Távlatok / 14. - 1993. karácsony Tartalom KERESZTÉNY NEVELÉS – KERESZTÉNY SZENVEDÉS • Keresztény nevelő – szexuális nevelés • Egyházi iskolák • „Veritatis splendor'' • A Gyermekké lett Ige • Szent Margit vezeklése • Misszió, evangelizálás, hitoktatás • Bibliai apostolkodás • Egyházi találkozók
Keresztény nevelés – keresztény szenvedés 689 Kiadói közlemények 763, 845 Nemeshegyi Péter: A karácsony titka képben és énekben 691 Bárdosy Éva: Belenézni a Gyermek szemébe 697 Szent Iréneusz: Az Ige megtestesülése 699 Nemeskürty István: A vezeklés mint a haza szolgálata 702 Lénárd Ödön: Az adós 713 Rónai Zoltán: Régi emlék – késő üzenet 715 Faludi Ferenc: Szent ember (szemelvények) 701, 725, 789 Lelóczky Donát: A keresztény nevelő: Krisztus apostola 717 Korzenszky Richárd: Egyházi iskolákról – Dabas-Sári után 726 Dobos László: Szexuális nevelés – keresztény szemmel 734 Ferencz Antal: Az orvosi etika perszonalista megközelítése 742 Polcz Alaine: Élni – élet és halál reményével (interjú) 755 Szentmártoni Mihály: A szenvedésre nincs szavunk 764 Szabó Ferenc: „Veritatis splendor" 771 II. János Pál: Veritatis splendor k. enciklika (szemelvények a III. fejezetből). 776 II. János Pál: A magyar főpásztorokhoz 696 Magyar püspökkari nyilatkozat (1993. IX. 23.) 741, 754 Hegedűs Lóránt: A missziói parancs örökérvényűsége 790 Nemeshegyi Péter: „Tanúságtétel Isten kegyelmének evangéliumáról" 793 Udvardy György: Katekizmus – hittankönyv – katekézis 802 Kállay Emil: A magyar egyház tavasza – az őszi nagymarosi ifjúsági találkozón . . . 807 Ternyák Csaba: A zsinati korszerűsödés hazánkban (interjú) 810 Szabó Ferenc: A pápa is hasznos lehet a kampányban 813 Interjú Valentiny Géza prelátussal 815 Berkecz Franciska: CCEE szimpózium 819 Berkecz Franciska: Útkeresés. Európai szerzetes-elöljárók találkozója 822 Klemencz Zsuzsa: Vallási vezetők találkozója Milánóban 824 Bencze Lóránt: A Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola 828 Soproni József: Misék, motetták, litánia (interjú) 831 Ipacs Katalin-Szabó Ferenc: Federico Fellini 834 Turgonyi Zoltán: Jacques Maritain, vagy a posztmodern kor kezdete után 837 Szabó Ferenc: Olvasónapló 839 Huszti Vilmos: Oláh Miklós 846 Tarjányi Béla: A Szentírás apostolai 850 Benyik György: Fölfedeztük az Apostolok Cselekedeteit! 854 Szabó Ferenc: A Külhoni Magyar Újságírók I. találkozója 858 Dr. Mészáros István legújabb könyvei (Szántó Konrád) 861 Temesi József: Kiért és miért testesült meg az Ige? (Nemeshegyi Péter) 863 A szent liturgia. Írta egy bencés szerzetes (Nagy Ferenc) 864 Reginald Bibby: Unknown Gods (Török Péter) 866 Könyvjelző (Szerkesztőség) 867
KERESZTÉNY NEVELÉS – KERESZTÉNY SZENVEDÉS „Amikor megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, megmentett minket – nem a mi igaz cselekedeteinkért, hanem irgalmassága miatt – az újjászületés és megújulás fürdőjében, amelyben a Szentlélek működik, akit bőven árasztott ránk Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által. Kegyelméből megigazulva reménybeli örökösei vagyunk az örök életnek." (Tit 3,4–7) Karácsonykor üdvözítő Istenünk jóságát és emberszeretetét ünnepeljük. Az angyalok is ezt az örömüzenetet hirdették a betlehemi éjszakában: Dicsőség Istennek, békesség az embereknek, akiket Isten szeret. Karácsony az Élet születésének ünnepe, hiszen Jézus az Élet – az isteni Élet forrása mindazok számára, akik hisznek benne, és a keresztségben újjászülettek, hogy Isten gyermekeinek életét éljék. A kereszten meghalt és feltámadt Jézus Lelke közvetíti az isteni életet, és így „reménybeli örökösei vagyunk az örök életnek". A hívő keresztények mindent ebben a távlatban látnak, és értékelik egész életüket, hivatásukat, munkájukat, szenvedéseiket és halálukat is. Mostani számunk kettős témáját is a karácsonyi örömüzenet keretébe illesztjük: a keresztény nevelésről és a keresztény szenvedésről-halálról szól néhány írás. A nevelés témájára majd még visszatérünk jövő évi első számunkban, amelyet a nemzetközi családévre való tekintettel a házasság és a család témájának szentelünk. A kérdéskör időszerűségét nem kell hangsúlyoznunk. Az élet és a halál (eutanázia) kérdéskörével már foglalkozott a Távlatok 4. száma (1991. karácsony), továbbá a 7. szám (1992/3) egy dossziét szentelt az abortusz súlyos problémájának. Sajnos, ez is állandóan időszerű téma; a keresztény szempontból vitatható magyar törvény gyakorlati szempontjait, következményeit egyszer majd szeretnénk kiértékelni. Az orvosi etika néhány fontos szempontját érinti dr. Ferencz Antal, aki bemutatja Malherbe könyvét, illetve Polcz Alaine és Elmer István beszélgetése az eutanáziáról. Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus pedig a szenvedés keresztény elfogadásához nyújt szempontokat. II. János Pál pápa új, „Veritatis splendor" kezdetű körlevele, amelyet a dokumentumrovatban bemutatunk, a keresztény (katolikus) erkölcs alapelveit tisztázza, hogy az értékek csillaghullása és a mai szellemi-erkölcsi zűrzavar idején támpontokat nyújtson a hívőknek a helyes cselekvéshez. Amint azt a Távlatok programcikkében is jeleztük, folyóiratunk a magyar egyház zsinati megújulását, ez új evangelizálást és a valláskultúra terjesztését akarja szolgálni. Két és fél éves tapasztalat után jobban kirajzolódik profilunk. Most már itthonról figyelhetjük az egyházi életet, illetve a magyar kulturális-társadalmi-politikai valóságot, amelyben a helyi egyház küldetését teljesíti. A négy évtizedes ateista-kommunista rendszer (félrenevelés) következtében támadt szellemi-lelki űr, a vallási tájékozatlanság hazai problémái rendszeresen foglalkoztatnak bennünket, így pl. a súlyos magyar „betegségek": abortusz, alkoholizmus, öngyilkosság, válások, különféle deviáns jelenségek. De ugyanakkor figyelünk a pozitív kezdeményezésekre is: az újjászülető szerzetesrendek, ifjúsági mozgalmak, lelkipásztori újítások tényeire is, mert – hála Istennek – a súlyos paphiány és az egyháziak lelkipásztori túlterheltsége ellenére is – a magyar egyház él, és szépen kezd kibontakozni. A hazai és a külföldről beáramló, nem mindig építő szándékú egyházellenes kritikákkal szemben szeretnénk a teljes valóságot és igazságot képviselni. A bírálat jogos lehet, ha az egyház építését szolgálja, ha az egyház, Krisztus Teste, Isten népe igazi szeretetéből fakad. Hiszen a zsinattal elismerjük, hogy az egyház, amely látható társaság, emberekből álló intézmény is, állandó reformra szorul, és állandóan a bűnbánat, a megújulás útját kell járnia. Az előbb elmondottak alapján kell foglalkoznunk a magyar közélettel, a keresztények politikai elkötelezettségével is. Ezért szenteltük előző kettős számunkat az Európa és a magyarság témakörének, ezért hivatkozunk különféle írásainkban az egyház szociális tanítására, amely nem ad ugyan kész recepteket a hívő világiak politikai elkötelezettségéhez, de ad támpontokat – a keresztény világnézet szerint – a helyzetfelméréshez, az ítéletalkotáshoz és a döntésekhez. Mert igenis a hívő világiaknak jelen kell lenniük a közéletben, mint a kovásznak a tésztában; tőlük telhetően a keresztény világnézetet és etikát kell képviselniük, esetenként a törvényhozásban is érvényre juttatniuk. „Világnézeti közömbösség" nem létezik, mert pl. aki „vallásilag közömbös" iskola mellett ágál, az valójában választott a vallás ellen. A közelmúlt néhány ténye tanúsítja ezt. Az ateista éppúgy nem „közömbös'', mint az istenhívő. A tolerancia – a másik világnézetének tiszteletben tartása – szükséges, a pluralista társadalomban elengedhetetlen, de ez nem jelent világnézeti közömbösséget („mindegy, hogy mit hiszek, milyen világnézetet – ideológiát – vallók" . . .); nem is vezethet kompromisszumra vagy áruláshoz valami hamis „irenizmus" ürügyén. Igazában párbeszéd csak úgy lehetséges, hogy mindenki világosan megvallja hitét, megőrzi személyazonosságát – persze mindig nyitottan a teljesebb Igazság felé, amelynek egyik szempontját talán éppen a másik, a vitapartner képviseli. Most, hogy az új választásokra készül az ország – a fenyegető „pártokráciában" a hatalomért folyó harc és a pártoskodás légkörében –, a hívő keresztényeknek különösen is szükségük van a helyes tájékozódásra. Mostani számunkban ehhez is találnak szempontokat olvasóink. Várjuk hozzászólásaikat is, amelyeknek teret adunk következő számainkban.
LELKISÉG Nemeshegyi Péter A KARÁCSONY TITKA KÉPBEN ÉS ÉNEKBEN Csodálatos a karácsony vonzóereje. Nincs olyan keresztény ünnep, mely annyira behatolt volna az emberek tudatába, mint éppen a karácsony. Japánban a lakosságnak még csak alig egy százaléka keresztény, mégis már novembertől kezdve karácsonyi hangulatban fürdik a városok külseje. A boltok kirakatában karácsonyi díszítés csillog, az éttermek bejáratánál kivilágított karácsonyfák díszlenek, az üzletnegyedekben szórakoztató zenét sugárzó hangszórókból karácsonyi zene árad, az utcákat szegélyező fák ágaira sok ezer lámpácskát szerelnek, hogy karácsonyi kivilágításban ragyogjon az egész város. Karácsony estéjén pedig minden templomot zsúfolásig megtöltenek az ünneplők, pedig túlnyomó többségük meg sincs keresztelve. Mi ennek a hatalmas vonzóerőnek a titka? Úgy látszik, hogy még azok is, akiknek nincsen világos fogalmuk a keresztény tanításról, valahogy mégis megérzik, hogy a mindennapok hideg, sötét, szeretetlen, reménytelen világában ez a nap valami meleg, szeretetteljes reménysugárt áraszt. A hittudósok és prédikátorok ennek végső okát ékes szavakkal és mélyen szántó eszmefuttatásokkal magyarázzák; de néha közvetlenebbül és mélyebben érinti szívünket egy kép vagy egy ének. Gondolkozzunk el tehát karácsonyi elmélkedésképpen egy képről és néhány egyszerű énekről. Talán sok tudós gondolatnál is jobban elvezetnek bennünket minden teológia céljához, mely Szent Bonaventúra szerint az, hogy „jó emberek legyünk". A béke Máriája Néhány évvel ezelőtt a japán televízió adásában láttam egy igen szép beszámolót. A második világháborúban elesett négy férfiről: egy oroszról, egy németről, egy amerikairól és egy japánról szólt ez a beszámoló; megjelent a képernyőn fényképük, és hátramaradt özvegyükkel, családjukkal, volt vőlegényüket sirató, egész életében egyedül maradt jegyesükkel való beszélgetésekben kirajzolódott négy emberi sors, a háború őrültsége által kioltott négy fiatal élet tragédiája. Mind a négy beszámoló megkapó volt, de legmélyebben a német katona története vésődött emlékezetembe, ő protestáns lelkész volt. Mindig nagyon kritikusan nyilatkozott Hitlerről, és valószínűleg emiatt hamar behívták katonának, és kiküldték az orosz frontra. Ügyes rajzoló volt, a családjának küldött leveleiben megmaradtak képei. Orosz paraszt bácsikat, néniket, gyermekeket szeretett rajzolni. Valamennyi rajzát áthatja az emberi melegség és a megértő szeretet. Leveleiben sohasem fordult elő az akkori hivatalos nyelvhasználatban előírt „ellenség" szó. 1943 decemberében ez a lelkész részt vett szakaszával a sztálingrádi harcokban. A második világháború egyik legelkeseredettebb csatája volt ez. Hónapokig folyt a harc a rommá lőtt városban. Ebben a földi pokolban közelgett el karácsony estéje. Lelkészünk az alig mozgó front egyik pincéjében meghúzódó szakasza számára valami kis reménysugarat szeretett volna odavarázsolni a szentestére. Ezért a harcok szünetében rajzolt egy szép Mária-képet: a Szent Szűz ölében tartja a kisded Jézust; lágy fény öleli át mindkettőjüket. A kép fölé pedig három szó került: Licht, Liebe, Leben – Fény, Szeretet, Élet. Karácsony estére elkészült a kép; a lelkész egy elhagyott pince falára akasztotta, gyertyát gyújtott előtte, és odahívta katonatársait mondván: „Gyertek, egy kis karácsonyi meglepetést készítettem számotokra''. Amikor a borostás arcú, piszkos, fáradt katonák beléptek a pincehelyiségbe, és meglátták a gyertyafényben úszó képet, némán, megdermedve álltak meg, mintha morfiumkábulat vett volna erőt rajtuk. Csak nézték, nézték könnybe lábadt szemmel a tüneményt: Licht, Liebe, Leben! A sötét földalatti pincében, ahol gyűlölködő ellenségek harcoltak egymással, és törtek egymás életére, felcsillant egy egészen más világ üzenete: Fény, Szeretet, Élet! A sötétségnél erősebb a fény, a gyűlöletet felülmúlja a szeretet, a halálon diadalmaskodik az élet. És mindezt Mária fia, Jézus hozza meg nekünk. Ez volt a sztálingrádi Szent Szűznek és szent Fiának karácsonyi üzenete. A sztálingrádi csata a németek vereségével végződött. Sok társával együtt lelkészünk is orosz hadifogságba esett, és onnan soha nem tért vissza. De egyik sebesült társa, kit még az ütközet gyászos kimenetele előtt a németek hazaszállítottak, elvitte magával a Mária-képet. A rajzot egy ideig a lelkész családja őrizte, de utána Berlin egyik nagy templomában került elhelyezésre. Most is ott van a Béke Királyának és Királynőjének ez a képe Berlinben, és sokan járulnak elébe imádkozni. Talán nem véletlen, hogy éppen ebben a Berlinben omlott össze egy puskalövés nélkül a gyűlölet sötét fala, amelynél annyi szabadságkereső vesztette életét. Azt hiszem, egyikünk sem tudja elfelejteni a televízión látott képet: állnak a fal tetején a nevető, integető, egymást átölelő emberek: felvillant megint egy pillanatra közöttünk a nagy remény: győz a fény, a szeretet és az élet. Talán ezt érzik meg az emberek, még ha nem is tudatosan hívő keresztények karácsony napján: a fény, szeretet és élet ígéretét. Egy olyan ígéretet, melyet nem emberi szó, hanem az Isten tette biztosít. „Amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, üdvözített minket Jézus Krisztus a mi Üdvözítőnk által" – mondja a Szentírás (Tit 3,4). A latin Vulgata bibliafordítás az „emberszeretet"-et jelentő görög „philanthropia" szót „humanitas"-szal fordítja. Szent Bernát félreértette ezt a fordítást, és azt hitte, hogy a „humanitás" itt „emberi természetet" jelent. Ebből kiindulva magyarázza egyik nagyon szép beszédében, hogy az Isten sokáig rejtett jósága akkor jelent meg, amikor az Isten Fia érettünk és a mi üdvösségünkért emberré lett. Nyelvtanilag Bernát tévedett, de teológiailag igazat mondott: akkor ismertük meg igazán az Isten jóságát, amikor ő maga egyszülött Fiában megjelent emberként közöttünk, emberek között. A II. századbeli egyházatya, Iréneusz ezt így fejezte ki: „Az Isten Fia az ő túláradó szeretetében azzá lett, ami mi vagyunk, hogy minket azzá tegyen, ami ő." Az Isten „megemberesülése" az ember „megis-tenüléséhez" vezet. Ez karácsony legmélyebb titka, és ezt éneklik meg a nép nyelvén karácsonyi énekeink. Népénekeink karácsonyi teológiája Karácsony misztériumának négy, teológiailag igen fontos elemét fejezik ki karácsonyi énekeink. Az első elem az emberek érzelmi világa számára a legérthetőbb: karácsony egy szerető anyát és kedves gyermekét állítja elénk. Áldott ez az anya az asszonyok között, és áldott az ő méhének gyümölcse. Mindenki örömmel és mosolyogva néz egy gyermekét ringató anyát: a szeretet és remény világa ez. Jézusnak egy anyától való születése az Isten pecsétjével hitelesíti ezt a reményt és ezt a szeretetet. „Okosabb a sírással születő gyermek, mint a gyermek születésének örülő felnőtt, hiszen csak bú és bánat az ember élete" – mondják a pesszimisták és nihilisták. De karácsony a bizonyíték arra, hogy nincs igazuk. Jobban ismeri az Isten szívét és a lét titkát minden anya, ki örül, „hogy ember született a világra" (Jn 16,21). Sok nép karácsonyi énekei között található számtalan Mária-bölcsődal fejezi ki ezt a valóságot. Így például ez a magyar ének: Aludj el, magzatom, napom
fénye, Énekelhetné ezt minden édesanya. De az a tény, hogy Mária így énekel Jézusnak, értelmet és örök értéket ad minden anya bölcsődalának. Minden gyermek napfény, remény, rózsaszál, zöld ág, mert van Jézus. Születése által tudtuk meg, hogy „Isten nem leli örömét az élők pusztulásában; hisz mindent azért teremtett, hogy legyen" (Bölcs 1,13–14). Jézus születése által az isteni kegyelem visszavonhatatlanul beleoltódott a véráztatta emberi történelembe. A karácsonyi misztériumnak ezt a második elemét fejezte ki a keresztény hagyomány Jessze fájának képével. Izajás könyvében olvassuk: „Vesszőszál hajt ki Izáj (latinosan: Jessze, Dávid apjának neve) törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről." (11,1.) Azt a nagy reményt hirdeti ez a jóslat, hogy a kivágott faként halottnak vélt Dávid nemzetségéből sarjad majd a Messiás. A keresztény hagyomány ezt a témát továbbfejlesztette: számtalan kép és szoborcsoport ábrázolja Jesszét, kinek földön fekvő testéből fa nő ki, ágain ülnek utódai, a zsidó királyok, legfelül pedig Mária, ölében a kis Jézussal. Magyar szenténekeink Jesszét nem nagyon emlegetik, de énekeink tanúsága szerint a „zöld ág", „bimbó", „virág" és „gyümölcs" képe nagyon megragadta népünk képzelőtehetségét. Mostan kinyílt egy szép
rózsavirág,
A kis Jézus aranyalma, Az az emberi nem, mely Mária által Jézust gyümölcsözte, nem veszhet kárba. Azért olyan bizonyos ez az üdvösség, mert karácsonykor maga az Isten jelent meg közöttünk, éspedig „sub contrario", elvárásunkkal ellenkező formában. Már az egyházatyák nem győztek betelni ennek a paradoxonnak magasztalásával: a Mindenhatóság gyengeségben, a végtelenség gyermeki kicsinységben, a túláradó gazdagság végletes szegénységében nyilvánítja ki önmagát. Karácsony titkának ez a harmadik eleme fényt vet az Isten szeretetére, és egyben reményt ad az anyagilag szegény, de hitben és szeretetben gazdag emberek üdvösségére. Magyar népi ajkon így szól ez az üzenet: Vígan zengjetek citerák,
Jézus született,
Szűz Mária e világra nekünk
szent Fiát hozá, Vagy pedig, ősi mitologikus elemekkel vegyítve: Paradicsom kis kertjében A mindenség Ura: anyatejet szopó, jászolyban fekvő kisded; ezt a minden emberi elképzelést gyökeresen felforgató isteni tényt íróasztaluk előtt ülő tudós teológusoknál is jobban átérezte a szegény egyszerű nép, és ebből tanult „tűrni és remélni" a történelmükön átviharzó ezer szenvedés közepette. Annál is inkább lett tűrés és remény forrása ez a hit, mert karácsonyi énekeinkből nem hiányzik karácsony titkának negyedik eleme sem: Jézusban Isten Fia nemcsak vándorlásunknak, hanem szenvedésünknek is társa lett. A magyar tájakon állított számtalan útféli feszület hirdeti ezt legbeszédesebben, de népünk emberlelke megérezte ezt a valóságot még a karácsony boldog fényében is. Hideg szél fújdogál, jaj, de
nagyon fázik, Az ilyen érzületből együttérzés és segíteni akarás születik. Kedvesen fejezi ezt ki egyik karácsonyi népénekünk: Idvez légy, kis Jézuska, Karácsonykor persze ne maradjon ez az érzés csupán hangulat. Jézus a szegény és szenvedő embertársainkban ma is köztünk van, és mindennap, de főképpen karácsonykor várja szerető segítségünket. Vigyünk mi is az embereknek fényt, szeretetet, életet. Így leszünk annak az Istennek gyermekei, ki „barátja az életnek" (Bölcs 11,26).
4. A marxista ideológiától átitatott oktatásügy és az államilag monopolizált médiák következtében az előző rendszer a vallási ismeretek hiányát vagy legalábbis eltorzulását hagyta örökségül. Ebben az összefüggésben bátorítalak titeket, használjátok ki az egyház rendelkezésére álló új lehetőségeket, hogy közép- és hosszú távon egyaránt gyümölcsöt hozhassanak. Mindenekelőtt gondoljunk a vallásoktatásra, amelyre most lehetőség van mind a plébániákon, mind pedig az iskolákban. A szülőknek teljes szabadságuk és joguk van ahhoz, hogy gyermekeik – a vallásoktatáson való részvétel által – saját meggyőződésüknek megfelelő képzésben részesülhessenek a vallási ismeretek terén. A szülőknek ugyanis „súlyos kötelességük, hogy biztosítsák, sőt sürgessék ezt a segítséget gyermekeik számára, hogy a keresztény nevelés együtt tudjon haladni az evilági képzéssel" (Gravissimum educationis, 7). Az egyháznak a maga részéről az a kötelessége, hogy eleget tegyen a vallási nevelésre kapott feladatának (vö. Gravissimum educationis, 3), együttműködve a szülőkkel, a társadalommal és az állammal. Akik keresztény hitük miatt negyven éven át szenvedtek egy rendszertől, azoknak joguk van arra, hogy élhessenek a hithirdetés és az egyházi elkötelezettség új lehetőségeivel. Hálás vagyok törekvésetekért, amellyel keresztény értékrendszerre tanítjátok a fiatal nemzedéket a katolikus iskolákban. Ennélfogva hasonlóan fontos a tanárképző főiskolák felállítása, hogy szakképzett tanerőkkel rendelkezhessetek ezekre a feladatokra. (II. János Pál pápa a magyar főpásztorokhoz 1993. január 28-án.)
Bárdosy Éva BELENÉZNI A GYERMEK SZEMÉBE „Mély hódolattal nézek rád..." – énekeltem a Szűzanya bölcsődalát Britten oratóriumából hárfakísérettel még patrónás diákként. Ahogy öregszem, karácsonykor fel-felidézem gyermekeim születésének napjait. Pedig egyikük sem téli gyerek. Tavasszal születtek mind a hárman. Az orvos, a bába szemében olyanok lehettek, mint bármelyik újszülött. Én azonban rajongva, szinte vallásos áhítattal – „mély hódolattal" – néztem őket, de ez a hódolat a Teremtőnek szólt igazán, aki megengedte, hogy mint minden asszony, munkatársa lehessek a teremtésben. Az újszülött sír, szopik vagy alszik. Nem beszél. Mégis, velünk, anyákkal és apákkal tud beszélgetni az újszülött is. Tud kérdezni és válaszolni. Örül a bölcsődalnak, és nem bánja, ha szülei úgy bánnak vele, mint Istentől kapott, egyedülálló, megismételhetetlen csodával, aki éppúgy része annak a TERVNEK, amely értelmet ad mindennek, mint szülei. Titkokat hordoz, és ezek az ő titkai maradnak, akkor is, amikor már tökéletesen beszél legalább az anyanyelvén. Istenélmény lehet megszólítani az újszülöttet, aki olyan közel van még eredetéhez, és még biztosan nem távolodott el céljától. A Szűzanya bölcsődala nem csak arra való volt, hogy elringassa az újszülött Istenembert. Igazi imádság volt az, olyan, mint a felnőtt Jézusé, aki éjszakákon át imádkozott az Atyához. Anya és gyermeke most ugyanígy jelen vannak egymás számára meg számunkra is. Annyira jelen vannak, hogy már-már elkérem a Gyermeket a Szűzanyától, mert szeretném picit a karomban tartani és szólni hozzá. Gyermek Jézus! Te karácsonykor újra meg újra megszületsz bennünk, és talán belőlünk is. Áttöröd az idő merev korlátait, és nekem is megengeded, hogy téged, a TITOK tudóját, a TERVET legjobban ismerőt megszólítsalak és faggassalak. És úgy, amint gyermekeim is válaszoltak, amikor először tartottam őket a karomban, megosztod velem a titkokat, amelyek a tervből ránk is vonatkoznak. Ezen a karácsonyon már nem „először nézel a mi éjszakánkba". Ismerősöd az éjszaka. Volt részed már olyan éjszakában is, amelyen nem világított semmi, még a csillagok sem. Megérted, hogy kínlódom, a te ártatlan szemed tudja, mennyire van rá okom. Te tudod, nem csak attól szenved az ember, ha éhes, vagy ha verik. Tudod, hogy van miért kínlódnia annak is, akinek mindene megvan, csak éppen nem egészséges. És joggal szenved az ember akkor is, ha megfosztják a választás lehetőségétől. Ha mások akarják eldönteni helyette, mi végre van a világon. Végtelenül sok titok, a világ minden szenvedőjének szenvedése tükröződik a te ártatlan szemedben. Beszélj nekem ma éjjel arról is, hogy mégis van remény. Abban a TERVBEN mindennek értelme van. Azért merlek téged kérdezni, mert tudom, hogy te nem olcsó vigaszt nyújtasz nekünk, akik valamennyien gyászolunk valakit vagy valamit. Ezek a szemek elszánttá teszik az ápolónőket, akik gyógyíthatatlan betegeket ápolnak. Reményt adnak maguknak a betegeknek, hogy ezentúl ne csak a saját lázlapjukkal, hanem egymással is törődjenek. Szemed segít talpra állni a vesztesnek, hogy életét abba az irányba állítsa be, ahol potenciálisan nincsenek vesztesek. Jövőt ad mindnyájunk elé, akik torkig vagyunk már mindenféle olcsó malaszttal. Akik azért félünk a karácsonytól, mert akkor azt kell játszanunk, hogy most minden rendben van, hogy nagyon szeretjük egymást, hogy mindenkivel békességben élünk, de ez, sajnos, hazugság. A te szemed előtt hiába is próbálunk hazudni, teljesen hiábavaló lenne, előtted lelepleződik minden giccs. Talán ezért nincsen fehér karácsonyunk már évek óta. Hogy senkit ne andalítson el a puha hóesés, a téli meseország, a Csendes éj, amely valójában nem is olyan szentséges, ha mi nem akarjuk megszentelni. Félelmetes titkokat tapasztal meg, aki a te több ezer éves csecsemőszemedbe nézhet. Nekem valójában nincsen bátorságom belenézni. Egyelőre teljesen elég volna egy egyszerű csecsemő szemében a titkokat megsejteni. Fölébredt lelkiismeretemnek éppen elég. A kínjaim valóságosak, a többieké is azok. Jó, hogy rájuk ismertem a te szemeidben. De a legvalóságosabb kínom se igazol, ha csak játszani akarom, hogy szeretek mindenkit. Ha békémről kiderül, hogy hazug fegyverszünet csupán. A szemed azt is tudja, én valóságosan is képes lennék a szeretetre már. A te békédre vágyom, és te árasztod is rám, mint egy folyamot. Hiába veszem, mert bennem nagyon kevés marad belőle, hogy igazán békességben éljek mindenkivel mindig, nemcsak karácsonykor. Pedig ez a béke csakis akkor az enyém, ha mindenkié. Tényleg semmi mást nem kell tennem, csak adni belőle annak, aki arra jár. Akivel egy fedél alatt lakom, aki bekopog hozzám. Gyermek Jézus! Köszönöm, hogy megóvsz a hazugságtól, a giccstől. Mert könnyű volna csak a reklámokat okolni azért, hogy nem keresztény ünnep többé a karácsony. A te szemed megmutatja nekünk, ha fájdalmainkba belefeledkezve, reményünket vesztve egyszerűen nem akarunk szépen ünnepelni. Megmutatod, hogy ez mégis, csakis rajtunk múlik. Köszönöm, Mária. Köszönöm, kis Jézus. Lehunyhatod a szemed, aludj már. Mégis szentséges az éj, mert újra megszentelsz minket. És akkor aztán teljesen mindegy, hogy fekete vagy fehér a karácsony.
Szent Iréneusz AZ IGE MEGTESTESÜLÉSE Lyon vértanú püspökének fő művéből: Az
eretnekek ellen, IV. könyv, 20. fejezet, 4–7. „Isten dicsősége az élő
ember, 4. Egy az Isten, aki szavával és bölcsességével teremtett és hangolt egybe mindent, ő az Alkotó, és ő az is, aki ezt a világot az emberiségre bízta. Nagysága szerint ismeretlen minden általa teremtett lény előtt – hiszen senki sem fürkészte ki magasságát sem az egykor élt, sem a ma élő emberek közül –, szeretete alapján azonban minden időben ismerős annak jóvoltából, aki által mindent létrehozott. És ez az ő Igéje, a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki az utolsó időkben emberré lett az emberek között, hogy a véget összekapcsolja a kezdettel, azaz az embert Istennel. A próféták, akik ugyanezen Igétől kapták a prófétálás kegyelmét, ezért adták hírül testben való eljövetelét; ezáltal valósult meg Isten és az ember egybekapcsolódása és közössége az Atya jó akarata szerint, amint Isten Igéje előre bejelentette: Isten megmutatkozik majd az embereknek, közöttük fog járni-kelni a földön (vö. Bár 3,38), beszédbe elegyedik teremtményével, és jelen lévő lesz a számára azért, hogy üdvözítse őt, és felfoghatóvá legyen előtte; vagy azért, hogy „megszabadítson minket mindazok kezétől, akik gyűlölnek bennünket" (Lk 1,71), tudniillik az ellenszegülés mindenféle szellemétől, alkalmassá téve minket, hogy „neki szolgáljunk szentségben és igazságban életünknek minden napján" (Lk 1,74–75), hogy az ember, Isten Lelkével egybefűzve, az Atya dicsőségébe léphessen. 5. Mindezt a próféták prófétai módon jelezték, de nem úgy, ahogy egyesek állítják, mintha a mindenség Atyja láthatatlan lenne, és léteznék egy másik, az, akit a próféták láttak. Azok mondják ezt, akik egyáltalán nem tudják, mit jelent a prófétálás. A prófétálás ugyanis jövőbeli dolgok előre közlése, vagyis olyan dolgok előrejelzése, amelyek majd ezután lesznek. A próféták tehát előre jelezték, hogy az emberek látni fogják Istent, amint az Úr is mondja: „Boldogok a tiszta szívűek, mert látni fogják Istent." (Mt 5,8) Természetesen nagysága és kimondhatatlan dicsősége szerint „senki sem látja meg Istent úgy, hogy életben maradjon" (Kiv 33,20), mert az Atya felfoghatatlan. Azonban jó akarata és emberszeretete okán az őt szeretőknek ezt is meg fogja adni az Isten, vagyis azt, hogy lássák Istent. És éppen erről beszéltek a próféták. Mert „ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges" (Lk 18,27). Az ember tehát saját magától nem fogja látni Istent, hanem Isten fogja a maga akaratából megmutatni magát az embereknek: azoknak, akiknek akarja, amikor akarja, és amilyen módon akarja. Isten ugyanis mindenre képes: megmutatkozott a prófétai látás számára a Lélek által; látható volt a Fiú által a fogadott fiúság látásával; a mennyek országában pedig atyai mivoltában mutatkozik majd meg, úgy, hogy a Lélek előkészíti az embert Isten Fia számára, a Fiú az Atyához vezeti őt, az Atya pedig romolhatatlanságot és örök életet ajándékoz neki. Ez – az örök élet – abból fakad mindenki számára, hogy látja Istent. Amint azok, akik látják a világosságot, a világosságon belül vannak, és így részesednek annak fényéből, úgy akik Istent látják, azok Istenben vannak, és így részesednek fényességéből. Isten fényessége pedig életadó, akik tehát látják Istent, azok az életben részesednek. A felfoghatatlan, a megragadhatatlan, a láthatatlan Isten éppen azért teszi láthatóvá, felfoghatóvá és megragadhatóvá önmagát az ember számára, hogy életet adjon azoknak, akik felfogják és látják Őt. Ahogyan tehát nagysága kifürkészhetetlen, éppúgy jósága is kimondhatatlan: eme jósága által láthatóvá válva ad életet azoknak, akik látják. Ugyanis élet nélkül élni lehetetlenség, az élet valósága pedig éppen az Istenben való részesedés eredménye, az Istenben való részesedés viszont – Isten látása és jóságának élvezete. 6. Az emberek tehát látni fogják Istent, hogy éljenek; eme látás által lesznek halhatatlanokká, és jutnak el Istenhez. A próféták – mint már mondottam – előképileg tették nyilvánvalóvá, hogy látni fogják Istent azok, akik az Ő Lelkét hordozzák magukban, és mindig kitartanak az eljövetelére való várakozásban. Így mondta Mózes is a Másodtörvény Könyvében: „Azon a napon látni fogjuk, hogy Isten beszél az emberhez, és az élni fog." (MTörv 5,24 LXX) Egyesek közülük a prófétálásban megnyilvánuló Lelket látták és a Lélek adományok sokféleségében kiáradó működéseit. Mások viszont az Úr eljövetelét látták, és kezdettől fogva végzett szolgálatát, amellyel teljesítette az Atya akaratát, a mennyekben is, meg a földön is. Megint mások az Atya dicsőségének megnyilvánulásait látták az időknek megfelelően, vagyis azoknak az embereknek megfelelően, akik akkor látták és hallották, illetve azoknak megfelelően, akiknek azután kell majd hallaniuk. Így nyilvánult meg tehát Isten; hiszen az Atyaisten mutatkozott meg mindezekben: a Lélek működött, a Fiú szolgált, az Atya tetszését nyilvánította, az ember pedig tökéletesíttetett üdvösségére. Amint Ozeás próféta által mondja az Úr: „Én sokasítottam meg a látomásokat, és a próféták keze által hasonlatokban mutatkoztam meg." (Oz 12,11 LXX) Ugyanerről beszél Pál apostol is, amikor ezt mondja: „Különfélék az adományok – a Lélek pedig ugyanaz; különfélék a szolgálatok – az Úr pedig ugyanaz; különfélék a működések – Isten pedig ugyanaz; ő munkál mindent mindenben: a Lélek megnyilvánulása kinek-kinek a maga hasznára adatik." (1Kor 12,4–7) És bár minden általa teremtett lény számára láthatatlan és kimondhatatlan, hogy milyen és mekkora az, aki munkál mindent mindenben, ő azonban egyáltalán nem ismeretlen: Igéje által megtudják mindenek, hogy az Atyaisten egy, aki mindent magában foglal, és létet ád mindennek, amint az Úr is mondja: „Istent soha nem látta senki; az egyszülött [Fiú] Isten, aki az Atya kebele felé fordul, ő nyilatkoztatta ki." (Jn 1,18) 7. A Fiú tehát kezdettől az Atya kinyilatkoztatója, mint aki kezdettől az Atyával van; a prófétai látomásokat, az adományok sokféleségét és a maga szolgálatait, az Atya megdicsőítését ő tárja az emberiség elé, mint hangzatok jól rendezett harmóniáját alkalmas időben az emberek hasznára. Mert ahol a hangok jól rendezettek, ott az összhang; ahol összhang van, ott a hangok az alkalmas időben hangzanak; és ahol alkalmas az idő, ott hasznosság van. Éppen ezért lett az Ige az Atya kegyelmének sáfára az emberek hasznára; érettük valósított meg ily nagyszerű kegyelmi rendeket: megmutatja az embereknek Istent, és Isten elé állította az embert; őrizvén egyfelől az Atya láthatatlanságát, nehogy az ember elbizakodottá váljék Istennel szemben, s hogy mindig legyen, ami felé előre haladjon; másfelől pedig az Istent láthatóként állítván az emberek elé sokféle kegyelmi rendek szerint, nehogy Isten nélkül teljesen magára maradva az élete is megszűnjék az embernek. Mert Isten dicsősége az élő ember, az ember élete pedig Isten látása. Ha ugyanis Istennek a teremtésben való megnyilvánulása életet ad minden földi élőlénynek, akkor az Atya nyilvánvalóvá tétele az Ige által még sokkal inkább ad életet azoknak, akik látják Istent.
„Azért szeretni az Istent, hogy minket teremtet, természetbéli indulat; azért szeretni, hogy megváltot, kötelesség. Azért szeretni, hogy meg ígérte ötet szeretőinek az eget, jutalmat néző szeretet. Azért szeretni, hogy bennünket megelőzöt szeretettel, háláadás. Azért szeretni, hogy jó hozzánk, igazság. Azért szeretni, hogy véghetetlen jó magában, ingyen-való lelkes igaz szeretet.” Faludi Ferenc SJ: Szent ember (1773)
Nemeskürty István A VEZEKLÉS MINT A HAZA SZOLGÁLATA Árpád-házi Szent Margit szentté nyilvánításának ötvenedik évfordulójára „Aki gyűlöli életét e
világon, A fogadalom IV. Béla magyar király és felesége, Laszkarisz Mária királyné népes családjuk néhány tagjával a dalmát tengerparton, Trogir kikötővárosban vészelte át a tatárjárás borzalmait. Velük volt a hároméves királyfi: István herceg, valamint két nagylányuk, Katalin és Margit. Margittal együtt menekült vőlegénye, Saint-Omer gróf is. 1242 koratavaszát írjuk. Az udvartartás egy költői ihletettségű papja latin nyelvű költeményben kesergi el az ország tragédiáját: Magyarország ennyi vészből
--- Nem csoda, hogy leverettek,
Kemény nyakú népség, konok
Jövevények elnyomói --- Kastélyoknak kényes hölgye
Magyar nemzet végínségre --- Éhség tombol; őrült, véres
Ami szép volt, veszni
hagyták, --- Kérésünket halld meg, Isten,
Döbbenten hallgathatták a királyi család szorongatott tagjai ezt a Planctust, ezt a siraloméneket, melyet most Vas István fordításában olvashattunk. A pap költő, talán egy domonkos rendi szerzetes, közelről ismerhette az eseményeket: tudta, hogy a „szomszéd álbarát" Babenbergi Frigyes a tatárokkal versenyt rabolta az országot; hogy „kastélyoknak kényes hölgyei nagy utakat rohantak végig, csak hogy életüket mentsék"; lelkifurdalásuk támadhatott, hiszen Ami szép volt, veszni
hagyták, és még a „jövevényeket": a kunokat is elnyomták, üldözték. Miképpen hallgathatná meg Isten bűnbánó könyörgésüket? Hiszen a királyi családot közvetlenül érintette a tragédia: Kálmán herceg, Dalmácia és Horvátország kormányzója Zágrábban belehalt a Muhinál vívott csatában szerzett sebeibe, s így a király elveszítette öccsét, hű támaszát. A két nagylány: Katalin és Margit, valamint Vilmos gróf szintén meghaltak. Ott, Dalmáciában temették el őket. Mibe pusztulhattak bele? Sebeikbe? A menekülés viszontagságai között szerzett betegségbe, a félelem okozta idegkimerültségbe? Vagy az éhség sorvasztotta el őket? Ráadásul Mária királyné mindenórás állapotos. Nyolcadik gyermekének születését várja. A kiszolgáltatottságnak, reménytelenségnek és bűntudatnak ebben a költemény által jól érzékeltetett hangulatában a királyi pár fogadalmat tesz: ..Megfogadták, hogy ha leányuk születik, apácának adják mintegy engesztelő áldozatként, csak az ország és ők megmeneküljenek," A kortárs Marcellus, domonkos rendi szerzetes írta ezt Margit halála után néhány évvel. Megszületik a gyermek. Kislány. Számunkra szokatlan, ám a középkorban nem ritka módon a minap eltemetett leánygyermek: Margit nevére keresztelik. Árpád-házi Szent Margit tehát meghalt nővérének nevét viseli. Margit – a név görögül gyöngyszemet jelent – az ókeresztény idők vértanú szentje. Margit három- vagy négyesztendős korában a Magyarországon alig húsz éve gyökeret vert, új alapítású szerzet: a domonkos rend veszprémi kolostorába kerül. Béla különösen kedvelte a hazánkba 1221-ben települt domonkosokat – lásd Julianus barát küldetését. A rend szerzetesei kezdeményezték a magyar nyelvű vallásos irodalmat; ekkortájt, talán éppen Veszprémben születik a Mária-siralom. .. A család A nagyszülők: II. András király, III. Béla kisebbik fia és Meráni Gertrúd isztriai őrgrófnő, magyar királyné. Öt gyermek közül kettő leány: Mária, a későbbi bolgár cárné és Erzsébet, thüringiai őrgrófné, akit Árpád-házi Szent Erzsébet néven tisztel a világ. Szent Erzsébetet, Margit nagynénjét már halála után négy évvel, 1235-ben ünnepélyesen szentté avatták. II. András három fia közül a legidősebb: IV. Béla 1206-ban született. Második fiú a már említett Kálmán, akinek Szalomé lengyel hercegnő volt a felesége; harmadik fiú a fiatalon meghalt András. A Gertrúd királyné meggyilkolása – 1213. szeptember 28. – után még kétszer nősült Andrásnak Jolán királynétól született leánya, szinten Jolán: Aragónia királynéja lett, a Beatrix ferrarai hercegnőtől András halála után született gyermek, István pedig az utolsó Árpád-házi királynak, III. Andrásnak az apja ... A meggyilkolt Gertrudis tehát Margit nagyanyja; Szent Erzsébet pedig apai nagynénje. A szülők: IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária királyné, a görög császár leánya. Amikor a keresztes had Velence Köztársaság felbujtására és hadiflottája segítségével a szentföldi mohamedánok helyett a gazdag keresztény Bizáncot (Konstantinápolyt) foglalta el és fosztotta ki, Laszkarisz Theodor császár a kisázsiai túlsó partra, a kereszténység egyik bölcsőjébe: Nikaiába (Nicaea, mai török nevén Iznik) tette át a székhelyét. Nicaea az ókeresztény teológia fellegvára: itt tartották a híres 325. évi és 787. évi egyetemes zsinatokat. A Laszkariszok fél évszázadon át, 1261-ig uralkodtak Nikaiában, akkor a császár visszatért Bizáncba. Két Laszkarisz a XV. században a humanizmus fő terjesztője volt: görög klasszikusok kéziratait mentették át itáliai egyetemre, ahol tanítottak. II. András balul sikerült keresztes hadjárata idején ismerkedett meg Nikaiában Theodor császárral, s kérte és kapta annak leányát, Máriát Béla fiának feleségül. Bélának és Máriának kilenc gyermeke született: hét lány és két fiú. Az első hat gyermek leány volt. Legidősebb az 1224-ben született, szent életű Kinga, lengyel fejedelemné; aztán Anna, egy orosz fejedelem felesége; Erzsébet, bajor hercegné; Konstancia, a halicsi fejedelem felesége; a már említett Katalin és Margit, akik Dalmáciában haltak meg 1242-ben. Képzelhető a király öröme, amikor 1239-ben hat lány után végre trónörökös született! István után, Margitot követően, még egy gyermekük, szintén fiú, született 1243-ban: Béla, aki Brandenburgi Kingát vette feleségül. Béla idő előtt meghalt. Margit tehát csak Istvánt élte meg testvérként addig a pár évig, amíg zárdába nem került. Nővérei már mind férjnél voltak, mégpedig külföldön; Katalin és Margit pedig meghaltak. Béla csöppség volt, amikor Margitot kolostorba küldték. A testvérek közül fontos és különös szerepet játszott a korán megözvegyült Anna, a második leány, ő özvegyként a királyi udvarban, illetve Magyarországon élt. Anna, apja kedvence, élni vágyó, uralkodásra termett asszony, nagy intrikus, véres háborúkat vívott apja nevében Istvánnal, a trónörökössel. Egykorú krónika szerint „oly bőven nyújtotta a szerelem édességét, hogy az minden mértéket meghaladott. Ha nem volt bora, sörrel is beérte." Róla még szó lesz. A családban tehát két ellentét van együtt: a világtól elvonult szent életű szűz, Margit, és a vérbő életélvező Anna, a gonosz testvér, aki mintha a Lear királyból lépett volna elénk. Érdekes, hogy a történetírás nem élt a lehetőséggel, hogy ezt a két ellentétet érzékeltesse. Az évszázadok óta uralkodó Árpád-ház biológiailag elöregedőben van, hanyatlik. IV. Béla egyetlen, életben maradt fia, István kétévi uralkodás után meghal, mert sírba viszi kun feleségének cselszövénye: az asszony elrabolta apjától a trónörököst, a későbbi IV. vagy Kun Lászlót, és zsarolni kezdte a királyt, akivel izgalmában alighanem szélütés végzett. IV. László lett az utolsó egyenes ági Árpád-házi király. Szégyenteljes halállal saját hívei gyilkolták meg. A biológiai hanyatlás kísérőjelensége volt a sok szertelenség. Három lány szent életű, Anna viszont kicsapongó, ugyanígy Kun László és felesége. Béla és István, apa és fia között, mint arra kitérünk, véres belháború, hatalmi harc dúlt. Tehát szentek és szörnyek egyetlen családban. Szentek: Gertrúd lánya, Erzsébet és unokája Margit; a szűz házasságban élő Kinga; aztán egy sor szent életű unokahúg apáca, akiket itt fel nem sorolunk. A másik véglet: Anna; István és Béla irracionálisan elkeseredett harca egymás ellen; Kun László tettei... Meghökkentő Béla király váratlan elhidegülése leánya, Margit iránt. Bélának ugyanis voltak gonosz, bár a kor szellemétől nem idegen bosszúkitörései: atyjának, II. Andrásnak harmadik feleségét, aki férje halála után szülte meg gyermekét, azzal gyanúsította, hogy a gyermek a nádorral folytatott szerelmi viszony gyümölcse. Ezért a nádort megvakíttatta, Beatrixot pedig börtönbe akarta záratni, a királyné azonban egy külföldi követséggel álruhában kiszökött az országból. Külországban szülte meg a fiát, Istvánt. Béla azért tartotta veszélyesnek ezt a gyermeket, mert akkor, 1235-ben Bélának még nem született fia, és a hat lány után félő volt, hogy már nem is születik trónörökös. Margit, az Istennek szentelt áldozat Béla király az Óbudával szembeni Duna-szigeten kényelmes, korszerű, lakályos domonkos rendi apácazárdát építtetett lánya, Margit számára. A zárda 1253-ra készült el, lényegében ugyanakkor, amikor a budavári központi kolostor is (a mai Hilton Szálló helyén). A zárdában hetven, cellának nevezett lakószoba, továbbá kórterem, közös ebédlő, konyha, fürdőhelyiség, látogatók szobája, fedett szabadtéri sétahely, kilátótorony, gyümölcsös, konyhakert, majorság (szárnyasok, tehenek, malacok) volt, és természetesen egy templom, Szűz Mária tiszteletére. A korabeli szabályok szerint „az építéskor négy dolgot kell megfontolni. Ezek: a hely alkalmassága, a megfelelő építőanyag, az illő forma és a tiszteletreméltó díszítés." Ezen a szigeten akkor már állt és működött egy premontrei prépostság; a sziget déli részén a Johannita Lovagrend épülete; északon pedig az esztergomi érseki nyaraló. Ennek közelében állt egy királyi nyári lak, melyben a század elején Imre király, II. András bátyja is időzött. IV. Béla többször is megfordult ebben a nyaralóban. Kis falu is elterült a szigeten: Pálfalva. A kolostoroknak iparűzőkre, halászokra, révészekre, napszámosokra volt szükségük, még akkor is, ha a kolostorok külön-külön is el voltak látva személyzettel. Később, Margit halála után egy ferences kolostor is épült a szigeten, továbbá egy vendégház, feltehetőleg a zarándokok fogadására. A király birtokadományokkal látta el a klastromot, a zárdának számos falu szállított minden szükségeset, sőt pénzt is. A kolostor nem működött szigorú zárdaként; a világtól elvonult, fogadalmat tett apácákon kívül olyan fiatal lányok is nevelődtek itt, akiket szüleik férjhezmenetelükig itt helyeztek biztonságba. Tanultak, művelődtek, imádkoztak. Margit nevelésére egy előkelő özvegyasszony felügyelt a király parancsára: Bodomérei Olimpiádisz. Margit tizennyolc éves koráig nem élte azt az önsanyargató eletet, amiről a róla írott legenda oly nyomatékosan és hosszadalmasán számol be. Vallásos, szófukar, ritkán mosolygó, sohasem nevető lány volt, aki azonban a kolostoron belül a maga természetes életét élte. Tudjuk, hogy vendégeket fogadott, bőkezű apja jóvoltából adományokat osztogatott, kérelmezőkkel tárgyalt, ügyükben közvetített, tanult és olvasott. A Ráskai Lea másolta magyar nyelvű legendában olvasható, hogy Margit „Veszprémben kezdte tanólni az ábécét. Igen jól kezdte tanólni és énekelni az egyéb kisded leányokkal". Bodomérei Erzsébettel, Olimpiádisz asszony kislányával „egy könyvben tanólnak, olvasnak vala". Később egy idősebb apáca, Katalin „tanejtá őket először deákul". Nagyböjtben „minden napon megolvasgatja vala az passiót". Margit tehát korához képest jelesül művelt királylány volt. Írt, olvasott, tudott latinul, és értett a zenéhez is. Gyóntatója, Marcellus hangoztatja, hogy Margit nagy figyelemmel tanulmányozta hazája történetét, főleg Szent István, Szent Imre, Szent László életrajzát és példaképének, nagynénjének, Szent Erzsébetnek legendáját. Szent Lászlóért azért lelkesült, mert legyőzte a keletről betörő ellenséget. Szent Erzsébet tiszteletére a kolostor templomában oltárt építettett. Pesten pedig Szent Miklós tiszteletére emeltetett oltárt a városi plébániatemplomban. A székesfehérvári domonkosoknak pénzt adományozott. Meglehetősen nagy látogató forgalmat bonyolított le: „nagy nemes özvegyasszonyok és uraknak, fejedelmeknek feleségei ez országnak külemb-külemb részéből jűnek vala egyetemben őhozzá." Valamennyien tanácsot, közbenjárást, adományt kértek tőle. Még halálraítélteknek is sikerült kegyelmet kieszközölnie atyjánál. Szülei gyakran látogatták, ilyenkor náluk, velük étkezett, noha bántotta, hogy „jelenvoltokért az szokott imádságait bé nem teljesítheti vala". Testvéreit, rokonságát is gyakran látta vendégül. Egyszóval tehát társadalmi életet élt. Volt egy ezüst házioltára, és egyéb aranyból, drágakövekből készített kegytárgyai, ereklyetartói, feszületei. Nagynénje, Szent Erzsébet példájára különös gondot fordított a betegápolásra. Gyógyszereket készített, külön házi patikája lehetett. Súlyos eseteket, rákbeteg apácákat, fertőző betegeket személyesen ápolt, fürdetett, gondozott. Margit megkísértése Babenbergi Harcias II. Frigyes, Ausztria ura már a mongol betörés idején sok borsot tört Béla király orra alá: segítség helyett zsarolta a magyar uralkodót, nyugati területeket foglalt el, a mongolokkal versenyt pusztította az országot. Béla, amint erőre kapott, haderejével visszahódította a megszállt területeket. Frigyes 1246-ban egy magyarokkal vívott csatában elesett. Vele kihalt a Babenberg-ház. Ausztria területére Ottokár cseh király pályázott. Ennek érdekében Ottokár feleségül vette a csatában elesett Frigyesnek húsz évvel idősebb nővérét, aki addig egy domonkos rendi zárdában éldegélt. Az éltes hölgy azonban, túl lévén a megfelelő életkoron, magtalan maradt, nem szült gyermeket Ottokárnak. Ezért Ottokár a pápa engedelmével elvált tőle, és új feleség után nézett. IV. Béla számára fontos külpolitikai érdek volt, hogy Ottokárral tartós szövetségre lépjen. Ilyen szövetség hagyományos útja a házasság volt. Mivel Bélának Margit kivételével mindegyik lánya férjnél volt, a magyar király tapogatózott a pápánál, nem oldozhatná-e fel őt és leányát a fogadalom alól. A szentszék elvileg nem zárkózott el a kérés teljesítése elől. Béla ekkor meghívta a nőtlenné nyilvánított, trónörökösre áhítozó Ottokárt, és felajánlotta neki Margit kezét. Természetesen tudomására kellett hoznia, hogy Margit kolostorban él, de Ottokárt ez nem zavarta: „Ennekelőtte is mely feleségem volt, az is prédikátorszerzetbéli [domonkos rendi] apáca volt, annakokáért én ezzel semmit nem gondolok." így Ráskai Lea szövege. Ezek után következett a tizennyolc esztendős Margit szemügyre vétele. Ottokár, Béla király és az udvar felkerekedtek, és ellátogattak a szigeti kolostorba. A mit sem sejtő Margitot valahol a kertben láthatták – leshették? – meg, amint ujjatlan fehér gyolcsingére öltött hosszú fehér apácaköntösében dolgozgatott. Még a gyóntatóatya, Marcellus is elismeri Ottokár nézetének igazát. Ottokár ugyanis elismerőleg jegyezte meg: „Szép testű lány." Béla király nekilátott leánya meggyőzésének. A felháborodott Margit hevesen tiltakozott: – „Mit fárasztjátok magatokat az gyűlölséges dolognak miatta? Állhatatossággal akarom, hogy megtudjátok, hogy az én fogadásomat, hitemet, melyet én az én Uram Jézus Krisztusnak még kisded koromba, miképpen timagatok jól tudjátok, szüvemből-lelkemből Úristennek megszenteltem, és az én szerzetemnek tisztaságát nem csak ez világnak dicsőségéért, de még ezeknek felette halálomért sem szegném meg, avagy meg nem szeplősejtenem." A király, szorult helyzetében, kérlelt, érvelt, dinasztikus érdekekre hivatkozott, megígérte a pápa engedelmét is. Sűrűn látogatta leányát, Mária királynét is bekapcsolva a veszekedéssé fajuló összejövetelekbe. Végül Béla fenyegetőzni kezdett: – „Nemde a szüleid vagyunk-e? Isteni parancsolatból tartozol, hogy engedelmes légy minekünk." „Monda szent Margit asszony: Én tégedet, mint királyt, atyámat és az én uramat, és tégedet, királynéasszonyt, anyámat, azokba a dolgokba, melyek Isten szerént vadnak, azokba esmerlek. Azokba kedég, kik Istennek ellene vadnak, sem tégedet királyi atyámnak nem mondlak, sem tégedet királynéasszony anyámnak nem mondlak. Mert meg vagyon írván, ki el nem hagyandja énérettem atyját, anyját, nem méltó énreám, nem lehet tanejtványom." A királyi pár még Marcellus atyát is rábírta, hogy beszéljen a makacs lány fejével. Ez Olimpiádisz asszony jelenlétében történt. Margit azt üzente szüleinek: „Ha tovább erőszakoskodnak, levágom az orromat, elcsúfítom arcomat és számat, csakhogy békét hagyjanak." Margit elhatározta, hogy haladéktalanul leteszi a végleges fogadalmat, felveszi a fekete fátyolt. El tudta érni, hogy ez az ünnepélyes esemény az esztergomi érsek, a nyitrai és a váci püspök jelenlétében történt. Fogadalmas apácának semmiféle világi hatalom nem parancsolhatott. Margit végleg búcsút mondott a világnak. Ottokár cseh királyt sikerült rábeszélni, hogy Margit helyett Anna leányát, Kingát vegye feleségül, ami 1261 nyarán meg is történt. Anna, amúgy is Béla kedvence, most, hogy a makacs Margit „dacossága" miatt előállott kínos helyzetet megmentette, nagy befolyásra és hatalomra tett szert, még István királyfi ellenében is, aki, úgy látszik, Margit pártjára állt. Anna, most már mint a cseh király anyósa, szinte megfellebbezhetetlen halalommal bírt. A vezeklés mint a hazáért hozott áldozat Alig zárult be Margit mögött immár végérvényesen a szigeti kolostor kapuja, odakünn a világban véres kimenetelű fegyveres harc kezdődött apa és fia, Béla és István között. István úgy érezte, háttérbe szorult Anna és a legkisebb fiú: Béla mögött. Béla ugyanis a horvát-dalmát részek kormányzója lett, Anna fiai pedig a déli végeket irányították. István fegyvert ragadott, és sikerült elérnie, hogy atyja, mint a népmesékben, rábízza fele királyságát. Istváné lett Erdély, a Tiszántúl és a Duna-Tisza köze, a Kunság. Két király uralkodott az országon, külön kormányokkal. A „határ" a Duna folyása volt, így Margit szigete a szó szoros értelmében a két felségterület között helyezkedett el. Az apja kívánságára feleségül vett kun hercegnő, a feltűnő szépségű Erzsébet, aki nem állhatta sógornőjét, Annát, egyre több kiváltság megszerzésére ösztönözte férjét, Istvánt. Béla király megkísérelte kordában tartani fia törekvéseit. Azzal a gondolattal játszott, hogy a legkisebb fiút, az 1243-ban született Bélát, Margit öccsét teszi meg utódának. Ismét háború kezdődött. Anna 1264 nyarán megostromolta a Sárospatakra húzódott Kun Erzsébetet, István feleségét, akit foglyul ejtett és megkínoztatott. István ezalatt egy barcasági várban védekezett, majd ellentámadásra indult, és 1265 tavaszán Isaszegnél döntő vereséget mért atyja seregére, melyet öccse, Béla vezényelt. „Magyar és magyar állt szemben egymással, a küzdő felek úgy ölték, gyilkolták egymást, mint ellenségek" – írja Hóman Bálint a Magyar Történetben. Az isaszegi csata után béketárgyalások kezdődtek, s ezekben jelentős szerep jutott Margitnak. Margitot kétségbe ejtette az ország állapota. Ő szüleinek fogadalmát önként vállalt áldozatként teljesítette a haza függetlenségének érdekében, s íme, most, hogy a mongol veszedelem elhárult, atyja és bátyja között zajlik háború! Ez égbekiáltó bűnnek számított. Áldozatvállalása mintha hiábavalónak, hasztalannak bizonyult volna. Utolsó lehetőségként megkísérelte a közvetítést. Ennek részleteit nem ismerjük, de az eredmény vitathatatlanul bizonyítja Margit erőfeszítéseinek sikerét, „diplomáciai" képességeit. IV. Béla és fia, István, valamint a legkisebb fiú, Béla, továbbá Anna és más családtagok a szigeti kolostorban nyújtottak egymásnak békejobbot. A felek szabályos békeszerződést kötöttek egymással, amit a pápa is ellenjegyzett. Ez a margitszigeti béke Margit nagy diadala, mondhatni életműve. A kolostor fölötti királyi lakban és az érseki nyaralóban együtt ünnepelt az egész család. Margit a zárdában maradt, de lélekben ott volt közöttük. Margit azonban nem tudta kiheverni ennek a belháborúnak a sokkját. Azt a következtetést vonta le, hogy sikeres békeközvetítése önsanyargató életének, vezeklésének köszönhető. Úgy érezte, Isten előtt az önsanyargatás a feladata, hogy megmenthesse hazáját és családját. Margit ettől kezdve majdhogynem eszelős önpusztítással sanyargatja magát. Olimpiádisz asszony rá is szólt: figyelmeztette, hogy magatartása az öngyilkosság bűnéhez közelít. – „Mit míelsz te? Akarod-e tennem magadat megölni?" „Állasz minden napon az te imádságodba, tartván [térdepelve] a te orcádat és orrodat az földen, miképpen az disznó. Talán a földben keresed az Úristent?" „Szent Margit asszony ez bosszúságos beszedőket nagy békességgel és alázatossággal szenvedé el, meg sem háborodék." Bizalmas társnőjével véresre ostoroztatta magát, derekán süntüskéből font övet viselt, lábbelijébe szögeket rakott. Ma ezt értetlenül olvassuk. Tény viszont, hogy a középkor bevett vezeklési szokása volt a tüskés öv viselése; Mór pécsi püspök tanúsítja, hogy a szent életű I. Géza király elkönyörögte tőle egy Nyitra vidéki remete vezeklőövét, s azt hordta. Bccket Szent Tamás, az angol király által az oltárnál meggyilkoltatott érsek, akit párizsi egyetemi társa, Bánffy Lukács esztergomi érsek hazánkban népszerűsített, és akit ezért Margit is különösen tisztelt, díszes főúri öltözete alatt vezeklőövet és szoros páncélzatot hordott. Az önostorozás – flagellatio – pedig éppen Margit korában terjedt el Európa-szerte. 1260-ban jegyeztek fel a különös járvány első tömeges fellépését Itáliában. Rohamosan terjedt. Ötven-száz fős csoportok járták egyházi énekeket zengve az országutakat, és korbácsolták egymást és önmagukat. A történettudomány ma sem tud mit kezdeni ezzel a jelenséggel. A nyomor és a kiszolgáltatottság elleni tiltakozásként szokás felfogni, mélyebb lélektani elemzése azonban hiányzik. Margit térdei a vezekléstől megdagadtak, bőre cipőtalppá keményedett. Egészsége természetesen gyengült, talán tüdőbaj is kínozta. Módszeresen éhezett, böjtölt. Ő ezt elvitathalatlanul vallásos tevékenységnek érezte, mert János evangéliumának 12. fejezetére emlékezett, amelyben Jézus így nyilatkozik: „Aki gyűlöli életét e világon, megmenti azt az örök életre.'' Életmódja kiváltotta zárdái társnői ellenszenvét. Bántották, gúnyolták, megalázták. Bodoldi Csenge, egy apácatársa, magyar főúri család sarja, egyszer nyakon öntötte őt mosogatólével. Élete utolsó hónapjaiban szülei, előttünk ismeretlen okból, megvonták tőle bizalmukat. Béla király megszüntette a kolostor számos kiváltságát. Éreztette, hogy leánya kegyvesztett lett. A zárdában erre belelt a mértek. Zaklatni kezdték Margitot az apácatársak, hogy helyeztesse át magát valami távol eső vidékre, vagy másik szerzetbe, például a cisztercita apácákhoz. A szó szoros értelmében kiutálták őt maguk közül. Nem tudjuk, mi válthatta ki a király haragját. Azt szokás feltételezni, hogy – mivel István ifjabb király ekkor adta férjhez leányát Anjou Károly nápolyi királyhoz, s így lett ő a magyar Anjouk ősanyja –: talán megint Margitot szánta volna atyja feleségül. Ez azonban valószínűtlen. Margit rég túl volt azon, hogy bárki is elfogadja őt feleségként. Nem is szólva örök fogadalmáról, melyet akkor a közvélemény megfellebbezhetetlennek tartott. Margitnál itt és ekkor szakadhatott el a húr. Nem mosakodott többé, eltetvesedett, köntöse szakadt és szennyes volt; amikor nagybeteg ápoltjainak székletét vitte kiüríteni, trágya és ürülék ragadt rá. Szegény Margit így szenvedte-kínlódta át élete utolsó esztendejét. Apácatársnői elidegenedtek tőle, alig várták, hogy távozzék közülük. Szülei haragjukkal büntették. Valóban csak a vallás vigasza maradt meg számára, Jézus szavai, hogy „aki gyűlöli életét e világon, megmenti azt az örök életre". 1270. január 18-án halt meg. Be sem tölthette huszonnyolcadik életévét. Megrendült szülei kiköltöztek „hozzá" a szigetre. Pár hónap múlva, 1270 tavaszán, itt a szigeten, leányának sírhelye közelében halt meg hatvannégy évesen Béla király. Röviddel ezután Mária királyné is követte férjét a sírba. V. István két lombard kőfaragóval vörösmárvány koporsót készíttetett kedves húga tetemének. Anna István trónrakerültével lányához és vejéhez szökött Csehországba. Magával vitte a koronaékszereket és „Attila kardját". István 1272 augusztusában, kétesztendei uralkodás után meghalt. Húga, Margit mellé temetette magát. A sziget tehát egy magyar királynak is nyughelye. Ehhez képest a kolostor romjainak környéke botrányosan elhanyagolt. Az Árpád-ház egyenesági leszármazottai közül már csak egy uralkodó maradt: IV. Kun László, aki atyja halálakor anyja, Kun Erzsébet által felbérelt gyermekrablók karmai között raboskodott. A tisztázatlan körülmények között, váratlanul elhunyt utolsó „aranyágacska", III. Endre, a IV. Béla által üldözött utószülött István herceg fia már leányági származék volt. István halála után Kun Erzsébet és Anna hívei sorra kaszabolták le István híveit. Anna jámbor fia, szintén Béla, Margit unokaöccse, a szigeti kolostorba menekült üldözői elől; azok rátörlek, és lemészárolták. Ő is Margit közelében van eltemetve. Mint ahogyan az az aranysodronyra fűzött gyöngysorral díszített gyermekkoponya is, melyet az 1838-as nagy árvíz után találtak. Ekkor bukkantak rá István tetemére; díszes öltözete a levegővel érintkezve mintegy varázsütésre elolvadt, de megmaradt arany virágokkal díszített királyi koronája. Ezek lőnek az Árpád-ház végnapjai... Margitot halála után azonnal szentként tisztelte a nép. Betegek, sorsüldözöttek özönlöttek koporsójához. A krónikák csodás gyógyulásokról tudnak. Híre, kultusza külföldön is elterjedt. István haladéktalanul kezdeményezte húgának szentté avatását. Az ezt előkészítő jegyzőkönyvek, legendák ránk maradtak. A Ráskai Lea másolta magyar nyelvű szöveget és a koporsót Buda török kézre jutásakor, 1541-ben az apácák kalandos kitérőkkel Pozsonyba menekítették. A kódexet elrejtették a koporsóban. Noha Margitot folyamatosan szentként tisztelte a világ – egy ízben olasz követek Margit sírjának közelében találtak rá az imádkozó Nagy Lajosra, Mátyás anyja pedig, Szilágyi Erzsébet, 1459-ben pápai különengedélyt kapott a kolostor rendszeres látogatására -, Róma csak évszázadok múltán, 1943-ban nyilvánította szentté Margitot. 1943 novemberében, a németek megszállta Rómában, a háború és a repülőbomba-támadások Rómájában történt a kihirdetés, miközben a magyar népet súlyosabb háború rémségei nyomorgatták, mint ami Szent Margit idejében dúlt az országban. Szent Margittal lezárult az Árpád-ház szentjeinek sora. Egyetlen európai uralkodóház sem büszkélkedhet ennyi szenttel. És mindezt egy messziről idevándorolt, a Kárpát-medencében ezerszáz évvel ezelőtt megtelepült, jövevénynek csúfolt nemzet adta Európának és a nagyvilágnak. Felhasznált irodalom Dümmerth Dezső: írástudók küzdelmei, 1987. Ebben a szerző végérvényesen tisztázta Margit 1270-ben (és nem 71-ben!) bekövetkezett halálának időpontját. Ferdinandy Mihály: Az istenkeresők, 1943. Hóman Bálint: Magyar történet, I. kötet, 1935. Marcellus: Boldog Margit élettörténete. In: A magyar középkor irodalma, 1984. V. Kovács Sándor szerkesztése. Ráskai Lea: Szent Margit élete. In: Legendák könyve, év nélkül. Kardos Tibor szerkesztése. Siratóének Magyarországról, amikor a tatárok elpusztították. In: A magyar középkor irodalma, idézett mű. Temel M. Amata: A Szent Domonkos szerzetesrend szentjei, 1989. Az 1945-ben elkészült könyv szerzője szerint Szent Margit, bár a szülői fogadalom Klissza várában történt, Turóc várában született 1242-ben. Adatát nem indokolja. Törs Kálmán: Margit-sziget, 1S72. Részletesen felsorolja a sziget egykori épületeit, és az 1838-as árvíz utáni ásatások eredményeit. A feltárás József nádor költségén történt. Vizkelety András: Világ világa, virágnak virága, 1986. A Mária-siralom és a domonkos rend. Astrik Gábriel: Die heilige Margarethe von Ungarn, 1944.
