosolyogja el magát láttán, nem segíti a veszélyben, nem örül létének. Milyen lehet annak a világnak a végső oka, amelyben mindig újra meg újra megjelennek, kis angyalként alusznak, csikóként ugrándoznak, cicaként huncutkodnak, sírnak, nevetnek, hozzánk bújnak a gyerekek? Csak jó lehet Az, akinek jóvoltából gyerekek vannak a világon. Vagy emlékezzünk vissza első szerelmünkre, amikor megjelent életünkben valaki, aki mindennél fontosabb lett számunkra, amikor – legalábbis egy ideig – szentül meg voltunk győződve arról, hogy „csak egy kislány (vagy legény) van a világon", boldogan állapítottuk meg, hogy „az is az én édes galambom", és mélyen elcsodálkoztunk azon, hogy „a jó Isten jaj de nagyon szerethet, hogy énnekem adott tégedet". Nemcsak a szeretett kislány (vagy legény) hajának színe, szemének csillogása, hangjának csengése töltött el boldogsággal, hanem a szerelem fényében átváltozott az egész világ: mintha még az ég is fényesebb, a nap is ragyogóbb, a rózsák is pirosabbak, a madarak is hangosabbak lennének. Az egész világ mintha hajnalpírba lelt volna burkolva, és két szív összecsengésében megéltük, hogy jó volt megszületni, szép élni. Nem éreztük-e ilyenkor, hogy Olyasvalaki a világmindenség Teremtője, akinek kedve telik az emberek örömében s boldogságában? Idézzünk fel egy másik élményt: talán megesett már velünk, hogy önfeledten elmerültünk a zene tengerében. Talán egyszerű népdal volt, mint a „Tavaszi szél vizet áraszt" csodálatos melódiája, talán valami népszerű modern ének, vagy talán a nagy klasszikus mesterek, Bach, Mozart vagy mások zenéje. Eltűnt körülöttünk a világ; csak mi maradjunk és a bennünk visszhangzó muzsika. Egy új világban éreztük magunkat; csupa láthatatlan fény és árnyék vett körül, öröm és sírás hullámai járták lelkünket, minden szót meghaladó szó, megmagyarázhatatlan és mégis mindent megértető beszéd vett körül. Évszázadok, évezredek távlatán át egybecsengő szívek harmóniája, szükségszerűség és szabadság, még soha nem hallott újdonság felfedezése, és egy születésünknél is régibb emlék felbukkanása: ez a zene titka. Az igazi nagy zenei élményből csak egy érzés fakad: végtelen hála, hogy van a világban ének, van zene. Egy világ, ahol van ének, van zene, nem lehet sem a véletlen, sem a gonoszság szülötte. Gyökerében ott kell rejtőzködjék az Ősharmónia. Beszélhetnénk még annyi más szépség- és örömélményünkről, kezdve az ízes ebéd egyszerű örömétől a legnagyobb műalkotásokkal, képekkel, szobrokkal, épületekkel, irodalmi művekkel való találkozás öröméig. De szóljunk most már inkább egy másik emberi alaptapasztalatunkról, melyen keresztül még jobban felcsillan az ősjóság, vagyis a jóság megtapasztalásáról. 2. A jóság íze „Ízleljétek és lássátok, milyen jóságos az Úr!'' (Zsolt 34,9.) A zsoltáros, aki ezeket a szavakat írta, tapasztalatból tudta, hogy a jóságnak íze van. Jóság nélkül ízetlen, sőt keserű az élet, és bizony ebben a ridegszívű világban az emberek sokszor „megkeserítik" egymás életét. De mégis, ebben a „keserű" világban is újra meg újra megízleli az ember a jóság édességét. A legtöbb ember számára az első jóságélmény az édesanya jóságának megtapasztalása. Emlékezzünk csak vissza az édesanya nagy, meleg kezére, melybe jó volt beletenni kis kezünket, az édesanya puha kebelére, melybe olyan jó volt beletemetni fejünket. Ráncos volt talán édesanyánk arca, de mégis szebb minden más arcnál, mert minden ráncát egy szeretetben töltött élettel szerezte. Az édesanya szíve soha ki nem apadó jóság forrása. Tudtuk, hogy anyánk értünk él, értünk dolgozik, értünk szenved. Tudtuk, hogy minden pillanatban kész feláldozni értünk az életét. Megéreztük, hogy érték a létünk, hogy van értelme életünknek, mert valakinek annyira fontosak vagyunk. Tudtuk, hogy anyánkban tökéletesen megbízhatunk, hogy csak a javunkat akarja. Amikor kirepültünk az otthon fészkéből, és belekeveredtünk a világ viharaiba, jó volt tudni, hogy van valaki, aki csak ránk gondol, aki mindig örömmel fogad, aki nagyon megsiratna, ha meghalnánk. Mekkora csoda az anyai szív! Nem valami ablak-e ez a szív, melyen át egy pillantást vethetünk a mindenség létét fenntartó örök, végtelen Szeretetre? De nemcsak másokban: anyánkban, apánkban, testvéreinkben, barátainkban, munkatársainkban tapasztalhatjuk meg a jóságot, hanem saját magunkban is. Nem mintha mindig jók lennénk, távolról sem! De mégis nincs ember, aki ne erezné szíve mélyén a hívást: „Légy jó mindhalálig!" Ha rosszat tettünk, ott berzenkedik bennünk valami a rossz ellen, ürömöt csöppent borunkba, pecsétet patyolatunkra; még aludni sem hagy, rágja, tépi lelkünket. Vannak persze emberek, akiknek sikerül félig-meddig elfojtani ezt a kellemetlen hangot, de szemük tompa lesz, nevetésük erőltetett, arcvonásaik durvák. Legmélyebb természetük ellen hadakoznak, amikor megátalkodnak a gonoszságban. Ellenkezőleg, amikor egyszer igazán, talán nagy áldozat árán, azt tettük, amit a jóság parancsol, sikerült szeretnünk, szolgálnunk, segítenünk, megbocsátanunk, akkor a lelkünk melyén csendes öröm duruzsol, ajkunkon nóta fakad, olyan ragyogó lesz a szívünk, mint a rét, amikor zápor után bearanyozza a napsugár. Megesik, hogy jót teszünk, megesik az is, hogy rosszat. Van úgy, hogy mindenkinek jót akarunk; van úgy, hogy gyűlölet rágja a szívünket. De ezt a két állapotot nem lehet összetéveszteni, nem lehet kicserélni. Érezzük, tudjuk, tapasztaljuk, hogy az önfeledő jóság, tevékeny szeretet, hűséges barátság összhangban van az élet legmélyebb törvényével, kiteljesíti létünket, értelmessé, széppé teszi életünket. Minden ember szíve, a mi saját törékeny, ingatag szívünk is egy tükör, melyen át valami örök, föltétlen Jóság és Szeretet küldi üzenetét, jelenti létét. Az emberi élet számos jóságélménye közül említsünk még egyet, az irgalmas megbocsátás élményét. Az emberek közötti érintkezés folyamán elkerülhetetlenek az összetűzések. Az első pillanatban rendesen mindegyikünk úgy véli, hogy neki van igaza, és a másikat hibáztatja. Ha balgák vagyunk, ez az áldatlan állapot folytatódik tovább, és mérgesedik el mindig jobban. Harag haragot, erőszak erőszakot, bosszú bosszút szül. Néha egy ártatlan harmadik személy elleni közös gyűlölet és erőszakoskodás révén élik ki az emberek indulataikat, és így elfelejtik egymás iránti haragjukat. De az ilyen hazug „megoldás" nem lehet maradandó. Igazi megoldás csak egy van: hibánk belátása és kölcsönös irgalmas megbocsátás. Ha valami rossz történik az emberek között, néha az egyik félnek nagyobb a vétke, mint a másiknak, de ritka az, hogy a hiba csak az egyik félnél lenne. Ha mindkét részről több lett volna az igazságosság, nagyobb a szeretet, talán senki sem bántotta volna meg a másikat. Így a megbocsátás szinte mindig kölcsönös. Az ilyen megbocsátás pedig valóban teremtő csoda. Keresztülvágja a gyűlölet és bosszú bűvös körét, és egy új kezdetet teremt. A rossz tett által megcsorbult létünk újra egésszé lesz, az elvágott kötelék újból eggyé forrad. A bocsánatot kérő és adó alázatos szeretet összeforrasztja a szíveket: nagyobb lesz a kölcsönös megértés, tisztelet és szeretet, mint az összeütközés előtt volt. Ritka kincs az igazi megbocsátás, a nem öntelt, gőgös leereszkedésből, feledni nem tudó szűkkeblűségből, hanem őszinte, kölcsönös szeretetből fakadó megbocsátás. Ritka kincs; de éppen ezért túláradó örömet érez az, aki részesedik benne. Meggyógyult a gennyes seb, eltűnt a múlt, új jövő nyílt meg, új élet, új remény. Van a világban megbocsátás. Nem azért olyan nagyszerű csoda-e ez a megbocsátás, mert egy végtelen Irgalom visszfénye? 3. A remény hajnalcsillaga A szépség és a jóság tapasztalatai: részleges tapasztalatok. Ellenük hadakozik sok más tapasztalat: rútság és gonoszság tapasztalata. De van még egy tapasztalat, mely a szépség és jóság élményének különleges erőt ad: a remény tapasztalata. Az ember reményből él. Ha minden reményét elvesztette, már élni sem tud tovább. Vagy elsorvad, vagy öngyilkos lesz. Az élet együtt jár a reménnyel. Ez a remény pedig nem ismer határt. Igaz, vannak részleges, véges reményeink is: reménykedünk ennek vagy annak a dolognak elnyerésében, ilyen vagy olyan vállalkozásunk sikerében. De ezeken a véges reményeken felül él az emberben egy alapvető remény: reménykedés az élet értelmében; reménykedés abban, hogy a jóság és a szépség a létnek alaptörvénye; reménykedés abban, hogy életünk, szenvedéseink, szeretetünk nem hiábavaló; reménykedés abban, hogy a kölcsönös szeretet köteléke örökké tart, hogy az, akit szívből szeretünk, ha meghal is, élni fog; reménykedés abban, hogy az egész világ nem sötétségből sötétségbe, hanem fényből fénybe vándorol, hogy az élet nemcsak egy véletlenül megjelent habfodor az atomok és molekulák formátlan tengerén, hanem egy örök Élőből származó és őhozzá visszatérő örök érvényű valóság; reménykedés abban, hogy van megbocsátás és megbékélés, hogy van Valaki, aki ismer, szeret, hív, haza vár. Az emberiség történelmében kezdettől fogva mind a mai napig virágzó valamennyi vallás ennek a reménynek a tanújele és hirdetője.[. . .] Ahogy nincs kor remény nélkül, úgy nincs kor vallás nélkül. Minél jobban elparentálják a vallást a „felvilágosodás" szószólói, annál inkább születik újra a vallásosság az emberek szívében. Mert az ember – szívének mélyén, egy még annál is mélyebb forrásból származó indításnak engedve – hisz a jóságban, hisz a szeretetben, hisz a lét értelmében, hisz a jövőben, hisz abban az Őstitokban, aki minden jóság, szépség, szeretet, igazság, érték és örökkévalóság forrása, és akit a keresztények „Istennek" neveznek. Így hát a szépség, jóság és remény tapasztalata arra vonzza az embereket, hogy higgyenek az Istenben és irgalmas jóságában. Igaz, az emberi bűnösség, gonoszság és mulandóság tapasztalata sokszor kétkedésbe kergeti ezt a hitet. Ezért olyan nagyszerű „örömhír" (evangélium) az emberiség számára az a tény, hogy maga az Isten szólalt meg a mi nyelvünkön ebben a világban, maga az Isten mutatta meg önmagát a mi formánkban, hogy megvallja nekünk szeretetét és jóságát. Jézus Krisztusban „megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete" (Tit 3,4).
*Ez az írás Nemeshegyi Péter SJ Jó az Isten c. kis könyvének nyitánya. A könyv először 1981-ben Rómában jelent meg a Teológiai Kiskönyvtár egyik köteteként. A TKK-sorozatot a Szent István Társulat is kiadta hat kötetben Teológiai Vázlatok címmel. Mivel mind a római, mind a budapesti kiadás régen elfogyott, a Távlatok és az Agapé most megjelenteti a sorozat kifejezetten teológiai témákkal foglalkozó füzeteit „Teológiai zsebkönyvek" sorozatcímmel. 1994 tavaszán Nemeshegyi Péter négy kis kötete jelenik meg elsőnek. A szerző némileg átdolgozta szövegét. A sorozat megrendelhető a szegedi Agapénál és a Távlatok szerkesztőségében.
Fila Béla ISTEN MAGA GONDOSKODIK... A keresztény emberek hisznek Isten gondviselő jóságában, tanúskodnak arról, hogy Isten gondoskodik teremtményeiről. Isten gondviseléséről tanúskodik az Ábrahámtól Jézusig ívelő üdvtörténet folyama. Ábrahámnak Isten ígéretet tett, és a legkritikusabb pillanatban, Izsák feláldozásakor kiderült, hogy „Isten maga majd gondoskodik" ígéretének megvalósulásáról (Ter 22,8). Jézus egész világosan és egyszerűen tanúskodik a gondviselésbe vetett bizalomról. „Ne aggódjatok . . . miért nyugtalankodtok . . . hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek. . . Ti keressétek elsősorban Isten Országát és annak igazságát, és ezeket is mind megkapjátok." (Mt 6,25–34.) Mindig nagy szükség van a gondviselésről való hatékony tanúságtételre. Az élet minden megnyilvánulásában kimutatható emberi alapadottság a szorongás, a gond. Mindig aggódunk valakiért vagy valamiért. Belső nyugtalanság, a jólétért való fáradozás szövi át mindennapi életünket. M. Heidegger világította át és elemezte ki emberi életünk alapadottságát. Azt állítja, hogy „a világban létezni, lényegében gond". Ha létezésünk eredendő egész voltára rákérdezünk, akkor feltárul itt létezésünk kitüntetett jellemzője, alapadottsága, a szorongás. Ha a kinyilatkoztató Istenre figyelünk, szavát meghalljuk, akkor feloldhatjuk a jólétünkről, üdvösségünkről való gondoskodás nyomasztó légkörét és állapotát. Isten tényleg törődik az emberrel. Jézus gondtalanul élt, mert teljesen a mennyei Atyára hagyatkozott. Gondtalansága nem könnyelműségből vagy közönyös önelégültségből, érdektelenségből vagy szenvtelenségből fakadt, ő egészen másokért élt, és ebben mutatta meg Atyjának gondviselését. Nagy szükség van manapság arra, hogy a modern, jóléti, fogyasztói társadalomban élő embert megszabadítsuk a nyomasztó gondoktól, felszabadítsuk az önzésből eredő szorongásokból, az önérvényesítés kényszerétől. Hogy feltárjuk az „Isten majd gondoskodik" állításunk értelmét, ahhoz először is el kell távolítani mindazt, ami zavart okozhat a gondviselés megértésében. Le kell leplezni mindazt, ami elfedi a kinyilatkoztatott igazság értelmét. Aztán figyelni kell arra, ami feltárja a kinyilatkoztatott igazság tartalmát. Végül át kell gondolni azt, ami megvilágítja, érthetővé teszi a gondviselést, és ajánlani kell hitünk titkát, hogy azt elfogadva megerősödjünk, biztatást kapjunk életünk elfogadásához és megvalósításához. Ami zavart okoz Komoly zavart okozhat a gondviselés mitologikus értelmezése. Tudunk ősrégi mitologikus elképzelésekről, a törzset, a családot vagy az egyes embert oltalmazó szellemekről, az embernél magasabb rendű lényekről, akik jóindulatúak az emberhez. A törzs totemállata oltalmazza a törzset. Az ősök hősökké vált szelleme numinózus alakot ölt, és mint ilyen oltalmazó erővé válik. Ebben az elképzelésben az ember látható és láthatatlan erők hatása alá kerül, amelyek összetartoznak, és ebben az erőtérben bontakozik ki az ember élete, sorsa. Általában meseszerű, legendás elbeszélésekben jelennek meg ezek az elképzelések. Sajnos, könnyen babonává is süllyedhetnek a mitologikus elképzelések. A gondviselés ilyen értelmezése igen régi, és mélyen belenyúlik a nem tudatos rétegekbe; őseredeti, elemi erejű megnyilvánulásoknak számítanak, ezért befolyásolhatják és zavarhatják a keresztény elgondolást. Más oldalról közelíti meg a gondviselés kérdését a gyermek világához szabott elképzelés. A család kicsi és védett közegében nő fel a gyermek. Szülői gondoskodás és oltalom veszi körül a gyermek életét. Így alakul ki a gyermekben a szülői tekintély, amely ismeri a gyermek szükségleteit, és képes is azt kielégíteni. Ha törés nélkül fejlődik a gyermek élete, akkor ez a szülői gondoskodás átfogóbb, szellemibb formát is ölthet, közvetlen optimista bizalom jellegét öltheti magára, és így átalakul a legfőbb lény mindenütt működő bölcs és jóságos gondviselésébe vetett bizalommá. Bár ez a szemlélet szépnek és vonzónak tűnik, sajnos, nem állja meg a helyét a valóságos életben. Semmi köze a keresztény gondviselés hitéhez. Valóságos tapasztalatok megrendítik ezt a szemléletet, és bizony komoly vallásos megrázkódtatást is okozhatnak. Keresztény szempontból az elégtelen elképzelések közé tartozik a görög gondolkodás gondviseléstana. A gondviselés fogalmát a görög gondolkodók a világ, a természet, a kozmosz értelmezése nyomán alakították ki. Meglepte a gondolkodókat a világ csodálatos rendje és harmóniája, ebből következtettek egy átfogó világértelemre, amely a kölcsönösen egymásba illeszkedő erőket elrendezi és irányítja. Kiterjed ez az irányítás az égitestekre, a növényekre és állatokra, különösen az emberre. A sztoikusok beszéltek alapdogmájukról, a hatalmas, egyetemes gondviselésről. Az istenek abszolút világfelettisége alapozza meg mindent átfogó és irányító hatalmukat. Ez az isteni őserő teljesen immanens jellegű, elemi erejű tapasztalati tényként jelent meg számukra. Az ember sorsa, szabadsága is belesimul a szükségszerű, természetes gondviselésbe. Hogy ez az isteni gondviselés érvényesülhessen, ahhoz szenvedélymentességet és ráhagyatkozást kell az embernek önmagában kiművelnie. Meglepő mélységről tanúskodik a sztoikus életszemlélet, amikor az ember szemléletét igyekszik hozzáigazítani ehhez a természetes célszerűségi törvényhez. Alapjában véve ez a szemlélet kozmológiai összefüggésekbe, rejtett vagy nyílt panteista értelmezésbe, egyed feletti szemléletbe ereszti gyökereit. Érthető módon befolyásolta és módosította a keresztény elképzelést, de egyben mindig el is torzította. Hasonló módon alakítja ki a gondviselésről elképzelését a tudományos szemléletű ember. A tudományos igényű értelmezés elsősorban a világ tényleges valóságát, annak törvényeit veszi figyelembe. Minden, ami a világban történik, annak feltárható és megfogalmazható okai, törvényei vannak. Minden úgy történik, ahogy a dolgok természetes lényege alapján történnie kell. Ez jelenti a világ törvényszerűségét, amelyet tapasztalatok, elméletek rögzítenek, és így alakul ki a tudományos szemlélet. A tudományosan feltárt és megfogalmazott szemlélet a dolgok, események meghatározott rendjét tárják elénk, és ez valami mélységet, tiszteletet sugall. Tudományos szemléletű emberben kialakul a „világ iránti áhítat" (K. Rahner), amely mint a természetes vallás képviselője alternatívát jelenthet a keresztény felfogással szemben. A világ kategoriális szerkezetének tisztelete jelezheti átfogó módon a világ ősalapját, és ebben a szemléletben közvetve szerepet játszik Isten mint a világ teremtője. A világ iránti tudományos áhítat és csodálat (A. Einstein) utalhat Istenre, jelezheti az istenséget. A természet ilyen felfogása segítheti az ember önfelszabadítását, és közben a tudós megőrizhet magában valamilyen meghatározatlan, végső kapcsolatot a valóság kimondhatatlan és néma alapjával, amelyre irányul sorsa. Szubjektív értelemben ez az élmény, valósághit gondviselésbe vetett hitként szerepelhet. Mélyebben ragadja meg ezt a tényállást a sorsértelmezés. Az ember érzi, sejti, hogy életét, élettörténetét bizonyos tőle független tényezők meghatározzák, ezek létének vastörvényei. Aki ráeszmél sorsának titokzatos hordozó és irányító tényezőire, megtapasztalja annak jóindulatát, a szerencsét, a boldogságot, az sorsról, a csillagok állásáról, szerencsetényezőkről kezd beszélni, amelyekre vállalkozásaiban ráhagyatkozik. Minden elégtelen gondviselés-elképzelésben van valami igazságrészecske. A gondolkodó és mélyen érző ember fölfedezi természetes módon Isten titokzatos valóságát, valamilyen elképzelést, kapcsolatot keres sorsának titokzatos irányítójával. Ezek az elképzelések azonban különböznek a keresztény elgondolástól, és abba beleépülve komoly zavarokat, torzulásokat okozhatnak. Ami elfed A gondviselésbe vetett hiteles keresztény hitet elfedhetik, elfátyolozhatják, sőt meg is semmisíthetik az ember negatív tapasztalatai. Ezek kérdésessé tehetik, megrendíthetik a gondviselésbe vetett bizalmat. Ilyen a szenvedés, a betegség, a sok bűn, a halál, a katasztrófa, a szerencsétlenség, a semmi, a semmiség kemény és sötét tapasztalata. Minden negatív tapasztalat végeredményben a lét semmisségébe vetett gyanúját ébreszti fel. A semmi, a nemlét hogyan tartozik a léthez? Negatív tapasztalataink során egyszer csak felbukkan a lét általános struktúrájában az igen és a nem, a lét és a nemlét alternatívája, amely jelzi, hogy valami van és valami nincs, vagy valaminek lennie kellene. Általában a lét és a nemlét a világ logikai alapképletében merül fel. A világ végességének és semmisségének megtapasztalásakor gondolhatunk az elrejtett és a kinyilvánult Isten titkára. De az mindig kérdéses marad, hogyan uralkodik a végtelen hatalmú Isten az áthatolhatatlannak és félelmetesnek tűnő világban? Isten elrejtettségének állítása fcloldhatja-e a világ semmisnek, sötétnek tűnő rejtélyeit? Elégségesnek tűnik-e az, ha a világ borzalmaiért, embertelenségeiért az ember szabadságát tesszük felelőssé? Történelmünk buktatóit, szörnyűségeit, árnyait kiküszöbölhetjük-e Isten jövőben kibontakozó hatalmával? Igen sok lehetőséggel, szorongató nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki meg akarja őrizni a világ alapvető értelmességébe és jóságába vetett hitét, mert a semmi fenyegető és gyanúba keverő árnyéka ott settenkedik körülöttünk és bennünk. Mindenképpen feszültségekkel, törésekkel kell számolnunk akkor, ha a gyökeres végesség, a rossz, a semmi tapasztalatát figyelembe vesszük. Negatív tapasztalataink elfátyolozhatják és elfedhetik Isten gondviselésébe vetett hitünket. Hogyan tehetünk szert olyan látószögre, nézőpontra, amelynek segítségével felülemelkedhetünk részleges vagy egyetemes negatív tapasztalatainkon? Nemcsak igazságérzetünk, de meg őszinte alázatunk sem képes Isten mélységes szakadékába beletekintetni. Figyelmeztetnek a sötét és negatív tapasztalatok arra, hogy a hívő gondolkodás is csak úton van a titok lelepleződése felé, s minden hívő gondolkodás törékeny. Hogyan szembesülhetnénk a legmélyebb gondolattal, hogy igazán kicsoda Isten, és milyen a kapcsolata a semmivel, a semmisséggel? Általában a határok, a rejtélyek, a paradoxonok figyelmeztetnek végességünkre és az abban rejlő semmisségre. Isten azonban mindent felülmúl és túlhalad. Csak Jézus Krisztus személye és történelmi eseménye, a megtestesült Ige deríthet némi fényt a sötétben tapogatódzó emberi elmének. A végtelen Isten véges emberré lett benne, aki a bűnösökért, a bűnökért vállalta a szenvedést és a halált. A semmisnek és törékenynek látszó Istenembert választotta ki a mennyei Atya, hogy rajta keresztül kinyilvánítsa a lehetetlennek látszó tényállást: a véges ember túlemelkedhet a teremtés korlátain és árnyékain, a bűnös ember Krisztussal egyesülve legyőzheti szenvedésének, abszurditásának, semmisségének saját korlátait, Jézus Krisztus valóban meghalt és föltámadott. Ez ad garanciát erre a szemléletre. Honnan ered tehát a negatívum, a semmi? Isten tevékenységéből? Semmiképpen sem. Akkor az ember tevékenységéből? Rendelkezhet-e az ember korlátai fölött, ahogy ezt a kísértő felvillantotta? Nem áll módunkban jelen állapotunkban pozitív megoldásra rávilágítani. Nem tudjuk megvilágítani jelenlegi helyzetünkben Isten és a semmi viszonyát, összefüggését. Nem deríthetjük fel egyszerűen és tényszerűen Isten és a semmi összefüggését, számunkra ez a viszony eldönthetetlen. Ha a semmivel találkozunk, akkor bizony el kell némulnunk. Csak azt állapíthatjuk meg, hogy Isten a semmiből teremtette a világot, az embert és ezek működését; csak azt tudjuk, hogy Isten szent, és ez jelzi a vigaszt, a biztatást, hogy Isten nemet mond a semminek, amely visszafordíthatná a létet, és megsemmisíthetné a teremtett lét alapjait. A kinyilatkoztatás alapján azt jogosan feltételezzük, hogy Istenben nincs, és nem is lehet rossz, a rossz gyökere és oksága. Isten mindenhatósága jelzi, hogy nem okozhatja a rosszat, nem lehet a semmi áldozata. Jézus Krisztus személye pedig árasztja magából Húsvét hajnalának, a Feltámadásnak frissességét és örömét. Jézus legyőzte a rosszat, a bűnt, a halált, és uralkodik fölötte. Az alázatos és hívő lelkekben ez megrendíthetetlen bizalmat ébreszt, még akkor is, ha negatív tapasztalatok látszólag elfedik a gondviselés igazságát és erejét. Ha létezésünk negatív oldalát tekintjük, akkor a gondolkodás egymaga nem képes megoldani világunk kényszerű kérdéseit. Csak akkor lebbenthetjük fel a gondviselés titkát elfedő fátylat, ha Isten tényleg beleereszkedett és beleavatkozott abba a semmisítő erőtérbe, amely úgy tűnt, hogy fenyegeti a teremtményét. Ami feltár Ha a sajátos és hiteles keresztény gondviselést fel akarjuk tárni, akkor először a keresztény kinyilatkoztatáshoz kell fordulnunk. Konkrét tapasztalatokat fedezhetünk fel a gondviselésről az Ószövetségben. Isten üdvözíteni akarja választott népét, megmutatja nekik közelségét, vezeti és óvja népét, és közben kinyilatkoztatja, hogy ő a történelem Ura. Fokozatosan az is kiderül, hogy más népek történelme, az egyes ember sorsa is, az egész üdvtörténet Isten kezében van. A történelem ellentmondásos zűrzavarai és eltévelyedései nem tehetik tönkre Isten üdvözítő szándékát. Isten segítségét és vezetését a jövőre vonatkoztatva is remélheti Isten népe. Szépen szemlélteti Isten gondviselését a kivonulás eseménye, az Atyák története, József története, az üdvtörténet egyes kiemelkedő személyeinek élettörténete (Mózes, Sámuel, Dávid stb.). Három mozzanat jellemzi Isten gondviselő tevékenységét az Ószövetségben: Isten különösen a történelmet irányítja; elsősorban kiválasztott népére, annak üdvösségére van gondja; az élő Isten gondviselő tevékenységébe vetett hitet hitvallásokban is megfogalmazzák az Ószövetség írói. A gondviselés titka teljes valóságában Jézus prédikációiban tárult föl. Isten gondviselése Isten egyetemes uralmából következik, Isten atyaságából, Isten Országának igazságából. A gondviselés Isten jóságával azonos. Tulajdonképpen Isten jóindulatát, kegyelmét fejezi ki, amely megelőz minden emberi tevékenységet. Isten szabad, szuverén szeretetéből fakad gondviselése. Máté evangéliumában a 6,25–33-ban tárul fel a gondviselés titka. Első olvasásra úgy tűnik, Máté elmeséli Isten gondviselő tevékenységét. De az idilli hangulat nyomban szétfoszlik, ha a szöveg egészének értelmét megpillantjuk, a kulcsmondatot: „Ti keressétek elsősorban Isten Országát és annak igazságát, és ezeket is mind megkapjátok." Nem idillről van itt szó, hanem valami nagyon is reális dologról, amelynek mélységét a felületes szemlélő nem veszi észre. Jézus üzenete föltárja azt, hogy az Istenbe vetett hit, amely a kinyilatkoztatásban jelenik meg, az egészen más, mint a sztoikusok kozmikus világértelmezése vagy bármilyen vallásos tapasztalatból fakadó elképzelés. Isten önmagában elrejtett atyaságát Jézus tárta föl, és arra biztatja az embert, hogy létezésének felnyíló új lehetőségét az önmagát közlő Istenből eredeztesse. Isten önközlésének feltétlen elsőbbsége van, és ezzel együtt jár nemcsak annak felismerése, hanem elfogadása is. Isten Országáért kell szorgoskodnunk. Imádkoznunk kell Isten Országának eljöveteléért, és akkor fog Isten Országának igazsága életünkben és környezetünkben megvalósulni. Ha Isten Országa előtt megnyílunk, akkor azt fogadjuk be, ami az élethez leginkább szükséges. Jézus nem azt mondja, hogy hagyatkozz rá a dolgok folyására, hangolódj rá a dolgok természetes menetére, és akkor jó dolgod lesz. Ha pedig valami másként történne, mint ahogy te szeretnéd, akkor azt egyszerűen fogadd el. Jézus arról beszél, hogy Isten Országának gondját magunkra kell vennünk, és életünk középpontjába kell állítanunk. Ha ezt megtesszük, akkor megváltoznak körülöttünk a világ dolgai, átalakul életünk. Létezésünk új rendjét Isten Országának szolgálata jelöli ki, és csak ekkor mennek jól a dolgok. Ha hittel elfogadjuk Isten Országának igazságát, akkor el kell viselnünk a küzdelmet és a szenvedést is. Nem szükséges, hogy szembe kerüljünk a világ dolgaival, az sem, hogy elmerüljünk a világ dolgaiba, miként a pogányok, akik csak ezt a világot ismerik. Isten gondviselésének erőterében a dolgok új rendje alakul ki, és valóban az kerül a középpontba, ami egyedül szükséges. Aki Isten Országát magára veszi, az nehéz döntés elé kerül: az egyetlen igaz Urat kell szolgálnia. Az élet egészen új gondja jelentkezik, amely más értékrendet alakít ki. Nem kész dolgot jelent a gondviselés. Valami elrejtett és igazán nehezen megragadható adottságról van itt szó, amely túlhaladja a világ megszokott rendjét. Megragadásának feltétele az, hogy az ember őszintén megnyíljon feléje, hitét megtisztítsa, és hagyja Isten szeretetét átáramlani életén. Valami olyan titokzatos valóság Isten gondviselése, amely működik akkor is, ha az ember nem veszi azt észre. Isten uralma irányítja a világ folyását, az ember életét, az ember üdvösségét. Akkor tárul fel a gondviselés teljes titka, ha észrevesszük azt, hogy Isten szabadon működik, és hitével az ember beléphet Isten működési terébe; befogadja mindazt, ami Istentől származik, és ekkor átalakul életünk. Különös módon rendelkezik Isten ettől kezdve az emberrel. Olyan értelemrendszer és világalakulat jelenik meg az ember életében, amelynek motívuma az Atya szeretete gyermekei iránt. Valójában itt már az új teremtés rendje valósul meg, olyan tisztán és erősen, amilyen tiszta és erős a hitünk. Jézus tanításában Isten gondviselése arra az alapvető kérdésre válaszol: hogyan is áll a dolog az ember létezésével, honnan ered az ember sorsa, mi irányítja üdvösségünket? Amiről Jézus kinyilatkoztatása szól, az Istennel való kapcsolatunkat tárja fel, és nem a világ tényleges rendjét jelzi. Nem a világban való helyünket jelöli ki, hanem a világban kibontakozó üdvösségünket. Amiről Jézus beszél, az nem ebből a világból származik, nem az ember szelleméből ered, hanem Istentől való. Isten művei pedig a kegyelem művei. Isten üdvözítésének ügyét jelzi igazán a gondviselés. Ha tapasztalatot szeretnénk szerezni a gondviselésről, akkor ne a mi személyes nézeteinkből, szorongásainkból induljunk ki, hanem hallgassunk Isten Szavára, és annak értelmét kutassuk. Isten Szava pedig mély és elrejtett titkot közöl. Nem helyesen hallgatjuk Isten Szavát, ha fantáziánk, érzéseink, gondjaink közegében fogjuk fel. Akkor tárul fel a gondviselés isteni értelme, ha a központi tételt fogadjuk el, Isten Országát és annak igazságát. Az élet igazi gondja Jézus szerint nem az evés, ivás, öltözködés, a gyűjtés, a földi biztonság keresése, hanem Isten Országának elfogadása. Jézus beszél az ég madarairól, a mező liliomairól, de ezekről nem úgy, mint a természetes világ adottságairól, hanem ezekről Isten atyai jósága, oltalmazó szeretete jut eszébe. Komoly feltételhez van kötve a gondviselés felismerése: Isten igazságának és uralmának elfogadásához. Ha ez megvalósul, akkor az élet dolgai rendben mennek. Az ember életének igazi gondja az, hogy eljusson az Istennel való találkozásra, az üdvösségre. Nem a világ folyásából olvasható ki a gondviselés, hanem Isten önközlő szeretetéből, kegyelmi gondoskodásából. Isten szent uralma veszi körül az embert, és a dolgok ennek rendelkezése szerint átalakulnak. Ami megvilágosít A kinyilatkoztatásban feltárt titkot, a gondviselés titkát aztán a teológiai gondolkodás átvilágítja, összefüggésekbe állítja, következményeit levonja, így igyekszik érthetőbbé tenni a hit titkát. Először azt vesszük észre, hogy a teremtés és a gondviselés összetartozik. A teremtés Isten szeretetének, hűségének aktusa. Isten nemcsak előhozza a semmiből a világot, hanem egyszersmind kinyilvánítja kiválasztását és szövetséget kötő akaratát. A teremtés és a gondviselés nem azonos. Eredetileg a teremtésben Isten megalapozza teremtményeit, semmivel sem összemérhető, páratlan kezdetet jelez a teremtő és a teremtmények között. Míg a gondviselés folyamatosan az egymástól különböző és mégis összetartó mozzanatokat egységbe rendezi, hogy létrejöjjön a történelem folyamata, és az egészet eszkatológikus távlatra irányítja. Isten a teremtés aktusa révén a történelem uraként mutatkozik, koextenzív módon együttműködik teremtményével, mint annak lényegi feltétele, de úgy létezik vele együtt, hogy szüntelen irányítja, és hűséges marad hozzá. Második lépésben a teológiai eszmélődés rávilágít arra, hogy Isten kegyelmi kiválasztása (predesztinációja) már a teremtésben megnyilvánul. Isten kiválasztása megalapozza a szövetséget. Különös fényben ragyog a gondviselés titka a kiválasztás megvilágításában. A predesztináció az isteni világuralom megalapozó központja, a történelem feltétele és irányítója, minden történelmi megvalósulás lényegi alapja és célja (K. Barth). Egyedülálló módon világítja meg a teremtést a kiválasztás; tulajdonképpen Isten belső életébe kapcsolódik be a teremtés a kiválasztás révén. Isten kiválasztó akaratának végrehajtója a gondviselés. A teremtő Isten bölcsessége, jósága kiárad a tőle különböző és mégis vele egységben lévő teremtményére úgy, hogy az önálló módon képes létezni az isteni irányítás hatása alatt. Még tovább lehet mélyíteni a predesztináció fogalmát, amikor figyelembe vesszük azt is, hogy Isten tulajdonképpen saját Fiában, Jézus Krisztusban hajtotta végre a predesztinációt. Ekkor beszélünk keresztény értelemben vett gondviselésről. Igazán Jézus kinyilatkoztatásában tárul fel a gondviselés, mint hitünk titka. Keresztény értelemben a gondviselést csak a hit ragadhatja meg. A hit pedig nem más, mint meghallás, Isten Szavának meghallása és elfogadása. Isten Szava pedig Isten maga, ahogyan az Igében, Jézus Krisztusban feltárult. A gondviselés nem a világ struktúráját, nem az értelem törvényeit, nem a történelem menetét jelzi, hanem Isten önközlését és szeretetét. Különösen óvakodni kell attól, hogy a történelem bölcseletileg megragadott értelmét azonosítsuk a történelem prófétai értelmével. Nem a történelem tényezői szabják meg a történelem értelmét, hanem Isten gondviselő akaratának engedelmeskednek a történelmi tényezők és erők. A gondviselés nem elméleti, hanem gyakorlati, nem programszerű, hanem szabad, nem tévedhetetlen, hanem szüntelen korrekcióra, reformra szoruló folyamat. Ha felfedezzük a gondviselés keresztény értelmét, akkor egyben felfedezzük a teremtéstörténet, a szövetségtörténet, az üdvtörténet és a Krisztus-történet közötti összefüggést. Végeredményben a Jézus-esemény az, amely ezt az összefüggést aztán belekapcsolja a Szentháromság belső életébe. Ennek fényében derül ki, hogy a gondviselésben valójában Isten önközléséről, kiválasztásáról, döntéséről van szó. Isten az Atya, a világ ura, aki atyaságát Fiában nyilatkoztatta ki a Szentlélek által. Isten gondviselő irányításában nem szűnik meg a teremtmény önálló működése. Isten szabad és szuverén akarata hordozza az ember szabad tevékenységét. Nem ott kezdődik Isten működése, ahol a teremtmény csődöt mond. Inkább arról van szó, hogy a teremtmény cselekvése Isten hűségének, szeretetének hatókörébe kerül. Már nem az ismeretlen és felfoghatatlan Istennel kerülünk szembe, hanem a Fiúval, Jézus Krisztussal. Isten irányít mindent, mert ő az alapja és célja mindennek. Isten irányító hatalmának a világtörténelemben vannak kimutatható konstans elemei, a történelem azon helyei és pontjai, ahol egészen nyilvánvaló, hogy Isten az élet és a történelem ura: a kinyilatkoztatás története, a Szentírás létrejöttének és értelmezésének története, a választott nép története, az egyház története, az emberi élet határainak megtapasztalástörténete, azok a fénylő pontok, amelyekben nyilvánvaló Isten és az ember találkozása, Isten abszolút uralma. Isten gondviselésének fénylő jelei és tanúi ezek a történelmi alakulatok, amelyek jelzik Isten üdvözítő hatalmát és a történelem értelmezésének biztos támpontját. Ami megerősít Három tényezőre lehet rámutatni, amelyek az embert nyitottá teszik, hogy felismerje Isten gondviselését, és megerősítik, hogy ráhangolódjon Isten irányítására. Akkor nyilvánul meg az ember életében valóságosan az Isten gondviselő hatalma, amikor az ember hisz, engedelmeskedik és imádkozik. Ez a három tényező életet formáló erő, amely mozgatja a keresztény magatartást, és mindhárom elválaszthatatlanul összetartozik, egészet alkot. A hit Isten Szavának felismerése és elfogadása. Isten Igéje az, amiben a keresztény felismeri Isten közvetlenségét, azt, hogy Isten hozzáfordul és megszólítja. A hívő elfogadás és válasz teszi érvényessé és jelentőssé Isten Szavát. Nem mágikus erő rejlik a hitben, nem is csak az embertől függ a hit, nem valami vak alávetettség. A hit Isten ereje. Isten Szavában maga Isten jelentkezik, és ébreszti fel az embert; Isten hatalmas, személyes tette az ember hite. A hit egyúttal az ember alávetettsége, és egyben felszabadulása. Krisztus életében részesülünk a hit aktusa által. Csak a hit szeme látja meg azt, hogy Isten a Jézus-eseményt minden más esemény elé rendelte, és Jézus tanítása azt a fényt ragyogtatja fel, amely minden más fényt felgyújt, és a sötétben világít. Egyedül Isten hatékony ereje ébresztheti fel a hitet. Az már más kérdés, hogy ez a hit nagy vagy kicsi, erős vagy gyenge. A lényeg az, hogy Isten Szava elhangzik; aki ráfigyel, az részesedik Jézus titkában és életében. Igazán az a fontos, hogy őszintén ragaszkodjunk Isten Szavához, megadjuk Isten Szavának az elsőbbséget, mert általa Isten fénye világítja be életünket. Felröppenhetnek ajkunkról bármikor a miértek aggasztó kérdései, de hitünk révén érvényre jut a „mégis" határozott ereje. Az engedelmesség az, ami mozgósítja szabadságunkat, felelős tettre, elszánt elhatározásra képesíti a hívő embert. Aki hisz, az engedelmeskedik, és ekkor már Krisztushoz tartozik, végbemegy a megigazulás. Jézus hatékony kegyelme, a Szentlélek ereje elvégzi bennünk a megigazulás művét, Isten gyermekei és Krisztus egyházának tagjai leszünk. Amennyiben hívő módon engedelmeskedünk, egyensúlyba kerülnek életünk centripetális és centrifugális mozgásai, a személy és a közösség különbsége, és egysége harmóniába rendeződnek. Ahol valaki valóban engedelmeskedik, ott megjelenik Krisztus, megvalósul uralma. Végül a keresztény élet legbensőségesebb, leghatalmasabb tette az imádság. Különösen a kérő imában fedezzük fel életünk középpontját. Az ember a kérő imában Isten elé járul, megnyílik előtte, elismeri Isten akaratát, kéri Isten segítségét, ráhagyatkozik Isten végzésére. A kérő ima teremti meg azt a keresztény szituációt, ahol Isten és ember személyes kapcsolatba kerül. Akkor fénylik föl Isten gondviselése, amikor a nagy, a gazdag, a szent Isten a kicsi, a méltatlan, a szegény ember közelébe lép. Éppen ezt a szituációt teremti meg a kérő ima. A kérő imában veszi észre a hívő, az engedelmes ember, hogy Isten önmagát ajándékozza, mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy az ember Istennel és Istenben éljen. Történjék ekkor bármi, azt feltétlenül elfogadom, amennyiben Isten közelébe visz. Isten legnagyobb ajándéka Jézus Krisztus, akivel imában egyesülhetek, és ráhagyatkozhatom akaratára. Az a kérő ima értelme, hogy felismerem, elfogadom, sőt egyenesen kérem, hogy Isten akarata érvényesüljön bennem, jelen legyen Isten életemben. Ha Isten Jézus által jelen van életemben, akkor kérő imám tulajdonképpen csak utána-imádkozás. Jézus, illetve Jézus Lelke az, aki mindig kéri az Atyát értem, aki teljesen és igazán imádkozik értem az Atyánál, én csak részesedem a kegyelem által Jézus imájában, áldozatában. Amennyiben megvalósul a keresztény létezés három lényeges formája, a hit, az engedelmesség, az imádság, annyiban felnyílik az ember szeme, és észreveszi Isten gondviselését, részesedik Isten életében. A gondviselés felszabadítja Isten irányítását, szabaddá teszi az embert arra, hogy mindenben és mindenkor elfogadja Isten üdvözítő szándékát. A gondviselés tudatában nyugodtan járhatunk azon az úton, amely a világban kanyarog, sötét és veszélyes részeken vezet; de hitünkkel tudjuk, hogy túlvezet mindenen, elvezet Isten örök országába. A Gondviselés a hívők számára főleg három módon változtatja Jóvá a Rosszat. Előfordul, hogy az elszenvedett bukás kedvezőbb tárgyak felé vagy jobb mederbe téríti tevékenységünket, bár az új utak megmaradnak a célba vett emberi sikereink területén, ilyennek látjuk Jóbot, akinek új boldogsága fölülmúlja a régit. – Máskor, legtöbb esetben: az elszomorító veszteség arra késztet, hogy kevésbé anyagi, férgektől és rozsdától mentes területen keressünk kielégülést elvetélt vágyainkra. A szentek története vagy általában a szellemükkel és jóságukkal kiváló emberek élete mind telve van olyan esetekkel, amelyek során az ember megnövekedve, edzettebben és megújhodva kerül ki egy-egy megpróbáltatásból vagy akár bukásból is, amely pedig – úgy látszott – hogy föltétlenül legyengíti vagy egyszer s mindenkorra leveri. Ilyen esetekben a sikertelenség olyan, mint a magassági kormány a repülőgépen, vagy mint a metszőkés a növénynek: belső életnedvünket határozott irányba tereli, fölszabadítja létünk legtisztább ,,összetevőit", hogy így magasabbra és egyenesebbre növekedhessünk. A leveretés – még az erkölcsi bukás is – ekként változik sikerré, amelyet – akármily lelki jellegű is – még megtapasztalhatóan megérzünk. Szent Ágoston, Szent Magdolna, Szent Lidvina életére gondolva mindenki bátran mondhatja: „Felix dolor'' boldog fájdalom, – vagy „Felix culpa" boldog bűn. Vagyis eddig a pontig még nyomon követjük, „megértjük" a Gondviselést. (Teilhard de Chardin, Benne élünk, 66–67.)
Végh László A TEREMTŐ VILÁGMINDENSÉG Világképünk kialakulását igencsak befolyásolja az, hogy az iskolában hogyan ismertetik meg velünk élettelen és élő környezetünket, világunkat. Az oktatás azonban az új ismeretek befogadásához szükséges időszakasz hosszúsága miatt esetleg több évtizedes késéssel követheti csak a tudományok fejlődését. Manapság, amikor a fizika számos területen a felfogásunkat gyökeresen átalakító felismerések születnek, az iskola még mindig a régi, sok tekintetben a század első negyedét jellemző szellemben neveli a tanulókat. Ha például azon töprengünk, hogy milyen tényezők határozzák meg világunk jövőjét, akkor végül is létünk alapvető kérdésére keressük a feleletet. Ezzel ugyanis szorosan összefügg annak megválaszolása is, hogy mi az oka annak, hogy a világunk ma olyan, amilyen, egyáltalán miért létezik az élet, a világegyetem. Ha a kérdésre azoknak kell válaszolni, akiknek világszemléletét elsősorban az iskolai oktatás formálta és formálja, a válaszuk eléggé nagy biztonsággal megjósolható. Azt a feleletet kapnánk, hogy a jelen meghatározza a jövőt, és az, ami most történik, a világ múltjának elkerülhetetlen következménye. A determinisztikus világkép még ma is erősen hat. Ez nem csoda, mert a természettudományos tárgyak oktatása kimondva-kimondatlanul ezt a szemléletet táplálja. A determinisztikus világban nincs hely Istennek. Ha netán Ő teremtette volna a világot, akkor is magára hagyta, ahogy Madáchnál olvashatjuk: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát újítni kell." Úgy is szokták mondani, hogy az ilyen világban Isten csak egy nyugalmazott mérnök. Választ kell adnunk arra, hogy melyek a természettudományos felfogás azon jellemzői, amelyek hallgatólagosan még mindig a ma már nem tartható determinisztikus gondolkodásmódot táplálják. A természettudományos eredmények, azok értelmezése ugyanis mindig komoly hatást gyakoroltak világképünkre. Ennek egyik lényeges oka az, hogy világunk rendezett, harmonikus egészet képez. Ebben talán senki sem kételkedik. Ezért ha a természettudományos vizsgálatok valamilyen új, általánosnak tekinthető elvet fedtek fel, a mindenség harmóniáját érző ember mindig is hajlamos volt azt világképébe beilleszteni. A következőkben először a determinisztikus szemléletet még ma is éltető természettudományos alapozottságú felfogással foglalkozunk. Később egy mostanában formálódóban lévő, szintén természettudományos eredményekre hivatkozó világképet ismertetünk. Ez a világkép a lényegét tekintve nem nevezhető újnak. Bár a legújabb természettudományos eredményekből indul ki, következtetései mégis szépen összecsengenek egészen más alapokon nyugvó világképek kijelentéseivel. Közismert, hogy Newton mechanikája mennyire erősen befolyásolta az emberi gondolkodást. A newtoni mechanika szemléletének kivetítése a világmindenségre azt sugallta, hogy a világegyetem egésze gépezetként működik. A determinisztikus felfogás, az evolúció darwini értelmezésével párosulva, nem tulajdonított különösebb fontosságot az ember létezésének. Az ember, akit azelőtt a teremtés koronájának, Isten földi képmásának tartottak, a „legértelmesebb állat" kategóriába került, a világ gépezetének jelentéktelen fogaskerekévé süllyedt. A XX. század első negyedének természettudományos eredményei bebizonyították, hogy a mechanisztikus világkép tarthatatlan. Einstein relativitáselmélete megmutatta, hogy az abszolút tér, amelyben a világgép elhelyezkedhetne, és az abszolút idő, amely folyamán a gépezet működne, nem léteznek. A determinisztikus leírás lehetetlenségére a kvantummechanika bizonytalansági elvei szolgáltattak további bizonyítékot. A mechanisztikus felfogás alkalmatlanságának kimutatását azonban hosszú ideig, csaknem napjainkig nem követte pozitív kijelentés, azaz egy olyan, természettudományok által alátámasztott világkép, amely elfogadható magyarázatot tudna adni világunk eredetére, fejlődésére, létünkre. Az alapvető eltérés a tudományos alapokon nyugvó és a más, transzcendens elemeket is tartalmazó világképek szemlélete között a világmindenség harmóniájának értelmezésében van. A hagyományos tudományos felfogás szerint ugyanis a világot vak erők által vezérelt részecskék építik fel. A csaknem napjainkig uralkodó redukcionista szemlélet azt feltételezi, hogy bármely rendszer viselkedését a rendszer alkotórészeinek egyenkénti mozgásából érthetjük meg. Eszerint a természet alapvető törvényeit az elemi részek (elektronok, kvarkok stb.) fizikájának törvényei alkotják. Ha ezeket ismerjük, akkor minden megmagyarázható és leírható, legfeljebb a számítások elvégzése ütközhet nehézségekbe, de ezek a gondok egyszerűen csak az idővel egyre könnyebben kezelhető technikai problémák megoldását jelentik. Az extrém redukcionista felfogás szerint a kémia a fizikára, a biológia a szerves kémiára, a lélektan a biológiára, a társadalomtudományok pedig a biológiára és a lélektanra vezethetők vissza. Ez a szemlélet még ma is uralkodónak mondható, mert a tudósok egy igen jelentős hányada így gondolkozik, és ez köszön vissza az iskolai tankönyvekből is. A mindent a néhány vak erőre és pontszerű részecskére alapozó felfogás a természet elkápráztató sokszínűségét csupán egyszerű véletlenként, zavaró elfajulásként kezeli. Mindez éles ellentétben van azzal, hogy a világmindenség harmonikus egészet képez. Ez utóbbi felismerés a legtöbb nem természettudományos alapozottságú világfelfogás lényegi kijelentését alkotja. A természettudományos és a vallásos világképek között feszülő ellentmondás számos zavar forrása. Sokan, a tudományos felfogás képtelen voltát hangsúlyozva, magával a racionális gondolkodással is szakítanak. Ez termékeny talajul szolgál a szekták, a különböző miszticizmusok igen gyors terjedésének. Másokat a természettudományos gondolkodás mikéntje, a vallásos világképet cáfolni látszó felfedezések idegenítettek el a vallásos hittől, illetve akadályoztak meg a hitre jutásban. Most vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy egy rendszer matematikai leírásakor mikor beszélhetünk arról, hogy a rendszer nem több mint összetevőinek összessége. Ezt akkor mondhatjuk, ha a rendszer elemeinek mozgását lineáris egyenletekkel írhatjuk le. Ilyen leírás akkor alkalmazható, ha nincsenek visszacsatolási hatások, azaz nem kell azt figyelembe venni, hogy egy adott alkotórész mozgása befolyásolja a rendszer többi részének állapotát, és ez az állapotváltozás visszahat az adott alkotórész mozgására. Ha a leírás lineáris, akkor a rendszer egésze valóban nem több alkotórészeinek összegénél. A rendszer bonyolultsága ilyenkor egyszerűen az összetevők egyedi mozgásának bonyolultságára vezethető vissza. Vannak olyan rendszerek, amelyekre a lineáris leírás egzakt. Például az elektromágneses hullámokat leíró Maxwell-egyenletek is lineáris egyenletek, ennek köszönhető például az, hogy a rádióhullámokat modulálhatjuk, szétszedhetjük, összerakhatjuk. Továbbá ha egy sok elemből álló rendszer energiája a lehető legkisebb, más szóval a rendszer alapállapotban van, akkor a leíráshoz a lineáris módszer nagyon jó közelítést ad. Ezért a lineáris közelítés nagyon sikeres, hosszú ideig szinte kizárólag csak ezt alkalmazták. A lineáris egyenletek könnyen megoldhatók, az ilyen egyenletek kormányozta rendszer jövője kiszámítható. Az extrém redukcionista felfogás azt sugallja, hogy elvileg a világ jövőjét is ki lehetne számolni, csak ez technikailag lehetetlen, mert a megoldandó egyenletrendszerek nagyon bonyolultak és túlságosan nagyméretűek. Úgyhogy ha valamit előre ki is tudnánk számolni, nem sok hasznát vennénk, mert a számoláshoz olyan sok idő lenne szükséges, hogy mire eredményt kapnánk, akkorra az már el is avulna. A redukcionista felfogás egy tudományos vizsgálati módszer, nevezetesen egy matematikai eljárás, a lineáris közelítés sikereit abszolutizálja, azt mindenre alkalmazhatónak feltételezi, és ráadásul ezt hirdeti a tudomány legfőbb ismertetőjegyének. Ezért elfogadhatatlan. A világban minden, egymással kölcsönható elemekből álló rendszer, ha nem alap, hanem valamilyen magasabb energiájú állapotban van, általában nem viselkedik lineáris módon. A három, egymással kölcsönható testből álló rendszer már nem írható le lineáris egyenletekkel, és két, egymással kölcsönható test, ha a kölcsönhatás bonyolultabb, szintén nem tekinthető lineáris rendszernek. A lineáris közelítés csak korlátozottan alkalmazható. Hogy egyéb közelítések is gyümölcsöző eredményekre vezethetnek, azt igazából csak az utóbbi évtizedben ismerte fel a tudományos közvélemény. A természetben előforduló rendszerek többsége nem viselkedik lineárisan. A nemlineáris rendszer sokkal nehezebben kezelhető, mert viselkedése nem vezethető vissza az egyedi összetevők viselkedésére. Megjelennek a visszacsatolási hatások, a rendszer egésze teljesen másként jelenik meg, mint a részek egyszerű összessége. Egészen változatos, színes mozgásformák jelentkezhetnek, amelyek nem vezethetők vissza az egyes elemek mozgásainak egyszerű összegére. Hogy mindenki számára érthető példával éljek, nézzünk egy emberi közösséget, ami szintén nemlineáris rendszernek tekintendő. Ha ugyanis két ember együtt van, viselkedésük nem mondható meg abból, hogy hogyan viselkednek ők külön-külön, egyedül. Ha egy tucatnyi emberből álló közösséget vizsgálunk, nem írhatók le hat pár összegeként stb. A nemlineáris rendszereket leíró egyenleteket jóval nehezebb megoldani, mint a lineáris egyenleteket. Ha a nemlineáris rendszer jövőbeni viselkedését le akarjuk írni, az igazi gondot nem is annyira a megoldási módszerek bonyolultsága okozza, hanem az, hogy a nemlineáris rendszerek viselkedése kaotikus. Ez a fajta viselkedés azt jelenti, hogy a rendszer jövője rendkívül erősen függhet attól, hogy a rendszer eredetileg milyen állapotban volt. Ha a jelenlegi időpillanatban a rendszer akármennyire picit is más értékekkel jellemezhető, akkor a jövőbeni viselkedése, legalábbis egy bizonyos idő eltelte után, erősen eltér attól, amit az eredeti kezdőfeltételekkel kapnánk. Az eredeti jellemzők bármilyen kis megváltozása felmérhetetlen módon befolyásolhatja a jövőt. Azonban a kaotikus viselkedés nem jelent feltétlenül rendetlenséget, összevisszaságot. Bizonyos esetekben a zűrzavar megszűnik, és a rendszer csodálatosan gazdag mozgásformákkal lepi meg a szemlélőt. A káoszból előtűnik a rend, a harmónia. A rendszer önszervezővé válik. Az önszerveződő rendszert alkotórészeinek globális együttműködése jellemzi. Erősen kölcsönhat környezetével, és változás esetén alkalmazkodik. Képes önmagát átalakítani, regenerálódni. Inkább azonosságát megőrző folyamatnak, mint szerkezetnek tekinthetjük. Az önszerveződésre a tudomány valamennyi ága tud példákat szolgáltatni. Ilyen önszervező rendszert alkot az áramló víz, ha az áramlás sebessége egy bizonyos határt átlép. Alacsony sebességeknél a víz simán, egyenletesen folyik. Egy kritikus sebességhatárt átlépve a folyadék mozgását az örvények keletkezésének és elmúlásának végtelen sora jellemzi. Számos további fizikai, kémiai, csillagászati jelenséget sorolhatnánk fel, de az önszerveződő rendszerek legszembetűnőbb példáit a biológia kínálja. Gondoljunk csak az embrióra, amikor egy DNS szál vezérlésével, pontosan előírt lépések során, rendkívül összetett szervezet alakul ki. A nemlineáris rendszerek modelljeit tanulmányozva a legfontosabb eredménynek az a felismerés tűnik, hogy a rendszer összetettsége nem vezet kezelhetetlen bonyodalmakhoz. Léteznek szabályszerűségek, és hihetünk a komplex rendszerek széles körére alkalmazható általános szerveződési elvek létezésében. Ezek az elvek Davies szerint1 ugyanolyan alapvetőnek tekintendők, mint az elemi részek fizikájának alaptörvényei. Az önszerveződési törvények nem korlátozzák az elemi részek fizikája törvényeinek érvényesülését. Hasonlatképpen a számítógép működését hozhatnánk fel. A számítógépeknél a kinyomtatott eredmény létrejöttéhez természetesen alapvetően fontos a gép áramköreinek a működése, a hardver, de az eredmény milyenségét végül is a programozás, a szoftver határozza meg. Az elemi részek fizikájának alaptörvényeit a hardverhez, a nemlineáris rendszerek önszerveződését megadó törvényeket a szoftverhez hasonlíthatjuk. Ez a megközelítés élesen ellentmond a redukcionista felfogás logikájának, amely a bonyolult rendszereket és az életet is zavaró elfajulásként kénytelen szemlélni. Sok kitűnő tudós mindig is visszautasította a túlzottan egyszerűsítő, redukcionista felfogást, de hangjuk nem volt eléggé erős. Azonban a nyolcvanas évek tudományának fejlődése arra mutat, hogy új paradigma van kialakulóban. Eszerint az alkotórészek viselkedésére való egyszerűsítés helyett a komplex, nemlineáris rendszerek általános törvényeit kell feltárnunk, amelyek egyformán jellemezhetik a bonyolult fizikai, kémiai és biológiai rendszereket. A redukcionista módszernek is megvan a maga helye, változatlanul gyümölcsöző az egyszerű, nemlineáris rendszerek vizsgálatára. A világunk mint igen erősen nemlineáris rendszer maga is kaotikusan viselkedik. A jövője elvileg még így is meghatározható lenne, ha egy adott pillanatban a világ állapotát megszabó adatokat teljes pontossággal meg lehetne mondani. Ez azonban a kvantummechanika határozatlansági törvényei szerint lehetetlen. Úgyhogy a világ jövője elvileg sem számolható ki. Nem lehet tudni, mi fog majd történni; a világtörténet minden pillanatban előre meg nem határozható fordulatokkal gazdagodhat. A világ kontingens. Egy rendszer esetlegessége annál kifejezettebb, minél jobban érvényesülnek a leírásában a mikrovilág jelenségeit leíró kvantummechanikai törvények. A kontingencia ezért a legerősebb a tudattal felruházott ember és az emberi közösségek életében lehet, mivel agyunk működésének „hardver" jellegű törvényei valószínűleg csak kvantummechanikai keretben fogalmazhatók meg. Akkor hogyan és miért alakult ki az univerzum harmóniája? Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a világegyetem legfejlettebb struktúráinak rendezettsége az idő múlásával növekszik. Az ősrobbanás modellje szerinti kezdőállapotot az üres tér, a semmi jellemezte. Az ősrobbanás pillanatában keletkező tűzgolyóban, az elképzelhetetlenül magas hőmérséklet miatt, semmiféle szerkezetről nem beszélhetünk. A világegyetemben fellelhető összetettség folyamatos fejlődés eredménye. Évmilliárdok során újabb, egyre bonyolultabb rendszerek jelentek meg. A galaxisok örvénylő gázfelhőkből, a hihetetlenül bonyolult földi élővilág szerves molekulák elegyéből alakult ki. Nyilvánvaló, hogy a világegyetem teremtő ereje sohasem szűnt meg működni, és nincs okunk feltételezni, hogy ma már nem hat. A teremtő erő forrásai az új felfogás szerint a nemlineáris rendszerek önszerveződését kormányzó „szoftver" törvények. Megjegyezzük, hogy az önszerveződő rendszerek léte és fejlődése nem mond ellent az entrópiatételnek, amely zárt rendszer esetén a rendezetlenség általános fokozódását követeli meg. Az önszerveződő alakulat eleve nyitott rendszer, amely csak akkor maradhat fenn, ha erősen kölcsönhat a környezetével. Az önszerveződő rendszer rendjének fennmaradását környezetének még rendezetlenebbé válása teszi lehetővé, annyira, hogy a teljes rendszerre teljesül az entrópianövekedés követelménye. Hogy az értelem, amely a szervezettség felsőfoka, kifejlődhetett-e az önszerveződési törvények kormányozta folyamatokban, ma még nem tudhatjuk, mivel még nem ismerjük eléggé az önszerveződés nyújtotta lehetőségeket. Másrészt, ha a növekvő rendezettség okaként matematikailag megfogalmazható és igazolható törvényeket keresünk, egy bizonyos határon túl nem léphetünk. A törvény kimondásához ellenőrizhető és megismételhető vizsgálatok szükségesek. Azonban az értelem megjelenését és működését leíró magasabb rendű folyamatok annyira egyediek lehetnek, hogy a reprodukálható vizsgálatok követelménye valószínűleg nem teljesíthető. Mindenesetre joggal érezhetjük, hogy az élet megjelenése a világegyetem fejlődésének egyik alapvető jellegzetessége, az ember pedig okkal tekinthető a teremtés koronájának. Az ember megjelenését a világegyetem fejlődésének kulcsfontosságú eseményeként kell felfognunk. Az egységes természettudományos világkép lenyűgözően teljes leírást ad az ősrobbanás pillanatától az ember megjelenéséig eltelt időszakról. Ennek a fejlődésnek egyes lépcsőfokait gondosan elemezve a vizsgálatok arra az igencsak meglepő eredményre vezettek, hogy világegyetemünk, az elemi részek fizikájának alaptörvényei, a hardver törvények az életre, az ember megjelenésére vannak hangolva. Ez a finomhangoltság azt is jelenti, hogy az ember és ez az univerzum nem képzelhetők el egymás nélkül. Ha az ember nem létezne, és későbbi megszületésünk is tiltva lenne, a világegyetem, ha egyáltalán létezhetne, egészen más lenne, mint ma. A Biblia azt állítja, hogy a világot Isten a semmiből hívta elő, a világot az általa megszabott törvények kormányozzák, a világ fejlődése pedig Isten teremtő munkájának az eredménye. A tudomány nem mondhat kategorikus igent vagy nemet ezekre az állításokra. Eszközeinek és módszereinek át nem hágható korlátai miatt a természettudomány nincs abban a helyzetben, hogy Isten munkáját tagadni tudja, vagy a transzcendencia létét bizonyíthassa. A világ eseményeit esetlegesen vagy akár bizonyos helyeken és időszakokban folyamatosan meghatározó transzcendencia ténye természettudományos vizsgálati módszerekkel nem zárható ki. Isten, ha akarja, úgy is irányíthatja a világ eseményeit, a világ jövendő történéseit olyan úton-módon, úgy szabhatja meg, hogy közben egyetlen ismert fizikai törvény sem sérül meg. A világ sorsát meghatározó isteni ténykedés ugyanis a fizikai törvények által megengedett határozatlanságok mögött történhet3. A határozatlanságok által befolyásolt események, és végső soron szinte minden történés ebbe a csoportba tartozik, a hitetlen véleménye szerint csak a vak véletlen művei, míg a hívő ember szerint Isten ilyen módon jelen lehet a világban, és akár folyamatosan is irányíthatja a történéseket, ha éppen ez szolgálja az ő dicsőségét. Az emberi történelem, az egyes társadalmak virágzása és hanyatlása is részei a világegyetem fejlődési folyamatának. Ezért jogos az a feltételezés, hogy a fentebb tárgyalt, teljesen általános törvényszerűségek mind a történelem menetében, mind az egyes társadalmak életében meghatározó erejűek4. Merre visz a történelmi fejlődés útja? Ezt megtalálni a világmindenség órájára kell figyelnünk. Mint fentebb már tárgyaltuk, a világegyetem evolúciója során egyre bonyolultabb, kifinomultabb struktúrák jönnek létre. Az idő irányát tehát az összetettség, a globális együttműködés magasabb szintje jelöli ki. Ahogyan a forró gázfelhőkből galaxisok formálódtak, és az ősi Földön kialakuló kisebb molekulák az élet lehetőségét hordozó nagymolekulákká álltak össze, úgy a Földön megjelenő emberek is valamely jövendőbeli magasabb rendű képződmény hordozóinak tekinthetők. Minél összetettebbek az egymással kapcsolatba lépő alakzatok, annál bonyolultabb a közöttük fellépő kölcsönhatás, és annál magasabb rendű lehet a nagyszámú ilyen alkotóelem kölcsönhatásának eredményeképpen formálódó új struktúra. A tudattal felruházott ember önmagában is igen bonyolult lény. Az ember-ember közötti kapcsolatrendszerek ezért rendkívül sokrétűek, gazdagok és színesek. Egy ember önmagában nem igazán ember, társas és kulturális kapcsolatainak hiánya elpusztíthatja, vagy az állati létbe vetheti vissza. Feltételezhetjük, hogy az emberi történelem menetének alapvető tendenciája az összetettebb, sokszínűbb, tagoltabb társadalmak megjelenése. Az emberi nem fejlődésének lehetőségei az emberek közötti együttműködés kiteljesedésében, a kommunikáció és a kooperáció minél magasabb fokában rejlik. A világegyetem fejlődési vonalának megfelelően az idő múlásával az emberi társadalomnak egyre bonyolultabbnak, egyre sokrétűbb együttműködési formák által jellemzett alakulatnak kell lennie. Csak a struktúrákban gazdag, sok szinten tagolódott, a természettel harmonikus viszonyban lévő, nyitott társadalmak lehetnek a fejlődés hordozói. A nyitottság egyaránt kell, hogy jelentse a többi társadalomhoz fűződő intenzív, kölcsönös előnyökön alapuló, és így tartós kapcsolatokat, valamint az új struktúrák elviselését, sőt az új tiszteletét. Ezek a nyitott társadalmak, a különböző jellegű, rendeltetésű és felépítésű struktúrák létezését és tevékenységét nem korlátozva, sokkal kevésbé sebezhetőek, képesek a regenerálódásra, alkalmazkodásra. Képesek lesznek új, magasabb szintű struktúrák kihordására, világra hozatalára és befogadására. A kapcsolatrendszereket szétzúzó, cenzúrázó, totális diktatúra természetellenes, az ideológiától és a diktátor személyiségétől függetlenül eleve biztos pusztulásra van ítélve. Joggal vélhetjük, hogy az emberek közötti kifinomult kapcsolatok, az ember és a természeti környezet közötti harmonikus kölcsönhatások az idők során valamilyen egészen új, elképzelhetetlenül összetett és tagolt képződmények kialakulásához vezethetnek, amiknek a jelen társadalmak csak halvány előképei. A különböző módokon szerveződő, tagolódó kapcsolatrendszerek kiépülése, a tudományok és a műveltség mind magasabb szintje, az ismeretek cseréjének minél gyorsabb és pontosabb volta az emberi társadalom és az egész emberiség olyan globális együttműködését teszi majd lehetővé, amelynek milyenségét ma még, sajnos, el sem tudjuk képzelni. A társadalmi élet minőségét a kapcsolatrendszerek fejlettsége szabja meg. Hasonlatképpen egy sakkjátszma milyenségét képzelhetjük el. A hatvannégy kockán harminckét figurával játszott parti lefolyását, színvonalát a játékosok gyakorlata, képességei szabják meg. A variációk száma szinte végtelen, ez a viszonylag egyszerű játék is a lehetőségek sokaságával kápráztat el bennünket. Minden játszma bőséggel rejt magában nagyon szép megoldásokat, kombinációs lehetőségeket. Csak fel kell őket ismerni. A kezdő játékosok partija szinte csak csapkodás, sorozatos elnézések egymásutánja. Bár a játszma ekkor is izgalmas és szenvedélyes, a sakk sokszínűségét, igazi szépségeit csak a gyakorlott játékosok képesek felismerni. Az igen különböző adottságú egyénekből álló emberi közösségek élete összehasonlíthatatlanul érdekesebb, összetettebb lehetne, mint a legszebb, legbonyolultabb sakkjátszma. Azonban a közösségi játszmákban nagyon sokszor még a lépéseket sem akarjuk megtanulni, a legelemibb szabályokat is súlyosan megsértjük. Ezért társadalmi játszmáink, bár igencsak izgalmasak, nagyon darabosak, elnagyoltak, kimenetelük mélyen a lehetőségek alatti. Az emberi társadalom önszerveződésének egy nélkülözhetetlen feltétele az egyéni szabadság. Az önszerveződéshez egyrészt korlátozás- és torzításmentesen elérhető ismeretekre van szükség, másrészt arra, hogy ezek birtokában szabadon lehessen választani a lehetőségek között. A teremtő erő bölcsességgel és szabadsággal ugyan felruházott bennünket, de az idő irányának megfelelő fejlődésünkhöz más is szükséges. Az egyéni sorsunk, családunk, nemzetünk és általában az emberiség jövője kiszámíthatatlan. Ha nem hiszünk a teremtő folyamat gondviselésében, cselekedeteink kétes értékűekké válnak. Csak embertársainkban bízva, velük szövetkezve juthatunk előre, bár ez rövid távon lemondásokkal is járhat, hátrányos lehet az egyén számára. Ha az ember nem bízik a Teremtő ígéretében, magára marad. Ha kételkedünk a Teremtő létében, a gondviselésben, akkor magunkra hagyatkozva próbáljuk rendezni sorsunkat. Kiszámíthatóvá akarjuk azt tenni, ami számunkra eleve kiszámíthatatlan. A hit nélkül nagyon könnyen eltűnhet az embertársainkba vetett bizalom is. Ha ugyanis nem hiszünk a világ értelmes rendjében, a világot teremtő és fenntartó Isten szavának, akkor hogyan is hihetnénk egymásnak, hozzánk hasonlóan gyarló és bizalmatlan embertársainknak. Együttműködés helyett a másik elébe akarunk vágni, segítségnyújtás helyett még inkább kihasználjuk a rászorulót, igazmondás helyett félrevezetjük a másikat. A társadalom atomizálódik, az önszerveződés alapfeltételei súlyosan sérülnek. A fejlődés megreked, az emberiség zsákutcába kerül. A bűnbeesés története szerint ez a csapás már a legelső embereket elérte. Az ember a kígyóra, a mindent összezavaróra, a diaboloszra hallgatva kételkedett teremtő Istene szavában. Evett a tiltott gyümölcsből, mindentudóvá akart válni. A hitét vesztett emberiség nem teljesítheti a teremtő folyamat, a világmindenség evolúciója által reá kijelölt feladatot. Mihamarabb fel kell ismernünk azt, hogy az együttműködésen, a kölcsönös megbecsülésen alapuló rend sokkal hatékonyabban működő rendszereket hoz létre, és magasabb rendű életet tesz lehetővé, mint a másik ember, csoport vagy nemzet kihasználására épült és épülő rezsimek. Mélyen belénk rögződött az a képzet, hogy a javak egy kenyérként képzelhetők el, és a társadalmak alapvető jellemzője az ezért a darab kenyérért, annak az elosztásáért folyó harc. Rá kell jönnünk arra, hogy nem a kenyér felosztásáért való küzdelem a legfontosabb, nem ez a fejlődés hajtóereje. Az ilyen harc kötődéseket és kapcsolatrendszereket szétszakítva atomizál, és ezzel a fejlődés akadályává válik. Amikor Jézus kenyérrel és hallal kétszer is megvendégelte a nagy sokaságot, azt nem a csoda miatt tehette. Nem a csodatételekkel akart bennünket hívővé tenni, hanem ezekkel a tetteivel is tanítani akart minket. Arra, hogy ha mindnyájan hitben, békességben, Isten felé figyelve és benne bízva éljük életünket, akkor a kenyér és a hal miatt sem lesz gondunk. Ha így élünk együtt, akkor nem a pár kenyér és hal elosztásán kell marakodnunk, hanem mindenkinek jut majd bőven, sőt marad is. Az egészséges társadalmat sokkal inkább jellemzi az együttműködés harmonikusabb formáinak keresése, mint a javak feletti, az embereket, csoportokat egyaránt atomizáló harc. A világegyetem fejlődési vonalát tekintve a jót az együttműködési készséggel, a másokkal szembeni megbecsüléssel és türelemmel és az ilyen szellemű aktív munkálkodással azonosíthatjuk. A jó minél magasabb műveltséget, gyermekeinkről és a természeti környezetünkről gondoskodva a jövőre való tekintést követeli meg. A rosszat a mindent szétdobáló, összekeverő, a diabolosz testesíti meg, amely egy régebbi, szervezetlenebb állapotba akar visszavetni bennünket. A rossz jellemző jegye még a hazugság és a tétlenség, amit a „minden hiába" hamis jelszavával fedez. Az emberi viselkedés alaptörvényeként a Tízparancsolatot kell elfogadnunk. A teremtő Istenbe vetett hitünk bármilyen fontos is, de nem minden. Ahogyan Pál apostol is tanít bennünket, szeretet nélkül semmik vagyunk. A szeretet a legnagyobb erény, azonban nemcsak erkölcsi parancs. A szeretet a társadalmi együttélés alapfeltétele, a társadalmi és történelmi fejlődés legfőbb energiaforrása. Szeretet nélkül nagyon nehéz másokat elviselni, elfogadni, velük türelmesnek lenni. Anélkül nem tudunk másokra igazából figyelni, embertársainkkal együttműködni. Szeretet nélkül bármilyen önszerveződési folyamat csak csökevényes lehet, előbb vagy utóbb elsorvad. Egy társadalom életében nem a megnyert háború a fő esemény. Ami igazán fontos, az az emberi kapcsolatok sokasága és mélysége, a kiépülő struktúrák, a társadalom folyamatos fejlődése. A világmindenség alapvető fejlődési törvényének szellemében is csak azt mondhatjuk, amit Jézus is tanított: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." (Mt 5,5) Jegyzetek 1 P. Davies: The Cosmic Blueprint, Heinemann, London, 1987. A kozmológia antropikus elvének magyar nyelvű ismertetései a következő írásokban találhatók: Végh László, Élet és Tudomány, 1988. június 10. és Liget, 1989 ősz; Székely László, Világosság, 1989. február; Dávid Gyula, Természet Világa, 199O. július. Az elv teológiai értelmezésének lehetőségeiről lásd a Theológiai Szemle, 1991. évi 4. számában Gaál Botond és Végh László munkáját. 3 Az alaposabb indoklás a szerzőnek a Debreceni Szemle 1993/2. számában közölt írásában található. 4 Erről lásd még a szerzőnek a Liget 1990. tavaszi és a Confessio 1992/3. számaiban megjelent munkáit. A gondolat részletesebb kifejtésével a szerzőnek a Magyar Családi Kalendárium 1991-es kötetében közölt cikke foglalkozik.
ÚJABB PÁPAI AKADÉMIA II. János Pál pápa Vitae mysterium kezdetű motu propriójával létrehozta az Életvédő Pápai Akadémiát. A febr. 11-i keltezésű okmányt márc. 1-én tették közzé. Tíz évvel ezelőtt is éppen a lourdes-i Boldogasszony liturgikus ünnepén kelt a Salvifici doloris kezdetű, az emberi szenvedés keresztény értelmével foglalkozó apostoli levél; egy évvel később pedig a pápa megalapította az Egészségügyi Pápai Tanácsot. Az új Akadémia célja az élet misztériumaival kapcsolatos kérdések tanulmányozása, illetve az emberi méltóságnak és küldetésnek megfelelő erkölcsi elvek megvilágítása. Sürgető feladat az élet evangéliumának hirdetése, az embert szolgáló ismeretek elmélyítése, és ott, ahol a technika nem tud megoldást adni, legyen jelen a keresztény szeretet. Az egyház nem csupán hirdetni akarja a tanítást, hanem konkrétan is jelen szeretne lenni az egészségügy világában, részt venni a gondozásban-ápolásban, illetve a nevelésen-megelőzésen keresztül segíteni a személyt a pszichofizikai egyensúly megtalálásában és megőrzésében. Ezt az utóbbi célt szolgálja az 1985-ben megalapított Pápai Egészségügyi Tanács. A most létrehozott Akadémia szorosan együttműködik vele, jóllehet alapszabályai értelmében független tőle. Feladata inkább elméleti, tehát az, hogy tanulmányozza az élet védelmével kapcsolatos bio-orvostudományi és jogi problémákat, amelyek közvetlenül érintik az erkölcsöt és az egyházi tanítóhivatalt. Az Akadémia székhelye a Vatikán, elnöke Jérome Lejeune professzor, francia genetikus. Az Akadémia 70 tagját – neves szakembereket – maga a szentatya nevezi ki.
Somosi György A KÖRNYEZET ÉS AZ EMBER EGÉSZSÉGI ÁLLAPOTA A környezet fogalmát többféleképpen határozták meg – jelentős mértékben attól függően, hogy milyen szakterület művelőjéről volt szó. Véleményem szerint – az emberre, annak egészségi állapotára gyakorolt hatás szemszögéből vizsgálva – környezeten mindazoknak a fizikai, kémiai, biológiai és társadalmi tényezőknek az összességét értjük, amelyek az embert körülveszik. Az ember egy olyan élettérben él, amelyben megtalálható az élő és élettelen, a természetes és mesterséges, valamint a társadalmi környezet, kölcsönösen hatva és befolyásolva egymást. Ezek a hatások érvényesülnek szűkebb (lakás, lakóhely, munkahely, pihenő-, üdülőhely) és tágabb (település, tájegység, ország, földrész) környezetünkben helyi és globális méretekben egyaránt. Korunkban a környezeti egyensúly megbomlásának, a környezeti válságjelenségek helyi és nagykiterjedésű megjelenésének számos esetével találkozunk. Ezek következményei éreztetik hatásukat gazdasági, politikai, társadalmi területeken, de nem elhanyagolhatók a közvetlen és közvetett egészségi hatások sem. Az ember egészségi állapotára befolyást gyakorló rendkívül sok környezeti tényezőnek és azok hatásainak ismertetése messze meghaladja e cikk kereteit, ezért csak néhányra utalok. Ezek részben természetes környezetünk alkotórészei, részben az emberi tevékenység során létrehozott anyagok, vegyületek. 1. Környezeti hatások Az emberre ható fizikai környezeti hatások pl. a hőmérséklet, a légnyomás, a nedvesség, a különböző sugárzások, a zaj és a vibráció. A kémiai környezeti tényezők rendkívül sokrétűek. Ide sorolhatók a légkör különböző összetevői, a talaj, a víz természetes vegyi anyagai, valamint az ember gazdasági tevékenysége során a környezetbe jutatott nagyszámú vegyszer. Az élő környezet hatásait az emberre a biocönózis útján fejti ki. A társadalmi környezet elsősorban gazdasági, szociális, kulturális szempontból fejt ki befolyást. A környezeti tényezők kedvező és kedvezőtlen hatást egyaránt gyakorolhatnak az ember egészségi állapotára. A cél a kedvező hatások megőrzése, érvényesülésük elősegítése – a kedvezőtlenek megszüntetése, illetve csökkentése. A természetes környezeti állapot (levegő, víz, zöldterületek stb.) gyógyító és egészségmegőrző hatását az orvostudomány régóta ismeri és alkalmazza. Ezek kedvező fizikai, biológiai és pszichés befolyást gyakorolva a szervezetre elősegítik és fejlesztik az általános védekezőképességet – s így szerepük a betegség megelőzésében nélkülözhetetlen. A kedvezőtlen környezeti fizikai, kémiai és biológiai hatások (vegyi vagy biológiai anyagokkal szennyezett levegő, víz, élelmiszerek, káros sugárzások, zaj stb.) közvetlenül is létrehozhatják az egészségi állapot változását, több tényező közösen is hathat, de számos faktorhoz kapcsolódva befolyásolhatják a különböző megbetegedések kialakulását vagy azok lefolyását. Különösen veszélyes anyagokkal vagy nagy dózisban történő szennyezés esetén (például katasztrófahelyzetek) közvetlen ok-okozati kapcsolatba hozható akut egészségkárosodások is létrejöhetnek (fertőzések, mérgezések, balesetek). A kis dózisú és tartós behatások eseten az ok-okozati összefüggések felderítése már nehezebb. A létrejövő betegségek zöme multifaktoriális, de az egyes összetevők jelentősége súlyozható (az egyetlen okkal magyarázható betegség általában ritka, így még a fertőző betegségeknél is – a kórokozókon kívül – vannak olyan prediszponáló tényezők, amelyek elősegítik vagy gátolják a betegség kifejlődését, vagy csökkentik a betegség súlyosságát). Ilyen megközelítésben – mai ismereteink szerint – a kedvezőtlen környezeti hatások szerepet játszanak egyes légzőszervi, szív- és érrendszeri, idegrendszeri, emésztőrendszeri, vérképzőszervi megbetegedésekben, a daganatképződésben, genetikus károsodásokban és pszichés zavarok kialakulásában. A kedvezőtlen társadalmi tényezők (gazdasági és szociális nehézségek, kulturális elmaradottság, egészségügyi ismeretek hiánya stb.) szintén a multifaktoriális okok között szerepelnek egyéni és nagyobb népcsoportok vonatkozásában egyaránt. Ha figyelembe vesszük a társadalmi tényezőknek az életmódra gyakorolt hatását, valamint az életmódnak az egészségi állapot befolyásoló szerepét – akkor ennek a környezeti tényezőnek befolyása egyértelmű. Hazánk lakosságának egészségi állapota – amint azt több felmérés, statisztikai adat és tudományos közlemény megállapította – az utóbbi években kedvezőtlenül alakult. Ezt a tendenciát mutatja be a következő táblázat. Halálozások nemek és gyakoribb halálokok szerint Magyarországon 1980 1989 1990 1991
Férfi 76 729 76 521 76 936 77 117 Nő 68 626 68 174 68 724 68 883 Összesen: 145 355 144 695 145 660 146 000 Ebből: rosszindulatú daganatok 27 550 30 446 30 871 30 937 szívbetegségek 38 501 38 053 38 278 38 369 agyérbetegségek 24 851 21 127 21 347 21 404 érelmeszesedés 9 709 11027 11 408 11 432 hörghurut, tüdőtágulás és asztma 7 043 4 773 4 800 4 803 májzsugorodás 2 968 5 476 5 447 5 460 balesetek 7 158 8 297 8 760 8 775 öngyilkosság és önsértés 4 809 4 396 4 133 4 146 Az összességében kedvezőtlen helyzet kialakulásában Magyarországon is több tényező együttes hatása játszott szerepet – többek között a környezeti ártalmak fokozott mértékű megjelenése, a kedvezőtlen környezeti hatások terjedése, a kedvezőek csökkenése. Hazánk környezeti állapotával kapcsolatosan csak néhány – egészségi szempontból is fontos – adatra szeretnék utalni. Az ország lakosságának 44,3%-a él kifogásolható minőségű légtérben. A településeken egyre nagyobb a komoly károsító vegyi anyagokat tartalmazó közlekedési légszennyezés. Az elsősorban közlekedés okozta zaj a városi lakosság 60–65%-át érinti. A vezetett vízellátás örvendetes fejlődésével nem tartott lépést a csatornahálózat és a megfelelő szennyvíztisztítás kiépítése. A vízvezeték-hálózatba bekapcsolt lakások aránya országosan 74%, míg csatornázottság csak 43%-nál van. Jelentős szennyvízmennyiség jut tehát a környezetbe, veszélyeztetve a talaj, a felszíni vizek és így az ivóvíz-kitermelés minőségi biztonságát. Tovább rontja a helyzetet, hogy a közcsatornákban elvezetett szennyvíz megnyugtató tisztítása is csak részben megoldott. Budapesten pl. a Dunába kerülő szennyvizeknek csak 20–25%-a jut megfelelő tisztítás után a folyóba. A termelési hulladékoknak csak a fele kerül valamilyen formában hasznosításra. A veszélyes hulladékoknak összesen 10%-ánál biztosított az ártalmatlanítás. Az ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi és települési hulladék elhelyezése egyre nagyobb gondot jelent. Ezek egy része vegyi anyagokkal, toxikus fémekkel, különböző biológiai anyagokkal (szerves vegyületek, baktériumok, vírusok stb.) szennyezettek, így potenciális környezetkárosítási veszélyt jelentenek. Az élővilág vonatkozásában hazánkban ez ideig 40 növény és 53 állatfaj pusztult ki, körülbelül 2,5%-uk van veszélyeztetett helyzetben. Az állat és növényfajok csökkenése elsősorban a nagyvárosok térségében jelentkezett. Romló tendenciát mutat erdeink biológiai állapota (a pusztulás 10–15% körüli). A környezetet terhelő – elsősorban kémiai – anyagok belégzés, valamint különböző táplálékok (növényi és állati eredetűek és ivóvíz) útján jutnak be leginkább a szervezetbe, és fejtik ki hatásukat. Az eddig leírtakból is látható, hogy a környezet védelme egészségi szempontból is alapvető érdeke a föld minden lakójának, fajra, nemre, anyagi helyzetre, világnézetre, vallásra való tekintet nélkül. A védekezéshez szükséges a kiváltó okok mélyreható elemzése, és a megfelelő következtetések levonása. A környezeti válság okai között az ipari-technikai forradalom kedvezőtlen hatásai, a túlzott kemizáció, az egyenlőtlen gazdasági fejlődés, a rohamos városiasodás és a demográfiai robbanás mellett kevés szó esik a minden emberi tevékenységet alapvetően befolyásoló tényezőkről, az erkölcsi és etikai kérdésekről. Az ökológiai morál és a környezeti etika hiányosságai – egyéni és társadalmi szinten egyaránt – kedvezőtlenül hatnak a környezettel való kapcsolatra. 2. Pápai tanítás II. János Pál pápa „Béke a teremtő Istennel, béke az egész világgal" című üzenetében az ökológiai válság okait vizsgálva a tudományos és technológiai eredmények válogatás nélküli és nem kellően átgondolt felhasználása mellett hangsúlyozza, hogy alapvetően erkölcsi problémáról van szó. Az élet tiszteletének hiánya számos környezetkárosító magatartásban megjelenik egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Sokszor a gazdasági, termelési, anyagi érdekek megelőzik az egyén és az egész népesség érdekeit is. A megoldás lehetőségeit vizsgálva, a pápa kiemelte, hogy a nemzetek között újfajta – a környezetet védő –, erkölcsi alapokon nyugvó szolidáris magatartásra van szükség. Különösen vonatkozik ez a gazdag és a szegény országok kapcsolatára, hiszen az utóbbiak gyakran rákényszerülnek a természeti értékek fokozott kihasználására, és keveset tudnak a védekezésre fordítani. A szabad választás lehetőségével felruházott embernek át kell gondolnia életstílusát, és a teremtett világ iránti erkölcsi felelősséggel kell a környezetével való kapcsolatát kialakítania. A környezet egészével szemben is érvényesülni kell a mértékletességnek, az önfegyelemnek, az áldozatkészségnek és egyszerűségnek. A világ sok részén érvényesülő túlzott fogyasztói mentalitás közömbös az ebből származó károkkal szemben. Alapvető fontosságú az ökológiai felelősségre nevelés, amelynek alapja felelősség önmagunk iránt, felelősség mások iránt, felelősség a környezet iránt. E nevelés nem lehet ideológiai, sem politikai, s nem lehet a modern világ elutasítása, vagy az „elveszett paradicsomhoz" való visszatérés ködös vágya. A pápa utal arra, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni a teremtett világ esztétikai értékét sem. A természettel való kapcsolat önmagában is új erőforrás: a ragyogásban való gyönyörködés békét és derűt ad (megjegyzés: mennyire fontos lenne mai rohanó, hajszolt világunkban ezt megfontolni, és „gyógyszerként" ajánlani egészségesnek és betegnek egyaránt). A környezet és az ember iránti aggódás megjelenik II. János Pál pápának a Rerum novarum megjelenésének századik évfordulója alkalmából kiadott Centesimus annus kezdetű enciklikájában is. Az ökológiai problémákat összefüggésbe hozza a túlzott fogyasztási igénnyel, amikor ezt írja: „Az ember ugyanis, akit inkább a birtoklási és az élvezeti vágy, semmint a létezés és a növekedés óhaja vezérel, túlzásba viszi és mértéktelenül fogyasztja a földnek és saját életének erőforrásait." Ismételten kiemeli a természeti és az emberi környezet védelmében a humánökológia erkölcsi szempontjainak fontosságát. Utal arra is, hogy az állam feladata, hogy a közösségi javak védelméről gondoskodjon, amihez hozzátartozik a természeti és az emberi környezet védelme. 3. Környezetvédelem A környezet kedvező hatásainak védelme és a károsak csökkentése –amint már erre korábban utaltam – mindnyájunk jól felfogott érdeke. A lakosság egészségi állapotának alakulása jelentős mértékben függ a szűkebb és tágabb környezet állapotától. Óriási a felelősség a későbbi nemzedékek iránt is, hogy milyen minőségű életteret fognak örökölni. A károsító hatások csökkentésére a tudomány és a technika számos eljárást dolgozott ki, környezetvédelmi struktúrákat és iparágakat hozott létre (gondoljunk csak az ólommentes és csökkent ólomtartalmú üzemanyagokra, az ipari eredetű légszennyezést csökkentő szűrőberendezésekre, a korszerű kémiai és biológiai szennyvíztisztító módszerekre, a műszaki zajvédelem eszközeire, a szemét- és hulladékfeldolgozás és -újrahasznosítás korszerű eljárásaira, a környezetkímélő ipari és mezőgazdasági termelési rendszerek megjelenésére, a környezetvédelmi szempontokra a településtervezésben és az építészetben stb.). Megjelent a környezettel és a környezetvédelemmel foglalkozó különböző képzés, továbbképzés, valamint a szakemberhálózat kialakítása. A témakör jelentkezett a társadalmi és politikai élet különböző területein is –mozgalmi, párt-, önszerveződési szinteken egyaránt. Az is világossá vált viszont, hogy a műszaki haladás a környezetvédelem területén sem tudott mindent megoldani, és a technikai fejlődést nem követte megfelelően az etika, a szolidaritás és felelősségtudat térnyerése és érvényesülése. Az egészségügyben dolgozók – hivatásuknál fogva – mindig érdeklődéssel és figyelemmel kísérték, és az átlagosnál jobban beleláttak az ember egészségi állapotát befolyásoló tényezőkbe. A környezet védelme szorosan kapcsolódik az egészségügy humanitárius, életet védő és tisztelő szemléletéhez. Világszerte a közegészségügyi szolgálatok és szervezetek egyik legfontosabb feladata a környezet és egészség kapcsolatának vizsgálata és a megelőzés lehetőségeinek kutatása, valamint részvétel az erre irányuló interdiszciplináris munkában. A hazánkban nemrég életbe lépett ún. tisztiorvosi törvény is hangsúlyozza a népesség egészségi állapotának javításánál – mint alapvető célkitűzésnél – ennek a munkának a szerepét. Véleményem szerint a környezetvédelmi tennivalók között – hazai vonatkozásban is – alapvető szerepe van az oktatásnak, nevelésnek. A természettudományos és műszaki ismeretek mellett a társadalomtudományok vonatkozó eredményeinek, állásfoglalásainak elsajátítására is gondolni kell. A közgazdasági, jogi, szociológiai tudnivalók, az etikai kategóriák és erkölcsi értékítéletek megismerése az előbb említettekkel együtt teszi lehetővé, hogy az ember állást tudjon foglalni a környezethez való viszonyában. Ennek alapján lehetséges csak a tudomány, a technika eredményei felhasználásának, a gazdasági fejlődésnek és ezzel összefüggésben az egyéni és társadalmi szociális jólét növelésére irányuló reális igénynek az összhangba hozása a környezet terhelhetőségével, az ökológiai egyensúly minél kisebb károsítása céljából. A törvények, rendeletek, szabályozások és büntetések rendszerének megalkotása és betartása is – véleményem szerint – az előbb említett komplex ismeretanyagra építve lehetséges. Mivel a környezeti károsító hatások legtöbbször összetetten jelentkeznek, a védekezés is csak összetett lehet. Irodalom 1. Bíró Gy., Jakab L., Kertai P., Takács S.: Környezethigiéne az ember egészségéért. Magyar Tudomány 1989; 33: 98–101. 2. Börzsönyi M.: A környezet-egészségügy jelentősége. Magyar Tudomány 1989; 34: 191–195. 3 Csanády M.: Vízszennyezés okozta egészségkárosodás Magyarországon. Hidrológiai Közlöny, 1991; 71: 332–337. 4. Dési J.: Környezetszennyezés és egészségmegőrzés. Orvosi Hetilap 1988; 129: 1515–1520. 5. Forgács J.: Egészség. Budapest, Kossuth Kiadó, 1985. 6. Fodor F, Vedres J. (szerk): Közegészségtani–Járványtani Gyakorlatok és Bemutatások. Budapest, Medicina Kiadó, 1981. 7. Kertai P.: Közegészségtan. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1982. 8. Pápay D.: A közegészségügy helye és szerepe a környezetvédelemben. Egészségtudomány 1983; 29: 313–318 9. Somosi Gy., Mihalovits K., Gajdos J., Kollár K., Hatta L.: Táppénzes morbiditási vizsgálatok a közúti közlekedés okozta levegőszennyezettség és zaj egészségkárosító hatásainak tanulmányozására. Népegészségügy 1989; 70: 342–347. 10. Somosi Gy., Horváth M., Kollár K., Tomka J., Némedi L., Kis K., Tóth B., Mihalovits K.: Adatok Budapest környezethigiénés helyzetének megítéléséhez. Budapesti Közegészségügy 1989; 21: 1–7. 11. Somosi Gy.: A közegészségügyi munka néhány időszerű kérdése. Lege Artis Midicinae 1991; 1: 836–841. 12. Várkonyi T., Bejczy K.: A levegőszennyezettség egészségkárosító hatásának gazdasági vonatkozásai hazánkban. Egészségtudomány 198; 331: 34–36. 13. Vukovich Gy.: Népesedési helyzetünk nemzetközi megközelítésben. Magyar Tudomány 1989; 34: 529–544. 14. II. János Pál: Centesimus annus. Enciklika a Rerum novarum kibocsátásának századik évfordulója alkalmából. 15. II. János Pál: Béke a teremtő Istennel – béke az egész teremtett világgal. Környezet és Fejlődés. 1. 13–17. 1990. 16. Gaizler Gy.: Felelős döntés vagy ítélet-végrehajtás? Orvosetika változó világunkban. Szent István Társulat. Budapest 1993.