Lénárd Ödön
AZ ADÓS Óvatosan becsuk egy ajtót maga mögött, sunyin körülnéz a néptelen folyosón, s lábujjhegyen, de gyors léptekkel elindul a nyitott kapu felé, egyre gyorsuló futásra véve a dolgot, ahogyan távolodik az ajtótól, amelyen kijött. A kapun kívül lihegve megáll, oldalt a falnak támaszkodik, először kapkodva, majd mind folyamatosabban, de feszült, lázas állapotából ki nem lépve, beszélni kezd:) . . . eszemnél vagyok? . . . nem lehet igaz . . . van ilyen vad álom? . . . elengedni tízezer talentumot! Három életben nem lehet megkeresni! Örökölhetem, vagy kölcsönkérhetem valami naiv jólélektől, mint tettem is. Eltékozolni, elkártyázni persze akár egyetlen este is elég. De az ember meg is duplázhatja, amivel indul! Akkor visszaadja a kölcsönt, és maga is megmarad dúsgazdagnak. Hát ez nem sikerült, és minden elúszott! És most ez az elengedés. . . Nem is hiszem! Én sose lennék képes ilyesmire, de akkor képtelenség is az egész! Valami elragadtatás lehetett ez, valami álom! Hogy van a világon egyáltalán tízezer talentum! Hogy ezt valaki kikölcsönzi nekem, és akkor itt van a kezemben! Az enyém! Rendelkezem vele! És ha egyszer van, akkor épp oly érthetetlen, hogy egyszerre megint csak nincs! És egy szörnyű zuhanás van a helyén, börtönlyukakkal, rozsdás vasakkal, mint a mesekönyvekben. És újra, mint egy színházi színváltozás: a jóságos úr... a kegyelem csodája ... s most itt vagyok a tavaszi levegőn! Még lihegek az álom izgalmaitól! De legyünk józanok! Ez a valóság, és ennyi a valóság! Az ember belefeledkezhetik színházba, moziba, hangversenybe, és mindez lehet nagyon szép is, de aztán kialusznak a lámpák, az ember kijön a szabadba, mint én most, és a mesék délibábjai után mélyet lélegzik az igazi levegőből, ami szinte fogható, oly természetes! És valóságos, mert tájékozódni lehet benne! S ha az ember egyszer felébredt, ki kell kelni az ágyból, enni kell és ügyeskedni, valóságosan forogni a valóságos életben, mert a mozivászon meg a zenekar lehet elandalító, de éhet, szomjat nem olt! Rázd le magadról a mesevilág hímporát, feledd el a talentumok lebegő varázsát, és iparkodj dénárokat markolni, miknek csengése és súlya van, és érezhetően húzzák le a zsebedet! És milyen jó, hogy idejében magadhoz térsz! Hát nem a szomszéd tart erre, aki a múlt heten kért három napra száz dénárt! Három napra, de ennek már egy hete! Te bolond, az álmaid csillagvilágában ezzel persze nem is törődtél, mert micsoda száz dénár az Orionhoz képest! Csakhogy hékás, az Orion az égen van, ha van, de a száz dénár fogható valóság! Azzal már el is indulhatsz egy ügyes kis üzlet felé, és épp itt az ideje, hogy felhagyj az álmokkal, és markold meg a valót! Halló, szomszéd! Hol az a bizonyos száz dénár? A három nap már kétszer is elmúlt! Micsoda? Hogy várjak még? Hisz máris az idő kétszeresét vártam! Hát lopom én a pénzt? Hogy neked nincs pénzed? De ha lakat alá tetetlek, majd gyorsabban mozog az eszed! Majd mindjárt tudod, hogy honnan vedd elő a titkos tartalékaidat! Hogy melyik ékszeredet kell éppen csak eladnod, hogy megfizethesd az adósságot! Hát majd segítek az emlékezetednek! – Könyörögsz, hogy neked semmi ilyesmid nincs, hogy a két kezeddel dolgoznád össze a pénzt, de a múlt héten nem kaptál munkát? – Barátocskám, én a valóságban élek, és nem eszem ám az ilyen meséket! Indulj csak előttem a börtön felé, majd ott még gondolkodhatsz! – Ne térdelgess itt nekem, azt mondtam, hogy indulj! Vagy azt hiszed, hogy a csizmám orra nem találja meg a súlypontodat, sem a két markom a nyakadat? . . . hah, hé, mi ez? Mit akartok? Hová visztek? Nekem nincs már semmi adósságom! Szabad és önálló ember vagyok, aki tetszése szerint járhat el az ilyen mihaszna naplopókkal szemben! Hiszen ez is az én zsebemből élne! Csillagpénzeket és mesevagyonokat könnyen lehet ide-oda adogatni, azt én se bánom, de értsétek meg, hogy ez fogható, valóságos pénz, hát csak nem dobom ki az ablakon? Hogy az Úr? De hát az egy más világ! Más, mert az a pénz az övé. De ez az enyém! Értitek: az enyém! Enyém! . . . hogyan, Uram? Hogy csak egyetlen világ van, amiben minden a tiéd? Hogy én egy vak földi kukac vagyok csak, aki azt hiszi, hogy csak az a sár a valóság, amit átereszt magán? Hogy a világ, a Te világod sokkalta nagyobb, mint én vagyok? Hogy amit én mesének hiszek, az a valóság, mindössze a köldökömre görbedve én szakadtam el tőle? Hogy csak én nevezem másviláginak mindazt, ami túl van a köldökömön? Hogy a Te tízezer talentumod a lét sarokkövei, míg az én száz dénárom az esőben összeálló, a napon széteső göröngyök? Hogy eltoltam az egész életemet, mert a Te valóságos és gyönyörű világod sose volt elég jó nekem a magam firkáihoz és homokváraihoz képest? S így a valóságon kívül rekedve eltűnők egy létalatti lyukban, ahol nem lesz közöm a tízezer talentum világához, de nem lesz ahhoz a bizonyos száz dénárhoz sem, mert az a Te valóságos Napod sugarai alatt rég szétesett? Hogy módomban állt volna tanulni Tőled? De én a hiúságok hiúságát, önmagamat, az ürességet, a semmit akartam, ami velem nem lesz több, mint nélkülem sem kevesebb, mert csak sötét, űr és semmi. A Te világoddal szemben az igazi másvilág, annyira más, hogy már nem is világ.. .
Rónai Zoltán RÉGI EMLÉK – KÉSŐ ÜZENET
Szabó Sándornak Régen meg akartam ezt írni, jó negyven éve. A fejemben röpködtek már kész sorok és helyük is megvolt: a párizsi Ahogy Lehet, „a menekült magyar ifjúság lapja". De mindig közbejött valami. Aztán Rezek Román elment Brazíliába, a folyóirat megszűnt. Igaz, volt sok más, de az emlékezésből csak nem lett betű. Miért lesz most? Évtizedek papírhordalékában turkáltam – ki is selejteztem legalább fél tucat levelet! –, akkor került kezembe az, mely a hírt hozta. A salzburgi Landeskrankenhaus nagy hodály kórtermében bukkantunk egymásra R. Z. egyetemi hallgató és Sz. S. Félbe maradt pék-, majd szabóinas (vagy talán fordítva), kettőnkre pedig Beáta nővér, a kedves erdélyi apáca. András-nap táján volt, amikor ott leesett az első hó. Sokan voltunk a teremben, harmincan vagy negyvenen, s csak a közvetlen szomszédokról tudtunk valamit. Egyszer szemben, a másik fal menti sorban szorgalmasan írt egy ágy mellett egy úr, s a beteg pápaszemmel az orrán aláírta. Pár óra múlva letakarták lepedővel, aztán elvitték. Végrendelet lehetett. Emlékszel? Mi meg beszéltünk, beszéltünk – szamárságokat. Például azt, hogy míg haza nem kerülünk, nem borotválkozunk. Mennyire nőhet meg az ember szakálla harminchét év alatt? Akkor is csak rövid látogatás volt. El sem mentem a sümegi Fájdalmas Szűzanyához; az ígéretem nem ilyen hazatérésre szólt. A borotvaügy különben rád nem is vonatkozott volna, hiszen te egyszer már hazamentél „végleg". Betoppantál egy szép napon. Anyád és férje örömmel fogadott. Kifaggattak, dédelgettek, aztán harmadnap megkérdezték: „És te, fiam, mit fogsz csinálni? Hová mégy?" Akkor beállítottál apádéknál. Ott is volt nagy öröm, de másnap kérdezte a mostohád: „Na és neked, Sanyi, mik a terveid? Hová készülsz?" Te meg azt gondoltad magadban: ha menni kell, maradhattam volna ott, ahol voltam. És visszajöttél Salzburgba, mert te úgy sétáltál át ország- és zónahatárokon, ahogy az egyik szobából átmegy a másikba az ember. Akkor egyszerre plakátra esett a szemed: „Vár rád az Idegenlégió!" Jaj, szegény! Vár rám, és én nem tudtam! És siettél a francia zónába jelentkezni. A katonaorvos kivizsgált, aztán közölte: az Idegenlégió nem tart igényt szolgálataidra, s nem a gyülekezőhelyre, hanem az innsbrucki klinikára küldött. Így tudtad meg, hogy beteg vagy. A papíron hosszú, furcsa szó állt: Lymphogranulomatosis. Hát visszajöttél megint. Nem érezted rosszul magad, csak nem volt étvágyad, hamar fáradtál, és viszketett a bőröd; a derékszíj fölött meg is telt minden inged apró lyukakkal a sok vakaródzástól. Nem tudom, kaptál-e valami gyógyszert, s ha igen, szedted-e. Különben nem sok kellett neked: egy ágy, egy kis étel, meg egy kis szeretet. Egyik sem hiányzott. Derék emberek jóvoltából szerény ifjúsági szálló lett az otthonod, ahol csak hétvégeken meg szünidőben élénkül meg az élet. Ott segítettél a házvezetőnek, ha kellett. S bizonyára nem találtál semmi különöset abban, hogy háromszáz éves falak között lakol, egykori várkapu felső emeletén. Ott is búcsúztunk és fogtunk kezet először és utoljára. Nem leveleztünk. Te nem voltál betűvető ember, engem pedig rabul ejtett az új ország, az új nyelv, a szokatlan környezet. Egyszer aztán befutott Thilli, az osztrák tanárnő levele. „A múlt héten a menekültkórházban meghalt Sándor. Az utolsó napokat karosszékben töltötte – fekve nem kapott elég levegőt –, és hol magyarul, hol németül mondogatta: »Istenem! Mein Gott!« A dómplébános úr adta fel a szentségeket. Holttestét Sándor az innsbrucki egyetemi klinikára hagyta. Beszentelés után elvitték; nem tudjuk, mi lett vele." Én gondolom. Az egyetemi épületbe került, melyen ez áll latinul – láttam egyszer magyar diáktalálkozó alkalmával –: „Itt örül a halál, hogy segíthet az életnek." A latin szavakra már nem emlékszem. Neved nem került fakeresztre, sírod sincs, melyre akár csak gondolatban pár szál virágot küldhetnék. Szabó Sándor, félbe maradt szabó-, majd pékinas (vagy talán fordítva), rövid, húsz évre szabott életed végén a szenvedőkre gondoltál, az orvostudománynak akartál segíteni, s rájuk hagytad az egyetlent, mit adhattál: a testedet. A világ aligha szerzett róla tudomást, és biztosan senki nem mondott érte köszönetet. Ezért akartam ezt papírra vetni, ha ilyen későn is. Bár azt, hogy „későn", Sanyi, talán már nem is érted; nálatok ott már nincs idő. Nálunk, itt a földön van, s így nem tudom a kérdést elhessegetni: mikor juthattál utoljára az eszébe valakinek? Na, szervusz Sanyi!
TANULMÁNYOK Lelóczky Donát A KERESZTÉNY NEVELŐ: KRISZTUS APOSTOLA 1. Tagadhatatlan a gyakran használt közhely igazsága: a gyermekeké a jövő. Viszont hogy milyen lesz a jövő, az a jelenben dől el. Hogy milyen lesz a holnap, az ma dől el, és nem annyira a gyermekeinktől függ, mint inkább mitőlünk – attól, hogy most hogyan neveljük gyermekeinket, hogy a gondjainkra bízott fiatalok a jelenben milyen emberekké válnak. A második világháborút követően a hamis filozófiai tételekre épült totalitárius politikai rendszer négy évtizeden át hamis nevelési elvekkel és gyakorlattal hamis jövő felé vezette a magyar fiatalságot. Napjaink Magyarországának erkölcsi válsága, a bűnözési statisztikák egyre magasabbra szökő görbéje ennek a hamis nevelésnek egyenes következménye. Magyarország jövője szempontjából létkérdés, hogy a mai felnőtt társadalom megtanuljon gyermekeket nevelni. Létfontosságú, hogy a holnap nemzedékének nevelése szolid filozófiai alapokon álljon, és az igazra, szépre és jóra irányult helyes nevelési elvekkel és gyakorlattal igazságosságra és szeretetre épített jövő felé történjék. Új rádiós sorozatunkkal ezt a jövőt szeretnénk szolgálni: Minden héten a keresztény nevelés elméletének és gyakorlatának egy-egy szempontját, más-más témakörét vesszük szemügyre, próbáljuk azt az evangélium fényében jobban megérteni, és azzal kapcsolatban gyakorlati tanácsokkal is szolgálni. 2. A gyermekek nevelése elsősorban a szülők joga és kötelessége. A II. vatikáni zsinatnak a keresztény nevelésről kiadott nyilatkozatában (a 3. pontban) olvassuk: „A szülők adták az életet gyermekeiknek, ezért az ő súlyos kötelességük azok felnevelése; őket kell tehát tekinteni az első és a legfontosabb nevelőknek." A szülőknek joguk van saját meggyőződésük szerint nevelni gyermekeiket. Ezt az alapvető, elidegeníthetetlen jogot vette el a szülőktől és bitorolta negyven éven át a kommunista államhatalom. De a nevelés nemcsak joga, hanem kötelessége is a szülőnek. Ezért a jogállamnak joga van ellenőrizni, hogy a szülők teljesítik-e kötelességüket, és alapvetően helyesen nevelik-e gyermekeiket. A jog és kötelesség azonban elsősorban a szülőké. Az Egyesült Államokban annyira tiszteletben tartják a szülők jogait a nevelésben, hogy megengedett a gyermekek otthoni tanítása, az iskolai oktatásnak otthon, a szülők által folytatott tanítással való helyettesítése. Az iskola nem egyéb, mint a szülői ház kiterjesztése: iskolakorban levő gyermekeiket a szülők rábízzák az iskola nevelőire, hogy az ő nevükben folytassák a nevelés/oktatás feladatát. A pedagógus nem az állam, hanem a szülők nevében neveli diákjait. Ezért alapvető jog bármely szabad országban egyházi iskolák fenntartása. Joga ez az egyháznak, hogy olyan iskolákat tarthasson fenn, amelyekben a gyermekek, fiatalok az evangélium légkörében nőhetnek fel, nevelésük Jézus jóhíre szellemében folyhat. És joga ez a szülőknek, hogy gyermekeiket ilyen szellemű iskolába járathassák, keresztény gondolkodású nevelőkre bízzák. A nevelőre óriási felelősséget ró a szülőknek ez a bizalma; minden igyekezetével arra kell törekednie, hogy a gyermekben a szülők által megkezdett nevelői munkát folytassa, azt a szülők által megvetett alapokra építve vigye tovább a maga szakterületén. Megfontolásaink e két alapvető nevelési környezet köré csoportosulnak: a család és az iskola. Az iskola szót azonban tágabb értelemben használjuk, és különféle plébániai vagy egyéb hitoktató csoportokra is kiterjesztjük. És bár a keresztény környezet kialakítása teljesen csak egyházi iskolában lehetséges, az állami iskolában dolgozó keresztény pedagógus is sokat tehet annak érdekében, hogy a rábízott tanulók megtapasztalhassák Jézus szeretetét; tehát ő is haszonnal olvashatja megjegyzéseinket, és a tanácsok közül saját munkájában is sokat hasznosíthat. 3. Mennybemenetele előtt Jézus ezekkel a szavakkal küldte szét apostolait: „Menjetek, tanítsatok minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Mt 28,19–20.) Isten üdvösségterve távlataiban és a bibliai üdvösségtörténet összefüggéseiben minden tevékenység, amely a másik ember jobbítására irányul, apostolkodás. Apostoli munka ebben a tágabb értelemben gyermekek tanítása, nevelése is, és apostol minden keresztény szülő és pedagógus, amikor gyermekeket nevel. A szülő és a nevelő személyében maga a mindennap velünk levő Jézus munkálkodik, hogy a gyermekeket mind mélyebben, hitelesebben Isten gyermekeivé alakítsa. Csakugyan amikor gyermekeket nevelünk, magának Istennek vagyunk munkatársai, partnerei, hisz Isten nagy ügyében, az emberek megszentelésén fáradozunk. Szent tevékenység a gyermekek nevelése. Isten súlyos felelősséget ró a szülőre, pedagógusra, de egyúttal arról is biztosít mindenkit, aki gyermeket nevel, hogy munkájában nincs egyedül, és hogy halálos biztonsággal számíthat Isten segítő jelenlétére. Vizsgáljuk meg, mi teszi a szülőt és a nevelőt apostollá, hogyan gyakorolják apostoli feladataikat, s hogy honnan meríthetnek erőt és bátorságot apostoli munkájuk végzéséhez. Először a keresztény pedagógus apostoli méltóságáról lesz szó, azután pedig a szülőkéről. 4. A II. vatikáni zsinat konstitúciója az egyházról (a 10. pontban) ezt írja a hívek általános papságával kapcsolatban: „Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap, az új népet »Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tette«. A megkereszteltek ugyanis az újjászületés [keresztség] és a Szentlélek [bérmálás] kenete által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lesznek." A keresztség és bérmálás szentsége minden embert eltörölhetetlen jeggyel, az ún. szentségi karakterrel Krisztus papi, királyi és prófétai méltóságában részesít; ha más módon is, mint a felszentelt papok, mégis valóságosan Krisztus papja lesz, és e méltóság erejében minden keresztény ember Krisztus apostola, küldötte a világban. Ezek a szentségek és Jézus gyakori vétele az Oltáriszentségben átalakítják a személyt, krisztusivá formálják annyira, hogy magát Krisztust jeleníti meg környezetében. Ezt az apostoli küldetést minden egyes keresztény a maga adott életkörülményei között, a neki jutott munkakörben gyakorolja. S ha ilyen értelemben apostol a földműves, az orvos, az üzleti eladó is, a papi, prófétai, apostoli küldetés sokkal közvetlenebbül valósul meg a nevelő munkájában, mivel az ő feladata a felnövekvő nemzedék formálása, irányítása. A nevelő minden szavával és tettével hatással van gyermekekre, fiatalokra, s ezért minden szavával és tettével apostol. Pusztán azáltal, hogy felnőttként gyermekek között él, mindenben, amit csak mond és tesz, példa a rábízottak számára. A keresztény nevelő, akár akarja, akár nem, szavaival, tetteivel, puszta létével Krisztust jeleníti meg tanítványai előtt. Igen, vallja meg hitét szóban is, ne szégyelljen Jézusról beszélni akkor sem, ha történetesen nem hittant, hanem számtant, történelmet vagy irodalmat tanít. De fontosabb ennél, hogy élje hitét, mert a megélt hit sokkal hitelesebb, mint a szó, s mert míg a hitvalló szó rövid, percekre, másodpercekre korlátozódik, a magatartásban és szerető jelenlétben, tucatnyi ítéletben és reagálásában, jutalmazásban és büntetésben, feltételekhez nem kötött elfogadásban és megbocsátásban, hűséges munkában és békés környezet teremtésében megélt hit állandóan jelen van, és ez teremti igazán a légkört. 5. A jó pedagógus nemcsak helyettesíti a szülőket az iskolában töltött órák alatt, de bizonyos értelemben anyjává, apjává válik a rábízottaknak. Ahogyan az örökbe fogadott gyermek örökbe fogadó szülei valóságosan is a gyermek szüleivé válnak a hiteles szeretet és a mindennapos szerető gondoskodás által, mintegy áthidalva a biológiai kapcsolat hiányát, úgy válik a pedagógus is apjává, anyjává a diákjának, ha igazán szereti őket. Család nélküli szerzetes vagy pap esetében a nevelői hivatás a lelki anyaság és apaság valóságos gyakorlása. Alapos okkal hívják a papot „Atyá"-nak, az apácát „Anyá"-nak. A családos nevelő számára pedig diákjai mintegy a saját szűkebb családjának a kiterjesztését jelentik. Pál is, mint igazi tanító, a korintusi hívek apjának tekinti magát, szemben a nem autentikus tanítókkal: „Ha tízezer tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Krisztus Jézusban az evangélium által én adtam nektek életet." (1Kor 4,15) Az anyaság/apaság gyakorlásában azonban a pedagógus nem riválisa, hanem inkább társa a szülőknek egy közös feladatban. A szülő sok értékes, esetleg nélkülözhetetlen ismeretet adhat gyermekéről a pedagógusnak, a hivatásos, tapasztalt nevelő pedig hasznos tanácsokkal szolgálhat a szülőnek. Minél szorosabb az együttműködés a pedagógus és a szülő, az iskola és az otthon között, annál eredményesebb a nevelés, mivel pontosan így válik az iskola a család és az otthon kiterjesztésévé. A gyermeknek nem szabad ellentétet érezni az otthon és az iskola között. 6. Talán a tanár és a diák között fennálló mély szeretetkapcsolat az oka annak, hogy a katolikus iskolákban a nevelés minősége világszerte jobb, mint az állami iskolákban. Az Egyesült Államokban, az átlagban egy diákra költött összeg állami iskolákban sokkal magasabb, mint a katolikus iskolákban, mégis a katolikus iskolák a tanítás minőségében messze maguk mögött hagyják az államiakat. Katolikus iskolákban sokkal kisebb a lemorzsolódás, mint az államiakban, a tanulók lényegesen jobb eredményeket érnek el országos felméréseken, és a végzősök sokkal nagyobb százaléka megy egyetemre. Szakemberek kutatják, mi ennek a sikernek az oka. A válasz egyetlen szóban összefoglalható: a siker titka az odaadás, amellyel a katolikus iskolák nevelői feladataikat végzik. Az egyházi iskolák magasabb színvonalú nevelésére kétségtelenül áll az Úr szava: „Gyümölcseikről ismeritek fel őket." (Mt 7,20) 7. Sokszor halljuk azt az állítást, hogy a tanítás és nevelés nem tekinthető egyszerűen kenyérkereső foglalkozásnak: a nevelés hivatás. Csakugyan magas fokú elhivatottság-, illetve küldetéstudat szükséges ahhoz, hogy valaki általában alacsonyabb fizetésért több felelősséget, nagyobb türelmet és idegmunkát igénylő munkakört vállaljon. Küldetéstudat? A „küldött" szó görögül „apostol"-t jelent. A keresztény nevelőnek, akár szerzetes, akár világi vagy pap az illető, valóban „küldött"-ként, „apostol"-ként kell végeznie munkáját. Csak jókora adag idealizmus és lelkesedés tudja képessé tenni a pedagógust, hogy évtizedekig bekeseredés és kiégés nélkül végezze a sok robotmunkát és megalázást is magában foglaló munkakörét. Lényeges része ennek az apostoli küldetéstudatnak annak a felismerése és szem előtt tartása, hogy a nevelő felelős diákjai tehetségének kamatoztatásáért. Képességeink nem magántulajdonunk, amellyel kedvünk vagy szeszélyeink szerint bánhatunk. Az egyes ember tehetsége az egész emberi család számára adott ajándék, amelynek teljes kibontakoztatásáért maga a gyermek, a szülő és a gyermek nevelői egyaránt felelősek. Mennyivel szegényebb lenne az emberiség, ha Michelangelo vagy Mozart vagy Edison nem használta volna maximálisan képességeit. Ez a hasonlat megfelelő arányos mértékben minden emberre érvényes. Az iskolában töltött napi 6-7 órának nem szabad pusztán többé-kevésbé kellemes időtöltésnek lennie: legyen ez az idő mindennap a lehető legnagyobb mértékben intellektuális, lelki, testi növekedés. Ezt pedig csak igazi hivatástudattal, apostoli lelkülettel eltöltött pedagógusok biztosíthatják. 8. Természetesen a családon belül a szülök is megélik és gyakorolják minden keresztény ember közös általános papságát, de ezen túlmenően családtagjaik számára még különleges módon is apostollá teszi őket a házasság szentsége. A házastársak a házasság szentsége és a többi szentség erejében alkotják és alakítják az egyházi közösség alapsejtjét, az egyház legkisebb egységét, a „családegyházat". Az egyházról szóló zsinati konstitúció (a 11. pontban) így buzdítja a szülőket apostoli hivatásuk gyakorlására: ,,A szülők legyenek ebben a családegyházban gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal." Tudjuk, hogy esküvőjükön a házastársaknak a szentséget nem a pap szolgáltatja ki, hanem ők maguk szolgáltatják ki egymásnak; a felszentelt pap ebben a szentségi eseményben csupán mint az egyház tanúja van jelen. S az esküvő maga nem egyszerűen valami ünnepélyes aktus, isteni áldás, közös életük kezdetén, hanem olyan Krisztus által alapított szentség, mely folyamatosan együtt eltöltött életük során naponta fejti ki hatását. A házasság szentsége gyógyszerkapszulához hasonlít, mely folyamatosan hat, melynek apró részecskéi más és más időszak elmúltával éreztetik hatásukat, s így gyógyító, enyhítő, erősítő hatékonyságuk hosszú ideig tart. A házastársak oltár előtt kimondott „holtomiglan-holtodiglan" ígérete, azaz a házasság szentsége működik, hat szerelmük, házaséletük hosszú évtizedeinek minden napján, gondokban és örömökben, küzdelmekben és eredményekben, egészségben és betegségben, és ad erőt nekik az egész életen át tartó hűségre minden megpróbáltatáson keresztül. A házasélet során működő szentségi erő azonban nem valami személytelen mágikus energia, hanem magának Jézus Krisztusnak személyes jelenléte. A két személy frigyében Jézus a harmadik személy, aki áldó jelenlétével erősíti szerelmüket, hűségüket, segíti őket minden nehézségben. Amikor a szentség erejében a házastársak papjai, apostolai lesznek egymásnak és gyermekeiknek, ez a mindig jelen lévő Krisztus működik bennük, és teszi őket képessé, hogy az ő szavát és szeretetét képviseljek a családban. 9. Különös fontosságot ad a szülők apostoli működésének, hogy minden gyermek életében a legdöntőbb, életre szóló, a személyiséget alapvetően meghatározó befolyás az, amit otthon a szüleitől kap. Egy férfi mélyen átérezte ezt a felelősséget, amikor egyik gyermekük születéséről adva értesítést ezt írta levelében: „A gyermek nevelése születése pillanatában kezdődik." Elengedhetetlen a gyermekek szavakba foglalt tanítása, oktatása; mégis nem az a legfontosabb, amit a szülők mondanak, hanem az, amit élnek. Minden, amit a házaspár annak érdekében tesz, hogy kettőjük között szerető, tartós kapcsolatot építsen ki, már keresztény apostoli szolgálatuk hiteles megélése. A szülők azzal tesznek legtöbbet gyermekeik keresztény nevelése érdekében, hogy jó házasságban élnek. Ezzel nemcsak meleg otthont teremtenek maguk és gyermekeik számára, hanem létre hozzák azt a légkört is, amelyben a gyermekek testben és lélekben, értelmi és érzelmi világukban harmonikusan növekedhetnek. Amikor férj és feleség egymás iránti kapcsolatukat ápolják, mélyítik, akkor nem önzők, mintha kizárnák valamiből gyermekeiket: ezzel gyermekeiket is szolgálják, hisz a meleg családi légkör kialakítása a gyermekeknek is elsőrendű érdeke. A házastársak egymás iránti szerelmükben gyermekeiket szeretik, gyermekeikben egymást szeretik. Szükséges a diszkréció, de ennek határain belül ne szégyelljék a szülők egymás iránti szerelmüket kimutatni gyermekeik előtt. A gyermekek épp ebből tanulják meg helyesen értékelni a házasságot, a szerelmet, a nemiséget. A gyermek viszonyát ezekhez a legfontosabbak közé tartozó értékekhez alapvetően meghatározza, hogyan látja azokat megvalósulni szülei életében. Látva a tiszteletet, amelyet a szülők egymás irányában mutatnak, tanulják meg a gyermekek is tisztelni a másik nemhez tartozók méltóságát. A szülők egymás iránti hűsége, egymás iránt kifejezett érzése a szolid állandóság légkörét teremti meg, amiben a gyermekek biztonságban érezhetik magukat. Csak ilyen légkörben tapasztalhatják meg a gyermekek, hogy szüleik őket is szeretettel veszik körül, és páratlan, pótolhatatlan értéknek tekintik. A gyermekek apostoli szolgálata egyaránt feladata az édesapának és édesanyának. A múltban a férfi és nő szerepe a családban erősen különbözött, szinte éles ellentétben állt egymással. Az apa feladata volt a kenyérkereset, az anyáé a háztartás ellátása és a gyermekekről való gondoskodás. Ma, amikor a legtöbb családban mindkét szülő kenyérkereső munkát végez, a gyermekekkel való törődés, a róluk való gondoskodás nem lehet az anya kizárólagos felelőssége; ezt a feladatkört a szülőknek egyenlő arányban meg kell osztaniuk egymással. Természetesen ezzel az új munkamegoszlással nem szűnik meg a két nem közötti lélektani különbség: a férfi és női psziché sajátosságai, az apa ereje és erélye, az anya meleg, mindenre figyelő gyengédsége a családban kölcsönösen kiegészítik egymást. 10. A szülők apostoli szolgálatának néhány szempontja: a) Elfogadás A gyermek elfogadása a magzat elfogadásával kezdődik – még nem tervezett és nem várt fogamzás esetén is. A gyermek megérdemli, hogy mint egyetlen, páratlan személyt fogadják a családban. Legyen akár kisleány, akár kisfiú, erős vagy gyenge, egészséges vagy fogyatékos, minden gyermek képességek, jellemző tulajdonságok és korlátok meg nem ismételhető összessége. Azok a szülők engedik meg a gyermek személyiségének teljes kibontakozását, akik elfogadják és magukévá teszik ennek a gyermeknek a különleges voltát, nem pedig egy előre kialakított elképzelés szerint próbálják gyermeküket formálni. Ez az elfogadás szüntelen szeretetet jelent. A legnagyobb hiba ilyesmit mondani a gyermeknek: „Ha rossz vagy, akkor nem szeretlek." A szeretet nincs feltételekhez kötve: ingyenes, állandó, nem kell kiérdemelni. A gyermeknek szíve legmélyén, idegeiben mindig tudnia kell, hogy ha rosszat tesz, ha sarokba állítják, ha megbüntetik, akkor is szeretik. A szülői szeretetnek olyannak kell lennie számára, mint a levegő, amely állandóan körülveszi, amelyben él, és ami az életeleme. Ezt különösen is kell tudnia a leánynak vagy fiúnak a felnövekvés olyan nehéz szakaszaiban, amilyen pl. a kamaszkor. Ha bátorítják is a szülők gyermekeiket a jóra, és intik a rossz kerülésére, a gyermeknek tudnia kell, hogy szülei, ha rosszat tesz is, akkor sem vetik el. b) Jelenlét Talán a legtöbb időt és érzelmi energiát az a szülői feladat emészti fel, hogy a szülő egyszerűen fizikailag jelen legyen a gyermekével. Jelenlét az is, ha egy szobában tartózkodik szülő és gyermek, a szülő varr vagy könyvet olvas, a gyermek tanul vagy játszik. Ez a passzív jelenlét megnyugtat, biztonságot ad, békét teremt, de ez még nem elég. Szükséges, hogy a szülő cselekvően, teljes figyelmével is időt töltsön gyermekével, játsszon vele, sétáljon vele, meghallgassa, feleljen százféle kérdésére, megossza gondjait, problémáit, vigasztalja, bátorítsa, szülő és gyermek közösen dolgozzon hobbin vagy kertben, vagy kocsimosáson. c) Gondoskodás Jézus szavaival, példájával az embertársainknak tett egyszerű szolgálatokat mintegy szentségi jelleggel ruházta fel. Az utolsó vacsora előtt megmosta tanítványai lábát. Így tanította őket a keresztény szolgálat szükségességére. Tanítása szerint az utolsó ítéleten olyan mindennapos szolgálatok döntik el, ki méltó Isten Országára, mint enni, inni adni valakinek, másokra szoruló beteget, rabot meglátogatni, azaz bármilyen nélkülözőn segíteni. Tudjuk, hogy az ősegyházban, amíg idejük engedte, az apostolok olyan hétköznapi munkában is részt vettek, mint az étel felszolgálása. Az ilyen szolgálat nem kevésbé apostoli munka, ha a családban történik. Pelenkázás és fürdetés, főzés, terítés és mosogatás, mosás és takarítás nemcsak szükséges rossz; ez a mindennapos kölcsönös egymásrautaltság és egymás segítése naponta teremti, újrateremti a kapcsolatot a családtagok között, erősíti a szeretet szálait, szorosabbá fűzi a család egységét. A szülők valóban apostolként szolgálják gyermekeiket, de a gyermekeknek is szolgálni kell a család többi tagját, mihelyt képesek rá. d) Hála Egészen korán oltsák be a szülők gyermekeik szívébe a hála lelkületét. A hálás ember sohasem elégedetlen, nem panaszkodik, nem kritikus, mindennek, még látszólagos csekélységnek is tud örülni, és bármi történjék, meg tudja látni az eseményben Isten ajándékát, a Gondviselés ujját. A hálás ember boldog ember, mert megelégedett még szerény körülmények között is. A hálás ember szerény, mert mindent meg nem érdemelt ajándéknak tekint. Legeredményesebben természetesen jó példával nevelhetjük gyermekeinket a hála belső magatartására. S ez a jó példa abban áll, hogy mi magunk nem veszünk semmit és senkit természetesnek, magától értetődőnek, olyannak, ami jár nekünk. A jó példa abban áll, hogy értékelni tudjuk, ajándéknak tekintjük, és ezért hálával fogadjuk Istentől a jó levegőt, a napsütést és az esőt, az egészséget, de még a betegséget is, mi magunkat, gyermekeinket, a magunk és mások képességeit, otthonunkat, hazánkat, a viszonylagos békét és szabadságot, amelyben élhetünk. Jó példát adunk, ha nemcsak Isten ajándékaiért vagyunk hálásak, hanem azért is, amit más emberektől kapunk, legyen az bármilyen apróság; ha gyakran használjuk a szót: „Köszönöm." Érezze a gyermek, hogy őt magát is értékeljük, személyét, személyiségét, adottságait, puszta létét; fejezzük ki hálánkat minden segítségéért, kedvességéért, szeretete kimutatásáért. Azzal is a hála lelkületére neveljük a gyermeket, ha nem kényeztetjük el drága ajándékok áradatával, ha arra szoktatjuk, hogy szerény ajándéknak is tudjon örülni. Amit a gyermek szíve mélyén a szülőtől vár, az a szülő szeretete, s azt semmi, még a legdrágább ruha, játékszer vagy akár autó sem helyettesítheti. Az igazi szeretetet, a gyermekükkel töltött időt, igazi érdeklődést, törődést semmilyen dolog nem pótolhatja. e) Hit Említettük már a zsinati dokumentum kijelentését, hogy a szülők gyermekeik első hitoktatói. Ne szégyelljék, hanem inkább bátran vallják meg és gyakorolják a szülők hitüket gyermekeik előtt: ez teremti meg azt a spontán vallásos környezetet, amelyben a gyermekek hite egészségesen fejlődhet. A szülők elsősorban saját hitéletük gyakorlása által apostolai gyermekeiknek, mert egész életükre szóló példát adnak nekik. A Bibliát olvasó édesapa, a rózsafüzért morzsoló édesanya feledhetetlen példaképként rögződik a gyermek korai emlékei között. A gyermekek szinte magukba szívják az ilyen otthon vallásos légkörét. De szükség van emellett kifejezett irányításra is. Engedjék a szülők gyermeküket egész korán részt venni a családi imában. Próbáljanak gátlás nélkül beszélni a kicsinyeknek saját hitükről. Válaszoljanak türelmesen a gyermek vallásos kérdéseire, komolyan véve a gyermek személyét is, naivnak tűnő kérdéseit, problémáit is. De apostola a szülő gyermekének akkor is, amikor igazmondásra, becsületességre, megbízhatóságra, adott szava megtartására neveli. S ha már iskolai vagy plébániai hitoktatásra is jár a növekvő gyerek, akkor se próbálják a szülők lerázni magukról apostoli felelősségüket; hisz még ekkor is elsősorban az övék a hitben való nevelés feladata. Személyes problémáikban, kételyeikben, küzdelmeikben a gyermekek szüleikben találhatják meg legerősebb, esetleg egyetlen támaszukat, ha tudják, hogy bizalommal fordulhatnak hozzájuk. Fontos szerepük van a szülőknek gyermekeik első gyónásra, első áldozásra, bérmálásra való előkészítésében.
„A' vakmerő bizakodás ártalmas. Hány tsillag hullot az égbül? hány erős oszlop dült-le? A' magába-való bizakodás elidegeniti tőlünk az Istent, ki-is utóllyára (elfogván segítségét) ugy bünteti a' kevélyeket, hogy a' kik röpülni akartak, másznivaló erő se légyen bennek.” Faludi Ferenc SJ: Szent ember (1773)
Korzenszky Richárd EGYHÁZI ISKOLÁKRÓL – DABAS-SÁRI UTÁN Törvények és indulatok A rendszerváltozás utáni több mint három év egyik legtöbbször emlegetett témája az egyházi iskolák ügye. A politikai rendszerváltozás természetszerűen jelentette, hogy megszűnt az állam iskolamonopóliuma, s a törvényhozásban is megjelent a szabad iskolaválasztás joga. A négy és fél évtizedet átvészelt, az emberpróbáló időket kiállt maroknyi egyházi gimnázium nem törvényi alapon, hanem „alku" következtében létezett. A megegyezés az állam és az egyház között 1948-ban, illetve 1950-ben nem azonos pozícióban lévő felek között létrejött megállapodás volt, hanem egyoldalú diktátum: a tárgyalások jegyzőkönyvei bizonyítják, mennyire kiszolgáltatott helyzetben voltak az egyházak. A rendszerváltozást közvetlenül megelőző hónapok meghatározó jelentőségű törvénye a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló (1990. évi IV. tv.) törvény. Ennek a törvénynek a 17. szakasza kimondja a következőket: Az egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport-, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn. A közvélemény előtt egybemosódik az egyházi iskolák és az egyházi ingatlanok ügye. Nagyon világosan kellene látnunk: az egyházak nem azért létesíthetnek iskolákat, mert voltak iskolák, amelyeket 1948-ban államosítottak, hanem azért, mert törvény biztosítja számukra ezt a jogot. Nagyon sok feszültség származik abból, hogy nem különböztetjük meg világosan az épületet és az intézményt. Visszakérni egy régi iskolát két dolgot jelent: egyrészt jogot szerezni az adott iskola (= intézmény) fenntartására, vezetésére, másrészt visszakapni a tulajdonjogot egy elvett épülettel kapcsolatban. Már az új parlament hozta azt a törvényt, amely az egyházi tulajdon rendezéséről intézkedik (1991. évi XXXII. tv.). Ennek értelmében az egyházak visszakérhetik az 1948. január 1-je után kártalanítás nélkül állami tulajdonba került épületeiket, ha azok meghatározott célt (hitéletet, oktatási-kulturális, illetve karitatív-szociális célt) szolgáltak. Visszakaphatják, de csak ezekre a meghatározott célokra. Pontosabban: a jogosultág alapján vagy visszakapják a régi épületet, vagy csereingatlanhoz juthatnak, vagy pénzt kaphatnak helyette, amelyet a konkrét funkcióra (pl. iskolalétesítésre) kell fordítaniuk. Ennek a törvénynek a kapcsán elszabadultak az indulatok az országban. Tíz évet mond ki a törvény a végrehajtásra, az egyházak pedig benyújtották igényüket – mintegy kényszerpályán mozogva – egykori épületeikre. Így visszakérték régi iskolaépületeiket is, s a törvény értelmében konkrét funkciót is megjelöltek: oktatás. Számtalan idézetet lehet összegyűjteni a napi sajtóból: az egyházak telhetetlenek, veszélyeztetik az elmúlt negyven év közoktatási vívmányait, lehetetlenné teszik a szabad oktatást, stb. Hadd álljon itt néhány idézet. „. . . a visszaigényelt oktatási ingatlanok száma meghaladja a négyezret." (Szakszervezet egyházi iskolák tanárainak. Magyar Hírlap, 1992. szept. 11.) „Az egyházak által visszaigényelt oktatási ingatlanok száma meghaladja a négyezret. Ha ez megvalósul, az intézmények több mint negyven százaléka lesz egyházi tulajdonban." (Egyházi tagozata lesz a Pedagógusok Szakszervezetének. Magyar Nemzet, 1992, szept. 11.) Ugyanakkor a Művelődési és Közoktatási Minisztériumon keresztül benyújtott ingatlan-visszaigénylések listáján az egykori oktatási célú ingatlanok száma kettőezer körül volt – nem kevés közöttük a már nem iskolai célt szolgáló, egykori kisiskola-épület (tanyákon, falvakban). A hangulatkeltésnek sajátos mondataival találkoztunk a Pedagógusok Lapjában: „A Pedagógusok Szakszervezete ... nem mehet el szó nélkül amellett, ha az iskolák egyházi visszaigénylését nem az egyházi szolgálat társadalmilag indokolt funkciói, hanem az egyházi vagyon intézményesült világi érdekei határozzák meg..." (1992. aug. 2.) Az egyházi ingatlanok tulajdonrendezéséről szóló törvény kapcsán lehet találkozni ezekkel a véleményekkel. De föl kell tenni a kérdést: vajon melyik egyházi vezető vállalhatja felelősen közössége előtt, hogy az egykor egyházi tulajdonban lévő épületekről végleg lemond? Mert ki tudja, tíz év múlva melyikre lehet valóban szükség? S amikor az igényt benyújtották, nem volt arról szó, hogy most, azonnal, ott, abban az épületben óhajt az egyház iskolát – intézményt – indítani. A torz információk sajátos színezetű interpretációjának következménye országos méretű nyugtalanság lett. Különböző politikai jellegű fórumok foglalkoznak az egyházi iskolákkal. Még valójában létre sem jöhet egy egyházi iskolarendszer, a vélemény mégis már megfogalmazódik. Egy Pápán megtartott oktatáspolitikai fórumról szóló jelentésben olvassuk a következő mondatot: „Kövér és Fodor képviselők ugyan cáfolni igyekeztek, hogy úgymond ők csak az intézmények (egyházi iskolák és egyéb egyházi intézmények) áporodott szellemiségével nem tudnak azonosulni. . .". (Kisalföld, 1992. nov. 6.) A Magyar Hírlap 1993. ápr. 6-i számában (11. old.) a következő címmel találkozhatunk: „A tömeges iskola-visszaigénylés ellentétes a zsinat állásfoglalásával." Ebben olvashatjuk: „Az óriási tömegű iskola-visszaigénylés ugyanis arra mutat, hogy a magyar katolikus egyház nem a szociális szerepvállalást tartja elsődlegesnek, hanem az iskolai befolyás visszaszerzését, noha a zsinat elsősorban szociális, nem pedig pedagógiai szerepvállalásra ösztönöz." (A cikkben nyilatkozó kutató, úgy látszik, nem szerzett tudomást a II. vatikáni zsinat dokumentumáról, amely a keresztény nevelésről szól...) Újra induló iskolák A katolikus egyház iskolái általában két nagy csoportra oszthatók: a szerzetesrendek által fenntartott, illetve az egyházmegyék (egyházközségek) fenntartásában lévő iskolákra. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon az egyházi iskolát kizárólagosan a szerzetesi iskolák jelentették. A közvélemény előtt úgy jelenik meg a katolikus iskolaügy, mint lehetetlen vállalkozás, hiszen a szerzetesrendek utánpótlása kimaradt, a visszakért több száz iskolát képtelenek lesznek ellátni. Néhány mondat a már idézett Pedagógusok Lapjából (1992. dec. 1.): „. . . az egyházak a jelenlegi helyzetben sem szakmailag, sem személyileg nincsenek felkészülve a közoktatás állami feladatainak átvállalására. A papok nem olyan képzést kaptak, mint mi az egyetemen vagy a főiskolán, ez nyilvánvalóan sok konfliktus forrása lesz a jövőben: ... az egyházi iskolák egy része külföldi adományokból, támogatásokból, igen jól fel van szerelve. A baj az lesz, hogy a szülők a többi, távolról sem ilyen jól eleresztett egyházi iskolától is ugyanezeket fogják elvárni, hiszen ezért íratják oda gyerekeiket: ... az egyházi iskolákba és nem csupán az elit gimnáziumokba távolról sem az egyház által hirdetett karitatív szempontok alapján történik a beiskolázás. A szegényeket, a kevésbé tehetségeseket nem veszik fel, maradjanak csak az állami iskolákban..." (Vélemények az egyházi iskolákról és a vallásos nevelésről.) Fölbukkanó motívum egy-egy újságcikkben az egyházi iskolák tudományellenessége is: hogyan taníthatnák az evolúció elméletét biológiából, mikor a Biblia másként beszél... Nagyfokú tudatlanság tapasztalható. Nem tudják az emberek, mi az egyházi iskola. Nem tudják, hogy a hit és tudomány milyen kapcsolatban lehet egymással, s azt még kevésbé tudják, hogy a tudományoknak milyen autonómiája van a hivatalos egyházi állásfoglalások szerint is. („. . .minden tudományszakot a rá jellemző módszer teljes tiszteletével kell művelni. Hiba volna tehát az iskolában tanított tantárgyakat úgy kezelni, mintha a hit egyszerű szolgálói vagy apologetikus célokra felhasználható eszközök volnának." A katolikus iskola, 39. pont, Róma, 1977.) Egy furcsa klerikális egyházkép gátjai akadályozzák az embereket: azok, akik hozzászoktak a központi utasításos rendszerhez a politikában és az oktatásban (amikor a pedagógusnak „hivatásából fakadó kötelessége volt", hogy oktató-nevelő munkáját a marxizmus-leninizmus világnézete alapján, végezze; vö. iskolai Rendtartások), nem tudják elképzelni, hogy a katolikus egyház tanítása szerint lényeges érték a személy szabadsága. Ez a vatikáni zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. Ez a szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie a kényszertől akár egyesek, akár csoportok vagy bárminemű emberi hatalom részéről, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne akadályozzák abban, hogy – jogos határok között – lelkiismerete szerint cselekedjék akár magánéletében, akár a nyilvánosság előtt... (Dignitatis humanae, 2. pont.) Sokan attól félnek, hogy az eddigi ideológiai „balra át" után most egy ideológiai „jobbra át" veszélye fenyeget, elsősorban az egyházi iskolákon keresztül. Föllobban a „világnézeti semlegesség" vitája, amelyben nehezen tudnak különbséget tenni intézmény és személy között. „Semleges világnézet"-ről beszélnek sokan – hirdetik, és ugyanakkor támadják is. Semleges világnézet természetesen nem létezik, ezt elvben az egyházi iskolák ellenzői is elismerik. De létezik iskola, amelyik táblájára is fölírja, hogy milyen világnézet közvetítésére vállalkozik, s van iskola, amely nem kötődhet hivatalosan valamelyik világnézethez. Azonban itt is mindenkinek személyiségi joga, hogy világnézetét vállalhassa és megvallhassa. Szélsőséges vélemények szerint alkotmányba ütköző, ha az egyházi iskola megkérdi tanárjától, diákjától, hogy milyen vallásúak... Iskolaindítási változatok Ebben a légkörben kell meggyökerezniük az egyházi iskoláknak. Vannak egészen új kezdeményezések, ahol nem volt múltja az iskoláknak. Ilyen például Győrött az Apor Vilmos iskola: egy hatalmas, új lakótelep szélén épült fel ez az „iskolavár". Hasonlóan „független" kezdeményezés Miskolcon az avasi lakótelepen épülő gimnázium, amely a tervek szerint 1994-ben nyitja meg kapuit. Itt új az épület, új a tanári kar és mindenki, aki ezeket az iskolákat vállalja: szülő, tanár, diák – teljesen szabadon dönthet az iskola mellett, és nem sérti senkinek sem az érdekét. (Legfeljebb azzal, hogy vetélytársat jelent a fogyó gyermeklétszám esetén a gyerekekért versengő iskolák között.) Vannak iskolák, amelyek olyan épületekben jöttek létre, melyek régen egyházi tulajdonban voltak. Ilyenek pl. Veszprém és Győr belvárosában; mindkét esetben az egykori szerzetesi iskola épületében önkormányzati intézmény működött. Tárgyalások útján – nem kis feszültségek és hangos sajtóvisszhang közepette – az önkormányzat felelős döntéssel kielégítette a szülők jelentékeny csoportjának igényét, hogy gyermekeiket katolikus iskolába járathassák. Megszűnt az önkormányzati iskola, megalakult az egyházi, új tanári karral, új gyerekekkel. Van arra is példa, hogy az épület, amelyben az egyházi iskola működik, az önkormányzat tulajdonában van (használati jogot kapott az egyház az épületre): Budapesten az albertfalvi Don Bosco általános iskola. Nem egyházi célra épült, de egykori egyházi épületekért kapta cserébe Tatabányán az egyház az általános iskola épületét; most katolikus iskola indulhatott benne, tanárok-diákok-szülők szabad választása alapján. A gödöllői premontrei gimnázium második tanévében van már. Nem a régi épületében (ott az Agrártudományi Egyetem található), hanem az egyetem céljaira később készült, iskolának azonban alkalmas házban, amelyet – a régi épületért részleges kártalanításként kapott állami pénzből – a szerzetesrend most megnagyobbít. Pécsett a ciszterci gimnázium úgy jött létre, hogy az ömkormányzattól sok-sok tárgyalás után, önkormányzati döntés alapján átvette az egyház nemcsak az épületet, hanem az egész tantestületet, valamennyi diákot, s fokozatosan – az újonnan felvett diákok már az egyházi iskolába jelentkeznek – egyházivá válik az iskola. (A sajtó jellegzetes megnyilvánulása volt, hogy „Lecsúszó gimnázium" címmel adott hírt a Kurír 1993. március 13-án az iskoláról: „Az idén csak 140 elsőst vettek fel az elmúlt években megszokott 180-nal szemben." (Az újság – ki tudja, miért – azokat az adatokat nem közli, amelyek arra vonatkoznak, hogy Pécs több más középiskolájába – amelyek nem váltak egyházivá – ugyancsak kevesebb volt a jelentkező...) Égető gondok Az egyházi iskolák problémái között súlyosak az újraindulással összefüggő tények. A hely: az épület, amelyben egy iskola újra mint egyházi iskola működik, a legtöbb esetben lepusztult, elhanyagolt. Általában jól felszerelt, az államosítás idején korszerűnek mondható iskolákat vettek el; nem ritkán csupasz falakat kap vissza az egyház, ahol szinte a semmiből kell megteremteni az újraindulás feltételeit. Vannak természetesen olyan esetek is, amikor az iskolát az önkormányzat teljes berendezésével, felszerelésével adja át – ezek azonban, sajnos, kivételt jelentenek. Nem kis bizonytalanságot jelent az iskolák hosszú távú működtetése tekintetében az anyagiak, a pénz kérdése. Miből üzemelnek ezek az iskolák? A már idézett lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény kimondja, hogy az állam az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport-, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt... (1990. IV. tv. 19. szakasz 1.) A közoktatásról szóló törvény (1993. LXXIX. tv.) ugyancsak rendelkezik a nem állami intézmények támogatásáról. A központi állami költségvetési támogatás azonban nem elegendő az intézmények üzemeltetéséhez: intézménytípustól függően 30-40% hiányzik, amit a fenntartónak – vagyis az egyháznak – magának kell előteremtenie. A törvény „közoktatási megállapodás" megkötéséről beszél. Ennek logikája a következő: az oktatási-nevelési feladat ellátására a helyi önkormányzat köteles. Ezt a feladatot átadhatja az arra alkalmas fenntartónak (egyháznak, alapítványnak, egyesületnek stb.). Az önkormányzatnak vannak saját bevételi forrásai is (a személyi jövedelemadó bizonyos százaléka, helyi adók, egyéb források), amelyekkel kiegészíti a központi állami támogatást. Ha az önkormányzat a feladatot átadja az egyháznak, akkor a feladat ellátásához szükséges anyagiakat (a központi költségvetési támogatáson túl szükséges helyi hozzájárulást) is át kellene adni annak a részére, aki a feladatot elvállalja: vagyis ebben az esetben az egyháznak mint új fenntartónak. Az egyháznak működő vagyona nincs, amiből intézményeit támogatni tudná. (Egykori vagyonát, amely az államosítás előtti intézményrendszer alapja volt, most az állam használja.) Érdemes fölfigyelnünk Zlinszky János alkotmánybíró véleményére (Alkotmánybíró az oktatási törvényekről. Szülők is vezethetnek iskolát. Magyar Nemzet, 1993. szept. 15.): „Mivel az elmúlt három évben már tapasztalhatóak voltak szülői törekvések világnézetileg elkötelezett oktatási intézmények létesítésére, ezért ahol a szülők kívánják, ott az iskola vezetését öt év alatt át kell adni valamely alapítványnak, iskolaszéknek vagy egyháznak. Ez nem jelenti azt, hogy az önkormányzat továbbra nem volna köteles ezeket az iskolákat anyagilag támogatni. Az Alkotmánybíróság határozata ezt egyértelműen kimondja. Mindez abból ered, hogy az iskolák fenntartására szolgáló vagyoni alapokat az állam korábban elvonta, s most ezekkel ő rendelkezik. A tolerancia elve is azt kívánja, hogy az államnak és az önkormányzatoknak segíteniük kell az iskolarendszer differenciálódásának folyamatát." Ha az önkormányzattól nem kapja meg az egyházi iskola ezt a támogatást, az egyházi iskolákba járó gyerekek szülei hátrányos helyzetű, másodrangú állampolgárokká válnak, ha élni akarnak alkotmányos jogaikkal, amelyek közé tartozik a világnézeti-vallási meggyőződésnek megfelelő szabad iskolaválasztás joga is. Nem kis nehézséget jelent az egyházi iskolákban a pedagógusok, a tanárok kérdése. Nem elegendő az egyházi iskolában a vallásos buzgóság. Az iskola sajátos szakterület, amely megfelelő rátermettséget, hozzáértést, szakképzettséget is igényel. Nincsenek nagy számban az igazán elkötelezett, felkészült tanárok. Nem a tanárok mulasztása, hogy ez így van. Ezért nagy szükség van a tanárok előkészítésére, továbbképzésére, nem csak lelki gondozásukra, de szakmai elmélyítésükre is. A közvélemény előtt az egyházi iskola nem ritkán úgy jelenik meg, hogy ott „mást" tanítanak. Holott a tanítás anyaga lényegében nem különbözik. Amiben azonban lényeges a különbség az egyházi iskola és a nem egyházi között, az a szemléletmód, a világlátás, a valóság keresztény szellemű bemutatása. Egy tanítással foglalkozó szerzetesrend növendékei természetszerűen növekednek bele ebbe a szellemiségbe. De az a tanár, aki éveken keresztül kemény korlátok között volt kénytelen végezni iskolai munkáját, s talán hitbeli műveltsége sincs még a megkívánható fokon, bár vallását meggyőződéssel, hittel gyakorolja, minden jó szándéka mellett mégis nehezen tud megfelelni az elvárásoknak. Feladatok Mi tehát a teendő? Véleményem szerint józanságra van szükség, még akkor is, ha a nem ritkán tapasztalható pártpolitikai csatározások és az ellenzők sokszor tisztességesnek nem mondható módszerei közepette nagyon nehéz hűvös tárgyilagossággal gondolkodni. Fel kell kelteni elsősorban a szülőkben az igényt az egyházi iskola iránt. Világos képet kell rajzolni: a hamis, illuzórikus elvárások és igények helyett a valóság tényeihez kell igazodnunk. Ez nem jelentheti természetesen azt, hogy eszményeinket föladnánk. Jó egyházi iskolákat kell kialakítanunk, olyan iskolákat, amelyek kiállják a szakma kemény kritikáját is, és amelyek ugyanakkor szerves részeivé válnak az egyháznak, a lelki közösségnek. Az egyházi iskola nem lehet a közvetlen „hittérítés" eszköze, hanem az emberszolgálatnak keresztény elkötelezettségéből vállalt helye és lehetősége. Szükség van arra is, hogy megszabaduljunk restaurációs kísértéseink gátjaitól. Nem ott kell létrehozni iskolát, ahol volt, hanem ott, ahol szükség van rá. Elegendethetetlenül fontos egy jól átgondolt iskolaalapítási stratégia kidolgozása. Egyházmegyénként át kell tekinteni, hol vannak már iskolák, s melyek azok a városok, települések, amelyeken kívánatos volna, ha megjelenne az egyházi iskola. Az iskola sosem lehet „magánvállalkozás": felelősséget vállal érte a helyi egyház. Éppen ezért a helyi püspökkel való szoros együttműködés nélkül elképzelhetetlen, hogy hosszú távon működni tudjon az egyházi iskola. Szüksége van az iskolának természetesen karizmatikus tanáregyéniségekre, csoportokra: ugyanakkor törvényszerűen intézmény is az iskola, amelynek sajátos rendje van, s amely intézmények egymással sajátos rendszert alkotnak. Bár sokan úgy gondolják, mégis az egyházi iskola a mostani körülményeink között nem lehet a pedagógiai kísérletezés helye. Önmagában nagy kísérlet már az is, hogy egyházi iskolát létesítünk. Minél kevesebb pontot változtatunk egy rendszerben, annál biztosabb a megmaradása. Rendkívüli oktatási programokkal bármilyen állami vagy önkormányzati vagy magániskola megjelenhet az „oktatási piacon". Arra kell összpontosítanunk, amit egyedül mi adhatunk: az egész iskola keresztény, krisztusi elkötelezettsége, a valóság keresztény szemlélete. Forrásban van az egész magyar oktatásügy. Kialakulatlan az iskolaszerkezet is. Sokan vágyakozva tekintenek a nyolc vagy hat osztályos gimnáziumok felé, hangsúlyozva, milyen nagy jelentősége van, ha több éven keresztül kötődik a gyermek tanárához, iskolájához. Ugyanakkor meg kell gondolnunk: vajon nem szűkítjük-e le egy-egy iskolánk befogadóképességét, „áteresztőképességét"? Nem mindegy sem az egyház, sem a társadalom számára, hogy mennyien vannak, akik életük egy meghatározó szakaszában egyházi iskolába járhatnak! Végig kell gondolni azt is: vajon az egyháznak nem kellene-e jobban törődnie a nem értelmiségi pályára készülő fiatalokkal? Az általános iskolából kikerülők többsége nem gimnáziumban folytatja tanulmányait. Kész-e az egyház arra, hogy a szakmunkások képzésében, nevelésében nagyobb részt vállaljon? Tény de az összes egyházi iskola (katolikus, református, evangélikus stb.) mindössze 2,9%-ot képvisel a magyarországi iskolarendszerben. Sok ez vagy kevés? Ha a feladatot nézzük, amivel az egyháznak meg kell birkóznia: ez a feladat sem kevés. Ha az igényt tekintjük, láthatjuk, hogy sokkal többen vannak, akik egyházi iskolába szeretnének járni, mint amennyit iskoláink fel tudnak venni. Az iskola a szolgálat lehetősége. Sokak számára fogalommá vált Dabas-Sári: nem utolsó sorban a sajtó jóvoltából. „Kultúrharc Hunniában'' címmel jeleni meg egy írás a Népszabadságban 1993. szept. 20-án. Ebből idézek: „Az igazságtételi és erkölcsnemesítő buzgalom most túllendül a legitim célon, a nagy hagyományú és a hitélet kulturális infrastruktúráját képező egyházi iskolák visszaadásán. A következő választások miatti félelem kapkodóvá, türelmetlenné tette a vallásos nevelés híveit, akik nem bíznak a felekezeti iskolák terjedésének szerves és spontán folyamatában. Nem bíznak sem vitapartnereik őszinteségében, a lelkiismereti szabadság elemi biztosításában, beleértve felekezeti iskolák létesítésének lehetőségét, sem saját erkölcsi állhatatosságukban és szellemi befolyásukban. Ezért most politikai rajtaütésekkel kísérleteznek. .." (Bayer József) Az eset tanulságait meg kell fontolnunk mindannyiunknak, akiknek fontos az egyházi iskolák ügye. Az egyházi iskolákat szorgalmazók szeretnének bízni vitapartnereik őszinteségében, a jogállamban, a jogszerűség érvényesülésében. Szeretnének olyan környezetben élni, amelyből végérvényesen száműzetett mindenfajta megfélemlítés. Társadalmunkban több mint negyven éves reflexek élnek, nagyon mélyek a beidegződések. Érési időre van szükség ahhoz, hogy az egyházi iskolák ellenzői megértsék: az egyházi iskola – a ma divatos kifejezéssel – olyan „másság", amit a társadalomnak nem eltűrni, hanem elfogadni, befogadni kell. Mert jogos igényből fakad. S meggyőződésünk, hogy a köz – az egész társadalom javát szolgálja.