Csepregi Gábor TALÁLKOZÁSOK A JÁTÉKBAN A téma – a játék szerepe a nevelésben – annyira összetett és gazdag, hogy megpróbálom azt leszűkíteni, és figyelmemet a találkozás fogalmára összpontosítani. Miért pont ezt a fogalmat választottam ki? A találkozás a játék egyik legfontosabb eleme: minden játék végeredményben a találkozások sorozatából áll, általuk őrzi meg dinamikáját, és e találkozások igen fontos szerepet játszanak az egyén fejlődésében. 1. A játék fogalma Számtalan játékot ismerünk és játszottunk már mindnyájan. A játékformák felsorolásától és csoportosításától most tekintsünk el, hiszen ez igen sok időt venne igénybe. Elevenítsük fel inkább gyermekkorunk néhány kedvenc játékát: a bújócskát, a hintázást, a számháborút, a fogócskát, az indián játékokat vagy a labdarúgást. Legyen az társasjáték, egy személy megjelenítése, küzdelem két csapat vagy egyén között, szerencsejáték, a labdának földre vagy falra való dobálása: a játék során mindig kapcsolatban vagyunk valamivel vagy valakivel, ami vagy aki játszik velünk. Egy játszótárs vagy játékeszköz jelenléte szükséges ahhoz, hogy játszani tudjunk: egyedül nem lehet játszani. (Játszhatunk elképzelt személyekkel vagy tárgyakkal is.) A játékban dinamikus kapcsolatban vagyunk valamivel: nemcsak mi játszunk a labdával, de a labda is velünk. Amikor eldobjuk a labdát, mozdulatunkra „felel" a labda hasonló vagy kissé eltérő mozdulattal. E „felelet" újabb mozgást, majd újabb „feleletet" teremt meg. A játék a kezdeményezés és a válasz, a támadás és a védekezés, az „ide-oda mozgás" folyamatosan megújuló, egymást megújító ismétléséből áll. Helytelen lenne tehát a játékmozgást csupán személyes elhatározás eredményének minősíteni. A labda ugyanúgy „játszik" velünk, mint mi a labdával. Sőt, a labda leveszi rólunk a kezdeményezés állandó terhét: a labda vonz minket, s szinte belevisz minket a játékba. (Gondoljunk arra az ismert helyzetre, amikor nagy örömmel rúgjuk vissza a gyermekektől elgurult labdát.) A játék lényeges eleme az ún. „alkalmazkodó" mozgás: hasonlóan a tánchoz, a tárgy vagy a másik személy sajátos módon megteremti, meghatározza mozgásunkat, magával ragad minket. Játékmozgásunk tehát nem követel állandó erőfeszítést, noha fáradtságot is okoz. Ezért is tudunk oly sokáig játszani; sokszor képtelenek vagyunk a játékot abbahagyni. Miért is vonz, ragad el minket a velünk játszó tárgy vagy személy? Mert szerkezete vagy mozgása sohasem jól ismert esemény- vagy cselekedetsorozatokat jelez. A kiszámíthatatlanság szerves része a játéknak. A játékban az állandóan megújuló dinamikus lehetőségekkel állunk szemben, nem pedig előre meghatározott folyamatokkal. A labda, a kártya, az építőkocka, a játék baba a lehetőségek gazdagságát „kínálják". Ahogy haladunk előre a játékban, és különféle megoldásokat keresünk, illetve hajtunk végre, úgy változik a lehetőségek jellege és mennyisége is. A játékot úgy próbáljuk alakítani, hogy az számunkra sikeres legyen, vagy legalábbis sikeresen folytatódjon. Továbbá megpróbáljuk megőrizni döntési szabadságunkat a lehetőségekkel szemben. Szabadságunk azonban korlátozott. Mindig számolnunk kell azzal, hogy egyes lehetőségek megragadása vagy megvalósulása a játék sikertelen kimenetét eredményezi. Tehát nemcsak a szabadság élménye vonzó, hanem maga a kockázat állandó jelenléte is. A játék folyamán tudjuk, hogy az elképzelt és elvárt siker egyáltalán nem biztosított. A játék egy kalandos vállalkozás: vagy sikerül, vagy nem. A francia filozófus, Alain, azt állítja, hogy „minden játék lelke a szerencsejáték". Szabadságunk azonban más okok miatt is korlátozott. A játékoknak szabályai vannak. Az „ide-oda mozgás" a játék természete szerint történik. A játékszabályok előírják, hogy a játéktér egyes részein milyen mozgást lehet végrehajtani. Az is igaz azonban, hogy a játéktér sajátos formáját valamiképpen maga a játékmozgás határozza meg. Csak a játékszabályok által meghatározott kereteken belül tudjuk játékunkat szabadon formálni. A játék folyamán kötelezzük magunkat a játékszabályok elfogadására és betartására; fegyelemmel és kötelességtudattal játszunk. A kötelességérzet és a fegyelem különösen fontos szerepet játszanak azokban a játékokban, ahol a tárgyak vagy a személyek új, szimbolikus jelentést kapnak. Mennyi figyelemmel és fegyelemmel állítja össze és mozgatja a székeket, a papírhajókat a gyermek! Jobban félti és gondozza, mint a legértékesebb tárgyat. Az „úgy csinálom, mintha" jellegű játékokban a gyermek aláveti magát az illúziót keltő és azt megőrző szabályoknak, szokásoknak, normáknak. Az önálló alkalmazkodás az érvényben lévő normákhoz minden színészi, ábrázoló cselekedet alapját képezi, és jelen van a tárgyakkal, a személyekkel való játszadozó kapcsolatban is. A játék lehetőséget nyújt arra is, hogy a gyermek kívánságait önállóan valósítsa meg. Amikor az eladó szerepét játssza, vagy építőkockával házat épít, mozgását és a tárgyakat elképzelése, gondolata, kezdeményezése szerint alakítja. Játéka lehetőséget ad neki, hogy mozgását saját kezdeményezése és elgondolása szerint formálja. A játékban a gyermek kapcsolatot teremt belső elképzelései és külső körülményei között. A külső körülményeket egyrészt formálni, megváltoztatni, befolyásolni lehet. Ugyanakkor tudatossá válik az is, hogy bizonyos jellegzetességeket és határokat el kell fogadni a játékrend megőrzése érdekében. Tehát nemcsak elképzelései szerint mozgatja és alakítja a gyermek a tárgyakat, hanem a külső valóság figyelembevételével fejezi ki érzéseit, és valósítja meg saját elképzeléseit is. A belső érzések, kívánságok, fantáziák összhangba kerülnek a külső valóság természetével, jellegével. A játékban módosított kapcsolatot valósítunk meg embertársainkkal és a tárgyakkal. Eltávolodunk a megszokott, a mindennapi kötelezettségek, társadalmi szükségszerűségek által meghatározott életkörülményeinktől. Cselekvésünk és viselkedésünk munkahelyünkön vagy a mindennapi életben legtöbbször célszerű, komoly, egyértelmű. Kijelölt feladatainkat és kötelezettségeinket gyakran kedvünk ellenére, beletörődéssel teljesítjük. A játékban ideiglenesen megszűnnek a fáradságos, szükségszerű cselekedetek. Megszabadulunk a mindennapi élet terheitől, és a játék világába lépünk át. A játék világa a mindennapi élettől különböző világ; itt nemcsak a tér és az idő lényeges jellegzetességei módosulnak, hanem a mozgásformák is megváltoznak, átalakulnak. A játéktérben és -időben érvényüket vesztik a mindennapi élet reális, objektív lehetőségei, határvonalai, megkötöttségei. A gyermek szobája tengerré változik át, ahol a hajók sokasága vív fontos csatákat. A kapitány perceken belül ér el egy szigetre, és előre vagy hátra haladhat az időben. A játék világa túllép a természetes és mindennapos világ céljain, összefüggésein és meghatározásain, itt megszűnik a „hasznos" fogalom jelentősége, és helyébe lép az „öncél", az „érdeknélküliség" eszméje. A „mert" eltűnik a gyermek játékában, hangsúlyozza Heidegger. A játék a „miért" nélkül létezik. Felülemelkedünk a mindennapi életben érvényben lévő érdekeken, célokon, és vidám, örömteljes állapotban érezzük magunkat. Eugen Fink szerint a játék egy oázis a gondok és a fárasztó munka sivatagában, örömöt szerez. Az öröm forrása a mozgás önmagáért való végrehajtása (Funktionslust), valamint a felfedezett és megvalósított alkotói szabadság. Lehetőséget kapunk arra is, hogy különféle elképzelt játékvilágokba helyezzük magunkat, és tetszésünk szerint menjünk át az egyikből a másikba. 2. Kapcsolat a környezettel Milyen szerepet töltenek be az előbb ismertetett kapcsolatok, találkozások az egyén fejlődésében? Mi a játék nevelő hatása? A gyermek egyik legkorábbi kapcsolata a környezetével a játékon keresztül valósul meg: tapasztalatokat szerez az anyagi világ tulajdonságairól, megtanul tájékozódni ebben a világban. Tapasztalatait érzékszervei által szerzi: a konkrét valósággal kerül kapcsolatba. E kapcsolatok jelentőségét akkor értjük meg igazán, amikor elgondolkozunk azon, hogy a mai ember egyre jobban eltávolodik a konkrét világtól, és mindennapi élete során inkább egy látszatvilággal (képekkel, utánzatokkal) van dolga. A játék lehetőséget ad a gyermeknek arra, hogy közvetlen kapcsolatba lépjen az anyagi világ gazdagságával, és megőrizze vagy továbbfejlessze érzékét a konkrét valóság iránt. A játszó gyermek próbálja megérteni a környezetét. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a gyermek megismeri a tárgyak méreteit, szerkezetét és megszokott rendeltetését. Felfedezi azt is, hogy a dolgok új, szimbolikus jelentéseket is kaphatnak. Észreveszi, hogyan lehet a zongorát, a széket, a könyvet, a radírgumit a gyakorlati életben elfogadott jelentésén túl másképp is értelmezni, másképp használni, hogyan változnak át ezek a tárgyak bizonyos mertekben „eleven tárgyakká", hogyan válnak szimbólumokká. „A játékban úgyszólván az egész világ mélységes rejtelme megnyílik előtte", írja Kosztolányi Dezső. De nemcsak észlelő kapcsolat keletkezik itt a világgal. Játékában a gyermek megmozgatja, formálja, szétszedi, összerakja a tárgyakat. Kifejlődik tehát benne az a tudat, hogy a világra valamilyen hatást lehet gyakorolni; annak egyes részeit elképzelése szerint át lehet alakítani. Azt is megtanulja azonban, hogy a tárgyak feletti hatalom sohasem lehet teljes, hiszen azok rendjét, törvényeit mindig figyelembe kell vennie. Említettem már, hogy játszani csak olyan tárgyakkal lehet, melyek nem egy meghatározott, egyértelmű mozgást, használatot jeleznek. A játékban a gyermek új benyomásokat szerez a tárgyakról, embertársairól. Felfedezi környezetének számára eddig ismeretlen tulajdonságait és összefüggéseit. A felfedező magatartás alapja a kíváncsiság. Minden gyermek született kíváncsi. Mozgásával a kíváncsi gyermek különböző lehetőségeket ragad meg, s azt próbálja kideríteni, milyen hatást is vált ki cselekedete. Kíváncsiságát azonban csak úgy tudja a gyermek kielégíteni, ha nem lépnek fel olyan indítékok, melyek cselekedetét meghatározott célok felé irányítják. A kíváncsiságból eredő játszadozó, „felderítő" magatartás jelentőségére Konrad Lorenz, az osztrák etológus hívta fel a figyelmet munkáiban. Lorenz kimutatta, hogy a kíváncsi magatartás nemcsak az objektív világ alaposabb ismeretét eredményezi, hanem a legkülönbözőbb művészeti alkotások és tudományos felfedezések alapját is képezi. A művészek és a tudósok egész életükön át megőrzik és gyakorolják képességüket arra, hogy szabadon, minden gyakorlati céltól függetlenül játszani tudjanak a tárgyakkal vagy azoknak egyes tulajdonságaival. „A játék szabadsága minden alkotó fejlődés feltétele" – írja Lorenz. Nem mindenkinek van alkalma élete folyamán tudományos kutatásban elmélyedni vagy új művészi formákat „találni", kialakítani. Viszont mindannyian kifejleszthetünk a játék hatása által egy „nyitott érintkezést" a világgal, egy rugalmas magatartást, vagyis az érzéket arra, hogy befogadjuk az újat, az ismeretlent, a megszokottól eltérőt, s hogy változtatni tudjunk véleményeinken, életfelfogásunkon. A játék rugalmasságra tanít. Rugalmas az, aki nem ragaszkodik görcsösen nézeteihez, képes őket feladni vagy változtatni, ezáltal tanulni és megújulni. Az ember képes mást is elképzelni, mint az adott helyzetben létezőt. Képes személyét más környezetbe helyezni, másképp látni, s önmagát más célok felé irányítani, saját életén változtatni. Ezt a képességet a játékban kezdi fejleszteni, hiszen a játékhoz szükséges az eltávolodás a megszokott viselkedésmódoktól, hajlam az új keresésére, illetve befogadására. A legáltalánosabb és leggyakrabban ismételt meghatározása az emberi létnek a gondolkodás fogalmával történik: az ember gondolkodó lény, olvassuk gyakran filozófiai tankönyvekben, írásokban. De mit is jelent az, hogy gondolkodni? Hadd idézzem itt korunk egyik francia filozófusának, Maurice Merleau-Pontynak a válaszát: „Gondolkodni nem más, mint próbálkozni, valamit előidézni, valamin változtatni. . ." Valóban, amikor gondolkozunk, próbálunk kérdéseinkre választ adni, nehézségeinket valahogy megoldani, különféle megoldásokat találni, javasolni és végrehajtani. S mindezeket a szellemi műveleteket a gyermek már a játékban kezdi alkalmazni és gyakorolni. A játék lehetőséget ad neki arra, hogy gondolkodni tanuljon, „feltaláló" legyen, tehát egyik legfontosabb emberi képességét fejlessze ki. De mi az, ami a játékban lehetőséget ad gondolkodó képessége fejlesztésére? Nemcsak az, hogy a valóság egy részét elképzelése szerint alakítja át, vagy új összefüggéseket fedez fel, hanem az is, hogy a bonyolult, sokszor rendezetlen, kusza helyzetekből kiutat keres, az egymásnak ellentmondó lehetőségek, kívánságok között eligazodik, a nyugtalanító rendszertelenségben rendet próbál teremteni. A bonyolult helyzetekkel való találkozás talán fontosabb szerepet játszik a gyermek szellemi fejlődésében, mint az új benyomások, hiszen a bonyolult problémák megoldása kitartást, hosszas el nem lankadó összpontosítást igényel. Helytelen lenne tehát a gyermek rendszertelennek, kuszának tűnő játékát kívülről szabályozni, irányítani. Pontosan a bonyodalmak késztetik a gyermeket arra, hogy a problémákkal szemben megtanuljon nemcsak gondolkodni, hanem állhatatosságot is tanúsítani. Nem elég tehát csak azt megtanulnia, hogyan kell a megszokottól eltérő helyzetekben cselekednie. Fontosabb feladat talán a nehézségeket megoldó, kitartó magatartást és gondolkodásmódot elsajátítania és kifejlesztenie. 3. Kapcsolat embertársainkkal Igen sok játék társasjáték, tehát két vagy több gyermek játéka. Aki rablót játszik, az nemcsak ellenfél, hanem játszótárs is. Hiszen nélküle megszűnne a játék. A játszótárs mozgásával, cselekedetével számolni kell. Ez azt jelenti, hogy a játékban a gyermek figyelembe veszi társa akaratát, kívánságát. Megtanulja ugyanakkor a harmonikus társas élethez szükséges erényeket, magatartásformákat is: megtanulja megbecsülni a másikat, vele szemben elnézést, kíméletet és türelmet tanúsítani, érdemeit, sikereit, vagy egyszerűen csak viselkedését, gondolkodásmódját tisztelni. A gyermek önmagáról alkotott véleménye szoros összefüggésben áll mások vele szemben tanúsított viselkedésével, róla alkotott véleményével. Identitását nagyrészt párbeszédek, társadalmi kapcsolatok alakítják ki. Ezért olyan fontos az az elismerés, amit a gyermek szüleitől, tanáraitól, társaitól kap. A játék megteremti a kölcsönös elismerésnek egyik legkoraibb lehetőségét. Óriási lehet személyiségformáló hatása. S talán sokan azért is fordulnak még felnőtt korukban is a játékhoz, mert a játékban legalább megtalálják azt, amit munkahelyükön vagy otthonukban annyira hiányolnak: az őszinte, érdekektől mentes elismerést. A játékban győzni vagy veszteni lehet. Vesztesnek lenni nem szégyen, és nem üt csorbát a gyermek önérzetén. Hiszen az egész „csak játék volt". Mindig van lehetőség arra, hogy az újabb játszmák sikerélményeket is nyújtsanak. Erre viszont csak akkor kerül sor, ha a gyermek nyugalommal és sértődés nélkül elfogadja pillanatnyi vereségét. A játék az élet iskolája: megtanít arra, hogy a vereségek nem mindig jelentenek kudarcot, és hogyan lehet önbecsülést és méltóságot megőrizve tovább küzdeni. Nagyon sok játékban szerepet cserélnek a gyermekek: a rendőrből rabló, a tábornokból közkatona, az eladóból vásárló, a megfogottból fogó lesz. A tárgyakhoz hasonlóan a játszó személyek és mozgásuk is szimbolikussá válnak. A szerepjátszás alapja az utánzóképesség: képesség a hasonlóságok megteremtésére és módosítására. Ez a képesség, mely igen fontos szerepet játszott a régi népeknél (gondoljunk a táncokra, rituális cselekedetekre stb.), minden művészi alkotás nélkülözhetetlen eleme. A hasonlóságok megteremtése kifejleszti a képességet arra is, hogy a gyermek beleélje magát mások helyzetébe, és átérezze mások nehézségeit, problémáit és kívánságait. A gyermekek néha igen mély szánalmat tudnak tanúsítani a gyengébbekkel szemben. Megtanulják a legalkalmasabb viselkedésmód kiválasztását olyan helyzetekben, ahol a társadalmi szabályok nem alkalmazhatók egyértelműen. A játék alkalmat ad arra is, hogy jelképesen és ideiglenesen belépjenek a felnőttek világába, és felkészüljenek későbbi feladataik teljesítésére. Utánzásuk mögött érezni legfontosabb kívánságukat: vegyék őket a felnőttek komolyan, ismerjék el, hogy nekik is joguk van tervezgetni, célokat kitűzni, szabályokat előírni, felnőttet játszani. A gyermekek sokkal szívesebben határozzák meg önállóan a játékszabályokat, mint veszik át a már kidolgozottakat. A szabályok megbeszélése gyakran több időt vesz igénybe, s nagyobb örömöt okoz, mint maga a játék. Nagy jelentősége van ezeknek a megbeszéléseknek. A gyermekek megtanulják ugyanis, hogyan kell érvekkel fellépni, azokat elbírálni, hogyan lehet egy vitában megegyezésre jutni, és bizonyos célok megvalósításának érdekében saját álláspontunkon változtatni. A játékot természetesen csak úgy lehet megvalósítani, hogy mindenki aláveti magát a szabályoknak, és uralkodik saját indulatán, pillanatnyi kívánságán. A játék érdekében a gyermek megtanul uralkodni önző és agresszív hajlamain, hiszen ha azoknak szabad utat enged, s ezzel minden rendet felborít, a játék azonnal abbamarad. A játék akkor okoz igazán örömet, és segíti elő a sikeres emberi kapcsolatok kiépítését – tehát önfegyelemre és együttműködésre tanít –, ha a gyermekek játékukat maguk találják ki és szervezik meg. A játékok nem mentesek a konfliktusoktól. De a játékmozgást irányító, rendező szabályok, egyes rituális szertartások lehetőséget adnak a konfliktusok békés megoldására. Bernard Welte szerint a játék az emberi kapcsolatokról egy eszményképet helyez elénk. A mi Kosztolányink is azt állítja, hogy a játékban „a gyermekek az életet nemcsak mintázzák, hanem eszményítik is". Szimbolikus keretek között valósul itt meg a küzdelem az ellenfelek között. A két egyén vagy csapat közötti harc, verseny, összeütközés, bármilyen hevesek is legyenek azok, bizonyos formák, illemek betartásával zajlanak. Még a „katonák" is előzékenyek, figyelmet, tapintatot tanúsítanak egymás iránt. A gyermek megtanulhatja, hogy nemcsak a játékban, hanem az élet területein is az emberi kapcsolatokat végigkísérő feszültségeket nem erőszakkal, durvasággal vagy közönnyel lehet igazán feloldani, hanem sokkal inkább udvariassággal, kedvességgel, tapintattal, érzékkel a helyes arányok iránt. 4. Kapcsolat önmagunkkal Említettem már, hogy a gyermek önmagáról kialakult véleményét nagymértékben befolyásolja a szüleitől, társaitól kapott elismerés és szeretet. Önbecsülésének másik jelentős forrása az anyagi világra gyakorolt hatás lehetősége. A környezet rendezése, alakítása azt a tudatot kelti fel benne, hogy életét valamiképpen saját maga irányíthatja. A személyes elképzelések, kívánságok megvalósításának lehetősége és tapasztalata jelentős szerepet játszanak az önálló és független személyiség kialakulásában. A gyermek naponta találkozik nehézségekkel, és tapasztal kellemetlen eseményeket. Olyan élményekben is van része, amiket képtelen egészében megérteni vagy feldolgozni. Ami nekünk, felnőtteknek természetes és áthidalható akadálynak tűnik, az a gyermeknek egy túlságosan nyomasztó és megterhelő élmény lehet. Mi fel vagyunk készülve az ilyen eseményekre, szinte várjuk is őket. A gyermek számára azonban teljesen újak és váratlanok. (Gondoljuk el, mennyire félelmet keltő esemény lehet a gyermek életében az első iskolai nap.) Játéka folyamán próbálja újraélni ezeket az eseményeket. A gyermek megtörtént esemény egyes részeinél játékszerű ismétlése folyamán ismereteket nyer, és megtanulja, hogyan lehet szorongás és félelem nélkül szembenézni a felmerülő problémákkal, hogyan lehet azokat megoldani. A játék tehát alkalmat ad arra, hogy bátran szembenézzen a fenyegető és váratlan eseményekkel. Megtanulja, hogy ezeken uralkodni is lehet, nem pedig passzívan elfogadni. A játék kitűnő alkalmat nyújt az érzések kifejezésére. Érzéseit – örömét, haragját, aggodalmát, féltékenységét – a gyermek sokszor csak játékában tudja kifejezni. „Romboló" játékai például lehetővé teszik, hogy „kiengedje a gőzt önmagából". Helytelen lenne a gyermekek törő-zúzó játékát egyértelműen elítélni, megtiltani, hiszen szimbolikus „rombolásával" a gyermek meggyőződik arról, hogy egyes negatív élmények után lehet egészséges „kártérítést" is találni. Ugyanakkor megtanulja azt is, hogy sokkal egészségesebb érzéseit kifejezni, mint elnyomni. Amikor a gyermek a játékban alkalmat kap elképzelései, gondolatai és kívánságai megvalósítására, megtanul egyben saját kezdeményezése szerint cselekedni. Ha erre kevés lehetősége van, később is hajlamos lesz mások kívánságai szerint élni. Mint sok más tulajdonságot, a kezdeményezőképességet is lassan és gyakorlatok során sajátítja el és fejleszti ki a gyermek. Játszó mozgását megelőzi az elképzelések pontosabb kidolgozása s kialakítása. Amikor a gyermek egyedül töpreng, hogyan építse fel várát, vagy hogyan meneküljön el a tengeralattjáró támadói elől, képzeletében több megoldást próbál ki. Így jobban megismeri saját gondolatait is. Mennyire fontos hagyni őt ilyenkor nyugodtan és szabadon álmodozni, figyelmét belső világának alkotásaira összpontosítani. Gazdag képzeletvilágot tud teremteni, ha képes nyugodtan, egyedül, órákon át ábrándozni. A legtöbb alkotó tudósnak és művésznek alkalma volt gyermekkorában a folyópartokon vagy erdőkben álmodozni, képzeleteivel játszani. Bruno Bettelheim azt állítja, hogy az ábrándozás, tehát egy belső, képzeletekben gazdag világ kialakítása és kifejlesztése, a gyermekkor leghasznosabb elfoglaltságai közé sorolható. Sok játék kockázatos, bizonytalan, sőt veszélyes helyzeteket teremt, vagy helyzetekből indul ki. Maga a veszély arra ösztönzi a gyermeket, hogy azzal számoljon, és azt megőrizve elhárítsa. (Gondoljunk azokra az ismert helyzetekre, amikor a gyermekek tűzzel játszanak, hintáznak, mozgó tárgyakra és tárgyakról le-föl ugrálnak.) Ernst Haigis szerint a gyermekek főleg a veszélyes élmények miatt játszanak. Különleges örömöt nyújt nekik minden olyan játékmozgás, ami kockázattal jár, tehát sérüléseket, fájdalmat, sőt ritka esetben halált is okozhatnak. A veszéllyel szemben érzett szorongás és kimutatott ismételt ellenállás az, ami élvezetessé teszi a játékot. A gyermek létével játszik, ezt teszi kockára, és ugyanakkor egyre határozottabban, egyre nagyobb önbizalommal folytatja játékát. 5. A játszó magatartás Már gyerekkorunkban arra neveltek minket, hogy a játékban egy a munkától vagy a tanulástól alapvetően különböző tevékenységet lássunk. („Most pedig, fiam elég a játékból, tessék hozzálátni a tanuláshoz", hallottuk gyakran.) Igaz, nem a játék keretein belül tanuljuk meg az irodalmat, a számtant, a nyelveket vagy a történelmet. A játékot elhatároljuk térben és időben az úgynevezett „komoly", erőfeszítést igénylő, nehéz feladatoktól. Ez adódik a játék szerkezetéből is, hiszen a játékban egy új, a mindennapi élettől eltérő magatartásforma, tér- és időrendszer valósul meg. Nemcsak éles megkülönböztetést teszünk a játék és a munka (vagy a tanulás) között, hanem, ahogy haladunk előre az életben, kevesebb figyelmet, jelentőséget, időt szentelünk a játéknak. (A „fontos" és „elfoglalt" emberek, mint például az egyetemi tanárok, már igen keveset játszanak.) Próbáljuk a játékot úgy tekinteni, mint egy magatartást, egyfajta életmódot, kapcsolatot az élettel és annak legváltozatosabb eseményeivel. Ilyen értelemben a játék nem a munkával ellentétes emberi tevékenység, melynek saját szabályai, tárgyai, feladatai vannak, hanem egy olyan életforma, amit mindennapi életünkben megvalósíthatunk: tanulásunkban, sétánkban, utazásunkban, alkotásunkban, baráti vagy szerelmi kapcsolatunkban, sőt beszélgetéseinkben és munkánkban is. Mi jellemzi ezt a játszó magatartást? Először is a kíváncsiság, a mozgékonyság, a fürkésző s még csodálkozásra képes tekintet, a kísérletező, bátor próbálkozás, a vállalkozó kedv. Aki játszik, az képes változni, az újat elfogadni, az ismeretlennel szembenézni. Képes új, a megszokottól eltérő helyzetekbe képzelni magát, s örömet lelni a változásban. Aki egy labdával játszik, az engedi, hogy a labda játsszon vele. Hasonlóképpen a játszó ember is engedi, hogy egyes találkozások, tapasztalatok, élmények életét új irányokba vezessék. Környezetünk, nevelésünk és saját döntéseink meghatározzák, milyen értékek szerint, milyen körülmények között éljük is életünket. Sokan képtelenek letérni a már előre kijelölt vagy kiválasztott útról. Az ember számára azonban adva van a lehetőség, hogy életét megváltoztassa, kísérletezve más vállalkozásokba fogjon. A változások gyakran nem az elhatározások, hanem a váratlan, meglepő találkozások eredményei. Valami hirtelen megfog, megragad minket, és arra késztet, hogy új vágányokra helyezzük életünket. Feltétele ezeknek az „elragadó" élményeknek önmagunk „elérhetővé" tétele. Megszokott viselkedésünktől kissé eltávolodva átadjuk magunkat a találkozásban megjelenő új lehetőségeknek. A vágy és a képesség arra, hogy az embert valami magával ragadja, főleg a fiatalság jellemvonása, és talán a fiatalság a játék legnagyobb ajándéka. A játszadozó ember nem mérlegeli és irányítja cselekedetét az érdek, a haszon szempontjai szerint. Maga jószántából, minden praktikus hajlam nélkül, spontán cselekszik. Képes egy tárgyat, egy tájat vagy embertársát érdek nélkül szemlélni, és így a szépet felfedezni, azt önmagáért értékelni, abban örömét lelni. Képes felülemelkedni a hétköznapok, a gond, a mindennapos apró vesződések, számítások és jelentéktelen semmiségek birodalmán, a világot esztétikai hozzáállással, észleléssel tisztelni. Aki megőrzi játszó magatartását, képes a jelenben élni, a jelen által adott megkötöttségeket és lehetőségeket nyugodtan, derűsen szemlélni. Nem próbálja a múltat újraélni, vagy az elszalasztott lehetőségeken bánkódni. Nem akarja a hangsúlyt csak a gyakorlati célokra és tervekre helyezni, és így a jelenből kibújva mindent a jövő szempontjából mérlegelni. A játszó ember nem vágyik a már vagy a még elérhetetlenre. Megelégszik azzal, amit ad a jelen, tehát azzal a pillanattal, ami most múlik el, és ami most érkezik. Kifejezést kap nála egy mély életkedv: a jelenben tapasztalt életet teljes egészében elfogadja és kívánja. A játék önismerethez vezet, és önkifejezésre ad alkalmat. A játszó ember megvalósítja elképzeléseit, és kifejleszti személyes tehetségét. Nincs szüksége üres szórakoztató eszközökre, állandó tevékenységre, hiszen kialakított magában egy belső világot (egy „titkos kertet", Bettelheim szerint), és elfogadja a „tétlen", magányos órákat. Szenvedélyesen kapcsolódik élete egy-két kiválasztott tevékenységéhez, ideáljához, hiszen megtanulta érzéseit követni, s azokat valamilyen formában kifejezni. Mi más a szenvedély, mint a belső meggyőződések és érzések szerinti élet és ellenállás minden olyan külső behatással szemben, ami próbál eltéríteni önmagunktól? Nem könnyű korunkban elsajátítani vagy megőrizni ezt a játszó magatartást. A gyermekek napirendje manapság annyira zsúfolt, hogy képtelenek kialakítani magukban egy gazdag, belső képzeletvilágot. Játékuknak nagy része ma már jobbára szabályozva van: a gyermekeknek kevés alkalmuk van arra, hogy játékukat maguk találják ki és szervezzék meg. Sok szülő és tanító túl korán követel a gyermekektől érett és komoly magatartást. Korán elveszik tőle a próbálkozás és a spontán vállalkozások lehetőségét, örömét. Nem veszik észre, hogy az öröm forrása sokszor nem az eredmény, hanem a játékmozgás és a próbálkozás, bármilyen összekuszált, rendszertelen is legyen az. Nem értik meg, hogy a látszólag „romboló" játékok az önbizalmat erősíthetik meg, hiszen a gyermek megtanulja, hogyan lehet a bajban, a nehéz helyzetekben megoldást, kiutat találni. Vajon miért cselekszenek így? Talán azért, mert mindenáron nevelő hatást akarnak gyakorolni a gyermek életére. Pedig a játékra nem lehet nevelni. A gyermekek csak akkor játszanak igazán, és gyakorol rájuk a játék nevelő hatást, ha felhagyunk komoly, céltudatos, mindent ellenőrző törekvéseinkkel, hagyjuk őket szabadon játszani, és mi csak játszótársuk akarunk lenni. Gondoljuk csak el, a legfontosabb dolgokkal nem úgy lépünk-e kapcsolatba, és azok rejtelmeit nem akkor értjük-e meg igazán, amikor viselkedésünk nem céltudatos, logikus, amikor az életet játszva, álmodozva és mosolyogva mímeljük, mint a gyermek? Felhasznált irodalom B. Bettelheim, A Good Enough Parent, New York, 1988. F. I. J. Buytendijk, „Wesen und Sinn des menschlichen Spielens", in H. G. Gadamer, P. Vogler, Neue Anthropologie, Bd. 4, Stuttgart, 1973, 88–122. E. Haigis, „Das Spiel als Begegnung" in Zeitschrift für Psychologie, 1941, 92–167. H. Meckhausen, „Entwurf einer Psychologie des Spielens" in A. Flitner (Hrsg.) Das Kinderspiel, München, 1978, 138–155. Kosztolányi D., „A játékról", in Álom és Ólom, Budapest, 1969, 63–67. K. Lorenz, L'homme dans le fleuve du vivant. Paris, 1981. M. Maurias–Bousquet, L'expérience ludique, Paris, 1987. B. Welte, „Dasein im Symbol des Spiels", in Zwischen Zeit und Ewigkeit, Freiburg, 1982, 96–108.
LELKISÉG Sztrilich Ágnes HÚSVÉT ÖRÖME Vannak korok, amikor a szimbólumok ősereje vési az emberszívekbe az Örömhírt, és van, amikor az élet eleveníti a szimbólumokat. Amíg a gondviselő atyai tenyér elrejtette előlem a pusztulás és rombolás botrányát, az élet fenyegetettségét, a liturgia jel- és jelentésrendszere véste szívembe az Úr életének, szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumát. S a Húsvét Öröméhez tartozott a „szent három nap" is, nemcsak a Feltámadás Vasárnapja. A készülődés, a nagytakarítás, a lélek kitakarítása, a böjt, s hogy napokon át együtt mentünk a templomba, s hogy ott most minden más, mint máskor, tanították, hogy az ünnepnek súlya van, az ünnep lehet nagy szent Titok. Ünnep, a szenvedés szent ideje, Isten fájdalma, amellyel megtérésre hív: „Jerusalem, Jerusalem, convertere ad Dominum Deum tuum!" Hamarább éreztem, mint értettem a szavakat: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj vissza a te Uradhoz, Istenedhez!" A sorra kialvó gyertyák, az oltár csupaszsága mögé rejtőző maradék fényesség, és a kereplő hangja a gyermekbe őssejtést vés. Megszentelődnek a vészt hozó elemi erők: tűz és víz. Élet lebeg a káosz felett. De az Úr misztériumai nem elvonatkoztatott titkos tudása a keveseknek, nem gnosztikus beavatódás az örök körforgásba, megújulásba, hanem vigasztalás, mely üdvösségtörténetnek nyilatkoztatja ki a történelmet, az én életem történetét. A történelem krízisei, melyek begyűrűzve saját életem szenvedései lettek, húsba-vérbe vágó valósággá elevenítették a Húsvét Örömét. 1950. A világegyház szentévet, jubileumi évet ünnepel, amikor meg kell oldani a kötelékeket. Először ünnepelhettünk, miként az ősegyház, éjszaka. De ez az év nálunk egyébként is „éjszaka volt", a sötétség órája. A félelem éjszakájában, némaságában tűntek el ismerősök és ismeretlenek, papok és szerzetesek, és a gyermek nem merte kérdezni, hová. A hit hatalmával, égő gyertyával kezünkben mondtunk ellen mégis a sötétség történelmi Húsvét éjszakáján a Sátánnak, uralmának és minden pompájának, és vallottuk Urunknak az Istent, könyörögtünk hívőkért és hitetlenekért. Ez a keresztségi fogadalommegújítás a piaristáknál életre szóló döntés volt, mint a mózesi szövetségkötés: „Én népem, én népem, ma eléd adtam a halált és az életet, válaszd az életet!" Még nem tudtam, ez mit jelent, de azt igen, hogy a „Velünk az Istent" jelenti, s az olyan erő és öröm, amit senki el nem vehet. A szenvedés szent idején váltak nyilvánvalóvá a szeretet titkai. Ünnep volt évről évre látni, ahogyan először lép oda egy-egy fiatal pár egymást is vállalva a közös jövő reményében a Kereszt elé, s ahogyan az egyedüllét terhét terhelik rá mások az Úrra, amikor odaborulnak a Kereszt elé. S a hatvanas években, amikor egy meggondolatlan szóért rabbá válhatott valaki, amikor mindenről szabad volt beszélni, csak a börtönben lévőkről nem, Örömhír volt hallani Izrael népének szabadulását a szolgaság házából. Ereje volt az Igének, reményt adó ígéret volt a Vörös-tengeren való átkelés híre. Vigasztaló tapasztalat volt a hetvenes évek kihallgatásai között, hogy a zaklatott nevében kérdezi az Úr, és a zaklatott énekelheti a liturgiában: „Sok jó dolgot cselekedtem én nektek, melyikért akartok engem most megölni?" S az első jeruzsálemi közösség élménye ismétlődött: a Feltámadott velünk van. És kiszabadít az erőszak kezéből. A nyolcvanas években a Feltámadott életadó Lelke fújt az Ezekiel-féle csontmező felett. S egyre többen találkoztak gyászos emmauszi útjaikon az Úrral, és kapták meg a vigasztalás és tanúságtétel Lelkét. Egyre többen kezdték élesztgetni a népet: „Jöjjetek, menjünk, térjünk meg az Úrhoz, hátha megkönyörül rajtunk..." S aztán megtörtént a csoda, bebizonyosodott, hogy Jézus, az én Uram, a történelem Ura, és „fölkel az Úr, és elszélednek ellenségei". S ez a Húsvét éjszaka fénylett a gyertyák és a lángra gyúlt szívek sokaságától. De aztán. . .! A sötétség erőinek váratlan viharai szabadultak el, és az új reggel világosságában láthatóvá váltak a romok, és a romok között a viperák tanyái. Történelmi csalódás a szívekben, hívekben és hűtlenekben, világiakban és a papságban. Önmagunkat, egymást avagy Istent vádoljuk? S hogyan ünnepeljünk ebben az új krízisben Húsvétot? Hol az Isten öröme? Hol az ember húsvétja? A konzumfények nem tudják elfojtani a szent tüzet, a viaszgyertya csiholt lángját. S új értelmet nyer az ígéret: „Az én békémet adom nektek, nem miként a világ, adom én nektek", ha hagyom, hogy ismét a valóság értelmezze a szimbólumot, és a szent Liturgia Misztériuma a valóságot. A mi Urunk életének, halálának és feltámadásának örömhíre: „Én élek, és ti is élni fogtok!" De Isten nem engedi immanens istenkévé silányítani magát, nem engedi bezárni magát egy új ég és új föld evilági Paradicsomába. Isten, az én Istenem, nem az ember vallási komfortigényének a kiszolgálója. A történelem, az idők végezetéig, a „szent három nap" a szenvedés szent ideje, és bár minden Beteljesedett, mégis kiegészítjük testünkben, életünkben, sorsunkban, ami még híjával van Krisztus szenvedésének. A Feltámadás Örömhíre, vigasztalása, hogy minden Beteljesedett, mindannak, amit átélünk, ami történt és történik, már beteljesedett, megvalósult végső értelme van. De a feltámadott élet nem e világba zárt reinkarnációk sorozata, hanem Isten örök valóságában való részesedés. „Én élek, és ti is élni fogtok!" Ezt zengi a húsvéti Alleluja oda válaszul a történelem minden újabb krízisére, ezzel szólítja fel a Feltámadott a háború és új pusztulások peremére sodródott emberiséget: „Ha mindezeket látjátok, emeljétek fel fejeteket, közel van üdvösségtek!" Lehet, hogy Isten csak úgy „tudja" az emberész alkotta piramisok és babiloni tornyok sírkamrájából kihozni a még életképes búzaszemeket, hogy nem avatkozik bele az emberkéz és ész dühöngő rombolásaiba. De a krisztusi búzaszemek az örök élet csíráit hordozzák. Alleluja!
Lelóczky Donát SZERETET: KERESZTÉNY VOLTUNK HITELESSÉGÉNEK PRÓBAKÖVE A kereszténység legtöbbünkben úgy hat, mint a védőoltás: annyiszor kaptunk belőle kis adagokat, hogy immunissá váltunk annak igazi teljessége iránt. Néha úgy érezzük, legjobb lenne, ha mindent elfejtenénk, amit a kereszténységről valaha is hallottunk; ha úgy ér el hozzánk a jóhír, mintha először hallanánk, talán csakugyan „mellbe vágna" az evangélium üzenete, talán jobb esélyünk lenne egy radikális megtérésre. Mert, sajnos, amit „keresztény" címszó alatt magunk körül látunk, és mindennapjainkban megtapasztaltunk, talmi kereszténység, sápadt hamisítványa csupán, ha esetenként nem éppen karikatúrája a valódi evangéliumnak. Ha Nietzsche állítása, „az egyetlen keresztény meghalt a kereszten", végletes eltúlzása, kisarkítása is a valóságnak, az kétségtelen tény, hogy csak a szentek valósítják meg életükben maradéktalanul és hamisítatlanul a kereszténységet. S ez megfordítva is igaz: csak akkor és annyira vagyunk szentek, ha és amennyire engedjük a Szentléleknek, hogy hiteles kereszténységgel, azaz Jézus evangéliumával hassa át tetteinket, szavainkat, gondolatvilágunkat. De hogyan is válhatunk szentté, szentebbé? Minek a hiánya tesz bennünket földhözragadt, banális kereszténnyé, félkereszténnyé, semmilyen kereszténnyé? Mi a titka az életszentségnek, azaz a hiteles kereszténységnek? A választ a Jézus által kimondott főparancsban találjuk meg: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből." Ez az első parancs. A második így szól: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nagyobb parancs nincsen." (Mk 12,30.) A szavak nem újak, benne vannak már az Ószövetségben is. De Jézus teszi a felszólítást az Újszövetség legfontosabb parancsává, ő köti össze az Isten és a felebarát szeretetét úgy, hogy az egyetlen parancs két része lesz, ő helyezi a két szeretetet ugyanarra a szintre. Ami talán elsőnek meghökkenti az embert, az a felhívás radikalizmusa. A teljesség négyszeres hangsúlyozása („teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből") feltétel nélküli, totális, mindenestül való Istennek adottságot kíván meg. Mindenestül: mindennel, amink van, és amik vagyunk. Annyira Istennek kell szentelnünk magunkat, hogy semmit, abszolút semmit, életünk és létünk legkisebb részletét sem vonhatjuk ki belőle. Jóra való törekvésünknek maga Isten a mértéke: „Olyan tökéletesek legyetek, mint mennyei Atyátok!" (Mt 5,48); „Szentek legyetek, mert én szent vagyok!" (Lev 11,44; 1Pt 1,16.) Vagy: nem lehetünk „kicsit" keresztények; kereszténységünk dolgában nincs helye megalkuvásnak. Isten nemcsak maradék időkkel, maradék energiával nem elégszik meg, de semmiféle megosztottságot nem tűr: „Senki két úrnak nem szolgálhat!" (Mt 6,24.) A másik dolog, ami meglep, hogy maga az Istennek adottság nem elég. Nem puszta szolgálatot, engedelmességet, alárendeltséget követel meg Isten, hanem szeretetet. Hogyan mondja Szent Pál? „Osszam el bár egész vagyonomat a szegények között, s vessem oda testemet, hogy elégessenek: ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem." (1Kor 13,3) Szeretet nélkül még maga a vértanúság is értéktelen pelyva Isten szemében. Istennek adottságunk indítéka nem lehet szolgai meghunyászkodás, nem lehet büntetéstől, bosszútól való félelem, nem lehet semmi más, csak szeretet. Mert a tökéletes szeretet elűzi a félelmet (vö. 1Jn 4,18). A főparancs tehát nem egyszerűen feltétel nélküli Istennek adottságot, hanem feltétel nélküli Isten-szeretetet parancsol. Ennek a szeretetnek viszont olyan hatalma van, mint a mitológiai Mídás királynak: érintésére minden, a por és pelyva is arannyá változik. Míg szeretet nélkül még a mártírium is értéktelen, a szeretet a legjelentéktelenebb cselekedetet is végtelen értékűvé teszi. Kis Szent Teréz szerint az ember, ha szeretetből csak egyetlen szalmaszálat felemel a földről, lelket ment meg. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy hit és szeretet egyaránt indította Jézust arra, hogy bűnösöknek megbocsásson: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett" (7,47); „Bűneid bocsánatot nyernek. . . A hited megmentett. Menj békével!" (7,48.50) De Szent Pál szerint a szeretet még a hitnél is fontosabb: „Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. . . Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de köztük legnagyobb a szeretet." (1Kor 13,2.12–13) Bármely oldalról közelítjük is meg a kérdést, azt találjuk, hogy a szeretet a kulcsa keresztény voltunknak: végső soron a bennünk lakozó, tetteinket és szavainkat átható szereteten dől el, hogy kereszténységünk hiteles-e vagy sem. Isten szeretetének a parancsa nem szakítható el a felebarát szeretetének parancsától. Ezzel fogadja majd Jézus a jókat az Utolsó ítéletkor: „Éheztem, és ennem adtatok. . . Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek." (Mt 25,35.40.) Jézus annyira azonosítja magát testvéreinkkel, és különösen is azokkal, akik szükséget szenvednek, hogy Isten iránti szeretetünk megélésének egyik lényeges módja szeretni felebarátainkat. A kétfajta szeretet nem választható el egymástól; az csupán az egyetlen, oszthatatlan szeretet kétféle megnyilvánulása. De nem furcsa az, hogy Jézus parancsolja a szeretetet követőinek? Lehet a szeretetet elrendelni, előírni? Nem kell a szeretetnek saját természeténél fogva mindig spontánnak, teljesen szabadnak lennie? A bennünket körülvevő világ a szeretetet általában a szimpátiával azonosítja, s ennek megfelelően a közfelfogás szerint a szeretet valaki iránt spontán keletkezik, és szabadon alakul: akárcsak a szél, jön, növekszik, csökken, esetleg el is tűnik egészen. A „parancsolat", akárcsak a „törvény", „paragrafus", jogi műszó, objektív valami, olyan előírásokra vonatkozik, melyeket, függetlenül attól, hogy mit érez az ember, egyszerűen végre kell hajtani, mert különben az illetőt megbüntetik. A szeretet ezzel szemben az ember legszemélyesebb ügye. Hogyan kapcsolható hát össze a kettő egymással? Ne felejtsük el, hogy Jézus többször is együtt használta a két fogalmat: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!" (Jn 13,34); „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat" (Jn 14,15); „Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben" (Jn 14,10). Igen, a szeretet spontán valami. De minden két személy közötti szeretet/szerelem természeténél fogva kölcsönös elkötelezettséghez vezet. S ha megvan ez a kölcsönösség, ha megtörténik az ígéret és az önelkötelezés, akkor ez kötelezettséggel is jár. Akkor a kapott szeretetet köteles vagyok szeretettel viszonozni. Igen, Istennek társai vagyunk egy kölcsönös szeretetelkötelezettségben. Van erre jó magyar szó? Szövetséget országok kötnek egymással, szerződést tárgyaló üzletfelek írnak alá – bajos ezeket a szavakat az Isten és ember közötti legbensőségesebb kapcsolatra alkalmazni. Talán meg a régies hangzású „frigy" szavunk jelentéstartalma foglalja magában leginkább ezt a személyes szeretetkapcsolatot. Keresztségünk által személyesen befogadást nyertünk az Egyházba, és részesei lettünk Istennek az emberekkel Krisztusban kötött békéjének és frigykapcsolatának, amit Újszövetségnek nevezünk. A keresztre feszített Jézus, az emberré lett Fiú töretlen, utolsó vércseppig, utolsó sóhajig tartó hűsége az Isten irántunk, minden egyes ember iránt való szeretetének a mértéke: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta." (Jn 3,16) De ha kölcsönös ez a frigykapcsolat, nem ennek a bitófán agóniáját szenvedő önajándékozásnak kell lennie a mi Isten iránti szeretetünk mértékének is? Nem tartozunk-e magunk is ilyen maradéktalan szeretetet hasonlóval viszonozni? De ha tartozunk, ha ennek így kell történnie, akkor már kötelességről beszélünk: ezért parancs számunkra Isten szeretete. A parancs érvényes; a kölcsönösség megkívánja, hogy Isten irántunk való radikális szeretetét hasonlóval viszonozzuk. Ugyanakkor ismerjük gyengeségünket. Ha meg is van bennünk a készség, nem vagyunk képesek Istent mindig olyan fokban viszontszeretni, ahogy azt kellene tennünk. De van egy vigaszunk: nemcsak az Atya szeret bennünket Fiában, a megfeszített Jézusban, hanem mi is őbenne szeretjük az Atyát. Amit mi nem vagyunk képesek a magunk életében tökéletesen megvalósítani, azt ő maga megteszi helyettünk a kereszten. Kegyelme révén pedig segít, hogy egyre hasonlóbbakká váljunk őhozzá. Míg Jézus haláltusája a kereszten csak pár óráig tartott, a kereszten függő Jézus Isten irántunk való tartós szeretetét teszi láthatóvá. Jézus keresztáldozata nem pillanatnyi szeretetfellángolásból fakadt, hanem állandó belső magatartást fejez ki: Isten szüntelenül úgy szeret bennünket, ahogy azt Jézus a kereszten megmutatta. Ezért lehet a kereszt és a feszület Isten irántunk való nem szűnő szeretetének szimbóluma. Ezért lesz Jézus áldozata immár kétezer év óta újra és újra jelenvalóvá oltárainkon az Eucharisztiában. Jézus önmaga ajándékozása úgy, hogy kenyerünkké, borunkká válik, és tökéletesen egyesül velünk a szentáldozásban, ugyanaz az önmaga teljes nekünk adása, amit a kereszten bizonyított. Isten irántunk való szeretetének mérhetetlen volta sohasem változik. Gyönyörűen állítja elénk ezt a tényt a Zsoltárok könyve. A 136. zsoltár Isten ószövetségi népe érdekében végrehajtott megváltó tetteinek hosszú listáját adja, és minden egyes megváltó tett kimondását ez az állítás kíséri: „mert irgalma örökké tart." Ugyanazt a megokolást nem kevesebbszer, mint huszonhatszor ismétli a zsoltár, és az ismétlés monotonságával hangsúlyozza Isten népe iránti szeretetének soha nem változó állandóságát. Isten nem szeret bennünket jobban, ha valami jó történik velünk, és kevésbé, ha bajban vagyunk. Isten mindig határtalan szeretettel szeret minket; életünk különböző eseményei csak különböző megnyilatkozásai Isten soha nem változó szeretetének, így beszél Isten Izajás könyvében: „Örökre szóló szeretettel megkönyörülök rajtad." (Iz 54,8) Jeremiásnál pedig ezt olvassuk: „Örök szeretettel szerettelek téged." (Jer 31,3) Nem úgy hangzik ez, mint egy szerelmi vallomás? Az is. Ha Isten irántunk való szeretete időben és intenzitásban ilyen határtalan, nem következik ebből logikusan, hogy nekünk is kötelességünk Istent a magunk részéről olyan fokú szüntelen, változatlan, hűséges szeretettel szeretni, amely egész egzisztenciánkat áthatja? A vallás nem azt jelenti, hogy hiszünk Isten létezésében, és kereszténynek lenni nem egyszerűen vasárnapi templombajárásból és hittételek értelmi elfogadásából áll. Csak akkor igazi a vallásosságunk, csak akkor hiteles a kereszténységünk, ha az, akárcsak amikor beleszeretünk valakibe, áthatja egész életünket, egész értelmünket, egész szívünket, mindent, amit gondolunk és teszünk. Jézus főparancsa rövid, alig néhány szóból áll csupán, mégis az kereszténységünk hitelességének kritériuma, és egyúttal a csakugyan sikeres és boldog élet titkos receptje. Az egyház tisztelettel hallgatja és szeretettel őrzi a kinyilatkoztatás egész letétemenyét; vallásos tisztelettel kezeli és teljesíti küldetését, hogy az evangélium világosságánál hitelesen értelmezze isten törvényét. Ezen túlmenően az egyház ajándékként fogadja az új törvényt, mely Isten törvényének „beteljesedése" Jézus Krisztusban és az ő Lelkében. Ez az új törvény „belső” (vö. 31,31–33), „nem tintával van írva, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblákra, hanem az élő szív lapjaira" (2Kor 3,3); a Lélek törvénye, mely életet ad Krisztus Jézusban (Róm 8,2). Erről a törvényről írta Szent Tamás: Kettős értelemben beszélhetünk a Lélek törvényéről. „Az első értelemben maga a Szentlélek. . .; de amikor a Szentlélek a lélekben lakik, nem csupán az értelmet világosítja meg a teendőkre, hanem az érzületet is hajlítja a helyes cselekvésre. . ., a második értelemben a lélek törvénye a Szentlélek sajátos hatása, ti. a szeretet által tevékeny a hit (Gal 6,5), mely belsőleg tanítja a teendőket. .., és hajlítja az érzületet a cselekvésre." (II. János Pál, Veritatis splendor = igazság ragyogása, 45)
Keresztesné Várhelyi Ilona IMAFÉLE A JÁSZOL ÉS A KERESZT KÖZÖTT FÉLÚTON Irgalmas Istenünk, te megengedted, hogy a Lélek szavával Atyánknak szólítsunk, fogadd el hát gyermeki hálánkat Fiadért, aki testvérünkké: testünkké és vérünkké lett, akiben szellemi lényegedet, az Igét a Szentlélek erejével anyagba öltöztetted, hogy teremtő legyen! Szavadat világformáló cselekedetével mondattá kerekítse: Legyen boldog a világ! A világ mégsem boldog. Az emberiség minduntalan megzavarja a Jézussal érkezett testvéri, családi békét, egyoldalúan fölbontja szereteted új szövetségét. Egyik nép a másikon, egyik vallás a másikon, egyik párt a másikon, egyik ember a másikon fölül akar kerekedni. Korlátozzuk egymás szabadságát, kihasználjuk egymás erejét vagy gyöngeségét, hitvány, magunk alkotta jogokra hivatkozva. Mi is, akik Krisztus követőinek mondjuk magunkat, nemigen vesszük figyelembe a te országod egyszavas szeretetalkotmányát, és úgy élünk, mintha a megváltás valami ködös, meseszerű reménység, „happy end" lenne a világ végén, vagy valami régmúlt legendás emlék a megszépített távoli időkből, ami ránk már nem vonatkozik. Hogyan is lehetnénk boldogok, ha alig hisszük a belénk írt megváltást! Amikor háborúk, betegségek, gyilkosságok, magány, önzés, irigység, szegénység vesz minket körül? Mindaz a rossz, amit magunk körül és magunkban látunk, az emberiség örök tapasztalata. Iszonyú sikolyokat hallunk ki évezredek távlatából a zsoltárokból is. Ilyen rossz lenne az, amit alkottál? Az lehetetlen, hiszen te, a tévedhetetlen, úgy láttad, mindaz, amit teremtettél, jó! Akkor hát bennünk van a hiba, mi rontottuk el nagyszerű munkádat!? Minket kerített hatalmába az a másik erő, a Sátáné, amit talán csak azért tűrtél meg a világban, hogy az ellentmondás energiájával működtesd művedet!? Kételkedésünk és nagyravágyásunk talaján erősödnek ezek a gonosz erők az édenkert óta. Emberré avató öntudatunkkal él vissza a bennünk sikereitől izmosodó örök Lucifer, aki bűnre, lázadásra ingerel. De te, Istenünk, öntudatunkba építetted a lelkiismeret „immunrendszerét" is, hogy a jót megvédd, és a szépséget és igazságot fölneveld bennünk a hazugság és megtévesztés természetes ellenanyagaként, és így képessé váljunk tetteink, mulasztásaink, szavaink, életünk értékelésére. És látván „immunbetegségeink" veszélyét, erősítésül hozzánk hasonlóvá tetted magadat Jézusban, aki éppen tőlünk különböző bűntelenségétől vált alkalmassá arra, hogy teljesítse szándékodat: elvegye a világ bűneit. A te végtelenséged kellett ahhoz, hogy rövid földi élete közömbösítse a bűnt az idők kezdetétől a világ végéig. Hogy benne mi is letehessük terheinket, vele visszafizethessük adósságainkat, és általa képesek legyünk a másokat is kiteljesítő életre. Ennek a feloldó, megváltó, felszólító mondatnak a végén felkiáltójelként áll a kereszt. A kereszttől gyakran zavarba jövünk. Eszünkbe jut, hogy Fiad által arra tanítottál minket, hogy a megbocsátás eleven kapcsolat legyen ember és ember, ember és Isten között. S lám, ő nemcsak szóban tanított erre, hanem igazságtalan kivégzése közben is tudta gyakorolni. Ebbe a tökéletes, fenntartások és feltételek nélküli megbocsátásba rejtetted a megváltás lényegét. S ha mégsem érezzük magunkat megváltottnak, akkor valószínűleg fogyatékos, nem őszinte, nem teljes a mi megbocsátásunk. Jobb esetben mi még csak-csak megbocsátunk valahogy, de hányszor térünk ki a nekünk megbocsátani akarók elől!? Mert a megbocsátás elfogadása bűnünk beismerését jelentené. Az adáshoz elég a jó szándék, s az ráadásul valamiféle fölényt is jelent, de az elfogadáshoz már alázat kell, rászorultságunk elismerése. Ezt legfeljebb előtted tesszük meg titkon, de ha embertársaink előtt nem, akkor már csak a képmutatással is tetézett adósságterhünkkel érkezhetünk eléd. Tudunk-e eléggé hálásak lenni neked, Atyánk, azért, hogy te a megbocsátásban is végtelen és teljes vagy, s lehúzó terheinket elvéve könnyeddé, szárnyalóvá emelsz minket? Ezzel a tapasztalattal is rá akarsz vezetni a megbocsátás ajándékozó örömére, ha sérelem, rágalom, méltánytalan mellőzés, hátrányos megkülönböztetés ér bennünket, hogy a megbocsátás nagylelkűen egyszerű mozdulatával fölemeljük azt, aki ellenünk vétkezett, s vele magunkat is. A megbocsátás akkor válik eleven kapcsolattá, ha adása és elfogadása egyszerre mindkét oldalról lebontja az emberi gőg falait. Mert a bűn a megváltással nem tűnt el a világból. Van, és mindig is lesz mit megbocsátanunk egymásnak, hogy aztán te is megbocsáthass nekünk. Naponta fölöslegesen megnehezítjük egymás életét, családban, egyházban, politikában, munkahelyen, iskolában, üzletben, közlekedésben; emberi viszonyaink minden megnyilvánulásában. Bocsásd meg, Istenünk, hogy téves, látszatokra és elvárásokra épülő ítéleteinkkel Fiadban, fiaidban fordulunk ellened: házastársunkban, főnökünkben, munkatársunkban, tanárunkban, tanítványunkban, anyósunkban, menyünkben, szomszédunkban; könyörtelen kritikáinkkal őt ostorozzuk. A nálunk jobbakat féltékeny irigységünk és félelmünk töviseivel koronázzuk ma is. Szakmai, világnézeti, politikai ellenfeleinket gyáva árulásaink palástjába öltöztetve őt gúnyoljuk. Szenvedő embertársaink gyötrelmeitől, magányától közömbösségbe, lelki álomba vagy épp munkába menekülve tőle és tőled menekülünk; csak ne kérje, hogy virrasszunk vele, ne akarja, hogy hallgassuk meg. Ha nem előnyös vele mutatkoznunk, elfordulunk tőle, s Péterrel tagadjuk, hogy valaha is ismertük őt. Elvtelen egyetértésünk a felismert hibákkal; a bűnök láttán cinkos szemhunyásaink; a konfliktusok minden áron való kerülése ugyancsak téged gyaláznak őbenne. De a természetet, a levegőt, vizet, földet károsítva is egymásnak ártunk és ellened lázadunk. S végül: minden széthúzásunkkal téged vonunk keresztre Fiadban: egymásban. Magunkkal szembeni felelőtlenségeinkkel is téged káromlunk, amikor nem becsüljük adományodat létezésünkben, egészségünkben, nemzetünkben, nemünkben, családunkban, hivatásunkban, ha nem ismerjük fel tehetségünket, vagy ha rejtegetjük korlátainkat. A te törvényedbe ütközünk, ha irigyen vagy álszerényen nem kamatoztatjuk mások javára anyagi, erkölcsi, szellemi, lelki képességeinket, s akkor is, ha kizsákmányoljuk magunkat emberi elismeréseket hajszolva, vagy éppen csak takarékra állítva adagoljuk figyelmünket, megbocsátásunkat, türelmünket, egyszóval az adagolhatatlant: a szeretetet: Téged. Megbocsátásunk tökéletlensége legtöbbször fölényességből adódik; jobbnak, kevésbé bűnösnek tartjuk magunkat, mint azt, akinek meg kellene bocsátanunk. Önközpontúságunkban az ellenünk irányuló rosszat hamarabb észrevesszük, és súlyosabbnak érezzük, mint azt, amit mi okozunk. Azt sokszor észre sem vesszük. Nem a bűnösök, hanem a vétlenek között keressük az első helyet. Pedig te, aki felfoghatatlanul tökéletes vagy, nem tartottad szükségesnek, hogy isteni hatalmad fölényével, az embereken uralkodva jelenj meg közöttünk, hanem földi életedet az istálló jászla és a golgotai kereszt közé feszítetted ki, a legkisebbekkel azonosítottad magadat, hogy minden nyomorúságunkban és megalázottságunkban osztozz, és senkinek se lehessenek gátlásai, aki téged akar fölkeresni. Köszönjük, irgalmas Isten, bűneinket, mert így van okunk hozzád fordulni gyógyulásért. („Ó, áldástermő vétek, melyhez ily nagy megváltó illett!" Exsultet 12.) Örülünk bűneink felismerésének, mert az „immunrendszerünk" működését bizonyítja. Így van mit adnunk neked, a teljesnek. Egyetlen, közeledő, tétova lépésünk láttán elénk sietsz, kopogtatásunk mozdulatát megelőzve ajtót nyitsz, ünnepi asztalodhoz hívsz minket, világnyi, bűnbehalt, tékozló fiaidat. Támadj fel hát bennünk, akik hálásan adjuk neked bűneinket, támadj fel az ellenünk vétkezőkben is, és minden emberben, hogy egy kicsit jobb legyen ez a megváltott világ! Ámen
A PÁPA LEVELE A CSALÁDOKHOZ A Nemzetközi Családév alkalmából II. János Pál pápa levelet írt a családokhoz; a dokumentumot López Trujillo bíboros, a Pápai Családtanács elnöke mutatta be febr. 22-én. „A család évének ünneplése örömteli alkalom számomra, hogy házatok ajtaján kopogtassak, hogy nagy szeretettel köszöntsem a családokat és elbeszélgessek velük" – kezdi a pápa levelét, amelyben a hit és az erkölcs főbb kérdéseiről beszélget a keresztény családokkal. Emlékeztetünk arra, hogy 1981. november 22-én Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában (az előző püspöki szinódus gyümölcseként) már alaposan tárgyalt a házasság és a család kérdéseiről. A közben eltelt tizenhárom esztendő során a Szentatya – apostoli látogatásai során szerzett tapasztalatai és a jelenleg tapasztalt erkölcsi válságtól sürgetve újrafogalmazott és megvilágított néhány kérdést: a szerelem és házasság keresztény értelme, az élvhajhász beállítottság és a gyermekáldás visszautasítása, abortusz, illetve felelős apaság-anyaság, a házasság felbonthatatlansága stb. A levél foglalkozik a házasság társadalmi vonatkozásaival is, hiszen a társadalom jóléte is függ az egészséges családtól. López Trujillo bíboros azt is közölte a megjelentekkel, hogy II. János Pál pápa egy új, az élet védelméről szóló, „történelmi jelentőségű enciklika" előkészítésén dolgozik. – Ismeretes, hogy a Veritatis splendor kezdetű legutolsó körlevél a keresztény erkölcs alapelveit vázolja, de nem bocsátkozik az erkölcsi élet részletkérdéseibe. Itt jelezzük, hogy a Veritatis splendor = Az igazság ragyogása dr. Diós István magyar fordításában februárban megjelent a Szent István Társulatnál. (150 oldal, 345 Ft.)
LELKIPÁSZTORKODÁS Andreas Batlogg K. RAHNER PASZTORÁLTEOLÓGIAI ÍRÁSAI Kockázatos visszaemlékezés? Karl Rahner SJ (1904–1984), korunk egyik legjelentősebb katolikus teológusa tíz évvel ezelőtt hunyt el, most lenne 90 éves. A német jezsuitát hazánkban is ismerik. A hit alapjai című alapvető munkája 1983-ban jelent meg magyarul a Szent István Társulatnál Endreffy Zoltán fordításában; lelkiségi írásainak gyűjteménye pedig Hit, szeretet, remény címmel 1991-ben az Egyházfórum-könyvek sorozatában látott napvilágot, Dévény István fordításában. [K. Rahner életművét mutatja be Szabó Ferenc: Karl Rahner, TKK-sorozat, Róma 1981.] A kettős évforduló alkalmából közöljük Andreas Batlogg tanulmányát, amelyet a Távlatoknak szánt. A. Batlogg innsbrucki jezsuita; most írja disszertációját K. Rahnerről. – 1988-ban ötödik bővített kiadásban jelent meg Karl Rahner pasztorálteológiai írásainak kötete: Sendung und Gnade (Küldetés és kegyelem).1 Tulajdonképpen e kötet kapcsán íródott tanulmányunk. Fontosnak tartjuk a cikk közlését azért is, mivel – korábbi magyarországi kedvező fogadtatása ellenére – napjainkban Karl Rahnerről is kritikus hangok jelentek meg a magyar sajtóban, miként Teilhard de Chardin francia jezsuita evolucionista világképéről is. Tegyük hozzá, gyakran teológiához és filozófiához kevésbé értőktől is elhangzanak sommás ítéletek e jeles gondolkodókról. Mintha egy bizonyos integrizmus kapna lábra a magyar egyházi körökben. Paradox módon Magyarországon egyeseknek K. Rahner teológiája túl haladónak tűnik akkor, amikor Nyugaton meg túlhaladottnak kezdik tekinteni bizonyos körökben. Innen a kérdőjeles alcím: „Kockázatos visszaemlékezés ?"– P. Batlogg tanulmányát Kaposi Tamás fordította magyarra. (Szerk. megj.) Karl Rahnerről elterjedt anekdoták és egyéb történetek között előkelő helyet foglal el az az eset, amelyet Rahner közeli ismerősei roppant jellemzőnek tartanak rá: csak azért, hogy egy pszichológus-hallgatónőt lelkileg talpraállítson, sajátkezűleg gépelte le a hölgy diplomamunkáját, remélve, hogy ezzel átsegíti lelki krízisein. Ugyancsak tudott dolog, hogy Rahner utolsó éveiben rendtársával, a bécsi Caritasnak a rossz útra tévedt ifjak részére fenntartott „Blindengasse"-i otthonában dolgozó Georg Sporschill-lel szoros kapcsolatot tartott fenn. Ennek a fiatalokkal foglalkozó lelkipásztornak a kedvéért írt a nyolcvanas évek elején egy időközben sok kiadást megért és több nyelvre lefordított kis kötetet, amelyben levél formájában válaszol fiatalok kérdéseire. Ha valaki kissé messzebbre nyúl vissza a múltban K. Rahner életében és működésében, arra is emlékezhet, hogy Rahner a világháború alatt Karl Rudolf mellett dolgozott a bécsi lelkipásztori hivatalban, ahol laikusok és papok teológiai képzésével foglalkozott." Mikor már Bécsben nem érezhette magát biztonságban, majdnem egy teljes esztendőn keresztül – a háború végéig –Alsó-Bajorországban dolgozott kisegítő lelkipásztorként. Bécsi tartózkodása nyilván hozzájárult ahhoz, hogy egy szélesebb érdeklődő közönség körében ismertté váljék. Csak ez magyarázhatja azt a megszámlálhatatlan felkérést, amelyet tíz-húsz éven át – a vatikáni zsinat előtt – kapott, hogy a legkülönbözőbb témákról előadást tartson. Rahner sokoldalú előadói és publikációs tevékenységének egyik dokumentuma, amelyet az ötvenes évek végén jelentetett meg egy kötetben, öt évvel ezelőtt eredeti német nyelven újból kiadásra került: Sendung und Gnade (Küldetés és kegyelem). A tény, hogy erre a műre emlékezünk – s ez áll főképpen azokra, akik Karl Rahnert nagyra becsülték –, több mint történeti reminiszcencia. Azoknak, akik teológiai művében új gondolatokat fedeznek fel arra nézve, hogyan találkozik egymással a jövőben egyház és világ, teológia és lelkipásztorkodás, több mint illő tiszteletadás vagy kegyelet évszázadunk egyik legnagyobb teológusa előtt. De ez a visszaemlékezés – J. B. Metz szavaival élve – kockázatos. Erre a majdnem 600 oldalas műre persze pontosan alkalmazható az, ami minden szerzőre és művére áll: „habent sua fata libelli". . . Az utolsó – negyedik – német kiadás a zsinati időkben, 1966-ban kelt. És ha nem lenne ez az új kiadás, méltán kísérthetne a gondolat, hogy azt higgyük: amit K. Rahner írt, a zsinat után túlhaladottnak tekinthetjük. Az ilyen elsietett ítéletekkel szembeni óvatosság azonban ez esetben is indokolt. A kötet ezúttal, s ez is új benne, külsejében a „Teológiai írásokhoz" hasonlít. A kiadó, Karl H. Neufeld SJ világosan látta, hogy ez a most kiadott Rahner-mű tartalmilag, „koncepciójában és jellegében" megfelel annak, amit Rahner Schriften (írások) c. sorozatában gyűjtött össze. Ezt az elgondolást erősíti meg Herbert Vorgrimmer is: „Ezek a tanulmányok annyira szilárd teológiai alapokon állnak, hogy minden további nélkül helyet kaphatnának a »Teológiai írások« között, miután amúgy is számos cikk található köztük, amely mind Rahner nagyszabású elképzeléseit dokumentálja az egyházi gyakorlat vonatkozásában, s ugyanakkor dokumentálja lelkipásztori találékonyságát." Küldetés és kegyelem – kockázatos visszaemlékezés? Az elfogulatlan fiatalabb érdeklődők, akik nem voltak a szerző kortársai és tanítványai, ha korábban nem, az alcímtől nyilván meghökkennek és kíváncsivá válnak. Rahner ugyanis így határozza meg könyvét: „Adalékok a lelkipásztori tevékenységhez." De hiszen Rahner dogmatikus és dogmatörténész volt! Teológus kalózzal, idegenben cserkésző orvvadásszal van dolgunk? Rahner úgy tesz, mint aki mindent jobban tud, mint egy hívatlan prókátor? Másfelől viszont: hogyan jutott a legkülönbözőbb körök eszébe őt, a szisztematikus teológia tudósát, megkonzultálni? Publicisták, egyházmegyei tanácsnokok, ifjúsági lelkipásztorok, egyetemi egyesületek, börtönlelkipásztorok, teológusok, szemináriumvezetők tettek fel neki kérdéseket – neki, a szisztematikus teológia tudósának. Azt se felejtsük el, hogy Rahner felelős társszerzőként jegyezte magát az 1962 és 1965 között megjelent, többkötetes „Pasztorálteológiai kézikönyvben". Nem szolgálhatna ez a mai, egyre inkább a részletkérdésekben elvesző pasztorálteológia számára valamiféle útjelző gyanánt, talán azért is, hogy – végre – mégiscsak meglássuk a fától az erdőt, és együtt gondolkodjunk? Szóval, még egyszer: miért kell kézbe vennünk négy évtized elteltével megint ezt a klasszikussá vált Rahner-művet? Nem húzódik meg e mögött valami, valami több, mint holmi mesterségesen életben tartott Rahner-nosztalgia? Ami persze mindehhez távolról sem lenne elég. Feltehetjük – mintegy mellékesen – a kérdést: lehetséges ezzel a témával foglalkoznunk anélkül, hogy dilettánsnak ne bélyegezzenek bennünket? Rahner minek nevezte magát, mivel kacérkodott? Ő maga az 1961-es, harmadik kiadás előszavában azt mondja, hogy ezzel a könyvével „egy egészen kicsit szeretné előmozdítani, hogy az elmélet és a gyakorlat találkozzék, mindkettő hasznára" (553). De kockázatos ez a visszaemlékezés már csak amiatt is, hogy a könyv három évvel a második vatikáni zsinat megnyitása előtt jelent meg. Egy s más, amit Rahner felvet benne, előzményeként szolgált egy-egy téma megvitatásának, vagy egy Quaestio Disputata-nak – mint például a papi képzés vagy a diakonátus –; sőt előzménye az 1976-os Grundkursnak (magyarul: A hit alapjai, Bp. 1983). Tartalmaz néhány követelményt, amely nyitva maradt. A „Keresztények helyzetének teológiai értelmezése a modern világban" című, programot jelölő helyzet-meghatározásban (13–47) nyomatékosan óv attól, hogy illúziókat kergessünk, és úgy tegyünk, mintha továbbra is egy keresztény társadalomban élnénk. Tíz évvel a Gaudium et spes és a Nostra aetate előtt fogalmazta meg és fejtette ki a „Struktúraváltás"-ban (1977) a gondolatot, mintha még a „napjainkban alakulóban levő »közös európai ház«-ban is", még mindig élne az álom egy „homogén, keresztény Nyugatról" (36). Nem kell különösebben naivnak lennünk, hogy elhiggyük: a jelenleg keleten zajló politikai és társadalmi változások már nem egy vatikáni stratégát szólítottak a porondra: régi bor az új tömlőkbe... Lépjünk néhányat, mérföldes csizmával, végig a tizennégy előadáson és tanulmányon. Négy csoportra oszthatjuk őket: „Teológiai megfontolások a lelkipásztorkodás alapkérdéseivel kapcsolatban", „Az ember az Egyházban", „Szolgálat az emberért" és a „Lelkipásztori lelkiség". Ezek elé került a fentebb már említett programkitűző cikk. Az alapvető kérdések közül mindenekelőtt kiemelendő a „Megváltás valósága és a teremtés valósága" (51–87) és „Az egyes ember üdvtörténeti jelentőségéről az Egyházban" (88–126). Rahner síkraszáll a kegyelemtől (Gnade) megkülönböztetendő, de attól el nem választható természet (Natur) mellett: „Isten nem két valóságot teremtett, amelyeket mintegy utólag kellett összehangolni" (65 sk.); „A világnak a természetből és a kegyelemből összetett, mindig valós és kérlelhetetlen egysége" az, ami mint történeti valóság mindig megvalósítandó (67). Ennek az alapvető állásfoglalásnak Rahner szerint természetesen következményei vannak mind a címzettek vonatkozásában, mind a magukat gyakran „valamiféle propaganda vagy valami lelki vállalkozás ügynökeinek feltüntető" „isteni küldöttek" számára. (Lásd 147.) Minden lelkipásztori tevékenységként megnyilvánuló emberi tevékenységnek előtte jár Isten kegyelme, amely „mindig, mindent megelőzve van jelen". Ennek megfelelően a mindennapi eseményeket természetesen mint lelki élmények anyagát kell értékelnünk", „amelyek magukon viselik annak a titoknak a kézjegyét, amely az ember benső élete számára mindig ismerős" (321). A természeti adottságokra támaszkodva, azokat megvalósítva „bensőnkkel megragadni"; ebben írja körül Rahner igényét az „Egyház embereivel" szemben (püspök, plébános, diakónus, egyszerű ember, akadémikus, nevelő teológus, laikus és szerzetes). A döntő kulcsszó, az „emberi méltóság megőrzése" (417), amit olyan könnyen megsérthet egy sablonpasztorációs munka. (Lásd 106.) Rahner művei nem pusztán fenomenológia, amely leragad a jelen állapotok karikírozásánál; ezért képes meglátni azt a pontot, ahol a mindennapi élet egyszerű dolgai a természetfölötti élményekkel kapcsolódnak: mint a világgal párbeszédet folytató „Pál apostol"-ban, a „Bahnhofmission"-ban, az „Üzem és a lelkipásztorkodás"-ban, vagy akár az „Egyházközségi könyvtár”-ban. Mindenesetre az olyan kérdésekben, mint a „lelkipásztori lelkiség", onnan akar kiindulni, ahol szót kér az engedelmesség, az ignáci lelkület és a Jézus Szíve-tisztelet, illetőleg azok teológiai értelmezése. Igézetes, összefogó, egységbe foglaló „ősszavakat" (Urworte) keres (534) – a lelkiségre, a vallásos gyakorlatra, valamint a teológiára –, s egyik ilyen „ősszót" a „szív"-ben véli felfedezni. Az ilyen „ősszavak" manapság másképpen jelennek meg, elvben azonos fogalmakat takarnak, de világias, semlegességet célzó formában. A sorból mintegy kirí a „Megfontolások a világi intézmények teológiájával kapcsolatban" („Laikusok és szerzetesi élet") (159–391), amivel nyilvánvalóan Hans Urs von Balthasar egy írására reagál. Két tanulmányára külön felhívnám a figyelmet. Egyik „A teológus – a teológusok mai képzésének kérdéséhez" című (334–359). Ebben Rahner felhívja a figyelmet arra az elaprózódásra, amit a pusztán enciklopédikus teológiai képzés eredményez, ő – ezt utólag bátran állíthatjuk – megjövendölte, hol foglal helyet az a fajta tárgyi tudás, amelynek nincs a valóságban hatni képes középpontja, ami nemcsak információkat nyújt, hanem valóban képezni is képes (339), és a teológia Rahner értelmezése szerint tudomány mivoltában valamennyi tudomány közül a legkevésbé nélkülözheti az egzisztenciális orientáltságot (354). Tudományosság és lelkipásztori beállítottság Rahner szemében egyáltalán nem egymással feloldhatatlan fogalmak, ellenkezőleg: mivel a teológia feladata, hogy a lelkipásztori működésre koncentráljon, a lelkipásztori munkának szinte követelménye az elmélyülés és a fokozott tudományosság. (Lásd 349.) Továbbá, hadd utaljunk a már-már régimódiasan ható címre: „Az egyházközségi könyvtár", ami mögött a „könyv teológiája" rejlik. Ebben a műben Rahner szembehelyezkedik a világnak „természetre" és „kegyelemre" történő kétfokozatos beosztásával, mert „végül is a kereszténynek a kereszténységet a világ dolgaiban kell megvalósítania"(478). És amit az anonim keresztény világról mondanak, azzal kapcsolatban így vélekedik: „Az ember ott, ahol nem akar más lenni, mint homo religiosus, amikor is közvetlenül és kizárólagosan csak kifejezetten keresztény ösztönzésből akar élni, emberileg elszegényedne, és többé nem lenne a kereszténység teljes kibontakozását magában foglaló feltételek birtokolására képes szellemi alany." (477.) Micsoda ellentét a Rahner által felállított követelmény és az egyházban ma terjedőben levő fundamentalista irányzatok között, amelyek egyértelmű választ szeretnének adni homályosan feltett kérdésekre is. Itt a „kulturális dimenziók Isten akaratából való profanitásáról" van szó (48), nem pedig a sátán ámítását kell legyőznünk, amellyel az a réseken keresztül egy steril, merev és fiktív orbis christianus-ba hatol be. Továbbá, szinte kurtán, egyszerűen, igyekezve meggyőzni minden túlzottan aggályoskodót: „az igazi kereszténység feladata és joga, hogy ezeket a mai, modern állapotokat elfogulatlanul úgy értékelje, mint olyan világot, ahol alapjában véve bárki éppen olyan jó keresztény lehet, mint régen." A Küldetés és kegyelem jó lelkiismerettel ajánlható bevezetésként Karl Rahner sokszor nehezen érthetőnek jellemzett életművéhez. Ezek a tanulmányok, a kor által meghatározott szóhasználatot is beleértve, ma is mindenképpen aktuálisak, amint azt néhány példával illusztrálni próbáltuk. Így ez az új kiadás Rahnernek egyik fontos törekvését tartja napirenden: a teológiai megfontolások jelentőségét a pasztorációs munkában. Szóval, Karl Rahner mint lelkipásztor? Tudományos munkát végző lelkipásztor? Vagy lelkipásztorkodást művelő tudós? A kérdőjeleket nem retorikai jelzésnek szántuk. Ha azt akarnánk, hogy maga Rahner válaszolja meg ezt a kérdést, azt a megjegyzését idézhetnénk, amit a börtönlelkészek előtt tett: „Tudjuk, hogy minden emberben egy örök végzet van megvalósulóban, ami a mindennap jelentéktelenségében és abban a szánalmas tucatlényben, az emberben érlelődik. Ezt mindnyájan tudjuk, sose vitattuk. De nem éljük meg. A mérhetetlen méltóság, az elveszíthetetlen nemesi titulus, az a tény, hogy minden ember végtelenül több mint ember, nálunk messzemenően roppant sovány, vasárnapi ideológia, amit elméletileg nem vitatunk, mert nem fáj, és nem akadályoz meg mindennapunkban, hogy a mindennap normái és magatartásformái szerint éljünk." (453.) Az absztrakt teológia, a tudomány elefántcsonttornyában írva, amikor az a veszély fenyegeti, hogy ideológia lesz belőle, folyékony szóözön, amely senkinek sem fáj – más képet mutat. Már csak Rahner szenvedélyes hangján is érződik, hogy ezek az előadások nem magányba zárkózva, íróasztalnál születtek, közömbösen a világ kérdései iránt, mintegy az egyház örök kérdéseit ismételgetve. „Kemény, józan – ha kell, kínzó – kérdéseket feltenni már önmagában is a lelkiség egy aktusa, ami minden szellemileg éber kereszténynek kötelessége'' – mondta Rahner a diáklázongások idején egy Jézus Krisztusról szóló elmélkedésben. És hetvenhat évesen jelentette ki az osztrák rádió egy „Esti stúdiójában": „A teológiát mindig a kinyilatkoztatás, a szentbeszéd, a lelkipásztorkodás érdekében műveltem."8 Majd tovább: „nem vagyok tudós, és nem is akarok az lenni: keresztény szeretnék lenni, akinek számára a kereszténység komoly dolog, aki elfogulatlanul áll szemben korunkkal, és hagyja, hogy a kor ilyen, olyan, emilyen meg amolyan, és húsz másmilyen problémát vessen föl neki, amin aztán elgondolkodik; ha valaki ezek után az ilyesmit teológiának nevezi, akkor rendben van." Karl Rahner – ez az ember, aki „ilyen meg olyan" problémákat adat fel magának – olyasvalaki, aki egész gazdag élete során hivatásként művelte a teológiát, nyilván tűrte, hogy befogják bizonyos kocsik elé. Ami VI. Pál pápa egyik körlevelének egy részletére emlékeztet. A körlevél „A mai világ evangelizációjának kérdéséről" szól, s ebben a pápa egy előadásból idéz: „a mai ember inkább hallgat tanúkra, mint tudósokra, és ha a tanú egyben tudós is, akkor azért hallgat rá, mert az illető egyben tanú is." (Evangelii nuntiandi, 41). „A hit tanúja" megtisztelő címet méltán alkalmazhatjuk Karl Rahner tudományos életére, ő a maga által is gyakran átlagosnak jellemzett életével mutatta be, amit korunk embere mind közösségekben, mind közösségeken túlmenően, az egyetemeken, katolikus összejöveteleken, ökumenikus találkozókon és a teológiai fakultásokon keres: hitelességet, intellektuális tisztességet. A lelkipásztorkodás – kérdőjellel tudományosként értelmezve – kényszerű visszahúzódás, miközben ha Karl Rahner teológiai művével foglalkozunk, arra a felismerésre jutunk, hogy korunkat, sok egyéb mellett, hamisan feltett, mesterkélt – mert konstrukciós – alternatívák dilemmája gyötri. Tudomány és lelkipásztorkodás nem áll szükségképpen szemben egymással. Ellentétben állhatnak egymással ott, ahol érvényét vesztette a tétel, mely szerint minden professzornak ugyanakkor gyóntatónak is kell lennie. Rahner élete a bizonyság, „mennyire rövidlátó és ostoba dolog megkülönböztetést tenni ülő és térdeplő teológia között" . Minden további nélkül egyetérthetünk a Küldetés és kegyelem kiadójának megjegyzésével, amikor az ötödik kiadás bevezetőjében így ír: „Rahner a kérdések feltevésének művészetével és a bátorsággal, amellyel új utakra lép, túlvezet a katolikus teológia hagyományos lehetőségein, segít, hogy sokkal élőbben megtapasztaljuk a teológiát, és arra buzdít, hogy örömünket leljük benne." Találjunk örömet ebben a „télies korunkban" a teológiában, ne zárkózzunk el tőle; ez maradandó kívánalom. A teológus Karl Rahnerre és a Küldetés és kegyelem c. művében megjelent „Adalékok a pasztorálteológiához" c. tanulmányára való emlékezés azért is kockázatos, mert felold egy varázslatot. A teológiailag megalapozott lelkipásztori munka hitelessége ugyanis szétrombolja a szenvedélyesen ágáló, merev elvekre épülő lelkipásztori eszményt, amely nem érdekelt abban, hogy az egyházban felnőtt keresztények aktív szerephez jussanak. Karl Rahner első gondja az ember: „Tudjuk, hogy minden emberben egy örök végzet van megvalósulóban, ami a mindennap jelentéktelenségében és abban a szánalmas tucatlényben, az emberben, érlelődik." Jegyzetek 1 Karl Rahner: Sendung und Gnade, Küldetés és kegyelem. Adalékok a pasztorálteológiához. Ötödik, bővített kiadás. Bevezetés, jegyzetek és mutató Karl H. Neufeldtől. Innsbruck, Wien: Tyrolia, 1988 (VI és 576 old.) Lásd Mein Problem. Karl Rahner antwortet jungen Menschen. (Az én problémám. Karl Rahner fiataloknak válaszol,) Freiburg, 1982. – P. Sproschill nemrégiben a bécsihez hasonló központot létesített Bukarestben; ő maga is jelenleg ott él. (Szerk. megj.) Lásd M. Schmid: „Mitarbeiter im Wiener Seelsorgeamt" (Munkatársak a bécsi lelkipásztori hivatalban) 1939–1944 a Karl Rahner, Bilder eines Lebens (K. R. képek egy életről) c. műből. Kiadó: P. Imhof és H. Biallowons, Freiburg, 1984. 36–38. H. Vorgrimler: Karl Rahner verstehen, eine Einführung in sein Leben und Denken (Karl Rahner megértése. Bevezetés életébe és gondolkodásába), Freiburg, 1985/1988, 97. – Rahner maga emlékszik vissza az „írások" (Schriften zur Theologie) c. művének 4. kötetében (Zürich, 1960): „Az efféle dogmatikai kutatásokból levezethető lelkipásztori megfontolások és a dogmatikai kutatások közti összefüggésekkel kapcsolatban nem meglepő, ha bizonyos tanulmányok, amelyeket a Küldetés és kegyelem c. művemben összefoglaltam, éppen úgy illettek volna ebbe a kötetbe is (és viszont). A Küldetés és kegyelemben mindenekelőtt a "Megváltás valósága a teremtés valóságában« c. tanulmányra utalok, továbbá még a következőkre: »Az egyén üdvtörténeti jelentősége az Egyházban«, »Hálaadás mise után«, »A szentséglátogatásról«, »Primátus és püspöki méltóság«, »Elöljáró dogmatikai megjegyzések a diakonátus megújításával kapcsolatos helyes kérdésfeltevéshez«, »Megfontolások a világi intézmények teológiájával kapcsolatban«". (7) Bevezetéssel, egyes, a mai olvasó számára nem magától értetődő utalásokkal kapcsolatos jegyzetekkel, Rahner megjegyzéseivel, valamint névjegyzékkel és címszójegyzékkel bővítve. 6 Lásd P. M. Zulehner: „Mert Te megelőzöl bennünket kegyelmeddel tetteinkben. . ." A mai lelkipásztorkodás teológiájához. Paul M. Zulehner: „Beszélgetés Karl Rahnerrel. Andreas Heller közreműködésével." Düsseldorf, 1984, 3 1987, 139–140. Mint már a 2. kiadásban, Zulehner utószava ezzel a mondattal végződik: „Sokkal inkább világossá válik, hogy a theologia pastoralis még ma is mennyit köszönhet Karl Rahner teológiájának." – Lásd ugyancsak: A. Röper: Karl Rahner mint lelkipásztor, Innsbruck, 1987. 7 K. Rahner: Hiszek Jézus Krisztusban (Teológiai meditációk, 21). Einsiedeln 1968, 8. 8 Der Werdegang eines Theologen (Egy teológus életútja) (Beszélgetés Peter Pawlowskyval), K. Rahner „Im Gespräch" c. művéből. 2. kötet, kiadó P. Imhof és N. Biallowons, München, 1983. 146–153. 140. 9Uo. 15.sk. 10 H. Vorgrimler: „Grundzüge der Theologie Karl Rahners", in: K. Rahner: Sehnsucht nach dem geheimnisvollen Gott. (Karl Rahner teológiájának alapvonásai, K. Rahner Sóvárgás a titokzatos Isten után c. művéből.) Profil-Bilder-Texte, kiadó: H. Vorgrimler, Freiburg, 1990. 11–50. 13.