Dobos László SZEXUÁLIS NEVELÉS – KERESZTÉNY SZEMMEL Ez az előadás elhangzott 1993. június 12-én Balatonberényben a pedagógusnapok keretében. Kedves hallgatóim, tisztában vagyok vele, hogy igen kényes témát választottam. A mindennapi gyakorlat talán sehol sem távolodott el olyan messzire a keresztény tanítástól, mint a szexualitás területén, és talán egyetlen kérdésben sincs akkora bizonytalanság – még az egyházon belül is -, mint épp ebben. Valószínűleg ez az oka annak, hogy vagy hallgatunk a témáról – prédikációban, hittanórákon, a szülőkkel folytatott beszélgetések során, a keresztény sajtóban –, vagy szólunk ugyan, de rosszul. A hallgatás a jellemzőbb. Hallgatunk, és magunkban azon sóhajtozunk, hogy gyermekeink, akik a tévéből, a képeslapokból és az utcáról voltak kénytelenek beszerezni információikat, akik a világgal való ismerkedésük során a szexualitás gyakorlatának csak a keresztény erkölcstől messze eltávolodott formájával találkozhattak, ezt tartják normálisnak, és felnőve ezt követik. Nem készítjük fel őket a házaséletre sem, és aztán siránkozunk, ha rosszul házasodnak, és az első nehézség után elválnak. És amikor beszélünk! Rendszerint olyan elveket „nyilatkoztatunk ki" kategorikusan, megfelelő tilalmakkal és dörgedelmekkel fűszerezve, melyeket hitelesen kereszténynek gondolunk ugyan – még tekintélyre is hivatkozunk! –, de amelyek valójában idegenek a kereszténységtől, utólagos rárakódások, és ma már végképp tarthatatlanok. Ezek hangoztatásával, sajnos, csak felesleges ellenállást váltunk ki a fiatalokból, esetleg magával a kereszténységgel is szembeállítjuk őket. Sem a hallgatás, sem a szexualitásellenes középkori elvek hangoztatása nem lehet megfelelő válasz a mai szabados, a kereszténységtől elszakadt szexuális gyakorlat kihívásaira. A kereszténységnek azonban van hiteles, elfogadható, a mai problémákra is megoldást kínáló, a mai életben is megvalósítható tanítása a nemiségről. Ezt kell megismertetnünk a fiatalokkal, ennek megélésére kell nevelnünk őket. Nem elködösítve azt, hogy ez a tanítás ellenkezik a mai közfelfogással, hogy megélése önfegyelmet, erkölcsi emelkedettséget kíván, de felmutatva azt is, hogy ennek fejében, ennek jutalmául több örömet, nagyobb boldogságot kínál. Mielőtt magáról a nevelésről beszélnénk, vessünk egy pillantást az életre: milyen szexuális miliőben él az, akit nevelni akarunk? Ma sokféle felfogás és gyakorlat él egymás mellett, a skála igen széles. Egyik végen az a hedonista álláspont található, amely a szexualitásban az ösztönkielégítés és az öncélú gyönyörszerzés eszközét látja. Az így vélekedő számára a partner nem több mint eszköz, amellyel (szándékosan nem úgy mondtam: „akivel". ..) ösztöneit kielégítheti, amellyel a saját maga számára gyönyört szerezhet. Nem a másik személye érdekli, csak a teste, és addig van szüksége rá, amíg gyönyört tud vele szerezni magának. Ha már nem eléggé új, nem eléggé izgató, eldobja, mint egy használt papír zsebkendőt, és keres magának egy másikat. Ebben a felfogásban a nemiség csak szexus, csak testi élvezet, nincs benne erósz, nincs szellemi-lelki dimenziója. Megélése nem érinti a személyesség szféráját: egyszerű ösztön-kielégítés, gyönyörszerzési aktus. Aki ezt vallja, annak számára a szexuális nevelés pusztán szeretkezési technikák megtanítása, a minél nagyobb gyönyörszerzés módjának elsajátítása (lásd az erről szóló könyveket és folyóiratcikkeket); leány esetében kiegészíti ezt a fogamzásgátlás különféle lehetőségeinek megismertetése (ez volna szerintük az iskolai szexuális nevelés feladata. ..). A skála másik végén az a test- és nemiségellenes álláspont található, mely idős papok, szerzetesnővérek, nyugdíjas hitoktatók körében fel-felbukkan. E szerint a szexualitás mindenestül rossz, létjogosultságát csupán az utódok létrehozása adja, de még az ilyen célú házastársi aktus is úgymond „beszennyezi" az embert. Előszeretettel hivatkoznak Szent Ágostonra és a középkori tekintélyekre. Érvelésükből már-már az derül ki, hogy az embernek csak azért van nemisége, mert Isten valahogy – érthetetlen módon is! – nem tudott jobbat kitalálni arra, hogy az emberiség fennmaradjon. Mivel pedig a szexualitás rossz, azért szégyellni, elrejteni és elfojtani való. Felfogásukban az egész erkölcsi rend a VI. parancs körül forog, a „szexualitás" szó náluk szinte a „bűn" szinonimája. Ebből az alapállásból kiindulva a szexuális nevelés célja nem lehet más, mint a tiltások kellő tudatosításával és begyakoroltatásával a testiség megzabolázása. Negatívumok halmaza, amely arra szolgál, hogy az ifjúságot megóvja valami nagy-nagy rossztól. Nyilvánvaló, hogy ezt a felfogást nem állíthatjuk szembe a szélsőséges hedonista, de az összes többi, a skálán közbenső helyet elfoglaló, nem keresztény felfogással sem. Semmi esélye sem volna rá, hogy meghallgatják és elfogadják. De igenis van esélye annak a hiteles, bibliai és zsinati alapokon álló keresztény tanításnak, amely értéknek tartja a szexualitást. Lényegét megkísérelem röviden összefoglalni. 1. A nemiség érték, erkölcsileg jó, mert Istentől való, aki az embert nem semleges lénynek, hanem férfinak és nőnek teremtette. Az ő terve szerint való a két nem egymás iránti vonzódása, ő maga akarja szexuális kapcsolatukat is, hogy ebben teljesedjék ki szeretetük, és ezáltal váljanak munkatársaivá a teremtésben. 2. Az ember nemisége más, mint az állaté. Az állati szexualitás a test szférájában létezik. Az ember azonban személy, test és lélek egysége, ezért szexualitásában a testi mozzanatok mellett a szellemi-lelki elemeknek is mindig jelen kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy az ember szexualitása csak egy másik személy iránti személyes szeretet talaján bontakozhat ki. 3. Teljes beteljesülése pedig – emberhez méltó módon, – csak ennek a személyes szeretetnek a beteljesülésében, egy férfi és egy nő egymásnak való, teljes és kölcsönös átadottságában, vagyis abban az egész életre szóló szeretetelkötelezettségben valósulhat meg, melyet a házasság jelent. Talán nem kell az elmondottakat tovább részletezni ahhoz, hogy érzékeljük: Ebben az összefüggésben világosabban kirajzolódnak a helyes és a helytelen szexuális magatartás határai, árnyaltabbá válik a hibás magatartás megítélésének lehetősége, és jobb alkalmak nyílnak a hibás magatartás korrigálására, mint a tilalmak merev hangoztatásában, a keresztény normáktól való eltérés kategorikus elítélésében. A nevelés számára pedig az a fontos következtetés vonható le, hogy a keresztény szellemű szexuális nevelés alapvetően szeretetre nevelés, vagyis pozitív irányú hatásrendszer, mert nem az a célja, hogy tilalomfák állításával visszatartson valami rossztól, hanem hogy megtanítson a nemiség helyes, eredeti, Isten szerint való megélésére, és ezzel felkészítsen a harmonikus házaséletre. Az is következik a fentiekből, hogy nem elhatárolt, külön területe a nevelésnek, hanem jelen van annak egészében, átjárja minden mozzanatát. Nem is „kampányfeladat", mellyel akkor kell foglalkozni, amikor baj van, hanem a születéstől a felnőttkorig (sőt: az élet végéig!) tarló megszakítatlan folyamat. A keresztény szexuális nevelés legfőbb eszköze a példa. Elsősorban a szülők példája; de nagyon fontos, hogy a környezet, az olvasmányok, a tévé által mutatott példa ne mondjon ellent, ne gyengítse, hanem erősítse a szülői példát. A gyermek normális esetben ebből tanulja meg a másik nem irányában tanúsítandó férfi, illetve női magatartást, valamint a nemének megfelelő házastársi és szülői szerepet. A példa mellett szükség van arra is, hogy mindig igaz és életkorának megfelelő válaszokat kapjon a szellemi fejlődése során a szexualitással kapcsolatban felmerülő kérdéseire. (Erre a későbbiekben példákat is mutatok.) Szerepe van a szexuális nevelésben a szülőkkel folytatott beszélgetéseknek, a meséknek, olvasmányoknak, a játéknak és még sok másnak, melyek közül egyet külön is szeretnék hallgatóim figyelmébe ajánlani. Fiatalokkal beszélgetve gyakran tapasztalom, hogy nem annyira az elmélettel, inkább a gyakorlattal van problémájuk. Elméletileg még csak elfogadják, hogy helyesebb a közösülést a házasságkötés után elkezdeni, de képtelenek ezt megtartani. Kisgyermek koruktól kezdve megszokták, hogy ha megkívánnak valamit, azt azonnal meg is kapják. Odahaza az étkezési rendtől függetlenül akkor ehettek és ihattak, amikor éppen eszükbe jutott, az utcán pedig ugyanúgy, szinte minden korlátozás és várakozás nélkül kielégíthették a fagyira, jégkrémre, hamburgerre, üdítőkre és hasonlókra támadt kívánságaikat. Most nem arról akarok beszélni, hogy ez az állandó nyalakodás egyáltalán nem szükséges a szervezet számára, nem része a normális táplálkozásnak, sőt kifejezetten egészségtelen, hanem arról, hogy ennek kapcsán kialakult bennük egy káros mechanizmus, amelynek az a lényege, hogy a felmerülő testi vágyaknak, kívánságoknak azonnal ki kell elégülniük. Ez a mechanizmus, sajnos, igen gyakran működésbe lép akkor is, amikor fiataljaink nem egy hamburgert vagy jégkrémet kívánnak meg, hanem a másik testét. Érdemes erre jobban odafigyelni. Ma különösen aktuális a kérdés, hogy kinek a feladata a szexuális nevelés? A családé vagy az iskoláé? Én a család feladatának tartom a következő indokok alapján: A családban van biztosítva az a hosszú távú, folyamatos, a születéstől a felnőtté válásig tartó hatás, mely a szexuális nevelés alapja. Ott van az élő modell, a szülők példája, és a család körében merülnek fel a gyermekben a nemiséggel kapcsolatos, választ váró kérdések is. De a család hatáskörébe tartozik azért is, mert a szexuális nevelés világnézethez, valláshoz kötött, így a „világnézetileg semleges" iskola (ha lesz ilyen. . .) nemigen tud mit kezdeni vele. Ha közös nevezőre hozza, mondjuk a liberális és a keresztény szexuális nevelést, olyan általánosságokhoz jut el, amelyekkel már semmit se mond. Nincs lehetőségünk arra, hogy a szexuális nevelés elméleti kérdéseit akár csak az eddigiekhez hasonló, vázlatos formában is tovább tárgyaljuk. A még rendelkezésünkre álló időben inkább azt szeretném bemutatni, hogy a gyermeki fejlődés egyes szakaszaiban felmerülő problémákat hogyan lehet keresztény szellemben megoldani. A csecsemő időnként játszik a nemi szervével. A szexualitáshoz ennek semmi köze sincs, egyszerűen ismerkedik a testével. Hibát követ el a szülő, aki „pfuj, csúnya, mit csinálsz!" szavaival annak a gondolatnak csíráit ülteti el a gyermekben, hogy az a bizonyos testrész alacsonyabb rendű, szégyellni való. E kornak inkább az a feladata, hogy a fürdetés, testápolás, hancúrozás kapcsán megéreztessük a babával az egészséges test örömét. Óvodáskorban rendszerint előkerül a kérdés: miért más a fiúk nemi szerve, mint a lányoké? Még ez sem szexuális érdeklődés, csupán az életkorra jellemző, jogos kíváncsiság. Válaszoljunk rá egyszerűen: „Azért, hogy lehessen tudni, ki a fiú, ki a lány. Milyen nevetséges volna, ha születéskor egy kisfiúnak leánynevet adnának..." Ha ez a válasz nem elégítette ki, ha túl sokat foglalkozik a más nemű nemi szervének különbözőségével, nevelési problémára gyanakodhatunk: Talán a más nemű testvért jobban szeretjük mint őt, vagy talán éreztetjük vele, hogy más neműnek vártuk. A kisiskolás már pontosan tudni akarja, hogyan születik a gyermek. Az ő értelmi szintjén el kell magyaráznunk, hogy a kisbaba egy parányi sejtből („magból") nő ki, és kilenc hónapig az édesanyja testében van, mert még olyan kicsiny és gyenge, hogy a külvilágban elpusztulna. Amikor már elég nagy és erős, egy kis nyíláson kibújik. Ha a gyermeket érdekli, a magzati életről, a szülés részleteiről is elmondhatunk annyit, amennyit megért. Előbb-utóbb rákérdez az apa szerepére is. Okos szülő előkészíti erre a választ: a kertben, a parkban már jó előre megfigyelheti a virágok megtermékenyülésének folyamatát. A gyermek már tudja, hogy csak abból a virágból lesz termés, amelynél a virágpor a bibén keresztül a virág belsejébe jut. Tudja, hogy csak ott keletkezik új élet, ahol két kis parányi részecske találkozik és összeolvad. Így van az embernél is. Isten az egyiket az édesanyánál, a másikat az édesapánál helyezte el. Ha találkoznak, egy új emberke születik. „De hogyan kerül az a kis részecske az édesapából az édesanya testébe?" „Azért olyan alakú a férfiak nemi szerve, hogy jó mélyen bele lehessen ültetni vele azt a kis magot az édesanya testébe. Pont ugyanúgy, mint amikor a földbe vetjük a magot. Jó mélyre helyezzük, hogy semmi baja ne történjék. Amikor a szülők ezt teszik, akkor a Jó Istennek segítenek új embert teremteni, ezért ő megjutalmazza őket. Az a jutalmuk, hogy nagy örömet éreznek." Saját gyermekeimen tapasztaltam, hogy ez a magyarázat őszinte csodálatot és nagy tiszteletet ébresztett bennük a nemzés és szülés, valamint az egész szexualitás iránt. A prepubertás újabb problémákat hoz. A lányok menstruálni kezdenek. Édesanyjuk dolga, hogy erre felkészítse őket: tudják az okát, normális dolognak tekintsék, és ismerjék a tisztálkodás módját. Ugyanez vonatkozik a fiúk ez idő tájt jelentkező spontán magömléseire is. Erre az édesapának kell előkészítenie őket. A 10-12 éves gyermek szüleinek tudnia kell, hogy gyermekeiket ebben a korban kezdi komolyabban érdekelni a másik nem. A lányok szívesebben barátkoznak szép, vonzó külsejű, erős fiúkkal. Nem igazi szerelem ez még, a fiú amolyan „státusszimbólum" a lány számára, akivel dicsekedni lehet a barátnők előtt. Később azonban egyre inkább beszélgető társat keres a fiúban, aki megérti, akivel együtt lehet álmodozni, aki gyengéd hozzá. E kiskamaszos gyengédség jó példája, amikor az iskolából hazafelé menet a fiú cipeli a leány táskáját. . . Kapcsolatukban, legalábbis a lány részéről, ebben a korban még nincs testi értelemben vett szexualitás. A fiúk helyzete azonban más. Bennük a nemi ösztön sokkal korábban és sokkal erősebben jelentkezik. E korban már – alkalmilag vagy rendszeresen – többen onanizálnak. A jól nevelt, rendes gyerek emiatt bűntudatot érez, szorong. Harcol a kísértések ellen, de rendszerint nem tud ellenállni, emiatt elveszítheti önbizalmát. Fontos, hogy a szülő ne botránkozzon, ne ítélkezzen, és ne korholjon, hanem a problémát megértve a kiskamasz mellé álljon, és segítsen neki. Meg kell nyugtatni, hogy nem beteg, de azért nem ez az „igazi". Rá kell vezetni, hogy a szexuális ösztönt nem elfojtani kell, hanem átalakítani. Energiáit vezesse le sporttal, szellemi erőfeszítésekkel, és akkor majd úrrá lesz kísértései fölött. Micsoda győzelem, micsoda öröm, ha ez sikerül! Ha mégsem, ha az önkielégítés rendszeressé válik, joggal gyanakodhatunk valamilyen lelki okra. Nagy valószínűséggel magányérzet, félelem, ki nem elégített szeretetigény vagy hasonló áll mögötte. Az orvoslás ilyenkor ennek a lelki oknak, pszichés problémának a megszüntetése. De ahhoz, hogy a szülő segíteni tudjon – és nemcsak ebben, hanem a gyermek sok más nehézségeiben is –, jól kell ismernie gyermeke belső világát, és olyan bensőséges kapcsolatban kell állnia vele, hogy a gyermek feltárhassa előtte nehézségeit. A bizalmas gyermek-szülő kapcsolat rendkívül fontos a nevelésben a gyermeki fejlődés minden szakaszában, de különösen a prepubertás és a serdülőkor „viharzónájában". A serdülőkorban a másik nem iránti vonzódás mái tartós együtt járássá, igazi szerelemmé fejlődhet. Természetes mozgatórugója ennek az együttlét öröme. Fontos ez a serdülőkori kapcsolat, mert előkészíti a jegyességet, a későbbi házasságot. Most kell a fiataloknak megtanulniuk, hogy miként lehet a másneművel kapcsolatot teremteni és fenntartani, hogyan kell ebben a kapcsolatban férfiként, illetve nőként viselkedni, hogyan lehet a másiknak önmagamat adni és a másikat elfogadni. Sok nehézséget okozhat később, ha ez a gyakorlási lehetőség valami miatt kimarad egy fiatal életéből. A kamaszkori szerelem azonban el is torzulhat. Középiskolások körében ma lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a csók, az ölelés már nem az egymás iránti szeretet alkalmankénti, ünnepélyes kifejeződése, hanem olyan eszköz, amellyel unos-untalan szexuális ingereket akarnak okozni, nem is annyira a másiknak, mint önmaguknak. És ha ez egy idő után megszokottá válik, és már nem hat, hát felvonultatják a petting teljes eszköztárát, hogy folyamatosan izgalmat, élvezetet szerezhessenek – maguknak. Éppen ez ebben a rossz: kapcsolatukban elsikkadt a személyesség, és a másik élvezetszerzés puszta eszközévé süllyed. Ráadásul ez a mesterséges élvezetszerzés gyakran annyira megzavarja a normális szexuális működés egyensúlyát, hogy a fiatalok megrekednek a pettingnél, mert képtelenné válnak a teljes aktusra. És ha közösülnek? Szembe kell nézzünk azzal a ténnyel, hogy a serdülők jelentős hányada több-kevesebb rendszerességgel szexuális életet él. Biológiailag valóban érettek erre, de emberileg semmiképpen sem. Kapcsolatukban nincs, és nem is lehet meg az életre szóló, elkötelezett szeretet. Mit tehet a szülő, a nevelő, aki tisztában van vele, hogy ez mennyire káros? Tekintélyre, egyházra, erkölcsi szabályokra hiába hivatkozik. „Hol élsz, te anyu?" – felkiáltással ódivatúnak s a múltból itt rekedt nevetséges őslénynek tekintik, és rá se hederítenek. A tapasztalat szerint több esélye van az okos, megértő, nem szembehelyezkedő és nem kioktató stílusú érvelésnek. Arra kell türelmesen rávezetnünk őket, hogy nem valami kívülről rájuk erőszakolt törvény miatt, hanem saját nagyobb boldogságuk érdekében kellene valamit másképp csinálniuk. El kellene ismernünk, hogy olyant kérünk tőlük, ami ellenkezik a többség gyakorlatával; de azt el kell mondanunk, hogy azért a mai fiatalok között is sokan vannak, akik így élnek, és az ő boldogabb házaséletük a bizonyíték arra, hogy ez a jobb. (Jó érveket találunk az ilyen beszélgetésekhez pl. Gottfried Rothnak a Teológia 1980. évi 2., és Tomka Ferencnek a Vigilia 1982. évi 7. számában közölt írásában.) És ha gyermekünk, tanítványunk mégsem hagyja magát meggyőzni? Akkor se vágjuk el a fonalat! Világosan fejezzük ki, hogy nem tartjuk helyesnek azt, amit tesz, de azért éppúgy szeretjük, tiszteljük, mint előtte. Szoros kapcsolatban kell maradnunk vele, figyelemmel kell kísérnünk élete, szexuális kapcsolata alakulását, türelmesen várva a kellő pillanatot, amikor segítségére lehetünk, amikor talán segíthetünk abban, hogy korrigálja félresiklását. Türelem. . . A nevelés mindig türelmet igénylő feladat. Tudomásul kell vennünk, hogy a gyermek önálló személyiség, aki esetenként másként dönthet, mint ahogy mi helyesnek tartjuk. Az ilyen döntések nagy kudarcok a nevelésben, és néha úgy tűnhet, mintha hiábavaló volna minden erőfeszítésünk. Különösen így van ez a szexuális nevelés terén. Nagy a keresztény szülő, nevelő kísértése, hogy engedjen a korszellemnek, hogy feladja a harcot: „Ár ellenében lehetetlen úszni!" Vagy hogy avval vigasztalja magát: „Hiszen mindenki így csinálja, miért ne csinálhatná így az én gyermekem, az én tanítványom is..." Mégse tehetem meg ezt. Mégsem mondhatom a rosszra, hogy jó, nem törődhetek bele abba, hogy gyermekem a rosszabbik megoldást választja. Ha szilárd meggyőződésem, hogy akkor lesz boldogabb, akkor lesz harmonikusabb a házassága, családi élete, ha keresztényként éli meg, akkor nem adhatom fel a reményt, hogy erre az útra – akár kitérőkkel is – elvezetem. Bizonyára feltűnt a kedves hallgatónak, hogy boldogsággal, szebb, harmonikusabb házasélettel érvelek, és nem a VI. parancs megtartásával. Ez szándékos, de nem azért, mintha nem tartanám mindennél fontosabbnak az isteni törvény megtartását. Épp ellenkezőleg. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Isten ezt és a többi parancsot nem azért adta, hogy önkényesen parancsolgasson nekünk, hogy kimutassa felettünk való hatalmát, hanem azért, mert szeret és ismer bennünket: pontosan tudja, hogy csak így lehetünk boldogok. Van-e értelme 1993-ban a keresztény alapokon álló szexuális nevelésnek? Van. Hogy gyermekeink boldogok legyenek.
A MAGYAR KATOLIKUS PÜSPÖKI KAR SAJTÓKÖZLEMÉNYE (1993. szeptember 23.) [. . .] A Magyar Katolikus Püspöki Kar a Katolikus Iskolák Főhatósága részéről közvetlen tájékoztatást kapott a Dabas-Sári iskola ügyéről. Megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy ott – ahol még az elmúlt évtizedekben is 90%-on felüli volt az iskolai hitoktatás, ahol a szülők 74%-a írásban nyilatkozott a katolikus iskola mellett, és ezt a pedagógusok 3/4 része is elfogadta – ilyen törvénysértő helyzet alakulhatott ki. Törvényellenes volt az iskolai bizonyítványok összegyűjtése, a már szabályosan átadott iskola elleni szenvedélyes agitálás, az iskola magyar címeres névtáblájának erőszakos eltávolítása, a lelkész és munkatársainak súlyos, életveszélyes fenyegetése stb. A konferencia tagjai tiltakozásukat fejezik ki, hogy ez az eset túljuthatott az oktatásügy keretein, és a pártpolitikai harc eszközévé vált. A püspöki konferencia kívánja és elvárja, hogy az egyházi iskolákkal kapcsolatban mindenütt és mindenki tartsa tiszteletben a lelkiismereti és vallásszabadságot, valamint az új közoktatási törvényben az egyházak és a vallásos emberek számára biztosított jogokat. Ugyanígy a katolikus egyház is tiszteletben tartja a más világnézetű szülők azonos jogait. Ezt mutatja – jelen esetben – az egyház részéről felkínált kompromisszumos megoldás is. [.. .]
Ferencz Antal AZ ORVOSI ETIKA PERSZONALISTA MEGKÖZELÍTÉSE Jean-Francois Malherbe orvosi etikája A korábban a Louvain-la-Neuve-i Egyetem orvosi karán tanító filozófiaprofesszor, Jean-Francois Malherbe könyve, Pour une éthique de la médecine, franciául jelent meg, és már nem kapható. Szerencsére a műre felfigyelt a nálunk is jól ismert, nemrégen elhunyt morálfilozófus, Franz Böckle professzor, és kezdeményezte a mű német nyelven való megjelentetését, ami így napvilágot is látott Németországban (J.-F. Malherbe: Medizinische Ethik, Echter Verlag, Würzburg, 1990), Böckle professzor előszavával. A könyv jelentőségére F. Böckle bevezető mondatai mutatnak rá: „Fontos tanulmány. Nem orvosi etika a szokványos értelemben, hanem kéznyújtás mindazoknak, akiket a modern orvostudományban lezajló fejlődés kérdése foglalkoztat, akik felelősséget éreznek az orvostudomány fejlődése iránt. Segít rátalálni az önálló mérlegelés és a saját felelősség útjára." A kiindulási alapok mindannyiunk előtt ismertek. A tudomány fejlődése, az új technikák megjelenése a medicinában számos olyan új kérdést vetett fel, amelyekre az etika eddig nem adta meg a megfelelő választ. Eltűnőben vannak az élet hagyományosan értelmezett határai: az élet kezdete és az élet vége. A technikai haladásért lelkesedők sokszor nem mérlegelik, hogy a technikailag megvalósítható erkölcsileg helyeselhető-e is egyszersmind. Sokszor a beteg embert nem mint személyt, hanem mint tárgyat vagy eszközt kezelik. Malherbe műve ezen jelenségek értelmezéséhez kíván segítséget nyújtani. I. Az alapvetések Az ember leglényegesebb jellemzői Az ember egyszer csak világra jön, anélkül, hogy tudná, mi okból és mi célból. Valaki szól hozzá, és választ vár tőle. Türelmesen szólongatják, és megszületik az első ügyefogyott válasz is a megszólításra, ami viszont a megszólítót ösztönzi egyre jobban a párbeszéd folytatására. Az ember kezdi megérteni a párbeszéd jelentését, és belép a szimbólumok birodalmába. Először tehát a megszólító mondta azt, hogy „te", mielőtt a megszólított megérthette, hogy ő az „én". Akiből azonban az „én" lett, a születés előtt mások számára előbb „ő" volt. Az emberi lét alapja tehát a másiknak az elsődlegessége. Az ember alapvető jellegzetességét magában hordozza: válaszol a másiknak a beszédére, és beszédet vált ki. A beszéden értendő minden szimbolikus kommunikáció. Malherbe művének fontos és szellemes kiindulópontja, hogy a beszédet, a szimbolikus kommunikációt állítja etikai megfontolásai középpontjába. Nincs „én" egy „te" nélkül, és nincs „te" egy „én" nélkül, és „te meg én" nélkül nincs „ő". Váltakozva lehetünk „én", „te" vagy „ő", ezek a szerepek azonban izoláltan nem léteznek. A beszéd, amely egyszerre jelenti változó kapcsolatoknak a célját, a helyét és az eszközét, maga is dinamikusan változik, és ez különösen a metaforaképzésben válik szembetűnővé. Az ember képes metaforák alkotására, az állat nem, és ez a legjelentősebb különbség az ember és az állat között. A metaforaképzés a beszéd szignifikanciájának az alapja, tehát a szemantikai dinamizmusnak az alapja. Az ember fejlődőképes, mert kommunikációra képes. Az embert alapvető kapcsolatai állandóan teremtik. A nő csak egy férfitől és egy gyermektől válhat anyává, a férfi egy nőtől és egy gyermektől apává, a gyermek szüleitől kell, hogy kapja a létét. A másiktól való megszólítottságtól és a másik segítségével válunk saját magunkká. Felváltva vagyunk megszületők és a születésekben közreműködők. Az emberi lét a beszéd három dimenziójában bontakozik ki: ezek a kód dimenziója, a kóddal folytatott kommunikáció dimenziója, és a kommunikáló test dimenziója. Malherbe az emberi létezésnek ezt a három dimenzióját szimbolikus, pszichikai és organikus dimenziónak nevezi. Ezen három dimenziós létezés posztulálása szintén igen figyelemre méltó vonása Malherbe orvosi etikájának. Ez a háromdimenzionalitás azt jelenti, hogy az ember létének minden eseményét mind a három dimenzióban értelmezni kell, nem elegendő csupán egy vagy két dimenzió figyelembevétele. A beszéd és a cselekvés Az emberi lét cselekvések sorozata. E cselekvéseknek azonban megkülönböztető jellegzetessége, hogy értelmüket a cselekedetek egyik alcsoportjától, a beszédcselekvéstől nyerik. A cselekvésnek (mozgásnak) a négy arisztotelészi oka közismert: az anyagi ok, a formai ok, a ható ok és a cél-ok. Minden változás és minden aktus, amely változást hoz létre, elemezhető e négy arisztotelészi ok („szempont") szerint. Az autonómiafogalom tartalma J.-F. Malherbe-nél Beszélgetéseink mindig a magunk életútjának és mások életútjának a kereszteződéseit jelentik. Kommunikációnkról és egyéb cselekedeteinkről néhány esetben csupán saját ítéletünkre hagyatkozva magunk határozhatunk. Ezek sokszor az egész életutunkat meghatározó döntéseink. Sokan úgy vélik, hogy autonómiánk abban áll, hogy ezeket a döntéseinket tetszőlegesen hozzuk meg. Ez azonban tévedés. Az autonómiafogalom kimunkálásában először azt kell észrevenni, hogy a dialógus a másik jelenlétén alapul. A következő feltétel a másik másságának az elfogadása, ill. elismerése. A harmadik a másik erkölcsi értelemben vett egyenrangúságának az elismerése. A szerkesztő jegyzete Mivel gyakorlati okokból rövidítenünk kellett dr. Ferencz Antal tanulmányát, de ezzel az autonómiáról szóló fejtegetés kissé homályossá vált, idézünk itt Malherbe egyik újabb tanulmányából, ahol a „kisebb rossz" elvének kétértelműségéről értekezik („Les équivoques du »moindre mal«", in: Ethique, n 2 (Automne 1991, pp. 79-80). A szerző itt bevezetőül összefoglalja azt, amit a Ferencz Antal által elemzett könyvben bővebben kifejtett. „Nincs itt hely arra, hogy megismételjem azt a bonyolult meghatározást, amelyet az autonómia fogalmáról adtam. Egyszerűen emlékeztetek arra, hogy ez a fogalom magában foglalja a kölcsönösséget (réciprocité), és hogy az autonómia lendület (mouvement), nem pedig egy egyszer s mindenkorra megszerzett állapot. Autonómmá válni annyi, mint naponta egyre jobban elismerni minden önmagunktól különböző lény (ember) jelenlétét, különbözőségét és egyenértékűségét; mindennap egyre figyelmesebben tiszteletben tartani az emberölés tilalmát, és a két ebből származó másik tilalmat, amely a vérfertőzésre és a hazugságra vonatkozik; mindennap egyre mélyebben vállalni kell saját végességünket, saját magányunkat és saját bizonytalanságunkat; végül autonómmá válni jelenti azt, hogy mindennap egyre erősebben elősegítjük a szolidaritást másokkal, egyre jobban tiszteletben tartjuk a hozzánk hasonlók méltóságát és szabadságát." Malherbe ezt az elvet alkalmazza az emberi magzatnak kijáró tisztelet megalapozására, illetve megmutatja, hogy a „kisebb rossz" elve érvényes, de megvannak a korlátai; vigyáznunk kell a fogalom kétértelműségére. Malherbe perszonalista szemléletében az autonómia az emberi együttlétezés (Mit-sein) olyan lényeges kategóriája, amely értelmes és szabad személyek kölcsönös kapcsolatát, az egymásra való nyitottságot és kommunikációt (a beszéd és más jelek révén) akarja jelezni; ellentéte az elidegenedésnek, de az önkényes szabadosságnak is, amely önmagunk és mások, illetve a dolgok feletti korlátlan rendelkezési jogot adná. Malherbe tehát könyvében meghatározza azt a bonyolult viszonyrendszert (alkalmazva a másokkal folytatott párbeszédre), amelyet az alábbi szkéma szemléltet. Az autonómiafogalom tartalmának a kimunkálásában Malherbe az általa posztulált három dimenzió (organikus, pszichikai és szimbolikus dimenzió) változásain interpretálta a mozgás arisztotelészi okait, ezt ötvözve egyetlen nagy egységbe, és szemléltette egy táblázatba (mátrixba) összevonva.
AZ AUTONÓMIA FOGALMI MÁTRIXA AZ AUTONÓMIA (DIALÓGUS) KÖVETELMÉNYE
ARISZTOTELÉSZI OKOK AZ EMBERI LÉT DIMENZIÓI ORGANIKUS PSZICHIKAI SZIMBOLIKUS ANYAGI a másik a másik a másik erkölcsi jelenléte mássága egyenértékűsége FORMAI az ölés tilalma az incesztus tilalma a bálványimádás tilalma HATÓ a magányosság belátása a végesség belátása a bizonytalanság belátása CÉL a szolidaritás az alázat a szabadság Ezt a gazdagon kimunkált autonómiafogalmat Malherbe könyvében részletesen taglalja, és sokszorosan kimutatja, hogy ha a megfogalmazott posztulátumok akár egyetlen mezőben is nem teljesülnek, az az autonómia korlátozódásához, csökkenéséhez vezet. Magunk is meggyőződhetünk ennek a mélyen kimunkált fogalomnak a tartalmi gazdagságáról, ha akár az elmúlt évtizedekre gondolunk (a másság el nem fogadása, a bálványimádás el nem utasítása, sőt megkövetelése, a szabadság tiltása), vagy a jelenkor borzalmaira (a másik jelenlétének elutasítása, a másság elutasítása, az egyenértékűség elutasítása, az ölés tilalmának az elutasítása), de gondolhatunk az orvosi etika nagy kérdéseire is (az élet kioltásának a tilalma, a korlátosság elismerése, a tudatlanság elismerése, az alázat értékének elismerése), arra, hogy a mátrixba foglalt kritériumok el nem fogadása, elutasítása, tagadása hogyan csökkentette, ill. csökkenti az autonómiát. Malherbe hangsúlyozza, hogy az autonómia nem valamilyen statikus, nyugalmi állapot, hanem folytonos mozgás. Ha grafikusan ábrázolni lehetne, akkor képet kaphatnánk arról, hogy az ember autonómiája hogyan változik élete során: növekszik vagy csökken. Az erkölcsi döntések azok, amelyek meghatározzák az autonómia mértékét. Az erkölcsi döntések tehát azok, amelyekben az ember az autonómiájáról, végeredményben a sorsáról dönt. Az autonómia fogalmából következik, hogy az ember nem tekinthető eszköznek, hanem mindig célnak kell lennie. Malherbe az így kifejtett autonómia ellentétének tekinti az elidegenedést.
Az autonómia paradoxona és az alapvető etikai imperatívusz Az ember alapvető joga az autonómia, hogy szabadon döntsön arról, mely törvényeknek veti alá magát. A konkrét autonómia azonban nem létezhet törvényes keretek nélkül, és valamely törvény elutasítása az autonómiára való hivatkozással nem történhet meg önkényesen. Az autonómia szigorú és teljes felelősséget magába foglaló elv. Ha valamely törvénynek nem kívánja magát alávetni az autonóm személyiség, úgy ehhez csak akkor van joga, ha magasabb elvre hivatkozhat, amikor megtagadja az illető törvény betartását. Ez az autonómia paradoxona: az autonómiához való joggal élni azt jelenti: jogot támasztani arra, hogy teljes szabadságban döntsünk azokról az alapelvekről, amelyeknek alávetjük magunkat, és egyidejűleg szükségszerűen alávetjük magunkat az autonómiaelvnek is. Ez azt jelenti, hogy az autonómia mindig társul valamilyen heteronómiával. Malherbe felfigyelt arra is, hogy az autonómia a tárgyalt formában önmagában nem létezhet, mindig feltételezi a másikat is. Még különösebb paradoxona az autonómiának, hogy az ember a saját autonómiáját nem növelheti vagy csökkentheti. Saját autonómiája aszerint változik, hogy mit tesz mások autonómiájáért. Ezekre való tekintettel merészen megfogalmazta az „alapvető etikai imperatívuszt": „cselekedj mindenkor úgy, hogy a másik autonómiáját növeld, ettől egyben a saját autonómiád is fejlődik.'' Ennek az alapvető etikai imperatívusznak nagy a jelentősége az orvosi etikai kérdések között való eligazodásban is Malherbe etikája szerint. Az orvos autonómiája akkor növekszik, ha a hozzá forduló, a beteg, a rászoruló autonómiájának a növelésén fáradozik. Már szó esett az erkölcsi döntésekről, amelyek a nyugati hagyományban sematikusan három metodológiai szabályba foglalhatók. Az első röviden úgy szól, hogy csak olyan eszköz használható fel, amely nem ellentétes a cselekvés céljával. A második az az eset, amikor az elérni szándékolt hatás, változás elválaszthatatlan velejárója valamilyen nem kívánt eredmény is. Ilyenkor a döntéshozatal igen nehézzé válik, és sokszor alig lehet eleget tenni annak a követelménynek, hogy helyesen ítéljük meg, hogy a nem kívánt következmények nem okoznak-e nagyobb bajt, mint amekkora jót az elérni kívánt cél jelent. A harmadik szabály egyszerűen azt fogalmazza meg, hogy azt a döntést kell meghozni, amelynek a következményei a legelviselhetőbbek, hogy a kár a lehető legkisebb legyen. Ezt a legutolsó szabályt emlegetik a „kisebb rossz választásának" a kötelességeként is, ami bizonyos fokig félreérthető, a rossz fogalmának a bennfoglalása miatt, hiszen az ezen erkölcsi elvnek való megfelelés valójában az adott helyzetben az erkölcsileg helyes cselekedet, a „legjobb út" Malherbe kifejezésével. A „kisebb rossz" kifejezésben a „rossz" ontológiai, nem pedig erkölcsi értelemben szerepel. Erkölcsileg jó az a választás, amelynek tárgya a kiküszöbölhetetlen ontológiai rossz következmények közül a kisebbet foglalja magában. (Szerkesztői megjegyzés.) Malherbe úgy látja, hogy az általa kiteljesített autonómiafogalom segíthet az erkölcsi dilemmák megoldásában is, akár akkor, amikor a döntést az értékrend eltérő szintjein álló értékek választása között kell meghozni (pl. az egészség vagy az élet kockáztatása másokért vagy valamilyen nemes célért), vagy akkor is, amikor azonos értékrendet képviselő célok között kell választani. A másik autonómiája növelésének az elve eligazíthat ezen legnehezebb erkölcsi döntések meghozatalában is. Az etika torzulásai Az ember sorsát meghatározó erkölcsi döntések lényegében véve három tényezőből tevődnek össze. Az egyik a tradíció által közvetített értékek (pl. a vallás vagy az illető által elfogadott, ill. vallott világnézet), a második az adott szituáció, a harmadik pedig az erkölcsi lelkiismeret. Az etika torzulásait az okozza, hogy valamilyen okból nem valósul meg, hogy a felsorolt három tényező együtt munkálkodjon a döntés meghozatalakor. A tradicionalizmus a hagyományhoz való merev ragaszkodással elutasítja a változások figyelembevételét, az adott helyzetnek megfelelő döntések meghozatalát, és elhallgattatja az esetleg tiltakozó lelkiismeret szavát is. A szituációs etika mindennél előbbre valónak tartja az adott helyzetben az egyén kívánalmaihoz igazodó döntések meghozatalát. Nem ragaszkodik a tradícióhoz, és a szabadság egyoldalú hangoztatásával könnyen megfeledkezik a szolidaritásról és az igazságosságról. Ennek a torzulásnak az egyik megjelenése a szcientizmus, a vak hit a tudományban, a felfedezések hozta új lehetőségek mérlegelés nélküli megvalósítása. A harmadik torzulás abból adódhat, hogy a tradíciók sokasága és a körülmények változása, a tudomány fejlődése következtében az erkölcsi lelkiismeret nem fejlődik megfelelően, nem világosodik meg kellő mértékben, elbizonytalanodik, és önként aláveti magát valamilyen számára abszolútnak vélt tekintélynek. Ez sokszor tradicionalizmus formájában jelenik meg, az alapja azonban mégis az egyéni döntéshozatal elutasítása, az önálló erkölcsi döntéshozatalra való képtelenség, az ettől való félelem. Érett és torzulásmentes az erkölcsi döntés, ha a tradícióban gyökerezik, figyelembe veszi az adott szituációt, és megfelel a kellően felvilágosult lelkiismeretnek. Az emberkép és az orvosi gyakorlat Az ember összetettsége miatt gondolatilag is nehezen osztható részekre, azonban az alapvelő kettőssége mégis szembeötlő: az ember egyfelől birtokolja a testét, mint tulajdonát, mint elgondolásai megvalósítására szolgáló eszközt, másrészt viszont az ember a teste is, tehát nem pusztán tárgyként birtokolja. (Ez olyan filozófusoknál, mint G. Marcel, erős hangsúlyt kap.) A birtoklás és a létezés a test manifesztációjának a fő kategóriái. Az orvostudomány egyre újabb nagyszerű beavatkozásait azon a testen csodáljuk, amelyet birtokolunk (a működés helyreállítása, sérülések gyógyítása, szervátültetések stb.), de minden erővel igyekszünk ellenállni, ha a beavatkozás azt a testet érinti, ami vagyunk (pl. a viszolygás az altatástól stb.). Az orvostudomány szeretné azt a testet gyógyítani, aki vagyunk, többnyire azonban csupán azt a testet tudja gyógykezelni, amelyet birtokolunk. Malherbe a birtokolt és a létet jelentő test kérdését tovább vizsgálja, és kialakítja a háromdimenziós test fogalmát, és organikus testről, pszichikai testről és szimbolikus testről szól. Eszerint az orvosi tudományok elsősorban az organikus testtel foglalkoznak, a szociokulturális vizsgálatok a szimbolikus testre, a pszichoanalízis és az egyéb pszichoterápiás beavatkozások pedig az organikus és a szimbolikus test között kialakuló feszültségek kezelésére irányulnak a pszichikai testben. II. Az orvoslás és a betegség Az orvoslás és a betegség kérdésében Malherbe nagyvonalú kísérletet tesz a fentebb tárgyalt, az etikai kérdéseket új megvilágításba helyező alapelveknek a napjaink medicinájában való értelmezésére. A betegség mint szubjektív krízis A betegség szótári definíciója nem nyújt kellő alapot az etikai vizsgálódások számára. Malherbe ezért a szubjektumhoz fordul először, mely a betegséget mint krízist éli meg, vagy ami válasz is lehet a krízisre. Maga a krízisfogalom is magyarázatra szorul. Olyan helyzetet jelent, amelyen az ember időlegesen vagy tartósan önerőből nem képes úrrá lenni. Ez lehet valamilyen betegség, de lehet általánosabb is. Hogy valaki krízisben, kritikus helyzetben van, azon azt értjük, hogy olyan helyzetben van az illető, hogy az, ami számára az élet értelmét jelenti, elveszhet, vagy retteg attól, hogy elveszhet. A krízis drámai helyzet, amely a legnagyobb mértékben megterheli az értelmet, a mérlegelőképességet, és ez el is veszhet a krízisben. Felmerülnek a krízisben körülmények, kérdések, amelyek az értelmet és a reményt nyújtják, és olyanok, amelyek a reménytelenséget sugallják. A szubjektív krízisben Malherbe a beszéd, az elbeszélés krízisére helyezi a fő súlyt. Aki kritikus helyzetben van, az a kríziséről beszél (vagy nem beszél róla, ami szintén a krízis fontos jele), de van úgy is, hogy képtelen beszélni a kríziséről, a betegség súlyossága miatt. Rendkívül fontosnak tartja a beszédet, az elbeszélés folyamatosságát, a krízisben lévőnek a lehetőség biztosítását, hogy megérthesse életét, helyzetét azzal, hogy elbeszéli, hogy strukturálja a vele történteket és a jövőről való elgondolásait. Az elbeszélés rendet teremt, az elbeszélés munka és feladat egyaránt. El kell érni, hogy a kritikus helyzetben lévő rátaláljon saját történetének kreatív folytatására. Az elmondottak elsősorban a pszichikai krízisekre értelmezhetők, de minden súlyos krízisben fontos lehet az itt elmondottakra figyelemmel lenni. A krízisek az egyén fontos változásait is okozhatják, ha nem kerülnek elfojtásra. A különösen nagy veszteségek, a gyász ekkor kreatív erővé válhatnak. A medicinának ilyenkor fokozottan kell ügyelnie arra, hogy ne mint normalizáló szociális intézmény jelenjen meg, és az egyén alapkérdéseit ne fojtsa el, ne szorítsa vissza, hanem a felszínre hozásukkal nyújtsa a tényleges segítséget. A nem organikus szenvedés (pl. gyász) organizálása valójában katasztrofális következményekkel járó cselekedet. A krízisről beszélni kell, a krízist beszéddé kell alakítani. Mindannyian átesünk kríziseken. Van értelmetlen, és van termékeny krízis, van krízis, amit elfojtunk és elhallgatunk, és van krízis, amit megfogalmazunk, beszéddé változtatunk, és amin így talán felül tudunk emelkedni. Az egészségügy és a betegség orvosi interpretációja Ebben a kérdésben Malherbe Eliot Freidson (La profession médicale, Paris, 1984) és Thomas Szász (Le mythe de la maladie mentale, Payot, Paris, 1977) munkásságára hagyatkozik. Ennek a fejezetnek a tartalma valószínűleg orvosi körökben ellenérzést is kiválthat, tekintettel arra, hogy nem teljesen azt a képet nyújtja az orvoslásról, mint aminek mi orvosok szeretnénk látni ténykedésünket. Úgy vélem azonban, hogy az alábbi megállapítások éles fényében tisztultabb képet kaphatunk tevékenységünkről, és az alábbiak is hozzásegíthetnek ahhoz, hogy feladatainkat, hivatásunkat a legigényesebb és legsokoldalúbb elvárásoknak megfelelően láthassuk el. Az egészségügy jelenlegi tevékenysége leírható mint szociokulturális jelenség. Összességében és egészében hatékony és jó szociális intézmény, felépítése és hierarchiája azonban magában rejti a hatalommal való visszaélés lehetőségét, és ezért nem felel meg teljesen annak a képnek, amit saját magáról és tevékenységéről alkotott. Az orvosi ténykedés számos tekintetben különbözik egyéb hivatások tevékenységétől. Az aktivizmus, a saját ténykedésbe vetett bizalom, a pragmatizmus, a szubjektivizmus és az ismeretlen iránti fogékonyság az az öt vonás, ami Freidson szerint az orvosi tevékenységre megkülönböztetően jellemző. Ezek jelentik az orvosi tevékenységnek az egyediségét és az értékét, de a „csapda lehetőségét" is. A gyakorló orvos a tettek embere, az általános ismeretekből kiindulva kíván segítséget nyújtani a hozzá forduló egyénnek. Legfontosabb a tenniakarás, még akkor is, amikor az előfeltevések ismerete nem tekinthető elégségesnek. Könnyebben tekintik betegnek, mint egészségesnek az enyhe vagy jelentéktelen tünetekkel jelentkező pácienst. Mérhetetlenül nagy az orvosi ténykedésben a tapasztalat szerepe, ami csak kis részben szerezhető meg, adható át; a tapasztalatok legnagyobb részét az orvosnak magának kell megszereznie. Ez sok esetben a kritika iránti érzékenységnek az alapja is, hiszen felelős döntéseket kell hozni, beavatkozásokat kell végrehajtani a tapasztalataira, sokszor inkább sejtésekre alapozva, amelyek már számtalan esetben voltak sikeresek, tehát joggal bízva a beavatkozás sikerében. Nem véletlenül hangoztatják a legtapasztaltabb orvosok is, hogy az orvosi tevékenység inkább művészet, mint mesterség. Az orvosi ténykedés legsikeresebb területe az organikus test betegségeinek a gyógyítása, kezelése, jóllehet a pszichiátria jóvoltából keskeny rés nyílt a pszichológiai test vizsgálatára és kezelésére is. Kimondhatja ki, hogy valaki beteg? Súlyosabb, de a kevésbé súlyos vagy a bizonytalan jelenségek, tünetek alapján is ez az orvos feladata. Miután azonban a páciensről megállapítják, hogy beteg, megváltozik a szociális státusza: beteggé vált. Mint betegnek viszont más magatartásformákhoz kell alkalmazkodnia, és más jogai és előjogai vannak, mint a nem betegnek. A veszélyek nem kerülhetők el teljesen. Ebben az esetben előfordulhat, hogy biológiailag (organikusan) betegeket – pl., mert nem jelentkeznek az orvosnál – szociálisan egészségesnek kell tekinteni; de fennáll a veszélye, hogy szociálisan betegnek nyilvánítsanak valakit, aki biológiailag egészséges. Nem kerülhető el tehát a biológiai és a szociális iatrogenitás (orvostól eredő betegségokozás) veszélye. Van a fentieknek egy finomabb, de veszedelmesen messzire elérő következménye is. Láttuk, hogy a betegség úgy jelenik meg szociális szinten, hogy kimondják, hogy az illető beteg. Egy arra felhatalmazott szakember állapítja meg, hogy szociális értelemben az illető egy ideig, hosszabb vagy rövidebb ideig a betegek csoportjába tartozhat, mivel az illetőnél fennállnak azok a körülmények, amelyek őt erre feljogosítják. De melyek ezek a körülmények? Itt bizony a hatalom és a felelősség kérdésével szembesülünk, és itt kapcsolódnak ehhez a fejezethez Thomas Szász elemzései. Szász vizsgálódásai szerint a „betegség" kategóriát kezdetben az olyan kórok jelentették, mint a tuberkulózis, a szifilisz, a tífusz, a rák, a sérv. Ezeket az állapotokat jól felismerhető alaki vagy funkcionális változások jellemezték. Ez a lista azután bővülni kezdett, és nem azért, mert újabb testi elváltozásokat fedeztek fel, hanem azért, mert az orvosok figyelme a közérzet felé fordult. Így került a hisztéria, a hipochondria, a kényszerneurózis és a depresszió a betegség kategóriába. Az agorafóbia pl. azért betegség, mert nem normális dolog, hogy nagy terektől félelemérzés keletkezzen az emberben, mert az emberek többségének nincsen nagy tereken félelemérzése. Sokan ebben igen nagy veszedelmet látnak, hogy az orvostudomány a többségtől való eltérés egyre újabb és újabb területeit igyekszik betegségnek tekinteni, és úgy vélik, hogy a medicina az illetékességi területét már jelentősen megnagyobbította, messze túl azon a határon, amelyet a tényleges gyógyítási lehetőségek vonnak meg. A medicina osztja tehát ki a kezelők és a kezeltek szociális szerepét. Sokan aggódnak már, hogy a medicina túlságosan nagy hatalommá válik a tudományosság leple alatt. Az egészségügy és a medicina mint intézmény tehát könnyen elválhat szerepében, tevékenységében és hivatalos funkcióiban a hivatását lelkiismeretesen és felelősséggel gyakorló orvostól. [...] III. A rendeltetés Malherbe vizsgálódásai szerint a mai medicinában az alapvető etikai kérdés a beszéd, ill. a párbeszéd értékelése, ahogyan a párbeszéd fontosságára tekint, vagy ahogyan elutasítja a párbeszédet. Az orvosi gyakorlatban a legtöbbször szinte rítusa van annak, hogy mit szabad az orvosnak kérdeznie, ill. mondania, és mit mondhat a beteg. Így főleg szakmai jellegű vagy semmitmondó a gyógykezelő és a kezelt személy között folyó beszélgetés, és nem kerül felszínre, ami a segítségre szorulót a legalapvetőbben jellemzi és foglalkoztatja. Ez valójában a beszéd, a valódi párbeszéd elutasítását jelenti. A mai orvoslásban világszerte fellelhetők a fent említett elvi, elsősorban ismeretelméleti, azonban súlyos etikai következeményekkel járó paradoxonok. Ezen paradoxonok közül a legfontosabbnak Malherbe szemében az alábbiak tűnnek. A halálfogalom integrálása az operatív betegségfogalom alkalmazásába ahhoz vezetett, hogy a gyógykezelő érzéketlenné vált a betegnek a haláltól való félelmét jelző megnyilvánulásai iránt. A második paradoxon az, hogy szociológiai értelemben az orvosi tevékenység maga is betegséget okoz vagy okozhat, jóllehet az orvoslás azért van, hogy megelőzze vagy gyógyítsa a betegségeket. A harmadik paradoxon, amely elsősorban a legjobb technikai lehetőségekkel rendelkező intézményekben figyelhető meg már most is, az, hogy a medicina, amelynek az ember szolgálata lenne a feladata, afelé tart, hogy az ember életét változtassa meg (genetikai manipuláció, szervátültetések, intenzív kezelés, protézisek), azonban elhanyagolja az ember mélyebb megértését. Ezek a paradoxonok etikailag egyetlen paradoxonban is összefoglalhatók: miközben az orvostudomány elkápráztató ütemben fejleszti azokat az eszközöket, amelyekkel a szervezetet kezelheti, szeme elől tévesztette a finalitást, az ember kezelését. Félő, hogy ennek az objektiválódási, eltárgyiasító folyamatnak először a beteg válik az áldozatává, és második áldozata az orvos lesz. A szenvedés és a beszéd kapcsolata is fontos tanulságokkal szolgál. A fájdalom jajkiáltásának beszéddé kell alakulnia, hogy el lehessen jutni a szenvedés középpontjához. Nem teljesen indokolatlan annak a groteszk kérdésnek a feltevése, hogy az orvosi technika sokszor nem azt szolgálja-e, hogy a gyógykezelőnek védelmet nyújtson a szenvedők, a betegek panaszai ellen? Aki a szenvedő panaszában nem hallja meg a szenvedő ember hangját, az hallgatásra kényszeríti a beteget, kizárja az igazi, a közösséget építő párbeszédből, eltárgyiasítja. A fájdalom nem azonos a szenvedéssel. A fájdalom csillapítása nem jár szorosan együtt a szenvedés mérséklésével. A fájdalom az organikus dimenzióban jelentkezik, a szenvedés metafizikai kín a létezés kategóriájában. Az igazi orvosi művészetben oldódhatnak fel a problémák. A mai technicizált társadalomban az orvos felelőssége, hogy azok az eszközök, amelyeket a gyógyításra bevet, mind technikai, mind etikai értelemben véve kifogástalanok legyenek. Az orvost mindenkor segítheti az etikai kérdésekben való eligazodásban az az elv, hogy mindenkor a másik, a beteg, a szenvedő ember autonómiájának a növelésén kell munkálkodnia. [.. .] IV. Orvosi segítségnyújtás az élet határain Könyve utolsó fejezetében Malherbe a mai orvostudomány etikai téren legjelentősebb nagy kérdéseit elemzi az általa kimunkált eszközökkel. Ezek az elemzések gondosan kidolgozottak, azonban nem tárgyalom őket részletezően, mert a fentebb áttekintett gondolati instrumentárium alkalmasságát és alkalmazását illusztrálják inkább, semmint hogy alapvetően újat adjanak már hozzá. Ez a fejezet újra elemzi a megtermékenyítés problémáit, hangsúlyozza az ember megszületésének organikus, pszichikai és szimbolikus dimenzióit, és az autonómia elvéből következően súlyosan kifogásolja mindazon megtermékenyítési próbálkozásokat, ill. eljárásokat, amelyekben a házaspáron kívüli harmadik is részt vesz. Az ilyen eljárásokban az ember eszközzé süllyed, holott az autonómiafogalom azt is tartalmazza, hogy az ember soha nem válhat eszközzé, hanem mindig csak cél lehet. Megállapítja viszont, hogy az organikusan terméketlen ember is teljes értékű szülő lehet a szimbolikus dimenzióban (örökbe fogadó szülők). Az orvostudománynak nem lehet feladata, hogy egyes kívánságok teljesíthetetlenségét elleplezze, és a nem gyógyító beavatkozások terén pótlékot, a tényleges helyzetet leplező szolgáltatásokat nyújtson, hanem igazi segítséget kell nyújtania, a határok megismertetésével és elfogadtatásával. Igen fontos a magzati élet kérdésének az elemzése a tanulmányban. Bátran szembenéz azzal a ténnyel, hogy a megtermékenyített petesejt, a zigóta még nem egyén (individuum), és az embrió, aki már egyén, még nem személy (Person). Azonban az új lény a fogantatástól kezdődően ember, „magamfajta" (Meines-gleich), és ezért a fogantatástól kezdődően különleges figyelemmel és gondossággal kell felé fordulnunk. Az emberi életnek a méhen belüli megszakításáról is kimutatja, hogy nem növeli, hanem csökkenti, sérti a műveletben részt vevő minden érintettnek az autonómiáját, tehát erkölcsi értelemben véve elutasítandó cselekedet. A halálról szólva felfigyel arra a körülményre, hogy ez az orvosnál kétszeres súllyal jelentkezik. Kudarc, mert az orvoslás célja a szenvedés és a halál elleni küzdelem, és egyben az orvos saját halandóságára is figyelmeztet. Az orvostudomány fejlődése következtében azonban elmosódóban van az élet végének a határa. Az intenzív osztályokról tíz beteg közül hét már élve kerül ki, olyanok, akik korábban nem élték volna túl súlyos betegségüket. Az élet végén a medicina három csapdalehetőséggel szembesül: az eutanáziával, amely lerövidíti az életet, a terápiás túlbuzgósággal, amely az életből valójában már eltávozotton kísérel meg gyógyító beavatkozásokat elvégezni, és végül a kommunikációs csapdalehetőséggel, hogy a beteg előtt letagadja a betegség súlyosságát, a vég elkerülhetetlen és gyors közeledtét, meggátolva őt abban, hogy méltóképpen szembenézhessen helyzetével és a belőle fakadó feladatokkal és kötelességekkel. Mind a három ténykedés az autonómia csökkenésével jár. Az igazi, a nem képmutató, a nem megtévesztő párbeszéd, a dialógus a gyógykezelő és a beteg között az élet utolsó pillanatáig igen jelentős és valódi segítség mind a betegnek, mind a környezetének. A fájdalmakkal kísért súlyos betegségekben a fájdalomcsillapítás komoly segítséget jelent, de az orvos nem feledkezhet meg arról, hogy a fájdalom és a szenvedés nem azonos. A fájdalom az organikus dimenzióban jelentkezik, a szenvedés viszont egzisztenciális, metafizikus kín. A könyv szép és megszívlelendő zárógondolata, hogy azért kell küzdenünk, hogy a medicina azzá a művészetté váljon, amely mindenkor segítségünkre van, bármi érje is testünket, hogy a halálunk pillanatáig emberhez méltóan élhessünk. Jean-Francois Malherbe könyve nagyon hasznos, tartalmas és lebilincselően érdekes olvasmány. Műfaját tekintve inkább esszének tekinthető, a francia esszéirodalom minden erényével és színével. Tanulmányom kísérlet: célja Jean-Francois Malherbe műve legfontosabb megállapításainak a bemutatása volt. Az eredeti mű esszéjellege azonban azt is jelenti, hogy minden mondata szellemes, színes, minden megjegyzése továbbgondolásra késztet, szembeállít a megszokott szemléletmódunkkal és belénk rögződött véleményekkel, előítéletekkel, minden bekezdése tele van izgalmas fordulatokkal, és mindez az olvasót arra készteti, hogy lelkesen végigkísérje a szerzőt, a témáját bejáró és bemutató, fordulatokban és meglepetésekben gazdag úton.
Magyar Katolikus Püspöki Kar (1993. szeptember 23.) AZ ERKÖLCSI ÉRTÉKEK JELENTŐSÉGE A POLITIKAI ÉLETBEN Az utóbbi időben élesek a viták hazánk jövőjének alakításáról. Az ország súlyos gazdasági nehézségekkel küzd, amelyeket az elmúlt rendszerben felhalmozott adósság, a világgazdaságban bekövetkezett visszaesés, a keleti piacok elvesztése , az elmaradott termelői rendszer és több más tényező okoz. Mindezek nagy terhet rónak mindnyájunkra. Az új demokratikus társadalmi rend kiépítése sokféle feszültséget is eredményezett a különböző politikai csoportok között. Sokkal fájóbb azonban a mélyülő erkölcsi válság. Ennek jelei többek között a házasság és család értékeinek céltudatos rombolása, az iskolai hitoktatás és az egyházi iskolák igazságtalan támadása és hátrányos megkülönböztetése, sokak elszegényedése, mások tisztességtelen meggazdagodása, az erőszak és a pornográfia terjesztése, a bűnözés és a korrupció terjedése, ugyanakkor az igazmondás, a lelkiismeretesség, az önzetlenség, a becsületesség és a szavahihetőség romlása. A demokratikus társadalomban a különböző pártok saját elgondolásaik szerint keresik a kiutat a válságból. A politikai erőknek azonban kötelessége, hogy a jövő építésében mindig az egész nemzet erkölcsi és anyagi javát szolgálják, és ne a maguk csoportjának vagy pártjának hatalmi és anyagi érdekeit keressék. Kifejezetten károsnak tartjuk a demagóg ígérgetést, a rossz hangulat tudatos keltését, mások rosszindulatú lejáratását. Felhívjuk a hívő keresztények figyelmét, hogy jövőnk alakításáért mindannyian felelősek vagyunk. Megengedhetetlen, hogy – közreműködésünkkel és szavazatunkkal vagy éppen közömbösségünkkel és távolmaradásunkkal – olyan politikai vezetés alakuljon ki, amely nem kellően biztosítja a többségében keresztény magyar társadalom vallási jogait. A keresztény értékek nem öncélúak, hanem mindenkor hozzájárulnak az ország erkölcsi, gazdasági felemelkedéséhez és nemzetközi megbecsüléséhez.
ÉLNI – ÉLET ÉS HALÁL REMÉNYÉVEL Az eutanázia kérdése legutóbb a Hollandiában hozott törvény miatt az érdeklődés középpontjába került. Ön, aki évtizedek óta pszichológusként dolgozik haldoklók mellett, miként vélekedik az eutanáziáról, annak aktív és passzív változatáról? – Nem vagyok az aktív eutanázia híve, sőt teljes mértekben elutasítom. Ugyanakkor be kell vallanom, magam is többször gyakoroltam részben. Egy orvoscsoport, egy team tagjaként, amikor úgy láttuk, a betegnek – főként gyerekeknek – olyan mértékű a szenvedése, hogy az már elviselhetetlen a számukra. Rendkívüli módon szenvedett a család is; életre szóló pszichés sérülést okozhat nap nap után látni a pokoli kínokat. Az orvosok pedig a tehetetlenségtől szenvedtek. Ilyen esetekben határoztunk úgy – ahogyan mondani szoktuk–: nem sajnáljuk a morfiumot. Ez részben aktív eutanázia, kissé magunk előtt is elfeledve, de kimondtuk a döntést. Ez nem jelentette, hogy egyetlen adagban adtuk be a végzetes dózist. Talán furcsa, hogy többes számot használok, de mindannyian ott álltunk a betegágynál, s gyakorta én harcoltam leginkább ezért a megoldásért; én, a pszichológus, aki a legközelebbi kapcsolatban álltam a családdal, a hozzátartozókkal, s láttam az iszonyatos szenvedést és kétségbeesést. A fájdalom egy bizonyos fokon túl rombolja a személyiséget. Pusztítja a testet és a lelket. A döntési helyzetekben újra meg újra föltettem magamnak a kérdést: a gyöngeségemet jelzi, hogy nem tudom nézni az iszonyatos szenvedést, s azért szavazok a morfium fokozott használatára? A borotvaélen táncoló, kissé rejtett, kissé aktív eutanáziára? Hol a határ? Amikor az eutanáziáról beszélünk, tulajdonképpen mindig a határokról is beszélünk. A morfium használatával kapcsolatban kétféle fölfogással találkozhatunk: az egyik szerint rövidíti az életet, mert gátlóan hat a légzésközpontra, a keringési rendszerre stb. Más vélemények szerint jól adagolva meghosszabbítja az életet. A kínlódás az egész személyiségre hat, nem csak a keringésre, légzésre, étvágyra, alvásra stb., továbbá a beteg pánikba eshet a fájdalomtól. Szorong, fél, halálfélelme annyira felerősödhet, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. A pokol köreit járja óriási fájdalommal, tiszta vagy időnként elhomályosuló és olykor föltisztuló tudattal. Ha morfiumadagokkal megszüntetjük szorongását és félelmét, akkor várhatóan meghosszabbítjuk az életét. Pszichológiai és immunológiai kísérletek bizonyítják, hogy a szorongás és a félelem milyen erősen hat az immunrendszerre, s ezen keresztül szinte perceken belül az ember szomatikus állapotára. Ennek ismeretében gondoljuk meg, hogy az említett pokoli kör mit jelent a betegnek és a családnak. Mit teszünk végül is, amikor kisebb vagy nagyobb adagokban beadjuk a morfiumot? (Természetesen nem az olyan mértékű adagról beszélek, amely megszünteti az életet, hiszen ez volna valóban aktív eutanázia. Egyes esetekben ezt is el kell fogadnom.) Aki ott áll a betegágy mellett, és tudja, hogy a betegség már a visszafordíthatatlan szakaszba ért, az értelmetlen és mérhetetlen szenvedést egy kis gyógyszer-túladagolással meg tudja szüntetni. Más az elmélet, és más a valóság. . . Mit tesz, mit tehet az ember ilyen helyzetben? Másféle aktívnak nevezett eutanáziát nem tudok elfogadni, pedig sokféle van. A Hospice-mozgalom, amelyben Ön dolgozik, milyen fölfogást képvisel a halállal, a halál elfogadásával kapcsolatban? – A Hospice, a haldoklók ellátására létrejött mozgalom a halált az élet szerves részének tekinti. A Hospice-elmélet és -gyakorlat az, hogy a halált természetes folyamatában kell fogadni. Nem siettetjük a halál időpontját, de nem is távolítjuk el. Azzal azonban, ha csillapítjuk a fájdalmat, esetleg egy kissé közelebb hozzuk a halál időpontját, vagy éppen megfordítva. Célkitűzésünk ma már megvalósítható: a fájdalom csillapítása tiszta tudat mellett. Általános gyakorlat viszont a kábítás. Csakhogy fölmerül egy kérdés: ha elfogadjuk, hogy a psziché a testtől függetlenül képes létezni, akkor vajon mi történik, ha a fájdalomcsillapítással kábítottam a beteget, a tudatot, s így segítettem át a pszichét azon a határon, amit halálnak nevezünk? Utána vajon mi lesz vele? Nem lesz-e ezáltal akkor nehezebb neki? A pszichológus ezen a határvonalon áll, feszültségben az orvos képviselte szempontokkal, a társadalommal, az eszközök adta lehetőségekkel. Dr. Hegedűs Katalin, aki a Hospice-ban velünk dolgozik, éppen az eutanázia kérdésével foglalkozik, s értékes előadásokat tart erről, saját orvosetikai munkájával egyeztetve tapasztalatait, nézeteit. Harminc esztendeje figyelem: mi történik a testtel a halál közelében. Milyen a test és a lélek kapcsolata? Hogyan válnak szét a halállal? A szenvedés minden ember életében lehet jótékony hatású is. Egy bizonyos határon túl – és ismét csak határokról beszélünk – már rombolja a személyiséget. – Régebben, az ókorban és a középkorban a szenvedéstűrést a személyiség pozitívumának tartották. Ez így is van. A szenvedés elfogadása és tűrése részben a szocializációtól függ. Századunk fél a szenvedéstől. Nevetséges és ugyanakkor elszomorító, hogy a legkisebb fájdalmat azonnal gyógyszerekkel igyekszünk enyhíteni. A szenvedés segíti a személyiség kiteljesedését, de van egy határ, amelyen túl a szenvedés már rombolja a személyiséget. A túl nagy szenvedést nem mindenki tudja elviselni. Az egyház hosszú ideig úgy tekintette a szenvedést, mint Krisztus szenvedésében való részvételt. A szenvedés hozzásegíthet az engesztelődéshez is. Az egyház álláspontját 1957-ben XII. Piusz pápa így fogalmazta meg: a fájdalom, ha az emberi méltóságot csökkenti, akkor a lelket rombolja. Ilyen esetben szüntetni kell a fájdalmat. A Hittani Kongregáció 1980-ban kimondta – s ezzel az eutanázia-kérdés lényegét érintjük –, hogy az embernek joga van a technicizálástól mentes természetes halálhoz. Az orvostudomány és a polgári jog ezt nevezi passzív eutanáziának, mert ilyen esetekben nem veszik igénybe az élet meghosszabbítására alkalmas eszközöket. Ha pedig az orvos önként kapcsolja ki a készüléket, ez az aktív eutanázia egy formája. Megértem az orvost, vállalja az elviselhetetlenül nehéz döntés felelősségét. Mikor például a tudat végleg elveszett (néma EEG), a vegetáló testet mesterségesen éltetjük, mit lehet, s mit kell tenni? Hogy ez mit jelent, csak az tudhatja, aki látott – élőhalottakat. Hallatlanul bölcs az egyház, amikor azt mondja: ha a szokásoktól eltérő vagy akár a szokásos és a rendkívüli eszközök túlságosan költségesek; alkalmazásuk szenvedéssel jár; gyötrelmet okoz ezáltal a betegnek; az emberi méltóság csökkenését, és a lélek romlását, akkor joga van a betegnek és a környezetének is erről lemondani. Ez a passzív eutanázia elfogadását jelenti az egyház részéről. Szerkesztőségi jegyzet A Hittani Kongregáció („Iura et bona'' kezdetű)
nyilatkozata az eutanáziáról 1980. máj. 5-i keltezéssel jelent meg.