Karl Rahner önéletrajzi vallomásában így tárta fel jezsuita hivatásának és lelkiségének rugóit: „Amikor jezsuita lettem, nem akartam tudóssá válni, nem törekedtem akadémiai pályafutásra, hanem szerzetes és pap akartam lenni, és akár jól, akár rosszul sikerült is, végeredményben egész életemben ez számomra magától értetődő maradt. Igyekszik az ember Istent szolgálni, imádkozni, az Eucharisztiát megünnepelni, elmélkedni, adott esetben rózsafüzért imádkozni, mint pap egész évtizedeken át a latin breviáriumot mondani, mint lelkipásztor magát az egyház rendelkezésére bocsátani (. . .) Ehhez járul a szorosabb értelemben vett jezsuita lelkiség. Ezt tévesen úgy szokták érteni mint akarat-akrobatikát, hűvös és tartózkodó sztoicizmust vagy valami hasonlót. Valójában azonban az igazi, hitelesen ignáci lelkiség egészen más; olyasmi, aminek új feltárásához és megfogalmazásához pl. az 1968-ban meghalt Hugo bátyám jelentősen hozzájárult. Számunkra Ignác elsősorban a misztikus, olyan ember, aki titokzatos és radikális egységben él Istennel, akit misztikus közvetlenségben tapasztal meg és tulajdonképpen ennek a találkozásnak a mélységéből, az abszolút Titok közelségéből alakítja az az életét."
Tarjányi Zoltán SZELÍD REFLEXIÓK A HITOKTATÁSRÓL Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvében Nagy Töhötöm elmond egy nagyon tanulságos esetet. Fiatal páter volt, amikor provinciálisa felkérésére bírálatot írt valamelyik társa benyújtott tervezetéről. Ő negatív véleményt adott róla, s csak később derült ki, hogy egyik számára igen rokonszenves társának munkájáról ítélkezett. „Később gondolkodtam az eseten, és bevallottam magamnak: ha tudom, hogy kié a tervezet, kedvező véleményt adtam volna, mert az embert befolyásolják az egyéni érzések, szimpátiák és egyéb indulatok, amelyek nem a rideg igazság, hanem sokszor a tévedés felé vezetik." Távolról sem azért utalok e megszívlelendő tapasztalatra, mert elmarasztaló ítélet van bennem a hittankönyvekről szóló vita résztvevőivel kapcsolatban, hanem mert egyiküket sem ismerem személyesen: mindannyian mintegy típusként jelennek meg előttem. Bajtai Zsigmond, Tamás László, Szucsák József és Udvardy György: mindnyájuktól elnézést kérek előre, hogy vitacikkeik alapján egy-egy elnagyolt karakter képében szerepeltetem őket, s szólok hozzá gondolataikhoz. Bajtai Zsigmond szememben a kitartóan lelkesedni tudó hitoktató pap típusa, akinek a Gondviselés egy adott pillanatban sajátos elégtételt adott: igaz, hogy álnéven, igaz, hogy külföldön, de megjelent egy hittankönyve. Tegyük hozzá: joggal vált népszerűvé, hiszen az akkori ún. pártállami korszakban itthon csak nagyjából Nagy Konstantinig engedélyezték az egyháztörténelemről szóló hittankönyvek anyagát. Amikor pedig beköszöntött a szabadság érája, hatalmas, több évtizedes hitoktatói tapasztalatát könyvsorozattá, mégpedig nyomdát látott könyvsorozattá fejlesztette. Sokan használják könyveit, szériája immár egyike az igen széles hittankönyv-választéknak. Ami miatt szerény, de határozott bíráló megjegyzés illetheti, az egyrészt könyveinek illusztrációs anyaga, másrészt – s ez fontosabb szempont – alapelve: „nem az való a leckébe (ti. a hittankönyv egy-egy témájáról szóló leckébe), amit tanítunk, hanem az, amit a gyermeknek meg kell tanulnia." (Távlatok 5.) Elismerem, hogy szükség van memoriterekre, főként a liturgiához kapcsolódó szó szerinti imádságokra és formulákra; azt is készséggel elismerem, hogy ez a látószög szabadságot biztosít a hittanóra fölépítésében a hitoktatóknak. Mégis azt kell mondanom, hogy optikája a zsinat előtti hitoktatás sajátos túlélését jelenti a szememben. De nem mondom, hogy nem lehet így életképesen hitoktatni: bizonyság erre a szerző és azok tapasztalata, akik könyvei alapján eredményesen végzik a hitre nevelést. S még valami: megtámadtatása után imponálóan visszafogottan válaszolt, bár érthetően védekező alapállásból. Mind az öt megjegyzésében (Távlatok 12/13) hiteles igazságokat fogalmazott meg, igen mértéktartóan. Tamás László is idősödő plébános, mint az Bajtai Zsigmond cikkéhez írt hozzászólásából kiderül (Távlatok 7). Ő is – jó értelemben vett – megszállott hitoktató, sőt hittankönyvszerző. Minden mondatából a hitoktatásért való aggódás sugárzik. Mélységesen igaza van, amikor a nulladik órában megtartható hittanóra lehetetlenségeiről szól. Ő a rendszeres vetítés híve, óriási anyagot összegyűjtött már – minden elismerés megilleti érte: a falusi gyerekeket ezzel a módszerrel tudja a hittanhoz vonzani, tudatosan alkalmazván a szemléltetés sok előnyét, ő is típus a szememben: a gyerekekért való harc „szent öregje", aki rátalált arra a módszerre, amely egyéniségének és lehetőségeinek a legjobban megfelel. Ismerni ilyen papokat: vagy a vetítés, vagy a rajzolás, vagy valami más szemléltetés elkötelezettjei. Csak tisztelet illetheti őket: nem fáradtak bele a sokszor kilátástalannak tűnő, s főként eredménytelennek tűnő harcba, s megőrizték hittanosaik zömét a legnehezebb időkben is. Ám Tamás László is zsinat előtti felfogású: a hittankönyveket katekizmusnak tartja. S látván, hogy mennyire elfelejtik a hittanosok a régebben tanult hitigazságokat, s hogy kamaszkorukra mennyire tájékozatlanná válnak a hitben, a következőt tanácsolja: a jó hittankönyv a rövid, amelyet szó szerint meg lehet taníttatni. „Ezen a katasztrofális helyzeten csak akkor leszünk képesek változtatni, ha úgy tanítunk, hogy már az iskolában közösen tízszer, húszszor, százszor elmondjuk a leckét." Ismétlem: szükség van a memoriterre, de az is biztos, hogy e nézőpontnak piedesztálra emelése elhibázott lenne. S Tamás László, a számomra ismeretlen idősödő pap el kell, hogy ismerje: áldozatos papi életének, s benne hitoktatói munkásságának a valódi hatása nem azon mérhető le, hogy azok, akik gyerekkorukban hittanosai voltak, mennyi információra emlékeznek. Lehet, hogy csak a nagy ünnepeken mennek el templomba, s valószínűleg nagyon tétovák, amikor saját gyermekeik hittel kapcsolatos kérdéseket vetnek fel nekik. De ha az aortában nem is, a hajszálerekben – emlékezetükben, szívükben – ott van a hiteles pap hitoktató hatása, s a Gondviselés bármikor olyan körülményeket teremthet számukra, hogy egy kis lépéssel ismét az egyház élő közösségi élete felé fognak közeledni. Hinnünk kell – hisz sokszor igazolódik emberileg, mérhetően is –, hogy minden hiteles hitoktatói buzgóság megtermi gyümölcsét, azaz nem tűnik el kimutathatatlanul a tanítványokból, hanem felszívódik bennük. Az Igazság mindig hatékony lesz és marad. Szucsák Józsefet sem ismerem, így – tőle is elnézést kérve a leegyszerűsítésért – őt is típusnak látom a Távlatok 10. számába írt cikke alapján, ő az a buzgó hitoktató, akinek sok igaz felismerése van, nagy igazságra csodálkozik rá lényeglátóan; következtetése mégis – szelíden és határozottan mondom – teljesen félrevinné a katolikus hitoktatást, azaz a katolikus hitre nevelési tapasztalatot. Kezdjük állításom elejével: igaz felismerése a pártállami időszak teljesítménykényszere, bár én nem egészen ezzel magyarázom a kamaszok tanulás elleni lázadását. Inkább azzal, hogy nem a tudás megbecsülésére épült fel a hál' Istennek megbukott társadalomszemlélet: közismert az az általános példa, hogy a már a két osztályt ismételt 16 éves nyolcadikost újra bukással megfenyegető pedagógusnak cinikusan, s valljuk be, igazul válaszolhatott a diák. Hogy ő pár napos munkával többet fog keresni mondjuk egy kőműves mellett, mint tanárja egész hónapban a nagy tudományával. Tehát alapjaiban torz volt az értékszemlélet. Természetesen sok részigazságát elismerem „típusomnak", pl. a pedagógustársadalom szakmai lezüllését, ill. lezüllesztését. Azzal is egyetértek, hogy felfogásában helytelennek minősíti a szajkózásra építkezést, s hogy a hitoktatóval szembeni elsődleges követelménynek az élő hitet kell tartani. A Jézus mondatára támaszkodó („az én tanításom lélek és élet'') hitélmény-centrikusságot azonban sok szempontból riasztónak és megkérdőjelezhetőnek vélem. Az ún. bizonyságtétel műfaját időszakonként jogosan használhatja a hitoktató, sőt még kívánatos is, főként akkor, amikor a katekézis anyagában olyan bibliai vagy egyháztörténelmi anyagot kell tanítani, amely arról szól, hogy Isten beavatkozik az egyes ember életébe, élő módon helyet foglal benne, s a megszólított fontos üzenettel rendelkezik a közösség számára. Ilyenkor jogosult egy-egy korunkbeli hitélmény felmutatása, ahogyan pl. jogosult Ady vagy Villon ilyetén szerepeltetése is, hiszen az ő Istennel folytatott tusakodásuk is eligazító tényező lehet. Az élő emberek beszámolóiból példákat kiragadni, nem beszélve a kiforrás felé még csak haladó kamaszoktól hitbeszámolók kölcsönzéséről – nos ennek a felfogásnak komoly veszélyei vannak. Mi a veszély? Az is, hogy letaglózó élményekre áhítozássá formáljuk az ifjak vallásosságát. Az is, hogy nem tudjuk az életáldozattal hitelesíteni vallomásukat – nem hiába csak már meghalt embereket avat szentté, azaz tesz példaképpé az egyház. Mi a biztosítéka, hogy 10 év múlva több gyermeket elfogadó és kereszténynek nevelő ifjú férj vagy feleség lesz a bizonyságtevőből, s hogy elkötelezett keresztényként fogja megélni a szenvedésnek, betegségnek, öregedésnek stb. válságait? Vallomásokból, megtérésekből könyvet összeállítani – üdvös, fontos feladat. Időszakonként a hittanon egy-egy példára ráirányítani a figyelmet –jogos és helyes pedagógiára vall. De hitoktatási segédkönyvet szerkeszteni az ilyen vallomásokból – ez abszurdum lenne. Éveket eltölteni a VII–VIII-os gyerekekkel a hittanon, s nem a szentek által bemutatni a keresztény élet valódi konfliktusait, s nem a Bibliát, a szentségeket, a parancsokat, a liturgikus életet tanítani a legodaadóbb oktatói (= érdekesen) és nevelői (= hitelesen, életképesen, vonzóan) eszközök latbavetésével, hanem korunkbeli hitélmény-vallomásokra támaszkodni folyton: ez az abszurdum. Tudom, kisarkítottam Szucsák József gondolatát, de muszáj volt: a hitre nevelés valójában nem más, mint a múltban kapott kinyilatkoztatásba és annak értékvilágába való beépítés. A Biblia-ismeret és a kegyelmi eszközök által az egyház küldetésébe tagozódunk bele, s így a jelenben, a mi életünk által hoz gyümölcsöt a világ végi beteljesedés felé haladó üdvtörténetté emelkedett történelem. Udvardy Györgyöt sem ismerem. A Távlatok 14. számában közölt cikke miatt lett a szememben szakmai igazságot okossággal képviselő tanítónak a típusa. Terminológiai (katekizmus és hittankönyv) és fogalmi (katekézis és hittankönyv) tisztázásokat olyan lényeglátóan és ügyesen képes megvalósítani, hogy minden sora mögött ott van a tanítani – tehát nem kioktatni – akarás szerénysége. Tömören felvázolja a II. Vatikánum utáni tanítóhivatali dokumentumoknak (Általános Kateketikai Direktórium 1971, Evangelii nuntiandi 1975, Catechesi tradendae 1979) követelményrendszerét, amely a hittankönyvekkel szembeni elvárásokat tartalmazza. Bár az eddigiekből is kihámozható jó pár szempontom és hangsúlyom, legyen szabad kiszélesítenem a problémakört, s egyszerre elvi s mégis praktikus távlatban röviden áttekinteni a hittankönyvek és hitoktatók, azaz a magyar katolikus hitoktatás ügyét és közeljövőjét. a) Hittankönyvek. A Hamvas Endre nevével jegyzett könyvek után valóban nagy szemléletmód-változást jelentett az 1971-ben megindult új hittankönyvsorozat. Talán sokkhatást is eredményezhetett, hiszen gyökeresen szakított a katekizmus műfajával, s valóban a korszerű hitre nevelés követelményeinek megfelelő elvek alapján íródott. Például neveléscentrikus volt: messzemenően figyelembe szándékozott venni a gyermekek életkori sajátosságait; kérügmatikus volt: nem hitigazságok rendszerét akarta a tanulók elé tárni, hanem azt az örömhírt = evangéliumot, amelyet Krisztustól örökölve be lehet építeni az ember életébe. Meg tudom érteni idősebb kollégáimat, hogy sokáig idegenkedve kezelték az új hittankönyveket. Megjegyzem: az első könyvekhez nagyszerű segédkönyvek is készültek, s ezek használata, sajnos, nem terjedt el. Az alapvető nehézség, hogy a magyar egyház – s benne a magyar hittankönyvírók – objektív okok miatt kimaradt a spontán, tisztázó fejlődésből. A szabad országokban nagy viták s nagy tisztulások után alakultak ki a sajátos hittankönyvműhelyek, melyek az alapelvekben megegyeznek, de látószögben vagy módszerben különféle választási lehetőséget biztosítanak a hitoktatóknak. Nálunk 1990-ben született meg a spontán fejlődés lehetősége, s egyelőre inkább a revolúciót és nem az evolúciót látjuk: hirtelen rengeteg hittankönyv jelent meg a piacon, a legtöbb, sajnos, segédkönyv nélkül. Az azonban már most látszik, hogy egy-egy műhely nálunk is körvonalazódik (Budapest, Győr, Szeged), s néhány termékeny hittankönyvszerző is folyton új kötettel áll elő. Két dolgot fontos hangsúlyoznunk: 1) aki a tanítóhivatal útmutatásait is figyelembe veszi, elvben jogosult hittankönyvet írni és kiadni; 2) nem szabad túlértékelnünk a hittankönyv szerepét. Hogy ki milyen hittankönyv alapján tanít, az nagyon sok esetleges dolog függvénye: az előd milyen könyveket kedvelt, a plébános milyen kiadványokat favorizál, s egyáltalán melyeket lehet jelenleg kellő példányszámban beszerezni. Mindenki ismeri az alapelvet: a zseniális hittankönyvből is lehet életképtelen és unalmas hittant tartani, és viszont. Legyen meg hát bennünk az igényesség mellett a realitások türelmes tiszteletben tartása. Tegyen meg mindent az egyház vezetése, hogy színvonalas és használható hittankönyvek szülessenek (nem lehet elégszer hangsúlyozni: segédkönyvekkel együtt!), s akkor nálunk is belátható időn belül kialakul az egyszerre sokszínű és egyszerre zsinati szellemű választék. Ehhez pedig a termékeny viták fórumait kell kialakítani: ebben áll a szakemberek és a hierarchia felelőssége. b) Hitoktatók. A 27 056 jelenlegi katolikus hittancsoport elenyésző részét vezetik papok, s arányuk bizonyára még kisebbé válik a jövőben. Ezért talán nem megbotránkoztató, amit mondok, s talán túlságosan általánosító is: a papok jó része nem szakszerűen, de megfelelő hatásfokkal végzi a hitoktatást. Ugyanis nem sokan lehetnek, akik tanmenettel, óravázlattal, az oktatási és nevelési cél állandó kitűzésével, haladási naplóval fölszerelkezve tanítanak. Túlterheltek, s a korosabbak nem is kaptak kellő pedagógiai és kateketikai kiképzést. De a papi élet oly sok reális tapasztalattal vértezi fel őket, hogy a gyerekek figyelmét lekötő, lelküket valóban megszólítani tudó hittanokat tudnak tartani. És: a gyóntatással, a prédikálással, a lelkivezetéssel stb. olyan sokrétűen és komplex módon tudnak beleavatkozni a hittanosok életébe, hogy hitoktatásuk jórészt megfelel a hitre nevelés követelményének. Nem állítom, hogy kettős mércét kell alkalmazni – hogy ti. a pap-hitoktatóktól ne kérjük számon a hitoktatókkal szembeni elvárásokat –, de az esetleges hiányosságokkal szemben, bevallom, inkább megértő, mint felháborodott vagyok. A világi hitoktatók képzése az elmúlt években szélesedett ki. Budapesten, Egerben, Szegeden, Veszprémben hittanárok kiképzése folyik, s a tanítóképzőkben is megindult ez a folyamat, nem beszélve a sok helyi ún. hitoktató-képzőről és teológiai tanfolyamról. Néhány évtized alatt tehát elegendő hitoktató áll majd rendelkezésre. A civil hitoktatóknál a regionális továbbképző központok mielőbbi kialakításáról kell gondoskodni; szemléltetési eszközökhöz hozzájuttató centrumokat kell kialakítani; s a tantestületbeli jogi és financiális helyzetüket kell tisztázni. De mindenekelőtt bátorítani kell őket, hogy ne fáradjanak bele a gyerekek megtartásáért vívott küzdelmekbe, hanem állhatatosan munkálkodjanak azon, hogy méltó helyet kialakítsanak maguknak a helyi egyházi közösség életében. Aki buzgó a tanításban, a családlátogatásban, a hitvalló életben, egy évtized alatt magától értetődővé tudja tenni helyének és szerepének fontosságát a helybeliek tudatában. A városokban – ez előre látható – gyorsabban kialakul ez, a falvakban még sokáig azok segítségére kell támaszkodnunk, akik azt egyáltalán fölajánlják, hiszen szolgálati lakás nélkül mindig nehéz lesz jól képzett hittanárhoz jutni. Ám a városokhoz nem csak előny, hanem egyfajta veszély is kötődik, s néven nevezem, bár tudom: sokan fölszisszennek. Arról a veszélyről beszélek, ami a lelkiségi mozgalmakból származik. Sok jó szándékú fiatal egy adott lelkiségi mozgalomhoz kötődő csoportban kapja meg hivatását az elkötelezett keresztény életre, s benne pl. a hitoktatásra. S neki nem annak a mozgalomnak harcosaként kell majd a hitoktatást végeznie, hanem mint akinek mögötte áll az egyetemes egyház tekintélye. Minden tanítványa ismerheti sajátos vonzódását, annak értékeit, de nem mozgalma tagjává kell nevelnie őket. Bízzunk abban, hogy e tekintetben is érvényesülni fog az egyház hosszú távú tapasztalata: például sokáig a jezsuiták kezében volt a papnevelés, mégsem jezsuita lelkületű, hanem ún. egyházmegyés lelkületű, használható és teherbíró, buzgó papokat adtak az egyház közösségének. Ugyanez a helyzet a szerzetesi iskolákkal. Reméljük, hogy a lelkiségi mozgalmakhoz tartozó hitoktatók is egyszerre meg tudják őrizni speciális megérintettségüket, valamint a minden stílust tudó nevelői objektivitásukat. c) Hitoktatás. Minden erőfeszítést mozgósítanunk kell, hogy ahol igény mutatkozik rá, katolikus iskolákat hozzunk létre. Ezekben fokozottabban tud a hitoktatás hitre neveléssé változni, hiszen maga az intézmény szellemisége, az órarendbe iktatott hittanok hatékonysága, valamint az iskolai ünnepségek spirituális jellege, s nem utolsó sorban a tanítványok szüleire tett hatás meg tud sokszorozódni. Konkrétan: sokkal több lehetőség nyílik a liturgiához kapcsolásukra, azaz a katolikus élet legmélyebb és legfontosabb dimenziójába való beépítésükre. A gyerekeket és családtagjaikat megcélzó komplex hatásrendszer – nagy türelemmel párosulva – néhány évtized alatt számottevő nívóemelkedést produkálhat a magyar katolikus egyház életében. Katolikus iskoláink lesznek a centrumai a társadalomban betöltendő kovászszerepünknek. Ahol ilyetén iskolai jelenlétre nem nyílik módunk, ott is hinnünk kell abban, hogy bármennyire töredékesen is, de a hitoktatás által a kezünkben van a keresztény jövő formálásának a lehetősége. Még sokáig szükség lesz a templomi katekézisre is, elsősorban a szentségekre felkészítő hitoktatás miatt. De az ifjúsági, felnőttifjúsági katekézis, a fiatal házasok, házasok, magányosok stb. katekézise, bibliaórái és összejövetelei miatt is. E tekintetben még sok anyagi (termek kialakítása, berendezése, fűtése) és szellemi (magától értetődővé tenni a gyakorló keresztények körében, hogy mindenki a vasárnapi szentmisén kívül még egy speciális élethelyzet szerint is bekapcsolódjon az egyházi közösség életéhez) beruházásra van szükségünk. Ahol csak lehetséges, gyermekhittanosaink elé a többgenerációs hitoktatás-modellt kell állítanunk mintegy természetes távlatként: akárhány évesek is vagyunk, törekszünk hitünk elmélyítésére s a közösség tanúságtevésében való tevékeny részvételre. Ez a záloga annak, hogy a ránk bízottak körében kialakuljon a helyes egyházszemlélet: kereszténynek lenni annyit jelent, hogy Krisztussal egyesült életet élek, s élő módon benne vagyok a krisztusi közösség küldetésében. Mindennek széles körben történő kialakításához és organikus továbbfejlesztéséhez szükséges, hogy legyenek több választási lehetőséget biztosító, mégis a katolikus egyház hitét kifejtő hittankönyvek; legyenek saját egyéniségüket nem feladó, mégis alkalmazkodóképes, képzett és hiteles életű hitoktatók. S persze legyenek szakmai viták, legyenek, ha kell, ütközések – ám legyenek bölcs kompromisszumok is. Ha az egymástól tanulni akarás és az együttműködési készség vezérel mindnyájunkat, akkor bővelkedni és szűkölködni is tudunk (Fil 4,12), Lélekkel mindent megvizsgálni tudunk (1Tessz 5,21), régit és az újat egyensúlyban képviselni tudunk (Mt 13,52). Így lesz keresztény életünk, s benne hitoktatásunk egyszerre csábítás és igazmondás (2Kor 6,9): vonzó módon képviseljük léttöbbletet adó Mesterünket, de az igazi és teljes üzenetet és örökséget vállalva. Azt próbáltam bemutatni, hogy a hitoktatás mennyire átfonja az egyház teljes életét, s azt kívánom, hogy minden hitoktatásért aggódó keresztény II. János Pál pápa tanítását hordozza szívében: „A kateketikai tevékenység az egyház küldetésének abszolút elsőrendű feladata. Az egyház a katekézisnek kell, hogy szentelje legjobb energiáit." Az összes lehetőségek és segédeszközök mellett – mert hiszen az egyház minden tevékenységének van valamilyen hitoktatási vonatkozása – a hittankönyvek nem hogy elveszítették volna fontosságukat, hanem éppen fokozott jelentőségre tettek szert. A hitoktatás megújulásának egyik jelentős tényezője a hittankönyvek újraírása, ami meg is történt már majdnem az egész egyházban. Sok jól sikerült mű látott napvilágot és alkalmas kincstárat adnak a hitoktatáshoz. Azt azonban világosan és alázattal meg kell vallanunk, hogy a hittankönyvek bőségével együtt járt az is, hogy félreérthető magyarázatok, valamint az ifjúság és az egyház számára egyaránt ártalmas írások is megjelentek. A megfelelőbb nyelv és az új pedagógiai módszerek alkalmazására irányuló erőltetett törekvések miatt elég gyakran megesik, hogy a hittankönyvek az ifjúságot, sőt magukat a felnőtteket is megzavarják. Teszik ezt akkor, amikor tudatosan vagy véletlenül mellőzik az egyház egyik vagy másik alapvető tanítását; illetve az egyik részének a többi rovására nagyobb jelentőséget tulajdonítanak; vagy amikor túlságosan „horizontálisan" szemlélve az egész világot, eltérnek az Egyház Tanítóhivatalától. (II. János Pál pápa: Catechesi tradendae, 49)
Udvardy György SZEMPONTOK A KATEKÉZIS MEGÚJÍTÁSÁHOZ Az olasz tapasztalat bemutatása 1994. január 24. és 27. között kateketikai konferenciát tartottak a történelmi Magyarország területéről meghívott hitoktatóknak a bécsi Don Bosco ifjúsági intézetben. A szalézi rend torinói egyetemének két meghívott előadója (Prof. Bartoloni és Prof. Damu) elméleti és gyakorlati tájékoztatót tartott az olaszországi katekézis helyzetéről. Udvardy György, az esztergom-budapesti főegyházmegye hitoktatási felügyelője jelen volt a konferencián, és részletesen leírta az egyik előadó tájékoztatását (gyakorlatilag magyarra fordította Damu professzor előadását). Itt most rövidítve közöljük az érdekes beszámolót, amelyből tanulhatnak a hazai hittankönyvírók, hitoktatók, katekéták is. Az olasz egyház – a II. vatikáni zsinat szellemében – megkülönböztetett helyet szán és elsődleges figyelmet szentel a katekézis általános lelkipásztori tervének. Hosszú folyamaton keresztül – több dokumentum közzétételével, ill. megvitatásával – alakult ki a Katekézis a keresztény életért terv. I. A kateketikai terv kialakulásának állomásai • Egyházi szinten példaértékű az előkészületben és az elterjedésben is a hitoktatás ún. bázisdokumentuma: A katekézis megújítása. Ennek hosszú előkészítése jelentős egyházi fordulatot hozott, éspedig a katekézis szellemiségében és gyakorlatában egyaránt. A megújítás a következőket érintette: – a katekézis tartalmát, – a kateketikai tevékenység módszertanát, – a katekéták képzését, – a kateketikai segédeszközök kidolgozását, – általában a katekézis feladatának tisztázását és hatékonyabbá tételét. A dokumentumot először 1970-ben adták közre az olasz püspöki kar jóváhagyásával, 1988-ban pedig újra megjelent egy „megerősítő levéllel". • A „Bázis-dokumentum" megjelenését követték a különböző korosztályok számára írt hittankönyvek (1 óvodásoknak, 4 alsós-felsős korú gyerekeknek, 2 fiataloknak, 1 felnőtteknek; ezek közül az első 6 már új kiadásban is megjelent a Szentszék jóváhagyásával, az olasz püspökök nevében; az utolsó 2 még csak az első kiadásban létezik, de már dolgoznak ezek új kiadásán). – Ezeknek a hittankönyveknek a kidolgozása és fogadtatása igen különböző volt: általános megelégedéssel fogadták az alsós és felsős hittankönyveket, ugyanakkor igen jelentős nehézségek jelentkeztek a fiatalok és felnőttek szintjén (a korosztálynak nem megfelelő kateketikai munka gyengesége és szervezetlensége miatt). De végül is minden hittankönyv igen pozitív hatással volt a katekézisre, amit talán így lehetne összefoglalni: a) világossá vált a folyamatos és az állandó katekézis szükségességének a fölismerése egy szerves pasztorális terv részeként, amely tevékenység éppen a Katekézis a keresztény életért program felismerésén alapul; b) világossá vált az életkornak megfelelő kateketikai módszer kidolgozásának a szükségessége, különös tekintettel azokra a korosztályokra, amelyek pasztorális szempontból a legnehezebbek, akiknek a katekézise a legkevésbé szervezett (serdülők, fiatalok, felnőttek); c) fölhívta a figyelmet, hogy a hittankönyv egyedül nem tudja megoldani a katekézis problémáját: nagyon fontos eszköz (mint hivatalos hivatkozási pont, mint a hitoktatás ösztönzője és segédanyaga), de a könyvek nem működnek önmaguktól, valóban nem képesek helyettesíteni a keresztény közösséget és a hitoktatót; d) más részről pedig rámutatott, hogy a Katekézis a keresztény életért a maga egészében szilárd kateketikai platformot képez. Noha nem lehet végső értékelésről beszélni, de ez jelentős állomás az olasz kateketikai megújulásban, amit folytatni kell, mindenki számára pontosan meghatározott feladatokkal; e) teljesen egyértelművé vált, hogy a Katekézis a keresztény életért tervnek a szituációt a maga teljes valóságában kell vizsgálnia, annak minden területét érintve, ha valóban egységes, iránymutató terv kíván lenni, a megszervezett és átgondolt kateketikai munka érdekében. Éppen ezért szükséges, hogy ennek a tervnek a lényegi tulajdonságát és struktúráját mindenki ismerje és értse. II. A kateketikai terv lényegi vonásai A Nemzeti Kateketikai Hivatal által összegyűjtött kiadvány (Útmutató a keresztény élethez. Az olasz kateketikai terv irányai és tartalmi szempontjai) bemutatja a Katekézis a keresztény életért meghatározó vonásait. a) A beavatás és a folyamatos hitre nevelés terve Idejétmúlt dolog a katekézisről úgy gondolnunk, hogy az nem lenne más, mint pusztán ismeretek átadása. Emellett van még egy sokkal átfogóbb és kiemeltebb feladata, ami az előzővel szoros egységben van, és azzal összefügg. A katekézis szolgálat: – a keresztény hittartalom elmélyítésének az elősegítése (a Biblia tanításával; az egyházi tradícióval; az egyház aktuális tapasztalatával, ami a liturgiában, a testvéri közösségben, az emberiség fejlődésének az előmozdításában és a karitatív szolgálatban valósul meg, a pápa vezetésével működő püspöki kollégium irányításával); – a hitelfogadás folyamatának a szolgálata; – a keresztény élet minden területébe való első és alapvető beavatás szolgálata (a liturgiába; a közösségbe; a keresztény morálisba vagy a mások szolgálatába; ezen túlmenően természetesen a „profetikus tevékenységbe", az Isten Szavának a közvetlen szolgálatába). Ezekre irányulva a katekézis igaz tartalmat és motivációt kínál, elősegít és föllelkesít a keresztény mentalitásnak megfelelő élet kialakításához. • A katekézisnek a keresztény élet minden dimenziójára kiterjedő szándéka miatt mondjuk, hogy a katekézis a „keresztény életért" van, a maga teljességében és egész ideje alatt: így végül is a katekézis a hit és az élet folyamatos integrációjának a szolgálata. • Amint mondottuk, e miatt az intenciója miatt nevezték el az olasz egyház hivatalos kateketikai anyagát így: Katekézis a keresztény életért. Összefoglalóan mondhatjuk, hogy célként a következőket foglalja magába: – állandó (kiterjed az élet minden szakaszára); – szisztematikus (a szakaszok nem különülnek el egymástól, hanem szerves egészet képeznek); – fokozatos (egy fejlődési folyamatot szolgál, tekintettel az egyén személyes fejlődési folyamatára is); – lényegi (az Üzenet lényegére és a keresztény tapasztalatra irányul); – integrált (tekintettel van a keresztény élet minden területére, ámbár a legsajátosabb feladata: a hitismeret és a hithez való egyéni kapcsolódás elmélyítése). b) A krisztocentrizmusból fakadó egység terve • A kereszténység már önmagában is Krisztus-központúságot jelent. Sajnos, a katekézis az egyház történelme során nem mindig volt krisztocentrikus (bár az autentikus keresztény élet mindig az volt: ez világosan látszik a különböző korok szentjein). Mindenekelőtt a II. vatikáni zsinattal nyerte vissza korunk katekézise egészen szembetűnő módon a krisztocentrikusság igényét. Ez a kifejezés illik az egész Katekézis a keresztény életért anyaggyűjteményre, a Bázis-dokumentumra (különösen a 4. és 5. fejezetekben) és a későbbiekben a korosztályok számára írt bármely hittankönyvre. • Jézus Krisztus: – az üdvtörténetnek és az Isten kinyilatkoztatásának a központja és beteljesítője (egyetlen szabadító és Isten legfőbb kinyilatkoztatója, egészen a Háromság misztériumáig); – a keresztény lét forrása és élő központja (Isten Szavának a meghallgatásában, elfogadásában, a szentségi életben, a testvéri közösségben, a szeretet gyakorlásában és tanúságtételben). • Jézus Krisztusban és egyedül Benne van meg együtt a keresztény tanítás és élet tökéletes egysége és helyes hierarchiája, a maga gazdag sokszínűségével. • Jézus Krisztusban és egyedül Benne valósul meg a tökéletes integráció az emberi és isteni között: ezért az ő személyének az elfogadásában tudjuk megvalósítani a hit és az élet egységét, az Istenhez és az emberhez való hűségben. c) A terv a hitnek az egyházban való növekedését szolgálja • A terv mindig szem előtt tartja, hogy az egész egyházi közösség: – a katekézis elsődleges alanya az élet tanúsága és a szó által; – a katekézis helye (az Ige hallgatásában, ünneplésében, és az életben való aktualizálásában); – a katekézisnek a célja (mert feladata bekapcsolni az egyéneket e közösségbe, és egyre teljesebben részesíteni őket annak életéből). • Ezért a Katekézis a keresztény életért nevű tervet a katekézis szolgálatában: – mindenekelőtt a közösségnek szánták, hogy használja azt – az aktuális környezeti adottságoknak megfelelően alkalmazva – a saját katekézisében. – mindenekelőtt a „megtérésre" való ösztönzést foglalja magában (ami lelki megújulást eredményez a szervezési és strukturális megújulással együtt, hogy autentikus legyen az igehirdetésben és az élet tanúságtételében, és hatékony legyen a pasztorális munkában). – minden egyes könyvében az egyház helyes megismerésére irányítja a figyelmet, és erősíti a benne való aktív részvételt (közös felelősség, a karizmákban és a szolgálatban való közösség). d) A terv „lényege": az Istenhez és az emberhez való hűség teljes integrációja • Az emberire való odafigyelés (antropológiai szempont) és az istenire való odafigyelés (kérügmatikus szempont) nem egymással szembenálló, de még csak nem is pusztán megfelelő módon egymás mellé helyezett szempontok, hanem összetartozó és egymást kiegészítő fogalmak. A tökéletes egységük éppen az üdvösség emberi-isteni tervében áll, ami az Isten-emberben, Jézus Krisztusban valósul meg. • A Megtestesülés alapvető princípiuma úgy kerül bemutatásra, mint az inkulturációnak és a különféle szociokulturális helyzethez és a benne élő személy igényeihez való alkalmazásnak az igazolása, amely igény különös módon jelentkezik korunk katekézisében. e) A terv metodológiájában elsődlegesen az „isteni pedagógiát" tartja szem előtt • A terv a maga Istenre és emberre irányuló kettős hűségében: – egyrészről elfogad minden pozitív pedagógiai megállapítást, ami az emberi nevelési gyakorlatban eredményes; – másrészt az „isteni pedagógiában" látja a szükséges hivatkozási pontot, mint az egész kateketikai folyamat mozgatóját, inspirálóját és végső horizontját. • Az „Isten pedagógiájának" a meghatározó szempontjait, amelyekhez a katekézis visszanyúl, így lehet megfogalmazni: – az üdvtörténetben minden az Isten és ember között lévő közösségi kapcsolatra irányul (dialogikus kapcsolat); – az üdvtörténetben az Isten állandóan alkalmazkodik az emberhez (a Megtestesülés princípiuma); – az üdvözítő találkozás az ember szociális struktúráinak a keretei között valósul meg (közösségi szempont); – az üdvösségnek a közvetítése azokon az eszközökön keresztül történik, amelyek képesek azt közvetíteni az ember számára, azaz a jeleken keresztül: a mindenfölött álló jel Jézus embersége; más jelek: a teremtett világ, az emberi történelem, az egyházi valóság (közösség, szentségek, az örömhír hirdetése, a szolgálat); – az üdvözítő találkozás fokozatos, az ember történelmének megfelelő. • Az elméleti megfontolásban és a kateketikai gyakorlatban is fontos metodológiai szempontként szerepel: hatékonnyá tenni, azaz megfelelő módon megvalósítani az „isteni pedagógia" ezen lépéseit. f) A terv alapvető dinamikája a „traditio" és a „redditio" folyamatos dialógusából fakad • Az „Isten pedagógiájának" legfontosabb tulajdonsága, amely bizonyos értelemben magába foglalja az összes többit, a dialogizálás, ami egy részről az Isten kezdeményezésének az ingyenességét (a meghívást) jelenti, másrészről az ember szabad válaszát (ami a hit, remény, szeretetben valósul meg). Ebből a személyek közötti dialógusból következik a „hit pedagógiájának" alapvető megjelenése – amit az egyház kezdettől fogva alkalmazott, és annak lényegétől nem tud soha elszakadni –: a „traditio fidei" és a „redditio fidei". – A „traditio fidei" az átadás, a közvetítés, ami az egyház által valósul meg, mégpedig az Istentől Krisztusban rábízott „üdvösségjelek" átadásában. – A „redditio fidei" az üdvösség címzettjének a válasza, ami a hit elfogadása által és az „új életre" való törekvésben valósul meg. • A Katekézis a keresztény életért által alkotott kateketikai tervben a „traditio fidei" a keresztény egzisztencia kialakulásának minden fázisában megvalósul, így folyamatos átadásról beszelhetünk, mégpedig a következőkkel kapcsolatban: – a Szentírás (az egyházban; egymásra épülő folyamatosságban, és különös figyelmet fordítva az evangéliumokra, húsvét fényének az egzisztenciális megvilágításában); – a hit jelei (a kereszt jele; a liturgikus jelek, és nevezetesen a szentségi jelek, az Eucharisztia ünneplésére irányulva); – a miatyánk (olyan formában, mint a keresztény imádság foglalata és minden imádságra nevelés sémája, és mint életprogram); – az új parancs (az Isten- és az emberszeretet parancsa, amin keresztül „újraolvassa" a Tízparancsolatot, és abból mint forrásból vezeti le az egész morálist); – a keresztény „tapasztalat" (vagy élet) (az abba való aktív és felelős bekapcsolódás: gondoljunk ezzel kapcsolatban a keresztény ünnepekre, a szentekre és tanúságtevőkre, a vallási hagyományokra és a különféle egyházi kezdeményezésekre); – a hit alapvető formulái (a keresztény hit lényegi tartalmának a szintézise; segítség, tanács az imához, a hit nyilvános és ünnepélyes megvallása, biblikus, liturgikus, doktrinális formulák: amelyeket fokozatosan kell bemutatni); – a hitvallás mint a keresztény hit szintetikus formája (e lépésnek a Katekézis a keresztény életért különös figyelmet szentel: mert ez a csúcsa és foglalata minden más „átadásnak"). • A „redditio fidei" – amint azt a Katekézis a keresztény életért terv célként maga elé állította – abban áll, hogy a katekézis címzettjeit elvezesse: – a hit tartalmának személyes és egyre mélyebb elfogadásához és a lelkiismeret megszerzéséhez; – olyan tapasztalathoz, amelyben az üdvösséggel való találkozás egyre mélyebben valósul meg; – az Isten megszólítására adandó személyes válasz egyéni és sajátos kifejezéséhez, hiszen a személy belül és intim módon alakul; – egy életen keresztül a hit melletti – szavakban és cselekedetekben megnyilvánuló – tanúságtételre. Más szavakkal, a Katekézis a keresztény életért törekszik: – a hit tartalmának személyes magába foglalására és új kifejezésére; – mély, belső magatartás nevelésére („fides qua creditur"), hogy a hittartalom újrafogalmazása autentikus legyen; – a hit a cselekedetekben való megélésének előmozdítására (a morális kötelességre való szüntelen buzdítással). • A „traditio-redditio" a hit élő emlékezete számára: – a keresztény múlt elfogadása; – a jelenben való megélése; – el nem halványuló reménnyel a jövőbe való vetítése. A Katekézis a keresztény életért program mindezt mindenekelőtt egy kulturális közvetítő próbálkozáson (transzkulturáción) keresztül valósítja meg, hogy a múlthoz való – lényegi és lelki – hűségben figyeljen a jelen igényeire és a jövő sürgetésére, az egyház folyamatos megújulása érdekében. * * * Befejezésül egyetlen átfogó nyitott kérdést idézünk: Dolgozni kell azon, hogy az egyházi közösség nagyobb mértékben vegyen részt a katekézis munkájában.
Igazságok hierarchiája... Az üdvösségről szóló üzenetben az igazságoknak bizonyos hierarchiája van (vö. UR 11), amelyet az egyház mindig tudott és tiszteletben tartott, amikor hitvallást szövegezett meg, vagy a hit tanításának összefoglalását készítette el. Ez a hierarchia nem azt jelenti, hogy az egyik igazság jobban, a másik kevésbé tartozik a hithez, hanem bizonyos igazságok más igazságokra támaszkodnak és azoktól kapják a magyarázatukat. A hitoktatásnak minden fokon tiszteletben kell tartania a hit igazságainak ezt a hierarchiáját. Ezeket az igazságokat négy pillér köré lehet csoportosítani: 1. A Szentháromság az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a mindeneket teremtő Isten misztériuma. 2. A megtestesült Ige, a Szűz Máriától született Krisztus misztériuma, aki a mi üdvösségünkért szenvedett, halt meg és támadt fel. 3. A Szentlélek misztériuma, aki jelen van az egyházban, megszenteli azt és irányítja: Krisztusnak, a mi Urunknak és Üdvözítőnknek és Bíránknak dicsőséges eljöveteléig. 4. Az egyház misztériuma, amely Krisztus titokzatos teste, amelyben Szűz Máriát kiváltságos hely illeti meg. (Hitoktatási direktórium, 43)
FIGYELŐ Szabó Ferenc VÁLASZTÁSOK ELŐTT Gondolatok a szabadságról és a felszabadításról Hívők és nem hívők csaknem egybehangzó véleménye, hogy mindent az ember érdekében kell elrendezni, minthogy az ember áll a földi lét középpontjában és csúcsán. [. . .] A Szentírás azt tanítja, hogy az ember Isten képmására van teremtve, és hogy képes megismerni és szeretni Teremtőjét. Isten pedig az összes földi teremtmények fölé, ezek gazdájává tette: Isten dicsőségét szolgálva uralkodjék rajtuk, és fordítsa a maga hasznára őket. [.. .] Az ember csak szabadon fordulhat a jó felé. Igazuk van tehát kortársainknak, amikor nagyra értékelik a szabadságot, és személyesen keresik. Gyakran azonban helytelen módon élnek vele: jogtalanul használják arra, hogy mindent megtehessenek, ami jólesik, még a rosszat is. Pedig az igazi szabadság éppen az Istenhez való hasonlóság fönséges jele az emberben." (Gaudium et spes, 12 és 17.) Az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó zsinati okmány, amelyből a fenti szakaszokat idéztem, azt is leírja, hogy az ember bűntől sebzett, bensőleg meghasonlott, és hogy az egész történelmen végigvonul az élet-halál harc a sötétség hatalma ellen. Ugyanakkor a hit optimizmusával hangsúlyozza, hogy az új Ádám, Krisztus megszabadított bennünket a bűntől, és „visszaadta Ádám leszármazottainak, az első bűn óta eltorzult Isten-képmásoknak Istenhez való hasonlóságukat. Az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte..." Az isteni kegyelem ott működik minden ember szívében, és nemcsak, a feltámadásban hívő ember, hanem valamiképpen minden ember részesedhet Krisztus húsvéti misztériumában. (GS 22; vö. Lumen gentium 16 és Redemptor hominis 13.) Korunk embere méltóságát főleg a szabadság kifejezéseiben veszi észre. Különösen is érzékeny arra, hogy nem kívülről beprogramozott lény, nincs teljesen alávetve a könyörtelen determinizmusoknak, hanem önmeghatározásra képes, szabadsága folytán képes befejezni önmaga és a világ teremtését, a hominizáció után humanizálni a fejlődő teremtést. Ugyanakkor képes a rosszra is, önmagát és másokat szolgaságba dönthet. A mai hívő szívesen látja Jézusban a szabad lényt, aki függetlenítette magát kora nézeteitől, vallási szokásaitól. Jézus szabad ember, főleg megszabadít a bűntől, az emberszabású Isten-képtől, a bálványoktól. Isten gyermekeinek szabadságára szólítja fel azokat, akik Lelkéből élnek. Jézus az Isten országát hirdette, amely nem e világból való: a lelkekben csírázik az igazságosság és a szeretet által, és majd a végső időkben teljesedik be. Nem politikai értelemben vett Messiás-Üdvözítő, hanem szabad próféta, aki a végsőkig teljesíti Atyja akaratát, vállalva a prófétasorsot, a vértanúhalált is. Szabadon adja oda életét testvéreiért. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni: a Szenvedő Szolga sorsát teljesíti be. A társadalmi és vallási szokások, nyomások nem fojthatják el Jézus szabadságát: független marad a mózesi törvényekkel, a zsidó hagyományokkal szemben, de úgy, hogy azokat túlszárnyalva teljesíti be: a végtelen szeretet által, amelyet a Lélek sugall és közvetít neki. Jézus megmutatta, hogy Isten (a kegyelem) nem korlátozza az ember szabadságát, hanem felfokozza azt. Isten nem vetélytársa az embernek, ahogy azt egyes modern (egzisztencialista) ateisták vélték, hiszen valóban adja azt, amit ad, cselekvőkké tesz bennünket, tökéletesíti önmeghatározó képességünket, vagyis szabadságunkat. Jézusnál nincs ellentét a vallási törvények és Isten (az Atya) akarata között: az Atya szeretete, a Vele való bensőséges imakapcsolat fiúi mivoltának kiteljesedése; szabadsága szeretettel simul az Atya akaratába, és nem a kőtáblákra vésett törvény, hanem Lélek által a szívbe árasztott szeretet lesz az autonómia, a szabadság életlendülete. A személy fontosabb a szabálynál, a szombattörvénynél, a szív tisztasága és szabadsága feledteti a tisztálkodási előírásokat. Jézus gyógyítása (megszabadítása) szombaton azt jelenti, hogy az Istennek szentelt napon nem fenntartani kell a „szolgaságot", a nyomort, hanem éppen megvalósítani a felszabadítást. A „hatalmas", elnyomó Isten – bálvány. Jézus az irgalmat hirdeti, a szabadulást hozza bűntől-bajtól; a bálványistenektől megszabadítva az igazi Isten, a Szeretet-Isten kinyilatkoztatója. Ahol pedig igazság és szeretet van, ott szabadság van. II. János Pál pápa Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevelében hangsúlyozta: „A csupán gazdasági fejlődés nem szabadíthatja fel az embert, sőt ellenkezőleg, még inkább szolgaságba taszítja. A fejlődés, amely nem foglalja magába az ember kulturális, természetfeletti jellegét, vallásos igényét, olyan mértékben, hogy el sem ismeri ezeket a dimenziókat, és saját elgondolásai szerint irányít, amelyeknek elsődlegességet biztosít, még kevésbé járul hozzá az igazi felszabadításhoz. Az ember akkor egészen szabad, ha eljut önmagához, jogainak és kötelességeinek teljességében él. De ugyanez elmondható a közösségről is. A legfőbb akadály, amelynek legyőzése szükséges a teljes szabadság eléréséhez, a bűn és a »bűn struktúrái«, amelyek abból erednek, hogy a (személyes) bűn fokozatosan sokszorozódik és terjed. A szabadság, »amelyre Krisztus felszabadított minket« (vö. Gal 5,1) arra ösztönöz, hogy legyünk mindenki szolgáivá. Így konkretizálódik a fejlődés és a felszabadulás útja a szolidaritás gyakorlásában, vagy a felebarát szeretetének és szolgálatának tetteiben, különös tekintettel a legszegényebbekre. Mert ahol hiányzik az igazság és a szeretet, a felszabadítási folyamat a szabadság halálával végződik, amely minden támaszát elvesztette. (SRS 46.)" Az emberi szabadság nem angyali, hiszen az ember testbe ágyazott szellem; függ az örökléstől, a környezettől, a történelmi adottságoktól stb. Nem teremti teljesen önmagát, ahogy Sartre és követői vallották. Adottság is (természete, teste-lelke, genetikai kódja adva van), ugyanakkor szabadon (viszonylagos szabadsággal) határozza meg cselekvését, alakítja ki személyiségét bizonyos értékek hívására válaszolva. És – hitünk szerint – a keresztény ember a kegyelem hívására is válaszol minden igazi döntésben. Így lesz az evolúció auto-evolúció, így adhat a személy és a közösség irányt és jelentést a történelemnek. Persze, mindig függve az „alaptól", a gazdasági stb. helyzettől, adottságoktól is. A szabadság és a demokratikus rend kibontakoztatása nagyon kockázatos és fáradságos éppen az emberi hatalom- és pénzvágy, a birtoklás és az agresszivitás szenvedélyei miatt. Aki magának jogokat követel, annak késznek kell lennie arra, hogy ezeket másoknak is biztosítsa. Sajnos, a felszabadítási mozgalmak sokszor szolgasághoz vezetnek, egyik szolgaságból a másikba esik az ember, ha a bűnös meg nem tér, ha a bűnös struktúrákat nem alakítják át igazságos és szolidaritást biztosító struktúrákká. A XIX. század során kibontakozó szabadságeszme egyes rétegek kiszolgáltatottságához, kizsákmányolásához vezetett. Ezt leplezték le a különféle szocialista mozgalmak, ezt a kritikát használták hajtóerőnek a kommunizmus rabszolgaságába vezető, totalitarizmusba hanyatló irányok. Szabad verseny, szabad kereskedelem ... stb. volt a jelszó: de a kapitalizmus kizsákmányoló rendszerré fajult, legfeljebb csak keveseknek biztosította a szabadságot. A modernség kialakulását nemcsak egy bizonyos szabadságeszme, demokratizmus kibontakozása jellemzi, hanem a szolgaság új formáinak bevezetése is. Már a francia forradalom szabadság-egyenlőség-testvériség eszménye is diktatúrához, erőszakhoz, terrorhoz vezetett, a szabadság nevében elnyomást vezettek be... De a szabadság azért nem hal meg – visszaélések és jogtiprások ellenére sem. Valami fejlődés mégiscsak van – a közelmúlt különféle színű totalitarizmusai, „emberarcú barbársága" ellenére is. Ha nem is a haszonleső tőkések és a hatalomra törő politikusok, de az emberiség jövőjéért aggódó jóakaratú emberek és lelkiismeretes közéleti felelősök arra törekszenek, hogy igazságosabb társadalmi-politikai rendet alakítsanak ki most már világviszonylatban, nemzetközi nyilatkozatokkal és egyezményekkel is biztosítva a szabadság minimális életterét. Mindenféle utópiára és evilági messianizmusra rácáfolt naponta a véres valóság; valami „aranykor" idilli álma – illúzió marad. De azért nem hiábavaló az emberek nagy többségének béke- és szabadságvágya. Ma is vannak olyanok, akik a szabadságot többre tartják az egyiptomi szolgaság húsosfazekainál. A lengyel munkások szolidaritása döntő szerepet játszott a munkások jogaiért agitáló, de azokat elfojtó totalitárius rendszer elleni lázadásban. És 1956-ban forradalmunk és szabadságharcunk szintén megmutatta, hogy a szabadság még él, mert vannak fiatalok, munkások és egyetemisták, akik meg tudnak halni érte. Ugyanakkor egyesek mintha visszasírnák az elmúlt évtizedek szolgaságát, illetve újabb szabadságkorlátozást készítenek elő a teljes szabadság ürügyén. Idézzük Krómer István éleslátó helyzetelemzését és találó megjegyzéseit („A hívő ember és a politika": Magyar Nemzet, 1994. március 4.): „A hazai közélet sokszor szikrázó feszültségeinek egyik fő oka [...] a liberalizmus-kereszténység-magyarság értékek tisztázatlan viszonyában, konfliktusaiban rejlik. A korábbi internacionalista és ateista kommunizmus után sok hazai keresztény és patrióta érezte úgy, hogy egy hasonlóan internacionalista és ateista liberalizmus hódít teret. [. . .] A liberálisok, főleg az SZDSZ meghatározó személyiségei (s ez jórészt igaz az MSZP reformkommunistáira is), miközben a józan belátás útjára lépve szakítottak ifjúkoruk téveszméivel, a proletárdiktatúra és a tervgazdaság koncepciójával, s a demokráciát, a piacgazdaságot nemcsak elfogadták, hanem érte többen komoly áldozatokat is vállalva küzdöttek, igazából képtelenek megszabadulni a mélyen beléjük ivódott »a vallás a népek ópiuma« szemlélettől, s emiatt »a vallás magánügy« jelszavának érvényben tartásával igyekeznek a szabadság követelményét összeegyeztetni ezen ópium terjedésének korlátozásával." Az üdvösség elsősorban bűntől való szabadulás, és csakis a bűntől megszabadult emberek tudnak új világot építeni. Kapitalista vagy kommunista rendszerben élő ember egyaránt lehet önző, a bírvágy és a hatalomvágy mozgatja, tehát mindenképpen új emberekre van szükség; és csakis Krisztus kegyelme erejében lehetséges a lelki megújulás. Reménységünk Krisztusban van, aki meghalt és feltámadt értünk, és hisszük ugyancsak, hogy Szentlelke működik az egyházban és a világban, hogy mindent újjáteremtsen. A Krisztusban újjászületett ember részt vesz Krisztus szabadságában: a bűntől megszabadulva megkapta a Szentlelket, és vállalja felelősségét a világban: segíti embertársait is, hogy belesimuljanak az isteni szabadság erőterébe. A keresztény szabadság nem pusztán az evilági érdekekre, saját magára és hasznára tekint, nem is csak a teljesítményeket tartja szem előtt, hanem túlszárnyalja az evilágit – jóllehet továbbra is benne el és dolgozik –, hogy Istent célozza meg, a végső világot készítse elő a Lélek erejében. A teremtéssel együtt nyög és sóhajtozik a végső szabadságra, amikor majd eljut az üdvösség beteljesedésére, és ez a világ is – az üdvösségdráma színtere – újraöntve – valamiképpen követi az embereket a dicsőségben. (Vö. Róm 8.) A keresztények előkészítik a végső időben beteljesedő Isten-ország „alapanyagát", ahogy a zsinat magyarázta (Gaudium et spes 38). Teilhard de Chardin ugyanezt írta Maurice Blondellel kicserélt emlékiratában: „Egyetértek először minden nehézség nélkül abban, hogy a világ egyetemes erőfeszítését úgy érthetjük, mint egy teljesen elégő áldozat előkészítését (la préparation d'un holocauste). Végső soron minden munkánk azt eredményezi, hogy kialakítjuk azt az ostyát, amelyre le kell szállnia az isteni Tűznek."
Horváth Tamás KAPITALIZMUS, PIACGAZDASÁG, LIBERALIZMUS A Távlatok 1993/2. számában megjelent tanulmányok több kijelentése e sorok írójában élénk ellenkezést váltott ki. Az az érzése, hogy a szerzők egy régi római „elvet" – graeca sunt, non leguntus – modernizáltak ilyképpen: teutonica sunt, non leguntur. Pedig ez is csak részben áll. Az a – mesebeliség kedvéért – hét német professzor, akitől az alábbi gondolatokat kaptam, részben angolul is írt, tehát akinek a német nyelv idegen, a tudomány mai világnyelvén is olvashatná munkáikat. Ki volt ez a hét német professzor? A legismertebb, és a szociálisnak (is) nevezett német piacgazdaság gyakorlati megvalósítója: Ludwig Erhard, és államtitkára, a szociális piacgazdaság névadója: Alfréd Müller-Armack; a „paleoliberalizmus" és a monopolkapitalizmus kritikusai: Franz Böhm, Alexander Rüstow és Wilhelm Röpke. A hatodik a freiburgi iskola feje: Walter Eucken. A hetedik valójában osztráknak született, angol állampolgár lett, részben Chicagóban működött, életének utolsó évtizedeit azonban Freiburgban töltötte: F. A. von Hayek. I. „Kapitalizmus" Mi a „kapitalizmus"? Fejlett munkamegosztáson, cserén, a végsőkig kifinomult és bonyolulttá vált pénzgazdálkodáson alapuló piacgazdaság, amely a szolid erkölcsi bázist sem nélkülözheti, vagy erkölcstelen maffiózók, tőzsdei spekulánsok, munka nélkül meggazdagodó, rabló, gyilkoló gazemberek anarchiája? Mi dönti el erre a kérdésre a választ? Az, hogy érvényesülhet-e az általános emberi erkölcs, bármiféle civilizáció fennmaradásának a záloga a kapitalizmusban. Továbbá: Mi a „kapitalizmus" alternatívája? Walter Eucken mutatta ki a legmeggyőzőbben, hogy valamely nemzetgazdaság szervezésének (tervezésének és kivitelezésének) korunkban csak két alternatívája, illetve ennek a két alternatívának valamilyen szerencsés vagy szerencsétlen keveréke létezhet: Vagy az egyénekre, illetve a gazdálkodó egységekre (vállalatokra, az államigazgatás különböző szintű szerveire) bízzuk a tervezést, vagy államilag központosítjuk (tervgazdálkodás, Kommandowirtschaft, zentral geleitete Wirtschaft). Az első esetben tudomásul kell vennünk azt, hogy a gazdasági folyamatokat a spontán módon működő piac szabályozza a szabad árakon keresztül. A spontaneitás egyesek számára a horror. F. A. Hayek munkássága jó részét e spontaneitás kutatásának, magyarázatának, előnyei bemutatásának szentelte. Kimutatta, hogy életünkben sokkal több ilyen spontán tényező működik kielégítően, mint gondolnánk. Egyik legfontosabb ilyen „dolog" a spontán módon kialakult és alakuló nyelv. (Vö. a mesterséges eszperantó csődjével.) A spontaneitás itt nem jelent teljes logikátlanságot, csak annyit, hogy a nyelv, a jogrendszer, a kereskedelmi gyakorlat évezredeken keresztül kialakult magatartásszabály-gyűjteménye nem előre kigondolt, mesterségesen „szerkesztett" valami. (Nem hídkonstrukció, nem elektronikus számológép, nem alaptörvényekből levezetett matematikai rendszer.) A központi tervezés csődje ma ugyan nyilvánvaló, de a felvilágosodásra, a saint-simonistákra és Auguste Comte-ra visszamenő gazdasági racionalizmus „faszcinációja" az agyakból – úgy látszik – kiolthatatlan. Jól rámutat erre a Távlatok 161. lapján olvasható alábbi mondat: „A liberális közgazdászok meg vannak győződve arról (Muzslay professzor nem számítja magát közéjük!), hogy az egyéni gazdasági döntések összessége, amelyre a gazdálkodók százezreinek s millióinak tevékenysége épül, társadalmilag is jobb eredményre vezet, mint a központi döntés, még akkor is, ha azt kiváló szakemberek munkája készíti elő statisztikák és tökéletes számítógépek segítségével. '' (Kiemelés JHT.) A kiváló szakemberek és a tökéletes számítógépek volnának tehát az a szalmaszál, amely még megszabadíthatja az emberiséget a spontaneitás és a piac bizonytalanságának a rémétől! Van itt azonban még egy rém, és ez a verseny. „Hiába, a versenyt nem állhatom" (Madách, Londoni szín); Prohászka: „a féktelen konkurrencia" (Távlatok 1993/2 p. 161). Ellenségei minden szörnyűséget kifejező jelzővel ruházzák fel. Vele a piacot és a piacszabályozó hatását támadják és kívánják kikapcsolni. A „hét professzor" mindegyike megegyezik abban, hogy a konkurencia és a piac kikapcsolása vagy monopolista, vagy állami tervgazdálkodáshoz vezet. (E kettő különös keveréke volt az 1936 után Németországban megvalósult hitleri Kommandowirtschaft.) E pont elején érintettük a „kapitalizmus" két alternatíváját. A második alternatívát természetesen elvetjük, és azt szeretnénk, hogy az erkölcs által vezérelt, jólétet teremtő piacgazdaságban éljünk. Itt kell mélységesen igazat adnunk a pápai szociális körlevelek erkölcsösségre való felszólításainak, buzdításainak. Enélkül ugyanis a világtörténelem bármilyen társadalmi-gazdasági rendszere csődöt mond. Erkölcsös emberek által pedig még a rabszolgaságot is elviselhető rendszerré lehetett volna változtatni. (Példa erre az igazi keresztény „rabszolgatartók" viselkedése az ókorban.) Muzslay professzor írásából kitűnik, hogy az erkölcs szerepét a gazdasági életben „fölfedezik". Sajnos, ha az Amerikai Egyesült Államokról van szó, azt kell mondanunk, hogy ott minden 5–6 évben más dolog jön divatba, a „private relations"–„public relations"-tól kínai nyelvtanulásig. Ettől a „hullámtól" sem szabad sokat elvárnunk. Jobb lenne, ha a „hét professzor” közül elsősorban Wilhelm Röpke és F. A. Hayek idevágó munkássága menne át a köztudatba és a közerkölcsbe. Az utóbbi evolucionista szemszögből mutatja ki az erkölcs jelentőségét a piacgazdaság kialakulása és az emberiség fönnmaradása szempontjából. Az előbbi – evangélikus létére nagy pápatisztelő és a szociális körlevelek kiváló ismerője – a keresztény erkölcsi elvek alkalmazását követeli a gazdasági és társadalmi életben. A „kapitalizmus" harmadik „réme": a profit. Már azzal is nyerünk, ha szerényebbnek hangzó magyar szóval haszonnak vagy nyereségnek nevezzük. Minden kapitalizmuskritika ezen a szón botránkozik. Csak ellenpárját, a veszteséget nem említi senki. Ha egy marxista tankönyvet kezünkbe vennénk, sehol sem találnánk a loss szót, ami az angol profit ellentéte. Nem is ment át a magyar nyelvbe úgy, mint a profit. A gazdasági folyamatban azonban mindkettőt megelőzi a kockázat. A „hét professzor" közül nem egy szellemi ősének tartja az amerikai F. H. Knight-t, aki klasszikusnak számító könyvének a Risk, Profit and Uncertainty (1921) címet adta. (Véletlen-e, hogy ugyanez a szerző később [1935] könyvet írt The Ethics of Competition címen?) A takarékoskodásról, a megtakarított pénz kockára tételéről („beruházás") valószínűleg könyvtárnyi írást lehetne összeszedni. E rövid utalások csak az olvasó gondolkodásának akartak lökést adni. A mai „kapitalizmus" és a „gazdag északi országok" főbűne Muzslay professzor fogalmazásában a következő (162. lap): „Világviszonylatban milliók éheznek, miközben a javak óriási mennyiségeinek megsemmisítése (a hiányosság megteremtése) a liberális piacgazdaság zavartalan működésének, a jövedelmezőségnek és a nyereséges árszínvonal megtartásának gyakran előfeltétele." A mondat ideologikus és nem tudományos voltának árulkodó szavacskája a „gyakran". „Professzoraim" nemegyszer igen meggyőzően hangzó érvelése szerint nem annyira a „liberális piacgazdaság'' az éhezés oka, hanem a túlságosan sok állami szabályozás, amit – nemegyszer teljesen indokolatlan, kisebbségi – „lobbyk" erőszakolnak ki az államtól. Muzslay professzor Brüsszel tőszomszédságában bizonyára jól tud tájékozódni az EK mezőgazdaságot agyonszabályozó politikájáról. Ezt bajosan nevezhetjük „liberális piacgazdaságnak"! Az unos-untig idézett kávémegsemmisítéseknek Wilhelm Röpke szerint nem a piac működése, hanem kormány-beavatkozások voltak már a húszas években is a kiváltói. A népek éhezése „gyakran", nagyon gyakran a kormányok ostoba politikájának a következménye. Nem lenne oktalan statisztikát készíteni arról, hogy a harmadik világ bizonyos országai hogyan váltak nettó élelmiszer exportőrökből importőrökké. (Példa: Algéria, ahol az olajfellendülés hozta állami bevételek és a mezőgazdasági kollektivizálás kombinált hatása katasztrofális következményekkel járt.) A piac istenítése és a „láthatatlan kéz" A „liberális piacgazdaság dicsőségéről" (162. lap) kevésbé, sokkal inkább a kormányok ostobaságáról és szűklátókörűségéről kellene beszélni. És arról is, hogy a kormányon lévő pártok (négyévenként!) választásokat akarnak nyerni, „mindenkinek" valami jót akarnak tenni. Ha pedig akad köztük olyan, amely talán tudományos meggyőződés és más országok tapasztalatai alapján elvi politikát akar folytatni, meg akarja törni a szakszervezetek társadalom fölötti uralmát, ki akarja gyógyítani az országot a háború után elharapódzott „angolkórból", akkor professzori orrkoppintást kap, mert a Szentírásra mert hivatkozni „ultraliberális" gazdaságpolitikájának a támogatására, sőt odáig ment, hogy fogadta az ugyancsak „ultraliberális" Hayekot. (159., 167. lap.) Lehet, hogy egynémely amerikai szerző részben divatból, részben mert a meglévő gyakorlattal szemben „ellengőzt'' akar adni, túl sokat tart a piacról. A fent mondottak elégségesek talán arra, miért kell a piac. Adam Smith lemosolygott „láthatatlan kezét" a kormányok már régen a szemétdombra hajították. Prohászka püspök nemcsak a versenyt bírálta annak akkori durvaságai, a munkásokat munkanélküliségbe és nyomorba taszító mellékhatásai miatt jogosan. 1901 évi katolikus nagygyűlési beszédében kitért az állam túltengésére is, amely „valóságos fölszívó gépezet lesz, amely minden erőt elnyel." (Részletesen: Egyházfórum 9–1990/1,98. lap.) Ma már nem a jóléti, hanem az ellátó állam („Versorgungsstaat") korát éljük, és nagy léptekkel masírozunk abba az állapotba, amelytől Hayek a negyvenes évek közepén, Út a szolgasághoz című könyvében (magyarul tudtommal 1991-ben jelent meg), Röpke pedig az ötvenes évek végén Túl a kínálaton és a keresleten című könyvében óvott. Nemrégiben lehetett olvasni, hogy a szociális piacgazdaság „mintaállama", Németország minden megtermelt márkából 51 pfenniget „terel be" az államkasszák valamelyikébe, és oszt el onnét újra. – Abban viszont valószínűleg Muzslay professzor úr is egyetért itt emlegetett hét német kollégájával, hogy a szabadság és a működőképes piacgazdaság fenntartása érdekében már a 40% is nemrégiben fölső határnak számított! Persze kérdés, hogy ki akarja fenntartani a „működőképes piacgazdaságot". A Centesimus annus-ból úgy tűnik, hogy II. János Pál – fennntartásokkal ugyan – meg akarja engedni fennmaradását. XI. Pius („ghostwriter"-e, Oswald von Nell-Breuning SJ nézeteit jóváhagyva) a „kapitalizmus" legsúlyosabb válsága idején – 1931-ben! – nem állt át egyetlen akkori sírásójának a táborába sem. (Egyébkent meglepő, hogy az evangélikus Röpke milyen jól ismerte a Quadragesimo annót és az életében megjelent többi szociális enciklikát, és hogyan védte meg az előbbit – a hivatalos, latin szöveg tanulmányozása alapján – az igaztalan támadásoktól.) Láthatatlan kéz! Szép volna! Aki a gazdasági életben tevékenykedik vagy tevékenykedett, tapasztalhatja, nem láthatatlan kéz, hanem mennyisége miatt átláthatatlan és átfoghatatlan törvény- és rendelettömeg irányítja a kapitalista Nyugaton is a gazdasági életet! 2. Liberalizmus A hét professzor közül csak kettő nézeteit tolmácsolom, azt is csak röviden. Wilhelm Röpke Mass und Mitte című 1950-ben és 1979-ben megjelent kötetében hatalmas tanulmányt szentelt a liberalizmusnak és bírálatának. A tanulmányt e sorok írója már lefordította magyarra, egy Röpke-válogatás keretében, reméli, sikerülni fog a kiadása. Alapgondolata az, hogy az „örök liberalizmus" a görög-római-keresztény kultúrideál társadalmi és gazdasági megvalósítása. A liberalizmus eltorzulásai viszont, amelyek nagyjából azonosnak vehetők az alább ismertetendő radikalizmussal, részben okozói voltak a 20. század társadalmi válságainak. Még ennél a tanulmánynál is tanulságosabbak F. A. Hayek több helyen közzétett meglátásai, amelyek a liberalizmus két válfaját különböztetik meg. Az egyiket nevezhetnénk konzervativizmusnak, a másikat radikalizmusnak. A konzervativizmusnak nevezett hagyománytisztelő liberalizmus lényege: megfér a vallásos hittel (pl. A. de Tocqueville, Lord Acton, Wilhelm Röpke); a múltat nem akarja „eltörölni", hanem arra épít; ha jó törvényeket akar hozni, nem dobja ki a régieket, mint azt Voltaire javasolta, hanem megnézi, mi tartható meg belőlük. Hisz és bízik a társadalom spontán erőiben, elveti a forradalmat, erőszakot (E. Bürke, Széchenyi). Századunkban e nézetek képviselői bevallottan vagy nem: Raymond Áron Franciaországban, Salvador de Madariaga Angliában, illetve Spanyolországban, Guglielmo Ferrero, Gaetano Mosca, Luigi Einaudi Olaszországban, Theodor Heuss v. államelnök és a hét professzor Németországban, a Mont Pelerin Society mint nemzetközi társaság. A radikálisokat mindannak az ellenkezője jellemzi, amit a konzervatívokkal kapcsolatosan felsoroltunk. Hayek szerint azonban legnagyobb „bűnük" a konstruktivista racionalizmus, az a meggyőződés, hogy a társadalom mint valami gép célszerűen megszerkeszthető és működtethető. Ehhez természetesen először meg kell teremteni „kovászként" (= „Új ember kovásza") az új, szocialista, nemzetiszocialista vagy fasiszta embert, embertípust, és akkor gyerekjáték a társadalmat is célszerűen megkonstruálni. A 20. századot – remélhetőleg – sikerül majd úgy lezárni, hogy ennek a törekvésnek a csődje és tanulságai átkerülnek a huszonegyedikbe.
A Vatikáni Rádió 44 különböző nyelven sugárzott programja között jelen van a magyar is. Hallgatói az eddig ismert 196 méteres – (1530 kHZ-es) közép- és a 49 méteres (6245 kHZ-es) rövidhullám mellett újabban a 76 méteres (3950 kHZ-es) rövidhullámsávon is foghatják adásainkat. Reggel háromnegyed hatkor az előző esti műsor ismétlését a 196 méteres középhullámon és a 76 méteres rövidhullámsávon hallhatják.
Rátay Csaba A NEMZETKÖZI CSALÁDÉV ÉS A VI. CSALÁDTERÁPIÁS VILÁGKONFERENCIA Budapest, 1994. augusztus 20–24. Az idei családév egyik fő, hazai rendezvénye a Magyar Családterápiás Egyesület által szervezett nemzetközi találkozó. A pszichoterápia egyik módszerét képviselő szemlélet az Egyesült Államokból terjedt át Európába. Évtizedekig csak könyvekből és szakmai folyóiratokból értesülhettünk terjedéséről, majd a 80-as évektől tőlünk is eljutottak Amerikába, hogy élőben lássák a módszert. Az Államokból látogatott el hozzánk Böszörményi Nagy Iván, aki innen emigrált Nyugatra, és a kontextuális irányzatot alapította meg. Virginia Satír volt a kezdeményezője annak a törekvésnek, hogy minél előbb juttassák el ezt a szemléletet a kelet-európai szocialista országokba. Már 1987-ben, a prágai Petr Bossal közösen sikerült megszerveznie az első HID-konferenciát Prágában. Nagyon jó érzés volt látni azt az óriási érdeklődést, amit minden volt szocialista ország résztvevője sugárzott. Nagy megújulás lehetőségét ígérte a kétoldalú közeledés. Már 1989-ben újabb HID-konferenciát szerveztünk, és Budapesten megállapodtunk a nemzetközi szövetség (IFTA) vezetőivel abban, hogy Magyarország rendezi a VI. Világkonferenciát. Mit jelent a családterápia? – A pszichoterápia megújulását kezdeményezték a kommunikációs szakemberekből, antropológusokból, pszichiáterekből és szociális munkásokból álló pionírok társaságai. A kóros, sajátos viselkedés megnyilvánulásait kutatták, és az egyénen belüli folyamatok mellett, helyett a tágabb, és azon belül egyre inkább a családi környezet jelentőségét figyelték meg a tünetek kialakulásában és fennmaradásában. Eredményeik sokkal inkább a kapcsolati, interperszonális folyamatok jelentőségét emelték ki, szemben az egyénen belüli, intrapszichés történésekkel, amit a hagyományos irányzatok hangsúlyoztak. A család együttes viselkedését – a tünet kiváltása és fennmaradása esetén – egy szokványos mintába, minden családtagot egy folyamatba záró mintázatba írták le. Hasonló ez a viselkedési lánc a méhek táncához, amit az etológusok figyeltek meg a kaptár előtt. A tünet, a rögzült viselkedés, egy családtag betegsége az egész családnak mint rendszernek egy kritikus fejlődési pontján jelentkezik, amikor a korábban megszokott együttes működés már nem jelent alkalmazkodást a változóban levő belső és külső feltételekhez. Ezekben a helyzetekben nem elegendő a tünethordozó családtag bevonása, hanem a többiek hozzájárulását is tekintetbe kell venni – vagy őket is bevonjuk, vagy távollétükben tisztázzuk az ő hiedelmeiket, azt a jelentőséget, amelyet a kérdezett tulajdonít nekik. Nem a bűnbakot keressük, hanem azokat a sajátos, csak ennél a családnál jelentkező erőforrásokat kutatjuk, amelyekkel – például a tünet produkálásával is – a nagyobb baj bekövetkezését igyekeznek elhárítani, vagy a kialakult egyensúlyt megőrizni. A hazai családterápia sajátosságai. – Nyugaton, például Angliában, de Itáliában is, egy-egy intézet, elismert klinika kutatócsoportja köré szerveződtek a családterápiás műhelyek és képzőhelyek. Eredményeiket nagyszámú közleményekben adták ki, amelyek iránt nagy volt az érdeklődés, nemcsak a szakemberek részéről. Nem így nálunk, hiszen a pszichoterápia alig létezett a kommunizmus alatt, és a kiadás nehézkessége is ismert volt. Nálunk nem jellemző a gyógyító vagy kutató intézmények túlsúlya – első perctől nagy érdeklődés mutatkozott a szociális szféra képviselői felől is. A közlemények számában azért sem mutatható ki a hazai családterápia fejlettsége, mert éppen csak megindult a hetvenes évektől a pszichoterápiás oktatás és publikálás folyamata, kommunizmus utáni újjáteremtése. Ezekben a regenerációs folyamatokban helyet kapott és fokozatosan beépült a családterápia. Hazai sajátosság a területi szerveződés, a professzionális és a más pályákon dolgozó, de szintén segítő foglalkozásúak regionális egyesületeinek, műhelyeinek megalakulása. Óriási lehetőségünk, hogy évtizedekig nem volt helye a szakemberek képzésében a családra vonatkozó ismereteknek – így igen nagy a ráutaltsága nemcsak a pszichológusoknak, orvosoknak, védőnőknek és például a pedagógusoknak is arra, hogy a család együttesének jelentőségét megismerjék és bevonják a gyógyulásba. A családterápiás szemlélet terjedését szolgáló képzés és rendelés nagy jelentősége, hogy – hasonlóan az egymással vitába került családtagokhoz – a különböző intézményekhez tartozó, eltérő képzettségű és szemléletű segítőket is rátérítheti a közös megoldások keresésére, a különbségek elhordozására. A Nemzetközi Családév alapgondolata az, hogy a társadalom, a demokrácia legkisebb egysége, de egyben alapja a család. Így a nemzetközi rendezvénysorozat üzenete és a családterápia által képviselt módszerek nagyon jól megfelelnek egymásnak. Hogyan lehet mindezeket a lehetőségeket egy konferenciába szervezni? A VI. Családterápiás Világkonferencia legfőbb üzenete az, hogy a jelenlegi átmeneti helyzetben nincs fontosabb dolgunk, mint a közösségeink újjáépítése, hiszen a kommunizmus szétrombolt minden emberi hálózatot. Ezt szolgálhatja a családterápia is, ha érdeklődését a legnehezebb helyzetű rétegeinkre irányítja, akik a leginkább rászorultak arra, hogy érdekeiket közösen védjék. Ilyenek a kisebbségeink itthon és a környező országokban, továbbá a szegények és az üldözöttek. Hasonlóan fontos, hogy a közösségek építését ne csak a fővárosban gyakoroljuk, hanem vidéken is. Éppígy az is lényeges, hogy a környező országokba is eljusson a konferencia híre és lehetősége. Tizenegy csatlakozó konferenciát szerveztünk a fenti célok érdekében – hármat a szomszédos országokban, Kassán, Marosvásárhelyen és Varazsdinban. A többi nyolcat pedig a hazai régiókban, mint kétnapos előkonferenciákat. A konferencia főbb témáit már említettem; az utolsó nap a spiritualitásról, a segítő saját értékeiről, erőforrásairól szól. Szeretnénk méltó beszélgetést hallani a rendszerszemlélet, a segítőfoglalkozás és a személyesen megélt hit kapcsolatáról. A gyülekezeti élet sem nélkülözheti a közösségek építésének tudományát, és személyes meggyőződésem, hogy a lelki problémákkal való foglalkozást is más síkra emeli az Istenbe vetett hit. Várjuk érdeklődésüket és jelentkezésüket, a konferencia szervező irodájának címén: MOTESZ, Budapest, Nádor u. 36. 1051
A Jézus Társasága Magyar Rendtartománya gondozásában megjelent az „Anima Una"-sorozat 7. kötete: André Ravier SJ: Loyolai Szent Ignác megalapítja Jézus társaságát című 352 oldalas műve. Mint már egy korábbi szórólapon jeleztük, a Távlatok kiadóhivatala e könyvet ajándékként megküldte előfizetőinek. Mások 300 Ft-ért megrendelhetik szerkesztőségünkben.
Széll Tamás AZ EGYHÁZI ISKOLÁK – ELAVULTAK? (A szerző a tudományok doktora és az ENSZ-iskola részlegvezetője az Egyesült Államokban.) A Távlatok 1993/4–5, 12–13 számának 556. oldalán találkoztam, András Imre SJ cikkén belül Kálmán Attila államtitkár úr hozzászólásával, amelyhez legyen szabad néhány gondolatot (1.) és egy megállapítást (2.) fűznöm. 1. Megtorpantam az egyébként érdekes és tartalmas szöveget olvasva azon a mondaton: „... tagadhatatlan, hogy a felekezeti iskolarendszer európai szemmel nézve elavult volt." Minthogy az ilyen végletesen sommás állítás szükségszerűen nem lehet mentes tévedésektől, az a véleményem, hogy a megállapítás nem állja meg a helyét. Az elavultságnak csak komparatív alapon van értelme, tehát azon az alapon, ha azt nézzük, hogy mihez képest voltak azok elmaradottak. Az állami iskolához képest? Ez ellenkezik a tapasztalással. Az „európai" iskolákhoz? (A nemzeti szocialista német, a háború utáni, romokban fekvő országokéhoz, vagy az eatoni angol iskolákhoz, amelyet azóta is nem győznek reformálni?) Vagy arra gondolt az államtitkár úr, hogy a legtöbb felekezeti iskola, főleg azok, amelyeknek bentlakói is voltak, nem voltak koedukáltak? Ne feledjük, hogy ilyen ma is, ötven évvel később is, bőven akad, de azért a világ kozmopolita fővárosában, New Yorkban a Columbia Egyetem Columbia és Bemard College-ét mégsem jogos elavultnak nevezni, holott azok sem koedukáltak. Tán az épületek és a felszerelés állagára és minőségére gondolt? Igazolható, hogy az utóbbiak, noha fontosak, a nevelésben nem jelentik a lényeget, ráadásul az inkriminált iskolák zöme egy cseppet sem maradt az országos átlag mögött ezen a téren sem. Vagy a tanárok felkészültségére gondolunk? Nagy számban tudnék felsorolni országos ismertségre jutó tanárokat, amilyen egyebek mellett a bencés Holenda és a piarista Öveges, sőt olyanokat is, akiknek híre túljutott határainkon, mint pl. a jezsuita entomológus P. Thalhammer vagy a napprotuberanciás P. Fényi SJ. Abból adódna-e az elavultság, hogy a szükséges ismereteket megfelelő formában nem adták át az ifjúságnak? (Ma sok amerikai és európai iskola kondomokat oszt a diákság között, hogy a nemi betegségeket ily módon megelőzzék, de promiszkuitásról alig hallani.) Magam behatóbban a szombathelyi premontrei és a pécsi jezsuita gimnáziumot ismertem, azonban elég sokat tudok személyes tapasztalataimra támaszkodva a pécsi és budai ciszterci, a szegedi piarista és a győri bencés gimnáziumról. Közvetve sok más iskoláról, beleértve protestáns iskolákat is, gyűjtöttem véleményt. Túl ezen, érdememen felül, abban a szerencsében volt részem, hogy világviszonylatban is nagyon sok iskolát ismerhettem meg személyesen a helyszínen valamennyi kontinensen. Ebben a skálában a magyar felekezeti iskolák nagyon jó osztályzatot kapnak. Megerősíteni látszik ezt az is, hogy a végzett diákok bel- és külföldön kitűnően megállták helyüket az életben. Természetesen voltak kitűnő állami iskolák is és szerényebb felekezeti iskolák, utóbbiak alapján azonban még nem jogos általánosítani. Érdekelne, ha volnának felmérések a felekezeti iskolák értékelésére nézve, magam kétlem, hogy ilyenek rendelkezésre állnának. Ami az oktatandó anyagot és tanterveket illeti, a felekezeti iskolák követték az állami kerettervet, amelyet nem ők készítettek, csak kiegészítettek. Megjegyzem, hogy az, hogy mi a helyes és korszerű tananyag, és az, hogy hogyan tanítsunk, a mai napig is heves viták tárgya, ma sem eldöntött (ezt talán el sem lehet dönteni), és a nézetek között még Európán belül is jelentős eltérések tapasztalhatók. Aligha jogos a negyvenes évek felekezeti iskoláit azzal vádolni (tudom, az államtitkár úr ezt nem is tette!), hogy e téren mulasztás terheli őket. 2. Érdekes és igaz Kálmán államtitkár úrnak az a problémacsokra, amelyre felhívta a figyelmet, amit az egyházaknak mérlegelniük kell, ha iskolákat kívánnak újra a kezükbe venni. A felsorolás meglehetősen elijesztő, sőt meghátrálásra szolgáltat kísértést. Ezek valós problémák, azonban ezeknek nem szabad sem deterrensként, sem inhibitorként hatni. Azokat késedelem nélkül vállalni kell, egy részük az iskolakezdéssel párhuzamosan is megoldható. Emlékeztetek arra, hogy azoknak, akik 1950-ben a felekezeti iskolák helyébe léptek, tudtunkkal minden előzetes pedagógiai problémaelemzés nélkül (legalábbis ilyenek a mai napig sem szivárogtak a felszínre) ugyanilyen problémáik voltak, természetesen 1951-re transzponálva és értelemszerűen módosítva. Ezek azonban nem tartották őket vissza attól, hogy egyetlen tollvonással, máról holnapra megtegyék azt a végzetes lépést, amelynek következményeit azóta is észleljük, és még sokáig fogjuk észlelni.