(Francia szövege: La Documentation Catholique, 1980. júl. 20. n. 1790.) –
Idézzük itt a Katolikus Egyház Katekizmusa erre vonatkozó néhány pontját. 2277. Bármilyen indítékkal és eszközzel végzik, a közvetlen eutanázia abban áll, hogy véget vetnek a fogyatékos, beteg vagy haldokló személyek életének. Ez erkölcsileg elfogadhatatlan. Így az olyan tett vagy mulasztás, amely – önmagában vagy a szándékban – halált idéz elő azért, hogy megszüntesse a fájdalmat, gyilkosságnak számít, amely súlyosan ellenkezik az emberi személy méltóságával és Teremtője, az élő Isten tiszteletével. Az ítélet tévedése, amelybe valaki jóhiszeműen beleeshet, nem változtatja meg a gyilkos lett természetét, tehát mindig tilos és kizárandó. 2278. A terhes, veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményhez képest aránytalan orvosi eljárás (kezelés) beszüntetése jogos lehet. Ez a „mindenáron való gyógyítás" visszautasítása. Így nem akarják előidézni a halált, hanem elfogadják, hogy nem tudják megakadályozni. A döntéseket a betegnek kell meghoznia, ha megvan a hozzáértése és képes rá, ellenkező esetben a törvény által erre jogosultak döntenek, mindig tiszteletben tartva a beteg ésszerű akaratát és jogos érdekeit. 2279. Még ha a halál egészen közelinek tekinthető is, nem megengedett a beteg személynek kijáró normális gondozás beszüntetése. A fájdalomcsillapítók használata, hogy enyhítsék a haldokló szenvedéseit, még azzal a kockázattal is, hogy megrövidítik napjait, erkölcsileg összhangban lehet az emberi személv méltóságával, ha nem akarják a halált, sem mint célt, sem mint eszközt, hanem egyszerűen csak előre látják és eltűrik, mint kikerülhetetlent. A pillanatnyilag fájdalomcsillapító (tüneti) kezelés az önzetlen szeretet kiváltságos formája lehet, ezért szorgalmazni kell. Most esett először szó a beteg döntéséről, döntési lehetőségeiről. Mennyiben és mikor lehet, illetve kell figyelembe venni ezt? – Az említett dokumentumokból következik, hogy a betegnek joga van kérni a szenvedés enyhítését, ezáltal a passzív eutanázia alkalmazását. De vajon tudja-e, amikor ezt megteszi, hogy valóban a halál előtt áll? Tudja-e a beteg pontosan, mit jelent ezen eszközök használata, amíg nincs kellően felvilágosítva? Nem dönthet arról, amit nem ismer. Ráadásul a fájdalom befolyásolja a döntési képességet. Egyes országokban eutanázia-nyilatkozatot tehetnek az emberek. Erre főként Amerika jó példa. Vajon a nyilatkozattevők rendelkeznek-e a döntéshez szükséges felelősséggel és információkkal? – Minden passzív eutanázia-nyilatkozatot – mert hiszen erről van szó – ép elmével, egészségesen szoktak adni, tanúk jelenlétében, s később, az adott helyzetben két orvos, egymástól függetlenül, a beteg reménytelen állapota alapján ítéli meg az alkalmazását. Egyes föltevések szerint ez a passzívnak nevezett eutanázia aktívnak tekinthető, mert amikor valamit nem fogadok el, azzal megszüntetem az életet. Igen fontos a betegség visszafordíthatatlanságának megállapítása, hiszen kerülhetünk nagy fájdalommal járó életveszélyes helyzetbe, azonban még gyógyíthatók vagyunk. A magyar polgári jog úgy fogalmaz: az élet joga mindenkié, és arról nem mondhat le sem a beteg, sem az orvos. Tehát elutasítja a passzív és aktív eutanáziát egyaránt. Az orvosokat emellett köti az orvosi etika és eskü. Mit tegyen az orvos, amikor például a beteg folyamatosan vérzik, mert mondjuk, bélrendszeri áttételes rákos betegsége következtében már ebbe az állapotba került? Az orvos vért ad, mert az előírások mellett nem engedheti, hogy a beteg kivérezzen. Amikor pedig egyértelmű, hogy már visszafordíthatatlan az állapota. Gyógyítani nem lehet, és erősen szenved. Két-három napig folyamatosan kapja a vért, miközben más gyógyítható betegek kezelésére talán nem jut elegendő vér. (Komoly nehézségekkel küzd a véradás terén az egészségügy.) A család, amely nem tudja elfogadni a halál tényét, könyörög az orvosnak, hogy hosszabbítsa meg a beteg életét, miközben a beteg azért könyörög az orvosnak, hogy fejeződjék be a szenvedése, mert már nem bírja tovább. Ilyen dilemmával is szembe kell nézni. Mit tegyen az orvos a társadalom, az orvosi, a jogi normák, a beteg és a család szorításában? Mindebből látható, milyen nehéz a haldoklók körül végzett munka. A Hospice-on belül nekem ezen szempontok összefogása, kiegyenlítése, megértetése és elfogadtatása a feladatom. Magyarországon jogi és egyéb szabályozás nélkül, de végül is egyaránt alkalmazzák az aktív és a passzív eutanáziát, anélkül hogy a beteg és a család tudna róla. Roppant körültekintően történik, amit az is mutat, hogy nemigen fordul, fordult elő ezzel kapcsolatos konfliktus. A döntő probléma az, hogy nálunk rendszeresen, Nyugaton többnyire elmarad a beteg döntése. Mint szélsőséget említem, hogy Belgiumban például a beteg döntésére támaszkodnak, amikor az aktív eutanáziát oly módon alkalmazzák, hogy a beteg kívánságára az orvos akkora adag altatót tesz az asztalra, amely átsegítheti a halálon, de ő maga dönti el, hogy végül is beveszi-e vagy sem. Ez tulajdonképpen az öngyilkosság segítése. A döntést mégiscsak az orvos vállalja, hiszen amikor a betegnek fölteszi a kérdést, hogy odaadja-e a gyógyszeradagot, ezzel súlyos elhatározást hoz. – Igen, hiszen az orvosnak kell megítélnie a beteg állapotát, s azt, elég tiszta-e a tudata ahhoz, hogy a kérdést föltegye neki. A beteg, ha végső stádiumban van, esetleg meg akar valósítani az életből még valamit: még van egy föl nem dolgozott gondja, még valakivel találkozni akar, még életgyónást szeretne végezni. Jobban vagy kevésbé szenvedve, de még élni akar. Máskor siettetné a halált. Meg kell találni a módjait annak, hogyan, mikor és milyen körülmények között lehet közölni a beteggel az állapotát, hogy dönteni tudjon. A jogrendszernek, a polgári és büntetőjognak, az orvosetikának is rögzítenie kell, kellene a beteg ember jogait, ám ezt csak akkor tudja érvényesíteni, ha megismertetjük betegsége folyamatával. Ennek az útjait kell nemzetközileg és idehaza is megkeresnünk. Igen nehéz közölni a beteggel, ha állapota gyógyíthatatlan, hiszen figyelembe kell venni egész személyiségét, pillanatnyi tudatállapotát, a halálhoz való viszonyát, hitbeli meggyőződését. Mindez igen komoly pszichológiai problémákat vet föl. Súlyos döntés a családtagoké is, ha aláírják a nyilatkozatot, amelyben nem kívánják hozzátartozójuk szenvedéseinek fölösleges meghosszabbítását. Úgy gondolom, ha irgalomból, szeretetből döntöttem, még ha helytelenül is, azt tettem, amit embernek meg lehet tennie. A döntést meghatározó szándék nagyon fontos, s ezt a szubjektív mozzanatot objektivizálja két szakember – két orvos – egymástól független szakvéleménye. Tudniillik, hogy segíteni az emberhez méltó életet már nem lehet. És Isten előtt? Úgy tudjuk, Isten mindenütt jelenvaló. Végső soron tehát övé a döntés: az orvoson, rajtam keresztül. Az orvos maga is Isten kezében van. De ez nem jelentheti saját felelősségünk áthárítását Istenre. Igyekeznünk kell a szeretet, az igazság szellemében az isteni törvényekhez igazodni – legjobb képességünk szerint. Ez a mi valódi felelősségünk. El kell számolnom lelkiismeretemmel, s döntésemnek ugyanakkor meg kell egyeznie az orvosi etika, a jog, a társadalom, a beteg és a család követelményeivel. Éppen azért, mert a határok esetlegesek, sokan félnek az eutanáziával való visszaélés lehetőségétől. – A társadalom esetleg attól fél, hogy az orvos olyannyira megtesz mindent, hogy már az élet meghosszabbításával él vissza. Mindig arra a reményre kell gondolnunk, amit saját tapasztalatom is igazol. Amikor harminc évvel ezelőtt pszichológusként haldoklókkal kezdtem foglalkozni, a leukémia egyértelműen gyógyíthatatlan betegség volt, igen rövid lefutással. Az orvosok a reménytelen helyzetben is mindent megtettek. A leukémia ma már nagyrészt gyógyítható. Kérdés azonban, hogy a hippokratészi esküben szereplő az orvos köteles mindent megtenni az élet meghosszabbítása érdekében kitétel mire vonatkozik? A betegségnek mely szakaszára? A gyógyítható vagy visszafordítható stádiumra? Az orvostársadalmat kötelezi a hippokratészi eskünek a visszafordíthatatlan szakaszban való mindenkori betartása, pedig a szöveg az ókori tudás alapján a visszafordítható, a gyógyítható szakaszra vonatkoztatható. Ugyanis a hippokratészi mű ötven kötetében egyszer sem fordul elő – állítják a Hippokratész-kutatók –, hogy a haldokló betegnél teszek meg reménytelenül is mindent. Ellenkezőleg: „Ha valakit a betegség már hatalmába kerített, ahhoz nem szabad hozzányúlni". Ezt is meg kellene gondolnunk. Mekkora biztonsággal állapítható meg, hogy valaki a terminális, tehát a betegség visszafordíthatatlan szakaszában van-e, amikor az Ön által elmondott szempontokat mérlegelni kell? – A Hospice-munka során sokak között három olyan betegünk van, akinek az esetében beszüntették a kezelést, mert állapotukat a vizsgálati tények alapján visszafordíthatatlannak ítélték. Azóta egy esztendő telt, el, s mindhárman életben vannak. A nemzetközi felmerések szerint igen nehezen határozható meg, a betegség végső stádiumában mennyi idő van még hátra. Negyvenhat százalékos pontossággal tudják az orvosok a halál várható idejét megközelítően hetekben, hónapokban, években megítélni. Mindig előfordulnak azonban rendkívüli esetek. Az orvostudománynak vannak határai, s olykor az emberi szervezet váratlan reakcióra képes. A pszichés tényezőknek igen nagy szerepük van ebben. Miután megszüntetik már az aktív kezelést – amely gyakorta nagy szenvedéssel jár –, a beteg esetleg pszichésen vagy élettani szempontból is „levegőhöz" jut, élni kezd, s ez az életöröm, élni akarás élteti tovább, vagy nem tud meghalni, mert valamit még meg akar oldani. Mindez azt mutatja, hogy a pszichés tényezők döntően befolyásolják a hátralévő idő hosszúságát, amely orvosi szempontból pontosan nem meghatározható. Az orvosok ezért még inkább nehéz helyzetben vannak, hiszen a társadalom, a hozzátartozók az ilyen rendkívüli esetekre hivatkoznak, s ennek elősegítését várják a gyógyítóktól, akik pedig ekkor már szinte semmit nem tehetnek. A beteg tudatos vagy nem tudatos viszonyulása a halálhoz rövidítheti vagy hosszabbíthatja az életét. Egy másik szempontra is föl kell hívnom a figyelmet. Ismert a szomorú tény, hogy Magyarország a rákos megbetegedések, az öngyilkosságok, a negyven-ötven év közötti férfiak szív- és keringési betegségeinek számát tekintve a legrosszabb helyen áll Európában. Legnehezebb a daganatos betegségekben szenvedők halálhoz vezető útja, ezért elsősorban velük foglalkozunk. El lehet-e fogadni a halál gondolatát? Ma, negyvenévesen ott tartok, hogy tudom, egyszer nekem is meg kell halnom. Tudom, ám mégis elképzelhetetlen a magam számára saját halálom. Tudom, ám úgy élem meg, mintha kimaradhatnék belőle. – Először is külön kell választanunk a halál és a meghalás tényét. Nem pusztán a halál okozhat rettenetet, ma már sokan inkább a hozzá vezető úttól félnek. Technicizálódott társadalmunk robbanásszerű fejlődése, az életet meghosszabbítani képes eszközök túlságosan nagy terhet rónak ránk. Még nem tudunk megfelelőképpen bánni velük. Olyan társadalomban nőttünk föl, amely nem tanított meg a halál elfogadására, s nem éltük meg vele kapcsolatban a más kultúrkörökben természetes élményeket. Szókratész azt mondja: filozofálni annyi, mint halni tanulni. Búcsúbeszédében pedig így fogalmaz: meghalni tudni annyi, mini élni tudni. Az ókor és a középkor a maga természetességével fogadja a halált, s Keleten ma is, számunkra elképzelhetetlen módon, természetes a halál gondolata. A pusztító technokrata civilizáció elhárította magától a halállal való szembesülést. A tudattalan nem ismeri a halált. Éppen ezért igen nehezen élhetem meg tudati szinten a saját halálomat, különösen, ha a társadalom nem segít ebben, kisgyerekkortól nem nevelnek arra, hogy a halál az élet, a lét természetes része. A paraszti életformában ma is elfogadottabb a halál. Vetés, szántás, aratás, állatok születése, kimúlása, megölése sokkal közelebb hozza, természetessé teszi az elmúlást. Ha elfogadjuk, hogy a tudattalan nem ismeri a halált, föl kell tennünk a kérdést: vajon nem az-e az oka ennek, hogy a tudattalan tudja: a psziché nem hal meg? A halál csak a testet érinti. Arra azonban testestül kell fölkészülni, hogy a lélek egyszer a testtől függetlenül fog élni. Nagyon fontos volna pszichológiai és filozófiai szempontból végiggondolni mindezt. A hit elveszítése ugyancsak rontja a halálhoz való viszonyunkat. Manapság nagyon sok a vasárnapi hívő. Hiányzik a hit ereje, amely átsegíthet a nehéz helyzeteken. A ma élők többsége ateista, materialista szellemben nevelkedett. Rettegnek a haláltól, mert a halálban a totális megsemmisülést látják. – Effajta szemlélet ugyancsak elidegenít a haláltól. Ahol gyöngül a hitélet – és Magyarországon is bekövetkezett ez –, előtérbe kerül az epikuroszi gondolat, amely az élet teljességét a pillanatnyi örömökben látja. Ha a hit és a filozófia nem segít bennünket, háttérbe szorul a test és a lélek dualizmusa. Ránk szűkül az élet, s ha kizárólag ebből a beszorítottságból tekintünk a világra, a szűk kereteket szűk tartalommal töltjük ki. Ha megmarad bennünk a mostani életünkön túlmutató felelősség, másként tekintünk itt végzett dolgainkra, s létünk nagyobb távlatot kap. A mindennapi életritmus fölgyorsulása a pánikhangulat eluralkodását jelzi? – Kultúrkörünkre igen jellemző ez a magatartás. Ha valaki az élet teljességét a szűk ketreccel azonosítja, akkor beszorítottságában tombolni kezd. Azt mondja Jung: ha az ember valamennyi reményét visszavonja a kozmoszból, olyan magányossá válik, hogy képtelen önmagát elviselni. Ha nem hiszek Istenben, ha nem épülök bele a mindenségbe, és a mindenséget nem építem önmagamba, akkor a személyiség az elviselhetetlenségig beszűkül. Ezért tombol a fiatalság, amely nem kap értelmes, távlatokat adó életcélt. Hogyan éljünk hát, hogy valóban élni és halni tudjunk? – Éljünk haláltudattal, de nem halálfélelemmel. Ezáltal a személyiség fejlődése elmélyültebbé válik. Ha úgy végezzük dolgainkat, hogy tudjuk, meghalunk, akkor függetlenedhetünk az értelmetlen anyagi, materiális hajszától. Ha haláltudattal élünk, magasabb rendűvé válik az életünk. Jobban tudunk örülni az örülnivalónak, s a szenvedésekről, bajokról tudjuk, hogy mulandók. Más lesz kapcsolatunk a családunkkal, az emberekkel, a társadalommal. Életünk részévé válik az abszolút megközelítése, mert az élet és a halál az abszolútumra irányul. Ezért szoktam mondani az ismert könyv címével: „Magasabbra a tetőt, ácsok!" Éljünk haláltudattal! Ez nem sikerülhet egyik napról a másikra. Erőfeszítést követel tőlünk, mint ahogyan erőfeszítésre van szükség ahhoz is, hogy a társadalom tudata is ilyen irányba formálódjon. Sokat tanulok a betegektől. Mindennap ott vagyok mellettük, szüntelenül gondolok a halálra, ezáltal az életemre. Szomorú, ha valaki csak a halál közeledtével képes áttekinteni az életét. Minden megváltozik abban a pillanatban: az ürességek, az önzések, a fölösleges dolgok, a tévutak egyszeriben reflektorfénybe kerülnek. Szeretteink, barátaink halála tükröt tart az itt maradottaknak: az elmúlás tudatával élve értékesebbé, szebbé tehetjük az életünket.
FONTOS KIADÓI KÖZLEMÉNYEK Nyomatékosan kérjük kedves Olvasóinkat, hogy e számunk vételekor rögtön, még mielőtt a borítékot eldobnák, nézzék meg, milyen évszám szerepel címzésükben. Ha az évszám 93 (vagyis 1993), és a folyóiratot a jövőben is szeretnék kapni, hamarosan kapcsolatba kell lépniük a budapesti szerkesztőséggel és kiadóhivatallal. (Tehát ne Kecskemétre, hanem Budapestre írjanak.) A címzésben szereplő kódok betűjének értelme a 845. oldalon található. Hogyan lehet, ill. kell kapcsolatba lépni a folyóirat budapesti központjával? – Kivétel nélkül minden magyarországi olvasónk (azok is, akiktől forint-hozzájárulást nem várunk) befizetési csekket talál jelen számunkban. Az általunk javasolt hozzájárulási összeg 1994-re 550 forint. Aki a hozzájárulását befizeti (és kérjük, tegye meg minél hamarabb), annak számára a lap folyamatos küldését biztosítjuk. (Kívánatos, hogy minden befizetéskor a Szelvény hátlapjára vezessük rá, mire fizetünk, a feladó nevét pedig olvashatóan írjuk.) Aki a befizetési lapot személyesen nem használja fel, az esetleg ajánlja barátjának vagy ismerősének, hogy a lap igénybevételével rendelje meg magának folyóiratunkat. – 931 jelzésű olvasóinknak hamarosan küldünk miseintenciókat. – A 93A és 93K jelzésű olvasóink a folyóirat legutolsó számának 559. oldalán már olvashatták a nekik szóló felhívást. Ez továbbra is érvényes azokra, akiktől még nem kaptunk választ. Akik pedig válaszukban a hozzájárulás befizetését helyezték kilátásba, azokat kérjük, használják fel a mellékelt csekket. – Nyugati olvasóinknak schillingre, illetve német márkára szóló befizetési lapot mellékelünk. (Ha esetleg nem kapják, nem találják meg, kérjük, írjanak budapesti címünkre.) A hozzájárulás javasolt összegét a hátsó belső borítólapon olvashatják. A minél hamarabb történő befizetéssel ők is megteszik a fentebb megfogalmazott kapcsolatfelvételt lapunk budapesti központjával. Előre is köszönjük Olvasóink szíves érdeklődését és kiadói teendőinket segítő együttműködését. Kívánjuk, hogy lapunkat haszonnal és örömmel olvassák.
Szentmártoni Mihály A SZENVEDÉSRE NINCS SZAVUNK A szenvedés embersorsunk kikerülhetetlen velejárója. Igyekszünk könnyíteni saját és mások szenvedésén, orvostudomány és segítőszolgálatok tekintik elsődleges feladatuknak a betegség gyógyítását, filozófia, tudományok és vallások próbálnak magyarázatot adni a szenvedés eredetére. De mindannyiunk életében bekövetkezik egy pillanat, amikor magunkra maradunk szenvedésünkben, és ekkor nincs más megoldás, mint hogy szembenézzünk vele, elfogadjuk, és emberségünk kiteljesedésére felhasználjuk. I. A szenvedés elfogadása A szenvedés összetett élmény, amelyet leginkább testi fájdalom vált ki, de amelyet növel a lelki elbizonytalanodás, félelem és pánik. Tulajdonképpen háromfajta szenvedést különböztethetünk meg. A testi fájdalom egyenesen az érzékek közvetítése révén lép be tudatunkba és válik szenvedéssé; a szűkebb értelemben vett szenvedés a testi fájdalom szavak és képzetek által felfokozott formája, amely úgy jelenik meg tudatunkban, mint emberségünk, testi-lelki épségünk megcsorbítása; végül beszélhetünk lelki fájdalomról is, amely jellegzetesen emberi jelenség, és elsősorban szimbolikus jelentőséggel bír, pl. szenvedünk egy szeretett személy elveszítése miatt. Amikor betegség okozta szenvedésről beszélünk, akkor ma leginkább a rákos megbetegedés jut eszünkbe, és a legtöbb lélektani kutatás is a rák okozta szenvedést tanulmányozza. A kérdés tulajdonképpen az, hogyan viszonyulunk saját szenvedésünkhöz. Minden embernek szükségszerűen állást kell foglalnia azzal a veszteséggel szemben, amely pszichikailag egy betegséghez fűződik. Alapvető feladat az önazonosság folytonosságának megőrzése, és e célból a psziché automatikusan elhárító mechanizmusok bevezetésével védekezik. A betegség egyes fázisaiban, a kórképtől egészen a közeledő vég megsejtéséig, megfigyelhetők jellegzetes magatartások, amelyek egyben visszatükrözik az egyén viszonyulását betegségéhez. Megemlítünk néhány leggyakoribb magatartást. Van, aki gyerekes függőségbe menekül az orvos és ápoló személyek irányában, akiket anyai vonásokkal ruház fel, és elvárja tőlük, hogy gondját viseljék, ápolják, talán dédelgessék. Az orvosoknak és orvostudománynak esetleg mágikus, mindenható képességekkel tulajdonít, és gyerekes bizalommal várja a csodát. Mások támadó viselkedésbe menekülnek, és önmagukat áldozatként mutatják be: úgy vélik, hallatlan igazságtalanság, tévedés áldozatává váltak, ezért mintegy megpróbálják kiveszekedni jogukat, hogy ismét egészségesek legyenek. Nemcsak az embereket vádolják és támadják, hanem Istent is, aki ilyen igazságtalanul bánt velük. Ismét mások racionalizálnak, azaz elemzik a betegség lefolyását, mintegy elkülönítve ily módon érzelmi viszonyulásukat a betegséghez, amely valamiképpen személyes jelleget ölt. Nemrégen olvashattuk egy ismert írónő vallomását, aki leírja, hogy miután megtudta kezelőorvosától, hogy rákja van, elhatározta, mindent megtud erről az alattomos módon testébe férkőzött ellenségről, nem hagyja magát leteperni, hanem felveszi vele a harcot. Ha a végén mégis ő maradna alul, akkor is megmarad neki az az elégtétel, hogy ellensége nem könnyen győzött. Ez az elkeseredett harc abból a titkolt reményből táplálkozik, hogy az így elfogadott betegséget le lehet győzni. Mindezek azonban csak ideiglenes megoldások. Ahogyan súlyosbodik a betegség, úgy növekszik a túlélést fenyegető veszély, és ez megmutatkozik egyre növekvő szorongásban, depresszióban, kétségbeesésben, és csak növeli a lelki szenvedést. A lélektani elhárítási mechanizmusok ekkor már nem bizonyulnak elégségesnek, hanem vallásos, transzcendens megoldások felé kell fordulni. Erről bővebben majd később szólunk. Ezúttal szeretnénk megemlíteni néhány lelkipásztori elvet az ilyen betegek lelki felemeléséhez, megerősítéséhez. A Katolikus Egyház Katekizmusa a betegek szentségének keretén belül foglalkozik a szenvedés kérdésével is. Így ír erről 1500. pontjában: „A betegség és a szenvedés mindig is a legsúlyosabb problémák közé tartozik, amely próbára teszi az emberi életet. A betegségben az ember megtapasztalja saját tehetetlenségét, határait és véges mivoltát. Minden betegség a halál valóságával szembesít bennünket." Mindebből arra akarunk következtetni, mennyire fontos, hogy az orvos, pap, családtagok elsősorban a betegre figyeljenek, és ne csak betegségére. Lelki életünk szempontjából itt az a fontos, hogy olyan értelmezést keressünk és találjunk betegségünkre, szenvedésünkre, amely Isten üdvtörténeti távlatába állítja azt. A pasztorálteológia a „remény visszaállításáról" beszél. Itt azonban elsősorban nem a feltétlen gyógyulás reményére gondolunk, hanem arra a reményre, amely az Istenbe vetett bizalomból táplálkozik. A betegség ugyanis szorongást idéz elő, önmagunkba való bezárkózást, ami egészen a kétségbeesésig és az Isten elleni lázadásig fokozódhat. Ezzel szemben az Istenhez forduló lélek a betegségben is megtalálja őt. Vagy még pontosabban: mivel Jézus azonosult emberi sorsunk minden tapasztalatával, a bűn kivételével, jelen van minden szenvedéseinkben is. Erre ugyanis nincs szavunk, de a szenvedés egyébként sem önthető szavakba: a Krisztusra, keresztjére szegezett tekintet több választ és vigaszt képes nyújtani minden emberi dadogásunknál. II. A szenvedés értelmezései Sokféleképpen viszonyulhatunk saját szenvedésünkhöz, és nem mindegyik értelmezési szint azonos értékű. 1. A szenvedés mint büntetés? – Sokszor lehet hallani, amikor betegség, szenvedés ér valakit, hogy így panaszkodik: „Miért büntet engem Isten, mivel érdemeltem ezt meg?" Más szóval, az ember saját szenvedését büntetés-, ill. bűnhődésként éli meg. Ez lehet üdvös magatartás, mert esetleg megtéréshez vezet, de legtöbb esetben elkeserít, mert mögötte a büntető Isten képe húzódhat meg, sőt az igazságtalan Isten képe, aki nem mindenkit büntet egyformán. Már az ószövetségi zsoltáros is panaszkodott, mennyire érthetetlen, hogy a bűnösnek jól megy a sora, miközben az igaz szenved. Jób könyve a példa rá: barátai nem képesek elhinni, hogy Jób igaz ember, ha ennyi szenvedés sújtja. 2. A szenvedés mint próbatétel? – Van, aki úgy értelmezi saját szenvedését, mint megpróbáltatást, mint hűségének, nagylelkűségének próbáját. Ismét Jóbra hivatkozhatunk: ő értelmezte így kezdetben szenvedését, de később ez kevésnek bizonyult. Megtörténhet ugyanis, hogy valaki öngyilkos lesz egy betegség, egy tragédia következtében, és ekkor felmerül a kérdés, vajon Isten rosszul számított volna, amikor túl nagy megpróbáltatást bocsátott valakire? Itt is hamis Isten-képről lehet szó, mintha Isten önkényesen szabná ki a szenvedéseket. 3. A szenvedés mint szerencsétlenség? – Vannak emberek, akik pesszimisták, mindenütt csak a saját kárukat látják, így a szenvedésben is: úgy vélik, ismét nekik jutott ki a rosszabb rész, véletlenül éppen rosszkor indultak útra, és ha netán egy kis szerencséjük lett volna, pl. negyedórával korábban indulnak, a baleset nem következett volna be. A háttérben meghúzódhat a „tehetetlen Isten" képe, aki nem lenne képes ellenőrizni minden eseményt, és így következik be a baj. 4. A természeti törvényekre való hivatkozás is lehet egy mód, hogy az ember szembenézzen saját szenvedésével. – Az ember elfogadja, hogy a szenvedés életünk elkerülhetetlen velejárója, beletörődik a sorsba, de titokban csodában bízik, és esetleg kiábrándul, ha az óhajtott csoda nem következik be. E magatartás azonban lényeges pozitív haladást jelent a korábbiakhoz viszonyítva, mivel magában foglalja azt a meggyőződést, hogy nem Isten a szenvedés okozója. 5. A beletörődés Isten akaratába szintén lehet válasz a szenvedésre. – Alapjában véve pozitív magatartás, mert elismeri Isten transzcendens voltát, de passzivitásba is sodorhat, mert az ember úgy érzi, hiába is próbálkozna értelmet adni szenvedésének, hiszen Isten útjai kifürkészhetetlenek, úgyhogy bizonyos fokú fatalizmus is becsúszhat e magatartásba. A kérdés az, mire helyezi a személy a hangsúlyt: a „beletörődésre" vagy pedig „Isten akaratára". 6. Van, aki úgy értelmezi saját szenvedését, hogy elfogadja emberi mivoltunk tökéletlenségét, amelynek a szenvedés szerves része, mint az áteredő bűn következménye. – Pozitív ebben az állásfoglalásban az, hogy a személy nem törődik bele a szenvedés által okozott korlátokba, hanem belátja, hogy azokon túl is van élet, teljesség, megelégedettség. Biztosan ismerünk olyan beteget, szenvedőt, aki szinte sugározza magából az optimizmust, nem panaszkodik, hanem mély lelki, szellemi életet él. Sok testi fogyatékos, baleset következtében mozgássérültté vált tornássza fel így magát igen magas lelki és szellemi szintre. 7. A személyi érettség hordozójaként is lehet a szenvedést értelmezni. – Az ember meg van róla győződve, hogy minden rossz valamire jó, így a szenvedés is lehet a lelki érettség eszköze. Ennek a magatartásnak a veszélye talán abban rejlik, hogy a személy túl sokat foglalkozik önmagával, és esetleg elzárkózhat másoktól. 8. A szenvedést lehet relativizálni. – Ez mint védekező magatartás az előbbinek az ellenkezője: az ember úgy hiszi, nem érdemes foglalkozni betegségével, szenvedésével, nem panaszkodik, nem keres segítséget, vigaszt, de nem is igen vannak tervei a jövőt illetően. Élete beszűkül. 9. A szenvedés lekicsinylése ennek további változata. – Az ember magáévá teszi azt a logikát, hogy „lehetne rosszabb is", saját szenvedését másokéhoz hasonlítja, és leszögezi, hogy mások többet szenvednek. Ezért lehet hálás a Gondviselésnek, de kétségbe vonhatja Isten igazságosságát is, miért bocsát egyesekre nagyobb szenvedést, mint másokra. 10. Az isteni terv távlatába ágyazott szenvedés már a lelki élet magasabb szintjét tükrözi vissza. – Az ember úgy véli, szenvedése titkos isteni áldásnak a jele. Nem firtatja szenvedésének értelmét, elfogadja Isten reá vonatkozó tervét. Ez csak akkor válna kétértelművé, ha szenvedését külön kiválasztottságának jeleként értelmezné, aminek következtében elveszítheti valóságérzetét. 11. A szenvedés iránti állásfoglalás legérettebb szintje az üdvösség távlata, vagyis amikor az ember szenvedését Jézus szenvedésével egyesíti, Szent Pál szellemében: megváltásunk árának járulékaként. – Ez történhet sokféle formában, amint ezt a szentek életéből ismerjük: pl. úgy, hogy önmagunkat teljesen Istennek szenteljük, hogy szenvedésünket felajánljuk másokért, vagy elégtételként a bűnökért, ill. a bűnösökért; a szenvedést megélhetjük tartós imaként is valamilyen kegyelem kiesdekléséért; stb. Mindehhez azonban szükséges, hogy az embernek Krisztus-központú lelki élete legyen. És pontosan ez az, amit még a szenvedés előtt kell kiépítenünk és begyakorolnunk: a hívő keresztény tudja, hogy élete a keresztség révén elválaszthatatlanul Krisztus életébe, halálába és feltámadásába oltódott be, ezért vallja Szent Pállal: semmi sem szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől. „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van." (Róm 8,38-39.) III. Szenvedés a halál árnyékában A halál valóság, amelyre azonban csak ritkán gondolunk. Papok és hitszónokok szívesen bélyegzik meg ezt a közömbösséget olyannyira, hogy egyes ateisták azzal vádolták az egyházat, hogy többet beszél a halálról, mint az életről. Néha talán igazuk van, hiszen az élet a természetes állapot, a halál pedig olyan valóság, amelynek tulajdonképpen nem kellene lennie, így bizonyos fokig érthető, hogy az emberi psziché elhárítja magától a halál gondolatát. Ezért bizonyos erőfeszítésre van szükségünk, hogy a halálról, mi több, saját halálunkról elmélkedjünk. A gondolat különösen nyomasztóvá válik, amikor halálos betegről, vagy éppen halálközelbe jutott szerettünkről van szó. Hogy keresztény módon tudjunk súlyos beteg mellé állni, hogy segítségére legyünk a halálra való felkészülésben, szükséges, hogy mi magunk is szembe merjünk nézni a halál gondolatával, hogy tisztázzunk magunkban egyes alapigazságokat. A halál pszichológiai elemzések tárgyává az utóbbi évtizedekben vált, amióta számos könyv jelent meg azok élményéről, akik visszatértek a „halál tornácáról", vagyis a klinikai halálból. Itt most nem célunk ezeknek az élményeknek elemzése; csak annyit jegyzünk meg, hogy ezek az emberek nem a halálból tértek vissza, mert onnan nincs visszatérés, hanem egy olyan pszichikai állapotból, amely megrendítően közel hozta őket a halálhoz. Amit tudunk és igyekszünk kifejteni, az az, hogy a halál gondolatát sokféleképpen lehet megközelíteni, és keresztény érettségünk szempontjából szükséges, hogy felkészüljünk rá. Ebben hasznos támpontokat nyújthatnak Elisabeth Kübler-Ross orvosnő elemzései, aki a gyógyíthatatlan betegek lelki világát tanulmányozta, és ennek alapján pszichikai stádiumokat dolgozott ki, amelyek egymást követően jelentkeznek a halál közeledtével. Megvizsgáljuk ezeket a fázisokat elsősorban lelkipásztori szempontból, de mint említettük, saját lelki nagykorúságunk szempontjából is: merünk-e a halálra gondolni? Amikor egy gyógyíthatatlan beteg először szembesül azzal a lehetőséggel, hogy belátható időn belül meghal, az első reakciója leginkább ennek elhárítása: „Nem igaz, nem lehet igaz, az orvosok tévedtek!" Ez az elhárítás önmagában hasznos reakció, mert időt hagy a betegnek, hogy felkészülhessen a halállal való szembesülésre. Itt fontos tudni azt, hogy ilyen állapotban a beteg esetleg elhárítja a betegek szentségének vételét is; ez azonban nem annak a jele, hogy megrögzött bűnös lenne, hanem egyszerűen nem alkalmas az időpont, tehát nem szükséges erőltetni a dolgot. Ezt követi a lázadás és az általános harag fázisa. „Miért éppen nekem kell meghalnom?" teszi fel a kérdést a beteg magának és másoknak, és bizony erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Ezért sokan ebben a fázisban nemigen tudnak mit kezdeni a beteglátogatással, szívesebben kerülik a beteget, pedig pontosan ez az, amitől óvakodnunk kell. A lázadás és veszekedés célja ugyanis pontosan az, hogy a beteg biztosítja jelenlétünket, hogy elkerülje a magányt. A lelkipásztori tanács itt egyszerű: gondoskodni továbbra is a betegről, mintha nem hallanánk zsörtölődését, tudván, hogy úgysem nekünk szól. Amikor már a halál tudata elkerülhetetlen, újabb fázis következik be: a beteg alkudozik a sorssal, igen gyakran Istennel: halasztást kér, és ennek fejében felkínál valamit Istennek. Ez azonban igen gyakran gyerekes magatartás: a gyerek is, ha valamit nem tud megkapni szüleitől erővel, sírással, akkor elkezd hízelegni, megígéri, hogy a jövőben jó lesz, hogy tanulni fog, hogy nem bántja majd kistestvérét, stb. A beteg fogadalmat tesz. Lelkipásztori szempontból itt fontos megjegyezni, hogy az ilyen fogadalmak leginkább nem kötelező erejűek, mivel nem Isten iránti szeretetből fakadnak. Ám igen hasznos, hogy észrevegyük, mit ígér a beteg Istennek, pl. ha meggyógyul, akkor rendszeresen jár majd templomba, többet nem iszik, stb., ami tulajdonképpen titkos bűntudatnak kifejezése. A betegség súlyosbodásával beáll a depresszió, a súlyos levertség állapota. A beteg már nem panaszkodik, keveset beszél, de örül, ha valaki van mellette. Jó tudni, hogy itt önmagával kezd foglalkozni, ez már közvetlen előkészület a halálra, nem igényel zajt, szórakozást, rádiót, televíziót. Végül az ötödik, utolsó fázisban, a nagybeteg beletörődik a halál elkerülhetetlenségébe; ha hívő ember, akkor szívesen kéri a betegek szentségét. Eddig a Kübler-Ross-féle stádiumok. Egy amerikai pszichológusnő, Lucy Berger, több szempontból is elégtelennek tartja ezeket a stádiumokat, és egy középkori könyv alapján a halált megelőző időszak öt kísértéséről beszél. Ezek ismerete azért hasznos, mert egyrészt konkrét lelkipásztori támpontokat nyújtanak, másrészt mivel mindannyian tulajdonképpen a „halál árnyékában" élünk, ezeket a kísértéseket megfigyelhetjük saját lelki világunkban is, amikor a halál gondolatával foglalkozunk. Az első kísértés a hit ellen irányul, és kételyek formájában jelentkezik. – Ismerjük Lisieux-i kis Szent Teréz vallomásait idevonatkozó alagútélményéről. Az ellenszer a hiszekegy ismételgetése, de nem pusztán mechanikus módon, hanem annak elmélkedése, cikkelyeinek tudatosítása. A hiszekegy ugyanis olyan értelmi keretet alkot, amelyben minden emberi tapasztalatunk elhelyezhető a születéstől a halálig. A második kísértés a múlt bűnei miatti kétségbeesés. – Sok mindent már nem lehet jóvátenni, és ez a gondolat lelki szenvedést okoz. E kísértés ellenszere Isten irgalmának tudatosítása, ami itt azt jelenti, hogy az üdvösség nem a mi erényeink érdeme, hanem Isten ingyenes szeretetének ajándéka. Szent Bernát a keresztre feszített Jézust állítja a haldokló szeme elé, és ismételgeti neki, hogy érte függ a kereszten, karját azért tárta ki, hogy őt ölelje, szívét azért engedte átdöfni, hogy neki nyújtson menedéket. Ebben az elmélkedésben Krisztus szinte anyai jelleget ölt, aki ily módon visszaállítja a haldokló személyes értékét. A harmadik kísértés türelmetlenség formájában jelentkezik. – A nagybeteg panaszkodik hosszúra nyúlt szenvedése miatt; azt ismételgeti, legjobb lenne már meghalni, ill. miért nem vet már Isten véget kínlódásainak. A középkori lelkiség ezt a türelmetlenséget az Isten iránti bizalmatlanság jeleként értelmezte, és ezért arra buzdította a beteget, ajánlja fel szenvedéseit mint elégtételt bűneiért. A negyedik kísértés lelki gőgben nyilvánul meg. – A beteg, talán valamelyik szent példájára emlékezve, igyekszik „példamutatóan" meghalni, mintha csak azt üzenné a környezetének: „Nézzétek, így hal meg az igaz ember!" Ellenszerként alázatosságra kell inteni. A teológus Karl Rahner mondta egyszer, hogy aki nem fél a haláltól, az nem értette meg a kereszténységet; mert ha Krisztus megélte a halálfélelmet, akkor a halál valami rettenetes, és nem lehet könnyűszerrel napirendre térni felette. Végül az ötödik kísértés a túlzott aggodalom a hátrahagyott családtagokért, ill. a földi ügyek aprólékos elrendezése. – Ehelyett a betegnek tekintetét Isten felé kell fordítania, akivel a halál pillanatában találkozik. A halál ilyen nemű megközelítésének egyik jellegzetessége, hogy nem misztifikálja a halált, hanem szinte tárgyilagos módon szembesíti azzal a beteget. A halál a lélek győzelme a test felett, erre kell felkészíteni a haldoklót. Mivel a rokonok pontosan erre nem képesek, hiszen ők mindenáron szerettük megmentésén fáradoznak, ezért egy barátnak, lelkipásztornak kell betöltenie ezt a feladatot. Elmélkedésünk szempontjából azt szeretnénk üzenetként hangsúlyozni, hogy ezek a kísértések mindig jelen vannak, amikor a halálunkra próbálunk gondolni. És mivel mindannyian a halál árnyékában élünk, ez időnként elkerülhetetlen. Ezért az ellenszereket is lehet elővételezni oly módon, hogy egyre mélyebb Krisztus-központú lelkiséget élünk. Hittel, reménnyel és szeretettel igyekszünk megélni Jézus misztériumát, aki szerető engedelmességgel fogadta a halált, amely átmenet volt az Atyához. Lisieux-i Kis Teréz mondotta a halálos ágyán: „Nem halok meg, hanem átmegyek az életre."
DOKUMENTUM Szabó Ferenc „VERITATIS SPLENDOR" Új enciklika a katolikus erkölcstan alapkérdéseiről 1993. október 5-én délben mutatták be a sajtó képviselőinek a Szentszék sajtótermében II. János Pál pápa „Veritatis splendor" (az Igazság fénye) kezdetű körlevelét, amely többéves előkészítés után látott napvilágot. A szentatya 1993. augusztus 6-án írta alá. A sajtókonferencián ismertetést tartott – többek között – J. Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, aki – mint ismeretes — maga is jeles teológus. A bíboros kifejtette azokat az indítóokokat, amelyek az enciklika közzétételét indokolták, és amelyekről maga a pápa is beszél bevezetőjében. Eligazítást akart nyújtani a katolikus hívőknek, hiszen a hit magábafoglalja az erkölcsöt is. A keresztény hit „út", gyakorlat, tapasztalat is: a keresztények a krisztusi szereteteszményt követve haladnak előre az üdvösség útján, tanúskodnak a Krisztus által kapott új életről. (I. fej.) Az egyház a közösen előrehaladó hívőknek ad jelzéseket, hogy az egyenes úton járjanak. Az iránymutatásra annál is inkább szükség volt, mivel napjainkban, az új filozófiák és ideológiák hatására, a katolikus teológiában is, nevezetesen az erkölcstanban jelentkeznek olyan nézetek, amelyek nem egyeztethetők össze a Szentírással és a katolikus hagyománnyal. A körlevél II. fejezete részletesen foglalkozik ezekkel az új nézetekkel, és sorban megrostálja őket, hogy aztán a III. fejezetében megvilágítsa a keresztény erkölcs szerepét a társadalmi életben és az egyház életében, figyelmeztetve a morálteológusok és püspökök felelősségére. Ratzinger bíboros szerint az enciklika e III. fejezetében olvashatjuk századunk Tanítóhivatalának egyik legjelentősebb szövegét. (Jelen ismertetésünk után e fejezetből hozunk részleteket, hogy addig is, amíg az egész körlevél magyarul olvasóink kezébe kerül, kicsit közelebbről ismerkedhessenek a pápai körlevéllel.) Anélkül hogy részletesen bemutatnánk az egyes fejezeteket, bevezetőnkben szeretnénk kiragadni néhány alapvető kérdéskört, amelyek az enciklika leghangsúlyosabb bekezdéseihez tartoznak. Elöljáróban még megjegyezzük: a körlevél, jóllehet a Humanae vitae körlevélnek 25. évfordulóján jelent meg, nem foglalkozik részletesen a házassági-családi erkölcs, nevezetesen a születésszabályozás konkrét kérdéseivel, de bizonyos alapelveket megvitat, amelyek ez utóbbi kérdésnél is felmerülnek. Egyébként a pápa az új Egyetemes Katekizmushoz utalja a katolikusokat: ebben megtalálják a katolikus erkölcstan teljesebb összefoglalását. A körlevél megjelenése azért is késett – amint a pápa maga megjegyzi –, mivel előbb ennek az Egyetemes Katekizmusnak kellett megjelennie. Fontos szempont az is, hogy a szentatya elsősorban a püspökökhöz – és rajtuk keresztül a morálteológusokhoz és tanítókhoz – intézi enciklikáját; innen érthető a meglehetősen szakszerű nyelvezet, főleg a II. fejezetben. 1. „Az igazság fénye a Teremtő minden művében felragyog, különösen is az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberben (vö. Ter 1,26). Az igazság megvilágítja az ember értelmét és alakítja szabadságát, akit így Isten megismerésére és szeretetére vezérel. ..." – így kezdődik a körlevél, amelynek bevezetője mindjárt megjelöli közzétételének célját. Az emberek a mai világban alapvető kérdéseket vetnek fel: Mit tegyünk? Hogyan különböztessük meg a jót a rossztól? E kérdésre csakis az igazság fényében lehet válaszolni, amely felragyog az ember bensejében. Az enciklika a II. vatikáni zsinat tanítása nyomán (amelyre a Szentíráson kívül a leggyakrabban hivatkozik) kiemeli a lelkiismeret szerepét az erkölcsi ítéletben és a felelős cselekvésben; ezzel kapcsolatban beszél a természettörvényről is, az objektív normák szükségességéről, és mindezt az új teológia által feltárt és a zsinat által integrált üdvösségtörténeti távlatokba ágyazza. Isten egyetemes üdvözítő szándéka, minden ember Krisztushoz rendeltsége, az egyház látható keretein kívül is működő kegyelem alapvető tételei (Lumen gentium 16; Gaudium et spes 22) itt is, miként a pápa több enciklikájában (a Redemptor hoministól kezdve) gyakran szerepelnek. Szakteológusok szerint egyébként ezek a tételek alkotják a zsinati teológia legjelentősebb pontjait. Csakis ezek távlatában vált lehetővé a vallásszabadságról szóló nyilatkozat és az őszinte, de az önazonosságot meg nem tagadó párbeszéd a nem katolikusokkal, a pluralista társadalom minden jóakaratú emberével. A körlevél szelleme, beállítottsága lehetővé teszi azt is, hogy éppen egy minimális konszenzus jöjjön létre az etikai alapelvekről, az emberi jogokról (a természettörvény helyes értelmezése szerint). 2. Az enciklika, amikor sorra vesz bizonyos katolikus körökben is jelentkező új nézeteket, hangsúlyozottan szól a természettörvényről, amelyet többen – katolikus teológusok is – megkérdőjeleztek éppen a Humanae vitae közzététele utáni viták során. A körlevél irányán világosan érezzük nemcsak a pápa perszonalista filozófiájának hatását, hanem az új morálteológia szellemét is, ti. amely a tiltások, parancsok, normák és bűnlajstromok helyett az Isten- és emberszeretet jézusi parancsára helyezi a hangsúlyt, hiszen Szent Pál szerint is a szeretet a törvény összfoglalata (I. fej.). Mindazt tehát, amit a zsinat ajánlott a morálteológia és a papképzés Szentírásból merítő megújításához (Optatam totius 16), megtaláljuk a körlevélben. Ugyanakkor a hagyományos tomizmus (vagy inkább igazi tamási) tanítás nyomán egy bizonyos „természetes teológia" újbóli állítását is láthatjuk. E teológia egyébként hivatkozik az újszövetségi tanításra: Róm 1–2. fejezet, Csel 17, 16–34 (Szt. Pál beszéde az Areopáguszon), ill. az Ószövetség párhuzamos helyeire. Szent Tamás tanítása szerint a közvetlen és végső norma az erkölcsi döntésben a lelkiismeret, amelyet az embernek követnie kell, még ha ez objektíven téves is; persze a lelkiismeretet nevelni kell az igazságra, a „törvényre". Azok a teológusok, akik megkérdőjelezik a természettörvényre vonatkozó hagyományos katolikus tanítást, gyakran – a modern filozófia szerint – a természetet az ember anyagi, biológiai adottságaival azonosítják, megkülönböztetve azt a szabadságtól. Valójában, amint a pápa hangsúlyozza, az emberi természet ennél sokkal több, más: jelenti a test-lélekből álló embert, aki a Teremtő alkotása, sőt képmása (imago Dei), tehát szellem, értelem és szabadság, továbbá azt az embert, akit Isten önmagához rendelt, meghívott a vele való életközösségre. Mivel esse ad Deum, Istenhez rendelt tény, ezért Isten képessé tette őt a saját életében való részesedésére (capax Dei), ami Krisztus Lelke által valósulhat meg. A Szentlélek írja az ember szívébe (= lelkiismeretébe) az új törvényt, amely tökéletesíti a természettel (teremtéssel) adott normákat. (Mindez a problematika a természet és a kegyelem, a természetfeletti helyes értelmezésével függ össze.) Persze a pápa megismételi az I. vatikáni zsinattal, hogy az ember jelenlegi bűnös állapotában az isteni Gondviselés – a tételes kinyilatkoztatás és a kegyelem – nélkül nem juthat el könnyen és tévedésmentesen az igaz Isten és akarata felismerésére. Veritatis splendor (43. pont) idézi a II. vatikáni zsinat által megismételt (Dignitatis humanae) három klasszikus tanítást, amelyet megtalálunk Szent Ágostonnál (Contra Faustum, 22,27, PL 41,418), és Szent Tamásnál is (Summa Theol. I—II, q. 90, 91, 93.) megtalálunk a természeti törvényről: „Az emberi élet legfőbb szabálya maga az örök, objektív és egyetemes isteni törvény, amellyel Isten, bölcs és jóságos terve szerint, rendezi, irányítja és kormányozza az egész világot s az emberi közösség útjait. Az Isten ennek a törvénynek a részesévé teszi az embert, úgy, hogy ez egyre tökéletesebben képes megismerni a változatlan igazságot az isteni Gondviselés szelíd irányítása alatt." Isten bölcsessége és akarata parancsolja tehát a természetes (=teremtett) rend megőrzését, az objektív normák megtartását (amelyeket az értelem és a lelkiismeret fényénél felismerhet az ember). Természetünk sebzettsége miatt azonban szükségünk van a kinyilatkoztatás fényére és a kegyelmi segítségre e törvények pontos felismeréséhez, ill. megtartásukhoz. Egy erkölcsi tettet tehát nem pusztán a szándék és a szituáció, illetve az előre látott következmények mérlegelése minősít, hanem az objektív mivolt is, a tett tárgyi jósága vagy rosszasága. Persze a személyes felelősség (post factum) megítélésénél mindig figyelembe kell venni a tudatosságot és a szabadságot (külső vagy belső kényszertől való mentességet). Ezzel kapcsolatban a Veritatis splendor (80. pontjában) idézi a Humanae vitae kezdetű körlevél híres és sokat vitatott szakaszát, amelyben VI. Pál pápa, a mesterséges fogamzásgátlást természeténél fogva rossznak minősítve, visszautasítja azt az érvelést, amely a születéskorlátozás megengedettségét ezzel indokolja: „két rossz közül a kisebbet kell választani" (ti. a házasfelek szerelmi-szeretetközösségét meg kell őrizni, amit az időszakos megtartóztatás veszélybe sodorna). „Mert igaz ugyan – írja VI. Pál –, hogy szabad néha eltűrni a kisebb erkölcsi rosszat egy nagyobb elkerüléséért, vagy hogy egy nagyobb jót meg ne akadályozzunk, de sohasem szabad még a legsúlyosabb okok mellett sem rosszat tenni, hogy abból jó következzék." Vagyis a jó cél nem szentesíti a „bensőleg", természeténél fogva rossz, ezért erkölcstelen tettet. 3. A pápai enciklika megvilágítja a szabadság és a törvény kapcsolatát is: hangsúlyozza, hogy az emberi szabadság nem abszolút; bár értékek „teremtője" is, az ember nem önmaga teremti értékeit, hanem azok egyetemesek és örök érvényűek; lényegileg nem függnek egy adott kor és hely kultúrájától, társadalmi-gazdasági helyzetétől, főleg nem a tiltó jellegű normák (pl. Ne ölj!); ezek kétségkívül egyetemesek. Itt egy bizonyos pozitivista etikaszemlélet, valamint a minden örök igazságot és erkölcsi normát relativizáló modern történetiség súlyos ellenvetéssel él, példákat hozva még a katolikus erkölcstan fejlődéséből is. A pápa nem tagadja a fejlődést (tehát a történetiséget), hiszen – a dogmafejlődéshez hasonlóan – az erkölcsi törvényeket is egyre jobban megismerjük, az új helyzetekben, új problémák felmerülésével (pl. bioetika) pontosabban újrafogalmazzuk. De a körlevél a II. részben is, majd a III. részben a társadalmi-politikai élettel kapcsolatban, figyelmeztet az etikai relativizmus veszélyére. Természetesen a pápa itt nem tudja alaposan megvitatni ezt a súlyos problémát, ti. az igazság és az erkölcsi normák kultúráktól és koroktól független egyetemes és örök érvényét. Paul Valadier S.J. (L'Eglise en proces, Párizs 1987, 58) helyesen mutatott rá e kérdéskörrel – az erkölcsiség történetiségével – kapcsolatban arra, hogy ki kell zárni a két végletet: egyfelől a historicizmust, ahol az ember teljesen elmerül a relativizmusban, vagyis ahol minden állításnak – így az erkölcsi normának is – csak átmeneti értéke van; de elfogadhatatlan az a nézet is, amely egy bizonyos „természetre" mint szilárd, változatlan normára hivatkozva nem veszi figyelembe a tagadhatatlan történetiséget. Egyébként a változatlan „természet" eszméje modern találmány. Szakemberek kimulatták, hogy pl. Arisztotelésznél (akire Szent Tamás is hivatkozik) a természet dinamikus fogalom. (A latin natura a nasci = születni igéből származik.) Valadier szerint „a történetiség szigorúan helyes filozófiája egyáltalán nincs az általános relativizmusra kárhoztatva, mert meg lehet mutatni, hogy a történeti ember genezise a fejlődés immanens struktúráinak engedelmeskedik, és ezek a struktúrák kiküszöbölhetetlenek, ha az ember emberi életet akar élni." Így is mondhatnánk: van valami emberi állandó, koroktól és kultúráktól függetlenül; ez különböztet meg bennünket a természeti tárgyaktól, más élőlényektől. (Az idős Jean-Paul Sartre, aki pedig fiatal korában abszolutizálta az önteremtő emberi szabadságot, és tagadta az általános emberi „természetet", élete vége felé – amikor egy etikát akart kidolgozni – rehabilitálta korábbi nézeteit, és egy bizonyos „állandót" fogadott el.) Valadier szerint éppen a kereszténység természete, történetisége (az Ige megtestesülését valló hit) követeli meg, hogy a történelmet ne relativista módon szemléljük, hiszen az Abszolútum belépett az időbe; nincs tehát ellentmondás az Abszolút és a relatív, a Transzcendencia és az immanencia között. A keresztény hit inkább észreveszi az időbeliségben az Abszolútum jelenlétét; a keresztény hiszi, hogy Krisztus értelmet, vagyis célt és jelentést adott a történések folyamának. Most már van támpontunk, hogy megismerhessük az Igazságot (amely nem elvont eszme, hanem maga Krisztus), és ez az igazság szabaddá tesz bennünket Szent János szavai szerint (8,32). Tudjuk, hogy az igazi szabadsággal Krisztus szabadított meg bennünket (Gal 5,11). Ahol a Szentlélek (=a feltámadott Krisztus), ott a szabadság, mert a Lélek nem kőtáblákra vési a parancsokat, hanem az emberi szívekbe önti a szeretet belső törvényét, amint a Római levélben (5,5) olvassuk. A legalapvetőbb kérdés az, hogy Transzendencia, az Abszolútumba vetett hit nélkül lehetséges-e egyáltalán az etikai normák megalapozása. Nemcsak a marxista ideológia, hanem a mai szekularizmus-pozitivizmus is annyi véleményt tesz lehetővé, ahány ember kísérletet tesz az etikai megalapozásra. Ezért alig vannak támpontjaink, hacsak vissza nem térünk egy bizonyos természettörvényhez, amint ezt pl. a nürnbergi per bírái tették a háború másnapján, vagy az egyetemes emberi jogok deklarációi már korábban. Egy bizonyos új humanizmus a mai „emberarcú barbárság" korában is valami minimális etikai konszenzus felé összpontosíthatja a szellemeket. De a hívő katolikusoknak a pápa – Jézus és a keresztény hagyomány tanítása alapján – konkrétabb irányelveket is ad körlevelében. A katolikus morálteológusokat pedig figyelmezteti, hogy az „egészséges tanítást" adják tovább (2Tim 4,1–5; Tit 1,10–14). Ezzel kapcsolatban a pápa idézi a Hittani Kongregáció 1990-es, Donum veritatis kezdetű instrukcióját a teológus egyházi hivatásáról (vö. Távlatok 9/39–42). A szentatya enciklikája vége felé figyelmeztet a demokrácia és az etikai relativizmus szövetségének veszélyére, amely nem kevésbé káros, mint a marxista ideológia erkölcsi relativizmusa. Ha nem létezik végső igazság, amely a politikai cselekvést vezérli, akkor az eszméket és értékeket a politikai hatalom és a gazdasági érdek szerint manipulálják. Márpedig – hangsúlyozza a pápa – „az értékek nélküli demokrácia könnyen nyílt vagy kendőzött totalitarizmusba fordul át, amint azt történelmünk tanúsítja." Az új enciklika nemcsak a törvényt védi, hanem hirdeti Isten irgalmasságát, a Krisztusban hozott megváltó, felszabadító kegyelem túlcsorduló bőségét, amely a bűnnél hatalmasabb. Az egyháznak, a pásztoroknak az isteni irgalmat kell közvetíteniük a bűnbánók felé, de ez az irgalmas jóság nem jelentheti a jó és a rossz közötti határok elmosását; nem megengedett, hogy a társadalmi körülményekhez, a helyzetekhez szabjuk erkölcsi értékítéletünket. Az új evangelizálásban hirdetni kell az örömhírt, a meghalt és feltámadt Krisztust, aki új élettel ajándékozza meg azokat, akik megteszik az igazságot szeretetben. Azt is mondhatnánk Szent Ágostonnal: „Szeress, és tégy amit akarsz!" De tudnunk kell, hogy az igazi szeretetnek megvannak a követelményei. Ezért foglal magában minden törvényt a krisztusi szeretet új parancsa.