KULTÚRA ÉS ÉLET Szabó Ferenc FALUDI LELKISÉGE – SZTOIKUS? 1. Faludi Ferenc Rómában (1741–1745) Rómában a Szent Péter-bazilika közelében áll az a palota, amely 1669-től jó száz évig, a jezsuita rend 1773-as feloszlatásáig, a bazilika jezsuita gyóntatóinak székháza volt. E palotát 1480-ban Della Roveré Domonkos bíboros építtette (Baccio Pontelli, vagy Meo del Caprina építészek tervei alapján). Termeit Bernardino Betti il Pinturicchio festette. Amikor Bernini oszlopsorainak építése miatt az útjába eső házakat és a gyóntatók régi épületét lebontották, a penitenciáriusoknak új otthont kellett találni. 1668 augusztusában a jezsuita gyóntatók kollégiuma nevében Galeni atya aláírta a szerződést, amellyel 14 500 scudiért megveszik Grassi-Palotto gróftól néhai Palotto bíboros volt palotáját a Scossacavalli-téren. Az így szerzett házat átalakították, és 1669 júniusában a jezsuita gyóntatók beköltözhettek az új házba. Körmend város alapításának 750. évfordulójára több ünnepi rendezvénnyel emlékeznek 1994-ben. Március 5-én a Városi Önkormányzat és a Rk. Plébánia megemlékezett Faludi Ferenc (1704–1779) jezsuita költő és író születésének 290. évfordulójáról: emléktáblát helyeztek el a Faludi család körmendi háza helyén épült gyógyszertár falán, utána Papp Gyula könyvtárigazgató a Kiállítóteremben megnyitott egy Faludi-kiállítást („Faludi Ferenc élete és munkái"), ezt követően pedig a polgármesteri hivatalban emlékülést tartottak, amelyen a következő előadások hangzottak el: Gyürki László: „Faludi Ferenc családja és Körmend"; Szabó Ferenc: „Faludi római évei és filozófiája"; Kovács Sándor Iván: „Zrínyi és Faludi". Az elhangzott beszédek és más tanulmányok megjelentek egy szép kiállítású „Faludi Ferenc –1704-1779 – emlékezete" c. füzetben Dobri Mária könyvtáros szerkesztésében. A címlapon látható az említett emléktábla, Kiss Sándor szobrászművész alkotásának reprodukciója. Felelős kiadó Gyürki László körmendi kanonok plébános. Szabó Ferenc némileg bővített előadását az alábbiakban közöljük. A Szent Péter-bazilika körüli építkezések, főleg az 1929-es Lateráni egyezmény után kialakított Via della Conciliazione, a bazilika terétől a Tiberisig vezető széles út megváltoztatta e városrész romantikus arculatát. A kis utcácskák eltűntek, a régi paloták az út mellett sorakoznak, így a penitenciáriusok palotája is itt látható; – jelenleg jórészét az elegáns Columbus-hotel foglalja el. Huszonöt évig naponta négyszer is elhaladtam előtte, főleg a kupolát szemléltem a reggeli, déli vagy alkonyi fényben. Magyar turistáknak, látogatóimnak gyakran megmutattam a palotát: itt lakott öt évig, 1741 és 1745 között Faludi Ferenc jezsuita költő-író is, aki a Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója volt ebben az időszakban. Faludi Ferenc 1704. március 24-én született Németújvárott, ahova édesatyja, a Batthyány grófok tiszttartója földesurával együtt körmendi házukból a közeledő kuruc hadak elől menekült. Családjából vitte magával hosszú vándorlásaira – jezsuita tanulmányai, majd mintegy húsz különböző munkaköre késztette erre – a mély vallásos érzéssel együtt a magyar nyelv szeretetét. Faludi nyelvművészete, költői remeklése egyaránt elismerést aratott irodalomtörténészeink és nagy költőink részéről, Horváth Jánostól Weöres Sándorig. Ezt itt most nem szándékozom hangsúlyozni. Inkább a jezsuita lelkiség, továbbá a római-itáliai élmények, a nagy külföldi rendtársakkal való személyes kapcsolatok hatásait világítanám meg. Faludinak rendelkeznie kellett kiváló nyelvtudással, teológiai-erkölcstani ismeretekkel és megfelelő lelkiséggel ahhoz, hogy apostoli gyóntatónak nevezzék ki. A jezsuita elöljárók ugyanis olyan rendtársat választottak apostoli gyóntatónak, akiknek tudása, jelleme, lelkisége megfelelt a pápai előírásoknak. A penitenciáriusok új alapítólevelét 1659-ben adta ki VII. Sándor pápa, aki a Szent Péter-bazilika jezsuita gyóntatóit közvetlenül a Szentszék joghatósága alá vonta. „A jezsuita általános rendfőnök joga és kötelessége, hogy a gyóntatók kollégiumának személyzetéről gondoskodjék. Tizenhárom gyóntatónak kell mindig ott élnie, mégpedig kettő az olasz, kettő a francia, kettő a spanyol és portugál, egy a német, egy a magyar, egy a lengyel, egy az angol, egy a görög és egy a délszláv nyelvű hívek gyónásának hallgatására. A gyóntatóknak nem elég, hogy csak értsék vagy beszéljék a nyelvet, amelynek gyónóit fogadják, de okvetlenül ugyanazon országból valóknak, ugyanazon nemzet fiainak kell lenniük." (Monay Ferenc, A római magyar gyóntatók, 1956, 97.) A pápai irat utasításokat adott a kollégium belső életére és a gyóntatói szolgálatra vonatkozóan is. A gyóntatók házi életükben, anyagi ügyeikben természetesen a jezsuita rendi elöljáróságtól függtek. A kollégium feje a rektor, akit a jezsuita rendfőnök nevez ki. A bíboros főpenitenciáriusnak is a rendfőnök ajánlja a gyóntató-jelöltet, akinek meghatározott vizsgát kell tennie az Apostoli Penitenciária törvényszéke előtt. Meghatározták a gyóntatók napirendjét is (mikor és meddig kötelesek gyóntatni a bazilikában) továbbá a kötelességek mellett előjogaikat, kiváltságaikat is... Faludit számos magyar jezsuita gyóntató megelőzte Rómában. Szántó (Arator) István volt az első; utána következtek: Klobucziczki János, Czeles Márton, Melleghi Ferenc, Raicsán György, Beniczki Mihály, Dirner Tóbiás, Bossáni András, Raab István, Dobner István és Tolvay Imre, akinek utóda Faludi Ferenc lett. Faludi rendi tanulmányai elvégzése és pappászentelése után a bécsi egyetemen bölcseleti erkölcstant adott elő, közben a Pázmánaeum növendékeinek lelki igazgatója volt, majd a gráci egyetemen tanár lett. Itt 1738-ban kezdi meg irodalmi működését. 1739–40-ben Linzben mennyiségtant tanít. Innen hívják Rómába. Miután letette a szükséges vizsgát, 1741. január 10-én elfoglalta a Szent Péter-templomban a magyar gyóntatószéket. A fiatal (37 éves) jezsuita itt Rómában lett magyar íróvá. Római tartózkodásának első műve az angol jezsuita, Darell Vilmos erkölcsnevelő munkájának átültetése magyarra – az olasz fordítás alapján. Első része, a Nemes ember előszavában olvassuk: „Amit írtam, azért írtam, hogy messzi bújdosásimban ki ne kopnék élő nyelvünkből, példát adnék sok heverő pennának, olvasásra valót nyújtanék a hivalkodóknak, jóra emlékeztetném a világ gondjaiban elmerült elmeket." Ugyancsak római tartózkodása alatt folytatja a spanyol jezsuita, Grácián Boldizsár „Oraculo manual y arte de prudencia" könyvének fordítását („Bölts és figyelmes Udvari Ember"). Ez a munka különböző európai nyelveken számos kiadásban forgott közkézen. Faludi az „Elöljáró beszéd"-ben megjelöli célját: a magyar nemességnek „fegyvert, oltalomeszközt kívántam a hamis világ ellen adni, nem rossz politikát hinteni nemzetem eleibe." A XVIII. század derekán Európa-szerte terjed a francia szabadgondolkodás („felvilágosultság"), amely azt hirdeti, hogy az erkölcsösség jól megfér a hitetlenséggel. Bár Magyarországon még alig hódít ez a nyugati eszmeáramlat, Faludi már jó előre felvértezi a nemességet. Főleg a fordítás szép magyar nyelve jelentős. A fiatal író tudatosan csiszolja stílusát. Az Udvari Ember elöljáró beszédében szerényen mentegetődzik: „A mi a stílust illeti, ha olly tzifrán nem is trágyáztam a mint hazámnak kényessei szeretnék, vagyon kis mentségem: ifjanton kezdettem, távol bujdosva irdogáltam jobb részét és csak pihenő órákkor." Római tartózkodása idején Faludi felfigyelt az akkor közkedvelt jezsuita iskoladrámákra is. Cordara olasz jezsuita Caesar Aegyptus földén Alexandriában c. darabját olaszból magyarra fordította. Az Árkádiához tartozó Cordara színdarabja az az első iskoladráma, amelyet a nagyszombati diákok magyarul adtak elő 1749-ben. A másik drámát, a Constantinus Porphyrogenitus címűt valószínűleg szintén olaszból fordította Faludi; 1750-ben Nagyszombatban adták elő. (E két iskoladráma szövege most jelent meg a Jezsuita iskoladrámák című kötetben, Argumentum-Akadémiai, 1992.) Cordara és Metastasio irodalmi hatása világosan kimutatható Faludi költészetében. Bár a latin, francia, német minták is hatnak rá, Faludi az olasz lírikusoktól, az Árkádia körétől tanul legtöbbet. Kétségtelen, hogy az Örök Városnak döntő szerepe volt Faludi lelkiségének, életszemléletének kialakulásában. De azt is elmondhatjuk: itt lett íróvá. Mielőtt a rohonci remete a Prédikátor bölcsességével a világ mulandóságáról, a halál közeledtéről elmélkednék, a fiatal jezsuita Rómában mohón issza az olasz kultúrát, a reneszánsz szépségeket, az irodalmat (Goldoni, Chiari, Metastasio), tagja lesz a Római Árkádiának, amely – Sárközy Páter szerint – fölújítja a klasszikus formákat a XVIII. század olasz költészetében, a barokk túlzásaival szemben a népies elemeknek is teret enged a pásztorköltői gyakorlat felújításával. Mindezt részletesebben kifejti és illusztrálja Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban, 1991, 144–154. (Itt jegyzem meg, hogy Vörös Imre gondozta Faludi Ferenc prózai művei kritikai kiadásának két kötetét, amely 1991-ben jelent meg az Akadémia kiadónál.) Vörös Imre tanulmányai és jegyzetei integrálják Szauder József és Szauder Mária, Szörényi László és Sárközy Péter újabb Faludi-kutatásait. Vörös Imre így zárja elemzéseit: „Mindaz, amit Faludi Ferenc eklogaciklusáról elmondtunk, alátámasztja azt a felfogást, amely a rokokó művészetben nem csupán dekadens játékosságot lát, hanem a játékosság mélyén, mint Watteau figuráinak réveteg, titokzatos tekintetében, tájainak álomszerűségében: megérzi a világképnek egy ellentmondásos, átmeneti korban való elbizonytalanodását, egy sokszor nem tudatos szorongást, sőt, Faludi esetében egy súlyos lelkiismereti válság [a jezsuita rend 1773-as feloszlatása miatt – Szabó megj.] áttételes vagy – az utolsó eklogákban – nyílt kifejeződését. Faludi jelentős érdeme hogy a magyar bukolikus költészetnek már a felvilágosodás küszöbe elé érve megadta ezt a mélyebb dimenziót, s a konvencionális elemek puszta ismételgetését elkerülve, az emberábrázolás és a tájrajz megújításával, a népnyelvi fordulatok bátor felhasználásával példát mutatva, segítette a magyar pásztorlíra további gazdagodását, előkészítve azt a felvilágosodás kori költészet több más eredményének befogadására." 2. A „Szent ember" Faludi Ferenc, miként Pázmány Péter, európai ember lett külföldi tanulmányai és működése során, ugyanakkor megmaradt magyarnak, a szép magyar nyelvet mesterien művelte már római évei során is. Egyesek bizonyos „világiasságot" vélnek felfedezni művében; csodálkoznak, hogy költeményeinek csak kb. egytizede kifejezetten vallásos, és hogy morális műveinek egy része inkább „pogány" (sztoikus) bölcsességet közvetít, semmint a kifejezett keresztény lelkiséget. Ezt a nézetet azonban árnyalnunk kell. Faludi Ferenc a kor költői divatjának engedett, amikor a mitológiához folyamodott pásztorköltészetében, természetlírájában. A katolikus felfogás egyébként igenli mindazt, ami szép a teremtésben, mindazt, amit a természet és a művészet a Teremtő szépségéből visszatükröz. Továbbá van egy bizonyos kereszténység-előtti bölcsesség, amely az ószövetségi bölcsességirodalomtól a sztoikusokon és az egyházatyákon keresztül beépült a katolikus morálisba. Ezt világosan láthatjuk pl. az 1773-as Szent emberben, amelynek maximái között bizonyára sok olyan van, amelyek Faludi Ferenc „sajátjai", saját életbölcsességét tükrözik az életről és a halálról, az örömről és a szorongásról, az idő múlásáról és a világi hiúságokról. Néha pascali mélységűek ezek az egzisztencialista töprengések. Gyakran Szent Ignác lelkigyakorlatos elmélkedéseinek emléke, az ignáci szellem vehető ki a gondolattöredékekből. Talán hatott rá – a Kempis Tamás által képviselt „devotio moderná"-n kívül – a janzenizmus is. De alapjában a kegyelem és a szabadság ignáci dialektikáját látom ezekben a maximákban, tehát azt a keresztény humanizmust, amelyre Rónay György is felhívta a figyelmet Faludi életművét elemezve. Korzenszky Richárd (Vigilia 1980, 311) tanulmányozta a Szent ember hátterében meghúzódó aszketikus irodalmi hagyományt. A bencés szerző hivatkozik Bellaagh Aladárra, aki a Szent ember 1907-es kiadását szerkesztette. Faludi – Bellaagh szerint – munkája megírásakor felhasználhatta Szent Ágoston, Szent Anzelm, Kempis Tamás, Loyolai Szent Ignác írásait; – ezek a keresztény lelkiség történetében kiemelkedő írók, írásaik közismertek voltak. A jezsuita Faludi Ferencnél természetesen az ignáci lelkiség, elsősorban is a Lelkigyakorlatok befolyása jelentős. Itt persze nem egy könyv idézéséről van szó, hanem a lelkigyakorlatokat évente elvégző jezsuita alapbeállítottságáról, bizonyos jezsuita lelkiségi alapelvekről. Ilyen a fundamentum: Isten mindent az emberért teremtett, hogy e teremtmény őt szolgálja és így lelkét üdvözítse. A teremtett dolgokkal szemben indifferenciára kell törekedni, ami nem jelenti a pogány ataraxiát, hanem felszabadultságot, hogy Isten akaratát készségesen követhessük. Ehhez pedig szükséges a hármas kívánság megtagadása; mondjuk – úszás az ár ellen, „a hármas tűzfolyam"-ban, Pascal kifejezésével. Ez a híres ignáci „agere contra": hogy eljussunk az „indifferenciára", tehát a szabadságra és hogy követhessük Isten akaratát, ill. Krisztus hívását, küzdenünk kell a rendetlen vonzalmak ellen, éspedig a bűnök gyökeréig, a hármas kívánságig kell lehatolnunk. Faludi 1Jn 2,16-ra hivatkozva írja: „Sz. János azt adja előnkbe, hogy ez a három veszti a Világot: a szemnek kívánsága. A' testnek kívánsága, és az életnek kevélysége. Ezekre hiteget, kiszt (késztet) az ördög, ezekkel telik a Pokol. Megkivánnya azért szemünk a' kapát, testünk a' megtörést és sanyargatást. A' mi kevélységünket illeti; jusson eszünkbe hogy avval senki sem job' se nagyob' hogy tsak maga el-véltében job, nagyob'. Tudja a szemes Világ kinek kinek mértékét. Ezek mellet, egy általlában le-kell-tenünk a' kevélységet itt alatt, ha OTT-fenn ditsöségbe akarunk öltözni." Pascal is, 1Jn 2,16–17-re hivatkozva írja: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége –: libido sentiendi, libido sciendi, libido dominandi! Szerencsétlen ez az átkozott föld, ahelyett, hogy ösztönözné, lángba borítja e három tűzfolyam! Boldogok, akiket árjuk nem nyel el, nem sodor magával, hanem rendületlenül, szilárdan meg tudnak benne maradni; nem állva, hanem alacsony és biztos helyen ülve. (...) hogy egyenesen és szilárdan odaállhassanak a szent Jeruzsálem csarnokaiba. . ." (Gondolatok 458) „Babilon vizei tovaszaladnak, és magukkal sodornak bennünket. Ó, szent Sión, ahol minden állandó, és ahol semmi sem enyész el!"(Uo. 459) A pascali idézet átvezet bennünket Szent Ignác Krisztus királyról szóló elmélkedéséhez. Két „város", tábor áll egymással szemben, ahogy már Ágoston is írta; Krisztus az alázatos fővezér, Jeruzsálem vidékén, „alacsony helyen", szegénységre és alázatra szólítja fel követőit. „Babilon vidékén" pedig Lucifer, a gonosz vezér, aki a gazdagság, a hiú tisztelet és a kevélység vágyának kísérti csatlósait. „Mindenen Istennek kell uralkodnia – folytatja Pascal a hármas kívánságról elmélkedve – és mindennek őhozzá kell viszonyulnia. A test dolgaiban kizárólag a kívánság uralkodik; a szellemiekben tisztán a kíváncsiság, a bölcsességben igazában a kevélység..." (Uo. 460) A filozófusok (sztoikusok) nem követik a helyes utat; megmutatják ugyan, de nem vezetnek el az igazsághoz és az élethez. „Ez az út Isten akaratának követése; erre egyedül Jézus Krisztus vezet el: via, veritas" (Uo. 466) és Kempis és Ignác sem tanít mást. A keresztény spirituális hagyomány tehát folyamatos, egybehangzó. A jezsuita Faludi Ferenc ebben a spiritualitásban nevelkedett, miként angol vagy spanyol rendtársai, akiknek erkölcsi műveit magyarra átültette. A sztoikus és a patrisztikus, illetve bibliai bölcsességet magába szívta, és a Szent ember „gondolataiban" – saját tapasztalatán és szellemén átszűrve –jegyezte le. Íme néhány idézet a Szent emberből az ignáci fundamentum és a Király hívásáról szóló elmélkedés illusztrálására: „Istenben minden jód, és vigasztalásod meg vagyon, ha mit kívánsz ezenkivül, meg-tsalatkoztál, mert se nem igaz jó, se nem elegendő arra, hogy lenyugasztallya szívedet." (Ez egyébként az ágostoni „nyugtalan szívet" idézi.) „A' mi nyughatatlanságunk attúl vagyon, hogy nem vagyunk azok, kik akarnánk lenni. Vagy azok vagyunk, kik nem akarunk maradni. Vagy nem bérunk azzal, a' mit kívánunk, vagy nem menekedhetünk-meg attúl, a' mi minket sanyargat. Ha ezektől a' minket terhelő galibáktúl mentek akarunk lenni, bizzuk Istenre dolgunkat, meg ne gátollyuk szándékát elhitetvén magunkal, hogy ez a' minket szerető jó Urunk, ha mit azért ád, azt azért adja, ha mit megvony tőlünk, azért tselekszi, mert különös hasznunkat nézi." Ebben benne van a páli meghasonlottság (Róm 7,144kk), de ugyanakkor a „minden javunkra válik" hite-bizalma is (Róm 8, 28kk). „Az Istennek Szent Fia le-szállot az Égbül, hogy az embereknek szolgállyon, te pedig el-vetett féreg egekig ágoskodol elméddel. Bízd másokra, hogy fenn-repedezzenek, és a' hegyek bértzein járjanak, maradj magad az alatson völgyben, alázd-meg magadat, fel-magasztal az Isten jövendőben, és lábad alatt fogod látni a' világnak kevéllyeit." – Ez bizony evangéliumi, nem pedig sztoikus bölcsesség. Ezt tanítja Krisztus követése és Loyolai Szent Ignác, amint Pascal és a későbbi keresztény nemzedék. „Ha lelkedre nézve nagy akarsz lenni, alázd-meg magadat. Ezen úton léptek a' szentek az alsó fokrúl a' felsőre, alázatossággal a' ditsöségre. Még a Természet-is aprósággal kezdi adományit, járd meg szemeddel a' virágos táblákat, apró bimbotskák voltak előbb, a' már terepes rósák." Itt ismét gondolhatunk Szent Ignác Lelkigyakorlataira (165–168): az alázatosság három fokára vagy módjára. „Lássuk azért az Ur Képit: ő alázatos volt, mi kevéllyek, ő szelid és kegyes, mi kemények és mérgesek, ő könyörülő, mi irgalmatlanok, ő ellenségeivel jót tett, mi üldözzük, holtig gyülöllyük. ő sanyarúságban élt, kinnal hólt meg, tövis lévén a fején, kezén, lábán, oldalán mély sebek; mi minden kényességbe mint egy bé-öltözünk. Be távul estönk tükör példánktúl, és ha végig igy élünk, ki-esünk a' Mennyországbúl!" Ezek az ellentétek Pázmány egyik nagypénteki prédikációjának stílusára-ritmusára emlékeztetnek. „Drága áron váltott-meg bennünket Istennek Szent Fia: Vére ontásával, kínos halálával. Bötsüld-meg szabadságodat, könyörüly lelkeden, és ne vesd új rabságra." (Ez páli reminiszcencia.) „A' kit a' szerelem meg-sértet, más kinnyaival (egyéb kínjaival) keveset gondol. A' kit Istennek szerelme meg-sebesitet, szeretete hévségében könnyen felejti egyéb aggodalmit. Nem törődik véle, szereti-é a' Világ vagy nem, üldözi-é vagy kedvez, ditsiri-é vagy gyalázza, a' bőséget és szükséget azon egy szívvel fogadgya, aggodalmit meg-emészti a' fel-forrott szeretetnek lángja. Sok szent élete tészen errül bizonyságot." Végül egy példa az ignáci Két zászlóról szóló elmélkedés visszhangjaira: „A’ kik Isten kegyelmébül le-óldották magokat az ördög lántzárúl, és az Ur Jézus Zászlója alá futamottak, és ötet igaz hűséggel követik, azokra annyi mennyei édességet áraszt, annyi örömmel tölti el sziveket, hogy azoknak nagysága és bősége miatt nem birhattyák magokat. Tapasztalták ezt mind a' két nemen sok meg-tértt bűnösök, és már Szentek. És ki-vallották, hogy a' Világ öröm-pohara ehez képest üröm. Minket-is kinál effélékkel az Isten, meg-ne vessük." Folytathatnánk az idézeteket. Például sokszor visszatér az intés, hogyan óvakodjunk az ördög cselvetéseitől. Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve az első és a második héthez egy-egy sor szabályt ad a szellemek megkülönböztetéséhez. Faludi néha kifejezetten is hivatkozik forrására. Pl. „Szent Anselmus azt mondja: ha egy részrül a' bűnnek fertelmességét látnám, más részrül a' Pokolnak iszonyú kinnyait, és kételen volnék vele, egyet a' kettő közül választanom, inkáb' leszállanék a' Pokol fenekére, hogy-sem a' bűnnel fertőzném lelkemet." Ezt a következő maximának az illusztrálására idézi: „Nints utálatosabb az Istennek szeme előtt, következendö-képen minden igazán látó szem előtt a' bűnnél." Ha Pascalnál olyan „gondolatokat" találunk, mint Faludinál, nem kell okvetlenül janzenista befolyásra (még kevésbé közvetlen pascali hatásra) gondolnunk. Hangsúlyozom, hogy a közös keresztény lelkiségi örökségről van szó. Végeredményben Ágoston és az Atyák, vagy Szent Bernát, akinek olyan nagy volt a befolyása – Ágostonon kívül – Pázmányra is, éppúgy mint később Blondelre, mind-mind visszahajolnak a Szentíráshoz, az Evangéliumhoz, vagy az ószövetségi bölcsességirodalomhoz. Faludi Szent Emberében állandóan visszatér a „vanitatum vanitas" gondolata-hangulata, az idő múlása, az Isten fényében és a halál árnyékában viszonylagossá váló földi lét, a „végesség szomorúsága". Az öregedő Faludi, akinek mindjárt könyve megjelenése után át kellett szenvednie minden jezsuita megpróbáltatását: a rend 1773-as feloszlatását és a szétszóratást, ezzel a bibliai és evangéliumi (nem sztoikus!) bölcsességgel tekintett vissza életére és várta a közelítő telet. Rohonci magányában elmélkedhetett arról, hogy „füstbe ment" Párizs és Róma tüze-fénye, az ifjúkor sok szép élménye. Ezt írja a mulandóságról. Minden ezt kiáltja, nints itt állandóság,
Hirtelen elmúlik minden hatalmasság,
Oda tehát, Bátsi! oda emelkedjünk, (A mulandóságról)
Zombori István
A MAGYAR EGYHÁZTÖRTÉNETÍRÁS MEGÚJULÁSA:
Az 1945-ben bekövetkezett „felszabadítás" után megindult a magyar egyházak elleni fellépés, amely teljes „sikerét" 1950-re érte el. Ekkorra a kommunista rendszernek sikerült felszámolnia az egyházi oktatást, az egyházi könyvkiadást és minimálisra csökkenteni az egyházi kiadású folyóiratokat. Az egyházi tudományokban, a művészetekben számottevő egyházi és világi személyek java része ugyanezen időszak alatt vagy börtönbe került, vagy külföldi emigrációba kényszerült, és ez a helyzet az ötvenes években még tovább romlott. Az egyházak, és így a katolikus egyház könyv-, illetve folyóirat-kiadói tevékenysége jószerével a legminimálisabbra, a hitélettel kapcsolatos kiadásokra korlátozódott. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy az egyház történetéről folyóiratot, netán könyveket adjanak ki. A kommunista rendszer az egyházat mint negatív társadalmi felépítményt felszámolásra ítélte, az egyház múltbeli tevékenységét pedig a hivatalos ideológia egyértelműen a társadalom visszamozdító tényezőjének minősítette, amelyről csak negatív véleményt lehetett nyilvánítani. Az egyháztörténet területén jószerével csak az 1960-as években meginduló műemlékvédelem kiadványaiban lehetett valamiféle pozitív elismerést olvasni az ásatások, felújítások, műemléki restaurálások folyamán helyreállított kolostorok, templomok történetét röviden áttekintő művekben. Csak az 1980-as években, a pártállami rendszer fellazulása idején merülhetett fel annak a gondolata – az igénye mindig is megvolt –, hogy ismét el kellene indítani a magyar egyháztörténet-írást. Az itthoni viszonyok között sokszoros munkával túlterhelt egyházi emberek nem is vállalkoztak erre; nem véletlen, hogy a gondolat a Torontóban élő magyar jezsuita professzor, Horváth Tibor fejében szülelett meg 1984-ben. Javaslata nyomán 1985-ben felhívás jelent meg az Új Ember éveleji számában, majd ugyanezen évben február 12-én Esztergomban a História–Új Ember szervezésében egyháztörténeti konferenciára került sor. Ezen állást foglaltak az egyháztörténet megújításának szükségessége mellett, és megkezdődött a számba jöhető munkatársak, szakemberek összegyűjtése. 1985. augusztus 31-én Lékai László bíboros személyesen fogadta a javaslattevőket, és támogatásáról biztosította az elgondolást. Horváth Tibor fellépése nyomán Magyarországon Szántó Konrád, Várszegi Asztrik és Somorjai Ádám, külföldön pedig a torontói magyar jezsuita közösség több tagja, valamint az Egyesült Államokban élő Gábriel Asztrik támogatta a szerveződő mozgalmat. Lékai bíboros halála után, a magyar egyházi vezetésből az újonnan kinevezett Dankó László kalocsai érsek vált az egyháztörténet-írói közösség vezető egyéniségévé, és az ő elnökletével került sor 1988. augusztus 28-án Budapesten, a Központi Szemináriumban az alakuló ülésre. Mivel ez még a pártállam végső időszakának utolsó éveit jelentette, szó sem lehetett arról, hogy nyíltan egy nagyszabású, átfogó egyháztörténeti programot vázoljanak, amely az egyháztörténet-írás minden területére kiterjedt volna, beleértve a legkülönbözőbb publikációkat, alkalmi köteteket, folyóiratot stb. Ezért a mozgalom egy, a magyar egyház ezeréves történetét átfogó és az egyház alapegységét, a plébániát figyelme középpontjába állító mű összeállítását tűzte ki célul, amely a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia nevet kapta, a mozgalom pedig a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkabizottság, rövidítve METEM elnevezést választotta. Az említett első alakuló METEM-kongresszus célul tűzte ki a vázolt Enciklopédia összeállítását, tekintetbe véve az ezeréves múlt valamennyi plébániáját, legyen az a történeti Magyarországon, vagy a történelem viszontagságai következtében Nyugat-Európában, az amerikai kontinensen vagy a világ más részén. Az Enciklopédia eredeti megfogalmazás szerint egy olyan nagyszabású, ABC-sorrendben összeállítandó munka kívánt lenni, amely a plébániák kapcsán gyakorlatilag az egész magyar egyháztörténetet áttekintette volna. Ezzel egy időben a résztvevők arról is megegyeztek, hogy az időközben születő részeredmények publikálására évkönyv jelleggel létrehozzák a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok elnevezésű kiadványt, amelynek felelős kiadója Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát lett. A munkálatok támogatására a Torontóban működő jezsuiták vezette közösség pénzügyi támogatást ígért. A hazai viszonyok közepette 1988 őszén Szántó Konrád kezdeményezésére és az általa adományozott pénz segítségével létrejött egy Alapítvány, amely szinten a METEM munkáját kívánta támogatni. Mintegy igazolandó, hogy számos eredmény, tanulmány született már addig is, 1989-ben megjelent a Vázlatok első kötete, amely 18 szerző tanulmányát közölte, több mint 400 oldalon. 1989–90-ben az országban békés úton bekövetkezett a rendszerváltás. Alapvető változásokat hozott ez a magyar egyházak életében is. Ismét számtalan lehetőség támadt mindenfelé művelődési, kulturális tevékenységre, könyvkiadásra és a legkülönbözőbb folyóiratok megjelentetésére. Ez az önmagában véve pozitív jelenség egyúttal azt is jelentette, hogy számos olyan kiadvány jelent meg, amely egyházi témának adott helyet, így egyháztörténeti tanulmányoknak is. Ismét sor kerülhetett végre az eddig külföldön élő és Magyarországra nem látogatható egyházi személyeknek és világi tudósoknak a magyar szellemi életbe való bekapcsolódására. Immár semmiféle akadálya nem volt a legkülönbözőbb témájú cikkeknek, vége lett a huszadik századi témában addig meglévő állami cenzúrának, és annak, hogy bármit megtiltani lehessen. Ugyanakkor az adott lehetőségek a kiadások terén fokozódó költséget is jelentettek, és a megsokszorozódó kiadványokra felhasználható pénzösszegek jelentősen korlátozottakká váltak. Mindezek és bizonyos belső viták is hozzájárultak ahhoz, hogy a Vázlatok 2. kötete csak 1991 végén jelent meg. Ezután azonban gyorsan követték egymást a kötetek, a harmadik 1992-ben, és a negyedik is, így az 1989-től 1992-ig terjedő időszakra az évenkénti egy kötet elgondolás megvalósult. 1993-tól pedig a Vázlatok már nem évkönyvként, hanem egyetlen létező magyar egyháztörténeti folyóiratként, évente két kötetben, négy számmal jelenik meg. A Vázlatok első és második kötetének főszerkesztője Uzsoki András, a harmadik, negyedik és ötödik (1993/1–2.) kötet főszerkesztője Horváth Tibor SJ volt. 1991 óta, a Vázlatok második kötetének megjelenésétől a kiadvány felelős szerkesztője Zombori István. A rendszerváltás több tekintetben is módosította az eredeti elgondolást az 1980-as évekhez képest. Immár semmi akadálya nem volt, hogy a METEM célkitűzését szélesebben újragondolják a létrehozók. Ennek lényege, hogy a negyven évig elnyomott és hallgatásra kényszerített magyar egyháztörténet-írás minél szélesebb, átfogóbb mértékben tekintse át a magyar egyház történetét, értve ezt földrajzi, művelődéstörténeti és ideológiatörténeti tekintetben egyaránt. Kiemelt feladatként tekinti a szerkesztőség a határon túli, kisebbségi sorban élő magyarlakta területek egyháztörténetének, az ottani kutatásoknak a felkarolását, erdeményeinek minél hamarabb történő megjelentetését. Ugyanakkor, az eddig megjelent kötetekben is helyet kapott a több mint száz éves múltra visszatekintő magyar emigráció által létrehozott egyházközségek, egyházi szervezetek múltjának feltárása. Az eredeti elgondolás, az Enciklopédia megvalósítása lekerült a napirendről, mint elsőrangú, mindennél hamarabb megvalósítandó célkitűzés. Helyette nyilvánvalóvá vált, és immár semmiféle politikai, ideológiai akadálya nincsen, hogy számos részkutatással, egyáltalán a kutatás újraszervezésével, forráskiadványokkal, plébánia- és egyéb intézménytörténetek megjelentetésével új alapokra helyezzék a magyar egyháztörténeti kutatást. A lehetőségeken belül mihamarabb be kell vonni a felsőoktatási intézmények tanszékeit, elősegíteni a felsőoktatási intézményekben az egyháztörténeti oktatás és kutatás újraindítását. Felmerült a gondolata és az igénye a külföldi kutatóhelyekre szóló ösztöndíjak létrehozásának; mielőbb eljuttatni szakembereket Rómába, Bécsbe, Leuvenbe és a magyar egyháztörténet szempontjából meghatározó fontossággal bíró egyéb külföldi központokba. A Vázlatok, mindezen kutatások, eredmények összegzésére, bemutatására vállalkozik, ideértve a szép számban rendezett magyarországi és külföldi egyháztörténeti konferenciák anyagainak rövid vagy teljes terjedelmű bemutatását is. Ily módon került sor a harmadik kötetben a Kunszentmártonban rendezett, az ötös kötetben pedig (1993/1–2.) a bátaszéki emlékkonferencia anyagának a megjelentetésére. Nyilvánvalóvá vált rövid idő után, hogy számos olyan mű született az elmúlt években, amelyek terjedelmi lehetőségei meghaladják a folyóirat kereteit. Így indult el az önálló METEM-könyvek sorozat, amelynek első kötete Szabó Ferenc SJ A teológus Pázmány című, Rómában 1990-ben megjelent munkája; második kötete Sólymos László Szilveszter–Várszegi Imre Asztrik: Pannonhalmi főapátok I. Kruesz Krizosztom (1856–1885), Kelemen Krizosztom (1929–1950), Budapest, 1990; harmadik kötete Udvardy József: Kalocsai főszékeskáptalan története a középkorban (Budapest, 1992.); negyedik kötete pedig Csapody Csaba: Gróf Zichy Nándor élete és munkássága című kötete (Budapest, 1993.). E sorozatban a hazai, illetve a külföldön élő szerzők eddig meg nem jelent műveit vagy több évtizede publikált munkáinak új kiadását, esetleg külföldön megjelent és itthon nehezen hozzáférhető munkáinak magyar fordítását kívánják a kiadók közzétenni. A METEM másik kiadványsorozata az önálló „Plébániatörténeti Kiskönyvtár", amelynek eddig egy kötete jelent meg, Farkas Gábor: A római katolikus egyház története Sümegcsehin (Budapest, 1990.) címmel. Végül szintén önálló METEM-kiadványként jelent meg Uzsoki András szerkesztésében a Klempa Károly és a keszthelyi premontrei gimnázium (Budapest, 1991.) című kis kötet. A METEM munkáját és ezen belül elsősorban a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok megjelentetését jelentős összeggel támogatja a Római Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottsága, továbbá a külföldi előfizetők, és elsősorban a Torontóban működő METEM International, amely a METEM magyarországi szervezetének Kanadában létrejött ága, Horváth Tibor irányításával. 1994-től kezdve sor kerül a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok kiadásában egy jelentős továbblépésre. Amikor az 1980-as években az egyháztörténet-írás megújítása szóba került, szinte valamennyi munkatárs szeme előtt az 1930-as években létrejött Regnum folyóirat kötetei lebegtek. Mint ismeretes, 1946-ban ezt a kommunista diktatúra szüntette meg, és tiltotta, be megjelentetését. 1988–89-ben a név felvételére, de még csak szóbahozására sem kerülhetett sor. A Regnum kiadását megvalósító egykori Munkaközösség még élő tagjainak megkeresésére a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok ez évtől a Regnum utódjaként jelenik meg, természetesen 1989-ben választott címének megtartásával. Mindez annál is inkább indokolt, hisz az elmúlt öt esztendő alatt a Vázlatok összes köteteit a különböző országok nemzeti könyvtárai és nagyobb, egyetemi könyvtárai megismerték. Az angol nyelvű összefoglalók, illetve idegen nyelvű cikkei révén nagy elismeréssel nyugtázták, így ezen a néven utólag már változtatni nem lenne érdemes. A METEM és a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok munkálkodása révén a magyar egyháztörténeti kutatás újraindulhatott, és elmondható, hogy valóban vallási, felekezeti megkülönböztetés nélkül feladatának tekinti az ezeréves magyar múlthoz kötődő egyháztörténet bármilyen témájának közlését, ideértve a történeti néprajz, illetve az egyháztörténettel kapcsolatos művészettörténeti témákat is.
PROKOP PÉTER 75 EVES A Vatikáni Rádió interjúja a pap festővel Karácsonyra jelent meg Prokop Péter újabb könyve Hulló tobozok címmel. (Jel-könyvek, Budapest 1993, 368 oldal.) A „naplójegyzetek" műfajba is sorolhatnánk ezt a hosszabb-rövidebb feljegyzésekből, morfondírozásokból, eszmélődésekből álló kötetet, amelyet az író-festő 60 (fekete-fehér) képe illusztrál. Az 1991-es Cseppkőbarlang és az 1992-es Modelldíj nélkül c. kötetekhez hasonlóan Prokop itt is kötetlenül vall életről, emberekről, művészetről, látványairól és látomásairól, múltjáról és jelenéről, vallásról, kereszténységről, egyházról. Itt-ott kicsit fanyar bölcsességet villant fel az aforizmagyűjtemény. A bevezető „A toboz" című írásban magáról is vall: „A művészek önzők, egoisták, munkájuk az istenük, s nyakig rabságába mártózva nem törődnek egyébbel, más halandók bajaival." Ez egy kicsit túlzó magára Prokopra alkalmazva. Hiszen – bármennyire is a lázas alkotásnak él (hihetetlen energiával, mintha 55 éves lenne!) – észreveszi mások bajait is; sok megfigyelése, jegyzete arról tanúskodik, hogy nem járja érzéketlenül az élet útjait. (Még kevésbé jár álomvilágban, vagy holdkórosként a háztetőkön.) Kicsit szkeptikus az öregedő művész, de ez az életbölcsesség jele: „Titokzatos itt körülöttünk minden. A legbiztosabb az, hogy semmire sincs biztos válaszunk. Katedrás magyarázatainkkal leginkább mellébeszélünk. Hozzászoktunk tévedhetetlen szószéki nyilatkozatokhoz, melyeket az élet megcáfol. . ." Nos, Prokop Péter nem „papos" – ezt senki sem mondhatja! Nem is prédikál; de azért – öntudatlanul is – magyaráz, oktat, az életből vett példákkal példálódzik. Időnként előveszi az ember a vaskos kötetet és beleolvas. Nem lehet egy szuszra végigolvasni; ez nem is lenne jó. (Pascal „gondolatait" sem úgy olvassuk, mint a Háború és béke c. regényt.) Végül baráti jó tanácsom Péternek ez lenne: azért fessen ám továbbra is, mert képeivel sokszor többet mond, mint morfondírozó maximáival. (Szabó Ferenc)
A most következő interjú 1994. január 8-án hangzott el a Vatikáni Rádióban. Az írót/művészt Ipacs Katalin kérdezte. (Némileg rövidítve közöljük a beszélgetést.) Ipacs: Prokop Péter, a Rómában, és most már egyre gyakrabban Magyarországon is élő és alkotó pap festő és író 75 éves. Ebből az alkalomból a Vatikáni Rádió magyar tagozata meghívta egy beszélgetésre. Nagyon sok mondanivalója van számunkra, hiszen 75 éve ellenére hihetetlenül tevékeny: nyolc hónapig tartó intenzív munkával készült mozaikkompozícióit májusban avatják fel a híres fatimai Mária-kegyhelyen. A Kálvária-kápolna mennyezetére tervezett mozaikok Szent Istvánt és a Szűzanya fatimai jelenéseit ábrázolják. Március 11-én Hatvanban nyílik egy Prokop-kiállítás azokból a váltakozó témájú alkotásaiból, amelyeket már csepeli műtermében festett. – Szóljon előbb a fatimai mozaikokról, kérem. Prokop: A múlt november végére ragasztották a mennyezetre az ötvenöt négyzetméter márványpannót. A szentélyben Szent István fölajánlja koronáját. A hajócskában a három pásztorgyereket önti el az égből jött kegyelem, mely Mária ragyogásából árad reájuk. – Miért magyar az első téma ? – Mert a három-kilométeres keresztutat és végén a Kálvária-kápolnát a világon szétszóródott honfitársaink építették, kik reménykedtek hazánk föltámadásában, a reménytelenben. Az évenkénti ötmillió zarándoknak hetven százaléka ájtatosságaihoz hozzátartozónak véli, hogy végigjárja a pásztorkák legeltetési vonalán emelt stációkat. – Hogyan szállították Rómából a terjedelemben és súlyban jelentős anyagot? – Hét tonna márványtörmelék. Félmillió köbcentiméteres kockácskák. Mindegyik finom ujjakon keresztül illeszkedett rendbe. A különféle színű kődarabkák az említett epizódokká komponálódtak. – Akaratlanul idebök az elcsépelt szállóige: a véletlen a buták Istene. Az őskáoszból is a Nagyvalaki Szelleme ugyancsak előrelátással és gonddal szépítette csodálatos kozmosszá a kavargó, esetleges alapelemeket. Hódolat érte! – Az eredeti nagyságú karton szétnyírt darabjaira öt műves ragasztgatta csirizbe a hasogatott kockácskákat. A hétszáznegyven darabra osztódott egészet húsz faláda ölelte magába. A rakományt repülő vitte Portugáliába. A stúdió főnökének pontos ismerete volt szükséges, hogy a hátulról számozott, firkákkal megjelölt részleteket milliméter pontosan egymásba illesztgesse. A régi maltert a kőművesek leverték, s a friss vakolat itta magára a fugákon keresztül az eddig még senki által sem látott, visszájáról dolgozott műnek a színét. A titkoló, lemosott papír leplezte le a megforduló tükörképét. – Ekkora vállalkozásra hogyan tellett hetvenötéves energiájából? A napokban tölti be a háromnegyed századot. – Művész számára nincs elpihenő, nyugdíjas állapot. Az alkotó szenvedély holtig ver, mint szódáslovat. A tevékenység tart formában. A szellemi torna egyformán kötelező, mint a testgyakorlás. Neki köszönhetem, hogy a mostani karácsonyra jelent meg Hulló tobozok címen a tizedik könyvem. – A korral nem jelennek meg áthághatatlan korlátok? A szem éle elkopik. Az emlékezőképesség kihagy, a feledékenység belekuszál szándékainkba. – Az alkalmazkodóképesség igencsak fontos erény. Van festő, akinek mert nincs kadmiumja, lebénul alkotókedve. Pedig két szín is szuggesztív ecsetgrafikára képes. Ha viszont kazettám tizenöt tubust nyit elém, a szivárvánnyal versenyezhetek. Van, ki keze helyett szájába fogja az ecsetet. – Mintha írásaiból is ez a tendencia tükröződnék. – Valóban, nem tűzök ki nagyszabású címeket, megelégszem az unos-untalan kínálkozó aforizmákkal. Kőbe botló lábom, beszélgetés hatása, ujjamba szúró tüske, kalapomat kergető szélvihar ugyanúgy ihletnek, mint palettám tiszta hófehérje, vérvörös indulata, a zöld reménye, a kék végtelensége, és megéneklésükre ajánlkoznak. A szent élete is a mindennapiakból adódik össze. – A papok föladata is mintha hasonlítana: kihozzák híveikből nemesebb voltukat. – Lektorom panaszkodik: még mindig, annyi olvasás után is, sok a hiba oldalaidon. A második kefelenyomat után a nyomdász, ha helyesbít is, a volt jóba újból belehibázik. Ötszázezer betű között csoda, ha a sorban egy-kettő rakoncátlankodik? A Nagytermészet törvényeibe is belecsúszik négylevelű lóhere. – A statisztikatörvényt szemléltető gépben ugyanazon az úton halad a millió gömböcske. Hibalehetőség kizárva. Minden futóversenyben, bár mindig más, négy-öt golyócska kiugrik a szabályosból. – Ahogy az ember sem gondolkodó gép. Rossz éjszaka után másként terelnek agykerekei. Bánat vagy öröm elszínezik optimizmusomat. A legjobbnak is, míg él, befelhőzhet.