II. János Pál „VERITATIS SPLENDOR" KEZDETŰ ENCIKLIKA Szemelvények az enciklika harmadik fejezetéből „Krisztus keresztje el ne
veszítse értelmét" (1Kor 1,17) Az erkölcsi jó az Egyház és a világ
életéért 84. Az alapvető kérdés, amelyet a fentebb idézett erkölcsi elméletek felvetnek, az ember szabadsága és az Isten törvénye közötti kapcsolatra vonatkozik, és végső fokon a szabadság és az igazság közötti kapcsolat kérdése. A keresztény hit és az Egyház tanítása szerint „csak az a szabadság, amely aláveti magát az Igazságnak, vezeti el az emberi személyt igazi javához. A személy java az, hogy az Igazságban megmaradjon, és megtegye az Igazságot." (Beszéd a nemzetközi erkölcsteológiai kongr. résztvevőihez, 1986. ápr. 10, 1.) Ha összevetjük az Egyház álláspontját a mai társadalmi és kulturális helyzettel, azonnal kitűnik annak szükségessége, hogy pontosan ebben az alapvető kérdésben az Egyház intenzív lelkipásztori tevékenységet fejtsen ki. „Ez az Igazság, a Jó, a Szabadság közötti lényeges kapcsolat nagyrészt kiveszett a mai művelődésből; ezért az Egyház küldetésének egyik sajátos követelménye a világ üdvössége érdekében ma az, hogy az embert visszavezesse ama kapcsolat újbóli felfedezésére. Pilátus »Mi az igazság?« kérdése csendül fel minden olyan ember vigasztalan habozásából is, aki gyakran már azt sem tudja, ki ő, honnan jön, és hová tart. Így aztán nemegyszer látjuk, hogy az emberi személy félelmetes módon rohan bele a folyamatos önpusztítás helyzeteibe. Egyes hangokra hallgatva úgy tűnik, hogy immár egyetlen erkölcsi érték sérthetetlen és abszolút jellegét sem kell elismerni. Mindenki szeme láttára folyik a már megfogant és még meg nem született emberi élet megvetése, a személy alapvető jogainak folyamatos megsértése, a pusztán emberi élethez szükséges javak gonosz pusztítása. Sőt még súlyosabb dolog történt: az ember már nincs meggyőződve arról, hogy jólétét egyedül az igazságban találhatja meg. Kétségbe vonják az igazság szabaddá tevő erejét, rábízva a minden tárgyilagosságból gyökeresen kitépett szabadságra azt a feladatot, hogy öntörvényűen döntsön arról, mi a jó, és mi a rossz. Ez a relativizmus teológiai téren bizalmatlansággá válik Isten bölcsességével szemben, aki az embert az erkölcsi törvénnyel kormányozza. Azzal, amit az erkölcsi törvény előír, szembeállítják az úgynevezett konkrét helyzeteket, mivel alapvetően már nem vallják azt, hogy az ember egyetlen igazi java mindig az Isten törvénye." (Uo. 2.) 85. A kiértékelés munkája, amelyet az Egyháznak ezekkel az erkölcsi elméletekkel kapcsolatban el kell végeznie, nem merül ki azok leleplezésében és elutasításában, hanem arra irányul, hogy nagy szeretettel pozitív módon támogasson minden hívőt olyan lelkiismeret kialakításában, amely az igazságnak megfelelően ítél és érlel döntéseket, ahogy Pál apostol buzdít: „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes." (Róm 12,2.) Az Egyháznak ez a tevékenysége erőterét – képzésének „titkát" – nem annyira a tantételekben és az éberségre szóló lelkipásztori felhívásokban találja meg, hanem abban, hogy tekintetét az Úr Jézusra szegezi. Az Egyház mindennap fáradhatatlan szeretettel tekint Krisztusra, teljesen tudatában lévén annak, hogy csak benne található meg az igazi és végleges válasz az erkölcsi problémára. Nevezetesen a keresztre feszített Jézusban talál az Egyház választ arra a kérdésre, amely manapság olyan sok embert gyötör: az egyetemes és megváltozhatatlan erkölcsi normáknak való engedelmesség hogyan tarthatja tiszteletben a személy egyediségét és megismételhetetlenségét, és hogyan nem veszélyezteti a személy szabadságát és méltóságát? Az Egyház magáévá teszi azt a hivatástudatot, amely Pál apostolban élt a kapott küldetésre vonatkozóan: „Krisztus azért küldött engem, hogy az evangéliumot hirdessem, nem ékesen szóló bölcsességgel, hogy Krisztus keresztje el ne veszítse erejét. Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak megütközés, a pogányoknak pedig bolondság; de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztust [hirdetjük], az Isten hatalmát és az Isten bölcsességét." (1Kor 1,17.23–24.) A keresztre feszített Krisztus kinyilvánítja a szabadság igazi értelmét, belőle él önmaga teljes adásában, tanítványait pedig arra hívja, hogy az ő szabadságában részesedjenek. 86. A racionális megfontolás és a mindennapos tapasztalat bizonyítja azt a gyengeséget, amely az ember szabadságát jellemzi. Igazi, de véges szabadság: abszolút és feltétlen kiindulópontját nem önmagában bírja, hanem abban az egzisztenciában, amelyen belül leledzik, és amely számára határt és lehetőséget egyaránt képvisel. Teremtményi szabadságról van szó, vagyis ajándékozott szabadságról, amelyet csíraként kell befogadni, és felelősségtudattal érlelni. Alkotórésze annak a teremtményi képnek, amely a személy méltóságát megalapozza: benne visszhangzik az az eredeti hivatás, amellyel a Teremtő meghívja az embert az igazi Jóra, sőt mi több, Krisztus kinyilatkoztatásával arra is, hogy barátságra lépjen Vele, részesedve magában az isteni életben. Önmaga elidegeníthetetlen birtoklása, és egyben egyetemes nyitottság minden emberre, abban, hogy kilép önmagából a másik megismerésére és szeretetére. (Vö. Gaudium et spes, 24.) A szabadság tehát az ember igazságában gyökerezik, és mint célra a közösségre irányul. Ész és tapasztalat nemcsak az emberi szabadság gyengeségéről szólnak, hanem drámájáról is. Az ember felfedezi, hogy szabadsága valami titokzatos módon hajlik a Jó és az Igaz felé való nyitottságának elárulására, és hogy ténylegesen nagyon gyakran előnyben részesít véges, korlátolt és múlékony javakat. Ráadásul magukon a tévedéseken és negatív választásokon belül az ember észreveszi egy olyan gyökeres lázadás eredetét, mely arra ösztönzi, hogy az Igazságot és a Jót elutasítsa, hogy így önmaga abszolút lételvének tolja fel magát: „Olyanok lesztek, mint az Isten." (Ter 3,5) A szabadságot tehát fel kell szabadítani. Felszabadítója Krisztus: „Ő szabadságra szabadított meg minket." 87. Krisztus elsősorban azt nyilatkoztatja ki, hogy az igazság becsületes és nyílt elismerése feltétele az igazi szabadságnak: „Megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket." (Jn 8,32) Az igazság tesz szabaddá a hatalommal szemben, és erőt ad a vértanúságra. Így van ez Jézussal Pilátus előtt: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot legyek az igazságról." (Jn 18,37) Így kell Isten igazi imádóinak imádniuk őt „lélekben és igazságban" (Jn 4,23): ezzel az imádással válnak szabadokká. Az igazsággal való kapcsolat és Isten imádása a szabadság legbensőbb gyökerének bizonyulnak Jézus Krisztusban. Jézus azonkívül saját maga lelkével, és nem csupán szavaival, kinyilatkoztatja, hogy a szabadság a szeretetben válik valósággá, azaz önmaga adásában, ő, aki azt mondja: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért" (Jn 15,13), szabadon megy elébe szenvedésének (vö. Mt 26,46), és Atyjának a kereszten engedelmeskedve életét adja minden emberért (vö. Fil 2,6-11). Ilyen módon a keresztre feszített Jézus szemlélése az a legkiválóbb út, amelyen az Egyháznak mindennap járnia kell, ha meg akarja érteni az igazság teljes értelmét: ez pedig önmagunk átadása Isten és testvéreink szolgálatára. A keresztre feszített és feltámadt Úrral való közösség aztán kimeríthetetlen forrás, amelyből az Egyház állandóan merít, hogy szabadságban éljen, önmagát adja és szolgáljon. Szent Ágoston, a 99, (100.) zsoltár egy versét magyarázva – „Szolgáljatok az Úrnak örvendezve" – így szól: „Az Úr házában a szolgaság szabad. Szabad az olyan szolgaság, ahol nem a szükség, hanem a szeretet szolgál. . . Tegyen téged szolgává a szeretet, mert szabaddá az igazság tett. . . Szolga és szabad vagy egyszerre: szolga, mert lettél; szabad, mert szeret az Isten, akitől lettél; sőt szabad azért is, mert szereted azt, akitől lettél... Szolgája vagy az Úrnak, szabad embere vagy az Úrnak; ne igyekezzél úgy felszabadulni, hogy eltávolodj felszabadítód házából." Ily módon az Egyház, és benne minden egyes keresztény, arra hivatott, hogy részese legyen a kereszten függő Krisztus királyi hatalmának (vö. Jn 12,32), az Emberfia kegyelmének és egyben felelősségének: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." (Mt 20,28; vö. Lumen gentium, 36; vö. még Redemptor hominis, 21.) Jézus tehát élő és személyes összfoglalata a tökéletes szabadságnak az Isten akarata iránti abszolút engedelmességben. Az ő keresztre feszített teste teljes kinyilatkoztatása annak a felbonthatatlan kapcsolatnak, amely szabadság és igazság között fennáll, miként az ő halálból való feltámadása a legfőbb felmagasztalása az igazságban megélt szabadság termékenységének és üdvözítő erejének. A világosságban járni (vö. 1Jn 1,7) 88. A szabadság és az igazság kölcsönös szembeállítása, sőt gyökeres szétszakítása következménye, megnyilatkozása és beteljesedése egy másik, súlyosabb és végzetesebb dichotómiának: annak, amely a hitet elválasztja az erkölcstől. Ez az elválasztás az Egyház lelkipásztorkodásának egyik legégetőbb gondja a teljes evilágiság jelenlegi folyamatában, amelyben annyian, túlságosan sokan gondolkodnak és élnek úgy, „mintha Isten nem létezne". Olyan mentalitással találjuk magunkat szemben, amely gyakran mélyen, szélesen és minden ízében áthatja a magatartás- és viselkedésmódját maguknak a keresztényeknek is, akiknek a hite elerőtlenedik, és elveszti eredetiségét, amelynél fogva a hit új értelmezési és cselekvési kritérium a személyes, családi és társadalmi egzisztenciához. Valójában azok a véleményt és választást irányító normák, amelyeket maguk a hívek is felvállalnak, a nagymértékben elkereszténytelenedett kulturális közegben gyakran nem egyeznek meg, sőt kifejezetten ellenkeznek az evangéliumi normákkal. A keresztényeknek tehát ismét fel kell fedezniük hitük újdonságát és ítéletformáló erejét az uralkodó és mindent elözönlő kultúrával szemben: „Egykor sötétség voltatok – figyelmeztet Pál apostol –, most azonban világosság vagytok az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai; a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak; és ne legyen részetek a sötétség terméketlen cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le azokat. . . Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek: ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak." (Ef 5,8–11.15–16; vö. 1Tessz 5,4–8) Szükség van tehát a keresztény hit igazi arcának újbóli felfedezésére és előterjesztésére. Ez a hit nem bizonyos tételek egyszerű halmaza, amelyet elménkkel be kell fogadnunk és magunkévá tennünk. Ellenkezőleg: Krisztus megélt megismerése, az ő parancsainak élő emlékezete, igazság, melyet élni kell. Egyébként is egy szót csak akkor fogadunk be igazán, ha cselekedetre váltjuk, ha átvisszük a gyakorlatba. A hit olyan döntés, mely az egész egzisztenciát elkötelezi. A hívő ember találkozása, párbeszéde, szeretet- és életközössége Jézus Krisztussal, aki az Út, az Igazság és az Élet (vö. Jn 14,6). Megkívánja a Krisztusra irányuló bizalom és ráhagyatkozás aktusát, és megadja, hogy úgy éljünk, ahogy ő élt (vö. Gal 2,20), vagyis az Isten és a testvéreink iránti legnagyobb szeretetben. 89. A hitnek erkölcsi tartalma is van: életünk következetes elkötelezését létesíti és követeli, az isteni parancsok elfogadását és megtartását foglalja magában és tökéletesíti. Ahogy János evangélista írja, „az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk,és nem cselekesszük az igazságot... Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait. Aki azt mondja: »Ismerem őt«, de nem tartja meg parancsolatait, abban nincs meg az igazság; aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt." (1Jn 1,5–6; 2,3–6) Az erkölcsi élet révén a hit „vallomássá" lesz, nemcsak Isten előtt, hanem az emberek előtt is: tanúságtétel lesz. „Ti vagytok a világ világossága – mondotta Jézus. – Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Mt 5,14–16) Ezek a cselekedetek főképpen a szeretet cselekedetei (vö. Mt 25,31–46) és az igazi szabadságé, amely önmaga adásából tűnik ki és él, önmaga teljes adásából, ahogy Jézus tett, aki a kereszten „szerette az Egyházat, és önmagát adta érte" (Ef 5,25). Krisztus tanúságtétele forrása, példaképe és bősége a tanítvány tanúságtételének, aki arra van hivatva, hogy rálépjen ugyanarra az ösvényre: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem." (Lk 9,23) A szeretet, az evangéliumi radikalizmus követelményei szerint, a hívőt a vértanúság legvégső tanúságtételéig viheti. Mindig Krisztust követve, aki a kereszten hal meg, „legyetek Isten követői, mint szeretett gyermekei – írja Pál az efezusiaknak –, és járjatok a szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett bennünket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként" (Ef 5,1–2). Az egyetemes és változhatatlan erkölcsi normák a személy és a társadalom szolgálatára 95. Az Egyház tanítását és különösképpen azt az elszántságát, amellyel védi a bensőleg rossz cselekedeteket tiltó parancsok egyetemes és maradandó érvényességét, nem ritkán úgy ítélik meg, mint valami tűrhetetlen merevség jelét, főképpen a mai ember és társadalom erkölcsi életének roppantul bonyolult és konfliktusos helyzeteiben. Ilyen merevség ellentétben állna az Egyház anyai érzékével. Az Egyházban, mondják, nincs megértés és együttérzés. Valójában azonban az Egyház anyai érzését sose lehet elválasztani tanítói küldetésétől, amelyet mindig Krisztus, a megszemélyesült Igazság hűséges Hitveseként kell végeznie: „Mint Tanító szüntelenül hangoztatja az erkölcsi szabályt . . . E törvénynek az Egyház se nem szerzője, se nem bírája. Krisztus, az Igazság iránti engedelmességgel – akinek képe tükröződik az emberi személy természetében és méltóságában – az Egyház értelmezi az erkölcsi normát, amelyet minden jóakaratú embernek feltár, nem hallgatva el azt a követelményt, hogy a középszerű megoldásoktól gyökeresen távol tartsa magát, és a tökéletességre törekedjék." (Familiaris consortio, 33.) Valójában az igazi megértésnek és az őszinte együttérzésnek a személy, az ő igazi java, az ő hiteles szabadsága iránti szeretetet kell jelentenie. Ez pedig nem akkor történik meg, ha elrejtjük vagy gyengítjük az erkölcsi igazságot, hanem ha legmélyebb jelentésében terjesztjük elő: mint kisugárzását Isten örök Bölcsességének, mely Krisztusban jött hozzánk, és mint szolgálatot az embernek, az ő szabadsága növelésének és az ő boldogsága elérésének. (Vö. Familiáris consortio, 34.) Ugyanakkor az erkölcsi igazság világos és erőteljes bemutatása sohasem vonatkozhat el attól a mély és őszinte tisztelettől, türelmes és bízó szeretettel átjárt tisztelettől, amelyre az ember mindig rászorul erkölcsi előmenetelében, hiszen nehézségek, gyengeségek és fájdalmas helyzetek ezt gyakran teszik fáradságossá. Az Egyháznak – minthogy soha nem mond le „az igazság és a következetesség elvéről, tehát nem egyezik bele abba, hogy jónak nevezze a rosszat, vagy rossznak a jót" (Reconciliatio et paenitentia, 34) – mindig figyelnie kell arra, hogy a megrepedt nádszálat össze ne törje, a füstölgő mécsbelet ki ne oltsa (vö. Iz 42,3). VI. Pál pápa írta: „Semmiben sem csökkenteni Krisztus üdvözítő tanítását: a szeretet kimagasló formája ez a lelkek irányában. Ezt azonban mindig kísérnie kell a türelemnek és a jóságnak, amelyre a Megváltó maga adott példát, ahogy az emberekkel beszélt és bánt. Ő, aki nem azért jött, hogy a világot ítélje, hanem hogy üdvözítse (vö. Jn 3,17), kérlelhetetlen volt ugyan a bűnökkel szemben, de türelmes és irgalmas a bűnösök iránt." (Humanae vitae, 29.) 96. Az Egyház eltökéltségében, amellyel az egyetemes és változhatatlan erkölcsi normákat védi, nincs semmi bántó; az csupán az ember igazi szabadságának szolgálatában áll; mivelhogy nincs szabadság az igazságon kívül vagy az igazság ellenében, azt kell mondanunk, hogy az emberi személyi méltóság feltétlen és elvitathatatlan követelményeinek kategorikus, vagyis engedményeket és megalkuvásokat nem tűrő védelme útja és feltétele magának a szabadság létezésének. Ez a szolgálat szól minden egyes embernek, amint lényének és létének egyszeriségében és megismételhetetlenségében tekintjük: az ember csak az egyetemes erkölcsi normák megtartásában találja saját egyetlen voltának teljes megerősítését és igazi erkölcsi növekedésének lehelőségét. Éppen ezért ez a szolgálat valamennyi embernek szól: nem csak az egyeseknek, hanem a közösségeknek is, a társadalomnak, mint olyannak. Hiszen ezek a normák rendíthetetlen alapját és szilárd biztosítékát alkotják az igazságos és békés emberi együttélésnek, és ezért az igazi demokráciának is, amely csak a jogokban és kötelességekben kölcsönösen osztozkodó valamennyi tagjának egyenlőségéből jöhet létre és növekedhet. Az olyan erkölcsi normákkal szemben, amelyek tiltják a bensőleg rosszat, senki számára sincsenek se kiváltságok, se kivételek; semmit sem számít, ha valaki a világ ura vagy a föld összes lakóinak legnyomorultabbja: az erkölcsi követelményekkel szemben valamennyien teljesen egyenlők vagyunk. 97. Így az erkölcsi normák, elsősorban pedig a negatív normák, amelyek tiltják a rosszat, kinyilvánítják jelentésüket, valamint személyes és egyben társadalmi erejüket: azzal, hogy védik minden egyes ember sérthetetlen személyi méltóságát, szolgálatára vannak az emberi társadalmi szövedék megtartásának, valamint helyes és termékeny fejlődésének. Különösképpen a tízparancs második táblájának parancsai, amelyeket Jézus is az evangéliumi ifjú figyelmébe ajánl (vö. Mt 19,18), minden társadalmi élet elsőrendű szabályait alkotják. E parancsok megfogalmazása általános kifejezésekkel történik. De az a tény, hogy „minden társadalmi intézmény alapja, alanya és célja az emberi személy – ez így van, és ennek így kell lennie –" (Gaudium et spes, 25), lehetővé teszi, hogy azokat az elsőrendű parancsokat pontosítsuk és kifejtsük a cselekvésmód részletesebb és árnyaltabb normáiban. Ilyen értelemben a társadalmi élet alapvető erkölcsi törvényei meghatározott követelményeket vonnak maguk után, amelyekhez a közhatalmaknak és a polgároknak egyaránt tartaniuk kell magukat. Szándékaikon túl, amelyek olykor jók, és a körülményeken túl, amelyek gyakran nehezek, a polgári hatóságok és az egyes alanyok sohasem engedhetik meg maguknak, hogy megsértsék az emberi személy alapvető és elidegeníthetetlen jogait. Így csak az az erkölcstan, amely mindig és mindenki számára érvényes erkölcsi normákat ismer, nem fogadva el semmiféle kivételt, csak az biztosíthatja a társadalmi – akár nemzeti, akár nemzetközi – együttélés etikai alapját. Az erkölcs meg a társadalmi és politikai élet megújulása 98. Szemben a társadalmi és gazdasági igazságtalanság és a politikai korrupció súlyos formáival, amelyek egész népeket és nemzeteket sújtanak, növekvőben van igen sok ember felháborodása, akiket durván elnyomnak és megaláznak alapvető jogaikban, és napról napra terjed és élesedik egy olyan személyi és társadalmi gyökeres megújulás szükségessége, amely képes igazságosságot, közösségvállalást, tisztességet, áttetszőséget biztosítani. Nyilván hosszú és fáradságos utat kell bejárni; igen sok és igen nagy erőfeszítést kell tenni, hogy egy ilyen megújulást megvalósítsunk, már csak azon okok sokasága és súlyossága miatt is, amelyek az igazságtalanságnak a világban ma meglevő helyzeteit előidézik és életben tartják. De amint minden egyes ember története és tapasztalata tanítja, nem nehéz e helyzetek gyökerénél megtalálni sajátosan kulturális okokat, amelyek tudniillik szorosan kapcsolódnak bizonyos felfogásokkal az embert, a társadalmat és a világmindenséget illetően. Valójában a kulturális kérdés mélyén ott van az erkölcsi érzék, amely a maga részéről a vallásos érzésen alapul, és abban teljesedik be. (Vö. Centesimus annus, 24.) 99. Egyedül Isten, a legfőbb Jó alkotja rendíthetetlen alapját és semmivel nem helyettesíthető feltételét az erkölcsiségnek, tehát a parancsoknak is, különösen pedig a negatív parancsoknak, amelyek mindig és minden esetre tiltják a minden egyes ember személyes méltóságával összeegyeztethetetlen cselekvésmódot és cselekedeteket. Így a legfőbb Jó és az erkölcsi jó találkozik az igazságban: a teremtő és megváltó Isten igazságában, valamint az általa teremtett és megváltott ember igazságában. Csakis ezen az igazságon lehet felépíteni egy megújult társadalmat, és lehet megoldani az azt megrázkódtató bonyolult és súlyos problémákat, mindenekelőtt pedig a következőt: a totalitarizmus legkülönfélébb formáit le kell küzdeni, hogy megnyíljon az út az emberi személy igazi szabadságához. „A totalitarizmus az objektív értelemben vett igazság tagadásából keletkezik: ha ugyanis nem létezik transzcendens igazság, amelynek engedelmeskedve az ember megszerzi teljes önazonosságát, akkor nem létezik semmi biztos elv, amely az emberek közötti igazságos kapcsolatokat biztosítja. Osztály-, csoportérdekük, nemzeti érdekük szükségképpen odavezet, hogy egymással szembeszálljanak. Ha nem ismernek el valami transzcendens igazságot, akkor diadalmaskodik a hatalom ereje, és minden egyes ember arra törekszik, hogy a végsőkig érvényesítse a rendelkezésére álló eszközöket, hogy saját érdekét vagy saját véleményét kierőszakolja, tekintet nélkül a többiek jogaira. Így aztán az embernek annyi megbecsülésben van része, amennyiben eszközként felhasználható kizárólag a hatalmasok gyarapodásához. A modern totalitarizmus gyökere, tehát abban lelhető fel, hogy tagadják az emberi személy transzcendens méltóságát, aki a láthatatlan Isten látható képmása, és éppen ezért természeténél fogva olyan jogok alanya, amelyeket senkinek sem szabad megsértenie: sem az egyénnek, sem a csoportnak, sem az osztálynak, sem a nemzetnek vagy az államnak. Nincs ez megengedve egy társadalmi testület többségének sem a kisebbséggel szemben, hogy önmagát érvényesítse, azt pedig kizárja, elnyomja, kizsákmányolja, és megpróbálja elpusztítani." (Centesimus annus, 44.) Ezért az igazság és a szabadság közötti elszakíthatatlan kapcsolatnak – amely az Isten bölcsessége és akarata közötti alapvető köteléket fejezi ki – mérhetetlenül fontos jelentése van az emberek élete számára társadalmi-gazdasági és társadalmi-politikai téren, amint ez kitűnik az Egyház szociális tanításából – az Egyház szociális tanítása „a teológia, éspedig különösen az erkölcsteológia területére tartozik" (Sollicitudo rei socialis, 41) –, továbbá abból, hogy e tanítás olyan jellegű parancsokként áll előttünk, amelyek irányítják a társadalmi, gazdasági és politikai életet, éspedig nemcsak általános magatartásformákra, hanem pontos cselekvésmódokra és meghatározott cselekedetekre vonatkozóan is. 100. Így a Katolikus Egyház Katekizmusa a következőket tanítja (2407. pont): „Gazdasági téren az emberi személy méltóságának tiszteletben tartása megköveteli a mértékletesség erényének gyakorlását, hogy mérsékeljük a jelen világ javaihoz való ragaszkodást; az igazságosság erényének gyakorlását, hogy tiszteletben tartsuk felebarátunk jogait, és megadjuk, ami kijár neki; valamint a közösségvállalás gyakorlását, követve az aranyszabályt, és az Úr bőkezűségének megfelelően, aki »gazdag létére szegénnyé lett« értünk, hogy mi »az ő szegénysége által« meggazdagodjunk (2Kor 8,9)." Ezután a Katekizmus felsorolja (vö. 2408–2413. pontok) az olyan magatartásmódokat és cselekedeteket, amelyek az emberi méltósággal ellenkeznek; ezek pedig a lopás, a kölcsönvett vagy elveszett tárgyak szándékos megtartása, a kereskedésben gyakorolt csalás (vö. MTörv 25,13–16), igazságtalan bér fizetése (vö. MTörv 24,14–15; Jak 5,4), az áremelés, amely más tudatlanságára vagy szükséghelyzetére spekulál (vö. Ám 8,4–6), egy vállalat társadalmi javainak eltulajdonítása és magánhasználata, a rosszul végzett munkák, az adócsalás, csekkek, pénzesutalványok és számlák hamisítása, a túlzott költekezések, a pazarlás stb. A Katekizmus így folytatja (2414. pont): „A hetedik parancs tiltja az olyan cselekedeteket vagy kezdeményezéseket, amelyek – bármilyen okból: önző vagy ideológiai, kereskedelmi vagy diktátori okból – oda vezetnek, hogy embereket rabszolgaságba döntsenek, személyi méltóságukat semmibe vegyék, vásárolják és eladják őket, áruként csereberéljék őket. Személyeket erőszakkal lefokozni használati értékké vagy kereseti forrássá, súlyos bűn méltóságuk és alapvető jogaik ellen. Szent Pál egy keresztény birtokosnak megparancsolja, hogy keresztény rabszolgáját kezelje »már nem úgy, mint szolgát, hanem . . . mint testvért . . . testben is és az Úrban is« (Filem 16)." 101. Politikai téren ki kell emelni, hogy az igazmondás a kormányzók és kormányzottak közötti kapcsolatokban, az áttetszőség a közigazgatásban, a részrehajthatatlanság a közügy szolgálatában, a politikai ellenfelek jogainak tiszteletben tartása, a vádlottak jogainak védelme perekkel és sommás ítélethozatalokkal szemben, a közvagyon igazságos és becsületes használata, olyan kétes értékű vagy meg nem engedett eszközök visszautasítása, amelyek a hatalom minden áron való megszerzését, megtartását és növelését szolgálnák – mindezek olyan elvek, amelyek legelső alapjukat, mint ahogy egyedülálló sürgősségüket is, a személy transzcendens méltóságában lelik, valamint az államok működésének objektív erkölcsi követelményeiben. (Vö. Christifideles laici, 42.) Valahányszor nem tartják meg őket, szertefoszlik maga a politikai együttélés alapja, az egész társadalmi élet pedig fokozatosan válságba kerül, a szétesés fenyegető veszélyébe (vö. Zsolt 13/14,3-4; Jel 18,2–3.9–24). Miután számos országban megbuktak olyan ideológiák, amelyek a politikát egy totalitárius világszemlélethez kapcsolták, köztük elsősorban a marxizmus, most egy nem kevésbé súlyos kockázat körvonalazódik az emberi személy alapvető jogainak tagadása folytán és azáltal, hogy magát a minden egyes ember szívében meglévő vallási igényt a politikusi osztály kisajátítja: a szövetkezés veszélye ez a demokrácia és az etikai relativizmus között, ahol ez utóbbi a polgári együttéléstől elvesz minden biztos erkölcsi vonatkozási pontot, és – még gyökeresebben – megfosztja azt az igazság felismerésétől. Hiszen „ha nem létezik semmi olyan végső igazság, amely a politikai cselekvést vezeti és irányítja, akkor az eszmék és a meggyőződések könnyen a hatalmi célok eszközeivé válhatnak. Olyan demokrácia, amelynek nincsenek alapértékei, könnyen nyílt vagy leplezett totalitarizmusba fordul, miként a történelem tanúsítja." (Centesimus annus, 46.) Így a személyes, családi, társadalmi és politikai élet minden területén az erkölcs – amely az igazságon alapul, és az igazságban nyílik meg az igazi szabadság felé – sajátos, semmi mással nem helyettesíthető, és igen nagy fontosságú szolgálatot tesz nemcsak az egyes személynek és a személy jóban való növekedésének, hanem a társadalomnak és a társadalom igazi fejlődésének is. Az erkölcsteológusok szolgálata 109. Az egyetemes Egyház, az Úr Jézus prófétai tisztének részesévé válva az ő Lelkének ajándéka által, az evangelizálásra és a hitélet melletti tanúságtételre kapott hivatást. Hála az igazság Lelkének, aki állandóan jelen van benne (vö. Jn 14,16–17), „a hívek összessége, akiknek a Szentlélektől kenete van (vö. 1Jn 2,20.27), nem tévedhet a hívésben, és ezt a sajátos tulajdonságát az egész nép természetfeletti hitérzékével akkor nyilvánítja ki, amikor »a püspököktől a legjelentéktelenebb világi hívekig« hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését." (Lumen gentium, 12.) Az Egyháznak, hogy prófétai tisztét betöltse, hitéletét folytonosan élesztenie, „gerjesztenie" kell (vö. 2Tim 1,6), különösen azzal, hogy a Szentlélek vezetésével egyre elmélyültebben veszi fontolóra hitének tartalmát. A teológus hivatása az Egyházban éppen erre a szolgálatra irányul: szolgálni a hit megértésének ezt a hívő kutatását. „A Lélek által az Egyházban támasztott hivatások között – olvassuk a Donum veritatis kezdetű instrukcióban (6. pont) – kiemelkedik a teológusoké, akiknek különös módon az a feladatuk, hogy a Tanítóhivatallal közösségben egyre mélyebb megértését sajátítsák el az Isten szavának, amelyet a sugalmazott írások tartalmaznak, és az Egyházban az élő Hagyomány ad tovább. Természeténél fogva a hit a megértésre törekszik, mert az embernek feltárja a rendeltetésére vonatkozó igazságot és a rendeltetése eléréséhez vezető utat. Bár ez a kinyilatkoztatott igazság meghaladja mindazt, aminek kimondására módunk van, és ismereteink nem érnek fel addig, hogy kifejezzék nagyságát, amely végül is kifürkészhetetlen (vö. Ef 3,19), mégis arra szólítja fel az értelmet – Isten adományát, amelyet az igazság megragadására kaptunk –, hogy belépjen világosságába, és így képessé váljék arra, hogy bizonyos fokig megértse azt, amit hitt. A teológiai tudomány, amely az igazság szavának hívására válaszolva keresi a hit megértését, az apostol parancsa értelmében (vö. 1Pt 3,15) segítségére van Isten népének ahhoz, hogy számot adjon mindenkinek, aki számadást kér, a benne élő reménységről." (Donum veritatis, 6.) Ahhoz, hogy a teológia azonosságát meghatározzuk, és következésképpen sajátos feladatát megvalósítsuk, lényeges dolog az Egyházzal, annak misztériumával, annak életével és küldetésével való bensőséges és eleven kapcsolatának felismerése. „A teológia egyházi tudomány, mert az Egyházban növekszik, és az Egyházra hat... Mivel az Egyház szolgálatára van, az Egyház feladatába dinamikusan beágyazottnak kell magát éreznie, különösen pedig a prófétai küldetésébe." (1979. dcc. 15-i beszéd a Pápai Gergely Egyetemen, 6.) Természeténél és dinamizmusánál fogva a hiteles teológia virágozni és fejlődni csakis az Egyházban mint „hitközösségben" való részvétel által, az Egyházhoz való hozzátartozás által képes, aminthogy magára erre az Egyházra és annak hitéletére hárul vissza a teológiai kutatás és elmélyítés gyümölcse is. 110. Amit eddig a teológiáról általában mondtunk, újból el lehet és el kell mondanunk az erkölcsteológiáról mint olyan tudományról, amely az evangéliumról mint új élet adományáról és parancsáról elmélkedik, az „igazság szerint a szeretetben" való életről (Ef 3,15), az Egyház szentségében élt életről, amely Egyházban tündököl a tökéletességre emelkedett jó igazsága. Nemcsak a hit területén, hanem, éspedig oszthatatlanul, az erkölcs területén is közbelép az Egyház Tanítóhivatala, amelynek feladata, hogy „megkülönböztesse, a hívek lelkiismerete számára irányadó ítéletek útján, azokat a cselekedeteket, amelyek önmagukban összhangban állnak a hit követelményeivel, és annak megnyilvánulását előmozdítják a cselekvő életben, azoktól a cselekedetektől, amelyek ellenkezőleg benső rossz voltuknál fogva összeegyeztethetetlenek ezekkel a követelményekkel." (Donum veritatis, 16.) Isten parancsait és Krisztus szeretetét hirdetve az Egyház Tanítóhivatala a híveknek részleges és meghatározott parancsokat is tanít, és azt kívánja tőlük, hogy ezeket lelkiismeretben erkölcsileg kötelezőknek tekintsék. Ezenfelül jelentős felügyeleti feladatot is ellát: ráirányítja a hívek figyelmét esetleges, talán csak burkolt, tévedésekre, amikor lelkiismeretük nem jut el olyan erkölcsi normák jogosságának és igazságának felismerésére, amelyeket a Tanítóhivatal hirdet. Idetartozik a sajátos feladata azoknak, akik a törvényes főpásztorok megbízásából erkölcsteológiát tanítanak a szemináriumokban és a hittudományi karokon. Súlyos kötelességük abban áll, hogy megtanítsák a híveket, főleg a jövendő lelkipásztorokat, mindazokra a parancsokra és gyakorlati normákra, amelyeket az Egyház tekintéllyel kijelent. (Vö. CIC can. 252,1; 659,3.) A Tanítóhivatal által előadott emberi érvelések esetleges korlátoltságai ellenére az erkölcsteológusoknak el kell mélyíteniük tanításainak észérveit, kifejteniük előírásainak megalapozottságát és kötelező voltát, bemutatniuk egymás közötti kölcsönös kapcsolatukat és az ember végső céljához fűző viszonyukat. (Vö. Dei Filius, 4: DS 3016.) Az erkölcsteológusokra tartozik, hogy kifejtsék az Egyház tanítását, és szolgálatuk gyakorlásában példát adjanak, a dogma és az erkölcs területén egyaránt, a Tanítóhivatal tanításához való őszinte belső és külső ragaszkodásukra. (Vö. Humanae vitae, 28.) Erőfeszítéseiket egyesítve a hierarchikus Tanítóhivatallal való együttműködés céljából, a teológusok szívügyüknek tekintik, hogy egyre jobban megvilágítsák a bibliai alapokat, az etikai jelentésekkel és az antropológiai érvekkel együtt, amelyek az Egyház által előadott erkölcsi tanítást és emberképet alátámasztják. 111. Az a szolgálat, amelynek megtételére az erkölcsteológusok jelenleg hivatottak, elsőrendű fontossággal bír nemcsak az Egyház élete és küldetése, hanem a társadalom és az emberi kultúra szempontjából is. Rájuk tartozik, hogy, bensőséges és eleven kapcsolatban a biblikus és dogmatikus teológiával, a tudományos reflexióban kiemeljék „azt a dinamikus szempontot, amely kidomborítja a választ, amelyet az embernek az isteni hívásra adnia kell a szeretetben való növekedése folyamatában, egy üdvközösség ölén. Ily módon az erkölcsteológia belső lelki jelentőségre tesz szert, megfelelve az emberben rejlő imago Dei (istenképiség) teljes kifejlődése követelményeinek, valamint a keresztény aszketikában és misztikában leírt lelki fejlődés törvényeinek." (A Keresztény Nevelés Kongregációja, 1976. febr. 22, 100. pont.) Persze, ma az erkölcsteológia és tanítása sajátos nehézségben van. Mivel az Egyház erkölcse szükségképpen normatív jelleggel rendelkezik, az erkölcsteológia nem vezethető vissza olyan tudásra, amelyet csupán az embertudományok összefüggésében dolgoznak ki. Míg ezek az erkölcsiség jelenségével mint történelmi és társadalmi ténnyel foglalkoznak, az erkölcsteológia, bár fel kell használnia az ember és a természet tudományait is, nincs alárendelve a tapasztalati-formai megfigyelés vagy a fenomenológiai megértés eredményeinek. Igazában az embertudományok illetékességét az erkölcsteológiában mindig a kezdeti kérdésen kell lemérni: Mi a jó vagy a rossz? Mit kell tennünk, hogy elnyerjük az örök életet? 112. Az erkölcsteológusnak tehát gondos megkülönböztetést kell gyakorolnia a mai kultúra összefüggésében, amely döntő mértékben tudományos és technikai kultúra, kitéve a relativizmus, a pragmatizmus és a pozitivizmus veszélyeinek. Teológiai szempontból az erkölcsi elvek nem függnek attól a történelmi pillanattól, amelyben felfedezik őket. Az a tény pedig, hogy egyes hívők elhanyagolják a Tanítóhivatal tanítását, vagy erkölcsileg helyesnek tartják olyan cselekvésmódjukat, amelyet pásztoraik az isteni törvénnyel ellentétesnek nyilvánítottak ki, nem alkothat érvényes érvelést ahhoz, hogy elutasítsuk az Egyház tanította erkölcsi normák igazságát. Az erkölcsi elvek megállapítása nem tartozik az empirikus-formális módszerek illetékességi körébe. Az erkölcsteológia nem tagadja ugyan az ilyen módszerek érvényességét, de saját távlatait nem is szűkíti le hozzájuk; hűen a hit természetfeletti érzékéhez, elsősorban az emberi szív szellemi dimenzióját és az isteni szeretetre szóló elhivatottságát veszi tekintetbe. Míg ugyanis az embertudományok, mint valamennyi kísérleti tudomány, a „normalitásnak" empirikus és statisztikus fogalmát fejlesztik ki, a hit azt tanítja, hogy egy ilyen „normalitás" magában hordja az ember eredeti állapotából való bukásának nyomait, vagyis a bűn sebét. Csak a keresztény hit jelöli meg az embernek a „kezdethez" való visszatérés útját (vö. Mt 19,8), olyan utat, amely nagyon különbözik a tapasztalati normalilástól. Ilyen értelemben az embertudományok, az általuk nyújtott ismeretek nagy értéke ellenére, nem fogadhatók el az erkölcsi normák döntő jelzéseiként. Az evangélium fedi fel az emberről és az ő erkölcsi előrejutásáról szóló teljes igazságot, és így megvilágítja és figyelmezteti a bűnösöket, meghirdetve nekik Isten irgalmát, aki szünet nélkül tevékenykedik, hogy megóvja őket a két véglettől: egyfelől hogy kétségbe essenek, mivel nem tudják felismerni és megtartani az isteni törvényt, másfelől az elbizakodottságtól, hogy érdem nélkül üdvözülhetnek. Azonfelül eszükbe idézi a megbocsátás örömét, amely egyedül adja meg, hogy az erkölcsi törvényben megszabadító igazságot, reménykedő kegyelmet, életre vezető utat ismerjünk fel. 113. Az erkölcstan tanítása ezeknek az értelmi, lelki és lelkipásztori felelősségeknek a tudatos felvállalását feltételezi. Ezért az erkölcsteológusokra, akik elvállalják az Egyház tanának tanítására szóló megbízatást, az a súlyos kötelesség hárul, hogy a híveket ráneveljék erre az erkölcsi megkülönböztetésre, az igazi jóra irányuló törekvésre és arra, hogy bízó lélekkel az isteni kegyelemért folyamodjanak. Ha a véleménytalálkozások és -ütközések egy képviseleti rendszeren alapuló demokrácia összefüggésében a közélet normális kifejezéseit alkothatják, az erkölcsi tanítás nyilván nem függhet az úgynevezett „perrendtartásos" etikától; az erkölcsöt ugyanis semmiképpen sem lehet meghatározni egy demokratikus rendszerű tanácskozás szabályait követve. Olyan nézeteltérés, amely a tömegkommunikációs eszközök igénybevételével folytatott, jól kiszámított perbefogásokból és polémiákból áll, ellentétes az egyházi közösséggel és az Isten népe hierarchikus szerkezetének helyes értelmezésével. A főpásztorok tanításával való szembehelyezkedésben nem lehet törvényes kifejezését felismerni sem a keresztény szabadságnak, sem a Lélek különféle adományainak. Ilyen esetben a főpásztorokra az a kötelesség hárul, hogy apostoli küldetésükkel összhangban cselekedjenek, megkövetelve, hogy tartsák tiszteletben a hívek jogát ahhoz, hogy a katolikus tanítást a maga tisztaságában és teljességében kapják: „A teológusnak – sose feledve, hogy ő maga is tagja Isten népének – e nép irányában igen nagy tisztelettel kell viseltetnie, és vállalnia azt a kötelességét, hogy olyan tanításban részesítse, amely semmiképpen sem sérti a hittanítást." (Donum veritatis, 11.) A magyar fordítást Nagy Ferenc készítette.
„A' mi nyughatatlanságunk attúl vagyon, hogy nem vagyunk azok, kik akarnánk lenni. Vagy azok vagyunk, kik nem akarunk maradni. Vagy nem birunk azzal, a' mit kívánunk, vagy nem menekedhetünk meg attúl, a' mi minket sanyargat. Ha ezektül a' minket terhelő galibáktúl mentek akarunk lenni, bizzuk Istenre dolgunkat, meg ne gátollyuk szándékát, elhitetvén magunkal, hogy ez a' minket szerető jó Urunk, ha mit ád, azt azért akarja, ha mit megvony tőlünk, azért tselekszi, mert különös hasznunkat nézi.” Faludi Ferenc SJ: Szent ember (1773)
LELKIPÁSZTORKODÁS Hegedűs Lóránt A MISSZIÓI PARANCS ÖRÖKÉRVÉNYŰSÉGE „És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön, elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek, és ímé, én tiveletek vagyok mindennapon a világ végezetéig. Ámen!" (Máté evangéliuma 28,18-20) Az örökkévalóság szempontja alatt Jézus missziói parancsa örökre érvényes. Az isteni eleve elrendelésnek a világ teremtése előtti mélységeiben gyökerezik ez az Ige. „Mikor még semmi hegyek nem voltanak", Isten döntött a világ teremtése, bűnbeesés esetén megváltása és elmúlásból való újjáteremtése felől. Szentháromságos életének Igéjével megszólalva teremtett: „Legyen világosság! És lőn világosság." Ugyanezen Ige jézusi testet öltésével karácsonykor megjelent a bűnbe esett világban, tanított, gyógyított, térített, meghalt, feltámadott, és kiadta a missziói parancsot. A parancs sürgetően halaszhatatlan küldetését minden tanítványának szívébe helyezte, és érvényét a világ végezetéig számunkra is látható örökkévalóság elkészítéséig kiterjesztette. Míg fennáll a világ, Jézus Krisztus tanítványainak hirdetniük kell az evangéliumot. Élő közösségüknek: az egyháznak nem lehet nem misszionálnia. Az egyház csak úgy tarthatja meg a Jézus Krisztustól kapott Igét, ha továbbadja. Aki sosem beszéli a meghallott Ige nyelvét, elfelejti azt. Aki a jézusi igei benyomások életigazságait és erőit nem juttatja kifejezésre emberi-testvéri kapcsolataiban, abban visszájára fordulnak az önzően elfojtott és visszatartott, megélt csodák. Az impresszió expresszió nélkül depressziót szül. Ezért is mondhatja Pál: „Jaj nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem." (1Kor 9,16.) E belső szükség kényszerít minden tanítványt a missziói bizonyságtételre. Ennél is nagyobb misszióra késztető erő a Szentháromság Isten egyetemes szeretetének rendje, amely Jézus Krisztusban testet öltött, s a misszió parancsa lett. Őbenne minden népekre kiárad az isteni kijelentés hatalma. „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, ezért terjesztettem ki rád az én irgalmasságomat.'' (Jeremiás 31,3.) Az egész emberiség s benne minden egyes lélek Isten teremtménye. Mindenkiért meghalt a Jézus Krisztus, a mindenható Istennek emberi élete, hogy megváltó vérével megtisztítson minket minden bűntől. Minden egyén és közösség számára csak a Lélektől megelevenített és a szívekben életre keltett jézusi szeretetparancsok megtartása jelentheti az igazi emberséges életformát. Enélkül önmaga ellenségévé válva halálos embertelenségben vesztegel az emberiség. Az iránta való szeretet késztet minden tanítványt a missziói parancs betöltésére a krisztusi lelkület szerint. Az élő Krisztusnak megelevenítő szellemeként (1Kor 15,45) való jelenléte életünkben a missziói parancs betöltésének végső erőforrása. Ha mi vagyunk fáradtak és restek, túlfinomultan gyávák és félelmes szívűek, alkalmatlanok és méltatlanok lennénk és vagyunk is a misszióra, a jelenlévő Krisztus véghezviszi azt! Ellenünkre vagy nélkülünk, de velünk és általunk is misszionál az Úr, ha ígéretét elfogadjuk: „íme, én tiveletek vagyok mindennapon a világ végezetéig." (Mt 28,20) „Ha mi hitetlenkedünk, Ő hű marad." (2Tim 2,13) Ha testünkben hordozzuk az ő halálát, az Ő élete is látható lesz bennünk. (2Kor 4,10) S ellenállhatatlan biztatása a legvégsőkig áll, él és hat: „Amennyiben megcselekedtetek eggyel a kicsinyek közül, énvelem cselekedtetek meg". (Mt 25:40.) Ezért Jézus missziói parancsa számunkra belső igei kényszerítésből másokra kifelé irányuló szeretetből és a felülről ható szüntelen Krisztus-jelenlétből mindörökké érvényes. Ez az örökkévalóság számunkra földi életünkben mindig a ma. Ezért a missziói parancs örökérvényűsége annak állandó korszerűségét is jelenti egyszer s mindenkori módon. Az örök Ige missziói üzenetének korszerűsége sosem volt olyan döntő jelentőségű, mint most. Most radikalizálódott minden hitkérdés az Isten-kérdésig. Az előző korokban az általánosan elfogadott Isten-gondolat megkönnyítette az átlagember számára az Istenbe vetett hitet. Ma különösen érvényes a tétel, hogy Isten csak Isten által: az Ő önkijelentése révén ismerhető meg. Az önistenítő emberi ismeret technikai hatalom, és világháborús méretűvé fokozott szenvedések sora eltakarja a tömegek elől Isten szeretetét. Egy kitalált Isten világkormányozásában lehetetlen hinni. De az Atya Isten mindenekfelett, aki emberré lesz a Fiú Istenben, közénk jön, és velünk van, az ő Krisztusban közölt Lelkével pedig lakozást vesz bennünk: megtalál minket, és megtalált Istenné lesz számunkra. Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében hittel megkeresztelt életünkhöz Isten közelebb van, mint kezünk vagy a lábunk. Így a missziói parancs mai betöltése elvezet a Szentháromság Istenhez, Aki mint Atya felettünk, mint Fiú velünk, és mint Szentlélek bennünk lakozik. Mert a mai ember különösen nem tud Istenhez eltalálni. A mai tékozló fiúk nem hagyták el az atyai házat, hanem az idegenben születtek. Nem tudnak magukba szállni, és képtelenek hallani a hívást: „Jöjj a messze tájból, oh jöjj haza!" Nekünk kell utánuk menni! A mai egyetlen lehetőség: „Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket", akik sose hallottak Istenről, még nem jártak a templomában, s csak elidegenítették őket az egyháztól. És ma a tanítványság Jézus minden parancsának az elfogadását és kegyelemből megtartását jelenti, amikor őnélküle minden szabad, semmi sem tilos, és nem számít, mi az, ami használ és épít. A felelősség nélküli szabadság viszi romlásba az emberiséget a diktatúrák bukása után, és a missziói parancs betöltése hozhat csak Hegyi Beszéd szerinti gyógyulást: „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság." (2Kor 3,17) A missziói parancs örök hitelű korszerűsége ma: A Szentháromság egy örök igaz Isten hitének megtalálása, minden emberhez küldő parancsának elfogadása, Krisztus minden életparancsának megtartása. A missziói parancs örökérvényű korszerűségét a keresztség sákramentuma pecsételi meg. A legdöntőbb isteni kijelentés üzenetét Jézus nemcsak megmondta, hanem ki is ábrázolta. A hirdetőit Igét sákramentummá: látható Igévé tette az úrvacsorában és a keresztségben. A döntő üzenet: Isten a Krisztus vérét megjelenítő halálos szeretetéből bűnből és halálból megváltó örök életet ad nekünk. Hitvalló egyházi képletben és korban először a tanítás és hitvallás következik, amit a keresztség felvétele koronáz meg. Ma is így kerül sor egyházunkban is sok felnőttkeresztelésre. Őhozzá gyűjtessenek kezdettől fogva minden népek, s megtérjenek bűnükből. Az egyház így népegyház azért, hogy hitvalló egyház legyen, és hitvalló egyház anélkül, hogy félne népegyház lenni. Ha e szívdobogás kettős egy ütemét jelentő életmozgást nem végzi, akkor szektásodik vagy megüresedik. Ezzel együtt viszont betöltheti küldetését a világ végezetéig.
Nemeshegyi Péter „TANÚSÁGTÉTEL AZ ISTEN KEGYELMÉNEK EVANGÉLIUMÁRÓL" (Csel 20,24) Harminc év az evangélium szolgálatában Japánban Idén július végén a Notre-Dame de Vie központ rendezésében egyhetes lelkiségi és teológiai találkozás zajlott le a dél-franciaországi Venasque-ban. A Notre-Dame de Vie mozgalmat egy szent életű karmelita atya, Marie-Eugéne de l'Enfant Jésus (1894–1967) alapította, és jelenleg nagy virágzásnak örvend. A mozgalmat mély lelkiség és az evangélium hirdetésére való elkötelezettség jellemzi. Központja, az Avignon közelében fekvő Venasque, természeti szépségével, ókeresztény emlékeivel, modern épületeivel és templomával elbűvöli a látogatót. A mozgalom papjainak vezetésével a közelben megnyílt papneveldét a Vatikán nemrégen egyházi egyetem rangjára emelte. A venasque-i központban nyaranként megrendezett összejöveteleken számos országból származó több száz érdeklődő szokott részt venni. Az ezidei összejövetel témája „Hogy bennük legyen a Szeretet – Nevelni hitünket" volt. Francia, lengyel, olasz, mexikói, libanoni, burundi előadók tárgyalták a témát, és engem is felkértek, hogy számoljak be több mint harminc éven át Japánban végzett hithirdetői munkámról. Az előadásom szövegét francia nyelven írásban is kérték kiadásra, a Távlatok szerkesztői pedig megkértek, hogy magyarul is írjam meg ezt az előadást. Így született meg az alábbi szöveg. Remélem, hogy olvasóinknak örömére szolgál. Több mint harminc évet töltöttem Japánban. Életem felét. Japán: külön világ. Nyelv, szokások, gondolkodás, életmód, udvariassági formák, művészet, vallások – mindez merőben különbözik attól, amihez Európában szokva vagyunk. Más világ ez. De ez a japán világ is része annak a világnak, melyet Isten úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta, hogy üdvözüljön a világ általa (Jn 3,16–17). Isten sohasem volt távol a japán néptől. A II. vatikáni zsinat szerint a Szentlélek minden idők minden emberének lelkében működik, megadván nekik a lehetőséget, hogy Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó misztériumával egyesüljenek (GS 22). A Szentléleknek ez a működése természetesen nyomot hagy minden nép kultúrájában, erkölcsi rendjében, vallásaiban. Japán sem kivétel. A keresztények feladata az, hogy az Isten teremtő működése és a Szentlélek kegyelmi indításai révén a népekben megvalósult értékeket egybegyűjtsék, és az Isten népének nagy családjába beleillesszék. Ezt a feladatot nevezik a mai egyházi nyelvezetben inkulturációnak. A II. vatikáni zsinat hirdette meg ezt a programot: a kereszténységet bele kell testesíteni a föld minden népének életébe, kultúrájába. Én azért mentem Japánba, hogy erre a feladatra szenteljem életemet. Röviden el szeretném mondani, hogy hogyan is került erre sor. 1949-ben hagytam el Magyarországot. Ekkor kezdődött az egyházüldözés, a szerzetesházak kisajátítása, a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása. Ebben a helyzetben jezsuita elöljáróink úgy döntöttek, hogy a rend fiatalságát ki kell menteni külföldre, hogy ott folytathassák a papsághoz szükséges tanulmányokat. A kiszökés bizony már veszedelmes volt: éjszaka kellett átbújni az osztrák határnál épített drótkerítésen. Valahogy azonban, Isten segítségével, a fiatal rendtagok többségének sikerült a szökés, és 1949 júniusában már együtt találtuk magunkat hatvanan az innsbrucki jezsuita rendházban. Itt mindegyikünk arról gondolkodott, hogy ettől kezdve milyen irányt adjon életének. Minthogy szerzetesek voltunk, tudtuk, hogy az erre vonatkozó végső döntés az elöljárók joga, de azt is tudtuk, hogy Jézus Társaságában mindenki előterjesztheti saját vágyait és kívánságait. Nekem két vágyam volt. Egyfelől életemet a kereszténység szociális tanításainak tanulmányozására és terjesztésére szerettem volna fordítani. Azok a nagy társadalmi átalakulások, melyeket Magyarországon átéltem, alaposan ráébresztettek e kérdés fontosságára. De volt egy másik vágyam is: a kereszténység és a nagy keleti vallások találkozását szerettem volna előmozdítani. Még a II. vatikáni zsinat előtt voltunk; még nem volt meghirdetve az egyház részéről a másvallásúakkal való párbeszéd programja. De a kérdés már a levegőben volt. Jean Daniélou és más vezető katolikus teológusok cikkeztek róla. Mint az Ázsiából Európába szakadt magyar nép fia különösképpen hivatást éreztem erre a feladatra. Minthogy képtelen voltam választani e két vágy között, felkerestem Jean Daniélout, aki szerencsémre éppen akkor innsbrucki rendházunkban tartózkodott. Miután előadtam neki dilemmámat, így válaszolt: „Mindkét feladatkört igen fontosnak tartom. Azonban jelenleg már nagyszámú katolikus kutató foglalkozik a szociális kérdés boncolgatásával, viszont igen kevesen vannak, akik a vallások közötti párbeszéd iránt érdeklődnének. Ha tehát téged mind a két kérdés érdekel, azt ajánlom, hogy válaszd a másodikat." Fiatal voltam akkor, és tökéletesen megbíztam Daniélou bölcsességében. Válaszával számomra el volt döntve az ügy. Írtam Jézus Társasága általános rendfőnökének Rómába kérvén, hogy küldjön Ázsiába. Hamarosan meg is jött a válasz: elfogadja ajánlkozásomat, de azt kívánja, hogy előbb végezzem el Rómában teológiai tanulmányaimat. Így is lett, s miután a római Gergely Egyetemen megszereztem a teológiai doktori címet, 1956-ban útrakeltem Japánba, hogy ott tanítsak teológiát a tokiói Sophia Egyetemen. Harminchat éves Japánban való tartózkodás után el kell ismernem, hogy nem sikerült megvalósítanom a kereszténység és a keleti vallások szintézisét, melyről álmodtam. Néhány év japáni tartózkodás után megértettem, hogy a japán keresztények feladata ennek a szintézisnek a megvalósítása. Amit én megtehettem, az az volt, hogy japán hallgatóim érzésvilágát és kultúráját figyelembe véve közvetítsem nekik a kereszténység valódi magját, minden nyugatias vértezet nélkül. Ehhez természetesen szükséges volt, hogy szimpátiát érezzek a japán kultúra iránt. Ebben nem volt nehézség. Japán szimpatikus volt számomra érkezésemnek első napjától fogva. A japán kultúra rendkívül gazdag. Szeretném vázolni lényeges elemeit. A japán kultúra négy eleme A mai Japán kultúrája négy elem szintézise. Ez a négy elem pedig: a sintoizmus, a buddhizmus, a konfucianizmus és a nyugati racionális gondolkodásmód. Az első elem tehát a sinto. Ez a japánok ősi, eredeti vallása. A sintónak nincsenek dogmái. Lényege az ünneplés. Az egész ország számtalan gyönyörű sintó szentélyében és azok körül lefolyó ünnepélyeken a városnegyed vagy falu közössége örömteli hangulatban éli meg egybetartozását, érzi kapcsolatát a nagy természet titokzatos energiáival (az istenekkel), valamint az elhunyt ősök lelkeivel. Az emberek dobolnak, énekelnek, táncolnak, zajos körmeneteket tartanak, megrészegednek a természet és a zene szépségétől (valamint a bőségesen fogyasztott rizsbortól), elfelejtik ellentéteiket, és homályosan megérzik, hogy a lét gyökere valami mosolygó ősharmónia. Ha megkérdezünk egy japánt, miután elvégezte buzgó imádságát az újév ünnepén valamelyik sintó szentélyben: „Kihez imádkoztál?", sok esetben ez lenne a válasz: „Nem tudom." Sajnálatosnak tarthatjuk, hogy nincs világosabb istenképzetük; de megmarad az a tény, hogy imádkoztak: megnyitották a szívüket hálával és bizalommal a lét ősmisztériumának. Ez igen fontos. Az ilyen élmény alkalmassá teszi az embert a Jézus által kinyilatkoztatott „jó Isten" befogadására. Azonban nemcsak a sintoizmus hatja át a japánok lelkét. A 7. századtól fogva Kínán át Japánba behatoló indiai eredetű buddhizmus is mélyen áthatotta Japán egész lelkiségét. A buddhizmustól tanulták meg a japánok a minden létező egységéről való meggyőződést, a világ mulandóságának tudatát, a dolgokhoz való ragaszkodástól való mentességet, a lelki nyugalmat. A buddhizmus tanítása szerint a kifejezhetetlen ősmisztérium ott rejlik minden létezőben, még a legkisebb virágban vagy kavicsban is, és ez az ősmisztérium: irgalom. Ez az ősirgalom mindent átölel, és minden létezőnek megadja a végső szabadulás reményét. A buddhizmus ma is él Japánban. A sok évszázados múlttal rendelkező buddhista felekezetek ma is virágzóak. Mindegyiknek vannak sajátos értékei. A nyugati világban főképp a zen-felekezet elmélkedésmódja vált ismeretessé. Kétségtelen, hogy ennek a „tárgy nélküli elmélkedésnek" nagy értéke van. Elvezetheti az embert a benső békéhez és a végtelenségre nyíló emberi lélek megtapasztalásához. Ez az elmélkedés nem helyettesítheti ugyan az Istent „te"-nek szólító keresztény imát, de nagyon alkalmas a lelki összeszedettség elérésére. Egyébként a buddhizmusban sem ismeretlen a végső valóságot „te"-nek szólító ima. A Japánban legelterjedtebb buddhista felekezetek, vagyis a Tiszta Ország felekezetek hívei állandó imával fordulnak Amidához, az irgalom buddhájához, kinek „nagy fogadalma" biztosítja minden bűnös, sőt minden létező üdvösségét. A japán Amida-buddhizmus legnagyobb egyéniségének, Sinrannak gondolatát összefoglaló, Tanisó című könyvben találjuk a következő kijelentést: „Még a jók is üdvözülnek. Hát mennyivel inkább a gonoszok!" Ez kétségkívül paradox állítás, de meggondolkoztató. A japán kultúrát alkotó harmadik elem, a Kínából jött konfucianizmus szintén mélyen áthatotta a japánok lelkületét. A konfucianizmus nem annyira vallás, mint inkább etika, éspedig nemességben Platón és Arisztotelész erkölcstanát meghaladó etika. Alapvető értékei a szolidaritás, az együttműködés, a jóindulat, a tisztelettudás, az udvariasság, a szorgalom, a tudományszomj, a közjó tisztelete. Ma kevés japán mondja magát konfuciánusnak, de az ország nagy politikai és gazdasági sikerei főképp ennek a konfucianista etikának köszönhetők. Egyesek szemére vetik a konfucianizmusnak, hogy erkölcsi tanítása nem eléggé fennkölt. Vannak azonban Konfucius művében ilyen kijelentések is: „A nemes ember sohasem követ el igazságtalanságot, hogy életét mentse. Sokszor megtörténik azonban, hogy életét áldozza az igazságosság védelmében." Az ilyen állítást nem mondhatjuk olcsó etikai tételnek. A kereszténység sokban gazdagodna a konfuciánus etika számos tételének befogadásával, mint ahogy régen a görög filozófusok etikájának befogadásával gazdagodott. A modern Japán kultúra negyedik elemét a nyugati racionális gondolat alkotja. Japán a katolikus hithirdetők révén a 16. században került először kapcsolatba a nyugati világgal. Eleinte kedvező volt a fogadtatás, de a 16. század végén a japán vezetőség elvetette a kereszténységet, és három évszázadon át hermetikusan elzárta Japánt minden nyugati befolyás elől. Japán kapui a 19. század hatvanas éveiben nyíltak meg újra. Ettől kezdve a japánok bámulatos gyorsasággal sajátították el a nyugati tudományt és technikát. A második világháború után egy új befogadási hullám vette kezdetét: Japán elfogadta a nyugati demokráciát, a teljes gondolat- és vallásszabadságot, az emberi jogokat, a jóléti állam eszméjét, valamint a nyugati művészet, zene és sport minden formáját. Japánban az a csodálatos, hogy ez a négy igen különböző elem egy egészet alkot. Így született meg egy rendkívül gazdag és változatos kultúra, mely helyet ad az egyedek sokrétű kibontakozásának. Az a tény, hogy a világ valamennyi országa között jelenleg Japánban a leghosszabb az emberek átlagos élettartama, egyik jele annak, hogy a japán társadalom jól működik. Hogy áll a japánok vallásossága? Sokan azt mondják, hogy a mai japánok nem vallásosak. Kétségtelen, hogy különbözik Japán szellemi légköre az indiaitól, hol mindent eláraszt a vallás. Az is igaz, hogy sok fiatal japán nem szívesen vallja magát ehhez vagy ahhoz a meghatározott felekezethez tartozónak. A sintoizmust meggyöngítette a császárkultusz összeomlása a világháború elvesztésekor. A nagy történelmi múlttal rendelkező hagyományos buddhista felekezetek sem olyan életerősek, mint régen. Azonban igen kevés japán mondja magát ateistának, és a lakosság túlnyomó többsége meglátogat legalább újévkor egy sintoista vagy buddhista szentélyt, hogy ott imádkozzék, és ápolja az ősök tiszteletét. Az a tény, hogy az elmúlt 130 esztendő alatt Japánban több mint 2000 új vallás született, amelyek közül jó pár több milliós hívőseregre tett szert, szintén azt mutatja, hogy a japánoknak van vallási igényük. Azonban az is igaz, hogy a japánok nagy részének vallási fogalmai nagyon elmosódottak, és hogy a legtöbb új vallás csak felületes szinten mozog. Ez a helyzet kétségtelenül veszélyes. Ezért meggyőződésem az, hogy a japánoknak szükségük van egy autentikus és a japán kultúrába beágyazott kereszténységre. Erre a szükségletre igyekeztem válaszolni Japánban végzett munkáimmal. Szeretném bemutatni röviden munkáim egyikét, a tokiói Szent Ignác templomnál tartott hitoktatásomat. Hitoktatási tapasztalat Japánban írtam egy kis könyvet japánul „Mi a kereszténység?" címmel. Ez a könyv jó fogadtatásra talált: eddig tizennégyszer adták ki Japánban, és megjelent magyarul, németül, angolul és koreaiul. Nagyon el voltam foglalva Japánban egyetemi előadásaimmal, és ezért sokáig haboztam elvállalni templomi hitoktatást nem keresztények számára. Egy öreg misszionárius unszolására szántam rá magam végre erre a munkára, mely végül is legkedvesebb foglalkozásom lett. Tíz éven át folytattam. Látható eredménye volt több mint 400 felnőttkeresztség. A hitoktatás nagyon egyszerűen folyt. Szombatonként háromkor megjelentem a plébániaépület egyik szobájában. Mindenki jöhetett oda személyes kérdéseivel. Négykor átmentem egy nagyobb terembe, és kb. száz hallgató előtt beszéltem a kereszténységről. Az év elején egy röplapot nyomtattunk, melyen feltüntettük az egy évi 44 előadás témáját, azt, hogy mikor lesznek a katekumenátusba való felvétel szertartásai, a keresztségre való jelentkezés és a keresztségi szertartások. Senkire nyomást nem gyakoroltam. Mindenki akkor jelentkezhetett a keresztségre, amikor úgy érezte, hogy lelkileg felkészült rá. Előadásaim alatt mindig eszemben volt Szent Ágoston tanácsa, melyet egy Deogratias nevű diakónusnak adott: A hitoktatásnál a legfontosabb dolog az, hogy az oktató örömmel oktasson. Az evangélium: jó hír. A kereszténység: az Isten jóságának és szeretetének vallása. Ezért az igazi hitoktatásnak a legnagyobb öröm légkörében kell folynia. Az is fontos, hogy a hitoktatás misztagógia, vagyis a keresztény misztériumba való fokozatos bevezetés legyen. Nem kezdhetjük magyarázatunkat a Szentháromság és a Megtestesülés tanával. Mi európaiak annyira hozzászoktunk a kereszténységhez, hogy meg sem érezzük, micsoda egetverő állítás az, hogy az egy Isten három Személy, és hogy az Isten emberré lett. Az ilyen állítást gondosan elő kell készíteni. Az én előadásaimban előbb hosszasan beszéltem az ember Jézusról, tanításáról, haláláról és feltámadásáról, és csak azután szóltam Jézus istenségéről, a Szentháromságról és a szűzi fogantatásáról. Csak ilyen előkészítés után lesznek képesek a hallgatók a Szentlélek segítségével hinni, hogy egy isteni személy egyszer történelmünkben emberré lett. Körülbelül másfélórás előadásom után a hallgatók mondották el benyomásaikat és gondolataikat. Sokszor értékesebbek voltak az ő gondolataik, mint az én magyarázatom. Utána ajánlottam mindenkinek, hogy vegyen részt az este hat órai szentmisén. Ezt persze nem tettem kötelezővé. Nagyon ügyeltem arra, hogy mindenben a teljes szabadság légköre uralkodjék. Szerencsére azonban sokan hallgatóim közül részt vettek a szentmisén. Ezt igen fontosnak tartom. Csak az olyan hittantanítás lesz gyümölcsöző, melyet a résztvevők imája kísér. Japánban a hívők szinte mindnyájan áldoznak a szentmisén. Akik még nincsenek megkeresztelve, nem áldozhatnak, de ők is a hívőkkel együtt odamennek az oltárhoz, meghajtják fejüket, és szentáldozás helyett külön áldást kapnak a paptól. Ez hathatósan felszítja bennük a vágyat a keresztség és első szentáldozás iránt. A szentmise végeztével elmentünk egy olcsó, kis kínai vendéglőbe vacsorázni. Itt mindenki elmondta múlt heti élményeit, és megosztottuk örömeinket és bánatainkat. Negyvennégy előadásom témája igen egyszerű volt: Isten-tapasztalatok; Jézus élete, tanítása, csodái; az utolsó vacsora; Jézus szenvedése és feltámadása; a Szentlélek eljövetele; a hit, az imádság, a szeretet, a remény; az Egyház és annak útja Jeruzsálemtől Tokióig; a teremtés; a keresztények családi, társadalmi és nemzetközi élete. Ezek után tértem rá a kereszténység legmélyebb titkaira, a Szentháromságra és a Megtestesülésre. Utána bemutattam a szentírást és a szenthagyományt; beszéltem a liturgiáról és a szentségekről, főképp a keresztségről és az eukarisztiáról. A bűnbánat szentségének tárgyalása adott alkalmat arra, hogy beszéljek a személyes bűnökről és az eredeti bűnről. Meg vagyok győződve arról, hogy ellentétbe kerülünk az újszövetség pedagógiájával, ha előbb beszélünk Ádámról, mint Jézusról. Az újszövetségből kiindulva beszéljünk az ószövetségről; a második Ádámból, Krisztusból kiindulva beszeljünk röviden az első Ádámról. Előadássorozatom folytatásaképpen beszéltem aztán a keresztények sokféle hivatásairól és karizmáiról, az ökumenizmusról, a nem keresztény vallásokhoz való viszonyról. Különösen hangsúlyoztam azt, hogy egy japán keresztény legyen 100%-osan keresztény és 100%-osan japán. Végül beszéltem a betegségről, öregségről, halálról és az örök életről, befejezésképpen pedig Szűz Máriáról, kiben tökéletesen valósult meg az Isten üdvözítő akarata. Az előadásoknak tartalma is, formája is nagyon egyszerű volt. Egyeseknek arra van tehetsége, hogy bonyolulttá tegyék az egyszerűt. Jézusnak, ha szabad így mondanunk, az volt a tehetsége, hogy a legegyszerűbb módon beszélt a legmélyebb igazságokról. A hitoktatásnál erre a tehetségre van szükség. Ha hitoktatásunk egyszerű és örömteli, akkor lesz gyümölcsöző. Nagy volt az örömöm, amikor hallgatóim egymás után mondták, hogy szeretnének megkeresztelkedni és Jézus tanítványainak csoportjához csatlakozni. A keresztségi szertartáskor mindegyiküknek egyenként tettem fel a kérdést: „Hiszel-e az Istenben, a mindenható Atyában?" „Hiszel-e Jézus Krisztusban, halálában és feltámadásában?" „Hiszel-e a Szentlélekben, vallod-e az egyházat és az örök életet?" Nagy-nagy örömmel hallgattam, amikor mindegyikük a maga módján, vagy erős hangon kiáltva vagy meghatottan suttogva azt válaszolta: „Hiszek." Szinte tapintani lehetett a Szentlélek működését a lelkekben. Egy felnőtt ember számára a keresztség életének legfontosabb eseménye. Nem valamennyi fiam lett példás keresztény, de sokan közülük igazán hősiesen élik keresztény életüket. Például az a férfi, aki egy évvel a keresztsége után munka közben lezuhant egy magas állványról, és oly szerencsétlenül esett, hogy megsértette nyakcsigolyáját, és így egész teste teljesen megbénult. Festő volt. A baleset után nemsokára újra festeni kezdett szájába vett ecsettel. A kis képek, melyeket most fest, sokkal szebbek, mint régebbi alkotásai. Főképp Mária-képeket és gyermekképeket fest. Valami csendes öröm, titokzatos mosoly, derült elfogadás tükröződik ezekben a csodálatos képekben. Most is őrzöm asztalomon egyik gyönyörű festményét, mely az Emmausz felé vándorló Jézust és két tanítványát ábrázolja egészen eredeti módon. Összefoglalásképpen tapasztalataim eredményeként a hitoktatásról a következőket mondanám. 1) Legyen a hitoktatás egyszerű. Minden bonyolultság eltávolodik az Istentől, aki maga az egyszerűség. 2) Legyen a hitoktatás központja a szeretet. Már Ágoston hangoztatta Deogratias számára írt könyvében; „Minden szavad arról szóljon, hogy mily nagyon szereti az Isten az embereket, és hogy nekünk embereknek miképpen lehet és kell válaszolnunk szeretettel az Isten szeretetére." 3) Az egész hitoktatást hassa át az öröm. Érezze minden jelenlevő, hogy itt Isten szeretett gyermekeként befogadták. A lelki betegek sem képeznek kivételt, ők is azokhoz a „legkisebbekhez" tartoznak, kikben Jézusnak szolgálunk. 4) Vegye figyelembe a hitoktatás a helyi kultúrát. Franciaországban is, Magyarországon is a 20. századbeli francia vagy magyar kultúrában élő és gondolkodó emberhez szólóan kell a kereszténységről beszélnünk. Ázsiában a kereszténység inkulturációja éppen csakhogy megkezdődött. Néhány említésre méltó meglátás a Fia szenvedését látó Atyaisten fájdalmáról szóló tanítás, melyet elsőnek a japán protestáns hittudós, Kitamori fejtett ki, s melyet napjainkban Moltmann, Balthasar és mások tettek magukévá. Egy másik gondolat minden ember üdvösségének reménye, melyet megtalálunk már Órigenésznél és Nüsszai Szent Gergelynél, napjainkban pedig Rahnernél, Balthasarnál és több más katolikus hittudósnál. A Japánban való inkulturációnak egy egyszerűbb módja, melyet én is gyakran alkalmaztam, a növényekre és állatokra való gyakori utalás. A keleti ember sokkal bensőségesebb kapcsolatban él a növényekkel és állatokkal, mint mi nyugatiak. Nem az ember uralma alá hajlandó tárgynak tekinti azokat, hanem az ember társainak, kiktől igen sokat tanulhatunk. Ezért előadásaimban és könyveimben sokszor beszéltem fákról, virágokról, madarakról, rovarokról. Mondok egy példát. Mindnyájan ismerjük a kis pitypangot. Reggel kinyitja, este szépen becsukja sárga szirmait: együtt lélegzik a mindenséggel. Gyökereit pedig mélyen beleereszti az anyaföldbe. Nem virágzik sohasem egyedül, hanem mindig sok kis pitypangtestvére társaságában. Nem hangoskodik, nem szónokol, csak csendesen rámosolyog kis szépségével mindenkire, aki csak elhalad mellette. Azt hinnéd, hogy ennek az egyszerű kis virágnak semmi titka sincs. Pedig van! Ez a titok pedig akkor jelenik meg, amikor a pitypang átalakul selymes ejtőernyővel felszerelt magocskákká. Hervadt pitypangot sohasem láttam. Egészen hirtelen lesz a sárga virágból ernyőcskék gömbje. A szél azután elviszi az ernyőcskéken szálló és az élet ígéretét hordozó magocskákat, mind egytől egyig. És marad végül is a kopasz fejű pitypang. De a kis pitypang nem bánja csúfságát. „Menjetek – mondja maggyermekeinek –, menjetek, vigyétek az élet titkát! Jövő tavasszal én már nem leszek itt e földön. De ti, ti élni fogtok, mosolyogni fogtok mindenkire, énekelni fogjátok hangtalanul az élet reményhimnuszát." Amikor így beszéltem japánjaimnak, nagyon jól megértették a szeretet és az élet misztériumát. Igaz, a legtökéletesebb hitterjesztési módszer felhasználásával sem idézhetünk elő ma tömeges megtérési hullámot Japánban. Mint Xavéri Szent Ferenc, úgy a mai japán misszionárius is nem hálóval, hanem horoggal halászik. Dél-Koreában más a helyzet. Ott napjainkban nagy megtérési hullámot látunk. A katolikusok száma már meghaladta a három milliót, és rohamosan növekszik. Nincs emberi magyarázata ennek a ténynek. Én úgy gondolom, hogy mind az egyének, mind a népek történelmében léteznek „kegyelmi órák''. Koreában, úgy látszik, most ütött ez az óra. Bizton hiszem, hogy valamikor ütni fog Japán számára is. Én ennek az órának már nem leszek tanúja. Jézus Társaságának általános rendfőnöke idén júniusban Magyarországra küldött, hogy segítsek az itteni kereszténység újjáépítésének munkájában. A feladat óriási, erőim parányiak. „De mit sem aggódom: kevésbe veszem életemet, csakhogy teljesítsem azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézus bízott rám: tanúságot tenni az Isten kegyelmének evangéliumáról." (ApCsel 20,24.) A többi az Isten dolga.