SZEMLE Mészáros István ÚJ HAZAI EGYHÁZTÖRTÉNETI MŰVEK Bár jelenlegi könyvkiadási és könyvterjesztési körülményeink között nem könnyű manapság a tudományos kutatási eredmények kötetben való közreadása, az elmúlt két évben számos katolikus egyháztörténeti mű jelent meg a hazai könyvpiacon, a korábbi „szűk esztendők" hiányait igyekezve pótolni. Ezek közül említünk néhányat. Egy sorozat első tagja az Ex tabulario Romano Sacrae Congregationis de Propaganda Fide (Budapest 1993) című kötet, amely a szegedi József Attila Tudományegyetem Régi Magyar Irodalmi Tanszéke és a szegedi Hittudományi Főiskola összefogásával készült. Ebben, s az egész sorozatban azokat a római Propaganda Fide Kongregáció levéltárában található iratokat teszi közzé Savai János, Pintér Gábor közreműködésével, amelyek a 17. századi királyi Magyarország, Erdély és a török hódoltság területére Rómából küldött missziós papok – főként szerzetesek – tevékenységével kapcsolatosak. A kötet első dokumentuma 1622. április 25-én, az utolsó 1637. január 27-én kelt. A hazai katolikus és protestáns egyház történetével foglalkozó szakemberek számára igen hasznosnak ígérkezik ez a kötet és a sorozat (sorozatcím: Documenta missionaria Hungariam et regionem sub ditione Turcica existentem spectantia). Elsősorban azzal, hogy jól megvilágítja e területek egyházi életének köznapjait, bonyodalmait, a sok esetben sikeres munkát, de az emberi gyengeség számos kiábrándító megnyilatkozását is. A legnagyobb probléma az volt, hogy az Itáliából küldött szerzetespapok nem tudtak magyarul. Pázmány nem alkalmazta őket, más főpapok igen. A kötet elején egy eddig ismeretlen Pázmány-portré is közlésre került. Ugyancsak értékes – szinte könyvterjedelmű – munka látott napvilágot a „Tanulmányok Csongrád megye történetéből" XVIII. kötetében (Szeged 1991. 17–94. old.). Címe: Szerzetesek a csanádi egyházmegyében a középkorban. A neves Csanád egyházmegyei egyháztörténész, Juhász Kálmán (1892–1966) hagyatéka alapján Lotz Antal állította össze. Juhász Kálmán sorsa is példázza a kommunista hatalom kártevését hazai tudományos életünkben: a korábban sokat publikáló, elismert és neves tudós ekkor egyetlen könyvét sem tudta kiadni, pedig íróasztalfiókjában sokasodtak 1945 után is a kéziratlapok. Egyik ilyen munkáját adta most közre egykori tanítványa. A középkorban a hatalmas délvidéki terület alkotta ezt az egyházmegyét (ma három ország osztozik rajta). A bencések, ciszterciek, Ágoston-rendiek, premontreiek, ferencesek, domonkosok, pálosok, johanniták és Szentlélek-ispotályosok Mohács előtti, itteni tevékenységét ismerheti meg az olvasó. Összegezésül megállapította Juhász Kálmán, hogy a középkorban a csanádi egyházmegyében kilenc különböző szerzetesrend tagjai 49 rendházban éltek és tevékenykedtek. De e virágzó szerzetesi élet azután megszakadt: az egyetlen szeged-alsóvárosi ferences kolostor kivételével az összes kolostor elpusztult, ha előbb nem, akkor a török hódításkor. Hét rend később sem tért vissza, viszont megjelentek a jezsuiták és a piaristák, majd pedig a különféle női szerzetesrendek. Befejezésül Balanyi Györgyöt idézi a szerző: „Új nemzedék jő, és a régi pusztul. E világtörvény alól az egyház intézményei sem vonhatják ki magukat." Az egykori csanádi egyházmegye egyik területrészét foglalja el ma az a valamikori jugoszláviai, mai szerbiai római katolikus egyházmegye, amelynek székhelye Nagybecskerek (Zrenjanin). A román határtól a Tisza-Duna vonaláig terjedő terület ez. Ennek a fiatal egyházmegyének a történetét, múltját és jelenét tartalmazza az a szép kiállítású, gazdag tartalmú vaskos kötet, amely Adalékok a Zrenjanini-Nagybecskereki Egyházmegye történetéhez címmel 1993-ban jelent meg. Anyagát gyűjtötte, rendszerezte, a kötetet összeállította és szerkesztette Erős Lajos kisoroszi (Rusko Selo) plébános. Az impresszum szerint „kiadja a kisoroszi római katolikus plébániahivatal", s „készült Tóthfaluban" (Totovo Selo). A kötetben bevezetőül megtalálható a csanádi egyházmegye vázlatos története a kezdetektől napjainkig, ezt a részt Lotz Antal írta. Magyarország trianoni szétdarabolása után 1923-ban Róma a csanádi egyházmegye Jugoszláviához került bánáti részéből apostoli kormányzóságot alakított. E terület lakosainak vallási megoszlása akkor ez volt: 37,2% katolikus 54,5% görögkeleti, 6,7% evangélikus. A kötet utolsó statisztikája: 1983-ban az apostoli kormányzóság területén az összlakosság mintegy 13,2%-a katolikus; e katolikus hívek 86,9%-a magyar, 4,8%-a horvát nemzetiségű, a többiek csehek, szlovének, bolgárok, németek. Összesen 88 800 katolikus hívő élt 1983-ban az apostoli kormányzóságban. E bánáti terület apostoli kormányzója a kezdetektől a belgrádi érsek volt egészen 1971 decemberéig, amikor Jung Tamást nevezték ki apostoli kormányzóvá, akit 1972 februárjában püspökké szenteltek. 1986 decemberében az apostoli kormányzóságot püspökséggé emelte a Szentszék, de Jung Tamás továbbra is, mint apostoli kormányzó vezette az egyházmegyét. Az első megyéspüspök Huzsvár László lett. Ő 1988-ban kapta kinevezését és felszentelését, azóta ő irányítja az egyházmegyét. A kötet szerzője – az egyházmegye központi intézményeinek regisztrálása után – nagy alapossággal mutatja be az egyházmegye egyes plébániáit (az adatokat 1992 júniusában zárva), ezek múltbeli és jelen helyzetét, számos fényképpel kísérve. Ezután sorra veszi az egyházmegye mai területén szolgáló lelkipásztorokat, világi papokat és szerzeteseket egyaránt, mindazokat, akik az 1700-as évektől itt szolgáltak, arcképekkel, fényképekkel illusztrálva anyagát. Külön fejezet ismerteti a jelenleg itt működő apácarendeket s az egyes szerzetesnővéreket. Igen fontos dokumentum ez a kötet napjaink és az utókor számára. Nem csupán azért, mert a 20. századi barbarizmus embertelen tényeit is megörökítette (a papokra vonatkozó ilyen című rovataival: „Akiket kivégeztek, semmilyen bíróság nem ítélkezett felettük, bűnösségüket bíróság nem mondta ki, és esélyt sem kaptak ártatlanságuk igazolására)'', „Akik gyűjtőtáborokban vesztették életüket", „Akiket Oroszországba száműztek", „Akik gyűjtőtáborokban voltak a táborok feloszlatásáig", „Akik elmenekültek"). Elsősorban azért jelentős ez a könyv, mert meggyőzően érzékelteti: emberileg aligha felbecsülhető értékű munkát végeztek, végeznek ezek a papok, szerzetesek, szerzetesnővérek a bánáti katolikus hívek körében hitük megtartásáért, elmélyítéséért éppen úgy, mint magyarságuk, magyar nyelvük megőrzése érdekében.
Az erdélyi székely katolikusok egyik legjelentősebb, legnépesebb iskolája volt a székelyudvarhelyi gimnázium, amelyet négyszáz évvel ezelőtt, 1593-ban a tudós jezsuita, Vásárhelyi Gergely szervezett meg. A 17. század közepén azután egy másik kiváló irodalmár jezsuita, Sámbár Mátyás vitte tovább a gimnázium életét. Az iskola osztályaiba széles kiterjedésű vidék – Udvarhely, Csík, Gyergyó és Háromszék – magyar katolikus népe küldte fiait. Az iskolát a jezsuiták után a 18. század végén a Commissio Catholica, majd 1866-tól az Erdélyi Katolikus Státus irányította. Ekkor már nyolcosztályos modern gimnázium, amely tekintélyes helyet foglalt el Erdély, illetőleg a történelmi Magyarország iskolahálózatában. Mindvégig magyar iskola volt, a katolikus magyar kultúra fellegvára, de más nemzetiségű diákokat is szívesen befogadott, román és szász tanulói mindig voltak. Különösen fontos szerepet játszott az iskola a Trianon utáni új helyzetben az erdélyi magyarság életében. A második világháború után 1948-ban – akárcsak nálunk – a kommunista hatalom államosította. Katolikus jellege megszűnt, hatalmas tömegiskolává alakították; az oktatásban egyre nagyobb teret kapott a román nyelv, egyre több lett a román tanár. De ezekben a nehéz időkben is az iskola – erőt merítve múltjából – hőslelkű tanárai erőfeszítései árán megmaradt a magyar nyelv, a magyar kulturális értékek védelmezőjének, őrzőjének és áthagyományozójának. Az utóbbi két év változásai következtében azután újra felkerült a falakra jótevő püspökök – Majláth Gusztáv és Márton Áron – képe, s az iskola egykori neves tanárainak és tanulóinak – köztük Baróti Szabó Dávidnak – arcmása. S az iskola jelenkori legnagyobbá vált diákjának neve ma az iskola homlokzatát díszíti: Tamási Áron Gimnázium. A tanulók anyanyelv szerinti megoszlása az elmúlt évben a következő volt: 721 tanulójából 12 román anyanyelvű, 709 magyar anyanyelvű. A jubiláló székelyudvarhelyi iskola 1993-ban nagyszabású ünnepséggel emlékezett múltjára, s ebből az alkalomból két szép kiállítású, értékes anyagú kötetet is kiadott: 400 éves a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és Emlékkönyv a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium, az egykori Római Katolikus Főgimnázium 400. évfordulójára címmel.
Budapesten jelent meg egy ugyancsak erdélyi témájú kötet: a Márton Áron Kiadó gondozásában a Studia Theologica Budapestinensia 5. köteteként került a szakemberek kezébe Marton József munkája: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig. Az erdélyi egyházmegyét Szent István alapította, székhelye Gyulafehérvár. A püspökök kezdettől fogva gondot fordítottak arra, hogy papokkal lássák el híveiket; sok fiatal papjelölt tanult a középkor idején külföldi egyetemeken is. Majd a 16. században „a vallások Bábele" Erdély. Imponálóan szép tény, nemes gesztus, hogy a világon először itt mondták ki 1586-ban a vallásszabadság elvét, de ugyanakkor azt is kimondták ugyanannak az erdélyi országgyűlésnek a tagjai, hogy a katolikusoknak nem lehet püspökük. 150 éven át főpásztor nélkül élt az erdélyi hívek és papok közössége. 1716-ban térhetett vissza és foglalhatta el újra székét Gyulafehérvár római katolikus püspöke. Korábbi alapozás és előkészületek után 1753-ban nyílt meg a tridenti zsinat elveinek megfelelő papnevelő intézet Gyulafehérváron Sztoyka Zsigmond püspök alapításaként (aki egyébként görögkeleti román családból származott, hazai tanulmányai után a párizsi Sorbonne-on fejezte be teológiai stúdiumait, s lett egri kanonokként a magyar egyházi vezetés ismert tagja; innen nevezte őt ki Mária Terézia az erdélyi püspöki székbe). Az intézmény neve: „Seminarium Incarnatae Sapientiae", a püspök indoklása szerint azért „a testté lett Bölcsességről", vagyis Jézus Krisztusról nevezte el, mert „ámbár szükséges, hogy minden papnevelde Krisztusnak, a megtestesült Bölcsességnek iskolája legyen, mégis e szent kötelesség belső érzése sokkal sürgetőbb a mi sajátos viszonyaink között, mint egyebütt". A további fejezetekben a szerző a püspökök személye által jellemzett korszakok szerint részletes elemzés alá vette a gyulafehérvári papképzést, egészen 1918-ig, Majláth Gusztáv püspöksége idejéig. A függelékben érdekes dokumentumokat közölt a szerző, többek között az itt nevelkedő papnövendékek létszámát 1805/6-tól (ekkor 35 növendéke volt a négyéves papképzésnek). De a statisztikai kimutatás folytatódik 1918 után is, egészen 1991/92-ig. Az 1933/34-i tanévtől az összes erdélyi egyházmegye – a gyulafehérvári, temesvári, nagyváradi, szatmári egyházmegye – kispapja itt tanult, ebben az első közös tanévben összesen csupán 21 -en. Az utolsó közölt tanévben – 1991/92 – 116 növendék volt a gyulafehérvári közös szeminárium öt évfolyamán. A legmagasabb volt a növendékek száma 1977/78 és 1982/83 között: tanévenként összesen 145, 149, 160, 171, 159, 148 növendék az öt erdélyi egyházmegyéből. A szerző összegező megállapítása: „Ha az erdélyi papnevelés történetét és milyenségét röviden összegezni akarnám, akkor ezeket a szavakat találnám a legszemléletesebbnek: szegényes, de gyümölcsöző."
1992-ben indította meg könyvsorozatát az esztergomi Prímási Levéltár Strigonium Antiquum címmel, Beke Margit szerkesztésében. Az első kötet Simor János emlékkönyv, amelyben az 1891-ben elhunyt nagynevű hercegprímás, esztergomi érsek halála centenáriumának alkalmából rendezett tudományos emlékülés anyaga került közreadásra. Az esztétikus kiállítású, fényképekkel is illusztrált kötetben neves szakemberek elemzik Simor János életművét. Tárgyalnak – többek között – a korabeli egyházpolitikában betöltött szerepéről, tudománypártolásáról, gyűjteményeiről, a prímási-érseki gazdaságok modernizálásáról; vizsgálták jelenlétét az I. vatikáni zsinaton, jelentőségét a hazai katolikus iskolarendszer korszerűsítésében. Végezetül teljességre törekvő Simor-bibliográfia zárja a kötetet. A sorozat második tagja 1993-ban került ki a nyomdából Kezdés és újrakezdés címmel. A kötet legtöbb tanulmánya középkori magyar egyháztörténeti témával foglalkozik (többek között Jób érsekkel, aki 1185 és 1203 között volt esztergomi érsek; a magyar egyház nyugati kapcsolataival, a pogány vallás Árpád-kori továbbélésével, azután esztergomi vonatkozású jogtörténeti, várostörténeti, heraldikai és diplomatikai témákkal), de elemző tanulmány emlékezik meg Oláh Miklósról, a jeles humanista esztergomi érsekről, születésének 500. évfordulója alkalmából. Paskai László bíboros-érsek az első kötet élén a sorozat bevezetéséül ezt írta: „Örömmel bocsátom útjára a Prímási Levéltár kiadványainak sorozatát Strigonium Antiquum címmel", amely korábbi értékes előzményeket folytat, „azzal a céllal, hogy időnként tanulmányokat, forrásanyagokat, életrajzokat és recenziókat jelentessen meg a katolikus egyház életéről. Természetesen Esztergom város egyházi vonatkozásait, a prímás tevékenységével kapcsolatos múltbeli eseményeket igyekszik vázolni, elsősorban az egyháztörténész szemszögéből nézve." Az esztergomi főegyházmegye már korábban, 1991-ben sorozatot indított Beke Margit szerkesztésében, amelyben Egyházam és hazám címmel Mindszenty József hercegprímás szentbeszédeit, előadásait, körleveleit kívánják folyamatosan közzétenni. Az első kötetben található első dokumentum 1945. október 7-én hangzott el az esztergomi bazilikában; az utolsó dokumentum 1946. december 25-én kelt: körlevél a békéről. A szentbeszédeket szövegkritikai-filológiai alapossággal gondozta a szerkesztő. Másfél esztendő anyagát öleli fel tehát a sorozatnak ez az első kötete. Sajnálatos, hogy 1991 óta nem jelent meg újabb kötet. Sokféle ok szól amellett, hogy minél hamarább közreadott legyen a teljes anyag. Ugyancsak értékes tartalmú, szép kiállítású az a kötet, amelyet a Nógrád megyei Tolmács község lelkésze, Kovács Géza magánkiadásban, saját költségén jelentetett meg, s ingyen, térítés nélkül bocsát az érdeklődők rendelkezésére. Adatok Tolmács község történetéhez, ez a kötet címe, amelyben évszázadok sok adatát gyűjtötte össze, rendszerezte és szerkesztette hasznos, jól informáló kötetté, nem csupán a helytörténeti kutatók számára, hanem – többek között – az egyháztörténet iránt érdeklődőknek is. Megrázó érzéseket keltő egyháztörténeti kötetet tett elénk Hetényi Varga Károly, a közelmúlt magyar katolikus egyháztörténetének neves kutatója Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában címmel. Könyve azokról a meghurcolt, bebörtönzött papokról, szerzetesekről tudósít bennünket, akik az elmúlt fél évszázad folyamán kerültek szembe az erőszakot gyakorló politikai hatalommal. Akik nemet mertek mondani háborúra, fajgyűlöletre, és kilátástalan helyzetük ellenére is arra törekedtek, hogy a rájuk bízott nyájat megvédjék az üldözőktől, a szellemi és lelki terrortól; akik szabadságuk, sőt életük árán is ki merték mondani az igazságot. A szerző két évtizedes gyűjtőmunkája eredményeképpen lexikonszerűen közli azoknak a papoknak és szerzeteseknek a személyi adatait, írja le meghurcoltatásuk részleteit, akik ártatlanul szenvedtek – éppen papi hivatásuk lelkiismeretes teljesítése miatt – internálást, bebörtönzést vagy erőszakos halált. A most kezünkben lévő, elkészült első kötetben a szerző közel hétszáz üldözött pap szenvedéstörténetét örökíti meg az esztergomi, győri, pécsi, székesfehérvári, szombathelyi, váci és veszprémi latin szertartású, valamint a munkácsi, eperjesi és hajdúdorogi görög katolikus egyházmegyéből, számos fénykép és dokumentum kíséretében. A szerző tervei szerint még három kötet lesz szükséges ahhoz, hogy már meglévő anyagát közzétehesse: a többi egyházmegye, illetőleg az összes szerzetesrend meghurcoltját bemutathassa. Gyorsan múlik az idő, s lassan feledésbe merül e hőslelkű papok, szerzetesek életáldozata. A szerző, a terület kiváló nemzetközi hírű szakértője azonban hatalmas munkával elkészítette „a 20. századi magyar katolikus egyház martirológiumát". Ebben nem csupán tudományos alapossággal rögzítette a tényeket, hanem emlékeztetve rájuk, emléket állít nekik négy terjedelmes kötetben, megörökítve őket az utókor, az újabb generációk számára. A kötet megrendelhető a Lámpás Kiadónál (7678 Abaliget, Várhegy u. 5.)
Gyönyörű kivitelezésű az a színes képes album, amelyet a Budai Ferences Rendház adott ki 1993-ban, Morus Tamás (1478–1535), a nagy angol államférfi emlékét idézve. A kötetben megtalálható Walter Nigg anglikán lelkész Morus Tamás, a lelkiismeret szentje című tanulmánya, Helmuth Nils Loose gyűjtésében 48 színes képtábla, szövegek Thomas Stapleton 1588-ban készült életrajzából, s a kortársak leveleiből, feljegyzéseiből. A fordítást fr. Mihály ferences pap készítette. Azt a 16. századi politikust állítja elénk ez a kötet, aki szembeszállt a hatalom kísértésével: csakis addig maradt magas posztján, amíg azt saját lelkiismerete alapján tudta betölteni. Amikor lelkiismeretével ellentétes tettekre akarta ösztönözni, utasítani, kényszeríteni az uralkodó, akkor ennek ellentmondott, akkor visszavonult, akkor vállalta ezért a börtönt, a halált. Ha a 16. században éltek volna angol marxista egyháztörténészek, akkor nyilván ezt írták volna honfitársukról: csökönyös, intranzigens, makacs, kompromisszumképtelen. .. E könyvben azonban ez olvasható a szerző tollából: ,,A Morus Tamás és VIII. Henrik között lejátszódó dráma egyenetlen küzdelem volt: a lelkiismeret és a hatalom állt szemben egymással. A két pólus között elkerülhetetlen volt az összeütközés. Morus Tamás lelkiismerete a király számára szüntelen szemrehányást jelentett, amit az nem tudott elviselni. A lelkiismeretlen király külsőleg legyőzte ugyan, de valójában mégis Tamás győzedelmeskedett." E véleményén is érdemes elgondolkodnunk: „Morus Tamás a mi korunkban nagyobb jelentőségű, mint saját korában volt, és valószínűleg a közeljövőben még fontosabb lesz, amikor a kereszténységre kemény küzdelmek várnak. A küzdelmeket csak úgy tudjuk végigharcolni, ha egészen új módon gondolunk láthatatlan küzdőtársainkra, ők, mint Morus Tamás is, egészen konkrét módon megtanítanak arra, hogyan kell életünket Istenért kockára tenni." A kötetet végigtanulmányozva világossá válik előttünk: hogyan vált a 16. században egy világi ember, egy lordkancellár, egy politikus, egy családapa szentté, milyen az életszentség alakulásának folyamata, hogyan lett egy, a hétköznapok sűrűjében élő ember az erények hősi fokon megélője. Morus Tamás szent volt, tanúsítják kortársai, például Rotterdami Erasmus: „A lordkancellár lelke tisztább volt a legtisztább hónál; géniusza oly nagy volt, amilyent Anglia soha nem bírt még. . ." Ennek ellenére az egyház csak több száz évvel később, 1886-ban avatta boldoggá, 1935-ben szentté. . .
Sajátos aktualitást ad Borovi József professzor munkájának az a tény, hogy éppen napjainkban írták alá hivatalos szervek azt a megegyezést, amelynek alapján újból megszervezik a magyar honvédségben a régebbi nevén tábori lelkészi, mai elnevezéssel a katonai lelkészi szolgálatot. Könyve a Zrínyi Kiadónál 1992-ben jelent meg A magyar tábori lelkészet története címmel. Hatalmas, igen széleskörű levéltári kutatáson alapuló könyve ökumenikus munka: mind a katolikus, mind a protestáns, mind az izraelita lelkészek tevékenységét bemutatja a katonák körében. Előbb áttekinti az első korszak tényeit a kezdetektől 1773-ig. Azért eddig, mert ezelőtt a jezsuita szerzetesek végezték a katonák közötti pasztorációt a Habsburg-birodalomban. Megszüntetésük után, 1773-ban Mária Terézia felállította a Tábori Helynökséget (Feld-Vikariat), s a birodalom területét a tábori lelkészet szempontjából öt kerületre osztották. Lényegében ekkor alakultak ki az újkori tábori lelkészet alapvető szervezetei és keretei. 1832-ben kezdődött a protestáns katonalelkészek alkalmazása. A kiegyezés után az 1868. évi 53. törvény paragrafusa szerint a hadseregben római katolikus, görög katolikus, görögkeleti, református, evangélikus, izraelita tábori lelkészek alkalmazására került sor; Bosznia-Hercegovina 1878-ban történt megszállása után mohamedán katonalelkészekről is gondoskodtak. Az 1920 utáni új körülmények között újjászervezték a magyar honvédség tábori lelkészetét. 1920 májusában kinevezték Zadravetz István ferences atyát tábori püspökké (Zadravetz a ferences rend tagja maradt püspökként is, mindig barna habitusban jelent meg mindenütt). 1927-től Révész István, majd 1929-től 1945-ig Hász István a katolikus tábori püspök. Az 1920-as évek elején megszervezték a közös – református és evangélikus – protestáns tábori püspökséget is. Fontos szerepet játszottak katonalelkészeink a második világháború idején a rájuk bízottak lelkigondozásában a frontokon. Az 1945-ben alakuló új magyar honvédségben újjászervezték a katolikus és protestáns tábori püspökséget, létrehozták az izraelita tábori lelkészetet is. A katolikus tábori lelkészet vezetője Folba János lett vezérőrnagyi rangban (de nem lett „tábori püspök"). Őt 1948 májusában a hírhedt Farkas Mihály kommunista honvédelmi miniszter nyugdíjba küldte, s helyébe Németh József tábori főesperest nevezte ki, melléje rendelve Taál János tábori lelkészt. Az 1945 utáni új politikai helyzetben azonban a katonalelkészek munkája egyre nehezebb lett, egyre jobban igyekeztek őket háttérbe szorítani, létszámukat egyre csökkenteni. Viszont egyre több kommunista nevelőtiszt került ezekben az években a hadseregbe. A tábori lelkészet működése csupán névleges lett. S a kort ismerve, nem meglepő ez a látványos befejezés: 1950. augusztus 12-én Nógrádi Sándor honvédelmi miniszterhelyettes-altábornagy Németh Józsefet, a katolikus tábori püspökség vezetőjét „arra akarta rávenni, hogy a püspökség nevében ítélje el azoknak a püspököknek a magatartását – elsősorban Pétery Józsefet –, akik megtiltották a papok részvételét a papi békemozgalomban és annak gyűlésein. Ennek a kérésnek, vagy inkább katonai parancsnak a teljesítését – papi mivoltára hivatkozva – megtagadta. Tagadó szavainak elhangzása után a miniszterhelyettes szobájába lépett két katona, letépték róla rangjelzéseit, letartóztatták és elvitték. A tábori püspökség másik beosztottját, Taál Jánost is letartóztatták." A római katolikus tábori lelkészet legfőbb hivatalának működése 1950 nyarán gyakorlatilag befejeződött. Ekkor a kalandos életű protestáns tábori püspök, Szimonidesz Lajos vállalta mindhárom – katolikus, protestáns, izraelita – tábori lelkészeti hivatal vezetését. 1951-ben azután ez is megszűnt. Borovi József kitűnő munkája – a szerző szavai szerint – „tisztelegni kíván azok előtt a katolikus, protestáns és más vallású katona-lelkipásztorok előtt, akik évszázadokon keresztül a magyar nép fiaiból alakult hadseregben, magyarul és más nyelveken ápolták a katonák lelkében az istenfélelmet és a hazaszeretet".
1993 decemberében ünnepelte az egyik legjelentősebb hazai katolikus egyházi könyvtár – az Egri Főegyházmegyei Könyvtár – alapításának kétszázadik évfordulóját. Ebből az alkalomból imponálóan esztétikus nyomdai kivitelezésű emlékkötet jelent meg, amelyet Antalóczi Lajos, a könyvtár igazgatója szerkesztett Kétszáz éves az egri Főegyházmegyei Könyvtár. 1793–1993 címmel. A kötetben részletes tanulmány ismerteti az Egerben katolikus egyetemet alapítani kívánó, a magyar művelődés kiváló személyisége, Eszterházy Károly egri püspök alkotását: a főegyházmegyei könyvtár eseményekben – sikerekben és hányattatásokban egyaránt – gazdag történetét. Jelenleg mintegy 130 000 kötettel rendelkezik, s nyitva áll mind a különféle tudományszakok szakemberei, mind a felsőfokú oktatásban részt vevő tanárok és diákok számára, de más érdeklődők előtt is. Maga a könyvtárterem a magyar barokk művészet egyik kiváló alkotása. A kötetben – a könyvtár néhány jelesebb kötetét bemutató színes táblák mellett – többek között tanulmányok szólnak az alapító Eszterházy Károly püspök felvilágosult racionalizmusáról, a barokk kori hazai főpapi könyvgyűjtés római hatásairól, a 18. századi egri teológiai oktatásról, a 17–18. századi egri jezsuita iskolában előadott színjátékokról, a 18. századi Heves megyei plébániai könyvtárakról, a 18. századi egri püspöki nyomdáról. A sokszínű anyagot a könyvtár néhány korábbi vezetőjének papi és tudományos tevékenységét ismertető portréja, valamint bibliográfiák zárják. „Adja Isten – írta a könyv elé ajánlásként Seregély István egri érsek –, hogy az új kötet hozzájáruljon a 200 éves jubileum gazdag megünnepléséhez, és a magyar egyház, valamint városunk szellemi alkotó erejét hirdesse minden kedves olvasó előtt."
Fricsy Ádám (szerk.), Tanulmányok a pécsi egyházmegye történetéből I., Pécs 1993., 420 old. Mayer Mihály pécsi püspök bocsátja útjára ezeket a forrásértékű tanulmányokat, amelyek a pécsi egyházmegye, annak főpásztorai, plébániái, lelkipásztori munkái és műemlékei történetéből közöl adatokat. (A függelék dokumentumai között olvashatjuk II. János Pál pápa pécsi homíliáját is.) A szerkesztő, Fricsy Ádám jezsuita atya három tanulmánnyal is szerepel a kötetben: „Egyházmegyénk a török hódoltság alatt"; „A török utáni első püspök, Radanay Mátyás Ignác"; „Szepesy Ignác fiatalkori képe". Ugyancsak P. Fricsy állította össze a kötet elején a pécsi egyházmegye vázlatos történetét. Felhasználva Koller József nagy munkáját, Fricsy Ádám főleg Isten népe történetét akarja vázolni, a II. vatikáni zsinat szellemében, a kezdetektől (1000-től) napjainkig. Addig is, amíg a teljes történet elkészül (egy újabb nemzedék munkája lehet ez!), ez a vázlat jó keretet szolgáltat a következő mozaikoknak. Az egyházmegye kezdeteiről Horváth J. Gyula, az egyházmegye horvátjairól Boros Gyevi László, a németségről Várnagy Antal, a szlovák művelődéstörténeti kapcsolatokról Tímár György ír. Borsy Károly a XVIII. század második felének két püspökéről, Rajczi Péter a pécsi püspöki líceum történetéről, Boros László a pécsi dómról, Garadnay Balázs pedig a pécsi székesegyház egyházzenei reformtörekvéseiről közöl tanulmányt. A pécsi egyházmegye történetét 8 kötetben megírta Koller József, de csak a XVIII. század végéig jutott el. Brüsztle József plébános pedig a pécsi egyházmegye plébániáinak történetét írta meg (ez is lezárul 1880-ban); módszere már elavult, ahogy Horváth J. Gyula magyarázza a bevezetőben. „Egy évszázada sincs tehát megírva a pécsi egyházmegye története, nemhogy történeti alapossággal, de sehogyan sem. Ez pedig semmiképpen sem megnyugtató. Feladatunk tehát óriási volna, még ha nagy és fiatal kutatógárdával rendelkeznénk is. E helyett azonban megkíséreltük, hogy néhány fejezetet, néhány szempont szerint csoportosítva rögzítsünk egyházmegyénk történetéből. A további feladat – és ez a legfontosabb mondanivalója e bevezető szavaknak – az, hogy e két nagy, magányos kutató nyomába szegődjünk és az általuk kiszabott utat kövessük. Ezek: 1. Fel kell dolgozni és publikálni kell mindazt az okmányanyagot – a legrégebbiektől a legújabbakig, az egyházmegye alapítólevelétől az anyakönyvi bejegyzésekig –, amelyek az egyházmegye történetére vonatkoznak. 2. Az előző pontban említettekre építve meg kell írni a pécsi egyházmegye általános történetét. 3. Az egyházmegye helytörténetét kell megírni, a legjobb helytörténeti munkák példaképülvételével. (Nem felejtve Brüsztle említett nagyszabású művét sem.) E helytörténet alatt kell értenünk az egyes plébániák történetét a legrégibb időktől kezdve napjainkig. 4. A pécsi papság és szerzetesség életrajzi adatait kell megkeresnünk és megmentenünk, újabb és korszerűbb kutatásokra alapozva." Szabó Ferenc
Jezsuita iskoladrámák (ismert szerzők). Sajtó alá rendezte: Alszeghy Zsoltné, Czibula Katalin, Varga Imre. Budapest 1992, Argumentum Kiadó–Akadémiai Kiadó. (Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. század. 4/1. kötet) 990 oldal. A magyarországi drámairodalom a XVI–XVIII. században szinte kizárólag az iskolai színjátékokra korlátozódott; illetve a Régi Magyar Drámai Emlékek sorozatban megjelentek hitviták is drámai emlékként. A török kiűzése utáni évszázad sem volt elég ahhoz, hogy az iskolán kívüli színjátszás intézményrendszere kialakuljon. Iskoladráma azonban rengeteg maradt ránk, az előadások számát tizenötezer körülire becsülik a kérdés kutatói. A MTA Irodalomtudományi Intézetének a XVIII. századi irodalom kutatását szervező és kézben tartó csoportja – Bíró Ferenc, Hopp Lajos, Kilián István vezetésével – jól össze tudta és tudja fogni a drámai emlékek kutatását is. A sokéves, tervszerű kutatásoknak most mutatkozik eredménye. 1984–1988-ban megjelent Staud Géza háromkötetes bibliográfiája (A magyarországi jezsuita színjátékok forrásai 1561–1773. I—III. kötet), amelyet Varga Imréé követett (A magyarországi protestáns iskolai színjátszás forrásai és irodalma. Budapest, 1988). 1992-ben ezeket egészítette ki Kilián István, Pintér Márta Zsuzsanna és Varga Imre kötete (A magyarországi katolikus tanintézmények színjátszásának forrásai és irodalma 1800-ig). Ugyanez a munkaközösség sorra adta ki a Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. századi sorozatának vaskos köteteit: a protestáns iskoladrámákat két kötetben (RMDE XVIII/1/1–2.), majd a minorita (RMDE XVIII/2.) és a pálos (RMDE XVIII/3.) iskolai színjátékokat. A jezsuita iskoladrámák első kötetét tehát sokéves kutatómunka, kiadási tapasztalat kimunkálta elvek alapján rendezte sajtó alá a szerzőhármas: Alszeghy Zsoltné, Czibula Katalin, Varga Imre. A közel ötven magyar nyelven (is) ránk maradt jezsuita drámából most azokat vehetjük kézbe, amelyeknek szerzőjét sikerült azonosítani: Faludi Ferenc, Friz András, Illei János, Kereskényi Ádám, Kozma Ferenc, Kunics Ferenc és Lestyán Mózes darabjait. A kritikai kiadáshoz méltóan rövid és tárgyszerű előszóban Varga Imre a magyarországi jezsuita iskolai színjátszásnak feltételrendszerét mutatja be: helye van az iskoladrámának egyrészt a nemzetközileg működő Jézus Társasága pedagógiai, hittérítői és tanítói munkásságában, másrészt XVII–XVIII. századi művelődéstörténetünkben. A rend egyetemlegességében kimunkált, világszerte jól működő elveket mindenütt alkalmazni kellett a helyi viszonyokhoz, elvárásokhoz. Az anyanyelvűség és az a tény, hogy a most közölt 15 dráma közül csupán egy a hagyományos értelemben vallásos darab, ám a legtöbb történeti tárgyú – s három e csoporton belül a magyar történelemből merítette tárgyát –, jól mutatja a rendnek a gyakorlatra orientáltságát és rugalmasságát. Azt is jelzi, hogy az iskoladráma általában is megpróbálta pótolni, helyettesíteni a nem létező világi színjátszást. A szerzők azonban a legtöbb esetben (e kötetben kettő a kivétel) még nem magyarul írták darabjaikat. A többségében latinból vagy olasz nyelvből készült fordítások megléte az egyik érve az irodalomtörténetnek arra, hogy az iskoladráma több funkciójú volt a régibb századokban: a latin szöveget olvasva a nyelvet, történelmet, erkölcstant lehetett tanulni, a nemzeti nyelvi változatok pedig az iskola és az azt fenntartó környezet kapcsolattartásának egyik eszköze lehetett. A mostani kiadás (10 darab most látott először napvilágot) a kritikai kiadás eszközeivel ugyan elsősorban az irodalomtörténeti kutatást szolgálja, de e kötetet az annyiszor emlegetett „művelt olvasóközönség" is haszonnal, élvezettel forgathatja. Monok István
HIRMOZAIK Vatikán: Április 10-én kezdődött a Vatikánban az Afrikával foglalkozó rendkívüli püspöki szinódus, amelyre II. János Pál pápa 12 szakértőt és 47 auditort nevezett ki. A szakértők (9 férfi és nő szerzetes, 3 egyházi személy) a szinódus két titkárát, a mozambiki Goncalves és a guineai Sarah érseket segítik. Az auditorok közül 26 férfi, 21 nő; 21 szerzetes, 5 egyházi és 21 világi hívő. A pápa által kinevezett szinódusi atyák között van Miloslav Vlk, prágai bíboros érsek is.
München: 1994. február 8-án müncheni otthonában 85 éves korában elhunyt Bogyay Tamás történész, aki 1952 óta a bajor fővárosban élt, és több mint két évtizeden át a Szabad Európa Rádió munkatársa volt (Kőszegi Ákos néven szerepelt). 1963-tól 1968-ig a müncheni Magyar Intézet igazgatója volt. Számos történeti és művészettörténeti műve és tanulmánya jelent meg németül és magyarul. Köztük magyarul is Stephanus Rex (1989) és Magyarország története távlatból (1993).
Budapest: Benda Kálmán történész, az MTA rendes tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora és számos tudományos intézet és bizottság elnöke. ill. tagja, 1994. márc. 13-án 81 éves korában elhunyt. Nagyívű tudományos munkássága során elsősorban a XVI–XVIII. századi művelődéstörténettel, ezen belül a reformáció hatásával foglalkozott. Figyelemre méltó „ökumenikus" nyitottságról és tárgyilagosságról tett tanúságot pl. Pázmány Péter politikai pályakezdésének értelmezésében.
Budapest: 1994. február 23-án németországi otthonában elhunyt Csilla von Boeselager bárónő, aki a magyarországi Máltai Szeretetszolgálat egyik alapítója volt. Az általa támogatott magyarokon kívül nagy hálával tartoznak neki az 1989-es romániai forradalom szenvedői, a délvidéki háború megsegítettjei és befogadottjai.
Róma: Göncz Árpád köztársasági elnök kitüntetett három Rómában élő személyiséget. Keresztes Sándor szentszéki nagykövet nyújtotta át a köztársasági elnök nevében a kitüntetéseket március 16-án a római Magyar Akadémián. Berger Margit Mária Genovéva kalocsai iskolanővérnek, a Szent István Ház vezetőjének áldozatos szolgálataiért a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, Márton Hugó premontrei atyának a magyarországi és a határokon túli magyar egyházak segélyezésében kifejtett tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, és ugyanezt Pásztor Lajos egyháztörténésznek, „a magyar kultúra magas szintű és hatékony terjesztése érdekében kifejtett munkássága elismeréseként".
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Andreas, Batlogg SJ, teológus (Innsbruck) – Benkő Antal SJ, magyar műsorok vezetője Vatikáni Rádió (Róma) – Csepregi Gábor, filozófia tanár (Ottawa) – Fila Béla, teol. tanár (Budapest) – Horváth Tamás, közgazdász (Waldalgesheim) – Ipacs Katalin, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma) – Keresztesné Várhelyi Ilona, egyetemi tanár (Debrecen) – Lelóczky Donát OCist, teol. tanár (Dallas, TX, USA) – Mészáros István, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Monok István, egyetemi docens (Szeged) –Nemeshegyi Péter SJ, ny. egyetemi tanár, teológus (Budapest) – Rátkay Csaba, pszichológus (Budapest) – Somosi György, főorvos, egyetemi adj. (Budapest) –Sztrilich Ágnes, szociális testvér (Budapest) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Széll Tamás, az ENSZ Iskola részlegvezetője (Essex Junction, USA) – Tarjányi Zoltán, teol. tanár (Eger) – Udvardy György, hitoktatási felügyelő (Budapest) – Végh László, tudományos kutató (Debrecen) – Zombori István, szerkesztő, múzeum igazgató (Szeged) Egyes szám ára 100 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1994-re 550 forint, illetve 300 schilling, 35 márka vagy ezeknek megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára. Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13,H-1026) TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1994-ben megjelenik hat szám: február, április, június, augusztus, október és december végén. Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Becs–Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Budapest), Szentmártoni Mihály SJ (Róma). Szerkesztőségi és kiadóhivatali munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna. Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. – HU ISSN 1215-282X. Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.
„Hinni, hogy a világ a jósággal tele Teremtő műve, nem jelent részünkről naivságot vagy merészséget. Nem nyilvánvaló az emberek mindennapi tapasztalata alapján, hogy a Teremtő mindent bölcsen és szeretettel rendezett el. Mégis a hitben bátran állítjuk Isten Gondviselését, és reméljük, hogy az idők végén beteljesedik terve. Ez a reménység nem csal meg, mert Isten szereti teremtését, szereti ezt a világot, amelynek korlátait és szenvedéseit maga is vállalta Fia megtestesülése által. Így tehát, amikor a Teremtőről beszélünk, nem zárjuk be Istent a múltba, hanem azt állítjuk, hogy a jelenben eleven kapcsolatban vagyunk vele; továbbá a jövő felé is tekintünk, mert a teremtő tett szeretethívás, amely valamennyiünket arra serkent, hogy alkossa meg életét, az egész emberiséget pedig arra ösztönzi, hogy történelmét e hívás szerint élje meg. Mert Isten, aki az embert csodálatos módon teremtette, és még csodálatosabban újjáteremti Jézus Krisztusban, neki adja dicsőségét és ragyogását; amikor majd új ég és új föld lesz.” A francia püspökök körleveléből
| |