Következő számunk tartalmából – Lelóczky Donát: A jó család jellemzői – Német püspökök: Elvált és újraházasodott keresztények – Tomka Ferenc: Hittankönyveiről – Béky Gellért: Karujszava (Japán élmények) – Jelenits István: Piarista lelkiség – Harrach Péter: Keresztények a politikában – Gyorgyovich Miklós: Az egyház és a pártok – Cser László: Jónás könyvéről – Morlin Imre: Nagyböjti elmélkedés
Udvardy György KATEKIZMUS – HITTANKÖNYV – KATEKÉZIS Az elmúlt években – különösen az iskolai hitoktatás újraindulásával, illetve az oktatás kiszélesedésével – egyre több szó esett a hittankönyvekről. A velük kapcsolatos vita több alkalommal is megújult. Ezekben a vitákban legtöbbször egy-egy könyvről, annak értékeiről, hiányosságairól lehetett véleményeket hallani. Néhány esetben eléggé szubjektív módon megközelítve a problémát, csak a saját kialakult hitoktatási gyakorlatra támaszkodva és hivatkozva hangzottak el bírálatok, vélemények. Hasznosnak tűnik a hittankönyvek értékelésével, bírálatával kapcsolatban nemcsak a hittankönyvről magáról beszélni, hiszen a hittankönyv nem áll csak önmagában. Egyrészt, mert egy hosszú, több évszázados folyamatnak az eredményeként vesszük kezünkbe és használjuk, ugyanakkor mindig is a katekézis keretében használjuk. Ezzel kapcsolatban három szempontot szeretnék kiemelni: 1. A katekizmus és a hittankönyv kapcsolatát; 2. A katekézis és a hittankönyv kapcsolatát; 3. A hittankönyv értékelésének néhány elemét. 1. A katekizmus és a hittankönyv Fontosnak látszik megtenni ezt a megkülönböztetést, mert – bár egymással szorosan kapcsolódó dolgokról van szó – mégis más egy katekizmus és egy hittankönyv. A lényegi különbség éppen az egymástól eltérő célban és szándékban van. Az írásokban és a vitákban sok esetben ez a két fogalom szinonimaként szerepel, valószínű ezért történhet meg az, hogy azt várjuk el egy hittankönyvtől, ami a katekizmus sajátja, illetve egy megszerkesztett katekizmust hittankönyvként akarunk használni. (Talán erre a hamarosan megjelenő Egyetemes Katekizmussal kapcsolatban is érdemes odafigyelni.) A katekizmus szó kezdetben a szóban elhangzott tanítást – a tanítás anyagát – jelentette. Csak jóval később került át ez az elnevezés magára a tanítást tartalmazó könyvre, ami a hitigazságoknak rövid tanítható és tanulható formáját foglalta magába. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a „modern katekizmusnak" mint könyvnek a megjelenését katolikus részről egy nagyon konkrét pasztorális szempont és igény eredményezte, mégpedig az Egyház megújításának, illetve a trienti zsinat határozatai megvalósításának a szándéka. Bár a katekizmusnak – főleg ha az Egyetemes Katekizmusokra gondolunk – az a szándéka, hogy a teljes hittartalmat megfogalmazza rövid, könnyen tanulható formában, mégis mindegyik katekizmus egy-egy sajátos szempontot is magában hordoz. Kora igényeinek kíván megfelelni. A katekizmus természetéből fakadóan a hitigazságok ismeretére és ennek az ismeretnek az átadására helyezi a hangsúlyt. Ez a módszer – kevés kivételtől eltekintve – egészen a századunk elejéig megjelent könyvekben szinte egyeduralkodó volt. Az egyház katekézisének megújítását szorgalmazó mozgalmak munkájának az eredményeként születtek meg azok a hittankönyvek, amelyek – bár szintén az egész tanítást akarták átadni – mégsem ezt tartották elsődleges szempontjuknak, hanem azt, hogy egy adott szituációban lévő gyermeket hogyan, milyen módon tud közelebb vinni az Istenhez és az Egyházhoz. Ennek érdekében használták föl a kor pedagógiai, pszichológiai ismereteit, elméleteit. Ezek a hittankönyvek legtöbbször egy-egy sajátos megközelítési módot alkalmaztak annak érdekében, hogy az Egyház tanítását minél színesebben és érthetőbben és életszerűbben adják át a tanulóknak. (A Bibliából, a liturgiából kiindulva.) A szerzők már arra is törekedtek, hogy a pedagógiai, pszichológiai ismeretek alapján az életkori sajátosságokat is jobban figyelembe véve, az átadni kívánt anyagot több évre fölbontva, de az évek anyagát egymásra építve szerkesszék meg a könyveket. Nagyon sok olyan hittankönyv is megjelent, amelyek egy egészen sajátos, pasztorális szempontot tartottak szem előtt. Például a szentségi katekézis vagy a családi katekézis, vagy éppen a közösségi katekézis szempontjait és módszerét követve. Ha pedig a didaktikai vagy a metodológiai szempontok változása alapján nézzük a megjelent hittankönyveket, még nagyobb fejlődést tudunk fölismerni. Ennek a folyamatnak csak a nagyon vázlatos szemlélése alapján is azt kell mondani, hogy – bizonyos szempontból – a katekizmus a mai hitoktatási gyakorlatban veszített abból a jelentőségéből, amellyel évszázadokon át rendelkezett. Mégpedig azért, mert a mai katekézisnek egészen új elvárásoknak, pasztorális és metodológiai kívánalmaknak kell megfelelnie, mint amelyek a katekizmusokat a saját korukban létrehívták. Természetesen ez nem a tárgyszerű, biztos tudás elvetését jelenti, hanem azt, hogy más eszközökkel, más módon kell a ma emberének hirdetni ugyanazt az Örömhírt, a kettős hűség megőrzésében. 2. A katekézis és a hittankönyv Amikor a hittankönyvekről beszélünk, vagy egy hittankönyvről akarunk véleményt alkotni, szükségesnek látszik, hogy ne csak magára a könyvre koncentráljunk. Ne a nagy „egészből", az Egyház evangelizációs munkájából – ezen belül is a katekézis munkájából – kiszakítva tegyük ezt. Ugyanakkor nem függetleníthetjük magunkat a helyi egyház pasztorális tevékenységétől, koncepciójától sem. Ugyanis egy hittankönyv sem létezik önmagában. Mint ahogyan nem beszélhetünk arról, hogy létezik „a hitoktatóképzés'' – hiszen csak valamilyen kateketikai terv vagy program megvalósítására lehet képezni, formálni a hitoktatókat –, ugyanúgy nem beszélhetünk arról sem, hogy létezik az ideális, minden szempontból megfelelő és minden szituációban eredményesen alkalmazható hittankönyv. Minden hittankönyv-író szükségszerűen valamilyen célt, helyzetet tart szem előtt, valamilyen szempont alapján választott metódust alkalmaz. Éppen ezért nem lehet számon kérni egy könyvtől azt, ami nem a célja. A bírálat tárgya lehet, hogy a választott és megindokolt céljának megfelel-e anyagválasztásában, szemléletmódjában, metódusában, a felhasznált eszközök alkalmazásában: milyen pedagógiai szemléletet tükröz, mennyire következetes és egységes. De nem lehet számon kérni azt, hogy miért nem hangsúlyoz ki más szempontot is, miért nem érint más témákat is. Amit még számon lehet kérni – sőt kell – egy könyvtől: helyes volt-e az elérendő cél megjelölése, illetve azt, hogy abban az adott szituációban, ahol alkalmazni akarják a hittankönyvet, valóban az ott felmerülő problémákra ad-e feleletet. Valóban azokat a gyerekeket célozta-e meg, akikhez szólni kíván, ismeri-e azokat a problémákat – akárcsak bennfoglaltan is –, amelyek akadályt jelentenek a hitre nevelés folyamatának. Ha nem, valószínű kevés eredménnyel fog járni a könyv alkalmazása, még akkor is, ha önmagában minden szempontból kifogástalannak mondható. Ezért szerencsés – és mindenképpen kívánalom -, ha a hittankönyv egy konkrét pasztorális, illetve kateketikai programnak a része, annak a céljait igyekszik megvalósítani. Ebből pedig az következik, hogy a hittankönyvre mindenképpen úgy kell tekinteni, mint a katekézis eszközére. Nem tagadva ezzel a jelentőségét, és nem kisebbítve ezzel a vele szemben támasztott követelmény mértékét. S ha arra gondolunk, hogy a modern hírközlő eszközök, szemléltető eszközök megjelenésével a könyvnek a jelentősége az iskolai oktatásban megváltozott, ez még inkább aláhúzza, hogy úgy tekintsünk a hittankönyvre, mint a katekézis egy – bár igen fontos – eszközére. Azon lehet elgondolkodni, esetleg még vitatkozni is, hogy ez jó-e így vagy nem, mi lehet ennek a következménye, de nem lehet ténynek nem elfogadni. Ezt talán azért is fontos megjegyezni, mert sok esetben – éppen a hittankönyvek vitája kapcsán – mintha egy másik igen fontos szempontról, mégpedig a hitoktató személyéről, személyes tanúságtételének a fontosságáról kevesebb szó esnék. Bármennyire jó és kiváló legyen is egy hittankönyv, a hitoktatásból nem lehet „kispórolni" a hitoktató személyes tanúságtételét, de a személyes fáradozását, próbálkozását sem, áthárítva ezzel a lehetőséget egyetlen – jó vagy kevésbé használható – könyvre. 3. A hittankönyv elbírálásának néhány kritériuma Az előbbiekben érintett általános, elvi szempontok mellett egy hittankönyvnek meg kell tudni felelni nagyon világos és konkrét elvárásoknak is. A legtöbb teljesen egyértelmű kívánalom, néhány pedig a választás, illetve a döntés lehetőségét is biztosítja a szerző számára. Négy alapvető szempontnak teljesen világosnak és átgondoltnak kell lennie: 1. milyen antropológiai szemlélettel rendelkezik, mit tart fontosnak elmondani, átadni az emberről, az Isten és az ember kapcsolatáról, illetve milyen az ember – kultúrájában, adottságaiban, motívumaiban –, akihez szólni kíván; 2. milyen biblikus szemlélettel, ismerettel rendelkezik, hogyan tekint – akárcsak „háttértudásként" is – a Bibliára, milyen szerepet szán az Isten szavának a hitre való nevelés folyamatában; 3. milyen jelentőséget tulajdonít a liturgiának mint ami a Krisztusban hívők közösségének elsődleges megnyilvánulási formája, de egyben a hitre nevelés eszköze is; 4. milyen doktrinális szemlélettel rendelkezik. Ez a negyedik elem azonban nem önállóan, a többitől elkülönülten kell, hogy mutatkozzék, hanem az előző három elemel összefogva, azokat átjárva. Ezen belül nagyon fontos, hogy a könyv a keresztény igazságfogalmat egyértelműen mutatja-e be; milyen egyházmodellben gondolkodik, milyenre hivatkozik, illetve milyen egyházkép felé akar haladni (természetesen nem feledkezve meg arról sem, hogy a valóságban milyen egyházfogalommal találjuk szemben magunkat); hogyan építi be és alkalmazza a sajátos pedagógiai szempontokat, amelyek a hitre nevelés folyamatának a sajátjai. Amennyiben ezek az alapszempontok nem világosak, nem átgondoltak, illetve nem egy céltudatos döntés eredményeként jelentkeznek, a hittankönyv valószínű nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket. Ezeken az alapvető szempontokon kívül más elvárásokat is figyelembe kell vennie. Néhány legfontosabbat kiemelve: – legyen közösségi szemléletű, hiszen a közösség feltétele, helye, alanya és ugyanakkor célja is a katekézisnek; – hangsúlyozza a hit befogadójának a felelősségét; – hangsúlyozza, hogy a hit átadásáért mindenki felelős; – törekedjék a nyelvezeti sokszínűségre, használjon föl minden olyan eszközt, amely alkalmas és méltó az isteni kinyilatkoztatás és a hit átadásához; – törekedjék a teljes kinyilatkoztatás bemutatására, még ha nem is tárgyal mindent egyforma részletességgel; – legyen meg benne az önálló döntésre való nevelés szándéka; – ismerje jól azt a kultúrát, amelyben a hit befogadója él. Egy hittankönyv megítélésénél mindenképpen fontos tényező az is, hogy a könyvhöz készült-e segédkönyv a szülők, hitoktatók részére, készült-e munkafüzet vagy más segédanyag az oktatás megkönnyítésére. Természetesen ez csak néhány kateketikai kritérium; de ugyancsak figyelmet kell szentelni annak is, hogy a könyv megfeleljen a pedagógiai, didaktikai és egyéb más szakmai elvárásoknak. Mivel egy hittankönyvnek – esetleg egy hittankönyv-sorozatnak – rengeteg szempontot kell állandóan szem előtt tartania, nagyon sokféle igénynek kell egyidejűleg megfelelnie, ezért hosszú együttműködés és csoportmunka eredményének kell lennie, pásztorok és hívek, teológusok és pedagógusok, elméleti szakemberek és hitoktatók, a különféle szaktudomány képviselői és egy strukturált kateketikai program között. A mai magyar egyház hitoktatási gyakorlatát és a vele szemben föllépő elvárásokat nézve világos, hogy a hittankönyv problémáját a mai kornak megfelelő pasztorális és kulturális szempontok figyelembevételével újra át kell gondolni, a világegyház zsinat utáni hitoktatási gyakorlatának az egészében elhelyezve. Irodalom Alberich E.: La catechesi delhi Chiesa (LDC, Leumann-Torino, 1992.) Bissoli C: Il catechismo ieri e oggi (LDC, Leumann-Torino, 1987.) Braido R: Lineamenti di storia della catechesi e dei catechismi. Dal „tempo delle riforme" all'etá degli imperialismi (1450-1870) (LDC, Leumann-Torino, 1991.) Etchegaray A. C.: Storia della catechesi (Paoline, Roma, 1983.) Exeler A.: Religiöse Erziehung als Hilfe zur Menschwerdung (Kösel Verlag, München, 1982.) Gevaert J.: Dizionario di Catechetica (LDC, Leumann-Torino, 1987.) Giusti G.: Catechesi: progettare e agire. Linee metodologiche (Paoline, Roma, 1988.) Midali M.-Tonelli R.: Dizionario di Pastorale Giovanile (LDC, Leumann-Torino, 1989.) Paul E.: Katechismus – Ja? Nein? Wie? in Studien zur Praktischen Theologie (Zürich, 1982.)
Kállay Emil A MAGYAR EGYHÁZ TAVASZA – AZ ŐSZI NAGYMAROSI IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓN Bevezetésképpen olvassunk el néhány élménybeszámolót: hogyan élik meg a fiatalok, mit jelent nekik a találkozó? „»Egy szív-egy lélek« – ez volt a jelmondata az őszi nagymarosi ifjúsági találkozónak, amelyen a középiskolás és főiskolás davidicumi diákok [a Davidicum Veszprémben, a régi árvaház frissen visszakapott egyházi épületében létesített kollégium] első ízben vettünk közösen részt. Mivel már pár héttel az indulás előtt – lélekben – készültünk erre a találkozóra, így sikerült nyitott szívvel megérkeznünk a helyszínre, s rövid idő alatt átvenni a találkozó lüktetését... Újra fellángolt bennünk a még mélyebb vágy Krisztus követésére, s megértettük, hogy nem egymásra vagy a másik emberre kell várni, hanem Isten pont rajtam keresztül szeretné elkezdeni a változást. . . Nekünk most nem csüggedni, szomorkodni, aggodalmaskodni kell, hanem megélni minden testvérünkkel együtt az örömöt, amelyet ebben az érzéketlen világunkban csak Isten adhat nekünk... A nagymarosi találkozó ismét egy forrás, egy dobbantó volt keresztény életünkben. Az egész napos együttlét vége nem a befejezettséget sugallta, hanem azt, hogy valami most kezdődik csak el igazán. .." (Körösi Edina, Békéscsaba) „Most jártam másodszor Nagymaroson. Nagyon jó volt látni, hogy ennyi fiatal összegyűlik minden évben egy közös jó »cél« érdekében. A délelőtti elmélkedésben pont az ragadott meg, hogy mi is alakíthatjuk az egyházközséget. Sokszor távolinak érzem ezt magamtól, pedig be kell látnom, hogy bármi szolgálat jellegű munkát végzek, Krisztus testét építem. Bennem kell megszületnie az Egyháznak, az »egy szív-egy lélek«-nek. Halottuk az első programtervet: az elsőt mindig te kezdd el! Miért olyan nehéz ez? Elüldögélünk a helyünkön, arra várva, hogy a másik lép. Épül az ország, és én is beállhatok a kövek rakásához elsőként. Számomra a szentmise jelentett sokat. A pici gyertyák fényét, remélem, mindenki hazavitte szívében." (Csótár Katalin, Győr) „Nagyszerű előadásnak lehettünk tanúi, amit nem azért mondok, mert így illik, hanem mert valódi okom van rá. Lendületesen, vidáman beszélt Jávorka Lajos atya II. János Pál pápáról, tetteiről, amikből megértettem, miért ő lett az egyházfő. Az előadás után különböző fakultációk indultak. Volt szentségimádás, bibliai témájú beszélgetés Jelenits István atyával, Jávorka Lajossal még lehetett beszélni az előadásával kapcsolatban, a Kálvárián bármit kérdezhettünk plébánosunktól, Brückner Ákostól, meg Balás Béla püspök atyától. Közéleti kérdésekre dr. Surján György úr válaszolt a művelődésházban. És jelentkezhettünk kiscsoportokba is. Jó volt végignézni rajtuk a Duna partján, mert ahogy körben ültek, úgy néztek ki, mint megannyi koszorú a fűbe szórva. A mise nagy élményt jelentett számomra (fölállni és leülni azon a kis helyen...). Angelo Acerbi, a pápa nunciusa tartotta. Igazán jól beszélt magyarul, csak a hangsúlyozása volt szokatlan számomra. A prédikációt Beton atya mondta, és ehhez foghatót ritkán hallottam idáig. Rengeteg humoros történettel, példával színesítette beszédét. A mise után Máriát köszöntöttük dallal, imával és gyertyával. Imádkoztunk a szentatyáért, majd mindenki az állomás felé igyekezett. Az utazás során az ember megérezte, milyen lehet szegény szardíniának a dobozban." (Vécsey Szandra, Budapest) „Talán sokak számára Nagymaros fő vonzereje a társaság, a gitár, az ének vagy a színvonalas, jó előadások. De a találkozó fő megtartó ereje, »egy szív-egy lélekké« kovácsoló ereje – érezhetően, tapasztalhatóan – a szentmise, ahol az Úr asztalát több ezren álljuk körül." (Pillér Károly, Budapest) (A Zászlónk novemberi, illetve a Lépcső októberi számából átvéve) A találkozóra hívogató „Nagymarosi levél"-ben olvashattuk: 1974-ben a karizmatikus mozgalom képviselői Jeruzsálemben találkoztak. Ott mondotta Mayor Taylor a következőket: „Látomásomban egy tengert láttam, melyben a halak nem úszkálhattak szabadon. Fenékig érő betonfalak rekeszekre osztották a tengert, és fogságban tartották a halakat. Az egyik rekeszben úsztak a katolikus halak, a másikban az ortodoxok, a harmadikban a protestánsok, metodisták, pünkösdisták és így tovább.. . Ennek láttán így szóltam az Úr Jézushoz: »Uram, nézd a szegény halakat, a Te keresztényeidet! A betonfalak megfosztják szabadságuktól, elkülönítik őket egymástól. Mivel egymást nem ismerik, azt hiszik, ők birtokolják az igaz hitet. Az egységet teremtő szeretetről prédikálnak, de reménytelenül távol vannak egymástól. Mindez visszatetszést szül azokban a halakban, amelyek a falakon kívül úszkálnak.« Az Úr válasza rövid és egyszerű: »Meg kell emelni a víz szintjét. Feljebb, közelebb az evangélium szeretetprogramjához!«" Egy évvel ezelőtt azt hallottuk: „Meghív az Isten – hogy közösségben legyünk Vele." Május óta kipróbáltuk: „Küld az Isten, hogy közösséget teremtsünk" – hogy Vele és Általa és Benne közösséget építsünk. Most ennek az összetartozásnak a lelkét mint az ősegyház örökségét szeretnénk megélni: „A hívek egy szív, egy lélek voltak ... és a közösség egyre többeket vonzott." Az Úr Jézus ezt így magyarázta meg nekünk: „Arról ismerjék meg az emberek, hogy enyéim vagytok, mert úgy szeretitek egymást, ahogyan én szeretlek titeket." (Jn 15,12) Akik ott voltak a találkozón, tudják, hogy valami csodálatosan meghitt légköre volt – a nagy tömeg ellenére (még többen jöttek, mint eddig bármikor!). A papok és szerzetesek fakultációján közel százan beszélgettek fiatal és öreg papok, szerzetesek az Egyház jövőjéről, a magyar Egyház megújulásának kézzelfogható jeleiről, a szeretet és megértés meg egymás másságának bizalommal történő elfogadásáról... 62 pap koncelebrált a délutáni szentmisén Acerbi nuncius úrral, akit azért hívtunk meg, mert a szentatya 15 éves főpásztori szolgálatáért is hálát adtunk – többen azért nem tudtak ebbe bekapcsolódni, mert annyi volt a gyónó a fiatalok közül, hogy nem hagyhatták ott a gyóntatószéket. Mi lesz a Nagymarosi Találkozók jövője? – kérdezték sokan a rendszerváltás táján. Megszűnik a romantikája, hiszen most már nem lesz „illegális". A Szentlélek Úristen adott választ ezekben az években erre a kérdésre. Elmélyültebb, meghittebb – és népesebb lett... A következő levéllel köszöntöttük II. János Pál pápát: Kedves Szentatya! 1993. október 2-án mintegy négyezer fiatal jött össze a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón, és Angelo Acerbi érsek, pápai nuncius úr vezetésével 62 pap koncelebrált a szentmisén, és a legfőbb pásztori szolgálatának 15 éves évfordulója alkalmával imádkozott a szentatyáért. Kérjük a jó Istent, hogy áldja meg apostoli munkáját, adjon jó egészséget, hogy sokáig szolgálhassa ezzel a fáradhatatlan szeretettel Isten népét! Egyben nagyon hálásan köszönjük, hogy – annak idején, 1980-ban – annyira védelmébe vette a magyarországi ifjúsági pasztorációt, aminek következtében nem tiporhatták el a nagymarosi találkozókat sem! Az akkori vetés bőséges termést hozott! Az Úr bőséges áldását kérve, tisztelettel: 1993. október 17. Zimonyi János és a Nagymarosi Találkozók Szervezőbizottsága.
FIGYELŐ A ZSINATI KORSZERŰSÖDÉS HAZÁNKBAN Dr. Ternyák Csaba, a Magyar Püspöki Kar titkára nyilatkozik P. Szabó Ferencnek Idén augusztusban volt két éve, hogy a szentatya Magyarországra látogatott. Akkor elmondott beszédei irányt mutattak egyházunknak a zsinati megújuláshoz és az új evangelizáláshoz. Annak idején Te, mint a római Pápai Magyar Intézet rektora, én pedig mint a Vatikáni Rádió magyar műsorának felelőse, részt vettünk a pápalátogatás előkészítésében és lebonyolításában. Egy év óta mint esztergom-budapesti segédpüspök, és mint a püspöki kar titkára már itthonról figyeled és éled meg helyi egyházunk gondjait, reménységeit. Első kérdésem: hogyan látod a szentatya által felvázolt lelkipásztori program megvalósulását? – A püspöki karhoz intézett beszédében a szentatya valóban mintegy lelkipásztori programot adott a magyar egyháznak. Mindenekelőtt a püspöki karon belül megvalósítandó egységet hangsúlyozta, továbbá azt, hogy mindegyik főpásztor átfogó képet alkosson az egész magyar egyház problémáiról. Ez a kiindulópont ahhoz, hogy közös lelkipásztori tervet dolgozzunk ki, amely „kijelöli majd a tervszerű irányelveket a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos együttes cselekvésre. Számos más püspökkari konferencia tapasztalata megmutatta – folytatta a pápa –, hogy ebben a vonatkozásban jelentős segítséget nyújt a hatékony püspökkari titkárság." Több mint egy éve, hogy átvettem a titkárság vezetését, azóta számos feladattal kellett megbirkóznom. Természetesen ezt nem egyedül végzem, hanem egy paptestvér és több világi munkatárs szakszerű segítségére támaszkodhatom. Többek között ránk hárul a negyedéves püspökkari konferenciák előkészítése, a döntések gyakorlati megvalósítása, valamint a püspöki kar állandó képviselete Seregély István érsek elnökkel és az állandó bizottság tagjaival együtt. Feladatom még a kapcsolattartás a Szentszékkel, elsősorban az apostoli nunciuson keresztül, de közvetlenül is az egyes szentszéki hivatalokkal. Kapcsolattartás továbbá az európai püspökkari konferenciákkal, köztük a környező országok püspökeivel. Egyházunk megoldandó kérdéseiről gyakran kell tárgyalnom a minisztériumokkal, a kormány és a pártok képviselőivel. Gyakran felkeresnek újságírók, illetve riporterek a rádiótól és a televíziótól. – Mit tettetek a pápa által sürgetett átfogó lelkipásztori terv kidolgozásáért? – Már néhány éve meghirdették az esztergomi és szeged-csanádi egyházmegyében a helyi zsinatokat, folyik a felmérés és a tervezés. A mi egyházmegyénkben a jövő nyáron tartjuk meg a szinódust. Más egyházmegyékben pedig távolabbi előkészületek folynak. Rövid időre megtorpant ez a munka, mivel a Szentszék elrendelte az egyházmegyék régóta esedékes újjászervezését. Mint ismeretes, ez főleg Budapest három egyházmegyéjét érintette, továbbá két új püspökséget állított fel a szentatya Debrecen és Kaposvár székhellyel. Ez az átrendezés azonban számos előnnyel jár nemcsak szervezési, hanem lelkipásztori szempontból is. Az idén januárban valamennyi magyar főpásztor „ad limina" látogatáson vett részt Rómában, valamennyien beszámoltak a szentatyának és a kongregációk illetékes képviselőinek egyházmegyéik helyzetéről és terveikről. Az Országos Lelkipásztori Intézetben már hosszabb ideje folynak a lelkipásztori tervhez szükséges felmérések és adatgyűjtések, amit a múlt rendszerben nem lehetett szabadon megvalósítani. Az országos terv kidolgozása hosszú távú munka, ezt meg kell előznie a már említett egyházmegyei zsinatok dokumentumainak, illetve a többi egyházmegye terveinek. – És a püspöki kar egysége? – Úgy gondolom, hogy a lényegi kérdésekben a püspöki karban egység van, ez azonban nem jelent egyöntetűséget vagy egysíkúságot, vagyis hogy mindig minden kérdésben azonosak a vélemények. Kétféle szélsőség jelentkezik. Vannak, akik hiányolják az egységet, mások pedig, éppen ellenkezőleg, azt vetik a szemünkre, hogy elfojtjuk a pluralizmust, és egyfajta uniformizmusra törekszünk. Akik az egységet hiányolják, reméljük, nem az elmúlt évtizedek kívülről és felülről diktált „egységét" kívánják vissza, amikor a politikai hatalom szólt bele az egyház belső életébe, hanem azt szeretnék, hogy az új evangelizálás alapelveiben azonos szempontok érvényesüljenek, amint a szentatya is hangoztatta hozzánk szóló beszédében. – A magyar egyházban, miként a kommunizmus alól felszabadult közép-európai egyházakban, a szellemi értelemben is meglévő vasfüggöny akadályozta a zsinat teljes recepcióját. Az elnyomás miatt nemegyszer úgy értelmezték a hűséget, hogy konzerválni, megőrizni akartak; márpedig az igazi hűség a helyes haladásban van. – Igen, valóban a szellemi értelemben vett vasfüggöny miatt hazánkban sem volt meg a szerves kapcsolat a világegyházzal, ennek következtében a zsinati tanítás megismertetése késett, mert pl. a kommunista cenzúra miatt az összes zsinati dokumentum egy kötetben csak 1975-ben, tehát tíz évvel a zsinat befejezése után jelenhetett meg. Ennek ellenére a zsinati megújulás, elsősorban a liturgia reformja, fokozatosan megvalósul. Ma, 25 évvel a zsinat befejezése után egyik fontos feladatunk Közép-Kelet-Európában a helyes zsinati aggiornamento, korszerűsödés megvalósulása. Mivel ma már szabadon beáramlanak bizonyos nyugati progresszista nézetek, meg kell magyaráznunk a zsinat megújulási programjának igazi értelmét, különben a hívők körében nagy lenne a zűrzavar pl. a felszentelt papok és a világiak közötti különbség tekintetében. Ezzel nem a klerikalizmust akarom védeni, hiszen a pápa különböző megnyilatkozásaiban folyton sürgeti a világiak tevékeny részvételét az egyház apostoli küldetésében. Szükség van továbbá az ökumenikus párbeszédre, illetve, mivel pluralista társadalomban élünk, a nem hívőkkel, illetve az ún. semleges világnézetűekkel folytatott dialógusra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feladjuk önazonosságunkat, és azt hirdetjük, hogy minden hit, minden vallás, minden világnézet egyformán igaz. – Említetted, hogy pluralista társadalomban élünk. Most, hogy az ország a választásokra készül, a hívőknek világosan kell látniuk, hogy az egyház ugyan nem kötődik semmiféle politikai rendszerhez, amint a zsinat tanítja, de ugyanakkor nem közömbös az, hogy milyen politikai programra adják le szavazatukat. – Igen, az egyház szociális tanítása támpontokat nyújt a hívő katolikusoknak a helyzetelemzéshez, az ítéletalkotáshoz és a választáshoz. Jóllehet igaz az, hogy az egyház nem kötődik egyetlen rendszerhez, és ugyanazon hit lehetővé tesz különböző választásokat, a keresztény ember számára nem mindegy, hogy milyen pártprogramra adja le szavazatát. Vannak szélső határok: az az ideológia, amely az embert egydimenzióssá fokozza le, vagyis tagadja természetfeletti hivatását, vagy amely nem biztosítja az egyháznak evangelizáló küldetéséhez a teljes közéleti szabadságot, nem lehet a keresztény ember számára elfogadható alternatíva. Itt még szeretnék emlékeztetni a Püspöki Konferencia 1993. szeptember 23-i nyilatkozatára, amelyben felhívtuk a hívő keresztények figyelmét, hogy jövőnk alakításáért mindannyian felelősek vagyunk: „Megengedhetetlen, hogy – közreműködésünkkel és szavazatunkkal, vagy éppen közömbösségünkkel és távolmaradásunkkal – olyan politikai vezetés alakuljon ki, amely nem kellően biztosítja a többségében keresztény magyar társadalom vallási jogait. A keresztény értékek nem öncélúak, hanem mindenkor hozzájárulnak az ország erkölcsi, gazdasági felemelkedéséhez és nemzetközi megbecsüléséhez." – Köszönöm szépen a beszélgetést. Szabó Ferenc
A PÁPA IS HASZNOS LEHET A KAMPÁNYBAN Ördögh Szilveszter pápista lett! A szentatya interjúja a La Stampa c. olasz lapnak (1993. nov. 2.) visszhangot keltett világszerte. Hála a Vatikáni Rádió magyar adásának, a magyar közönség is megismerhette ezt az éleslátó és kiegyensúlyozott interjút, amelyet a pápa Jas Gawronskinak adott. A Vatikáni Rádió magyar szövegét négy részben leközölte a Magyar Kurír, valamint a Magyar Távirati Iroda. A magyar sajtó ezenkívül keveset foglalkozott vele, kivéve a Népszabadságot (nov. 9. és 13.), valamint a kecskeméti Petőfi Népét (nov. 15.). Felfigyelt rá még a Magyar Hírlap nov. 16-i számában Ördögh Szilveszter, aki „A pápának talán elhiszik'' c. cikkében választási kampányra használja fel az interjút. Csodálkozik a pápa nyitottságán, bölcsességén és valóságismeretén, amikor a Közép-Kelet-Európában, nevezetesen Lengyelországban beállt fordulatot, a volt kommunista rendszert és az új helyzetet elemzi, bírálja – és siet az olvasottakat a magyar helyzetre alkalmazni. Persze, ez lehetséges, hiszen a szentatya a volt kommunista országokról általában is nyilatkozik, éspedig mindig a helyes megkülönböztetést hangsúlyozza. Ezt mulasztja el Ördögh Szilveszter, aki inkább összezavar, amikor nem veszi figyelembe azt, hogy II. János Pál pápa, miként az egyház szociális tanítása XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevelétől a saját Centesimus annus kezdetű enciklikájáig, egyaránt elítéli a kommunista diktatúrává fajult marxista kollektivizmust és a szabad versenyt, az individualista érdekeket és a profitot hajszoló liberális kapitalizmust. Ördögh Szilveszter – mondhatnám nem éppen „angyali" módszerrel – úgy vágja össze és kommentálja a pápa nyilatkozatát, hogy végül is marxistának, a kommunizmus barátjának teszi meg; úgy idéz csonkításokkal, hogy Wojtyla pápa, ha nem is a sztálinizmus vagy Rákosi diktatúrája, legalábbis a liberalizálódott (kádári) kommunizmus apologétájaként jelenik meg. De miért csodálkozik, hogy II. János Pál Marxot XIII. Leó pápával egymás mellett említi? Ha ismerné az egyház szociális tanítását, amelynek javát most már egy kötetben olvashatja a Szent István Társulat jóvoltából, megállapíthatná, hogy a pápa elvi állásfoglalásában nincs semmi új. Egyébként ezt a pápa maga mondja a La Stampa újságírójának az egyik kérdésre válaszolva. A kérdések a pápa balti államokban tett látogatása során mondott beszédeire utalnak vissza, ahol hangoztatta, éspedig XIII. Leóra hivatkozva, hogy a szociális eszmékben (így a marxizmusban) vannak „igazságmagvak", amelyeket a liberálkapitalizmus képviselői nem akarnak észrevenni. Ugyanakkor rögtön hozzáfűzi, hogy a marxi eszmék kommunista totalitarizmussá fajultak, a múlt századi liberális kapitalizmus viszont – éppen a szocializmus kritikájának hatására – átalakult, bár a világ egyes országaiban még ma is a vad kapitalizmus uralkodik, tehát – fűzzük hozzá – nem valósult meg a társadalmi igazságosság. Itt következett Gawronski újabb kérdése: „Legutóbbi, a balti államokban tett utazása során, Ön Rigában azt mondotta, hogy van a marxizmusban egy igazságmag: ez a kijelentése meglepetést keltett." – Válasz: „De ebben nincs semmi új. Ez mindig is az egyház szociális tanításának egy eleme volt: ezt világította meg XIII. Leó is. Mi azt csak megerősíteni tudjuk. Egyébként így gondolkodik a köznép is. A kommunizmusban foglalkoztak a szociális kérdéssel, míg a kapitalizmus inkább individualista beállítottságú. A valós szocializmusban a szociális problémák iránti figyelem, amint az előbb mondtam, igen magas árat követelt, amelyet az állampolgárok életük számos más szektorának hanyatlásával fizettek meg." Így a pápa. Ha valaki figyelmesen elolvassa a pápa interjújának teljes szövegét, és azt hűen akarja bemutatni, nem hivatkozhat arra, hogy a katolikus egyházfő igazában és inkább a liberalizált kommunizmust, semmint a jelenlegi magyar kormánypolitikát részesíti előnyben. Ha valaki a baloldal előnyomulását akarja siettetni vagy a liberál-bolsevik ellenzék mellett harcol, ne próbálja zászlajára tűzni a pápa jelvényeit, ahogy ezt Ördögh Szilveszter teszi. Végül egy fontos megjegyzés ide kívánkozik még: Amikor a szentatya a balti államokban (a volt Szovjetunióban) járt, és igen fontos beszédeket mondott, a magyar sajtó-rádió-televízió szinte alig adott hírt róla, beleértve a katolikus médiumokat is. (Csak a Vatikáni Rádió beszámolói, illetve ezek átvétele a Magyar Kurírban, képeznek kivételt.) Figyelve az akkori műsorokat, olvasva a lapokat, megdöbbenten láttam, hogy századrangú világpolitikai kérdéseknek helyet adtak, de a pápa baltikumi útjának, beszédeinek nem. Most valahogy a La Stampa-interjú kapcsán utólag figyelnek fel a szentatya helyzetfelméréseire, amelyek– kétségkívül – részben a magyar állapotok megvilágításához is hozzásegítenek bennünket. Ez lenne egyébként általában az egyház szociális tanításának a szerepe a hívő katolikusok tájékozódásában, most, amikor a választásokra készülődünk, amikor támpontok szükségesek az elemzéshez, az ítéletalkotáshoz és a döntésekhez. Mert az világos, hogy – éppen az egyház szociális tanítása alapján – a hívő világiak nem maradhatnak tétlenek, nem szabad tartózkodniuk a politikai választásoktól. Ördögh Szilveszter végkövetkeztetését magunkévá tehetjük (persze a pápa helyes értelmezésével): „Elegendő lenne azonosulni a pápai gondolatokkal – emberi és társadalmi érdekből. Ámen."
INTERJÚ VALENTINY GÉZA PRELÁTUSSAL Mons. Valentiny Géza az Europäischer Hilfsfonds magyar felelőse. Az interjút készítette Papp Tamás, a Magyar Rádió munkatársa; adásba ment 1993. május 4-én. Az írott szöveg szerkesztését november 10-én zártuk le. P. T.: Az Ön neve összecseng a kelet-európai egyházakat segélyező szervezet nevével. Attól elválasztva, melyek az Ön életének nevezetesebb állomásai, amelyekről szívesen megemlékezik? V. G.: őszintén szólva valamennyi állomásról: a szegedi piarista gimnáziumról, később a kisszemináriumban, Esztergomban, vagy a Pázmáneumban eltöltött bécsi évekről; ezenkívül szívesen gondolok vissza az első kápláni éveimre Alsó-Ausztriában; utána 17 évig Vorarlbergben töltöttem szolgálati éveimet; és most 22 éve itt vagyok az Europäischer Hilfsfondsnál, az osztrák püspöki kar megbízásából végzem a segélyek szétosztását. P. T.: Tulajdonképpen hogy is kezdődött kapcsolata az osztrák egyházzal? V. G.: 1945-ben az érettségi után az esztergomi elöljárók Bécsbe küldtek teológiai tanulmányok folytatására. 1952-ben szenteltek pappá, és amikor a követségre elmentem azzal, hogy haza akarok menni, azt a választ kaptam, hogy a belügyminiszter külön engedélye nélkül nem térhetek vissza Magyarországra. Erre a külön engedélyre nem vártam, hanem jelentkeztem a bécsi egyházmegyénél, és ott ők rögtön elhelyeztek, mint káplánt a cseh határ közelében. Onnan, mivel hosszú ideig tüdőbeteg voltam, megismerkedtem egy vorarlbergi esperessel, aki azt mondotta, hogy ezer méteren fölül is van neki plébániája, oda beajánl a püspöknek, és ott teljesen meg fogok gyógyulni. Igaza is lett. Megkaptam azt a kis plébániát, s négy évig ott voltam, s utána kerültem le a Rajna völgyébe, ahol 13 évig plébánoskodtam. Nagyon szívesen voltam ott, kedves nép, dialektusukat megértettem, mert davosi tartózkodásom a szanatóriumban eléggé megismertette velem a különös beszédmódjukat, problémám nem volt a megértéssel. P. T.: A II. világháború után a római katolikus egyházon belül segélyszervezetek alakultak a kelet-európai egyházak megsegítésére. Ki is állt e szervezetek mögött? Mi volt azok sajátos célkitűzése? V. G.: E szervezetek mögött a Caritas Internationalis (Nemzetközi Karitász) állt, mégpedig Carlo Bayer személyében, aki rögtön a háború után Rómában elkezdte a Karitász felépítését, de nemcsak Rómában és Olaszországban, hanem egész Európában, sőt az egész világon, és óriási tevékenységének a gyümölcse ez az Europäischer Hilfsfonds is, ami rendkívüli segítséget jelentett az akkori időkben. És ma is még sokan várják a segítséget, különösen azok az országok, amelyek most szabadultak fel, úgyhogy ez a terület majdnem 24 millió négyzetkilométer, és kb. 23 ország várja és kéri ennek az intézménynek a segítségét. A segítség lelkipásztori: segítünk a lelkipásztorkodó papságnak munkája elvégzésében. Motorizációs segély, tehát kapnak járműveket, hogy bejárhassák a falvakat és a filiákat. Kapnak tőlünk építési segélyt, hogy templomaikat, kápolnáikat belülről és kívülről fel tudják újítani; olyan helyeken, ahol nagy lakótömegek vannak, de nincs templom, új templomot segítünk építeni, segítünk az egyházi zenében, az iskolaberendezésekben, kapnak támogatást a lelki vezetés és a hívek képzése megszervezéséhez. Segítünk könyveket kiadni (adni), liturgikus könyveket, tudományos és vallásos könyveket a főiskoláknak, az akadémiáknak. Ezenkívül kisebb segítséget tudtunk nyújtani orvosságok küldésével is, ruhaküldéssel, különösen a kezdet kezdetén. Ma már a ruhaküldés inkább a Karitászra hárul, és a mi segítségünk egyre inkább pasztorális területre tevődik át, úgyhogy az utóbbi években már az orvosságküldést is leállítottuk, és a Karitászra bíztuk. P. T.: Azt lehet tehát mondani, hogy sok plébánia köszönheti Prelátus Úrnak, hogy templomát ki tudta festetni, felújítani, hogy beszerelhették a fűtést, vagy hogy autóval tudja a pap végigjárni a filiákat. De a hívek egyéni kéréseit is ki tudták elégíteni. V. G.: Amint említettem, a kisebb, egyéni kérések olyasmikre vonatkoztak: pl. hallókészüléket, csípőprotézist kértek, vagy olyanok, akiknek a lábát-kezét amputálták, művégtagokat kaptak tőlünk. Ezen a téren sokat tudtunk segíteni. Sajnos, most ez is megszűnt, és már a Karitász munkakörébe tartozik. De az új utak és címek megszerzése a rászorultaknak sok nehézséget okoz. Most arra törekszünk, hogy kiképezzünk embereket, akik a keleti országokban is el tudják készíteni a művégtagokat, tehát hogy a betegeknek ne kelljen nyugatra utazniok. Elképzelhető, milyen sokba kerül az útiköltség. A megtakarított pénzzel helyben még három vagy négy embernek meg lehet csinálni a művégtagot. P. T.: Nyilván a segélynyújtáshoz valahonnan elő kell teremteni az összeget. Tulajdonképpen milyen forrásokból merítenek a segélyszervezetek? V. G.: A segélyszervezeteknek különböző forrásaik vannak. A miénk forrása Németország és Ausztria. Németországban és Ausztriában az egyházi adót bevezették, mindenki adózik, és azt a pénzt, ami nem kell az egyház fenntartására az országban, szétosztják a harmadik világban, a keleti országokban, a missziókban, így jut az Europäischer Hilsfondsnak is évenként bizonyos összeg, ami tetemes segítséget jelent a keleti országokban. Mások gyűjtenek, mint pl. a Karitász: ez a hívek adományából tudja segíteni a rászorulókat. Ugyanígy az Ostpriesterhilfe is gyűjt, és ennek összegéből adja segélyeit a világ minden részén. A hívek hozzájárulása és segítőkészsége óriási, ezt el kell ismerni, és hálásnak kell lenni azért, hogy még mindig nyitott szívvel, nyitott pénztárcával gondolnak azokra, akik rászorulnak. P. T.: El tudom képzelni, hogy az elmúlt évtizedekben nehezen jutottak el a segélyek a címzettekhez. Mondana ezekből egy-egy példát? V. G.: Nehéz olyan szempontból, hogy nem érte el célját az adomány. De mi soha nem törekedtünk arra, hogy valamit is átjuttassunk, amiről nem tud a vám, vagy nem tud az állami hatóság. Segítségünket mindig nyíltan adtuk. Furcsa volt, hogy néhány országba ugyan befogadták a segélyt, de nem engedték meg, hogy szétosszák. Megtörtént, hogy egy orgona évekig becsomagolva ott állt a templomban, mert nem volt szabad kipakolni. P. T: Volt-e olyan eset, amikor sehogy sem sikerült segíteni? V. G.: Igen, volt. Amikor pl. valaki szeretett volna templomot építeni egy lakótelepen, de nem kapott rá engedélyt. Vagy szeretett volna egy orgonát felújítani, de nem kapta meg az engedélyt az orgonaalkatrészek beviteléhez. Ilyenkor persze mi sem tudtunk hatalommal fellépni. Évek múltával aztán változott a helyzet, úgyhogy eléggé gördülékeny lett a segélynyújtás folyamata. A 90-es évek felé tartva már semmiféle nehézséget nem tapasztaltunk. Már Oroszországba is bementek a bibliák. Más keleti országokba is be lehetett küldeni a teológiai könyveket, be lehetett fizetni autókra. Lassanként megoldódtak a problémák. P. T.: Melyek azok a helyek, ahol a Hilfsfonds jelentősebben segített? V. G.: A legjelentősebb összeget a Szent István-bazilikára adtuk Pesten, utána talán jön a győri gimnázium, amelyet a plébános, Benkovics Ferenc épít, utána a miskolc-avasi plébánia iskolával. Segítjük Tiszaújvárost, Káposztásmegyert, Békéscsabán egy újjáépülő templomot, néhány nagyobb plébániai centrumot szerte az országban, segítjük a szombathelyi székesegyházat, a szegedi dómot; ahol nagyobb a kiadás, ott a segélyösszeg is nagyobb. P. T.: Hallom, hogy a jelenlegi megváltozott politikai helyzetben újjászerveződik az Önök segélyszervezete. Mi lesz a jövője? V. G.: A jövője jobb lesz, hiszen növekszik a szétosztandó összeg. Ez azért van, mert Németországban évenként gyűjtést fognak rendezni. Mivel az új intézmény szellemileg Németországban látott napvilágot, így Németországból is fogják a segélyeket folyósítani. Mennyiben marad meg az Europäischer Hilfsfonds név, még nincs eldöntve; de az új név Renovabis, ami azt jelenti „meg fogod újítani", a pünkösdi liturgia szövegéből való, és végeredményben azt célozza az új szervezet is: ha Isten elküldi Lelkét, a Föld színe meg fog újulni. Ehhez persze anyagi segítség is kell, s ez az, amit az új szervezet magáévá tett. Több segítséggel nagyobb az alkotás. P. T.: Gondolom, hogy a feladat is nagyobb, hiszen a rendszerváltozással több ország, mint pl. a volt Szovjetunió, a FÁK országai, most nyitottá váltak a segélyek előtt, vagy gondolok Albániára. . . V. G.: Igen. Hát éppen ez tette szükségessé, hogy évenként gyűjtést rendezzenek, hogy a szétosztandó pénzösszeg nagyobb legyen. Albánia már felszabadulásakor kapott tőlünk egy nagyobb szállítmányt, amelynek az értéke 300 000 márka volt, azóta is támogatjuk erősen az ott levő egyházat. A volt Szovjetunióban is nagy az igény, már Moszkvából is járt nálunk egy plébános, és azokról a vidékekről, ahova annak idején a volgai németeket kitelepítették, ott még mindig vannak katolikus plébánosok, persze borzasztó körülmények között, ezeknek méltó lakást építeni, autót ajándékozni, hogy híveiket látogathassák, sőt már plébániai központokat is szeretnének építeni, terveik is megvannak, csak a pénz hiányzik. A hívek ott is adakoznak, nagyon szívesen vállalják az áldozatokat a templomokért, de nagyon-nagyon szegények, és bármennyire nagylelkűek, rászorulnak a segítségre. Épp ezért az új intézmény, a Renovabis reméli, hogy nagyobb segítséget tud nyújtani bárhol is ezekben az országokban. P. T.: És vajon van-e lehetőség a szomszédos országokban is segíteni a magyarságot? V. G.: Igen, van. Mindenesetre a szervezet országonként van felosztva; minden országnak van referense: a Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában élő magyaroknak referenseik vannak, ezekkel én jó barátságban vagyok. Amennyiben magyarokról van szó, érdekükben rögtön szólok. A felelősök iparkodnak igazságosak lenni a segélyek szétosztásában, megpróbálnak azoknak is igazságosan adni, akik kisebbségi sorsban élnek, ezeknek nem kell félniük, hogy a rövidebbet húzzák. El kell ismerni, hogy néha-néha a nemzetiségi szempont szerepet játszik; de hát, ha mi magyarok osztanánk más nemzeti kisebbségnek, mi is inkább a magyarok megsegítését tartanánk fontosabbnak. De a kisebbségben élő magyarok is bátran fordulhatnak hozzánk, hiszen nekik is vannak püspökeik, egyházi képviselőik: ha Bécsben személyesen vagy levélben tárják elénk kéréseiket, egészen biztosan meghallgatásra találnak. P. T.: Prelátus Úr hogyan látja a magyar egyház belső erőforrásait? V. G.: Igen pozitívan. Óriási lehetőség van az újjáépítésre, igen sok szerzetesrend elkezdte munkásságát; sajnálatos, hogy az utánpótlás még nem erősödik, ennek ellenére látom mindenütt, ahol a régi gárda átvette az intézményt, amelyet annak idején vezetett, erőre kap, és sikerül embereket mozgósítani. Ezt nem is csodálom, hiszen az ember szívében él a jóság, és a szép utáni, a boldog élet, a kiegyensúlyozott családi élet utáni vágy. Kielégítését nem lehet recept szerint megvalósítani, hanem azt valakiknek fel kell építeniük, és ezek a valakik már megmozdultak. Látom, az ifjúsággal is törődnek, vannak lelkigyakorlatok, megbeszélések, párbeszéd a különböző nézetek között. Ez meg fogja hozni azt az eredményt, amire valamennyien várunk, hogy egy szabad, demokratikus világban az egyház felmérhetetlen hozzájárulását a társadalom boldogulásához elismerjük és becsüljük.
Berkecz Franciska CCEE SZIMPÓZIUM Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa, a CCEE nagyszabású szimpóziumot rendezett Prágában, amely 1993. szeptember 7-től 12-ig tartott. A találkozó témája: „Szabadságban és szolidaritásban élni az evangéliumot." A témaválasztás szoros összefüggésben van Európa mai helyzetével, különösen az 1989-ben és azóta zajló társadalmi, politikai változásokkal. 1990-ben Velehrádban szólt II. János Pál pápa arról, hogy az egyháznak sürgető kötelessége szembenézni az európai kommunizmus bukása utáni kihívásokkal, és keresnie kell az evangéliumból fakadó igazi válaszokat a problémákra. Ebben a szellemben ült össze a rendkívüli püspöki szinódus 1992-ben, és ebbe a történéssorozatba illeszkedett a prágai szimpózium, amely sajátos mérföldkő a CCEE történetében. Első alkalommal nyílt arra lehetőség, hogy Európa országai ilyen nagy létszámban és arányosan képviseltessék magukat a CCEE rendezvényén, amelynek rendkívüliségét az is kiemelte, hogy a nyolcvan püspök mellett negyven pap, ötven szerzetes és hatvan világi is a meghívottak között volt. A többi földrész katolikus egyházának képviselői mellett jelen voltak más keresztény egyházak reprezentánsai is. A magyar katolikus egyházat Seregély István érsek, a CCEE alelnöke mellett Keresztes Szilárd és Ternyák Csaba püspökök, két pap, egy szerzetes és négy világi hívő képviselte. A szentatya levélben fordult Miloslav Vlk prágai érsekhez, a CCEE elnökéhez, amelyben áldását küldte a résztvevőknek, és többek között hangsúlyozta a következőket: Az Európában zajló változások hiteles teológiai megkülönböztetése rendkívüli módon szükségszerű. Ez a megkülönböztetés tehet képessé arra, hogy a mai idők jeleit a hit szemével értelmezzük. Az idők jelei között speciális figyelmet érdemel az európai ember erkölcsi helyzete, amelyet a relativizmus és a permisszivizmus fenyeget. Az új evangelizálás folyamatában bátran kell hangsúlyozni azokat a morális értékeket, amelyek a konkrét élethelyzetekben kifejezik az Isten képére teremtett emberrel kapcsolatos igazságot. Az igazi szabadság és a határozott szolidaritás megvalósulása csak ezeknek a normáknak az integrált figyelembevételével lehetséges. A Szt. Vitus székesegyházban tartott nyitó liturgia örömteli ünnepe volt Isten népének. A püspökökből, papokból, szerzetesekből és világiakból álló közösség szemléltette azt a csodálatos valóságot, hogy a Szentlélek sokféle kegyelmi ajándékot osztogat szét Krisztus Testének felépítésére. A liturgia szimbólumai – megáldott víz, égő gyertya – szemünk elé állították Krisztust, akinek megnyitott oldalából áradtak ki az üdvösség forrásai, a szentségek. A résztvevők keresztségük kegyelmére emlékezve fohászkodtak a Szentlélekhez, hogy áldja meg és tisztítsa meg az Egyházat. A szimpózium strukturális elrendezése kiváló alkalmat biztosított a dialógus kialakulásának. Az egyes előadások után nyelvi csoportokban találkoztak a résztvevők, majd plenáris üléseken további hozzászólások következtek. A végső összegzést Vlk érsek, a CCEE elnöke készítette. Basil Hutne kardinális Európa egyházának jövőjéről tartott bevezető előadásában hangsúlyozta: A Szentlélek eljövetele nem egyetlen múltbeli esemény. Pünkösd ma is tart. A Szentlélek állandóan működik az Egyházban és a világban, hogy megújítsa a föld színét. Európa mai helyzetében, amikor a volt Jugoszláviában zajló események eloszlatták az 1989-ben váratlanul feltűnt víziót a békés és szabad Európáról, különösen fontos a megtérés, ami a szív és az értelem mélyreható változását jelenti és nyitottságot Isten szeretetének megújító ereje iránt. Hume bíboros a következő szavakkal foglalta össze az Egyház sajátos feladatait Európában: ima és tanúságtétel, igazságosság és béke, a keresztények egysége, kapcsolat más vallásokkal, a laikusok és a család szerepe. Karl Lehmann mainzi püspök az Evangéliumról tartott elmélkedésében arról beszélt, hogy Kelet- és Nyugat-Európa egyházainak a számára Isten ugyanúgy Emmanuel, aki köztünk jár, és kísér bennünket utunkon. Isten segít bennünket, hogy ne nézzünk vissza az egyiptomi húsosfazekak felé, hanem ismerjük föl, hogy éppen a mostani helyzetünkben szól hozzánk az ige: „Most van itt az alkalmas idő! Most van itt az üdvösség napja." (2Kor 6,2) Nagyobb lehetőségünk van a nehézségek legyőzésére, ha segítünk egymásnak, ha az evangélium vezeti a lépteinket, és Máriát állítjuk magunk elé példának. Így siettethetjük az „igazság napjának" felragyogását Európa és az egész föld számára. Jakubinyi György gyulafehérvári segédpüspök a szabadságról elmélkedve kiemelte, hogy a keresztény ember új teremtmény, aki szabad a bűntől, a törvénytől és a haláltól. Krisztus az igazság, aki valóban szabaddá tesz bennünket. A keresztény ember szabad a Krisztus egyházában való szolgálatra. Akit Krisztus megajándékozott a szabadsággal, az Krisztus rabszolgája lett. A szentek, akik ezt megélték, a legszabadabb emberek voltak. Godfried Danneels kardinális szerint a szolidaritás bizonyos értelemben az idők jele, ami az új szociális és kulturális változások gyümölcse. A szolidaritás olyan értékeket ölel magába, mint az osztozás, a szolgálat, a feltétel nélküli nyitottság a másik ember szükségletei iránt, önmagunk teljes odaajándékozása. Paul Van den Berghe püspök az irgalmas szamaritánus példáját állította elénk a szolidaritásról tartott elmélkedésében. Az igazi szolidaritás a szívben kezdődik – mondta –, de nem áll meg a szép érzéseknél, hanem megtestesül a leggyakorlatibb tettben. Az állhatatos és hatékony szolidaritás a hitben való közösség és megtérés gyümölcse, csoda, az Isten Országának a jele. Miloslav Vlk érsek a záró liturgián elhangzott összegzésében így jellemezte a találkozót: „Az Egyház látható lett mint Isten népe ... A kegyelemnek és az Úr Lelkében való örömnek a megnyilvánulása volt. Az Eucharisztia megünneplésén, az imádságon, a csoportmunkán és az ajándékoknak és elképzeléseknek a megosztásán keresztül mindannyian növekedtünk és gazdagodtunk . . . Ebben az intenzív lelki folyamatban kézzelfogható tapasztalatot szereztünk az evangelizáció értelméről: belemerülni magának Istennek a misztériumába, és ebből a mélységből új szívvel látni a földet, tanulni szeretni és megváltoztatni azt." A CCEE szimpóziuma alkalom volt arra, hogy egészen konkrétan építsük magunk között az egységet és Isten Országát. Az egység megvalósulásának sokszor mi magunk vagyunk az akadályai előítéleteinkkel, merev gondolkodásunkkal. A nyelvi csoportokban történő megosztásokban szinte tapintható volt ezeknek a falaknak a leomlása. Ma is előttem van az a pillanat, amikor egy ír és egy lengyel püspök testvéri szeretettel és a másik iránti mély tisztelettel fogott kezet annak a jeleként, hogy megköszönjék a másiktól kapott gondolatokat, amelyek új meglátásra vezették őket. Alexandriai Kelemen szavai, amelyeket éppen egyikőjük idézett előadásában, tapasztalható valósággá váltak: „Ha testvéredet látod, Istenedet látod." A kommunizmus és a szeparáció által megsebzett európai ember még sokféle terhet hordoz magában. Isten azonban nem hagyott el bennünket, ma is velünk van, és igazi szabadságra hív, amelyet a Lélek által nyerhetünk el Jézus Krisztusban. Mind Kelet-Európa, mind Nyugat-Európa keresztényeinek belülről kell szabaddá válniuk, hogy egyszer eltűnjön „kelet" és „nyugat", és mindannyian egyek lehessünk Krisztusban. Nem elég beszélnünk tehát, hanem élnünk kell Isten Igéjét, és késznek kell lennünk követni Krisztust, aki engedelmes volt mindhalálig. Szabadságunk az Istennek és embertársainknak való teljes önelajándékozásban valósul meg. A prágai találkozó alkalom volt arra, hogy a szeretet és a kölcsönösség misztériumának a fényében lássuk egymást, Európa népeit. Lehetőségünk volt arra, hogy befogadjuk egymás tapasztalatait a hit megéléséről, és engedtük, hogy testvéreink szenvedése megsebezze a szívünket. Az Egyház szívében voltunk, az Egyházzal lélegeztünk, amely emberek közössége, ugyanakkor Isten népe, prófétákra és apostolokra alapozott épület, választott nemzetség, szent és királyi papság.
Berkecz Franciska ÚTKERESÉS Európai szerzetes-elöljárók találkozója A csehországi Olomoucban tartotta VI. általános gyűlését az Európai Nagyobb Szerzeteselöljárók Konferenciájának Szövetsége, az UCESM, 1993. augusztus 31-től szeptember 6-ig. Nyugat-Európa számos konferenciája képviseltette magát, Kelet-Európából pedig a lengyeleken, cseheken, szlovákokon és horvátokon kívül mi magyarok is jelen voltunk. Az UCESM 1981-ben alakult azzal a céllal, hogy elősegítse az európai szerzetesek között a kommunikációt, a tapasztalatok cseréjét. Ebben a közös munkában a kezdetektől részt vettek a lengyel szerzetesek, majd az ex-Jugoszlávia küldöttei. A többi kelet-európai ország azonban csak a berlini fal leomlása után, az 1989-es változások eredményeképpen kialakult új helyzetben tudott bekapcsolódni kisebb-nagyobb mértékben az európai szerzetesi életnek ebbe a vérkeringésébe. Az olomouci tanácskozásra 18 országból 51 küldött érkezett. A vatikáni Szerzetesi Kongregációt annak főtitkára, Mons. Errázuriz Ossa képviselte, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsát (CCEE) pedig Mons. Van den Berghe. A találkozó témáját meghatározta az 1994. évi Püspöki Szinódusra való készülés, amely a megszentelt élettel, annak az egyházban és a világban való küldetésével foglalkozik. Jan Kerkhofs jezsuita professzor első előadásában egy longitudinális szociológiai vizsgálat alapján készült elemzést ismertetett Európa társadalmainak életéről, különös tekintettel az emberi élet értékeinek változásaira és válságaira. Szerinte a mai Európa talán nagyobb társadalmi és kulturális megrázkódtatást él át, mint a reneszánsz vagy a reformáció idején. Az individualizáció és a szekularizáció jelei egyre erősebbek, a keresztények és az egyház peremhelyzetbe szorultak. Az emberi élet dimenzióit (pl. család, munka, szórakozás) egyre kevésbé hatja át a keresztény hit. Nyugat-Európában a szerzeteseknek a gyakorlati materializmus térhódítása közepette, Kelet-Európában pedig a kommunizmus romjain kell megpróbálniuk építeni Isten Országát. Tudják-e a szerzetesek ezeket a társadalmi adottságokat mint szegénységet elfogadni és lehetőségként megélni? – tette föl a kérdést az UCESM elnöknője, Sr. Francoise (Francé) Delcourt. A továbbiakban kifejtette, hogy ebben a megváltozott helyzetben Európának még inkább szüksége van olyan nőkre és férfiakra, akik egészen Istennek szentelik az életüket, hogy só és kovász legyenek, élesztő erő, amely az evangélium frissességével járja át a krízisbe jutott embereket és közösségeket. A találkozón külön örömet jelentett Mons. Errázuriz Ossa jelenléte és beszéde, aki az 1994. évi Püspöki Szinódust előkészítő Lineamenta kérdéseire beérkezett válaszok alapján szólt a résztvevőkhöz. Errázuriz érsek úgy látta, hogy az aggodalmak és remények egyaránt jellemzik a szerzetesek válaszait. Többen úgy vélik, hogy a püspökök nem ismerik, és nem értékelik megfelelően a szerzetesintézmények karizmáit. Biztatta a szerzeteseket, hogy osszák meg tapasztalataikat a püspökökkel, építsenek ki velük jó kapcsolatot. Így a püspököknek lehetőségük lesz arra, hogy közelebbről és jobban megismerhessék az egyes közösségek karizmáit. Egyúttal azonban fölhívta a figyelmet arra is, hogy a hit szemével lássák a püspökök testületét, akik a Péterrel való hierarchikus egységben az Egyház-szentségben a Fej-Krisztus szerepét töltik be. Bennük van jelen népe között Jézus Krisztus, az Úr, a Mester, a Pásztor és a Főpap. A szinódus lelkipásztori felelőssége, hogy segítse a pápát az egyetemes egyháznak, Isten népének a vezetésében, amelyhez a szerzetescsaládok is szorosan hozzátartoznak. A Püspöki Szinódus lehetőséget ad arra, hogy hitünknek ezt a dimenzióját sajátos módon megéljük. A nyelvi csoportokban és a plenáris üléseken elhangzott beszámolók az egyes országok szerzeteseinek életéről hasonló jelenségeket tártak elénk. Örömmel lehet megállapítani azt, hogy a II. vatikáni zsinat után elkezdődött megújulás sok jó gyümölcsöt termett. Miközben azonban a szerzetesi élet új identitása alakul ki, vannak olyan intézmények, amelyekben elveszett az evangéliumi élet ereje. Európában a hivatások száma csökken – kivéve Kelet-Európa egyes országait –, és ezzel együtt természetszerűleg nő a szerzetesek átlagos életkora. Sok közösség néhány évtizeden belül a kihalás rideg tényével fog szembenézni. Számos esetben sajátos identitásgyengeséggel küzdenek az apostoli célú szerzetesközösségek tagjai. Ennek oka többek között az is, hogy sok világi hívő elkötelezett módon élve a kereszténységet olyan nagyszerű apostoli szolgálatot végez, hogy ez a fölöslegesség érzését kelti azokban a szerzetesekben, akik az útkeresések közepette elfelejtkeztek az „egy szükséges"-ről, és csak a sajátos apostoli tevékenységre koncentráltak. A VI. általános gyűlés egyik legnagyobb ajándéka a testvéri kapcsolat megerősítése volt Kelet- és Nyugat-Európa szerzetesei között, akik olyan hosszú ideig éltek egymástól elkülönítve. Fontos szerepe volt ebben egymás meghallgatásának, a tapasztalatok és gondolatok megosztásának. A nyugati szerzeteseket nagyon érdekelte a magyarországi szerzetesnők több évtizedes rejtett élete, amelyet a hivatáshoz való hűség, a mártíromságra való készenlét, ugyanakkor a találékonyság és megújulási készség is jellemzett. Úgy tűnik, hogy a volt kommunista országok szerzetesei, akik Krisztushoz hasonlóan a szenvedésből tanultak engedelmességet, tanúságtevő életükkel megerősíthetik nyugati testvéreiket. A tanácskozás végén a jelenlévők javaslatokat készítettek, amelyeket eljuttattak a Püspöki Szinódus irodájának. A jelenből kiindulva megpróbálták megfogalmazni a jövő feladatait, amelyeket a következő szavakkal lehetne összefoglalni: megkülönböztetés, inkulturáció, kommunikáció, szabadság, kreativitás, hűség. A mai szerzeteseknek itt Európában újra vissza kell találniuk a forráshoz, ahonnan a szerzetesi élet fakad: Krisztusnak a követéséhez, aki szeretetével megsebezte őket. Hűségesen ki kell tartaniuk az imádságban, amelyben megérintheti őket az új utakra vezető, nagyobb szeretetre szólító Szentlélek. Olyan közösségi életet kell élniük, hogy ez jel lehessen a világ számára: legyenek egy szív, egy lélek Jézusban. Szükséges, hogy olvassanak az idők jeleiben, vegyék figyelembe a szociokulturális változásokat. Fontos, hogy ne hasonuljanak a világhoz, de szeressék azt, öleljék a szívükre minden szenvedésével együtt, és így emeljék föl Krisztushoz.
Klemencz Zsuzsa VALLÁSI VEZETŐK TALÁLKOZÓJA MILÁNÓBAN „ASSISI SZELLEMÉBEN" Szeptember 19. és 22. között rendezték meg Milánóban a vallások nagy világtalálkozóját. A 4 napos találkozó 300 katolikus, más keresztény, zsidó, muzulmán, buddhista és egyéb vallásokat képviselő résztvevője között olyan nevezetes személyiségek is jelen voltak, mint Israel Meir Lau zsidó főrabbi, valamint a magát nem hívőnek valló, de egy igazságosabb és erkölcsösebb világrendért harcoló volt szovjet elnök, Mihail Gorbacsov. Mindkettőjüket fogadta a pápa. A vallások milánói világtalálkozójára elküldte üzenetét II. János Pál pápa is. Az üzenetet Edward Cassidy bíboros, a Keresztény Egység Pápai Tanácsának elnöke olvasta fel szeptember 22-én délután a híres gótikus székesegyház előtti téren, ahová közös körmenetben érkezett meg a találkozó 300 résztvevője, miután a város különböző pontjain az egyes vallások rítusa szerint imádkoztak. A szentatya üzenetében arra emlékeztetett, hogy az 1986 októberében Assisiben tartott emlékezetes ima-béketalálkozóból természetszerűleg forrásozott az a felhívás és az az igény, hogy tovább keressék a béke felé vezető utakat. Utalt arra, hogy a világ arculata azóta lényegesen megváltozott, megszűnt az emberiséget két tömbre osztó szomorú időszak. Nem tűntek el azonban a békétlenség keserű jelenségei, és nem csitult el a háború embertelen zaja, sőt azt látjuk, hogy napjainkban pusztító háborúk dúlnak. II. János Pál pápa rámutatott arra, hogy az imatalálkozó színhelyétől nem messze, néhány száz kilométerre, a volt Jugoszlávia területén rettenetes háború zajlik, amellyel szemben a világ tehetetlennek bizonyul. ,,De semminek sem szabad a béke keresését meghiúsítania – szögezi le a szentatya. Erőteljesen újból és újból hangsúlyozni kell, hogy a béke lehetséges, a béke Istennek az emberek kezébe helyezett ajándéka." Most pedig Klemencz Zsuzsa, a Szent Egyed Közösség tagja személyes élményei alapján beszámol a találkozóról. (Szerkesztőség.) Ez év szeptemberében Milánóban igazi találkozások születtek. Különböző tájakról, más és más kultúrkörnyezetből érkeztek emberek Lombardia fővárosába azért, hogy részt vegyenek, sőt maguk is alkotóivá váljanak annak a találkozónak, amely a világbéke földrajzi, társadalmi és kulturális feltételeit kutatta. Különböző vallású emberek ültek le egy asztal köré, hogy egymást jobban megismerve együtt tanúsítsák világiak és egyháziak számára, hogy testvére a fekete a fehérnek, a horvát a bosnyáknak és a szerbnek, az orosz az ukránnak, a zsidó a palesztinnak és a kereszténynek... Ez volt a hetedik nemzetközi béketalálkozó, amelynek gyökerei Assisihez nyúlnak vissza. 1986-ban II. János Pál pápa felhívására rendezték meg Szent Ferenc városában azt a nemzetközi imanapot, amelyen a különböző vallású hívők és egyházfők imádkoztak együtt a világ békéjéért. Ekkortájt alakult meg az „Emberek és Vallások" szervezet a Sant'Egidio Közösség kezdeményezésére a vallások közötti kapcsolatok és ismeretek elmélyítésére. A szervezet magáévá tette a pápa üzenetét: „Vigyük szét a világba a béke üzenetét, és éljünk Assisi szellemében." Kapcsolatokat épített ki több mint 90 ország olyan személyiségeivel és szervezeteivel, különböző egyházak, kultúrák képviselőivel, akiket a békéért és az igazságért való küzdelem egyesít. Assisi után minden évben összehívta a keresztény és más egyházak képviselőit. Róma, Varsó, Bari, Málta, és Brüsszel után idén ismét Olaszország, Milánó adott otthont a találkozónak. 1993. szeptember 19-én vasárnap délelőtt ünnepi szentmisén vettek részt a meghívottak a milánói Dómban, amelyet Carlo Maria Martini, Milánó érseke vezetésével celebráltak a világ különböző pontjairól érkező érsekek és püspökök. A magyar egyházat Dankó László kalocsai érsek képviselte. A milánói érsek homíliabeszéde után a szír ortodox Zakka I. Iwas, Antiochia és egész Kelet pátriárkája kapott szót. A fenséges, ódon katedrális falai között ünnepélyesen zengtek az arab szavak, hirdették az Evangéliumot, Nikodémus történetét. Délután a milánói Scalában folytatódtak az ünnepi események. Josef Glemp lengyel bíboros érsek, az „Emberek és Vallások" szervezet tiszteletbeli elnöke mondott megnyitóbeszédet. Köszöntötte a résztvevőket, az előadókat, a világban kialakult vallási sokszínűség képviselőit. Carlo Maria Martini és Andrea Riccardi (a Sant'Egidio Közösség vezetője) mellett szót kaptak a muzulmán, a görögkeleti és a zsidó vallás vezető személyiségei is: Mohammed Habib Belkhodja (a jehadi Iszlám Jogi Akadémia főtitkára), Zakka I Iwas pátriárka, Israel Meir Lau izraeli főrabbi. Az összegyűlteket köszöntötte Milánó polgármestere, aki a legista-jobboldali politikát meghazudtolva toleranciáról és megértésről beszélt. Az életért, az emberiség megmentéséért küzdők nyelvét, a „béke szent nyelvét" beszélték a felszólalók. Azonos lélek, azonos szellemiség csengett ki a különböző vallású, felfogású emberek szavaiból. A vallások képviselői a közös múlt, a közös jövő képét festették a hallgatóság szemei elé. A keresztények a Koránból idéztek, a muzulmánok a Tórából vett mondatokból merítettek gondolatokat. A kölcsönös tisztelet, egymás kultúrájának, vallásának mélyreható ismerete tükröződött a beszédekben. A következő napokban kerékasztal-konferenciák keretében folytatódtak a találkozások. A Katolikus Egyetem előadótermeiben színes hallgatósereg gyűlt össze: az egyházfők nemzeti, vallási hagyományaiknak megfelelő öltözékekben jelentek meg, de eljöttek a város érdeklődő egyetemistái, világi hívők is. Délelőtt és délután egyszerre több konferencián vehettek részt az érdeklődők. Teológusok, vallástörténészek, tudósok és egyházfők mondták el véleményüket az emberiség számára égető kérdésekről. Az első napon az Izrael vallási, politikai problémáiról szóló vita váltott ki nagy érdeklődést. A második napra, keddre kellett elhalasztani a balkáni konfliktusokról szóló értekezletet, mert Szarajevó érseke a várost körülvevő ostrom miatt nem tudott időben elindulni, és csak késve érkezett Milánóba. Tirana érseke, Anastasio az albániai görögkeleti egyház nevében szólalt fel, biztatva a vallási vezetőket, hogy vállaljanak aktív szerepet a kiengesztelődés útján. A Macedóniából érkezett muzulmán vezető, Jacub Selimoski a boszniai öldöklések, megaláztatások szemtanújaként beszélt. Félelemmel terhes szavai népének megmentéséért kiáltottak: „Mindannyian azt gondoljuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, de nem beszélhetek másként, csak a muzulmán nép fiaként. Mégis mint Isten teremtményeinek meg kell védenünk minden teremtményt, minden embert, nemcsak a saját népünket." Megrendülést és együttérzést váltottak ki Vinko Puljic szarajevói érsek szavai. Elmondta, hogy páncélos tankkal jutott ki Szarajevóból, sok hívőt hátrahagyva, akik már csak az ő segítségében reménykednek. „Mennyire nehéz háborúban a békéről beszélni, mennyivel könnyebb erről olyan helyen szólni, ahol béke van" – mondta a szarajevói helyzetről tartott elemzésének elején. Mindennaposak az összetűzések a katonák és a fegyvertelen lakosság között. A békéhez vezető utat az ellenségekért való imában jelölte ki. Egy megtörtént esetet mesélt el. Egyszer, amikor az egyik házba egy felfegyverzett banda betört, az ott lakók éppen rózsafüzért imádkoztak. Az egyik fegyveres odalépett a családfőhöz, és megkérdezte, mit csinálnak. „Imádkozunk" – válaszolta az apa. „Kiért?" – csattant fel a kérdés. „Érted fiam. Érted és családodért, hogy ne kelljen ilyen nyomorúságot átélniük, mint nekünk." A támadót szíven ütötték a férfi szavai. Megparancsolta a többieknek, hogy semmihez se nyúljanak, és sietve távozott. A hit, a szeretet, az imádság logikája zavarba ejti az embereket, akik a számítás, az önzés, az erőszak logikája szerint gondolkodnak, terveznek. Szeptember 22-én a békéért tartott imádsággal zárult a találkozó. A különböző vallások képviselői egy időben, de más és más helyen a saját hagyományaiknak megfelelően tartották meg imádságaikat. Ezután együtt ünnepi menetben vonultak a Dóm térre, ahonnan még utoljára baráti üdvözlések hangzottak el, reménységgel, hittel teljes fohászok szálltak az égbe. Miután felolvasták a békefelhívást, amelyet a találkozó résztvevői intéztek a világhoz, mindenki meggyújtott egy-egy gyertyát az összefogás jelképeként, és békecsókkal üdvözölték egymást. „Most, amikor elérkeztünk a testvériségben megélt napok végéhez, érezzük, hogy közös utat tettünk meg, és meglep bennünket, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz és egymás népeinek problémáihoz. Számos hang tanúsította számunkra a különböző népek fájdalmait, nyomorúságát, a háborúban élők békevágyát, a kisebbségek félelmét, az igazságvágyat. Ezek előtt a hangok előtt mindannyiunkban tudatosul, hogy nem rendelkezünk sem anyagi eszközökkel, sem erővel. A hívők szegénységét nem kell elrejteni. Egyetlen kincsünk a hitünk ... A vallásokban nem találhat ösztönzésre semmilyen gyűlölet, semmilyen konfliktus, semmilyen háború. A háború oka sohasem lehet a vallás... A vallások arra vezessék az emberek szívét, hogy békésebbé tegyék a földet! A vallások segítsenek abban, hogy az emberek megtanulják szeretni a Földet és népeit!" – hangzott a békefelhívás. Örömmel, barátsággal telt szívvel keltünk útra Milánóból. Új reménységgel indultunk el, mindenki a saját hazája felé, vissza saját népéhez. Manapság, amikor már nemcsak a nagyhatalmak, hanem bárki, egy kis csoport is kirobbanthat háborút, akkor mindannyian, még egy kis nép, egy kis közösség is tehet valamit a békéért. Béketeremtőkké kell válnunk mindannyiunknak. Ezek a találkozások talán egy új korszakot jelentenek a vallások közötti kapcsolatban. Mindenki a saját vallását, hagyományait hűségesen és mélyen megélve megtalálhatja a szeretetet, azt az energiát, amely a másik emberrel való találkozáshoz szükséges. Felfedezheti azt a „gyenge erőt", amelyből merítve más hitű, más kultúrájú emberekkel mint „közeli rokonokkal" (Gandhi) képes együtt élni, és munkálkodni a béke megteremtéséért. A Sant'Egidio (Szent Egyed) Közösség 1968-ban Rómában diákok összefogásából született katolikus laikus közösség. Céljuk az Evangélium megélése és hirdetése. Tevékenységük középpontjában a szegények szolgálata, az elhagyatottak, a külföldiek támogatása áll.
Bencze Lóránt ZSÁMBÉKI KATOLIKUS TANÍTÓKÉPZŐ FŐISKOLA (Rövid helyzetleírás) A zsámbéki tanítóképzőt 1993. július l-jével visszavette a katolikus egyház. Az ingatlanokat visszakapták a korábbi tulajdonosok, a keresztesnővérek, a működtetést pedig a székesfehérvári egyházmegye vállalta. Az egyház a korábbi állami főiskola minden tanárát átvette az új katolikus intézménybe. A főiskola továbbra is nyitva marad nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok és mindenki előtt, aki a keresztény alapelveket elfogadja. A főiskola továbbra is állami feladatokat lát el. A főiskola gazdasági ügyeit és tanulmányi rendjét az állam ellenőrzi. A főiskola államilag elismert diplomát ad a jövőben is. Ezért a bázistámogatást továbbra is az államtól kapja. A felvehető egyházi szakokat, tantárgyakat az egyház fizeti. A Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola új, meghatározó vonásai Részletek Bencze Lóránt főigazgató évnyitó beszédéből Nagy várakozásokkal és némi szorongással tekintünk új jövőnk elé. De vággyal és reménységgel, készséggel és eltökéltséggel is, hogy az új lehetőségeket nem fogjuk elszalasztani. Mi is kitárulkozunk az új távlatok előtt, tudunk mit kezdeni új szabadságunkkal. Azzal a szabadsággal, amelyet még egy jelzővel kibővült nevünk megjelöl: katolikus. A katholikosz jelentése köztudomásúan: egyetemes, általános, „univerzális". 1. Nemcsak Magyarország szellemisége, hanem benne Zsámbékon is a genius loci, valaha katholikosz, azaz egyetemes volt. Európai és ázsiai kultúra honolt itt mindig, ahol francia premontreiek építkeztek a középkorban, német telepesek élesztették újjá a községet a török hódoltság után, svájci keresztesnővérek alapították a főiskolát a XX. században. Itt a kirekesztést, az intoleranciát idegen zsarnokok ültették a nyakunkba. [...] 2. Egyetemesség nyilvánul meg abban is, hogy a főiskola szintén ősi, Szent István királyunk alapította székesfehérvári egyházmegye fejének, dr. Takács Nándor megyéspüspöknek szándéka szerint a római katolikusok mellett továbbra is nyitva marad, elsősorban a protestánsoknak, de minden jóakaratú jelentkezőnek és tanárnak, aki a keresztény alapelveket elfogadja. [...] 3. A katholikosz, az egyetemes jelző a nevünkben utal arra a programra is, amelyet az elmúlt évben a főiskola oktatóival és külső szakértőkkel kidolgoztunk, s melyet az Iskolakultúra júliusi száma volt szíves és készséges megjelentetni. Ha ezt sikerül is megvalósítanunk, kinyitjuk a főiskolai képzést az egyetemek felé a kétfokozatú tanítóképzéssel. 4. Az egyetemes jelző magában foglalja azt a törekvésünket is, mely megfelel a mai követelményeknek, ti. hogy a főiskola csatlakozni kíván az egyetemi szövetséghez. Hogy eddig ebből kimaradtunk, hogy ez az egyetlen főiskola az országban, amely nem tagja egyetlen egyetemi szövetségnek sem, és hogy miért nem, azt jól tudjuk. Ha nem veszi át a katolikus egyház, könnyedén megszüntethették volna ezt a főiskolát. Öt-tíz éven belül a végső cél az, hogy a főiskola egy egyetem kara legyen. [. ..] 5. Az egyetemes a nevünkben jelenti azt is, szintén kidolgozott programunk része, hogy egyetemes, átfogó műveltségű tanítókat képezzen ki a főiskola. Ez nem a régi polihisztor tanítói ideál illuzórikus ábrándja, romantikus nosztalgiája, hanem az új igények és lehetőségek parancsolta univerzális ember, aki első fokon mindenben szilárd eligazítást nyújt gyermekeknek és szüleiknek egyaránt. Ennek eszköze lesz az informatikai alapú tanítóképzés. [. ..] 6. Ezt az egyetemességet, katolikusságot szolgálják azok a műhelyek, több esetben országos központok is, amelyek sorra alakulnak a főiskolán. A honismeret, az írástanítás, az egészségnevelés, az iskolaprogramok különféle részei, a dráma- és filmpedagógia, a gyermekirodalom az idegen nyelvoktatásban, a romológia, a mesemondás, a lelkipásztori asszisztensképzés, az egyházzenei képzés stb. 7. Erre az egyetemes, katolikus nevelésre a főiskola, ezen belül a tanári kar készen áll. Ezt bizonyította az elmúlt tanév, amely egyúttal az előkészületek éve is volt. Ami négyéves terv volt, amikor a főigazgatói állást megpályáztam és elfogadtam, azt egy év alatt elvégeztük. Vállvetve dolgoztak itt, és húzták az igát, szántottak és vetettek, öntöztek és kapáltak egészen különböző múltú emberek, horribile dictu, még hallani is szörnyű, nemcsak mondani, egymással ellentétben álló pártok tagjai, együtt, egy célért, élvezve a szabadságot, hogy dolgozhatnak. 8. Részben ennek a mentalitásnak a lecsapódása volt bennem a főiskola jelszavának megválasztása új címerünkhöz és emblémánkhoz: Caritate et constantia – szeretettel-jóindulattal és állhatatossággal – kitartással. Ez minden nevelés alapelve is. Ez is katholikosz. Szeretettel és következetességgel kell hallgatóinknak, a jövendő tanítóknak is kudarctűrésre, áldozatvállalásra, ahogy a keresztesnővérektől is átvett kereszt jelzi címerünkben, és ugyanakkor jó kiállásra, okosságra, bölcsességre nevelniük a gyermekeket, hogy ne lehessen őket becsapni. Ez a hagyományos keresztény megfogalmazásban a galambok szelídsége és a kígyók okossága. [...] 1993. nov. 17-én délután áldotta meg Dobogókőn a jezsuiták „Manréza" nevű új lelkiségi központját Angelo Acerbi c. érsek, apostoli nuncius. A jezsuiták magyarországi rendtartománya a hajdani zugligeti Manréza nevű lelkigyakorlatos-ház és noviciátus helyett kapta vissza a dobogókői épületegyüttest, amely P. Sajgó Szabolcs igazgató vezetésével máris működik mint lelkigyakorlatos- és konferencia-központ. Acerbi nuncius, miután köszöntötte a megjelenteket, egyházi vezetőket, élükön Takács Nándor székesfehérvári püspököt, világi személyiségeket és az összes megjelentet, Szent Ignác önéletírása alapján a rendalapító manrézai élményét vázolta, amiből megszületett a Lelkigyakorlatos-könyv. Ezután az új Manréza Központ hivatását, feladatait világította meg: „E hely alkalmas az egyház és a társadalom képviselőinek lelkiismeret-vizsgálatára, hogy a magyar valóság megújuljon Krisztusban." A Manréza másik feladata, hogy segítse az embereket, világiakat és egyháziakat hivatásuk megtalálásában, illetve életük megreformálásában – Isten nagyobb dicsőségére.
KULTÚRA ÉS ÉLET MISÉK, MOTETTÁK, LITÁNIA... Soproni József zeneszerzővel Czigány György interjúja Czigány György: A mai zeneszerző nemzedéknek meghatározó, igen jelentős egyéniségeként a Zeneművészeti Főiskola rektora is vagy. Hangversenyteremben, Rádióban, templomokban gyakran halljuk műveidet; Händel-motívumra írt zenekari darabod két éve videobalettként került a képernyőre, néhány motettádat ősszel sugározta a Magyar Televízió. Mi egy időben jártunk a főiskolára. Már akkor motettát írtál a krisztinavárosi, templomi énekkarunknak. Sokszor hallottalak orgonálni, élveztem rögtönzéseidet. Gyakorló katolikus vagy, de világnézeti meggyőződéseddel sohasem hivalkodtál; éltél és élsz „általa, vele, benne" alkotó muzsikusként, akár tiszteletet ébreszt ez, akár megütközést kelt, akár divatos dolog, akár életveszélyt jelent. Zenéd és magatartásod hitele honnét való? Soproni József: Családomnak több száz éves soproni múltja van: egyik ükanyám doborjáni (Liszt Ferenc született ott!), dédapám soproni erdész volt a város szolgálatában (vadorzók lőtték le a múlt század hetvenes éveiben), nagyapám kőműves volt, apám iparral foglalkozott, és anyám is kétkezi munkával. Anyai nagyapám otthonában születtem 1930-ban, a soproni Szent Mihály templom előtti sekrestyésházban. A templom mögötti régi temetőben, közvetlenül a szentély mögött vannak a szüleim eltemetve, de a nagyszüleim és dédszüleim is . . Mindez olyan kötöttséget adott nekem a földhöz, szülőföldhöz, szőlőkhöz, ahol anyám egész életében dolgozott, hogy máig is érzem a szőlő, a föld és a fenyvesek illatát. Ha valaha címert választanék, akkor ezeket kellene belekomponálnom egy soproni gótikus toronnyal együtt... Világnézetemért, gondolkodásomért pedig magam küzdöttem meg. Láttam az egyszerű emberek példáját a közelemben, a családomban: nekem sem lehetett más utam. Úgy érzem, minden, ami körülöttem van, azt bizonyítja, amit hiszek. C. Gy.: Gyermekkorodban sokat ministráltál; harmónium, orgona volt a kezed ügyében. Gondolom, életre szóló élményt, inspirációt adva. S. J.: A templomokban hallgathattam a bécsi klasszikusok nagy műveit, telve voltam a szertartások misztikumával. Mélyen a lelkemben él az éjféli mise, a feltámadási vagy az úrnapi körmenet emléke. Negyedik elemistaként kísértem az éneket az iskolában, s később a Széchenyi Gimnáziumban már ismert orgonista voltam, a vasárnapi diákmiséken én játszottam a Szent György-templomban. Rengeteget improvizáltam, ilyen vagy olyan adott stílusban, de a magam megfogalmazásában már egyéni módon is. C. Gy.: Ez már majdnem zeneszerzés... S. J.: Korán kezdtem, hiszen 1952-ben más második misémet írtam meg a középiskolás korban írt első után, mely valahol kallódik. De ez a második (Missa brevis) megvan, nemrég rekonstruáltam a megmaradt szólamok és egy régi magnófelvétel nyomán. Ifjan részese lettem Sopron zenei életének. C. Gy.: Az ötvenes évek küszöbén? S. J.: Sopronban természetesen éltem meg, hogy miképp tudnak megférni egymással különböző nemzetiségű emberek; családomban más nyelvűekre, más vallásúakra soha semmi rosszat nem mondtak. Természetes dolog volt, hogy a piacon németül, horvátul, magyarul beszélnek. Jött a háború, a nyugodt életet külső erők felkavarták. Mégis ez a polgári kiegyenlítettség némiképp fennmaradt. Aztán a háború után megtörtént a polgári rétegek lefejezése. A zenei élet még próbálta éltetni hagyományait. Részt vehettem magam is a Psalmus Hungaricus meg Haydn Évszakok oratóriumának betanításában diákemberként. Játszottam és hallgattam Bachot, Mozartot. C. Gy.: Pestre kerültél, a Zeneakadémiára. Emlékeim szerint meglehetősen zárkózott, csendes, magadba forduló egyéniség voltál. S. J.: Nem éreztem magam olyan társadalmi körülmények között jól, ahol a gondolkodás folyosóit megjelölik. Ezért maradtam távol a közélettől, a zenei közélettől is. Szívesen elfogadom, tisztelem mások véleményét, de csak a magam útját tudom járni. Olyan kor volt ez, amelyben lehetetlen, egyszerűen reménytelen volt abban bízni, hogy egyházzenei műveket, újonnan születő, vallásos élményű darabokat valaha elő lehessen adni. Pedig gyermekkorom óta élt bennem a vágy, hogy nem is a reneszánsz hagyományokat folytatva, hanem inkább a klasszikus értelemben nagy hatású darabokat írjak, amelyek beleillenek, mondjuk, egy nagy gótikus templom terébe, akusztikus világába, s amelyek a 18. és 19. század egyházi zenéjének mai nyelven történő megújításaként hatnak. Csak az utóbbi években vált az lehetővé, amikor a Rádió felkérésére nagyszabású egyházi művet írhattam, oratóriumot, 1989-ben. C. Gy.: Ez volt a Magnificat. .. Követte a zenekari mise, a Missa Scarbantiensis! S. J.: 1991-ben írtam meg négy szólistára, kórusra, közepes nagyságú zenekarra latin nyelvű ajánlással, mely így hangzik: „Hálás szívvel szülővárosomnak, Sopronnak, amelyet egyébként Scarbantiának vagy Oedenburgnak is neveznek, valamint őseim emlékezetére, akik sok évszázadokon keresztül itt éltek, és itt vannak eltemetve." Gyakran párosan írom a műveket, ez zeneszerzői alkatom, munkásságom nem nagyon tudott jelensége. E zenekari misének is azonnal megírtam az ellentétpárját. Mert amint megír az ember egy darabot, úgy érezheti, hogy más irányban is ki lehetett volna bontani, az anyag másfajta lehetőségeinek kidolgozásával. Ebben az esetben egy másik misét írtam, a Missa Choralist, sokkal kisebb létszámú együttesre, áttetsző, mozarti hangszereléssel, nagyon sok gregorián elemmel. A két misével egyidejűleg született egy nagy kórusciklus is; magyar, latin és (Rilke versei nyomán) német nyelvű szövegekre, versekre, zsoltárokra. Harmincnégy kórusműről van szó, ezek közül tizenegy darab egyházi szövegekre készült. (Cantate Domino, Tristis est anima mea, Terra tremuit, Ave Maria és sok más az ünnepek liturgiájának szövegeivel.) C. Gy.: Köztudott, hogy Bach nevének betűi zenei hangokként egy ismert dallamot adnak, mely lassan két és fél évszázada bukkan fel, és él tovább új és új művekben. Te is komponáltál már korábban zenét e motívum ihletésére, de most nemrég új misét is írtál, melyben megint csak jelen van a B-A-C-H téma... S. J.: Igen, a B-A-C-H téma örök momentum, örök mottó a muzsikus ember életében; ez a négy hang oly sok asszociációt kelt nem tonális vonzataival, s annyi irányban nyitja meg az ember zeneszerzői gondolkodását, hogy szívesen tértem vissza hozzá a misében is, amely egyébként cisz-mollban van, és a B-A-C-H egy társtémájára épül (a Wohltemperiertes Klavier cisz-moll fugájának témájáról van szó), amely a B-A-C-H témának augmentált, tágabb változata. Ehhez kapcsolódik még egy felfelé emelkedő négyhangú tritonus korálmotívum is, amely zenei anyanyelvem egyik vissza-visszatérő gondolatmagja. És még egy műről szólhatok. A Mindenszentek litániájáról van szó, amit tudtommal még senki sem zenésített meg. Az intonáló, felelgető forma, csoportok közötti játék, ennek zeneisége, a szöveg ritmusa, az emeltebb és leejtettebb hang monotóniája izgatott tizenéves korom óta. Most igyekeztem e kis motívumokból álló gondolatokat egy nagy formába, nagy ívű hömpölygésbe tömöríteni. Ez a legutóbbi egyházzenei munkám. Soproni József tagja a Kultúra Pápai Tanácsának is. (Szerk.)
FEDERICO FELLINI (1920–1993) Ipacs Katalin BÚCSÚ FELLINITŐL November 3-án délelőtt a római Santa Maria degli Angeli-bazilikában tízezer személy vett részt azon a temetési misén, amelyet Achille Silvestrini bíboros mutatott be Federico Fellini lelki üdvéért, aki október 31-én hunyt el a római egyetemi klinikán a betegek szentségével megerősítve. A filmrendező özvegyét, Giulietta Masinát, a film és más művészetek világának képviselői vették körül együtt érző szeretetükkel. A temetési misén többek között megjelent Scalfaro olasz köztársasági elnök és számos állami vezető, kormányképviselő. A 73 éves korában – kéthetes haláltusa után – elhunyt F. Fellinit szülővárosában, Riminiben temették el, amelynek hangulatát Amarcord c. csodálatos filmjében örökítette meg. Fellini a halála előtti napon ünnepelte volna Giuliettával házasságkötésük 50. évfordulóját. Giulietta volt életének hűséges társa, egyik fő ihletője, nagy filmjeinek főszereplője. A temetési misén P. Arpa jezsuita mondta a könyörgéseket barátjáért; megindító hangon emlékezett arra, mennyit kapott Federicótól. Silvestrini bíboros, aki többször meglátogatta a klinikán a beteg filmrendezőt, baráti hangvételű homíliájában arról a felbecsülhetetlen értékről beszélt, amit Fellini az olasz kultúra számára jelentett. „Fellini azt az Olaszországot elevenítette meg műveiben, amelyet mindannyian lelkünkben hordozunk, értékeivel, ellentmondásaival, ígéreteivel és csalódásaival, várakozásaival és reménységeivel. Legyünk ezért hálásak neki. Az érzelmeknek az az egysége, amelyet személyében és művészetében megvalósított, csodaként jelenik meg előttünk most, Olaszország életének ebben a súlyos pillanatában." Silvestrini bíboros annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Federico Fellini – tapogatódzva ugyan, de – rátalált a Lélek hangjára, felismerte sugallatát, és ez hívta életre lelkében azt a költői képzelőerőt, amellyel mintegy átformálta, más létrendbe emelte a személyeket és a dolgokat. Fellini, anélkül, hogy ideológiai támaszokat keresett volna, ráérzett az emberiség nagy problémáira; az igazságot kereste, és különös szeretetet tanúsított a legkisebbek iránt: a szeretet tükrében vizsgálta az emberi gyöngeséget, a gyarlóságból eredő torzulásokat. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy ítélkezzen, hanem azért, hogy a világ üdvözüljön általa. Fcderico Fellini is erre az üdvösségre bízta magát, alázattal bűnösnek ismerte el magát, ezért számíthat Isten irgalmára – hangoztatta homíliájában Silvestrini bíboros. Fellini nevét korunk legnagyobb alkotói mellé állítják: Picasso, Kafka vagy a filmrendező Bergman nevével együtt emlegetik. Fél évszázados alkotói, filmrendezői tevékenysége során öt Oscar-díjat kapott: Országúton, Cabiria éjszakái, Nyolc és fél, Amarcord c. filmjeiért, tavaly pedig egész alkotói tevékenységéért kapta meg a nagy kitüntetést.
Szabó Ferenc FELLINI HUMANIZMUSA Halálhírére emlékezetemben felidéztem nagy filmjeinek képsorait: jeleneteket, arcokat, emlékképeket és víziókat. Különösen szerettem Cabiriát és az Amarcordot. Látásmódjában van valami totalitásigény: az egész élet, az „édes" és a tragikus élet minden szempontja megjelenik: a Szoknyavadászok korcsai, az Il Bidone szélhámosai, az Országúton brutális clownja, vagy az Édes élet romlott parazitái a sötét oldalt képviselik. Fellini a „romlás virágait" alkotta meg a film nyelvén. Látta a szépet és a szennyet, főleg a bűn világát, de végül mindig reménységre hangolt egy-egy mosolygó arccal, egy-egy szeretetgesztussal. Úgy érzem, csodálatos teremtő zsenijének sikerült megsejtetnie, hogy a „Comédie humaine", az emberi színjáték színe az embereké, visszája Istené. Fellini, miként a hetedik művészet néhány óriása, így Bergman, Pasolini, Bunuel, Truffaut és Godard, nem egyszerűen „neorealista", vagyis a valót fényképezi, hanem a való életből kiindulva keresi az élet, a létezés értelmét; emberi sorsokon keresztül mutatja be a modern ember szorongását, az élet apró örömeit és nagy illúzióit, tragédiáit. Mondhatnánk így is: az „Isten halála" után agonizáló ember drámáját. Természetesen, a valóság ábrázolása és annak értékelése, az abszurd elleni lázadás, miként az igazságtalanságok (a gazdagok üres dőzsölésé-nek és élethazugságainak) kritikája, ill. a remény útjának jelzése, az esetleges transzcendenciára való utalás más és más az említett filmrendezőknél. Fellini kevésbé nihilista, mint pl. Bunuel vagy Bergman. Vegyünk egy példát, a La Stradát. Az Országúton alapvető témája az autentikus és nem autentikus emberi létezés. Fellini valamiképpen utal a transzcendens misztériumra, amely nélkül a létezés értelmetlen, az út nem vezet sehova: „az ember hasztalan szenvedély-szenvedés" (Sartre). Fellini a katolikus hagyományban nevelkedett, gyakran találkozunk a katolikus vallásosság jelképeivel, ábrázolásával, éspedig vagy kritikusan, vagy pedig transzponálva használja fel azokat. Ugyancsak az Országútonban pl. Zampano és Gelsomina valamiképpen Szent Józsefre és Szűz Máriára emlékeztetnek. (Godard „Je vous salue Marie" c. filmje is az újszövetségi történet paradigmáját használja fel, „aggiornálja" üzenete kifejezésére.) Gelsomina ártatlansága, tisztasága, szegénysége és szenvedése mindenképpen Mária makulátlan szépségét idézi. Az Il Matto, a Bolond pedig valamiképpen Krisztus-szimbólum, ahogy Ch. B. Ketcham magyarázza Fellini új mitológiájáról írt könyvében. (Pasolini Máté-evangéliumának Krisztusa a modern forradalmár jelképe lett.) A La dolce vita vagy a Róma többek között leleplezi a dúsgazdagok feslett, fényűző és üres életét, de ezen túl a katolicizmusban tapasztalható visszásságokat, a képmutatást és a felületességet, a pogány életérzés és élvhajhászat maradványait. (Gondoljunk a Róma egyházi személyeinek „divatbemutatójára". . .) „Olaszos" antiklerikalizmusa, katolicizmus kritikája ellenére megőrzi robusztus katolikus hitét; igaz, ez eléggé szétfolyó, ami a hitigazságokat illeti. Fellini nem puritán, nem ellensége az életörömnek, sőt filmjei éppen azt a kissé pogányos, olasz „katolicizmust" képviselik, amit nem találunk meg az „északi" protestáns Bergmannál. Bergman sokkal metafizikusabb; az „Isten halála" utáni ember halálos szorongását ábrázolja legtöbb filmjében, kivéve a fiatalkoriakat, mert pl. az Egy nyáréjszaka mosolyaiban még jelen van a „fellinis" életöröm. Anélkül hogy végigkísérnék a művészt hosszú és termékeny pályáján, most befejezésül egyik, 1957-es vallomásából idézünk. A Cabiria éjszakái c. filmje kapcsán így fejezte ki evangéliumi humanizmusát: „Leírom azt, amit látok, pontosabban, ami vagyok. Elmesélek valami személyes történetet, és szorongva reménykedem abban, hogy így kapcsolatba lépek másokkal. Filmjeim végkövetkeztetése a nézőközönséget érinti. A közönség nyugtalanul távozik filmjeim levetítése után, és azt kutatja, mi lesz a szereplők további sorsa. Cabiria éjszakái c. filmem arra ösztökéli a közönséget, hogy tegyen valamit Cabiriáért. [. . .] Minden filmem kíváncsiságot kelt, és valamiképpen a szeretethez közelít. Szüntelenül azt ismétlem, hogy a teremtmény a legméltatlanabb, és ugyanakkor a legméltóbb szeretetünkre, mert a legnyomorultabb is magában hordoz valami isteni szikrát."
Turgonyi Zoltán* „JACQUES MARITAIN, VAGY A POSZTMODERN KOR KEZDETE UTÁN" Nemzetközi Konferencia – Róma, 1993. október 21–23. Magyar Jacques Maritain Egyesület elnökségének három képviselője vett részt az 1993. október 21. és 23. között Rómában a Jacques Maritain ou la post-modernité commencée címmel tartott konferencián. A rendezvényre az adott alkalmat, hogy idén fejeződött be a nagy francia keresztény filozófus, Jacques Maritain életmű-sorozatának kiadása. René Mougelnek a sorozatot bemutató előadása mellett a konferencia elsősorban Maritain életművének gazdagságát és időszerűségét méltatta (erről szóltak Emilé Poulat, Roberto Papini, Charles Blanchet, Georges Cottier és Antonio Pavan előadásai), továbbá hatástörténeti adalékokkal szolgált (a maritaini gondolatok észak-amerikai fogadtatásáról Jean-Louis Allard, a latin-amerikairól Candido Padin beszélt). Ám a konferencia legfontosabb és korunk társadalmi problémáinak szempontjából leghasznosabb eseménye az utolsó napon rendezett kerekasztal-beszélgetés volt, amelyen a vitaindítókat tartó Georges Cottier, Antonio Pavan, Emilé Poulat és Stefano Zamagni, valamint a hozzászólók Maritain szellemében, a francia filozófus eszméit továbbgondolva keresték a választ korunk társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális problémáira. Ennek kapcsán esett szó – a magyar közéletben is hasznosítható tanulságokkal – napjaink fő kihívásairól: a posztindusztriális társadalom olyan jelenségeiről, mint az ökológiai válság, az állami szuverenitás hagyományos fogalmának megváltozása (egyfelől a nemzetállamok fölébe kerekedő multinacionális vállalatok fenyegetik e szuverenitást, amelynek újragondolását azonban, másfelől, szükségessé is teszi az a tény, hogy korunk problémái immár globálisak, és csak nemzetközileg összehangolt cselekvéssel oldhatók meg), az „Észak-Dél" konfliktus (megjegyzésként: nem esett szó az „Ex-Kelet-Nyugat" konfliktusról), a modern „népvándorlás" és a nyugati világ ezáltal növekvő kulturális pluralitása, amely fokozottan irányítja rá figyelmünket az emberi jogi kérdésekre, különös tekintettel arra a körülményre, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a többi hasonló nemzetközi dokumentum sokak szerint valami sajátosan nyugati alkotás, és más kultúrákhoz tartozó emberek nem, vagy csak átértelmezve fogadják el a bennük foglaltakat. A kerekasztal-vita során éppen ez a kérdés szerepelt a legnagyobb súllyal: elegendő-e a különböző kultúrkörök (illetve a nyugati világon belül a különböző eszmeáramlatok) képviselőinek az erkölcsi és emberi jogi kérdésekben valamiféle gyakorlati konszenzust kialakítaniuk, vagy szükséges a közös, mindenki által elismert és racionálisan kimutatható elméleti alapok megtalálása? A fentieken kívül a résztvevők éles kritikával illették az elosztást csak piaci alapon elképzelő liberális felfogást, valamint a „modernitás" tudományának egymással nem érintkező részterületekre való „feldaraboltságát", s hangsúlyozták: korunk kihívásaira csak egy újfajta, holisztikus közelítésmód alapján kereshetünk választ. A találkozóval egyidejűleg a helyszínen Les Grandes Amitiés címmel kiállítás nyílt, amely fényképeken és dokumentumokon keresztül mutatja be Maritain életét, különös tekintettel baráti körére, amelyhez olyan híres személyiségek tartoztak, mint Bergson, Chagall, Cocteau, Sztravinszkij. Az idén tavasszal megalakult Magyar Jacques Maritain Egyesület és a toulouse-i Galerié Chateau d'Eau közös szervezésében Magyarországon is megnyílt a Jacques és Raissa Maritain életét baráti kapcsolataikon keresztül bemutató Les Grandes Amitiés (A nagy barátságok) című vándorkiállítás, amely először Debrecenben (1993. XI. 22–XII. 1.), majd Szegeden (1993. XII. 6–15.) és Győrött (1993. XII. 20.–38.) volt megtekinthető. Ezután a budapesti Francia Intézetben (1994. I. 4-12.), Pécsett (1994. I. 17–25.), végül Székesfehérvárott (1994. I. 29.–I. 7.) lesz látható. A megnyitókon minden színhelyen előadásokat is tartunk Maritainről. A kiállítás egyben arra is alkalmat ad, hogy Egyesületünk (amelynek legalapvetőbb célja a közvélemény keresztény értékek alapján történő formálása, elméletileg felkészült hívő laikusok számának gyarapítása útján) bemutatkozzék a szélesebb nyilvánosság előtt. *Turgonyi Zoltán, a Magyar Jacques Maritain Egyesület főtitkára
Szabó Ferenc OLVASÓNAPLÓ Jegyzetek a „katolikus költészetről" Harminc éve hunyt el Sík Sándor A Szentkirályi utcában laktam egyetemista (és titokban jezsuita novícius) koromban, pár lépésre a piaristáktól. Az ő kápolnájukba jártam reggelenként misére. Ott a rendház lépcsőjén ülve hallgattam adventben és nagyböjtben Sík Sándor lelket és elmét nyitogató konferenciabeszédeit. Azokban a sötét években is egy kis kitekintést nyújtott a nyugati katolikus irodalomra, miként a Vigilia tanulmányai is, bár a cenzúra egyre jobban megnyomorította a folyóiratot. Még korábban, hetedikes gimnazista koromban nagy lelkesedéssel olvastam Sík Pázmányát (akkor már jezsuitának készültem); Pécsett pedig a papköltő verseit, Harsányi és Mécs László költeményeivel váltakozva. V. K.-val néha azon vitatkoztunk, hogy ki a nagyobb a három közül. Egyszer aztán felkerestük verseinkkel Harsányi Lajost, aki hosszú levélben magyarázta, hogy minden korszaknak megvan a néhány nagy költője: Ady, Babits, Kosztolányi. Ugyanígy a katolikus irodalomnak is: Harsányi, Sík, Mécs. (Igen, Harsányi önmagát tette az első helyre.) Tény az, hogy a katolikus papköltő triász valami új hangot hozott a magyar irodalomba. Persze, ők még a „carmen saeculare"-hoz, a múlt századból hozzánk átnyúló szimbolizmushoz tartoztak. Miként részben Babits, Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc is. Tűz Tamás már a „modernek" életérzését és stílusát vette át, főleg külföldi évei során. Itthon Pilinszky képviselte – József Attila nyomán – a modern költészetet. Most, hogy az évforduló alkalmával újra olvasgatom Sík Sándor 1976-os Összegyűjtött verseit, Jelenits István értő, bár kritikus utószavával, mégiscsak arra gondolok, hogy Sík költészetének egy része időtállóbb, mint Harsányié vagy Mécsé. Igaz azonban, amit Jelenits megállapít: „ezek fölött a versek fölött nem múlt el nyomtalanul az a jó fél század, amely életünket és gondolkodásmódunkat, ízlésünket, sőt kereszténységünket is oly alaposan át- meg átformálta." Sík Sándor babitsi értelemben vett „katolicizmusáról" és ars poeticájáról így vallott 1928 márciusában Mécs Lászlónak írt levelében: „Igen, hiszek a katholicumnak nemcsak világformáló (egyetlen igazán világformáló) erejében és jövőjében, hanem egyetlen és legnagyobb művészi hivatásában is. Persze, úgy értve a szót, ahogyan az alapjelentése követeli: egyetemesség. Nihil humani et nihil divini a me alienum! – ezt érzem évek óta életem alapérzésének, missziójának, értelmének, és ezt tudom a katholikum legbensőbb lényegének is –, szemben minden pogányságnak (réginek és újnak), minden félkereszténységnek és minden gyerekszoba-katholicizmusnak szánalmas töredékességével, felségével, betegségével, szegénységével. Te tudod, hogy húsz éve többé-kevésbé öntudatosan, vagy tíz éve teljes tudatossággal ennek az egyetemes, élet-egész, nyugodni, csüggedni nem engedő, mert kimeríthetetlen forrásokból táplálkozó Isten-fiú-öntudatnak élem és írom a költészetét és életprogramját. . ." Azt mondhatnánk, hogy ez babitsi és prohászkai program egyszerre, Sík Sándor életérzésén átszűrve. Sík Mécsnek bevallja, hogy „teljesen és telítetten boldog" ebben az életszemléletben: „a minden emberi ellentéteket isteni szintézisbe fogó világnézeti harmónia és minden emberit praktikus ölelésbe fogó eleven szeretet lélegzetelállító boldogságát – közölnöm, sugároznom, árasztanom kell, szüntelen, mindenkire. Ez az Isten gondolata rólam, akarata velem. .." A fiatal Sík Sándornak ezt az önjellemzését A százgyökerű szív c. kötetben olvasom (101–102. old.), amely a Magvető Kiadónál jelent meg nemrég (1993-ban): „Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából." Gondozta és a záró tanulmányt, Sík Sándor vázlatos pályarajzát írta: Szabó János. A kötet értékes dokumentumokat tartalmaz, bár, sajnos, több a másoktól Sík Sándornak írt, mint a Sík Sándor által írt levél. (Úgy látszik, Sík nemigen készített leveleiről másolatot.) Megrendítők az 1938 végén, 1939 elején írt naplójegyzetek (205. old. és kk.), amelyekben Sík Sándor az új zsidótörvény elfogadása kapcsán saját zsidó eredetére, illetve öntudatos magyarságára reflektál. „Életem legnagyobb fejbeütése: a javaslat szerint én zsidó vagyok. Néhány hét múlva 50 éves leszek: eddig soha még álmomban se jutott eszembe, hogy még ilyen is lehet, hogy magyarságomat kétségbe lehessen vonni. 10 éves voltam, amikor megtudtam, hogy szüleim valamikor születésem előtt zsidók voltak; de azóta egy percig sem jutott eszembe, hogy ebből ilyen következtetéseket is lehet levonni..." így kezdi morfondírozását, majd kifejti, hogy – a vérségi kapcsolattól eltekintve – lelkileg, érzésben, gondolkodásában és kultúrájában nincs közössége a zsidósággal, élete és műve a bizonyosság rá, hogy magyar. Sík elítéli azokat (még egyik rendtársát is), akik faji, vagyis „materialista" alapon jóváhagyják a törvényhozást. Szabó Jánosnak a nagyon vázlatos (és hiányos, hiszen az 1950 és 1963 közötti időszakról alig mond valamit) pályaképhez több jegyzetet kellett volna készítenie: azon túl, hogy jelezte a levelek íróit vagy címzettjeit, a levelekben foglaltakhoz is kellett volna háttér-információt írnia. Különben is a pályakép annyira a marxista irodalomkritika és szemlélet nyomait viseli magán, hogy akár a Kádár-korszakban is ki lehetett volna adni. Mintha a „vonalas", de nem színvonalas tanulmány csakugyan marxista és nem hívő kritikus tollából született volna. Vajon nem kellett volna a könyvet hozzáértő kritikusnak, pl. olyan piaristának lektorálni, mint Jelenits István? Sík Sándor szerzetesi életéről, lelkiségéről, Istennel való kapcsolatáról szinte nem is esik szó; úgyszintén a kommunista idők nehéz megpróbáltatásairól sem. Csak a Horthy-korszakról hallunk egyet s mást, főleg negatívumot. Nem is szólva a költő Sík Sándor elmaradt méltatásáról. Mert bármilyen fontos volt is Sík Sándor szerepe a két háború közötti időszak és az 50-es évek magyar katolicizmusában, minden bizonnyal a költő él leginkább tovább a kulturális köztudatban, még ha – Jelenits István szavaival – helytelen lenne is „épp a katolikus költészet kötelező és máig érvényes mércéjévé" avatni Sík Sándor költői hagyatékát. Prohászka Ottokár és Sík Sándor, aki a nagy püspök „diadalmas világnézete" varázslatában élt és működött, mindenképpen egy korszakot jeleznek és fémjeleznek a magyar katolicizmus történetében. Katolikus költészet? Sík Sándor Prohászka „diadalmas világnézete" bűvkörében élt és alkotott. De befolyással voltak rá a nagy katolikus reneszánsz – konvertita – írói és költői, főleg a franciák. Illyés Gyula Mécs Lászlót bíráló cikke nyomán írta Babits Mihály a „katolikus költészetről": „Katolikus, aki általános, mindenütt érvényes törvényekben hisz, vagy ilyen hitre vágyik: a hit az élet véletleneinek dolga lehet; a vágy lelkünk változhatatlan mélyeiből tör föl. Katolikus, akiben az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak; kinek erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem. Katolikus, akinek benseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada, s nem a predesztináció vagy fatalisztikus bizalom »erős vára«. Mindez lehet független a hittől és felekezettől (noha egyik felekezet hitrendszeréhez és értéktáblájához közelebb áll, mint a másikéhoz). Ez velünk születik. Katolikus az is, aki rossz katolikus, mint Baudelaire vagy Verlaine..." (Babits M., Könyvről Könyvre, 1973, 138.) Babits kétségkívül katolikus költő volt az általa adott (tág értelmű) meghatározás szerint. Talán ugyanígy Kosztolányi és – részben – Illyés Gyula is. Vagy hogy a franciáknál maradjunk: Rimbaud, s még inkább Péguy és Paul Claudel. E század derekán dőltek a tölgyek, ritkult a nagy katolikusok sora. A világháború élménye, a totalitarizmusok emberarcú barbársága, a háború másnapján „divattá" lett egzisztencializmus – az „Isten halála" utáni ember szorongásával és abszurditásérzésével – olyan légkört teremtett, ahol a hívő is kemény próbatételen megy át. Hiszen igazában minden keresztény hit küzdelmes, a hit és hitetlenség határvonala a saját szívünkön keresztül húzódik. „Nem mindaz, aki mondja: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába." Istent lehet a tetteinkkel is tagadni. Maga a II. vatikáni zsinat korunk szellemi helyzetét leírva rámutat arra, hogy a mai hitetlenségért egy bizonyos mértékig a keresztények is felelősek. Másrészt a hitetlenség kihívása arra sarkallja a hívőt, hogy megtisztítsa hitét, és komolyan vegye elkötelezettségét. Optimizmusa lehet – Mounier szavaival – „tragikus optimizmus", vagyis a reménytelenség ellenére is remél, és dolgozik a világ humanizálásán, mert hiszi azt, hogy a kereszten meghalt Krisztus feltámadt, és a tragikus emberi létet hatalma alá tudja hajtani: a bűn felett győz az irgalmas szeretet. Azok a mai költők, akik a katolikus hitet vallják, vagy annak égisze alatt alkotnak, vagy akár többé-kevésbé „anonim keresztények", a hit és a hitetlenség, a jó és a rossz, az értelem és az értelmetlenség küzdelmének adnak kifejezést. Ide tartozik elsősorban Pilinszky, miként francia barátja, Pierre Emmanuel. E nemzedékhez sorolnám Vasadi Pétert is, aki egyre „hermetikusabb" lesz, Pilinszkyn is túlhaladva tobzódik a talányokban. Az Új Emberben közölt elmélkedései, eszmélődései világosan vallanak katolikus hitéről. Verseiben csak sejtjük e hit jelenlétét. Félreértés ne essék: nem a verses prédikációt vagy tételes hitvallást kérem számon tőle – ezt joggal kifogásolták egy bizonyos „katolikus költészetnél". Költői műve egészét tekintve azonban kétségtelenül a „megkísértett hitű" katolikusok között a helye. Milyen üzenetet rejt új, Mindenki aranyat sejt (Jelenkor, Pécs 1993) c. kis kötete? Mindenekelőtt a lét értelme – nem a jólét! – érdekli. Mi az értelme, vége „ennek az ég s föld közé lapított szendvics-létnek"? E halálra-szánt-létnek? „Az a halál, hogy összetörik az idő?" ... magadba kapaszkodj. Isten
dobog a végeken, (Ha elkezd nőni a fű)
A legtöbb prózavers lüktetését meghökkentő gondolatok, szótársítások, képek szaggatják. A lét és a nemlét örvénye felett táncol, feszegeti az időbeliség korlátait; Heidegger és Hölderlin filozófiáján morfondíroz. „Magánbeszéd"-sorozatát, ezeket az „oszlopverseket" „imaszőnyegnek" szánja. A kissé erőltetett – némileg a képversekre emlékeztető – technikánál érdekesebbek képei; szétrobbant világ apokaliptikus vízióinak roncsai ezek. Valami új teremtés (a feltámadás?) újjárendezheti őket; mint Ezekiel látomásában: a csonthalmok eleven hússal borított élőlényekké válhatnak a Lélek (a Jelentés) leheletére. ... ma Rába György prózaversei, Kopogtatás a szemhatáron (Orpheusz Könyvek, 1993), paradox módon több líraiságtól (vallomástól) terhesek, mint Vasadi hasonló versei. Álomlátások ezek, amint Rába maga vallja: „(az álomlátomás) segítségével a kimondhatatlan, olykor öntudatlan vágyak jutnak túl tér és idő korlátain. Egyetlen életünk van, pedig szeretnénk mást és száz másikat megélni". „Az éberálomban a képzelet a szellemi-lelki fölismeréseket érzékelhetővé teszi egy látományban, egy jelenetben, mely a valóra váltott sóvárgásokat vagy épp lidércnyomásokat testesíti. De a fantasztikum mindig epikus kiterjedésű, ezért a prózavers is egykönnyen novellába hajlik." Majd Rába még megmagyarázza: a prózaverset, amely a novella és az ünnepi stílus közt keresi az egyensúlyt, „verssé a költői beszéd eszközei avatják: a fokozás, a párhuzam, az ellentét, a szójátékok, belső rímek, utaló idézetek, a távol álló elemeket társító képi látás, s nem utolsó sorban a mondatok kifejező ritmusa..." Itt-ott Rimbaud prózaverseire emlékeztetnek ezek a víziók. Máskor meg kafkai látomások, vagy René Chart idéző hermetikus fordulatok hökkentenek meg. Mint Vasadinál, itt is erős a filozófiai töltés. A higanygőzzel fiatalított
gáz-lámpák gyöngyházfényé- Így kezdődik a Külvárosi köd. És a kötet címadó verséből is idézzünk: Körülöttem átláthatatlan
homály. Tapogatódzom egy Rába György – Babits művének egyik legjobb ismerője – talán valamit átvett az ő „katolikus" látásmódjából, és ez itt-ott költészetében is megnyilvánul. Valami egyetemes nyitottságot érzek – paradox módon – ennél a meglehetősen elefántcsonttoronyba zárt lírikusnál, aki – mint Babits – szinte kizárólagos hőse verseinek. „A középpontban szemlélődő Én kinagyítva, kicsinyítve fürkészi a rejtett jelentést, és az irónia, a groteszk, a komikum egyetemes érvényű kritikájával érzékelteti a néha csak képzelgéssel vagy szabad képzetfűzéssel alkotható kísérlet metszeteit,'' olvasom a fülszöveg helyett nyomtatott papírnyelven a költő magyarázatát. Magányos tépelődés, katolikus életfilozófia jellemzi Dékány Endre formailag még klasszikus verseit (Változatok az életre, Jel, Bp. 1993). Hite szilárdnak tűnik, mint Claudelé, de néha életérzésében közelebb áll Pilinszkyhez vagy József Attilához. Van benne némi egészséges romantika is (Szabó Lőrinc és Tóth Árpád is többször a romantika határán járt). Dékány válogatott költeményei között vannak olyanok, amelyekből e „széttört világ" emberének szorongását is kiérezzük (Személyreszólón), de az öröm, a claudeli és teilhard-i öröm erősebb: remél abban, hogy a passió után jön a húsvéti virradat: A harmadik évezred hajnalán
Milyen jó, pihentető, léleknyújtóztató e versekben az örömre hangolás! Mert minden szenvedés, sötétség, kín ellenére az örömé az utolsó szó. „Az öröm lehet csak az áldozatnak anyja", vallja Dékány Claudellel. „Nagy örömöt hirdetek nektek"
(Passió és Öröm)
FONTOS KIADÓI KÖZLEMÉNYEK A címzésben szereplő kódok betűjének értelme a következő táblázatból derül ki. (Az évszám bizonyos esetekben lehet más, mint ami a táblázatban szerepel; az a lényeges, hogy az évszám a jövőben 94 vagy annál nagyobb legyen.) Tehát a kódok értelme: 93A ajándék – 93B barátja vállalt hozzájárulást – 99C cserepéldány – 93F forint-hozzájárulás – 931 intenciós hozzájárulás – 93K közösségi hozzájárulás – 93R részleges hozzájárulás – 99T tiszteletpéldány – 93V valuta-hozzájárulás. További kiadói közleményeink a 763. oldalon olvashatók.
Huszti Vilmos OLÁH MIKLÓS Oláh Miklós csaknem hét évtizedet felölelő élete Európa szellemi fejlődésének több korszakát íveli át. Gyermekként a nagyváradi káptalani iskolában a középkori ideálok szellemében nevelkedik. Mint ifjú Budán a Jagelló-kori humanizmus légkörében él. Külföldön Mária királynő brüsszeli udvarában és Erasmus közelében szintén a legteljesebb humanizmus szelleme veszi körül. Hazatérve, már mint főpap az ellenreformáció és trentói zsinat előharcosa lesz. Működésével Telegdi püspök és főleg Pázmány Péter érsek tevékenységének előkészítőjévé válik. Oláh Miklós hosszú és változatos életpályájának adatai: Szebenben született 1493-ban a Hunyadiakkal is rokonságban álló előkelő oláh nemesi családból. 1501-től 1510-ig a híres váradi káptalani iskola növendéke. 1510-ben kerül II. Ulászló udvarába. Majd 1516 és 1518 között Szatmári György kancellár, pécsi püspök, később esztergomi érsek mellé kerül titkárnak. 1518-ban pappá szentelik. Ezután gyorsan emelkedik az egyházi ranglétrán: pécsi, majd esztergomi kanonok és főesperes. 1524-ben királyi titkár. A mohácsi csata után az özvegy királynő, Habsburg Mária mellett marad. 1527-ben székesfehérvári őrkanonok és Mária királynő titkára. Egy ideig Bécsben és Pozsonyban él a királynő udvarával. 1530-ban a németalföldi Krempsben és Gentben tartózkodik, majd 1532-ben a mai híres északi-tengeri fürdőhelyen, Bergenben. Közben Mária királynőt bátyja, V. Károly császár (1519–1556) németalföldi helytartójává nevezi ki. A császár és nővére gyermekkorukat itt töltötték. Nevelőjük a későbbi VI. Hadrianus pápa volt. – így Brüsszel lesz az állandó rezidencia. 1542-ben a mindig őszinte honvágytól gyötört Oláh Miklós végleg hazatér. Természetesen a királynő másik testvérének, I. Ferdinándnak szolgálatába áll, aki őt még ugyanabban az évben királyi tanácsossá teszi, és alkancellári tisztségre emeli. 1543-ban zágrábi püspök. Ezt a megbízatást ténylegesen nem tölti be. 1546-ban részt vesz a császár és a protestáns német fejedelmek között vívott mühlbergi ütközetben. 1548 és 1553 között egri püspök. Mint az egri vár ura, ő nevezi ki Dobó Istvánt az egri vár főkapitányává. 1553-tól 1568-ig esztergomi érsek. 1558-ban bárói rangot kap. 1562-ben királyi helytartó. Mint esztergomi érsek koronázza meg Ferdinánd fiát, aki 1564-től II. Miksa néven német-római császár is és I. Miksa néven magyar király. Élete végén megszervezi az esztergomi érsekség ideiglenes székhelyén, Nagyszombatban a jezsuita kollégiumot, amely elődje lesz a későbbi zseniális utód, Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetemnek. A halál 1568-ban éri utol Pozsonyban. Nagyszombatban temették el. Szeretnék rámutatni arra, milyen forrásokból táplálkozott Oláh Miklós levélírói készsége és Európa-szerte megbámult, sőt a minden idők legnagyobb humanistája, a rotterdami Erasmus által is őszintén méltányolt klasszikus műveltsége. Jól tudjuk, hogy külföldi egyetemet nem járt, ifjúsága idején pedig már az előző magyarországi egyetemi kísérletek is kudarcot vallottak. A vele egykorú, humanista hajlamú ifjúságnak azonban a Mohács előtti Magyarországon rendelkezésre álltak más műveltségi források is. Ilyen intézmények voltak a káptalani iskolák. A nagyváradi káptalani iskola már 1374-ben saját statútummal, rendtartással rendelkezett. Oláh Miklós itteni tanulmányai alatt (1505–1510) igénybe vehette az egyébként vele rokonságban is álló Vitéz János (1408–1472), kiváló humanista tudós, szónok, levélíró, bőkezű mecénás szellemi hagyatékának megmaradt kincseit. Már itt hozzáférhetett az antik példákra támaszkodó keresztény levélirodalom képviselőihez. Még nagy számban működtek ebben az időben szerte az országban megbízható alapműveltséget adó városi-plébániai iskolák. Sárospatakon egy ilyen városi iskolában sajátította el az alacsony származású Szálkái László (kb. 1475–1526) iskolai jegyzetei alapján megállapíthatóan mindazt a részletes költészettani, levélfogalmazási, jogi, asztrológiai, kozmológiai és zenei ismereteket, amelyek szilárd alapot nyújtottak számára a humanista jellegű kancelláriai pálya és innen magas főpapi állások elnyerésére is. Oláh Miklósnak és a Budán a XVI. sz. első két évtizedében működő kancelláriai alkalmazottaknak hozzáférhető volt a Jagelló-korban már elhanyagolt és bizonyos fokig hiányos, de lényegében megőrzött Corvina könyvtár. A könyvtár feltehetően 2000 egységből álló állományának nagy része a mohácsi vészig még megvolt. Ebben bizonyosan bőven volt képviselve az antik (klasszikus és ókeresztény) levélirodalom is, hiszen a számon tartott mintegy 216 kódexben, tehát az eredeti állomány kb. 1/10-ében is megtalálhatók Platón (427–347) és Cicero (106–43) epistulái éppúgy, mint az egyházatyák művei között Cyprianus (kb. 200–258) és Hieronymus (kb. 344–420) levelei. Hogy Oláh bizonnyal ismerte a világhírű könyvtárat, és használta annak anyagát, az világosan kitűnik az 1536-ban Németalföldön írt nosztalgikus Hungária c. értekezéséből. Nemcsak a könyveket forgatta, hanem elbeszélgetett a »nagy idők" még élő tanúival, így a királyi kódexmásolók mesterével, a tudós Raguzai Felixszel is. (Hungária c. 5.). Természetesen erre még inkább volt alkalma az egyetemet szintén nem végzett, de nagy műveltséget szerzett, nála jóval idősebb, nagy karriert befutó volt kancelláriai alkalmazottaknak, Szálkái Lászlónak és Werbőczy Istvánnak (1458–1541/42) is. A humanista műveltség egyetemen kívüli megszerzésének Magyarországon a budai királyi kancellária volt a központja és tűzhelye. A budai kancelláriát egy korabeli tudós így jellemezte: „Ez már nem is kancellária, hanem akadémia." Nem csoda, ha a mohácsi vész után a magyar trónra lépő I. Ferdinánd (1526–1564) hamarosan jegyzéket kér és kap a mohácsi vész után maradt kancelláriavezetőkről. Ezek a következők voltak: Brodarics István (1470–1539), királyi kancellár, Gosztonyi János királynői kancellár és hat secretarius, akik később magas rangokra emelkedtek, köztük a magyar irodalmi, politikai és egyházi élet nagy szerencséjére maga Oláh Miklós is. Oláh Miklós szellemi hagyatéka változatos. Vannak történeti vonatkozású művei, amelyeket külföldön nosztalgikus érzésektől fűtve alkotott. (Hungária és Attila 1536) Hosszú kancelláriai működésének emléke egy, kéziratban a jászói premontrei konvent könyvtárában őrzött formuláskönyv. Természettudományi vonatkozású az Ephemerides c. írás, amely egy veronai csillagász hasonló nevű művéhez fűz megjegyzéseket (1552–1559). Tudomásunk van költői tevékenységéről. Kora humanistáihoz hasonlóan epigrammákat és gyászverseket írt. Nem irodalmi vonatkozásúak, de fontos gazdaságtörténeti emlékek az érseki birtok egyik várának gondnokához írt gazdasági természetű levelei. Papi és főpapi tevékenységét a szó legnemesebb értelmében hivatásának tartotta. Hazájába való visszatérése után felhagyott a humanista jellegű irodalmi tevékenységgel. Ettől kezdve minden idejét, anyagi és szellemi erőit az egyházi és ezen keresztül a nemzeti kultúra fejlesztésére fordította. Mint főpap igyekezett papjainak és híveinek példát mutatni. Erre utalnak egyházkormányzati intézkedései. Éberen ügyelt egyházmegyéjének hitéletére, de gondoskodott az anyagi javak megőrzéséről és a zavaros időkben illetéktelenek kezébe átment birtokok visszaszerzéséről. Nem anyagi érdekek miatt, hanem főpásztori gondoskodásból terjesztette ki felügyeletét az évtizedek óta harcok színteréül szolgáló egri püspökség és a török vész miatt már 20 év óta főpásztor nélkül maradt kalocsai érsekség területére. 1557-ben egyházi vizsgálatot (visitatio canonica) tartott a joghatósága alá tartozó összes prépostok és apátok fölött. Kulturális téren talán legnagyobb jelentőségű intézkedése a nagyszombati káptalani iskola átszervezése (1554). Ezzel megveti alapját egy kollégiumnak, amely a későbbi, Pázmány által alapított nagyszombati egyetem, s ennek egyenes utóda, a jelenlegi budapesti tudományegyetem csíráit is magában foglalja. 1558-ban a trentói zsinat rendelkezéseinek megfelelően Bécsben saját költségén kinyomtatja papjai számára a breviáriumot, a papi kötelező imákat tartalmazó zsolozsmáskönyvet. ő maga is ír egy teológiai compendiumot. Könyveinek egy része ma is megvan a kismartoni (eisenstadti) ferencesek könyvtárában. Oláh Miklós irodalmi működésének legjelentősebb emléke humanista szellemben megírt leveleskönyve. A levelezés egy részének kézirata megtalálható a Pálfy család pozsonyi hitbizományi levéltárában több más jeles személyiség (Telegdi Miklós, Istvánffy Miklós, Illésházy István) leveleivel együtt. A leveleskönyv hiteles forrása az Eszterházy hercegek kismartoni (eisenstadti) levéltárában lévő, 582 ívrétből álló papírkódex, amely még Oláh Miklós életében elkészült másolat. Oláh Miklós leveleinek a gyűjteményét Cicero nyomán Epistulae familia-rei-nek nevezi. Eddigi egyetlen kiadása Ipolyi Arnoldtól (1823–1886), a tudós besztercebányai püspöktől származik, és 1875-ben jelent meg az Akadémia kiadásában a Monumenta Hungariae Historica sorozat 25. kötetében. E gyűjteményben közölt levelek száma kb. 600. Oláh a hozzá intézett levelek közül is számosat csatolt a saját leveleihez. A levelek keltezésének ideje az 1527 és 1538 közötti évek. Ezek Oláh külföldi tartózkodásának évei. A több száz levél címzettjei igen magas számot tesznek ki. A címzettek között van pápa és császár, főpapok, főurak, egyszerű lelkészek és szerzetesek, világi tudósok és egyéb foglalkozásúak. Legnevezetesebb egyházi címzettjei: VII. Kelemen pápa és Bernát bíboros, Ferdinánd király kancellárja. Levelezésben áll korának majdnem minden magyar püspökével. Oláh Miklós leveleiből kirajzolódnak jellemvonásai. Legfeltűnőbb hazafias érzülete. Aggódik az ország jövője miatt, retteg annak felosztásától. Jól látja Magyarország nyugati területeinek veszélyeztetettségét. Felvilágosult szellemét mutatja, hogy egyik levelében – sok kortársával ellentétben – a csillagjóslást babonának (fabulae) tartja. Oláh Miklós ízig-vérig humanista szellemű. Reneszánsz szokás szerint néha az isteneket hívja segítségül, a szentek helyett az antik hősöket, a bibliai paradicsom helyett a Hesperidák kertjét emlegeti. Mint egyházi javadalmas ugyan sürgeti a neki járó összegek behajtását, de elsősorban az istentisztelet folytonosságát tartja szem előtt. Teljesen az egyház dogmájának szellemében rója meg Luthert egy Erasmushoz írt levelében. A leveleskönyv művelődéstörténeti vonatkozásaiban sokat foglalkozik a hírközlés módjával, az akkor Európa-szerte meginduló postajáratokkal, viszont ritkábban szól a helyi szokásokról.
Tarjányi Béla
A SZENTÍRÁS APOSTOLAI 1. A Dei verbum zsinati határozat a II. vatikáni zsinat szerint a katolikus egyházban – a Szentírásnak kell táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést (= igehirdetés a Biblia alapján [homíliák]; DV21) – Krisztus hívei előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz (= jó szentírásfordítások, olcsó kiadások; DV 22) – Isten igéjének minél több szolgája nyújtsa gyümölcsöző módon Isten népének az írás táplálékát (= az igehirdetők biblikus képzettsége; DV 23) - az ige szolgái (papok, diakónusok, hitoktatók stb.) kötelesek Isten igéjének roppant gazdagságát közölni a rájuk bízott hívekkel, kiváltképpen a szent liturgiában (= Bibliától áthatott liturgia; DV25) – az összes keresztény hívek folyamodjanak magához a szent szöveghez, akár lelki olvasmányképpen, akár megfelelő bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által (= egyéni és csoportos szentírásolvasás és tanulmányozás; DV25) – az emberek szívét töltse el egyre jobban a kinyilatkoztatásnak az egyházra bízott kincse (= élet a Szentírás szellemében; DV26) 2. A Katolikus Bibliaszövetség A zsinat után világos volt, hogy e célkitűzések megvalósítása érdekében létre kell hozni egy központi intézményt, amely ezt a munkát szervezi, koordinálja az egész világon. Bea bíboros, a biblikus megújulás legfőbb apostola 68-ban meghalt, így utódának, Willebrands bíborosnak védnöksége alatt, 1969. április 16-án Rómában született meg ez a központi szervezet Katolikus Bibliaapostolság Világszövetsége néven (1991-től Katolikus Bibliaszövetség). A Világszövetség központi irodája Stuttgartban működik. Az ügyeket a Szövetség főtitkára intézi. A Világszervezet minden lehetséges módon (tapasztalatok cseréje, anyagi támogatás, továbbképzések, szemináriumok stb.) elősegíti az egyes országokban folyó biblikus-lelkipásztori munkát. A Világszövetség tagszervezetei földrészenként alegységeket, ezeken belül regionális egységeket alkotnak. A magyar Bibliatársulat a Közép-európai régió része, melybe rajtunk kívül Dél-Tirol, Svájc, Németország, Hollandia, Belgium, Ausztria, Csehország, Szlovákia és Horvátország bibliatársulata, ill. bibliaközpontja tartozik. A több mint egy évszázada hatékonyan és igen sikeresen működő protestáns bibliatársaságok tevékenységének kulcsszavai: bibliafordítás, bibliakiadás, bibliaterjesztés. A Katolikus Bibliaszövetség – és tagszervezetei az egyes országokban – a bibliakiadás és terjesztés mellett kezdettől fogva alapvető feladatuknak tekintik megbízható kommentárok, segédeszközök kiadását és terjesztését is (DV 25), szakemberek, papok, hitoktatók esetében a megfelelő képzés előmozdítását (DV 23); a Biblia rendszeres olvasásának, tanulmányozásának előmozdítását, népszerűsítését (DV 25) – de mindenkor kellő eligazítás biztosítása mellett. Mivel mindez távolról sem olyan egyszerű, mint a hagyományosan protestáns út (a Biblia fordítása-kiadása-terjesztése), tulajdonképpen hagyományosan katolikus álláspontnak tekinthető, hogy a hívek csak ne is olvassák a Bibliát, mert mindenféle ferdeségeket fognak abból kiolvasni. A veszély valós (lásd a szektákat, vö. a szentírásolvasó hívek sok-sok kérdését); így ez az álláspont igen kényelmes és biztonságos: ne tégy semmit, nem vétkezel! Csak éppen az nem valósul meg, amit a zsinat ajánl: „a hívek előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz" (DV 22). Ha azt akarjuk, amit a zsinati atyák, hogy „az emberek szívét egyre jobban eltöltse a kinyilatkoztatásnak az egyházra bízott kincse" (DV 26), akkor minden erőnkkel azon kell fáradnunk, hogy – megfelelő irányítás mellett – a katolikus egyházban is állandó, mindennapi gyakorlat legyen a Szentírás olvasása, tanulmányozása, az egyes szentírási gondolatok és részletek átelmélkedése – és életre váltása. Ez a célja és értelme a Katolikus Bibliaszövetség létének és minden egyes tagszervezet működésének. 3. A Szent Jeromos Bibliatársulat A Társulat ünnepélyes megnyitó ülése három és fél esztendeje, 1990. február 13-án volt, hét magyar püspök, valamint a Világszervezet főtitkára jelenlétében. Az egyesület alapszabályát egyházilag 1990. március 23-án hagyták jóvá, a polgárjogi bejegyzés 1990. június 28-án történt. Miután a Bibliatársulat létrejött, a Magyar Püspöki Kar teljes jogú tagként felvételt nyerhetett a Katolikus Világszövetségbe (1990. április 13). 1990 szentírásvasárnapjára jelent meg a társulat biblikus-lelkipásztori, ismeretterjesztő negyedéves folyóiratának (Jeromos Füzetek) első száma. A társulat taglétszáma a hároméves fennállás minden évében megkétszereződött, jelenleg mintegy 1000 tagja van, köztük 5 püspök és kb. 250 pap és szerzetes. A külföldi testvérintézmények átmeneti támogatása mellett a tagdíjak és adományok biztosítják (részben) a központi iroda működésének anyagi feltételt. A budapesti Nagykörúton (Teréz krt. 28. 1/6.) működő Bibliaközponton keresztül a társulat fizetett és önkéntes munkatársai a lehetőségekhez mérten igen sokrétű és eredményes tevékenységet bonyolítanak le: – Szerkesztik és kiadják a társulat biblikus folyóiratát (Jeromos Füzetek); – Árusítják, terjesztői hálózaton keresztül, ill. postai úton terjesztik az összes hazánkban megjelent, értékesnek ítélt, Bibliával kapcsolatos könyvet, kiadványt, segédeszközt; – Forgalmazzák a Szentírás eredeti szövegének kiadásait (héber, görög, Vulgata), valamint modern bibliafordításokat a legkülönbözőbb nyelveken; – Ismeretterjesztő előadásokat, bibliaiskolát, bibliaóra-vezetőképzőket szerveznek, ill. tartanak; – Szakkönyveket, kommentárokat fordítanak, lektorálnak és adnak ki; – Szervezik és segítik a területi kezdeményezéseket az egyes egyházmegyékben működő alközpontok (koordinátorok) közreműködésével; – Jótékonysági akciókat szerveznek, hogy a határon túli magyarságot elláthassák magyar nyelvű Szentírással. 4. Továbbképzés Az elmúlt években 15 társulati tag részt vett a Katolikus Bibliaszövetség Közép-európai régiójának szervezésében tartott bibliaóra-vezetőképző szemináriumokon. 1993 februárjában a Közép-európai régió munkatársai Magyarországon is tartottak egy ilyen bibliaóra-vezetőképző szemináriumot németül a magyar Bibliatársulat munkatársai, tagjai számára (20 hazai, 3 erdélyi résztvevővel). A hazai résztvevők közül kiválasztott 8 teológiailag képzett, gyakorló hitoktató közreműködésével a társulat három hét elmúltával, 1993 márciusában magyarul is megtartotta ugyanezt a bibliaóra-vezetőképző szemináriumot újabb 25 résztvevő számára (20 hazai, 5 erdélyi). Ez a 25 fő csak kb. harmada volt azoknak, akik erre az alkalomra jelentkeztek. Azoknak, akik erről helyhiány miatt lemaradtak, novemberben végzik el ugyanezt a vezetőképzőt. De már szeptemberben is volt egy hasonló szeminárium Bajóton (18 szerzetesnővérnek), decemberre pedig a kaposvári egyházmegyébe várják a továbbképző munkacsoportot. 1994 februárjában Szombathelyen, márciusban Leányfalun, áprilisban Sátoraljaújhelyen, májusban Erdélyben, júniusban Pécsett, ősszel pedig a kalocsa-kecskeméti főegyházmegyében lesz bibliaóra-vezetőképző szeminárium. A bibliaóra-vezetőképzők célja, hogy a szentírás-központú lelkipásztorkodás mindenekelőtt pedig a csoportos bibliaolvasás előnyeit és módszereit ismertesse a lelkipásztorokkal, hitoktatókkal, lelkipásztori kisegítőkkel és más aktív keresztényekkel, akik akár a hitoktatás különböző formáinak keretében, akár baráti vagy családi körben vezetik vagy szorgalmazzák a közös szentírásolvasást. 5. A határokon túli magyarság szolgálata Az első sikeres bibliaakció után (a szentatya és a magyar fiatalok találkozása alkalmával 2800 Újszövetség kiosztása a külföldi magyar fiatalok között) a Szent Jeromos Bibliatársulat 1992. szeptember 13-ra a Zeneakadémián jótékonysági hangversenyt hirdetett meg azzal a céllal, hogy a határainkon túl élő magyarok számára magyar nyelvű szentírásokat biztosíthasson. A jótevők hozzájárulásai nyomán a társulat 8000 db Újszövetségi szentírást és 1000 db teljes Bibliát szállíthatott ki a határainkon túli magyaroknak Felvidékre, Erdélybe, Moldovába, Kárpátaljára, Kazahsztánba, a Vajdaságba és a Muraközbe. – Az 1992-es budapesti hangverseny után 1993 márciusában Pécsett is volt már hasonló jótékonysági hangverseny a Társulat pécsi egyházmegyei központjának szervezésében, melynek eredményeképpen újabb 1000 db Újszövetséget és 50 db Bibliát tudtunk az erdélyi katolikusoknak ajándékozni. 6. A Szentírás apostolai A Szent Jeromos Bibliatársulat rövid, hároméves története egyértelműen tanúskodik arról, hogy a magyar katolikusok nagy családja rendkívül fogékony és készséges a zsinati határozatok megvalósítása területén. A társulati taglétszám évenkénti megkétszereződése, a bibliaakciók sikeressége kézzelfoghatóan bizonyítják, hogy a magyar katolikus egyházban is sokan, elkötelezetten kívánják ezt a nemes ügyet szolgálni. Sokan vannak, akik másokat is segíteni akarnak a Biblia helyes értelmezésében, s az egyház útmutatása szerint ránevelni a Biblia lélekemelő, életgazdagító, rendszeres olvasására, tanulmányozására. És a magyar katolikus hívek ezrei is örömmel ajándékozzák a Bibliát mindazoknak, akik nem, vagy csak nehezen tudnak a Szentíráshoz hozzájutni. Mert a magyar katolikus hívek is kezdenek ráébredni: nem csak az „egyház" (a papok) kiváltsága Isten igéjének ismerete, megértése, életre váltása; nem csak „az egyház" felelőssége, hogy embertársaink megismerik, megszívlelik és követik-e Jézus tanítását. Istennek hála, a Szentírás nálunk, magyar katolikusoknál is egyre inkább az érdeklődés, az élet, a vallásgyakorlat középpontjába kerül. És egyre többen akarnak a Szentírás apostolai lenni. A „kaput" nekünk kell „szélesre tárnunk" magunk és mások előtt. Hogy minél többen, minél többet forgassák a Szent Iratokat, és Isten Szava egyre jobban átalakítsa sokak életét s az egész magyar társadalmat.
Benyik György FÖLFEDEZTÜK AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEIT! Biblikus konferencia Szegeden (1993. aug. 31.–szept. 2.) Úgy tűnik, igazuk volt azoknak a jezsuita atyáknak, akik négy évvel ezelőtt arra biztattak, hogy rendezzünk konferenciát a biblikus tanárok és érdeklődők részére: A résztvevők száma 1990-ben 29; 1991-ben 52; 1992-ben 69; 1993-ban 123 fő volt. Az alakuló konferencia után az Apokalipszist, majd a Feltámadást, az idén pedig az Apostolok Cselekedeteit vizsgáltuk közelebbről. A jó hangulatú konferencián először képviseltette magát nagyobb számban a református egyház, de jelen volt az ortodox egyház egyik teológusa, továbbá a baptista gyülekezetet is képviselte lelkészük. Igazi öröm volt a férfi és női szerzetesek, hitoktatónők érdeklődése. Díszvendégünk, Emilio Rasco kubai jezsuita professzor, a római Pápai Gergely Egyetemről. Hosszú tájékoztató előadást hallottunk tőle az Apostolok Cselekedeteivel kapcsolatos kutatás legalapvetőbb szakaszairól. A patrisztikus szerzők említése után főleg a fölvilágosodással elinduló szentíráskritika különböző irányzatait és eredményeit ismertette: a „Tendenzkritik"-től kezdve, mely F. Ch. Baur nevéhez fűződik, aki a Levelek Pálját az Apostolok Cselekedetei Páljával igyekezett szembeállítani. E nézetét tanítványai sem osztották. Tübingenben hamarosan ,,Tendenzroman"-nak minősítették az Apostolok Cselekedeteit, amelynek történeti leértékelése különböző címszavak alatt igen sokáig divat volt, főleg protestáns kutatók részéről. F. Overbeck Lukácstól megvonta a történész jelzőt, műveit nem tartotta hitelesnek. Jülicher véleménye szerint „nem Pált »judaizálták«, sem Pétert »páliasították«, hanem Pétert és Pált egyaránt »lukácsivá«, vagyis katolikussá formálták" az Apostolok Cselekedeteiben. De szóba került a Meyer-kommentár, E. Lekesbuch, W. Schmied, E. Renan, aki inkább dogmatörténetet, mint történelmet írt. A tübingeni tézisektől csak a kontinenstől távolabbi kutatók tudtak szabadulni: az angol és amerikai tudósok. Sir W. Ramsay és Lightfoot nem filozófiai spekulációt akart alátámasztani, hanem alapos klasszika-filológiai műveltség birtokában vizsgálta a szöveget. Így vontak le következtetéseket. Végül is W. K. Hobart semmisítette meg a „Tendenzkritik" alapjait. Kiderült Lukácsról, hogy történész volt néhány gyengével, „pl. hitt a csodákban"; mégis Pál kortársa és tanítványa volt, aki művét 62 és 80 között írta. Harnack is szembefordult a Tendenzkritik állításaival; vele kezdődött a Quellenkritik, majd R. Bultmann és M. Dibelius a Formgeschichte módszerével folytatta a kutatást. A tanulmány igen gazdag volt utalásokban: M. E. Boimard, A. Lamonielle, Dupont OSB, U. Wilkens, C. H. Dodd, Conzelmann, Barett, X. Léon-Dufour, J. T. Sanders katolikus és protestáns-anglikán kutatók nevei jelzik a kiegyensúlyozottabb mai véleményeket. Végeredmény: történelem és teológiai mélysége összhangban él az Apostolok Cselekedeteiben. P. Szabó Ferenc S.J., akinek nevét nemcsak a Vatikáni Rádióból ismerjük, hanem biblikus, teológiai tárgyú művek szerkesztéséből és fordításából is (pl. a Biblikus Teológiai Szótár fordítását és kiadását ő gondozta P. Nagy Ferenc közreműködésével), „Szent Pál Athénben" c. előadásában az areopáguszi beszédet elemezte. Annak értelmezését részletesebben illusztrálta két példával: Szent Ambrus Lukács-kommentárjából egy erre vonatkozó érdekes szakaszt mutatott be, illusztrálva Szent Ambrus kateketikai módszerét; továbbá kitért az ún. természetes istenismeret problémájára, összefoglalva Karl Barth és H. Bouillard S.J. vitáját. P. Szabó hangoztatta, hogy ma is szükség van az Ambrus-féle fokozatos „rávezetésre" a katekézisben, ill. hogy bizonyos előzetes megtéréssel előkészítsük a nem hívőket Jézus Krisztus Istenének hirdetésére. Modern példának felhozta Teilhard de Chardint, aki a tudomány és a hit szintézisét keresve, a fejlődő teremtés csúcspontján felfedeztette korunk emberével az Ómega-pontot, azt az „ismeretlen Istent", aki a kibontakozó mindenséget létesíti, és létben tartja, megmutatta azt az „isteni miliőt", amelyben „élünk, mozgunk és vagyunk". Gál Ferenc professzor „Az egyház képe az Apostolok Cselekedeteiben" címmel tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást. Főbb tézisei voltak: Az Egyház Isten műve, mely kitölti a Jézus feltámadása és második eljövetele közötti időt. Jézus a Szentlélek által működik az egyházban. Az apostoli küldetés Krisztustól ered, ezért hatékony. Az egyház belső erői: a hit, az istentisztelet és a karizma. De szólt az egyház szervezetéről, illetve az egyetemességről és szellemiségről is, ahogyan azt az Apostolok Cselekedeteiből kiolvashatjuk. Jakubinyi György gyulafehérvári segédpüspök „Gamáliel az Apostolok Cselekedeteiben a zsidó és a keresztény hagyomány tükrében" címmel tartott érdekes előadást. Részletesen elemezte az Apostolok Cselekedetei 5,34–39, valamint az Apostolok Cselekedetei 22,3 utalását, majd rátért a zsidó hagyomány vizsgálatára, mely főleg a gamálieli ún. enyhébb és toleránsabb törvényértelmezés vizsgálata volt. A zsidó hagyomány megerősíti azt a feltevésünket, hogy „Gamáliel a farizeusi hagyománynak megfelelően akarta megtartani a Tórát, de úgy, hogy ez szívből fakadjon!" Nagyon érdekes, hogy Gamáliel bevonult a „keresztény szentek" közé, Senecához hasonlóan. Hiszen talán kevesen tudják, hogy létezik egy kopt „Gamáliel evangéliuma", melynek etióp változata a „Mária siralma" címet viseli. Ez az apokrif evangélium az V–VI. századból származik. A III. századból van adatunk arra, hogy Gamáliel titkos keresztény lett. Az Aranylegenda szerint István vértanút Gamáliel és Nikodémus temette el. A keresztény ikonográfiában Gamálielt tanítóként, ill. papként ábrázolják stólával, bottal, néha kis kosárral. Bartha Tibor református professzor, „A Szentlélekról szóló tanítás Lukács írásaiban" címmel a következő téziseket fejtette ki. A gyülekezet életében a Lélek a jelenben ható erő, nem fogalom, hanem erő és hatalom. Lukács és az Acta közös tanúsága, hogy Jézus története a történelem kvalifikált eseménye, melyben a Szentlélek szerepe meghatározó. Lukács összekapcsolja a keresztséget és a Lélek vételét. Takács Gyula professzor „Irodalomszerkezetek az Apostolok Cselekedeteiben" címmel ízelítőt adott a strukturalista elemzésből. Az előadó a módszerét pozitív eredményeivel, tetszetősen mutatta be. A vitatott módszert a korreferens Kocsis Imre professzor szerint csak egyik lehetséges exegetikai módszernek fogadhatjuk el, nem lehet kizárólagos. Tarjányi Béla professzor „A Szentírás apostolai; A lelkipásztori munka új útjai és távlatai a zsinat után" című referátumában a Dei verbum kezdetű konstitúció biblikus szemléletmódra figyelmeztető idézetei után a Katolikus Bibliaszövetség megalakulásáról és működéséről beszélt. Hallhattunk a Szent Jeromos Bibliatársulat kálváriájáról, a vele kapcsolatos kételyekről és szervezési nehézségekről. A 1990-től meginduló társulat dinamikusan fejlődik: az alakuló ülésen csak 95 taggal indult, de ma már 950 tagot számlál, köztük van 5 püspök és 250 pap is. 2800 Újszövetséget osztottak ki a pápalátogatás alkalmával fiataloknak. Az elnökségben szerepet vállalt Seregély István, Csoóri Sándor, Ernst Géza is. Sok adakozó kérte, hogy a csángó magyaroknak is juttassanak Szentírást, sőt a kárpátaljai ferences misszió segítségével Kazahsztánba is tudtak küldeni. Az előadást követő vitában elhangzott az is, hogy még egyes papok sem rendelkeznek teljes Szentírással, sőt az is probléma, hogy sokan nem tanulmányozzák a Bibliát. Marad tehát még feladata a bibliatársulatnak. Békés Gellért OSB „Hitvallási formulák az Apostolok Cselekedeteiben" címen az újszövetségi írásokban és részben az Apostolok Cselekedeteiben olvasható formulák elemzésével mutatta be a hit genezisét. Az ökumenikus teológia kiváló szakembere, a római professzor, az ún. Békés-Dalos-féle Újszövetség fordításával tett páratlan szolgálatot a magyar kereszténységnek az elmúlt évtizedek során. Most alkalom nyílt arra, hogy a konferencia nyilvánossága előtt is köszönetet mondjunk ezért az egyedülálló „missziós" teljesítményéért. – Az előadásban mindenekelőtt a hitvallást definiálta, majd az újszövetségi hitvallások különböző formáival, a felségcímek hitvallási jellegével foglalkozott. Csak ezután tért rá az Apostolok Cselekedetei hitvallásainak részletesebb tárgyalására. Többek között leszögezte: „Péternek és Pálnak az Apostolok Cselekedeteiben feljegyzett igehirdetése és hitvallása a keresztre feszített és feltámasztott Jézus Krisztusról lényegében azonos." Az eltérő kulturális közeg azonban változtat a kifejezésmódokon. Sajnáljuk, hogy Fodor György professzor, a nyíregyházi teológia rektora, betegség miatt nem tudta megtartani az „Apostolok Cselekedetei és a közösség" c. előadását. De reméljük, hogy írását a konferenciakötetben olvashatjuk. A konferenciát meglátogatta Angelo Acerbi c. érsek, pápai nuncius, aki az Efezusi levélben felsoroltak közül a „tanítói" karizmát tartotta leginkább a konferenciára illőnek; ehhez kapcsolta az „evangelizátor" szót, majd rátért a Szentatya által sürgetett „új evangelizálás" feladataira. Idézte Carlo Maria Martini bíboros Lukács-kommentárját, amelyben különösen hangsúlyt kap Jézus evangelizáló ereje. A közös hajókirándulás, melynek jó hangulatát még az eső sem tudta elmosni, emlékeztetett bennünket arra, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk. Közelebb került egymáshoz az út során püspök és pap, nuncius és teológiai tanár, plébános és katekéta, szerzetes és világi. A konferencia zárása a „Jákob és József" c. színházi előadás közös megtekintése volt. A kicsiny színpadot körülülte a közönség, és megelevenedett a történet, Ábrahámtól, az első hívőtől, az egyiptomi Józsefig, aki számos exegéta és a rendező értelmezése szerint is Jézus előképének tekinthető. Reméljük, hogy 1994. aug. 29. és 31. között megismételhetjük ezt a találkozást. A következő konferencia témájául a Korintusi Leveleket választottuk. Köszönet a konferencia védnökeinek, Gyulay Endre püspöknek és Valentiny Géza prelátusnak, valamint mindazoknak, akik névtelenül segítették a szervezést és imádkoztak a konferencia sikeréért.
Szabó Ferenc A KÜLHONI MAGYAR ÚJSÁGÍRÓK I. TALÁLKOZÓJA Budapest-Zalakaros, 1993. október 3-6. A Magyarok Világszövetsége, Csoóri Sándor elnökletével, október 3-án Budapesten nyitotta meg az I. Külhoni Magyar Sajtótalálkozót, amelyen közel félszáz külföldi magyar nyelvű lap, ill, magyar rádióműsor felelőse vett részt. Fele részben a hajdani Magyarországtól elcsatolt területekről jöttek az újságírók, akik feltárták a kisebbségi magyarság médiumainak drámai helyzetét. Csoóri Sándor a Benczúr Hotelben tartott megnyitóbeszédében hangsúlyozta: a Magyarok Világszövetsége feladatának tekinti, hogy nemzeti integrációs programja keretében módot teremtsen a világ különböző részein élő magyar sajtóképviselők rendszeres találkozóira, hogy ezzel is előmozdítsa a szétszóratásban élő magyarság egységét. A pártok megosztják az embereket: olyan pártok feletti metafizikát kell találni, ami egyesít. Az ilyen baráti találkozók segítik az igazi eszmecserét, amikor „lélektől lélekig", szívtől szívig küldözzük a gondolatokat. Nem kell mindenben egyetérteni, de meg kell hallgatni, érteni a másikat. Jeszenszky Géza külügyminiszter is üzenetet küldött a találkozó résztvevőinek, hangoztatva, hogy a külhoni magyar sajtó képviselői a múltban is a várva várt demokratikus Magyarországot jelenítették meg; továbbra is szükség van munkájukra, tanácsukra az ország szellemi-erkölcsi újjáépítésében, továbbá a kisebbségi lét szorításában élő magyarok szellemi-kulturális támogatására, meg arra is, hogy közvetítsék a szabad Magyarország értékeit és érdekeit a nagyvilág felé. Jeszenszky külügyminiszter idézte Csoóri Sándor meglátását: „a csupán gondolatban létező mozaikország a külhoni sajtó képviselői nélkül sohasem állt volna össze." – A találkozó résztvevőit október 4-én délelőtt a Parlamentben fogadta Göncz Árpád köztársasági elnök, Szabad György, az Országgyűlés elnöke és Antall József miniszterelnök. Antall miniszterelnök vázolta a magyar demokrácia kibontakozásának útját, a nehézségeket és reményeket, hangsúlyozva az újságírók felelősségét, hogy tárgyilagos képet nyújtsanak a nagyvilágnak Magyarország helyzetéről. Sajnos, ezt a hazai sajtó képviselői nem mindig teszik meg: megtörténik, hogy itthoni magyar újságíró „pártos" jelentést küld külföldi lapoknak, majd itthon visszaidézik a cikket, mint a németek vagy amerikaiak véleményét. – Zalakaroson folytatódott a gyümölcsöző eszmecsere. Október 5-én áttekintették a határainkon túli magyar sajtó helyzetét, szerepét a magyar kisebbségek fennmaradásáért és fejlődéséért vívott küzdelemben, továbbá a Magyarok Világszövetsége és a külhoni újságírók együttműködési lehetőségeit. Olyan problémákat tárgyaltak meg, amelyeket csak ilyen személyes találkozás alkalmával lehet igazán feltárni és megvitatni. – A záróközleményben többek között ezt olvashatjuk: „Egyöntetű igény volt a kölcsönös információcsere megszervezése az anyaország támogatásával és az MTI adatbankjának bevonásával, egy sajtó- és dokumentumtár megteremtése, az önálló hírügynökségi munka kiépítése. Mindezekhez kapcsolódik a Magyarok Világszövetsége kiépülő információs rendszere, hisz a Világszövetségnek mint a kölcsönös segítség elvére épült föderatív-decentralizált szervezetnek célja, hogy tagszervezeteit szolgálja, és megteremtse a szuverenitás gyakorlásának feltételrendszerét. Ezért tűzte ki maga elé azt a feladatot, hogy megszervezi a tagok és tagszervezetek információs rendszerét és adatbankját." Az anyaországnak segítenie kell esetenként (anyagilag is) a külhoni magyarokat abban, hogy a magyarságról szóló híreket maguk is továbbítsák, tehát önállóan bekapcsolódjanak a világ híráramába. Zalakaroson tárgyaltunk még az újságíróképzés és -továbbképzés, valamint az írott sajtótermékek terjesztése problémáiról. Az újvidéki Magyar Szó szerkesztője, Bálint Sándor drámai hangú levélben számolt be távolmaradása okáról, a létéért küzdő lap helyzetéről. A résztvevők fontosnak tartják az ilyen találkozó rendszeressé tételét; tervezik a nagyvilágban élő újságírók társaságának megalakítását. A külhoni magyar sajtó és a magyar rádióadások képviselőinek találkozója október 6-án ért véget a sajtótájékoztatóval és zárófogadással, ahol köszönetet mondtak a rendezvény megszervezése nagylelkű támogatóinak.
Részletek Antall József miniszterelnök beszédéből [. . .] Mi hívei vagyunk annak, hogy a magyarság mindenütt törvényes képviselőin keresztül képviselje az autonómia elvét, a személyi autonómiától a kulturális területi autonómiáig, amire lehetősége, képessége van. Sokszor vágták fejemhez itthon és külföldön – többször itthon –, hogy én tizenötmillió magyar miniszterelnökének neveztem magam. Kérem, hogy Önök pontosan tudják, ismételten és ezerszer elmondom, én azt mondtam: „tízmillió magyar állampolgár kormányfője kívánok lenni, de lélekben és érzésekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke". Nem mást mondtam, és azt hiszem, hogy ez világossá teszi a politikai szándékot és azt a nemzeti elkötelezettséget, ami bennünket összeköt. Amikor arról szólok, hogy mit jelent a sajtó, azt hiszem, nem kell nekem érvelni, hogy a határon túl, ahol megszűnik a magyar anyanemzet államalkotó szándéka és akarata, az egyházaknak gyakran állampótló szerepe van. [...] Kérem soha nem elfelejteni, hogy mit jelent az európai kereszténység, mit jelent a mi európaiságunk. Paradoxonként mondom, Európában az ateisták is keresztények. Ez azt jelenti, hogy az a szellemi kultúrkör, az az örökség függetlenül attól, hogy melyik pillanatban ki hol áll, hívőként, nem hívőként, vagy akár más vallás- és kultúrkörhöz kötve, de ezt a szellemiséget meg kell tartania. Én azt kérem Önöktől, hogy ebben a nehéz világpolitikai és külpolitikai helyzetben, amiben élünk, a szomszéd országokban ott, ahol a magyarság őshonosként jelentkezik, tartsa meg helyét, ne hagyja el, amíg lehet, otthonait, az értelmiség ne költözzék el. [...] Hazai informátorok, hol a balszélről, hol a jobbszélről, hol egyszerűen felelőtlenségből olyanokat adnak tovább, amit utána itt vissza lehet idézni, és elferdítik, nemcsak a szomszéd országokban, a határainkon túl élő magyarságnak a rólunk alkotott képét, megzavarva a közgondolkodásukat, hanem a nyugati magyarságot is rossz irányba befolyásolják. Én ezt a felelősséget kérem Önöktől, hogy úgy írjanak biztos információk alapján, hogy pontosan értse a világban szétszóródott magyarság, hogy mi történik és mi következett be ebben az országban.
SZEMLE Dr. Mészáros István legújabb könyvei Dr. Mészáros István nyugalmazott egyetemi professzor és a pedagógiai tudományok doktora 1989 óta hat önálló kötetben és számos tanulmányban vállalkozott arra, hogy az elmúlt 45 esztendő marxista történetírásának hamisításait megcáfolja, és olvasói elé a színtiszta igazságot tárja. Ezt a célt szolgálja többek között A hazai történettudomány 1948–1992 közötti Mindszenty-képe című, Esztergomban 1992-ben megjelentetett könyve. A halhatatlan bíborosról kialakított torzkép első változatát az ellene folytatandó kirakatper előkészítése során rajzolta meg a kommunista párt központi bizottsága. A központilag kiagyalt hazugsághalmazt vette át a Mindszenty-üggyel foglalkozó és 1949 januárjában kiadott Sárga Könyv, mely szerint Mindszenty 1945 és 1948 között, a Magyar Népköztársaság megdöntését tervezve, államellenes összeesküvő szervezkedés vezetője, az imperialista hatalmak kémje és valutaüzér volt. A Sárga Könyvben napvilágot látott hamisítványt aztán szinte változtatás nélkül ismételgették a hazai történettudomány kiadványai, az iskolák tankönyvei és a hírközlő szervek megnyilatkozásai. Az 1971-ig szajkózott Mindszenty-jellemzést a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1971 őszén államilag is hivatalosan kötelezővé tette, a Tájékoztató a magyar kormány és a Vatikán közti megállapodásról című brosúrában. Ez a bíborosnak Magyarországról való kényszerű távozása után jelent meg. Mindszenty politikai, társadalmi és egyházi szerepének megítélésében bizonyos változás 1989 őszén kezdődött el. Több marxista történelemkönyvből hiányoztak már a Mindszentyre aggatott és kommunista elkötelezettségből fakadó jelzők, mint pl. rögeszmés, intranzigens, merev gondolkodású, csökönyös, állandóan konfrontációra törekvő stb. A Mindszenty-képen újabb retusálás 1990 januárjában indult el. Ekkor történt a bíboros hivatalos, állami rehabilitálása, amely kimondta, hogy Mindszenty a terhére rótt bűncselekményeket nem követte el, ezért elítélése minden tekintetben törvénytelen volt. A hivatalos rehabilitáció ellenére még mindig sok történész és tankönyvíró megpróbálja a Sárga Könyvben olvasható hamis vádakat finomabb formában újrafogalmazni, illetve átértelmezni. A tényeket meghamisító próbálkozásokkal szemben jogosan szögezhetjük le Mészáros professzorral: Mindszenty bíboros tiszteletre méltó személyiség, igaz, sőt szent ember, nagy magyar nemzetnevelő és a 20. század Európájának egyik kiemelkedő egyénisége volt. * * * A 20. század egy másik nagy nemzetnevelőjéről szól Mészáros István legújabb műve: Teleki Pál nemzetnevelői programja. A könyv az 1993-i gödöllői Jamboree, cserkész-világtalálkozó 60. évfordulója alkalmából jelent meg a Teleki Egyesület gondozásában. A grófi családból származott és világhírű földrajztudós Telekit a vesztes első világháború tragikus következményei arra döbbentették rá, hogy a magyarság megújulásának egyik alapfeltétele a magyar ifjúság testben és lélekben érett, egész emberré nevelése. Ebben Teleki igen fontos szerepet szánt a magyar cserkészmozgalomnak. A cserkésznevelés végcélja olyan kiváló állampolgárok és teljes emberek kialakítása, akiket négy személyi vonás jellemez: hazafiasság, vallásosság, az állampolgári kötelességek becsületes teljesítése és szociális felelősségérzet. A cserkészek elé tűzött életcélt Teleki gróf az 1930-as évek első felében igyekezett minél több olyan fiatallal és felnőttel elfogadtatni, akik gyermekkorukban nem voltak cserkészek. 1938 májusától pedig, amikor vallás- és közoktatási miniszter, majd 1939 februárjától, amikor miniszterelnök lett, a nemzetnevelés hatalmas áramába kivétel nélkül minden magyar embert be akart kapcsolni. Nemzetnevelői programjának megvalósításába belevonta az iskolai és iskolán kívüli nevelési intézményeken túl az egyházakat, a különféle egyesületeket, főleg a cserkészcsapatokat, a Magyar Cserkészszövetséget, valamint a sajtót, a rádiót, az Éneklő Ifjúság-mozgalmat s a falukutatókat és szociográfusokat. Nemzetnevelői munkásságának 1941. április 3-án bekövetkezett tragikus halála vetett véget. .. . Kimaradt tanagyag.. . Diktatúra és az egyház 1945–1956 című, a Márton Áron Kiadó gondozásában ugyancsak 1993-ban megjelent könyvében Mészáros professzor a második világháború után eltelt 11 esztendő történetének három részfolyamát mutatja be tömören, mégis érdekfeszítően. A mű első része arról szól, hogy a Szovjetunió érdekszférájába kényszerített Magyarországon a kommunista párt – kezdetben a demokrácia látszatát keltve – „a proletárdiktatúra rejtett építésének forgatókönyve szerint" fokozatosan hogyan szerezte meg a teljhatalmat, majd hogyan fogott hozzá a természet- és a gazdaságellenes ún. szocialista tervgazdálkodás megvalósításához. A könyv második része a jelzett időszak katolikus egyháztörténetével foglalkozva elmondja, hogy a hatalmat megkaparintott kommunista párt milyen stratégia és taktika segítségével szorította a katolikus egyházat a társadalom peremére, valamint a templomok falai közé, és itt is hogyan gyakorolt rá mindenre kiterjedő felügyeletet. A könyv megrázóan érzékelteti, hogy a rendszer milyen módszerekkel félemlítette meg a papságot és a híveket, és hogyan tette tönkre a hitéletet. A munkának ez a fejezete a legalkalmasabb a rendszer által eltorzított tudat helyes átformálására, a meghamisítottan közölt tények igaz bemutatására, és az egyházra szórt rágalmak megcáfolására. A könyv harmadik részében Mészáros professzor rövid magyar katolikus iskolatörténetet közöl. A kötet függeléke Barankovics Istvánnak dokumentumértékű beszédét tartalmazza, melyet az iskolákat államosító országgyűlésen, 1948. június 16-án mondott el. Szántó Konrád
Temesi József: Kiért és miért testesült meg az Ige? Jézus Krisztusról, saját isteni szempontja szerint. Második bővített kiadás, Korda, Kecskemét, 1993. Mint minden tudományban, úgy a teológiában is vannak súlypont-eltolódások. A II. vatikáni zsinat idején az egyháztanon volt a hangsúly. Közvetlenül a zsinat után a hetvenes és nyolcvanas években azonban mind a katolikus, mind a protestáns hittudósok figyelme mindinkább a szentháromságtan felé kezdett fordulni. A jelen könyv is ennek a folyamatnak egyik jele. Örvendetes jelenség, hogy egy ilyen nagyigényű és az olvasótól komoly szellemi megerőltetést kívánó mű, alig néhány évvel első kiadása után immár második, bővített kiadásban hagyhatta el a sajtót. Előszavában írja a szerző, hogy „értelmi élvezetnél alig lehet finomabb élménye az embernek" (1. old.). Könyve olyanok számára lesz élvezetes olvasmány, kik e felfogásában osztoznak. A könyv közvetlen célja nem érzelmek felkeltése, hanem a keresztény hit legalapvetőbb megértetése. Nem a szentírástudomány, hanem a spekulatív teológia módszerét követi: az Isten által kinyilatkoztatott hitigazságokat igyekszik az emberi ész segítségével rendszerbe foglalni. Az Isten létének rövid bölcseleti bizonyítása után a szerző a krisztusi kinyilatkoztatás által tudtunkra adott Szentháromság titkának feltárásába kezd. Az Istenben létezik két szükségképpeni isteni eredés, illetve közlés. E két közlés: szeretetaktus, tehát maximális tevékenység. Az Atya a Szerető isteni személy, a Fiú a Szeretett isteni személy, a Szentlélek pedig az isteni Szeretet. A három együttesen: az isteni Szeretés. Az örök eredéseken kívül vannak isteni küldések is: az Atya küldi a Fiút (Megtestesülés); az Atya és Fiú küldi a Szentlelket. Ezek az isteni küldések örök, szabad isteni akaratdöntések, szabad szeretetaktusok. „Az ige (Fiú) megtestesülésének végső isteni értelme az Atya iránt való szabad szeretetének mindent-adni-akarása. Ez elválaszthatatlan a Lélek isteni küldésétől, amiben a Lélek mindent-adni-akarása válik valóra" (127. old.). Ugyanis „isteni személynek csakis isteni személyért érdemes bármit is tennie" (130., 309. old.). Nem térhetünk ki a szerzőnek az Eucharisztiáról, valamint a föltámadás létmódjáról szóló fejtegetéseire. Ismertetésünk befejezéseképpen így foglalhatjuk össze művének alapállítását: Isten létértelme az, hogy Szentháromság. Egyszemélyes boldogság ugyanis nem létezik. Csak az önzetlen szeretet tesz teljesen boldoggá. Az ember legmagasabbrendű életélménye az, hogy ember létére isteni személyben és isteni személlyel szerethet isteni személyt, azaz a Fiú teljes testének tagjaiként a Lélekkel szereti az Atyát. És viszont: „az isteni Szeretőnek az isteni Szeretetben magunk is szeretettjei vagyunk az isteni Szeretet által" (310. old.). Temesi fentebb vázolt teológiai felfogása több pontban egyezik a mai szentháromságtan főbb képviselőinek nézetével. Például Isten létének dinamikus felfogása, a Fiú eredésében a szeretetközlésből való kiindulás, a másságot feltételező szeretetmetafizika stb. A mű rövid teológiatörténeti és filozófiatörténeti vázlatai kevésbé szabatosak. Az Eukarisztiáról való felfogásában sem fog sok követőre találni a szerző. Azt sem gondoljuk elfogadhatónak, hogy a feltámadott emberek teste és Krisztus feltámadott teste egy és ugyanaz a tapasztalaton túli valóság, valamint hogy teremtett megszentelő kegyelmük is egy és ugyanaz. A könyv legnagyobb érdeme az, hogy a Fiú megtestesüléséről és kereszthaláláról szóló, nagyon is elterjedt téves felfogásokkal szemben, határozottan az isteni szeretet önközlését teszi az üdvrend megértésének kulcsává. A szeretet metafizikája azonban további elmélyítést kíván. Meg kell magyaráznunk, hogy mert van szeretetközösségi Szentháromság, azért teremtett szabadon az Isten szeretetben egyesülő, sok különböző létezőből álló világot; hogy mert nincs nagyobb szeretet, mint életünket adni barátainkért (sőt ellenségeinkért), azért lehetett a Fiúisten emberré (és csak emberré), mint sok testvér elsőszülöttje; hogy mert szeretet az Isten, azért a teremtés és megváltás indítóoka jóságlétének kiáradása a sokaságra, avégből hogy az isteni természetben való részesedés által eggyé legyenek. Helyesen mondta már Iréneusz: „Az Isten Fia nagy szeretetében azzá lett, ami vagyunk, hogy minket azzá tegyen, ami ő." Nemeshegyi Péter
A szent liturgia. írta egy bencés szerzetes. Barsi Balázs O.F.M. fordításában. Szent Gellért Egyházi Kiadó, 1993. 1. Az ókor és a középkor szerette a szerzői névtelenséget; szerénység húzódott meg mögötte. Még a közelmúltban is megértéssel fogadtuk, ha valamely híresebb művet pl. „egy karmelita nővér" fordított le más nyelvre. Korunk azonban úgy gondolkodik és úgy érez, hogy a szerzőnek a nevével (esetleg előbb-utóbb úgyis lelepleződő álnévvel) vállalnia kell a művét: akár nagyszerű, akár ostoba dolgokat írt össze. 2. A szóban forgó könyv még azt sem árulja el magáról, hogy az eredetije milyen nyelven íródott, és milyen korban jelent meg. Hivatkozásaiból elég egyértelműen a francia kultúrvilágra lehet következtetni; ami pedig keletkezési idejét és körülményeit illeti, a jelek a zsinati liturgiareform kezdeti éveire mutatnak (és esetleg még a reformot tudomásul nem vevő bencés monostorra is?). – A 19. jegyzet szerint 30 évvel korábban XII. Pius volt a pápa; a 32–38. jegyzetek és a 39. oldalon a könyv szövege a zsinat előtti misekönyvre utalnak. Ha ezek a jelzések hitelesek, egybevetésükből az következik, hogy a könyvecske kb. 1970-ből való. Valójában azonban a keletkezése lehet jóval régebbi. 3. Szerzőnk a (monasztikus) liturgia belső és külső magasztosságának bűvöletében él. Nem tudom felmérni, hogy ez a szemléletmód mennyire tükrözi a mai bencések és más bencés ihletettségű szerzetesek, keresztények liturgiaélményét. Nem lepne meg, ha azt hallanám: a szinte időfelettiségben lebegő liturgia magasztossága ugyan igen fontos részvalóság; ennyire egyoldalúan kiemelve azonban maguk a bencések is elhárítják maguktól. 4. Századunk utolsó évtizedeiben a liturgiáról nem lehet úgy beszélni és írni, hogy tudatlanba vesszük a zsinati liturgiareformot. (Ebbe az összefüggésbe természetesen a zsinatra hivatkozó, többé-kevésbé súlyos visszaélések is beletartoznak.) Nos, könyvecskénk egyetlen kifejezett utalást sem tesz a zsinati reformra, sőt még a zsinatot megelőző liturgikus mozgalomra sem nagyon; és valami zsinati ihletés sem ötlik az olvasó szemébe. – Meg kell hagyni: a liturgiareform (az olykor igen súlyos visszaéléseken túl) óriási problémákat vet fel. E könyvvel összefüggésben hadd említsünk csak egyet: a latin nyelven finoman kimunkált szövegek és a latin szövegek megzenésítései (a gregorián énekek) tekintélyes mértékben bizony elvesznek. E probléma kibogozásához azonban a könyv nem járul hozzá, mivel az inkulturációt sem önmagában, sem az üdvösségtörténet nagy távlataiban nem veszi figyelembe. (A Biblia héber és görög alapnyelve élő nyelvként sokkal előbb ment veszendőbe, mint a liturgia latinja!) 5. Súlyos szellemtörténeti problémákat feszeget a szerző: pl. a latin liturgia keletkezésének aranykorát (Nagy Szent Leó előtt, alatt, után), a reneszánsz és a humanizmus befolyását a kereszténységre, a XX. század emberképét; de egyebeket is. E kérdések megtárgyalásából hiányzik megnyugtató háttérként a jól informált, végiggondolt, kiegyensúlyozott, érett, árnyalt szemléletmód. – A szerző ugyancsak sommásan intézi el többek között a protestantizmus és a természet kapcsolatát (23. oldal), nem gregorián ének különféle fajait (31. oldal), a szabálysértéseket (64. oldal; lehetetlen kitalálni, gondol-e konkrét példákra, és ha igen, melyekre), az egyháztörténelem során felmerült lelkiségi mozgalmakat, ima- és elmélkedésmódokat (67., 84., 92. oldal). 6. Félő, hogy korunkban sem a világi keresztény, sem a lelkipásztor nem képes azonosulni a könyvecske liturgiaképével. Nekünk a liturgia – akár mint istentiszteleti aktus, akár mint kegyelemközvetítés, akár mint felemelő élmény, akár mint feladat, akár mint gond és probléma – valami meglehetősen mást jelent. Összetett valóság, amelybe a szerző által tárgyalt elemek is másképpen illeszkednek bele, mint ahogy ő előadja. 7. Régi liturgikus szerzők művei nagyon időszerűek lehetnek, a jellegüknek és céljuknak megfelelő olvasóköri szinten. Álljon itt csupán két példa: az egyik Dom Guéranger (1875) életműve, akire névtelen bencésünk is hivatkozik; a másik Romano Guardini, a németül először 1918-ban meg jelent, Az Egyház szent jelei című, ma is bármelyik hívőnek melegen ajánlható könyvecskéjével. 8. Két apróság: Alexandriai Kelement nem tiszteljük szentként; a 15. oldalon tárgyalt központozás és értelmezés pedig nem Szent Ágoston egyéni elgondolása, hanem bőségesen dokumentálható a keresztény ókorból, és a modern bibliafordításokban egyre gyakrabban elfogadott megoldás. 9. Aki a felsorolt és hasonló szempontokon különösebben nem akad fenn, az a könyvecskét haszonnal és lelki örömmel forgatja. Barsi atya, a könyv fordítója számos ilyen értelmű visszajelzést kap fiatal olvasóktól. – Kár, hogy a magyar könyvpiacon a szent liturgiáról ez az egyetlen (vagy majdnem egyetlen? van másik is?) népszerűsítő munka. Nagy Ferenc
Reginald Bibby Unknown Gods (Ismeretlen istenek). Stoddart, 1993. A különféle vallások óriási lehetőséget szalasztanak el egy lelkiségre áhítozó, lelkiséget igénylő korban. Reginald Bibby ezt Kanadáról mondja új könyvében, de – főleg ha a továbbiakat is megfontoljuk – akár Magyarországról is írhatná. Bibby ugyanis, a Lethbridge Egyetem híres vallásszociológusa hozzáteszi, hogy ebben a folyamatban maguk a kanadaiak a vesztesek. E kontinensnyi ország lakói nagyon is vágyakoznak arra, hogy életüknek értelmet találjanak, fogékonyak a misztériumra, a természetfelettire, és mindig azonosítják magukat gyermekkoruk vallásával. Ez pedig azt jelenti, hogy a „vallási piacon" óriási kereslet van, csak éppen az eladók nem tudják, hogy portékájuk kincset ér, és ezért nem igyekeznek azt eladni. Bibby azonban – egy, az új könyvét ismertető interjúban (Globe and Mail, 1993. szept. 9-i szám) – azt is kifejti, hogy a jelenség okát Kanada önmagáról, a pluralista társadalomról – s benne az egyházak szerepéről – alkotott képében (self-image-ben) kell keresni. „Ha a katolikusok például elhatároznák, hogy agresszívek lesznek, s evangelizálni kezdenének, ezt nem tartanák kanadaiakhoz méltónak." Bibby nem mondja ki, de a következtetés világos. Ha a kanadaiak nem akarnak veszíteni, akkor az egyházak pluralista társadalomban elképzelt és elfoglalt helyzetén, az ilyen társadalomban betölthető lehetőségein kell módosítani, javítani. Ezt a magyar, demokráciát és pluralizmust kóstolgató, építgető társadalomnak is érdemes lenne megfontolni. Természetesen az egyházaknak, vallási csoportoknak is ajánlatos figyelniük. A szerző négy okban jelöli meg a hibákat. Az első az, hogy az egyházak „képtelenek a raktárakból kivinni az árut, a hitet". Hasonlítanak az olyan klubokhoz, amelyek kelletlenek új tagokat toborozni. Továbbá sokszor keverednek botrányokba, olyan képet festenek magukról, amelyből hiányzik az öröm, és a nőket a perifériára szorítják. Másodszor, bár az egyházak bővelkednek önkéntesekben, de hibás szerkezetüknél fogva képtelenek arra, hogy nemzeti, vagy akár helyi problémákkal is megbirkózzanak. Ugyanakkor a harmadik probléma az, hogy sokszor az egyházak „elhagyták Istent" különféle szociális programok kedvéért, s emiatt sok hívőt veszítettek. Végezetül, még azok az egyházak sem, amelyek pedig hiteles „áruval" rendelkeznek, azok sem tudják azt megfelelően terjeszteni, mert képtelenek a „vevőket" megfelelően megközelíteni. Arra a kérdésre, hogy mit tehetnének az egyházak annak érdekében, hogy sikeresebbek legyenek, Bibby a következőket válaszolta. Főleg az (észak-amerikai) református egyházakra jellemző show-szerű, teátrális bemutatása az élő hitnek nem fog eredményre vezetni. Nincsen statisztikailag kimutatható eredménye az 1975 óta tartó „keresztes hadjáratoknak". Az egyházaknak komolyan kell venniük híveiket, azokat, akik már azonosulnak velük, s rájuk kell irányítaniuk figyelmüket. A katolikusoknak a katolikusokra, a presbiteriánusoknak a presbiteriánusokra. „Nem elég egy árunak a birtokában lenni, a hívőket rá is kell ébreszteni erre." Török Péter
Könyvjelző (Szerkesztőség) Örömmel üdvözöljük a Vigilia Kiadó szép kezdeményezését; Lukács László szerkesztésében (a Soros-alapítvány támogatásával) sorozatot kezdett „XX. századi keresztény gondolkodók" címmel. 1993-ban három kis kötet már napvilágot is látott. 1) Joseph Ratzinger: Krisztusra tekintve, A hit, a remény és a szeretet gyakorlása. Németből magyarra fordította Klemm László (96 oldal). Ratzinger bíboros, jelenleg a Hittani Kongregáció prefektusa, a jeles zsinati teológusok közé tartozik. Irodalmi munkásságából már eddig is megjelent magyar nyelven A keresztény hit (OMC Bécs 1976), A mustármag reménye (Szolgálat, Prugg Verlag 1979), továbbá a Vigilia kiadásában egy tanulmány a keresztény testvériességről (A szeretetről szóló kötetben, 1987), végül egy interjúkötet: Beszélgetés a hitről (1990). A mostani kis könyv lelkigyakorlatos elmélkedéssorozat, amelyet részben Josef Pieper filozófus hasonló tárgyú eszmélődései ihlettek. Lelkigyakorlatozók, ill. lelkigyakorlatot adók haszonnal forgathatják, de egyszerűen lelki olvasmánynak, elmélkedési vezérkönyvnek is használhatják világi hívők és egyháziak egyaránt. 2) A sorozat 2. kötete: Jean Vanier: Férfinak és nőnek teremtette (194 oldal, franciából fordította Hagyó József és Pech Balázs). A Bárka közösségek világhírű alapítója, Jean Vanier a szexualitás jelentőségét és jelentését, távlatait és zsákutcáit elemzi könyvében. Meglátásait és tanácsait a szellemi fogyatékosokkal közösségben töltött hosszú tapasztalatai teszik egyedülállóan méllyé és hitelessé. Hasznos meglátásokat merítenek belőle a nemiségre, szerelemre/szeretetre vonatkozóan jegyesek és házasok, közösségben vagy magányosan élők. Íme egy bekezdés ízelítőnek a valóban hiteles, szívhez szóló tanúságtételből (119. old): „Személyes tapasztalatom világosan mutatja számomra, hogy ha cölibátusban akarok élni, közösségre és imádságra van szükségem. Ha a közösségben együtt vagyok azokkal, akiket szeretek, s akik engem szeretnek, békességem teljes. Belső teljességet érzek. Szívből tudok szeretni, biztos lehetek benne, hogy szeretetem nem fog megoszlást és nyugtalanságot szülni. A személyes találkozásokban megtapasztalt nagy-nagy békesség, mélységes csönd hitem szerint Isten jelenlétének jele. Ezekben a percekben is sebezhető ugyan a szívem, de belül erőt és egységet érzek." 3) A kérdéses sorozat 3. kötete Boros László Megváltott lét c. könyve (németből fordította Ambrus Gabriella, 98 old.). A Budapesten 1927-ben született és 1981-ben Svájcban torokrákban elhunyt jezsuita író, aki 1973-ban felmentést kapott papi és szerzetesi elkötelezettsége alól, világszerte ismert és szeretett lelkiségi-teológiai író volt. Német eredetiben és fordításban megjelent köteteinek példányszáma eléri az egymilliót. A most megjelent kötet az egyik legnépszerűbb. A teremtésről, a testben való létről, a betegségről, szenvedésről, halálról és örök életről szóló elmélkedések a modern egzisztencialista-perszonalista filozófia „rácsán" át értelmezik a keresztény létet és hitünk tanítását a végső kérdésekről. Boros László egyik első, talán leghíresebb művét, a halál misztériumáról szóló Mysterium Mortist jövőre jelenteti meg a Vigilia ugyanebben a sorozatban. Boros hipotézise az ún. optio finalisról, a halálban történő végső választásról sok érdekes visszhangot és kritikát váltott ki. Bármennyire is modern, mindig az egyház hitén belül bontja ki elgondolásait. A Megváltott lét végén közölt rövid életrajz nem jelzi (a Ratzinger-könyvtől eltérően), hogy Boros László két könyve már korábban megjelent magyar fordításban, a Szolgálat gondozásában: Reményből élünk (1969, a Szolgálat 3. különszáma) és A köztünk élő Isten (1970). E könyvek több ezer példányban jöttek be hazánkba, tehát Boros László neve nem ismeretlen a magyar papok és hívők körében. A Vigilia új sorozata 1994-re tervezett könyvei között szerepelnek még más nagyhírű katolikus gondolkodók: Pieper, Congar, de Lubac, Guardini, Kasper. . . Akik a sorozat minden darabját előjegyzik a Vigiliánál, tíz százalék árengedményben részesülnek. * * * Ugyancsak a Vigiliánál jelent meg egy kötet Assisi Szent Ferencről. Szerzői: A. Rotzetter, W. C. Van Dijk és T. Matúra, fordította: Christophora Szőllősy és Kovács Sándor, 267 oldal. Az első rész vázolja Assisi Szent Ferenc életét és életprogramját, a második a ferences lelkiség történetét, a harmadik Szent Ferenc időszerűségét, ma is érvényes lelki örökségét mutatja be. A nagy ferences családhoz tartozó szakemberek által megírt munka történészek számára is figyelemre méltó forrásanyagul szolgál. A hagyományos, a szó rossz értelmében vett „ájtatos" szentéletrajzoktól eltérően ez a munka a modern ember érdeklődését is felkelti, még a keresők és nem hívők is haszonnal olvashatják mint „kultúrtörténeti" összeállítást. * * * Végül itt említjük meg, hogy az Agapé kiadásában Assisi Szent Klára születésének 800. évfordulójára a „Ferences források" c. sorozat 3. köteteként megjelent Szent Klára művei és életének forrásai. Balanyi György fordításainak felhasználásával fordította, és jegyzetekkel ellátta Hidász Ferenc OFM és Várnai Jakab OFM. A kötet Szent Klára regulája és más írásai mellett tartalmazza a Celanói Tamás által írt életrajzot, valamint szentté avatási perének aktáit, továbbá egyéb forrásokat Szt. Klára életéhez.
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI II. János Pál pápa – Bárdosy Éva, lapszerkesztő (Budapest) – Bencze Lóránt, főigazgató (Zsámbék) – Benyik György, teol. tanár (Szeged) – Berkecz Franciska SSS, a püspökkari titkárság munkatársa (Budapest) – Czigány György, író, TV-főosztályvezető Budapest) – Dér Katalin, egyet. docens (Budapest) – Dobos László, ny. zenetanár (Pécs) – Ferencz Antal, laboratóriumi szakorvos (Budapest) – Hegedűs Lóránt, ref. püspök (Budapest) – Huszti Vilmos, egyet. docens (Miskolc) – Ipacs Katalin, Vatikáni Rádió (Róma) – Kállay Emil SchP, ifj. lelkipásztor (Budapest) – Klemencz Zsuzsa, tanár (Budapest) – Korzenszky Richárd OSB, miniszteri biztos (Budapest) – Lelóczky Donát OCist, teol. tanár (Dallas, TX, USA) – Lénárd Ödön SchP, lelkész (Kismaros) – Nagy Ferenc SJ, szerkesztő (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, ny. egyetemi tanár, teológus (Budapest) – Ncmeskürty István, filmtörténész, író (Budapest) – Papp Tamás, lelkész, a MR munkatársa (Budapest) – Polcz Alaine, pszichológus (Budapest) – Rónai Zoltán, író (Madrid) – Soproni József, zeneszerző, főisk. rektor (Budapest) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szántó Konrád OFM, főisk. tanár (Budapest) – Szentmártoni Mihály SJ, egyet, tanár (Róma) – Tarjányi Béla, egyet, tanár (Budapest) – Ternyák Csaba, c. püspök, püspökkari titkár (Budapest) – Török Péter SJ, egyházszociológus (Torontó) – Turgonyi Zoltán, tanár, tud. munkatárs (Budapest) – Udvardy György, hitoktatási felügyelő (Budapest) – Valentiny Géza, segélyszerv-osztályvezető (Bécs) Egyes szám ára 100 forint, illetve 50 Schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1994-re 550 forint, illetve 300 Schilling, 35 árka vagy ezeknek megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára. Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.) TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1994-ben megjelenik hat szám: február, április, június, augusztus, október és december végén. Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Becs-Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Budapest), Szentmártoni Mihály SJ (Róma). Szerkesztőségi és kiadóhivatali munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna. Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc. Nyilvántartási szám:B/liL/76/Bá/91. – ISSN-IIU: 1215-282x. Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.
„Miután számos országban megbuktak olyan ideológiák, amelyek a politikát egy totalitárius világszemlélethez kapcsolták, köztük elsősorban a marxizmus, most egy nem kevésbé súlyos kockázat körvonalazódik az emberi személy alapvető jogainak tagadása folytán és azáltal, hogy magát a minden egyes ember szívében meglévő vallási igényt a politikusi osztály kisajátítja: a szövetkezés veszélye ez a demokrácia és az etikai relativizmus között, ahol ez utóbbi a polgári együttéléstől elvesz minden biztos erkölcsi vonatkozási pontot, és – még gyökeresebben – megfosztja azt az igazság felismerésétől. Hiszen „ha nem létezik semmi olyan végső igazság, amely a politikai cselekvést vezeti és irányítja, akkor az eszmék és a meggyőződések könnyen a hatalmi célok eszközeivé válhatnak. Olyan demokrácia, amelynek nincsenek alapértékei, könnyen nyílt vagy leplezett totalitarizmusba fordul, miként a történelem tanúsítja." (Centesimus annus, 46.) (II. János Pál, Veritatis splendor, 101.)
|